Gárdonyi Géza: Istók pénzt keres Istók gyerekkora se tartott örökké. Nőtt. Nőtt. Megnőtt, mint kék virágú hajnalka a karó mellett. Egyszer csak azt látta: ihol vagyok, nagy vagyok! - No, ha már így felcseperedtem – gondolta Istók -, illene, hogy magam keressem a kenyeremet. El is szegődött még aznap az urasághoz. Az uraság éppen egy báránypásztort keresett, akire rábízhatná kicsi-kicsi puhagyapjas báránykáit. Sok-sok báránykája volt annak az uraságnak. Istók annál szívesebben vállalta az őrzését. A báránykákat reggelenként kiterelte a selymes, zöld pázsitra. A pázsiton aztán a bárányok legelésztek, ugrándoztak, elpihentek. Közben beszélgettek is báránynyelven. - Beee! Beee! Istók nem értett báránynyelven. Más emberfia se ért, hát miért értene éppen Istók? Éppen azért a bárányok szavára csak a fejével intett néha-néha: - Igen, igen. – Meg: - Nem, nem. Ezt meg azért cselekedte, nehogy észrevegyék a báránykák a tudatlanságát. Így telt el a nap. Istók egyszer csak azt hallotta, hogy megszólal az esti harang, és látta, hogy a dolgos emberek indulnak hazafelé a mezőről. Ő is hazaindította a nyájat. Elöl ment az aranycsengős bárányka, utána a többi báránykák. A báránykák után kilógatott nyelvvel a pulikutya. És végül a pulikutya után ballagott Istók. Így múlt el a nyár. De olyan gyorsan elröppent, hogy Istók csak akkor vette észre, hogy vége, mikor az uraság azt kérdezte: - Hát mivel tartozok, Istók fiam, a szolgálatodért? - Hej, sok-sok az én bérem – válaszolta Istók. – Mert bizony annyi juhot még mézeskaláccsal is nehéz együtt tartani, hát még kiskutyával! Így még nehezebb! - Hát bizony én nem kérek se többet, se kevesebbet, csak egy sárga fejű arany gombostűt. Az uraság előhúzta a sárga fejű arany gombostűt a kabátja gallérjából, és odanyújtotta Istóknak: - Nesze, Istók fiam. Itt a sárga fejű arany gombostű. Nagy örömmel ment Istók hazafelé. Az országúton azonban hogyan, hogyan se, csak összetalálkozik egy nagy-nagy szalmásszekérrel. Istók sem rest, uccu felkapaszkodik hátul a szalmásszekér rúdjára, s a rúdon lógva utazik. - No, máma hamarabb hazaérek, mint gondoltam – örvendezett Istók. Gyorsan is haladt Istók szekere egyik jegenyefa árnyékától a másik jegenyefa árnyékáig, egyszer csak eszébe villan Istóknak: - Hopp! Hol is van az a sárga fejű arany gombostű? Hát bizony a sárga fejű arany gombostű volt, nincs. Mintha csak a föld nyelte volna el. Megijed erre Istók, hányd el, vesd el magad, leugrik a szekér végéről s fut, fut, gyorsan, eléje szalad a szekérnek. - Álljon meg kend, bácsi. Álljon meg! - Minek álljak meg, fiam? – kérdezte az ember.
- Hát csak azért, bácsikám, mert én az egész évi keresményemet beleejtettem a szalma közé. No erre leugrott rögtön a jó szekeres bácsi. Nekidőltek ketten a szekérnek. A nagy szalmás szekeret ledöntötték az út mellé. Széjjeldobálták. Széjjelhányták. Keresik, kutatják a szalmát. Nincs és nincs! Nincs a sárga fejű arany gombostű sehol. - Mennyi volt a kereseted, Istók? – kérdi végre a szekeres bácsi. - Nem pénz volt az én keresetem, bácsikám. Nem pénz volt. - Hát mi volt? - Egyetlen egy gombostű. Erre aztán előfogja a szekeres bácsi Istókot, s úgy kiporolja a piros ostornyéllel, hogy még fújtatóval se lehetett volna több port kikergetni a nadrágjából. Elmeséli aztán a szerencsétlenséget Istók otthon az édesanyjának. - Látod, látod fiam – vigasztalta az anyja - , a süvegedbe kellett volna szúrnod és úgy hazahoznod. Máskor úgy cselekedjél. No, megfogadta a szót Istók. Tavasszal megint elszegődött szolgálatba. Megint csak őrizgette az uraság báránykáit. Őrizgette egy esztendő hosszat. Furulyát is metszett fűzfáról. Kifaragta szépen, cifrán. És furulyázgatott a báránykáknak szép magyar nótákat. Aztán mikor letelt az esztendő, újból megkérdezte az uraság: - Hát mit kívánsz, Istók, a szolgálatodért? - Mit kívánjak, mit kívánjak? – gondolkodott Istók. Végül kikottyantotta: - Nem kívánok többet, kedves jó uraságom, csak egy pár szépen pengő ezüstsarkantyút. Az uraság rögtön levette a szépen pengő ezüstsarkantyút a csizmájáról és odaadta Istóknak. Nagy örömmel nyúlt Istók a szépen pengő ezüstsarkantyúért, és mindjárt úgy cselekedett, ahogyan az anyja megmondotta tavaly. Odatűzte a kalapja mellé. És boldogan indult hazafelé az országúton. Ment, mendegélt Istók az úton, egyszer csak úgy déltájban nagyon megszomjazott. Odament hát a kúthoz, megnézte van-e benne egy italra való ivóvíz, amivel szomját elolthatná. Hát ahogy ráhajol a kútra, uram fia mi történik? Istóknak a kalapja hull-hull lefelé a mélységbe. Egy nagy toccsanás, volt kalap, nincs kalap. Volt ezüstsarkantyú, nincs ezüstsarkantyú. - Emberek, emberek! – kiabálta Istók. – Beleesett! Segítség! Hát futottak is oda a környékről mindenfelől. Ki is merték a vizet. De bizony az a kutacska olyan természetű volt, akármennyit mertek is belőle, éppen annyi szökemlett belé abban a pillanatban. A végén nemcsak a kalapot nem lelték, de az ezüstsarkantyút is úgy elnyelte a víz, hogy sohasem lehetett ráakadni többé. No megint szomorúság terült Istók szívére, különösen, mikor az anyja megkérdezte: - Mit szolgáltál fiam? Erre aztán Istók elpanaszolta: - Szépen pengő ezüstsarkantyút kaptam, édesanyám. Kalapomhoz tűztem. Hűs kútba ejtettem. Hiába kerestem, bizony nem leltem.
- Látod, látod fiam – vigasztalta az anyja. – Az ezüstsarkantyút selyempapírosba kellett volna csavarnod, a hónod alá fognod, jól szorítanod, míg csak haza nem érsz, és otthon aztán előhúznod. És azt mondanád: - Ezt szolgáltam édesanyám! Hát bizony megint csak nagy volt a bánkódás azon a télen Istókéknál. Istók nagyon, de nagyon nehezen várta már, hogy kitavaszodjék, és visszatérhessen a hegyek közé, a zöld mezőre, a puhagyapjas báránykákhoz. Végre is kisütött a langyalló tavaszi nap. Kizöldült a határ. Kiballagtak a mezőre a báránykák. Istók terelgette őket kampós pásztorbotjával. Terelgette egy hosszú esztendeig. Egyszer aztán sárgult a falevél. A báránykákat nem lehetett többé kihajtani a mezőre. Istók elbúcsúzott a báránykáitól. - No, Istók fiam, hát most mondd meg, mit kívánsz a szolgálatodért? - Mit kívánjak, mit kívánjak? – gondolkodott megint Istók, végül is kikottyantotta: - Nem kívánok többet, drága jó uraságom, csak egy szőke bundás, gömbölyű malacot. Az uraság rögtön fogott egy szakajtó pattogatott kukoricát és előcsalogatta a malacokat a cifra tetejű ólból. Aztán hirtelen elkapta egy szőke bundás, gömbölyű kismalacnak a lábát és belenyomta Istók markába. Megkapta Istók a malacot, megfogta erősen. És hogy most már a kis malac bajba ne kerüljön, úgy cselekedett pontosan, ahogy az anyja mondta: becsavargatta gondosan selyempapírosba, a hóna alá fogta és szorította. A kis malac szegény visított, sivított, ahogy csak a torkán kifért. De Istók már nem bánta. Futott vele hazafelé. Nem nézett se jobbra, se balra, még a kutat is elkerülte és rohant, rohant, még csak meg se pihent édesanyja házának kapujáig. Hogy aztán hazaért, kivette a malacot a hóna alól, odafektette az asztalra és azt mondta: - Ezt szolgáltam, édesanyám. Hát a malac csak szép csendesen elnyúlott az asztalon. Nem visított már akkor. Nem is röfögött, hiába csalogatta Istók akár pattogatott kukoricával is: - Kucukám, kucukám, jer hozzám! No lett volna megint szomorúság Istókéknál, ha éppen be nem tér lakásukra a jó doktor bácsi. A doktor bácsi aztán fölélesztette a malacot, meggyógyította, s adott neki a csodálatos hizlaló mannából, úgyhogy Istóknak csak hármat kellett aludnia s a malac akkorára dagadt, mint a Gellérthegy. Ez volt a veszte aztán a kismalacnak. A falubeliek az első nap csudájára jártak. A második nap már megijedtek tőle. A harmadik napon aztán hosszú késekkel fölfegyverkezve nekimentek a disznó nyakának. Megfogták a tokáját, és addig-addig nyiszitelték a nagy késsel, míg le nem vágódott a nagy kucunak az a tömérdek nagy feje. No, tölthetett is azután belőle mindenki a faluban annyi kolbászt, amennyit csak győzött. Talán még most is lóg valamelyik kéményben ebből a kolbászból. Én bizony nem tudom. Annyi bizonyos, hogy még ma sem volna bolondság, ha Bolond Istók faluját egy kis jó kolbász végett fölkeresnénk.
Gárdonyi Géza: Mikor diák, mikor király Mátyás király udvarában sok íródiák dolgozott. Beállít egyszer Görbefái Görbe András birtokoshoz Zemplénbe egy fiatalember, s így szól: - Az én nevem Nagy Márton, íródiák vagyok a király udvarában, szállást kérek egy ékszakára. Görbe András uram sokat hallott már arról, hogy Mátyás király álruhában járja néha az országot, és hogy nagyobbrészt íródiáknak adja ki magát. - Engem nem teszel bolonddá – gondolta. Azután nagy szívességgel szólott: - Isten hozta kegyelmedet, Nagy Márton uram! Tessék csak befordulni, mintha a saját háza volna. Azután a kocsisának kiáltott: - János, sétáltasd be azt a lovat a szobába. Dunnát rakj alája, legfinomabb zabomat eléje. Te pedig költözködjél addig ki az istállóba. - De uram – szólott a diák -, nem való paripa szobába, se dunna alája, zabnak a szalmája is megteszi. - Azt csak tessék rám bízni – felet Görbe András uram -, tudom én a tisztességet. Beültette a diákot a legfényesebb szobájába. Ökröt vágatott, nyulat lövetett. Mindent, ami drága és jó, ezüsttányérokon rakta eléje. Ő maga pedig se nem evett, se nem ivott, hanem szolgált az asztalnál, s akármit beszélt neki a diák, mindenre csak azt felelte: - Tudom én, mi a tisztesség! Nagyot nevetett Mátyás király, mikor egy hét múlva megtudta, hogyan vendégelték meg az ő íródiákját. Néhány hónap múlva, mikor ő járt diákruhában, beállított a Görbe András portájára. - Hopp, itt vagyok – szólott a király -, Szilágyi Mátyás a nevem. - Dejszen, engem nem teszel bolonddá – gondolta Görbe András -, kössétek a lovát az istállóba, adjatok zabszalmát eléje. A diák pedig feküdjék a kocsis szobájába. Azután jelentős pillantást vetett Mátyásra, és így folytatta: - Nekem is van ám eszem: minden diák nem király. A szomszédjaim legalább nem nevetnek rajtam, mint a múltkor, mikor egy diákot királynak néztem. A kocsis jól tartotta a diákot. Együtt ettek-ittak. Másnap korán hajnalban így szól a diák a kocsishoz: - Nini, majd elfelejtem, levelet is hoztam az uradnak. Vedd ki csak a tarsolyomból és vidd fel az uradnak. Görbe András nagy csodálkozással olvasta: Parancsolom jó hívemnek, Görbe Andrásnak, hogy azonnal keljen útra Jánossal, a kocsisával együtt, és jöjjön Budára. Beszédem van vele. Mátyás király - Hozd ide hamar azt a diákot! – kiáltott Görbe András. – Hadd tudjam meg tőle, mit akar a király.
János kereste is a diákot, de már az akkor eltűnt a lovával együtt. Két hét múlva felkocogott Görbe András a budai várba. A király várta az udvaron. Fényes skófiumos ruhába volt akkor öltözködve. Görbe András háromszor is meghajolt, míg eléje érkezett. – Eljöttem – szólt -, felséged parancsolatjára. Hirtelen megakadt a szóban, és csodálkozva, ijedten nézett a királyra. A király a szolgákhoz fordulva szólott: - Kössétek a lovát az egyik szobámba, jó puha dunyhákat rakjatok alája. Ő is így tett a lovammal, mikor a diákom járt rajta. - Uram, király – szólott nagy örömmel Görbe András. Azonban csakhamar elhűlt, mikor a király így folytatta: - János kocsis az én vendégem, öltöztessétek díszruhába és vezessétek az asztalomhoz. Görbe András uramat pedig helyezzétek el a kocsisomnál. Görbe András úgy szédelgett, hogy alig tudott a lábán állni. - Ej, ej, Görbe uram, hát így megtréfált maga engem – szólott a király. – A diákommal úgy bánt, mint királlyal szokás, velem pedig úgy, mint diákkal szokás. - Felséges uram – felelte verejtékezve Görbe András -, hogy tudná azt az ember, hogy felséged mikor király? - Nemcsak arra kell ám nézni, mikor vagyok király – szólott Mátyás nevetve -, hanem arra is, hogy mikor vagyok diák. És Görbe Andrást a kocsisával együtt jól megvendégelte, azután pedig gazdagon megajándékozva eresztette haza őket az udvarából.
Gárdonyi Géza: A komédiás disznó Volt egyszer egy komédiás. Búzás Jánosnak hívták. Ennek a komédiás embernek volt egy olyan disznója, amelyik különféle tudományokhoz értett. Tudott kötélen táncolni, gördülő hordón menni és azt görgetni maga alatt, meg tudott állni nemcsak a négy lábán, hanem az orrán is, tudott énekelni, táncolni, számolni. Lehet, hogy értett a csillagászathoz is. Ahogy Búzás János felállította a komédiás sátorát, egymást törték az emberek, hogy ezt a tudós disznót megláthassák. Annyi pénzt szerzett így a disznó Búzás Jánosnak, hogy mindennap egy kalap ezüstforintot rakott el a ládájába. Hát egyszer mi történt: elveszett a disznó. Hogyan veszett el, azt már se Búzás János nem tudja, sem a disznó. A valóság az, hogy a jeles disznó lefeküdt hűsölni a komédiásszekér mellé, Búzás János uram meg bepálinkázott, s ott felejtette. A disznó aludt. Arra ballag Galiba Márton gazda, és meglátva az alvó jószágot, így szól: - Nini, egy disznó! Megnézi közelebbről, hát látja, hogy nem olyan disznó az, mint amilyenek az ő falujában vannak, hanem valami másfajta. - Jó lesz ez nekem – mondja. – Bizonyosan az Isten küldte ezt a disznót, hogy legyen a télre kolbászom. Azzal hazahajtja a disznót. A tudós disznó kedvetlenül engedett a botnak, és bánatosan röfögött Búzás János után. De Búzás Jánosnak se híre, se hamva. - Ne ríjj, coca! – mondotta vigasztalóan Galiba Márton. – Olyan fáin moslékot adok neked, hogy a király disznója is megnyalná utána a száját. A tudós disznónak tetszett is a moslék. A fenekét is kinyalogatta a dézsának. A saját disznóeszével azt gondolta akkor magában: - Ejnye, de jó ember ez z én új gazdám, megmutatom neki, hogy érdemes vagyok a jóságára. Azzal felugrott a moslékos dézsa szélére és katonásan szalutált. - Uram bocsá! – kiáltott ijedten Galiba Márton -, ki hitte volna, hogy már disznó is lehessen obsitos. Vajon melyik regimentnél szolgált? A tudós disznó látva, milyen hatást keltett a mutatványa, hirtelen az orrára állott. Galiba Márton még inkább megijedt. - Megbolondult! – kiáltott fel rémülten -, megbolondult a disznóm! Lába helyett az orrával akar járni! De még csak most jött a java. A tudós disznó feldöntötte az üres dézsát. Ráugrott és úgy görgette maga alatt, hogy szédülés volt szt nézni. Majd ismét tótágast állt. És a dézsát a két hátulsó lábán roppant sebességgel táncoltatta. Mikor pedig a dézsa fenn volt a levegőben, hirtelen felugrott és a dézsa fenekét átütötte: átrepült rajta, mint a madár. Galiba Márton rémületében hanyatt esett. - Gonosz szerzet ez! – gondolta – disznóbőrben!
A disznó azt hitte, hogy Galiba Mártonnak nagy örömére szolgál az ő tudománya. Gondolta, bemutatja neki a legnehezebb disznótudományt: hogyan lehet két lábon a fakerítés tetején végigsétálni. Galibát a hideg lelte ijedtében. Ezalatt visszajött a hegyen a Búzás kocsija. Búzás János kereste a drága tudós disznót. Bizony sírva kereste. Hanem, amint meglátta a léckerítés tetején, nagyot ugrott örömében, és futva futott hozzá. Az ölébe ragadta. Bizony meg is csókolta. Galiba Márton rámeresztette a szemét Búzásra, és azt kérdezte tőle: - Rokona az úrnak? Búzás örömkönnyek között felelte: - Ez a világ legkedvesebb és legokosabb disznója. Ez az egyetlen disznó, amelyik életében használ. De Galiba ma is azt gondolja, hogy ördöggel volt ügye, s vacog a foga, ha vele álmodik.
Gárdonyi Géza: Pöttöm Jutka története Hol volt, hol nem volt, hetedhét ország közepén, de lehet, hogy egy hangyaarasszal mellette, volt egy gyönyörűséges szép kerek tó. Ennek a kerek tónak a kellős közepén, de lehet, hogy egy hangyaarasszal mellette, volt egy hatalmas nagy üveghegy. Az üveghegyen egy icipici házikó. Az icipici kis házikóban egy icipici emberke, egy icipici asszonyka és három icipici kislányka. A három icipici kislánykák testvérek voltak. Úgy hívták őket, hogy Pöttöm Kata, Pöttöm Maca és Pöttöm Jutka. Hogy melyik volt a három kislány között a leghelyesebb, hirtelen igazán nem tudnám megmondani, csak azt tudom, hogy a legkisebbiket Jutkának hívták. Annyira kicsi volt, hogy sokszor alig lehetett meglátni. Különösen, ha a küszöbre ült, majd elbotlott benne, aki benyitott a házba. Sokszor mondotta is neki az anyja, az icipici anyó: - Jaj, mi lesz veled te Jutka lányom, hogy tudlak én majd téged férjhez adni? - Sose búsuljon édesanyám – vigasztalta ilyenkor az anyját Pöttöm Jutka -, ha a nénéimet elviszik, elkelek én is valahogy. Magasság tekintetében ők se nagyon büszkélkedhetnek. - De a testvéreid tudják ám a módját, hogy kellessék magukat. Telerakják hajukat, vállukat, derekukat, mellüket hosszú-hosszú színes szalagokkal. És úgy illegnek, billegnek, sürögnek, forognak ezekkel a szalagokkal, hogy olyan nagynak látszanak, mintha a tetőig érnének. De te nem szereted a cicomás ruhákat. A szalagot meg egyáltalában nem. Mindig csak fehérben jársz és elfelejted, hogy itt van körülöttünk az üveghegy, s még kevésbé látszol rajta, mintha piros vagy kék ruhát öltenél magadra. - Hát ha itt maradok örökre e kis házikóban – felelte Jutka -, akkor se aggódjék felőlem édesanyám. Majd csak megélek valahogy. Bizony úgy is volt: Pöttöm Kata meg Pöttöm Maca örökké ott sürgött-forgott a tükör előtt. Illegették, szépítgették magukat órák hosszat. Aztán ha valami hiányzott nekik a szép ruhához, csak kiáltották: - Jutka! Tiszta már a cipellőm? – Vagy: - Jutka! Hozod-e már a gyémántos fésűmet? – Vagy: - Jutka! Vasald csak ki gyorsan ezt a szoknyát, de vigyázz, el ne égesd. – Így ment ez naphosszat. Végül is Jutka azt vette észre, hogy mintha ő lenne a házi cseléd, akinek mindenkit ki kell szolgálnia. Soha nem volt egy pillanatig nyugta. Azt se tudta, merre forduljon, kerüljön. És amíg a két lány napról napra szépült, Jutka egyre kevesebb gondot fordított magára. Még reggelenkint se törődhetett magával, hiába kelt föl korábban, mint a pap. Azt kapta magára, amit húgai este levetettek. Bizony, sokszor majd elbukott a szoknyában, olyan nagy volt neki. A blúznak a karja meg olyan hosszú, hogy alig győzte visszatűrögetni. De hát azért Jutka megvolt békességben. - Majd másképp lesz minden – gondolta -, ha a nénéim beülnek a fényes hintóba, s a vőlegényük karján elröppennek ki, a nagyvilágba. Katica különösen
szép volt, olyan szép, ha elment a tópartra sétálni, hát még az aranyhalak is mind odafutottak, és irigyelték a vizet, mely visszatükrözheti az orcáját. Még a virágok, füvek is megcsóválták színes fejüket, amerre elhaladt, a fák lejjebb hajtották lombjukat, csakhogy jobban láthassák. De mit ért mindez, ha a fiatalemberek csak nem vették észre a szépségét. Bizony telt az idő. Egyszer csak a lányok elkezdtek szomorkodó dalokat énekelni. Jutka is velük énekelt. És olyan volt, mintha a Jutka éneke a legszomorúbb lett volna valamennyié között. Lassan-lassan messze földön híre futott gyönyörű hangjának. Híre futott, hogy olyan szép a dala, hogy a madarak az erdőn elhallgatnak, ha ő rákezdi. Egyszer Kata azt mondta: - No nézd, ki se látszik a földből, és ez akar szebben énekelni, mint mi! No, ez a szó nagyon szíven érintette Jutkát. Nem énekelt többé odahaza egyetlen nótát se. Hanem mikor egyedül volt, amikor elküldték a gyönyörűséges szép kerek tóra vízért, olyankor titokban rákezdte. Egy szép nyári este egy királyfi vadászgatott ott a tó körül. A gyors lábú őzike arra csalta Jutka felé. Jutka nem vette észre se az őzikét, se a királyfit. A királyfi azt gondolta, valami madár dalolgat olyan szépen. Ment, mendegélt, és kereste a madarat a lombok között. És hogyan, hogyan se, ráakadt az üveghegyre. Az üveghegyen a kis házikóra. Bekopogtatott. - Nem mondanád meg jó ember – mondotta az icike-picike emberkének -, miféle madár az, ami olyan gyönyörűségesen énekel a te erdődben? - Nem madár az uram – felelte az icike-picike emberke -, hanem az én gyönyörűséges szép Kata lányom. Ő dalol itt olyan tündérien. - No, ha ő dalol – mondotta a királyfi az emberkének -, akkor vigyétek el tüstént az én kastélyomba. Hadd halljam mindörökké. Szerzek én neki ott olyan vőlegényt, amiről soha nem is álmodott. Katicát beültették egy fényes fekete hintóba, s úgy elröpítették a királyi vár felé, hogy száz fecske se érte volna utol. No de nem sokáig tartott a dicsőség. Katát már másnap hozták visszafelé. A királyfi is vele jött, s így toppant be az icipici emberhez: -Irgum-burgom szedtevette, hogy mertél engem becsapni, te icipici emberke! Jaj neked! Ezt megkeserülöd! Már ki is vonta aranyos kardját a királyfi, hogy egyszeribe felaprítja az icipici embert, de bizony az icipici ember épp nem volt odahaza. Helyette ott ült a kemence padkáján az icipici asszonyka. - Jajjajaj! Kegyelmezz meg nekünk! Nem tehet róla az icipici emberkém. Katát csak azért ajánlotta, mert Maca nem volt éppen odahaza. Maca az, aki olyan igen-igen gyönyörűségesen tud énekelni. Jajjajaj! Végünk! Miért nem merte a szerencsétlen bevallani, hogy nem az én idősebbik lányom dalol olyan gyönyörűségesen. Hanem a fiatalabb. Maca! Maca! Öltözz csak szívem, gyorsan. Elmégy a Katica helyett, és megmutatod, mitől hallgatnak el az erdőn a madarak. A királyfi visszadugta aranyos kardját. Megemelte a kalapját s máris ugrott a hintóba. Odaültette Macát maga mellé. Vitte, vitte mint a fergeteg. Másnap jóformán még meg se virradt, már hozta vissza a királyfi Macát is.
Amint a hintó megállott a ház előtt, Pöttöm Jutka máris rohant ki a királyfi elé. A többiek még mind aludtak. Ő volt az egyedüli a házban, aki ébren volt. A királyfi megint ki akarta rántani aranyos kardját, hogy összeaprítja, vele az icipici emberkét, meg az icike-picike asszonykát, de Jutka megelőzte haragját. Rákezdte ott rögtön a gyönyörűséges szép éneket és fújta, fújta, mint ahogy a kék tollú madárkák szokták a napkelte dicséretére. Zengett a ház. Zengett a környék. Megszólalt az üveghegy visszhangja. A királyfi csak elámult csodálkozásában. Mert bizony nem látott senkit. Nem látta Pöttöm Jutkát sehol. Mert bizony Pöttöm Jutka, hogy az aranyos kardú királyfit oly haragosnak látta, ijedtében leült a küszöbön: - Ejnye szedtevette, irgumburgom, hát hol van már az a széphangú lány, aki énekel? - Itt vagyok, itt vagyok – szólalt meg Pöttöm Jutka remegve -, itt vagyok a csizmád talpa mellett a küszöbön. No erre a királyfi addig tekintgetett jobbra-balra, míg végül meglelte Pöttöm Jutkát. Meg is örült neki nagyon a királyfi. De utána rögtön el is szomorodott, mert eszébe jutott, hogy ő megígérte az icinke-picinke embernek, meg az icinkepicinke asszonynak is , hogy a szép hangú lánynak vőlegényt szerez. - Jaj, mit cselekedjek én veled most, te Pöttöm Jutka. Nem gondoltam volna, hogy te ennyire picinke vagy. Pedig én őszintén szólva, magamnak szerettelek volna. De hát te úgy elveszel az én kastélyomban a sok arany, ezüst között, hogy mindennap a katonáimmal kell téged megkerestetnek, ha látni akarlak. - Hát bizony, én sem mennék egy ilyen nagy-nagy királyfihoz. A nyakam megmeredne attól, ha naphosszat az arcába néznék. - De hát én mégsem tudok nálad nélkül élni – szólott a királyfi. – És amit én ígértem, meg is szoktam tartani. - Vegye el inkább a felséges királyfi az én Kata nénémet. Megígérem, hogy mindig ott leszek mellette a várkastélyban. - Nem kell nekem a te Kata nénéd – válaszolt a királyfi. – Kata nénéd sem sokkal nagyobb náladnál, legfeljebb, ha egy széklábhosszal. Nekem te kellesz. Összehívta erre a királyfi országa tudósait. A tudósok ott rögtön letelepedtek a nagy kerek asztalhoz. És ott ültek három nap és három éjjel. De bizony csak nem sütöttek ők ki semmi bölcsességet. A negyedik napon végre az egyik tudós letört az üveghegy végéből két darabkát. Csiszolgatta, fényezgette, s amíg a többi tudós szótlanul ráhajtotta a fejét a tenyerére, odasomfordált a királyfi mellé, s az egyik darab üveget odanyomta a szomorú királyfi markába: - Nézz csak ezen át uram, rögtön akkorának látod a menyasszonyodat, amekkorának akarod. A tudós azután megszökött az asztaltól. Elment Pöttöm Jutkához. A másik üvegdarabot meg Jutka kezébe csúsztatta: - Nézz csak ezen át, Jutka lelkem, akkorának látod a vőlegényedet, amekkorának akarod.
A tudósnak igaza volt. A királyfi üvegén át megnagyobbodott Pöttöm Jutka. Jutka üvegén át megkisebbedett az aranykardú királyfi. Rögtön meg is tartották az esküvőt. A tudóst meg a királyfi bőségesen megjutalmazta. Az esküvőn szólt az orgona. A menyasszony énekelt. A madarak az erdőből pedig mind odagyűltek a templom köré és hallgatták Pöttöm Jutka gyönyörűséges szép énekét.
