H ID IRODALOM •MŰ VÉSZET TÁRSADALOMTUDOMÁNY
BALÁZS ATTILA NOVELLÁJA BONDÖR PÁL LADIK KATALIN ÉS VASS ÉVA VERSEI SZÍNHÁZ, 0, A SZÍNHÁZ (TOLNAI OTTÓ, MAJOR NÁNDOR, VARGA ZOLTÁN, BÁNYAI JÁNOS, GEROLD LÁSZLб, PODOLSZKI JÖZSEF ÉS BOSNYÁK ISTVÁN ÍRÁSAI) NIKOLA MILOŠEVI Ć KÖNYVÉRŐL — VAJDA GÁBOR KRITIKÁJA ,
KoNYVKRITIKA KÉPZÖMtTVÉSZETI
1980 Szeptember
HfD IRODALMI, MОVÉSZETI ÉS TÁRSADALOMTUDOMANYI FOLYбIRAT Alapítási év: 1934 XLIV. évfolyam SZERKESZTŐ TANACS Acs Károly, Andruskó Károly, Bányai János, Blahó József, Bordás Gy đzđ, dr. Biri Imre, dr. Burány Béla, Burány Nándor, Deák Ferenc, Gál László, Lackó Antal, Németh István, dr. Pap József, Pándi Oszkár, Petkovics Kálmán, Sinkovits Péter, Sr đder János, Szabó Ida, Szekeres László, dr. Szeli István és Vicsek Károly
A Szerkesztő Tanács elnöke: dr. Pap József Fő- és felelős szerkesztő : Bányai János Szerkesztő : Bordás Győző M űszaki szerkesztő : Kapitány László
TARTALOM Balázs Attila: Az illeti bácsi (novella) 1018 Böndör Pál: Vígeposz (versek) 1027 Ladik Katalin versei 1032 Vass Éva versei
1009
KÉRDÉSEK ÉS VÁLASZOK Színház, 6, a színház 1035 Tolnai Ottó: Színház-novella 1056 Major Nándor: Színház és repertoár 1070 Varga Zoltán: A vakhit foglyai 1079 Bányai János: Az egérfogó 1088 Gerold László: Sártócsánk 1091 Podolszki József : Kátyúban a színházszekér Bosnyák István: Anatómiai lecke jelen- és utókornak
1108
HÍD
XLIV. évfolyam, 9. szám 1980. szeptember
Az ILLETŐ BÁCSI (vázlat egy jövőben kibontakozб, indirektébb, elferdí tettebb, szerteágazбbb, вpizódokban gazdagabb, egyszбval: komplikálta'bb epikus alkotá shĐz) '
BALÁZS ATTILA A Kuzmanec annak a Balázs lánynak udvarolt, aki ,külföldre távozott, hogy a Keszthely melletti Hévíz sötétem csillogó vizébe mártogassa puha, fehér idomait, szerelme, G. József, n ői fodrász, irányításával a Festetics-kastélyban gyönyörködjön — gr бf Festetics Györgynek, az okszerű gazdálkodás egyik legnagyobb hatású úttörőjének egykori rezidenciájában —, s egyszer, ellenőrizetlen állítása szerint szürke hajóval körülutazza a Balatont. G. Józsefnek nem adatott meg, hogy sokáig éljen, ezért, mintha érezte volna a korai hívást, lázasan dolgozott: olyan ügyesen, oly kifinomultan épített a pLhés nyakakra 'Légies hapkoronákat, ondolált, tupírozott, parfümözött, m űvelt csodákat a különböző regenerátorok ügyes alkalmazásával, hogy dicséretesen jövedeLm еzđ hírnévre tett szert. Megifjította az őszülő hajakat visszavarázsolva ifjúkori színüket és fényüket, de nemcsak fodrász, kozmetikus lévén mindezek tetepébem még bámulatosan s ќp eredményeket ért el kinyomkodva a mitesszereket, pakolva, púderozva, eltüntetve minden szépséghibát, csúfító bőrtisztátlanságot, habfehérré, bársanypu háv s bársonyf nyűvé varázsolva a szépséget áliít б, sz6pség után sбvárgб arcokat — ördöngös keze volt. Ideges ujjai 'közt örökösen ég ő cigarettát ~
1010
HÍD
szorongatva rakta félre céltudatosan a pénzt, hogy aztán, egy szép napon, kis vagyona bizоnyas réstiét élettársa, az egykori Balázs lány megráköп yödésére szerencsejátékba fektesse. A nyerést, ahogy magyarázta, nem bízta a véletlenre: hatalmas pókot fogott valahol, azt futtatta végig az ezüstcsíkos sorsjegyeken ceruzával jelölve meg a meglepetésében kissé srégen trappoló, diagonálisan kocogó sz őrös nyolclábú mozgási pályáját. A szerencsepók a lottériás asztalka szélére érve hirtelen leereszkedett vékony zsinegén a földre, és eltűnt, de ez már nem is lényeges. József megvette a megjelölt köteg szelvényeket. A pénzen takaros kis házat vásárolt a Hársfalvi utcában, bámulatos rózsalugassal, melynek gondozását apósára bízta, az öreg, nyugalmazott Balázs Mihályra, aki nyugdíjazása el őtt hentes volt Pesten, pontosabban Budán, s akkora bajsza volt, mint az újvidéki Mrgбnak, kinek meglhökkentő szőrcsimbókja szinte külön életet élt, köszönve talán ainaik is, hogy s űrűn kenegette sörrel. Az öregnek volt egy csintalan kutyája., amely a hol a pipa? kérdésre megkereste a puha ágyások közé szúrt, 'büdös csibukot, amit az öreg Balázs aztán gondosan kitisztított ilymód szaporítva teendőit. Egyszer aztán, mninden előzetes figyelmeztetés nélkül, minket is aneghívtak. Horgoson órák hosszat vártunk a kopott vicinálisra, s már nem is tudom, 'hogy .kerültü.n k Budapestre, аhonfan elcsigázva érkeztünk meg a Balaton p аr.tjára: a végtelen, áttekinxhetetlen, s űrű nádas ingem egy cseppet sem emlékeztetett a tengerre, jócskán le is hangolt, szinte belevert a •földbe. Tenger és nádas nem fért össze kemиny koponyámban: A hol a pipa? dobott fel ismét, úgyhogy aztán vidáman úszkáltam a sötét gyógyvízben, a hatalmas tündérrózsák közelében. Abban a vízben, ami úgy nézett ki távolról, mint a kbolaj, színes kis tutajokkal ,a hátán; még inkább hasonlított a ,kép Irma néni seiyem nyári ruhájára, arra a korom-ekevére — azokkal a feledhetetlen rózsaszín mi,ntákkaí, kétoldali hasítással. Irma csak a hexensusszától akart megszabadulni, s lám, mi történt vele — viccel ődött hangosan G. József, a dinamikus fodr á sz. Ugyan már, folyton ingerel! Nincs benne egy csepp tisztelet se. Irma néni gömböly ű teste valami külön, kifürkészhetetlen törvénynek engedelmeskedve hömpölygött a vízben, lüktetett, összezsugorodott és kiterjedt, könnyedén változtatva helyet és formát, míg én elbűvölten figyeltem a víz alatta leny űgöző mutatványt ~
AZ ILLETI BACSI
1011
(akkor még nem is sejtettem, hagy sok év múlva valahol, a tengeren túl, ahol le kell fékezned, hogy bele ne zuhanja portalan óceánba, valami hasonlóan megismételhetetlenben lesz egyszer részem): Irma néni lubidkolt, én meg, átadva magam a csodálatos látványnak, küzdöttem a víz felfelé taszító erejével akkor még sovány, inas karjaimmal — sz őrösségüket néha nagyon szégyelltem, cseppet sem tartva eszétikusabbnak őket a szerencsepók lábainál ! Akkor még cingár voltam és igénytelen, de most veszélyesen gyarapszom, addig dagadok, míg szét nem feszítem az ablakkeretet vagy jómagam ketté nem hasadok fenyeget őzve — di ez villanásnyi kitérő cswpán, ezért evezzünk csak vissza a f őág sodrába: tehát, én kifelé igyekeztem teljes er őmmel, a mélybe, fiatalon, mohón és vakmer ően, míg a női fodrász körüllebegte Irmát felfelé paskolva, a felszín felé terelve a hordónyi, fluktuáló masszát. Testük néha összeért, összefonódott, József fekete fürd őnadrágja beleszúrбdott Irmába, aki egyetlen jajszó nélkül, kacagva fogadta a tolakodást, hogy a követikező pillanatban nagyokat sikoltva taszítsa el magától tálnad бját, s szökéssel prбbál'kozva spriceelj}e a vizet tömpe lábujjaival üldöz ője szemébe, akit ez, úgy vettem észre, valбjá' aл ingerelt, ahelyett, hogy elriasztotta volna, harci kedvét lankasztva visszavonulásra késztetné. Volt valaani ezekben a lábujjakban, amiket Irma néni örökké bordóra festett, nem várva meg, hogy a régi máz megrepedezzen a kerekded körmdkön. Emlékszem, itt figyeltem fel az aceton átiható szagára, mivel édesanyám, .annak ellenére, hagy sokat foglalkozott önmagával, a körmét ritkán festette. Az aceton szagára, ami a kés őbbiekben, évek hosszú során oly meglepően kapcsolódott össze az origano illatával fokozatosan kiterjed ő, robbanásszerűen polarizálódó, már-már szétlrulló tudatpunban. Volt valami ezekben a l еkerekített, tömör lábujjakban, ami arra csábított, hogy beléjük harapjak, klikkerezzek velük, mint azokkal a gumigolyák'kal, amiket —apám f elvilágosítása szerint — szavazásra használtak egykor, amiikor a felejthetetlenül véres káosz után helyreállta rend. Aléltan tántorogtam ki a vízből, hogy a cifra korlátba kapaszkodva még egy pillantást vessek hátra, erre az őrjítő en dundi vízi teremtésre, erre az ön feledten csapkodó, owppog б , óriás medúzára; az eszét vesztette vízi babuin és e vadul pancsoló, vonzva taszító, érzékien nedves kocára, aztán elsötétült el őttem minden. Vannak kutyák, aunelyek tekintet nélkül bármire, futnak a labda után, míg vannak, amelyek nem. Ezeket a laikusok .butáknak tart-
1012
HID
ják, csökkent értelm űeknek, esetleg lustáknak, míg a szakért ők szilárd jelcinnek, egyéniségnek. A Mihály bácsi kutyája err ől mit sem tudva loholt .a szak пyamintás udvaron, ahol minden kibomló, húsos sziramzatú virág Irma лőiségét pбldázva csábított arra, hogy letépd őket, s a hatalmas csokrot magadhoz szorítva belefúrd arcod a szirmok rengetegébe, gyöлΡyörtől fátyolos tekintettel rángj, vonalogj, kiálts fel a t űhegyessé módosult levelek kínzó szúrására! A kutya MINDENKOR ott volt .az öreg, nyugalmazott hentes nyomában, élénk szemeivel fürkészve arcát, ott ült еlőtte szalgálatkészen meg-megcsóválva farkát, szinte olvasva gazdája gondolatát.
A Kuzunanec a Mrgo hentesüzletét vette át, köszdnve annak, hogy a Mrgo azon ritka emberek közé tartozott, .akik valami ellenállhatatlan vágy által vezérelve hagytak itt csapot-papot, s tértek vissza áthághatatlan ,hegykoszorúk övezte szü'l đföldjükre. Az új, semmilyen oklevéllel nem rendelkező hentest gyanakvással fogadták, főleg az idősebbik, talán nem is alaptalanul, mert, legyünk őszinték, ez a Kuzimnec +minderLre hasonlított, csak nem a rózsaszín, vörös, helyenként igen csontos és helyenként igen zsíros, mócsingos húscafatok szakavatott, ertilyes kezel őjére, igazságos elosztбj, ára. Inkább ács volt, nem is ács, egy kis rímeléssel mondanám, hogy barkács: asztalos, piktor és villanyszerel ő, aki akkora előszeretettel ücsörgött a kétágú létrán halkan fütyörészve, az ezüstös holdsugár dallaќrnára erőteljesen rögtönözve, mint amekkora elégedettséggel szemlélte a bevezetett áramra kapcsolt ég ő szétáradó, minden sötét zugot betölt ő fényét. Amolyan ünmđgliheszahét nem ismerő ezermester volt valójában, aki ki tudja, miért vállalta a lénygesen kevesebb invenciót igényl ő mészárszéki állást. Val бszínűleg anyagi okokból, hiszen így is jutott elég ideje szintén gyümölcsöző kedvteléseire: miután megmosta véres kezét a kora délutáni órákban és asztalhoz ülve — a közeli raktárban bérelt szdbácskájában — elfogyasztatta krumplipaprikását, s miután aludt egy sort, sosem többet fél óránál, újult erővel vetette rá magát valamelyik félkész remеkművére — terepre csak öt óra után szállt ki. Hogy miért vállalta a hentességet? A válasz kézenfekv ő : volt a hentességben valami kihívás, ,aminek nem tudott ellenállni. A kihívás nem más, minta fa лyelű kés villanása és a semmivel sem tompább bárd csattogása. Kuzmanec úgy használta azokat, hogy ett ől égnek állt az ember haja: magad el őtt láttad a kéz véres csonkjára bámuló vagy hörögve kirohanó sebesültet, a félig felszeletelt karaj
AZ ILLFT6 BACSI
1013
közt véresen ráng, lecsattintott ujjaikat, de sosem történt semmi, semmi ilyesmi: Kuzmanec elégedetten nyújtotta t a gondosan egymásra rakosgatott, s még nagyobb műgonddal becsomagolt szeleteket, amik gyönyörű, szaftos harapnivalókká sültek otthon. (A csontokat átdobáltuk a szomszéd kutyájának.) — Na, ez is li fog nyomorodni rövidesen — mondogatta Irma, míg köztünk élt, s reggelenként eljárta mészárszékbe. Irma néninek — nem tudom, .nénizzem-e, hiszen, ha eddig nem derült ki, meg-megremeg ő hangom frekvenciája el rnem árulta, visszaparancsolhatatlan impulzusaim le nem rántották a leplet róla, érzelmi kitörésemet kanalizálni igyekezv бn áradásomat a rózsa szell őző kelyhének könnyen kitapintható szimbólunnába ágyazva önmag.am el nem árultam volna, els ő szerelmem volt, akinek első .igazán kéjes álmaimat köszönhetem, aki err ől mit sem tudott, vagy tudott? a minden hájjal megkent, felfújt és kibélelt kurvája, els ő titkos mámoraim boroshordбj a, körvonalazódó vágyaim puha, n ői célpontja, első fájdalmaim okozója, illatos őrjítőm! — tehát, Irmának volt valami idegzsábája vagy mifenéje, a ►mi sű rűn elővette, rendszerint a tél beálltával, ilyenkor sietve összepakolt, és felutazott Budapestre, ,ahol felkereste apját az Ezredes vagy épp .a Fácán utcában? nem is tudom már. Szóval, ott jól megpakolta magát forinttal. — Apámnak nem is áll rosszul a szénága,. Ravasz ez az öreg Mihály! A jéghegyen is azon törné a fejét, hogy... Mire .a. fakutyákat, a befagyott Balaton sürge vitorlásait kitolták а ј gгІ és a fiatalok korcsolyát csatolva, cs őre töltve iringáltak a, parti , szálló előtt, Irma .már Ott volt köztük, valószín űleg kínzó zsábájáról is mefeledkezve. Ilyenkor Kuzmanec még hajmeresztőbben vagdosta a karajt idegességében. Els ő csókjuk áprilisban történt, .amikor az idđ minden logikát mell őzve alakul, bolondját járatva .az emberekkel, akik maguk is tébolyultan vetik аlá magukat pezsdülő vérük akaratának, őrjöngve vetik be magukat a zöldellő erdőbe az áprilisi szüzеk kacér, e1-elmosódó ,nyomában akár egyetlén 'hívó szóra, ami lehet, hogy nem is az, de ők annak vélik, annak akarják tudni, Igy akaratuk erejével azzá is tesz. Futnaak dühödt szatírok lépteivel egyre mélyebbre, hogy amikor a mámor szertefoszlik, ott állja гnak egyetlen ingben, mint valami pöndölyben, megbecstelenítve, kifosztva, szomorúan csüng đ, maszatos fütyijkkel — s azt saru tudják, merre induljanak. Szökđé'v volt az az év, s ez oly egyértelm űen vetítette el őre az elkö~ ~
HID
1014
vetkezőket, mintegy anticipálva a sors tragikus fordulatát, hogy ma sem tudom, miért nem vettem id őben észre. Persze, ezt nem azért mondom, mintha tehettem volna bármit is. Sz бval, volt ott egy nagy hársfa, ma is áll, annak a kis átjárónak a kezdetén, :a.mеly a nagy matematikusról, Ru đer Bos Коviéról elnevezett wtcát köti össze a főúttal. Most a kórházi látogatókkeresnek lombjai alatt megkönnyebbülést, de valamikor körül volt kerítve ez a céda `fa, egy tágas udvar büszkesége volt. Ltt találkozott Néritész Afrod.itével, aiki,ne+k öröme teltbenne egy ideig, az .azték legenda szerint itt pillantott bele Megzeixicitli Oppomena mély, hollófekete szemébe — itt ,ta мlkozоtt az if jní Werther orvosolhatatlan betegségével! A mészárszék és a raktár közt, ahol óriási hordókban állta sör, amit a Mrgo meghagyott. Akkoriban még nem nagyon szerettem kesernyés ize miatt, de habz бkészségét már akkor csodáltam. Ez .a Kuzimanec úgy csókalt, hogy én .még olyant nem láttam: mint egy esőkabátos boa (constrictor), úgy tekeredett Irma testére, nyelvét a n ő szájába srбfolva. A kegyetlen ölelést ől Irma olyan alakot öltött, minta dunyha, am&or az ember l+efekvбs előtt magához szorítva cipeli át az egyik szobából a másikba. A játékba belefeledkezett férfi téérdét a n ő combjai közé бkelve húzta azt egyre feljebb, amit ől Irma a partnere erős lihegéséből, hangos zakatalásá!bбl is könnyen kiszűrhető nyöszörgést bocsátott ki magából. Emlékszean, csaknem eyborult eluné уel feküdtem aznap este le, s sehоgy se jött álom a szememre, végül -- kínjaim közepette — valami szaggatott, gyötrelmes imába kezdtem, melynek egyetlen állandóan visszamérő, minden porci'ká,mban dobоlб gondolata volt: Uram, add, hogy én ezt az Irmát egyszer elragadjam. Hogy fülét megcsipkedjem, Hogy körmöm belevájjam, Hogy nyakára lépve Ezt az Irmát egyszer kifürkésszem, uram! (Uram?) Aztán ordítottam. Röviden összegezve: félelmunk nem volt alaptalan, Irma egy szép napon nem jött vissza. Kuzmanec fáj кΡlalmában telj esan rendetlenül kerékpározott le-föl a városban, lerangyolбdva, borotválatlanul. Azel&t csiptetővel fogta össze 'bokájá~
AZ ILLET° BACSI
1015
nála pantalló végót, hogy összс ne kenje, be ne mocskolja legwjatbb nadrágját az olajos lánc, most rá se hederített, egyetlen lépбst nem tett ennek irányálba. Mint valatmi hibbant perpetuum moibile karikázott az utcák kövezetén. Lehet, azt reanélte, hogy vafamelyik hirdetőtábla csalfa árnyékában megpillantja Irmáját, de az az Irma, akit ő keresett, az már nem létezett, mert valójában nem is létezett soha. Vagy 'mondjam úgy, hogy ,ne banalizáljuk a dolgot, mert mi is tévedhetünk, de m,ég inkább azért, mert ebben az irányban abszolúte nincs mit keresnünk: egyszer űen fizikailag máshal létezett. Únmagát áltatta ez a hentes? Vajon hívta-e valaha is Irma, hogy kofferjeit megragadva kísérje el, nem az állomásra, hanem Hévízre, a fekete, selymes gyógyvízbe, melybe ő minden télen oly következetes gyönyör űséggel mártogatja fehér idomait? Ő, I,rnia, a szerelem istenn бje, nagy I-vil. Szentül meg vagyok győződve arról, hogy voltak olyan pillanatai, amikor ama híres Botticelli-festmtény tközponti alakj ,nak, alabástram'bóril modell јének képzelte aragát. Ennyi talán elég is lenne a Kuzmanec esetével kapcsolatban, mely annyira tipikus, hogy megkülönböztetettebb f igyel,m+et &iem is érdemel, mégis id őzzünk el még egy kicsit ezen a ponton, ugyanis ad бs vagyok a címadó mozzanattal. Elmondom ezt is, hogy semmi se maradjon megvilágítatlan. Kuznanec a rádiót jött .meg javítani még Irma távozása el őtt, amikor összetalálkozott négyéчes uno ~kalhúgomma' , aki édesanyjával együtt épp akkor vendégeskedett nálunk. A 'kislány barátságos közeledésére Kuzmanec megmutatta neki a esava г húzói't. Kicsiny húgom el volt ragadtatva, a szikár idegen egyb ől ,megnyerte a tetszését. Az tetszett neki a legjоbban, hogy ennyi csavarhúzót láthat egy helyen, szinte mindegyik egyforma és ,mбgse ugyanolyan, az egyik kicsi, a másik nagy. Erre aludt is egyet-kett őt, hanem aztán, •az unatkozás valamelyik nehezei elvisel'hető .percében a lehet ő legđszi,nté!bben, mármár követelőzően tört ki belőle: -- Mikor jön már megint az Illető bácsit?! Mondanom se kell, sosem jöttem rá, 'ki nevezhette a kislány el őtt illetőnek .a Kuzmanecet, pedig egy megoldás szinte tolakodóan kínálkozik: nem más, mint maga az anyja. A külső kényszerek közül az idő kényszere a legelhessegethet őbb, a legképlékenyebb, .a legösszegyúrhatóbb és a legkinyújthatóbb,
ezért ugorjunk ,mds t egy gát évet, közben tegyünk úgy, mintha '
HfD
1016
ott folytatnánk, a kronológia ama lšpcs ыokán, amikor a vízből kilépve, a fürdő cifra korlátjába kapaszkodva, a meger őltető búvárkodás és a meleg víz hatására elájultam. (Az imént, persze, amikor a iképlékeny időről beszéltem, nem arra a könyörtelenül visszafordíthatatlan, megfelle beDhetetlen, a visszacsinálhаtatlanságot magábarn foglaló időre gondoltam, csupán annak az összetört tükörképére.) Mindenki, aki igazán volt gyermek, az tudja, hogy az épülő házakban a legérde feszít őbb játszani, főleg, ha emeletes a ház, s a lyuk alatt, amibe csak kés őbb illesztik a keretet, van egy nagydbb homokrakás. A 'hiba csupán az volt, hogy a nadrágain szára megakadt egy kiálló kampóban, ami engem megfardított a levegбben úgy, hogy a fejemre érkeztem a homokrakás mellié — a legegyszerűbb, lergadekvátabb kifejezés erre az, hogy: fejre estem. Ki lehet .a ∎megmondhatója annak, hogy mekkora kárasadás ért ezzel, kivéve s űrűn jelentkező вyakszirttájóki fájdalmaimat, amit kissé talán ennek az eseményn еk a számlájára is irhatok. Nos, következik az ébredés, egy másfajta ébredés, mint a reggeli eszmélés, mégis szinte ugyanaz ,azzal, hogy itt körülménу sebben állnak össze a tegoapok, nehezebben ragadja meg az ember az ,elszakadt szálakat, nehezebben f űzi be a tűbe tudat kncsúszott, rojtos fonalát, nem beszélve orról, hogy az id ő — most már mindig ez kerül az utamba! — kis szeletkéje végérvényesen kihullhk сm.lékezetedibđl. Másoktól értesülsz, hogy nem sok reménynyel kecsegtettél, hogy édesanyád már .majdnem el is siratott, s akkor berzenkedve süllyedsz vissza a kómába, mintegy visszazárkózva oda, ahol nem érhetnek küls ő inzultusok, Пem hábbrgatihat senki, abszolúte senki se férk őzhet hozzád, neon rohanihat le els ősorban önmagával szemiben •kritiikátlanul, elfogultan. Utána újabb eszmélés következikk, isanét csigalassan állinak össze a dolgok, rádölíbensz, hogy itthon vagy -- s egy puha, ;meleg kéz ,néhezedi іk a homlokodra. Ráismersz édesanyád hangj,ára, de a kéz, az valahogy nem ;az övé. Aztán a kéz eltávolodik, s te kétségbeesetten tartan ád vissza, mert ránsm,ertél a nái hónalj .és az ,illatszer eme téveszthetetlen kombinációjára, ,de nem bírsz mozdulni, s ,a szád is csak hangtalan rándul, imíg a 'szaknyák elsuhannak el őtted a félhomálуьan. Egy idő .múlva hallod a fiók .оsikordulását, az albumok zisét, s akkor újra édesanyád: ~
— Tudod-e, ki ez?
AZ ILLETŐ BACSI
1017
A ihalk nyerités nkáьb а ,Тeglepđdés köve•tkezm►énye, mint felindulásé: — Hiszen ez a Kuzmanec! milyen egy randa biciklije volt! Majd egy évtized múlt el, s magára •maradt kutya, mert egyszer mindenkintik meg kegy halnia, de még imkább a ќrt, mert denki elhalálozik kёrülбtted, akit szeretsz — ennek a törvénynek engedelimeskedve feküdt le a zászlós farkú eb is a lugasok alá, de nem jött álam megfáradt szIm&e. Nem is tudom, miért buktam le ILYEN mélyre, hogy mindezt felhozzam, hogy kézen fogva vezessem elő a ma már rneg+kopott szépség ű Irmát, aki nem fogad vendбgeket, élete v аІбszfnifІeg hasоnlít az ihnént említett kómára. Lehet, hogy a hol a pipa? kérdésének ingerlő parancsára cselekedtem, tettem, amit tettem, tettem oda, ahová tettem. Lehet, hogy az a nyolc-'kilenc dödblle a felelős, amiket vierdeső nekibuzdulásom elđtt kapkodtam be — Proust pisikбtája vagy mifene? Mindenesetre felesrégemniek, barátn őmnek, gondozбmnak ás gyermekemnek, a gаmbбc készít&jétnek, egyszбvаl: neki, neki .már rég tartoztam ezzel a — VALLOMÁSSAL. Szerelmem! Mióta elmentél, ,elhagytál bennünket, kerékpárunkat és ingem, a 'napok lassan vonulnak el teljes semmitmondóságukban, sorakoznak csendesen. Egy reménytelenül vegetáló utolsó szavai ezek, ,élete lassú, ;esemé ►lytelem közeledés afelé, amit ől ösztönösen mindannyian 'olyannyira irtózunk. Oszkár
VÍGEPO5Z (részlet) B С NDÚR PAL 5. LAKOMA — Megszokott módon ugyanis egy csorda nem egyéb, mint legelész ő marhahús. Vagy fest đi tárgy, háttérrel. Vagy tudomást sem veszünk róla. Musil
lthaka: barna cipó. A nagykéssel szép szeletet vágsz a kis késsel vajat kensz rá. Vagy zsírt. Vagy margarint. Vagy lekvárt. Alumíniumfбliából kotrod ki a pástétomot. Uralkadák asztaláról züllött gyermekeink fintorává: --• Már megint pástétom? Már megint vers? Mondom n. Mondom: 0, valaki megérti majd •a sült csirkét is teljes egészében. Természetesen a pástétomot is iés az éhezést nem. A száraz, köhögésre ingerhd leveggt. --
VIGEPOSZ
1019
Parcelá n tányérból ezüstkanállal antidatálpuk a zsíros húslevest -- telt hassal szebben lehet énekelni. Szilveszter! ~
RAJTA!
Bablevest 'kanalazоl, hogy a basszust is beleszelentsed. Vigyázz =- ne legyen ez cirkuszi mutatvány, szívvel csináld, különben sem vagy konkurrens, akad rLpacs-virtuбz, aki fkifi.ngja a Nagyáriát. Van fűszál, mit a Nap perzsel fel, és van, amit a marha lelegel, annak gyomrában ég el. Ha nem eszel erezel. Rajta, Szilveszter énekelj! Látjátok feleim, mik vagyunk? Nincsen más szб, ki elájulhаt és elfelejti 5, mit' jelent: J б étvágyat! — 36 étvágyat, emberek. A dió i s, mit nem ér el a fán a barom, iának béle is gyomorban tüzel. Gömb rvolt héja, tökéletes. Szárnycsapása lett keménycsđrű madárnak. Szánycsapása tökéletlen emberi formánknak. '
:'
Kenyeret és cirkuszt? Fölötte a kereszt, alatta. a pöcegödör. És csak énekel, és csak énekel!
HID
1020
6. ÁGFA, KODAC, ORWO etc. Mihelyt a szemem nyitva van, lehunyom rögtön önmagam Illyés Gyula
Játékot mímelő gyerekek a lencsébe sandítva. Na+pihetihaviés időszaki baj. Az átlövđ bedobja, a középcsatár berúgja. Gombostű fejnyi fejek lesik a jelenetet: a nép: Ich bin nicht Petőfi Sándor. Két 'külügyaniniszter aláír, mögöttük többen komolyak is, mosolyognak is egyszerre. Kézre kerített merényl đ. Havas alpesi táj. Akadályok az úton. Éremesélyes olimpiai jelölt. Hagyományápo16 népi tánccsoport. Portré a hagyományápoló népi tá Пccsoport vezetőjérđl és egyben koreografusár6l. Ich bin nicht csikбs, uh bin nicht gulasch. Személygépkocsik végeláthatatlan sora. Alfán agár. Krumplibogár felnagyítva. A 'betű. Hótorlaszok. B betű. Űrhajбmakett. C betű. Lear, vagyis híres szírnészünk. Ich bin nicht Tokajer, ich bin nicht Paprika. Hídavatás. Két belügyminiszter sziv бlyes kézfogása, mögöttük többen komolyak is, mosolyognak is egyszerre. Picasso lánya meztelenül, Hemingway lánya meztelenül. A Teljesen Ismeretlen lánya meztelenül. Ich bin nicht Piroschka, ich bin nicht Julischka. Négy mérkđzésrđl letiltott labdarúgó, mosolyogva. оtjavítб munkálatok. Két tehén, hallani, ahogy rágnak, nyelnek,
VIGEPOSZ
1021
rágnak, nyelnek ugyanegy falatot. Vendéglővé alakított székmalom. Z, T, F betűk. Épülő városnegyed .látképe. Távolugró .a levegđ&ben, — lám, mennyire másképpen ugrunk távolba, minta macska, kutya, elefánt. Pótkocsis traktortik a malom el đtt. Pazarul 'berendezett nappali szoba. Ládahegy, a képailáírás szerint délgyümölccsel tele. Fülben súlyos karika. Kertben korhadt fák. Kopognak a K bet űk. Szilveszter! — ez lenne a vers, és ez már a második sora? A címe elrejtve: Az elmúlt idđszakban a módosító javaslatra elhangzott észrevételek között akadt igen figyelemreméltó kiegészitéstervezet, mely a módosítás hatékonyságát jelent ősen fokozhatná, olyan légkört teremtve ezáltal', mely a légköri zavarokat semlegesíthetné. Ja, ich bin Petđfi Sándor und Etzel auch. És ugrik távolba, szép piros gatyában, oldalt fehér csíkkal. 7. SZILVESZTER DÉLUTÁNI ALMA Minden klnai japán.
Karl Kraus
Két kisegér sütkérezik a házfal tövében. Barna bogár hallgatódzik. KISEGÉR Az én hősöm Miki egér. Az ám a belevaló fiak ő ! KISEGÉR Te buta! 1. KISEGÉR Miért uienn& buta? Miki egér megoldotta ,az elveszett nyakék titkát, leleplezte a timbuktui összeesküv őket, elbánt a gaz kalózokkal.
1022
2. KISEGÉR KISEGÉR
KISEGÉR KISEGÉR
KISEGÉR
KISEGÉR
KISEGÉR
KISEGÉR KISEGÉR KISEGÉR
KISEGÉR
KISEGÉR
B. BOGÁR KISEGÉR
HID
Te buta, Miki egér nincsen, nem létezik igazónból! M iért lennék buta? Tudom én, hogy 6 regényh ős, tudom én ,azt, de hát az irodalmi m űvek Erőseit nem azért alkották meg a m űvészek, hogy ,követendđ példaképeket állítsanak elénk? Te buta! Miért lerLn& buta? Miki egér nem olyan hős, aki az össz jó tulajdonságokkal bír? Te buta, hát nem tudod, hogy Miki egér megformálója ember! Ember találpa ki a Miki egér históriákat! Miért lennék buta? Mi közöm nékem a mű vészhez? Engem a mű érdekel! Te buta, Mi+ki egért a maga formájára a maga képére alkotta az ember. Miki egér 'nem egér. Miki egér ember! Akkor is egy rettenthetetlen h ős, belevaló legény, űgy ám! Ember 6, aki utálna az egereket. Nem hiszem, nem hiszem! Ha ember is, tőlünk száranazik, egérszármazék đ. Te buta, ez egy okkal több, hogy utáljon bennünket. Lefogadom, tele van a padlása ocsmány egérfogбkkal. Nem akarom ezt hallgatni! Hagyj 'ál békén! Te gyalázatos! Az egér legszentebb ideáljait rántanád a sárba! Jaj nekem! magának mondja Szerencsétlen egerek! Látod, milyen buta vagy? Kritikával kell viszonyulni az olvasmányaurkhoz.
VÍGEPOSZ
1. KISEGÉR
B. BOGÁR KISEGÉR KISEGÉR
B. BOGAR 2. KISEGÉR
B. BOGÁR
KISEGÉR B. BOGÁR KISEGÉR B. BOGÁR 2. KISEGÉR 1. KISEGÉR B. BOGAR
EGEREK B. BOGÁR
1023
Nem és nem, az én ideálom mégis Miki egér, akár egér, akár ember! Ha Miki egér ember, én is ember akarok lenni! Tényleg buta vagy, te kis egér! Hallgass te... te bogár, hogy ne mondjak csúnyábbat! Milyen pimaszság ez, mit avatkozol a más dolgába, te bogár? Belekotyognál olyanba, amihez nem értesz. Hab, nevetnem kell, én nem értek hozzá? Ha jól tudom, Miki egérhez hasonló h ősöket nem formált az emberi agy példát a bagárvilágban keresve. Hiszen ha nem is túl kedves nékem Miki egér, az egérvilág mégis megihlette az ember alkotókedvét — s az mégis .. . Műveletlenek. Miki egér, hah, nevetséges! Arról olvastatok-e, hogy egy ember bogárrá alakult? Nem. Hosszú elbeszélést irtok ám err ől! Tényleg, hallottam erről valamit. Ügy ám, nem bogár emberi tulajdanságok іkal, hanem egy hús-vér ember, aki bogárrá ala+kult. És? Milyen 'hőstetteket vitt véghez? Szóval... hogy is mondjam, elég práblematikus eset volt, hiszen ez volt az elsó ilyen átváltozás, tudjátok .. . hiszen az úttörők .. . hogy is mondjam... összenéznek Ugyan, ugyan. Nem fogtok nevetni, ha ez a jelenség nagyobb méreteket ölt. Mánpedig megjósolhatom .. .
HfD
1024
PATKÁNY
Ez az én helyem! Sipirc innen, tücskök, bogarak, egerek. A többi el. Ezek a hülyék, az embert csodálják, hiába is titkolnák, s nem azt, aki ilyen könnyen elzavarhatja'éket! Legalul vannak, és hiába, a csúcs, a csúcs izgatja đket s nem a száz lépcs đ odáig. SZILVESZTER felébred Azt álmodtam, hogy akácfa vagyok és sehogy sem sikerül kivirágoznom. Ez az álom jót nem jelenthet! PATKÁNY Még itt vagyok, ne idegeskedjél tehát, tudod, a veszélyt megérzem, elsđnek hagyom el a hajót! SZILVESZTER Mit beszélsz! PATKÁNY Zavarban vagyok, nem titkolom tovább. Kételkedem, először történik ez velem. Dulakodik az ösztön és az értelem. 8. SZILVESZTER TISZAVIRAG RENGETEG Választásom egykedv űsége miatt pedig lelkiismeretem háborítatlan: mindhárman egyaránt ártanak Szíriának. De, tönkrement ember, mit tehetek err31? Én, szerencsétlen, csak átverg ődni szeretnék. Megtehették volna a mindenható istenek, hogy gondoskodnak egy negyedikről, aki tisztességes. Én boldogan szeg ődtem volna hozzá. Kavafisz
Szilveszter tiszavirág rengeteg Szüleinek szemefénye Szilveszter álmatlan éjszaka valahány Ű rök gyermek annak aki csak gyereknek ismerte Pár ezer diák Egyik a másiktól csupán egy nappal id đsebb
1025
VfGEPOSZ
Szilveszter tiszavirág rengeteg Szilveszternek lenni olykor hátrány Mind a rengeteg egyetlen zsákmány Dombon állva Szilveszter önmagának nem kiálthatja Balszárny Hű .gyalogság Támadás Lenne mulatság Hadvezéri ipózban mutatná Tartalék előre Feláldozom Elfelejtem azt a felejthetetlen nyáréjszakát Szilveszter mozgatja a lábán a kisujját Ha vesznie kell Vesszen mind Esetleg egyetlenegy Szilveszter tiszavirág egyetlenegy Szilveszter olykor tömeg Únmagával semleges Esetleges Olykor felesleges A tömeg esetenként tetleges Szilveszter figyelmes Bólintása érdekes Hangja rekedtes Megj eІenёse kedves Vallja a sarki hentes Ha ideges a tenyere nedves Különben rendes Szilveszter el Lelke ágyból felkel Szemével mutat Barátságosan kacsint Míg észbe nem kap Másra szolgála szem Vele enni kell
HID
1026
Szilveszter nyel Szilveszter nyel Amit nem érkezik szemével Lenyeli azt két kezével Szilveszter tiszavirág rengeteg Szilveszter szájával kalapál Agynak végbélnyílása a száj Kalapál Kalapál Kicsordul a nyál Szilveszter önm űködő szerszám UOnműködően kikapcsol Nem lép át az adott thatárakon Csukjanak le 'hét percre mondja Feszítsenek +keresztre Egy egész másodpercre Fecske szállt az ereszre A rengeteg közt nagyon valószín ű Még nem volt' lesz egy h ős Akit a gyepről nem zavar le a csősz Szilveszter kaibátja a vállfán Feje a hűs párnán Cipője kopott a sarkán 42-es Pounpej i Az élet nem könnyű Sóhajtja halkan És semmi hála Belemosolyog a kamerába Betemeti a láva Igy tanítják majd az iskolába'
LADIK KATALIN VERSEI HVARI CANTOK A bűn itt: ami meg nem tett maradt, az elsorvadt kétségek között Ezra Pound, Cantók
Fejbđrillat a rбzsaszín habokban! Főbe főtt sirályok az ég alatt. „Ki vagy te láda?" a forró istállókban illatos járású meleg állatok
holdat ringatnak a hasu+k alatt. Én ettem meg a lángot, de a lomb nem, melyen đ járt. Akitőlelmenekült a hegy mögé, önmaga el đl, magára talá'1t, a gyönyört magában hordozza. Aki parázsra lép az ég alján, sárkányvitorlázik. Ó az, ki szenvedélyeinktfíl porrá ég naponta s a habokba zuhan. Elégett sirályok a füstölgő habokban. Marshall! Lehet-e büntetlenül ilyen tiszta zsidó virágot egy amszterdami villamosban, melyet magamba f ontottam. Lehet-e büntetil'enül újraszületni romjaimban.
HID
1028
Itt áll a hajnal szelíden, ,kábítószert űzbоn, szőrrel borít be, betakar. A tűzzuhatagban .hozza az álmot a hét mérföldes Baltimore-ból. Jöjij, álom, sáska röpte. Nincs лagy rakomány. Három élet. Varrogatom a vitorlát, melyet én szaggattam Imeg a .vérző szigeten, melyet én ettem meg.
MARSHALL Mintiha zúgna a teste, Fiatal, hervadt növénykosár. Ahogy j+ön-megy naphosszat és parázslik, Hangjátбldorombol az este, Reggelre kemény rügybe fakadnak a fák. Tőle jön-megy a fiatal növ+énykosár. Ahogy zúg a teste, Gyönyörű ihangjától dorombolnak a fák Kemény rügybe fakad az este. Ahogy zúgnak a fák, Hajlong, kosarát rakja Kemény rügyeivel nekem. Dorombol, parázslik és elég velem. HA MÚLNA E LANG Ha nu'thia e láng úlna I láng eláng úlna.
LADIK KATALIN VERSEI
1029
Hajnalunta ha ját olajjal önti le.
ö a Jalanta. Elméje ép. Hajnalát japjal önti le.
Jajong. Múlna e láng elemében hajn.alonta! Ha olajjal elmúlna hajnalunta haj4bаn e láng.
A VANDALOZIAI PUTYA
Jön dombháton mint zsenge fa, bukó nap el őtt, és boldogan széjjel rohad. ót várpa kedvese, ki négy folyóban fürdik, mintha tyúkбl lenne .a nyomda kiálló karja a zsenge aszfaltból.
KINEK VAN FÜLE HOZZA „Akinek lelkében nincs rend, Nem lehet rendiben az đ 'birodalma sem", mondta, de nem szólt semmit a túlvilági életr ől, mert a célon túllđni igen könnyű, de .nehéz áll'hataгtosan a +középen maradni.
1 030
H1D
Aki a friss levegőt szívja, boldog, iés nem kvn tiszteletet. Mint szem ьelyén zsák, a párolgб háztetőn elhagyott hangszer, amely mindent tud, a friss leveg őt szívja jégesőben, mint kivert kutya, mert nem akar az arany középúton maradni. Lelke helyбn párolgб háztetđ, elázott hangszer, amely mindent tud, és hallhatja, kinek van füle hozzá.
IKAROSZ ÁRNYÉKA Látja saját árnyékát ezüst legelők fölött átsahanni, fekete, széttárt es đkabátja n8 egyre az olajjal leöntött dombokon, és zilhál szárnyai között a hideg cseresznye, fvd'daklikk, maga körül mindent éjszakába döntve boldog, és az égbe zuhan.
GYERE VELEM A MITOLOGIABA Gregor Davidownak
Gyere velem a mitológiába, amely rólam szól s ett ől kockázatos. Androgin vagyok, vagyis hazug. Tehát őszinte. Csakis önmagamról adok információt, s az mindenkit érdekel, tehát közügy. Az önkínzás eredménye vagyok, vagyis az önszerelemé.
LADIK KATALIN VERSEI
1031
Gyere velem az idógšpibe, amely az .alkotбi mechanizmus velejárój аa. Műtárgy vagyok, azazkentaur. Gyere velem a mitalбgiába, ahol minden eddigi munkám kárba vész, mert nem akarok műtárgy lenni. Letéptem láncaimat, s önállóan egzisztálok a mitológiában. A teremtđnek nincs tdbbé hatalma fölöttem. Nincs esélyem. Tehát aktuális vagyok.
VASS ЕVA VERSEI
OLLб mennyit rövidíteni a versen második személy ű igéiden itt állsz hogy pontosan alakodhoz szabjam gyök&ben nő a fa titokban nő-e a ihaj a vers
A HOSSZÚ VERSEK IDEJE naponta körüljárni indáikat mint a kertész aztán az öntözés az időjárás viszontagságai papírodon esđ vagy aszály ikészül-e
1033
VASS ÉVA VERSEI
3. visszaf ojtott mozdulat achogyan asztalodhoz ülsz mindennapos félórás meditáció indul a görcs torkodon fölf elé bűvös .kör ajkad körül boszorkányóra ideje a szó retteg hogy kimondod négy .folyó partjai közt csattan az öklöd a szem szelektáló erőfeszítései ablakkereteid jólmegválogatod hozzá az égtájakat is szavaid szabályosan ágyba helyezed olvad a jég — a napok kemény lerakódásai cseppek csúsznak le ablakodhoz hiányok torlaszai ,feszítik álmaid ismert zörej — arcod csúszik a párnán nem tudni hol a koordináta melyik ,pontján szólal meg úpra ,a hang a versek nyoma hátgerinceden kitapi,nt ható sérzékelhető Pilinszky vigaszbeszéde (anno 1980. júninxs) Nemes Nagy vigasz-versei („Mesterségem, te gyönyör ű az út melyen a kövek kimozogtak eltévelyítő s ,járható ~
a két szegély összeforrt mögötted kijelölt ,pályák mások-megálmodta jövőd csápjai hogy visszatérsz kaktuszaidhoz mind hiihet&bb és vigasztalóbb
~,) .
HfD
1034
gondolataid rángása ez lelkiismereted ,felújuló lüktetése versráncok vonala homlokodon a szóanyag asztalodon faragatlanul keményen magába-gubózva (a selyemhernyók lepkéi kirepültek a terméketl вn gltbбk sorsa mint Spártában a gyermek — a nem-életrevaló) a teremtés írj láncolata
most már igéket is állítmányt .az alanydk mögé újra szorul a vaskapocs versek magmája pupillád köre megfeszül alaktalanodik most már rövid szavakat is csuklód is mind érzékenyebb megbénít ahideg okoskodás reuma-hírnök bölcselkedés most már forróbb szavakat is visszatérő városok mhol xy-nal jártál tökéletes megvilágításban a táj asztalodrбl rálátsz bámnikor a drvtdkan ,túltáplált , fecskék felnéztél olykor fehér hasukra a súly mellyel a drótokat a súly mellyel álmod terhelik ugrani s úszni elvetni magad bđröd .minta páncél állig begombolt testhezálló ing
KÉRDÉSEK ÉS VÁLASZOK
SZiNHÁZ-NOVELLA TOLNAI OTT б DÉ megkeresett a rádióban. Azért jelzem csak így, n•evén еk keDdőbetíejével, névvé növesztett kezdđbetűjével : -- mert még mindig nem kérdeztem meg t őle, va n~ e valami elvi vagy elvtelen, tehát személyes k иfogása az ellen, hogy név szerint szerepeltetem olykor felemás dolgaimban. (Pedig minden egyes alkalommal, az írás minden egyes alkalmával elhatározom, ha legközelebb összefutunk, megtárgyalom vele a prdbléanát, annál is inkább, mivel .egykor maga is álnéven jelentkezett az irodalomban, tehát valódi nevét egy epikai h ős részére tartogatva.); ;mert, ha valaki engem Igy masszírozna, ,mindumtalan zárójelek közé prés оlné tökeimet, elküldeném a picsába STB. Feltelefonált, ahogy szokott, egészen halkan morogva: Tö f e, te vagy? Ez a halk morgás, amelybál egész életünket kiáshatná egy ügyes ardheol бgus, mindig áraiвјјtésként érint, kicserepesedik a szám, .és abban a pillainat аn ,megszűnik szániamra létezni minden, éppen csak annyi erőm marad, hogy bezárjam fi бkomat, köszönni, elköszönni vermlészetesen. már kvéptelen vagyok, váratlanul rámorgok munkatársaimra, főnökeimre, és .kisompolygok. Most is finom, frissen vasalt, rövid uj jiú ing volt rajta. Sokáig azt hittem, Svédországiból hozta ingeit, de múl+vkor tnagy nieglepetesámre Magyarországon is talált egy ilyen: rövid ujjú azúrt. Körmei hegyesre nyírva. Tehát még mindig nem dobta le gitárját a 15: emneletrál, hogy a ihertmetikus vagy a kísérlete költészetnek, avagy teljes eni(erként (szívvel=lélekkel-farokkal) a képregényszöwegek ,fordјtásának szentelje a még hátramaradt éveket. Tehát .
-
1036
H1D
még :mindig radikális — részben paundi értelerrІben vett — trubadúr pozícióján van: ül máYnaszín gitárpáva) a szarban, és ,énekre tátja a száját. A bankból érkezett: SEMMI. Gyerünk! És aztám, .többször átnedvesed ő, gőzölögve száradó ingjeinkben (rajtam a Latin Negyedben vásáralt, hihetietlenül strapabíró amerikai ingem volt, szépen látszattak a letépett jeleik, kitüntetések helyei, szépen látszott: a lefokozás, a totális lefokozás), együtt keringtünk marnap lhajnalsig. A PUTNIK teraszán osztrák sör, kis habbal. Egykor kedveltivk ezt a ,helyet, ma .már teljesen lerongyolódott — szobáiban rozsdás lavórоk! elbalkániasodott: az egyik vezet ő sportklub stupid drukkereinek morbid társasága uralja koráin reggelt ől — csak tudnám, mikor van idejük aludni?! Közben szemerkélni kezdett az eső, és noha .a gesztenyefák klarifillpagod'ái (érdekes, virágait is mindig pagоdáhaaz hasonlítpwk) ,még csak jobbam izzottak, smaragdokká, smaragd palotákká lettek, közaér zetünk, amely már 'külö пben is a nullán, ,a nullában leledzett évek óta, szemmel láthatólag, füllel hallhatólag hatalmasat zuhant. Oldaltáskámból gyorsan el őkotortam .és a mосskosrózsaszvn abroszra helyeztem éppen felolvasott — elrezegtetett — esszén тet (= eszemet: egy agyforma növényt is emlеgettetn), ,amelyben Dali alábbi — a borulás ellen most olcsón kijátszott — mondata is szerepelt: A MEDITERRANEUM ISTEN LEGSZEBB REMEKMÍJVE. De azon nyomban meg is bántam, hiszen csak egy lázas vázlatról volt szб, vázlatról, amelyet még jócskán kiellett volna szubl imámi alhhoz, hogy mutogathassam — éppen pÉ-&nek mutogassam. Átfutotta, legalábbis úgy tett, mintha átfutná, és csak annyit mondott: ,az őrült spanyol akadéanikus, a mediterráneum szemynyezett. Akkor marad az Isten, próbáltam szellemeskedni, megpörgetni, párbeszéddé emelni fásult morgásunkat. Ahhoz túl sokat гministráltam, zárta el ezt az egérutamat is. Igen, kezdtem morogni isnvét, igen, bár . . . De régen voltunk ,már lenn :a bárban! .bli оkd al,ta ezt a .még csak nem is jelzett rést is. Bár, p.r бbáLtaam visszatornázni ,magam Istentő l Dalihoz: számomra A polgárháború előérzete lesz a hartmincas évek ,nagy festmбnye és nem a Guernica. Egyikük Sztálin, másiktik Franco felé hajlott ... Ismered Arnheim kit űnő könyvét a Guernicáról? A polgárháború-ről is kellene írni egy ilyen könyvet és
SZINHAZ, б, A SZINHAZ
1037
iát az sem •teljesen mellé+ke s, hogy Dali képe egy évvel eldob ké~
.szült ... Gondolod, kérdezte olyam hirtelen hajolva hozzám, hogy .azt hittem, homlokával arcomba csap. Hát .. . A гќainyag tetőn dobogó esőt hailgattuk, és halszemekkel kísérrtük az asztalok között .mozg б embereket, olykar köszönés helyett a legyintés határán lev ő kézlegyinitéssel üdvözölve isuner őseinket. Furcsa, de rá olyannyira jellemz ő, pingpongütésszer ű mozdulattal előrántotta ekék „taikаrékkönyvecskéjét", és mint aki nem akar hinni szemének, sokáig bámulta az átpecsételLt tételek lnla alakzatait, maszatait, majd a lapok vízjeleit kezdte vizsgáLni. Végképpen elesett a dramaturgi állás, kérdeztem pontosan kísérve gandolatmanetét. El. Kerek perec n gmon' сkk: nem akarnak. Szemei összehúzádtak, könny helyett, azt hittem, homok, egy mar& csikorgó homok fog az asztalra ömleni, ömleni megállás néllkül, betemetve kezemet, e rúttá lett kávéházat, a smaragd palotákat, be az egész várast. Jobb lábaan már tegnap jielezte az id őváltozást, mondottam. Ideggyulladásom бta hibátlan ;barométer ... Egyszer csak felcstl!lantak DÉ már-máх kioltott, önm аguk által kioltott (öngyilkos kristályék?) szemei. Mi történt, isiászom nevettette meg?! Az óriás kopasz gorilla, a itévé szervezőpe és kaszkadőrje, Remizov, rohant el a terasz előtt. DÉ .akkortájt Remizovat kedvelte legjobban városkánkban. Néha napokig kísérgette. Nagy sikere van a n őknél, mesélte, a mníltkar is az nagyik szakácsn őt benn a rostély mellett kefélte, majdaiern a megszensedevt čevarpok közé dugva .gwrnibotnyi farkát. Nolha DÉ-t egyszer kis híján ledobta a Duna-hídról, mégis Jugoszláviában éppen a reneszá лΡszát éliő, finom, kis, orosz misztikust, csipkeverőt, Aleksъej M.illLajlovlcs Remizovot idéztre számára. Bab'leve+st ( Čorbast pasul )) akartunk enni, di mivel nem volt, fizettünk (barravalбt már régen nem adunk Újv ј.déken, pedig hát egyáltalán nincsenek igéinyei в k, elvárásaink). GyeriirLk át a ŽUPAba, mondottam dideregve, utoljára ott ettem jó bablevest. A ZUPA, ez a húsz-harminc éve standard kis talponálló, tet ő alatt is megközellíthető, és közvetlenül el őtite van a Dnevnik újságoљboltja, melynek kirakatá'bam mindig akad egy-egy szemrevaló, bicikliz ő, kötзéltm..szó meztelenség. A meredek, fekete vasl•pcsán kLumpáimnkkal nagy zajt verve felkaapa+szkodtuл k a pálholyba. Ha a várasnak vannak mikrorészletei, amelyek lassan fiatalságuntk emlékm űveivé nőnek az időben, akkor ~
1038
HIT)
ez a csigalépcső tengelyoszlopán egy abszurd olívaszín alakzattal, miieden bizonnyal az: tatl'imi tornyunk! A múltkar, kezdtem meséli mára mennyezet alatti langyasságban evezve, feljött ,ide piros vasutassapkával a fején egy súsztatatt ürge, egy sosem is létezett — és valahogy mégis nagy! — Іію s főnöke. Avala noteszt, plajbászt vett е1б, és minden sótartб t, hamutálcát, fogast, villanykörtét, száklábat n ъegkopogtatott, ellenő rzött, bevezetett, majd amikor az egyik komoly férfi frissen 'fésülködve kilépett a. taalettb ől, haragosan rákiáltott: lesi 51 dobro ispišao?! Olyan komolyan, lelküsmeretese л végezte anunká'ját, anymyi apró hibát — csempe sótartót, hamutálcát, kiégett v'illa пykörtét, labilis fogast, Sánta széket — xa'lálit hogy félni kezdtüntk, .mi is sorra kerјiilürik, mi is leellea&iztetünk, megvizsgáltatunk, megkapogtatumik, üresek vagyunk-e és bevezettetünk, be, k& Іyörtele пül, az Avala 41otes љbe — a mindenkori Avala noteszbe. De akkor a nagy feszüllt csöirn& a hirtelen egy .különös hangszert húzott el ő, és távoztában csadálatosarr búgó kagylóvá ,varázsdllta a lépcsőt. Szóval, ez egy ,ellen őrzött és garantált lyely! És meleg, mоndovta kezét dörzsölve DÉ. Egy manwmentális fekete prn сérnő szolgált ki bennünket. Rövid rakott szoknya, tiszta kötény, blúz, kis párta. Külaönöse п ez a keményített, csi11'ogóvá vasalt kis párta izgatott; elképzelitem, ahogy szaknyáját ,még feljebb húzva — fansz őrével és izzadt, ritka szövésű blúzán áttört hónaljsz бrável egységet képrez6 hajába csatolja: bugyija sem lehetett nagyobb... Meg voltam győzбdw,e, a söntés amögött fekete cseresznyét szerez... Akárh оgy is kedveskledtü.nk, •szell'emeskedtünk, akármilyen pokoli tempóban is rendeltük a 'nagy, éppem hozzá méretezett korsókat, egyszer .sem mosolyodott el, de ha combjának, karjának, . пyakámak egy-egy részletét vizsggáltuk, éreztük, már-már velürvk van: sosem láttaun nagyobb, tiszЏtább és szebb pбrusakat, hozzájuk viszonyítva — kivéve a narancsot — minden dekadencia. Dalгmát, mondottuk egyszerre. És sörhabos bajusszal Rátkáról kezdtünk beszélgetmn. Különös, mondottain, sosem Táttam Rátkát, még fényképét sem (m ќ?nit ahogy te láttad Dоreemét), és mégis, ahogy kifordiulta.rn a csigalІépcs&bűl és mregpillantot+tain ... Te, miért van az, hogy számomra minden spirálnak s бs női nemiszerv-íze, rriediterx&m j ~ellegie van? DÉ arról kezdett mesélni, hagy hatvaлnégybem egy zenészbarátjával elkiildte könyvét (Rátka) Rátьkáхak Makarskába: fér' ~hez ment, egy turistairodában dolgozott, ,
1039
SZINHAZ, б A SZINHAZ ,
és amikor .megpillantotta az elébe helyezett könyvet ... Hányban övalt ott földrengés?! Aztán, felfedezve bennünket a túl;aldairól, Zoli jönt fel, már tudatosan, mint zenei farтnágyhoz, hangszerhez viszonyulva a lépcs őböz — ő mutatta =emré~g nekem Szabados, a Mozgó világban nap•vil'ágot Tátott, vizuálisan is csodálatos, Csigd-partitúráját ... Elmondtam nekti- hogy a RÁK-+bon Ho Si Minh néven .szerepeLtetmtem, de szerlkeszt&m kérésére Ho Sira redukáltam, és most már szeretnék huzamo ~salblb ,ideig ennél a névnél maradni: II SI. Borzasztó ez az anyókönyvészeti munka, fordultam DÉ-hez (tudat alatt minden bizonnyal az ő esetére gondolva — ső t azt hiszem, abban a pillanatban villant át agy.a.mon az is, hogy nekem még aznap prбbára kell mиnnetin, de az sincs (kizárva, hogy az imént már dra,maturg llásra ut&n érdek "d`ve is gondoltam a próbára, mivel DÉ a rádiót mege16zóen, az Új:vidéki Színháznál is tudakolódzott dramaturgi állás fel ől), nem gyбzök loholni ?hőseim gután, nem győzöm a névгváltoztarásokról értesíte лi б'ket (olykor anбg levelei is kell írnom: Kedves barátom, értesítelek, neved noт~ellámban X-r ől Y-ra ,változott, .szíves elnézésedet, beleegyezésetlet kérve, ölel stb.) — nem is beszélve arról, hogy ezek a labilis nevek, névcson'kak, kezdőbetí~k, sosem iás tehetik súlyos etikai h ősökké figuráimat, eleve árnyalakzóikká, afféle Karagözökké redutkáljáak бket Zoli sűrű szörpöt (gusti sok) kért, majd természetesen zenér ől kezd i.ink csevegni. Mondta, ő szre meg!hívja a Trvbünre Mangelsdorfot. Mangdsdorf neve szilárd, biztos pontot jelentett rni:ndanynyivsik szárnára, ott a mennyezet alatti lebegésben. Mdközben beszéltem, tekintetemmel megállás nélkül a dalmát pincérlányt és az abszurd olívazöld alakzat között ugráltam. Mangelsdorf úgy tudja mondani, hogy réz, és aztán úgy tudja fújni azt az általa csinált rezet, mintha csak ő tmond`aná, ő antLknxlálná először tisztán POZAUN JÁN úgy, hogy csak Mozart tudta megnevezni a hangszereket ..
.
erz réz ez fa ez kunt ez hegedű Későibb, befejezve dbбdjét, Cs&ke, a sport>%jságíró ült át hozzánk. Az elhízott, lepénryb Аlá tertyedt Cassius Clay fényképét +nézegettük, kommentáltuk, ákárha ringben kerekedtünk volna fölé, majd
H1D
1040
az abszalút kemény Borgét ... Vett egy szigetet, mondta DE, Bergrmannak is van egy szigete, ,mondta árvalányhaj-szakállát simogatva Zoli. És Peter Weis is egy svéd szigeten él, ha ját tudom Négуkor próbára ke111 nien.nem, mondtam egészen halkan, inkább csak magamnak. És DÉ, anélkül, hogy hívtam vdlma, szó nélkül velem ,jött az Úpvidéki Színházba, VÉGELADÁS cím ű drámám prбlbáj ára. (Egykori bíróságv tárgyalásaimba indultunk í,gy.) Ahogy én DÉ távollétében saját privát ügyemlként éltem át (az els ő sorban ül ő könnyező аnyjvаІ egywtt) KORMÁNYELTÖRÉSBEN szabad'ka'i ibeanutatóját, úgy azonosult ő is az én szövegemrnel — de 'kategorikusan kijelentve: a .szöveg elég neki, nem 'hajlan đó kiábrándulni stb. Sokáig úgy ganddkam, jаbb is, ha egyik — jobbik — énem nem .merül alá, tiszta marad, fenn marad a szöveg csúcsain, de aztán mindinkább elbizanytalanadva, Ikifáradva, pánikba esve, tekintetemmel segítségeért, véleményéért kezdtem esedeznie És DÉ imegérezhette, észrevehette .ezt. Megvártuk, míg pineérnőnk is rёfeъé indul, és egyszerre buktunk vele a lépcs ő fekete darálójába, mert háta húsdaráló is spirál Édesen errilékszean, mert ,akáriha zsilettel vágtak volna meg: a Tanurdžié-ра lоta (egész idő alatt — a PUTNIK-bon és a ŽUPÁban is — •e süllyedő, rozsdás anyahajóra emlékeztet ő palotáiban leledztünk, melynek fedélzetén mindig ott tudtam a két szikár, pipás alalkоt, főnökömet ás a vráros íróját, a BLAHM szerz őjét) üvegfedelén egy cserép 'ki volt étörve, és er бs fény vágott be a lemezjátszók'kal, •mixerekikel és f бllvaЈhegesztőkkel teli kirakatba. Abban a pilanatban szakadhatott fel a felh ő — de mi törhette ki és mikor a vastag üveget, tanakodtam, tenyeremet vigyázva a fénybe emelve. DÉ lefékezett. Ell đször azt hittem, felmászik a fényoszlapan, k búpilk a lynikon, & aztán mg jobban megrettentem, hiszen képes besétálnia boltba, hagy megtapogassa, végigsimogassa a legújablb еrdsvtáket, miközJb оn tertmészetesen egyik .alapszentenciája is eszébe ötlik, mеly szerint a magáno s lemezhallgatásokon kívül minden ő rültség (— — — örülök, hogy most megszakíthatom az írást és a fixzöld Pascay-kötetért ,méhetek, ugyanis össze szeretném vetni DÉ .szentenciáját a GONDOLATOK azon töredékével, amelyben arról esik szó, hogy minden bajunk abból ered, hogy nem hirunk megmaradni a nilkünk rendeltetett legkisebb építészeti. egységben — — — ha viszont erre a részre utalok, akkor •már utalnom kell a 11. szövegre ,is, amrely már pontosan meg...
~
,
...
~
SZÍNHÁZ, 6 A SZÍNHÁZ ,
1041
mondja, ha .má,r mégis kimozdulunk kéglinkb ől: az ember kitalálta szórakozások közül egytől sem kell annyira tartanunk, mint a színháztól), és szó nélkül faképnél hagy. Zöld, kiáltottam, és nagy, lendületet véve, akárha valami аeszkapallбn, átszaladtunk a katedrális boltíve alatt az Ifjúsági Tribünön elhelyezett +színházba. Benyitva a sötét terembe, félsénken, vacsoráról elkés ő gyerekként nyitva be — netán mérgükben már egymast eszik, zábálják könyékig véresen a családtagok, netán felsorakozva (még a nagyanya is!), fegyverüket az ajtóra szegezve várják —, azonnal észrevettem az újságír бnő nagy, vörös haját: mintha csak fel is lobbant volna nekem jelezve, engemet fenyegetve, ugyanis teljesen megfeledkeztem arról, hogy interjút ígértem volt neki. A puha, borított falihoz lapultam. Istentelenül elnehezültem, elálmosodtam. Az öltözőbe kellene osonnom és befúrni magamat a kosztüm-kazlak egyikébe. Ha akkor, ott, talán még a halammal is találkozhatnék! A halammal! Naplómiban ugyanis már 'hónagak бta anegszállottan regisztráltam mindent azzal a Három nővérben szereplő bizonyos hallal kapcsolatos adatot: 'mikor, melyik el őadásra, ki vásárolja; hol , miben tartják az el őadásig, hal az el őadás után; egy-egy hal hány előadást él meg; ki eszi meg, milyen formában, milyen körítéssel és milyen unegjegyzés сk iközepette stb. Elhatároztam — hegalábbis naplóm szerint — , hogy megszerzik egy ilyen színészhalat és elkészítem magamnak, ráugrdk kоpoltyújára: megeszem, mert csak így érhetem el azt a misztikus azonosulást a N ővérekkel, a színházzal, amelyre annyira vágytam ... Minden bizonnyal ott úszkál a lépcső alatti kisteknőben vagy a lavórban, vagy ott lubickol, ugrál szaltókat csinálva a véeé'kagyl бьan. Szépen hónom alá csapnám, és zsupsz be vele a Júlia kisasszony, az Agónia, az Ezen az oldalon kosztümkazlába. És aztán kereshetnének, többé sosem is találnánák, többé sosem is másznák el ő .. . Elég val:t egy pillantást vetni ,a színpadra, hogy lássam, hogyan is haladnak, pontosabban, hogyan is állnak a dolgok: noha a Szabadkáról naponta utazgató rendez ő (Virág) aktatáskáp љan hozott egy abszоlút-ráncos könyökcsövet (mit is gandol'hatták r бla, a finom, pirulékbny úriemberr ől az autбbusz utasai, amikor megpillantatták nagy ,aktatáskájában .a szétégett, p бkhálós, ,mészfoltos, számtalan hurcolkodásban, rákodásban nyomorított, hol üstházhoz, hol öntöttvas, hol ddbkályhához használt, rövidített, toldott, tá-
1042
HfD
gított, szű kített, kormot és rozsdát egyaránt sz бró, permetez ő, Magyar Szóba tekert köлyökcsövet, mit ns gondolhattak a NIS EXPRES, ,a SEVERTRANS, a VOJVODINA utasai), tárgyak még mindig hiányoztak Sejlka szemétdamЬjával rokon, .bácskai lerakatoгΡmbód (— unennyire rettegtink mindig, ahogy közeledett a leltár apám üzletében, anyám első , dolga volt eldugnia vadászpukát). A sötétben azon kezdtem tanakodni, mii is lenne ezzel a személyzettel, ha következ ő darabom elé azt írnám: JÁTÉK DÍSZLET ÉS TÁRGYAK NÉLKÜL JÁTÉK AZ ÉGVILÁGON MINDEN NÉLKÜL JÁTÉK JÁTÉK NÉLKÜL NÉLKÜL NÉLKÜL NÉLKÜL NÉLKÜL NÉLKÜL NÉLKÜL NÉLKÜL NÉLKÜL NÉLKÜL ismé elgettem mind gyorsabban, amikor T alakja jelent meg el đttem T akivel egykor éppen ott, azon a színpadon csináltuk, még pokol. bгb körixъmények fköz5tt (például az utodls б pillanatban lett nyilvánvalóvá számunkra, hogy a jelmezek és a díszletek tuto campletto használhatatlandé) a Lucullust, amely végül mégis olyannyira megnyerte az ég&füstölgd osztrák ö .ngyúptójával érkező (ára:mszünetünk n's volt ugyanis) Sink б Ervin tetszését, hagy utána egy egész árán át berlini Bredht-emlékeit idézte NÉLKÜL NÉLKÜL NÉLKÜL NÉLKÜL NÉLKÜL NÉLKÜL nagyon 'kevés hiányzott már ahhoz, hogy fel neugorjak a színészek közé az elviselhetetlenül nyikorgó deszkákra és üvölteni ne kezdjék, de akkor, mintha csak kígyóként kúszott volna közele тrљe, a súgónő sziszegő hangja kizökkentett, nóhánymondat erejélig szövegemhez rántott, de utána máris azon kezdtem morfondírozni, hogy legközelebb okvetlenül ki kell ültetni a színpad közepére, netán ,éppen egy hata Іlunas aranytrónra őx, a súgót — az együttest pedig a színfalók, a nemlétez ő színfalak emögött játszatni, hagyni elvérezni, igen, legfeljebb csak .a be'öunl ő, akárha vágbhíduról beönvkő vérüket mutatni
~
A SÚGб (Most látom csak, nem is olyan rossz, nem Is minden sugallatot nélkülöző cím! Súg, súg, súg ki a nem létez ő díszletek ,közöd, súgja, súgja, súgja a nem 'létező darabot a színészeknek, rendez őnek, és súg, súg, súg nekünk, a közönségnek, súg, súg, súg, hogyan pr б-
SZINHAZ, 6, A SZfNHAZ
1043
báljuk értelmezni a ,helyzetét, a helyzetünket, súg, súg, súg, mire ügyeljünk különösel љen, súg, súg, súg, mikor csípjiik meg, mikor üssük meg a ,mellettünk ül ő embert, mikor nyúljunk a mellettünk üLő +nő szoknyája alá, swg, +súg, ,súg, mikor túnj.ünk el vele a pad alá, súg, súg, súg, mikor szellentsünk, súg, súg, súg, mikor menjünk ki ,rágyúj.tani, súg, súg, súg...) Székek'kel csattogva, retLkülök, ,szatyrok, •étellhArd бk ;között bukldáasalva, elhaladva a napi narancs és Tdblerani csokoládé adagját fogyasztó dramaturg mel lett, az úpságírón őhöz botorkáltam, és megnyugtattam, nincs baj, nincs még semmi veszve, nézze csak tovább a darábot, én majd holnapra megírom a válaszokat nem létez ő kérdбseire, méghozzá úgy, hogy egy ,kissé +fel is hergel ődjenek majd .a 'kritikusok, kritikusocskák DÉ-x már az ajtóban elvesztettem, illetve mind a ketten tudatosan indulhattunk a terem ellenkez ő sarkai felé. Minden bizonynyal' T kis kreol (rnáj?) alakját (DÉ mellett lagjdbb barátam volt 6 az ötvenes-hatvanas években) :is azért idéztem meg, hívtam segítségül, hogy valamiféleképpen eltereljem figyelmemet a sötétben dühöng ő (síró?) DÉ-ről, hogy vele ,bizonyítsam, igenis bele kell merülni, fogai között zаld ,nádszálat vivő viüpoсоk'ként, a színház nnсsarába — — — Ketten ,alkartunk színházat csinálni DÉvel (egyik közös partitúráik éppen m оstanában került a kezembe): úgy, ahogy a MAO-POE Љől szándékЈoztunk kinöveszteni, val ahogy ' az M-s túdió'ban komolyan beöltözve (tökhajkalap, Napóleon-csákó, frakk) el is énekeltük, el is táncoltuk a POLIZIA POLIZIA POLIZIA-t — belőle szándékuztunk kinöveszteni miodent ÉLETÜNKET és most én ezzel a felettébb gyanús vállalkozással valami egészen más utakra kanyarodtam: megszentségtel еnítettem álmunkat a színházról! Hegyes cövekdkkel bélelt sötét csapdában vacogtam soká. Egy fehér kísértet alak közeledett felém NÉLKÜL NÉLKÜL NÉLKÜL NÉLKÜL kezdtem varázsigémet .ismételm.i, és gyorsan a pad alá akartam bukni, amikor felis гertam, hosszú fehér ruhápában Etát, a darab Menyasszonyát. Cip őjét mutatta. Nagyok, nem tudok bennük ,másznia rácsokon AZSIAN nem tudok bennük táncolлi. Megvizsgáltam a kékeszölddé kopott, go гnbas cipókat — egy kicsit úgy, mint ahogy Bunuel és ...
~
1044
H1D
Krúdy hősei szókrák megfogni, megvizsg áL ni a .nő'i cipőket. Valбban, .mondottam. Ki az isten taposta, .táncolta őket ilyen torzakk.?! De... Mit, de?! De, azt hiszem, tettem hozzá halkabban, éppen ez a szerencsénk, éppen ebben lesz olyan a tánc, a mászás, amilyenre nekünk, és hát AZSIA-nalk szüksége van. Arca elé emelve fátylát szárazon felnevetett.
A próba befejezése után az újságírón ő, a !barátn ője rés annak ,közben .gyermekével megérkező férje, DÉ, Bütyök (a darab turbiл ája; öt szerepet cšiná ћt — Trackijt és a hullát is; elhatározta, a bemutató után leborotválja a fejét 1), általában kis növés űeknek mondhatб színinövendékeink ell,entpontja, Bütyök jegenyeforma húga, immár barna-pepita kosztümben, Eta, a Menyasszony és Puma cipőben, bő, 'hosszú, aaéllkékszoknyában egy els őéves színinövendék (a vizsgael őadás Molnár-darabjában oly istenien variálta a Hugóst hogy .a Pál utcai fiúk szerzője minden bizonnyal mošolyra húzta csont-száját, s őt az sincs kizárva, maga is megkísérelte utáлacsinál пi Hugó Hugó Hugót — — — mint kés őbb értesüLtem, nagyapja ismert juhász volt, apja viszont egykor verseket irt) .kiültünk a VATIKÁN elé a térre, és folytattuk a sörözést. Ez idáig többnyire csak egy-egy zárójel erejéig k оmmentáltam kávéházainkat, de mosta VATIKÁN-nál meg kell .állni, el kell fagyni a zárбje~let, amely ,késóbb, menet közben úgyis e'lveszel ődik, jel, legalábbis egyik fele. ,(S őt arra is gondoltam, most smár tudatosan kellene szaciográfi'kus .panorámává növesztenie tüskés megjegyzéseket Újvidék 'központjának kávéházair бl.) Különös, hogy a Szerb Népszínháznak is van egy ,h. asonlб, fél'hivatalas, originális kis büféje, az ORLY (ORA Č-nak hívják eredetileg — egy ъarátam viszont ORRLYUK-nak nevezi). Igen, a VATIKÁN és az ORLY, a két színházzal ellentétben, valamiképpen korrespondeál: még kitűnő helyek, finom kis lebujok, amelyekben rnég valóban alábukhat egy-egy pillanatra az ember. A VATIKÁN titka számam,ra első sorban mégis: parttalan terasza. Az egész Katolikus portát terasszá integrálhatod, oda rakod, ,
1 2
Leborotválta. Persze hiába, mert ott lenn nincs súgó.
SZINHAZ, 6, A SZfNHAZ
1045
görgetedugyanis a könnyű műanyag asztalokat, ahová éppen akarod, ahol árnyók van, ahonnan legjolbb kilátásod van a Mileti ć szobor vagy a Matica Ikö лyvkereskedés irányába (éppen abban a pillanatban tették ki az Állatok farmját бs a Negatív dialektikát). De a tér két oldalán levő padoikat is a terasz г szei,nek tudhatod, hiszen sokan üldögiélmek ott egy-egy sörösüveggel egész nap, egész éjszaka, es azгtan megint egész nap 'es egész ejszaka — talon mar nem is élve, s őt valahogy talán még a tölt őtolljavító kis POMPES FUN É BRES fekete üzletét is a VATIKÁN ,sze,rves részének kell tdki.n,tened, mivel ajtaja állandóan tárva, hogy a könyökvéd ős mester, De me úr, Újvidéken a toll legnagyobb mesteri (mondanom sem kell, 1960 óta az én mas ►terem is: , kirakaгtában átlósan felfüggesztve, óriás vörös tölt őtoll, melyből kihullott a toll .és helyén fekete lyuk tátong — istenem bár nekem is lehetne akkora) minden pillanatban átszala&assan egy vi лyakra. Az esőcsöppek összerántatták a fehér asztallapon a port, kormit, majd ,a lejtбs irányában ide-oda iramodva a zsíros részéken megkís ére'lrбk levezetni, finom csipketerít őt horgolva így nekünk. Szíinбszek, különösen fiatal színészek itársaságában mindig úgy érzem magamat, akár egy Chagall-képen. Azért hangsúlyozom, hogy fiatal színészek társaságában,mert az id ősebbek már nem lépnek ki olyan nagyokat a tet ők fölött a leveg őbe (lásd Chagall 17-es, EL ŐRE! c űm ű festményét), ők mikro-imozdulatokba, mint kis 'fiolákba, próbálják visszafogni a lébegést, ,jól tudják minden Lépésfiúk csak lyukast, feneketlen lyukat találhat. És új ara érzem azt a folyóiratunk (Új Symposion) indulása előtti szédületet, ,révületet: DÉ - vel, emilé'kszean, egész éjszaka versenyt futattunk, oda-viszsza, egy magas kockaépület sima, korlát nélküli tetején, a holdvilágban. Máskor meg, teherautót stoppolva valahol vidéken, a +sofő rkabin tetején álltunk, és úgy robogtunk be Újvidékre ...Akárha néihány emelettel magasabban éreztük volna a szilárd talapt .. . Semmi kedvem sem volt a próbáim látottakról, tapasztalttalkról beszélni, arról, li gy a technikai f őnök ,még mindig nem festette meg az ÁZSIÁ-,t , arról, hogy a fekete szekrénynek még most sem fűrészeltette le .a hátsó lábaiit, és igy állandóan feld ől a domború színen, és még valós koporsójává lesz Ladik Katinak (nem hajlandó levetkőzni — sokat kellett neki b űnihődnie az egykori vetkő zése'kért, még a ,pártból is kizárták végüíl szeglényt), mondandómat ,más, egészen más példak segítségével szerettem volna rzékel'tetni, no és hát DÉ előtt, ha 6 nem kezdte, énem kezdi, nem is ~
~
HfD
1046
mertem volna a dara)brбi beszéllni. Igy ,gondoltaim, színћáz-regé!nyemg (a+melyet, termmszetesen nem véletlenül éppen ,egy Maszkvá'ban vásárolt füzetibe kezdtem el írni) egyik közpanti figu.rájó.t ifggorn mmgemlíteni csalk wgy, prбlba-szerenose, bedolbпi nekik. Tóth fiáróil tehát, Éva, a QsádáskiráLyn ő (Sylvia) öccs'ér đl van szб, akit, ha jбl emlékszem, nem említek a különben is túlzsúfolt VÉG•ELADÁS-ben. Sгбval, vala mifiéleképpen azt szerettem volna érékeltetni velük, hogy az, amit ott, benn OTT, BENN csi náLnak,minden irányban folytatódik ITT, KINN unLndeпnel, az égvilágon mindennel, — velük, ébetükkerl is — összefügg. A Tбth fia egy időben bátyám legpdbb barátja volt. (Én csupán nővére — mővérének illata! -- miatt kerestem közelségét; érdékes, még nvast írás közJben is megszédülölk annak az ily atnák az eanlítésétől.) Ő volt ugyanis ,az a fiatal'enљer, aki Rómában a Szent Péter ;bazilikában kalapáccs.all rdhan't Michelangdlo Pietájára .. . Az első kérdés, amelyet ott a téren, a VATIKÁN parttalan teraszán meg kellett volna vitatni, az lett volna, hogy lehetséges-e valami összefüggés Éva és a Pietá között öccse számára, akkor, a mi számunkra, most. A második kérdés: merről és hogyan megtámadni, torzóvá törni az abszolútumot? Minden bizonnyal egy kis darabot kellett volna rögtönöznünk ott a téren (az újságírón őt és barátnőjét is bevonva természetesen) HEROSZTRÁTOSZ A KERTITјRPÉK KOZСTT címmel. Kertitörpéket ostromolni, berúgni stb. Kertitörpékhez, mint abszolútumukhoz közelíteni stb. (Különben is régóta foglalkoztatott már az a gondolat, hogy egyszer kertitörpékkel fogom benépesítenie teret, amelyet, ha nem tévedek, hivatalosan a Költészet terének neveznek, amelyen 1968ban az ország legmagasabb csúcsát, a Triglávot állították fel az III-sok. ~
~
~
--
..
3 Miért nem Csinálsz regényt (kisregényt) Színház-novelládból, kérdezte DÉ. Azért nem, mert a Színház-novellában említést teszek egy színház-regényr ől; bár az is igaz, megfordíthatnám .az egészet, és akkor, színház-regényben temnék említést színház-novelláról, morfondíroztam.
SZINHAZ, 0, A SZfNHAZ
1047
Már éppen sz бra nyitottam a számat, amikor a hátam mögött valaki angolul kezdett rikácsolni. Azt hittem, valami nagy, öreg papagály szólt le a balkonról, vagy egy éppen mellém állt kalóz hajóról zavart meg áriám indításában. Noha az is igaz, hogy abban az intenzív, színházzal túltelített közegben egészen természetesnek t űnt minden hangeffektus, az angol nyelv meg, mondanom sem kell, különösen. Ott, abban a pillanatban tán attól sem lep ődtem volna meg, ha Hamlet apjának szelleme kezd cl zörögni a Katedrális éppen felújított, horgonyozott bádogtetején, a la Zsolnay-cserepein. Fels ő testemmel hátra fordultam. Egy feketébe öltözött, telt idomú, ékszerekkel díszített asszony gesztikulált közvetlenül mögöttem, a VATIKÁN ajtajában. A katedrális hátsó bejárata fel ől érkezhetett, mert mintha az apácákat is említette volna a kés őbbi három nyelv ű (angol-magyar-szerb) zövegében. Minden bizonnyal éppen be akart lépni, amikor felfedezhette színes társaságunkat. Azonnal felismertem; jó arcmemóriám, pontosabban abszolút arcmemóriám van: minden arcot megjegyzek. És szinte reflexb ől válaszoltam is neki megkísérelve körünkbe vonni YES! YES! most majd én, én fogok játszani YES! én fogok színházat csinálni nektek YES! YES! nektek és a padok lumpenproletárjainak, fogatlan, kopasz öregasszonyainak, egyetemistáinak, kurváinak, ifjú költőinek YES! és Deme űrnek, a toll utбlérhetetlen mesterének, pontosan olyant, amilyent csakis az ő átlósan felfüggesztett, óriás sztiropor-f allosza írhat YES! YES! MADÁM! és az ide-oda futkosó sakk-figurákra emlékeztet ő papoknak, apácáknak, olyat, milyent akár benn a templomban is el őadhatnának O YES! itt és most a portán, a görög színházat és az olasz tereket egyszerre idéz đ fehér köveken.
1048
HfD
NÉLKÜL NÉLKÜL NÉLKÜL NÉLKÜL NÉLKÜL NÉLKÜL 0 YES! O YES! O YES! És mennyivel, de mennyivel jobb illusztráció, mennyivel jobb partner lesz nekem ez a parafa koturnusos, intenzív hölgy, minta kertitörpék (tényleg, különben is a narancsot és Tobleronit majszoló, NIVEA-szagú dramaturg is, porba fingó kerti törpéknek nevezi a színészeket), mint az a római vandál ifjú, hiszen végül úgyis Michelangelo-ismereteimmel kezdtem volna hivalkodni, ann ál is inkább, mivel Michelangelo legnagyobb szakért ője, Charles de Tolnay névrokonom. Mintha csak azt mondtam volna, vagy legalábbis akartam volna mondani azzal a YES-szel, hogy a benti csak vicc volt, az én igazi színházam itt és most következik! És ezzel aztán egyértelműen tisztára játszhatom majd magamat DÉ el őtt is! Igen, elsősorban DÉ miatt csimpaszkodtam bele az asszonyba. Valaminek, mindegy minek, valaminek, teljesen mindegy minek, történnie kell, nehogy szembe kelljen néznem DÉ-vel. Valamivel alá kell támasztani, valamivel meg kell menteni a bentieket, meg kell menteni magamat, meg kell menteni, meg kell menteni, meg kell menteni, meg kell menteni ÁLMUNKAT A SZfNHÁZROL! ÉLETÜNKET YES! YES! YES! б YES! A neuropszichiátrián, ahogy mi nevezzük, a bolondokházában láttam egyszer, úgy másfél éve, ezt az asszonyt. Ott, ahová el őször Nagy Cumihoz jártunk, amikor, mint tudjuk, élve maradt öngyilkossági kísérlete után (a golyó átment az agyán, ám szigorúan csak a szürke zónákhoz tartva magát — az ólom meggymagot Jóska őrzi). Ott, ahol egyszer a rácson keresztül Nagy Cumi kommentárjaival végignéztük Sarnyi rituáléját. Sarnyi a Goli Otokról (amely az informbirбsok után a fiatal bűnözők otthonává lett) került ide. Egész idő alatt az volt az érzésem, hogy Sarnyi tudja, hogy nézzük, de ez természetesen csak még emelte el őttünk .. . A gyalult asztalon kis májpástétomos konzervek csillogó gúlája. Az asztal sarkán egy bögre víz. Sarnyi: magas, kötélszer ű, de fejét mintha még vékonyabb testhez, afféle paprikazsinórra csomózták volna. Mutatóujjával, melyet minden bizonnyal a Goli Otokon lapított szét egy márványtömb, mint ezüstkanállal eszi a pastétomot, csettintget hozzá, iszik, majd
SZINHAZ, 0, A SZINHAZ
1049
vigyázva ismét az asztal legsarkára helyezi a bögrét. Balról: Vass, a nehézsúlyú öklöz ő önnön túlnehézre sikeredett öntvényeként. Jobbról: Nyikli, az idióta. Nyáladzik, vakaródzik, ha lehet, még jobban összegubancolódik, de Sarnyi minden mozdulatát figyeli. Gyönyörködik, a maga mбdján. Sarnyi befejezi, és elordítja magát. Nyikli, takarítsd ezt el! Nyikli boldog mosogatóronggyá omlik. Sarnyi kiegyenesedik, madártávlatból lesi egyik szemével, a másikkal a gúlát és Vasst ellenőrzi. Közben zsíros ujjaival középen választott gyér haját igazgatja, kenegeti. Vár. Tudja, most Vasson a sor. Vass ugrálni kezd. Helyben. Majd dühében földhöz veri magát. Nem tudja elviselni Nyikli Sarnyi el őtt való nyaklását, gubancból egyértelm űen mosogatóronggyá való omlását. Galand — kiáltja majd kiköpve nagy, duzzadt, tenyérnyi nyelvét. Kaland?! — kapja fel, még feljebb a fejét a fogát piszkáló Sarnyi. Ga ... ga ... galandféreg! Még jobban folytatja ugrálását, toporzékolását; nyelve kibukik a száján. iklei, akár a rajzfilmekben, még nagyobbakká duzzadnak, fapapucsai még jobban dübörögnek, pufognak a szálkás padlón. Sejti, Sarnyi csillog б, Purollal fényesített konzervjei valami összefüggésben lehetnek a hullamosók üzelmeivel, de csak helyben tud mozogni, csak függőlegesen. Mire Nyikli visszaér, Vass kitombolja magát, ismét öntvénnyé lesz, és szoborrá merevül. Sarnyi igazít, kecses, mérnöki-patikusi mozdulattal, igazít a gúlán, egy milliméterrel kijjebb taszítja a bögrét, majd egy virtuóz, szemfényvesztői gesztussal új dobozt ránt ki az alapból. Nyikli összehúgyozza magát. Vass nagyra tátja a száját, netán vissza húzhatná a nyelvét. Sarnyi kis acélkék konzervnyitóját simogatva elmosolyodik. Igen, kaland! — mondja, és átszúrja a doboz fedelét. Ott láttam azt az asszonyt, ahol utoljára, a tél kell ős közepén, olyannyira megviccelte DÉ-t, és hát megviccelt engemet is, az a műcitromokkal teleaggatott fa, az idegosztállyal szembeni, vizelettel kiégetett kiskertben: els ő pillantásra azt hittük, tényleg termése alatt roskadozó kis citromfa, csoda, aztán meg az zavart meg bennünket, hogy abban a pillanatban az őrültek és idióták is valós citromf ának hiszik...
1050
H1D
Szóval, Cilikét mentünk meglátogatni. Írt, hogy Újvidékre került, és okvetlenül keressük fel. Közlekedési szerencsétlenségük volt, összeütköztek egy kis Fiattal. Férje, Géza vezetett, mint mindig: maximális sebességgel. Cilike kirepült a szélvéd ő n, összevagdosta arcát, Gézának semmi baja sem lett, mindig erős volt, túl erős. A Fiatban, ha jól tudom, mind a ketten meghaltak. Az asszonynak — akit mellesleg éppen akkortájt választott az év ideális háziasszonyává az egyik f ővárosi nőlap — leszakadta feje ... Cilike összeroppant, inni kezdett, rettegni kis diákjaitб l, akiket énekelni tanított, rettegni szüleit ől, férjétő l, fiától. És az idegosztályra került. Géza pedig egy évre börtönbe, ahol, lévén okleveles kutyaszakért ő, máris a fogház ebeit gondozza, sőt azon sem lep ődnék meg, ha azt hallanám, hogy a börtön főnökével őzre, vadkanra vadászik a közeli fest ői hegyekben... Cilikére várakozva ott, a holdkórosokként k бválygó, motyogó, kék pizsamás betegeket szemléltem. Kissé nyugtalanabbak voltak, mint különben, ugyanis éppen szombat volt. Akkor, ott ütötte meg először a fülemet ez az erős, rikácsoló hang. Akkor is fekete ruhában volt, és egy nagy utazótáskával szaladgált a portásfülke el őtt. Ha j бl értettem a helyzetet, kiengedték volna víkendre, ha eljön érte valaki. Orrán sebhelyeket fedeztem fel, alkoholistának t űnt. Hozzánk is odajött, és lediktált egy telefonszámot, könyörgött, hívjuk fel a férjét, és kérjük meg, jöjjön el érte. Nem hívtam fel a férjét. Miért? Tán azért nem, mert több embernek lediktálta akkor azt a számot. És hát különben is volt telefon a portásfülkében. Persze, a szám az id ők folyamán többször a kezem ügyébe került, és zavart, nem hagyott nyugton. Igy éreztem, idővel mindinkább úgy, hogy akkor fel kellett volna hívni a férjét. Én valahonnan ismerem önt, mondottam a hölgynek hamiskásan mosolyogva könyökömmel majdnem kilyukasztva a fehér m űanyag asztalt. És itt hibáztam. Nagyon. Valamivel (tán mosolyommal, nyegle hátrafordulásommal? — egyáltalán létemmel?) véresen megsértettem, felzaklattam, a szó szoros értelmében felrobbantottam a zsilipeket, egy valós, de menynyire valós óceánt gúzsba kötő zsilipeket. Te! üvöltött fel. — Te! Ekkorát még nem üvöltöttek ezen a portán: egyszer űen átütötte a porta mindenkori hangfalát. —
SZÍNHÁZ, 0, A SZINHAZ
1051
Te! Csak ha vércse csap le a nagy, aranyozott keresztr ől (az elmúlt húsz év alatt, többször láttam embereket fenn a kör őszt tövében — kereszten és sejtem valós dimenzióit; üresen bámulva a Symposion szerkeszt őségéből, már túl a bírósági tárgyalásokon — mert hát végső soron, azok voltak az én igazi prömierjeim, bukásaim —, már túl mindenen, egyszer már azt is végignéztem, hogyan mészárol le az istenien áramvonalas vércse egy galambot a tet ő csatornában, akkor ijednek meg, rebbennek így szét a galambok. Te! Egykor tán operaénekesnek készülhetett, azok kedvelik az ilyen nagy ékszereket. Te! Te, taknyos! Te ismersz engem?! Az első két-három Te-nél még nem sejtettem, mit akar, csak azt észleltem, hogy valami eddig még nem tapasztalt er ő levezet őjévé lettem. Te! És habzani kezdett a szája. Már különben angol szövege alatt is mutatkozott er ősen rúzsozott ajkai sarkában egy-egy kis buborék, a habzás e formája mégis teljesen váratlan volt. És leköpött. Egyszer arcon, egyszer tarkón. És verni kezdett. Továbbra is csak félig fordultam felé. Másik felemmel a színészek és a téren körénk sereglett embereknek játszottam — egyértelműen geППyesse П . Egyik kezemmel erős, váratlanul er đs ütéseit, nagy habzó köpeteit próbáltam kivédeni, porlasztani, a másikkal egy könnyű , kerek, műanyag asztalt pöndörítve elébem, hogy elzárjam útját, mert tudtam, éreztem, pontosan, egzakt pontossággal, ha rám veti magát, vége az „el őadásnak" — előadásom a szó szoros, nagyon szoros, halálosan szoros értelmében, a vég előadásává lesz. Kikaparja a szememet, megfojt, széttapos, mint egy varangyot nagy parafa talpaival. Akár egy résen, mely magán az égen hasadt ismét, DÉ zöld arcát, némán tátogó száját láttam egy pillanatra, mintha csak azt akarta volna mondani, mégiscsak így kell végezned?! Az így alatt minden bizonnyal azt értve, hogy betegek, bolondok prédájaként, ugyanis csak akkor, az egyetlen alkalommal nézett rám ilyen halálra rémült arccal, amikor, nem is olyan régen azt a vérfagyasztó puskás esetemet meséltem neki, magam is még meglehet ősen a hatása alatt lévén.
1052
HÍD
Elgondolkodva, mélyen magamba szólva mentem volt megszokott relációmon a városba (azon az utcán, amelyen egykor a szőrös házat felfedeztük), amikor egyszer csak úgy éreztem, valaki néz, fixíroz a teljesen üres utcán. Elő ször az égre pillantottam, és ha gondoltam, kérdeztem volna valamit, akkor azt hogy: tán az Isten?! Majd vigyázva, éppen csak lelassítva lépteimet, felt űnés nélkül megfordultam: a túlsó oldalon, két-három házzal mögöttem, majd kiesve az ablakon, egy tíz- vagy húsz- vagy negyvenéves vízfej ű gyerek kísért vállához szorított katonapuskájával. A vad érezheti meg így a puskát, azt, hogy már nem mozdulhat acélgömbr ő l, nem, hisz az a hideg gömb visszavonhatatlanul a földgömbbel azonos. Megálltam. A verejték csorogni kezdett nadrágom alatt, folyni rezg ő inaimon, de azon sem lepő dtem volna meg, ha összeszarom, összefosom magamat. Igen, abszolút pontosan célzott — minden pórusom érezte ezt. Vártam, eldördüljön a puska. Nem tudom, mennyi id ő telhetett el már, amikor valaki, vidáman üdvözölve belém karolt. Régi, Bra će Grulovića-i postásunk volt, egy jellegzetesen sovány, fakó arcú ember. A puska, úgy látszik (bár ezt még nem ártana ellen őriznie valakinek, azért mondom, hogy valakinek, mert én azóta nem merek végigmenni azon az utcán), nem volt megtöltve vagy csütörtököt mondott, vagy már különben sem m űködött stb. Amikor a városba vergődve elmeséltem az esetet D Е-nek, jobban megijedt, sokkal, de sokkal komolyabban vette a dolgot, mint gondoltam, mint akkor már vettem, gondoltam magam is. Csak ez hiányzott, mondotta kurtán. Csak. Csak ez. Wilhelm bosszúja (már évek óta egy Wilhelm nevezet ű falubolondja dalain dolgoztam). Mindig is légyfogója voltált a mániákusoknak, becsavarodottaknak, médiuma. Mondhatom, szebb véget nem is kívánhatnál .. . Az asszony sírt, zokogott, tépte magát, és ilyenkor maradt annyi idő m, hogy letöröljem arcomat, lenyaljam szám sarkából a vékony könyvjelz ő szalagként kidobott vércsíkot, és barátaimra próbáljak mosolyogni. De aztán ismét nekemesett, arcom ismét forró platniként kezdett sercegni köpéseit ől ...
SZÍNHÁZ, 0, A SZÍNHÁZ
1053
Végül is megrázva fejét, DÉ észbe kapott, felugrott, és szólt a pincéreknek, akik aztán gyorsan, ügyesen, nagy tapasztalattal eltávolították a zokogó asszonyt. És a tér, a porta, amely sosem t űnt olyan vakítóan fehérnek, ismét, élni, nyüzsögni kezdett, a galambok ismét puhán visszaereszkedtek. Megszeppent társaságom igyekezett úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Öntöttünk, koccintottunk, DÉ mohón rágyújtott. Valahonnan ismerem ezt az asszonyt, dadogtam. Fizetünk, mondotta valaki halkan. A pincér széttárta kezet, és elnézést kér ően mosolygott. Szedelődzködtünk, és a rozsdás vasemberke alatt átvonultunk a khakiszínű egyetemmel szemben lev ő GURMAN-ba. Kis khakiszínű oldaltáskámat a ruhatárosn ő kezébe nyomtam, éreztem, nem bírom tovább cipelni. Majd valamelyik nap eljövök érte, súgtam, és a ruhatárosn ő mintha csak pontosan megértette volna, mir ől is van szó, megnyugtatóan rám kacsintott. A belső kisteremben telepedtünk le. Üresen bámultunk egymásra. Mondani akartam valamit ismét az asszonyról, idegosztályi ismerőseimről, de csak dadogtam, dadogtam hol magamban, hol félhangosan. Találkoztam már vele ... barátaim leszakították Jugoszlávia ideális háziasszonyának a fejét ... Sarnyit láttam (csillogó konzervpiramisa már az égig ért, égig ér ő libamájpástétom!), a többi holdkórosként mozgó, tátogó beteget, és eszembe jutott az asszony által lediktált szám: 392-273. Első nek Eta hagyott ott bennünket, szatyorában az új Kortársszámmal, azután a két fiatal. Valami csomó, kibogozhatatlan csomó keletkezett, n őtt a levegő ben, a kis terem málnaszín falait feszegetve már. Katonaingem, akárha lidérces mocsáron gázoltam volna, g őzölgött; nagyon kellett vigyáznom, kapaszkodnom, le ne essek a székr ől, el ne vágódjak az óarany sz őnyegen. Mosolyogtam, de életemben még sosem éreztem ilyen nyálkás csirizesen rezg ő maszkot arcomon. Nagyon mélyen voltam azokban a napokban, azon a keddi napon (1979. július 23-án) meg különösen mélyen, de valahogy mindennek ellenére, vagy éppen mindezért: jólesett, hogy megvertek és leköpdöstek — DÉ el őtt, nyilvánosan. Mintha csak feloldoztak volna, fel valami alól — tulajdonképpen minden alól,
H1D
1054
amit gyerekkorom óta csináltam, elkövettem, mivel hát gyerekkoromban vertek meg utoljára, gyerekkoromban, ott doktor Kosztolányi Árpád súrolt padlójú kapubejáratában, ólomvég ű botokkal, és azóta bizony sok minden felszaporodott Egyedül szerettem volna maradni és lefeküdni, de ott a vakító téren (ahonnan már, hiába is akarnék, úgysem tudnék elszakadni többé; amit az elmúlt évtizedekben „csináltam", „csináltunk", a Tribün, a folyóirat, a színház, Móri és Nagy Cumi tárlatai, minden oda kötődött, az egyik padra, pad alá, és nyüszíteni, nyüszíteni egész éjszaka, és aztán csak ny űszíteni, nyűszíteni, nyüszíteni mindig... Ám csak ültem, kapaszkodtam, mind a tíz körmömmel, a Medúza tutajába, nádfonatú székembe, és mosolyogni próbáltam, mosolyogni még mindig, de koponyámból, ebből a nagy citromfacsaróból, már semmit sem tudtam arcomra csorgatni... Csak DÉ ült még mellettem. ..
.
Igen, már reggel rossz jelek mutatkoztak: kislányom pl. azzal ért haza a macedón pékt ől, hogy egy egész kombi apácával találkozott (és ennél aztán nem létezik rosszabb jel — viszont, érdekes, a sárga kombi meg a lehető legnagyobb szerencse); tisztálkodás során kiesett szemfogamból a tömés; a városba indulva, hogy kifordultam a Servo Mihalj utcából, két fekete macska, majdnem azt mondtam, kéz a kézben szaladt át el őttem — azt hiszem, tovább már nem is szükséges sorolnom. A rossz jelek min ő tornyosulása ez szegény fejem felett, kérdeztem, miközben hármat léptem hátra, és kettőt köptem, ahogy azt felettébb babonás kislányomtól tanultam. Igen, mintha már akkor, ott a Servo Mihalj sarkán megéreztem volna azt is, hogy le fognak köpdösni, meg fognak verni... A GURMAN-bбl, a ruhatárosnő ravaszkás mosolyától kísérve, a VOJVODINÁ-ba mentünk. De nem engedtek be bennünket. Már lerí rólunk, néztünk össze megdöbbenve DÉ-vel. Nem maradt más hátra, mint hogy engedjük bezárulnia kört. Visszavánszorogtunk a PUTNIK-ba, ott beengedtek bennünket, de nem szolgáltak ki. Ültünk a piszkosrózsaszín asztalnál, és éreztük és tudtuk, immár maga a bivalyer ős Remizov sem húzhatná mosolyra a szánkat, Remizov sem húzhatna ki bennünket a szarból. A homályos sárga folyásokkal indázott, megpattant tükrök nem tudtak tükrözni
SZÍNHÁZ, Ó, A SZÍNHÁZ
1055
bennünket, nem tudták megmutatni, megmondani: kik vagyunk és hol vagyunk. Éjfél elmúlt. Fáztunk. A tartományi pártszék sarkánál az utcamos бkkal találtuk szembe magunkat. Első pillanatban úgy t űnt, valami Sci-fi-be keveredtünk. Az erő s vízsugarak egymásra döntöttek bennünket. Szegény munkások nagyon megijedhettek, azt gondolták: „agyonl őttek" bennünket, sehogyan sem tudtak életet verni belénk — sehogyan sem tudták lábra állítani azt a két meghatározhatatlan zöld kép ű figurát. Akik voltunk. Amin.
SZÍNHÁZ ÉS REPERTOÁR MAJOR NÁNDOR Újvidéken két évvel ezel őtt tanácskozást tartottak a színház társadalmi szerepéről, amelyen áttekintették a hazai színm űvészet fejl ődését, kezdve attól az id őszaktól, amikor az államgépezetnek, igaz, még kiemelkedő szerep jutott a színházi életben, ám a színházak vezet őségei már jelentős önállóságra tettek szert a színház- és a m űsorpolitika kialakításában, egészen a szocialista önigazgatási viszonyok kiszélesítéséig és elmélyítéséig, melyiknek révén fokozatosan sikerült túlhaladni a hierarchikus színházi viszonyokat, megszüntetve az igazgatók és a dramaturgok hatalmi monopóliumát, majd önállósulni kezdett a színházi — főként a színészi — kollektíva, és a színházon belüli helyzetük is megerősödött. Arra is rámutattak, hogy a hazai színházak az utóbbi években a társult munka egységes rendszerébe való bekapcsolódás folyamatainak eredményeképpen egyre nyitottabbak lesznek: egyes kollektívák tevékenységébe vendégrendez ők és -művészek kapcsolódnak be, ún. szabad társulatok, ad hoc csoportok, munkaközösségek és egyéb változékony együttesek alakulnak, az adott társadalmi környezet szükségleteit ől és az alkotók affinitásától függ ően. Valamennyi ilyen folyamatot bíráló szellemben mértek fel; rámutattak a negatív kísér őjelenségekre és az új viszonyok kialakításában tapasztalható tévelygésekre. A gyakorlatban bebizonyosodott, hogy a hazai színházak el őtt a szocialista önigazgatású átalakulás lehet őségeinek széles skálája áll, és hogy további fejlesztésük az új színpadi megnyilvánulási formák bőségét fogja szolgáltatni, és másfajta viszonyokat fog eredményezni a színház és a társadalom relációján. A fejlődés elképzelhet ő útjai közül külön kiemelték azt a lehet őséget, amely a színházi repertoárok társadalmi meghatározásának szükségletéből ered, s hogy ennek keretében a szabadon társult színházi együttesek maguk döntenének bizonyos darabok el őadásáról, az el őadások feltételeiről pedig önigazgatási megegyezést kötnének a színházakkal, a filmgyártókkal, a televízióval, a rádióval stb. Ily módon nem a színház mint intézmény részesülne pénzügyi támogatásban, hanem a színházi kollektí-
SZfNHAZ, 6, A SZINHAZ
1057
va tevékenységének eredményét értékelnék, s ezel lehet đséget teremtenének a szabad munkacserére. Így a szabadon társult színm űvészek megvalósítanák önigazgatói jogaikat a televízióban, a filmgyártásban és a színházakban is. „Ez olyan színházat feltételez, amely többé nem klaszszikus intézmény — hangsúlyozza a tanácskozáson elhangzott beszámoló —, hanem a munka eszköze, amelyet az önigazgatás és a küldöttrendszer szellemében a társadalom igazgat, tehát egy széles kör ű társadalmi testület, amelyben küldötteik útján a színm űvészek társadalmi szervezete is képviseltetné magát." A tanácskozás után számos kezdeményezés irányulta helyzet gyökeresebb megváltoztatására. Szerbiában e tanácskozás el đtt intézkedéseket javasoltak a színházak fejlesztésével kapcsolatban, s hozzá is láttak foganatosításukhoz, Szlovéniában folytatták a színházakról szóló törvény kidolgozását, Horvátországban hasonló törvénytervezetet készítettek el đ, Vajdaságban pedig a múlt év végén széles kör ű vita indulta színházak önigazgatási átalakulására vonatkozó javaslatról. E tevékenység kezdeményezésében és koncepciójának kidolgozásában nagy szerepük volta színházi dolgozóknak. A törekvések jelent ősebbek részének valóra váltására azonban mégsem kerülhetett sor, mivel a tevékenység több környezetben lelassult, bizonyos kezdeményezéseket pedig a színházi dolgozók egy része nem támogatott, egyebek között a színházi dolgozók újraválasztására vonatkozó javaslatot sem, illetve a szabad művészi státus elismerésér ől szóló határozatot. A színház önigazgatási átalakulására irányuló tevékenységet ismét feltétlenül fel kell élénkíteni. Ennek egyik feltételét az átalakulás módozatának további részletesebb kidolgozása képezi, valamint a megvalósítás lehetőségeinek türelmes megfontolása és a színházi dolgozók eszmei-politikai munkájának elmélyítése. Mert nyilvánvaló, hogy a színházi dolgozók egy része — bár maguk is hangoztatják, miszerint a színház válságban van, és ebb ől kiutat kell találni — tart a lényegbeli változásoktól, s mivel nincs világos elképzelésük a jöv őről, nem tesznek különbséget a lényeges és a mellékes változások között, s nem tudják magukat elképzelni az új körülmények közepette. Nem tűnik mindig eléggé egyértelm űnek az, hogy senki sem szándékozza lerombolnia meglév őt, hanem ily módon új utak nyílnának az olyan tevékenységek számára, amelyeknek hiányát látjuk. Bizonyos ingadozások nyilvánvalóan a színházi dolgozók nem eléggé kikristályosodott és egyeztetett érdekeit tükrözik: egyesek nem veszik kell őképpen figyelembe azt, mit nyerhetnénk az alkotás szabadságának kiszélesített távlatai révén a társult munka színházában, míg mások pozícióikat féltik, amelyekre bizonyos csoportok hatalmának érvényesülése révén tettek szert, amit a filmgyártásban, a televízióban és a rádióban a küls đ munkatársak nem önigazgatási úton történ đ alkalmazása tett lehet đvé, s leginkább az anyaszínházhoz f űzđdđ kötelezettségek kötelékének lazulását
1058
HID
vonta maga után — mivel ez esetenként csak a biztos kenyérkeresetet jelenti, és csupán deklaratív módon képezi a m űvészi alkotás színhelyét. Az elmaradott tudat is jelen van a színházi dolgozók és kritikusok soraiban. Egyesek — mérlegelve azt a tényt, hogy a színház válsága világjelenség — úgy vélik, hogy a válság oka nálunk is ugyanaz, mint másutt, s hogy a bajra ugyanott kell orvoslást találnunk. Ma igen divatos a társadalmi rendszerek konvergenciájában hinni, a kapitalizmus és a szocializmus posztindusztriális társadalommá való válásában, amelynek törvényszer űségei egységesek talán még a színházak esetében is. Mások azt hangoztatják, hogy a „színházi technológia" miatt szükségszerűen a színházi együttesnek kell magára vállalnia a m űsorpolitika kialakításának jogát és felel ősségét (mivel a repertoár határozza meg az elđadások stílusát), s ebb ől eredđen a társadalmi tényez ők csak utólag mondhatnak ítéletet a m ű sorról. Ez pedig azt jelentené, hogy a színháznak szabad számlája van. Mások számára viszont az ad hoc színházi csoportok rögtönzött tevékenysége elegend ő a polgári jellegű színház „megdöntésére" s az új kiépítésére, amely a munkásosztály érdekeinek kifejezője lesz, úgyhogy ezt a forradalmi értelmiség már mint készet fogja a társult dolgozóknak adományozni. Olyan értelmezés is el őfordul, amely a kollektíva önigazgatását valamennyi „munkafeladat" egyenjogú elosztásának tekinti, ami a szerepekre is vonatkozik. Nehéz nem felismerni e felfogásokban bizonyos egyszer ű sített technokratikus vagy újbaloldali beállítottságot, s ő t még a bürokratikus egyenl ősdit is. A színház önigazgatású átalakulására irányuló tevékenység fellendítésének alapvet ő feltétele azonban abban rejlik, hogy ki kell lépni az intézményként, az intézmények vagy a tevékenység rendszereként értelmezett színház reformjának b űvös körébđl, s e folyamatok értelmezésére és végrehajtására akként kerüljön sor, mint az olyan átalakulás részére, amely megteremti a társult munka rendszerét. Mi ezt a kérdést eddig csupán a színház „bels ő logikája" felől közelítettük meg, miközben a társult munkának mint egésznek az átalakulása — bár állan јбan hivatkoztunk rá — látomásként lebegett a háttérben, mintha két olyan párhuzamos folyamatról volna szó, amelyek sohasem találkoznak. Ezért akcióink folyamán a társult dolgozók küls ő tényezői maradtak a színház átalakulásának, mint olyan publikum, amellyel ugyan tanácskozni kell, vagy olyan gyülekezet, amely ajándékba fogja kapni az átalakulás áldásait, de lényegében nem valós szubjektuma ezeknek a folyamatoknak. Ez a hozzáállás nyilvánvaló volt valamennyi eddigi vita folyamán. Még a repertoár és a m űsorpolitika társadalmasítását illet ően is a legradikálisabb tervezetekben sem szerepel más azonkívül, hogy a társult dolgozóknak hosszú távon is csupán a tanácskozása feladatuk a színpadi dolgozók teljes joga és felel őssége mellett. Végül elkerülhetetlen az is, hogy az önigazgatási átalakulást más irányból közelítsük meg: azoknak a folyamatoknak az irányából, ami-
SZfNHÁZ, 6, A SZfNHÁZ
1059
lyek a társult munka egészében mennek végbe, amelyeken belül ez a törekvés sajátos módon valósul meg a színpadi tevékenységben és a színház intézményében. Amikor a színház ún. bels ő önigazgatási átalakulása szélesebb értelemben vett folyamat részeként bonyolódik le, amelyben érdekeltként valamennyi szubjektum jelen van, a társult dolgozók csak ekkor fogják teljes mértékben felmutatnia színház mint a kultúra részének hozzájárulását a társult munka összességének önigazgatási átalakulásához. Ezért is hangsúlyozzuk, hogy a kultúra önigazgatási átalakulását nem hajthatják végre csupán a m űvelő dési dolgozók, a társult dolgozókat is be kell vonni ebbe, ám ezzel csak az átalakulás nélkülözhetetlen feltételeit alakítottuk ki. Színházaink repertoárjának és m űsorpolitikájának kérdése ezért csak alkalmul — de mint látni fogják, nem véletlen alkalmul — szolgál számomra, hogy ezúton is igyekezzek hozzájárulni a színpadi m űvészet eszmei és módszerbeli átalakulásához. Ezért, úgy hiszem, egyeznek velem, ha megállapítom, miszerint célt tévesztenék, ha kizárólag pozitivista módon elemezném az utóbbi években bemutatott színpadi m űvek lajstromát, s arról bölcselkednék, mily mértékben van bennük jelen ez vagy az az eszmei-politikai beállítottság, s mit kellene tenni annak érdekében, hogy az egyik fajtából több legyen, a másikból meg kevesebb; vagy ha azt fontolgatnám, hogy színházainkban a kell ő mértékben képviseltetik-e magukat a hazai szerz ők, modernek és klasszikusok, akik nélkül valóban nem fejl ődhet a színházi élet; vagy ha azt mérlegelném, hogy szükséges-e nagyobb számú szerz őt bemutatni az el nem kötelezett, illetve a szomszédos országokból és csökkenteni színházaink már hagyományos orientálódását mindössze néhány irodalom felé; vagy ha konformista módon ujjal mutatnék a m űsortanácsokra mint a legfelel ősebb tényez őkre azért, hogy színházaink repertoárjában és m űsorpolitikájában nem a kellő mértékben érvényesül a társadami befolyás. Ezt nem azért emelem ki, mintha lebecsülném e kérdéseket vagy mert a repertoár mgvitatáseát haszontalan és medd ő dolognak tartom. Ellenkező leg, az effajta elemzések kétségbevonhatatlan feltételei valamennyi, színházaink műsorpolitikáját érintő megnyilvánulásnak. Ám ez egymagában nem elegendő . Számunkra olyan kiindulópontra van szükség, amely eléggé tág kereteket biztosít e kérdések sokoldalú megvitatására, ám úgy, hogy ez szocialista közösségünk színpadi m űvészete fejlesztésének szolgálatában álljon, illetve a meglév ő állapotok forradalmi megváltoztatásának szolgálatában, ami nem egyszeri tett, hanem hosszan tartó, ellentmondásokkal teli folyamat. Körvonalazni szeretném azt a szélesebb keretet, amelyet alkalmasnak tartok a mű sorpolitika áttekintésére két ellentétes folyamat kiemelése révén, amelyek a kultúra szocialista önigazgatású átalakulását kísérik. Az első ellentmondása teljes társadalmi újratermelés és munkamegosztás szubjektumává váló dolgozó ember, valamint a fizikai és a szellemi tevé-
1060
H1D
kénység megosztottsága, továbbá az osztálykizsákmányolás szellemi potenciálja maradványa mint a dolgozó ellen irányuló elidegenedett er ő viszonylatában nyilvánul meg. A másik a hazai m űvészi alkotás területén mutatkozik mint ellentmondása napjainkban mindinkább tért hódító hazai dráma és a meglév ő színház között, amely egy let űnt korszak és világ megnyilvánulása. Miként egyik neves kritikusunk is megállapította, a népszínházak reprezentatív színpada gyakran a modern dráma temetője, mert a királyi és császári id őkből ránk maradt színházak nem tudják életre kelteni a ma emberét. Ezért az új színház alatt másfajta dramaturgiát, a régi darabok másfajta szemléletét, a színpad másfajta elképzelését értjük. Vagy egy másik figyelmeztetés szerint: „Maholnap a drámaírás a színház, illetve stílusának megváltoztatását fogja már jelenteni. És ez az előadóművészét teljes forradalmasítását vonja maga után." (Brecht) Azért javasolom a témakör ily széles keretek között történ ő megvitatását, mert sehová sem jutnánk, ha csak a m űsorpolitikáról és a repertoárról beszélnénk anélkül, hogy figyelembe vennénk, milyen színház számára készül a m űsor és milyen szerteágazó folyamat alkotórésze a színház. A műsorterv ugyan a színházi alkotótevékenység sarkköve (f ő ként, ha színházi felépítményként értelmezzük a repertoárt, nem pedig szövegkönyvként), keretei mégis igen széleseknek tekinthet ők. Mert nem széles körű folyamatok összefüggései határozzák-e meg mindazokat az eszmeipolitikai indítékokat és célkit űzéseket, esztétikai, valamint alkotói affinitásokat, továbbá a morális érzékenység azon pontjait, amelyek a m űvészi együttes és a közönség közös motivációjaként a színházi „termék" létrejöttének lesznek aktív tényez ői? Lapozzuk fel azoknak a tanácskozásoknak az anyagát, amelyeket az utóbbi évek folyamán szerveztek köztársaságainkban és tartományainkban, s látni fogjuk, hogy főleg elméleti vita folyta repertoárról, mégpedig annak alapján, hogy milyen színházat tartunk kívánatosnak és szükségesnek, s csupán helyenként olvashatunk valamit a m űsor tartalmának közvetlen szempontjairól is. Ez nemcsak azzal magyarázható, hogy nehezebb feladat megbirkózni a m űsor tartalmának összetett és konkrét kérdéseivel, mint többé-kevésbé véletlenszer ű észrevételeinkre hagyatkozni. Inkább abban kellene keresnünk e gyakori jelenségnek az okát, hogy az utóbbi években a gyakorlatban kell szembenéznünk a korszerű színház értelmezésében megnyilvánuló tanácstalansággal, a m űsor pedig ennek az értelmezésnek a függvényét képezi. A hagyományos színház még mindig életer ős, bár sokan úgy vélik, hogy hanyatlóban van, a légköre pedig fojtogató, az új színházi szellem ezzel szemben még csak most van szület őben, és kitartóan keresi a maga útját, annak ellenére, hogy ezek a próbálkozásai gyakran kudarcba fulladnak. Példaként megemlítek néhány olyan elképzelést a repertoár jelent őségéről és jellegéről, amelyekre az utóbbi években bukkantam. Például azt
SZÍNHÁZ, 0, A SZINHAZ
1061
a követelést, hogy az egyes színházak ismét öltsenek olyan formát, amilyent a korábbi években szabtak rájuk, s ezáltal m űsorpolitikájuk és repertoárjuk is elnyerné végleges alakját. Ehhez kapcsolódik az az elképzelés, hogy a színháznak fizionómiával, s őt koherens m űsorpolitikával kell rendelkeznie, de repertoárját nem bizonyos jelleg ű drámai művek határozzák meg, hanem a színpadi megjelenítés stílusa. A harmadik vélemény szerint hiábavaló dolog határozott fizionómiát követelni a színháztól, de ett ől függetlenül valamennyi színház évi repertoárjának koherensnek kellene lennie. A negyedik szempont szerint a színháznak nincs szüksége sem fizionómiára, sem koherens évi repertoárra, hanem m űsorába minden olyan darabot beiktathat, amelynek el őadására alkalmas színészekkel rendelkezik. Az ötödik vélemény értelmében a színháznak szüksége van a saját fizionómiájára, de ez az együttes megalakulásakor elfogadott m űsorterv alapján alakul ki, úgyhogy a terv megvalósítása után az együttest fel kell számolni. A hatodik szempont szerint színházaink sajátságos körülményei folytán már évek óta lehetetlen bármilyen elvek alapján állítani össze a repertoárt; egyszer űen a „közönségnek" és a „művészetért" játszott darabokból alakul ki. A hetedik vélemény úgy hangzik, hogy fölösleges a színház fizionómiáját vitatni, inkább a „színházi dolgozóknak a közös programon belüli társult munkájáról" kell beszélnünk. Az eddigiek során felfigyelhettek arra, hogy a repertoár kérdését f őként a színházi alkotók érdekeinek álláspontjáról közelítik meg. A színházi repertoár tartalmával kapcsolatban azt az eléggé elterjedt véleményt emelném ki, hogy a jelen pillanatban nem tudjuk, milyen színházat szeretnénk, és egyértelm ű követelmények sem lebegnek el őttünk: pár évvel ezel őtt a hazai dráma fontosságát hangoztattuk, most azonban, amikor a hazai drámák elárasztották a színházakat, azt tapasztalhatjuk, hogy a megfelel ő kritikai viszonyulás és válogatás híján helyenként már hátrányosan befolyásolják az együttesek munkáját. Ezzel szemben olyan vélemény is kialakult, hogy a hazai színházak keveset tettek annak érdekében, hogy olyan szerz őket neveljenek maguknak, akik hitelesen tudnának szólnia ma, az önigazgatási rendszer emberér ől, problémáiról, szerelmeir ől, összeütközéseiről, ami miatt kissé patetikus formában merül fel az a kérdés, hogy valójában mely er ők uralják színházainkat, ha épp ezt a feladatot hagyják figyelmen kívül. Akad azonban olyan értékelés is, hogy színházaink repertoárját a vidékies folklorizmus, a balkáni sötét mentalitás apológiája és a hamis egyetemesség fogja ollóba, ami által színházaink a „megtépázott mítoszok menedékévé" váltak, s olyan művek terhelik őket, amelyek az új kispolgár számára meggy őző képét nyújtják sikeres életútjának, vagy amelyek sem nem használnak, sem nem ártanak, úgyhogy valójában az „ártalmatlannak" nevezhet ő színház kialakulását eredményezik.
1062
HID
Ezenkívül olyan véleményeket is hallani, hogy vidéki színházaink repertoárját a vendégrendez ők alakítják, a nagyobb központok színházi repertoárjai pedig f őként a dramaturg, a rendez ő és az együttes között kialakult kompromisszumok eredményei, úgyhogy itt gyakran kerül sor erőltetett változtatásokra, nyomásokra és bizonyos egyoldalúság is tapasztalható. Arra is történilc hivatkozás, hogy az alkotói szabadság szorosan összefügg a repertoárral, ezért a m űsorpolitikában nem érvényesülhet az uniformizmus, a prakticizmus, és nem kerülhet sor adminisztratív beavatkozásra sem, hanem lehet ővé kell tenni, hogy a színházakban szóhoz jussanak a legkülönböz őbb színpadi irányzatok, hogy ily módon is újabb és újabb vívmányokra tehessünk szert. E felfogások felhívják a figyelmet azokra az összetett feltételekre, amelyek között a társadalmi m űsortanácsok tevékenykednek, továbbá rendkívül nagyfokú felel ősségükre is. Sajnos, munkájuk alaposabb áttekintésére már hosszabb ideje nem került sor, s ezért tapasztalataikat is nagyon nehéz volna általánosítani. Am úgy t űnik, hogy az adott környezettől függően igen nagy eltérések mutakoznak tevékenységükben: egyes színházakon belül valamennyi bemutató el őtt élénk vita alakul ki, felmérik az el ő adás eszmei-esztétikai és társadalmi-etikai értékeit, míg másutt a vita nem terjed ki a m űsortanácsra, hanem maga az együttes igyekszik tisztáznia felmerül ő kérdéseket. Akadt olyan kísérlet is, hogy a tanács már az el őkészítés szakaszában megvitassa a darabot az együttessel és ne csupán a bemutató el őtt. Ezzel szemben léteznek olyan műsortanácsok, amelyek csak formálisan tesznek eleget feladatuknak, vagyis minden színházi idény kezdetekor jóváhagyják a repertoárt, de az előadások értékeit már évek óta nem becsülték fel. Nyilvánvaló, hogy a m űsortanácsok tevékenységét olyan irányba kell fejleszteni, hogy tevékenyebben és felel ősségteljesebben kapcsolódjanak be a műsorpolitika társadalmasításába, mind a darabok megválasztása, mind pedig színpadi el őkészítése folyamán. Erre azét hívom fel a figyelmet, mert a műsortanácsoknak a maguk részér ől hozzá kell járulniuk az új színház, valamint az új dramaturgja kialakításához, hogy ezáltal is minél eredményesebben leküzdhessük a színpad és a dráma közötti öröklött ellentmondást, és hogy a színház mindinkább új életmódunk értékeit fejezhesse ki. A színikritikának is alkalmassá kell válnia arra, hogy kifejezettebb mértékben járuljon hozzá a folyamatok kívánt irányban való kimeneteléhez. Nem azt szeretnénk elérni, hogy a kritika egy véleményen legyen, szükséges a vélemények harca. Am véleményünk szerint csupán a marxista megalapozottságú bírálat, amelyet a színházi elmélet és gyakorlat egységének elve vezérel, s ennek alkotórészeként nyilvánul meg, képes a legmegbízhatóbb módon hozzájárulni a társult dolgozók szükségleteinek megfelel ő repertoár kialakításához, továbbá a korszer ű színpadi vívmányok érvényesítéséhez és az alkotói eredmények affirmálásához, ser-
SZÍNHÁZ, 6, A SZfNHAZ
1063
kentve ezáltal a m űvészi alkotómunkát is. Épp a kritika tudja leginkább támogatni az alkotói és a m űvészi szenzibilitást, valamint a legszélesebb dolgozó tömegek ízlésének igazi fejl ődését és kulturális szükségleteik szintjének szakadatlan emelkedését. A hazai kritika azonban még távol áll attól, hogy eleget tehessen e feladatoknak, úgyhogy marxista megalapozottságát szakadatlanul b ővíteni és mélyíteni kell. Ezenkívül más kifogásokat is hallhatunk a színikritikával kapcsolatban. Bizonyos állítások szerint különválta színháztól, szembehelyezkedett vele, főként a dráma és a szerz ő személye érdekli, s elbizonytalanodik, ha a színész, a díszlettervez ő vagy a rendez ő megvalósított művészi eredményeir ől kell szólnia. Azt is a szemére vetik, miszerint ahelyett, hogy feltárna, csak hangoztat bizonyos színpadi m űvészi értékeket, síkraszáll értük, de általában csak felszínesen és fellengz ősen ítéli meg, hogy mi a jб egy színházban és mi nem, úgyhogy ez a m űvészek számára a legkevésbé sem mondható serkent őnek. Továbbá olyan állítások is elhangzanak, hogy a színikritika „misztikus nagyhatalom", amellyel rendkívül veszélyes szembeszállni, bár gyakran elhamarkodottan temeti el a jó előadásokat, és a kritikusi dics őségnek igen sokszor a színész vagy a rendező lefokozása az ára, ezenkívül a kritikusok személyes véleménye a legtöbbször bármiféle „színházi gyakorlat" mell őzésével alakul ki, és minduntalan esztétikai paradigmává fajul. Ezek a kifogások azonban — véleményem szerint — nem egészen indokoltak. Nem azért, mert ilyen megnyilvánulások nem léteznek — feltétlenül léteznek, de csak mint elszigetelt esetek. A hazai színikritika — akárcsak egyebek között a színművészet is — a felmerül ő nehézségek ellenére mindinkább fellendül, és az utóbbi időben jelentős alkotói szintet ért el. Am ahogy a színikritika további fejlesztésére is szükség van, ugyanilyen szükségesnek mutatkozik a kritika kritikájának fejlesztése is. Jelenleg nagy hiány mutatkozik a színpadi alkotómunka teljes területének elmélyült feltérképezésében, értve ez alatt valamennyi égető kérdését a színm űvészetnek. Még csak ért ően megírt tárcák is alig akadnak. Szakadatlanul növelnünk kell azoknak az alkotóknak a számát, akik eredményesen járulnak hozzá a színikritika fejlesztéséhez. Ez a legjobb ellenszere a színikritikában eluralkodott bürokratizmusnak és a színpadi értékek megítélésében tapasztalható monopolizmusnak. A színház szocialista önigazgatású átalakulásának valamennyi folyamata szorosan kapcsolódik ahhoz az ellentmondáshoz, amely a dolgozó ember, minta társadalmi újratermelés szubjektuma, valamint a még mindig meglévő munkamegosztás között áll fenn, mivel ez megakadályozza, hogy valójában is az említett szubjektummá váljon. Fel kell hívnom a figyelmet arra, hogy ennek az ellentmondásnak a megszüntetése nemcsak voluntarisztikus ideál, amely felé törekszünk, hanem a feltételek is, amelyek ezt történelmileg lehet ővé teszik, objektíve már megérettek. Mert épp az a társadalom, amely a munka társításának elvei alapján szerve-
1064
H1D
zđdik, egyesíti a társult dolgozó kezében az anyagi és a szellemi újratermelést, ami elkerülhetetlen feltétele a társadalmi újratermelés egésze birtokba vételének. Ebben a folyamatban a kultúra is új társadalmi helyzetbe kerül. Azok alatta viszonyok alatt, amelyeken belül a dolgozóa kultúra szubjektumává lesz, a történelmileg adott szervezettség három szintjének forradalmi változásait értjük: el őször a kultúra és az egyéb tevékenységek terén, majd a kultúra bels ő viszonyainak és a kultúra egyes formáinak alkotói megnyilvánulása terén. A szervezettsége felsorolt valamennyi szintjén egymás közötti kapcsolatban és egymástól való függőségben jelentkeznek e viszonyok társadalmi-gazdasági, institucionális és eszmei-politikai aspektusai. E kérdéseknek csak egy részét érinteném most, de ezeket szeretném a színházi alkotó munka fejlesztésének viszonylatában is megvilágítani. Amikor azt mondom, hogy a társult dolgozónak a kultúra és a m űvelődési politika szubjektumává kell lennie, itt külön kiemelem a társulás tényét. A társadalmi újratermelés viszonyai megkövetelik, hogy az anyagi termelés dolgozója, amikor dönt a kulturális szükségletekre szánt eszközök leválasztásáról, kétségtelenül a kultúra szubjektuma lesz, bár nem csupán egyetlen szubjektuma, mert a leválasztott összeg egyben a kultúra dolgozói munkájának is eredménye, vagyis amivel hozzájárultak a társadalmi termeléshez, benne foglaltatik a közösen megvalósított jövedelemben. A művelődési dolgozó sem önálló alkotója a kulturális értékeknek; munkája révén a társadalmi termeléshez való hozzájárulása, még ha a kort túlél ő alkotásról is van szó, a társult munka társadalmában még mindig az anyagi termelésen keresztül realizálódik. A művelődési dolgozó és a többi dolgozó is csak társulás útján válhat a kultúra szubjektumává; valamennyi, a kultúra és a társadalmi tevékenység egyéb területei viszonyának szempontjából releváns kérdésr ől egyenrangúan és megállapodások révén dönthetnek. Míg e viszonyokon belül az egyik vagy a másik fél olyan objektumként tartja pozícióját, amelyre a kulturális tevékenység irányul, vagy szubjektumból objektummá alakul át, tehát közönséggé vagy el őadóvá, felhasználóvá vagy el őállítóvá, mindaddig felmerül annak kérdése, hogy ki a kultúra valódi szubjektuma, illetve az értéktöbblet meglétének és az err ől való döntés szubjketumának kérdése, pontosabban a kultúra külön területként való elhatárolálásának kérdése, amely felszínre veti az osztályjelleget, a dolgozók szubkultúrája meglétének vagy nem létezésének kérdése, tekintet nélkül arra, hogy ezt évszázadokig építik ki ott, ahol élnek és dolgoznak, vagyis az a kérdés, hogy közelítsük-e az uralkodó kultúrát (kiét?) a dolgozókhoz, vagy „egyesítsük"-e szubkultúrájukat áz uralkodó kultúrával, pontosabban annak kérdése, hogy osztályszempontból kit és mit képvisel az uralkodó kultúra, és milyen viszonyban áll azzal a másikkal, mivel gyökereik, bár külön-külön, mégis ugyanabból a talajból táplál-
1065
SZÍNHÁZ, O, A SZINHAZ
koznak. Ezek az éget ő kérdések, amelyekre fejl đdésünk korábbi szakaszában hiába keresték a választ — az olyan rendszer keretein belül, amelybe beépült, fennmaradt, és, bizonyos szempontból, „tovább fejl ődött" a közvetítés és a képviselés polgári elve —, most egyszerre felszínre kerülnek. Emlékeztetni szeretnék arra, hogy vannak polgári gondolkodók, akik bizonyos aggodalommal jelentik ki, miszerint a színház mind a mai napig nem tudott megszabadulni valamennyi olyan jellegzetességét ől, amely eredetének színterére — a feudális udvarokra és a mecénási-alattvalói viszonyokra — utal, annak ellenére, hogy a polgári társadalomnak kétségtelenül sikerült átalakítania a színházat azoknak a viszonyoknak a szellemében, amelyeken maga a társadalom nyugodott, miután els đsorban is a piac törvényszer űségeit juttatta benne érvényre, kés őbb pedig, amikor a színház súlyos válságba került — ami a marxisták szerint abból a tényből ered, hogy a m űvészi alkotás bizonyos területein nincs mód a tđkeviszonyok végs ő kig menő kiterjesztésére a m űvészi lényeg elsikkanemzeti intézményként szervezte meg, dásának veszélye nélkül amelyrđl maga a tőkés állam gondoskodik. Itt fel kell hívni a figyelmet arra a tényre, hogy a színház ily módon közvetlenül a hatalom része lesz, hogy a nemzet a polgári társadalom történelmi képz ődménye, illetve a társadalom megszervezésének egyik formája, s így a színház nemzeti intézményként való konstituálása mindenképpen biztosítja az intézmény polgári átalakulását. A kultúra és a munka egyéb területei közötti viszony a munka egyéb területeinek viszonyai szerint alakul a polgári társadalmon belül, bár megnyilvánulási módját sajátságosnak mondhatjuk. Számunkra kulcsfontosságú kérdés, hogy a kultúra és a munka egyéb területei közötti viszonyt sikerül-e ugyanazokra az elvekre helyeznünk, amelyek a társult munka egyéb területein uralkodnak, mivel csak ez a mód van adva a polgári viszonyok leküzdésére, valamint a kultúrának a társult munka rendszerébe való beépítésére. Az a célunk, hogy a polgári intézmények, vagyis az állam és a piac helyett, a magunk intézményeivel, azaz a munkacsere és az érdekeken alapuló szervez đdés útján valamennyi dolgozót, értve ez alatta kultúra dolgozóit is, társult dolgozókká formálunk át, akik a munka és a jövedelem társadalmi jellegével összhangban, megállapodások révén intézik közös ügyeiket, vagyis a javaknak — a kulturális javaknak is — társadalmi tulajdon jellege lesz. Számunkra tehát most az a kulcskérdés, hogy a munkacsere és az érdekeken alapuló szervez đ dés intézményei tudják-e biztosítani és mily mértékben biztosítják ezeket a követelményeket. Mondhatnánk, hogy egyel őre nem biztosítják. Az említett intézmények révén csak némileg távolodtunk el a polgári viszonyoktól, ám ahhoz, hogy valójában is leküzdjük őket, feltétlenül szükség van valamennyi társultmunka-szervezetben a kulturális szükségletek állandó fejlesztése, felismerése és kielégítése gyakorlatának kialakítására, közöttük azokéra is, —,
1066
H1D
amelyek a színházi életre vonatkoznak, s ezeket mint önigazgatási érdekeket kell körvonalazni, majd az önigazgatási érdekközösségek küldöttközgyűlésein politizáció nélkül egyeztetni. Egyelőre csak a társultmunka-szervezetek egyharmada készítette el kulturális — s ennek keretében színházi — szükségletei kielégítésének tervezetét, és még kisebb azoknak a szervezeteknek a száma, amelyek effajta igényeiket lefektetett gyakorlat alapján elégítik ki. A küldött-közgy űléseken még nem jutnak kifejezésre az olyan eredend ő önigazgatási érdekek, amelyek a kulturális szükségletek kielégítésének hagyományos gyakorlatából erednének. A küldöttek többsége csak kialakítja álláspontját a művelődési önigazgatási érdekközöségekb ől eredt javaslatokkal kapcsolatban, s ha ezt nem a gyakorlat szabja meg, akkora saját elképzelése szerint végzi, olykor-olykor megtanácskozva a dolgot a küldöttséggel, sđt talán még a munkaközösséggel is. Ez valóban a m űvelődési politika demokratizálását és társadalmasítását jelenti, de nem jelenti egyben az önigazgatási érdekek egyeztetését is a kultúrán belül, illet őleg a színművészet területén. Épp ezért a küldött-közgy űléseken még mindig a képvisel ő-testületeket jellemző tevékenység van túlsúlyban: a felmerül ő kérdéseket főként viták és meggyőzés útján igyekeznek rendezni, mell őzve az egyeztetés lehet őségét; túlságosan is nagy súlyt helyeznek arra, hogy valamennyi kérdést egységes és mindenki számára kötelez ő határozattal oldjanak meg ahelyett, hogy egybekapcsolnák azokat, akik ugyanazt a megoldást óhajtják, tekintet nélkül arra, hogy ez több határozatot is eredményezne; továbbá túlságosan is nagy szerep juta nyomásoknak, az alkudozásnak, valamint az agitálásnak valamely döntés érdekében, amelyet — szinte szabály szerint — a közgy űlés végrehajtó szerve terjesztett el ő, mint egyetlen lehetséges megoldást; gyakran az önigazgatási érdekr ől való lemondást is elvárják ahelyett, hogy figyelembe vennék, s őt kitűznék esetleges megvalósításuk id ő pontját. Nyilvánvalóan könnyebb lemodani egy megalapozatlan elképzelésr ő l, mint a gyakorlatban is meglév ő szükségletekről. Igy tulajdonképpen a küldöttek egy része Olyan magatartást tanúsít, mint a társult munka képvisel ője, aminek eredményeként a m űvelődési önigazgatási érdekközösség, függetlenül attól, hogy az érdekeltek megállapodásainak színhelye kellene, hogy legyen, végül is a közvetítés munkáját végzi közöttük. Mindaddig, amíg a társadalmi bázisban nem állandósul a kulturális tevékenység gyakorlata, melynek alapján a küldött-közgy űléseknek mindinkább módjuk nyitna az eredend ő önigazgatási érdekek egyeztetésére és az új viszonyok kialakítására, valakinek el ő kell készítenie a kulturális tevékenység tervezetét és programját, amely — miután nem a társult munkában körvonalazták — „magasabb" társadalmi érdekként jelentkezik.
SZINHAZ, 0, A SZINHAZ
1067
Ezt a programot jelenleg szabály szerint az önigazgatási érdekközösség készíti el đ mint közvetitđ, miközben valójában a m űvelđdési intézmények ajánlataira támaszkodik. S amikor ezt a programot többé-kevésbé demokratikus módon elfogadja a társult munka is, a megvalósítás érdekében szükséges járulék (adó) kivetése útján tulajdonképpen a kulturális szükségletek átalakult központosított disztribúciója jut ismét szóhoz. E viszonyok társadalmi-gazdasági tartalma nemcsak az eszközök „begyűjtésének" (és nem társításának) módjában nyilvánul meg, hanem abban is, hogy az eszközöket egyfajta dokumentumok alapján gy űjtik be, de elosztásukra már másfajta okmányok alapján kerül sor. Az eszközök társítása és munkacserére való felhasználása között mutatkozó űr az önigazgatási érdekközösséget mint közvetít ő t határozza meg, míg a munkacserét a kulturális tevékenység pénzelésének kategóriájává változtatja. Csak ebből a szemszögbő l láthatjuk a társult dolgozók szerepének igazi dimenzióit a színházak m ű sortervei és repertoárjai kidolgozásában. Nem elegendő az, hogy a programot felkínálják, sem az, hogy tárgyalások folynak a felkínált programról, mivel ez jellegét tekintve még mindig közvetítő i viszony, vagyis a közönséghez mint objektumhoz való viszonyulás, amelynek a kultúrát szánták. A társult dolgozóknak körvonalazniuk kell szükségleteiket a színházon belül, s meg kell állapodniuk abban, hogy mit fognak amat đ r tevékenység útján megvalósítani, de abban is meg kell egyezniük, hogy a színm űvészek mit fognak el őkészíteni a számukra, hol, hogyan és milyen feltételek mellett, vagyis meg kell ismertetni đket azzal a m ű sortervvel, amelyet a színházi alkotók kínálnak fel nekik. A végleges m ű sort pedig a közvetlen megállapodások folyamán kell körvonalazni. Csupán az ily módon társult dolgozók tudják majd hathatósan befolyásolni a hazai dráma fejl ődését és lehet đvé tenni részvételét az ország színházi repertoárjaiban. Távlatban a társult dolgozóknak — mind a színházban, mind a színházakon kívül — akként kell megszervez ődniük és olyan képzettségre kell szert tenniük, hogy részben be tudjanak kapcsolódni annak a tevékenységnek a társadalmasításába, amely jelenleg még mindig a dramaturg feladata — gondolunk itt els ősorban a drámai szövegek kiválasztására, továbbá az eszmei-esztétikai, a kulturálistársadalmi és az etikai álláspontok kiépítésre az adott színpadi m űvet elđkészítő együttesek szempontjából. Mindemellett a kulturális tevékenység és a társadalmi tevékenység egyéb részeinek viszonyában rendkívüli jelent đséget kap az egyenjogúság kérdése, illetve a megállapodás elveinek alkalmazása is, mivel a m űvelődési dolgozók álláspontjának fokozottabb érvényre juttatása, vagyis érdekeinek másokra való kényszerítése elkerülhetetlenül a m űvelődés területének önállósulásához és kiválásához vezet, s a többi dolgozóval csak az „elđadások piacán" keresztül alakul ki kapcsolat, de ugyanakkor a többi társult dolgozó pozíciójának fokozása és érdekeinek a színházra
1068
HÍD
való kényszerítése révén a dolgozók megrendel őkké válhatnak, „tulajdonosokká", mecénásokká, akik egyedül szabják meg a m űvelődési műsorokat. Mind az els đ, mind a második eset valójában a polgári, vagyis a bérviszonyok tartóssá tételét eredményezi, és megakadályozza a kultúra beépülését a társadalmi munka egészébe. Azt mindenképpen ki kell emelnünk, miszerint illuzórikus volna elvárnunk a köztársaságok és a tartományok meglév ő hivatásos színházaitól, hogy kielégítsék a társult dolgozók sokrét ű szükségleteit a színm űvészet iránt. Számos vidéknek csak egy ilyen színháza van, amely gyakran hiányosan felszerelt, és szakadatlanul káderhiánnyal is küszködik. A szükségletek kielégítése céljából viszont a társult munkának feltétlenül szélesebb alapokra helyezett színházi szervezetekre van szüksége, amelyek alkalmasnak bizonyulnak a legkülönböz őbb színpadi produkciók bemutatására mind a művelő dési házakban, mind pedig a m űkedvel đ és a hivatásos színházakban is, s amelyeknek hálózatát tovább kell majd b đvíteni, hogy e szervezeteken belül biztosítani lehessen a káderek minél kifejezettebb körforgását, továbbá a m űkedvelő és a hivatásos színészek együttműködését, kezdve a felvilágosító tevékenységt ől egészen a magas szint ű művészi munkáig, de nemcsak a színházban, hanem a rádióban, a televízióban és a filmen is. Ennek a szervezetnek nem kell olyannak lennie, amilyennek az utóbbi évek dokumentumaiban elképzelték, és a színházi dolgozóknak sem kell olyan státust betölteniük, amilyent ezek az okmányok el őirányoztak — ám a mostani feldarabolt, sz űkös lehetđségekkel rendelkez ő szervezeteik helyett szélesebb kör ű szervezeteket kell létrehozniuk, amelyek alkalmasak lesznek a felmerül đ szükségletek kielégítésére. Anélkül a lehet őség nélkül, hogy eleget tudjanak tenni a felmerül ő szükségletek többségének, a folyamatos létrehozásukra irányuló, összetett és türelmes tevékenység a társadalom bázisában nem állana arányban a leend đ eredményekkel, s így minden értelmét elveszítené. Épp ezért is álla színház jelenlegi intézménye ellentétben azokkal a társadalmi viszonyokkal, amelyeknek kialakításán tevékenykedünk, mivel nem serkenti, hanem akadályozza a társult dolgozót abban, hogy a kultúra szubjektumává váljon, de ugyanakkor korlátozza és csökkenti a kultúra hozzájárulását is a társult munka önigazgatási átalakulása öszszességéhez. Amennyiben ez a helyzet huzamosabban tartana, a társult dolgozó bizonyára arra kényszerülne, hogy alkalmasabb módot találjon szükségletei kielégítésére, és inkábba m űvészi alkotás azon területei felé fordulna, ahol kedvez đbb feltételek között válhatna a kultúra szubjektumává. A művelődési intézmények közötti viszonyok összességét akként kell kialakítani, hogy az átalakulási folyamatokat, amelyekr ől az eddigiek során szó esett, el đsegítsék, ne pedig hátráltassák. Miként a társult munka termelési területén is küzdünk az üzleti vállalkozások ellen, mert munka-
SZÍNHÁZ, 0, A SZÍNHÁZ
1069
szervezési formaként a t őkeviszonyok megnyilvánulását képezik, s elháríthatatlanul tartósítják ennek maradványait, ugyanígy kell küzdenünk az „intézményesdi" mint a szellemi termelés munkaszervezési formája ellen is, amely szintén a t őkeviszonyok megnyilvánulását képezi, s végs ő soron tartósítja ennek maradványait. A hierarchikus struktúrájú klasszikus színház, amelyben az igazgató vagy talán a dramaturg és a rendez đ tartja kezében a kulturális hatalom monopóliumát, s az egy véleményen lev ők szűk köre szabja meg a repertoárt, figyelembe véve a befolyásos polgárok ízlését, ekként irányítva a színházi kollektíva dolgozóinak m űvészi és másfajta pályafutását, akik kötelesek hivatalnok módra dolgozni, gyakorlatilag szinte elszakadva a külvilágtól — nyilvánvalóan kizár minden olyan lehető séget, hogy a társult dolgozó szubjektuma legyen a kultúra e területének. Ezért mutatkozik szükségesnek az, hogy minden haladó ember kivegye részét a dolgozó embernek a társult munka társadalmában elfoglalt helyzete megszilárdításáért és kiteljesítéséért vívott küzdelemb ől, mert ezáltal a kultúra önigazgatási átalakulásának feltételei is kialakulnak, méghozzá Olyan feltételek, amelyeket a m űvelődési dolgozók önállóan nem tudnának megteremteni. A közvetlen, azonnal megvalósítható tervek realizálására is a hosszú távú tervek szakadatlan szem el őtt tartásával kell, hogy sor kerüljön, mert csak az ilyen irányvétel ű tevékenység hozhatja meg a várt eredményeket, és közelíthet bennünket távolabbi céljainkhoz. Hosszú id đre van szükség annak eléréséhez, hogy valamennyi társultmunka-szervezetben kialakuljon a sokoldalú kulturális tevékenység gyakorlata, amelynek révén a társult dolgozó az érdekeken alapuló szervez ődés és a munkacsere útján közvetlenül is a kultúra — tehát a színházi m űsorpolitika — szubjektumává lesz. De a türelmes tevékenység nem maradhat eredmény nélkül. Időközben a mű sortanácsokon keresztül igyekszünk majd hatást kifejteni, vagy nyilvános viták útján, de ide sorolhatnánk a színpadi eredmények értékelési rendszerének kiépítését is — mindez együttesen bizonyára jelentő s mértékben hozzá fog járulni a társult dolgozók hosszú távú céljainak eléréséhez. Azt azonban nem engedhetjük meg, hogy a cél id đközben megváltozzon. Mindazoknak, akik hozzá szeretnének járulnia színm űvészet jobb feltételeinek megteremtéséhez, s ezáltal az ember személyiségének gazdagításához és az általános fejl ődéshez is, szem el őtt kell tartaniuk, hogy az alkotómunka kiterebélyesedésének maga az ember a feltétele. Ezért mindig új útjait kell meglelnünk az ember fejl ődésének, hogy egyre inkább alkalmassá váljon az önmagáért, a maga boldogsága érdekében végzett művészi alkotómunkára. Mert végül is minden az embert szolgálja, és művészet sem létezhet rajta kívül.
A VAKHIT FOGLYAI Örkény István utolsó színpadi alkotásáról*
VARGA ZOLTÁN Forgatókönyv a címe Úrkény István posztumusz drámai alkotásának. Alighanem szándékosan megtéveszt ő módon, mivel a könyvben szabályszerű forgatókönyvként nyomtatott, a „képet" és a „hangot" külön-külön hasábban feltüntet ő lapokat találunk, ezért hihetjük a címet m űfaji megjelölésnek. Ez azonban némileg groteszk fintornak is felfogható utalás csupán a színpadi m ű címében is jelzett témára, az átvitt értelemben vett forgatókönyvre. Mármint a „boszorkányperek", némileg tudományosabban szólva a koncepciós politikai perek forgatókönyvére, arra, amir ől a dráma végén az egyik, már „halottaiból feltámasztott" szerepl ő, Littke László, illetve megidéz ője és megszemélyesítője, a cirkuszi varázslata során helyette beszél ő Mester az alábbiakat mondja: „Az utolsó szó jogán úgy fogok beszélni, hogy a b űneim összekapcsolódjanak, mint egy lánc, és ne férjen hozzájuk kétely. Amikor egy hidat építenek, minden mozzanatot napra, órára, percre, kitervelnek; ezt hálónak hívják. És miel őtt egy filmet leforgatnának, el őre megírják és betanulják a forgatókönyvet, mégpedig úgy, hogy azontúl rögtönözni vagy változtatni szigorúan tilos. Ilyen lesz az én vallomásom." Ilyen is a drámában, illet őleg ilyenek voltak századunk kirakatpereiben a valóságban is. Hogyan valójában miért is? Erre a kérdésre, valahányszor vele szembekerülünk, mindig újra és újra döbbent tekintettel csodálkozunk rá. Annak ellenére, hogy a válasz lényegében már annyira köztudottnak mondható, hogy forrásmunkaként elég talán Artun London, Karlo Štajner, Szolzsenyicin vagy Szász Béla m űveire utalunk, ezekb ől tudhatjuk meg ugyanis mindenekel őtt, miképpen is sikerült ezt a szóban forgó rendezvényeket életre hívó gépezetnek elérnie, mindenekel őtt Persze a kíméletlen fizikai kínzásoktól sem visszariadó vallatási módszerek segítségével, nem kis mértékben azonban éppen a vakhitnek köszönhetően. Annak az ideológiai töltet ű vakhitnek folyományaképp, amit az * Úrkény István: Forgatókőnyv, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1979
SZÍNHÁZ, 0, A SZfNHÁZ
1071
imént említett Mester által életre keltett Littke László Úrkény drámájában úgy fejez ki, hogy: „Én nem a logika, hanem a vakhitem foglya vagyok." Kulcsmondatnak tetszik ez, s éppen mert ennyire kend őzetlen nyíltsággal veti föl logika és hit szembenállását, elkerülhetetlen kitér őre is csábít, történelmi gyökerek keresésére. Kissé talán „szellemtörténetire" inkább. Kézenfekv ő kiindulópontként kínálva fel a „Credo, quia absurdum", a hiszem, mert képtelenség jól ismert formuláját, amely engem személy szerint annak következtében késztetett nem sz űnő ámulatra, hogy nem valamely szkeptikus kívülálló ironikus megjegyzéseként született, hanem a keresztény egyházatyák egyikétől, Tertullianustól veszi eredetét, halálosan komoly gondolatként, úgyhogy az öngúny felhangját is nyilván csak a mi fülünk kölcsönzi hozzá, valójában tehát minden efféle nélkül, ám annál tökéletesebb formában fejezi ki a hit paradox voltát. Lényegében azt, hogy hitre mindig olyankor van szükségünk, ha valamilyen elképzelt és nagyon jónak vélt dologról akkor is képtelenek vagyunk lemondani, ha az az értelem kritikájának kijózanító fényét ől megvilágítva eleve lehetetlennek tetszik, alapvetően képtelenségnek — annyira, hogy képtelenek vagyunk elviselni a kijózanodást, másodlagosan, önmagunkat mámorba ringatva szuggeráljuk be hát magunknak az áhított dolog számunkra elérhet ő, vagy mindössze létez ő voltát. Szükségszer űen a mindenáron hinni akaró, de ugyanakkor kritikára és kételkedésre hajlamos elmékb ől váltva ki a „Credo, quia absurdum" formuláját is létrehozó „kett ős látást", olyanokéban, akik hivő létükre túlságosan is gondolkodók ahhoz, semhogy „az értelem kritikájának fényér ől" lemondhatnának. Arról végeredményben, amitől megvilágítva — éppen mert ellentétben van vele, illetve vele szemben jött létre — a hit fogalma akár egyfajta szükségb ől csinált erénynek is tűnhet, mintegy az értelem els őbbsége és „fels őbbsége" fel ől közelítve tehát, akár még álerényként is értékelhet ő. Akkor is, ha sietve utalnunk kell rá, hogy az „értelem kritikájának fénye" alatt nem valami abszolút és változhatatlan dolgot, hanem a mindenkori történelmi jelen ismeretanyagát értjük, amely ismeretanyag azonban a kereszténység kialakulásának századaiban elérte már azt a szintet, hogy nyilvánvalóvá tegye minden vallás tanításának képtelenségét, tehát a kereszténység tanaiét is egyben. Ezzel összefüggésben elég talán megemlítenünk, hogy az emelked őben lévő kereszténység korabeli bírálóinak (Kelszosz, Lukiánosz stb.) érvelése megdöbbent ő hasonlóságot mutat a hanyatló kereszténység bírálóinak okfejtésével, tehát a felvilágosodás korának eszméivel. Nem mintha az utóbbiakban az el őbbiek hatása mutatkozna meg, hanem egyszer ű en csak azért, mert bár a két kor közötti majd másfélezer esztend ő alatt nem csupán a kereszténység pozíciója, hatalmi helyzete szenvedett változásokat, hanem annak ideológiai tartalma is átment bizonyos módosulásokon, míg a velük szemben szük-
1072
HfD
ségszerűen felmerül ő ellenvetések alapjában véve ugyanazok maradtak. Természetes és kézenfekv ő mivoltuk folytán, amiért is ezekkel szemben a vallás védelmez ői mindvégig csak a hitre való hivatkozás logikai bukfencével, illetve — amíg ennek eszközei rendelkezésükre álltak — hatalmi szóval válaszolhattak. Akár az egyikkel, akár a másikkal is feleltek azonban, vagy amint rendszerint történt, egyidej űleg mind a kett ővel, „válaszuk" természetéb ől fakadóan mindig fel is lebbentették a fátylat arról a hit-mítoszról, ami tulajdonképpen a kereszténység létrejöttével párhuzamosan kapott szerepet, kétségtelenül történelemformáló tényezőként is, az európai gondolkodásban. Ilyen minőségében sem maradt azonban kizárólag a kereszténység sajátja. Abból fakadóan, hogy a hit, ugyancsak paradox módon, más, tudományosan megalapozott és racionális érvekkel jól védelmezhet ő eszmékhez is hozzátársult, különösen annak ideológiává szervez ődése esetében jutott szóhoz, mintegy a tömegek mítosz-szükségletéb ől fakadóan, attól függő mértékben, mennyire tartott igényt a kérdéses ideológia a széles körökben való elterjedésre. Nemcsak a hit lelkesít ő szerepér ől van itt szó különben, hanem arról is, hogy a megértetés fáradalmait vagy éppen az ehhez szükséges képességek hiányát is gyakran hitre hivatkozással kellett pótolni, nem szólva arról, hogy a „befogadók" sokszor akkor is tekintélyalapon, az áhított dolgok „szépségét ől" elragadtatva fogadják be a terjesztett eszméket, végeredményben hittel tehát, ha azok tálalása mindenben megfelel a racionális eszközökkel történ ő meggyőzés követelményeinek. Különösképpen igy volt ez a forradalmi munkásmozgalom esetében, ahol a terjesztett eszmék nagyon gyakran „üres lapra" íródtak, ha ugyan nem korábban a vallás által formált, tehát az ismeretekhez hittel kapcsolódó, „hitigény ű" lelkekbe éppen. Nem is szólva a szervezet stratégiájáról és taktikájáról, arról, hogy a mozgalom „hatalmon inneni" szakaszában a szervezet, f őleg ha illegalitásba szorult, sajátos, a konspiratív követelményeknek megfelel ő felépítést igényelt. Lényegét tekintve hierarchikus felépítést, melyen belül tevékenykedve a szervezet egyszer ű tagja, „közkatonája", de ugyanígy „altisztje" vagy alacsonyabb rangú „tisztje" is, a szervezet m űködésének csupán egy kis, szorosan körülhatárolt és rá tartozó részér ől szerezhetett tudomást, míg annak egészébe csak a „tábornokoknak", a földalatti csúcsokon helyet foglaló vezet őség tagjainak lehetett betekintésük, ami megint csak feltétlen bizalmat, a szervezet, illetve a vezet őség tévedhetetlenségébe vetett hitet igényelt. Ezen a hiten belül pedig még valamit, amit leginkább talán „odaadásnak" lehet nevezni, egyfajta szinte h űbéri köteléket, ami azonban a kiválasztottság érzését ől se lehetett egészen mentes, egy bizonyos, feltétlen h űségre kötelez ő „szervezeti hazafiságot". Olyan mértékű irracionális köt ődést, hogy rátekintve úgy tetszik, a szervezet — elsđ pillantásra ellentmondónak tetsz ően, de valójában a dolgok kérlelhetetlen logikájából fakadóan — ugyanazokat az irracionális pszichikai
SZÍNHÁZ, 0, A SZÍNHÁZ
1073
erđket vetette itt harcba, amelyeket a megdöntend đ rendszer is mozgósítani igyekezett fennmaradása érdekében. Min őségileg különbözđ hiteket eredményezett ez egyébként a mozgalom tagjainak sorában: a dolgok naiv, természetes ártatlansággal történ đ elfogadását, tekintélyhez köt ődő elhívését az „egyszer ű", képzetlen vagy csupán mozgalmi vonalon (végs đ fokon tehát egyoldalúan) képzett tagoknál, ami alapjában véve még nem tartalmazta azt a feltámadó kételyekkel szembeni tudatos küzdelmet, ami a mozgalom értelmiségi résztvev őire volt jellemz ő. Azokra, akiknél ez a küzdelem, a kiterjedtebb és összetettebb gondolkodást lehetővé tevő ismeretanyag kiváltotta bels ő rákérdezések elfojtása, sajátos „önherélési" folyamatot eredményezett: önkéntes lemondást értelmiségi mivoltuk lényegérő l, minden autonóm személyiség legfőbb jellemzőjéről, a dolgok független néz őpontból való szemléletér ől, sokszor annak igényéről is. Nemegyszer, mintegy a huzamosabb id őn át nem használt szervek elsorvadása folytán, annak képességér ől is egyúttal. Olyan folyamatról van itt szó egyébként, aminek lappangó formában, de szükségszerűen léteznie kellett már a hatalomátvételt megel őző szakaszban is, nehezen nélkülözhet ő összetartó er őként is természetesen, olyan tényezđként, amely képes volt elejét venni pl. a különböz ő frakciók keletkezésének, ugyanakkor azonban a hibás stratégia hosszabb id őn át való fennmaradását is „biztosíthatta", éppen az idejében való „pályakorrekciót" akadályozva. Tgazán „látványos eredményeket" azonban csakis azután produkált ez a hitközpontú szemlélet, hogy az illegalitásban kialakult konspiratív hierarchia, a maga már bejáratott m űködési logikájával együtt, hatalmi helyzetbe került. Olyan körülmények közé, hogy az így utólag könnyen várhatónak ítélhet ő súlyos torzulásoknak egyedül a szervezeten belül már korábban is abszolút tekintéllyel bíró vezet őség vehette volna elejét, csakhogy erre vagy képes volt vagy nem, mivel rendszerint maga is ugyanolyan tényezők hatására szelektálódott, mint az általa vezetettek, hozzájuk hasonló szemléletmód ballasztjától volt terhes, nem szólva arról, hogy történelmi tapasztalatok híján holmi zseniális el őrelátás elkerülhetetlenül pusztába kiáltott szó marad, legfeljebb az „én el őre megmondtam" nem sok vizet zavaró elégtételét nyerheti el mindössze, emellett szinte törvényszer űen és végzetszer űen kizárólag az áldozat szerepére predesztinálhat. Akármilyen „önértéke" legyen tehát a könyörtelen kritikai érzéknek, úgy látszik, tudomásul kell vennünk, hogy nem minden történelmi helyzetben bizonyul használható fegyvernek, viszont annál inkább ennek mutatkozik a tisztánlátás egy másik magunkban tartott változata ... na de itt akaratlanul is egy nagyon régi olvasmányélmény, Jókai regénye, az Erdély aranykora, s benne egy Apafi fejedelem intrikus miniszterére, Teleki Mihályra vonatkozó megállapítás jut eszünkbe, nevezetesen az, mekkora veszélyt is jelent az az ember, aki olyan társaságban is józan tud lenni, ahol mindenki más mámoros,
1074
HfD
mivel arra, hogy a hiv ő k seregében egyes tisztán látó, de gátlástalanul célratörő kalandorok miképpen képesek „szabadon" érvényesülni, talán nem is érdemes külön utalni. Fontosabb ennél, hogy a hatalomra jutás után, éppen akkor tehát, mikor a kritikus gondolkodásra leginkább szükség lenne, újabb „hitnövel ő" tényező, a félelem járult. A szervezet kötelékéb ől történ ő kizáratástól, a politikai bukástól való félelem, ami ebben a helyzetben már nemcsak az erkölcsi megsemmisülés érzését jelentette, hanem azt is, ami korábban a hatalmon lév ő ellenségtől fenyegetett: a börtönt, a munkatábort, a fizikai megsemmisülést. Több mint érthető hát, hogy a feltámadó kételyek elfojtása itt már önvédelmi és énvédelmi mechanizmust jelent — végtére is önbecsülésünket sokkal inkább megő rizhetjük úgy, ha azt hisszük (na lám, már megint hisszük!), hogy belső meggyőző désünk s nem félem űnk késztet valamely magatartásra. igy tetszik tehát, hogy éppen itt, ezen a ponton került legközelebb a forradalmár különben racionális gyöker ű és harcban nélkülözhetetlen hite a képtelennek tetsz ő dolgok elhivését erénnyé kikiáltó keresztény hitkoncepcióhoz, annak is középkori ikvizíciós változatához. Kitermelve egy embertípust, amely hittel küldött és, nemegyszer ártatlanság esetén is, hitb ől fakadó bűntudattal ment a halálba, úgyhogy gyakran szinte csak a körülményekt ől függött, kinek melyik szerep jutott osztályrészéül. Ennyit hitről, azaz vakhitr ől inkább. Megjegyezve még, hogy a történelem, amely mindig is b đségesen szállított nyersanyagot az irodalomnak, ezúttal ugyancsak kitett magáért. Tragédiának és komédiának egyaránt feldolgozható örökséget hagyva az irodalomra. *
Tragédia vagy komédia?, ez itt a kérdés — állt tehát válaszút el őtt nyilvánvalóan Úrkény István is. Hogy azután látszólag az el őbbi mellett döntsön, drámai alkotásának címe alá a tragédia szót írja. Am ami a műfaji megjelölést illeti, úgy tetszik, akkor vagyunk precízek, ha azt mondjuk, Dürrenmatt „tragikus komédiájával", Az öreg hölgy látogatásával szemben, Úrkény „komikus tragédiát" írt. F őleg mert tőle szokatlanul tragikus alaphangot ütött meg, amihez a rá jellemz ő komikusgroteszk elemek inkább csak járulékként, hogy ne mondjuk körítésként társulnak. „Borzad tőlem?" — kérdezi ugyanis Barabás, a dráma központi figurája ártatlanul elitélt barátja és harcostársa, Littke László vádolva kérdő re vonó anyjától, miel őtt tépel ődő monológját tovább folytatná: „Én is borzadok magamtól, de ha csak kérdezek, és a kérdéseimre nem kapok választ, bele fogok őrülni a bizonytalanságba. Ha 6 b űnös, akkor én vétketlen vagyok, ha ártatlan, engem terhel a b űn. Az 6 vétkessége, még a rá halált hozó is, a tiszta lelkiismeret vigaszát adná meg nekem.
SZÍNHÁZ, 0, A SZÍNHÁZ
1975
Zavarosa beszédem? Belátom, nem vagyok eszemnél. Magammal vitázom, és magam körül forgok, mint egy örvény. Csak tudnám, csak azt az egyet biztosan tudnám, igaza van-e Littkének vagy nincs. Ha igen, ha jogos sérelmeitő l hajtva özönlötte el az utcákat a nép, akkor csak úgy tudnám a b űnömet letörleszteni, ha kívánsága szerint a helyére lépnék és élére állnék a lázadásnak. De ha nem így van, ha đ a bűnös, az áruló, a bujtogató, akkora tüntet őket szét kell verni, đt pedig ott kell hagyni, ahol van, hogy végrehajtsák rajta a bíróság igazságos ítéletét. Ez itt a kérdés, a kérdések kérdése, de ki tud rá felelni? S ti, se én, talán senki a világon. Hogy bele ne haljak, te segíts rajtam, te mindent összemosó, mindent meggyógyító, agyamat elsötétít ő őrület!". És persze idézhetnénk még a dráma számos egyéb helyér ől is olyan sorokat, amelyekből valódi, belülr ől való átélésre késztet ő katarzisos tragikum cseng ki, de amelyek abból a képtelenségig végletes alaphelyzetb ől is érzékeltetnek valamit, ami, feltéve hogy képesek vagyunk az „utólagos mindentudás" felülnézetéb ő l tekinteni rá, mindenképpen kíméletlen fekete humorral megírt komédiaként való feldolgozásért kiált. Nem utolsósorban éppen a halálba küld ő és a halálba men ő személyének felcserélhetősége, pusztán küls ő körülményektől való függése következtében. Abból fakadóan, hogy a két barát és harcostárs közül az egyik, Littke, a hatalomra jutás után otthon tölt be jelent ős politikai szerepet, úgyhogy akarata ellenére is látásra nyíló szemmel érzékeli a hatalom elembertelenedésének tüneteit, ezért küld üzenetet Párizsban nagykövetként m űködő barátjának, Barabásnak, arról, hogy a párt vezet ői elszakadtak a tömegektő l, s e magatartásukkal valójában egész korábbi harcuk célját és értelmét veszélyeztetik. Ezt azonban éppúgy képtelenségnek érzi, mint azt, hogy az ő t valamikor a pártba bevonó és eszményképnek tartott Littke ilyen üzenetet küldhessen, úgyhogy az üzenetviv őt ellenséges provokátornak és rágalmazónak vélve, annak rendje és módja szerint feljelentést tesz ellene. Hogy csupán utólag tudja meg, valódi volt az üzenetvivő, valódia Littkét đ l származó üzenet is — éppen csak az emiatt letartóztatott Littkét terhel ő vádak nem „valódiak" már, hanem koholtak. Csakhogy Littke, „magasabb szempontokat" is szem el őtt tartva, mégis valódi b űntudattal vallja be ő ket, így járulva hozzá a rámért bírósági ítélet létrejöttéhez, amit viszont Barabás sokáig megérdemeltnek érez, nem is pusztán tájékozatlansága folytán, hanem vakhitéb ől fakadó lelki függő sége következtében is, mivel a párt vezet őinek megvádolása elképesztő bűn a szemében. Kés őbb válik számára világossá csak, hogy Littkének (aki a szóban forgó embertípusra jellemz ő módon a maga igazáról ekkor nincs is már egyértelm űen meggyőződve) mégis igaza volt, helyesen járt el. Ekkor és csakis ekkor lép a helyébe és olvassa fel a rádióban a tömegtüntetésre szóló felhívást. Azt a felhívást, melyet Littke fogalmazott meg, s eredetileg a fasiszta megszállók és hazai kiszolgálóik ellen szándékozott harcba vetni, és amelyet mivel „idegen"
1076
HfD
megszállókat emleget csak), meghamisítva annak keltezését, az ellene folytatott eljárásban használnak fel „bizonyítékként". Igy kerül kivégz őosztag elé végül is Barabás — ugyancsak b űntudattal a lelkében. Lényegében 6 is egyfajta „h űségkompleхum" következtében, ami minden keserű tapasztalata ellenére is tovább akadályozza a szervezethez való kötődés szálainak teljes elszakítását. Erre utal valójában Barabása dráma egy részletében: „elismerem, hogy egyszerre éreztem vonzalmat és irtózatot pártom iránt is. Mi hát a párt? Megment ője vagy megrontója az emberiségnek?" -- hangzik itt, a Sztálin nevével „fémjelzett" korszak mélypontra jutott kelet-európai pártjainak erkölcsi állapota miatt sajnos teljesen indokoltan, a drámah ős keserű kifakadása. De ugyanez a hitszindrбma meghatározta, már-már hasadásos lelkiállapot kap hangot Barabás hol védekez ő, hol önmagát vádoló nagy monológjában is, amelyet az utolsó szó jogán mond el bírái el őtt, és amely a maga szabad verssé felfokozottságával az Úrkény-dráma döbbenetes fináléja lesz. Nemcsak a mű alaphangvétele tragikus tehát, még inkább annak mondhatóa befejezése. Oly mértékben, hogy talán azt is mondhatjuk, hogy Urkény e drámáját szabályszer ű, „sima" tragédiának is megírhatta volna, lévén alkotásának tárgya éppen eléggé tragikus ehhez. Valójában azonban „több, mint tragikus", tragédián túli, hogyha úgy tetszik, nyilvánvalбan ezért is nem irts meg egyértelm űen tragédiának. Formailag is „igazi" tragédia akkor vált volna bel őle, ha Barabás „valóban" meghal, illetve a halálos ítélet kimondására nem a cirkusz porondján kerül sor, az akaratátviteli mutatványokat végz ő és a drámában „játékmesteri" szerepet betölt ő Mester jutalomjátékának keretében, voltaképpen a múlt eseményeit felidéző, játékosan groteszk „perújításként". Ami nem az olyan, a tragikumot komikumba oldó cirkuszian „csinnadrattás" mozzanatok beiktatásához lehet ürügy csupán, amilyenek pl. „Maud, a csodapók" mindentlátó mutatványai, vagy Misi bohócnak a m űvészet kiszámíthatatlan politikai hatását jelképez ő jelenete a trombitával, hanem ennél sokkal nagyobb funkcióval is bír egyben. Nemcsak arról van itt szó tehát, hogy Úrkény önmagához, korábbi színpadi m űveinek hangvételéhez kíván h ű maradni, hanem a tragédiának a komédia zárójelébe tételéről is, végsđ fokon arról, hogy a tragédia a komédia keretein belül kap hangot. Ez pedig a komédia vagy tragédia dilemmájának feloldását is jelenti egyben. A feloldásnak azt a kikerülhetetlen kényszerét, amely abból fakad, hogy Űrkény sokkal etikusabb alkotó annál, semhogy cinikusan fölényes mosollyal intézze el azt a forradalmi vakhitet, ami figuráit, a történelem egy egész szakaszának alakulásában is közrejátszva, rabságban tartja és sorsukat megpecsételi, ugyanakkor azonban nem is azonosulhat egészen h őseivel, nem veheti mindenben kritikátlanul komolyan őket, valójában tehát még szenvedésüket sem ábrázolhatja kizárólag belülről, együttérz ő, katartikus hatásokat váltva ki közönségébđl. Ez utóbbit ugyanis, éppen könyörtelen kritikai szemlélete, felülné-
1077
SZfNHAZ, 6, A SZÍNHAZ
~
4.rnІагоdІј ѕј ф0Z Lя11 pоzогґиhkгјt ёага tеаtгd09а gu
• : сu ё . о stvаґа1а tvо~ 4' ѕ . Іѕ um " ~~
'
des сдіtјquІs d thё&e etdes th ё ~ tr~ ,
t
~
cri
a
~ 12
ё
~ ~
"
лV19
A színkritikusok és teatrol б gusok nemzetközi tanácskozására készült
díjnyertes plakát
1078
HID
zetből való történelemlátása teszi lehetetlenné, végs ő fokon az a történelmi távlat akadályozza meg, ahonnan szemlélve az úgynevezett személyi kultusz korszakát és az annak létrejöttében nem kis szerepet játszó vakhitet képtelenek vagyunk nem súlyos szemléletbeli torzulásnak vagy éppen lelki aberráltságnak látni. Mint ahogy a sztálini boszorkánypereket, a kivégzettek utólagos rehabilitásával együtt, sem tekinthetjük egyébnek, mint szörny űséges komédiának, nem is „világszínháznak", inkább „világcirkusznak". Olyan valaminek, amir ől csakis komolyan szabad beszélni, de egyedül csörg ősipkával a fejükön lehet szólni róla, a cikuszporondon. Ennek a képletnek a megértése révén jött aztán létre az a kett ős szemlélet, s bel őle fakadóan az az egész drámán végigvonuló kett ős hangvétel is, ami a szerepl ők belülről való ábrázolását és a felülnézet érvényesülését, tehát a tragédia és a komédia elemeinek szóhoz juttatását egyaránt lehetővé tudta tenni Úrkény számára. Ezenkívül pedig, mintegy a komédia rekvizitumaitól felszabadítva maximális szemléletbeli különbségek érvényre juttatását a tragikus-komoly szövegrészeken belül is. Biztosítania dráma h őseinek az utólagos kimagyarázkodás, a védekezés lehet őségét, úgy is mondhatjuk, a vakhit pozíci бinak védelmezését, mint pl. az alábbiakban: „Amit mondtunk, még senki se mondta ki mielőttünk, amit teszünk, még nem cselekedte más, amerre léptünk, nincs mielőttünk lábnyom, hébe-hóba még elvétjük az irányt. (...) És ki a megmondhatója, hogy amit a legjobb szándékkal teszünk, hasznára vagy ártalmára van-e a forradalomnak?" Ugyanigy kínál azonban alkalmat mind leleplez őbb kérdések felvetésére: „Voltak id ők, amikor hősök kellettek, most árulóknak van szüksége a pártnak. -- De miért? Van ennek értelme, haszna, célja? -- Talán csak az, hogy akik még nem félnek, félni kezdjenek, és akik már félnek, még jobban féljenek." Végül pedig a kíméletlen „beolvasásokhoz" is megadja a lehet őséget: „Tudja meg végre, kiké lett ez az ország! Hatalmaskodóké, hallgatózóké, besugбké, névtelen feljelent őké, az ártatlanokat börtönbe juttatóké" — mondja ugyanis a dráma egy volt antifasiszta ellenálló mellékalakja. És ez már mindenképpen ftélet. A mentségkeres ő megértés minden figyelembe vett szempontja ellenére is, annak felismerése ellenére, hogy ami történt, egészében véve logikus fejl ődési szakasza volta történelemnek, s legfeljebb részleteiben történhetett volna másképpen. Annak felismerése jegyében fogant ftélet, hogy az irracionális vakhit kikerülhetetlen zsákutca, kikerülhetetlen áldozatokkal, amiért is akár még a mellőzött értelem kikerülhetetlen bosszújának is felfogható. Ezért lett Úrkény István drámája valójában a vakhit komédiába ágyazott tragédiája. Nem csupán utolsó színpadi múve a közelmúltban elhunyt szerzőnek, hanem drámaírói opusának mielőbb színpadra kívánkozó betetőzése is egyúttal.
AZ EGÉRFOGб BANYAI JÁNOS Ophelia: Mit jelent ez, fönséges úr? Hamlet: E biz alattomos hókuszpókusz: gonoszt jelent. Shakespeare
Hamlet szerint a színjátszó-jelenetnek („színház a színházban"?) Az egérfogó a címe. A gyilkos király (nem a színpadi király) kérdésére („Hogy is hívják a darabot?") válaszol, miután megnyugtatta a királyt, a gyilkost, hogy a darabban nincs semmi bántó, „hiszen csak tréfálnak, tréfából mérgez ődnek; semmi bántó a világon". Értelmezi is a címet: „Képletesen" hívják így a darabot, amely „egy Viennában történt gyilkosságot ábrázol", tehát „Gonosz egy darab, az igaz; de hát aztán? Felséged lelkiösmerete tiszta, a miénk is; minket hát nem érdekel: kinek nem inge, ne vegye magára." Hamlet kett ős cselszövése ez; egyrészt az egérfogót csak játéknak nevezi, tréfának, s ebben tökéletesen igaza van: a színpadi király nem a gyilkos király, ha gyilkol, egy bizonyos Gonzago fejedelem álarcában, „csak" a színpadon gyilkol, játszik tehát, megjátszik valamit, amit mondjuk m űvészetnek szokás mondani. A m űvészet tréfából mérgez ődik. Másrészt azonban a „mindenki lelkiismerete tiszta” képletre vetítve rá a darabot, csapdát állít. Mindent el đkészitett, a színészek nem akármit játszanak, a „Gonzago megöletése” el őadására készülnek (ezt a darabot mutatja be Hamlet a királynak Az egérfogó címen), mégpedig úgy, hogy „bele szúrnak" egy „tíz-húsz sorból álló mondókát", amit maga Hamlet „csinál meg", és Horati бt is megbízza: „Lesd a királyt jól", hogy a színészi „beszédre" „rejtett b űne" kiugrik-e. „Tőrnek" készíti el ő tehát Hamlet a „tréfából mérgez ődő" darabot, egérfogónak és csapdának „Hol a király, ha b űnös, fennakad.,, Mégpedig azért, mert: Hallottam én, hogy nagy gonosztev őt Színházban a csupán költött darab Úgy meghatott lelkéig, hogy legottan
H1D
1080
únként feladta b űnös tetteit; Mert, nyelve nincs bár, a gyilkos merény A legcsodásabb szerven tud beszélni. Hamlet saját kételyeit („A látott szellem ördög is lehet") kívánja eloszlatni a gyilkos király tetemrehívásával; gyötr ődéseinek és mélabújának, tetteinek és sorsának akar biztonságos (reális) alapot teremteni. De elég biztonságos felismerést nyújthat-e a m űvészet, még akkor is, ha Francis Fergusson szerint a színjátszó-jelenet a Hamletben valójában mindenki számára el őkészített egérfogó, amely a király lelkiismereténél sokkal többet fog meg. (The Idea of a Theater, 1968) Tetemrehívás-e a művészet, felismerései vajon bizonyítékok lehetnek-e az egyetemes b űnösséget vizsgáló Per iratai között? Hamlet meghalt. Ez a tetemrehívás igazságát bizonyítja, vagy sem? A m űvészet (a szín-játszás) hatalmát vagy csđdjét? „Az él ő én nem elég: átél ő lény szükséges", mondja Bretter György. A Forgatókönyv, Úrkény István darbaja, Hamlet egérfogójának mintájára: csapda. „Képletesen." „Gonosz egy darab." „...alattomos hókuszpókusz ...” A címe már csak ezért sem tekinthet ő műfaji megjelölésnek. (A darabnak egyébként is van — szerz ői — műfajmeghatározása: tragédia.) A darab címét valahogy igy kell érteni: olyan könyv, amely forgat. Embereket, sorsokat, történelmet, évszámokat, emlékeket és botrányokat forgató könyv. A cím ilyen értelmezésére a darab szövege többszörösen is feljogosít: „Mintha minden forogna körülöttem ...," mondja Barabás, és csak néhány mondattal kés ő bb: „Magammal vitázom, és magam körül forgok, mint egy örvény." A Mester pedig a vádlott Barabás megsegítésére a bíróság nevében „fölkínálja az id ő visszaforgatását." A forgás ily módon központi —antropológiai?, kritikai?, történelmi?, dramaturgiai? — kategóriája a Forgatókönyvnek. Forgó, forgás, forgatás ... A történelmi események és tények éles kontúrjait áttetsz ővé váltó meg f orgatás itta drámai cselekmény lényege. De nem a tények elemzése, értelmezése; ellenkez őleg, rejtett — történelmi és politikai -- tartalmuk és értelmük feltárása, láthatatlan összefüggéseik felismer(tet)ése (tetemrehívása) céljából. A szemantikai ambivalencia: a forgatás mint az örvény „cselekvése" és a forgatás mint pl. filmforgatás — itt lényeget tár fel; lényege e kettősségnek (a kett ős, többszörös értelmezés lehet őségének) a csapda, az egérfogó; mint a színészjelenet. A darab színhelye — a F ővárosi Nagycirkusz porondja — szintén forgást jelöl, már csak köralakja miatt is; pl. a lovak vad vágtáját körbe-körbe. A porond — a színhely — azonban arra is utal, hogy itt játék készül ődik; ami a cirkuszban történik, az mind játék, szemfényvesztés, illúzió. Sőt! Ha valakit a színházi játék vagy éppen a filmjáték „komolyságával" meg is téveszthet, meg is rémíthet, hiszen a m űvészet-
SZINHAZ, 0, A SZÍNHÁZ
1081
nek megvan az a képessége, hogy valami mást is megszólaltasson azonkívül, amit szó szerint mond: pl. Misi bohóc trombitája az 0rkény-darabban („Megmondtam: a m űvészet hatása el đreláthatatlan. Még egy trombitának se lehet parancsolni; azt fújja, amit fújni akar.” És: „Ha 6 egyszer rákezdi, annak nincs vége."), amelyb đl, ha a bohóc belefúj egy zenekar szólal meg, akkor a cirkusz jóval kevésbé rémiszt đ, a cirkusz „komolyságának", a szomorú bohócnak, a szenved đ és verejtékez đ erđművésznek, az életével játszó artistának, bármilyen mélységesen azonosul is vele, senki „d ől be" úgy, ahogyan például a Macskajátéknak vagy a Tótéknak. A cirkusz „el đreláthatatlanságában" is biztonságosabb, s đt cenzuraállбbb is, mert klisék szerint m űködik, mindenki elđtt ismert játékszabályok irányítják; meglepetésre nincs hely a porondon; csak a sikernek van Ott helye. A Forgatókönyv éppen ezért került a porondra; olyan játékot mutat meg, amelynek jól kidolgozott szabályrendszere van, minek következtében a hatása is el đrelátható. Ezért tiltja le az Artista Szövetség Misi bohócot, és ezért teszi meg jegyszed đnek: „Szerintük a trombitám megboldondítja a néz őközönséget, mert megszólaltatja a csöndet, szóra bírja a szólni nem mer đket, kimondatja a titkaikat, föltámasztja elfelejtett és eltemetett emlékeiket." „Ami — szerintük — a fennálló társadalmi rend elleni izgatás." A színpad, a vers, a regény kevésbé szabályszer ű, ezért a hatását (a Misi bohóc trombitájával egyenérték ű hatását) is nehezebb el őrelátni, ám nehezebb ki is csiholni. El őször el kell sajátítania szabályait; meg kell tanulni „olvasni" a verset, „nézni" a darabot. A cirkusza homlokán viseli önnön szabályait; nem mond életet a játékra, sem valóságot a fikcióra. Ám éppen kidolgozott szabályrendszerének köszönve szertartásszer űbb is. A rituálist — a rituális játékot is — mindenki által ismert (jól ismert, ha úgy tetszik, „örökölt", egészében tradicionális) szabályok, jelek előre megszabott összefüggése és sorrendje teremti meg. A cirkusz ezért rituálisabb minden más m űvészi kifejezésformánál. A bohócnak el őírt öltözéke van, alaposan kikísérletezett arcszíne és lábbelije, pontosan megfogalmazott mozdulatai, artikulált vagy artikulálalatlan szavaihoz kétséget kizáró jelentés ű beszédgesztusok fűző dnek. Éppígy a porondmester. Az artista. A dekoráció-lányok. Itt csak árnyalatnyi eltérések lehetségesek, az individualizáltság minimuma. A nagyobb eltérés a cirkusz önmegsemmisítése, rituális jellegének megszüntetése. Viszont szertartás nélkül a cirkusz nem cirkusz. Hanem színház. A Forgatókönyv úgy teremt színházat, hogy elfogadja a cirkusz szabályszerűségét. Azzal, hogy itt mégsem egy mindennapi cirkuszi játékot elevenít fel. Egy nem mindennapi esetet inkább, a Mester jutalomjátékát, egy „ünnepi estet". Persze, a jutalomjátékoknak is el őírt szabályai vannak, a cirkuszban. Még akkor is, ha a Mester bejelenti: „Engedjék meg, hogy ezen az ünnepi estén kivételesen ne az önök soraiból szólítsunk önként vállalkozókat a porondra, hanem vednégeinket, barátainkat, a Mes-
H1D
1082
ter-duó törzsközönségének tagjait kérjük föl a közrem űködésre." Ez a „kivételesen" nem szünteti meg a (cirkuszi) jutalomjáték rituális jellegét, hiszen akik fellépnek e játék során, önkéntes vállalkozók, mert beleegyeznek, belemennek a játékba, vállalják a porondi örvénylést, a megforgatást. A különbség csak az, hogy közös (nem cirkuszi, vagy csak részben cirkuszi) múltjuk van a Mesterrel; a „játékosok" többet tudnak egymásról, mint az esetleges kiválasztás során jelentkez ő önkéntes vállalkozók. A jutalomjáték résztvev ői úgy vállalják a megforgatást a porondon, hogy belépnek a cirkusz illúziókelt ő játékszabályai által el őírt szertartásba; egy rituál szerepl ői lesznek. Ez a rituál pedig, mint minden szertartás, szimbolikus. Szimbólumai (allegóriái?) könnyen azonosíthatók, a forgás (a megforgatás) a történelem sorsokat meghatározó és el őíró örvénylése; a porond a történelmi események felidézésének és lejátszódásának egyidej ű színtere; a hipnózis vállalása az emberi (egyéni és közösségi) szabadság feladása és megvalósítása is egyúttal és egyid őben; a múltba való vissza- és a jövőbe való előrelépés nem pusztán a hipnózis teremtette szabad lebegés az id őben, hanem a létezés bármennyire is fájó realizálása a jelenni ítélt életben ... Csakhogy e könny ű azonosítások félrevezetők. Miért éppen így és miért nem „amúgy" értend ő a forgás, a porond, a hipnózis ... Úgy is értelmes. Különösen, ha a rajta (benne) lejátszódó emberi cselekvés nem szabad cselekvés, hanem szertartásos, tehát lényegében nem az egyes emberre, az egyes ember teherbíró képességére, szabadságára, sorsának (és szabadságának) vállalására kérdez rá, hanem általánosítva (rituális játékot teremtve) az absztrakcióra, a metafizikai minőségekre. Meghatározott id őpontban való gyakori ismétl ődésével a szertartás mindig ezt teszi, kiiktatja az individuálisat az általános (és az egyénre kötelez ő érvényű) törvényszer űség nevében. Francis Fergusson — mások elemzéseire hivatkozva — a színjátszó jelenetet tükörjátékként írja 1e, amelyben Hamlet a központi „tükör": „Jбl megfigyeld" a király arcát a játék során, mondja Horatiónak, és hozzáteszi: Mert én arcába kapcsolom szemem; S majd összevessük a látszat fel ől Kettőnk ítéletét. A „látszat" itt „tükörképet" jelent: a játék hatásának visszfényét a király arcán és ennek regisztrálását, „tükröz ődését" Hamlet, Horatio, Ophelia, a Királyné és végül magának a Királynak a tudatában. (A sorrend is Fergussoné.) A Király azért tartozik ebbe a sorba (is), mert végül őneki is rá kell döbbennie, hogy elárulta magát, hogy a rejtett b űntény az ő reagálásával vált nyilvánvalóvá és „bizonyítottá" (?) is. A színjátszó jelenet tükörjátékként való értelemezése azért tartalmas, mert a közönséget — a királyi udvart — „hozza játékba". És szó sze-
SZINHAZ, 0, A SZÍNHÁZ
1083
rint: „játékba hozza". Minta felhúzható bábut, minta bekapcsolható készüléket, minta színészt a rendez đ. Ennek a játékba hozásnak azonban van egy furcsa körülménye: a közönség — a gy űlölt királyi udvar — csak akkor lép be a játékba, amikor világossá válik a skandallum, a ráolvasás botránya, el đtte (a botrány el đtt) — Fergusson mondja — minden úgy játszódik le, olyan semlegesen és naivan, langyosan és jókedvűen, mint bármelyik broadwayi színházban. Am a botrány után minden komolyra fordul ... Mint Misi bohóc trombita-jelenetében. Amíg a trombitából meg nem szólal az Egmont-nyitány („a m űvészet hatása elđreláthatatlan"), Misi bohóc, mint minden más bohóc-jelenetben, láthatatlanná kívánja tenni a trombitát, eserny őnek mondja, nem tudja, hogy hol kell belefújni ... Minden a hagyományos bohóctréfa el őírásai szerint. Az Egmont-nyitányig. Illetve, a botrányig. (A cirkusz el đírásszerű jelrendszere az ilyen botrányt is el đrelátta. A trombitával nagyon ügyetlenkedđ bohóc rendszerint kiváló trombitás. Ezzel az el őírással meg is szelídítette, némileg semlegesítette a botrányt.) Úrkény István a történelem botrányáig — nem is kell talán felsorolni a közelmúlt történelmének botrányait, a fasizmust, a sztálinizmust, a mindkét oldalon kiépített táborokat, a zsidók irtását, kirakatpereket, az ártatlanok kivégzését és nyom nélküli eltüntetését, a fantasztikus méretűvé fejlesztett besúgó-rendszert — fejleszti aMester-duó cirkuszi jutalomjátékát, mégpedig a hipnotikus mutatványok számára el őírt játékszabályok szerint: akaratátvitel, jellem- és személyiségváltás, jöv őbe látás, a múltnak jelenként való megidézése, mindaddig, amíg a játék látszólagos töredékességéb ől össze nem áll a botrány teljes képe, egy kimondatlan (és kimondhatatlan) metafora, ami a történelem örvénylésének (és botrányának) egyetlen lehetséges neve: az egérfogó. Minek (és kinek) a tetemrehívása a Forgatókönyv? A történelemé? A történelem ilyen vagy olyan (alakító és elszenved ő) részeseié, a múlté, aminek megismerése a jelen számára kényszerít ő és mulaszthatatlan? Vagy egyszer űen a megmaradottak (az átél ők és túlélők) tetemrehívása? Azoké, akik ölbe tett kézzel, vagy éppen cselekv ő ujjongással, ám bels ő rémületet rejtegetve várták ki a végét? De minek a végét? Kérdések, melyek azért vannak, mert a Forgatókönyv, Hamlet színjátszó jelenetének modelljét a cirkuszi mutatvány szertartásosságával elegyítve, feltette đket; választ azonban nem kínált fel, szerencsére. Mert ha egyetlen választ is megkockáztatott volna, közönséges propagandadarabbá, vagy — jobbik esetben — kabaré-produkcióvá merevedett volna. Hozzá kell tenni azonban ehhez a (talán megengedetten) patetikussá megnövelt kérdéssorhoz azt is, hogy a pátosznak (szónoklatnak) nyoma sincs a Forgatókönyvben mégpedig ironikus dramaturgiája eredményeképpen. A semlegesített botrányt tettük zárójelbe Misi bohóc trombita-
nház a foto ű vésze tben с .
1084
H1D
SZfNHAZ, 6, A SZfNHÁZ
1085
jelenetének felemlítése után. A zárójel egyrészt arra sžolgált, hogy a (készülődđ) patetikus kérdések (látványossá, vagy éppen mutatványnak képzelt) izzását j б elđre lehűtse, másrészt pedig arra, hogy az előadás (mondjuk a cirkuszi produkció, vagy a színpadi lejátszás) el őírt dramaturgiáját a darab (színháza színházban, illetve a cirkuszban) megformálásának teremt ő elvévé léptethessük el ő. Mert a Forgatókönyv dramaturgiája nem semleges, ellenben semlegesítő. Ami azt jelenti, hogy tevékeny, cselekv ő. Mégpedig formaként „cselekszik". A darab látható jelentésszintje — a nagyszabású cirkuszi produkció, a Mester jutalomjátéka — árulójának, vagy — maradjunk a színpadi gondolkodás fogalomkörében —cselszöv őjének szerepében lép fel. Ez az ironikus dramaturgia a Forgatókönyv igazi „porondmestere", ugyanaz a szerepe, mint Hamletnek a színjátszó-jelenet irányításában. Demiurgosz. Mindent szabályszerűvé tesz, minden — a szertartás lényege követeli ezt meg — hibátlanul „funkcionál. Éppen ez az ijeszt ő. Az, hogy funkcionál, és a funkcionálás egyre további funkcionálásokra törekszik". (Martin Heidegger a technikáról a Spiegelnek adott híres interjújában) Ezt biztosítja az ironikus dramaturgja. A szertartáshoz szükséges szabályszer ű és hibátlan funkcionálást. Ezért válik aztán ijeszt đ hatalommá. Az egymást kiváltó funkcionálás-sorok — gondoljunk a Hamlet színészjelenetének tükörjátékként való értelmezésére — árulják el a Mester jutalomjátékát, a cirkuszt, a porondot és alakítják át a mutatványt és látványosságot tetemrehívássá. Am ez a tetemrehívásnak mint igazságszolgáltatásnak a megkérd đjelezése is. Lehet-e a m űvészetnek „ilyen" szerepe? „Tđrré" válhat-e a „tréfából mérgez ődő" darab? Az ironikus dramaturgja mint formateremt ő drámahős (fiktív hős) éppen azt mondja ki, hogy semmi sem mondható igazságként és evidenciaként, csak játék, lejátszás és megjátszás formájában. Misi bohóc trombitajelenetéb đl mintha az derülne ki, hogy űrkény István hisz a művészet világteremt đ (igazmondó) szerepében és lehet őségeiben. A Forgatókönyvben működő ironikus dramaturgja azonban bölcsességre inti, reménytelen tartózkodásra; arra figyelmezteti, hogy ez mégiscsak játék, játék, amit a Mester rendez, önnön képességeit csillogtatva, a történelmi botrány el đadásává. Igy a cirkusz és a porondjára állított történelmi botrány-játék (a kétes érték ű és érvényű tetemrehívás) bels đ lényege szerint (dramaturgiájának szerepe következtében) ironikus játék, ami nem nélkülözi sem az abszurd, sem a groteszk megjelenési formáit: itt valami olyasmi játszódik le, ami csak a cirkuszban lehetséges, hipnózis alatt, történelmi vonatkozásai (allúziói) tehát eleve kérdésesek és a Forgatókönyv valami olyasminek a kimondására vállalkozik és törekszik, olyan elementáris közlésre, amit intellektuális szeméremsértés nélkül csak ironikusan lehet kimondani. Minthogy a Forgatókönyv nem politikai szónoklat és nem történelmi értékezés, hanem szín-játék.
1086
H1D
Ezért kell itt még a darab allúzió-rendszerér ől is szólni. Minden játék, minden kimondott vagy elhallgatott szó valamire vonatkozik (vagy vonatkoztatható), ám arra sohasem vezethet ő vissza, azzal sohasem azonosítható. Az végül is érintetlen marad a kimondás után, tény vagy hazugság voltán a kimondás mit sem változtat. Ez azonban semmiben sem nyirbálja meg a kimondás kényszerét. Csak egyszer űen beállítja a szót saját képességei és lehet őségei rendszerébe. „ . .. a történeti tény kimeríthetetlen, mind a sokféle megközelítés, mind a szüntelenül változó perspektíva miatt, amelyben a múltat szemléljük" — mondja a történész. (A. J. Gurevics: Mi a történeti tény? in: Történetelméleti és módszertani tanulmányok, 1977) Ezekre a „kimeríthetetlen" tényekre, múltbeli eseményekre és jelenségekre utal a művészet, és ez a legkevésbé érdekes oldala. Mert a Forgatókönyv hősei köthetők bizonyos történeti személyekhez, jelenetei olvashatók úgy is mint történeti jelenségek és események (mindig inadekvát és hiányos) „tükörképei" — a tükörjáték nem ezt próbálta megmutatni! —, ám ebb ől semmi sem olvasható ki, semmi sem állapítható meg, semmi számottev ő és releváns, sem az etika, sem a történetszemlélet értelmében, mivel az, ami így kiolvasható és megállapítható (amire a darab utal), porszem csupán, ami a m űvészet szemét még könnyezésre sem ingerelheti. Hát mégsem hívja tetemre a történelmet a Forgatókönyv? A történelmet igen, de nem azokat a konkrét és a történész módszereivel rekonstruálható személyeket és eseményeket, amelyekre utal. Itt lép fel cselekvő ként. A történelemben és nem a konkrétumok viszonylataiban. Mert azt is megteremti, amire utal, semmit sem vesz át, semmit sem kap készen. Van allúzió-rendszere a Forgatókönyvnek; ám azt is maga teremti meg — minthogy m űvészet —, amire utal. Igy maradhat csak erkölcsileg (és intellektuálisan) is tiszta. Unmagát kérd őjelezi meg ezzel, nem veszi fel a döntőbíró pózát. Világot teremt, ami el őtte nem volt, ami csak utána van és lesz. Múltat teremt a jelenben való létezés elviselhetősége érdekében. Allúziói a cirkusz illúziókelt đ csillogása csupán, a porond elkerülhetetlen fűrészpora, az I. M. porondjának habszivacs-törmeléke. (1. Gerold László írását, Híd, 1980/4) Ebből nem lehet többet kiolvasni, mint amennyit minden valamirevaló újságolvasó úgyis tud. Ezért nem volna érdemes színházba (cirkuszba) menni. Azért a másért érdemes. Amivé az allúzió-rendszer válik, önmaga megszüntetése árán. Amikor a színpadi király lelépett a porondról és szerepét (kinek a szerepét?) a gyilkos király folytatja, ugyanazon a porondon, a királyi udvarban és a cirkuszban egyid őben. Gonosz egy szerepcsere, „gonosz egy darab". És mindez a Mester (az ironikus dramaturgja megtestesítője?) irányítása mellett, „alattomos hókuszpókusz". Azt jelenti ez, hogy az egérfogónak legalább két értelmezését kínálja fel a Forgatókönyv. Először egérfogó a drámai (tragédia!) játéka törté-
SZÍNHÁZ, 0, A SZfNHAZ
1087
nelem útján, csapda, amelybe a történelem ha belelép, megmutathatja igazi arcát, ha nem lép bele, nincs is igazi arca. Minthogy minden történelemnek van arca (s đt, van igazi arca), ezért szükségszer űen belelép a csapdába. Vagy benne is van minduntalan? Másodszor maga a történelem áll csapdának (egérfogónak) az emberi sors és élet elé. Ennek kivételesen sok jelenete (metaforája) van az оrkény-darabban. Barabás és Littke üzenetilletve levélváltása például, ,kettejük egymáshoz és a párthoz való viszonyulása, a hűség és a hűtlenség próbája, Hódosi öngyilkossága (megöletése?) egyetlen tanú jelenlétében, szituációk sora, amelyekb đl kilépni nem lehet, csak forogni benne, megforgatva lenni, örvényleni. Csapda csapda mellett, csapda csapdára halmozva. Mind egyszerre m űködik, s mind hibátlanul funkcionál. És egyre újabb meg újabb csapdaszerepet készít el đ . Látható ebb ől az ironikus dramaturgja ijeszt ő, félelmetes mosolya? Egy mosoly, amely szabályszer ű, mert a pokol is szabályszer ű. Hogyan épül egymásra ez a két csapda-értelmezés? Egybetartozó kettđsség (ilyenrđl volt már itt szó) : az egyik dramaturgiai csel, mint a Hamletben, a másik etikai (történetszemléleti) bukfenc, sorozatossága (csapda a csapdára ...) miatt véget nem ér ő cigánykerék. (Igy „gurulnak" be a bohócok is a cirkusz porondjára.) Egybetartozásuk a játékot hangsúlyozza, de — és erre talán érdemes odanézni — nem a megjátszást, hanem a lejátszódást. Mert valami lejátszódik a F đvárosi Nagycirkusz porondján. A mester jutalomjátéka. Nagyszer ű produkció. Világszenzáció. Elég harsány és végtelenül sokszor megismételhet đ ahhoz, hogy „csak" mutatvány maradjon. És ezenkívül? Ezenkívül csak az van, ami nem mondható sem a porondon, sem a porondra képzelt darabról. Ami legfeljebb hazavihet ő. Elraktározható a tudatban. Bárgyú remény volna azt hinni, hogy ett ől megjavul a történelem, vagy tanulságosabb lesz a jelenben élni. Ezenkívül tehát csak ez van: hibátlanul m űködő egérfogó. Ironikus dramaturgja. Minta Hamlet. Színház a színházban, pontosabban színház a porondon. Olyan színház, amely azért igazi teátrum, mert nem fér a saját bđrében és cirkusz akar lenni, és azért lesz valóban cirkusz (a történelem cirkusza), mert nem tud igazán cirkusz lenni, valahol elvéti a rituále szabályrendszerét, valahol mégis lelép az el đrelátott jelsor útjáról, hogy visszaléphessen önköreibe. Rést üt a színházon és a cirkuszon is, hogy formát (szertartást) teremthessen. Aligha kell hangsúlyozni, hogy nem akármilyen (nem semleges) formát. Nem forgatókönyvet, hanem olyan könyvet, ami forgat. És most jöhet az egyik egyperces személyragozása. Becigánykerekezhet a porondra.
SÁRTÓCSÁNK GEROLD LASZL б Ha nincs az a sártócsa, az egész el őadás aligha érdemel különösebb figyelmet. A sár — itt Pannóniában — fogalom. Életet term ő és szándékot, gondolatot temet ő. Az egykoron vályogból vert, ma már a használhatatlanságig romos kavillói iskola udvarára hizlalt-dagasztott sártócsa — benne és körülötte történik a Tanyaszínház '80 Nagyszájú Kata el őadása —, kicsiben, mint cseppben a tenger, igazi pannón sár: egyszerre valóság és metafora. Valóságáról leginkább a Tanyaszinház színészei gy őződhettek meg, amikor önmagukat nem kímélve ültek, huppantak, feküdtek bele, gázoltak keresztül rajta, megteremtve így a játékhoz szükséges, nélkülözhetetlen hitelesség mellett a prrrrodukció (!) látvány- és attrakció-jellegét, s kiváltva néz ők elismeréssel és szánakozással elegy szörnyülködését meg csodálatát. A sártócsa el őadásbéli jogosultságát — a választható „eszközök, kellékek" autentikussága mellett — csak nyomatékosította, hogy egy mocskosszájú darab lelkileg-testileg koszos emberek életének, mindennapjainak legtermészetesebb terrénumaként szolgált. Hitelessége azonban sokkal inkább vitathatatlan, semhogy megmaradhatna az emberi lét peremére szorított, vagy öntehetetlenségében ide szorult család alkoholg đzös életképe természetes életfundamentumául. Azon kívül, hogy egyértelm űen bizonyítja: Nagyszájú Kata és családja, környezete pocsolyaélete valóban nem érdemel többet egy sártócsánál, az előadás azt is jelzi — de valóban csak jelzi! —, hogy a sár itt régen és most szándékokat — mégha ez esetleg nem is több, mint Katáék áhított kispolgári boldogsága, jóléte — lehúzó, megbénító életelem, léttartozék. Jelkép is ez a sártócsa. Ismét — akár csak húsz évvel ezel őtt — mind aktuálisabbá váló szimbólum. Mert mintha visszajött volna, amir đl annak idején a fiatalok antológiájának (Kontrapunkt, Symposion könyvek, 3., Forum, 1964.)
SZfNHAZ, 0, A SZINHAZ
1089
előszavában Sinkó Ervin írt: „ ... a szellemi inerciónak az a süket, visszhangtalan közönye". Számomra kizárólag ilyenformán — és nem a színészi vagy rendez đi megoldások, elhanyagolható, vitatható, sok esetben kidolgozatlan mozzanatai folytán — érdekes és jelent ős a Tanyaszínház ez évi ténykedése. Majdnem polémikus el őadás. Azért csak majdnem, mert csupán jelzi a polémiára való igényt, a vitatkozó szándékot -- de nem polémizál. Langyos színházi — szakmai — közhangulatunkat tekintve már ez is megkerülhetetlen erénynek számít. Hogy kívánhatnánk a Tanyaszínház el đadásával diplomáló Hernyók Györgytđl, hogy szellemi posványvilágunk kritikai leleplezésére vállalkozzon, hogy meg-megújuló bácskai—bánáti közönyünkkel keljen sárkányölđ viadalra, ha — fiatal — értelmiségieink sem vállalkoznak — már régóta — ilyesfajta istenkísértésre? Hogy helyettesíthetné egyetlen — tanyákon, apró falvakban közönség elé kerül đ, évelđ vállalkozás — vizsgarendezés a — fiataloktól is — elhanyagolt szellemi lelkiismeretvizsgálat (esszé), a szellemi jelenlét (publicisztika és kritika), a múlt megismerése és tudatos átélése (regény és novella) megannyi m űfaját? S főképp, hogy helyettesíthetné a konfrontáció m űfaját, a drámát és a színházat, különösen idegen, importált anyagból? Mennyivel igazibb, hatásosabb, agyat, idegeket mozgatóbb lett volna, ha ez a sárbarendezett el őadás nem a majd két évszázaddal ezel đtti Dubrovnik síkosra koptatott k ővilágából a bácskai—bánáti sárba honosított életképet mutathatta volna be a fiatalok nyaranta újjáéled đ színháza, hanem egy itt él đ — fiatal — drámaíró szellemi valóságunkkal perlekedđ — történjen ez akár humoros, vaskosan komikus formában — számonkérését, gondolkodásra rázó m űvét, szinopszisát .. .
1090
HfD
.:. н ~..6„`.o',,-j;;i.ž;;;# ~.~,n•г,%:>а ::1::,:::ц: Уа;•: и:<.;::<.:;::г
€ гю € кгда
3; 1arв
,
:$'~:};'
~
á"b. ~
У ~
Színházi jelmez- és díszletterv kiállítás, rTjvidé k, 1978 —Kapitány Lászl бnak ugyancsak díjazott munkája :
KÁTYÚBAN A SZÍNHÁZSZEKÉR? PODOLSZKI J б ZSEF Szőke üstökű fiatalember álla hosszú, düledez đ, félig már romokban heverő épület tetején, a jócskán foghíjas cserepek közül magasodik ki alakja a nyáresti félhomályban. Mellén összefont karokkal magabiztosan, mozdulatlanul szemlél ődik, csak a kissé el őre hajló testtartás rulkodik feszült figyelmér ől. Előtte, pontosabban alatta, a valamikori kavillói iskola elgazosodott udvarán végkifejletéhez közeledik az el đadás; a már feje búbjáig sáros, csuromvizes Soltis Lajos Lukács szerepében újabb üveg sört nyit fel, kezére folyik, ingére fröccsen a fehér hab, a rögtönzött színtér körül álldogáló, üldögél ő közönség hangosan derül, fesztelenül kommentálja a látottakat: Igazi a sör, az anyjukat... Még berugik ez a gyerek. A fenéket. Bírja az. Csak meg ne fázzon a vizes ingben, gatyában... A diskurálók elmulasztják a nagyszájú Kata (Ábrahám Irén) és Lukács egyik szabadszójú replikáját, de oda se neki, van itt b đven látni és hallani való, a komédiások sorozatos kihívásait pedig nem állhatja meg szó nélkül az ember. Meg itt aztán igazán senkit sem zavara hangos közbeszólás vagy a lármás derültség. Maguk a színészek is féktelenül viselkednek; ha söprögetnek, csak úgy száll a Por a közönség arcába, szemébe, ha meszelnek, valódi mész fröccsen a közelben állókra, ha pocsolyába huppannak, akkor pedig valódi sár, és amikor félrebújik az ifjú pár, hát bizonya legény úgy istenigazából ráfekszik a lányra .. . A közönségtől is tisztes távolságra félrehúzódott két hölgy közül az egyik diszkréten meg is jegyzi: — Kérlek, ez már csakugyan ízléstelen ... A közönség azonban nem sokat tör ődik az idetévedt fínyás városi színházlátogató berzenkedésével, kacag és tapsol, pénzt ejt a körbejáró kalapba és „A jövő nyáron gyertek el megint" biztatással, kéréssel búcsúzik régi j6 ismer őseitől, a Tanyaszínház színészeit ől. Megszokta és megszerette az elmúlt három év alatt ezt a tanyavilágot járó, szórakoztató maroknyi színészgárdát, ma már az aratás mellett a szamárvontatta
1092
HfD
színházszekér felt űnése a legjelentősebb nyári esemény az észak-bácskai tanyavilágban. De nemcsak a tanyavilág parasztemberei örülnek a Tanyaszínház el őadásainak, lelkesednek a fiatal színészek bátor mozgalmáért. Az egyik legismertebb és legnépszer űbb költőnkkel, Domonkos Istvánnal üldögélünk az el őadás után a sarki kocsma egyik zugában, Domonkos most találkozott el đször a Tanyaszínházzal. Sok jót hallott már róla, mondja, de azért nem gondolta volna, hogy ilyen a Tanyaszínház. Világszerte neves együttesek kísérleteznek valami hasonlóval, rengeteg pénzt fektetnek a kísérletekbe, hatalmas reklámapparátust mozgatnak meg a siker érdekében, ezek a gyerekek meg spontánul, csak úgy játszva megcsináljak ugyanazt itt az isten háta mögötti falvakban, a bácskai tanyákon. -- Nem hiszem, hogy tudatában vagyunk, hogy egyáltalán tudatában lehetünk, mit jelent egy-egy ilyen el őadás, egy ilyen színház — mereng el Domonkos egészen friss benyomásai fölött. Egyetért ően bólogatunk, és a csoda tudja, miért, mindannyian elszomorodunk kissé, hosszabb hallgatásba burkolózunk. Pedig látszólag semmi okunk a pesszimista hangulatra, alaptalan a hagyományosan hirhedt m űvelődési vakságunk, süketségünk miatti borongás. Mert időközben megtelik a helybeli (a társadalmi és m űvelődési élet központjának számító) kocsma, és elegend ő csak körülnéznünk ahhoz, hogy megállapíthassuk; az idén igazán kitettünk magunkért, valóban nagy, jelentős eseményt csináltunk a Tanyaszínház bemutatójából. Hogy ki az a mi? A jugoszláviai magyar m űvelődési élet képvisel ői, hordozói: itt vannak a Forum Könyvkiadó, a Híd folyóirat, a Hungarológiai Intézet, a Magyar Tanszék képvisel ői, az Újvidéki Televízió, az Üjvidéki Rádió, a sajtó emberei, néhányan az újvidéki Színm űvészeti Akadémia tanárai és növendékei közül, írók, költđk, kritikusok, képz őművészek, fotósok ülnek az asztaloknál és semmiképp sem szabad megfeledkeznünk a csókai amatőrökrđl. Szóval egész szépen összejött a társaság, ilyen tekintélyes gyülekezet aligha volt mostanában Kavillón. És ilyen eseménydús, gazdag m űvelődési programra sem igen emlékezhetnek a faluban: fotókiállítás, szabadtéri képz őművészeti tárlat, Domonkos István irodalmi délutánja, könyvvásár el őzte meg a Tanyaszínház bemutató el őadását. Nem kis dolog ez. Nemcsak azért, mert a tanyavilág, Kavilló az események színhelye. S ha már az évtizedekre rúgó eseménytelenséget ennyi mindennel akarta pótolni ez az egyetlen nap, miért ne lepne meg bennünket még egy kellemes ráadással is: színházi rendez őt avatunk itt a kavillói sarki kocsmában ezen az estén. Dörg ő hangon Soltis Lajos jelenti be a j б hírt úgy tíz óra körül; a Tanyaszínház mai el őadása egyúttal rendez őjük, Hernyók György vizsgael őadása is volt, a Színm űvészeti Akadémia háromtagú vizsgáztató bizottsága végignézte az el őadást, azóta mór a vizsga elméleti részén is túl van a rendez őjelölt, gratulólhatunk neki, ma
SZÍNHÁZ, 0, A SZfNHAZ
1093
estétől okleveles rendez ő és ennek örömére vacsorával vendégeli meg a jelenlevőket. Felcsattan a taps és elismer ő moraj fut végig a termen, elő ttem pedig feldereng az omladozó iskolaépület tetején álldogáló fiatalember, Hernyók György alakja. Ő a Tanyaszínház egyik megteremt ője, a társulat lelke; szép dolog, hogy épp itt a tanyavilágban avathatjuk hivatásos színházi rendez ővé. (Lelagábbis akkor még úgy hittem, hogy nagyon szép dolog.) Közben behozzák a vacsorát, vidáman eszeget, iszogat, beszélget a népes társaság. Oldalba bököm asztaltársam és odasúgom: — Ahogy igy elnézem magunkat, állandóan az motoszkál bennem, hogy akár művelődési életünk els ő vacsorájának is nevezhetnénk .. . Stimmel. Csak a szórenden kellene változtatni — vág közbe barátom. Jól ismerem huncut mosolyát, de fogalmam sincs, mire célozhat most. Első a vacsora. Pontosabb így. Nemde? Egy hét múlva Csantavéren érjük utól a Tanyaszínház társulatát. Az erős szélviharról és a jégverésr ől maradt emlékezetes ez a júliusi nap. Bennünket Szabadkán ért a délutáni vihar, nyárias öltözékünkben vacogunk a kocsiban, be kell kapcsolnia f űtést. Kicsavart fák, letört ágak az út mentén, néhol az úton is, szalmabálákat sodort az úttestre a szél. Hova húzódhattak az ítéletid ő elő l a színészek, sátraik aligha voltak biztonságosak .. . A csantavéri fudbalpálya huzatos fedett lelátóján találjuk meg őket. Néhányan a deszkaül ő kékre terített hálózsákokba bújva ücsörögnek, a többiek vastag gúnyába öltözve járkálnak fel-le, vagy topognak egy helyben. Mit csináltok itt? Megvackoltunk. Itt akartok aludni? Tavaly is itt aludtunk. Akkor is elmosta az el őadást az es ő, Csantavéren nincs szerencsénk Megfagytok itt. Mi nem, de ti... — és a batyukból, zsákokból el őkerülnek a jelmezekhez tartozó nagykockás zakók, a vállunkra terítik őket. Nem tiltakozunk, lúdb őrös karunkat siet ősen dugjuk a kabát ujjába. Azért jól jött a vihar, így legalább nyugodtan elbeszélgethetünk. Nincs előadás, nincs közönség, nincs tömeg, nincsenek vendégek, a közeletekbe lehet férk őzni. Háta vendégek nemigen zaklattak bennünket .. . Kavillón alig fértünk a kocsmába. Az Kavillón volt. Azóta senkit sem láttunk. Vártatok valakit vagy valakiket? Jбl esett volna... .. .
1094
H1D
Úgy érzitek, hogy csak egy napig lelkesedik értetek, csak a bemutatóra figyel oda... Aki odafigyel. Mert elég sokan a bemutatóra sem jöttek el. F őleg a színházi emberekre gondolunk. No meg a Tanyaszínház nem egy el őadás. Rajtunk kívül valójában senki sem látta még, senki sem tudja, mi a Tanyaszínház. Felfujtuk kicsit a bemutatót utána meg semmi. Nos, az a semmi az igazi Tanyaszínház, amikor nincs körítés. Jó, hogy volt irodalmi műsor, könyvvásár, hogy voltak tárlatok, de mindent egyszerre csináltunk. A vendégek is mindannyian egyszerre jöttek el, így már a közönség sem olyan, mint egyébként. Arra még senki sem vállalkozott, hogy velünk maradjon legalább néhány napig, hogy végigkísérjen bennünket legalább egy útszakaszon. Ma már szinte mindenki a Tanyaszínház mellett van, az Akadémia, az érdekközösségek, az intézmények, a sajtó. Elvileg mindenki támogat bennüket, innen-onnan anyagi támogatást is kapunk, de ez mind kevés, gyakorlatilag semmit sem változott a helyzetünk. Sőt egyre rosszabb. Egyre nehezebb végigcsinálni. De azért csináljátok. Persze hogy csináljuk. Nem lehet, nem szabad abbahagyni. Vár bennünket a közönség, számít ránk a tanyavilág. Az idén pedig Gyurkáért is dolgoztunk, az ő vizsgaelőadásáért. Csakugyan, hogy jutott eszedbe, hogy a Tanyaszínházban vizsgázz? Hogy jutott ... Mert más nem juthatott — mondja kissé ingerülten Hernyók György. Hosszú sztori. Mi már hallottuk vagy hatszor, mert minden újságíró megkérdezi. Igaz, eddig még egyik sem írta meg. De azért csak meséld el nekik, ha érdekli őket — biztatja Gyurkát Kovács Frigyes. Hát el is mondhatom ... Ti meg aztán kezdjetek vele, amit akartok. Valóban hosszú és bonyolult történet Hernyók György esete, de tanulságos is. Habár els ő tekintetre nem sok köze van a Tanyaszínházhoz, ha jobban belegondolunk, csak rá kell jönnünk, nagyon is a témához tartozik. Nemcsak azért, mert Hernyók György kálváriája meger ősítette aTanyaszínház truppját elhatározásában, hogy ha törik, ha szakad az idén is bejárja szamárfogatos színházszekerével a tanyavilágot, és mert a tudatosan vállalt szolidaritás hajtóerejével is munkára, újabb er őfeszítésekre serkentette, hanem azért is, mert konkrét példával szolgál, miért tartják a fiatal jugoszláviai magyar színészek saját szempontjukból is annyira fontosnak, már-már nélkülözhetetlennek a Tanyaszínházit. Íme sűrítve, röviden Hernyók György sztorija. Mindenekelőtt tudni kell, hogy a Színm űvészeti Aadémia rendez őnövendékei maguk gondoskodnak vizsgael őadásukról. Tanáraik segíthetnek és rendszerint segítenek is nekik az el őadás megszervezésében, a kisze-
SZfNHAZ, 0, A SZINHAZ
1095
melt színházzal folytatott tárgyalásokban, a rendez őjelölt számára azonban így sem mindig könnyű feladat a vizsgael őadás biztosítása. 1979 elején még úgy tűnt, hogy Hernyók György esetében minden simán fog menni, Szabadka város ösztöndíjasaként magától értet ődőnek tartotta, hogy a szabadkai Népszínházban rendezi meg vizsgael őadását. Kiválasztotta a darabot és elkészítete az elóadástervezetet, a szereposztást is feltüntette és még januárban benyújtotta az anyagot a Népszínházba. 1979 februárjában személyesen is tárgyalta Népszínház akkori igazgatójával, Salamon Sándorral, szó sem volt nehézségekr ől, problémákról, májusban pedig megkapta a hivatalos értesítést, hogy hozzáláthat a darab el őkészítéséhez. Nyugodtan dolgozott. Nyolc hónappal az el őadástervezet átadása után, szeptemberben érte az els ő kellemetlen meglepetés: Salamon magához hívatta és közölte vele, hogy a benyújtott tervezet nem felel meg a színháznak. El őbb arra hivatkozott, hogy nincs kisszínpaduk, majd azzal érvelt, hogy a Hernyók választotta darabbal nem léphet fel vidéken a társulat, végül kiderült, hogy a színház m űvészi bizottsága nem hagyta jóvá Hernyók el őadástervezetét, vagyis nem volt fedezete a jóváhagyó hivatalos májusi levélnek. Hernyóknak nem volt tartalékban egy másik el őadástervezete, Salamon azt javasolta, hogy a Száll a kakukk fészkére cím ű darabot válassza. Hernyók vonakodott, szövegkönyve sem volt és Forman nagy siker ű filmje után nem sok rendezői lehetőséget látott a maga számára. A Népszínház számára annál fontosabb lehetett épp ez a darab, Salamon biztosítja, hogy hamarosan beszerzik a színpadi változat szövegkönyvét és megígéri azt is, hogy Hernyók vendégszínészre bízhatja a f őszerepet. Decemberben aztán újabb keserű pirulát kell lenyelnie Hrenyák Györgynek: közlik vele, hogy nem szerepelhet vendégszínész a darabban. Sejti most már, hogy eredeti tervezete is a szereposztás miatt futhatott zátonyra, hogy naivan súlyos hibát vétett, amikor mára kezdet kezdetén az asztalra tette összes lapjait. Taktikusabbnak, ravaszabbnak kellett volna lennie, de ez a kései felismerés már semmit sem változtatott a dolgokon. Hernyók György másodszorra már nem tudott megalkudni, úgy érezte ennek végzetes következményei lennének. Szétszedték a babaruhát, megszakadtak kapcsolatai a szabadkai Népszínházzal. (A Népszínház mégis csak színre vitte a Száll a kakukk fészkére cím ű darabot.) Nagy bajba keveredett Hernyók. Az újvidéki társulatok már foglaltak voltak, rendez őjelölt kollégái már javában dolgoztak vizsgael őadásaikon. Egy teljes évet elveszített, időzavarba került, a kapkodás rövid, de válságos id őszaka következett, több városban egyszerre több színtársulattal is tárgyalt. Végül a legegyszerűbb és a legbiztonságosabb megoldásnak a Tanyaszínház mutatkozott, az az alkalmi vándortársulat, amelyet már két szezonban eredményesen vezetett, irányított ő maga. A színészek nagyon is megértették rendez őjük nehéz helyzetét, egy emberként álltak mellé és csöppet sem titkolták, titkolják, hogy Gyurkáért is dolgoztak ezen a nyáron,
HID
1096
A Tanyaszínház társulata
A társulat tagjai nem gy đzik hangsúlyozni, hogy ez az összetartás, ez
az együtt- és egymásért dolgozás a Tanyaszínház lényege, ez a legf őbb erénye, ez teszi annyira vonzóvá a számukra és ebben különbözik a leginkább a hivatásos társulatoktól, az úgynevezett nagy színházaktól. Itt nincs színész- és m űvészhierarchia, itt senki sem irigyli a másik sikerét, itt nem számít sértésnek, ha nem a primadonna kapja a legnagyobb tapsot, itt nincsenek primadonnák. Ábrahám Irén, az Újvidéki Színház tagja az idén csatlakozott a társulathoz. Már tavaly szeretett volna a Tanyaszínházzal tartani, de késđn jelentkezett és ahogy đ mondja, nem lett volna fair kitúrni valakit. Azért már tavaly is a gyerekekkel volt 6, 4-5 el őadásukat is végignézte és egyre jobban tetszett neki a vállalkozás. Hivatásos színházban ilyen közönség el đtt sohasem játszhat és így sem játszhat. Amellett a színházi légkör intrikáktól terhes, itt meg, habár hárman is vannak ugyanabból a társulatból, eszükbe sem jut a színházpolitika. Mindent đszintén megtárgyalnak egymás között. Nem könny ű végigcsinálni egy ilyen turnét, sokszor nemcsak kényelmetlen, hanem nyomoruságos körülmények között él a társulat, de az életre szóló m űvészi és egyéni emberi élmény mindenért kárpótol. Hogy milyen ez az élmény, azt talán Czifra Erika 1978-ban íródott naplórészletével érzékeltetjük a leghitelesebben: „Sok helyen reggelivel, ebéddel vagy vacsorával fogadtak bennünket. Reggel arra ébredtünk,
SZÍNHÁZ, 0, A SZ/NHAZ
1097
hogy kopogtatnak a sátorajtón, és hozzák a reggelit. Volt aki vendégl őbe hívott meg bennünket. Nagyon sokan felajánlották fürd őszobájukat, vagy meleg vizet. Csak ránk kellett nézni. Már útközben is jól kimelegedtünk, akkor még a csalogató abban a nagy h őségben, mosni sem tudtunk rendesen, valóban a tisztálkodással gy űlt meg a legjobban a bajunk. És akkor jönnek az emberek és önként felajánlják fürd őszobájukat! Tíz embernek!? Közben kávét főznek, felőlünk érdekl ődnek, sőt a szobájukat is felajánlják alvásra. Szóhoz sem tudtunk jutni. Mikor megkérdeztük, mivel tartozunk; a válasz az volt: már ki van fizetve! Vadidegen emberek. Többet sohasem találkozunk velük. Egyesek f aluról falura kísértek bennünket. Háromszor is megnézték az el őadásunkat, de nemcsak nézték, hanem játszottak velünk, figyelték a szöveget és befejezték a félig kimondott szavakat. Ötleteket, új megoldásokat adtak a játékhoz." — A nagy színházban tele van félelemmel az ember, görcsben játszik, nincs lehetőség az igazi játékra, a gyakorlásra, a tanulásra. Emberektől, sok embertől függ a színész, nem kísérletezheti ki a saját egyéniségét, nem jöhet tisztába önmagával. A Tanyaszínház egyszer űsíti az embereket, leegyszer űsíti, ő szintébbekké, természetesebbekké teszi a viszonyokat. Abban sincs semmi különös, ha én Julis nénivel hosszasan eltársalgok s hogy épp vele akarok beszélgetni, hogy ingem érdekel, mit mond 6, hogyan él, hogyan látja a világot maga körül, a gondolkodása és ő maga, Julis néni, mint ember. Ez minden iskolás tananyagtól többet ér, a színésznek köt ődnie kell az emberekhez, a közönséghez, a tájhoz, a bácskai és az egész vajdasági közösséghez. Akik eljöttek ide, akik végigszekerezik, begyalogolják a tanyavilágot, akik hetekig sátrakban alszanak, konzerveken élnek, akik számára fontos, hogy itt ezek az emberek el őtt játszanak, és hogy megismerjék ezeket az .embereket, azok nem csak a színjátszást tartják szívügyüknek, hanem azt is, hogy mi történik itt, milyen a jelen. Ezt elmondani nem lehet, sokan meg sem értik. Nem érzik, mir ől van szó, nem itt élnek. Emlékszem, tavaly meglátogatott bennünket az egyik újságírón ő Dreán. Őszintén megdöbbent, hogy mi az Akadémiáról (?!) eljövünk ide és Ott ülünk a libaszaros legelőn és nem zavar bennünket, s őt jól érezzük magunkat. Persze 6 ki volt festve és ki volt pöttyenve, nem mert megmozdulni közöttünk, félt, hogy hozzáér valamihez. És ennek a n őnek a művelő désügy a szakterülete, azért kapja a havi fizetést. Tallós Zsuzsa, a Tanyaszínház egyik alapít б tagja beszél így a csantavéri fudballpálya lelátóján kuporogva a szokatlanul hideg, barátságtalan nyári estén. Az a Tallós Zsuzsa, aki mára harmadik nyarat sátorozza, szekerezi, gyalogolja végig t űző napon és zuhogó es őben. — Nem, én abszolúte nem fáradtam bele — mondja nevetve. — Nagyon jól érzem magam. Itt érzem igazán j бl magam, aktív pihenés ez a számomra. Habár egyáltalán nem vagyok megelégedve önmagammal,
1098
HÍD
nem hozom azt, amit nyújtani szeretnék és egy kicsit magamra is maradtam. Rajta kívül még ketten vannak itt az alapító gárdából: Kovács Frigyes és Hernyók György. Ha Földi László nem kapja meg a katonai behívót és nem vonul be három nappala bemutató el őtt a hadseregbe, akkor most négyen lennének. Csacsi, ahogy egymás között Földit nevezik, így is velük volt az utolsó pillanatig, a Tanyaszínházból rukkolt be. De egy héttel ezel őtt Kavillón a bemutató el đadásra várakozva összefutottunk a régi törzsgárda még egy tagjával, Czifra Erikával is. A Tanyaszínházról készült fotókiállítás anyagát nézegette és mérges volt Dormán Lászlóra, mert átöltözködés közben kapta lencsevégre tavaly a színházszekér mögött. De amikor felfedzi, hogy másokról is készült és kiállíttatott hasonló felvétel, hamar megbékül. Hát te miért maradtál ki? Errő l nem nyilatkozom. Magánügy. Pedig már szerepem is volt. Azért, látod, nem bírom én ki a Tanyaszínház nélkül. Megdobogtatta a szívem, amikor a Zentai útról bekanyarodtunk Kavilló felé, hát még amikor a sátrakat is megláttam. És a többiek a régiek közül? Nem tudom. Tőlük kellene megkérdezni. Annyit modhatok azért, hogy a lányokat megértem, az ő helyzetükben nekem sem a Tanyaszínház lenne a legfontosabb. Befejezték az Akadémiát, okleveles színészek, de sehol sincs hely a számukra, nincs szükség rájuk. Állás nélküli színészek. Az egyik úgy oldotta meg a problémát, hogy férjhez fog menni, gyereket vagy gyerekeket akar szülni, felnevelni đket, beleélni magát a családanya szerepébe és utána, majd valamikor esetleg visszatér a színpadra. A másik helyzete súlyosabb, nincs mib ől élnie, sürgđsen valamilyen munkát kell vállalnia valahol... Igy van ez. Nagyon kevesen voltunk az Akadémián, most mégis túl sokan vagyunk. Ki a csoda érti, hogy miért vettek fel mindannyiunkat és miért nem tanácsoltak rnár elő bb más pályára néhányunkat. A színészi képesítéssel, ha a színházak nem fogadják be, szinte semmit sem kezdhet az ember... Tallós Zsuzsa nem hallotta ugyan a Czifra Erikával folytatott beszélgetést, nem is tud róla, de úgy beszél, mintha Erika odavetett megjegyzéseit szeretné kib ővíteni, mintha az ő gondolatait fűzné tovább: Jobban oda kellene figyelni, hogyan folyik nálunk a színészképzés, arra, hogy kik és hogyan tanítják a felnöv đ nemzedéket, és arra is, kiket vesznek fel az Akadémiára, hogyan alakul, fejl ődik a színészjelöltek művészi egyénisége, fejl ő dik-e, mire képesek vagy lennének képesek ezek a fiatalok, hogy milyen emberek. Sajnos, ezzel senki sem tör đdik, a kritika és a színházak a legkevésbé, mindenki csak a végeredményt lesi, hol fejezte be a növendék. Útközben senki sem figyel ránk, ránk se hederítenék, pedig épp útközben tesszük tönkre az embereket.
SZfNHAZ, 6, A SZfNHAZ
1099
Nem lázadozok én, nem vagyok olyan típus, s őt mindig elfogadom a
körülményeket olyanoknak amilyenek, a magam dolgát nézem, csinálom, a többi nem érdekel. Csak eltöprengek azon, miért nem nézte még meg soha senki, honnan indulunk, hogyan haladunk és hova jutunk. És miért van az, hogy ennek ellenére egyszer űen ítélkeznek fölöttünk a sajtóban, a színházban is. Miért nem néznek mélyebbre ezek a magabiztos emberek? — Nem az a baj, hogy cserél ődik a társaság, hogy alig vagyunk ketten-hárman a régi gárdából. Nem is lehet ezt éveken át megszakítás nélkül csinálni, pihenni, szusszantani kell egyet. Én legalábbis nagyon belefáradtam, azért nem is vállaltam az idén szerepet, inkább Gyurkának segítek a szervezés körül, a szükséges pénz el őteremtésében. Igaz, nincs sok látszatja a munkámnak, alig tudjuk összekaparnia pénzt — mondja Kovács Frigyes. S ezzel aTanyaszínház-mozgalom egyik legérzékenyebb, legfájóbb pontjához érkeztünk: pénzbe kerül a Tanyaszínház. Egyre több pénzbe, a pénzforrások viszont nemhogy b ővülnének, inkább elapadnak. Ma ugyanott van a társulat, ahol három évvel ezelőtt, az induláskor volt: hat hálózsákot mondhat a saját tulajdonának, semmi egyebet. A sátrakat, a hangszereket maguk a színészek hordják össze, kölcsönzik, a kellékeket és a jelmezeket összekunyerálják, a szamárfogatot, hála Gere Vilmos kavillói parasztember lelkes támogatásának, minden évben úgy bérlik. Sátrakra, hálózsákokra, kellékekre, gyorsabb, mozgékonyabb járm űre lenne szükség ahhoz, hogy ÉszakBácska mellett Közép- és Dél-Bácskába, Bánátba, Baranyába, esetleg még a Muravidékre is eljusson a társulat. A kezdett ől fogva dédelgetett régi szép álmok ezek, de pillanatnyilag talán messzebb vannak a megvalósításuktól, mint eddig bármikor; az idén már az észak-bácskai el őadások száma is a felére csökkent, többre nem futotta. Mert a Tanyaszínház mindenkié és így tulajdonképpen senkié, a nyilvánosan hangoztatott erkölcsi és a szerény, mi több, egyre szerényebb (hisz mindenki takarékoskodik, ugyebár) anyagi támogatáson túlmen ően senki sem érzi a saját ügyének a társulat helyzetét, jöv őjét — gazdátlan a Tanyaszínház. Gazdátlan és nincstelen, máról holnapra teng ődő, hitelekből és adományokból, olykor bizony csak alamizsnákból éldegél ő, és ha valaki bármilyen oknál fogva megvonja t őle a támogatást, vagy kijelenti, hogy neki nincs szüksége а Тanyаszi'nh.z гa, hát akkor hiába hangoztatja akár az egész tartomány is a Tanyaszínház m űvelődésügyi hasznosságát, jelent őségét. Maguk a Tanyaszínház tagjai mondják, hogy ők naivak, járatlanok, esetlenek, ügyetlenek a pénzszerzésben, egyszer űen képtelenek biztosítani a nélkülözhetetlen eszközöket, meg kellemetlenül is érzik magukat, amikor végig kell járniuk, „kalapolniuk" az intézményeket, az érdekközösségeket pénzért könyörögve. Egy talpraesett, a fineszeket ismer ő szervez őre, ha tetszik, menedzserre lenne szükségük. Mert hiába ágálunk
1100
HID
a közvetítők, a menedzserek ellen a kultúrában, az ő tapasztalataik azt mutatják, hogy nélkülük nem lehet, befullad a vállalkozás, a pénzel ők követelik meg egy ilyen ember közrem űködését. Ha nem ismeretségek, személyes kapcsolatok, különféle ravaszkodások révén igyekszik kisajtolni a pénzt az ember, hanem a rendes úton, kérvényeket írva, igényléseket nyújtva be, akkor csak örülhet, ha egyáltalán szóba állnak vele és juttatnak, néha bizony csak úgy odalöknek neki valamennyi pénzt. Igen, kapja a pénzt. Mert akik adják, azok általában úgy viselkednek, mintha jótékonysági gesztus lenne a Tanyaszínház pénzelése és hát, hogy szó ne érje a ház elejét, ők is dobnak valamennyit a perselybe. Mintha nem közös társadalmi, m űvelődési érdek lenne a Tanyaszínház és mintha munkájával, eredményeivel nem szolgálna rá a fenntartásához szükséges anyagiakra. Hogy minek alapján jutottak erre a következtetésre? Azt mondják, hogy például a községi érdekközösségek nagyon szépen beszélnek róluk, de amikor fizetniük kellene az el őadásokért, akkor rendszerint kiderül, hogy nincs elég pénzük, vagy már egyáltalán nincs pénzük. Lássuk, mit mondanak a számok. Az idén hat község (Ada, Bácstopolya, Becse, Kanizsa, Szabadka és Zenta) területén összesen 17 el őadást terveztek. Még az év elején papírt és ceruzát vettek el ő , kiszámították, hogy egy-egy el őadásuk 9000 dinárba fog kerülni. Februárban írásbeli kérelmet juttattak el az érdekelt községek érdekközösségeihez, az el őadások számától függ ően Becse községtől 9000, Adótól és Kanizsától 1800, Bácstopolyától, Szabadkától és Zentától 36 000 dinárt igényeltek, vagyis 153 000 dináros bevételre számítottak a 17 el őadásért. Emellett a Színm űvészeti Akadémia révén 25 000 dinárt kaptak a tartományi eszközökb ől. Számításaik szerint a majd 180 000 dinár elegendő lett volna költségeikre és néhány szükséges holmit is vásárolhattak volna a társulat számára. De elszámították magukat. Adótól és Becsét ől egyetlen dinárt sem kaptak, Szabadka mindössze 5000, Kanizsa 11 000, Bácstopolya és Zenta pedig 15 000-15 000 dinárt hagyott jóvá. Igy a tervezett pénzösszeg egyharmada sem csorgott össze. Ennek ellenére a tervezett el őadások felét megtartották, négy község területén nyolc helyen léptek fel Észak-Bácskában, az idei programból Ada és Becse község falvai maradtak ki teljesen. Persze mindenki tudja, hogy minél kevesebb el őadást tartanak, annál költségesebb egyegy fellépés. Igy habár sokat javította helyzetükön az utólagos zrenjanini és muzslyai meghívás, valamint a Forum Könyvkiadó és a Marketprint tmasz 20 000 dinár érték ű támogatása, egyetlen hálózsákot vagy sátrat sem vehettek maguknak, örülnek, ha beleférnek valahogy a keretbe. Miért szűkmarkúak a községi érdekközösségek, miért nem karolják fel anyagilag is a Tanyaszinházat, hisz köztudott, hogy ez a társulat épp
SZÍNHÁZ, 6, A SZÍNHÁZ
1101
a művelődésileg leginkább elhanyagolt települések lakosai számára teszi hozzáférhet ővé a színházat. Maximálisan ki kellene használni a lehetőségeket. A községi érdekközösségekben nagyon j б1 tudják ezt és valóban a legjobbakat, a legszebbeket mondják a Tanyaszínházról. Saját állításuk szerint a jószándék is megvan és elvileg semmi akadálya annak, hogy pénzeljék a tanyavilágban rendezett el őadásokat. Nem itt a bökken ő. Hanem, úgy látszik, pénzügyi dologban valóban igen járatlanok, ügyetlenek, naivak a Tanyaszínház emberei. Nem akarják, vagy nem tudják megérteni, hogy az érdekközösségeknek szigorú ügyrendi folyamatokhoz kell tartaniuk magukat. Simokovics Mária, a szabadkai művelődésügyi érdekközösség titkára maga is elismeri, hogy nehézkes, bürokratikus ez a folyamat, de egyel őre ilyen a helyzet, és aki az érdekközösség révén szeretne anyagi támogatáshoz jutni, annak tisztelnie kell a formális követelményeket. Röviden, hiába nyújtotta be még az év elején kérelmét a Tanyaszínház, már elkésett, jócskán elkésett az igényléssel. Szabadkán például még az el őző év szeptemberében dolgozzák ki a község m űvelődési programját, ekkor készítik el a pénzügyi tervet. Ha idejében, tehát még 1979 szeptemberében jelentkezik a Tanyaszínház, akkor semmi akadálya sem lett volna, hogy megkapja az igényelt teljes összeget, az els ő dleges elosztáskor könynyen megtalálták volna a módját, hogy mind a négy tervezett el őadásra biztosítsák a pénzt. Annál inkább, mert Szabadkán nagyon sokra becsülik a Tanyaszínház tevékenységét. Sajnos, majd féléves késéssel jutott el hozzájuk a kérelem. Igaz ugyan, hogy minden évben félretesznek bizonyos összeget a be nem tervezett alkalmi m űvelődési rendezvények pénzelésére, s hogy az idén 250 000 dinárt tartalékoltak, de ez a pénz túl sok felé osztódik és ezért túl kevés, ebb ől nem tudták kiválasztani a kért összeget. Emellett egy sajnálatos félreértés is közbecsúszott, azt mondják az érdekközösségben, hogy nem volt elég világosa Tanyaszínház levele, inkábba mozgalom jelent őségét fejtegette (amivel 6k mellesleg nagyon is tisztában vannak), a konkrétumokat viszont három sorban elintézte. Ebb ől ők, a színel őadások pénzelésének a hagyományos logikáját követve, arra a következtetésre jutottak, hogy az els ő előadás, a bemutató kerül 9000 dinárba és ezért tartották elegend őnek az 5000 dinárt egy előadásért. 9000 dinárt még kiválaszthattak volna esetleg az év elején a póteszközökb ől, de a négy előadás költségeit, a kért 36 000 dinárt ekkor már semmiképp sem tudták biztosítani. De vannak bizony igen kellemetlen mellékzöngéi is ennek a pénzigénylési históriának. Szabadkát épp szerénységével és enthuziazmusával hódította meg a Tanyaszínház. Azzal kezdték a gyerekek, hogy belátása és lehetőségei szerint támogassa a község nemes vállalkozásukat. Szimpatikus és megható volt ez a viszonyulás, tavaly nem is volt probléma, Szabadka 20 000 dinárt utalt ki a részükre. (Igaz, az els ő évben, ami
1102
HID
Q)
Q)
0.0 ссt
Q)
0
N
Q)
O Q)
O :0
O N
SZÍNHÁZ, 0, A SZÍNHÁZ
1103
nem maradt sajtóvisszhang nélkül, egy fityinget sem kapott a községt ől a társulat.) Az idén a már ismertetett körülmények között úgy gondolták Szabadkán, hogy az az 5000 dinár is jól fog jönni a Tanyaszínház számára és a fiatal színészek az egyértelm ű támogatás gesztusaként fogják értelmezni. Nem így történt — megsért ődtek. Simokovics Mária szerint azt a benyomást keltették, hogy kizárólagosak követeléseikben, vagy adja meg a kért összeget a község, vagy semmit se adjon. Késésüket, mulasztásukat viszont nem akaraták beismerni. Habára rendez őjük (Hernyók György) megért őbb volt, Kovács Frigyessel nem lehetett beszélgetni. És van még egy látszólag jelentéktelen észrevételük, ami azonban jól jellemzi a Tanyaszínház magatartását: az érdekközösség alkalmazottai és küldöttei közül az elmúlt három év alatt alig látta valaki az előadásukat, egyszer űen nem értesítik őket, hol és mikor fognak fellépni, csak egy nagyon bizonytalan terminust jelölnek meg. Nyilván az érdekközösség emberei is nagyobb figyelemmel követhetnék a Tanyaszínház útvonalát, de hiányolják a figyelmességet és hangsúlyozzák, hogy az ilyen viszonyulással a Tanyaszínház még egy lehet őségtől fosztja meg magát Szabadkán. Van ugyanis egy különbizottságuk, amelyik minden évben odaítéli a község területén megtartott m űvelődési rendezvények nívódíját. Ha ez a bizottság tájékozatlansága, pontosabban, nem tájékozottsága miatt lemarad a Tanyaszínház el őadásairól, a nívódíj jelöltjei közül is kimarad a társulat, habár tevékenysége jelent őségénél, eredetiségénél és színvonalánál fogva nyilván nagy esélyei lennének elnyerésére. (Szemmel láthatóan Mohamed és a hegy problémája ez, csak abban nem tudnak szót érteni az egymásra szoruló felek, hogy ki játsza a hegyet és ki a Mohamedet. Mindenesetre a Tanyaszínházban erre azt mondják, hogy mindenki aranykeretes meghívóra vár, erre viszont nekik se pénzük, se idejük, az újságok egyébként is közlik útvonalukat, legfeljebb egy-két napos eltolódás lehet a programban a rossz id őjárás miatt. De aki még eddig valóban meg akarta nézni az el őadásukat, az meg is találta đket.) Mindennek ellenére Szabadkán továbbra is a Tanyaszínház mellett foglalnak állást és bíznak benne, hogy megtalálják a közös hangot. Amennyiben szeptember folyamán eljuttatja a társulat jöv ő évi túratervét és pénzügyi kérelmét, az érdekközösség bizonyára teljes mértékben eleget tud és eleget fog tenni a kérésnek, mert szerintük élnie kell ennek a nagyszer ű művelődési, művészi mozgalomnak. Nehéz lenne az ítél ő bíró szerepét vállalni ebben az ügyben. De úgy tűnik, a legfontosabb mégis az, hogy a Tanyaszínház jöv őjét ez az incidens, ez a félreértés, ez a meg nem értés, illetve az ilyen heves reagálás nem kérdőjelezte meg: adott még a szóértés lehet ősége. Mert igaz, ami igaz, viselkedhetett volna úgy is a szabadkai m űvelődésügyi érdekközösség, ahogy a becsei viselkedett, amelyik egyszer űen
HID
1104
közölte a Tanyaszínházzal, hogy elkésett igénylésével, már egy dinárjuk sincs az idei művelődési program pénzelésére, forduljon esetleg a m űvelődésügyi közösséghez, vagy a m űvelődési otthonhoz. A szabadkai gyakorlattól eltér ően, Becsén egy garast sem tartalékolnak az alkalmi rendezvényekre, minden dinárt elosztanak még az el őző év novemberében, decemberében. Ez a legtisztább eljárási mód, mondják, mert a félretett kevéske pénzen túl sokan marakodnának azután és tulajdonképpen senkinek sem jutna elegendő. Náluk az utólagos igényeket a m űvelődési otthon intézi, de tudomásuk szerint a Tanyaszínház képvisel ője fel sem kereste ezt az intézményt, elutasításként fogadta az érdekközösség magyarázatát. Igy Becse község területére nem jutott el a Tanyaszínház az idén, jövőre azonban mindenképp számítanak rá, ha legkés őbb novemberig befut az igénylés. És viselkedhetett volna úgy is a szabadkai érdekközösség, mint ahogy a Zentai viselkedett: miel őtt a Tanyaszínház eljuttatta volna hozzá pénzügyi kérelmét, még 1979 decemberében értesítette a társulatot, hogy az 1980. évi pénzügyi terv elfogadásakor 15 000 dinárt tartalékolta Tanyaszínház előadásaira. Ez a pénz еsszeg ugyan nem volt elegend ő, de utólag már kellemetlen lett volna ráadást kérni . . .
Ezzel azonban nem merítettük ki az összes viszonyulási módokat. Külön figyelmet érdemel például Ada község m űvelődésügyi önigazgatási érdekközösségének a magatartása. A dolgok formális oldalát nézve, természetesen ez is teljesen szabályos, s őt. Az érdekközösség titkára, Nagy Frigyes elmondja, hogy nem pénzkérdésen múlott, vendégszerepel-e a Tanyaszínház az idén a község területén vagy sem. Pénz az lett volna, van is, nem annyira lényeges, mennyibe kerül egy-egy el őadás. A falvak nem akarták a Tanyaszínházit, a küldöttek emeltek szót ellene, amikor februárban napirendre t űztéka kérdést. Habár védték a Tanyaszínházit és igyekeztek megmagyaráznia jelent őségét, ők az érdekközösségből nem erőszakolhatták a küldöttekre a saját véleményüket, ez az önigazgatási elvek és jogok durva megsértése lett volna, ha a község tanyavilága nem akarja fogadnia társulatot, akkor 6k semmit nem tehetnek, hiába vannak tisztában a Tanyaszínház érdemeivel. Az kellene még, hogy a bázisra erőszakolják akaratukat. Igaz, most már bánják, hogy nem voltak álhatatosabbak a küldöttek meggy őzésében, mert a sajtóból értesültek róla, milyen gazdag volta kavill бi program. Ezt mindenképp be kellett volna hoznia községbe. De 6k még akkor, februárban kérték az újvidéki Színművészeti Akadémiától (hivatalosan ez az intézmény nyújtotta be hozzájuk a kérelmet) a részletesebb m űsortervet; nem kaptak választ. Azt nem tudják, hogy a Tanyaszínház embereihez egyáltalán eljutott-e a levelük, de ez már az Akadémiára és a Tanyaszínházra tartozik. Ők mindenesetre válasz nélkül maradtak, így nem tehettek mást, tisztelték a küldöttek véleményét, tagadó választ adtak. Az érdekkö-
SZfNHAZ, 6, A SZfNHAZ
11G5
zösségi mechanizmus egyébként is nehezen görg đ henger, nem lehet rögtönözni, habár 5k feltételezték, hogy nem szélhámoskodó fiatalok csinálják a Tanyaszinházat, ha mára Színm űvészeti Akadémia üti rá a pecsétjét leveliikre.. Hogy kik voltak az ellenkez đ küldöttek? Hát meg kellene keresni egy Farkas nevű földművest a Valkai soron, vagy Bakost Utrinén, esetleg Obornjačán. De Baracskai, az utrinei helyi közösség titkára a legbiztosabb kiindulópont, ő benne van a dolgokban, biztosan tud az esetr ől. Azt a bizonyos Farkast nem találjuk, Baracskai nincs utrinei irodájában, két óráig talán visszajön. Az utcán üldögél ő idős asszonyokat kérdezgetjük, emlékeznek-e a Tanyaszínházra. Hogyne emlékeznének, várják az idén is. Hogy az idén már nem jön? Ezt 5k nem tudták. Hogy nekik lett volna kifogásuk ellene, azért nem jön? Ezt sem tudták. De a Bakos biztosan többet tud majd, mert persze, hogy utrinei, ott dolgozik a szövetkezetben. Felkeressük hát Bakos Nándort. Csodálkozik ő is. Az nem igaz, nem lehet igaz, hogy az utrineiek mondták le a Tanyaszínház vendégszereplését. Tavaly nagy esemény volt az elđadás. Más valaki lehet itta háttérben, de đ a társadalmi-politikai küldött, a művelődésügyit kell megkeresni. Nem, nem Farkasnak hívják, majd Baracskai megmondja, gyerünk hozzá, azóta visszajöhetett már. A helyi közösség titkára, Baracskai Károly emlékszik valamire, de várjunk egy kicsit, majd el őkeresi a jegyz őkönyvet, februárban tárgyalt a küldöttség a kérdésr ől. Megvan a jegyz đkönyv, de hamarosan .kiderül, hogy nem sokra megyünk vele, mindössze annyi áll benne, hogy megjegyzés nélkül elfogadták a községi. m űvelődésügyi érdekközösség el đterjesztett anyagát. Az anyagot nem mellékelték. A m űvelődésügyi küldöttet pedig hiába is keresnénk fel, amióta megválasztották, két éve egyetlen ülésen sem volt, đ tud a legkevesebbet err ől az ügyrđl. Miért nem hívták már vissza? Komplikált dolog az, meg a használható emberek már mind tele vannak megbízatással. Legfeljebb egy másik hasonlót választhatunk Akkor gyerünk a Valkai sorra, az ottani helyi irodába. Ne menjenek — tart vissza bennünket Baracskai —, ott is én látom el a titkári teend őket. Vagyis jöjjenek inkább velem, majd megkeressük az ottani jegyz őkönyvet is. Ók ellenezhették a Tanyaszínházit .. . A Valkai soron nincs szerencsénk, a helyi iroda kulcsa a takarítón őnél van, đ meg lakatra zárta a lakását, hosszabb útra mehetett. Baracskainak rémlik valami, azon bukott el az ügy, hogy a község a helyi közösség hozzájárulását is követelte. Nyilván ezért ellenezhette valaki a Tanyaszínházit, a többiek pedig rábólintottak. De ez nem biztos... Biztos vagy nem biztos, most nincs id őnk tovább nyomozni. A lényeg, hogy elegendđ volt az ellen đrizetlen kifogás és a köztudomásúlag paszszív utrinei küldött távolmaradása ahhoz, hogy az önigazgatási gyakorlat nevében lemondjanak az adaiak az idei el őadásokról. Pedig az mm-
.. .
1106
HfD
berek, a falusi közönség várta a Tanyaszínházit és pénz is lett volna rá. Az idén semmit sem kapott a Tanyaszínház helyett az adai tanyavilág. Szerteágazó, bonyolult helyzet, viszonyrendszer bontakozik ki el őttünk, amelyben egy-egy félreértett mozzanat, türelmetlen gesztus, az emberi gyöngeség vagy felületesség legparányibb megnyilvánulása is komoly rövidzárlatot okozhat. Itt viszont gyakran nem is annyira jelentéktelen mozzanatokról, ártatl á n mulasztásokról van szó: a Tanyaszínház tapasztalatlan és elfogultságtól sem mentes, a saját igazuk tudatában olykor türelmetlen és lobbanékony fiatal tagjai egyszer űen képtelenek a kezükben tartania szálakat, mindenre odafigyelni és ha kell, hát bizonyítani is, hogy közönségük igenis igényli el őadásaikat. No meg 6k maguk is változtak a három év alatt, a romantikus nekibuzdulást egy reálisabb s ezzel eleve kevésbé szimpatikus magatartás, a tárgyilagos számításokra alapozó váltotta fel. A Tanyaszínház ma már nem az, és nem lehet az, ami az els ő évben volt. Akkora lelkesedés vitte a társulatot és nyilván megnyer ő volt a vidékünkön nem tapasztalt enthuziazmus. A színészek nem titkolják, hogy gyanúsnak tartják a községek osztatlan szimpátiáját, lelkesedését, ha az mindenekelőtt attól függ, hogy pénzbe kerül-e és mennyi pénzbe kerül a Tanyaszínház vendégszereplése. Az olyan fenntartás nélküli elvi támogatás is gyanús, amelyik lényegében bürokratikus akadályokra, nehézségekre, szabályokra hivatkozva gúzsbakötöttségét hangoztatja és arra vár, hogy a Tanyaszínház járatlansága, tapasztalatlansága ellenére is maradéktalanul alkalmazkodjon az adminisztrációs logikához. Másfelől a Tanyaszínházról sem mondható el, hogy mindent megtett helyzete tisztázása, megszilárdítása érdekében. Hajlamos rá, hogy a körülményektől és a lehetőségektől függetlenül kötelességszerűnek tartsa pártfogását mindenhol, ahol megjelenik, nem sok megértést tanúsít a községi művelő désügyi emberek gondjai iránt. Azt Persze senki sem várhatja el tđle, hogy könyörögjön, udvaroljon, még kevésbé, hogy a végére járjon, miért fut vakvágányra az önigazgatási döntéshozatal, mondjuk, Adán, amikor a pénzelésér ől lenne szó. A sértődékenység helyett azonban nyilván célravezetőbb lenne a higgadtabb, a szóértésre irányuló viselkedés. Annál időszerűbb és fontosabb kérdés ez, mert a Tanyaszínház léte, jövője forog kockán és mert, ahogy a társulat már veteránoknak számító tagjai mondják, szembe kell nézni a valósággal: ma már nem lehet csak a színészek lelkesedésére számítani. Színjátszásunk nincs olyan helyzetben, hogy évente 10-12 lelkes fiatal jelentkezzen, váltsa fel a munkába befefárad бkat. A hivatásosakká vált színészekt ől viszont senki sem követelheti meg, hogy éveken keresztül minden ellenszolgáltatás nélkül vállalják a Tanyaszínházzal járó megpróbáltatásokat. A színészek egyébként is sz űkös anyagi körülmények között élnek, milyen alapon
SZÍNHÁZ, 0, A SZÍNHÁZ
1107
várják, várhatják el hát t őlük a még nagyobb áldozatot, mégpedig épp azok, akik azért tisztességesen megélnek m űvelődésügyi tisztvisel đsködésükből és, akiknek a munkafeladata lenne a tanyavilág m űvelődési életével is tör ődni. Van-e kiút? Van, állítják meggyőződéssel a Tanyaszínház tagjai: intézményesíteni kell a társulatot. Intézményesíteni, hogy megszabaduljon a szervezés, a pénzelés egyre súlyosabbakká váló problémáitól, de ugyanakkor meg is őrződjön az eredeti elképzelés, a Tanyaszínház lényege. Erre talán van lehetőség, már folynak is a tárgyalások az egyik intézménnyel és ha sikerül nyélbe ütni az integrációt, akkor jöv őre már nem a puszta létük biztosítása örli fel energiájuk java részét. Az intézmény szakszolgálata vállalná magára a szervezést, vagyis az ügyintézésben jártas emberek intéznék a pénzügyeket, akik nem éreznék koldulásnak a községekkel folytatott tárgyalásokat, és akiknek kapcsolataik Vannak... A fiatalabb színészek azonban egy másik megoldást is lehetségesnek tartanak. Bakota Árpád másodéves színésznövendék szerint például az idei előadássorozat eltávolodott kissé az eredeti elgondolástól, viszonylag sok volt közöttük a már hivatásos színész. A Tanyaszínháznak els ősorban a színésznövendékek színpadának kellene lennie és ennek érdekében a Tanyaszínház esetében változtatni kellene az Akadémia szabályzatán, amelyik megtiljta az els ős színésznövendékek színpadi szereplését.
ANATÓMIAI LECKE JELEN- ÉS UTÖKORNAK (részlet) BOSNYÁK ISTVÁN Theatrum mundi, av tgy a mozgalom elembertelenedése egy sajátságos „dramaturgia" révén A kriminológiai és metafizikai jelentésréteg mellett a Borisz Davidovics síremlékei történeteinek még egy fontos, az el őbbiekkel szervesen összefüggd szemantikai rétege van: az elbeszélések szerepl ői a valóságban is szereplők, jellegzetes kor- (és kór-) történeti szerepek kitalálói, megrendez ői s el- és megjátszói. Vagyis: történelmi színjátszók, rendezek, dramaturgok, drámaivók, asszisztensek, bohócok, cirkuszmesterek és komédiások, akik a különféle b űnügyi drámákat és bohózatokat olykor meglehetősen dilettáns módon, olykor meg valóságos szakmai zsenialitással adják el ő, viszik színre... Mármint a Történelem színpadára .. . Voltaképpen tehát Erazmus mester klasszikus világértelmezésének modern megjelenítői ők, a világtörténelmi atavizmus „korszer ű" demonstrálói. A sajátságos világszínházként felfogott embertelen „világrend" szenvedő és szenvedtetd h ősei és áldozatai. Kötetbeli, az ún. történelmi valóságból ellesett szerepük hatásosan eleveníti fel a rotterdami Mester egyetemes történelemvízióját: „Nos, mi más az emberi élet, mint egy nagy színdarab, melyben mindenki önmagától elüt ő álarcot ölt magára, s úgy járkál és játssza a választott szerepet, amíg a nagy színigazgató le nem szólítja a színpadról" .. . E történelmi szerepjátszás Danilo Kiš életes figuráinak az esetében ugyancsak az emberi egyed végs ő kiszolgáltatottságáról tanúskodik: a „pozitív" és „negatív" h ősök -- a kett ő viszonyát majd látni fogjuk — előbb-utóbb itt is leszólíttatnak a színr ől ... Mert életüket nem ön' Danilo Kii: Grobnica Borisa Davidovi ča, Nolit, Belgrád, 1976; Borisz Davidovics sSremléke, Forum, C7jvidék, 1978. Danilo Kii: Čas anatomije, Nolit, Belgrád, 1978.
SZfNHAZ, 0, A SZÍNHÁZ
1109
maguk, s nem is egy emberséges közösségi rezon hatóer ői irányítják, hanem a Hatalom irracionális „logikája", „lét- és erkölcstana". Aminek következtében a mai h ősök holnap már szánalmasan megtörő gyávákká, a mártíriumot is vállaló áldozatok újabb, más áldozatokat gyötrő végrehajtókká, a spiclik meg rendíthetetlen mozgalmi harcosokká válhatnak, és fgy tovább, a szereplehet őségek korlátlanok és kimeríthetetlenek. Akárcsak a „valóságban", századunk valótlan valóságában. Pontosabban pedig: a húszas-ötvenes évek mozgalmi világának elembertelenedett régi бiban, ahol a már említett szerencsekerék az egyedi élet legfőbb és legfatálisabb meghatározója. Igen, a legfatálisabb, annak ellenére, hogy e szörny ű „kereket" végső soron mégiscsak emberek forgatják, csakhogy nem a saját autentikus — nembeli — szerepüket játszva eközben, hanem a rájuk kényszerített, vagy ama nietzschei „önkéntes vaksággal" önkéntesen vállalt szerepet... E „világszínpadi" kiszolgáltatottság tünetei fel-felbukkannak a kötet valamennyi darabjában, legteljesebben azonban a címadó elbeszélésben és a Géporoszlánokban. Előbbi a theatrum mundi életvfzibjának tragikus változata. A főszerepló, Borisz Davidovics Novszkij ugyanis véres komolysággal játssza végig a rá háruló véresen komoly szerepsort. Akárcsak a drámáját kibontakoztató, majd szó szerint is megszövegez ő, megrendez ő és eljátszató epizodisták, élükön Fegyukinnal, a modern inkvizítorral. Főhősünk írói megformálásában az álarcosdinak, a politikai és emberi alakoskodásnak, jelmezviselésnek és maszk-váltásnak egész rendszere érvényesül kétségtelen alkotói tudatossággal, célszer űséggel. Az Ohrana irattárában például három születési évszáma is szerepel: s merő látszat, megtéveszt ő, félrevezet ő jel a neve is: a Novszkij csak az egyik álnév a sok közül, lévén hogy h ősünk az illegális mozgalomban fantasztikus gyorsasággal cseréli a fantasztikusabbnál is fantasztikusabb szerepeket fed ő álneveit; a breszt—litovszki béke híre „a hazafias felbuzdulás és elkeseredés" sokkjaként éri — immár az országos hír ű, félelmetes anarchista szerepében —, ám csakhamar egy „gyors és úgyszólván fájdalommentes pálfordulás"-sal átáll az internacionalistákhoz és heves antimilitarista szerepet vállal; tizenháromszori letartóztatásának intermezzóiban, az állandó mozgalmára rohanás alatt úgy nézi a mellette elrohanó valóságot — saját szerepeinek színterét —, „mint aki moziban ül"; a forradalom tisztelettel övezett politikai biztosaként „szerzetesi egyszerűséggel" öltözködik még saját esküv őjének napján is, miközben inkább hasonlít „valami fiatal német egyetemi hallgatóra", aki imént került ki gyđztesként egy párbajból, „semmint politikai biztosra, aki éppen az imént jött meg a frontról"; s végül, az Október nagyjainak életrajzát rögzít ő szakirodalomból az övét kihagyják, fgy hát ez a kemény internacionalista a forradalom krónikáinak néma vasálarcosa" lesz. ..
1110
HfD
Design: Kapitány
SZfNHAZ, 6, A SZINHAZ
1111
Néma vasálarc! Amely mögött a mindig-másság, a folyamatos inautentikusság, illetve, az egymásnak fantasztikusan ellentmondó sok rész-szerep mint az adott pillanat leginkább „testhez álló" — testhez kényszerült — szerepe feszül... B. D. Novszkij elbeszélésbeli alakját ez jellemzi mindvégig, azzal a lényeges különbséggel, hogy a forradalom győzelme előtt ama „nagy színigazgató" rejtélyes, legtöbbször láthatatlan szerepkörét a cári hatalom önkénye és a vele szembeszegül đ illegális mozgalom aktuálpolitikai szükséglete együttesen tölti be. Ezzel szemben a forradalom gy őzelme után maga az új Hatalom az egyetlen személyfölötti tényez ő, mely döntően határozza meg h ősünk szerepvállalását — és szerepjátszásait ... Szófukar krónikása modorában a szerz đ így érzékelteti e kényszer ű jelmezcseréket: „Tudjuk, hogy 1920 folyamán az engedetlen és deszpota emírek ellen harcolt Turkesztánban, és hogy kegyetlenséggel meg ravaszsággal, vagyis a saját fegyverükkel szedte ráncba őket; hogy 1921 tikkasztó nyarán, melyet az évkönyvek a maláriaszúnyogok és a vérszagra rajokban gyülekez ő zöld döglegyek inváziójáról jegyeztek fel, a Tambov környékén elharapódzott banditizmus felszámolásával volt megbízva (...) A Keleti Népek Kongresszusán az elnöki asztalnál találjuk, szórakozottan, sárga fogai között az örökös cigarettával. Felszólalását megtapsolták, de az egyik kongresszusi tudósító felfigyelt rá, hogy abból az emberb đl, akit valamikor bolseviki Hamletnek neveztek, hiányzik a régi hév, a tekintete üres, kialudt. Úgyszintén tudunk arról is, hogy egy ideig a tengerészet kaukázusi-káspi forradalmi bizottsága politikai osztályának komisszáriusi tisztségét töltötte be, hogy a Vörös Hadsereg tüzérségi osztálya törzskarának tagja, majd Afganisztánban és Észtországban volt diplomata." Vagyis, megkezd đdik a lecsúszás, a szerepek fokozatos csökkenése, zsugorodása, hogy végül is a famózus posta- és közlekedésügyi népbiztosság következzen — és a letartóztatás Hđsünk váratlan fordulatokban eddig is b đvelkedđ drámájának ekkor — 1930-ban — kezdődik a második felvonása. A második, s egyúttal másként-véres felvonása. Színre lép ugyanis Fegyukin, „a magas, himlđhelyes és tántoríthatatlan vizsgálóbíró", s bár Novszkijnak az animális kinzások ellenére is eltökélt a szándéka, hogy kitartson, „hogy életrajzának utolsó lapjait saját akaratából és világos elmével írja meg", nem rontávn el most, érett éveiben az eddigi szerepvállalásait —, Fegyukin mégis megtöri. Mégpedig egy pokoli próbatétellel — amelyrđl a késđbbiekben lesz még szó —, s igy aztán 6 írja meg Novszkij els đ felvon4sbeli аrámájának, vagyis, addigi rész-szerepeinek komisz sommáját, .. .
cudar átértékelését: el őször „az angoloknak dolgozó kémhálózat" tagjává teszi meg óta vádiratban, majd — miután a szerencsétlen áldozat a saját forradalmári integritásának kétségbeesett védelmében vállalja ezt a hamis szerepet, s őt, meg is tanulja fejb ől — a főpróbán átnyújtja neki az új szerep szövegét, illetve, a szintén megtanulandó új vádiratot, miMéghozzá egy szerint Novszkij a németekkel is összesz űrte a levet „összeesküv ő csoport" vezéreként, aki „vakmer ő terveket kovácsolt a Amiért Berlinlétfontosságú hadiipari berendezések felrobbantásáról" És ből háromhavonként 6 is tetemes összegeket kapott el őleg címén így tovább, voltaképpen ugyanazon dramaturgiai recept szerint, amelynek abszurditását majd Artur London Vallomása leplezi le a nagyvilág előtt... Tehát: tényleges élettények összeszerkesztése kompromittáló öszszefüggésben, szembesítések hamis tanúkkal, zsaroló ígérgetések, a forradalmári múltra s az eszme-szolgálat töretlen erkölcsiségére való unosuntalan hivatkozás és egyéb manipulatív fogások — mire aztán a bírósági tárgyalásnak titulált zárójelenetben Novszkij is rendületlenül „vall" Abban a tévAzaz: hibátlanul mondja fel konstruált szerepét hitben, hogy ezzel majd úgy-ahogy meg őrzi forradalmári integritását s a szégyenletes bitófa helyett kiérdemli a méltóságteljesebb golyóáltalit Ehelyett azonban szám űzetésre ítélik, 1937-ben pedig ismét letartóztatják és koncentrációs táborba vetik. Hogy legvégül Ott játssza el utolsó szörnyű szerepét: üldöz ői elöl szökve Novszkij az öntöde forró Szó szerint elpárolog. Radikális jelmezcserét masszájába veti magát eszközöl. A halmazállapot-változtatás rettenetes gesztusával védve meg maradék-emberségét .. . A theatrum mundi lételvének e vérlázítóan tragikus diadalával szemben a Géporoszlánok című elbeszélés ugyanezen életprincípium és kiszolgáltatottság-forma komikus változatát tárja az olvasó elé. Cseljusztnyikov elvtárs, a pártlap f őszerkesztője, akit Avram Romanovics színházi sminkmester esperessé álcáz a neves nyugati szimpatizáns, Édouard Herriot forradalmi megtévesztése céljából... S Alekszej Timofejevics Kasalov, a rajkom sof őrje, aki polivalensen-vallásos buzgalmában kezet csókol az újdonsült vörös esperesnek... És Pjasznyikov elvtárs, a rajkom titkára, aki — nyilván fentibb szereposztás eredményeként, vagy egyszerűen csak afféle, sajátosan értelmezett forradalmári önkezdeményezéssel — oly kifogástalanul rendezi meg e muris mozgalmi vígjátékot Meg aztán Zseljma Csavcsavadze régi pártmunkás, a f đrendező felesége, és Hava, tizennyolc éves ifjúkommunista leányuk, a templomi bohózat ájtatos epizodistái És a névtelenek: a közeli büntetőtáborból Kievbe vezényelt százhúsz internált, aki „nem egészen négy óra alatt elvégezte a templom újbóli restaurációját", azaz, a sörgyár forradalmian-leleményes átalakítását. Továbbá: a biztonsági szolgálat polgári ruhába öltöztetett és poggyásszal is álcázott tisztjei, akik a kievi állomáson „az éppen ott lev ő és kíváncsi utasokat képviselik, akik spon...
...
...
...
...
...
...
...
...
SZfNHAZ, 6, A SZINHAZ
1113
tán tapssal üdvözlika Franciaországból érkez ő barátot" ... Nem utolsósorban pedig: a rajkom titkárn ői, a pártlap redaktorai és a Cseka civil ruhás tagjai — feleségestül —, akik e sajátságos istentiszteleten ugyancsak „fegyvelmezetten és odaadóan" játsszák szerepüket Íme, B. D. Novszkij tragikus színi világának komikus megtestesít ői. Egy és ugyanazon embertelen szerep más formában való tolmácsolói. Ugyanazon céltalan cél szó szerint is dramaturgiai előzetes szövegkönyv szerinti — beteljesít ői. Akikről azt is gondolhatnánk, hogy Danilo Kiš fejlett humorérzékre valló, szellemes történelmi karikatúrái csupán — ha nem tudnánk Karlo Štajner emlékiratából, hogy a Herriotstory valóságos, ténylegesen megtörtént történet ... Igy aztán karikatúráról csak olyan értelemben beszélhetünk, hogy ez a kisepikába transzponált muris eset amolyan karikaturális mintapéldánya a sztalinista mozgalom világában szükségképpen érvényesül ő általános szerepjátszásnak. Annak a politikai és erkölcsi alakoskodásnak, amely a Kiš-elbeszélések tanúságaként is a tragikum és komikum határvonalai között valósult meg, miközben el-elmosódott a különbség az emberi tragédia, tragikomédia és bohózat között: a szerepek, szerepjátszások jelentése olyannyira viszonylagos volt, hogy a szóban forgó „dramaturgiával" is fémjelzett mozgalom dokumentáris eszközökkel megragadott történeteiben sokszor nehéz elkülöníteni a véresen komoly emberi drámát a komolytalanul véres — vicct ől ... Am akár komoly, akár vicces mozgalmi rémdrámáról van szó, a kortörténeti tanulság alapjában véve azonos: akárcsak az irodalmias krimikben, az irracionális „dramaturgiával" szintén elembertelenített mozgalomban is — minden lehetséges. Mert egyazon szerep ezeregy lehetősége egyaránt valószer ű — s épp ezáltal lesz démonikusan valószerűtlenné a rémdráma társadalmi színtere. Hisz a látszat és való Olyan gyakran összemosódik és fel-felcserél ődik, hogy a köztük való eligazodás egyszer űen lehetetlen. Az egykori történelmi szerepl ő és a mai néző (olvasó) számára egyaránt ... Marad hát egyetemes korszimbólumnak az abszurd „ekhós szekér", az állítólagos „kenyérszállító kocsi" az ékes felírással: BRIT — HLJEB — PAINE — BREAD ... És tényleges tartalmával: az oktalanul összefogdosott, az irracionális szerepet máris játszó vagy majdan eljátszó kiszolgáltatottak tömegeivel. .. .
—
Az emberfeletti Államraison „jogrendszere" és „morálja" llanilo Kiš elbeszéléseinek színterén az igazságszolgáltatás, ítélkezés, büntetés és b űnhődés egy végs őkig elembertelenített — ember fölé emelt — „fentibb igazság" nevében történik. Egy absztrakt, az egyes-emberek sokaságának konkrétumától teljesen elvonatkoztatott Allamérdek nevében. Amely viszont a híres/hírhedt, a középkori skolasztikához visszatérő, visinszkiji aхi6mában kapta meg „tökéletes" jogi formuláját: in-
1114
HID
kább veszni hagyni száz ártatlant, semmint hogy egyetlen b űnös is kicsússzon az igazságszolgáltatás karjai közül... Az egyes-ember — egy, száz vagy több százezer egyes-ember — mint axiológiailag mellékes, elhanyagolható mennyiség: az emberi egyednek e teljes devalválására alapult — kötetünk elbeszéléseinek tanúságaként is — az esztelenül abszolutizált Allamraison féktelen „jogi" szigora. A címadó elbeszélés egyik részletében például ez különösen is hatásos kifejezést nyer. A „hamis beismer ő vallomás erkölcsi kötelességét" vállalni nem akaró Novszkijt ugyanis kriptaszer ű magáncellába vetik, hogy ráismerjen önnön semmisségére: „Ezután a nappalok nélküli hosszú éjszakák következnek a szuzdalji börtön magánzárkájában, a kutyaól néven ismert, nedves kőcellában, amelynek f ő műépítészeti értéke abban állt, hogy az ember úgy érezte magát benne, mint akit elevenen befalaztak, minek következtében földi létét a k ő örökkévalóságával szemben úgy érzékelte, mint ami csak porszem az időtlenség óceánjában" .. . Nos, a rendszer, a hatalom, a fentibb igazság, az államérdek k őkeménységének tudata, s vele szemben a saját b őröm jelentéktelenségének embertelenül téves föltételezése szülte Új-Atlantisz világában a b űntelen bűnösség vállalásának fura kényszerét. Azt a fenemód eltorzult erkölcspszichológiai mechanizmust, amely nemcsak a legképtelenebb önmocskolást, hanem a más sorstársak hazug, szemenszedett bemártását is „szent" erkölcsi kötelességként sugallta az önértékér ől — tehát a sorstársak pótolhatatlan értékér đ1 is — lemondó professzionáta forradalmár vonalas típusa számára. Mert hát „csupán egy kis félreértésr ől van szó az ő személyét illet ően, félreértésr ől, amelynek semmi köze sincs a történelem fő és lényeges folyamataihoz, és hogy eszerint — mint olyan — teljesen elhanyagolható" ... (A b űvös kártyajáték). Amiért is az oktalanul bevádolt hivatásos forradalmárnak e vonalas típusa gyakran önkéntesen is felcseréli a tényeket — saját életének mocsoktalan, ha nem is makulátlan tényeit — a hatalom mocskos hipotéziseivel, miközben önkéntesen tagadja meg az el đbbieket és vállalja az utóbbiakat: „a tények ködénél valóságosabb, él ő realitásnak fogadta el a feltevéseket, s ezeket érzelmi színezettel (megbánás, gy űlölet) ruházta fel" ... (A címadó elbeszélés). Igy lesz aztán a hamis „beismerő vallomás" — erkölcsi kötelességgé .. . Méghozzá hóhér és áldozat számára egyaránt! Mert az is hozzátartozik a kiši széppr бzában megjelenített Új-Atlantisz „erkölcsi világrendjéhez", hogy a Hatalom kutyái ugyanazokat a morális frázisokat, álerkölcsi közhelyeket ugatják, amelyeket kába hith űségükben, önmagukat is megideologizáló vakbuzgóságuk hevében e kutyák szerencsétlen mar-
sziNHAZ, 0, A sziNHAZ
1115
talékai, az áldozatként is vonalasnak megmaradó tegnapi forradalmárok szintén el-elsuttognak... Únmaguk tragikus csalásaként! Az Igy védelmében! Tudva tudván, hogy ez az Igy pillanatnyilag a hazugok,_ a becstelenek, a modern inkvizítorok kezében van! E torzzá ideologizált, a hóhér és áldozat számára egyaránt „szent" erkölcsiséget majd a nagy kirakatpörök memoár-irodalma tátja fel els őként, miközben a tipikusra, az általánosnak tekinthet ő viszonyulás-sablonokra összpontosít. Danilo Kiš elbeszéléseinek — különösen pedig a címadónak — ilyen szempontból abban van az egyedisége és egyedülállósága, hogy a tipikus, a memoár-irodalomból már ismert, erkölcspszichológiai mechanizmusnak a kérge alá hatol, annak „mélystruktúráit" fedi fel a hagyományos pszichologizmusnál sokkal hatásosabban, eredményesebben. Borisz Davidovics Novszkij hóhéra, „a magas, himl őhelyes és tántoríthatatlan vizsgálóbíró" egyféleképp szintén „morális" lény: egész pályafutása során arra törekszik, hogy „meg őrizze a forradalmi igazságszolgáltatásnak és ezen igazság kiszolgálóinak szigorát és következetességét" ... Ezért minősül számára „becsületbeli kérdésnek" egy-egy újabb ártatlan vádlott kíméletlen megtörése, „gerincének kettéroppantása" .. . S hogy eközben olyan „jogi" alapelvnek a fanatikusa ő is, amely közel sem a szocializmus igazi honáé, hanem a feudális középkoré? Mit tehetne errđl egy Fegyukin, a tántoríthatatlan vizsgálóbíró? Hisz a famózus alapelvet „jobb, ha egyetlenegy embernek, egyetlen porszemnek az úgynevezett igazsága szenved čšorbát, mintsem hogy magasabb elvek és érdekek kerüljenek veszélybe miatta", ezt a nevezetes irányelvet nem ő találta ki, s nem is 6 affirmálta újra neoskolasztikus buzgalommal; ő, a kis porszem, a magasabb elvek és érdekek parányi közkatonája csupán intim meggy őz ődésévé tette ezt, s mint ilyet, „önzetlenségb đl fakadónak, szentnek és sérthetetlennek tekintette". Vagyis: abszolútnak. Kétségbevonhatatlannak. Aminek a nevében mindent szabad, minden engedélyezett. Tehát a magasabb elvek és érdekek tényleges vagy vélt megsértőinek bármily eszközzel való megtörése is. Ez az eltökéltség viszont Fegyukinunk esetében sem holmi „neurotikus és kokainista ember puszta szeszélyéb ől" ered, „mint egyesek gondolják", hanem a saját meggy őz ődésért való harc á llhatatosságáb6l! A magasabb elvek és érdekek hites, spontán, következetes védelmének szubjektív szándékából! Egy sajátságos — katasztrofálisan téves premisszákra épített — magánerkölcs cudar tisztaságából .. . Borisz Davidovics Novszkij e tántoríthatatlan meggy őzđdésú Fegyukin áldozataként maga is tántoríthatatlanul védi tulajdon meggyőzđdését. Ami azonban egy f éleképp atipikus, rendhagyó. Nem a lebuktatott vonalas forradalmárok azon e1s đ, jellegzetes reakciójával rokon ugyanis, miszerint esetükben mer ő, elđbb-utóbb kivilágló tévedésr đl van szó csupán,
1116
HíD
hisz a Generális Vonal makulátlan, s ha akadnak is elenyész ő, csip-csup hibák, azokat csakhamar és rendre kiigazítják ... Amiért is a tévesen lebuktatot hivatásos forradalmárnak magának is mindent meg kell tenni az igazi bűnösök leleplezése s az ártatlanok felmentése érdekében .. . Tehát vállalnia kell az együttm űködést —akár hamis vallomás és hamis tanúskodás árán is — a forradalmi igazságszolgáltatás szerveivel. Az igaz Ügy igazságot keres ő és igazságot osztó szerveivel . . Novszkij viszont a kezdetben minden ideológiai masszázs, hamis tanúval való szembesülés és gumibot ellenére sem hajlandó „valami", azaz: önmocskolással és mások alaptalan feketítésével „segíteni" az igazságszolgáltatás szerveit ... Még a kutyaól ellenére sem. S őt, épp az Ott rászakadó végs ő felismerés — „az ember csak porszem az id őtlenség óceánjában" ez az önnön létének hiábavalóságát sugalló felismerés juttatja el ahhoz a váratlan, eretneki állásponthoz, amire — szerz őnk szerint — „a kutyaól m űépítészei nem számíthattak" : semmit semmiért! Csak önmagáért, forradalmári integritásáért! Hogy bukásában is megő rizze személyének méltóságát, a forradalmári — forradalmári, s nem „apostoli" — méltóságot! Hogy érett éveiben ne rontsa el tulajdon életrajzát! Hogy ennek az életrajznak az utolsó lapjait ő maga írja meg, s ne a Fegyukin-féle nullák .. . Novszkij tehát önnön forradalmári integritását védi, az egyetlen konkrétumot, mely a nagy semmi, az iszonyatos Nihil rászakadása után még megmaradt. Ezt azonban 6 nem ideologikusan teszi, mint hivatásos-forradalmári sorstársai tették általában, a koholt, hazug, ocsmányul üres, ám a Forradalom ügyének állítólag „használó" vádak gyors „beismerésével". Ő elutasítja a koholmányokat, s épp ezzel biztosít valóságos védelmet saját emberi, erkölcsi, forradalmári integritásának. De csak átmenetileg. Mert a fegyukini kutyaól intézménye megtalálja a módját és eszközét, hogy ez a valóságos önvédelem igen gyorsan — illuzórikussá váljon. Az ifjú Friedrich Hebbel — és az ifjú Lukács György — Juditja még rákérdezhetett a történelem démoni er őire: „És ha Isten közém és a nekem rendeltetett tett közé a b űnt helyezte volna — ki vagyok én, hogy ez alól magamat kivonhatnám?" Borisz Davidovics Novszkij nemzedéke, s Október forradalmár korosztályai Európa-szerte egyebek közt ennek a kérdésnek a morális patetikájával indultak a harcba: ha Isten — a világtörténelem igaz ügye — netán a b űnvállalást, az oktalan gyilkosságot is megkövetelné a harc hevében, a forradalmárnak, az igaz ügy harcosának ezt a lehetséges pillanatnyi ön-feladást is vállalnia kell, hogy magát az ügyet tartósan vállalhassa. Mégpedig ne csak ideologikusan, amúgy „érzelmileg", de valóságosan, gyakorlatilag, tevékenyen is .. . Mire azonban e nemzedékek megharcolták ezt az áldozatos harcot, közéjük és tetteik közé ismét b űnt helyezett — nem az „Isten", hanem az „Úrdög". Vagy ahogy az id ős Ernst Bloch mondaná: a Jelmezes Go-
SZfNHAZ, 0, A SZiNHAZ
1117
nosz. Az istenként tetszelg ő, önmagát isteni jelmezzel álcázó gonosz... Novszkijunk esetében s egészen konkrétan: Fegyukin maesztró. Aki a maga tetteit szintén, „önzetlenségb ől fakadónak, szentnek és sérthetetlennek" tartotta, s aki a törhetetlennek látszó Novszkijt egy szó szerint is pokoli választás elé állítja: vagy „bevallja" a förtelmes hazugságok, mocskos koholmányok képtelen sorát, vagy minden egyes újabb vallatás alkalmával ő, a rettenthetetlen vizsgálóbíró az áldozat, azaz Novszkij szeme láttára fog likvidálni egy-egy újabb ártatlan áldozati bárányt .. . Esztelen világban esztelenek az erkölcsök is; a pokoli választásnak pokoli a tétje is: vagy az egyetlen, konkrét értékként úgy-ahogy megőrzött nyomorúságos életem egysége, cudarul kétségbevont forradalmári integritásom további őrzése — vagy pedig, e makacs védekezés miatt, az újabb és újabb fiatal forradalmárok tarkón lövésének a látványa! Voltaképpen miattam, makacs önvédelmem miatt! E luciferi tét drasztikuma azt a képtelenséget szembesíti Novszkijjal, hogy a kutyaólak világában igaz lehet az is, ami nem igaz, valóság lehet az is, ami mer ő ideológia! Hogy tudniillik az ön-megtagadó, hazug „vallomás" adott esetben és egyféleképp igenis morális lehet ... Mert megment egy-egy újabb áldozatot — lehet, hogy csak ideig-óráig, de megment — a tarkólövéstől .. . Borisz Davidovics Novszkij természetesen — a kutyaól „természetéből" következ ően — megroppan e szörny ű tét alatt. Bukásában azonban mindvégig kitart egy elemi önzés mellett, egy olyan konok egoizmus platformján, amelyet, paradox módon, a süllyed ő CJj-Atlantisz világának távlatából nem lehet másnak min ősíteni, csakis — egy új forradalmári erkölcsiség anticipálásának! Miről is van szó? Egoizmus és új, méghozzá forradalmári etika? A kutyaól „erkölcsi világrendje" nem ismeri el az egyén morális integritásra való jogát, s őt, ezen integritás tényekkel, faktumokkal, személyes igazsággal való védelmezésének puszta kísérletét sem. „Az, ami felbőszítette Fegyukint, és felébresztette lojális gy űlöletét, a vádlottaknak éppen ez az érzelg ős önzése, beteges szükséglete volt, hogy mindenáron bebizonyítsák a maguk ártatlanságát, a maguk kis igazságát; ez, az ő kemény koponyájuk délköreibe foglalt, úgynevezett tények körül való, neurotikus egy helyben topogás volt, miközben vak igazságuk képtelen egy magasabb értékrendszerbe, egy magasabb igazság rendszerébe helyezni magát, amely igazság pedig áldozatokat követel és amely nincs és nem lehet tekintettel az emberi gyengeségekre."
E kutyaóli kutya-krédóval ellentétben B. D. Novszkij épp ezt az „érzelgős önzést" képviseli még a megtörése után is, amikor a hamis „val-
lomős" szövegkönyvében megkísérli benn hagyatni forradalmári integritásának legalább a minimumát, „kis igazságának" legalább a t őrmellékét Vagyis: az egyes-emberi maradék-értéket védelmezi körmeszakadtáig, az esztelenné vált Rendszer „magasabb értékrendszerével" szemben. S épp ily módon rehabilitálja a mindenkori humanizmus alapelvét: nincs magasabb igazság az ember igazságánál, nincs értékesebb értékrendszer az emberinél! Mert az ember, a konkrét ember az egyetlen mértéke minden dolgoknak! Tehát: az intézményeknek, ideológiáknak, céloknak, mozgalmaknak, forradalmaknak is! Ha pedig ezek irracionálisan emberfölötti vagy animálisan emberellenes jelleget öltenek, akkor — semmit semmiért! Akkor az „érzelg ős önzés" van a soron, a magunk „kis igazságainak" nekikeseredett védelme: ez az egyetlen reális — bár paradox — önzetlenség, társadalmiság, forradalmi szolidaritás. Az ember nembeli alapértékeivel való szolidarizálás reménytelenül esélytelen, s mégis egyetlen, emberhez méltó eszköze. Legalábbis a kutyaólak világában... ...
KRITIKAI SZEMLE
KÚNYVEK
MIVEL TARTOZIK LUKÁCS NIETZSCHÉNEK? Nikola Miloševi ć : Šta Luka č duguje Nićeu. I—II. Slovo Ljubve, Beograd, 1979
„A legértékesebb olajat és bort is a tengerbe öntik — a tenger azonban sohasem fogja visszaadni" — ez a Marcus Aureliusra és Nietzschére emlékeztet ő aforizma a mottója s ugyanakkor az utolsó mondata, a végkövetkeztetése Nikola Miloševi ć tanulmánykötetének. Az olaj és a bor emberi szükségletek kielégítésére szolgáló termék, jelent ősége konkrét használhatóságában rejlik. Velük szemben a tenger az eleve adott általánosságnak a világa, függetlenül attól, hogy itt is anyagnévr ől van szó s a kis és a nagy mennyiség között vegyi, illetve fizikai értelemben vett különbség nincs. A tenger az emberi élmény szintjén a végtelennek, a mérhetetlennek, a jelképe; olyan mennyiség, melyhez viszonyítva eltörpülnek az emberi arányok. Az ember számára ugyanolyan létszükséglet, minta bor és az olaj, azonban — ezekhez hasonlóan —csupán tiszta anyagiságában értékes, a keveredés szennyez đdéssel fenyegeti. A könyv írója nem fű z magyarázatot az aforizma és a mű tartalmának kapcsolatához, a rejtvény megfejtését olvasójára bízza. Amennyiben a (legértékesebb) olaj és bor valamint a tenger viszonyát az egyéni és általános relációjaként fogjuk fel, máris egyértelm ű a bölcsesség lényege, melyben etika és esztétika jut közös nevez őhöz. A szerző meggyőгđdése értelmében az egyedi, illetve az egyéni önálló értékkel bír, s csupán elszigetelt, független voltában értékes az ember számára. Az olaj és a bor e rendkívül velđ s aforizmában az emberi lény egyediségében szuverén voltának, illetve a mű vészi alkotások önértékének a metaforája; a tenger viszont az osztályé, a társadalomé. Az összehasonlítás természetesen túlzás, amit Miloševi ć is mindenképpen tud, ellenben azt gondolhatta, hogy a megbomlott egyensúly visszaállításához a szokásoknál nagyobb erđ kifejtésre, bizonyos túlzásra van szükség. Vagyis az egyén nem csupán kora társadalmának, de bizonyos mértékig el đdjeinek is függvénye; a mű még ár ellen úszás esetében is sok olyan dolgot mond el fogantatása szociológiai és egyéb feltételeir ől, amit a szerzđ esetleg éppen el-
1120
HfD
hallgatni szeretett volna — ehhez nem fér kétség; ám ahhoz sem, hogy a kisebbet, a látszólag kevésbé jelent őset nem szabad feláldoznunk a nagyobb kedvéért. Nikola Miloševi ć érezhetően jól ismeri és talán szereti is Dosztojevszkijt: a többség diadala képtelen vele feledtetni a feláldozott kisebbséget. (Mellesleg: éppen a Feljegyzések a holtak házából című műrő l van egyik korábbi könyvében hozzáférhet ő nagyszerű elemzése.) A lukácsi esztétikai gondolkodásmód Milošević tanulmányaiban els ősorban az említett orosz író m űvészetéb ől levont tanulságok alapján lesz bírálat tárgyává. A jugoszláv tudós meggy őződése szerint a huszadik századbeli művészi emberlátásnak mélyebb szintjei léteznek annál, mint amit Lukács rigorózus elmélete egy elvont embereszmény nevében (a tengerbe öntve az olajat és a bort) engedélyez. Az ember túlságosan széles, sz űkíteni kellene — jegyzi meg Dmitrij Karamazov. Lukács tulajdonképpen egy távoli teljességideál nevében a sz űkítés szellemi munkálatait végzi. Ez egyaránt vonatkozik mind az osztályellenség legy őzését követő sztálini diktatúra fenntartásos támogatására, mind pedig a m űvészi ábrázolási lehet őségek spekulatív korlátozására. Lukács György tudományos és közéleti pályájának az egyoldalúsága, az intolerancia, a dogmatikus csökönyösség, az egyedül üdvözit đnek hitt élet- és alkotásmód receptként való er őszakos ajánlása — alapvet ő tévedése. Az els ő tévútra lép ő đs Arisztotelész, neki köszönhet ő ugyanis az első — az organicizmus valamint a klasszicizmus kés őbbi teóriáját előkészítő — poétikai tanítás. A görög bölcsel ő kizárólag kívülről elemezte azt, aminek normáit az ember elmélyültebb, bels ő szemlélete megkérdőjelezte volna. Funkcionalista volt, a részek és az egész harmonikus kapcsolata érdekelte, s Lukács tulajdonképpen akkor is tanítványa, mikor a pusztán lehetséges prózai jogosultságának az elismerésével a forradalmi romantika felé hajlik s a zsarnoki rendszer felépítményének támogatója lesz. Platón Persze még közelebbi mintakép, annál is inkább, mert némelyik dialógusa a m űvészet iránti érzék ritka példájáról tesz tanúbizonyságot. Csakhogy Platón, Lukácshoz hasonlóan, az állam érdekeit is képviselni igyekezett, aminek következtében kötelességének érezte a m űvészet megrendszabályozását, el őnyben részesítve a világi aktivitást, közéleti hasznosságot szem el őtt tartó nevelési feladatokat. Az igazi m űvészettő l való félelem nála, az alkotások ontologikus princípiumának kiváló értőjénél, képletszer űen, két évezredre el őremutató módon jelentkezik. đ érezte meg el őször a művészetnek azokat a mélységeit, melyekbe belehullva ésszer ű társadalmi célokra felhasználhatatlanná válik az ember. Tudott az ihletr ől, megsejtette a mámor hatalmát; s éppen ezért, hogy a tükrözés, a másolás elmélete révén megfossza az igazi alkotásokat tekintélyüktő l s csak bizonyos fajtájuknak biztosítson helyet funkcionalista elvek szerint felépítend ő országában. Lukács György a huszadik század ideológiai és társadalmi feltételei közepette nagyjából azt cselekszi, amit az említett görög bölcsel ők hirdettek: Platón az ismeretelméleti,
KRITIKAI SZEMLE
1121
Arisztotelész viszont a m űesztétikai fđtanácsadója — függetlenül attól, hogy tudatában van-e ezeknek az összefüggéseknek, s hogy Hegel, Marx és Nietzsche gondolkodása milyen mértékben árnyalja az alapvet đ hatást. Nikola Milošević könyvének kritikai szelleme legélesebben a szervesség fogalmára irányul. Ez ugyanis az a princípium, mely, dialektikusfunkcionális szervez đerđt kérve számon az alkotáson, a m űvészt is, egy nagyobb szervezet sejtjeként, rendszabályozni igyekszik. Ahogyan az alkotó meghatározott társadalmi igényt elégit ki, egy nála nagyobbnak és fontosabbnak a szolgálatában áll, hasonlóképpen a m ű is sajátosan érvényesülđ belsđ logikával, meghatározott hierarchiával, kötelez đen áttekinthetđ arányossággal rendelkezik. Eszerint az esztétika az ideológia függvénye, stratégiával megvalósítható konkrét célok eszköze — még akkor is, ha a lukácsi pályafutás utolsó évtizedei többnyire ingázást mutatnak a sztálini kultúrpolitikai taktika és az emberiség világtörténeti érdekei között; amennyiben ezen utópia távolból érkez đ fényének a jelen sötétsége számára legalább a félhomály, a folyamatos kivilágosodás látszatát kellett kölcsönöznie. Lukács Hegel tanítványaként a történelmet célszerű folyamatként értelmezi, melyben a visszaesések csupán látszatok, a szakadatlan haladásnak a diktatúra tévedései sem állhatják útját. Milošević a hegeliánus marх istának a messianizmusát hanyagolja el, azt nem vizsgálja meg: miben rejlenek Lukács Györgynek a sztálinizmussal szembeni különbségei; illetve, amennyiben a magyar gondolkodó is — legalább egy ideig — áldozata lett az álszocializmus eltárgyiasodásának, vajon melyek lehettek e súlyos tévedéseknek a személyes alkati és m űvelđdésbeli feltételei. A Miloševi ć által megrajzolt homályos arckép valahol a hiszékeny ostobaság és a machiavellista hatalomvágy között jelöli ki Lukács György etikáját, melyb đl az emberi vonatkozások nagymértékben hiányoznak; melyben „az ember" jöv đbeli ideája szorítja ki a humánum konkrét jegyeit. Ezzel szemben Lukács György számára az emberiség jöv đjének elméleti kutatása és gyakorlati megvalósítása mindig is személyes szükséglet volt; az organicizmus pedig a módszer öncélúsága helyett a szükségszer űség felismerése, az emberek társadalmi és etikai egymásrautaltságának tudatos hirdetése. Nikola Milošević ítéletének szigorúságát (igaz, más szempontból) helyénvalónak tartjuk, csupán „a vádlott" ment đkörülményeit véljük feltáratlanoknak. Szerintünk ugyanis az az ember, aki megszállottként hisz valami (bármennyire is magasrend ű) nem létezđben és meggy đzđdésében emberáldozatok sem ingatják meg, aki személyes kapcsolatokon, baráti viszonyokon egy olyan etika nevében lép túl, amit egy elképzelt valóság hitelesít —arról hasonló pszichopatológiai kimutatás mondhatna érdemlegeset, mint amilyet Sztálinról készített Nikola Miloševi ć. A benne rejtđzđ fausti kettđsséget egyébként maga Lukács is beismerte egyik nyilatkozatában, eltekintve attól, hogy ellentmondásosságát normálisnak igyekezett feltüntetni. A lukácsi alkat e jellegzetességeinek megközelfté-
1122
HÍD
sében célravezető lett volna a gondolkodó Goethe-élményének elemzése, az identifikációs alap kimutatása. Lukács tudniillik a német költ őfejedelemrő l írva nyomatékosan hangsúlyozta, hogy Goethében, a világi tekintélyek tisztel őjében a szolgalelk űség csupán látszat volt, a lehet őség megteremtése ahhoz, hogy szellemi energiáját az emberiség szolgálatába állíthassa: a Faust költ őjének a törpe álruháját kellett felöltenie, hogy óriássá nőhessen. A költői teljesítmény Persze vitathatatlan; annál kevésbé az emberi. AMargit-tragédia ugyanis a magánéletben gyökerezett, minthogy Goethe (illetve Faust) — a lukácsi etika precedenseként —, mint a nagy célok holdkórosa, gátlástalanul taposott rá az emberek „kisvilágára". A költő és a filozófus helyzetének párhuzama (amire különben maga Lukács utal) persze sántít. Méghozzá azért, mert a német hercegségnek önkényuralma min őségileg különbözött a sztálini terrortól. Az előbbi megelégedett a hagyományok látszatának kötelez ő tiszteletévei, az utóbbi viszont ördögi irracionalizmussal fenyegette az emberi egzisztenciát, ha rezsimh ű volt az, ha nem. A jugoszláv tudós kutatásai a sztálinizmussal kapcsolatban mutatják a legérdekfeszít đbb eredményeket. Felfogása szerint a diktatúra nem egy — az erkölcsön tudatosan túllép ő — zseninek az uralomvágya, rigorózusságában is átgondolt rendelkezés-sorozata volt, hanem egy beteg idegrendszer önvédelmi reflexének váratlanul romboló megnyilvánulásai, mely, az elsorvadt valóságérzék feltétele mellett, képtelen megkülönböztetni a megbízhatót a megbízhatatlantól, a kegyencet a kegyvesztettől. Ilyen körülmények között a zsarnokságon túllátó értelmiség többkevesebb tudatossággal dilemma elé került: vagy alá kellett vetnie magát egy fél őrült által ráparancsolt tudatmosás módszerének, úgy látni és úgy beszélni, minta „rend" fenntartóinak, emellett hinni a közösséginek mondott igazságban és akaratban; vagy pedig — nagyobb lelkier ővel a túlélésben reménykedve és tehetségének értéktöbbletében bízva — az azonosulás, a lojalitás színlelését kellett választania. Goethe még fedezetet érezhetett a látszatok mögött, hiszen a hosszú évszázadok során megmerevedett szokásvilágába beköszönt ő polgári forradalom realitása is az álmok közelében volt; annál kevésbé Lukács, aki Leninnek is volt kortársa, s már mentalitásánál fogva is mélyebben átélhette a tapasztalt és az elgondolt valóság nagy minőségi eltérését. Az évszázadokkal el őre gondolkodó Lukácsnak néha — küls ő kényszerből — úgy kellett tennie, mintha mára Marx által meghirdetett aranykor el őcsarnokában tartózkodna a szovjet társadalom. A kétkulacsosság azonban olykor teljesen megszűnt — ezt illetően nincs okunk kételkedni a gondolkodó kés őbbi vallomásában —, a jelent tudniillik nem csupán szükségszer űnek, de nagynak és felemelőnek is érezte. A fentebb vázolt dilemma ugyanakkor azért nem oldódhatott meg véglegesen, a filozófus azért nem tarthatott lényegbeli distanciát a rezsimmel szemben, mert a tudathomogenizáló
KRITIKAI SZEMLE
1123
szándék mögött már a Történelem és osztálytudat című művében is az (új, proletár) államakarat feltétlen és magától értet đdđ tisztelete lappangott. A proletáriátus közösségmegváltó szerepét kezdetben irányító személyiségek — Lenin és Sztálin — töltik be. A történelem a lényeget illetđen nem tévedhet, mondja Lukács, Hegel tanítványa: a diktátorok öntudatlanul is népakaratot képviselnek. Az abszolutizmust nem egyének teremtik, hanem maga a nép — ez a cinikus jobboldali aforizma a lukácsi történelemfogásra is vonatkoztatható. A személyi kultusz alanya és tárgya szubjektívé ostoba és kicsinyes zsarnok is lehet, objektíve azonban az anyagi és szellemi kultúra átformálója. Az ember elleni er őszak bűn — hirdette Lukács még a Taktika és etika című 1919-es, lelkiismereti gátlásokat feloldó esszéjében — mégis megkerülhetetlen, hiszen Marx is beszélt a történelem kegyetlenségér ől. Ebből pedig az következik, hogy az érzelgősség felesleges, a kisebb-nagyobb emberek feláldozása természetes tartozéka a társadalom forradalmi lényegének, a rémuralom okozta rettegés pedig csupán szubjektív és efemer jelenség, a rothadó polgári kultúra maradványainak kiirtása után, okának elt űnésével együtt magától értet ődően szűnik meg. Lukács Györgyben rendkívül fejlett volt az utópikus jöv őbe látás képessége, ő tudniillik szubjektív szándéka szerint nem Platónnak, hanem Hegelnek és Marxnak volt a követ đje — ez az, amit Nikola Miloievié könyve az optimálisnál kisebb mértékben vesz tudomásul: valójában nem is akar tudomásul vinni, hiszen tud róla. Lukácsnak a vakbuzgóság, a fanatizmus, az ortodoxia a problémája, a tapasztalható valóság, a konkrét emberi viszonylatok iránti érzéketlensége. Ezt azért tartom fontosnak hangsúlyozni, mert az általam említett szempontnak fokozottabb érvényesítése a személyiség alaposabb elemzését vonná maga után. Lukács György számára a történelmi végcél hitelesnek vélt utópiája egyben saját megtalált lelki-szellemi egyensúlyát jelentette, viszonylagos állandóságot négy évtized nyugtalan és mindig féleredményt hozó keresése után. Acél akkor boldogit, ha legalább a felé vezet ő utat ismerjük; a magyar filozófusnak egyedül a sztálinizmus ígért járható utat, s 6, megtett távolságok után, részben látva a riasztó akadályokat, már nem fordulhatott vissza; ekkortól kezdve számára a hit egyre inkább autoszuggesztió kérdése. Képtelen volta számára adott körülmények között élni, vágyvilágát viszont önmagában, megközelíthetetlenségében elégtelennek érezte. Ő persze nem különboldogságot keresett, és hiányérzetét közvetve az emberiséggel, közvetlenül pedig egy társadalmi osztállyal azonosította. A nagy gesztusok egyedül hiteles, megváltó erejér ől elmélkedett, miközben saját sz űnhetetlen kísérleteire gondolt; a proletariátusba vetített felemel đ akarat csábította konkrétabb önmegvalósulás felé, pedig csak önmagát igyekezett tárgyiasítani egy társadalmi osztály absztrakciójában; az önkényuralom törvénytelenségeit kellett egy magasabb szempontból igazolnia, noha csupán arról volt szó, hogy életének ötödik év-
1124
H1D
tizedében is be kellett volna ismernie realitásérzékének fogyatékosságát és fellegjáró hajlandóságát. Akinek nincs affinitása a „kis" etika iránt, az a „nagy" etikában igyekszik kárpótlásra lelni. A „nagy" etika az osztály, illetve az emberiség jövője iránti felel ősség relációja, amibe a széles kör ű filozófiai és világirodalmi ismeretek segítségével sok minden behelyettesíthet ő. A taktika és a stratégia is. A taktika a kisvilág szempontjából erkölcstelen is lehet; a stratégia pedig — egy másik elképzelhet ő stratégia szempontjából — legfeljebb vitatható. Kizárólag vitatható, és semmi több. A hatalmi apparátus szadista vérengzésének (az ország diktatúrát vállaló teljes lakosságára gondolva) egy főre eső bűnmennyisége elenyész ő, legkevésbé a filozófust terheli, aki tisztában van a történelem mozgásirányával, s az áldozatok elkerülhetetlenségének szükségességével szemben sincs kétsége. Az érzelgés a gyöngeség jele, egyedül a hatalom akarása a fontos — szerintem Lukács György pályafutásának e vezérelvei közvetlenebbül visszavezethet ők Nietzsche aforisztikus gondolkodására, mint az organicizmus módszertani kiindulópontja. Ez annál inkább így van, minthogy az organicizmus, klasszicizmus, funkcionalitás fogalmi általánossága mögött Nietzschénél a Spengler által iskolává fejlesztett ciklikus biologizmus elemeit találjuk. Lukács viszont a keletkez ő, csúcspontra jutó, majd lankadni kezdő társadalmi rendszereket — a hegeli dialektikát Marx segítségével kezelve — nem önmagukban, illetve misztikusan ciklikus párhuzamosságukban, hanem a múlt századi marxizmus Európaközpontú képlete alapján vizsgálja: a min őségileg új mindig a korábbi méhében keletkezik; a domináció ideje viszont akkor kezd ődik, mikor a folyamatosan felhalmozódó mennyiség egy pillanatban az avult kereteket valamiképpen szétfeszítve új min őséggé változik át. Lukácsnál a „szervezett' keletkezésének és pusztulásának törvényei ismertek — Nietzschénél a titok homályában maradnak. A magyar filozófus esetében a szervesség inkább esztétikai igény — társadalomelméletében jobbára csak sajátos funkcionalizmusról lehet beszélni; a fejl ődésükben egymást követ ő makrostruktúrák spirális emelkedést mutatnak, s a közöttük vonható párhuzam csupán az emelkedésnek, illetve a hanyatlásnak megfelel ő, esztétikailag és kulturálisan egészséges, illetve dekadens produktumokban juthat kifejezésre. Lukács szerint — olyan ritka kivételt ől eltekintve, mint amilyen Thomas Marin — a művész inkább meghatározottja, mint fölülmúlója korának — mivel individualitásának szabadsága többnyire látszólagos, lévén, hogy a determinánsai öntudatlanok. Nietzsche lázadása csupán szándéka szerint forradalmi, objektíve azt a folyamatot siettetni, ami ellen tiltakozni szeretne. Miloševié, e tekintetben mások példáját követve, jóllehet kellő megalapozottsággal és számos eredeti elmefuttatással, védelmébe veszi a német gondolkodót az ideológiai-stratégiai egyszer űsítésekkel szemben. F đ ellenvetése — amit külön tanulmányban fejt ki —,
KRITIKAI SZEMLE
1125
hogy Nietzsche drámájának megértéséhez az életsors teljes ismeretére van szükség: az esztéta ugyanis fiatal korában Lukácshoz hasonlóan a klasszicizmusnak hódolt, és az apollói valamint a dionüszoszi életelvben egyenérték ű, vagyis egymást kiegészit đ princípiumokat sejtett, következđleg az elmebeteg agyrémeit és kétértelm ű kijelentéseit nagy igazságtalanság egyrészt a teljes életpályára rálátni, másrészt pedig a nácizmus gondolati megalapozójává tenni. Lukács gondolatrendszere nagyobb mértékben igazolja a sztálinizmust, mint amennyire Nietzsche Hitler világuralmi törekvését vezeti be elméleti szinten — ez Nikola Milogevié tanulmánykötetének egyik fontos tanulsága. Legfontosabb bizonyítéka értelmében Nietzsche megvetette a német polgárságot, s a zsidóságban elsđsorban annak erényeit figyelte meg. Lukács pedig amellett, hogy a személyi kultuszt követő időszakban többször is szóvá tette a sztálinizmus kulturális torzulásait, nemegyszer hangoztatta a szovjet diktátor állítólagos bölcsességét és sajátos következetességét, mellékesnek tartva annak antiszemita hajlandóságát. Nietzsche ezzel szemben nem szolgálta ki korát és társadalmi rendszerét, s jó pszichológus létére tudott azokról az elđfeltételekr ől, melyek lehetđséget szabtak gondolkodása és életformája számára. Igaz, kultúra-koncepciójának elitjellege volt, ám az arisztokratikusságot nem hozta közvetlen összefüggésbe a fajisággal. Nietzsche és Lukács esztétikai gondolkodása redukcionizmusában mutat közösséget. Azonban míg Nietzschénél els đsorban pszichopatológiai okok derítenek fényt az egyszer űsítésekre, addig Lukácsnál a szociális patalбgiа módszeréhez kell folyamodni az egyoldalúság értelmezésével. A könyv szerzője a magyar filozófus pályafutását bírálva morális okokból kifolyólag alkalmaz reduktív módszert. Analitikus-logikai (olykor szemantikai) közelítésmódot alkalmazva, azt igyekszik bebizonyítani, hogy az esztétika az ideológiától távol es ő szellemi terület, s hogy b űvészi összekeverésükbđl semmi jб nem származhat. Ami azonban Lukács György munkásságának vizsgálatában alibit jelenthet, az Friedrich Nietzsche alkotásainak áttekintésekor mérsékeltebb sikerrel jár. Mintha Nikola Miloševié maga nem vette volna egészen komolyan a Lukács Györgynél kifogásolt szempontokat, mintha maga sem lenne egészen biztos benne: vajon a gondolkodók meghatározottjai vagy pedig teremt ői osztályuknak, illetve a korszellemnek. Nietzsche-tanulmánya tudniillik — noha erđsen aaiológiai jellegű — kutatja, nem pedig érvényesíti az értékelést. Arra figyel rendkívüli érzékenységgel: milyen ingadozások tapasztalhatók a német költ đ filozófus értékfelfogásában, s hogy az önellentmondások hogyan függnek össze a személyiség válságával, kés đbb pedig a súlyos betegséggel is. Miloevié az organicizmus korlátoltsága miatt tör pálcát a lukácsi módszer fölött, holott a vita hevében đ egy másik szélsđségbe esik, s a lélektani-patológiai szempontnak tulajdonit akaratlanul is kizárólagos fontosságot. Tanulmánya végén, mintha megérezte volna eljárása problematikusságát: „Mikor tehát itt Lukács orga-
1126
HÍD
nicista kiindulópontja helyett az individuális pszichológiai tényekkel is számolva közelítünk Nietzsche idea-világához, akkor ezt nem azért teszszük, hogy egy redukcionizmust másikkal helyettesítsünk, hanem azért, hogy lehetđleg minél teljesebben tekintsük át az említett ideavilág és pszichológiai háttere összefüggésrendszerét." A szerz ő rosszul védekezik: az ő alibije az, hogy vitatkozik. Különben azért redukcionista a szempontja, mert tétele folyamatos hangoztatásán és alátámasztásán inszisztálva (egyébként nem zárva ki a társadalomtörténeti összefüggések bizonyos fokú relevanciáját) egyáltalán nem mutat érdekl đdést az iránt: vajon Lukács koncepciója hol és milyen mértékben fogadható e1; illetve: melyek a tudományos határai egy sajátosan értelmezett hegeli--marxi ontológiának (vagyis -- a mű szempontjából — gnoszeológiának). Miloevié az ellentmondásokat kutatja Lukácsban, s Nietzschét elemezve is, megelégszik a szemantikailag kimutatott ingadozások felvázolásával. Ennek köszönhetđ en a gondolkodó fontosságát is sz űkösen határozza meg. Nietzsche jelentđsége szerint abban van, hogy els őként fedezi fel nyomatékkal a szenvedést mint alkotói stimulánsot, s hogy a pszichikai gazdaság, teljesség és egészség kultuszát 6 teremtette meg. Milo!evié a korszellemről is beszél, melyet a szociális tényez ők természetszer űen befolyásolnak; számára az is magától értet ődő, hogy Nietzsche el őtt a filozófiai gondolkodás lehet őségei kívülrđl feltételezettek voltak, ám az, amit belđlük a filozófus „kiválasztott s amivel a maga módján gazdagította e spektrumot, az már nem olyasmi, amit dönt đ módon meghatározhattak a szociális tényez ők". Aki némileg járatosa német szellemtörténetben, annak bizonyára ismerđsek e gondolatok. Mindenekel đtt Dilthey adott ehhez hasonló meghatározást a kor kiemelked đ képviselđje és a szellemi áramlatok kapcsolatát illet đen. A magyar irodalomtudományban viszont Halász Gábor portréfestésének a кiбmája egyezik meg majdnem szó szerint az el ő bbi definícióval. Nikola Miloševié számára e kitétel azonban csak elv és nem gyakorlat: őt nem a korszellem és az egyéni hajlamok metszéspontjai, új min đséget adó találkozása érdekli; számára az értelem kizárólag a m ű és az alkotó kapcsolatán belül fontos. Igy aztán Nietzsche-arcképének hátteréb ől kimaradnak a kortársak. Meggyđzően tárja fel ugyan az alkat rejtett rugóit, de mivel a gondolattartalom gazdagságát és a gyarapodást lehet ővé tevő szerteágazó gyökérzetet csupán korlátozottan mutatja be, ezért Nietzsche drámája jobbára csak egy átlagember tragédiájának t űnik. Az a többlet kerüli el a figyelmét, ami a német gondolkodót a legnagyobbak közé emeli, s ami századunk egyik legtöbbet olvasott ir бjává teszi. Fölényes logikával mindent megmagyaráz, s ezzel együtt bizonyos mértékig mindent leértékel. Azért menti meg védencét Lukácstól, hogy saját maga bánjon el vele. Mit ér ugyanis az a gondolkodó, akinél lépten-nyomon csak önellentmondásokra bukkanunk, melyeknek betegség az oka. Nikola Milošević számára Friedrich Nietzsche irodalmi h đs, akit sokoldalúan kell
KRITIKAI SZEMLE
1127
elemezni, megérteni, sajnálkozni rajta, de eszményképnek választani semmiképpen. Nem mutat érdekl ődést az iránt: van-e üzenete a múlt századi bölcsel őnek a mai ember számára. Ellentmondásos tételei közül melyik tűnhet igaznak manapság? Milo сvié a költőgondolkodó művészi értékeit is megemlíti, ám csak másodsorban, benyomásszer űen, nem pedig szoros összefüggésben a szellemi tartalommal. Nikola Milo evié számára az antropológia (nem véletlenül viseli els ő, világirodalmi elemzéseket tartalmazó könyve az Antropológiai esszék címet) sajátosan művelt pszichológiai módszernek a megnevezése. A Zarathusztra szerzőjének esetében két f őmotívumot ismer: a magányt és a betegséget. Szerinte Nietzsche azért vetette meg egyre dühösebben a német polgárságot, azért tagadta meg teljes mértékben fiatalkori reményeit, mert nemzetében nem találhatott megért ő barátokra. Emberr ől lévén szó, ez az összefüggés magától értet ődően mutatható ki. Csakhogy amennyiben Nietzsche számára a népszer űség bírt volna elsőrendű fontossággal, vajon nem fejl ődhetett-e volna gondolkodása meghatározott kultúrájú körök érdekl ődésének felkeltése irányába? Vajon nem egyszer űsítés-e a bölcselet f đokaként azt állítani, miszerint „Nietzsche rájött, hogy sem a hegeli abszolútum, sem pedig a német nép szelleme egyáltalán nem törődik az đ kínjaival és kellemetlenségeivel". Az igazság érdekében itt alighanem meg kell fordítania viszonyokat s a németség idegenkedését inkább következményként, mint okként felfogni. Ha ugyanis a filozófusok és esztéták következetességre törekv ő emberek, az állhatatosság annál inkább vonatkoztatható a fantaszta hajlamú Nietzschére, protestáns papok leszármazottjára. Az egyre agresszívabbá váló „dinamit-embert", többen, mint nem, elmebetegnek tartják; — s vajon számít-e valamit az észlogika megfontolása egy őrültnél? Véleményünk szerint tehát a szóban forgó életpályának az ingadozások ellenére is immanens teleológiája van, ami legfeljebb a munkásság végs ő szakaszában homályosodik el. A szálak, az összefüggések innen mutatnak a legtöbb irányba, hiszen Nietzsche olvasói később nem csupán a nácik voltak, hanem különféle világszemléletű művészek, sőt baloldali meggy őződésű forradalmárok is. Ha csupán a magány és a betegség véletlenén múlt volna, hogy a szoba Faustja a környezetével mer őben ellentétes életeszményt alakított ki kompenzációként, képzetvilágként magának, ez a körülmény kés őbb nem emelhette volna fel a gondolkodó m űveit hallatlan népszerűség szárnyára. A kimutatott értékváltozatok önmagukban csupán egy beteges személyiségválságban szenved ő elme dokumentumai. Nietzsche (az természetes, hogy a magánéletében elszenvedett vereségeiért való kárpótlással összefüggésben) szellemvilágban élt, s az utókor bizonyította be: csúcsai a maguk világában igazi csúcsok voltak. Következ őleg: — s ezt Milo иvi i elvben elismeri — a kor teremtette Nietzschét, a szociális meghatározottságok és az uralkodó filozófiai áramlatok a személyes életsorssal szövetkezve indítottak egy érzékeny alkatot a történelmi id ő emberi hiányai-
H1D
1128
nak egyfajta tudatosítására, a korábban transzcendens abszolút képességek és tulajdonságok költđi megszemélyesítésére. Nietzsche az ízlése szerinti emberre nem találkozhatott életében, s maga is egyre kevésbé lehetett olyan, amilyen szeretett volna lenni — inkább hát álmodott. S úgy látszik mások helyett is. Nikola Miloevié könyve az ember védelmében és az ideológiák ellenében íródott — kivételes jelent đsége ebben rejlik. Elvben pártfogolja ugyan a nagy egyéniség értékbeli többletét, sajátosan pozitivista analízise azonban önkéntelenül is kiegyenlít. Nem önti ugyan az értékes olajat és a bort a tengerbe, de olykor egészen közel áll hozzá. VAJDA Gábor
SARTRE ESZTÉTIKÁJA Mirko Zurovac: Umjetnost i egzistencija. Vrijednost i granice Sartrove estetike, Velika Edicija Ideja, Belgrád, 1978/III. A bemutatásra kerül ő könyv Mirko Zurovac doktori disszertációjának rövidített és némileg átdolgozott változata. A szerz đ arra a nehéz feladatra vállalkozott, hogy rendszerezze és kritikailag elemezze Sartre m űvészetrđl vallott, szisztematikusan soha ki nem fejtett nézeteit. Mivel Sartre esztétikai nézetei s űrűn átszövik filozófiáját és fordítva, filozófiája erđsen meghatározza esztétikáját, Zurovac mindenekel đtt részletesen ismerteti Sartre filozófiájának szinte minden fontos elemét. A könyv elsđ részének témája Sartre filozófiai alapállása. A szerz đ mindenekelđtt részletesen elemzi Sartre-nak az európai filozófiai tradícióhoz, elsđsorban a kartezianizmushoz és a fenomenológiai örökséghez való viszonyát, majd hangsúlyozza: Sartre azt a hagyományt folytatja, melyben hangsúlyozottan van jelen az az igény, hogy az ember a transzcendentális epochén keresztül önmagára támaszkodjon, saját magát tegye sorsáért felelđssé. Sartre ebben az igényben látta az ember perszonális transzformációját, mint a filozófiában való továbblépés lehet đségét. A fenomenológia kiindulópontjáról —, mely szerint a tudata gondolkodás kezdetén van -- be lehet járnia Létez őtől az Egzisztenciához vezet ő utat. De a tudat transzcendentális mezejét radikálisabban kellett megtisztítani, mint azt Husserl tette. Ezt Sartre a husserli perspektíva szerint, de egyben Husserllel ellentétben hajtotta végre, hogy hangsúlyozhassa: minden gondolkodás alapját egy prere f lektív cogitó képezi — innen kell a filozófiá-
KRITIKAI SZEMLE
1129
nak indítania. Így jutott el a bizonyosság bázisához, amib ől aztán le tudta vezetni filozófiáját. Elemezve Sartre filozófiai fejl ődését, Zurovac leszögezi, hogy a nagy egzisztencialista sohasem tudott teljesen megszabadulni a szubjektivizmustól, ami különösen m űvészet- és irodalomszemléletében lesz szembet űnő. Bírálja Sartre-ot, mert miközben a prereflektív cogito evidenciáját bizonygatta, nem látta be, hogy 1) maga a gondolkodás kezdete (ami minden szellemtudomány számára fontos) aporetikus, és csak dialektikusan lehet-szabad gondolkodni, és 2) a gondolkodás kezdetének aporiája épp a gondolkodásban fellelhet ő történelmi és szisztematikus tartalmak közötti aporia. Ebb ől a szempontból Zurovac joggal hangsúlyozza az európai metafizikának, különösen legel dialektikájának bizonyos el őnyeit a szubjektív irányultságú modern egzisztencialista filozófiákkal szemben. A tudat alapstruktúrájához való visszatérés Sartre számára a tudat modális explikáciбinak megértésére szolgált. Ugyanaz az osztatlan tudat explikál бdik a különféle modalitásokban — így jön létre a percepció, az emóció és az imagináció. Az imagináció a tudat egyik létformája, ami Sartre művészetelméletének alapja lesz. Épp ezért — emeli ki a szerz ő — a nagy egzisztencialista egész m űvészetelmélete végs őkig szubjektív marad. Hogy ezt bizonyítsa, könyve második fejezetében az imaginárius tudat fenomenológiájával foglalkozik. Sartre m űvészetszemléletének szubjektív jellege elsősorban abban az elvben jut kifejezésre, mely szerint a m ű imaginárius, nem más, mint az imaginárius tudat notikus korrelációja. A szerző hosszasan elemzi ennek az elvnek az értelmét, majd bírálja Sartreot, mert a művészi teremt őképességet a tudat egyik létformájának tulajdonítja — ezzel az ember szellemi státusa egzisztenciális státusra korlátozódik. 6 inkább úgy látja, hogy a m űvészet olyan képességen alapul, melyben nem tudatosodnak és f őleg nem különülnek el az olyan kategóriák, mint racionális és irracionális, tudatos és tudattalan, tudat és imagináció stb., tehát a m ű vészi alkotóképesség a differenciált képességek összessége, mely — mint összesség — jóval er ősebb összetev őinél. Sartre korai tanulmányai, els ősorban az imagináci бrбl szóló fenomenológiai indíttatású mű vei, egy esztétika csíráját tartalmazzák, de csak csíráját, hiszen Sartre sohasem fejtette ki szisztematikusan esztétikai nézeteit. Zurovac ezért a harmadik fejezetben arra az izgalmas feladatra vállalkozott, hogy választ keressen a kérdésre: milyen lenne ez az esztétika, ha Sartre vállalkozott volna szisztematikus levezetésére? A szerz ő ebből acélból Sartre prózáját, drámáit, kritikai esszéit és filozófiai műveit elemzi, melyek b ő ségesen tartalmaznak esztétikai jelleg ű mozzanatokat, utalásokat. Alapvet ő esztétikai nézeteit (a m ű mint imaginárius tárgy, a próza és a költészet szétválasztása stb.) a szisztematikusan kifejtett esztétikák fényében tolmácsolja. Az alapvet ő viszonyítási alapot azok az esztétikák képezik, melyek Husserl fenomenológiai módszerének a művészetre való alkalmazásából születtek. Szembet űnő kapcsolatot ta-
1130
HÍD
lál Hartmann objektív orientáltságú esztétikája és Sartre egyes m űelemzései között. Sartre nem utal ugyan Hartmannra, de ő is a mű befogadói aktusából indul ki, és nyíltan hangoztatja annak szubjektív jellegét. Sartre annyira biztosa mű alkotás imaginárius voltáról szóló tanítás helyességében, hogy merészen általánosít: ez az elv egyaránt vonatkozik minden művészetre és a szép minden válfajára. Kiegyenlíti a m űvészi képet, mely valamit ábrázol, a katedrálissal, melynek k őtömege önmagán kívül semmire sem vonatkozik. Zurovac szemére veti Sartre-nak, hogy egy kalap alá vette a m űvészetnek e két lényegében különbözd momentumát és azt, hogy a mű esztétikai létezésmódjának értelmét összekeverte a m ű tárgyának irreális létezésmódjával. Sartre-nak a m ű imaginárius lényegéről szóló tanításában Zurovac a fenomenológia idealisztikus magvát látja —amib ől Sartre iíj szubjektivisztikus elméletet konstruált. Igaz, azzal az állítással, hogy a műalkotás irreális, szembekerült mindazokkal az esztétákkal — például Kanttal —, akik ugyanarra a szintre helyezik a természeti szépet és a m űvészeti szépet, és joggal hangsúlyozta, hogy a természeti szép bizonyos szempontból messze elmarad a m űvészeti szépt ől. Ezzel a nézetével Marx művészetszemléletéhez közeledik (valami nem lehet szép, ha az emberi szellem nem nemesíti meg), de csakhamar „hibát követ el ", amikor azt állítja, hogy a szép az esszencia és az egzisztencia ideális egysége, s ezt az egységet nem lehet megvalósítani, csak elképzelni. Hogy értelmezhesse ezt az alapállását, Zurovac Sartre és Kant viszonyát kutatja, különös tekintettel az érdek nélküli (esztétikai) alapállás jelentésére és a célszer űség fogalmára. A célszer űség fogalma megnyitotta a kanti utat a metafizikához, Sartre-ot pedig az esztétika szférájában „az idealizmusba süllyesztette", ami ellen ontológiájában oly lázasan hadakozott. Sartre-nak az „idealizmus ellen folytatott kilátástalan harcát" Zurovac úgy szemlélteti, hogy részletesen tolmácsolja Sartre gondolatait a művész médiumválasztásáról, elemzi a költ ő és a prózaíró nyelvhasználata közötti különbségeket. A költ őt a szavak fizikai aspektusa érdekli. Mivel a prózaíró ezzel szemben a szavak jelentésével manipulál, a prózai műnek csak a jelentés tud egységet biztosítani. A szavak érthet ő mondattá való összef űzése mellett szükség van egy döntésre, mellyel a m űvész az olvasó rendekezésére bocsátja a leírtakat, kommunikatívvá teszi mondatait. A prózát tehát Sartre a jel funkciójára redukálta — abból a megfontolásból, hogy a jel feltételezi az embert. A prózai mű feltételezi az olvasót, ezért értelmét nyitottságában kell keresnünk: ugyanabban a m űben az olvasó más-más és újabbnál újabb értelmet fedezhet fel. (Csak zárójelben szeretném megjegyezni, hogy az olasz Umberto Eco a kérdésekben — a mű mint a jel funkciója, nyitott m ű, alkotó interpretáció — sokkal körültekintőbb, mélyebb és következetesebb, mint Sartre, ezért hiányolom kettőjük összehasonlítását, noha a közvetlen kölcsönhatásokról keveset tudok.)
KRITIKAI SZEMLE
1131
Ez a problémakör már Sartre művészetszemléletének legismertebb területére torkollik, az angazsált m űvészetr ől szóló elméletbe. Ennek tartópillére az egzisztenciális, angazsált és alkotó megértés. Az angazsált megértés feltételezi a befogadói személyiség alkotó szerepét. Sartre ezt tovább konkretizálja: az író saját kora közönségének ír, osztályszempontból is világosan meghatározott olvasónak, aki legjobban megérti gondolatait. Zurovac úgy látja, hogy tévedett Sartre, amikor feltételezte: ha nincs olvasó, nincs prózai alkotás sem. Az olvasóra szükség van ugyan, hogy a mű lehetőségből konkrét egzisztenciává min ősüljön, de hogy a mű modalitásában létezzen, elégséges a lehetséges olvasó is. Az olvasó csupán ideális lehetőség, amivel az írónak számolnia kell, miközben ír, de még ha nem is jelenik meg m űve, nem mondhatjuk, hogy tovább nem létezik: a m ű olvasója nélkül is létezik. Sartre nem látta be, hogy a m űvészet alapvet ő létezésmódja nem a valóság, hanem a lehetőség. A szerző Sartre szemére veti, hogy a prózai m űvet a jelentés funkciójára, az esztétikai élményt pedig a megértés funkciójára redukálta — igaz, az alkotó megértés funkciójára. Mindennek központi szerepe van Sartre esztétikájában, és egy j бl ismert, az utóbbi id őben egyre gyakrabban hangoztatott következtetésbe torkollik: a m ű kimeríthetetlen. Zurovacot azonban az aggasztja, hogy ha ínár így áll a helyzet, akkor egyáltalán nem lehet tudni, hog;= miben különbözik a m űvészi alkotás az ember alkotta „nem művészi" termékt ől, amit Sartre szellemében ugyancsak meg lehet érteni (akár alkotó módon is), m űalkotásként lehet befogadni. Továbbá, mit jelent ebben a szellemben azon m űvek megértése, melyek a történelem korábbi korszakaiból valók és az adott korban már ismertek, valamilyen módon ,;befogadottak" voltak. Úgy látom, ha Sartre is explicite feltette volna a kérdéseket, a modern m űvészet tautologikus válaszát adta volna: az a művészet, ami nekem művészet, amit én mint szabad aktív befogadó alkotó módon tudok olvasni, nézni, hallgatni ... S nyilván ugyanez vonatkozna a régi korok m űvészetére is. Sartre ebben a kérdésben is kap egy fekete pontot Zurovact бl — szubjektivizmusáért. Az az érdekes, hogy Zurovac pedig azért kap majd egy fekete pontot a radikális modernistáktól, mert szerintük „álproblémát" feszeget. Úgy érzem, Sartre ebben a kérdésben egyetértene a radikális modernistákkal. Nem egyformán gondolkodik a művész és az esztéta: Sartre a m űvészet-nemművészet szétválasztása tekintetében inkábba m űvész, mint az esztéta módjára gondolkodik. A továbbiakban annak bizonygatása következik, hogy amit Sartre a művészetről írt, egyáltalán nem ellenkezik a m űvészetr ől való egzisztencialista gondolkodás sajátosságaival. Az egzisztencialisták általános orientációja szubjektivisztikus, ezért teljesen elszakadnak az esztétikai fenomén objektív oldalától. Sartre például — mivel az a véleménye, hogy az esztétikai tárgy imaginárius egyáltalán nem elemzi annak objektív sajátosságait. 6 egy viszony korrelációját kutatja, ami számára egyenl ő
1132
HID
az esztétikai fenoménnel. Az esztétikai fenomén egész objektív oldalát feláldozta a szubjektív szabadságért. Az ilyen alapállás általában lehető vé teszi az egzisztencialisták számára, hogy egy nagy fogalmi rendszert alkossanak, amit aztán minden objektivitástól függetlenül, következetlenül használnak — ezzel kezd ődik az, amit általában egzisztencialista esztétikának neveznek, állítja a szerz ő, majd könyve negyedik fejezetében ennek általános jegyeit kutatja. A fejezet címe: Lehetséges-e egzisztencialista esztétika? Az el őkérdés: lehetséges-e egzisztencialista elmélet? Sokan adtak már erre a kérdésre negatív választ, hiszen az egzisztencialista filozófia arra törekszik, hogy megvédje a lényegében irracionális és szubjektív emberi egzisztencia legitim jogait, és — ami ezzel összefügg — igyekszik távol tartani magát a szisztematikus és elméleti alapállástól. Sartre h ű maradt ehhez az elvhez. A szerz ő ebben látja annak okát, hogy Sartre sohasem fejtette ki szisztematikusan esztétikai nézeteit és hogy nem írt szisztematikus etikát sem (noha a Lét és a semmi cím ű műve végén ezt megígérte). Zurovac azonban jdl látja, hogy ez még nem jelenti azt, hogy lehetetlen a m űvészet egzisztencialista interpretációja. Ez csak azt jelenti, hogy nem lehetséges a m űvészet szisztematikus egzisztencialista interpretációja. Az egzisztencialista gondolkodás nem kényszeríthető egy elméleti diszciplína sz űk keretei közé, de feltár egy sereg izgalmas kérdést, melyekkel szemben az elméleti-szisztematikus gondolkodás nem maradhat közömbös. Az egzisztencializmus szellemében az esztétikai nemcsak műalkotásokat folgal magába, hanem magatartást, alapállást, viselkedést is. Az esztétikainak err ől a következetlennek kikiáltott fogalmáról alkalmasabb közvetetten, mint szisztematikusan szólni. Ezért Sartre filozófiai m űveiben, regényeiben, drámiában, riportjaiban, esszéiben gyakran tesz említést m űvészekről, művekről, művészetszemléletekr ől. Filozófiai műveiben gyakran hoz fel példákat a festészet, a szobrászat és a költészet területér ől, hogy illusztrálja filozófiai téziseit. Regényeinek és drámáinak szerepl ői mindennapi életükben gyakran találkoznak m űalkotásokkal, s őt gyakran maguk is művészek. Sartre ezenkívül több esszét írt költőkről, prózaírókról, fest őkről, szobrászokról. Mindebből a figyelmes olvasó egy művészetelméletet vagy ha úgy tetszik, „esztétikát" desztillálhat, mely lényegében egzisztencialista. Ebben a tekintetben Zurovac joggal állítja, hogy „Sartre nem épített ki egy jól elaborált esztétikai rendszert, de ugyanúgy, mint az etika esetében, kerül ő úton és paradoxálisan ezt mégis megtette". Az Esztéta és m űvész című fejezetben Zurovac rávilágít arra, hogy az egzisztencialisták — Kierkegaard-tól kezdve — mennyire „következetlenül" használták az esztétikai fogalmát: az esztétikai jelentheti a m űalkotások birodalmát, de jelenthet létezésmódot is. A „szerencsétlen emberek" ebben a fogalomkörben nem valóságosan, hanem „csak" imagináriusan élnek — ez jelenti Sartre számára az esztétikai életet. Jean Genet neves író-költő munkásságát elemezve Sartre világosan kimutatta, hogy az esz-
KRITIKAI SZEMLE
1133
tétfikai egzisztencia struktúráját a társadalmi helyzet határozza meg. A valóságból száműzött poéta szabadon vállalkozhat arra, hogy „az élet peremén" valami sajátosat, egyénit hoz felszínre. Zurovac szerint az egzisztencialisták elsősorban azért érdemelnek vállveregetést, mert rávilágítottak arra, hogy „ez az egzisztálási mód sokkal elterjedtebb a polgári világban, mint azt sokan hiszik". Sartre-t azonban bírálja, mert miután kiegyenlítette a szépet az imagináriussal, feltételezte, hogy minden így meghatározott „esztéta" már — legalábbis potenciálisan — költ ő . A Művészet és egzisztencia cím ű részben a m űvészetnek az ember életében betöltött szerepér ől van szó. Zurovac felhívja a figyelmet, hogy a szabadság — ami az egzisztencializmus mindenható ideája — menynyire meghatározta Sartre ontológiáját, a хiológiáját, politikáját, etikáját, de művészetszemléletét is. Egzisztenciális-dialektikus módszerrel mutatott rá irodalmi műveiben, hogy az ember személyes életében nem tudja megvalósítani a m űalkotás logikailag szigorú létezésmódját, hogy ironikusan elvethesse azt a szélesen elterjedt tévedést, mely szerint a minden oldalról fenyegetett ember számára lehetséges az élet magasabb szintje — a m űvészet szerinti élet. Csak a gyáva emberek keresnek segítséget kész életformában, a szabad embernek meg kell szabadulni minden mechanikus életformától. Bizonyos tekintetben a m űvészet szerinti élet is lehet mechanikus, ha a személyes életben megvalósításra váró kész paradigmának tekintjük. Bőséges teret kapott a m űvészet társadalmi szerepének elemzése. Zurovac nem szorítkozott az angazsált próza vizsgálatára — mint azt a Sartre-interpretálók eddig általában tették —, hanem az angazsált próza problémakörét is Sartre-nak a m űvészi fenoménről vallott nézetei fényében interpretálta. Abból a kiindulópontból, hogy az író a befogadó számára alkot és a befogadó nélkülözhetetlen m űve tényleges realizálásához, Sartre levonta a m űvészet társadalmi szerepére vonatkozó következtetéseit. Zurovac hosszasan bizonygatja — úgy érzem, immár feleslegesen —, hogy Sartre angazsált irodalomról szóló elmélete mögött egy szubjektív művészetfogalom áll, ezért az angazsált m űvészetr ől szóló elméletét nem tudta a mű vészetfogalomból levezetni. Mivel a prózai irodalomról annak jelentése alapján ítélkezett — a jelentés ilyen esetben mindig absztrakt Sartre figyelmen kívül hagyta az irodalom közvetlenségét, ami érzéki momentumából következik, és azt a lehet őséget, hogy a művészetet jól megkülönböztesse a tudománytól. Zurovac igyekszik pótolni Sartre mulasztását, és a m űvészet sajátos jegyeit a tudománnyal vont párhuzamban keresi. Szerinte a m ű vészet specifikussága épp érzékiségéb ől fakad, és ez képezi angazsáltsága lehet őségének alapját. A m űvészet és a tudomány két egyenrangú kulturális forma, de a m űvészetet az tartja életben, hogy megismerési formája más jelleg ű, hogy a művészet mást akar megismerni, hogy a m űvészet valóságossá teszi a megismerést (materializálja), a m űvészet a tudománytól eltér đ módon hordozza és köz-
1134
HID
vetíti az igazságot, — a m űvészet és a tudomány eltér ő módon kompenzálja azt, amit az ember nem tud elérni a valóságos életben. Mindezt igen alaposan vezeti le, majd leszögezi, hogy a m űvészet szubjektív felfogása lehetetlenné tette Sartre számára, hogy feltárja annak specifikus jellemzđit, de lehető sége nyílt arra, hogy a társadalmi viszonyok remek fenomenológiáját vezesse 1e. A Sartre módszerének határai cím ű fejezetben Zurovac filozófusunk irodalomkritikai fejl đdését és két periódusát különbözeti meg: A tudat elemzése és A történelem elemzése címen. Az elsó periódust — a kezdeti kritikáktól aBaudelaire-monográfiáig — a heideggeri kérdés határozza meg: „Hogyan lehetséges egyáltalán az emberi gondolkodás?" Az idevonatkozó sartre-i alapállás már Husserl fenomenológiájának alapgondolataival foglalkozó szövegeiben felfedezhet ő. Sartre ebben a periódusában úgy véli, hogy miel đtt a kritikus egy alkotó technikáját értékelné, meg kell határoznia a metafizikát, amire az adott technika utasít. Bataille-ról szóló tanulmányában mélyed el el őször az alkotó intim világában és fedezi fel az irodalomkritika határait. Itt kezd ődik az egzisztenciális pszichoanalízis, mely Baudelaire-tanulmányában a szabadsággal küzdi tudatról vall. De ebb ől a tanulmányából még hiányzik az a pszichoanalitikus módszer, mely Baudelaire-t a történelmiség fényében értelmezhetné. Második periódusában — mely Genet-r ől szóló tanulmányával kezdődik — Sartre belátja, hogy a tudat létezésmódját feszeget ő elemzés mindaddig nem lehet komplett, míg a történelmi szituáció figyelmen kívül marad. Zurovac pozitívan értékeli Sartre pogresszív-regresszív módszerét, hiszen az a Genet-tanulmányban rendkívül termékenynek bizonyult. Az egzisztenciális-pszichoanalitikus módszerrel már óvatosabban ítélkezik: érdekes, de termékenységét hadd igazolja a történelem. Szerz đnk elismeri, hogy a művészet helyet kap az imaginárius birodalmában, de figyelmeztet arra, hogy az imagináriust is az élei tapasztalat determinálja. Az él ő tapasztalat feltárása segíthet az imagináris megértésében, de sohasem tudja teljes egészében megmagyarázni. A m űvész neurózisa keményen alátámasztott tény, de a m űvész motivációival nem magyarázható kielégít ően a kész mű. Sartre „pozitivista orientációja" egzisztencialista álruhába öltözött — így Zurovac —, ami legjobb esetben jól jöhet bizonyos konkrét m űvek megértéséhez (például Flaubert egyes szövegei, melyiket Sartre remekül elemez), de Zurovacot elkeseríti az a tény, hogy ezzel a módszerrel nem lehet megválaszolni a régi kérdést: mit đl művészi a művészi? Úgy véli, hogy Sartre ár ellen úszik, hiszen kora (korunk) els đsorban a művel és annak objektív elemzésével foglalkozik. Sartre ezzel szemben az alkotó aktus problémáját kutatja, leszögezi, hogy az esztétikai tárgy nem létezik reálisan, hogy kés đbb az alkotó problematikájára koncentrálhasson — az eddigi esztétikai gondolkodástól meglehet ősen idegen módon. Mindkét pe-
KRITIKAI SZEMLE
1135
riódusában a szubjektum szabadságára esküdött, de szem el ől tévesztette magát a m űvet. Zurovac fejcsóválása nem marad el. Végezetül következzen a mi értékelésünk. Zurovac könyve kit űnđ munka. Amellett, hogy részletesen és alaposan elemezte Sartre esztétikai nézeteit, felvetett egy sereg izgalmas modern esztétikai problémát. Nem riadt vissza a nagy egzisztencialista autoritásától, vitába szállt vele, terjedelmes, becsületes elemzéseivel hozzájárult ahhoz, hogy a sartre-i gondolatok úgy honosodjonak meg szellemi életünkben, ahogy az elvben a legegészségesebb: kritikusan. Azonban — és eze sorok írójának szubjektív ellenvetése — a könyv olvasása közben felmerül egy aggály. Hiszen már ebbđl a rövid ismertet đbđl is kiderül, hogy Zurovac kritikai megjegyzéseinek leggyakoribb célpontja Sartre m űvészetfogalmának szubjektivitása. A klasszikus esztétikákon felnevelkedett olvasót ez nyilván nem is sérti, de én — lehet, hogy helytelenül — a modern m űvészet fényében Olvastam a könyvet. Igy merülhetett fel a kérdés: mi is az a m űvészetfogalom, vagy másként, mib ől vonódik el a művészetfogalom? A művészetfogalom a konkrét m űvekből vonódik el, vagy ha jobban tetszik, absztrahálódik. Ezzel nyilván egyetért velem Zurovac is. De melyik konkrét művekből? Ahány izmust, művészeti magatartást tudunk felsorolni, szinte annyi m űvészetfogalomról lehet beszélni. Egy önként adódó lehetđség, amit egyesek (tévesen) el is fogadnak: az a m űvészetfogalom, ami a művészettörténetben kitermelt m űvekben közös. Ellenvetésem: ez egy üres halmaz. Az egységes világnézet felbomlása az egységes — objektív — művészetfogalom felbomlását (is) jelentette. Ezért, különösen századunk közepét đl errefelé — úgy látom —, lehetetlen objektív m űvészetfogalomról beszélni. Az empirikus esztétikák ezért szükségszer űen szubjektivisztikusak, ha meg akarják határozni a m űvészetfogalmat, a filozófiai esztétikák pedig a konkrét m űvek egyre nagyobb területére nem érvényesek. Sartre esztétikája ebben a tekintetben sajátosan viselkedik: (amennyiben filozófiai) a filozófiai el őfeltevések parancsolják a szubjektivitást, azt a szubjektivitást, ami az empirikus esztétikák esetében a m űalkotások heterogenitásából következzen szükségszer ű. Ahhoz, hogy valaki elfogadhatóan tudja bírálni Sartre szubjektív m űvészetfogalmát, meg kell határoznia saját objektív m űvészetfogalmát. Empirikusan ez lehetetlennek tűnik, mert — mint fentebb rávilágítottunk — a m űvészettörténetben, különösen századunk m űvészettörténetében, a m űvek között nincs semmi közös. Marad a klasszikus megoldás: az esztétikát a filozófiából, például a történelem filozófiájából levezetni. De ehhez szükség van arra, hogy vagy legyen a kritikusnak saját filozófiája, vagy fogadjon el egy filozófiai rendszert mint saját esztétikájának kiindulópontját. Csak így lehet objektív m űvészetfogalmat konstruálni (a megszorítás: a kiépített vagy átvett filozófia ne parancsoljon szubjektivizmust, mint például az egzisztencializmus esetében). Mivel Zurovac nem így járt el, objektív okoból nem tudta meghatározni saját „objektív m űvészetfogalmát". A
HID
1136
következmény az lett, hogy nem tudjuk megítélni, milyen alapról kritizálja Sartre szubjektív m űvészetfogalmát, milyen az ő művészetfogalma. Hogy félreértés ne essék, ezzel nem azt akarom mondani, hogy miel őtt valakinek filozófiája és esztétikája lenne, nem írhat tanulmányt egy esztétikáról. Írhat, s őt az ilyen állapot bizonyos el őnyökkel is járhat: elülrđ l tudja nézni az adott rendszert, szisztematizálhatja, fel tudja fedni következetlenségeit, bels ő hibáit stb. Ezeket az el őnyöket Zurovac remekül kihasználta, de kritikája kissé túllépte a helyzetéb ől adódó lehetőségeket. Olyasmit is bírált, amihez nem volt alapja — így joga sem. SEB ŐK Zoltán
BÚTOR-URALOM Mándy Iván: A bútorok. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1980 Mándy Iván azon viszonylag kevés magyar írók közé tartozik, akik a fantasztikum segítségével mondják el véleményüket az emberekr ől és általában a világról. A fantasztikum természetesen akkor képvisel irodalmi értéket, amennyiben forma, illetve, ha a hihetetlen esemény nem öncélúan szerepel a m űben: ha az olvasó elkápráztatása pusztán látszólagos, valójában az ébresztés, az elgondolkodtatás a szerz đ célja. Írónk művészete ilyen indokokkal affirmálja a hihetetlent, eltekintve a ritkább esetektől, amikor kizárólag — némi öncélúsággal — komikus hatásra törekszik. A bútorok című szövegsorozat fantasztikumának az a jellemz ő vonása, hogy a legtöbb egységben életre kel a lakásberendezés, s úgy viselkedik, mint az emberek. Az utóbbiak viszont — s ez már kevésbé számít újdonságnak a szerz đ világszemléletében — tárgyszer ű jelleget öltenek. E kiegyenlítődés kővétkeztében párbeszéd folyhat közöttük, nem számítva azokat a helyzeteket, mikor a dolgok több humánumot rejtenek magukban alkotójuknál, és méltatlankodva súgnak össze a háta mögött. Röviden: Mándy Iván szövegei megszemélyesítik a tárgyakat, ám ezt egyáltalán nem költői célzattal teszik, s ha akadnak is lírai elemek a m űben, az nem a társalgó székek és asztalok szituációjának következménye. Annál kevésbé, mithogy Mándy az ember és környezete közötti szakadást, tehát tulajdonképpen drámaiságot akar érzékeltetni. A h ős számára a zavarodottságnak, a félelemnek és a hallucináci бnak, az olvasó szemszögéből viszont a groteszknek és a komikumnak az a forrása, hogy az emberek legalább olyan gyorsan képesek megváltoztatni környezetüket, mint amilyen mértékben összen őttek a körülöttük lev ő tárgyakkal. A belső és a külső idő súrlбdását Mándy Iván a nevetségességig fokozza
KRITIKAI SZEMLE
1137
fel. Az ilyen egységek arról tanúskodnak, hogy a mai ember életdinamikájának látszata sokszor ellentétben van az élmények visszahúzó tartalmával. Az egyik szöveg szerepl ője például akkor kerül időzavarba, akkor pergeti visszafelé tudatának filmkockáit a megszólaló bútorzat, amikor új lakásba költözvén ki szeretné cserélni. A tárgyakhoz való viszony nemritkán szimbolikus érték ű Mándy Iván legújabb könyvében; s őt talán úgy is fogalmazhatnánk, hogy egyes jeleneteit parabolaként kell felfognunk, annál is inkább, mivel a jelentés viszonylag egyértelm ű , vagyis a jel és a tartalom síkja majdnem párhuzamos egymással: „Egy kis üzletben" például kék bútort árulnak, s a polcon egyetlen kék könyv található: „A kék fedelek között maga a semmi." A kék szín közismerten a kispolgári ízlésnek a jelképe, s az is természetes, hogy ma már mindenki „el őkelőségre" törekszik, s az ennek megfelel ő üzletben a választékosabb barna színt választja. Az egyik idill elévült, a másik virágkorát éli. A lényeget Mándy az általa kialakított effektussal domborítja ki. Az emberek bonyolult okoknál fogva félnek attól, amihez vonzódnak: a barna bútorok üzletében a férj például úgy viselkedik, mintha üldözési mániában szenvedne. Indoklás nincs, a szövegben a groteszk magatartás küls ő leírásával találkozunk. A kulcsot maga a helyzet kínálja: az író nem boncol, nincs mellékes megjegyzése. Egyszer űen vizuálissá teszi azt, ami az emberben legbelül gomolyog, ám az illemtani konvenciók nem engedik felszínre törni. Ha a hagyomán} os realizmusa társadalmilag szokatlanból építkezik, Mándy Iván szű kebbre vonja a kört, és az egyén önfegyelme által tiltottat teszi szabaddá. Szereplő i nem ismerik az akarat béklyóját, ötleteikkel, pillanatnyi szeszélyükkel azonosak. Akkor is rabjaik környezetüknek, amenynyiben látszólag — minta férj esetében tapasztalhatjuk — ellenállnak a meghatározó er őnek. Mándy Iván prózája szívesen merít olyan, történelmi id őtől többékevésbé független emberi tulajdonságokból, amilyen az eszel ősség. Ha van monotóniája ennek az írásm űvészetnek, akkor az ennek az alaptémának a kimeríthetetlenségével magyarázható. Az új kötetben is akadnak darabok, melyekben a bútor mellérendelt szerepet játszik, lévén, hogy a hozzáfűződő tettek rugója magában a torzulásra hajlamos emberi lélekben gyökerezik, s maga a tárgy pusztán ürügy az anomália (gyakran az öregkori szenilitás) felnagyítására. Az ekképpen született képek jelentőségét az élesen metsz ő nyelv emeli túl a riport vagy a dokumentum szintjén. Arra a szituációra gondolok, amikor a használt bútort máglyára hányó öregasszony nem biztos benne: vajon valóban meg kell-e érkeznie az újnak. Ha ilyen esetekben a tárgy pusztán másodlagos kellék, akkor az ellenkez ő végletre is akad példa. Van olyan jelenet is, melyben a rekamié a leveg őben lebeg, aminek aligha lehet mélyebb értelme a szürrealisták jól bevált polgárpukkasztó módszerénél.
lTD
1138
A tárgyak igen gyakran emberi tulajdonságokkal rendelkeznek Mándy Iván művében. Többnyire tökéletesebbek annál, aki életre hívta őket. Kiegyensúlyozottak és sztoikusak, önmagukkal mérik az id őt. E1đfordul velük, hogy szentimentálisak, némely esetben pedig támadóak is, ám méltóságukat jobban meg tudják đrizni annál, akivel szemben majdnem mindig fölényben vannak. Ők állandóak, nem ismernek szeszélyt, és a folyamatos szolgálatban vélnék megtalálni önmaguk és alkotójuk boldogságát. Mándy Iván humora tehát mélyebb annál a hatásnál, amit egy-egy szövegegysége kiválthat olvasójában. A változatlanul gyarló emberi természet komédiáját játszatja el a tárgyak él đ színfala el đtt. A vicc nála egy világtapasztalat hullámzó felszíne, ha ez néha túlságosan átlátszónak t űnik is.
VAJDA Gábor
NYELVÜNK VIRÁGAI, A SZ0LASOK O. Nagy Gábor: Mi fán terem? Magyar szólásmondások eredete, Gondolat Kiadó, Budapest, 1979 O. Nagy Gábor a 73-óan elhunyt kiváló nyelvtudós húszévi szótári munkája során a magyar tudományos lexikográfia és lexikológia kiváló szaktekintélyévé vált. Az értelmez đ szótárak szerkesztése s a szinonimaszótár készítése (melyen haláláig dolgozott) mellett h ű maradt eredetileg választott nyelvészeti tárgyköréhez, a szóláskutatáshoz is. Hosszú éveken át kitartó szorgalommal gy űjtötte és szigorú tervszer űséggel rendszerezte a magyar szóláskincset. Igy születtek a kérdéskört módszeresen feldolgozó tanulmányai: Szólások és közmondások gy űjtése, Nyelvünk virágai, a szólások, A magyar szólásmondások eredete, Néhány szó a közmondásokról, hogy csak a legismertebbeket említsük. E tanulmányok mellett a Magyar Nyelv és a Magyar Nyelv őr 1952-72. közti évfolyamaiban sok szólásmagyarázó cikke jelent meg, melyek O. Nagy Gábor nyelvészeti, irodalmi, tárgyi, társadalom- és m űvelđdéstörténeti tájékozottságát bizonyítják. Módszerének jellegzetessége, hogy az alkalmiságon és ötletszerűségen túl sajátos rendszert igyekszik teremteni a szólásmagyarázatokban: típusokat alkot, kielemzi a rokon vonásokat, csoportokat fog össze az értelmez đ elvek hasonlósága alapján. A nagyközönség számára O. Nagy Gábor neve els đsorban a Mi fán terem? szerzđjét jelenti, de az 6 neve álla már két kiadást megért Magyar szólások és közmondások című hatalmas kötet címlapján is. A mintegy 20 ezer kifejezésformát tartalmazó m ű a mai köznyelven kívül felöleli a régiség és a tájnyelvek frazeológiai anyagát, s ami értékének f đ tényezđje: közli a szólások és közmondások változatait, jelentéseit, stí-
KRITIKAI SZEMLE
1139
lusértékét, használati körét és szinonimáit is. E könyv nemcsak a tudományos korszer űség és rendszeresség mintaképe, hanem a magyar szellemiség, a magyar népi szemléletmód és képzeletvilág foglalata is; .a múlt nyelvi múzeuma. A magyar szólásgy űjteménybđl hiányzó eredetmagyaráxatokat pótolja a Mi fán terem? kötet csaknem 300 részletesen és népszer ű formában kidolgozott szócikke. Életm űve, a torzóban maradt szólásmagyarázó szótár kidolgozása közben összegyd16 új eredményeit népszerű, olvasmányos formában is közzé akarta tenni a Mi fán terem? folytatásaként; anyaga azonban feldolgozatlan maradt. A Mi fán terem? közel 350 szólásmondás eredetét tárja fel az olvasó elđtt. Kovalovszky Miklós, aki a harmadik bđvített kiadást rendezte sajtó alá, O. Nagy Gábor hagyatékából 30 szócikkel b đvítette a gy űjteményt és bevezet őként közli a Nyelvünk virágai, a szólások cím ű tanulmányt a szólásokról és szóláskutatásról. A kötet célja — amellett, hogy értelmezi leggyakrabban használt szólásainkat —, hogy feltárja elhomályosult eredet ű szólásmondásaink keletkezésének titkait. Régebben a szólások lényegét abban látták, hogy a nemzeti léleknek sajátos, minden más nyelv számára idegen kifejezései. O. Nagy Gábor ezt megcáfolja tanulmányában is és a szólásokban is, hiszen gyakran a legsajátosabban magyarnak érzett szólás éppen úgy jövevény nyelvünkben, ahogy szókincsünk tekintélyes része is más nyelvekb đl való átvétel. Ebb đl kifolyólag szólásainkat nem „gyökeres magyarságukért", hanem stilisztikai értékükért becsüljük; segítségükkel gondolatainkat változatosan, színesen, szemléletesen fejezzük ki. A szólásmondások eredetének kutatásában O. Nagy Gábor f đ feladatának tekintette, hogy történeti alapon megvilágítsa azt az elhomályosult kapcsolatot, amely a szólást alkotó egyes szavaknak és a szólás egészének jelentése között van. Meg kell ismerkedni a szólásokat alkotó szavak teljes használati körével, elavult és nyelvjárási jelentésével. Ezek ismeretében található meg az id đk folyamán feledésbe merült vagy csak valamely vidék lakói számára ismeretes vonatkozás, amely egy-egy elliomályosult eredet ű szólás magvát alkotó szó mögött lappang. Igy juthatunk el a szólás keletkezésének megértéséhez. Például: „Ha valakinek sikerült úgy elillannia, megszöknie, hagy már nincs remény az elfogására, azt szoktuk mondani: ütheted már bottal a nyomát!" Mindannyian jól ismerjük, sđ t használjuk is az említett szólást, de kevesen tudják, hogy a „bottal ütni a nyomát" egykor széles körben elterjedt babonás hiedelem volt; ha ártani akartak valakinek, annak a lábnyomán, ruháján, viaszból formált képmásán valami varázslatot végeztek. Németországban pl. hittek benne, hogy ha a tolvaj lábnyomába koporsószeget vernek, a tolvajnak meg kell halnia; vagy megverték a. távollev đ személy ruháját és azt hitték, hogy ezzel fájdalmat okoznak a ruha tulajdonosának. Mindez azonban azt jelentette, hogy bármely varázsló eljárást vették is el đ , a tolvajon vagy gyilkoson többé bosszút nem állhat-
T-ID
1140
tak. O. Nagy Gábor bármennyire tetszet đsnek tartja e magyarázatot, két okból nem fogadja cl: nem sikerül kimutatni olyan hazai babonát, amely a távollevđ lábnyomának megverésére vonatkozna; másik ok: a fenti szólásmagyarázat nem veszi tekintetbe a kérdés nyelvi oldalát, nincs tekintettel szólásunk legrégibb el đfordulására. Szkhárosi Horváth András XVI. századi prédikátor egyik versében írja: „Nem tudják, mit mondanak ... Ezek a nyomát az bottal ütik az elfutott nyúlnak." Ebb đl kitűnik, hogy szólásunkat minta vadászat szaknyelvéb đl kiszakadt, átvitt értelmű kifejezést használták; hiszen a hajtók szokták bottal ütni a bokrot, az avart, hogy a vadat a vadász elé zavarják. Ha a vad már elmenekült, csak a nyomát üthették és ez éppoly hiábavaló, é гtelmetlen dolog volt, mint annak a szökevénynek az üldözése, akir đl azt mondjuk, hogy annak már bottal üthetik a nyomát! A gyűjteményben ábécé sorrendben követik egymást a szólások és azok eredetmagyarázata; az egy-egy szólás után az irodalmi el đfordulást is jelzi (Kovalovszky az egyes szócikkek irodalomjegyzékét kiegészítette a legújabb kutatások eredményeivel). Az idézett források jegyzéke és a betűrendes szó- és szólásmutató zárja a kötetet. VAJDA Zsuzsa
KÉPZ Ő M О VÉSZET BIENNÁLE VAGY VINO DA TÁVOLA ROSSO (jegyzet vagy Imbottigliato Per G. Chelazzi S. Pieraccioni Nelle Proprie Cantine in Fiesole)
Р. A. Firenze DA G.
Ha elfogadjuk a kierkegaardi három fokozatot: esztétika, erkölcs, vallás, akkor az a következđképp konstituálódik Velencében: az elsđ mindenképp az élet hedonisztikus oldala, a második, az erkölcsi, az a ne vadássz az én területemen!, míg a vallása szemet gyönyörködtetés révén kapcsolódik vissza az els đhöz. Az idđtálló remekm űvek, mondjuk a freskók, leszámítva az idđ harapásait nem sokat változtak, ellenben változtak a lakosság szempontjából olymód, hogy általuk 6k közelebb kerültek a mindent mozgató, mindezt mozgató pénzhez. Az egész Velence egy fejlett hálózatú pénzgy űjtđ terület, a Canal Grande, a díszes kanális, egy rendkívül jól szervezett pénz-lefolyó. Csodálatos, hogy ez a rengeteg vaporetto, rengetek taxi és privát járm ű nem ütközik folyton össze ezen a csatornán, amit végtére is nem lenne oly nehéz átúszni. Még a rialtói sörözđ legvízközelibb asztala sem részesül valami gyalázatos fröccsben — a .hullámok megtörnek a domborított él ű lépcsđkön. A
KRITIKAI SZEMLE
1141
sörre bor mindenkor szabálya szerint vörösborozgatva töltjük az estét a Locanda dalla Mora teraszán, muskátlik közt, felettünk színes ég đk. C7ldögélünk. Egy kék, két sárga, egy Piros, ismét kék, egy zöld és egy színtelen. A muskátlik csípđs illata vegyül az alattunk kanyarodó velencei utca, a szűk kanális sós, áporodott szagával. Gondolák haladnak el rajokban. Minden rajhoz egy harmonikás tartozik és egy énekes — els đrendű ripacs, kikopott operaénekes gyanánt, széttárt karokkal nyújtja, gurgulázza, énekli a Santa Luciát. A turisták mexik бiak: Mehikó, Mehikó! — rikoltják. Viva Zapata — vágja rá az egyik erđteljesen man đverezđ csбnakos. Erre tapsolunk, amitđl a kreol, örömtđl sugárzó arcok még elragadtattabbá válnak: Viva Mehiko! Viva Mehiko! --
đ
7
~
3 h
а
А
h ~+
O►
~ ~? дт
t
о~ b .
~
b'
# r
.
o+
Хifk
HfD
1142
A fenti verset két japán jegyezte le, akiket borunk és őszinte szándékunk vonzott asztalunkhoz. Az egyiket Uszaginak hívják. Az érintetlenség mítosza: a szépleány és az almafa. A lány még sz űz, erről árulkodik a hajviselete. Elsétál az almafa alatt, ahol az ifjú els ő pillantásra belészeret. Szerelme lobbanékony. A költeménye n ői haj és a letépetlen, szimbolikus alma találkozásával hozza létre többletét (?). A szemközti ormótlan ajtajú, súlyos zsalugáteres házba egy macska igyekszik bemenni, de amikor az ajtó kinyílik, az állat elfut, s tisztes távolságról szemléli bizalmatlanul az đt becsalni igyekvő árnyat. Reggel, ugyanott, egy állványt veszünk észre lekváros reggelink közben, míg a . tegnap sziporkázó égők tehetetlenül fityegnek prózai zsinegükön, s a muskátlik is valahogy hitványabbak. Az állvány mellett egy jól fésült alak szorgoskodik: eltávolodik tőle, szemléli elégedetlenül, megcsóválja a fejét, ismét közelítve húz egy-két vonalat, lehajol, majd szétreped fenekén a nadrág! állapítjuk meg kissé rosszmájúaan. Egyáltalán nem Van Gogh típusú Lesír róla, hogy a maga nemében ugyanolyan giccses alak, mint a tegnapi énekes. Ha az öreg, indulatos Pound még járná Velence utcáit, lehet hogy úgy rúgná picsán, hogy összetörné vele -- mini valami makulátlanul fehér nadrágos tekegolyóval -- Murano összes óriási m űgonddal fújt üvegét. Marin de Luigi kapart vásznai érdekesen hatnak környezetükben, a San Stae templomában. (Marin de Luigi/MARID DE LUIGI.) A legjobb nyilván a NON FINTO című kép, amelyiken a kaparása befejezetlenség érzetét kelti azáltal, hogy a vonalak csak a kép bal felén metszik egymást, míg ez az élénkség elmarad a kép jobb oldalán. Említésre méltó még a GRATTAGE SUTELA vékony, kankori kaparású fanszőrzet-effektusaival, pinaszőr-dinamizmusával. A GRATTAGE SUTELA 1967 ugyanaz feketén. C' Pessaro: Vincenc Benes~ , Bohumil Kubi§ta, Josef Čapek, V. Spala, JOSEF SIMA földhöz kötött fekete felh ője mint valami lel.ncolt vagy pálcikákkal alátámasztott zeppelin. 1930-ban készült, er ősen emlékeztet Dalira. GUTREUND festett munkás-szobra idegesít ő kertitörpeségében. FRANTIŠEK KUPKA rendkívül változatos, termékeny, több szimultán korszakkal. Az ókort felelevenít ő képei Gutfreund törpéihez közelítenek. Az itt kiállított Picassóról és Braque-ról nem szólnék. A márvány alagútban sorakozó mellszobrok mellett kék m űanyag vödör. Mindent lassan befut a borostyán. Scuola Grande: BALTHUS kétségtelenül eredeti alkotó. A pszichoanalízisnek bđ anyaggal szolgáló, hosszú id őt felölel ő munkásságában van valami Bataille-ra emlékeztet ő gyermeteg perverzió. Groteszk gyermekfigurák elevenednek meg vásznain, koraérett gyermekek cselekszenek kéjesen. A LA STRADA című mű történése: egy kamasz hátúlr бl elkap egy kislányt, egy kukta nézi cölöpmereven, egy zöldsapkás gnóm mutat —
KRITIKAI SZEMLE
1143
a piros labdára, egy munkás visz át egy deszkát az úton, egy átszellemült, holdkóros fiú lépked ki a vászonból, egy fekete ruhás, vastag bokájú nő a hátát mutatja, anya viszi karjai közt éppen ledoktorált, aprócska fiát. Egy másik, homályos pannón meztelen bakfis hanyatlik a karosszékbe, míg csúnya hugocskája elrántja a függönyt a szobába tóduló fény el đl. A háttérben kancsó és macska. Mindez az árnyak furcsa játékával. V1N0 BIANCO DISTRIBUTO DA SAN MARCO MESTRE ITÁLIA VINO DA TÁVOLA Kellemes este, a japánok a másik asztalnál ülnek, nagyon kacsintgatnak felém. Mi van, a japánok sosem vesznek bort? S nyújtotta nékem habfehér kezét, Tenyerében gömböly ű almát A rózsaszín őszben találkoztam véle, đ volt az, az els ő szerelem. Az Apperto '80 termében, napjaink m űvészetének a kiállításán répát eszik ALFRÉD KLINKAN narancssárga nyula. TONY CRAGG a kék műanyag vödröt törte szét. Szétzúzott egy játékautót, széttört egy játékgereblyét, összetaposott egy plasztikus labdát, s a roncsok közepébe egy letarolt tekebábut helyezett. F. PEZOLD TOILETTE 1979 c. filmjének a projekciójáról lekéstünk, így legalább nem érhetnek azoka bizonyos vádak, amelyek el-elhangzanak néha specifikus érdekl đdési körömet illetđen. JULIÁN SCHNABEL szintén tör: csészéket, csészealjakat, tányéraktit, gipszszobrot, s ragaszt méretes pannóra: Másik kollázsán eredeti tehénb őrsáv szerepel. SANDRO CHIA vásznán a halál exhibicionista mozdulatával tárulkozik ki a meghökken ő járókelđ elđtt, amíg a kis rajzfilmbeli róka bokszoló alapállásba helyezkedik. MARTIN DISLER a kiűzetést megel őzđ bűn lakonikus vécérajz-változatát nagyította ki kiszínezve azt, revolverré stilizálva a hímvessz őt. ROLF GEISSBÜHLER pop vásznai mint pelenkák lógnak a falon tele gyermeteg, excentrikus firkantással.
1144
HfD
JOE ZUCKER plasztikus festékkel, valami elasztikus műanyaggal dolgozik, gyárt színes ál-vitrázsokat, olyan kihívóan nyomkodnivalókat mint a klistély vagy krisztír — ezzel csúfolva meg a kemény, hideg, hajlíthatatlan, fémkeretes üveget. ROBERT ACKLING vízszintes, párhuzamos vonalakból álló kompozíciójából ragadja ki az egyeneseket és keretezi be azokat külön-külön, mintha a pázsit körül kifeszített térmagasságú drótot részesítené megkülönböztetett figyelemben. LUCIANO CASTELLI a punk hatására ragasztja körül pávatollal a punk-díva poszterét. ANNALIES KLOPHAUS zsírpapírjain a hangjegyek, a t űzijáték és az ondósejtek röcög ő hasonlóságára hívja fel a figyelmet rendkívül dinamikusan, ível ően, körkörösen, egyenesen és idegesen. FRANCESCO CLEMENTE kapu nagyságú festményein az ehun viszit mutató Pierót elkapják, immobilizálják, aztán kive-
rik a farkát, seggébe dugják ujjukat, fél szemét kinyomják — egy nyúl és egy bagoly mindezt békében szemléli. Mindketten tudják, hogy a szegény bolond Pier бnak lőttek. URS BANNINGER szétvetett lábú pillangója körül sárga és piros, tölgyes és varangyos kondomok röpködnek az éjszakában. A virágok helikopter-rajjá állnak össze az đserdđ felett és színes léggömbök írják ki az égre: HAWAII '''''
ENZO CUCCHI fuldoklója valami szénakötegen párzó kutyákat tol maga el őtt. A fuldokló vörös nyelve összecsendül az ebek vörös, lihegő pántlikájával. JONATHAN BOROFSKY: álmodtam, hogy egy kutya sétált kifeszített kötélen. Borofsky nyúlarca a meghökkent ember benyomását kelti. A félig zárt térbe egy torz, festett mellszobor lóg be fenntr ől, egy könyvvel és egy villanykörtével a fején, középen hasított.
a
A Szent Márk téri árkádok alatt Strindberg arca hatvanhét változatban, STRINDBERG jegyzetei, régebben megjelent kötetei; Strindberg
KRITIKAI SZEMLE
1145
vázlatai, füzetei, festményei, amib ől kiderül, amit valaha tudtunk is, hogy a híres drámaíró a maga korában nem is volt rossz fest ő — szerette a spachtlit. Utcai alvásra a fedett templombejáratok a legmegfelel őbbek. Itt térne nyugovóra az elfáradt ember. Hogy ezt megakadályozzák, Úristen tisztviselői attól sem riadnak vissza, hogy törött üveget szórjanak szét az ajtó el őtt, amit aztán minden reggel gondosan összesöpörnek. Az Archivo Storicбban ausztrál video. Hat közepes és egy nagy ekrán. KIM RANDALL és CAROLE SKLAN: ROSIE NAGYMAMA, ELSIE MAE ÉS LOTTIE c. filmje az id ős hölgyek csevegését rögzíti olymód, hogy egy korábbi beszélgetésüket pergetik le nekik a készüléken. Az egészet dokumentum-bevágásokkal teszik mozgalmasabbá: egy szüfrazsett a brit királyi lovak alá veti magát (tiltakozásul), az elt űnt férj fotбi után látjuk Chaplint is, Chaplin csatáját a korpulens n ővel — az öregasszonyok közben szépségr ől beszélnek, szexuális problémáikról stb. ARTHUR WICKS ötvenpercese a mostanában annyira közkedvelt, annyira kedvelt környezetvédelem témájához nyúl: egy félüres helyiségbe állított ekránon látjuk az utcán közleked ő gépkocsikat. Egy hang nyugodtan olvassa be a rendszámokat, miközben az egyetlen szerepl ő, egy szandálos láb valami házakat ábrázoló lapokat rakosgat a földre, mint valami kirak бsdit. Végül összeáll a kép: egy útkeresztez ődés, a lapok közti, egymást keresztez ő sáv az út, amin fehér papírszeletkék jelzik az átkelőhelyet. Aztán a szandálhoz egy kéz is csatlakozik, amely homokot szór el őbb ac utcára, aztán mindenre — a homok, mint a borostyán, lassan mindent beborít. Mosta lapok megfordításának kínos, idegesítő folyamata kezdődik, aztán a homok hosszadalmas összekaparása, papírlapokba való csomagolása úgy, hogy minden csomagba egy szeletke jusson a zebrából is. Később plasztikus csövet ékel az ilymód keletkezett zacskókba és levegőt fúj beléjük, amíg monoton sorolja a hónapokat: január, február, március, augusztus ... Mikor a végére ér, újrakezdi. Végül látjuk a láb gazdáját is, amint egy hatalmas fóliába csavarodik ugyanolyan plasztikus cs ővel a szájában. Az ezt kísérő hanga búvárok egyenletes, de fokozatosan szaggatottá váló lélegzése. Aztán egy végtelen homokos területet látunk, a homokból a plasztikcs đ vége kandikál ki, rajta fénykép — úgy vettem észre, a szerz ő arcképe. Utána Ariel, Pontosabban ARIEL színekben tobzódó, synthesizer kísérte elektronikus álma következik, miközben dinamikusan és rendkívül rugalmasan váltakoznak a színek és a formák. Bevágott, villa-
HfD
1146
nősnyi dinosaurus-jelenetekkel, szétolvadó és újra összeálló, variálódva lüktető zsidó csillaggal. A rózsaszín körültáncolja a kéket, megérinti, a fülébe súg valamit, összefolynak, szétválnak, koncentrálódnak, szertefoszlanak, összefutnak, szétlibbennek, míg meg nem jelenik a kiöltött nyelv ű női száj, el nem következik a szintén szertefoszló, félerotikus jelenet a felfordított kerékpárral. JIM HUGHES huszonöt percesében valami lassú görcsben vonaglik a klozetpapírba tekercselt meztelen test. A kiszabadulás némileg emlékeztet a Gustav Mahler kezd ő jelenetére. Itt férfiről van szó, meg valami kđkorszaki zenéről.
A HETVENES ÉVEK M ОVÉSZETE: A spanyol J. L. PASCUAL fekete-fehér, groteszk, madárperspektívából szemlél ődő, a képregény felé közelítő festményei külön figyelmet érdemelnek mint honfitársa, Aleixandre ízület-szobrai. L. BARTOLINI csarnoknyi homoktengeréb ől — mint Wicks fövenyéből a plasztikcső — egy szarv áll ki. WARHOL Beuys arcképét állította ki, BEUYS pedig egy fekete zongorát, a zongorának döltve egy fejszét meg némi törmeléket. A fejsze nem csattan, az üres kamerák, helyesebben: az üres vetítđgépek nem vetítenek, a szalag nélküli magnetofonok nem szólnak, de a zseblámpás dézsában valami ázik. B. NAUMAN keskeny folyosója végén két tévé egymás tetején: az egyik ekránján nincs semmi, a másikén ugyanaz a két készülék látszik. Els ő pillantásra meglepő, olyan, mintha a folyosó, kissé megtörve ugyan, de folytatódna, csak aztán rájössz, hogy miről van szó. G. PENGNE az esőkabátos, kalapos polgár foszilis lenyomatát készítette el. PÁUL THEK többméteres olajoshordó-bárkája megfeneklett a homokban, újságpapír vitorláját ventilátor hajtja, rajta — homokból — a babiloni torony, egy búgócsiga, ébresztđóra, láda, üveg, pohár, egymás tetején két szék, a csúcsról, az ilymód kiképzett árbocról tekint el őre a guminyúl, pontosabban a lepedđnyi vitorlát látja — valami meglep ő hírt olvashat.
KRITIKAI SZEMLE
1147
MOSHE GERSHUNI/MICHA ULLMAN süllyesztett ül őkék, sírok? Piros festék, kis medence. Ha összekened magad, mosd meg a . kezed az egyik vödörben. doch — yet noch — mgre arbeit — work ROY DE FORESTNEK KÉT NYULA VAN: egy kék és egy fekete. A feketét bel űlrđl, minta földgyalut, egy micisapkás, kecskeszakállas alak irányítja — a nyulak barátságosan szemlélik egymást. JAN HAFSTROM keskeny, fekete létrájából rózsaszín lesz és vastag. Még vastagabb zöld és kék, úgy csüngnek a falon. Lehet, hogy fel lehetne rajtuk mászni a pavilon tetejére, s onnét tekinteni szét friss leveg őt szippantva. Elképzelhet đ, hogy a távolban megpillantanánk a citromsárga kormú országot is. OSWALDO SUBERO Vasarely-trükkel fest absztrakt, több dimenziósnak t űnő, kidudorodó és besüpped ő vásznakat. Nem is vászonra fest, fehér fatáblákra. KOSHIMIZU csapott asztala és hokedlije a csúszásra emlékeztet. WAKABAYASHI óriás japán citerái masszívan sorakoznak a padlón, a vájt asztal mellett, amir ől nem folyik a ruhádra a kiöntött bólé. A FRANCIAK: szeretnénk, ha a gondolkodás aktusában érnének tetten bennünket) Bordeaux népének beavatkozását a m űvészetbe, amikor mindenki egy nagy közös akción vesz részt, ennek az eredményét nem volt időnk megszemlélni. (Csupán annyit fűznék az egészhez, hogy a válogatás, a reflexiók merően szubjektívek, foghíjasak és véletlenszer űek, így a kiállítás egészét bemutatni, értelmezni képtelenek. Egy következtetés azonban bel őlük is levonható: mintha a nyolcvanas évek most rügyez ő művészete bizonyos fokú elbizonytalanodást mutatna az el őzőkhöz képest. Mintha valami tompulást, még inkább ismétl ődést észlelhetnénk, de ez mint egyértelm ű kijelentés túl bátor lenne. Valójában a dolog egy más kérdéskörbe utalható át: kérdés, hogy mennyire reprezentálja az idei biennálé a legújabb fejleményeket. Kivéve a videót, ami lényegében szintén passzív szem-
1148
H1D
lélődésre ítéli a látogatót, mell őzi a közönség aktívabb foglalkoztatásának, bevonásának napjainkban elterjedt, technikailag ugyan nehezebben kivitelezhető, de valamiképp mćgiscsak megoldhatб változatait. Nem verhetjük szét idegességünkben Beuys súlyos zongoráját, mert áthidalhatatlan, néma, konok kötél feszül közöttünk — még a pengetésre se nagyon reagál.) BALÁZS Attila
KRÓNIKA
A PETRIJA KOSZORÚJA A LEGJOBB IDEI FILM. Az idei országos filmfesztiválra, az el đzđ évek gyakorlatától eltérően, elđzetes rostálás után lehetett eljutni, s ezért történhetett meg, hogy a Aulai szemle ezúttal mindössze tizenöt filmnek adott helyet a hivatalos versenym űsorban. A jelek szerint az el đzetes szelektálásra feltétlen szükség van, hiszen még így is csak a produkciók fele érdemelt figyelmet, míg a többi szintje nem haladta meg az átlagosat. Fđleg a fiatal, még a negyvenen aluli rendez đk filmjei keltettek kellemes meglepetést, s ezek is aratták le a babérokat. Ezúttal többé-kevésbé megegyezett a kritika és a közönség véleménye, s a zs űri döntéseit sem kísérték Olyan parázs viták, mint az elmúlt években. A bemutatott filmek témáit tekintve felt űnđ, hogy nem volt háborús alkotás, de a tavaly még túlsúlyban lev đ társadalmi valóságunkat tárgyaló sem. Ezzel szemben most fđleg életrajzi és múltba tekintđ filmek készültek, s több filmvígjáték is készült, mint az el đzđ években. Az id;i fesztivál legjobb filmjének kijáró Nagy Arénát Srdjan Karanović Petrija koszorúja cím ű filmje kapta, a legjobb rendezésért járó díj pedig a szintén fiatal Goran Paskaljevićé lett, A kiilönös gyógykezelés című alkotásával érdemelte ki. Színészi alakításért Mirjana Karanovi ć (Petrija koszorúja), Ljubila Samardži ć (Munkaviszony meghatározott id đre), Duéica Žegarac (A különös gyógykezelés) és Aleksandar Ber ček (Ki éne-
kel ott?) részesült elismerésben. A díjnyertes Karanovi ć-filmre a kritika már bemutatásának napján felfigyelt. Ládi István (Magyar Sz б, július 30.) már napi jelentésében kiemelte: ez a film élesztette fel a reményt, hogy a hazai film mértékegysége mégsem kizárólag a középszerűség. A Petrija koszorúja — írja — Dragoslav Mihajlović díjnyertes regénye nyomán készült és egy egyszer ű, írástudatlan parasztasszony életútját mutatja be. Petrijának sem a személye, sem az élete nem kivételes. Olyan asszony, akivel nap nap után találkozhatunk az utcán, a pályaudvaron, a piacon. Három ember mellett próbálta meglelni boldogságát, küzdött a jobb életért, de az élet nem volt nagylelk ű vele szemben. Eennek ellenére nem veszítette el hitét, akaraterejét, és szembe tudott nézni a megpróbáltatásokkal. Sorsát három korszak, a háború elđtti, alatti és utáni id đszak feltételei irányítják. Egyszer ű emberi bölcsességgel veszi ezt tudomásul. Srdjan Karanović nagyfokú művészi érzékenységgel, mértéktartással, és ami a legfontosabb, pátoszmentesen rajzolja meg hđsnđjének portréját, amelynek hitelességét a mindennapi élet részleteivel fokozza. Három életforma hétköznapjait elemzi, alapjában véve szomorú hangulatú filmjében. Többé-kevésbé sikerült elkerülnie az irodalmiságot. Témája, hangvétele és rendezđi koncepciója szempontjából is egészen más, mint általában a hazai filmekben szokásos. Bebizonyítja, hogy az életrajz nemcsak a híres emberek privilégiuma.
1150
VAJDASÁG PÁRTTURTÉNETE UT KUTETBEN. A Tartományi Pártbizottság Elnöksége párttörténeti bizottságának egyik nyári értekezletén ismertet ő hangzott el arról, hogy folyamatban van a vajdasági szocialista és kommunista mozgalom kerek egy évszázados történetének megírása. A tervek szerint a történetírók öt kötetben foglalnák össze . munkásmozgalmunk eseményeit. Az els ő kötet valójában már ez év végére m ~ gjelenne, a második és harmadik kötet 1982-ben, a negyedik egy évvel később, míg a sorozatot záró_ 1985-ben látna napvilágot. Ezt a munkát az Újvidéki Egyetem Bölcsészettudományi Karának Történettudományi Intéгete végzi, mintegy húsz munkatárssal. A nagyjelent őség ű sorozat tulajdonképpen els ő ízben nyújt majd kimerítő és a teljességre törekv ő monografikus és szintetikus történeti áttekintést a vajdasági munkásmozgalomról, annak a múlt század hetvenes éveiben történt kialakulásától egészen önigazgatási rendszerünk bevezetéséig. A készül ő első kötet főmunkatársai dr. Andrija Radeni ć, dr. Csehók Kálmán és dr. Mészáros Sándor. MEGHALT BEN' ZUPAN ČI Č. Ljubljanában 55 éves korában elhunyt Beno Zupančič, jeles író és közéleti személyiség. Sisakon született, 1950ben a ljubljanai szlavista tanszéken végzett. 0jságiróként kezdte pályafutását, később a Mladinska knjiga szerkesztője lett, majd magas tisztségeket töltött be a szlovén köztársasági és a szövetségi társadalmi-politikai szervezetekben. Halálakor a Szocialista Szövetség Szlovén Szocialista Köztársaságbeli választmányának alelnöke volt. Azon társadalmi-politikai dolgozók közé tartozott, akik mindig egyeztetni tudták társadalmi megbízatásukat és az írói alkotómunkát.
H2D Sőt korai " halála rendkívül termékeny időszakában ragadta el. Csak az utóbbi egy évtizedben több mint tíz, főleg szépirodalmi jelleg ű kötete jelent meg. Első könyve még 1951-ben megjelent, íróvá pedig a Szél és út című 1954-es elbeszéléskötete avatta. Kritikusai szerint Beno Zupan čič új tartalommal gazdagította a szlovén realizmust. Elbeszéléseiben és regényeiben is az emberi erkölcsösség rugóit kutatja, s különböz ő döntéseik. pszichikai hátterét vizsgálja. Els ősorban az ún. kisemberek lelki világának és erkölcsi magatartásuknak. kiváló elemzése tette naggyá egyik legismertebb alkotását a Tor cím ű regényét, melyet több nyelvre is lefordítottak. Számos jelent ős művelődéspolitikai és társadalmi vonatkozású tanulmányát is ismerjük. A MACEDÓN KULTÉSZET NÉPSZERОSÉGE. Augusztus második felében került sor a sorrendben immár: 19. Sztrugai Költészeti Esték cím ű nagyszabású irodalmi rendezvényre. Az idei rendezvény célja a macedón költészet népszer űsítése volt. A Crni Drim fölött átível ő hídon, az Ohriditó közvetlen közelében dr. Milan Gyuresnnov professzor válogatásában mutatták be e köztársaságunk költi nek verseit, köztük a macedón költészet megalapítójának Konsztantin Miladinov verseit is. Ugyancsak itt tartották meg a Hidak elnevezés ű nemzetközi költészeti mitinget, amelyen Magyarország és India költészetével ismerkedhetett a közönség, fénypontja viszont az a pillanat volt, amikor átadták a sztrugai fesztivál Aranykoszorúját az idei nyertesnek Hans Magnus Enzensberger nyugatnémet költőnek, Eftim Kletnikov Pedig átvette a Miladinov testvérekr ől elnevezett legrangosabb macedón költészeti díjat. A két ünnepeltnek járt ki az a megtiszteltetés, hogy a 39
KRONIKA
1151
ország jelenlevő költői közül elsőnek olvassanak fel verseikb ől. Sztruga költđvendégei az Ohridi-tó partján megrendezett rendezvény után az ország még tizenöt városában léptek föl. UNESCO-KONFERENCIA BELGRADB АN. Számunk megjelenésének idđpontjában, szeptember 23 án kezdđdik s egy hónapon át tart majd Belgrádban az UNESCO (az Egyesült Nemzetek oktatás-, tudomány- és művelődésügyi szervezete) 21. nemzetközi értekezlete. A közgy űlés tiszteletére a belgrádi Szerb Nemzeti Könyvtár két nagyszabású könyvkiállítást szervez az UNESCO a kiadványainak tükrében címmel. A Sava Központ, valamint a Nemzeti Könyvtár helyiségeiben mintegy 1500 angol, francia és spanyol nyelv ű könyv fogja szemléltetni e nemzetközi szervezet gazdag kiadói tevékenységét. Ugyanebből az alkalomból a Sava Központban megnyílik a resavai másolóműhely 14 16. századbeli kéziratainak, illetve a 13 16. századi cirillbet űs kéziratok díszít đelemeinek kiállítása. Egész sor hangversenyt is terveznek. Többek között a közgy űlés színhelyén nyitják meg az idei BEMUS-t (nemzetközi zenei ünnepség), amelyen elsőnek a Belgrádi Filharmónia, valamint a fđvárosi Rádió- és Televízió énekkara és gyermekkara és a -
-
-
Kolo népitánc-együttes el őadja a Zoran Hristić zenéjére, Branko Miljković verseire valamint Milorad Milković koreográfiájában és rendezésében készült Korak cím ű zenés, énekes, táncos színpadi m űvet. A többi komolyzene-hangverseny közül megemlíthetjük még a Szófiai Filharmónia, a Szlovéл oktett és a zágrábi szólisták fellépését. Ugyancsak a közgy űlés tiszteletére rendezend ő jugoszláv m űvészeti kiállításon gazdag anyag szemlélteti majd többek között Vajdaság nemzete és nemzetiségei népm űvészetét is. A mintegy 170 itteni m űtárgy bizonyá гa jбl szemlélteti majd évszázados sorsközösségünket. A kiállításra kerül ő műtárgyak legnagyobb része a XVIII. és a XIX. századból való. A MAGYAR SZб NOVELLAPÁLYÁZATA. A jugoszláviai magyar novellairodalom serkentése céljából két évvel ezel őtt alapított Majtényi Mihályról elnevezett novellapályázatot ismét meghirdetette napilapunk, a Magyar Szó szerkeszt ősége. A pályázaton hazai szerz đk vehetnek részt 6 gépelt oldalnál nem hosszabb pályaművekkel, amelyeket a szerkeszt đség október 25-éig fogad el. A munkákat a Bosnyák István, Németh István, Szeli Istvan összetétel ű bizottság értékeli majd.
KRITIKAI SZEMLE Könyvek Vajda Gábor: Mivel tartozik Lukács Nietzschének? (Nikola Miloevi: Šta duguje Luka č Nit čeu?) 1119 Seb ők Zoltán: Sartre esztétikája (Mirko Zurovac: Umjetnost i egzistencija) 1128 1136 Vajda Gábor: Bútor-uralom (Mándy Iván: A bútorok) Vajda Zsuzsa: Nyelvünk virágai, a szólások (0. Nagy Gábor: Mi fán terem?) 1138 Képz ő m ű vészet Balázs Attila: Biennálé vagy Vino da Tavola Rosso
1140
KRбNIKA Bordás Gy őz ő : A Petrija koszorúja a legjobb idei film; Vajdaság párttörténete öt kötetben; Meghalt Beno Zupan čié; A macedón költészet népszer űsítése; UNESCO-konferencia Belgrádban; A Magyar Szó novellapályázata 1149 Kérdések és válaszok cím ű rovatunkban Kapitány László színházi plakátjai
HID — irodalmi, m űvészeti és társadalomtudományi folyóirat. — 1980. szeptember. Kiadja a Forum Lap- és Könyvkiadó és Nyomdaipari Munkaszervezet. — Szerkeszt őség és kiadóhivatal 21000 Novi Sad, Vojvoda Mili ć utca 1., 021/22-144, 51-es mellék. — Szerkeszt đségi fogadóórák: mindennap 10-t61 12 óráig. — Kéziratokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza. — ЕІб fіzet ћetб a 65700-603-6142-es folyószámlára; el őfizetéskor kérjük feltüntetni a Híd nevét. —El ő fizetési dfj belföldön egy évre 100, fél évre 50, egyes szám áгa 10, kettős szám ára 20 dinár, külföldre egy évre 200, fél évre 100 dinár; külföldön egy évre 12 dollár, fél évre 6 dollár. Diákok és egyetemisták csoportos előfizetése egy évre 50 dinár. — Készült a Forum nyomdájában CJjvidéken.
