SŐ
E ER •K •
Íróként látni ÍRÓKÉNT LÁTNI A bevezetőnek szánt esszé arról vall, hogy írónak lenni életformát és így látásmódot is jelent. Az író kissé másként látja a világot, mint más ember, hiszen számára a látvány „alapanyag”, mert benyomásaiból, észleleteiből tudatosan formál műalkotást. Ha akarja, variálja, változtatja nézőpontjait, hogy mindenkor a céljainak legmegfelelőbb ábrázolás születhessen meg. A szerző szerint a legmagasabb rendű látásmód a metaforikus nézőpont, amelyben a létezés valamely szegmensének leírása önmagában is jelképi erejű, a világról vallott írói felfogás sűrített, képszerű és sugalmas kifejezése. .................. 11 SZEREPLŐK A novella voltaképp epikus formában mondja el ugyanazt, amit a bevezető kisesszé. Azt, hogy írónak lenni azt (is) jelenti: ha az író egy alakot lát, akkor rögvest történeket lát mögéjük, köréjük. Az író megfigyeli az erkélye alatt véletlenül közlekedő embereket, akikhez egy-egy történetet társít, ám a képzeletében a valóságban esetlegesen felbukkanó alakok egy önálló történet szereplői lesznek – egy álomutazás résztvevői. ............................................ 19
Kalitka
(Szomorkás abszurdok)
KALITKA A második ciklus kissé abszurd darabjainak nyitó írása, Kalitka éppenséggel a metaforikus valóságérzékelés egyik példája. A magányos sétáló vasárnap délután egy díszállat kereskedés kirakatában vergődő, a nagy, közös kalitkából valahogyan kipottyant kis madár próbálkozására lesz figyelmes, ahogyan az minden áron vissza akar kerülni a kalitkába, a társai közé. Jobb övéivel rabnak lenni, mint mindenből kivetve szabadnak – fogja fel a kirakatot figyelő főhős. És megpróbál segíteni a madáron… .................................................39
LÉLEKVESZTŐ Az írás ugyancsak a magány és a kivetettség abszurdba hajló ábrázolása. Hőse egy reggel, új munkanapja hajnalán az újonnan átadott irodaházban kezd. Ám valamilyen félreértés folytán a portáson kívül egyedül van a csillogó-villogó, még festékszagú épületben, ahol még a telefonok sem működnek. A reggel érzett remény, az új kezdet ígérete mihamar bizonytalanságba, szégyellni valóan torz történetbe fordul. Végül, magányos munkanapja végeztével döntő elhatározásra jut: házassági hirdetést ad fel. ......... 47
AZ ABLAKBAN szívbeteg, tehetetlenségre kárhoztatott hőse lefokozott életének jelentéktelenségén, lénye feleslegességén úgy próbál úrrá lenni, hogy – szó szerint --álomutazásokat tesz a kanapéján. Ezen a szürke, sivár és hideg téli délutánon az itáliai Velencébe indul. ....................................................... 57
Vissza
(Történetek a ’70-es évekből)
HŐSÖK KAPUJA
Az ifjú lélek és a valóság találkozásának történeteit nyújtó ciklus első novellája, a Hősök kapuja egy felhőtlenül boldog fiatalember egyetlen napjának története. Főiskolás hőse úgy érzi, előtte az élet, és élete minden mozzanata reménnyel tölti el. Aztán bekövetkezik a drámai találkozás a szocializmus kegyetlen valóságával, a III/III-as ügyosztály tisztjei rá akarják venni, jelentsen évfolyamtársairól. A nagybetűs élettel való kegyetlen találkozás röpke óra alatt szétfoszlatja a fiatalember minden reményét. Tudja: többé soha nem lehet boldog, akkor sem, ha elvállalja a besúgást, de akkor sem, ha nem. .......69
ZÁPOR UTÁN A novella fiatal hőse már csalódott ember, aki álmában újraéli első szerelmével a találkozás katartikus élményét. Magányában szinte révültem, ugyanakkor csaknem fizikai valóságában, szuggesztív módon találkozik a felbukkanó hajdani lánnyal. Álmodozásából a bejárati csöngő hangja zavarja fel. Úgy érzi, csakis az a régi lány állhat az ajtóban. ....................86
A TUNYA fiatalembere is végzős főiskolás, aki viszont éppenséggel kiegyezik a fennálló, kialakuló helyzettel, a sors felkínálta kényelmes lehetőséggel. Engedi, hogy benősítsék egy jómódú családba. Az eljegyzési ebéd alatt gondolja végig, hogy a hozzá méltó, intellektuálisan tartalmas élet lehetőségét dobja oda a jómódú, de lehúzó, üres és tunyává lankasztó élettel. ....................................98
VISSZA (Fejezetek két meg nem írt regényből) A Vissza fiatalembere új barátnőjével elutazik első szerelme kedves városába, mert úgy érzi, ha új barátnőjének fölidézi hajdani szereleme alakját, egykori kapcsolata történetét, új viszonya is ugyanolyan erős és intenzív lesz, mint az egykori. Hamar be kell látnia, a „terápia” kudarcra ítéltetett. ...................................109
Sötétben
(Történetek a háború éveiből)
SÖTÉT HÓ A katonatörténetek nyitó darabja, a Sötét hó egy éjszakai menetgyakorlat néhány órájának krónikája. A kemény fizikai megpróbáltatás kínjait megsokszorozza az emberi rosszindulat, a szándékolt kegyetlenség. A félájult hős azonban tudja, a legkegyetlenebb tapasztalat is megbecsülendő tudás, amely egész kialakuló jellemét, habitusát egy életre megerősítheti. .........129 GÖDÖRBEN Háborús történet. A fiatal katona a véres roham utáni hajnalon egy aknatölcsérben eszmél fel légnyomástól elszenvedett ájulatából. Egyedül van egy kietlen, néptelen harcmezőn. Merre induljon? Hol találja meg övéit? Hogyan kerülheti el a hadifogságot? Másfélnapi kóborlás után rá kell döbbennie, legjobb helye az aknarobbanás vájta gödörben volt. ....................141 SZABADULÁS katona hőse egy fegyenctelepen teherautó sofőr, aki a rabokat szállítja munkahelyükre. Jó ideje szolgál itt, és mindvégig próbált közönyös maradni a látottakkal, tapasztaltakkal szemben. Aztán egy forró délelőttön, egy tragikus pillanatban rádöbben: nem tehet úgy, mintha nem látná: ugyanolyan sanyarú a sorsa, mint a raboké. Megpróbál kitörni a táborból. ................................................................................161
Vendégségben (Történetek az ezredfordulóról)
VENDÉGSÉGBEN Az ezredfordulón játszódó ciklus első darabja, a Vendégségben egy vacsorameghívás lassú folyású története. A barátok eddig azt hitték, csakugyan jó barátok. A vacsora végére kiderül, hogy mindegyikük saját gondolataival van elfoglalva, és jószerint alig figyelnek egymásra a jóízű ételek fogyasztása és a jóízűnek látszó beszélgetés közben. ...................................175 BEMUTATKOZÁS – a főszereplők egy idősödő házaspár tagjai, akik bemutatkozó vasárnapi ebéden látják vendégül fiuk jövendőbelijét, leendő menyüket. Az ebéd során rá kell jönniük, hogy ez a bemutatkozás számukra nem egy kezdet, valami újnak az ünnepe, hanem saját öregedésük visszavonhatatlan felismerése. ....................................................................................189
AZ UTOLSÓ FENYŐÁG
két, munkába belefáradt ember egy napjának története. M. szenteste napján elindul fenyőt vásárolni, de szétesett, üres lénye torz és tragikomikus végkifejlethez vezeti el. A másik szereplő, N. a fenyőárus élete ugyanolyan kudarcos mint a vásárlóé. Sorsuk hasonló, mégis elkerülik egymást. M. karácsonyfa nélkül, N. fizetség nélkül marad. ...............210
A MONOGRAM
A két utolsó novella hősei szeretnének visszatérni életük egy-egy régi színterére. A monogram hőse sok évtizeddel azelőtti, édesapjával tett kirándulásuk színhelyét keresi föl a budai hegyekben, hogy megidézze gyermekéveit, a hajdani boldog és tudatlan gyermekkorát. Kísérlete kudarcba fullad, hiszen az időt nem lehet visszaforgatni, de már a régi hegyet sem tudja megmászni. ...................................................................... 223
VISSZATÉRÉS Az idő visszaforgatásának kísérletéről szól a Visszatérés is. Az idős férfi visszautazik ifjúkori szerelme hajdani városába, és keresi a régi, emlékeiben őrzött történetek helyeit. Az utazás és az újraélt emlékek azonban testileg-lelkileg megviselik, miközben egyszerre éli át a nosztalgikus emlékezés mámorát és az elmúlás tudatának gyötrelmét. ......................................... 233
•B U EM ZÁ
O TK TA S • 18 9
A vita már szombaton a piaci hentespult előtt megkezdődött. Abban ugyan egyetértettek, hogy karajt vesznek, de a férfi kolbásszal töltött, egyben sütött húsra szavazott, a felesége viszont rántott húst akart készíteni vasárnap ebédre. M. azzal érvelt, hogy az egyben sült karajt – amit persze jól beburkol majd szalonnaszeletekkel – már délelőtt betehetik a sütőbe, és csak néha rá kell nézni, esetleg saját zsírjával locsolgatni, ezzel szemben a rántott húst – mivel az csak frissen puha és ízletes – a vendég megérkezte után érdemes megsütni. Akkor pedig ott kell ugrálnia a gáztűzhely mellett, serceg a zsír, a lakás megtelik sültszaggal. Nem tudtak megegyezni. Mivel immár rájuk került a sor, a szőke Laci, az ismerős hentes fiú udvarias mosollyal kérdőn nézett rájuk, így kértek egy szép nagy darab, zsírjától gondosan megtisztogatott karajt, aztán „majd meglátjuk, mi lesz belőle” gondolattal szatyrukba süllyesztették, az időközben megvett rúd csípős kolbász mellé. M. nem akart a piacon tovább vitázni az asszonnyal, azzal zárta le a karaj elkészítési módjának kérdését: „majd otthon megbeszéljük”. Vagy kicsontozom és felszeletelem, vagy kifúrom a helyét a kolbásznak, holnap reggel elválik. Aztán elindultak a zöldséges kofák irányába, egészen pontosan a piacnak ama fertálya felé, ahol egy talponálló is működött, hiszen M.
vágyott már arra a kitűnő tokaji aszú törkölypálinkára, amit múlt szombaton kóstolt ott. Miközben célirányosan terelgette a feleségét a krumpli- és gyökérhalmok között, a gyümölcsök harsogó színű gúlái szűk közén, aközben újra a vasárnapra gondolt. Nagy nap lesz, hiszen a fiuk holnap mutatja be a jövendőbelijét, Arankát.
0 19
Vasárnap reggel, szokása szerint nyolc óra körül ébredt. Hosszan nyújtózott, szeretett még egy kicsit ráérősen henteregni az ágyban, élvezve az „akkor kelek, amikor akarok” szabadságát. Most mégis rögvest fölkelt, hallotta, ahogyan a felesége a konyhában kávézott. Kicsoszogott hozzá, borzas haját simogatva, álmos szemét törölgetve kért egy csésze kávét. Kinyúlt pizsamáját a derekánál húzogatva leült, értelmetlenül kavargatta a kávét, hiszen cukor nélkül szokta inni. Elgondolkodva nézett maga elé, pontosabban kerülte a felesége tekintetét, hiszen eszébe jutott, most már el kell dönteni, hogy kolbásszal töltött karajjal vagy rántott hússal várják Arankát. Rekedt hangon kérdezte – No, akkor mi lesz az ebéd? – Rántott hús, petrezselymes krumpli és fejes saláta – mondta az asszony olyan magától értetődő hangon, mintha ez már rég eldöntött kérdés lenne. A férfi belekortyolt a kávéba, orrot fújt, időt akart nyerni, hogy gondolkodjék az udvarias válaszon. – Pedig sokkal egyszerűbb lenne a kolbásszal töltött karaj – mondta. – Nem kell akkor ugrálni, amikor már itt van az a lány… Meg az egész lakás megtelik olajszaggal… A karajt bekészítem a sütőbe, aztán kész – mondta unott hangon, mint aki már tizedszer mondja el ugyanazt, még sincs foganatja. – Ünnepi ebéd lesz, arra a rántott hús az igazi – mondta az asszony –, különben is az egyben sült karaj olyan
19 1
száraz hús, nem mindenki szereti. Meg nehéz is szép vékony szeleteket vágni belőle – ismételte régi érveit. – Jó, de akkor neked kell ugrálni a rántott hússal, miközben már itt lesz az a lány… Így mondta, „az a lány”. Valahogy nem állt a szájára jövendőbeli menyének keresztneve. Még nem a család tagja, tehát nem Aranka, hanem csak „az a lány”, Az asszony is kevergette a kávéját – cukrot ő sem tett bele, csak tejport – és halkan annyit mondott: – Neked ne legyen gondod a rántott hússal, én megcsinálom. Már fel is szeleteltem a karajt. Te majd addig beszélgetsz a fiatalokkal, amíg én sütöm… Nos, éppen ettől félt. Mit beszélgessen „azzal a lánnyal”? Kérdezze meg, mit olvasott legutóbb? Melyik filozófiai irányzat áll legközelebb hozzá? Mi a kedvenc étele? „Ezeknek” nincs is kedvenc ételük, „ezek” mind hamburgert esznek, meg hot dogot, vagy ami még rosszabb, müzlit és hasonló „madáreleséget”. „Ezek” a lányok egy melegszendvicset sem tudnak megsütni, fogalmuk sincs az igazi kulináriáról. Miről is beszélgessen „a fiatalokkal”? Meg aztán bármiről is beszélgetnek, az egész olyan „káderezésszerű”. Igen, a jövendőbeli após és anyós mosolyogva, de annál figyelmesebben faggatja majdani menyüket. A lány is érzi, hogy minden szavát, gesztusát árgus szemmel figyelik, megnézik, hogyan öltözik, mennyire rövid a szoknyája, milyen ízléses vagy mennyire drága a blúza, festi-e a haját, visel-e feltűnő bizsut és így tovább. És az apró jelekből a szülők fontos következtetéseket akarnak levonni a jövendőbeli jellemére, karakterére, világnézetére vonatkozóan. Az egész olyan kínos. Meg aztán ebéd közben is viselkedni kell. Nem ülhet shortban és trikóban az asztalhoz. Nem szürcsölheti a levest. Nem lóghat ki a szájából a salátalevél széle. Ügyelnie kell a mozdulataira, talán még arra is, mennyit
2 19
egyék, ne tűnjék mohónak. Hiszen ezek a kis lánykák olyan „kákabélűek”, öt falat után leteszik a kést-villát, ő pedig még jóformán hozzá sem látott igazán az evéshez. Szóval, mi a fenéről beszélgessen vele? A filmekről? Irodalomról? Politikáról? „Ezek” csak akciófilmeket néznek meg thrillereket. No, meg milyen zenéket hallgatnak?! Nem beszélgethet vele a régi olasz slágerekről, Rita Pavonéról, Bobby Solóról vagy Adriano Celentanóról.. Akiket a mai fiatalok hallgatnak, azok közül ő senkit sem ismer. Vagy kérdezze meg: – Kedves Aranka, tényleg nagyon szereti a fiamat? – Ilyen hülyeséget! Már előre tudta, mennyire feszélyezett lesz az egész beszélgetés. És még a felesége sem ül ott mellette, hanem kint a konyhában sürgölődik a serpenyő mellett.. – Majd ugrálok én az étellel, te ne törődj vele – legyintett az asszony, és kiitta az utolsó csepp méregerős kávét a csészéből. Ha a vasárnapi menüben nem is, abban feltétlenül egyet értettek, hogy a jó kávé az kevés, de méregerős. Olyan, hogy megáll benne a kanál. Régen, amikor néhányszor Olaszországban nyaraltak, ott kóstolták meg az igazi presszókávét, azóta csak a sűrű, de szépen, barnán habzó méregerős feketét szerették. A férfi nézte a csészéjét, és újra próbálkozott érvelni. – Mennyivel egyszerűbb a töltött karaj! Kifúrom, beleteszem a kolbászt, beborítom szalonnával, és mehet a sütőbe, nem kell tovább bíbelődni vele. Legfeljebb néha meglocsolgatom a zsírjával. Te is leülhetsz velünk beszélgetni, nem a konyhából fülelsz… Könyékig lisztes a kezed. Csupa sültszag lesz a lakás, kényelmetlen az egész… Nem mondom, ha csak magunk volnánk, sütögetheted a rántott húst, hiszen nagyon is szeretem. De így, gondold csak meg, én ott ülök velük a nappaliban, barátságos arccal, érdeklődve nézzük egymást, te meg a konyhából, a sercegő ser-
19 3
penyő fölött izzadsz, onnan kiabálsz be. Persze, kiabálni tudsz – tette hozzá kis gonoszsággal. A felesége láthatóan unta már a vitát a karajról, főleg, hogy már fel is szeletelte, lassan fölállt, elmosta a csészéjét, és egy idő múlva a mosogató fölé hajolva, anélkül, hogy visszanézett volna üldögélő férjére, csak annyit mondott: – Rántott hús lesz! M. nézte a kávé apadó habját, kihörpintette a kissé meghűlt feketét, letette a csészéjét és nem válaszolt. Maga is elunta a vitát. Nem baj, valahogy majd beszélgetünk – sóhajtott magában. Egy ideig csak ült az üres csésze fölött, nézte az étkező asztal abroszának mintáit, nem szólt semmit. A felesége tett-vett a konyhában, időnként megeresztette a csapot, talán a meghámozott krumplit mosta meg. M. még üldögélt egy darabig, kicsit dacosan, kicsit belenyugodva a megváltoztathatatlanban. Közben a nagy találkozásra készülő fia is előkerült a szobájából, átment az étkezőn, ásított, majd bevonult a fürdőszobába készülődni a jeles alkalomra. M. halotta, ahogy megeresztette a kád csapját, ahogy csörömpölt a fogmosó pohárral. Készülődik a fiatal úr – gondolta mosolyogva. – Mikor jöttök? – kiabált a fürdőszoba csukott ajtaján át. – Talán tizenegy, fél tizenkettő körül – kiabált vissza a fia, túlharsogva a vízcsobogást. M. csak dörmögött valamit, újra végigsimított a haján, az arcán. – Nekem is meg kell borotválkoznom – gondolta, aztán visszament az ágyhoz, hogy ledőljön még egy fél órára. – Már ne feküdj le! – pattant a szobába a felesége. – Ágyazz be, kicsit töröld le a port! Legalább a tévéről – tette hozzá engedékenységét mutatva. M-nek nem volt kedve újabb vitába bocsátkozni, ezúttal arról, hogy még csupán negyed kilenc van, nyugodtan heverészhetne fél órát, jut idő bőven ágyazni, port törölni, még akár porszívózni is. Nem feküdt le. Ki-
4 19
nyitotta az ablakot, hadd szellőzzön a szoba, és lassan nekikezdett az ágyazásnak. Miközben a takarót hajtogatta, eszébe jutott, hogy tegnap nem vettek a piacon semmilyen italt. Anynyira belefeledkeztek a karaj elkészítési módja fölötti vitába, hogy meg is feledkeztek az innivalókról. Letette az összehajtott takarót, odament a bezárt fürdőszoba ajtóhoz és újra bekiabált: – Te, mit szokott inni Aranka? – Ezúttal így mondta, Aranka, nem pedig „az a lány”. – Üdítőt, gyümölcslevet – kiabált vissza a fia, miközben még mindig csorgatta a vizet. Egy darabig állt a fürdőszoba előtt, és gondolkodott. Jó, akkor lemegyek az éjjel-nappali boltba, veszek üdítőt. Otthon nem szoktak tartani ilyesmit, legföljebb ásványvizet, meg rövid italokat, néhány palack márkás bort, arra az esetre, ha váratlan vendég jönne. – Szóval üdítőt – morfondírozott. Ez jó! Legalább lesz alkalmam lemenni egy kicsit. Úgyis az asszony készíti az ebédet, én meg elmegyek innivalóért. Visszaslattyogott a szobába, befejezte az ágyazást, tessék-lássék letörölte a port, aztán merengve bámult ki a nyitott ablakon. Élvezte a tavaszi napot, az akácillatú levegőt, hallgatta a madarak csicsergését, a galambok burukkolását, megpihentette tekintetét a parkolót körülvevő fák élénkzöld koronáján. Sokáig ácsorgott az ablakban. Beszívta a friss tavaszi levegőt, közben azon gondolkodott, mit vegyen az éjjel-nappali kisboltban. Elnézte, ahogy a galambok idétlenül topognak a ház előtti parkoló kövezetén, és hirtelen megkívánta a törkölypálinkát. Azt az aszú törkölyt, amilyet tegnap a piacon ivott. Gondolta, bevásárláskor némi kitérővel útba ejti a kiskocsmát is, hátha van valamilyen jó törkölyük. Ismét Itália jutott az eszébe, ahol a szállodájuk teraszán üldögélve olasz törkölypálinkát, grappát kóstolgatott. Ült az Adria
19 5
parti kisváros szállodájának tarszán a leánderek alatt, előtte kis talpas pohárban illatozott a muskotályos grappa, s aztán, ahogy a torkán leeresztette, most is felidézhető volt az egyszerre selymes, mégis kicsit karcos-erős zamata. Összecsordult a nyála. – Majd lemegyek valami innivalóért a kisboltba – mondta a feleségének, aki már most hozzákezdett az ebédhez. Klopfolta a hússzeleteket, sózta-borsozta, majd betette a hűtőszekrénybe, hadd itassa át a fűszer a vékony, kerekded szeleteket. Az asszony bólintott, és tevékenykedett tovább, leveleire bontotta a fejes salátát, gondosan megmosta, közben ecettel, citromlével és cukorral salátalevet kevert. M. a háta mögött állt, nézte a felesége festett haját és mellékesen megjegyezte: – Valami bort is veszek. Jó? – Jó – mondta az asszony. – A salátát apró darabokra tépkedd, nem bírom a nagy leveleket a számba gyömöszölni – mondta, hogy azért valamiben neki is igaza legyen. – Jó – mondta újra az asszony, és dolgozott tovább, anélkül, hogy a férjére nézett volna. Azután elővette a leveszöldséget, megtisztította a répát, a zellert és a többit. M. még téblábolt egy kicsit a konyhában, várta, hogy a fia végre kijöjjön a fürdőszobából, hogy megmosakodhasson, megborotválkozhasson. Mivel a felesége nem szólt semmit, kisomfordált a konyhából, újra az ablakhoz állt, figyelte a galambokat, amelyek most már veszekedtek a parkoló kövezetén. Ketten egy harmadikat akartak elkergetni. De ez a veszekedés csak olyan galambmódra történt, ide-oda tipegtek, közben komikusan a begyüket düllesztették egymás felé. Próbált visszaemlékezni arra a napra, amikor ő mutatta be a szüleinek a jövendőbelijét, de csak homályos képek derengtek fel előtte. Valószínűleg az a nap is vasárnapra
esett, és nagyon valószínű, hogy akkor is rántott húst ettek. – Ha már az ember nősülésre adja a fejét, legalább egyen-igyon egy jót – gondolta. Elunta a galambok figyelését. Még néhány nagyon látható helyen letörölte a port, friss vizet tett a virágvázába, és amikor már mindent elrendezett a nappaliban, megint odaállt a fürdőszoba ajtajába és megkérdezte:: – Mikor jössz ki? – Mindjárt – felelte a fia, és csakugyan, nyílt az ajtó. A sűrűn gomolygó gőzfelhőből a fia alakja bontakozott ki.
6 19
Erősebb fülű nejlonszatyorral ballagott a néptelen utcán. Vasárnap délelőttönként a lakótelep útjain, sétányain alig járt valaki. Legföljebb gyerekkocsis anyukákkal találkozott vagy idős asszonyokkal, akik a templom felé lépegettek a délelőtti misére. Persze nem egyenesen a kisbolt felé ment, hanem a vele ellenkező irányba eső kiskocsma felé. Már előre érezte a szájában a törköly ízét, zamatát, orrában a préselt szőlő semmihez sem hasonlítható illatát. M. szerette a jó italokat, a finom gyümölcspálinkákat, a márkás konyakokat és persze a jó borokat. Nem ivott akármit, csak minőségi italokat. Mindig az az intelem járt a fejében, hogy ha a lélek csak válogatott táplálékkal élhet, azaz jó könyvekkel, szép filmekkel, okos gondolatokkal, akkor a test hasonlóképpen csak jó ételeket, minőségi italokat érdemel. A sétány végén, az utolsó négyemeletes tömbház mögött bekanyarodott a kertvárosi utcácskába, ahol a törzshelye volt. Persze ezt a „törzshely” kifejezést nem úgy kell érteni, hogy naponta beült ide. Jó, ha hetente, kéthetente megfordult itt, amikor éppen kedve támadt egy kupica finom kóser szilvapálinkára vagy zamatos ágyaspálinkára. Volt, hogy egy hónapig is elmaradt, máskor sűrűbben fordult elő. És bár
19 7
ritkásan járt itt, jó ismerősként köszöntötték. Feri, a pultos lendületes kézfogással üdvözölte. – Van törkölyöd, Ferike? – kérdezte. – Már hogyne volna! – felelte a nagydarab, pirospozsgás arcú férfi. És már töltötte is a mélyhűtőből kivett, jegesen párálló, derengően hamvas tölcséres pohárba a nedűt. – Isten, Isten – koccantotta a poharat a pulthoz M. és egy hajtásra kiitta. Ez jól esett! – gondolta, miközben merengve nézte a kocsma falán lógó NagyMagyarország térképet. Látta a karéj kenyér alakú országot, és eszébe jutottak a régi, ifjúkori hátizsákos utazások Felvidéken, Erdélyben. Alkalomhoz illően eszébe jutott, milyen isteni szilvapálinkával kínálták annak idején a székelyek, megképzett előtte az erdélyi töltött káposzta látványa, a kis, sárgászöld, henger alakú töltelékek, közöttük a puhára főtt füstölt hús barnás darabjai. Megint összefutott a szájában a nyál. Visszaidézte a töltött káposzta vacsorákat, ahogyan apró, sötétzöld, csípős paprikát karikáztak a gőzölgő töltelékhalmok tetejére, és hogy testes román vörösbort, Murfatlart kortyoltak mellé, miközben nagy darabokat törtek a vastag héjú házikenyérből. – Tölts még egyet, Ferike – nyújtotta a kocsmáros elé a poharát, amely már nem volt hamvas, de még hűvösen tapadt a tenyeréhez. Újra emlékezett a romantikus, kalandos erdélyi utakra, amikor dugva könyveket, folyóiratokat vittek az ottani ismerősöknek, ahogy féltek a határon a román vámellenőrzéstől, a vonatról való leszállítástól, az országból való kitiltástól. De vállalták a kalandot, úgy érezték, tettek valamit a magyarság összetartozásáért. Fáradtan érkeztek meg Kolozsvárra vagy Székelyudvarhelyre, Sepsiszentgyörgyre, és milyen jól esett a házigazdák pohár szilvapálinkája! Ahogy a torkukat égette az első korty, akkor érezték, hogy megérkeztünk. És – tették hozzá – itthon vagyunk! Aztán a sokadik pohár után már
8 19
nótára is gyújtottak: „Édes Erdély itt vagyunk. / Érted élünk és halunk. / Győz a szittya fergeteg. / A rohanó sereg…” Persze csak halkan, afféle dúdolásképpen énekelték ezeket az „irredenta dalokat”, hiszen ki tudja, a szomszéd… Az „Édes Erdély” dallama férkőzött a fülébe, szégyenlősen most is dúdolni kezdte, itt a kertvárosi kiskocsmában. Nézte az áttetsző, tiszta törkölyt a poharában, beszívta erőteljes illatát, és lehúzta ezt az újabbat is egy kortyra. Az órájára nézett. Tíz óra elmúlt, lassan kéne indulnia az éjjel-nappali boltba az innivalóért. Vesz egy szénsavas üdítőt, egy gyümölcslevet és persze valami jó vörös bort, sopronit vagy villányit. Mi lenne, ha vennék valami aperitifet is? Eszébe jutott a fia, meg „az a lány” – és elmosolyodott. Hogy elszállt az idő! Hiszen még nem is olyan régen kézen fogva vezette ezeken az utcákon meg a lakótelepi sétányokon a kisfiát, vagy lihegő futással biciklizni tanította. És ma ez a kisfiú bemutatja a párját… Hihetetlen, hogy rohan az idő – ötlött föl benne a gondolat, de rögtön elszégyellte magát, hogy csak ez a közhely jutott az eszébe. Még megárt a törköly – dünnyögte. – Ferike, tölts még egy utolsót – mondta, és legyintett hozzá: – Lassan megöregszünk. – Meg, a fene egye meg – értett egyet Ferike. Lecsúszott a harmadik törköly is. Fizetett, elindult a kisbolt felé. Ahogy a keskeny aszfaltozott sétányon lépdelt, még mindig az „Édes Erdélyt” dúdolta. Mint túlszínezett postai képeslapok ugrottak elé az emlékképek a kolozsvári Fellegvárról, a Szamos parti útról, Sepsiszentgyörgy fenyves főteréről, a kézdivásárhelyi Gábor Áron-szoborról, Tamási Áron farkaslaki sírjáról. Meg a pozsonyi várról, ahonnan a Dunát nézte, aztán a behavazott Tátra képzett meg előtte, a Csorba-tó és a lomnici felvonó. Felvidékről pedig mi is juthatott eszé-
be megint: az isteni fenyőpálinka, a borovicska! Mikor ittam utoljára borovicskát? – kérdezte magától dünnyögve, de nem tudott felelni. Kavargó emlékképekkel a fejében és az erdélyi bevonulás indulója ütemével a fülében ért el a kisboltig. Megvette az innivalókat, köztük egy üveg jóféle szilvapálinkát, és elindult hazafelé. Nem sokára jön a fiam, meg „az a lány… „Egy pillanatra eszébe jutott, most sajnálkoznia kéne önmagán, hogy elszálltak az ifjúság évei, hogy már arra sem emlékezik, ő hogyan mutatta be a menyasszonyát a szüleinek, hogy nincs már kisfia, akit meg kell tanítani biciklizni, nincs már csípős paprika karikáktól tarka töltött káposzta vacsora, nincs már Gábor Áron szobor és „Édes Erdély” dúdolás. Már határ sincs… – legyintett mosolyogva.
19 9
– Na, hogy áll az ebéd? – nyitott be a konyhába üvegektől csörömpölő szatyorral a kezében. Az érdeklődés tiszta hangját némi malícia felhőzte be. – Készül – mondta a felesége, miközben a húslevesbe való zöldséget darabolta. M. kirakta a konyhaasztalra az üdítős palackokat, a soproni vörösborokat és egy hosszú nyakú üveg szilvapálinkát. – Pálinkát minek vettél? Van itthon rövidital. Nem kellett volna – mondta a felesége. A férfi elgondolkodott, mit válaszoljon. Mondhatná azt is, hogy ezt magamnak vettem. De volt annyi esze, még így a törkölytől kissé mámorosan is, hogy ne ezt válaszolja. – Választékbővítés miatt – felelte inkább –, hátha azt kérnek és nem konyakot vagy meggylikőrt. A felesége nem válaszolt, belecsúsztatta a leveses fazékba az egyenletesre szeletelt zöldségeket. Rátette a fedőt és kérdőn nézett a férjére, ugyanis már sejtette a követke-
