IRODALMI ÉS KULTURÁLIS FOLYÓIRAT. Megjelenik havonként. Főszerkesztő: VÖRÖS LÁSZLÓ. Főszerkesztő-helyettes: ANNUS JÓZSEF

S. MÁRC. • 39. ÉVF.

3

ti SS Benedek, Pintér Lajos, ./ISbb M A R ^tassy József versei; Fekete Gyula, Mocsár Gábor prózája; Király István és Kiss Ferenc Kosztolányi-elemzése; interjú Horvai Istvánnal

tiszatáj I R O D A L M I ÉS K U L T U R Á L I S

FOLYÓIRAT

Megjelenik havonként

Főszerkesztő: VÖRÖS LÁSZLÓ Főszerkesztő-helyettes: ANNUS JÓZSEF

K i a d j a a Csongrád megyei Lapkiadó Vállalat. Felelős kiadó: Kovács László 84/4483 — Szegedi Nyomda — Felelős vezető: Dobó József Igazgató Szerkesztőség: Szeged, Tanácsköztársaság ú t j a 10. — Táviratcím: Tiszatáj, Szeged, Sajtóház, Telefon: 12-670. Postafiók: 153. Terjeszti a Magyar Posta. Előfizethető a hírlapkézbesítő postahivataloknál, a kézbesítőknél, a posta hírlapüzleteiben és a Posta Központi Hírlap Irodánál (KHI Budapest, József nádor tér 1. sz. — 1900) közvetlenül vagy postautalványon, valamint átutalással a KHI 215-96 162 pénzforgalmi jelzőszámra. Egyes szám ára 16 forint. Előfizetési d í j : negyedévre 48, fél évre 96, egy évre 192 forint. Kéziratot nem őrzünk meg és nem adunk vissza. ISSN 0133 1167 A szerkesztőség tagjai: Csatári Dániel, Mocsár Gábor, Olasz Sándor, Tóth Béla

Tartalom XXXIX. ÉVFOLYAM. 3. SZÁM 1985. MÁRCIUS

UTASSY JÓZSEF versei: Hóember, Cinke 3 KISS BENEDEK versei: Bruno-dalok 4 PINTÉR LAJOS: Nagy László úr ír (vers) 11 MOCSÁR GÁBOR: . .. eleitől fogva (Katonaruhában — önéletírás) 13 FEKETE GYULA: Tengercsepp (Aforizmák, gondolati futamok, írói noteszlapok) III 23

HAZAI TÜKÖR TÓTH BÉLA: Tiszajárás (62.)

34

ÖRÖKSÉG SIMON PÉTER: Földreform és újjáépítés 100 éve

született

Kosztolányi

39

Dezső

KIRÁLY ISTVÁN: Az emberválság regénye: Kosztolányi Édes Annája: 47 KISS FERENC: A Kínai kancsó 68

NÉZŰ FRIED ISTVÁN: A román—magyar irodalmi kapcsolatok jellegéhez 75

KRITIKA GREZSA FERENC: Emlékkönyv Illyés Gyuláról ... GÖRÜMBEI ANDRÁS: Szakolczay Lajos: Dunának. Oltnak

83 88

IMRE LÁSZLÓ: Esterházy Péter: Kis Magyar Pornográfia OLASZ SÁNDOR: Sziládi János: Kísérlet

MŰVÉSZET Magyar

Játékszín

ABLONCZY LÁSZLÓ: A világítópróba abbamaradt . . . (Beszélgetés Horvai Istvánnal)

ILLUSZTRÁCIÓ Szabó Iván rajzai a 12., 22., 33., 38., 46., 74. és a 82. oldalon.

UTASSY JÓZSEF

Hóember A hóember, a távlata óceán,

Igaz, van bánata elég: lassan megenyhül már a lég, egyre kegyetlenebb a nap, sütik-verik a sugarak.

hóember tenger.

De ma még itt áll a grundon, házak előtt, udvarunkon: kobakján kék, repedt fazék, rajta jókat derül az ég. Szeme Tatabánya szene, süt is ám a tekintete! Hogy süt-e?! Hú! Szinte perzsel: udvarunkon a hóember.

Szegény már-már arra gondol, hogy szökjön meg udvarunkból. Roskatagon, ám fényesen, elinal majd egy éjjel, el. Reggelre hűlt helyét meg fazekat, szenet,

leljük: seprűt.

S valami bánt, valami bosszant Nézünk magunk elé hosszan.

Virít sárgarépa orra, mintha sokat ivott volna piros bort a disznótorba.

Cinke Éhség madara, tél cinkéje, dér hull, zúzmara, fák fehér vére.

Lábaid nyomán csupa csillag estére a táj: de jó, hogy itt vagy!

Borzong a bokor tőled, reszket. Szél fúj, magot szór a kóró, ezret.

De szeretek én várni veled, amíg ideér a vén Kikelet!

Madarak fénye: láng vagy, tűz vagy. Európához halália hű vaov.

KISS BENEDEK

Bruno-dalok G. BRUNO ÖNMAGÁRÓL ÉS A VILÁGRÓL Íme, én, néhai Giordano ki álltam már bírák előtt (s nem mondhatnám, hogy bíráimul kérlek föl most Az ember ám mint Tudásért míg alám

Bruno, eleget, ott állni titeket.

jó):

esendő, más én se voltam, ti: gyúlékony kissé — s ez kár. lángoltam, nőért lobogtam, fűtött jól — a Vatikán.

Koponyám egében napok, planéták megfértek, akár a végtelen térben, de én, parány — ó, emberi nagyság! — a Földön nem, csak lentebb, a földben. Leheteti volna ez persze másként, sunyi mén gyanánt a szamárcsapatban, de igazságom egy jobb harapásért nem adom — ezt jókor s jól megfogadtam. Rómának füstös, szent barmát, sötét nappal és csillaggal szarvain, láttam, öklelvén rút kéjben Europét, s láttam a szajhát is Európában. Mentem hát innen és onnan tovább, mert a Bestia ezer alakban nőtt körém mindenütt, fenve fogát, — ám, amíg lehetett, élni akartam! G. BRUNO VERSE ARRÓL, HOGY KI KIT TANÍT? Mondom a gyereknek: a kő az kő. Mondom neki: a kenyér — kenyér. Ördög, boszorkány az pedig nincsen, csak hát, ha lemegy a NAP, televény éjszaka, s televény éjszakában Vénusz, a láprózsa-ISTEN. Tükreink, ti gyerekek! 4

lámpáink: beláttatjátok

szemünk árnyékosát, vakító nyargalások, anyagbontás mögött a hátországot, fölfedezem hát én is újra: a kö az kö, kenyér az kenyér — heuréka, s vallom szabadon: ördög, boszorkány az pedig nincsen, csak hát, ha lemegy a NAP, televény éjszaka, s televény éjszakában Vénusz, a láprózsa-ISTEN!

G. BRUNO PÉLDÁZATAI A TESTI ÉS SZELLEMI ÖRÖMÖK EGYSÉGÉRŐL Testünk ház. Ki lakja? Szellem az vagy élvezet nélküle s gyönyör is mit ér? S lélek vagy szellem is, ha tovább nem szem, száj, fül, orr nélkül siklóbőrt sem

lélek: éltet: ér.

Állat az embertest. Ám ki bévül lakja, készteti s uralja: az a való Isten. Illat és sugár lesz halál után. Fákba költözik, füvekbe. És más isten nincsen. Szem, száj, fül, orr, pórus: mind etetőlyuk csak — ki-ki ott éteti isten-fiókájót. S kiben aluszik vagy már születvén meghalt: a gyönyört is disznók, baknyulak zabálják. Boldog a Természet, ha örül az ember: csókol, vigad, táncol, munkájába mélyed. Ha élvezi létét bölcsen, szerelemmel. Ám hol vad tivornyáz:

Isten lesz ott

véres!

G. BRUNO A SZAMÁRSÁGRÓL ÉS BÖLCSESSÉGRŐL A szent szamár és a szent szamárság becsesek igen az Űr elölt, hisz terhet s ural hord a jó szamárhát. Juttat is cserében furkót bőven számára és kóró-legelől. 5

Tudóst és tudást is mind közelebb szamár segít az igazsághoz. Mi fényes, szamárral még fényesebb — mond a rotterdami bölcs már, s neki hihetsz: volt köze néhány szamárhoz. Borjút tört Mózes, ám arany-patán öröktől áll az aranyszamár. Keríti klastromfal, arany-karám. Honnét-e kegyelet? Gondold csak meg: Jézus rég vizeken s — szamáron jár! A szamár együgyű, balga jószág — gondolják sokan, és mily szamarak! Ám rója néki a bölcs adóját görnyedten is, hiszen nélküle nem gondolhat, ő tudja, okosakat!

AZ INKVIZÍTOROK KARA Mi vagyunk a nagy, szent En a fő — En a főbb —

Inkvizíció: En a legfőbb

Mi mi mi En

tudjuk leginkább, mi nektek a jó, vagyunk a nagy, szent Inkvizíció, védjük a sátán-praktikáktól a világot: a fő — Én a főbb — En a legfőbb

inkvizítor-atyátok!

inkvizítor-atyátok!

Dicsőséggel teljes konstelláció! Örök rend és semmi kontradikció! A csillagok is fönt isteni misegyertya-lángok, — s kinek mást mond ész és kontempláció: lecsapjuk, mert Isten — sőt: ellenünk lázong, s mi vagyunk a nagy, szent Inkvizíció: En a fő — En a főbb — En a legfőbb inkvizítor-atyátok!

A TÖMEG DALA

Mi vagyunk a tömeg, tisztelettel. Minden anyagnak tömege van, tudhatja ezt fizikából az ember, s minthogy nagyobbrészt anyag az az embereknek is tömege van. Mi vagyunk a tömeg, tisztelettel.

ember,

Hisszük, mit mindenki hisz, tisztelettel, s tagadja mindőnk, mit kell — hát tagadhat. Hátunkon tapos, ám megtart a hit, s mi tartjuk a hitet, mint föld a talpat. Homok, por, murvakő, sóder, kavics — csikorgunk alattad, Talp, tisztelettel! Bennünk az anyag a fő, tisztelettel, a szellem fölöttünk dúl-délibábol, s mi fürkésszük, ahogy száll az idő: hát lepke mikor száll a délibábból? Ring-leng a délibáb, csak délibábol, s bennünk az anyag a fő, tisztelettel. Adj nekünk jó cirkuszt és — tisztelettel kenyeret is rendelj mellé, Uram! S hadakozz ádáz elleneinkkel, de ellenségét ellenségünknek kíméld: mi-kölykünk az bizonyosan. S ha mégsem:

közösen öljük, tisztelettel.

—

..

G. B R U N O A M E N E K Ü L É S K É N Y S Z E R É R Ő L

Hogy életben és szabadnak maradjak, el kell hagyjalak, Róma! Ami enyém, kezemben mind, ami fontos, fejemben mind, Róma! Továbbállok — te állsz tovább; nem tartok penitenciát, Róma! En a fel-is-le-is-úton szentségedet farbarúgom, Róma! Maszlagodat nem rághatom, zsebbe agyam nem rakhatom, 7

Róma! Falaid már nem lakhatom, tömjén-ködöd nem állhatom, Róma! Börtöneid benyelnének, dogma-fogak őrölnének, Róma! Hogy életben és szabadnak maradhassak, most elhagylak, Róma! S hová érek, sem remélek ostobán utamnak véget, Róma! csak több derűt, tágabb teret, méltóbb munkát. — Ördög Veled, Róma!

G. B R U N O T É P Ő D É S E ÚTVESZTŐKÖN ÉS VESZTÖUTAKON

Utak, utak! Kőcsont-karok! Köcsont-inák! Köcsont-marok! S a kőkereszt hová mutat? Kihez vezet? Kelet? Nyugat? S hallod alant a zengzetet:

— Ki kérdezett? — Földre a lant! — Föl a kezet! (Mit is latolt a képzelet? Máglyalüzet? Máglyatüzet, ha egyébként már nem lehet! Menj hát.. Megyek!)

.

G. B R U N O A H A Z A T É R É S R Ő L ÉS A VISSZAVONÁSOKRÖL

Bolyongtunk már sokat: életem és én, kerestük egymást és meg nem kaphattuk. Ha már-már látszottunk csitult egészként, jött rögtön, taszított a világ rajtunk, s pörögtünk szét újból: életem és én.

Futottam fiatal, könnyelmű szívvel tovább, míg reméltem eggyé-levésűnk. Nem bízhatván már, hogy akad ilyen hely, jobb tűrnünk otthon tán nagy különbségünk legalább otthon, ha nehezült szívvel. Vissza hát, hazámba, hol narancslé Nap melege aranylik, nápolyi dal szól.. . S ha csuhás bulldogok körülcsaholnak, tagadok: coki, te! fátyol-szavakból rakok majd sáncot, hogy nevess, narancs Nap Szót, mi a világról mond igazabbat, lehet az életért vissza is vonni. Mert ha áll, később is megáll igaznak, viszont az élet nem szavatolt holmi, s csak élő talál s mond még-igazabbat. Megyek hát, bármi vár, tovább, hazámba, futni már oda csak, küzdeni már csak a legfőbb pontokon — legalább pápa legyen, ki megzabál: fő-pápuának: nekem ez kijár. .. Nos, vissza, hazámba! G. B R U N O Á Z I N K V I Z Í C I Ó B Ö R T Ö N É B E N

— Uraim, mindent visszavonok, nem vállalok több áldozatot, szorít e kamra! — Ne ordíts, testvér, ily gyengeséget ne mutass éppen te a pribéknek — bár úgysem hallja. — Uraim, nyissátok a tömlöcajtót, nem adom tovább a kényes kalandort, akarók menni a napra! — Te naiv esendő, nincs menekvésed, a tűz az egyetlen, fénylő esélyed, csak nézz magadba! — Uraim, félek, és vár még az élet, nem bírok el már több vereséget, nem adok már igazamra! — Sajnállak, testvér, de nem értelek. Hisz a tűz számodra babért jelent! Csitt, érted jönnek ... Isten veled — nem hagy magadra!

G. B R U N O V É G S Ő G Y Ő Z E L M E

Nem vonok vissza, uraim, semmit! Végesnél tágabb a végtelen hit, eszméim fonalán a horgot Isten megpedzette — nem háborgók, én éreztem őt s ő tudott rólam, pedzette horgomat az élet-tóban, próbára tett és próbáját állom, mert a végtelen óceánon ő a halász s a hal én vagyok, de győzelmem lesz, ha Isten kifog. Csak ember voltam, de annak tiszta. Uraim, nem vonok semmit vissza! Rakjátok a máglyát, nem szólok többet. Megégek, uraim, de nem halok meg! G. B R U N O K É T S É G B E E S É S E A M Á G L Y Á N

Lobog a tűz, a füst már terjeng .. . Bruno, ezt ravaszul kitervelted, nem menekülsz már tovább, látod! Győzelem lesz tűzbe-vonulásod. Győzelem annyi kudarc után ... Nem menekülsz? Hát ez nem az talán? Látványos mutatvány, igaz, a legdicsőbb stáció örökös stációid között, stációi között a menekvésnek; az biz e tűz is, mely lassan már éget, nyalja már bőröd, perzseli szőröd. Győzelem? Hiszen a dogma legyőzött! Nem azzal, hogy meghalsz — belőled nő ki most az új dogma, mint megéledt főnix! Tévedtél, Bruno, a máglya-dicsőség ellened fordul és fölfalja hősét! Igazság helyett leszel a dogma! — Égess hát, tűz, mert a poklot aérdemlem, Égess hát, tűz, mert a poklot érdemlem, s úgy halok, mint éltem: megcsalatkozva...

Nagy László úr ír Zene ez, vidám üzenet. Színe szivárvány: fekete.

Nagy László úr ír-, nem skót, buzgón rólunk és értünk szólni nem röstell, életét csillagok jegyében költi el. Verse csak vers: csak tört edény, nem költemény, mégis fennkölt, mégis remény. Nagy László úr ír, egünkre bárányos felleget rajzol, uszíthatod rá farkasod, uszíthatod rá farkas kutyád, széttépett báránya mellé kiáll, onnan kiált, onnan méreget rossz mérleget, bűnt, rossz étket, vétket onnan utál. Kiüt rajtad a veríték. Ki magázott, ki önözött, ki megtisztelt, ha kegyezett: most holtában letegezed. Mert új divat, mert rút divat pofontegezni holtakat. Emlékműve egy sarki asztal: boros pohár és benne korty bor, sérti védtelen méltóságát, ha árva poharába kortyolsz. Orvos nem vagyok, se bölcsész doktor, nem boncolom hát, borzalom, nem méricskélem, hol érdes, hol érdemes, hol érdekes, hol vétkes, hol nemzeti, hol nembeli. Mert nem lehet, mert szín ezüst ö. Mert Tengernek töredéke is Tenger. De nincs annyi kocafürdető tó, kacsaúsztató, nincs annyi feredő teknő, mi megsokasodva volna Tenger. Nem szorozható, nem osztható ember. Nem táborozott, nem tobzódott és nem toborzott, csak elfoszlott, csak elveszett. Kancsal angyal ragadta égbe,

ki rugdosta lovát bakanccsal. Nem, toborzott ő sereget. Szent teste mégis Dózsa György égetik s megétetik veled.

12

teste,

MOCSÁR GÁBOR

...eleitől fogva KATONARUHÁBAN 14. Végre! Közelednek! Jönnek! Lesz már, akinek megadjuk magunkat. Katonai gépkocsikonvoj jön velünk szemben. A gépkocsisor megáll, katonák ugrálnak le, egyik jobbra, másik balra — szétspriccelnek. Be az árokba. Lehasalnak, fegyvereik csövét nekünk szegzik. Várnak. A mieink lassan, szinte lépésben közelítenek. Amott elöl egy tiszt kiáll az út közepére, megálljt int, megállunk. Jön felénk a tiszt, néhány géppisztolyos katona kíséri. No, ő lesz az, aki végre fogságba ejt bennünket. Nézzük az egyenruháját: milyen katona ez? Milyen katonák ezek? A gépkocsijuk — amerikai dzsipp. De egyenruhájuk — ismeretlen. Szemmel láthatóan vadonatúj, szinte ropogósra vasaitan feszül rajtuk. A tiszt megparancsolja — tolmács segítségével —, hogy fegyvereinket r a k j u k át az ő gépkocsijaikra. Boldogan megtesszük s ezenközben derül ki, hogy ezek a katonák — cseh katonák. Téved a nyugati emlékirat szerzője: mi bizony nem a szovjetek kezére kerültünk. Cseh katonák ejtettek minket hadifogságba. Ma m á r persze tudom: a csehek megszervezhették a Szovjetunióban a maguk légióját — valahol, nem tudom hol, mintha azt olvastam volna, hogy Szvoboda-légió volt a neve. És megint — nem tehetek róla — belémsajog a kérdés: miért nem szerveződhetett meg (pedig lett volna önként jelentkező, sok ezernyi) a mi Kossuth-dandárunk? A magyar légió? De úgy látszik, nemcsak nekem f á j ez, most, a jelenből visszanézve, hanem — hogy hiteles tanút idézzek — az évekig hadifogságban élő, s ott könyvet író Örkény Istvánnak is. Lágerek népe című könyvében hiteles jegyzőkönyvet is közöl a magyar légió megalakításának reményéről — és kudarcáról. Pontosan azt írja, amit én gondolok: ,,Ma már nyilvánvaló, hogy ha a Magyar Légió megalakul, történelmet alakíthatott v o l n a . . . Nem tudom, a terv min bukott m e g . . . Hogy ki felel érte: döntsék el a b e a v a t o t t a b b a k . . . végeredményben mindegy, hogy a kutyát vágjuk-e a fához vagy a fát a kutyához; a Magyar Légió nem született meg, és ez nagy b a j volt a hadifoglyoknak, s nagy baj Magyarországnak." Nagyon nagy b a j ! — én is ezt mondom. Halad az immár hadifogolykonvoj, előttünk a foglyul ejtők, mögöttünk . . . ahogy a ponyva alól kipillantunk, látjuk, német teherautók. Német katonák — ők is most már hadifoglyokként. Káromkodunk, szidjuk őket: hát még itt sem tudunk tőlük megszabadulni? Később megtudtuk az elgondolkodtató igazságot: osztrákok voltak azok, nem németek. Azért csatlakoztak — megkérdezésünk nélkül — mihozzánk, magyarokhoz, mert osztrák eszükkel azt találtak ki: a magyarokhoz csatlakozni érdemes, mert másképp bánnak velük, mintha „birodalmi" németekkel együtt esnek hadifogságba. Namármost, megválaszolásra vár a faramuci kérdés: mi voltunk-e a németek utolsó csatlósai, vagy pedig ezek az osztrákok voltak a mi utolsó csatlósaink? Sok órás kocsikázás után — hova az ördögbe visznek ezek minket? — az első megállóhely Tábor városa. Nézem a térképet: Csehországnak szinte a legközepe. Idáig hozott minket a felejthetetlen emlékű jó öreg Polszki. Bekanya13

rodott egy laktanya kapuján, ott aztán végleg és örökre megváltunk tőle. Ahogy leszállunk, őrjöngő tömeg, a tömeg g y ű r ű j é n e k közepében egy német katonatiszt holtteste, h a m a r j á b a n megtudjuk, a körzet gauleitere, n e m szökött meg idejében, hát kínzottjai, megalázottjai kimondták r á a halálos ítéletet, és agyonverték, agyontaposták: hófehér inge merő lucsok vér. És akik a l a k t a n y a udvarán intézkedni próbálnak? Megint másfajta egyenruhába öltözött katonák. Amerikaiak. így történt: csehek fogságából amerikaiak fogságába k e r ü l t ü n k . Fejtsék meg a hadtörténészek, hogyan történhetett ez. Szerintem csakis úgy, hogy miközben a szovjetek a Prágában körülzárt németekkel küszködtek, n a gyon vigyázva rá, rommá ne lőjék a gyönyörű várost, arany Prágát, aközben egy amerikai ék Prágától délre akadálytalanul hatolt Csehország belsejébe — így jutottunk mi a háború után Csehországban amerikai kézre. Nagyon untak minket ezek az amik. Meg kell ezt érteni. Képzeljük m a gunkat egy — mondjuk — Oklahoma állambeli f a r m e r j elölt fiatalember helyébe, aki nem jószágait gondozza odahaza, hanem mindenféle tetves, szőrös pofájú gyülevész népséget terelget Tábor városából a strakonicei legelő felé. Abból a laktanyából ugyanis másnap útnak indították a rengeteg hadifoglyot, a menet élén is meg a végén is amerikai gépkocsik s a cél Strakonice, a v á roskán áthaladva pedig egy tágas, szép zöld mező: ez lesz itt, az első fogolytáborunk. Maga a mező. Épület nincs, szabad ég alatt hálunk. Nem mi vagyunk az első jövevények. Egy komplett német hadikórház telepedett a mező közepére, teljes személyzettel, felszereléssel, lakókocsikkal, még a műtőkocsi is velük van. Esténként a kórház élete megvidámodott, b ö m böl a rádió s még éjféltájt is fel-felkapjuk a f e j ü n k e t — női hangok, visongások. Ezek magukkal hozták a kurváikat is. Még az, hogy női hangok, visongások, de ezek a nők magyarul visonganak! Volt velünk egy Debrecenbe való susztermester, jóképű, barna, zömök férfi, naponta borotválkozott, erről volt nevezetes. Egy délelőtt, ide-oda ténferegve, kivel találkozott szemtől szembe? A saját feleségével. Ápolónői köpeny a csinos, formás asszonykán. A katona csak nézte, hitetlenkedve bámult: az ő felesége lenne ez a nő itt? Aznap este már nem a németekkel aludt az asszonyka, hozott magával egy sátorlapot, két sátorrudat, a sátrat felállították: ez lett a szállásuk. A háború u t á n Debrecenben, a Leány utcán ballagva, a túloldali járdán velem szemben jön az egykori hadifogoly. Űgy tesz, mintha nem ismerne meg. De ki az a nő, akivel k a r o n fogva közeledik? Első pillantásra — úgy látom —, mintha nem a strakonicei feleség lenne. Nem is. Az ottaninak a haja fekete volt, ez meg itt s z ő k e . . . H a b á r . . be is festhette. De nem. Arcra sem hasonlítanak. Vannak ám sorsok. Megíratlanok. Egy reggel riadó: a tábor továbbindul. Felszedelőzködünk, mi gyalogosan haladunk, de jön velünk — lépést tartva a gyaloglókkal — a német tábori kórház is. Bizakodásunk érthető: ennél a szabadtéri táborhelynél csakis jobb helyre, legalábbis fedél alá visznek bennünket. P á r óra gyaloglás után — gondozott fasor az út mindkét oldalán — mindenki felkapja a f e j é t : jobb felől, a dűlőúton szokatlan jármű. Egy ló a szekér előtt, a ló nyaka fölött a hagyományos f o r m á j ú íves orosz fahám, a szekéren két szovjet katona, minket néznek. Aztán m á r nem csodálkozunk: az ú t mentén szovjet géppisztolyos katonák állnak. Az egész társaságot leterelik az útról, megint egy legelőre: mostantól valóban igaz, amit Jolsvai Viktor írt: „az 1. hadsereg maradványai zömükben a Dunától északra fekvő területen, illetve Csehországban — hazájuktól távol — a szovjet kezére kerültek". Cseh katonák rakatták le velünk a fegyvert, aztán amerikaiak őriztek bennünket, ők meg — bizonyára valamilyen előzetes 14

megállapodás, talán a jaltai egyezmény értelmében — az egész hadifogoly népséget átvezették a szovjetekhez. Mostantól a szovjetek foglyai vagyunk. A németek közt — mondjam-e? — kitört a pánik. Ki kell szállniok a gépkocsikból, ott kell hagyni a kényelmes felszerelést, ágyakat, nőket, mindent, üvöltöznek, szaladgálnak, mígnem a szovjet katonák csoportba terelik őket. Másik csoportba a nőket, ezek összehajolva pislognak ide-oda: mi lesz velük a németek nélkül? . . . Negyven év múltán könnyű azt mondani: fölösleges volt az a német pánik, ma m á r tudjuk, járhattak volna ők rosszabbul is. De akkor! Negyvenötben! Joggal hihették: kölcsön kenyér visszajár alapon azt kapják vissza, amit ők követtek el a német fogságba került szovjet katonákkal. Megásatják velük saját sírjaikat, s tarkólövéssel „belelövik" őket a gödörbe. Gázkamrákba — tudhatták — nem kerülhetnek, a gázkamra, a szovjet foglyok tízezreinek végső állomása, speciális német találmány. Mondhatom úgy is: szabadalom. Ám arra, hogy járhattak volna a németek rosszabbul is, mondjak magyar példát. Magyar katonák keserves példáját. Köztünk, magyarok közt is sokan voltak, akik — ama hegyoídalbeli vitatkozásra hadd emlékeztessek — nyugatra iparkodtak, amerikai fogságba vágytak inkább, semmint a szovjetek kezére jutni. Magam is, aki pedig sok mindent átéltem, hüledezve, riadozva, megrendülten olvastam egy hajdani, szintén rádiós b a j - és sorstársam hozzám küldött, 1984. augusztus 16-án Budapesten keltezett levelét. A levél írója, dr. Beiczer László, pontos címe, s hosszú levele, melyből csak néhány mondatot idézek, nálam megtalálható. Sorsunk egy ideig kísértetiesen hasonló. <3 is „honvédő" volt, én is. Ö a Dálnoki Veress Lajos-féle második hadseregnél, én az első hadseregnél. Azt írja, hogy alakulatát: „ . . . Észak-Erdélyből súlyos veszteségek után Szlovákián keresztül mindvégig zárt alakulatban tartva-őrizve, Morvaország (Eddig a pontos hasonlóság M. G.), majd 1945 tavaszára Észak-Bajorországba szállították. (Most tér el sorsunk!) Itt a sűrű bombázások elől erdőbe húzódva hosszú bolyongás után egy előrenyomuló amerikai páncélos alakulat körzetébe kerültünk és hadifogságra átvétettünk. Ezután táborról táborra szállítva — tehergépkocsikon, vonaton — végül is Franciaország belsejébe vittek. S hogy az amerikaiak a gondjukon könnyítsenek, az egész truppot átadták a franciáknak további megőrzésre . . . Eddig tartott Odisszeánk bevezető része, az előjáték. Ami ezek után történt, ez maga az INFERNO. Éheztetések, tengődés a létminimum alatt, megaláztatások sora, az el nem követett bűnökért. Sokak szám á r a : a végállomás. Voves (Ile de Francé), Poitiers, St. Jean d'Angely, Cotentin, Mailly le Camp és Romilly-sur-Seine (Champagne) stb. nyomorúságos táborai, ahol könnyen szerzett prédaként a német megszállásért visszavágó fegyveres őrök célpontjaiként a csont-bőrré fogyott honvédek árnyai bolyongtak, éjszakára olyan mocskos barakkok tetvektől nyüzsgő padozatán „pihenve" meg, melyek a j t a j á r a biztonság okából még deszkapántokat is rászögeztek. Ezeket ugyanis korábban németek építették a fogságba esett francia ellenállók számára. Most azonban r a j t u n k volt a sor — a németek helyett vállalva még ezt is . . . így azután sikeresen belekapcsolódtunk mi is az európaiak különböző szintű holocauste-rendszerébe . . . Persze furcsa módon olyan „hadifoglyok"-ról volt szó, akik személy szerint sem a maguk részéről, sem a magasabb katonai egységeik részéről egyetlen francia ellen fegyvert nem fogtak, sőt hazánk és Franciaország között a nagy európai kavargásban még hadüzenet sem történt. Az utóbbi években az itthon megjelent cikkekből, könyvkiadványokból, 15

tévéjátékokból (nem is beszélve a ..Magyarországra Menekült Francia Hadifoglyok Társasága" elnevezésű franciaországi szervezet nyilatkozattevőiről) eléggé ismertté vált, hogy ama magyarországi „évadé"-k itthoni sorsa a befogadók (tehát a magyarok M. G.) részéről lényegesen másképpen alakult a mi f r a n c i a országi „prissonier de guerre" életünkhöz k é p e s t . . . Vajon az elmúlt évtizedek során ki tett nyíltan említést a „balszerencsés" mikrotörténelmi szituációkról? Pedig az említett infernóbeli állapotok még az ottani viszonyaink között is — m á r akkor is — botrányt kavartak. Ennek volt köszönhető, hogy az egész alultáplált magyar társaságot a francia „gondo$kodás"-ból kiragadva egy amerikai feljavító táborba vitték át (Normandiába), rekordnak számító könnyű t e s t s ú l l y a l . . . E szomorú rekordról egyébként dokumentáció is készült fényképekkel, amelyeken az egyes emberpéldányok n y a kába akasztott táblákról a testsúly is könnyen és világosan leolvasható volt. Vajon hová kerülhettek ezek a fényképek?" Kérdezi dr. Beiczer László, akinek leveléből személyes jellegű, nagyon k e serves indulatú kifakadásait mellőzve, idézgettem. Levélírásra az ösztönözte,' hogy olvasta az ÉS-ven megjelent Történelmi lecke történészeknek című írásomat s benne a mondatot: „Mi az oka, hogy a hazánkba menekült n é h á n y francia meg olasz katonáról bőségesebb irodalom olvasható itthoni s a j t ó t e r m é keinkben — a franciákról film is csinálódott —, mint a mi hadseregünkről?" Más leveleket is kaptam, más indulatokkal telítetteket — miért épp az övét idéztem? Dehogyis sokallom én a franciákról írottakat, dehogyis irigylem én azt a filmet: akkori magyarságunkat, emberségünket dicséri, hogy befogadtuk, óvtuk, védtük és ápoltuk őket, a francia „évadé"-kat. Büszkék lehetünk m a is, Európa előtt is az akkori magyar magatartásra. Jól tettük, ma is vállon veregethetjük emiatt magunkat. Azért épp ezt a levelet idéztem, hogy feltehessem a ma m á r idősödők fülében oly fájdalmas-ismerősen csengő kérdést (újságok naponta visszatérő rovatcíme volt ez): Ki tud róla? Így folytatva: ki t u d rólunk? Ki mit tud arról, hogy a frontra küldött magyar hadseregek katonái, még a háború után is hogyan kapcsolódtak bele — jóllehet néhány más európai nép sorsához viszonyítva sokkal enyhébb, mégis — dr. Beiczer László szavait használva — „az európaiak különböző szintű holocauste-rendszerébe? Öt Európa északnyugati csücskébe, Normandiába vetette ez az európai m é r e t ű magyar szétszóróttatás, engem sok ezer társammal együtt Európa délkeleti csücskébe, az Azovi-tenger partjára, a többieket meg ki t u d j a , hová. És sokak számára hol volt a végállomás? Hát ezért idéztem s voltaképpen ezért íródik ez a fejezet is, hogy ilyesmiket kérdezhessek . . . Ám e közbevetés után térjünk vissza pánikba esett németjeinkhez s akkori önmagunkhoz. Ahogy lakókocsijaikat elhagyták, az ajtókat tárva-nyitva felejtették a nagy ijedtségükben. Néhány élelmes magyar — köztük persze én is — be a kocsikba. Egyikből a másikba. Amit találtunk, hirtelen összekapkodtuk: pár perc alatt kifosztottuk a kórházat. Hogy ott mi volt! Választék ételbenitalban. Itt egy nagy papírzacskó, lehet talán benne egy kilónyi valami, de mi? Babkávé! A háború után, németeknél, babkávé! Be a hátizsákba. Emitt h a lomban az ismerős, vitaminos kerek cukorka. Amennyi a zsebbe fér. Ezek m e g itt fehér tabletták. Ismerősek. Ha egy pohár vízbe beleejtjük, a víz pezsegni kezd, citromízűvé, ihatóvá válik az út árkában poshadó víz is. Itt meg konzervek! Az italokat nem bántottam, s jól tettem: ha akkor ott n e m tömöm tele a zsebeimet, kenyérzsákomat erőfenntartó élelemmel, nem tudom, í r n á m - e most ezeket a sorokat. A következő három hétről nincs sok mondanivalóm. Ráérősen, roppant ké16

nyelmesen ballagdálva haladgattunk, kacskaringós utakon kelet felé. Volt olyan állomáshelyünk, nagyon kellemes fenyőerdő, ahol három napig heverésztünk. Kosztot rendesen kaptunk, a mi magyar menyecskéink főzték nekünk, immár nem német, hanem orosz beosztásban. Áthaladtunk olyan falvakon, kisvárosokon is, amelyeket Csehország lerohanása után osztrák — voltaképpen német — területként kezeltek a megszállók: a házak tetején kidugott vörös zászlókon — ha a nap r á j u k sütött — a vörös festés alatt előfeketedett a horogkereszt négy kampója, akár jelképnek is vélhettük. Aludtunk lucernatáblákban is, egy ilyen lucernásban két magyar tábori csendőr nem ébredt fel. Hajnalban — azok mondták, akik ébreszteni próbálták őket — valamiféle keserű szag bűzlött halálra tátott szájukból. Megmérgezték magukat. Áthaladtunk egy falun — mintha senki sem lakna itt. Minden ablak, kapu zárva, egy lélek sincs az utcán. Nyitnánk be az udvarba, hogy igyunk, kulacsainkat megtölthessük: a kapuk nyithatatlanok. Kiabálva, mérgesen mutogatjuk őreinknek az üres kulacsot: szomjasak vagyunk! Ök is káromkodnak, veszekednek, aztán lóháton elnyargal közülük kettő a következő faluba. Nincs messze, hamar odaérünk, s íme, minden ház előtt a járdán vödrökben, dézsákban víz, mellettük merítő edény. A két lovas parancsára kellett az átvonuló foglyok itatására a vizet kitenni, de ez a falu is mintha lakatlan lenne. Azt hiszem, annyira gyűlöltek, hogy látfti sem akartak bennünket, a függönyök sem libbennek az ablakokban. A hadifogoly számára — kezdem megszokni ezt az érzést — az osztható időnek nincs jelentősége. Pontosabban: annak nincs, hogy az idő napokra, órákra osztható. Nem mindegy, hogy vasárnap van, vagy pedig csütörtök? Nem m i döntünk afelől, mi dolgunk lesz holnap, holnapután vagy akár egy hét múlva. Nem vagy már egyéniség, nincs akaratod, pusztán csak tagja vagy ennek a hosszan hernyózó n y á j n a k ; ha nagyon kiszáradt a szád, nyúlósat köpsz, várod a következő falut, a parancsra kitett vödröket, s ha van gondolatod, ami képzeletedből valami szikrácskát mégis előcsihol, csak egy és ez: kelet felé t a r t a nyáj. Hazafelé. így hát nem tudhatom, milyen napon, milyen hónap hányadikán értünk Brünnbe — helyesebben Brnóba — ahol aztán vagonba irányítottak bennünket. Na hála Istennek, nem kell gyalogolni, vonaton megyünk hazafelé. Pozsonyban megpihentünk, kijöhettünk a fülledt vagonból, a töltés oldalában elheveredhettünk. Tatárképű fiatal katona barátkozik velünk, van abban valami röhögtetően mulatságos, ahogy megpróbáljuk egymást megérteni: mondhatunk neki akármilyen marhaságot, szidhatjuk ahogy akarjuk, nem érti s ha m i felröhögünk, ő is feltolja homlokáról a sapkáját, s velünk röhög. Akadt azért tolmács is, aki odajött a nagy viháncolás zajára. A tatár rámmutat, kérdez valamit. Azt kérdezi — fordítja a tolmács —, hogy hány oroszt lőttél le odakint a fronton. Én? Hogy én? Mondom neki: egyet se. Rádió. Ti-ti-ti. . .tátá-tá. Érti. Továbbmegy, mindenkitől azt kérdezi: hány oroszt lőttél le? Mindenki azt mondja, amit én: egyet sem. A vagonnyi fogoly elcsendesedik. Mintha megéreznénk, dráma ez itt. Egy katona végre mást felel. Azt mondja: tudjafene. Az őr rámered: hogyhogy nem tudod? Mivel lőttél? Húsz és feles ágyúval. A hozzánk képest suhanckorú őr felüvölt, előkapja a hátán lötyögő géppisztolyt, aztán fejét két tenyere közé szorítva jajgatva elrohan, mi nyüzsöghet ennek a fejében, hogy szinte repeszti szét a k o p o n y á j á t . . . Amit aztán az a marhaállat tüzér tőlünk kapott. És ha beléd ereszt egy sorozatot? A tüzér konokul leszegi a fejét, feláll s halálsápadtan kapaszkodik a vagonba. Mi meg utána. Indulunk tovább. 17 József Attila Tudominyer/etcm Magyar Ircdaloret ': té.asti Tanszékek K v --ylira \ Szsccd, Egyetem u. 2—60 S 6722 .. '

Másik pihenő, másik katona. Ez szőke. Ez is haverkodni akar. Megkérdezi — csak úgy —: tudjátok-e hova mentek? Persze, hogy t u d j u k . Ezt m i n d e n k i tudja. Hazamegyünk. Vojna kaput, pasli doma. Mentek a fenét haza. Visszamentek oda, ahol voltatok, felépíteni azt, amit szétromboltatok. Van aki felnevet: mit ért ez a kölyök a dolgokhoz, hát persze, hogy hazamegyünk. Biztos forrásból tudjuk. Ma már nem tudom a forrást, de vagy a magyar tisztek, vagy a tolmácsok révén csakugyan úgy tudtuk, hogy mi most hazafelé megyünk. Sőt, biztos forrásból azt is tudtuk, hogy Budapesten papírt k a p u n k , dokumentet, hogy a háború után, leszerelt katonaként nyugodtan hazatérhetünk. De amikor Budapest valamely félreeső zugában megállt a vagonsor, hiába vártuk az ajtónyitást. Sötét éjszaka volt, de azért valahol elöl, csakugyan csattogni kezdtek a szétrángatott vagonajtók: na ugye, hogy kinyitják végre. A rácsokhoz felkapaszkodva látom, hogy amott elöl csakugyan sötét alakok f u t n a k a vonattól szanaszét, a szétszaggatott, felkunkorodott drótkerítés nyílásain át, meg a drót alatt átbújva szétspriccelnek. De nem katonák. Nem hadifoglyok. A nők! A nőket szabadon engedték! S máris rándul egyet a vagonhernyó, haladunk tovább — majd csak valahol Cegléd táján, napfényben áll meg. Megint kimehetünk szellőzködni. Futva jön a hír, azért nem álltunk meg a fővárosban, mert túlterheltek a pályaudvarok — ez teljesen érthető —, m a j d Szolnokon kapjuk meg a dokumentet. De a vonat átrobog velünk a szolnoki pályaudvaron, valahol megint félreáll egy tanyai állomás kitérő v á g á n y á r a . A Dunántúlra valók szinte őrjöngenek a dühtől: h á t nem ismerik ezek M a g y a r ország térképét? Most aztán mi hogyan vergődünk innen vissza a D u n á n t ú l r a ? Nem lett volna egyszerűbb m á r Budapesten szétereszteni benünket? A számomra vigasztaló — másokat d ü h í t ő — hír így hangzik: Debrecenben v a n a központi széteresztő hely, m a j d ott... Jólesően bizserget az érzés: akkor engem szinte hazáig szállítanak. Ingyen. A püspökladányi állomást elhagyva — ezt az állomást, meg az itt kezdődő elágazást jól ismerem — felkapaszkodom a vagon rácsos ablakához, nézni az ismerős tájat. Karom remegni kezd, nem a kapaszkodástól, hanem a felismeréstől: a vonat jobbra dőlve kelet felé kanyarodik: ez a vonat nem Debrecen felé t a r t ! Leesve az ablakból, meg is mondom a többieknek: nem Debrecen felé megyünk. Hát hová? Arra, még keletebbre, Románia felé. Annak a szőke kölyökkatonának igaza volt: hadifogságba visznek minket. Nem haza. 15. v Ma is megrohan egy elmondhatatlan érzés, ma is szinte elmarkolja a torkomat az ernyesztő meghatódottság, h a arra a vonatra, arra az útra gondolok — Püspökladánytól Biharkeresztesig. Nem azért van ez az érzés, m e r t akkor tudtuk meg, hogy hadifogságba megyünk — az az emlék m á r szétoldódott, nincs is róla mit beszélni —, hanem mert az j u t eszembe, ami a vonat mellett, odakint történt. Mintha soha véget nem érni akaró stafétafutás kísérte volna a vonatunkat a román határig. Parasztok, férfiak is, nők is, de leginkább fürge lábú kisfiúk, kislányok futottak a vonat mellett, hogy a vagonok rácsain kicsúsztatott, szélnek eresztett papírdarabkákat összekapkodják. Mi is dobáltunk ki apró fecniket, szülők, testvérek címét firkantva r á j u k , hátha m e g k a p j á k otthon az üzenetet: élünk, hadifoglyok vagyunk. Az én üzenetem célhoz é r t : a vasútmenti stafétázók közül valamelyik borítékba tette, a megadott címre elküldte, így tudta meg az anyám a halápi t a n y á n : Gábor fia él. V a n erről irodalmunk? Arról, hogy miként f u t o t t a vasutak menti nép — kidobált cet18

likre vadászva? Hogyan kereste az ország egyik fele szinte őrjöngve és lihegve az ország másik felét? Hogyan lesték, várták — még évek múlva is reménykedve — a híreket halottakról is, eltűntekről is a katonák szülei, testvérei? Az én Lajos bátyám — akivel a fronton egyszer-másszor összehozott a sors — negyvenkilencben került haza, mint Délibábjaim városa című könyvemben megírtam, a hadifogságból. De hogyan került ki oda? Ügy, hogy engem keresett. Már zakatoltak kifelé a a tömött fogolyvonatok., amikor két lesoványodott lovával, szekerével (haza akarta hozni őket a Halápra, m a j d milyen jó lesz velük szántani, szekerezni) valahogyan, maga sem t u d j a hogyan, félig civilruhában, mindenesetre katonasapka a fején, Szolnokra keveredett. Kiment az állomásra s hát é p p ott egy fogolyvonat. A vagonokba bekiabált: Hé, bajtársak, nincs köztetek az öcsém? Mocsár Gábort keresem! Az öcsémet! Rádiós volt kint a fronton. Nincs köztetek? Nem ismeri valaki az öcsémet? — Mocsár Gábor a neve! Addig addig szaladgált a vagonok mellett a nevemet kiabálgatva, amíg egyszer csak azt kellett tapasztalnia — döbbenten —, hogy ő maga is bent van a vagonban. S m á r megy is vele a vonat kifelé. Ö maga sem érti — hiszen én m á r negyvenöt novemberében hazakerültem —, hogy miért kellett neki negyvenkilencig kint lennie. Azt gyanítja, máig, hogy a neve miatt (Sólyom Lajos) összetévesztették valami hírhedt partizánvadásszal, háborús bűnössel, keretlegénnyel — emiatt. Szól ilyesmiről irodalmunk? Történetírásunk? Az én testvérbátyám keserves sorsa nemcsak egyéni sors. Többek sorsa. Ebben a keservességben az egyetlen — idők teltével — vigasztaló dolog: én íróként végre rákérdezhetek: miért történt minden, ami történt. Velem minden a legszabályosabban történt. A vonat hol megállva, de leginkább szorgalmasan zakatolva elvitt minket U k r a j n á n át, a Donyec medencét érintve, az Azovi tenger partjára, Mariupol városába, a város mellé, lágerbe. Tudom én, hogy annak a városnak akkori és mai neve nem Mariupol, hanem Zsdánov, de bizonyos esztétikai meg egyéb okokból — aki érti, érti, aki nem érti az okot, annak mindegy miért — szívesebben nevezem úgy, ahogy az ottani civilek akkor is nevezték városukat, Mariupolnak. Az én emlékeimben már csak így marad meg: Mariupol. Márianéző — magyarul. Mit t u d j a k mondani erről a lágerről? Olyan, mint a többi. Pontosabban: majdnem olyan, amilyennek Örkény István az övékét leírta, de mégsem olyan. Ő tisztként volt ott hadifogoly, s a tiszteket a mi lágerünkben sem vitték munkára. Aki akart, az ment. Az ő lágerükben zenekar is volt, meg amatőr színpad: saját szerzeményű darabokat játszottak a foglyok, unalmukban. Náluk cserebere is volt; üzleteket kötöttek egymással. A mienk közönséges közlegényi láger, zenekar, színpad és cserebere nélkül. Nem volt mit csereberélni. Reggelenként, munkába menet ötös sorokban meneteltünk kifelé a kapun, ötösével könnyebb számolni. Hazafelé jövet, ugyancsak ötösével. Mint egy korábbi fejezetben megemlékeztem róla, engem éppenséggel kazánfűtői beosztásba „helyeztek" az ottani óriási acélműben, vagy miben. Jobb kéz felől Háring Laci, bal kéz felől a Bocskay F. C. egykori jobbszélsője, Takács Laci hányta volna be a szenet a kazánba, ha nem lettek volna olyan ügyetlenek, de rendszerint a kazánajtó keretjébe botlott a lapátjuk. Boldogult otthonlétünk idején — mintha ezt is említettem volna már — ugyanannak a debreceni cérnatündérnek csaptuk a szelet, sokadmagunkkal, hát most végre egymás mellé került a három egykori vetélytárs. Legtöbbet Háring Lacinak kellett segítenem, mert azon a hírhedt mecenzéfi szilveszteri éjszakán a velünk lakó, lerészegült németek Lacit bedobták a jeges patakba, csak úgy, mulatságból, szemüvegének egyik üvege kitört, nem csoda, ha nem látta pontosan, hova kell hányni a szenet. 19

Ma már tudom, milyen iszonyatos harcok dúltak e város körül, ezen a vidéken, le délen egészen a Kaukázusig, Leonyid Brezsnyev is írt ezekről a h a r cokról Kis föld című háborús emlékezésében, de a k k o r csak a platós vasúti kocsikról széttekingetve — miközben a lágerből a gyárba vitt a vonat b e n n ü n ket — láthattuk a romokat, a háború nyomait, következményeit. Meg abból, ahogy a gyárban a munkások éltek, ruházkodtak, étkeztek. Elmondhatnám, mily szegényes kosztot kaptunk — rendszerint afféle sűrű burizslevest, hordókban hozott kisujjnyi tengeri hallal sózva, fűszerezve, — de sirámaim hitele érvénytelen lenne: maguk az ottani civilek, a munkások is nagyon szegényesen éltek ezen a háborútól kétszer is agyongyötört tájon, abban a gyárban. Ha a kazán feszmérője megengedte, a szenes gödörből kilépve, hűtött-sózott szódavizet ittunk, tartályból, csapból engedve. Egy alkalommal egy idősebb m u n k á s hangoskodására figyeltem oda. A kazánház főnökének kiabált valamit, r é m ü letemre épp az én bakancsomra mutogatott, aztán meg az ő dróttal összetákolt cipőjére. Mutogatásából meg kellett értenem, mi bántja. Az, hogy a n n a k a hadifogolynak milyen jó bakancsa van, az övé m e g . . . Azt hittem, azt a k a r j a , hogy én adjam neki oda az enyimet, de nem. Legyintgetve otthagyta a f ő n ö köt: belenyugodott, ilyen az élet. . . . J á r t a m én ezen a tájon a háború után is, és már újságíróként, 1951-ben. Éppenséggel a Donyeci iparvidéken át robogott velünk a különvonat a K u b á n i alföld, Sztavropol felé. A vonat magyar parasztküldöttséget vitt. Rákosiék „parasztpolitikájának" egyik szerencsétlen „dobása" volt, hogy száztagú m a g y a r parasztküldöttségeket menesztett a Szovjetunióba: hadd lássák a r á j u k váró szép ú j jövendőt, a kolhozéletet közelről. A mi küldöttségünket — tagjai közt szép számmal voltak jómódú, szép házzal, portával bíró középparasztok is — épp ide irányították a háború idején legázolt, elpusztított, sztavropoli körzetbe, a Kubán vidékére. Majd, ha rákerül a sor, elmondom, hogyan fordult otthon pontosan a visszájára enek az elhibázott propaganda utazásnak a hatása, most csak annyit: a mi parasztjaink döbbenten figyelték az elpusztult-elpusztított vidék romjaiból épp hogy éledező életet. „Néznék meg az én p o r t á m a t " — súgta a fülembe egy Szécsényből küldött középparaszt. Ám az a késő esti éjszakai látogatás egy kolhoz gyermekotthonában! Emeletes épület, mikor odaértünk, a gyerekek már aludtak, lábujjhegyen osontunk el az ágyak véginél: hetven gyerek szuszogott, aludt abban az otthonban. Mind a kolhoz á r v á j a . Apjuk is. anyjuk is elpusztult a Kaukázus felé törő, Baku olajára éhes, és az olajért mindenre képes kegyetlen német hadjárat idején. Kifelé jövet a küldöttség nőtagjainak szeméből hullt a könny, mint a záporeső. Ezt csak azért hozom ide a jövőből, hogy magamat is emlékeztessem arra, amit mindenki tud — de vannak, akik elfelejtették — mit szenvedhetett ez a vidék, maga Mariupol környéke is háborúban, így talán jobban érthetők az elhallgatásaim. Meg az is: miért idézem meg mégis a háborúk „törvényeinek" ismeretében azt a pillanatot, amikor egy reggeli induláskor az alacsony korlátú platós kocsira felugorva, épp a „felugrónál" álló őr lábára dobbantottam a bakancsommal, de akkorát, hogy azt hittem, kínjában lelő. Valami ilyesmit várva hebegj e m : p a r d o n . . . pardon, mire az őr elnyújtva, panaszosan mondta: nyicsevoooóóó — s sziszegve kapkodta, rázta letaposott lábát. Nem tudhatom, fogolytársaim milyen emlékeket idézhetnek fel róluk, őreikről, én ezt: egyetlen esetre sem emlékszem, hogy akár durva szóval — nemhogy ütéssel! — töltötték volna ki dühüket, elkeseredésüket rajtunk, egykori ellenségeiken. Még a németeken sem. Pedig lett volna, akár személyes okuk — húszmillió halottnak hány hozzátartozója van? — efféle bosszúszomjas bánásmódra. Mintha kezdeném m á r 20

érteni anak a tatárképű kölyökkatonának a viselkedését a pozsonyi pihenőben, amikor azt kérdezgette: hány oroszt lőttél le? Magyar a magyarral viszont? Amikor a Kárpátok gerincén, ama nevezetes bunkerben laktunk, az előttünk kanyarodó kövesúton esténként erődítményépítő munkaszolgálatosokat hajtott a k hátrafelé szállásukra magyar keretlegények. Felfigyeltünk: ott valaki j a j gat. Valaki valakit üt. Ki verekszik, kivel? Lefutottunk, puskával a kézben, amit láttunk, agyunkra h a j t j a a vért: a menet végén a keretlegény bottal veri a lemaradó, sántikáló muszost. Te, csibész — ordítunk rá —, ha még egyszer r á mersz ütni arra a szerencsétlenre, beléd lövünk, te g a n é . . . — ordítunk, káromkodunk, ahogy a szánkon kifér. Lágerbeli, meg kazánfűtői emlékeim rögzítik belém a felismerést: aki szenvedett már, az tudja megérteni a szenvedőt... T é r j ü n k vissza a lágerbe: nem sok időt töltöttem ott, nem sokáig fűtöttem a kazánt. Alighanem a szenesgödörbeli hőség, meg a hűtött szódavíz közti antinómia okozta, hogy — mifelénk úgy m o n d j á k : leforráztam a tüdőmet — megbetegedtem. Tüdőgyulladás! Volt kórháza a lágernek, de csak amolyan hozzánk illő. Orvosunk is volt — orosz is, magyar is ! A magyar orvos — szintén fogoly — állítólag egy előkelő budapesti szanatóriumban dolgozott azelőtt, főorvosként, legalábbis a közlegényi legenda szerint — ami kifogyhatatlan. Ez az orvos papír elé ült s rajzolgatott. Növények leveleit, termését, bogyókat, virágokat. Néhány fogolyosztag ugyanis nem gyárba indult reggelenként, hanem a földekre, gazt tépdesni a cukorrépatáblákból. A rajzokat az orvos odaadta ezeknek: ha ilyen f o r m á j ú növényekkel, levelekkel, virágokkal találkoznak, azokat este hozzák be neki. Ezekből a levelekből, virágokból az az orvos gyógyító orvosságot főzött, úgy látszik, bármily előkelő orvos volt Budapesten, tudta a népi bölcsességet: fűben, fában orvosság. R a j t a m nem sokat segített: a lázmérő higanyszála minden reggel és este a harminckilenc fok körül állapodott meg. Lázban főttem a szalmapriccsen: én itt fogok megdögleni. Mint aki eltűnt nyomtalanul. Nem szégyellem leírni: kétségbeesésemben sírtam, bőgtem, amikor híre jött, az ókásokat hazaviszik. Ma sem tudom, minek a rövidítése ez a két betű: OK. Mi úgy mondtuk: ókások. Vagyis gyengék, munkára alkalmatlanok. De csak azokat viszik haza, akik nem súlyos betegek, mert a nagyon betegek nem bírnák ki a több napos vonatozás fáradalmait. Én tehát, a harminckilenc fokommal ittmaradok. Itt fogok megdögleni. Nem mehetek haza. A hazamenetelben bizakodó nem súlyosan betegek között kitört a — nem szakmai nyelven mondva — hazatérési téboly, aminek egyetlen megnyilvánulása: ezek a tébolyodottak folyton egyetlen témáról beszélgettek. Mit fognak főzetni maguknak először, amikor hazatérhetnek, otthon. Paprikáscsirkét. Jó sűrű húslevest. Slambucot. Káposztástésztát. Mákostésztát. Halpaprikást. Töltött káposztát. Az éhes ember finom ételekről álmodik, ahogy a szövőlány cukros ételekről. S hogy csakugyan tébolynak lehet nevezni ezt az álmodozást, arra most elmondok egy példát. Lázas állapotomból arra rebbentem fel, hogy az ételekről álmodozók kedvenc ételemről, a káposztástésztáról vitatkoznak. Az lesz az első dolgom, hogy káposztástésztát főzetek — mondja egy hazatérési tébolyodott. De azt is megmondom az asszonynak, hogy jó vastagon tegyen a tányéromra, a káposztástészta tetejére cukrot! Akkor a z t á n . . . Mire a másik hazatérő felordít: micsoda ember vagy te? Magyar vagy te? Cukrot a káposztástésztára? A magyar ember a káposztástésztára borsot szór, nem cukrot! Tót vagy te vagy oláh — azok tesznek a káposztástésztára cukrot! És ezen a marhaságon, hogy cukrot kell-e a káposztástésztára tenni vagy pedig 21

borsot, az a két hazatérési tébolyodottságba esett m a g y a r hadifogoly olyanynyira összemarakodott, hogy ha kés v a n náluk, t a l á n kiontják egymás belét. Mondom, hogy van ilyen: hazatérési téboly, m o n d h a t n á m mániának is, még akkor is, ha az orvosi tudomány nem iktatja diagnózisai közé. Most én mit tegyek? Azt találtam ki, hogy amikor a fogolyápoló — m a g a is fogoly — a hónom alá dugta a lázmérőt, szabályoztam a higanyszál m ű k ö dését. Ha túlment a harmincnyolc fokon, lepöcögtettem. Lázmérőm m i n d e n méréskor bizakodó értékeket mutatott, nem vagyok én m á r nagyon lázas, akár be is lehet írni a nevemet a hazaindulók névsorába. Beleírták. Azt az érzést, amikor kitámolyoghattam a kapun, leülhettem a fűbe, várni a vagont, a hazaszállítót! Szegényes motyóm — egy horpadt csajka, kanál, egyéb semmi — mellett üldögélve, megelégedetten állapítottam m e g : okosan kitervelt manőverem, a lázmérő lepöcögtetése fényesen sikerült. Íme, itt ülök a vagonok előtt, várva a beszállásra, s közben kéjesen vakargatom a hasam alját, meg az ujjaim közeit. El ne felejtsem épp most, beszállás előtt megemlíteni, hogy bár ruháinkat a táborba érkezéskor fertőtlenítették, t e t veink oly gyorsan elszaporodtak, hogy újra megszámlálhatatlan létszámban nyüzsögtek ruhánkban, de emellett — sajnos — bőrünk alá b e b ú j t a k a l á t h a tatlanul apró rüh-atkácskák, ahol aztán szorgalmasan dolgozgattak: ez volt oka kitartó vakarózásunknak. De miért kellene ezen fennakadni: a háború végén ki nem tetves, ki n e m rühes? Az a fontos és emellett minden kellemetlenség eltörpül: itt áll előttünk a három üres vagon és v á r j u k a parancsot: beszállni! Indulás hazafelé. (Folytatjuk)

SZABÓ I V Á N

22

RAJZA

FEKETE GYULA

Tengercsepp AFORIZMÁK, GONDOLATI FUTAMOK, ÍRÖI NOTESZLAPOK III. FORRADALOM P a n t a rhei: A Forradalom előbb-utóbb mindenhol és minden korban megrohamozza a maga Téli-palotáit — s a meghódolt Téli-palotákba beköltözik a Hivatal. *

Valamikor még azt hittem: mindent a helyére lehet tenni a világon. Tudom most már, hogy ilyen világ nincs és nem is lesz soha; az élet természetes alapformája a mozgás, az örökös „átmeneti állapot", a ziláltság, a befejezetlenség, a soha végső győzelmet nem hozó küzdelem. S hogy ennek a küzdelemnek mindenki részese, az is, aki szeretné kivonni magát — lehet, épp ezzel vállalja a legnagyobb kockázatot —, az is, aki élete fogytáig sem ébred rá, hogy részese volt. Meg az is, aki túlságosan sok „sikerélményt" vár tőle, tehát csalódik, gerince roppan, elfásul, belefárad. Akkor m á r a legtisztább dolog, ha az ember az elkerülhetetlen küzdelmet tudatosan vállalja, s éppen örökös lényegét vállalja: a forradalmat. *

Az ember a sajgásokra figyel, amelyek csábítják vissza a régihez. Könnyen megfeledkezik róla, mennyivel különb az új. Igen, mert az ú j a t többnyire csak értelemmel fogja fel, csak tudja — a ré-

git érzi is.

*

Csak a mély és folyton megújított valóságismeret alakíthatja ki a tisztességes viszonyt a kor valóságához, s adhat alapot arra, hogy a valóságot magát — belenyugvóan — soha ne tiszteljük. Soha ne törődjünk bele a praktikus napi teendőkkel bajlódó szolga módján, hanem alakítsuk, korszerűsítsük, igazítsuk hozzá a társadalmi fejlődés távlataihoz — a gazda módján. *

Az elmélet, az eszme éltető talaja s próbaköve: a társadalmi valóság. Eszerint: elméleti kérdésekben járatlan, egyszerű emberek is rátalálhatnak a történelmi haladás útjára, ha közvetlen élményekből ismerik koruk valóságát, s tapasztalataikból helyes következtetésekre jutnak. Eszerint: a legképzettebb ideológusok is letérhetnek a történelmi haladás útjáról (megeshet, hogy rá sem léptek soha), ha nem elég közvetlenül ismerik koruk — mindenekelőtt a hazai társadalom — valóságát. A szoros, élményszerű kapcsolat s a tisztességes viszony a valósághoz eszerint annyira elsődleges, hogy semmivel sem pótolható forrása minden iga23

zán forradalmi cselekvésnek a politikában, a termelésben, a tudományokban, a művészetekben egyaránt. Vajon melyik mozgalom melyik szentje nem volt — ha nem f o r r a d a l m á r — legalábbis „revizionista"? Előbb vagy utóbb, de törvényszerűen azokat a merész újítókat, f o r r a d a l m á r o kat igazolja az idő, akik a mindig kaotikus világban, a mindig zsákutcába torkolló, szélesre taposott sétányok helyett ú j utakat keresnek a kibontakozáshoz, ú j ösvényeket mernek vágni az emberi butaságok, előítéletek, kényelmes maradiságok legsűrűbb bozótjában is. Jó pár ezer évnek el kellett telnie, míg az ember társadalmi méretekben felismerte, hogy a haladás: vastörvény. A modern szó csengése megtisztult, értéke megnőtt, árfolyama felszökött — ezt a valutát most már érdemes volt hamisítani. *

Sokan szeretnék a haladást aprópénzre váltani. Külön tehetsége van a betokosodott nyárspolgárnak a mimikrihez, pudvás érzelmi és gondolati világát folyton ú j ruhákba cicomázva őrzi; irtózik minden eredeti gondolattól, tehát lelkesen befogad minden majmolhatót, irtózik minden forradalomtól, tehát lázasan gyakorolja a lázadás pózait. És persze agresszíven s erőszakosan kényszeríti környezetére az aznapi sikket, és persze megbabonázva bámulja magamagát, a köznéptől rikitóan elkülönülő fenomént. A jelek szerint semmivel sem könnyebb ma a szellem f o r r a d a l m á r á n a k lenni, mint volt ötszáz vagy háromezer évvel ezelőtt. Hiszen ma a s o k f a j t a előítélet, ostoba, hazug babona, csökött nyárspolgári vaskalaposság ellenállásán túl számolni kell a forradalmiságot üres pózokkal, külsőségekkel mímelő, kókler modernkedés agressziójával is. *

Bármennyire is felglóriázták, a szenvedély gáttalansága, pusztító tüze, égig csapó lobogása — többnyire gyenge jellemet, gyenge akaratot, vagy éppen végletes önzést takar. Ö, pedig erénynek nagyobb ezeknél a filiszter önfegyelme, önuralma, lemondani tudása is. *

Az igazi forradalmárokat talán az különbözteti meg a legbiztosabban a f o r r a dalmak önmutogató ragadékaitól, hogy — bármilyen népszerűtlen ez — lemondanak a feltétlen és mindenki mást túlteljesítő radikalizmusról, m a g á n beszélgetésekben és közszereplésekben egyaránt, olyan időszakokban is, amikor a radikalizmus a divat. Nehéz, de ezt a nehéz dolgot meg kell tanulniuk azoknak, akik m i n d e n rangsorok legelejére a nép ügyét, a forradalom ügyét, az emberi haladás, a szocializmus ügyét rangsorolják, és a maguk m u n k á j á t , csatározásait csak szerény, de feltétlen és kötelező szolgálatnak tekintik. *

Ügy is felfoghatom a forradalmat: a társadalom beépült hazugságok fellegvá24

rainak földig rombolása — teret nyitni ezzel az ú j társadalom ú j építményeinek. Hatalmi eszközökkel leronthatok ugyan a fellegvárak az állam, a társadalom tartományaiban, de a lélek, a beidegzettségek, az értékítéletek, a közgondolkozás dimenziójában vajmi keveset rombolhat s még sokkal kevesbbel építhet a maga erejéből a hatalom. *

Az emberi cselekvéseket, beállítódást igen erősen befolyásolják, sőt igen gyakran meghatározzák: a remények, szándékok, lehetőségek, kilátások — a társadalmi „doxa". A forradalomban az talán a legerősebb energiaforrás: a változtathatatlannak hitt világrend változásokat ígér — éspedig a már tömegméretben megérlelődött, sokáig elfojtott vágyak, remények, szándékok irányában. A hatalom addig (és attól kezdve) szilárd, amíg (amikortól) változtathatatlannak tetszik. Az igazi konszolidáció a lelkekben, a közgondolkozásban, a közérzetben megy végbe: „ez a világ rendje", „nincs értelme" ellene tenni. *

így van ez rendjén. A társadalmi fejlődésben a konszolidáció szerepe: a bonyolítás. A forradalomé: az egyszerűsítés. *

A forradalmakban lehetséges legteljesebb egyenlőség is csak az ú j történelmi rajthelyet jelzi. Ahol is egymástól igen sok mindenben különböző emberek rajtolnak, és ennyi vagy annyi idő múlva, de szükségszerűen, egymáshoz viszonyított helyzetük is különbözni fog. Nem ugyanazoknál és nem ugyanazokban a viszonylatokban, de szükségszerűen újratermelődnek az olykor behozhatatlan előnyök és az olykor ledolgozhatatlan hátrányok. *

Levert forradalmakat ismerünk; mást sem igen a magyar történelemből. De van egyáltalán bukott forradalom? Amelynek nincs történelmi szerepe, az emberi haladás irányába mutató? A népet a legmélyebb mélységekig felkavaró forrongás társadalmi méretben ismerteti föl a kiszolgáltatottságokat, a kényszerűt, tudatosítja az igazságtalant, a jogtalant, a tűrhetetlent. S ha a lelkekben megrendül a „világ rendje" — a kötőanyag porlik el, amely az építményt összefogja. Forradalmat csak leverni lehet. De visszacsinálni teljesen — soha. *

A menekülés — nem tett. De tetté válik, ha a harc folytatását szolgálja. *

A Lehetetlen ostromában is van egy szikrányi lehetőség, ha nem a teljes, hát legalább valamilyen i k e r r e , A megadás, a fegyverletétel kioltja ezt a szikrát is. *

Tisztelet a kilátástalan harcoknak! — Az ember „leírja magát" — s elkezd verekedni. Ha csakugyan olyan veszett (jó) ügyért — akkor m á r ártani nem 25

árthat. Ha önnön bukásába, vesztébe eleve beletörődött — m á r önmagát sem veszítheti el. *

Diagnózis: Nekünk nincs fegyverünk, de bőséggel van puskaporunk. Nekik fegyverük van, de puskaporuk elfogyott már. Ök csak úgy lőhetnek ránk, ha tőlünk lopják a puskaport — mi csak úgy vállalhatjuk a harcot, ha fegyvert szerzünk tőlük. Máskülönben mi mást lehetne tenni a puskaporral, m i n t — robbantani. •

Minthogy a haladás gátjai közt ott a szenvedély, az úttörői sem nélkülözhetik. NEPHATALOM Lassan-lassan megtanulja az emberiség, hogy: szolgálni szégyen. Hátra van még az érettségi, a fontosabb, a magvasabb tanulság: szégyen uralkodni is. Minden felnőtt, értelmes, szabad ember lelkiismerete külön nagyhatalom: diktátumot senkitől sem fogad el. Annál erősebb, szilárdabb egy rendszer, minél több ilyen „nagyhatalom" bizalmára épül. *

Példamondat szónoki kérdésre: Születhet-e felelősségérzet — a felelősségre vonás gyakorlata, esélye, veszélye, lehetősége nélkül? *

Felelős beosztású ember, fél státuszban. Minthogy a felelősséget mindenestül másokra lőcsöli, csak a beosztást tartja meg — mindenestül — magának. *

Olyan a nép — a Nép —, mint maga az ember — az Ember —: benne szunynyad minden tulajdonság a vérszomjtól az Önfeláldozásig, és csupán a körülményektől függ, melyik kerekedik felül. A hülyeség, ha a többség vallja, annyival is nagyobb. *

Az igazság megközelítése mindig bizonytalan. Többségi szavazat sokszor n e m azonos az igazsággal — bizonytalan megközelítés ez is. Az egyes ember szava? Milliószor bizonytalanabb. A demokrácia tehát az igazság — az igazságosság, a helyes tennivaló — megállapításának igen gyarló módszere. De minden létező és lehetséges módszer közül a legkevésbé rossz. A legkevésbé igazságtalan. 26

Már csak azért is, mert az elkövetett hiba minden következményével együtt visszahárul az elkövetőkre. Vagy: leginkább az elkövetőkre. És minél tisztább a demokrácia, minél nagyobb szabadságot ad a kisebbségnek — egyáltalán: minden más véleménynek is — az önkifejtésre, annál kevesebb — s kisebb — hibát követ el, s annál inkább képes helyrehozni tévedéseit. *

Az m á r a rendszer válsága, ha a polgárok többsége mást akar, mint amit tenni kényszerül. *

Legnagyobb teher a fundamentumot nyomja. *

Kell-e még bizonygatni, milyen veszélyekkel j á r a fölösleges áttételek rendszere, amikor a nép által választottak választottainak választottai választanak vagy éppen kineveznek ú j a b b kinevezési joggal megbízottakat. Csak egyetlen szíj szakadjon el, és a hajtómű máris üresen forog, és az alkatrészkerekek önállósodnak, függetlenítik magukat a hajtóműtől. *

Volt idő, amikor azt hittük: a kórképet hangosan kimondani — maga a gyógyulás. Szinte úgy látszott akkor: a nyílt, az őszinte beszéd értékrendje mindent megelőz; első számú tettnek minősült a szó. A nyilvánosság elé tárni ilyen-olyan észrevételt, bírálatot, javaslatot — mintha ez volna a fontosabbs a nehezebb része minden cselekvésnek. Vagy éppenséggel ez volna maga a végérvényes, a hiánytalan cselekvés. Mint ama bizonyos mesebeli kisinasnak a k u r j a n t á s a : A király meztelen! Ahogy kezdünk hozzászokni a nyíltabb beszédhez, észre kell vennünk: a szavak cselekvésértéke fokról fokra devalválódik. A kisinasokat persze elkényeztette a hajdani közcsudálat; sokáig nem értették, miért lohad a közönség figyelme, holott a gondokra-bajokra-visszásságokra ők ugyanazt kiáltották kórusban is, mint szólóban valamikor. Ha csak a visszhang megfogyatkozásából ítélnénk, akár úgy is vélhetnénk: visszafejlődünk. Pedig éppenséggel nehézkes, tétova demokratikus fejlődésünk nyomjelzője ez a folyamat. *

Virulens még bennünk az a f a j t a állampolgári gondolkozás, amelyet a szociológia alattvalói gondolkozásnak nevez. Élnek még bennünk a kiskorú állampolgár hitének mindenható mesehősei, s a tudat alatti rejtett zugokban fennt a r t j a még státuszát a bölcs, a csalhatatlan, a csupa nagybetűs ILLETÉKES, aki minden adódó alkalommal a kellő időben és tántoríthatatlanul megnyomja a Gombot. •• Meredek lépés a demokratikus fejlődésben: a Nagy Gombnyomó személye körüli kibicelésről átszokni egy merőben ú j állampolgári státuszra: a történelmi illetéktelenségről a minden közügyeket felölelő illetékességre. Lemondani a gombnyomások gyors eredményeiről — igaz, látszateredmények voltak többnyire —, s beletörődni, hogy az alulról épülő és valóságos eredmények annyi vajúdással, tétovasággal, üresjárattal jönnek létre. 27

Más kérdés, hogy az elkerülhetetlenhez képest túl sok az ü r e s j á r a t u n k . A fejre állított piramis modelljére tervezett, nagy gombnyomásokra a l k a l m a s hálózatot m á r hosszú idő óta üzemen kívül helyeztük. De mintha az á r a m kör még most is ebben keringene, és azt várná, hogy jöjjön a Nagy G o m b nyomó, és tántoríthatatlanul n y o m j a meg a Gombot. Hibás kapcsolások, csatlakozások, működésre képtelen relék. *

Az állampolgár felelőssége, ha féloldalú — a k á r csak „alsó", akár csak „felső" függelmeket fejezzen ki —, szükségképpen és elkerülhetetlenül eljut a teljes felelőtlenségig. Ez a demokrácia történelmi érvényű indoka. *

A demokrácia fogalma már eredeti értelmében is félretájol. Egyoldalúan azt hangsúlyozza: a népé a hatalom. S egyoldalúan ezt hangsúlyozzák a demokrácia mindenkori hívei. Holott legalább ekkora hangsúlyt érdemel: amennyire valóságos a demokrácia, annyira jelenti egyben azt: a nép átvállalja a felelősséget a közügyekért. Mindenért, ami történik az országban — jó és rossz —, magára vessen. Ez esetben nemcsak terhelik a népet a következmények a politikáért, a gazdaság, a közélet, a művelődés stb. alakulásáért (a következmények a diktatúrában is a népet terhelik) — ez esetben őt is illeti minden felelősség. Senkire, semmire nem háríthatja át. Ezzel szemben a diktatórikus, totális rendszerben a hatalom birtoklóié •a totális felelősség. Elvben legalábbis. Mert a gyakorlatban csak a forradalmak szokták ezt a felelősséget számon kérni. *

Egy intézkedéshez nem elég alap az, hogy a többségnek használ — bármilyen igazságosan használ —, ha egy kisebbséget érzékenyen sért. Ezért r o p p a n t nehéz demokratikusan helyreigazítani a nyilvánvaló társadalmi igazságtalanságokat is. A sértett fél aktivitása sokszorosa a kedvezményezett fél aktivitásának; tíz gyűlölködő többet árthat a társadalmi közérzetnek, mint száz elégedett ember használhat neki. A liberalizmus — a lazulás — sajátos törvénye ez. *

Akármilyen pattogó vezényszó, trappogó díszmenet, fergeteges vastaps — nem dobban rá egyszerre a szívünk. *

Tiszteld a gyalogjárót. Sok autóba tőle csapolják a benzint. *

A politikai kabaré leginkább azon a talajon virágzik, amelyen hervadozóban a demokrácia. Há a sajtóban, a közéletben nincsenek takargatott, kényes kérdések, ha a nagy nyilvánosság előtt szabadon szólnak, bírálnak, vitatkoznak az állampol28

gárok — a politikai kabarénak csak vaktöltény marad a lövöldözésre, többnyire utánlövések azok is. *

A szocialista demokráciának nem az a próbája, ki hogyan verekszik a saját jogaiért. Sokkal inkább az: mit teszünk azért, hogy — a törvényes keretek között — mindenki másnak, ellenfelünknek is ugyanúgy legyen meg a joga és lehetősége a verekedésre. *

A nagykorúság küszöbén az ember: önerőből képes széttörni a béklyóit, a bilincseit. Vajon átlépi-e valaha is a küszöböt? Képes lesz-e szabadulni — önerőből — a jogartól, a koronától is? SZOCIALIZMUS Széljegyzet a „szocializmus építéséhez": A rög lehet nagyobb a hegynél — gondnak lehet nagyobb. Nem a hegyben botlik meg az ember. *

Nemet mondani a szocializmusra, igent a hazára — ez csak ellenzékiség. De nincs fordított eset. Nemet a hazára, igent a szocializmusra — ez csak hazugság lehet. *

Biztosra vehetjük: az lesz a szocializmus legéletképesebb változata, amely a szülő-nevelő közösségeket képes magasabb szinten — korszerű formában, korszerű tartalommal — újjáépíteni. S az élet teljes értékű átörökítésére alkalmassá tenni a családtól kezdve a szűkebb-tágabb közösségeken át a szocialista nemzetig — és tovább. *

A szocializmus az első kitalált, megtervezett társadalom. Korról, korra, újra meg újra — s a korrekciókat nem a fejlődés szükséges velejárójának tekintve — tovább kell Lenin egész elvi és gyakorlati politikájában uralkodó rekció készsége is, a továbbgondolás készsége is. Ahogy én hult ez a készség. Hol egyik, hol másik. Hol mind a kettő.

kudarcnak, hanem gondolni. vonás volt a korlátom, azóta lany-

*

Álljon elő, aki komolyan hiszi, hogy a szellemi igénytelenség terméketlen f u tóhomokján kisarjadhat, elgyökerezhet, kilombosodhat a szocializmus — a legfejlettebb kapitalista országokkal versenyképes, gazdaságában, szellemében, emberségében magasabb rendű, ú j társadalom! *

Visszanézve a történelemre: mindig a nagyobb, a tágabb érvényű, a teljesebb igazságok mellé szegődött, ezek szolgálatát szentesítette az idő. 29

Ennek jegyében váltották és váltják egymást a társadalmi rendszerek is. A szo.cializmus azzal győzhet véglegesen — és csakis azzal győz —, ha igazságosabb rendet alkot minden előzőnél s minden környezőnél. •

Nem igaz, hogy a szocializmus valami merőben ú j találmány, hogy v a l a m i forradalmian új, az örök emberi értékektől függetlenül alkotott eszme. A n a g y humanista gondolkodók, írók, művészek legjellemzőbb vonásaikban m á r é v századok, évezredek óta szocialisták, a szó nemes értelmében. Egy igazságosabb, emberségesebb társadalom megalkotásához ma is hasznos tanácsokat adnak. Azokat az ókori, középkori humanistákat, akik szembe fordultak az e m beri kiszolgáltatottságokkal, akik egész életüket, munkásságukat a köznek áldozták — de szivesen látnám némely mai vezető poszton is, mai u t ó d j a i k helyett! *

Mit mond az ideológia: Szocializmusban az egyéni és a közösségi érdekek összhangja szükségszerűen az egyéni elkötelezettség elmélyüléséhez, s ezáltal a keretközösségek — végső soron a szocialista társadalom — kohéziójának erősödéséhez vezet. Pusztán az ösztönök s az érzelmek h a j szálgyökereinek a hálózatából t á p l á l kozva is. De minthogy a szocializmusban, minden előző társadalomhoz képest, kiemelkedően fontos a tudatosság, nyilván: az egyén és a közösség ú j történelmi kapcsolatát jellemző érdekviszonyok tudatos fölismerése — minden eddiginél szorosabb kohéziót teremt. Csakhogy ezeket a következtetéseket a gyakorlat nem igazolja. Vajon az elvi levezetésben a hiba? Vagy: a folyamatok mérhetőségéhez túl fiatal még a szocialista társadalom? Vagy egyszerűen arról van szó: a modem társadalomban m á r nyoma sincs a létérdek ama közvetlen és egyirányú folyamatos hatásának, amely ősapáinkat formálta-nevelte? S a mai ember ösztöneire, érzelmeire, tudatára-gondolkozására ható, ellentmondó-ellentétes effektusokat nem vagyunk képesek valamilyen szocialista erőtérben — egyenirányítani? De — lehet enélkül szocializmus egyáltalán? *

„A nép csak azt érti, amit érez is." (Lamartine.) A közvetlen veszélyt a bőrén érzi — tehát érti is. Viszont a béke, a biztonság, a jólét ilyen megrázó élményeket — közösségi élményeket — nemigen n y ú j t az állampolgárnak. Következésképpen a békebeli élmények, tapasztalatok érzelmi hatása nemigen nevel közösségi összetartozásra. Sőt, azáltal, hogy az emberek viszonylag zavartalanul élhetik-építhetik magánéletüket, könnyen leszoknak arról, hogy közösségben is gondolkozzanak. A „közösségi társadalomban" — a szocializmusban — is leszoknak. Azt hiszem, az érdekviszonyok rejtik a korszerű — békebeli — megoldást. Ha a magánérdek, a csoportérdek, a társadalmi érdek dimenzióiban, a pillanatnyi és a távlati érdekek, a közvetlen és közvetett érdekek dzsungelében sikerülne szocialista rendező elvet kimunkálni, érvényesíteni, s így a kívánatos 30

összhangot megteremteni — az lenne a leghatásosabb közösségi nevelő erő. Mindennap, mindenkire, érzelmekre, tudatra egyaránt hatékony. Békében is. *

A primitívebb kollektív társadalmakban az ú j nemzedékek mindenekelőtt hasonlítani akarnak az előttük járókhoz. Igyekeznek minél teljesebben átvenni, átörökíteni a normákat, melyeket természetesnek, szükségesnek, helyesnek, kötelezőnek ismernek el. A civilizált társadalomban fordítva: különbözni akarnak az ú j nemzedékek, szinte a tagadás a normájuk. Ez bizony folyamatos válság, konfliktushelyzet. Lehet, hogy a feloldása — a szocializmusra vár? *

A kapitalizmusban iszonyú erő: létérdek a „nem lemaradni", „előretörni" parancsa; méghozzá vállalatokra és személyekre „lebontva" létérdek. A szocializmusban is létérdek — társadalmi szinten. De vállalatnak, magánszemélynek jó esetben is csak: morális követelmény. Mi a létbizonytalanság szorítását nem a k a r j u k egyénekre „lebontani". Akkor viszont ezután kell még kitalálnunk, hogyan épülhet egészséges szocializmus a társadalmi létérdekképviselet személyes átvállalása nélkül. Olyan társadalmat kellene teremteni, ahol az antiszociális magatartás részint lehetetlen, részint igen-igen kockázatos — de legalábbis nem kifizetődő. „Legyünk jók egymáshoz" — ez bármely társadalomban követhető erkölcsi norma, más kérdés, hogy elenyészően kevesen követik. „Teremtsünk olyan közösséget, amelyben akarva sem lehetünk rosszak egymáshoz" — ez viszont olyan bonyolult politikai-társadalmi-gazdasági-kulturális feladat, amelynek a megközelítő megoldása is csak a szocializmusban képzelhető el. S egyelőre még ott is csak: elképzelhető. Gondolkozástól elszokott újságírók, literátorok szeretik egy kalap alá vonni a két, merőben különböző felfogást, divatjamúlt moralizálásnak bélyegezve ezt is, amazt is. Pedig csak ég és föld a kettő. Az egyik a szubjektumra épít, a másik az egyéni létezés objektív feltételeire. Az első kísérlet több ezer év óta folyik — eredménytelenül. A másik — érdemben — még csak nemrég kezdődött. De annál azért régebben, hogy elégedettek lehetnénk eddigi sikertelenségével. *

A háború után az volt az első: jóllakni. Először kenyérrel, aztán kolbásszal is, jobb ruhával, szebb házzal, itallal, jókedvvel, szerelemmel jóllakni. Nem volt könnyű ez a jóllakatás. S a nem könnyű után — ki gondolt erre annak idején? — most jön még a sokkal-sokkal nehezebb: jó közérzetet adni a jóllakott embereknek. *

A nagy, a gazdag élet és a könnyű élet sosem volt — a szocializmusban sem — rokon fogalom. *

31

Közgazdasági-szociológiai-politológiai széljegyzet: Korlátozták a személygépkocsik sebességét a közutakon. A sebességplafon következtében elmosódóban a különbségek a gépkocsik képessége, tehetsége, egyénisége közt. Panaszkodik a Mercedes: Itt, ebben a mezőnyben nem érdemes Mercedesnek lenni. Itt a szabálytalankodó Trabant úton-útfélen röhögve leelőzi a szabályos Mercedest. *

Képzelődöm. Elképzelem, hogy a kisipari szolgáltatások bővítése céljából — a lakosság érdekében, persze — megalapítjuk az Országos Cipőpucoló Vállalatot. A gazdaságosság természetesen megköveteli, hogy minden cipőpucoló tevékenységet a hatáskörébe utaljunk; S nyomban működni kezd a következő furcsa mechanizmus: Ma: nyit a vállalat — nagyszerű, nem kell többé saját kezűleg pucolni a cipőt! Holnap: hosszú sorok tolonganak a cipőpucoló standok előtt. Holnapután: hirdetmény a lapokban: a cipőpucolás iránti igényt egy hónappal előre be kell jelenteni, külön a sárgára, külön a feketére. Azután: ú j a b b hirdetmény: csak a megfelelően sártalanított és háromévesnél nem idősebb cipők pucolását vállalják. Azután — ez már n e m hirdetmény — soron kívüli kiszolgálásban részesülnek azok, akik zárt borítékot mellékelnek az igénylésükhöz. Végezetül pedig elkövetkezik az a nap, amikor — a sok bosszúságot elkerülendő — újra ráfanyalodnánk a saját kezű cipőpucolásra. Persze, az orvpucolást szigorúan büntetné a törvény, tehát csakis a vállalat engedélyével p u colhatnánk, és csakis oly módon, hogy a vállalati csekkszámlára esetenként befizetnénk a megállapított munkadíjat — a saját kezűleg elvégzett munkáért. Ellenesetben állampolgári jogunkban állna mezítláb járni — ez nem tartoznék a vállalat hatáskörébe .. . *

Ha az örökölt borravalórendszert nem próbáljuk valamiképpen hozzáidomítani a szocializmus szelleméhez, akkor a szocializmus lesz kénytelen idomulni a borravalórendszer — és ingoványos perifériái — szelleméhez. *

Van-e hát díja, jutalma, ellenértéke a takarékos önmegtartóztatásnak? — A k a pitalizmusban van: a föl nem élt anyagi megadja az önmegtartóztatás — olykor túlzott — jutalmát, törvényes keretek között. A szocializmusban nincs. (Az OTP-kamat is csak részben téríti az inflációs értékcsökkenést.) Tehát a szocializmusban nem számít erénynek az önmegtartóztatás, annyira nem, hogy büntetik. Már azt is büntetik, ha az illető n e m fogyasztja el maradéktalanul a jövedelmét, még szigorúbban büntetik, ha például nemzeti vagyont gyarapító személyes beruházásokba fekteti. Házat épít például. *

El tudnám képzelni, hogy éppen a szocializmus adja meg a vállalkozás szabadságát. A kartellektől, monopóliumoktól, multinacionális mammutvállalatoktól mentes szocializmus. 32

Végtére — mindnyájan vállalkozók vagyunk. Minden napunk telve a vállalkozások kínálatával, maga az élet is egyetlen nagy vállalkozás. Emberi ösztönünk — bizonyosan kiirthatatlan — a vállalkozói ösztön; megszámlálhatatlanul sok és változatos a formája, a tétje, a kockázata, a célja. Kiirthatatlan ösztön, de elnyomorítható. Viszont egészséges talajon nevelhető is, gazdaságban, társadalomban, kult ú r á b a n egyenirányítható is — közösségi célok szolgálatára. *

Vajon a szocializmusban lehetséges megteremteni a világtörténelmi szintézist, egyesítve a nagy ország előnyeit a kis ország előnyeivel — lehetőleg ennek is, a n n a k is a hátrányai nélkül? *

A társadalom leghatalmasabb ereje az a közérdek, melyet a legtöbb ember tekint a legszemélyesebb, parancsoló magánérdekének.

TÓTH

BÉLA

Tiszajárás 62 I B R Á N Y VIII. Nyitáskor három ember vár rám a könyvtárban. Csongrádi Zoltán tszelnök, Hegedűs Dezső ny. gimnáziumi igazgató és a házigazda, Gosztonyi Tibor könyvtárvezető. A többiek ma m á r nem silbakolhatnak velem. Berencsi Béla tanácselnököt százegy gond várhatja, Trencsényi József párttitkárt százkettő. Az eddigi pásztorításomért is nagy hálával tartozom nekik. Hanem a magász Anonymus is letelepszik közénk, csak úgy kabátostól, mély csönd k a p b e n nünket körül, kérdő tekintetek, hogy ugyanvalóst nem bírtam még jóllakni velük? Szóval válaszolnak. — Bőséges terítékkel traktáltak, múltjukban messzire elkalauzoltak, de a mai életükről azért nem lenne szégyen, ha néhány szót ejtenénk. Hogyan élnek? Miből? A tsz-elnök veszi magához a szó labdáját. — Az eszünk, két kezünk után élünk. Kész aranybányát sajnos n e m örököltünk, nem találtunk. Abból bányásszuk elő az aranyat, amit a t á j lehetősége kínál. A régiek a vízből éltek, merigettek. A m i t az hozott, hagyott, azt élték. A szabályozás után a folyótól elrabolt, jól trágyázott talajokon kezdtek el termelni. Búzából holdanként tízmázsás termést is elértek. Nemigen ismerték persze az intenzív fajtákat, módszereket. A tiszalöki duzzasztómű építéséig ezeket a régi eredményeket fokozni lehetett a kitenyésztett növényféleségekkel. Most ú j r a kellett kezdenünk a megélés előbányászását, mert a duzzasztó a Tisza fenekét két és fél méterrel megemelte. Ez a tény a folyást lelassította. Lusta, mint az alsó szakaszon. Pedig itt a felső szakaszon heves tavaszi á r a d á sok, gyors levonulások mentek, ami után lehetett szántani, vetni. Most Tiszalök négy méterrel magasabban tartja a vizet, ami fölemeli a környék talajvízszintjét. Ezt még tetejézi az a gond, hogy az ásott kutakat fölváltotta a vízvezeték. Nem onnan jön, ahol fölhasználják. A vízzel a pazarlás is folyik. Ez meg fölülről emeli a talajnedvességet. Elkezdődött a termelésre ártalmas elszikesedés. Felvettük nagy áron vele szemben a küzdelmet. A mai melioráció, a csövezés segít a bajon. Úgyhogy szemre, eredményre nincs hátrány, csak a buksza érzi, hogy ott is mesterségesen dolgozunk, ahol valamikor a természet maga csinálta a teremtést. Termelési szerkezetünk vegyes. Ezt a tájunk adottsága parancsolja. A falu közepétől dél felé haladva a nyírségi tájegységre jellemző jegyek uralkodnak, az északi oldalon a rétköziek. A nyírségi homokbuckák beköszönnek a falu alá. Északról az öntéstalajok nyújtózkodnak. Ez az örökölt adottság m e g h a t á rozza a termelés szerkezetét. Növénytermelés a fő ágazatunk, amin belül a búza, kukorica virul a legnagyobb területen. Azután a takarmánynövények. 34

Jelentős az állattenyésztésünk. Ipari növények közül a dohány a leghozadékosabb. A közös Virginiát dajkál, a háztájiban a nagy levelű f a j t á k a t termelik. Géppel ültetünk, de a szedés, fűzés, csomózás nagy kézierőt igényel. A család minden tagja összefog a dohány betakarítása idején. Másik nagy jövedelemforrásunk az alma. Ugyan mostanában hullámzik a böcsülete, de reméljük, az is csak átmenet. A nyírségi almának a hírnevét nem a homokon telepített alma alapozta meg, hanem a réti öntéstalajon termett jonatán, amelyik a 20-as években kezdett világhírnévre kecmeregni. Vitték Amerikába, Kanadába. Ekkoriban olyan hozadékos volt az itteni alma, hogy a hercegi uradalom a hatvanori gyümölcsösébe az iparvonatot érdemesnek tartotta bevezetni. Nagyhalász szélétől Tiszatelken át jött az iparvágány Hatvanornak. Okos gondolat volt, mert nem kellett a gyümölcsöt annyiszor átrakni, törni. A kisvasútról Nyíregyházán pakolták át, az lement a tengeri kikötőkig. — Most n e m kell az alma Amerikának, Magyarországnak? Sajnálattal látom, hogy termőre fordult nagy almásokat traktorral tépetnek föl gyökerestől. Az embernek ríhátnékja támad! Nem kell a finom nyírségi alma? — De kell. Csak annyiért nem, amennyiért előállítjuk, meg azután nem az kell, nem ott kell és még sok m i n d e n . . . A régi világhírt jelentő almások a világválság előtt települtek. Ma már öreg kertek azok, de jó minőségi gyümölcsöt hoznak. Titkuk az volt, hogy nem műtrágyázták, hanem a Tisza évenkénti áradása adta alájuk az erőt. A víz közelsége révén kiegyenlített klíma vette körül a gyümölcsöst. A se száraz, se túl nedves levegő, az egyenletes hőmérséklet. Amikor a nagyüzemi gazdálkodás elindult a hatvanas évek elején, általánossá vált, hogy a legrosszabb homokra települtek az almások. A homok tápereje meg sem közelítette az öntésterületét. Műtrágyával kellett beavatkozni, hogy a befektetett költséget visszanyerjük. A költséget fokozta, hogy növényvédő szerek sok változatát kellett fölhasználni, amivel el is kényeztettük az almát. A természetes védekező képességét elfelejtette. A növekedését semmi sem gátolja a mai termelési viszonyok között. Óriási sejtek teremnek, de az ilyen gyümölcsnek a télállósága nagyot csökkent. A külföldi partnerek elsősorban ezért tántorodtak el a nyírségi almától. Szállításkor hamar sérül, tartóssága, elállósága kicsi. A világpiac a 75 milliméternél nagyobb almától iszonyodik. A mi hizlalt almáink pedig mind nagyobbak a szabványnál. A magyar piacon pedig kialakult egy relatív túltermelés, amihez a magyar ipar és kereskedelem szervezetlen. Valahogy nincs gazdája az ügynek. Az eladhatatlan almát a léipar szépen összecsomagolhatná, de ehhez nincs elég ipari kapacitás. A pálinkafőzést pedig az adó annyira sújtja, hogy értelmetlen a termelő közösségeknek a vele való foglalkozás. A hulló gyümölcsöt leszántják, az, almásokat kiráncigálják a földből. A pálinkát 100 forintnál alább nem tudjuk eladni. Olcsóbban hozhatnak be külföldről. Míg lélegzetet vesz az elnök, Hegedűs Dezső veszi át a szó labdáját: — Zoli szerénységből nem mondja, hogy bizony minálunk nem rántottak ki termőfát a földből. A magyar almapiac szervezetlensége ellenére ő megtette a magáét a megmaradásért. Igaz, nem nagy haszonnal dolgoztak, de az átmeneti sunnyogásban örülhetünk, ha lábon maradunk! Nem jött kereskedő az almájukra, kapcsolatot teremtettek a pesti nagyüzemekkel. A csepeli csőgyárnak telexeztek, nem a vezérigazgatónak, hanem a szakszervezeti titkárnak, hogy hét végére fölvisznek kétszáz mázsa almát, öt forintért kilóját. A standokon 10 forintokért kínálták. Nem is ezt a minőséget. Kapták pár n a p múlva az értesítést, hogy jöhet az alma. 35

De hát Zoli, te csináltad, miért én mondjam az izgalmas részleteket? — Ott állt garmadában a szépen megtermett almatermés sok száz mázsája. Se té, se tova. Ott rohadjon a nyakunkon? Odaültem a telexkönyv mellé, kiírtam belőle 60 pesti üzem számát. A kínálatunk azonos szövegét leadta a telexes kislány az szb-titkároknak. Jöttek az igénylések, ment az alma. De a n y nyira, hogy némelykor a saját termésünk kevésnek bizonyult. Hanem, hogy a szavunkat ne kelljen másítani, vittünk vencsellői gyümölcsöt is. Húszkilós zsákokba csomagolva adtuk 100 forintért. Nem fizettünk rá. Az ipar nagy ímmelámmal esetleg 180 fillért adott volna kilójáért. Ha a szállítási költségem egy forint, az anyagmozgatás, csomagolás még elcsíp a jövedelemből, másfél forintot nyertem, ami magában véve kicsi pénz, de ha azt számolom, hogy n e m rohadt ránk, ami a teljes csődöt jelenthette volna annyira, hogy örökre h a r a g ban maradok az almával. Itteniek nem lehetnek összeveszve ezzel a fontos gyümölccsel. Fölkél ennek még a napja, mint ahogy volt rá példa. Csak észszel, okkal, móddal ki kell böjtölni. A múltunkat tapogatva elmondtuk, hogy az ibrányiakra a kivagyiság volt a jellemző. Ha kellett, bicskaszúrással hívta magára a figyelmet. Nagyot módosult a máig meglevő jóértelmű kivagyiság. Például abban, hogy a végtelenségig utána tud menni a megélés lehetőségének. Annyira nem v á g h a t j a földhöz az élet, hogy lábra ne kapjon utána! Ha m á r a gazdálkodásnál tartunk, n e felejtsük el az állattartást. A közösben 1600 darab fejős jószágot tartunk. Nálunk az F l - e s f a j t a , a m a g y a r t a r k a , azaz a Holstein-fríz keresztezésből kifejlesztett tejelő tehén termel. Évente 4000 litert adnak. De ebben a f a j t á b a n az 5000 literes lehetőség is benne lötyög, csak még nem bírtuk kivenni belőle. Ahhoz még tanulnunk kell. Különben n á lunk él a csordajárás, szabadon legelnek állataink, és istállózásra csak zord időben gondolunk. A rekord lapájok, a hatezer literes m a r h á k a mi é g h a j l a t u n k a t nem tudnák tartósan elviselni. Honosítani? Hát ezt a nemeset, amit említek, idehonosítottuk. Jól fizetnek, Bár ugye a többlettej-értékesítési prémiumot egy rendelet elvonta a termelőktől, de az alapár megemelésével visszajött a hozadék. Ha elérjük a 4000 litert marhánként és évente, az ágazat öneltartóvá lehet. Így sem fizetünk rá, mert emellett a bikaszaporulatot takarmányostól együtt kiadjuk a tagoknak hizlalásra. Az otthoni üres férőhelyeket, üres ó r á k a t szépen összetakarékoskodj a a boci. Amikor eléri a 450 kilót a vágó, visszaváltjuk, s a kiadott jószágra húzott kilókért 40 forintokat fizetünk. Mindenki jól jár. A háztájiban a tagok elérik a havi harminckilós súlygyarapodást, amit a közös hizlalásban eddig nem tudtunk elérni. Ma már megélhet itt, aki dolgozik. Bizonyítja az a tény is, hogy az elvándorlás, elszivárgás megszűnt. 1973-ban 7700 lélek lakta a falut. Ez a szám a bizonytalanságok idején lecsökkent 7100 körűire. Ma elmondhatjuk, hogy n e m csupán megállt az elvándorlás, de kicsikét szaporodtunk is. Van egy gumigyári leányvállalatunk, 3400 emberes. Ezek csuklóbuszokhoz g y á r t j á k a h a r monikákat. Jól összedolgoznak a téesszel. Idénymunkában, répa-, dohányszedéskor kivonul az egész üzem, télen visszadolgozzuk nekik. Kétszáz embert foglalkoztat az építőszövetkezet. Száz lakást emelnek föl évente egy ú j módszerrel. Zúzott követ zsaluk közé betonoznak. Eredményeiket sok faluban hasznosítják. A legtöbb ilyen házat, négyszinteseket, Nyíregyházán építették föl. A falu népességmegtartó erejét igyekszünk tovább növelni. Tömegével serkennek föl a tanultabb fiatalok, akik itthon a k a r n a k élni. Ezeknek nem a kapanyelet kínáljuk majd, ha megjönnek, hanem a félértelmiségiekre váró munkát. így egy átlagszorgalmú ember évi negyven-, ötvenezret 36

megkeres a közösben, de ugyanannyit a háztájiban is összehoz. Igaz, ez esetben nem nyolc órákat dolgozik, s nem is egyedül, de a családtagokkal együtt osztozik a kereseten. Ezért aztán itt mindennapi használati eszköz a gépkocsi, de elsősorban a lakásra áldoznak. Városi berendezés benne. Bútor, fűtés, víz. S annyira gyakori, hogy nem képezi szóbeszéd tárgyát, nincs gyanú, hogy lopta, örökölte. Dolgozott érte. A vencsellői svábokat szorgalomban nemigen érte utói egy falu sem. Ibrány a sarkában van. Az igényeivel is. Veszi a színes tévét, de csak vasárnap nézi. Hétköznap leteríti szép, díszes kendővel, a szürkét, a hétköznaplósat nézi. J ó az! A vencsellői mindig a színessel él. Ez is különbség, ha tetszik. A vencsellői természetesnek tartja, az ibrányi meg félti, hátha a sok használatban kihagyul a színe, mint a gyakran viselt ruhának. Ezek messzibbről kezdték. Kivagyinak, ha vendége jön, a színeset gyújtja be, de ha magában ül, jó neki amaz. Az itteni is épít villaszerű házakat, tisztaszobásakat, fürdőszobásakat. De nem használja. Mert kopik vele. Van füstös konyhája, abban teszi a dolgát. De ha lehet, hadd legyen. Maga sem hiszi, hogy van, ha van annyira, hogy vele álmodik. Néha azt, hogy nem igaz. Fölébred rá, annyira bántja a rossz álom. Aztán gatyaszárban körüljár, fölgyújt minden lámpát, megnéz mindent, csak azután bír ú j r a nekiízeledni az álomnak, hogy meglátja, szebb a valósága, mint az álma. Mert sok nemzedéknek visszafelé számítva ott él az ijedelme a maiak idegrendszerében. A legálmodozóbb ébrenlétében sem merte megálmodni, hogy szép háza, garázsa, benne nikkeles kocsija is lehet az életben. Olyannyira csak a földbirtokosoknak jutott. Jó, persze, világjelenség a van is, nem csak a nincs, nemcsak a félelem. Az ipari termelés olyan szintű, hogy fogyasztót, használót, megkívánót teremt abból is, akinek netán korábban eszében sem járt ilyen-olyan eszköz megszerzése, de tán annak léte sem. Némely asszony robotgéppel veri a habot, keveri a piskótatésztát. Azelőtt is nagyra nőttek, akik a nagykorukat megérték, nem haltak éhen, háború, epidémia el nem vitte, pedig kézzel gyúrtak. Ma kukta fütyül, fejőgép muzsikál. Hogy ettől mennyivel boldogabb az egyes ember, ahhoz nem csinálták még meg a mérőműszert. Azon az úton járunk, amin kiemberesedhetünk. Marx azt tanította, hogy hamarébb lehet az anyagi jólétet előteremteni, mint az emberi tudatot megváltoztatni. Nagy ellentmondás. Ugyanaz az ember kullog eszével a jóléte után, amelyik megteremtette. A mértéktelen italozás r á a példa. Még ebben a dolgos faluban is öt bisztró működik. Italra elköltenek benne 25—30 millió forintot évente. Kocsma ugyan nincs, csak szép tiszta zenés mulatók, ami mellett rengeteg a bögrecsárda. Létezik egy rossz beidegződés, ami azt súgja: a mai jólét csúcsa, hogy berúghatok. Akár naponta kétszer is. Pedig a szabad idő, az ú j lehetőségek, a szellemi kiteljesedésre való. A világ kifürkészésére, a magam megismerésére, a holnap kitapogatására. Az ital sárba r á n t j a a gondolkodást, elveszi az energiát, közömbös, szürke senkit formál. Válásokat, szülőtlen utódokat. Kiseszű, marakodó lelkiismeretleneket. A régi világhoz képest, ennek dacára, nagy bűntények nincsenek. A bicska is pihen. Egy-egy nyaklevest odamérnek egymásnak a presszóhősök, de kijózanodásukkal el is felejtik. A biciklilopások mindennaposak. A rendőrség már föl sem veszi az ügyei közé. A bicikli fogyóeszköznek számít. — Szóval és tettel, boldog falu a maguké? — Boldogulni akar. — Nincs is szegény? 37

— Szociális ellátásra szorulóink számosak. De koldusunk nincs. Igaz, a m a k kor is több falunak egy énekes koldusa volt. Gávai Józsi bácsinak hívták. Hozzánk is járt. Énekelt, imádkozott, apám adott neki egy fillért. Legényke voltam, szégyelltem, hogy egy fillért lök a koldusnak. Mire apám azt mondta, ha m i n den háznál adnak neki egy fillért, egy nap háromszor annyit keres, mint a napszámos ember, aki pengő ötvenet kap naponta. Koldusa is válogatja. Szegény emberünk van, de azok a m a g u k koldusai. Nem jól kormányozza az életét, vagy olyan elesett korú már, hogy a község támogatására szorul. Ilyenünk van, de ez minden közösségnél létezik. Ha t a gadják, hát hazudnak. Ezzel szemben kirívóan gazdag embereink nincsenek. Jómódú, megelőzöttek sokan élnek itt. Ha úgy hozza a sorsuk, 100 házas lakodalmat csapnak a vendéglőben. Az a kényelmes. Az ilyen alkalmakat is helyi zenekarok szolgálják. A környéken sem ismerek olyan községet, amely egyidejűleg akár öt zenekart is ki tudna állítani. Van olyan család, amelyik maga kitesz egy m u zsikus bandát. A tsz öt zenekart istápol. Május elsején a legnagyobb t e h e r autóra alig férnek föl, amikor elindulnak a zenés ébresztőre. Legtöbb a h a r monikás. Fúvósaink nincsenek. Majd az úttörők, ha fölcsöpörödnek, azok m e g f ú j j á k a rezet.

SZABÓ I V Á N R A J Z A

38

SIMON PÉTER

Földreform és újjáépítés Negyven éve a régi rend rettenetesen súlyos örökséget hagyott reánk. Sok százezer honfitársunk halt meg a frontokon, a fasiszták haláltáboraiban, vagy esett hadifogságba. Az ország kifosztva, bénultan, romokban hevert. A vesztesek oldalán kerültünk ki a háborúból, s uraink bűneinek anyagi és politikai következményeit határainkon kívül és belül a nagy többségükben ártatlan dolgozó magyaroknak, valamint az új, demokratikus magyar államnak kellett viselnie. Mi adott erőt számunkra, hogy megállítsuk a romlást, újjáépítsük az országot, és visszaszerezzük becsületünket a haladó nemzetközi közvélemény előtt? Elsősorban az a szabadság és támogatás, melyet felszabadítónktól, a Szovjetuniótól kaptunk az új, demokratikus Magyarország megteremtésére és a társadalmi megújulásra, vagyis régebbi és újabb keletű társadalmi kérdéseink megoldására. Közülük akkor a legfontosabb az addig elnyomott és kizsákmányolt tömegek politikai megszervezése, a munkásosztály politikai vezető erővé emelése, a munkásosztály és a parasztság szövetségre lépése, széles nemzeti összefogás létrehozása volt a termelés megindításáért, a romeltakarítás megkezdéséért, a közellátás, egészségügyi ellátás, közlekedés, hírközlés, oktatás stb. beindításáért, valamint a fasizmus maradványainak felszámolásáért és a földkérdés megoldásáért. Az utóbbira egyaránt szükség volt mind a munkás-paraszt szövetség gazdasági megalapozása és az ország demokratizálása, mind a termelés helyreállítása és az újjáépítés megkezdése, mind pedig a parasztság legszegényebb rétegeinek az anyagi és társadalmi felemelkedése érdekében. Hogy világosan lássuk eme fontos társadalmi kérdés mibenlétét, történelmileg vissza kell nyúlnunk a felszabadulás előtti évekhez. Magyarország a felszabadulás előtt fejlődő iparral rendelkező mezőgazdasági ország volt. Mező- és erdőgazdasági területe 1935-ben összesen 16,07 millió kataszteri holdat tett ki, amiből a mezőgazdasági terület 13,13 millió kataszteri holdra rúgott. Az 1848-as forradalom idején végrehajtott jobbágyfelszabadítás óta iparban, mezőgazdaságban egyaránt a tőkés gazdálkodás vált uralkodóvá, de a mezőgazdasági tulajdon- és birtokviszonyok, valamint a mezőgazdasági munkaviszonyok feudális vonásokat is megőriztek a múltból. Az összes terület 48,1 százalékán a 100 kataszteri holdnál nagyobb, s többségében feudális eredetű nagybirtokon gazdálkodtak. Az ország összes területének 27 százaléka, mezőgazdasági területének 20 százaléka — a nagybirtok túlnyomó része — kötött 39

birtok volt. Az éves mezőgazdasági cselédek bérének 60—70 százaléka n a t u r á liákból állott, s a többi mezőgazdasági munkás keresetének tekintélyes h á n y a dát is a különböző részesmunkák fejében járó naturáliák alkották. A mezőgazdasági munkabérek rendkívül alacsonyak voltak, ráadásul a falun r e n d e l k e zésre álló munkaerőnek évi átlagban mintegy 24 százalékát nem foglalkoztatták. A mezőgazdasági m u n k á k közül teljesen csak a cséplés volt gépesítve. A szántásra is alkalmas traktorok száma 1935-ben mindössze 7 ezer d a r a b volt, de mind a szántás, mind a vontatás még a nagybirtokokon is túlnyomórészt állati vonóerővel folyt. S mindenütt, szinte kizárólag kézzel arattak (a kézi munka olcsósága miatt azokon a nagybirtokokon is, ahol volt aratógép). A t e r méseredmények a fejlett iparú és fejlett mezőgazdaságú országokhoz képest alacsonyak voltak. Hazánkban az 1930-as években a búza 7,8 q-t, az á r p a 7,7 q-t, a zab 7,0 q-t, a kukorica 10,7 q-t, a burgonya 38,1 q-t termett átlagosan kataszteri holdanként. Az állattenyésztés hozamai is messze elmaradtak a f e j lett országokétól. 1938-ban, az utolsó békeévben a családtagokkal együtt körülbelül 4,5 millió ember — Magyarország lakosságának mintegy fele — élt a mezőgazdaságból. Közülük az agrárproletariátus és félproletariátus létszáma — keresők és eltartottak együtt — körülbelül hárommillió volt, illetve e tömegből azoknak a mezőgazdasági keresőknek (napszámosoknak és cselédeknek) a száma, a k i k nek semmi földjük sem volt, megközelítően 800 ezer lehetett. A kisparaszti és a középparaszti keresők száma körülbelül 240—250 ezer főt tett ki. A gazdagparasztok száma 75—85 ezer, a közepes nagyságú úribirtokok tulajdonosaié 5 ezer, s az 1000 holdasnál nagyobb nagybirtokosoké 1 ezer fő lehetett. A proletár-, törpebirtokosi, kisparaszti és középparaszti (illetve nagyjából e kategóriákhoz számítható) gazdaságokhoz 1935-ben az összes gazdasági t e r ü letnek körülbelül 32 százaléka, a középparasztság felső rétegének, valamint f ő ként a gazdagparasztoknak és kisebb úribirtokosoknak gazdaságaihoz viszont az összes gazdasági terület 25 százaléka tartozott. Tehát az utóbbi kategóriákhoz tartozó mintegy 94 ezer gazdaság földterületének nagysága csaknem m e g közelítette, egész gazdasági ereje pedig — a gazdaságok felszereltségét is számításba véve — elérte a dolgozó paraszti gazdaságok több mint 1,1 milliós tömegét. A nagybirtokok azonban a gazdagparaszti birtokokkal szemben is m e g tartották vezető szerepüket a magyar mezőgazdaságban, s eme gazdasági h a t a lomra támaszkodva a nagybirtokos osztály a finánctőkésekkel együtt az ország felszabadulásáig az államhatalom ura maradt. A finánctőkés—nagybirtokos állam egy regresszív adórendszer segítségével kiuzsorázta a parasztgazdaságokat, közöttük főleg a legszegényebbeket. Az 1929—33-as világgazdasági válság kitörésétől kezdve a mezőgazdasági árak z u hanása miatt még a gazdagparasztság is meggyengült anyagilag, a kisebb p a rasztbirtokosok pedig különösen válságos helyzetbe jutottak. Az alacsony á r a k és a magas adók miatt a parasztság a bankok markába került. 1932-ben az összes mezőgazdasági birtokoknak csaknem a felét (a 0—5 kataszteri holdas gazdaságoknak 53 százalékát) adósság terhelte. Az adósság összege csaknem a háromszorosa volt a mezőgazdaság akkori pénzbevételeinek, és csupán a k a m a t terhek meghaladták a mezőgazdaság pénzbevételeinek az egyötöd részét. A 0—5 kataszteri holdas gazdaságokban az egy holdra jutó adósság több m i n t kétszer annyi volt, mint bármelyik másik birtokcsoportban. A mezőgazdaság adósságai később — főként a háborús konjunktúra és a lassú infláció hatására — csökkentek, de még 1944-ben is körülbelül 40 százalékát tették ki az 1932. évinek. 40

Ily módon a nagybirtokos osztály és a finánctőke együttesen uralta a mezőgazdaságot, s megosztozott mind az agrárproletariátus kizsákmányolásán, mind a birtokos dolgozó parasztok m u n k á j á n a k eredményein. A vázolt gazdasági helyzethez járult, hogy a magyar uralkodó osztályok a hitleri Németország oldalán vállalt rablóháború folytatására faluról főleg a szegényebb parasztok fiait vonultaták be katonának; továbbá az, hogy a háború utolsó szakaszában az ország más termelő ágaival együtt a mezőgazdaság is hatalmas veszteségeket szenvedett. Elpusztult az állatállomány 43,3 százaléka (ezen belül az igásállatok állományából a pusztulás mértéke körülbelül 64 százalékos volt), megsemmisült a termények 37,9 százaléka, az épületek 6,2 százaléka, a gépek és eszközök 4,7 százaléka (a gépek közül az erőgépek 30 százaléka stb.) A mezőgazdasági termékek alacsony termelői ára, az értékesítés gyakori bizonytalansága, a természetbeni bér túltengése a pénzbérrel szemben, a mezőgazdasági munkabérek alacsony színvonala, a nagyarányú mezőgazdasági munkanélküliség, valamint a kisbirtokok felaprózódásának gyorsuló folyamata a feudális eredetű nagybirtokrendszer fennmaradása mellett főképp az ország elégtelen ipari fejlődésével, s belső piacának viszonylagos fejletlenségével függött össze. Ennek viszont döntően az volt az oka, hogy a hazai kapitalizmus az 1848—1849-es nemzeti függetlenségi harc veresége miatt nem tudott önálló útra lépni, függő kapitalizmusként fejlődött tovább, illetve tagolódott be a tőkés nemzetközi munkamegosztás rendszerébe, s e helyzet alapvetően a két világháború közti időszakban sem változott meg. A háború következtében, 1938-as pengőben számolva a bányaüzemek és a kohók 65,4 millió pengő, a gyáripar 2042,0 millió pengő, a kisipar 9,6 millió pengő, s a kereskedelem 35,9 millió pengő értékű veszteséget szenvedett. Emellett elpusztult a Duna és a Tisza összes hídja, illetve az ország valamennyi hídjának 83,2 százaléka. Az államvasút gördülőanyagának mindössze 15,3 százaléka maradt használható állapotban stb. Az ipari termelés és a közlekedés ebből következően katasztrofálisan viszszaesett. Vele együtt visszaesett a nem mezőgazdasági lakosságnak a mezőgazdasági termékek iránti fizetőképes kereslete, illetve az a lehetőség, hogy a mezőgazdasági népesség az általa termelt élelmiszerekért ipari termékeket kapjon cserébe. Vagyis megszűnt a mezőgazdasági termelés anyagi ösztönzésének a lehetősége. Holott az ellátatlan városi és falusi népességnek élelmiszerekre, az iparnak mezőgazdasági eredetű nyersanyagokra volt szüksége. A jóvátétel fizetése és a külkereskedelmi forgalom megindítása is megkövetelte a mezőgazdasági termelés helyreállítását. A parasztság, saját szükségleteiből kifolyóan — mihelyt lehetett — így is folytatta a termelést. Nem úgy a nagybirtokosok, akiknek jó része külföldre menekült. Emellett a mezőgazdasági munkások és cselédek százezrei munka nélkül álltak, és éhezésnek néztek elébe. Minderre csupán egyetlenegy megoldás kínálkozott, a feudális eredetű nagybirtokrendszer haladéktalan megszüntetése. Az adott helyzetben csak ez adhatott lökést a mezőgazdasági terület egésze megművelésének, csak ez menthette meg az éhhaláltól az országot, s csak ez nyújthatott kellő alapot a helyreállítás és újjáépítés megindulásának. Az ország felszabadulása nyomán létrejött demokratikus nagyar állam, amely a munkásosztály, a prasztság, a városi kispolgárság és az antifasiszta burzsoázia hatalmát testesítette meg, illetve a kormány — a Magyar Kommunista P á r t kezdeményezésére a Nemzeti Parasztpárt által javasolt tervezet alapján — 1945. március 17-én rendeletet bocsátott ki a földreformról. 41

A rendelet akként intézkedett, hogy tekintet nélkül birtokuk nagyságára, el kell kobozni a fasiszták és háborús bűnösök birtokait; megváltással, de teljes egészében ki kell sajátítani az 1000 kat. holdnál nagyobb egyházi, részvénytársasági és magánbirtokokat ; továbbá ugyancsak megváltással igénybe kell venni a 100—1000 kataszteri holdas úri birtokok 100 holdon felüli részét, s a gazdagparaszti birtokok 200 holdon felüli részét. Azok a nagybirtokosok, akik részt vettek az ellenállási mozgalomban, 300 kataszteri holdat t a r t h a t t a k meg. A földreform végrehajtására a földjuttatásra igényjogosultak s a j á t soraikból falvanként egy-egy földigénylő bizottságot választottak, amelyek összesen 5,6 millió kataszteri hold földet vettek igénybe. Az igénybe vett földből 642 000 igényjogosult mezőgazdasági munkás, cseléd, törpebirtokos, valamint nagycsaládú kis- és középparaszt számára személyi tulajdonul összesen 3,3 millió kataszteri hold földet osztottak szét. A nagyobb erdőket — mintegy 1,4 millió kataszteri holdat — az állami erdőgazdaságok kapták. Házhelyek céljára 110 000, tartalék területül 113 000, telepítési célra 92 000, közcélokra 26 000, egyházaknak 20 000 kataszteri holdat hagytak meg. 51 000 kataszteri holdon állami, tan- és mintagazdaságok, 46 0Ö0 kataszteri holdon állami tógazdaságok létesültek. Csaknem 100 000 kataszteri hold erdő jutott a községeknek és a közbirtokosságoknak, a többi föld pedig közlegelő lett. Az igénybe vett földekhez t a r tozó élő és holt felszerelés (istállók, magtárak, szeszfőzdék, malmok, traktorok, kisgépek, szerszámok, lakóépületek, igásállatok stb.) azok tulajdonába került, akik a földet kapták. A földhöz juttatottak tulajdonába került élő és holt felszereléseknek azonban csak egy részét lehetett személyi tulajdonul kiosztani. A többi objektumról a földreformrendelet akként intézkedett, hogy azokat mint az igényjogosultak fel nem osztható közös tulajdonát a földhöz j u t t a tottakból alakítandó földművesszövetkezetek használatába kell adni, amivel egy új, nagy, dolgozó paraszti szövetkezeti mozgalom kialakulásának az alapját vetette meg. A rendelet egy további és igen fontos intézkedése volt, hogy az igényjogosult személyek tulajdonába adott földet 10 évig n e m szabad elidegeníteni és megterhelni. Az 1945-ös földreform forradalmi demokratikus rendszabály volt: az antifasiszta és demokratikus átalakulás részeként elsöpörte a mezőgazdaság f e u d á lis maradványait, megszüntette a nagy- és középbirtokos osztályt, s a tőlük kisajátított föld nagyobbik részét kisgazdaságok létesítésére és személyi t u l a j d o n ként adta a rászoruló. földnélküli és kevés földű parasztoknak. Ámde az adott történelmi helyzetben a földreform mégsem a kapitalizmust erősítette; s ezáltal — közvetve — a szocializmusra való későbbi átmenetet készítette elő. A feudális maradványokkal együtt szétzúzta az agrárkapitalizmus fő erejét, emellett hatalmas csapást mért a banktőkére, jelentősen megnyirbálta a gazdagparaszti birtokállományt, és növelte a mezőgazdaságban az állami szektort, mely most m á r teljes egészében egy demokratikus népi állam irányítása alá került. A nagy- és középbirtokosok anyagi hatalmának megtörésével politikai uralmuk alól is kihúzta a talajt, miáltal a finánctőkét legfőbb politikai t á m a szától fosztotta meg. A tőkés parasztgazdaságok meggyengítésével elejét vette annak, hogy gazdaságilag és politikailag a gazdagparasztság léphessen a megdöntött nagybirtokos osztály helyébe. S ami a legfontosabb: megteremtette a munkásosztály és a dolgozó parasztság szövetségének minimális gazdasági alapját, mely szövetség kialakulása nemcsak a demokratikus vívmányok védelmének, hanem a szocializmusra való átmenet megkezdésének is legfőbb előfeltétele lett. A gazdagparasztság a városi burzsoáziának és a nagybirtokos osztály m a 42

radványainak a támogatásával 1945 őszétől 1947 elejéig terjedő időszakban megpróbált vezető szerephez jutni az államhatalmat irányító demokratikus koalícióban, hogy a munkásosztály és a szegényparasztság forradalmi erőit kiszorítva, ú t j á t szegje a nem kapitalista fejlődésnek, és megszilárdítsa a kapitalista gazdasági viszonyokat. Ez a kísérlet azonban szükségszerűen bukásra volt ítélve. Egyrészt azért, mert — m i n t mondottuk — a gazdagparasztság gazdasági ereje jelentősen csökkent, s a munkásosztály mellett állott a dolgozó parasztság legöntudatosabb és legaktívabb része. Másrészt azért, mert a munkásosztály időközben támadást indított a gazdagparasztság politikai szövetségese, a nagy burzsoázia újjáéledő gazdasági hatalmának korlátozásáért és megnyirbálásáért. Végül pedig azért, mert hazánk külpolitikai helyzete, s a szovjet hadsereg jelenléte sem kedvezett az ilyen kísérletnek. A gazdagparasztság a jelzett időszakban is csak átmeneti, részletsikereket mutathatott fel (lásd a Független Kisgazdapárt 1945-ös választási győzelmét). Átmeneti részletsikereinek oka nem annyira tényleges társadalmi súlya volt, hanem a nagybirtokos osztály vereségén túl egyrészt az a tény, hogy a nagyburzsoázia és a városi kispolgárság vele szövetséges reakciós része az adott történelmi helyzetben egy saját politikai párt alapítása helyett jobbnak látta a gazdagparasztság mögé sorakozni fel, másrészt pedig az, hogy egyelőre a dolgozó parasztság jelentékeny hányada is mögéje állott, bár nem ugyanazon indítékokból, mint a nagyburzsoázia. A politikai szervezkedés szabadságán kívül az ú j hatalom a dolgozó parasztság többségének egyelőre semmit sem tudott adni. Viszont igénybe vette — kezdetben csupán értéktelen inflációs pengőért — terményfeleslegét, és a háború előttinél magasabb adókat vetett ki rá. Emellett a dolgozó parasztság zöme, különösen a régibirtokos kis- és középparasztok, akikben rendkívül erős volt a magántulajdonosi érzés, attól félt, hogyha a kommunisták győznek, kolhozba kényszerítik őket. (A kolhozokról is fantasztikus elképzeléseik voltak.) S voltak olyanok az ú j birtokosok között, akik úgy érezték, hogy miután földet kaptak, a „gazdákkal" kell tartaniok. A munkásosztály számára az egész dolgozó parasztság megnyerését rendkívül megnehezítette az ország katasztrofális gazdasági helyzete. A város és a falu közötti árukapcsolatok megszakadtak, a pénz elértéktelenedett, az árucserét terménycsere váltotta fel, a terménycserét közvetítő „fekete kereskedők" kiszipolyozták a városi és falusi dolgozókat, az állam kénytelen volt kiszélesíteni a mezőgazdaságot már a háború alatt is súlyosan terhelő beszolgáltatási rendszert (a kenyérgabonából az egész terményfelesleget, más terményekből és termékekből a felesleg nagy részét be kellett szolgáltatni), a parasztgazdaságok nagy része, de különösen az újgazdáké súlyos igaerő- és más munkaeszközhiánnyal, sőt vetőmag- és takarmányhiánnyal küzdött stb. A helyzet csak az 1946 őszén bekövetkezett pénzügyi stabilizáció után kezdett valamelyest javulni; de kezdetben (1947 tavaszáig) a stabilizáció sikere érdekében az államnak szélesre kellett nyitnia az agrárollót, a falu iparcikkellátása is csak lassan állt helyre, és a mezőgazdaságot 1947-ben — a felszabadulás óta immár harmadszor — súlyos aszály sújtotta. Külön gond volt, hogy mi legyen a földhöz nem jutott agrárproletárokkal, akiknek létszáma különösen a Duna—Tisza-közén és a Tiszántúlon volt nagy, illetve a hazatérő hadifoglyokkal és a most felserdült, családot alapító szegényparaszt fiatalokkal, akiknek száma gyorsan növekedett, s 1948 végére, családtagokkal együtt meghaladta a félmillió főt. Köztük igen sok volt a munkanélküli: az úri maradványbirtokokon és a jobb módú parasztgazdaságokban csak keve43

sük, illetve ritkán kapott munkát, közmunka sem igen okadt. Létezett egy nagyarányú rejtett munkanélküliség is falun. Ugyanis még mindig k ü l t e r j e s gazdálkodás uralkodott, mely mellett az alsó birtokkategóriákba tartozó g a z d a ságokban a rendelkezésre álló családi munkaerő részben kihasználatlan m a r a d t . A bajok ellenére a régi- és ú j birtokos parasztság megfeszített erővel d o l gozott, melynek eredményeképpen a mezőgazdaság termelése 1947—48-ban a z utolsó békeév (1938—39) termelésének 71 százalékát érte el. Az ország állatállománya 1948 tavaszán 1938-hoz képest m á r 86,4 százalék volt, 1945 t a v a szának állatlétszámához viszonyítva pedig csaknem megkétszereződött. S n e m kevésbé fontos, hogy a földhözjuttatott parasztok, fokozott nehézségeik ellenére ugyanúgy megművelték egész földjüket, mint a régi gazdák, amit bizonyít az a tény, hogy 1947—48-ban az ország szántóterületének jóval kisebb része (mindössze 1,6 százaléka) maradt vetetlenül, mint a háború előtti években. Ezeket az eredményeket parasztságunk az említett nehéz körülmények között súlyos terheket viselve, s anélkül érte el, hogy termeléséhez az államtól említésre érdemes pénzügyi vagy egyéb beruházási támogatást kapott volna. A parasztság munkalendületében és ennek eredményeiben jóformán csak a földreform és az ország demokratizálásának hatása, s a jövőbe vetett bizalom tükröződött. Ami ugyan ez ideig csodát tett, de az üdvösséghez mindörökké nem volt elegendő. A földreform következtében megnövekedett a gazdaságok szétaprózottsága, csökkent az árutermelő gazdaságok *és az árutermelés aránya. A háborús pusztulás miatt a mezőgazdasági termelés méginkább kézi erőn és állati vonóerőn alapult, mint annak előtte. A gazdasági felszerelés a gazdaságok között e g y e n lőtlenebből oszlott meg, mint valaha. így még a termelés helyreállítása sem fejeződhetett be igazán. Pedig a város és a falu bőséges élelmiszer-ellátáshoz a népgazdaság lendületes fejlődéséhez és az egész magyar társadalom felemelkedésének, átalakulásának jó anyagi megalapozásához a jövőben sokkal több mezőgazdasági terményre és termékre volt szükség, mint a háború előtt. A háború előtti termelési színvonalon megrekedve a nyomorúságot n e m lehetett leküzdeni. Ezt tudva a Magyar Kommunista Párt m á r 1945 óta az újgazdák megsegítéséért, a parasztgazdaságok termelése belterjesítéséért és egy olyan d e m o k ratikus szövetkezeti mozgalom kifejlesztéséért szállt síkra, amely a szegényparasztság vezetése alatt állva összefogja és segíti a parasztgazdaságokat. Segíti beszerző, értékesítő és termelő tevékenységüket, a közös géppark, istállók, magtárak, mezőgazdasági piari üzemek fenntartásával, kialakításával és közös termelői csoportok (szőlő- és gyümölcstermesztő, rizstermesztő, kertészeti, állattenyésző, táblás szántóföldi gazdálkodást folytató stb. csoportok) szervezésével önkéntesen és fokozatosan a kollektív gazdálkodás mind több elemét hozza létre a mezőgazdaságban. Ez a szövetkezeti mozgalom — az úgynevezett földmívesszövetkezeti mozgalom — létre is jött, 1947 őszén m á r 2487 f a l u b a n és városban volt szervezete. A gazdálkodás belterjesebbé változtatásához azonban a szövetkezeteknek és parasztgazdaságoknak több és jobb gazdasági felszerelésre, gépekre, üzemanyagra, építőanyagra, műtrágyára, talajjavításra, útépítésre, jobb értékesítési feltételekre, hitelre stb. lett volna szüksége, ami még nem állt rendelkezésre, s amit csak az ország (benne elsődlegesen a bányászati és kohászati ipar, a gyáripar, az építőipar, s a közlekedés) újjáépítésével lehetett volna előteremteni, illetve biztosítani számukra. A falusi és városi munkanélküliséget szintén csak egy nagyarányú újjáépítési program megvalósítása, m a j d folytatóla44

gosan egy fejlett mezőgazdasággal rendelkező ipari ország felépítése szüntethette meg. Az ország kulturális felemelkedését is csak ez alapozhatta meg. Míg tehát 1945—1946-ban jórészt a földreform végrehajtása és eredményei megvédése volt a magyar újjászületés kulcskérdése, később az újjáépítés vált azzá — nem utolsósorban a parasztság és a mezőgazdasági termelés szükségleteiből eredően. Az újjáépítés az 1945-ben mégkezdődött helyreállításnak a folytatása és betetőzése volt; de nem egyszerű folytatása és betetőzése, hanem a termelési szerkezet és a gazdasági viszonyok módosítása is, gazdaságunk akadálytalanabb fejlődése és társadalmunk gyökeres átalakítása érdekében. Az újjáépítésre csak országos terv alapján, az ország anyagi erői célszerűen összpontosított felhasználásával, s a finánctőke (és általában a nagytőke) gazdasági hatalmának megtörésével, valamint a hatalomban való részesedésének kiküszöbölésével nyílt lehetőség. Az újjáépítés hároméves tervének — mely a Magyar Kommunista Párt és a Magyar Szociáldemokrata P á r t egyeztetett javaslatain alapult — 1947. augusztus 1-én kezdődött meg a végrehajtása. A hatalmi viszonyok olyan továbbfejlesztésére, mely lehetővé tette a nagytőke kisajátítását, az 1947-es országgyűlési választásokon került sor. A nagytőkére a nagybankok 1947 novemberében végrehajtott államosítása, valamint a száznál több munkást foglalkoztató üzemek 1948 márciusában megtörtént államosítása mérte a döntő csapást. E lépések következtében az újjáépítés üteme 1948-ban felgyorsult. Eme változások élharcosa az ipari proletariátus volt, de része volt benne a dolgozó parasztságnak is. 1948-ra a régi kis- és középparasztság zöme is felzárkózott a munkásosztály mellé, a munkásosztály és a dolgozó parasztság szövetsége megszilárdult. E változás az említett pénzügyi stabilizáción túl főleg a következőknek volt köszönhető: — a reakciós burzsoá irányzatok hivei 1947 januárja után kiszorultak a Független Kisgazdapártból, ami által politikailag a gazdagparasztság is döntő vereséget szenvedett, és a Független Kisgazdapárt a dolgozó parasztság érdekeinek képviselőjévé alakult át; — az agrárolló 1947 nyarára összeszűkült és a dolgozó parasztság beszolgáltatási kötelezettségei némileg csökkentek; — az 1947-es országgyűlési választások eredményei megszilárdították a munkásosztály vezető szerepét az államhatalomban, a Magyar Népköztársaság munkás-dolgozó-paraszti állammá, lényegében véve proletárdiktatúrává vált; — az 1947 őszén és 1948 tavaszán végrehajtott államosítások következtében a kialakuló szocialista szektor uralkodóvá vált a népgazdaságban, és gazdaságilag egyre inkább a munkásosztályhoz kapcsolta a kisárutermelő parasztságot ; — 1948-ban az ipar helyreállításának és újjáépítésének előrehaladása miatt lényegesen javult a falu iparcikk-ellátása. A hároméves tervet dolgozó népünk két és fél év alatt lényegében sikeresen teljesítette, mindenekelőtt az iparban. 1949-ben az ipari termelés mennyisége m á r 28 százalékkal szárnyalta túl a háború előtti utolsó békeévét, de ezen belül a nehézipar termelése 66 százalékkal, a könnyűiparé viszont csak 15 százalékkal volt nagyobb. A termelés mennyiségi fejlődése az újjáépítés időszakában még együtt j á r t a dolgozó tömegek életszínvonalának növelésével. S 1949 végén a munkások reálbére átlagosan 10—20 százalékkal volt magasabb, mint 1938-ban, a parasztság fogyasztása pedig megközelítette a munkások és József Attila Tudorai Tu :rr.t -té-icti Tanszó'ack /r _ r r> r Trc.f'ütcmt

alkalmazottak fogyasztásának 90 százalékát. Rendkívül lényeges eredmény volt az is, hogy 1949 végére nagyobbrészt megszűnt a munkanélküliség. Ennek ellenére m á r a hároméves terv sem volt mentes — különösen utolsó évében — azoktól a hibáktól, amelyek azután az első ötéves tervet fokozottan jellemezték. Például az ipari beruházások 9 10-e már a hároméves terv időszakában is a nehéziparnak jutott, s a mezőgazdaság az összes beruházásoknak csak a 15 százalékát kapta. Tehát a lakossági fogyasztásra termelő ipari ágazatok és az élelmiszereket megtermelő mezőgazdaság mérsékeltebben fejlődött mint kellett volna, ami a következő években, amikor a népgazdaság fejlesztése még aránytalanabbá vált, és az aránytalan fejlesztés a mezőgazdaságból és a könnyűiparból történő mértéktelen jövedelemelvonással is párosult, súlyosan megbosszulta magát. A gazdaságpolitika eltorzulása 1948 nyara után súlyos hibákat szült a párt parasztpolitikájában, munkáspolitikájában, s végeredményben válságba sodorta a munkáshatalmat és a kialakulóban levő szocialista társadalmat. Ami azonban nem csökkenti ama történelmi változások és hősi erőfeszítések jelentőségét, amelyek kiemelték hazánkat a pusztulásból, és megindították társadalmunkat a szocializmus felé.

SZABÓ IVÁN

46

RAJZA

ioo éve született Kosztolányi

KIRÁLY

Dezső

ISTVÁN

A z emberválság regén/e: Kosztolányi r

(CSELÉDGYILKOSSÁGOK ÉS CSELÉDTÖRTÉNETEK.) „Nyilván én is sokszor olvastam az úságokban megjelenő kis napihírt, mely arról szól, hogy egy jó cseléd minden ok nélkül agyonverte jó gazdáit. Regényem megjelenése után tényleg levelet kaptam egy budapesti ügyvédtől, aki . . . azt közölte velem, hogy Édes Anna tényleg él, ő védte azt a cselédlányt, aki gazdáját baltával ölte meg, ezt is Annának hívják, Schmidt Annának" — írta Kosztolányi az Édes Anna keletkezéséről. Tele volt ilyen típusú hírekkel a század eleji magyar sajtó. Ady, mint fiatal nagyváradi újságíró, jegyzett fel például egy hasonló esetet: Kátász Zsófia cselédlány meggyilkolta a maga gazdasszonyát. Karinthy pedig nem sokkal az Édes Anna megjelenése után, 1929-ben számolt be róla: az élet utánozza az irodalmat, Molnár Erzsébet cselédlány vallotta „csendes, fakó, kis cselédhangján" a rendőrőrszobán: „nem tudom, kérem, hogy történt, egyszer csak úgy jött, hogy meg kell ölnöm, vettem a kést, szurkálni kezdtem, vonszoltam, lenyomtam a fejét, tovább szurkáltam". Egy kor megszokott, szabvány, társadalmilag tipikus bűnügye volt az ilyen gyilkosság: a cselédtragédia. Átvérzett benne a mélyek betegsége; a szociális és az etikai megoldatlanság. Az élet hozta Kosztolányi elé készen a témát. S hozta ezt, ha nem is gyilkosság formájában, de cselédkérdésként a saj á t mindennapi, szokványélete is. Hozzá tartozott a középosztályi-értelmiségiúri presztízshez, életvitelhez ekkor a cseléd. Szinte-szinte m á r státuszszimbólum volt. Gyermekkorától kezdve a regény írásának pillanatáig számtalanszor kellett, hogy felmerüljön Kosztolányiban is az az ellentmondásos, összetett érzés, melyet az Édes Annában Vízynéről írva így jelenített meg: „Ismét egy idegen lélegzet szűrte át a lakás levegőjét, melyet ők is szívnak, egy idegen szív dobogott itt, egy idegen élt velük egy födél alatt, megérkezett a legközelebbi és legtávolabbi, a barát és ellenség egy személyben: a titokzatos vendég, minden ház titokzatos vendége." Mert ez volt a cseléd: a polgári lakások „titokzatos vendége", lehet mondani, vendégmunkása. Hisz ott lapult már benne mindaz a probléma, melyet a vendégmunkáskérdés hozott fel később. A szegénység-gazdagság ellentétéből eredő, szociális s etikai elintézetlenség tört felszínre benne, s szólt be az óvni akart mindennapi létbe, a privát szférába is. Nem pusztán a feudalizmus maradványa volt ez, nem pusztán cseléd és úr viszony, de a század ú j betegsége is jelentkezett benne; az elmaradott világok, osztályok egyre szorítóbban érzett otthontalansága, helyet nem lelése; a szegénységben való elidegenedés; a Németh László-i láthatatlan bűn. Nem véletlenül nevezte Bálint György az Édes Annáról írva a cselédszobát a család gyarmatának: az akkulturáció, a magatartásminta-, értékszerkezet- és normaütköztetés — a szociális adjustement — kellett, hogy végbemenjen minden 47

egyes polgári lakásban a cselédkérdésen á t a század elején. Tükröződött b e n n e egy huszadik századi modellszituáció. Éppen ezért — mint Kuncz Aladár írta — jelen volt folyvást a l e g ú j a b b kori irodalomban a cselédregények, -drámák és -versek hosszú szériája. Elég utalni a Goncourt-testvérek Germine Lacrtetur-jára, F l a u b e r t Egy jámbor lélekjére, Maupassant Histoire d'une femme de chambre-jára, Bródy Dadájára, a naturalisme de pitié Audoux Marie-Claire-jéhez hasonló alkotásaira, avagy a Kosztolányitól is idézett Werfel-költeményre. Kedvelte a témát mind a naturalizmus, mind pedig az expresszionizmus: mind az elsődlegesen szociális, mind pedig az inkább etikai beállítottság. Hisz megjeleníthető volt r a j t a keresztül egy mind szociálisan, mind etikailag nyomasztó kérdés: a kiszolgáltatottság. (A KONSZOLIDÁCIÓ, MINT PROVOKÁLÓ ÉLMÉNY.) Nem véletlen azonban, hogy egy társadalmilag-irodalmilag oly kézenfekvő téma, mint a cselédtéma épp 1926-ban ért művé Kosztolányiban, hogy az az érdeklődés, amely oly karcolatokban, mint például Egy pohár víz, Együtt mindig együtt, Boris könyve m á r korábban is megmutatkozott, épp ekkor hozott létre egy ily n a g y szabású művet. Bármennyire meddőnek tartotta is Kosztolányi az irodalom kapcsán a történelmi-társadalmi magyarázatokat, elkerülhetetlen itt egy ily típusú élmény számbavétele: a konszolidációé. Végbement már ekkor — a húszas évek közepe t á j á n — a gazdasági, politikai, társadalmi megszilárdulás: a háború u t á n megingott kapitalista világ visszanyerte ismét a maga viszonylagos belső nyugalmát. S visszanyerte ezt Magyarországon is. Jelképes az, hogy a konszolidáció kezdetét jelző nemzetközi hírrel zárul az Edes Annában megjelenített történelmi események sora: „Csonka-Magyarországot fölvették a Népszövetségbe." Jelezte ez is: összefüggött egymással a konszolidáció és a regény létrejötte. Ez jelentette az ihlető társadalmi élményt. Mégpedig nem pozitív, de negatív vonatkozásban. Provokáló s nem ösztönző élményként. A látszólagos nyugalom és megoldottság mögött a művészi érzékenység a nyugtalanságot és a megoldatlanságot szorítón érezte. Mint Németh Andor egykori kritikája írta: „Ez a regény rettenetes szatíra a polgári társadalom boldog harmóniájára." A hiányérzet szólt. Igaz, az alapvető kultúrkritikai beállítottságnak megfelelően elmitizálta Kosztolányi ezt a hiányérzést. Individualitás és társadalmi lét, emberi lényeg és külső civilizatorikus fejlődés ellentétének látszott, ami valójában a t á r s a dalom belső ellentmondásossága, elintézetlensége volt. Az egyik oldalon ott állt a konszolidáció, a külsődleges civilizatorikus, anyagi rendeződés, a másikon viszont a belső lelki-morális megoldatlanság: a megváltatlan emberi szenvedés. Ahogy Hetedhétország című versében írta a költő: Megettem a világot s kiokádtam. Az élet meglehetősen egyforma. Országhatárokon, nyelvterületeken robogtam oly szemtelen gyorsasággal, hogy magam is megijedtem.

előre,

Hideg- és melegvíz-szolgáltatás minden szállodában, néhol éjfélkor is lehet borotválkozni, könyvet vásárolni. Telefonhívásra nyomban házhoz mennek. Ámde, bevallhatom, végső benyomásom fölöttébb leverő. 48

Mert mikor vonatom száztíz kilométer sebességgel lihegett e dicső városok felé a füstben, a vékonyan csorgó holdfényben, mindenütt láttam riadozva, igen jelentősen az ébren-alvó, népes temetőket. Világosan látszott a m ű mögött rejlő, azt meghatározó, egészen máig, McLuhanig nyúló k u l t ú r k r i t i k a i alapvető élmény: annak a tudata, hogy egy n a g y faluvá változtatta m á r a technika a világ egészét, de k i m a r a d t valahol ebből a fejlődésből az ember, az emberiesség. Beszélt a verset poentírozó, lezáró ellentét. A technikai-civilizatorikus fejlődés eredményei, csodái mögött — a k u l t ú r k r i t i k a i beállítottságra oly igen jellemzőn — ott érezte az én a „népes t e m e t ő k e t " : az emberi tragédiát, az emberi szenvedést; az egyéni élet megoldatlanságát, reménytelenségét. S ebből az érzésből a felszíni rend és a r e j t e t t rendetlenség, az emberi boldogság külső látszata és a belső boldogtalanság, konszolidáció és lelki, etikai elintézetlenség ellentétének mély átérzéséből született meg az Édes Anna is. Nem véletlenül állt ott mottójában a Halotti I m a : Circumdederunt me. (AZ EMPÁTIA-VERSEK.) Felerősödött Kosztolányiban a konszolidáció m e g j ö t t é v e l együtt m i n d i n k á b b az a pesszimista, negativista történetfilozófia, mely a h á b o r ú élménye és a f o r r a d a l m a k bukása nyomán ültetődött el benne, s melyet így fejezett ki a Néró Senecaja: „Az ősember négykézláb mászott, é n kocsin repülök nagy g y o r s a s á g g a l . . . De ez nem haladás. Mindketten egyet teszünk, megyünk. Az lenne haladás, hogyha legyőzhetnénk ö n m a g u n k a t itt belül, a belátás által." A belső, emberi, etikai progresszió igenlése volt ez a külsődlegesnek érzett, s a konszolidációt megteremtő, gazdasági fejlődéssel szemben. A n n a k megérzése rejlett mögötte, amit Ogburn n y o m á n cultural lagnek, k u l t u r á l i s lemaradásnak nevezett el később a szociológia. Egy olyan világra vágyott az egyén, egy oly e m b e r i tartásra, melynek nem a technikaicivilizatorikus, de a belső, lelki, morális haladás, a lélek k u l t ú r á j a — az e m beriesség — lett volna a kulcsgondolata, a paramétere. „Az írónak mindenekelőtt embernek és emberiesnek kell lenni" — vallottá Kosztolányi egyik nyilatkozatában. S ezt az emberiességet konkretizálva k e r ü l t előtérbe életművében a részvét gondolata. A lelki k u l t ú r á n a k az e m p á tia, a belátás, megértés, az ő szavával: a részvét — a másik ember gondolataival, problémáival való azonosulni t u d á s — volt nála a legfőbb ismérve; az az etikai parancs, hogy minden ember öncél: nem gép, nem használati tárgy, d e külön becsülendő, nézendő valóság. Csöppet se véletlen, hogy épp a dezillúzió m é l y p o n t j á n s épp egy cselédlányon eltöprengve merült fel benne először nagy erővel ez a gondolat. 1921-ben a m a r a d é k t a l a n dezillúziót m á r ö n m a g á b a n hordva, mindenféle társadalmi távlatot vesztve, azért, hogy élni t u d j o n , ú j célokat keresett a lélek, valami értelmet, feladatot a maga számára: az elv o n t e m b e r felől a konkrét, valós e m b e r — a másik — felé fordult tekintete. A becsengetett, s egy pohár vizet behozó cselédlányt elnézve ilyen, az Édes Anna irányába m u t a t ó érzések, gondolatok szakadtak fel benne: „ J a j , h a t u d nátok, ti, kik kényelmesen elskatulyázzátok az embereket osztályokba, s ti is, kik még csak nem is skatulyáztok, sohase gondolkoztok, csak éltek gőgösen vagy dölyfösen, mit szenved a n a p minden ó r á j á b a n az, aki nem t u d cédulát ragasztani az emberek homlokára, h a n e m egyszerűen embereknek tekinti őket. Boldog az, aki n e m néz az arcukba. De én folyton nézem és látom őket, ret49

tentő fényben, a könyvtárszolgát, kitől könyvet kérek, a villamoskalauzt, aki jegyet szakít, a tyúkszemvágót, aki a gőzfürdőben megadón görnyed a l á b o m r a . . . Számomra nincs elintézve a kérdés azzal, hogy a cselédet háztartási alkalmazottnak nevezem." Az emberek értékelésében az egyik legfőbb kritérium lett ekkor m á r Kosztolányi számára: mily mértékű az empátia bennük, mennyire képesek vagy nem képesek meglátni a másik emberben nem pusztán a szerepelkötelezettet, a nekik szükséges funkcióval rendelkező lényt, hanem az embert, a saját törvényű, önálló létezőt. Nem véletlen, hogy az Edes Anna P a t i k á r i u s Jancsijának azt vetette például szemére az egyik szerzői megjegyzés, hogy „hiányzott belőle a részvét, mely egy idegen életet is éppoly végzetesen szükségesnek érez, mint a magáét". Ijas Miklóst viszont a Pacsirtában Sárszeg átlagából épp az emelte ki, hogy olyan ember volt, aki „megért valakit, magába ölel egy életet, meztelenre vetkőztetve, hústól, testtől és átérzi, m i n t h a az övé volna". Ily művek írása volt Kosztolányi számára is ekkor m á r a cél. Az Edes Annában is ez a törekvés élt. Gyergyai Albert szavait idézve ott élt benne a vágy, „hogy idegen sorsokba olvadhasson". Ott élt benne az e m p á t i a igény. Alkotáspszichológiailag nézve az ekkor — a húszas évek derekán — született költeményekkel, a Meztelenül című kötet uralkodó verstípusával, az empátiaversekkel tartott az Edes Anna így belső, rokonságot. Azokkal a m ű vekkel, melyek m ű f a j u k a t nézve — mint Kiss Ferenc rámutatott erre — élets jellemképek voltak, tartalmilag pedig azt a költői programot valósították meg, amelyet később a Számadás fogalmazott meg: „idézd fel őket dolgozószobádba, — adj villamosabb életet nekik". Oly idegen sorsokat belülről átélő, megjelenítő versek íródtak ekkor, mint például a Szegények, Nők, özvegy a villamoson, Kalauz, Gépírókisasszony, Régi dajkánk egyetlen öröme, Az apa, Lankadt ibolya stb. A kötetcímmé tett meztelenül volt egyrészt ezekben a versekben a programmegadó. Nem a társadalmi, de a természeti emberre nézett elsősorban a költői vízió: az élet és halál, szenvedés s öröm koordinátái közt élő emberre, a magánszemélyre, arra az énünkre, amely — mint Az orosz című novellájában az író ezt megfogalmazta — abban a régióban élt, „ahol lefoszlik rólunk minden alakosság, mindaz, amit egy élet során tanultunk, m a g u n k r a szedegettünk, csak az marad meg, amit a bölcsőből m a g u n k k a l hoztunk, ami a t e r m é szet, ami az ősiség, ami az igazság". A lényeget nézve az elidegenedett, puszta szereppé, funkcióvá tett ember, a szerepember tagadását jelentette az így értelmezett természeti ember; az el nem idegenedett élettel volt azonos; azzal volt azonos a „meztelenül" élés. Mint másik ismérv az ily szemszögből nézett szegénység volt jellemző az empátiaversek hőseire. Megidéződtek rendre az elsődlegesen nem szociálisan, osztályszerűen, de az előbb idézett emberdefiníció felől nézve vett szegények: az elidegenedett, magányos sorsok, a csonkító, torzító szerepek mögött rejlő szenvedő, érző, töprengő életek. A sikertelenek. Hiszen a sikeres életnek v a n helye a világban, otthonra talál az, akadnak folyvást tisztelői, hívei, barátai. A sikertelenek voltak mindig az otthontalanok, az örök idegenek, a F r a n t z Fanontói emlegetett „elhagyatottságkór" emésztettjeí. Az ilyen típusú életeket vette észre s jelenítette meg a Meztelenül című kötet sajátos empátiaverseiben a művészi beleérzés. Valóra váltva azt a programot, amelyet később így sűrített össze a Számadás: „s ne a törtet tekintsd és csonka részét, — de az egész nem osztható egészét". Ennek a rész helyett az egészre, a puszta szerep helyett 50

az emberre néző belátáson, megértésen alapuló költői programnak volt az Édes Anna a legérvényesebb valóra váltója. (ONTOLÓGIAI PARABOLA VAGY TÁRSADALOMKRITIKAI REGÉNY.) Végigkísérte az Édes Anna befogadástörténetét az a kérdéssor, hogy az úrszolga ellentétet középpontba állító, az ellenforradalmi valóságot bíráló társadalmi regényként kell-e értelmezni, avagy sajátos, lételméleti kérdéseket felvető, preegzisztencialista parabolaként, oly műként, mely emberség-embertelenség, személyiség s világ elvont ellentétére épül, s nem a társadalmi, de az egzisztencialista értelemben vett kiszolgáltatottság benne a központi mondandó. Ha nem is polemikus szembeállításban, de rögtön a regény megjelenésekor felmerült m á r ez a két álláspont. „Kosztolányi regénye szociális alkotás" — írta például a Pandora hasábjain Kodolányi János; vagy ahogy Németh Andor vélte: „egész odaadással rajzolja meg az ellenforradalom ideológiáját". Elek A r t ú r viszont úgy vélekedett: „ I t t . . . egyébről is, többről is van szó, mint egy kis cselédlány tragédiájáról. Ez a személytelen Édes Anna és személytelen k ö r n y e z e t e . . . szimbóluma valami ősinek és valami öröknek. Az egész életnek, melyben egymás iránt oly közömbösen forognak az emberek." Innentől kezdve különböző megfogalmazásban újból meg újból feltűnt a m ű irodalmi ú t j á n ez a két eltérő értelmezés; annak a vitája, hogy „gyökeresen politikai regény"-e, illetve, hogy „mélységesen emberi kérdés" foglalata-e a mű. „Az Édes Anna politikai indulattól fűtött társadalmi regény", „úr és szolga viszony a kulcskérdés" benne „a maga konkrétságában", a hősnő „kiszolgáltatottsága szociális természetű" — hangzott egyfelől. Másfelől pedig hangsúlyozódott: „Végzetesen félreértené a regényt, aki csak az úr-cseléd viszonyt látná e regényben ábrázolva,' a maga történeti szociologikumában, szociologikus pszichologikumában. Az úr-cseléd viszony a jelenség, a kiszolgáltatottság a lényeg. A mindenkori és mindenfajta kiszolgáltatottság." A regény erejét, kivételes művészi nagyságát nem utolsósorban épp ez a sajátos kettősség adja meg; az, hogy egyszerre volt értelmezhető realisztikus, társadalomkritikai műalkotásként, s egyszerre szimbolikus tartalmakat hordó preegzisztencialista parabolaként. Ily módon lehetett bensőleg összetett, hű valóságtükör. Ezt a kettősséget, belső komplexitást szem előtt tartva is: elkerülhetetlen azonban az analízis során (a hiteles jelentést feltárni akarva) az írói szándék s az innen eredő, formáló elvek számbavétele. Annak a tudása, hogy a regény nem társadalmi, épp ellenkezőleg: nyomatékosan anti-társadalmiregénynek készült. Elsődlegesen nem a szociális, de a személyiségetika síkján értelmezhető. Az az író beszélt benne, aki a regény keletkezésével szinte egy időben Galsworthy egy színdarabja kapcsán így nyilatkozott: „Nem írt iránydarabot sem az elnyomottak, sem az elnyomók védelmére, az életet tárta fel, mely türelem és irgalom nélkül meddő." Nem úr-szolga, de más törvényű ellentét szintjén formálódott így (legalábbis az írói szándékot nézve) az Édes Anna is: emberiesség s embertelenség morális tengelyén. (ANTITÁRSADALMISÁG ÉS KOMPOZÍCIÓ.) „Hiszen ennek minden sora épp ezt hangoztatja — írta Kosztolányi egy, az Édes Anna „szociális következtetéseit" számon kérő megjegyzés (valószínűleg Németh Andor bírálata) kapcsán —, hogy nincsen szociális következtetés, csak emberség van, csak jóság van, csak egyéni szeretet van és a gyilkosságnál is nagyobb bűn, ha valaki 51

durva, ha valaki fennhéjázó." S másutt is megismételte ezt a művészi szándékot: „Nem a cselédek sorsán akartam javítani — írta —, hanem egy e m b e r t énekeltem meg, akit mindig megszánok." Nem utólagos, téves szerzői interpretáció volt mindez Kosztolányi részéről, de a mű egészét meghatározó, mélyen ott ható belső formáló elv. Nem utolsósorban innen érthető például az egyik legfontosabb művészi sajátság: a k o m pozíció. Innen érthető annak mindenekelőtt egy oly hangsúlyos, erősen f u n k cionált, nagy helyzeti értékkel rendelkező összetevője, mint a nyitás és a zárás. Egy, az antitársadálmiság jegyében értelmezhető ellentétre — közélet és magánélet, társadalmi nyilvánosság és személyes élet ellentétére — épült fel mindkettő. Nyitásban felhangzott — mottószerűen — az egy személynek szóló, végső, szomorú tiszteletadás éneke, a halotti ima, a Circumdederunt me, jelezve mintegy, hogy ennek törvényei szerint, születés és halál vonulatában, a személyes s nem a társadalmi lét tengelyén kívánta nézni hőseit a szerző. Ezt bizonyította az is, hogy a Circumdederunt tragikus komolyságával mintegy feleselve, azt közvetlen követve megjelent, mint első fejezet, egy más t ö r v é n y ű rész: Kun Béla elröpül, melyben a proletárdiktatúra vezére s a Krisztinaváros bornírt polgársága felé egyaránt határt vont a narrátori gúny. Szembenézett így egymással rögtön indításban egyéni s történelmi látás, individualitás és társadalmiság, személyes emberi sors és közösségi beállítottság, a Circumdedrunt me s az azonos jelenségnek tekintett forradalom-ellenforradalom. S hasonló típusú ellentétre épült a záró fejezet is. A közélet és a m a g á n élet nézett szembe egymással ott is. Egyfelől látszott a Tábor utcán lefelé menő, képviselői választásra készülő Druma a maga korteseivel, másfelől pedig az író és családja az üvegveranda „csöndes zártságában". Szemben állt egymással a nyilvános és a privát szféra, az utca és az otthon, a közönségesség és az emberi idill. A regény zárómondatában a Hattyú kutya ugatása hallott. Mintegy megidézve azokat az érzéseket, melyeket a Hattyú kutyám című vers így foglalt szavakba: Kik messze vannak tőlem és igémtől, Ne jöjjenek át soha a falon. Ott túl úgyis az utca van, az utca rokontalan szívemnek borzalom. A nyilvánosság, a társadalmiság szférájától való elzárkózás hírhozója volt a regényt befejező kutyaugatás. Sem a nyitás, sem pedig a zárás nem tartozott hozzá szorosan, közvetlenül, cselekményszerűen a regény menetéhez, Édes Anna történetéhez, de hozzátartozott atmoszferikusán. Nem metonimikus, de metaforikus volt a szerkesztés. Tükröződött ezen a szerkezeti hangsúlyadáson át két ellentétes létezési mód. Szembeállítódott egymással személyesség és társadalmiság, m a g á n életi és közéleti sík. S nemcsak a nyitás és a zárás, ennek az ellentétnek központi voltáról tanúskodott a lineáris kompozíció is, a cselekményvezetés. Paralelisztikus, ellen tétező jellegű volt az. Az egyik oldalon ment előre a közéleti Vonal: az ellenforradalom a mind erőteljesebb megszilárdulás — a konszolidáció felé. Vele emelkedett mind magasabbra Vízy Kornél k a r r i e r j e is. A regény elején oly elhanyagolt volt még, „mint egy csavargó". A befejezésben a gyilkosságot előzőn viszont m á r a piros gyékényszőnyeggel leterített lépcsősor legmaga52

sabb fokán állt, „szalonkabátban, nagyon szeretetre méltón és szinte fiatalabbá válva, megszépülve a tudattól, hogy mindent elért, amit az életben elérhet". S várta a minisztert. Elégedett, sikeres élet volt. A fent tartozott hozzá, mint helymegjelölés. Vízy sorsával párhuzamosan haladt előre az Édes Annáé, csak épp más irányúan, lefelé menőn. Mind teljesebb beszürkülés, tompultság, jellegtelenség lett úrrá rajta, a kényszeridentifikáció mechanizmusa mindinkább érvényesült: elfojtotta az egyéniséget. Annak ellenére, hogy társadalmilag szorosan Vízyékhez kötődött, hisz a jó cseléd sorsa gazdájáéval együtt emelkedik, javul: az ő ú t j a mégis a mind teljesebb kudarc felé vitt. Ha Vízyéknél a fent, az ő esetében mindinkább a lent határozta meg a létezés helyét. Ellenkező irányúan futott a két sors. A történelmi-közéleti s a pusztán személyes-egyéni létezési sík eltérő volta hangsúlyozódott. (ANTITÁRSAD ALMISÁG ÉS TÖRTÉNELMI LÁTÁS.) Nem pusztán az utólagos szerzői kommentár, s nem is pusztán a kompozíció tanúskodott a regényt átható társadalmi-látásellenességről, de ez határozta meg a műben fellelhető történelemszemléletet is. Annak két szembeötlő jellegzetessége egyrészt az irónia, másrészt pedig a negativitás nem utolsósorban innen volt érthető. Mert mélyen ironizált volt a regényben adott történelemkép. Olybá tűnt az egész história, mint egy nagy színjáték. Vízynek és Ficsornak a kommunista uralom megszüntetésének pillanatában tanúsított, egymást „méltóságos uram"-ozó, illetve „elvtárs"-ozó „világtörténelmi udvariassága" volt szimbóluma itt a történelemnek. A gyávaságnak, az álnokságnak, a tettetésnek világa volt az. Embertörzító. Vízynek, ennek a m á r nevével is a vízhólyagra, a belső ürességre emlékeztető, öntelt figurának szavaiban jelent meg itt a história igazi arca. Ezzel a kiáltással rohant be ő feleségéhez a kommün bukásakor: „Nem közönséges nap a mai, 1919. július 31. Történelmi nap." S így gondolt vissza büszkeséget adó nagy élményére a „krisztinai ellenforradalomra", erre az ostoba, céltalan tömegkavargásra is, mint „hol a történelem erjed s a sors vaskockái zuhognak". Frázisokkal jelentett egyet nála a történelem. Kiélhette magát benne a bombasztok embere. Az irónia mellett — attól elválaszthatatlanul — a közvetlen bírálat, a negativitás határozta meg másfelől a történelemlátást. Olybá tűnt az, mint amelyben felkavargott mindig az emberi aljasság. „Főpincérek ugrottak alázatosan" a bevonuló román tisztek elé, „névtelen leveleket irkáltak egymásról" a forradalom bukása után a megkergült emberek. Olybá t ű n t az egész politika — ahogy a szerzői kommentár egy helyütt mondta —, mint ami „mindenkor csak az éhes emberek tülekedése, mely magán viseli az élet gyarlóságát, s minden rendszer csak azért tör hatalomra, hogy párthíveit állásokba ültesse". A történelemnek ezt az ironizált, negatív arcát tükrözte vissza a regényegyik legfontosabb hősének, Moviszter doktornak nem egy megjegyzése is. A kulcsfigura szerepét töltötte ő be. A közlésformaváltás — az impassibilité-t, a távolságtartó, szenvtelen előadásmódot egy helyt áttörő, megszólításos előadásmód — is tanúskodott róla, hogy vele, az ő érzéseivel; gondolataival tartott leginkább benső rokonságot a szerzői álláspont. S Moviszter folyvást a történelem ellen,'illetve a történelmi gondolkodásban oly nagy szerepet játszó, elvont, általános közösségformák ellen beszélt. Már egymagában a foglalkozása jelezte beállítottságát. Az ellenalakokkal, a negatív pólus közéletben tevékenykedő figuráival, a Drumákkal s Vízyekkel szemben, mint Camus Pestisének hőse, ő is oryos volt. Nem a társadalomra, de a szenvedő egyesre irányí58;

totta tekintetét m á r egymagában a hivatása is. Nem véletlen, hogy az ő szájába volt adva Kosztolányi többször hangsúlyozott kedves gondolata a valós közvetlen s a közvetett, áttételes, így hazugnak t a r t o t t közösségekről. „Csak Péter és Pál van. Emberek vannak. Nincs emberiség" — hirdette Moviszter. „Az emberiség holt fogalom", „papírfogalom". Fiktív közösségnek t ű n t ez előtt a személyiségközpontú, minden történelmi súlyú kollektivitást elvető szemlélet előtt még a haza is. „Az is valami nagyon szép és nagyon tág fogalom — f e j tegette Moviszter. — Túlságosan nagy. Mennyi b ű n t követnek el a nevében." Nem történelemben, társadalomban, csak Péterben, Pálban, csak személyiségben s kis közösségben, az én és a másik atomegységében akart gondolkodni itt egy történelemellenes beállítottság. „Csak egy ember vagy. De h á t m i több, mint egy ember? Se két ember, se ezer ember nem több nála" — hangzott a személyiségközpontú világkép aritmetikája. Ezt a következetes, a regény egészén végighúzódó történelemellenességet figyelembe véve, nyilvánvaló az, hogy nem társadalmi, épp ellenkezőleg: antitársadalmi regény volt az Édes Anna. A minden korábbi Kosztolányi-regénynél gazdagabb korrajzra, a kommün bukásának, az ellenforradalom győzelmének részletes bemutatására mintha csak a kontraszthatás kedvéért lett volna szükség. Mintha csak azt akarta volna szuggerálni ez a konkrét történetiség: Édes Anna és a többi Édes Anna szempontjából nézve közömbös mindez. Más kontextusban élnek az igazán fontos emberi problémák: a történelmen kívül. Erről tanúskodott a perspektíva is: a regényben végig ott ható k é t f r o n t o s szerzői attitűd. (KÉTFRONTOS SZERZŐI ATTITŰD.) Döntésre szorító szituációban — forradalom s ellenforradalom közti átmenet időszakában — játszódott az Édes Anna története. Ebben a kiélező helyzetben még erőteljesebben u g r o t t szembe a szerzői nézőpontot meghatározó, kívülálló, mindkét oldal felé egya r á n t határt vonó állásfoglalás, a kétfrontos attitűd. Igazuk van azoknak, akik — mint például Bóka László vagy Juhász Ferencné — az ellenforradalom h a tározott bírálataként értelmezték a regényt. Következetesen végighúzódott r a j t a ez a kritika. Nem kétséges azonban az sem, hogy ugyanakkor a komm ü n t is bírálta a mű. Anna nagybátyjának, az „öreg marxista" házmesternek, Ficsornak a rajza, az ő szolgalelkűségének kigúnyolása, a „vad, őrült matrózn a k " vagy a „forradalom döglött patkányának" emlegetése m á r egymagában bizonyság volt erre. Könnyen találhattak hitelesítő adalékokat a regény a n y a g á b a n azok az értelmezők, akik (mint például Baráth Ferenc vagy a Széphalom egykorú recenzense) a mű antikommunista voltát hangoztatták, m o n d v á n : Kosztolányi „igazolást kívánt keresni a kommunizmussal szemben elfoglalt álláspontjára", „életre keltette a közelmúltat, mint egy rossz álmot". Ez a kétfrontos, fölöttes, tüntetően nem elkötelezett szerzői attitűd t ü k röződött az önelhelyezésben is. Nemcsak Moviszter doktorrol beszélve t a r t o t t a fontosnak megjegyezni a szerző, hogy hőse „nem volt se burzsoá, se k o m m u nista": önmagát is így rajzolta be a záró fejezetbe. Jelezte ez a szokatlan, s a j á tos személyesség, hogy az ő élethez, világhoz való viszonyának is d o k u m e n t u m a egyben a regény. S „kétfrontos" volt ez az önbeállítás, a rögtönzött önkép. Gúnyosan, lenézőn úgy emlegette őt itt a regény egyik legellenszenvesebb figurája s annak kísérete, a csak a maga szintjén — az érdek s k a r r i e r koordinátái közt — gondolkodni tudó közönségesség, mint ki „okos ember", m e r t hol „nagy kommunista", hol „nagy keresztény", mindig azzal tart, „ahogy a szél f ú j " . Éppúgy, mint regénye kulcsfigurája, miképp Moviszter, ő is a se.54

hová sem tartozás büszkeségével élt. Az a Kosztolányi jelent meg itt, aki számtalanszor s a legkülönfélébb formában utasított el mindenfajta társadalmi elkötelezettséget, irányzatosságot, mondván: az „mindig valami átlátszó, sekélyes elfogultságon alapul, merőben közönyös, hogy az az elfogultság jobboldali-e avagy baloldali". A Moviszter-szerű kétfrontosan élő, a kommunistáktól „klerikális orvosnak", a Druma-féle keresztényektől pedig „öreg bolsevikinek" tartott el nem kötelezett élet volt Kosztolányi számára az Édes Annát írva végig az eszmény; az az ember, ki nem a társadalom harcaiban, csupán a személyiség, az egyes ember viszonylatában, nem jobb és bal, de lent és fent ellentétében gondolkodott, ítélt, s nem ismert más közösséget, csupán a József Attilától társadalmiatlannak nevezett emberi együttest, a természeti emberét. Azt az „emberi közösséget, mely — ahogy Moviszter kapcsán írta a regény — magában foglalja az egész világot, minden lelket, aki él és élt valaha". Kosztolányi saját hitvallásával vágott egybe ez a moviszteri krédó. Ahogy nem sokkal az Édes Anna után egyik cikkében írta: az oly típusú írók iránt érzett különös rokonszenvet, mint például az amerikai O'Neill, aki — fejtegette — „hadat üzen minden tömegnek, minden szervezkedésnek, akár jobbpárti az, akár balpárti. Mivelhogy költő, észreveszi a sok közül az egyet, az ő jogait és nyomorúságát kiabálja. Nem tud belenyugodni abba, hogy mi emberek csak szám legyünk a sokaságba". A társadalomközpontú szemlélettől élesen elvált ez a személyiségre, egyes emberre koncentráló látás. Nem bízott ez semmiféle társadalmi tettben. Mert meggyőződése volt, beszennyez minden ideát a társadalmi praxis. Mint Moviszter mondta egyik vita közben: „Egyetlen ideát se szabad megvalósítani. Akkor vége. Csak maradjon fönn a felhők között. Ügy hat és úgy él." A marxista kritika Kosztolányi bírálatának egyik kulcsidézete ez a moviszteri mondat: a társadalmi praxisnak ez a tagadása. S joggal az. Mert valóban megszólalhatott s meg is szólalt az ilyen gondolatokon át, ha nem is valamiféle individualista cinizmus, vagy a meglevővel való rossz kompromisszum, de mindenesetre egyfajta erős, elabszolutizált tragédiaérzet, a személyiségközpontú világképpel a huszadik században oly gyakran együttjáró kultúrkritikai pesszimizmus. Az emberiséget, az emberi egészt nem véve számba, az egyéni halál könyörtelensége felől nézve s abszurdnak vélve így az emberi létezést, meggyőződése volt Kosztolányinak, hogy hiábavaló minden cselekvés: összeegyeztethetetlen tisztaság és tett, valóság és érték. Ahogy Aurelius című novellájában írta: „Tiszták csak addig lehetünk, amíg gondolatainkkal játszunk. Mihelyt hozzányúlunk az élethez, tele vagyunk az élet förtelmes ellentmondásaival, s kezünk csupa vér és csupa sár." Beszennyez, visszájára fordul szerinte még a jótett is. „Sohase tudjuk, hogy jótetteinkkel micsoda rosszat művelünk — jegyezte föl Szegény asszony című novellájában. — Cselekedni mindig veszedelmes. Legalább mesterem, Lao Cse, a kínai bölcs ezt vallja. Szerinte az igazi jóság közönyös, az igazi okosság néma. Légy tiszta, de csöndes, hirdeti. Még megszólalni is veszedelmes." Camus újkori szentjének, A bukás Jean-Baptista Clamence-ának bölcselete volt ez. Az a meggyőződés tükröződött benne, hogy éppúgy, mint az abszolút esztétikum: az abszolút etikum is az életen kívül létezhet csupán. A homo morális és a homo aestheticus így esett egybe Kosztolányinál. A közös nevezőt ez jelentette: a következetes élettagadás. Mint „keleti hitregét", „mesét", „tündérmesét" utasított el egy ily világkép jegyében a költő minden életjavító cse55

lekvéshitet. Könyörtelen pogánynak vallotta magát, aki közvetlen szemléli „az élet egyszerű és fölösleges tragikumát". Következetesen nihilista világkép volt ez. Ugyanakkor azonban nemcsak egy közvetett apologetika volt lehetséges ennek birtokában, mint ahogy n e m utolsósorban Lukács egyoldalú modernség bírálata nyomán a marxista kritika oly soká vélte. Ott rejlett benne nem pusztán egy végletes életidegenség, d e egy felfokozott erkölcsi érzékenység is, így egyfajta közvetett társadalomkritika. Ahogy József Attila felfigyelt erre: ott rejlett benne a „társadalmi üresség" észrevevése, az adott rossz világ elvetése s így egy más, lehető világ ö n kénytelen igenlése is. Megszólalhatott rajta keresztül nem pusztán egy szélsőséges esztéticizmus, de egyben egy oly típusú, tiltakozó-művészi attitűd, amely a maga esztétikai jellegű, anarchisztikus nihilizmusában akarva-akaratlan t á r sadalombírálat is volt. Teljes tagadás. Negativitás. S az Édes Anna ebbe a t í pusba tartozott bele. Annál is inkább, m e r t különös erővel s különös hangsúlylyal hozta ki benne a tiltakozó oldalt a választott t é m a : a cselédtörténet. (TÁRSADALMI TÉMA — SZEMÉLYISÉGKÖZPONTÚ VILÁGKÉP.) S z á mos mozzanat tanúskodik róla, hogy éppúgy, mint a Néróból, a Pacsirtából, az Aranysárkányból, kielemezhető az Édes Annából is egy elontologizált „ellenalkotás". Ha nem is egy ellen-fejlődésregény, egy ellenidill vagy ellen-nevelésregény, de mindenesetre egy a létabszurditást megjelenítő antitársad almi-regény. A személyes emberi és a társadalmi civilizatorikus szféra elvált egymástól, áthidalhatatlannak tűnt a kettő közötti ellentét. Megjelenítődött az e m b e r i létezés tragédiája: a nagyobb erőknek — a semminek, az életőrületnek való kiszolgáltatottság, a tehetetlenség, hol is nem m a r a d t más cselekvési lehetőség az egyén számára, pusztán a passzív tett: a Moviszter-féle irgalom, részvét. Kosztolányi azonban ezt a tragikus létélményt egy hangsúlyozottan t á r s a dalmi jellegű téma segítségével egy cseléd történetén, az úr-cseléd viszony konkrétumán át szólaltatta meg. Nem allegorizáló, de — a lukácsi értelemben véve ezt a szót — szimbolizáló lett ezzel az ábrázolás. A maga valós b e á g y a zottságában, történetiségében és társadalmiságában mint szociologikum m u t a t kozott meg az ontologikum. S ez az ábrázolásmód az írói világképet ellenpontozta, korrigálta szinte. Érvényesült a művészi alkotás külön logikája, az, a m i t Engels nyomán a realizmus győzelmének nevezett Lukács. H á t t é r b e tolta a hangsúlyozottan konkrét szociális megjelenési forma az elontologizáló elemeket, csökkentette a polemikus élt: a személyiségelvű világképnek később az A d y vitában kibomló, a létet „változhatatlan siralomnak" vélő társadalmiságellenességét. Mellékessé vált az. Előtérbe került a személyiségközpontú világképnek az az oldala, amely egy társadalomközpontú látás számára is érték: a kritikai oldal, a személyiségféltés. Valóság és eszmény, tény és érték, anyag és szellem, társadalmi szféra és belső lelki szféra elmitizált, kiltúrkritikai ellentéte a m e g jelenítésmód hatására átfogalmazódott: értékelvű és érdekelvű gondolkodás t á r sadalmilag konkrét ellentétévé vált. Elsődlegesen nem „az élet roppant tébolyát és érthetetlenségét", a l é t a b szurditást tükrözte vissza innen szemlélve többé m á r a regény (bár ez is b e n n e volt), de az emberségválságot: érdeketikának és értéketikának — a Max W e ber-i terminus technicust használva —: célracionális és értékracionális gondolkodásnak az egész modern emberi fejlődés s így a szocialista fejlődés szempontjából is oly igen lényeges problémájáról szólt. Nem a létőrületet megjelenítő action gratuite volt innen tekintve m á r elsődlegesen Édes Anna tette, d e 56

lázadó mozdulat. Az érdekek sikján nem, de az értékek síkján érthető volt az. Választ kapott innen szemlélve a fejezetcímbe is kiemelt „miért". Robbant az emberség. (KÉTFAJTA ÉRTÉKREND — KÉTSÍKÜ SZEMLÉLET: DRUMA ÉS MOVISZTER.) K é t f a j t a értékrendben, két eltérő síkon gondolkodtak az Édes Anna ban megjelenített embertípusok: az érdek és az érték eltérő síkjain. Ez ugrott ki különös erővel a regény két hősének, Drumának és Moviszternek az alakrajzán át. Devecseri Gábor figyelt fel reá, hogy a regény igazi hőse valójában nem Édes Anna, s nem is Vízyék, de ez a két ember volt. ,,ök az Édes Anna főszereplői — írta. — Ök ennek a csendesen, de hatalmas erővel vádoló könyvnek titkai, kulcsai is." Valóban ezek voltak: álregény legerőteljesebben funkcionált figurái, mintegy kulcsfigurák. Sugallták jellemükkel a lényegi mondandót: érdeketika és értéketika ellentmondását. A kor nagy hatású parabolájának, Thomas Mann Varázshegyének struktúr á j á r a emlékeztetett szinte innen tekintve az Édes Annáé. Példázatszerű, sűrítő helyképpel, modellszituációval és szimbolikus jelentést hordó kontrasztfigurákkal dolgozott a m ű : kiszigetelő és kontrapunktikus volt a felépítés. Egy kis „varázshegy" volt mintegy a regény választott színtere, az Attila utca 238. szám alatti ház. Egy elszigetelt külön valóság, a nagyvilágot tükröző kisvilág. S benne (mint Hans Castorp körül Settembrini s Naphta) úgy állt ott Édes Anna sorsát magyarázón két ellentípus: Moviszter és Druma. K é t f a j t a értékrend fogalmazódott meg r a j t u k keresztül. Már a külső jellemzés révén is hangsúlyossá vált a két kulcsfigura közt feszülő különbség. Moviszter súlyosan cukorbeteg volt: „a sír szélén állva", „botjára támaszkodva vonszolta fáradt testét". Messziről látszott r a j t a a sikertelenség. Felesége csalta, orvosi tudományos pályája megszakadt, „tömegmunkát kellett végeznie". Nemcsak vallomása után, általában is messze húzódtak tőle az emberek. A halál előtt állva a napi érdekharcokból, a világból mintegy kioldottan élt. Druma viszont teljes egészében bent élt a világban. Szép, daliás férfi volt: fiatal, rámenős, magabiztos, harsány; sikeres élet. Csupa egészség. Ügyvédi irodája mind nagyobb forgalmat bonyolított le. „Nagy ellenforradalmárként", a rendszer emberéként tartották számon: „arca lángolt a história lázától"; a regény befejezésében m á r képviselői választásra készült. Ezer szállal kötötte őt a mindennapok érdekhálózata. Az volt számára a létezési tér. Mind Druma, mind Moviszter esetében a kereszténység határozta meg a világnézetet. Csak épp Drumánál az ellenforradalom, az úgynevezett keresztény kurzus támogatásával jelentett ez egyet, egy intézményrendszerhez, az intézményesített egyházhoz volt ez kötődés. Puszta jelszóként élt, mint fráziskereszténység. Ahogy Elek A r t ú r írta: „alapjában közömbösen ment el minden ideál mellett". Moviszter kerészténysége viszont más típusú volt: nem egyház-, de eszmekötődés; puszta lelki tartás. A gondolat néma beszédében „katakumen"-nek hívta önmagát. „Az őskeresztények hősi papjai" voltak rokonai; azok, kiknél a vallás még értékigény volt, s nem hatalom s intézmény. Druma és Moviszter jellem- s értékkülönbsége m á r nevükben ott élt. Szerette Kosztolányi a beszélő neveket: itt is már ezzel is rögzítette a maga hőseit. A Druma név a duma és a drusza szó egybevegyítése, kontaminációja volt. Emberek közötti otthonosságot, életrevalóságot, jó beszélőképességet, kételyek nélküliséget, magabiztosságot sugallt; sosem töprengést. S mindezt még jobban felerősítette a Szilárd keresztnév. S ily beszélő név volt a Moviszteré is. Régi, 57

magyar humanisták emlékét idézte a maga latinos-németes csengésével ez a vezetéknév, a Zwittingerre emlékeztetett, s belecsengett a latin magister szó. S régi szenteket idézett a Miklós keresznév. Már a névben felsejlett így m i n t lényegi vonás az értékvonzódás, a humánus érzés. A regény legfunkcionáltabb jelenetében, a bírósági tárgyalás leírásában, Anna tettének megítélésében ütközött ki legerőteljesebben D r u m a s Moviszter között feszülő ellentét. Mindketten érteni vélték a lányban ott ható indulatokat, a motivációt. Csak épp másképpen s másfelől. S így más jellegű volt az ítéletük is. Druma gazembernek, Moviszter viszont áldozatnak tartotta A n n á t . Az ügyvéd m á r rögtön a gyilkosság felfedezése u t á n akasztatni akart. Védte a rendet, a biztonságot, az intézményrendszert. Mindent az érdekek logikájával, a nyers racionalizmussal magyarázhatónak vélve, a k o m m ü n hatását, az onnan jövő „mérget", a bosszút, irigységet látta a tett mögött, mint f ő felhajtó erőt. A testet öltött rosszat lelte meg Annában. „Ki kell irtani, m i n t egy mérges kelevényt" — hangoztatta folyton. Moviszter viszont másképp gondolkodott. Ö nem a rendet, de az e m b e r t nézte, nem a világ adott törvényei szerint, de értékközpontúan mérlegelt, szemlélt. Ezt visszatükrözve, „földi" és „égi" igazságszolgáltatás elvált t u d a t á b a n . Az csak a tényekre figyelt, ő meg a szándékokra, érzésekre s a személyes sorsra is. Másképp látta így Anna tettét, helyzetét. Hiába mondták a többi tanúk, hogy milyen jó dolga volt a lánynak Vízyéknél, hogy „szerették és megbecsülték", hogy „asszonya maga volt az angyali jóság", hogy „több ilyen hely nem volt Budapesten". Az értékközpontú gondolkodás látni s érteni vélte a személyiség hiányérzeteit. Belülről szemlélt. „És aki belülről lát valamit — hangzott ehhez a szerzői kommentár — az másképpen látja, mint aki csak kívülről látja." Másképpen látott Moviszter is. Tudta azt, mit a tárgyaláson ki is kiáltott: „Ridegen bántak v é l e . . . Szeretet nélkül bántak vele." „Embertelenül bántak vele." Nem az érdekek, de az értékek síkján gondolkodott. S ez volt a nézőpont végig a regényen a szerző részéről is. Nemcsak a forma, a Moviszterrel való azonosulást jelző közlésmódváltás, a szerzői távollétet megszüntető, auktorális megszólítás tanúskodott erről, de Kosztolányi kevés alkotáspszichológiai megnyilatkozásainak egyike, az Édes Anna keletkezéséről mondott vallomása is: „Az Édes Anna írása alatt — mondta regénye születéséről —, nem tudom miért, mindig a temetési szertartás latin verseit mondogattam és énekeltem. Ez azonnal visszazökkentett hangulatomba. Ez volt az alaphangja. A fönséges, ókori versekből merítettem erőt." Az emberi élet sajátos törvényű szemléletére késztetett ez a hangulati beállítottság. Éppúgy mint Moviszter: nem az élet, hanem a halál tudatát magában hordva nézte, ítélte meg maga az író is regénye hőseit. Egyrészt megértőbbé tette ez a szemléletmód. Ki a halál felől néz (tanú r á olyan vers, mint a Halotti beszéd), jobban észreveszi a másikban a hozzá hasonlót, a szenvedő embert, a másikban a testvért. Minden empátia alapja teremtődik meg: az emberrokonság tudata, az embertestvériség. Ahogy az Idegen című novella hősei gondolták, körülállva egy szállóban egy váratlanul meghalt idegen ágyát: „Most már megismerték őt. Most m á r tudták, kicsoda volt. Ember volt, ki a földön járt, mint ők, és elment innen, amint m a j d ők is elmennek. Többé már nem volt idegen. A testvérük volt." Másrészt elősegítette ez a szemlélet az érdeketikával szembén az értéketika érvényesülését. Hiszen az élet minden érdekmegfontolást hangsúlyossá tesz. Ott a siker a mérték. A halál felől nézve viszont semmi sikerigény nem lényeges többé. Felszabadul az én az érdekszempontok rabsága alól. Man-selbst-ből Ich-selbst-té lehet, kí58

viliről irányított heteronom sorsból belső vezérlésű, autonom életté. Vallhat az ember mennyiségi szükségletein túl a lélek igényéről, az értékek vágyáról, a minőségi szükségletek nélkülözhetetlen, fontos szerepéről. (AZ ÉRDEKETIKA ÉS ISMÉRVEI: ZÁRTSÁG S ÉRTETLENSÉG.) Elsődlegesen nem egy szociális, de egy értékrendbeli konfliktus adta az Édes Anna központi témáját, ez értette a rejtélyes tettet, a történt gyilkosságot. Szembenézett egymással a Vízyék világa, az elidegenítő érdekgondolkodás és Anna világa: a belső értékigény. Számos vonatkozásban eltértek egymástól az Anna sorsában szerepet játszó emberek, Vízy, Vízyné, Patikárius Jancsi stb.; egyben azonban mégis megegyeztek: az érdek törvényei szerint gondolkodtak mind. Nem az ember volt fontos számukra, hanem a dolog. Célracionális volt beállítottságuk. Mint két jellegzetes ismérv, zártság s értetlenség tartozott hozzá ehhez a világhoz. Édes Anna környezetét leírva a zártság hatott ott a regényben fő formáló elvként. Zárt, külön világ volt már egymagában is a Krisztinaváros s azon belül még zártabb az Attila úti ház. Mint a regény írta „még zártabb lett és még sötétebb" az a sűrűsödő őszben. S a teljes zártság tartozott hozzá végül a lakáshoz. „Külön zárt életükkel jöttek-mentek" itt az emberek is, „önmagukba zárva, egymásnak áthatolhatatlanul nagy távolságban" éltek egymás mellett. Anna szerelménél, Patikárius Jancsinál „a zárkózottságot hangsúlyozta" még a ruházat is. Szimbolikus volt a regényben a zártság motívuma. Szimbolikus volt így, hogy a gyilkosság után a napfényes reggelbe kinyitotta Édes Anna mind az ablakokat. Ez a nyitottság hiányzott itt az életből. A zártság világa, az önmaguknak élő életek világa volt a Vízyéké. S így szükségszerűen az értetlenségé is. Ha a tért a zártság, a benne ábrázolt emberi viszonyokat az értetlenség határozza meg. Mint az Aranysárkányban az Édes Annában is, gyakori volt a süket párbeszéd. Nem értették egymást a maguk énjébe, külön gondjaikba bezárt emberek. Elfutott egymás mellett szavuk és életük. Nemcsak a lentet és a fentet, a házmesterlakást és a Vízy-lakást, nemcsak Annát és Patikárius Jancsit választotta el „mérhetetlen távolság" egymástól, nemcsak az idegen életek eltérő igazságait folyvást szembesíteni kényszerülő bíró érezte töprengőn, „hogy az emberek nem ismerhetik meg egymást": nem értették egymást többnyire még az összetartozók sem. Egymás mellett éltek csupán, de sohasem együtt. Jellemző példája volt ennek rögtön indításkor Vízy s Vízyné vak dialógusa. Vízyt a közélet, Vízynét a cselédprobléma foglalkoztatta. Nem figyeltek egymás szavaira. Saját gondvermébe süppedt mindegyikük. Nemcsak Moviszter látta úgy a Vízynével való beszélgetés után, „két malomban" őröltek itt az emberek általában is. Jellemző volt r á j u k a kommunikációs képtelenség, ö n m a g á b a zárt minden egyes embert az érdekközpontúság. S ennek az attitűdnek különböző típusait jelenítették meg a regény hősei. Az érdekemberség tipológiája elemezhető ki szinte az Édes Annából. Csak a legfőbb típusokat nézve is adott volt egyrészt az intézményember, másrészt az élvezetember, végül pedig a tulaj donember, a privatizáló lét. (AZ ÉRDEKEMBERSÉG TÍPUSAI: a) AZ INTÉZMÉNYEMBER.) Édes Anna házigazdájában, Vízy Kornél államtitkárban az elidegenedett élet egy sajátos v á l f a j a : az intézményember öltött mintegy testet. Nem emberekben gondolkodott ő, már csupán intézményben, s mi egyet jelent azzal: hatalomban, politikában. Áz az ember jelent meg benne, aki énje kisszerűsége, üressége, céltalansága elől menekülve, valamilyen intézményhez való kötődéssel oldja

meg létét. Azt az alacsony számjegyet, mit önmaga jelent, megemeli azokkal a nullákkal, melyeket az intézmény ír mögé. Vízy önmagában, a minisztérium nélkül szinte semmi sem volt. Első megjelenésekor, a k o m m ü n bukása napján, mikor mint elbocsátott tisztviselő mögött, nem állt ott még mögötte a minisztérium, jelentéktelensége és jellegtelensége szembeszökőn kirajzolódott. Érzékeltette a művészi ábrázolás, hogy az intézményember nem önmagától, belső gazdagságától: pusztán az intézménytől kapja súlyát, értékét — egyéniségét. Éppen ezért elmitizálódik, csodálatosan megnő az ily ember t u d a t á b a n az egyéniségét kitevő intézmény. Az intézményembernek ez a sajátsága t a n u l m á nyozható szinte Vízy Kornélon át. Valamiféle vallásos szentség — misztérium — volt számára a minisztérium. Ügy ejtette ki ezt a szót „olyan rejtélyesen, mintha azt mondaná: Misztérium". Kitűnő hivatalnok volt, szorgalmas, lelkiismeretes, szerette a szertartásosságot, szerette a hivatal szellemét. De ez megölte benne egyben az embert is. Már mindig csak ügyosztályokról, bizottságokról, reorganizációról beszélt, s nem élő emberekről. Kaszinóba, bizottsági ülésekre járt, „barátságokat ápolgatott, érdekszálakat bogozgatott". Egy elidegenedett szférába, a hivatal, az intézmény szférájába rakott át minden emberi kérdést. Még azt sem tűrte, hogy egyénileg zaklassák valami kéréssel, „mert akkor mire valók a hivatalos intézmények". Intézményfetisizmus jellemezte Vízyt, így lett politikus. Kulcskérdés volt számára a politika, azaz az intézményt fenntartó hatalom. „Féktelen politikai becsvágy lakozott benne" — hangzott róla az írói jellemzés. „Mindig a nagy politikai távlatokat 1 kedvelte" — semmisítette meg az irónia a fontosságtudatát. „Még álmaiban is taktikázott" — csapott ki a gúny. S a jellegzetes kosztolányis, partikuláris énre történő visszasrófolással így lepleződött le benne a „közéleti ember": „Az önzés legszennyesebb gondolatától lelkesedett át, ő azonban ezt önfegyelme folytán abban a pillanatban el is tudta leplezni, s át t u d t a alakítani a közérdekért való rajongássá." Puszta frázisokban, hatalmi, szervezeti kérdésekben oldódott fel egész élete. Előződött benne a későbbi kitűnő szatírahős: a Közéleti kitűnőség. (AZ ÉRDEKEMBERSÉG TlPUSAI: b) AZ ÉLVEZETEMBER.) Vízy ék unokaöccsében, Patikárius Jancsiban az elidegenedett érdekemberség más típusa testesedett meg: az élvezetember. Ha Vízy egyéniségének az intézmény és a politika, a minisztérium és a hatalom volt a magyarázó elve: a Jancsiénak a pénz és a játék. A modern kapitalista társadalom fogyasztásra beállított, kívülről irányított embere jelent meg benne. Nem véletlen, hogy Amerika volt az eszménye, hogy filmszínésznek vágyott Hollywoodba. Testet öltött benne a hódítani kezdő amerikai élet- s embereszmény: az amerikánizmus. Az ő zártsága nem a hivatali: a pénz zártsága volt. Magához g y ú r t a az egész egyéniségét. A pénz otthona — a bank — volt számára a vallásos szentség. „Mint egy székesegyházba" úgy lépett be oda. Hisz ott volt fellelhető „az egyedüli bálvány", „amibe a huszadik század még h i t t " : „az arany Isten". Ennek „az ú j vallásnak kispapja" volt ő. Magatartásába, még külsejébe is mélyre ivódott a pénz ridegsége. Arca mintha fából lett volna, élettelen volt és szabálytalan. Vékony ajka szívósnak, kegyetlennek mutatta. Egész egyéniségében volt valami kimért, „ami a távolságot éreztette közte és azok között, akikkel érintkezett". A pénz bűvöletében élő ifjúság „könyörtelen nihilizmusa" lakozott benne. A pénz okozta elidegenedettség. A pénzimádat mellett a felelőtlenség volt a másik lényegi rá jellemző ismérv. Egy nagy élvezeti tárggyá változott számára a világ. „Egy mindenki60

nek ismeretlen kor szabadságával tengett-lengett" benne. Alakjának, egyéniségének festéséhez részben (mint Kiss Ferenc rámutatott erre) a századvég dekadens felelőtlen, játékos, esztéta hősei szolgáltattak mintát: Huysmans Des Esseintes hercege s a wildei Dorian Gray. Mint Németh Andor írta: „úgy állt a regény világában, mint az impresszionista, érzelmi reakciókkal kísérletező művész a morális problémák közepette". Megkönnyíteni, élvezetté tenni az életet, ez volt számára a cél. „Egy óra alatt angolul": ily jellegű könyvek tartoztak hozzá az egyéniségéhez. A jazz-zenét is nem utolsósorban azért szerette, mert „mellette nemcsak gondolkozni nem lehet, hanem még érezni sem". Ott élt benne valamiféle beteg, vandál vágy, a romlás, a rontás varázsa, a játékosság őrülete is. A vágy arra, „hogy fölfeszítse a zárakat, h o g y rugdalózzék, hogy mindent kinyisson, mindent besározzon, elrontson, szétrepesszen és összetörjön". Semmit sem vett komolyan ez a f a j t a hős, csak az őt kiszolgáló élvezeti, fogyasztási cikkeket, csak a maga játékszereit. A ruháira, körömráspolyaira ezért vigyázott, s ezért érdekelte Édes Anna is. Ö sem volt más számára, csupán fogyasztási eszköz; eszköz egy célra, „melyre kiszemelte", „egy lisztes zsák", melyet fel kell dönteni. Játékszer, használati, élvezeti tárgy s nem egy másik ember. Fitzgerald „jazz-korszakának" Magyarországra, Pestre vetődött hőse volt Patikárius Jancsi, a Nagy Gatsby-ben megörökített típus mag y a r változata: a puszta fogyasztásra, élvezetvallásra beállított élet, nem gondolkodó, üres, céltalan sors. (AZ ÉRDEKEMBERSÉG TÍPUSAI: c) A TULAJDONEMBER.) Annához legközelebb a Vízy házban még Vízyné állott. Paradox módon ő is hozzá hasonló magányos és boldogtalan sors volt. F é r j e csalta, egyetlen lánya meghalt, a szellemidézés volt csak a vigasza. De mivel a körülötte levő érdekvilág törvényei szerint oldotta meg élete felgyűlt problémáit, nem nemesítette az átélt fájdalom, ellenkezőleg: belső ridegségét növelte nagyra. Maradéktalanul önmagának való, bezárt életté lett. Megjelent benne az érdekemberség legtorzabb válfaja: a tulajdonember, a privatizált lét. Fő ismérve lett egyrészt a teljes beszűkültség, másrészt pedig a tulajdonelvűség. Beszűkült élet volt a Vízynéé. Ha Vízyhez a minisztérium, Patikárius Jancsihoz a bank és az éjjelimulató, hozzá a zártság világa, a lakás tartozott tipikus helyként. A tulajdon vallásra beállított polgári világnak ez volt a szentélye. A lakás nem otthon, de a privátszférára való beszűkülés szimbóluma volt. S Vízyné maradéktalanul ebbe befogva élt. „,Mindentől távol gubbaszt o t t " — hangzott róla a szó. Üres szemmel nézett maga elé, „a tárgyakon át, az embereken át, mintha nem azt látná, ami előtte van, hanem valami mást". A beszűkültséget jelzőn zsugorivá vált, a ház cselédei félbolondnak mondták, aki „a halottak lelkével beszélget". Látóköre, világ iránti érdeklődése leszűkült a háztartásvezetésre, a cselédkérdésre, s főleg önmagára. Jellemző lett így rá egy nagyfokú ridegség. Anna, mikor először látta, úgy érezte: „egy sápadt, nagyon magas, jéghideg nő meredt eléje, aki — nem tudta miért — egy ismeretlen madárhoz hasonlított, szétborzolt, fényes dísztollakkal". Ha Vízyben a Közéleti kitűnőség korai változata jelent meg, benne egy más szatíratéma előződött: az Űriasszonyé. Megjelent benne az önmagának való beszűkült, önző lét. Mivel a teljes énbe-zárkózás állapotában élt mindig Vízyné, eltorzult a világhoz való viszonya is. Tárgyakhoz, dolgokhoz való viszonnyá vált az konkrét, valós emberi viszonyból; jellemző volt rá a beszűkültség mellett a ma61

radéktalan tulajdonelvűség. „Megtanulta — szólt róla a szerzői jellemzés —, hogy az élet semmi, az anyag minden." „Mámorosan bámulta a m i n d e n h a t ó anyagot", s bírni akarta azt, mint saját tulajdonát. A n n a sem volt m á s szám á r a csak „beszerzett portéka", melyet hosszan, betegesen kívánt, m e l y e t meglátva „vágy fogta el, hogy azonnal itt marassza, hogy birtokolja", m i n t egy műtárgyat vagy egy ritka bútort. S ha m á r megszerezte, óvni a k a r t a , hogy csak az övé legyen, priváttulajdona. Maradéktalanul kisajátította. A maga hasznára „idomította". „Nem gondolt arra — m i n t a regény írta —, hogy Annának máshoz is köze lehet", hogy ő egyben egy én, egy külön önmaga. Még azt is „személyes sértésnek tekintette, hogy beteg is m e r t lenni". A k á r egy tárgynak, nem volt más célja neki a szemében, csak hogy bármikor rendelkezésére álljon, csak hogy kiszolgálja. Tulajdonvisszonnyá vált egy lehetséges emberi viszony, dologgá változott az ember, az élő lény. Az érdeketikával élő világnak volt Vízyné így a szimbóluma a maga p r i vatizált életével, rideg pompájával, beszűkültségével. Egy olyan világ öltött testet benne, melyben semmibe vevődött minden humanista etika alaptétele; az, hogy az ember cél, sosem lehet eszköz. Nem a másikat látta ez az elidegenedett, érdekelvű lét a másik emberben, csupán a dolgot. Édes Anna t e t t e innen volt érthető. Az eszközlét ellen, a kiszolgáltatottság ellen lázadt, tiltakozott a humanizált tudatalatti, az elfojtott emberség. (ERDEKEMBERSÉG — ÉRTÉKEMBERSÉG.) Nem egy közvetlen szociális jellegű kizsákmányoltságot ábrázolt Kosztolányi az Édes Annában: az e m bert nem célnak, eszköznek tekintő érdekgondolkodás szorítójában szenvedett a hősnő. Igaz: ebben az esetben sem kétséges a szociális jelleg. Hisz v a n nak társadalmak (s a pénzt, a magántulajdont fétisnek tekintő kapitalizmus például ilyen), melyek fokozott' mértékben hajlamosak ily elabszolutizált érdekszemléletre. De ezen túlmenően, volt ennek a látásmódnak bizonyos t á gabb, történeti-ontológiai megalapozottsága is. Egy értékmentes zónától, a természeti szférától megy előre ugyanis az emberiség a maga történelmi ú t ján a második természet, az értékek felé. K é t világhoz köti így mindig is a léte: egj'részt a szükségszerűségek, az érdekek rendjéhez, másrészt az é r t é k e kéhez, a szabadságéhoz. S ha az előbbi is a meghatározója, az utóbbi a célja, az irány sugallója. Érdeketika és értéketika összeütközése végigkíséri így a z ember történelmét. Egy kizsákmányoláson alapuló, konkrét társadalom bírálata volt tehát Édes Anna sorsa, de ugyanakkor több is, más is annál. Nemcsak arról szólt a regény, hogy — miképp Kuncz Aladár írta — „egy szolgálólány élete felőrlődik gazdái önzésében". Ezen a közvetlen konkrét társadalombírálaton túl ott rejlett benne egy messzebbre nyúló, társadalomontológiai jellegű m o n d a nivaló is: fellebbezés volt ez az érdekvilág ellen az értékek nevében. Egy r a cionalizált, csak érdekre néző, a teljesítményelvet elabszolutizáló, technikai civilizáció üres, szorító célgondolkodásából vágyott az egyén egy m á s f a j t a világba, hol az emberi személyiség tisztelete, n e m eszköznek, de célnak t e k i n tése szab rendet és törvényt. Ennek jegyében volt megrajzolva Édes Anna arca. (Jelképesnek tekinthető szinte, hogy épp 1900-ban született. A huszadik századnak volt a gyermeke. Annak etikai-emberi problémái jelentek meg benne.) Mert elsődlegesen nem egy szociológiailag determinált típus, egy, a városba került szegényparasztlány volt Édes Anna, de egy magatartástípus: egy értékekre fogékony, a durvaságtól, közönségességtől visszariadó érzé62

keny lélek. Nem szociális, de szellemi képlet. Szociális származásáról tanulatlansága — Moviszter szavával — „öntudatlansága" tanúskodott csupán. De egyébként nem parasztos volt, „nem tenyeres-talpas", épp ellenkezőleg „nyúlánk és törékeny", finom, szenzibilis, rezzenő lélek, aki még egy csirkét sem tudott megölni. Belső finomságát egy érzékmotívum m á r egymaga jelezte: a köznapiságtól leginkább elhanyagolt érzékszerv,, a szaglás kapott különös hangsúlyt a jellemzésében. „A zongorából kiáradó kámforszag", „az éles hideg szag" idegesítette. Ha szavai nem is voltak érzései kifejezésére, sokat hangoztatott ösztönei egy érzékeny idegrendszer híreit hozták. Erről tanúskodott hallgatagsága is. Ez volt az egyik legjellemzőbb tulajdonsága. Kosztolányi (írói bravúrral) alig beszéltette, szinte teljesen hiányzott jellemzéséből a beszéd, párbeszéd. „Csöndesen járt, mozgott." Nemcsak tudatlanságának, iskolázatlanságának volt ez tükrözője, de érzékenységének is, az intenzív mély belső életnek. Mert nem kifelé-, de befelé-élet volt az Édes Annáé, az érdekemberséggel szemben az értékemberségnek volt ő hírhozója. Felfokozottabban érezte így az érdekgondolkodás teremtette fonák léthelyzetet: egyrészt áz otthontalanságot, az idegenséget, másrészt pedig az identitásvesztést, az énnélküliséget. (AZ ÉRDEKVILÁG TERMÉSZETRAJZA: a) OTTHONTALANSÁG.) Mint jellegzetes ismérv, az otthontalanság határozta meg Édes Anna létét. Jelképes az például, hogy karácsony t á j t született meg bűnügyében a bírósági döntés. Poétikai adalék volt ez a dátum: az otthon, a család ünnepére való művészi rájátszás. Jelezte ez is, mint ellentéthatás Anna létjegyét: otthontalanságát. Életrajzi adatai is innen tekintve álltak egységbe. Már egymagában származása is bizonyság volt erre. Egyrészt szegénynek, másrészt árvának rajzolta hősnőjét a szerző. Nem véletlenül emlegette folyvást, hogy mostohája volt. Otthontalanságát jelezte foglalkozásának természete is: a cselédi munka. Mint Bálint György írta: bent van a cseléd a családi otthonbari, de mégsem része annak, ,,ő örök kiszolgáló és kiszolgáltatott". Az otthon árnyékában kiélezettebben érződik. így otthonnélkülisége. Mint Kosztolányi megjegyezte Édes Annának korábbi gazdáinál, Bartoséknál tett látogatását leírva a cselédek sorsáról: „Bármennyire is szívesen fogadják őket, érzik, hogy nem pótolhatatlanok. Ezt mindenki érzi hébe-hóba. De ők egészen és viharosan érzik." Ezt érezte meg Édes Anna is. Az általa nevelt s becézett kisgyerek nem ismerté meg már. Származásában és foglalkozása természetében is adva volt m á r az otthontalanság. S ez teljesedett ki a Vízy-lakásban. Az önmagukba zárt, önző életek hidege és idegensége vette körül Édes Annát Vízy Kornéléknál. Az ismeretlen szagok, az idegenes hangzású Kornél név, Vízyné sápadtsága, jéghidegsége már első pillanatban jelezte a légkört: az idegenséget. Igaz: formálisan jól bántak vele, ezt a tárgyaiásón több tanú is erősítgette. De megmutatkozott ebben a bánásmódban (Erich Fromm megkülönböztetését idézve) a fairség etikája és a valóban humanista etika közti különbség. A fair ség pusztán udvarias, szabályos viselkedést kíván, az igazán humanista etika sokkal többet annál: szeretetet, testvéri érzést, benső érdeklődést, a másikban az ember becsülését. S Anna a Vízy házban ezt nem kapta meg. A teljes közönynek, a Movisztertől emlegetett ridegségnek volt takarója csupán a fairség. Az idegenséget, az otthontalanságot érzékeltette. S ezt hozta hírül két jellegzetes kísérő motívum is: egyrészt a rabság képzete, másrészt pedig a tárgyak szerepe. Rejtett hasonlatként a rabság képzete vonult végig — Édes Anna sorsát 63

jellemezve — a regény egészén. A konyha szűk volta, üressége, elhagyatottsága, a szemben levő bérház irdatlan tűzfala s a lakás egészének kísértő z á r t sága a börtönt idézte. Mikor a bilincset rárakták, Anna „közönyösen szemlélte, s úgy állt ott, mint aki m á r régtől fogva viseli és m á r régtől fogva megszokta". Hiszen börtöncellája nagyobb volt, mint Vízyék konyhája, korábbi lakása. A börtön előző „otthonának" volt csak meghosszabbítása. S éppúgy, mint a rabság háttér-hasonlata, az otthontalanságot jelezte a tárgyak hangsúlyos szerepe is. „Ügy tetszett, egy elvarázsolt kastélyba került" — jellemezte a regény Édes Anna érzését, mikor először belépett Vízyék házába. „A bútorok valami névtelen rémülettel töltötték el." A tükör, az ingaóra, a torontáli piros szőnyeggel letakart hencser, a fehér kályha, a nem gömbölyű, de hatszögletű asztal, a Macquart-csokor a pávatöllakkal: mind idegenítette. Tudatos írói eljárás volt ez Kosztolányinál. Funkcionált volt a tárgyak jelenléte. Nemcsak a természet: az is lehetett n á l a az otthontalanság, az idegenségérzés hírül hozója. Mint a Pacsirtában írta: a kétségbeesés, a belső keserűség hangulatában „maguk a tárgyak is, egy lámpaoszlop, egy kavicsos út, egy bokor, fokozottan éli a maga ősi, zárkózott, embernek ellenséges életét, s szívünket fájdítva mutatja közönyös mivoltát, úgyhogy visszadöbbenünk tőle". Ez történt az Édes Annában is. A főhősnő idegenségét, otthontalanságát tükrözte vissza a tárgyak ellenségessége. A gyilkosságot előzően is egy tölgyfa székben botlott meg Anna, azt döntötte fel s oly zajjal dördült az végig „a földúlt szobákon, mintha pisztollyal lőttek volna". Kirívóan, kiélezően jelezte ez az ellenséges, idegen világot, a benne való otthon nemlétet. (AZ ÉRDEKVILÁG TERMÉSZETRAJZA: b) IDENTITÁSVESZTÉS.) Németh Andor mutatott rá, hogy erősen deformált világ az Édes Annáé. Ezt a deformáltságot a hősnő fejlődése érzékeltette legszembeszökőbben. Alig nyolc hónapot töltött Édes Anna a Vízy lakásban. 1919. augusztus 14-én lépett be s 1920. május 20-án történt a gyilkosság. De ez alatt a rövid idő alatt oly változások mentek végbe benne, melyekhez egyébként évek kellenek. A deformáció mintegy kiélezett. Kiélezetten hozta felszínre ez a normáltól eltérő sűrített fejlődés az érdekvilág egy lényegi ismérvét: személyiségellenességét. Eredménnyel járt Édes Anna sorsában nézve Vízyné „idomítása", mai szóval mondva: a manipuláció. Tanulmányozható szinte a regényben a n n a k technikája. Semmibe vevődött itt egy természetes, köznapi emberi szükséglet, az, hogy önmagává lehessen az én. Kosztolányi, akit (mint felesége megörökítette) még öltözködése „hibáiban, ügyetlenségeiben" is „valami t u d a t a l a t t i ágáló csúfondárosság mozgatott a tekintély ellen", aki szinte jelszóként vallotta „a közfelfogás divatjával ösztönösen szembehelyezkedem": érzékeny volt erre, érzékeny volt minden manipulációra, konformizálásra. Meg t u d t a írni Anna betörését. Lépten-nyomon beleszólt Vízyné Anna életébe, „folyton a sarkában p a n dúrkodott", mondván: „ne menjen mindig a maga f e j e után, hallgasson azokra, kik okosabbak nála". Elvette önállóságát. Egyre inkább felnőtt a lányban „az alázat és a kiszolgáltatottság". Mind jelentéktelenebbnek érezte önmagát, ki semmit sem tud, semmihez sem ért. Eltűnt belőle az önbizalom, az önmegbecsülés. Mint a piskótajelenet m u t a t t a : önként, magától visszafojtotta még a vágyait is. „Nem szeretem": mondta a süteményt á t n y ú j t ó asszonyának. Holott szerette. A gyilkosság előtt mintegy jelképesen, gyorsan és móhon ette a süteményt. Nem az önérzet utasította vissza korábban 64

sem a nagy kegyesen felajánlott édességet de — mint Moviszter gondolta — a tudat alatt ható alkalmazkodás. Nemcsak tetteiben: a vágyaiban sem volt m á r önmaga. A manipuláció behatolt mélyre, az idegekbe: az érzésekbe, a gondolatokba. Elvette Annától a Vízy ház a magabiztosságot, a hitet önmagában, s elvette egyben a magánéletét is. Elvágódtak a külső világhoz fűző kapcsolatai. Apjától, bátyjától, nagybátyjától, Ficsortól, a többi cselédtől, az udvarolni szándékozó kéményseprőtől egyaránt messze került. Lazult, elszak a d t minden kötőszál. Arca megcsúnyult, hullott a haja, nem szeretett így emberek előtt mutatkozni már. Közöny nőtt fel benne: „megfásult, elzsibbadt benne valami. Szinte elfelejtett mindent, ami volt." A manipulált élet kiteljesedéseként megjelent az emlékezetvesztés. Előződött szinte az A j t m a tovtól megírt mankurt-lét: „múlton és jövőn kívül, az örök jelenben élt" — m i n t a regény írta — a végén m á r a hősnő. S érvényesülhetett így, amit automata, konformista mechanizmusnak nevezett el F r o m m : végbement a teljes hasonulás: „Mint a legtöbb cseléd, ő is utánozni kezdte asszonyát. A h a j á t m á r egészen úgy simította végig, mint Vízyné, s az ismerősök, mikor telefonoztak, gyakran nem tudták, hogy az ő hangját hallják-e vagy az asszonyáét." Befejeződött a manipuláció: megszűnt az identitás. S ennek lett kifejezője a gépszerű élet, a robottá válás. „Mint valami halk automata mozgott" Édes Anna a Vízy lakásban. „Mint egy gép, gondolták, mint egy gép", akik figyelték m u n k á j á t . A szerep, a funkció elnyelte az embert, elveszett az emberi teljesség. Mint. Moviszter mondta a bírósági tárgyaláson, érezve a parancsot: „Et animas pauperum t u o r u m ne obliviscaris in finem. És te szegényeidnek lelkét ne feledd el végképp" — küzdeni akarva így Anna igazáért, az ember igazáért: „Nem úgy bántak vele, mint egy emberrel, hanem mint egy géppel. Gépet csináltak belőle . . . Embertelenül bántak vele." Vádolta Moviszter a végrehajtott manipulációt, panaszolta a t ű n t személyiséget, az elrabolt, elvett énidentitást, az eltűnt alkotó ént. (A HUMANIZÁLT TUDATALATTI.) Egy, az érdeketika jegyében szervezett világban élve, otthontalanság és identitásvesztés jellemezte Édes Anna létét, s ez magyarázta tragédiáját. Lázadt a tudatalatti: az elfojtott emberség. Mert abban a vitakérdésben, hogy a freudizmus ihletése belejátszott-e az Edes Anna létrejöttébe avagy sem, nem kétséges a válasz: a tudatalatti freudi felfedezése nélkül nem alakult volna így a regény. Nem pszeudo-freudizmus volt jelen benne, de továbbfejlesztett freudizmus. Nem alkotta még meg, mikor Kosztolányi az Édes Annát irta, Erich Fromm a humanizált tudatalattiról a maga elméletét. Ráérzett azonban erre az írói zsenialitás. A freudizmusnak ugyanaz a továbbgondolása ment végbe nála a művészet síkján, a m i t Fromm elmélete jelentett később a teóriában. Szakított Fromm azzal a freudi elképzeléssel, amely túlzottan értékmentessé tette, pusztán a nemiség vagy az agresszivitás ösztöneire korlátozta a tudatalattit. Abból indult ki, hogy „minden egyes individuumban jelen van a teljes emberiség", minden kiküzdött emberi vívmány emberi érték. A társadalom azonban a maga egészében ezt sosem fogja át, pusztán annak egy töredékét, mégpedig azt a részt, amely az ő érdekeinek, értékrendjének, normaigényének megfelel, azokkal egybevág, a többit e l f o j t j a és leszorítja a tudatalattiba. Az elfojtás tehát — hangsúlyozta F r o m m — „nemcsak bizonyos, a társadalomtól tabunak tekintett törekvések kapcsán 65

áll elő, hanem a következő alapvető ténnyel kapcsolatban is. Ha egy bizonyos társadalomban konfliktus jön létre a minden egyes e m b e r t érintő h u mánus érdekek és a társadalomnak, illetve az ott uralmon levő elitnek érdekei közt: minden társadalom gondoskodik róla, hogy tagjai többsége n e realizálja ezt a diszkrepanciát. Sőt: minél nagyobb ez a hasadás az adott társadalom fennállását védő külön érdekek és az általános emberi érdekek között, annál erősebb lesz ez az elfojtás." Humanizálódik, mintegy innen szemlélve a tudatalatti. Nem pusztán negatív ösztönök szorulnak le bele, de pozitívek is. Lefojtódik minden, az adott t á r sadalomtól használni nem tudott, feleslegesnek ítélt h u m á n u s érték. Miképp Fromm írta: „a tudatalatti a teljes ember, kivéve azt a részét, amely az adott társadalomnak megfelel". Az így értelmezett tudatalatti, a humanizált t u d a t alatti felől szemlélve válik érthetővé Édes Anna tragédiája is. Egy érdekközpontúan gondolkodó társadalomban élve az emberi értékek ítélődtek elfojtásra nála, azok szorultak le a tudat mélyére. Az imperialista kor nagy feszültségére vetődött itt fény: a humánus szükségletek és az adott társadalmi valóság közti ellentétre. Az érdekemberséggel szemben elbukott az értékek embere. Elfojtódni kényszerültek az arra jellemző szükségletek: az ember minőségi szükségletei. Kiss Ferenc figyelt fel rá legerőteljesebben, mennyi értéket sűrített bele Kosztolányi Anna alakjába. Ahogyan írta — az író saját „üdvösségügyei: a j á ték, a világosság, a testvériség utáni szomjúság s az értelmes munka, a szabad alkotás fenyegetett igényei hangolódtak Anna ösztöneire". Nem bűnöző, s m é g csak nem is primitív ember volt Édes Anna Kosztolányi értelmezésében. A legnagyobb emberi rangot képviselte: az értékemberséget, a minőségi e m b e r t . Nem gyilkos volt, még nem is csak áldozat, sokkal több annál: a N é m e t h László-i Kurátor Zsófik, Kárász Nellik, Égető Eszterek korai mása. Nem véletlenül tartozott hozzá az írói jellemalakításban a mártír, a szent irányába való portréstilizálás. Ezt a stilizálást a névadás poétikája, a beszélő név ténye m á r egymaga mutatta. Mint Kosztolányi írta: hallucináció volt számára szinte az Édes A n n a neve. „Jólesett mondogatnom, leírnom — fejtegette az alkotás titkát. — Talán azért tudtam vele annyi szeretettel foglalkozni. Én az Anna nevet régóta szerettem. Mindig a mannát hozta eszembe, azonkívül egy kacér és nagyon nőies feltételes módot is. A vezetéknév, amely ösztönösen társult melléje, n e m egyéb, mint hódolatom kifejezése. A kettő együtt, vezeték- és keresztnév, a m a g a lágy zeneiségében egy másik ősi és végzetes szókapcsolatot idézett fel: az édesanyát." A mártír irányába való stilizálást jelezte egy, a mélyben kísértő jellemző kép is: a szentre rájátszás. Látszott Édes Anna, amint „az ablak k e r e s z t f á j á r a feszítve mossa az ablakot". S hasonló kép merült fel a rendőrökben is, m i k o r motozás közben fenntartott kézzel a falhoz állították: „a gyilkos lány, a legszörnyűbb bűnnel tetézve egy pillanatig valami régi, félelmes oszlopszentet idézett emlékezetükbe, aki égnek tárt karokkal áll". Joggal emlékeztette Elek A r t ú r t Flaubert modern legendájának hősére, az „Egy jámbor lélek" Félicité• jére Anna alakja. Valóban az volt: evilági szent. A minőségi emberség, az é r tékemberség letéteményese. Az ember minőségi szükségleteinek fenomenológiája elemezhető ki szinte életéből. Hozzátartozott annak két jellemző v o n á s a : egyrészt az önmegvalósítás-vágy, másrészt az otthonlét igénye. Azért t u d o t t annyira érzékeny lenni a Vízy házban ezek hiányára, mert ezek mohó s ó v á r gása hatott ott bene. 66

(AZ ÉRTÉKEMBERSÉG TERMÉSZETRAJZA: ÖNMEGVALÓSÍTÁS ÉS. OTTHONOSSÁGIGÉNY.) Az önmegvalósítás elfojtott vágya élt Édes Annában. Erről tanúskodott mindenekelőtt munkaszeretete: nyomot akart hagyni a világban. Nem parancsszóra, magától dolgozott: létszükséglet volt számára a munka. Az egyéniség kibontakoztatója. S hozzátartozott ettől elválaszthatatlanul az autonómia igénye, vágya. Mikor négy napra elutaztak Víziék, s ő „gazdái nélkül, önállóan intézkedhetett, boldogan sürgött-forgott, akár egy házvezetőnő". Felszabadult az egyénisége. Az önmegvalósítás igénye mellett jellemző volt rá, mint minden, a minőségi emberség akaratával élő életre: az otthonlét vágya, a vágy a harmóniára és a boldogságra. Nem utolsósorban innen eredt egész egyéniségét meghatározó családsóvárgása. Vízyékhez kerülve legjobban hiányoztak neki — mint a regény írta — „talán mégis a gyermekek, akik eleven kedves, kis pajtásai volt a k . . . Dajkálni szeretett volna itt is valakit, meséket, versikéket mondani". Ezért őrzött ott a batyujában „egy horpadt sárgapléh gyermektrombitát" is, mint valami fétist. Az előző helyén nevelt kisfiútól, Bandikától kapta. Szimbólum volt ez szinte számára: az otthon szimbóluma. S az otthonakaratot jelezte az ismerősség kívánalma is. Az otthon világa ismerős világ, hol tiszteletet éreznek az emberek egymás iránt. Báthory úrhoz, a kéményseprőhöz azért vonzódott, mert „nagy tisztelettel, becsülettel beszélt vele". S még a gyilkosság után, letartóztatásakor is jólesett neki, ahogy a rendőr, Szűcs Antal bácsi megszólította: „Valami melegség járta át, mint a tavaszi szellő, hogy tegezték, hogy ez a parasztrendőr, aki olyan volt, mint a legények a falujában, tegezte őt, s nem is látta benne a hivatalos személyt, csak valakit, aki az ő vére, aki az ő atyafia." S nemcsak ismerős, de egymást segítő világ is az otthonos világ. Annában ott élt egy nagyon nagy mérvű segíteni vágyás. Mikor Báthory lánykérése után kimondta végül, hogy mégiscsak Vízyéknél marad, s Vízyné, k i a távozás hírére megbetegedett, egyszerre meggyógyult: „Anna olyan fürgén, boldogan szolgálta ki, mint még soha", örült, hogy jót tehetett. S nem utolsósorban hozzátartozott az otthonigényhez a szeretetéhség, a szeretni akarás. Annának Patikárius Jancsi iránti érzésében ez volt a domináns. Vágyott szeretetre, szeretni akart, s kigyúlt a szenvedély. Ha szeretetére más tárgy nem akadt, egy csirkét neveigetett. Valaki élőhöz tartozni akart. Ilyen s más ezekhez hasonló tulajdonságok éltek ott latensen, egy-egy apró jelben felszínre szökve Édes Annában. S a körötte levő, elidegenítő érdekvilág ezeket nem engedte kibomlani benne. Oly mélyen ható emberi, minőségi szükséglet, mint az önmegvalósítás- s az otthonosságigény nem talált létezési teret. Az én legjobb lehetősége — az értékemberség — fojtódott le a tudatalattiba s kényszerült álútra.. Belső lelki képletét nézve a huszadik század nem mennyiségi, de minőségi szükségletek nevében lázadó, rendhagyó, fiatal kivonulóinak, a kommunákat szervező hippinemzedéknek, az ú j anarchistáknak volt Édes Anna távoli rokona, tudattalan, ösztönös, korai mása. Egy célracionális, csak érdekvilágba betört rajta keresztül — nem az irracionális — csak egy más törvényű lét, egy másfajta logika. Felhangzott az elfojtott értékek tragikus vétója. Végbement a tudatalattiba szorított emberség, jóság atomrobbanása.

67

KISS

FERENC

A Kínai kancsó NGB-nek A Bölcsőtől a koporsóig c. gyűjtemény különféle foglalkozású alakjai között a kertésszel is elbeszélget Kosztolányi. Érdeklődvén, melyek a legkelendőbb virágok, azt. is megkérdi: „ ö n melyiket szereti? — Én? — válaszol a kertész — (A szakember egyszerűségével): A rózsát." Kosztolányi hozzáfűzi: „(Mintha egy leöltö azt mondaná, hogy Arany Jánost.)" Laikusok szokták egymást ilyen kérdésekkel faggatni versről, zenéről, képről. Kosztolányi azzal, hogy számára Arany primátusa evidencia, épp úgy meglep, mint a virágok sokaságából választani tudó kertész határozottsága. Az ő példájuk bátorít, hogy a Kínai kancsót Kosztolányi legszebb elbeszélésének deklaráljam. A k e r tésznek persze könnyű volt, igazolásul ott volt a rózsa. Legszívesebben az esztéta is azt mondaná, ott a mű, olvassátok! Mert mennél természetesebb., rózsaszerűbb a mű, szépségének összetevőit annál nehezebb megnevezni. Nincs benne semmi, ami „megfejtésre" szorulna. Nincsenek sejtető effektusai, r e j t é lyes utalásai, balladai kihagyásai, a két idősík viszonya — a történeté és a mesélésé — mindennapi, a narráció azzal tüntet, hogy n e m irodalmi: egy aszszony fesztelen, meghitt előadása. A ciklusnak, melyben megjelent, a címe is ez: Egy asszony beszél. Ravasz egyszerűség ez, persze, nagyon is, de ravaszságai teljesen feloldódnak az alapvető epikai értékekben: az eseményben s az alakok rajzában. Először a Nyugatban jelen meg Ribilió címmel 1931. j a n u á r 16-án, kötetben a Tengerszemben 1936-ban. A Kosztolányi-irodalom a kiemelkedő elbeszélések között emlegeti, róla tüzetesebb jellemzés azonban eddig nem készült. Meséjét tömören így vázolhatom: a mesélő asszony f é r j e egyszer vendégül hívja, feleségével vendégül is l á t j á k Martiny lovagot. A lovag dúsgazdag pénzember, szórakozott, előkelő és különös úr. A vendéglátók nyomorgó értelmiségiek, a f é r j bankhivatalnok. Kapcsolatba egymással épp ezáltal k e r ü l n e k : M a r tiny hazárd módon játszik a tőzsdén, a férj kisebb szakmai szolgálatokkal, t a nácsokkal kötelezi le. A lovag ezeket mindig honorálja is, de a kapcsolat úri formáit is b e t a r t j a : ízléssel ajándékoz, a házaspárt vendégül is látja. Így t ö r ténhet, hogy egyszer — a f é r j önérzetének vakmerő intenciója szerint — ők is meghívják a lovagot, s a lovag — mint egyenrangúak között illik — eleget is tesz a meghívásnak. A házaspár ekkor döbben rá, milyen képtelenségre szánták maguk, de krajcáros kereteiket kifosztva megkoplalt szendvicsekkel és kölcsönkért teáskészlettel felkészülnek. Martiny némi késéssel — felesége nélkül — megérkezik, nagyúri gyanútlansággal veti le a bundáját, aztán a szendvicsre, a cigarettára is sor kerül, s így jutnak a zenéhez. A f é r j egy évet a zeneakadémián is járt, jól hegedül, Martiny kívánságára ezúttal is játszik. Igen szépen. A lovag átengedi magát a zenének, s ebben az igézetben m á r - m á r fel is oldódik a kapcsolat kinossága, de ekkor törik el — a lovag dől neki — a címben szereplő kancsó. Ezt a kancsót családi örökségként őrizte a házaspár, nélkülözéseikben sem adták el, pedig 1500 aranykoronát ígért érte a műkereskedő. Megtartották, hogy legyen valami biztosíték a bizonytalanságban, s meg azért is, m e r t egy 68

olyan színes és gazdag múlt emléke, melyben még nem voltak kiszolgáltatva a szegénységnek. Az asszony tudta, hogy „nyolcvanhárom kép volt rajta", játékosan kedves, egzotikus ábrák. Bízott benne, mint a csodában. A váza tehát ízzé-porrá tört, széttörte a vizit egyetlen szép és hiteles pillanatát is. A házaspár úri nagyvonalúsággal nyugtatta meg a lovagot: semmiség. Ám a lovag ezt komolyan vette, az egész esetből csak a kellemetlenség emléke maradt benne. A házaspár azonban nem hihette, hogy Martiny elfeledkezik a kárpótlásról. S ezzel ú j síkra billen a történet, elkezdődik a kárpótlás esélyének latolgatása, a reménykedés, csalódás hullámverésének nagy színjátéka. Ez a színjáték már a házaspár között zajlik, a lovagról szerzett információk, néhány jelentéktelen gesztus nyomán. így jutnak el mindketten a keserves konzekvenciáig: a lovagnak semmiség, ami nekik létalap, hogy felnéztek rá, mint az istenre, mert gazdag. S túl önmagukon: a kor értékrendjében a pénz lett az isten, tehetség, tudás, tisztesség, szabadság ki van neki szolgáltatva. A f é r j fogalmazza így, ilyen indulattal és élesen a maga felismeréseit, az asszony dermedten hallgatja, m a j d kétségbeesve védi a maga evangéliumi értékrendjét. Végül egyben-másban igazat adnak egymásnak. Annyi ebből a cselekményvázlatból is kivehető, hogy ez az elbeszélés a szegénységről, a szegény és gazdag viszonyáról szól. Korprobléma ez a harmin-. cas években, s mint a nagy korgondokat. Kosztolányi ezt is érzékelte, s fel is dolgozta a maga módján. — A maga módján — ismételjük, mert a Kínai kancsó különösségének is ez a kulcsa. Nevezetesen az, hogy a gazdagság és szegénység viszonyát ő ezúttal is az úgynevezett „úri szegénység" felől nézte,, benne, általa tárgyiasította. Ehhez az értelmiségi réteghez — mint ismeretes —; régi, régi vonzalom fűzte. Ha arról nyilatkozott, kié is a tolla, kiknek ír, róluk, a „panasztalan úri szegénység"-ről sohasem feledkezett el. Kivált a háború után az utódállamokban állásukat vesztő értelmiségi tömegek átköltözése láttán élte át mélyen e talaját vesztő réteg szorongásait. Szülei sorsában nagyon is közelről tapasztalhatta a régi önérzet megszégyenülését az ú j helyzetben. De túl a trianoni konzekvenciákon, az elszegényedés országos gond volt, s a harmincas évek elején már ettől hangos minden fórum. A Puszták népe helyzetképe még a tájékozott, magát Illyés „földi"-jének tudó Babitsot s a marxista műveltségű Bálint Györgyöt is megdöbbentette. Természetesen mindenekelőtt a kizsákmányolt osztályok: a munkásság s kivált a parasztság nélkülözése állt a figyelem homlokterében. A magyar szegénység ügye, mely az egész magyarság jövőjének alapkérdéseként nehezedett az irodalomra. Ezért óhatatlanul több és szenvedélyesebb írás szólt róla, mint az irodalomról általában. Kosztolányi úgy érezte: divat lett a szegénység is, k o n j u n k t ú r á j a van, fokozatait jegyzik, mint az arisztokráciáét. (Sárika.) Irritálta tehát a pátosz, a nyomorra ajzott izgalom, a vele való kérkedés (irritálta Illyést és Németh Lászlót is), de a maga módján nagyon is érezte e gond nyomását. A nyegle arisztokratizmus, mellyel ma az esztétizmus kérkedik, ősét őbenne jogtalanul keresi. A Tengerszem című nagy novellás kötet egész sor írását ez a társadalmi-nemzeti gond hívta életre. Ám azzal, hogy az „úri szegénység"-ből alkotta figuráit, el is különült a kordivattól, pontosabban szólva: független maradt az osztályszemlélet jegyében kibontakozott leleplező irodalomtól. Indítéka azonban nem a különbözés ingere, mélyebb, poétikaibb érdekű. Már az Aranysárkányban is láthattuk, hogy Nóvák tanár úr tragikum á t milyen termékenyen szolgálja az ő különös érzékenysége: hogy ez az érzékenység finom, sebzékeny, mint egy költőé, de úri szemérme is olyan erős, hogy szégyene kibeszélésére, feloldására semmi mód. E kései novellák figurái 69

Nóvák tanár úr utódai: műveltek, önérzetesek, de szegényesen, sőt teljes létbizonytalanságban élnek. S hozzá a gazdagok közelében, sokszor kapcsolatban velük, mint a Tailor for gentleman fáradt, kopott tanára elegáns t a n í t v á n y á val. Közéjük tévedve, mint a kispénzű diák az Omlette á Woburn-ban. Kitéve a pénztelenség szégyeneinek, de őrizve saját méltóságukat a partnerség úri f o r máit, mint a Kínai kancsó házaspárja. Ez a formális közelség, hogy partnerként akarnak viselkedni, noha szegénységük miatt ez képtelenség, ez a viszony epikai szempontból egészen originális lehetőségek forrása. Ebből fejlik a cselekmény izgalma, d i n a m i k á j a ; az alakok helyzettudatának drámai alakulása; a mesélés mámora, patakzó bősége; irónia, derű és fájdalom elegyülésének páratlan természetessége. Az alakválasztás értelmét s termékenységét könnyebb mérnünk, ha t u d j u k , hogy a mű ötletét felkínáló esemény Karinthyéknál történt: Hatvany b á r ó ott tört el véletlenül egy vázát. Akkoriban, mikor Karinthy ilyen leveleket írt H a t vanynak: „Lacikám!! (Itt három ütemnyi hangjegy következik. K. F.) Muszáj adnod százat — ha tudsz, nem tudok hazamenni különben. — Egy héten belül egyenértékűvel viszonzom. — Bocsáss meg. El kell hinned, hogy sokkal jobban el voltam és vagyok szánva soha többé nem koldulni, mint ahogy a legkeményebb szívek el vannak szánva nem adni. Ölel Karinthy." (Naplóm, életem. Bp. 1964. 572.) Ilyen pajtási viszonyban, ha pirul is a „kolduló", nem fetisizálja a gazdagot. Viszonyuk oldottabb, fesztelenebb. A Kinai kancsó szegényei i n k á b b meghalnának, hogysem közöljék a lovaggal, mit várnak tőle. Az úri szemérem köti őket, a forma nemessége. Pedig pontosan érzékelik szerepük kínosságát: ahogy Martiny fogadásához szánalmas pénztelenségük ellenére felkészülnek, ahogy a lovag mozdulatait, fintorait, bundáját az asszony ámulva, de hozzáértéssel megfigyeli, ahogy a két világ képtelen távolsága a szegényes térben kiütközik. Olyan érzékletesen észlelte és meséli ezt az asszony, hogy látását egy percig sem homályosítja el az áhítat. „Az ebédlőnket a hosszú vékony lábaival úgyszólván egyszerre átlépte. Alig tett egy-két lépést, már vége is volt az ebédlőnek, elfogyott alóla. Ekkor körültekintett, visszafelé indult. Megint a f a l n á l állt. Most láttuk, milyen szűk az ebédlőnk, milyen kicsiny." Az elbeszélésben egymást érik az ilyen metsző pontosságú és élethű mozzanatok. A lazacos és nem lazacos szendvicsek arányát, a szoba rendjét, tisztaságát, hogy mindez természetesnek tessék, a házaspár a sorsdöntő eseményeknek kijáró izgalommal intézi, a lovag az egészet észre sem veszi. Aztán, mikor a kárpótlást várják, a lovag késlekedésének motívumait nagy lélektani beleérzéssel találgatják, latolgatják. A bizakodástól a reménytelenségig minden fokozatot végigélnek, indokolnak, képzeletük benépesül a lovag feltételezett m e g fontolásaival, akinek — mint végül kiderül — az egész ügy eszébe sem jut. — Ostobák — mondhatná akárki, aki nem olvasta az elbeszélést. Alátámasztaná e vélekedést a viszony felett függő kínosság, a vendéglátók szorongása, illúziójuk naivsága, s az irónia, mely az egész történetet belengi. A művészi ösztön hihetetlen biztonságára vall, hogy az illúziót mégsem engedi nevetségessé válni. Ennek az iróniának a jellege egészen különös. Részint azért, mert önirónia, hiszen az asszony beszéli el a lovaggal való kapcsolatot, s hiába mondja régi mesének, előadásának derűjéhez a kibeszélés könnyítő, katartikus árnyalatai társulnak. Ez is oka, hogy szerepük bármilyen képtelen is, nem ellenszenves. Továbbá: a lovag is ártatlan ebben az ügyben. Hogy eleget tesz a meghívásnak, s ő is partnerként viselkedik, ez nem álság részéről, hanem „úriemberi" megnyilatkozás. A kapcsolat fölött lengő kínosság a sze70

mélyeken túli viszonyból: gazdagság és szegénység ellentétéből ered. S a különösség izgalmát épp e két viszonyrendszer: a vizitet hitelesítő úriemberi kapcsolat e az ezt megcsúfoló társadalmi szituáltság ellentéte gerjeszti. Hajdani évfolyamtársak is átélhetnek hasonlóan furcsa, egyszerre őszinte és hazug közvetlenséget, ha egymással egyikük a hatalom, másikuk egy szakma képviseletében vitatkozni kénytelen. A közös emléket, stílust mindkettő tisztelni, óvni igyekszik, de a pozíciók reménytelen távolsága akaratlanul is közéjük áll. Vigyáznak a kancsóra, noha érzik, eltörhet egy mozdulattól. Az antagonizmus attól lesz sokrétű, színeváltó, széles skálán játszódó, hogy az emberi és a szociális nem fedik egymást. A partneri viszonyt a vagyoni különbség ugyan lehetetlenné teszi, de megjátszása nem merő komédia történetünkben sem. A házaspár nemcsak érzékeny, művelt is, a f é r j kacagásában — ahogy a lovag adom á j á r a reagál — az asszony az árnyalatnyi túlzást is észreveszi, a zenéről avatottan beszélnek, s a férfi hegedűjátéka egy pillanatra át is hidalja a távolságot. Mivel a lovag is érzékeny műélvező, s egyébként is tapintatos, előkelő, inkább szórakozott különc, mint figyelmetlen. (Mintha a Hajnali részegség égi báljából érkezett volna, előkelősége úgy hat az asszonyra.) Bármily képtelen is ez a viszony, valami tényleges közösség, a kultúra közösségének sejtelme jelen van benne. Az úri magyarságban a szegényt és gazdagot összefogó rokonságok emléke ekkor m á r alig élt, de még nem halt ki egészen, beszélt róla Kosztolányi is. Ebben az elbeszélésben idegenebb a lovag, mintha atyafiak lennének, olaszos neve, lovagi titulusa is az egzotikum felé távolítja, de ettől csak feszélyezettebb, szorongásosabb lesz a szegények önérzete, rejtelmesebbnek képzelhetik a vendéget, ám műveltségük révén az „úriság" rekvizítumainak esztétikumként való tisztelete révén, mégis vendégüknek. Ettől lesz a viszony izgalommal telített, a kínost a szenzációssal elegyítő, fájdalmas, megalázó és mégis fölvillanyozó. Sokkal, sokkal árnyalatosabb tehát, mintha az osztályidegenség jegyében alakulna. A partnerség önérzetét tehát valami fedezi is, a szemérem nem úri csökevény, egy reális értéktudat parancsa. Ez teszi meggyőzővé az izgalmat, mellyel készülnek, áldozattá a méltóságot, hiszen nélkülöznek, van úgy, hogy a kilakoltatástól kell félniük, mert a lakbért sem tudják kifizetni, lakásuk koszos folyosóból nyílik, bútoraik elhasználtak, de a formát őrzik. Ezért maradhatnak végig a nevetségesség szintje fölött, s válhatnak súlyosabbakká, mint Kosztolányi sok mániás figurája. S ezért tud új, nagyobb lejtésű szintre váltani a cselekmény is a kancsó pusztulása után. Előbb biztos tőkének képzelik a veszteséget, Martiny adósságát izgalmas lehetőségnek. Késlekedését saját logikájuk szerint magyarázzák, magyarázhatják készülődésnek. S mikor m á r sorvadóban a reményük, Martiny mégis jelentkezik. A remény ismét felfénylik, vele a képzelet is meglendül, de ismét csalódnak: a lovag csak üzenni akart valamit a bankba. S ezek az izgalmak: a remény és csalódás árapálya épp azért tud a természeti jelenségek elevenségével zajlani, mert a formát ezek a szegények komolyan veszik. Annak, hogy a történet ennyire életszerű, s hogy a figurák önérzete nem válik merev és szánalmas mániává, van más biztosítéka is. Leghatékonyabb a narráció különössége, hogy maga az asszony meséli el a történetet. Remek lelemény ez, nyeresége nagy. Neki jobban imponál a lovag, mint férjének, pontosabban szólva: benne őszintébb, fesztelenebb az előkelőség iránti ámulat. Idegenségében is ismerős, mintha egy hajdani közös éden rekvizítumait látná benne. Ahogy megfigyeli és előadja benyomásait, abb a n az ámulat és a hangsúlyozott megilletődés ellenére sincs szervilizmus. Ettől 71

épp a figyelem józan pontossága, az értelmezés intelligenciája óvja meg. Ugyanakkor fel is szabadít ez az asszonyi konfessziós mámor, kiszabadít abból a magányból, mely Édes Annát némaságra kötelezte, feloldja azt a kényes szemérmet, mely Nóvák tanár ú t köré kommunikációs falat emelt. S végül a legfontosabb: előadását végig a történet fölötti pozíció szabadsága, e szabadság d e r ű j e uralja. Ugyanez az asszony a ciklus egy másik elbeszélésében, a Verőfényben tételesen is megfogalmazza, amiről beszélünk: „Csak mi őriztük meg elpusztíthatatlan humorunkat." Ez a humor a Kínai kancsóban is az embert megnyomorító helyzet viselésének szellemi bázisa, de sehol sem nyilvánul direkt módon, hanem a történet dramaturgiájába s a hozzá való viszonyba szövődve. A dramaturgiát említve arra gondolok, hogy az asszony mesélésében a f é r j révén a történet pólusa játékosan megkettőződik. Ő a keményebb, szemérmesebb, konzekvensebb. Így kettejük között is színes szikrák villognak, m a gasrendű társasjátékként, aztán vitaként, megbékélésként-. Az egyazon szegénység viselésének úri stílusát prizmaszerűen bontja szét ez a kettősség, de összetartozásuk és azonoságuk a lényegben bontatlan marad. Társasjátékuk gát is a nyomor embertorzító hatalmával szemben. Sziget, melyen a Martiny vonatkozásában némaságra kárhoztató „úriság" n e m köt. Itt sem gátlástalanok, de a hitvestársi viszony intimitása kibeszélhetővé teszi a legrejtettebb érzéseket is. És ez a hitvesi kettősség tészi lehetővé, hogy a csalódások nyomán k i f e j lő k o n zekvencia maga is kétféle lehessen: a férfi Nagy Lajos-i szigorral fogalmazza, az asszony szerint, mint egy „kommunista", az asszony Krisztus szellemében. A dogmatizmus éveiben a férfi keménysége imponált, s íratott Kosztolányi j a vára, ma a krisztusinak van némi konjunktúrája. Holott a dramaturgia egyik nyeresége és értelme éppen az, hogy mindkét válasz lehetséges, de egyik sem önmagáért és önmagában, hanem mert mindkettő a kétségbeesés f o r m á j a . Az Isten akaratában való megnyugvás az Isten nélküli idők nagy műveiben általában ilyen szerepet tölt be. Ilyet pl. a Ványa bácsiban, ilyet a Pacsirtában. És a f é r j kifakadása sem olyan reveláció, mely a kiút elvi alapja lehetne, h a nem a felháborodás zaklatott állapotának megnyilatkozása. Múlékony háborgás tehát, mely aztán a közös erkölcsi-szellemi alapba csitul. Általa — s a r e m é n y és csalódás drámája u t á n — természetesen ez az erkölcsi-szellemi alap is gazdagodik. Az álláspontok közeledése, a kölcsönös belátás arra csábít, hogy a két konzekvencia között képzeljük el az igazit, s ezt azonosnak Kosztolányival. Sekélyes okoskodás volna ez. Kosztolányival a novella teljes jelentése azonos. Ebben pedig az egymáshoz közelítő belátások csak részelemek, teljessé csak a mesélés derűje által válnak. Ez a mesélőkedv s a viszony, mely a mesélőt az íróval összeköti, tudatos és jellegadó vonása az elbeszélésnek. „Én, é d e s e m . . . " ; „Várj, drágám."; „Mondd, nem unod még?"; „Nem szoktam dicsekedni — ismersz —, de ezen az est é n . . . " ; „Ne szörnyülködj, drágám, még ne sajnálj bennünket." A mesélés meghittségét nagyon is határozottan hangsúlyozó közbevetések, megszólítások ezek: régi és szoros ismeretségre, barátságra vallanak. Az érett Kosztolányi c. könyvemben kifejtettem, hogy ez az ősi és intim mesélőstílus az Esti-novellák egyik fontos nóvuma. Ott azonban korántsem olyan szerves része az előadásnak, mint itt, az Egy asszony beszél-ciklus novelláiban. Itt n e m csak a mesélő és hallgatója kapcsolatára valló megszólítások, közbevetések, de az előadás egésze: a szókincs intimitásra valló elemei, a hallgató magatartására, figyelmére, ámulatára utaló mozzanatok, a történet belső feldolgozását is éreztető részletek, a „reflektáltság" jegyei, a megeredt beszélés ritmusa, fel-felforrósuló izgalma az ismétlésekkel, kérdésekkel alakuló grammatika — mind, mind a mese spon72

tán patakzását szolgálják, eleven hullámverését éreztetik. S mindez együtt a játékos konfesszió hitelét teszi bizonyossá, s kifejezi, minősíti a történethez, a szegénység szülte drámához való viszonyt is. Ezáltal válik kezelhetővé, magasrendű játékká a léleknyomorító történet. S az egészben az a legjelentősebb, hogy eközben nem bagatellizálódik maga a szegénység, sőt azzal, hogy ilyen finom és intelligens emberek, ilyen szépírói tehetségű asszony és vele azonos értékű f é r j e viselik és szenvedik a szegénységet, képtelensége még fájdalmasabb lesz. Az állítólag sokszor elmesélt történetben a feszültség végig friss, a magaslatokon heveny izgalommal izzik fel az emlék. A „mesélés" képesége maga is része a kiszolgáltatott ember világának. Az emberi méltóság megaláztatásának nagy szimbólumává épp ezért emelkedhet ez a történet. És e megaláztatás elleni önvédelem nagy példájává is, mert ez a tehetséges, ihletett mesélés az erkölcsi-szellemi teherbírás legvonzóbb form á j á t revelálja. Ebben van az elbeszélés lényege, üzenete, ha így tetszik. Abban, hogy a kancsó ugyan ízzé-porrá törött, vele az úri világgal való rokonság illúziója is, az élet egzotikusabb tájai is elmerültek a rideg valóság realitásai alá, de közben kibontakozott ez a szorongásaiban is gazdag és színes emberség, a házaspár s mindenekfölött a mesélő asszony gazdag szegénysége. Ugyanaz a csoda, mely a Halotti beszédet életrehívta. Előbb azt mondtuk: a kancsóval egy szebb világ emléke is széttört, az i f j ú ság csodás tájai is elmerültek. Diószegi András értelmezése szerint a kancsó egyenesen a szecesszió jelképe, „a polgári harmónia utolsó, dédelgetve őrzött emléke is". Széttörése pedig a valósággal való szembenézés realista cselekedete. (Megmozdult világban. Bp. 1967. 8—9.) Ezt az értelmezést ma is érvényesnek véljük, a korstílusok viszonyát illetően igen szemléletesnek is. Maga az elbeszélés, ennek értelmezése és az életmű fejlődésrendjére vonatkozó tanulsága mégis más irányú megfontolásokat kíván. A csoda, mély ebben az elbeszélésben testet ölt, természetesen más, mint az, amelyet a kancsó jelképezett: egy kisember kedélyében, derűjében kibontakozó természetes érték. Ami a kancsóval elveszett, annál valóságosabb, birtokolhatóbb, s a maga nemében épp olyan szép is. Mégsem merném azt mondani: hiánytalanul kárpótol is a kancsó jelképezte csodáért. Az elbeszélés befejező soraiban így meditál az asszony: „Én, kérlek, valóban örültem, amikor Martiny eltörte a vázánkat. Talán vártam valamit, talán reméltem valamit. Sőt most, hogy már semmit se várok, semmit se remélek, még mindig örülök, hogy ő törte el, és nem valaki más. Ez csakugyan furcsa. De így van, drágám, így van." (A kiemelés enyém. K. F.) Előbb, az asszony Martiny iránti ihletett figyelméről szólva zárójelben jegyeztem meg: mintha a Hajnali részegség égi báljából érkezett volna ez a lovag. Itt kell kinyitnunk a zárójelet, s elmondani, hogy a szegénység és ez a semmi összefüggenek, s nem véletlen, hogy asszon y u n k a t e semmiben látjuk utoljára, ez a mű kizengésének uralkodó szólama. A Martinyhoz fűződő remények és a kancsóhoz fűződők tehát összefüggenek, azt a metafizikai bizonyosságot jelentik, melyet a Hajnali részegség „nagy ismeretlen Ur"-a jelképez. Ilyen vendégség részesének a prózaíró Kosztolányi még itt sem t u d j a elképzelni a másik embert, a kisembert. A semmi hangsúlyozott jelenléte az aszszony körül ezt is jelenti. De az asszony mesélésében kiteljesedő emberség nagyon is méltó erre a vendégségre. S nemcsak a helyzet viselésének stílusa okán, pontosabban szólva: ebben a stílusban átlényegült alakban igen is jelen van az a kedvesség, játékosság, derű, artikuláltság, mely a kancsót jellemzi, az idill is a házaspár idillhez való képességei által. Az érzelmesség is, az egymás iránti 73

gyöngédség és szeretet krisztusi tartalmaiban, tehát letisztult, beérett a l a k b a n . De az „égi bál", amelyhez jussuk volna, nincs sehol, még á b r á n d j a is elveszett. S ezért nem kárpótol még az sem, hogy bennük fölépült egyfajta csoda. Attól, hogy az ember tartalmas, gazdag, érzékeny, csak fájdalmasabb lesz a semmi tudata. Mindezek alapján a Kínai liancsót a Kosztolányi-mű fejlődésrendjében is könnyű elhelyeznünk. A szegény kisgyermek... költője érkezik el benne prózája tetőpontjára. Hozva megszenvedett, kiérlelt emberi minőségként mindazt, amiért útrakelt, s a hosszú út során szerzett szomorú tudást is arról, ami nincs, ami lehetetlen. Ez a magyarázat egyszersmind Kosztolányi és a tragikum, Kosztolányi és a sztoicizmus viszonyában is argumentum. Semmi kétség: Esti Kornéllal egy időben, az Esti-szerep felszabadító győzelmei közben, melyek révén Kosztolányi az értékek és igazságok talányos, játékos szemléletéhez a jogát visszaszerezte, ahogy a Meztelenül puritán szikárságához, úgy az Édes Anna sötét tragikusságához s a Fürdés feszes lélektani képletességéhez sem t é r h e t e t t vissza. Szemlélete a sztoikus bölcsesség, formáló ösztöne az oldottabb, j á t é k o san irizáló elbeszélésben ismerte fel a világkép teljes gazdagságát optimálisan kibontakoztató lehetőséget.

FRIED ISTVÁN

A román—magyar irodalmi kapcsolatok jellegéhez Nincsen semmitmondó, jelentéktelen adat. Azaz: minden adat fontos. Csupán az a kérdés: kinek? És: milyen célból? Hiszen az „ügyes" irodalomtörténész tud bánni az adatokkal. Megszólaltatja, beszélteti őket. Vagy elhallgatja. Egyeseket kiemel mások rovására, másoknak túlzott jelentőséget tulajdonít. Adatokból fejlődési sort rekonstruál, vagy éppen ellenkezőleg: a fejlődés visszamaradottságát dokumentálja (természetesen ugyanazokból az adatokból). Egyes adatok arra ösztönzik a kutatót, hogy élénk irodalmi kapcsolatok, kölcsönhatások, sűrű kulturális érintkezések létéről adjon számot, szintén ugyanazok az adatok viszont lehetnek az egyik kultúra „fölényének" bizonyítékai a kultúrfölények írásaiban. Az mindenesetre tény, hogy mind maguk az adatok, mind pedig az adatokat értékelő, hierarchikus sorba állító, egymáshoz viszonyító, mérlegelő kutatás még oly csábító ajánlatok ellenére sem mondhatja ki elhamarkodottan a „kapcsolat" szót, nem nyilatkoztathatja ki a „hatást", csak megfelelő óvatossággal vonhat le következtetést az érintkezések jellegére vonatkozólag. Elsősorban akkor, ha megfelelő mennyiségű tény birtokába jutott, valamint akkor, ha ezeket a tényeket nem önmagukban, hanem „összefüggéseik"-ben, más tényekhez való viszonyukban szemléli. Megismételjük: nincsen jelentéktelen adat. De az adatoknak különféle súlyú bizonyító értékük van. Ezért oly_ nehéz (és hálátlan; egyébként másért is!) a sokszor megvető hangsúllyal kiejtett „kapcsolattörténeti kutatás"; ezért kell oly körültekintően eljárniok azoknak, akik kultúrák érintkezéseinek felderítését tűzik ki célul. A Kriterion Könyvkiadó, amely oly sok ízben örvendeztetett meg remekül szerkesztett, újszerűen válogatott-sajtó alá rendezett tudományos és népszerűsítő művekkel, kiadta Köllő Károly tanulmánykötetét, Két irodalom mezsgyéjén címmel. Az alcím pontosan fedi a kötet tartalmát: tanulmányok a román— magyar irodalmi kapcsolatok történetéből. Azaz: a humanizmustól a felvilágosodás némely érdekes epizódján át a XIX. század második felének sok párhuzamot fölmutató korszakáig, onnan a két világháború között fejlődő írói mozgalmakig, egy érdekes Ady-vitáig, majd szinte napjainkig ível a szerző érdeklődése: elmélyült elemzéssel értékeli a román népköltészet kiváló magyar nyelvű fordítását, és jegyzetben mutatja be Tamási Áronnak és Sadoveanunak egy közös „hősét". 75

A tanulmányokat az adatgazdagság jellemzi, a választott téma alapos k ö r ü l járása. Más kérdés, hogy néhány dolgozat valóban magán hordozza kora bélyegét, s ez főleg a frazeológiában jelentkezik. Még egy alapvetőnek tetsző k i f o gás (mely azért nem csökkentheti a tanulmányokban jó érzékkel fölvetett p r o b lémák valódiságát, s a tárgyalás világosságát, egyértelműségét): a szerző n e m tisztázza, mit nevez kapcsolatnak. S ezzel szoros összefüggésben: az e g y e s kapcsolatfajták között van-e értékbeli, hierarchikus különbség? Félreértés n e essék: nem csatlakozunk azokhoz, akik — mintegy védekező pozícióba szorulva — tagadják a kapcsolatok kutatásának szükségességét, illetve másodsorba utalják a kapcsolatkutatást a párhuzamok, a „tipológiai analógiák" elsőbbsége kedvéért. Azt kell tisztán látnunk, hogy népek együttélése (nemcsak a földrajzi közelség), együvé kényszerítése és az oly sokat hangoztatott, „történelmi sorsközösség" természetes, magától értetődő velejárója a k u l t ú r á k kölcsönhatása. Amit Bartók Béla zenei példán oly meggyőzően demonstrált: a. dallamok kereszteződése és visszakereszteződése, az a folklór más ágaiban és jórészt az irodalomban is megtalálható. Köllő Károly számos „adatot" hoz. Benedek Elek, Jósika Miklós, Mikszáth Kálmán érdeklődésére, amelynek t á r gya: a román nép; ez Benedek Eleknél a r o m á n népmese átvételében, M i k száthnál és Jósikánál román alakok regénybeli szerepeltetésében jelentkezik. Az is érdekes, hogy Co?buc mennyire érdeklődött Az ember tragédiája iránt (németül olvasta), illetve Ady Endre nagyra becsülte Eminescut és Caragialét. Csakhogy ez állandó kölcsönös nagyrabecsülés, a szép megnyilatkozások olvastán fölmerül a kérdés: vajon az egymáshoz vezető szálak földerítése jellemző-e a román—magyar irodalmi kapcsolatok egész területére, vagy itt csak jóértelemben vett tendenciózus válogatással találkozunk? További kérdés: ezek a kapcsolatok milyen szerepet játszottak a két irodalom történetében? Csak m e l lékeset? Vagy netán főszerepet? Mikor az egyiket, és mikor a másikat? És még' mindig kérdés: vajon a román—magyar irodalmi kapcsolatok egyedi jellegűek-e, vagy hasonlók (hasonlíthatók) például a szerb—magyar, a szlovák— magyar irodalmi kapcsolatokhoz? E kérdésekre adandó válaszokat nem ettől a tanulmánykötettől vártuk,, amely célja szerint értékes nyersanyaggal kínált meg, továbbgondolkodásra érdemes szempontokat fogalmazott meg, és néhány részletkérdésben önállótudományos eredményeket hozott. Például: Csokonai Vitéz Mihály r o m á n nyelvű utóéletével kapcsolatban. Hiszen itt több izgalmas következtetés k í nálkozik. Az egyik az, hogy Csokonai Békaegérharca nyolc román nyelvű másolatáról tudunk (egy kézirat lappang). Valószínűleg több volt, de ez, a. szám is olvasottságra vall. Idekapcsolhatjuk, hogy a román irodalomnak is volt „furcsa vitézi versezet"-e, Ion Budai-Deleanu Cigányeposza, amelyben nem az a fontos, hogy ugyanazt a témát dolgozta föl, amit Arany János; A nagyidai cigányokban, és — tegyük hozzá — a cseh költő, Mácha is egyik művében, hanem a heroikus-komikus eposz beilleszkedése a kelet-középeurópai, kelet-európai keretbe, a hasonló jellegű magyar, lengyel, cseh, ukrán és (fordításban) szlovák próbálkozások közé. S még válami: a népiesCsokonai verseivel valamiképpen hasonlóan volt jelen a szlovák irodalomban is, mint a románban, s életműve más vonatkozásaival a szerbben. Köllő' fontos tanulmánya Csokonai .„utóéletének" egy érdekes szektorát világította meg, de helyes képet csak szélesebb körű vizsgálódások u t á n alkothatunk. Ez aztán visszafelé is hat: elárulja, hogy a kortársak egy része, az utókor elsőnemzedéke mit tartott a maga számára lényegesnek a rendkívül sokrétű Csokonai-életműből. De további megjegyzések is idekívánkoznak. Mind a szlo76

vák, mind a román Csokonai-hagyomány jellemzője a kéziratosság, melynek szerepe a XIX. század elején csökken a román irodalomban, de — íme a bizonyíték — nem szűnik meg teljesen. A Békaegérharc román fordítójául Kontz Józsefet ismertük meg, aki „azon lelkes enyedi diákoknak volt egyike, akik 1792-ben részt vettek az állandó magyar színtársulat megalakításában" (62. lap). Magyar diák és színész — román költő. Meghökkenésünk csak egy pillanatig tart. Hiszen a kapcsolattörténet bővelkedik a kétnyelvű költőkben, kétnyelvű kultúraközvetítőkben. A vegyes nyelvű területek lakosságának jelentős hányada pedig nem csupán kétnyelvű, hanem kettős kulturáltságú volt. Élményként fogadta az iskolában vagy egyszerűen olvasmányokban megismert másik irodalmat is. Nemcsak korai korszakokból, későbbről is tudunk olyan írót, aki anyanyelve mellett a másik nyelven is alkotott, esetleg nem kizárólag „zsengéket", hanem eredeti műveket (mint például a szlovák Krcméry; a magyar zsengéket író Rebreanut is említsük meg!). Ez a kétnyelvűség 1 természetes jelensége a soknemzetiségű államnak. Abban a korszakban is, amelyben még erőszakos nyelvterjesztésről szó sem volt (és még nyelvterjesztésről is alig, s ha igen, valamennyi érdekelt fél gondolt rá!), s abban a korszakban is, amelyben az iskolarendszer nem egész demokratikus módon kötelezi a tanulókat az államnyelv elsajátítására. Az azonban mélyen elgondolkodtat, hogy például a magyarosítás számos törvénytelensége sem riasztotta vissza (s most igazán találomra hozunk példákat!) a szerb Zmajt, a szlovák Hviezdoslavot és a Köllő Károly-könyvben említett románokat attól, hogy magyar költőket önként és lelkesen anyanyelvükre ültessenek át. És egyáltalában: a magyar irodalomhoz a megnevezett (és más szerb, román, szlovák) költők másképen „viszonyultak", mint például a franciához vagy az angolhoz, jóllehet onnan is fordítottak (néha német közvetítés segítségével, néha a magyar irodalom tolmácsi szolgálatait igénybe véve). Ez igazolhatja a tételt: fegyverek között sem hallgatnak a múzsák, a nemzetiségi harcok idején sem szüneteltek a kulturális kapcsolatok. Ám nemcsak errről van szó. Hanem népek, kultúrák együttéléséről, elsődleges élményekről, kettős (hármas) kulturáltságról. Ezek az elsődleges élmények nem szűntek meg az első világháború után sem, hadd hivatkozzunk Emil Isac és (ilyen a véletlen) Emil Boleslav Lukác eleget nem emlegethető magatartására. Ne fessünk azonban a kulturális kapcsolatokról idilli képet! Emlegettük m á r a jeles román írót, Rebreanut! Van szó róla Köllő kötetében is (magyar nyelvű könyv is készült róla, legfontosabb művei magyarul is olvashatók). Mikszáth: Gavallérok című művét fordította románra, de Rebreanu más Mikszáth-mű románosítására is vállalkozott. Mégis, ez a kétnyelvűnek indult művész Ion című regényében (1920-ban jelent meg, tehát az államfordulat után) illuziótlanul látja a román—magyar viszonyt. E szerint a regény szerint a magyar: csendőr, magyarosító tanfelügyelő, korrupt, választási csalásra mindig kész hivatal, amelyet hevesen kell tagadni, amellyel szembe kell fordulni. Hogy Rebreanu alig mond többet, mint Mikszáth vagy Móricz az elnyomó úri rendről? Ez akár igaz is lenne, ha például a zsugori, kellemetlenkedő, képmutató, indulatoktól elvakult Belciug pap szinte nem lényegülne át egyik pillanatról a másikra a templomépítés nemzeti ügyének szolgálatában; tehát ha Rebreanu „azonos mércével" mérne. Elfogultságokra, kétségtelen igazságtalanságokra és törvénytelenségekre elfogultsággal, a magyar alakok karikaturisztikus-egyoldalú elrajzolásával, másfelől hamis idealizálással válaszol. A Ion című regényből hiányzik a méltányosság, a sérelmek megjelenítése közvetlen didakszissal párosul. Rebreanu azonban nagyobb író annál, hogy ennyivel be77

érje. A bukaresti viszonyokról sem fest kedvezőbb képet, mint az erdélyiekről, az ideálisan gondolkodó főhősnek (akinek jellemző módon el kell szakadnia erkölcstelen magyar szeretőjétől!) ki kell ábrándulnia a kisszerű p á r t h a r c o k ban tévelygő bukaresti világból is, s az író m a j d a Ion folytatásában, a Lázadásban az 1907-es romániai parasztfelkelés rajzával teljesíti ki m o n d a n i valóját: sem az erdélyi magyar, sem a román világ nem hozta m e g a földtelen parasztság számára igényei kielégítését. De Rebreanu írt még egy r e gényt, amely magatartását jól mutatja. Ebben a regényben, az Akasztottak erdeje című műben a monarchia-élménnyel, az évszázados együttélés h a g y o mányával is leszámol. Olyaténképpen, mint Miroslav Krleza a Glembay-ciklusban vagy a Zászlók című hatalmas regényvállalkozásban. Ez a leszámolás nem fájdalommentes. Egy mentalitásnak, egy évszázadokig közös élménynek, egy rosszul és igazságtalanul megszervezett államszervezetnek szól ez a keserű búcsú. S ha már Krlezát említettük, említsük meg az osztrák Joseph Rothot is, valamint az első világáháború előtti lugosi kistársadalom regényes rajzával szolgáló Szántó Györgyöt (Csőd című regényét) — és ezekből a különböző írói gesztusokból, keserű-irbnikus-szatirikus h a n g vételű visszaemlékezésekből nemcsak az összehasonlító irodalomkutatás számára lényeges következtetéseket vonhatunk le. Természetesnek t a r t j u k , hogy más dimenziókba kerül a „nemzeti" gondolata a románok egyesülését sürgető Rebreanunál, mint a nemzetfölötti állam eszméjének képtelenségét, teljes (tehát nemzeti, morális, osztályszempontú) csődjét elismerő, de a régi világ é r tékeit is látó Rothnál és Szántónál. Az is természetes, hogy a világháború „élményé"-t másképpen éli meg az elkábított magyar, mint a románokra lőni kénytelen erdélyi román. Az meg éppen természetes, hogy a világháború után kialakult helyzetet másképpen értékelte az egységtörekvése beteljesülését látó román író (Rebreanu és Gogá) és a készületlenül és hirtelenül kisebbségi sorba került magyar író. S ha elismerjük a román író jogát arra, hogy népe egykori sérelmeit erős színekkel fesse, akkor a más látásmódú magyar vagy osztrák író szemléletét is a körülményekkel kell m a g y a r á z nunk. Rendkívül csalóka kép alakulhat ki, ha elsőbbséget t u l a j d o n í t u n k oly témáknak, mint Mikszáth vagy Eminescu, Rebreanu román, illetve m a g y a r alakjai. Az előbbi esetben egy jóízű történelmi anekdota regényi feldolgozása eleve alkalmatlan az író „román-szemléletének" megállapítására (Mikszáth: A szelistyei asszonyok című regényéről van szó). Az utóbbi esetben az elmérgesedett nemzetiségi kérdés torzképek alkotására ösztönözte az írókat (Eminescu és Rebreanu néhány művére gondolok). Vajon sérelmes-e a m a i m a gyar olvasónak Eminescu Szárnyaszegett géniusza vagy Rebreanu I o n j a ? Indulatoktól mentes válaszra kötelez az irodalomtörténet: nem lehet az. A román—magyar irodalmi kapcsolatokban ugyanis nemcsak látványos átvételek, baráti megnyilatkozások, fordítások lelhetők, h a n e m (eufemisztikusan szólva) félreértések, félreolvasások, tévedések, viták, valamint átkok, szidalmak, előítéletek, rosszindulatú gyanúsítások is (félre az eufemizmussal!). Egyazon korban működtek a kultúraközvetítők és a kútmérgezők, a baráti jobbot nyújtók és a baráti jobbot elutasítók. Az irodalomtörténet nemcsak a mosolyokat t a r t j a számon, nemcsak a derűt és a napsütést, h a n e m az irodalom árnyoldalait is; az érthető elkeseredést, a megmagyarázható (?) igazságtalanságokat, a közeledés nemes gesztusát és az előítélet szülte bizalmatlanságot is, amely mind-mind ott olvasható azokban a művekben, amelyeket r o m á n — magyar irodalmi kapcsolatok címszó alatt tartunk számon, vagy szemérmesen elhallgatunk ugyanezen címszó alatt. 78

A román—magyar irodalmi kapcsolatok történetéről rengeteg adatot tudunk. Ismerjük, kik fordították Petőfit románra, Eminescut magyarra, tudjuk Emil Isac és Babits, Kosztolányi levelezését, s azt, hogy Barac románul szólaltatta meg a Lúdas Matyit, s most Köllő tanulmánykötete világosított föl arról, hogy Jósika Miklós II. Rákóczi Ferenc című regényében mi a szerepe a román népnek, meg arról, hogyan őrizték meg a kéziratos magyar daloskönyvek a román énekeket. Kaktunk színes hírcsokrot Liszt Ferenc művészetének havasalföldi és moldvai fogadtatásáról, Móricz Zsigmond regényeinek román fordításairól, Caragiale magyar kapcsolatairól. Legyünk elégedettek? Hiszen vaskos antológiát állíthatunk össze (összeállítottak már!) a baráti megnyilatkozásokból! Legyünk ünneprontók? És figyelmeztessünk arra, hogy 1. Nemcsak baráti megnyilatkozásokról tudunk, 2. mert b á r a „múzsák" a fegyverek között sem hallgattak, de a fegyverek sem hallgattak, 3. s ha a baráti megnyilatkozások elhangzottak is, de mily sokszor ropogták túl a fegyverek . . . ? Az elégedettségre nincs okunk, mert ugyan rengeteget tudunk, de rengeteget nem tudunk. Az ünneprontás fölösleges, mert még igazi ünnep sem volt, egyenesebben kimondva: még nem született meg az a tárgyilagos munka, amely tekintettel ugyan mindkét fél jogos érzékenységére, egy irodalmi korszak teljes román—magyar kapcsolatrendszerét föltárta volna, az átszövődéseket, a fordításokat, a kimaradt lehetőségeket, a tévedéseket és a politikai eredetű előítéletek okozta gátlásokat egyként beillesztve e kapcsolatok bonyolult hálózatába. Az előbb Rebreanuról volt szó. Jogos egy olyan monográfia, amely Rebreanu életét s műveit tárgyalja a nemzeti irodalom fejlődéstörténetében. Még inkább jogos az a könyv, amely Rebreanut a kelet-európai irodalmak fejlődési menetében mutatja be — Reymonttól Móricz Zsigmondig. És elképzelhető (bár nem könnyű feladat) egy Rebreanu és a magyarság című dolgozat, amely a kétnyelvűségtől a hangsúlyozottan nemzeti írószerepig rajzolja meg egy író pályáját, nemcsak a kifejezetten irodalmi-nyelvi problémák epizódjait r a k j a egymás mellé, hanem az írót ért magyarságélményt, pozitívat—negatívat is, a publicisztikus megnyilatkozásokat, a fordításokat, személyi kapcsolatokat és így tovább. Ha ezt a munkát egyszer elvégzi valaki (előtanulmányok m á r vannak), annak hálás lesz a román irodalomtörténet, a román —magyar kapcsolattörténet és a Kelet-Európa-kutatás. Ebben a munkában (is) fontos minden adat. Hogy mennyire, az az adatok egymáshoz való viszonyától függ (s nem pedig, ismételjük, mindkét fél — jogos .— érzékenységétől), s attól is, hogy a „kapcsolat" milyen körülmények között jött létre. Meg attól, mennyire jellegzetes vagy netán egyszeri megnyilatkozás. A kutatásban ugyan nem szabad végeredményt jósolni, de ezúttal mégis jóslásba bocsátkozunk: az ilyenfajta Rebreanu-kutatás valószínűleg nem elégítene ki semmiféle szélsőséget, semmiféle nemzeti előítéletet. Küzdelmes pályát vázolna föl, messze nem egyenes ívűt, inkább megszenvedettet, reményekkel és kiábrándulással telit. És sok-sok kapcsolatot. Közelséget a magyar irodalomhoz, és távolságot a hivatalos magyar politikától. Meg aztán párhuzamokat (és eltéréseket). S közben az összehasonlító irodalomkutatás több módszerét alkalmazná a kutató. S ha m a j d több ilyen és ehhez hasonló monográfia elkészül, akkor már majdnem elégedettek lehetünk. S akkor majd nem hat ünneprontásnak néhány további megjegyzésünk/Tudniillik az, hogy a román—magyar irodalmi kapcsolatnak mindig jelentős tényezője volt az erdélyi románság a múltban, 79

az erdélyi magyarság a két világháború között és a jelenben. Ami velük t ö r tént, az sosem volt közömbös az irodalom számára (ma sem az), e történésekből versek, novellák, regények születtek, születnek. Ugyanakkor a kölcsönös fordításirodalomból is kivették-kiveszik részüket mindazok, akik — helyzetüknél fogva! — kétnyelvűek. Így a közvetítésnek lehetőségei adottak. Más k é r dés, hogy a történelmi sorsközösség nemcsak az egymásrautaltság gondolatát és tudatát fejlesztette ki, hanem előítéleteket, manipulálható (és mily g y a k r a n manipulált) rosszérzést (és rossz lelkiismeretet) is. Ezek jelzése is ott az irodalomban, nyíltan, nyersen és allegorikusán, mikor hogy engedte meg a helyzet. Vajon teljesen elképzelhetetlen, hogy valaki egyszer megírja a félreértések és félremagyarázások kapcsolattörténetét? Nem azzal a céllal, hogy b á r k i n e k bármit a szemére hányjon, hiszen például 1848/49 eseményeit tekintve, m i n d két félnek van felhánytorgatni valója. De fel kell-e bármit is hánytorgatni? Akadnak olyan irodalmi művek, amelyek ezt tették. Érdemes volna nagyító alá tenni érvrendszerüket, „logikájukat", gondolkodási mechanizmusukat. Egy szépirodalmi alkotásnak is v a n — belső — érvrendszere, irodalmi logikája, saját gondolkodási mechanizmusa, amely ellen nem véthet büntetlenül a szerző. A mű sínyli meg. Csakhogy eljött-e az ideje az ilyen típusú elemzéseknek? Vagy még mindig az adatgyűjtést kell napirenden tartanunk, az olyasfajta, rendkívül érdemes munkálkodást, mint amilyet Köllő Károly t a n u l m á n y k ö t e t e képvisel? A továbblépésnek vannak-e akadályai? Milyen jellegűek? Kifejezetten irodalmiak? Vagy — esetleg — az irodalmon túlmutatok? Nem hiszem, hogy kétféle kutatásról szóltam volna. Hogy tudniillik a nemes szándékú kultúraközvetítők, a Solymosi Elekek, Ady Endrék, Kontz Józsefek fényes példája mellett másoknak esetleg a félerértések historikusául kellene elszegődniök. Egy és ugyanazon feladatról van szó. Az áldozatokra is képes kultúraközvetítés ú t j a sosem volt diadalmenet, olykor a politika, máskor a félretájékoztatott közvélemény ellenében haladtak. Köllő könyvében ott (bár csak egy mondatban) a beszédes példa; Bartók Béla bécsi folyóiratban publikál tanulmányt a román népzenéről: „A Horthy-rezsim kegyeltjei ezt rögtön »hazaárulás-x-nak minősítik, és tőkét kovácsolnak belőle a szerző személye elleni támadásokhoz, hogy tizenhat évvel később Coriolan Petranu, a kolozsvári egyetem művészettörténeti professzora ugyanabból a tanulmányból revizionista törekvéseket véljen kiolvasni" (328. lap). A kultúraközvetítő t u d o m á nyos érvei ellenében felsorakoznak a politika és a nemzeti túlbuzgóság indulatai: a tudományos érvek kihívták maguk ellen az indulatokat. S valljuk meg, az indulatok nem egy esetben, legalábbis rövid távon, győztek. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ezekkel az indulatokkal, miközben igen helyeselhetően kapcsolattörténetben gondolkodunk, n e m kellene törődnünk, ezeket — m á r csak a levonható tanulság kedvéért is — nem kellene átvilágítanunk. Mivelhogy a kultúraközvetítők sokszor kerülnek szembe ugyanazokkal az indulatokal, jóllehet eltelt közben száz esztendő is. Az indulatoknak egyf a j t a a természetük, az előítéletek is makacsabbak, m i n t gondoltuk volna. Már csak azért is, mert csak deklaráltatott, hogy károsak (igaz), d e átvilágításuk nem történt meg. Az úgynevezett nemzetképkutatás a rossz emlékek miatt elhanyagoltatott, pedig bizonyára létezik célszerű módszere is. Megállapítjuk, miféle tévképzetek élnek a szomszédos országok egyes alkotásaiban a magyarságról, de azok keletkezése, funkciója i m m á r nem tárgya a k u t a t á s n a k . (Még Rebreanut is jobban értenénk, ha ismernénk magyarságképének összetevőit, eredőit stb.) Pedig a komparatisztikának ága ez a diszciplína is, csak épp „módszertana" nincs még kidolgozva. Része a kapcsolattörténetnek, még 80

akkor is, ha tisztán irodalmi vonatkozások helyett olykor irodalomszociológiai, néplélektani tényezők kerülnek az előtérbe, s csak ezek feltárása után derülhet fény a tévképzetek, a sztereotípiák irodalmi szerepének elemzésére. Jó értelemben vévé Jókai Mór román parasztábrázolásai éppen úgy segítenek egy hagyomány kialakulásában, ahogy nem egészen jó értelemben véve az „érzéki" magyar nők ábrázolása néhány horvát, cseh regényben. Itt sem árt azonban megfelelő óvatossággal eljárnunk. Jókai Mór novellái, Szegény gazdagok című regénye, A Bárdy családja erdélyi utazásának „eredménye", 1848/49 eseményeinek, tanulságainak önbírálattal vegyes megjelenítése. Például Rebreanu magyar csendőre, tanfelügyelője a nemzetiségi küzdelmek „eredménye", a jogos sérelmek és a túlzások kibogozhatatlanul keverednek, a túlsúlyban a negativitás, szemben az egészen más történelmi körülmények között született Jókai-művekkel, amelyek még a megtévesztett néptömegek leírásakor is a megértést dokumentálják. Tudomásul kell vennünk, hogy mára a kétnyelvűség mást jelent, mint a kéziratos daloskönyvek korában, másképpen alakul ki, mások a feltételei, mint ahogy a kulturális (irodalmi) kapcsolatoknak is mások a lehetőségei, a feltételei ma, mint voltak a XIX. században. A kapcsolattörténet is olyan ága tudományszakunknak, amelynek tartalma az egyes korokban változik, jóllehet „tárgya" ugyanaz marad. Mára inkább szélesül feladat- és érvényességi köre, művelése azonban ma sem minden esetben sokkal hálásabb, mint volt korábban. Ameddig az adatokat gyűjtjük, s azt keressük, „ami összekötött", addig viszonylag sima az út. De ha csak azt keressük (keresnünk egyébként érdemes és kell!), akkor az igazságnak csak egyik felét ismertük meg. A „kapcsolat" fogalmába besorolandók az elkülönülésre irányuló tényezők, a viták is. Goga fordításai a magyar irodalomból, és az Ady—Goga-viszony minden mozzanata. Áprily Lajos vagy Jékely Zoltán szép fordításai a román irodalomból — és a Vadrózsa-per. Párhuzam Dimitrie Cantemir és II. Rákóczi Ferenc között, s a támadás Móricz Zsigmond ellen erdélyi látogatásakor a Sárarany (ahogy Köllő fogalmazza) „néhány félremagyarázható kitétele miatt" (286. lap). Köllő Károllyal együtt nagyon örülünk, hogy Kiss Jenőnek sikerült nagyon szépen lefordítani a román népköltészet színét-javát (a magunk részéről az előzményekről kevésbé feledkeztünk volna meg, például Kádár Imre fordításkötetéről). De nem hisszük, hogy ez „felérne egy győzelem"-mel. Valóban tett a Kiss Jenőé, művészi tett, becsülésre, lelkesedésre méltó, de a győzelemhez sokkal több kell. Sokkal több az irodalomban (a kölcsönös fordításirodalomban, még annál is több, ami történt-történik), és főleg sokkal több azon a területen, ami túl van az irodalmon. Hiszen az irodalomnak, irodalomtudománynak ugyan számottevő a szerepe a kölcsönös ismerkedés előmozdításában és ezáltal a kölcsönös előítéletek eloszlatásában, a kölcsönös érzékenységek tompításában, de egyedül az irodalom és az irodalomtudomány, bármily magas színvonalon, bármily hozzáértéssel, bármily „előítéletmentesen" művelik, nem győzhet. Csak az élet győzhet; ha a kultúraközvetítők nem Don Quijoték, hanem eszméik életté, anyagi erővé, tudatformálóvá lesznek. Tudatot formálni azonban csak tiszta, őszinte szóval lehet. Már József Attila tudta, hogy a „múltat bevallani" elegendő harc. Tudniillik nem egy megszépített, retusált múltat. Hanem a múltat: ahogy valójában volt. A román—magyar irodalmi kapcsolatok „múltja" éppen eléggé gazdag, sokrétű, értékes alkotásokkal rendelkező ahhoz, hogy feltárhassuk minden vetületét, s ezzel a kölcsönös tisztán látáshoz is hozzájáruihasunk. Az olyan tanulmánykötet, mint 81

Köllő Károlyé, sok segítséget adhat. Nemcsak a „szakmai" kutatásnak, h a n e m a múlt megismerésében is. De a feladatokra is figyelmeztet: a tágabb látókörű elemzésekre, az irodalmi kapcsolatok valamennyi lehetséges típusának számba vételére. Nem hiszem, hogy érdemes volna halogatni a m u n k á t . Amit ismerünk, amit tudunk, az segítségünkre van. Segítsünk tehát m a g u n k n a k ! T á r j u k föl a kapcsolatok eddig ismeretlen fejezeteit! Valljuk be közös múltunkat . . .

Emlékkönyv Illyés Gyuláról Már méreteinél fogva is hatalmas vállalkozás: térben az Újvilágtól Nyugat- és Kelet-Európáig, a párizsi Nouvelles Litteraire-tői a budapesti Magyar Nemzetig, az Amerikai Magya.r Szó tói a szegedi Tiszatáj ig és a debreceni Alföldig, időben a húszas évek forrongó avantgardjától a népi írói mozgalom sűrűjén át jelenkori irodalmunkig — a szétszóródó magyarság szellemi egybetartozásának jelképeként — másfélszáz szerző százhetvenöt vallomása Illyés Gyuláról. Sokféle írás és sokfelől összegereblyézve, ám olvastán egyre szaporodnak benne a „belső rímek", a szerteágazó anyag szervülni kezd, hogy végül bonthatatlanul egységes kompozícióba szilárduljon.. Mindenekelőtt az alkotó és az alkotói pálya tekintetében. Sárközi György metaforája, miszerint „örökké útban l á t j u k : amint vízen járó Krisztusként jön felénk a sarjúrendeken" — három évtizeddel később ú j r a felbukkan Zelk Zoltán emlékezésében. Kérdésére, hogy miért ágaskodik a rosszindulat a tehetségek láttán, Illyés ezt feleli: „Képzeld el, húszfokos hideg van, f ú j a szél, az emberek fölgyűrt kabátgallérral sietnek át a hidakon, s egyszerre csak látják, hogy valaki fogja magát, s átlép a D u n á n . . . . ezt nem t u d j á k megbocsátani." A jellemzésből példázat, m a j d rejtőzködő önvallomás lesz, hogy aztán búvópatakszerűen még egyszer visszatérjen Képes Géza versében (Illyés Gyula könyvének margójára). Németh László egy másik asszociációsort indít el: már a húszas évek végén (a Nehéz föld kritikájában) úgy pillant Illyésre, „mint egy csillagra, aki ott jelent meg, ahol kiszámította." A kép a költőt méltató irodalomban szinte vándormotívummá lesz: a nyolcvanadik születésnapon Balogh Edgár számára épp úgy „felcsillan az ő állócsillag mivolta", mint Fekete Gyula szemében a műve jelentőségét példázó „sarkcsillag" vagy „betlehemi csillag". De a sorsvállalás meghatározásának van történetibb változata is. Amikor R u f f y Péter az interjúalany Illyést a példaképei felől faggatja, ő „a honfoglalók fejedelmét, Kurszánt nevezi meg, villanásnyi idő nélkül szinte, azt a Kurszánt, aki népének otthont lelt és hazát". Illyés Árpádja Féja szerint is „önarckép": mert addig élünk, amíg a folytonos honalapítás mámora „ki nem szikkad bennünk". Majd a költő alakját Kodályéval vonja párhuzamba: „európai méretű paraszt-Orpheusz mindkettő, megtartó és őriző, egy romjai közt gyötrődő nép újrafogalmazója". A hasonlat láncreakciója (Nagy Gáspár Három megjegyzésével) prózáról költészetre váltón folytatódik: „Én együtt látom őket j egy dalban / és egy" mondatban" — olvassuk versében. Eszmék és gondolatok interferáló hullámzása azonban nem áll meg az életmű: portré és értelmezés határainál. Csupán két futó példát erre. Hunyady Sándor a Csizma az asztalon bírálatának apropóján így meditál: „Gondolkodom, miért van, hogy valaki, 83

akinek zsenije ily határozott irányú, nem ír drámát?!" Gyanítható, hogy e megjegyzésével egyik fő gerjesztője Illyés kibontakozó drámaírói ambíciójának. 1943-as naplójában ugyanis m á r e sorokat találjuk: „Dózsa sorsában kész a shakespeare-i dráma: a nemzeti és az osztályközösség érzelme, erkölcse ü t közik össze benne." Ekkor azonban még romlékony elemnek t a r t j a a költő a műfajt, mint ami nehezen állja az idő szétoldó hatását, így a jelenettervet majd csak az ötvenes évek közepén fejleszti drámává, hogy aztán a Dózsa szövegét végül is a Testvérek korszerűbb változatára írja át. Földes Anna dramaturgiai műhelytanulmányából tudjuk, hogy Dózsa György és Dózsa Gergely szerepét Kain és Ábel bibliai mítoszára emlékeztetően f o r m á l j a m e g : nem feltétlenül túlzás tehát, ha Sütő nevezetes darabjának keletkezését Illyés ihlető hatásával is magyarázzuk. Fontos epicentrum lehetett aztán Jékely Zoltán egyik Illyés-bírálata is. Az Egy év kötetről állapítja meg, hogy „a m a gyar apokalipszis krónikás énekeit" gyűjti egybe. Valószínű, hogy tőle származik Csoóri jeles esszéjének címötlete, valamint gondolatmenetében azon megszorítás, mely szerint Illyés háborús lírájának szókimondása ritka szép kivétel a kortárs magyar irodalom némaságában. Analógiák hasonló nyomvonalai ágazzák be küldetés és vállalás terrénumait is. Hogy Illyés m ű v e n e m korlátozódik csupán szűkebb értelemben vett alkotásaira, öröksége egyszersmind „sors, szerep és sugárzás" is, tanulmányok sorának vezéreszméje. Fekete Gyula „irodalmunk családfőjeként", Lator László korunk igazi „páter f a m i lias'-aként jellemzi, aki — Féja Géza szavával — „öregedvén egyre inkább a Gazdánk lett", Czine Mihály fogalmazásában: helyettünk is vigyázó és őrt álló „Számadó". A gyász percében — önkéntelenül is — ezért szakadnak föl a nekrológok íróiból a legmélyebb emberi kötődésekről valló m o n d a t o k : „Apánk a halott" (Annus József); „Illyésre emlékezve apámról írok" (Szakonyi Károly). A gyakori „belső rím": párhuzamok és azonosságok közös értelme, hogy Illyés és munkássága megítélésében egyrészt a jobbak magyar irodalmának belső egysége tükröződik, másrészt pedig ama tapasztalat és meggyőződés, hogy maga a teljesítmény is (csak a klasszikusok mértékével m é r hetően) immár a vitathatatlanság régiójába emelkedett. Az elfogultságaikon túlnövő urbánusok és népiek egyetértésétől (így például Babits és Kodolányi egybevágó Puszták népe-értelmezésétől) a Magyar Csillag „eszményi íróparlamentjének" elvi tisztaságán át az Emlékkönyvnek a szellemi haza tágasságát és konszenzusát egyaránt jelző summázatáig egyenes út vezetett. (Igaza volt a szerkesztőnek, Illyés Gyulánénak, hogy anyagát „a szeretet könyvévé" f o r málta, s e harmóniából a gáncsvető polémiák és a fantomizáló támadások kisszerű zavartkeltéseit kirekesztette: a „kuvaszok" nevét, akárcsak a monográfiahős Petőfi utókorában Laukáét vagy Zerffyét, legfeljebb az őrzi meg, akinek — Sütőé a kép — a „lábikrájába" martak.) Illyés félelme, hogy „tartalma szétoldódik egy bő életben", vagyis „töménységével" épp a lényege veszik el, nem igazolódott. A m ű kétféleképpen is állja az idő próbáját: úgy is, hogy megfelel a kornak, amelyben születik, s úgy is, hogy jelentősége a múló idővel, a jelen és a jövő perspektívájában egyre növekszik. így bontakozhat ki az Emlékkönyv szükségszerűen r e n d hagyó szerkezete: egyfelől pályakép, a Beatrice apródjai szimultanizmusával, kritika és napló, tanulmány és dokumentum, vallomás és emlékezés m o n t á zsaiban korszakról korszakra előrehaladó fejlődésrajz, másfelől viszont visszatekintő összegezés, a születésnapi köszöntők és a temetői gyászbeszédek kötelező pátoszán és retorikáján túlnövő, az egész életmű és emberi-költői magatartás mérlegét megvonó szintézis. (A m ű f a j i konvenció e fellazítására, a val84

lomás bensőségének dióhéj irodalomtörténetté bővítésére egyébként, mint Domokos Mátyás utószava megállapítja, a kötet gondozóját a szükség is ráviszi: Illyés ugyanis nemzedékének sereghajtójaként hal meg, s a mellette való tanúságtétel túlontúl szegényes volna a nagy kor- és pályatársak jelenléte híján.) Megkönnyíti a szervülést, az anyag után a kompozíció szintjén is, hogy a „történeti" és a „tipológiai" módszerrel készült (kettős) portré — a lényeges pontokon legalább — megfelel egymásnak, kronológia és karakter kölcsönösen hitelesíti egymást. Nincs mindebben mégis valami ellentmondás? Nem lesz-e szükségszerűen vázlatos ebben az ötvözetben, egyik a másikát korlátozón, krónika és jellemkép? Nem hasonlítható-e az olvasó közérzete a turistáéhoz, aki história és életút hatodfél évtizedén száguld keresztül, mindenből csak egy keveset lát és semmit se néz meg alaposan, s a rohanás végén, ha az egész panorámáról akar tájékozódni, a térkép sematizmusára kényszerül? Igaztalan a beállítás. A magam esetén a modern regényolvasó igényét és élményét vethetném ellene, aki bosszankodnék leírás és epizódok részletező kényelmén, az idő és megismerés felgyorsult ritmusában él, s az extenzív teljességnél sokkal többre becsüli a lényeg intenzitását. Aztán ellenérv lehet a szerkesztés ökonómiája is: a szűkszavúság itt sohasem csonkaság vagy önkorlátozás, hanem sok a t mondó tömörség. A képanyag se puszta illusztráció, amit a szöveg nyelvére is le kell fordítani és ú j r a megismételni, hanem önmagáért való beszéd, ami magyarázkodás nélkül is előre viszi a „cselekményt". (Például a pusztáról kommentár nélkül közölt fotó, amelyen az istállók látványa jóval impozánsabb, mint a cselédházaké.) Az Emlékkönyv eme erényei: az igazságkutatás irama és céltudatossága révén válik minden részletező monográfiánál izgalmasabb olvasmányunkká. A fejlődésmenet rekonstrukciója legfőképp az életmű mozgástörvényeit t á r j a föl. A korállszerű növekedés, a lassú érlelődés nem jellemző rá, sokkal inkább a gyors, földrengésszerű kialakulások ritmusa. Már indulása is különös: Paliasz Athéneként kész költői fegyverzetben lép elő az ismeretlenségből, pályáját szinte a csúcsokon kezdi. Tulajdonképpen nincs is tanuló-kereső korszaka, valósággal berobban a magyar irodalomba. Más alkotó legföljebb az életút derekán vagy végefelé ír olyan műveket, mint ő a Sarjúrendekkel vagy a Puszták népével, m á r az elején. (Nem véletlen, hogy tehetségét épp a vele rokon alkatú (szintén kataklizmák sorozatában változó és összegező hajlandóságú) kritikus, Németh László fedezi föl. A „távoleső versösztönök spontán összehangoltsága" ugyanis az ő prózájára is érvényes tétel, továbbá az Emberi színjáték szerzőjében is egy „absztrakt korszak menekszik vissza" az esszéből „a korábbi konkrét emlékekhez", aztán a költői forma külső-belső rugalmassága m á r csak. azért is lenyűgözi a tanulmányírót, mert az Ady-vers általa elemzett „poliritmiájának" szerves folytatását szemléli benne. A „kinetika" Illyés lírájának később is alaptermészete marad, sőt versszervező energiából a pályaalakulás törvényévé is szélesedik: az életmű sohasem stagnál, hanem fölfedezésekben és megújulásokban szüntelen halad előre. „Mihelyt az író észreveszi, hogy »stílusa« van, rögvest tegye l e . . . az író folyton üldözze magát, versenyezzen a képességével, fusson túl saját e r e d m é n y e i n . . . az irodalmat abba lehet hagyni — ez igen előkelő —, de lassítani nem lehet" — olvassuk az 1943-as napló önvallomásában. A kolumbuszi hódítások szenvedélye előbb ú j és ú j m ű f a j o k birtokbavételére irányul: a Nehéz föld (1929) a líra, a Három öreg (1932) a költői epika, a Puszták népe (1936) a szociográfia, a Petőfi (1936) áz esszé, a Kora tavasz (1941) a regény és A tű foka (1944) a dráma bekebelezése. Aztán az ú j foglalások „gyarmatosításával" folytatódik, belső alakválfá.35

sokban. A vers első forradalma (a Rend a romokban kötettel) igen h a m a r kirobban: az „egy tömbből faragott indulatok" u t á n a „szükségszerű lelki h a s a dás" állapotában, amiből — mint Halász Gábor megfigyelte — ú j illyési szépség nő ki, „a belső lírai látomás, az elszálló impresszió gyors felvázolása". A következő gyökeres reform talán a Kézfogásokkal kezdődik: a „leíró t á r gyiasság" lírai szemlélete ekkortól telítődik erőteljesebben a gondolati költészet feszültségeivel és metodikájával, s válik evidenciaszerű közvetlenségében is enigmatikussá. De hasonlóan éles cezúrák vonhatók meg az illyési d r á m a irodalomban is, így például a Fáklyaláng, a Kegyenc és a Dupla vagy semmi dramaturgiája közé. Mintha a költő valamiféle „belső" stafétát is f u t n a pályáján, mindig ú j botot ragad kezébe, hogy a váltót diadalra vigye: először lírikus, aki az avantgard és az újnépiesség dilemmái közt teremt r e n d e t és korszerű stílust, majd a harmincas évek közepétől prózaíróvá lesz, hogy a k o r „valóságirodalmát" megnemesítse, aztán a háború és a korforduló idején (a Magyar Csillag, m a j d az ú j Válasz szerkesztőjeként) a magyar irodalom — legnagyobbak közül való — organizátora, hogy végül a hatvanas-hetvenes években, a magyarságtudat igazi reformátoraként életművét bonyolult és sokrétű rendszerré fejlessze. Rendkívüli érzékenységgel a történelem sugallataira, cél és szükség parancsának megfelelően, ihlete működésének és írói vállalkozásainak dokumentumait mindig egy-egy „forró mag" körül rendezi el,. anélkül azonban, hogy ezzel műve egységét szétzilálná, pályáját korszakok és m ű f a j o k anarchiájára szabdalná, önazonosságának folytonos önmegújulása a m é r t é k e és jellemzője. Az életmű kohézióját nem az önszemlélet vagy modor állandósága t e r e m t i meg, hanem a gondolkodói jelenlét felelőssége. „Illyést, úgy sejtem, n a g y o b b igazság, okosság, nagyobb országos lelkiismeret vezette, m i n t talán b á r k i t a magyar haza szellemi vezetői közül, akiket ismertem" — vallja róla m i n d e n k i t megelőzőn Szabó Lőrinc. Tipikusan kelet-közép-európai jelenség, m i k é p p helyzettudatában egybeforr a nép fölemelkedésének vágya, a magyarság és a szocializmus ügye, s ahogyan gondolatmenetében a hangsúlyok a szociális problematikáról egyre inkább a létében fenyegetett magyarság sorskérdéseire t e v ő d nek át. Nem érdemtelenül nő meg alakja — itthon is és a határokon t ú l is — a nemzeti együvétartozás szimbólumává: elsők között szólal fel a „bűnös n e m zet" kártékony koncepciója ellen, a Beatrice apródjaival átírja ú j a b b k o r i t ö r ténelmünk egyik legfontosabb fejezetét, szikrázó publicisztikában m e n t i föl és tisztázza a nemzeti identitás érzését és p r o g r a m j á t a nacionalizmusként való megbélyegzés vádpontjai alól, a XX. század viszonyaira adaptálja a h a gyományos Bethlen Gábor-i magatartásmodellt stb. Csoóri szavaival „az az idegszál volt, amely közvetíteni tudta Ady lázadását. Széchenyi keserűségét, buzgalmát s a lehúzott kucsmájú juhászok visszafojtott indulatait", á m a nagy példák vonzásában volt ereje önnön eredetiségét is kivívni, a n n a k bizonyításával, hogy korunkban „a józanság az egyedüli hősi állapot". Nincs két Illyés, mint némelyek feltételezik: a parasztság egykori és a magyarság mai szószólója — egy benne. „Nemzetragasztó", akinek gondolkodói érdemét és közéleti jelentőségét Pálfy G. István hitelesen és időtállóan körvonalazza t a n u l mányában: „Az illyési példa nélkül kevesebben lettek volna, akik 1945 ü t á n megértik az ú j idők szavát, s még többen, akik összetévesztik a szocializmust annak torzulásával." A gondolkodói szerep kiteljesedése, anélkül, hogy az alkotói pálya folytonosságát kérdésessé tenné vagy megszakítaná, előző korszakait eljelentéktelenítené, az életművet befejező utóbbi néhány évtizedre esik. Hogy a „nem86

zeti költő" státusa nem a múltjából öröklött rang, hanem a jelenkori súlypontképződés vetülete, az őt méltató esszék logikája mellett a kortárs költők lírai vallomástétele is igazolja. Valóságos kis versantológia szövődik az Emlékkönyv értekező prózájába: irányzatokra való tekintet nélkül negyvennél több poéta tisztelgő alkotása, s legnagyobbrészt az elmúlt negyedszázad termése. Az is jellemző, hogy a kortárs lírikusok nem a portré éles kirajzolására törekednek elsősorban, hanem az emberi arc sajátosságánál fontosabb számukra a m ű és az eszme kiemelése, a gondolkodás „odüsszeuszi" bátorságának és távlatosságának példaként való idézése. Az Emlékkönyv korábbi tudásunkhoz képest igazi újdonságát a naplóközlések jelentik. Illyés köztudottan nem szerette mutogatni a készülő m ű körül emelt állványzatot, felfogása szerint a pálya dokumentumanyaga (a levelezés például) személyes érdekű, ami nyolvánosság elé való, az csupán az alkotás végeredménye. A szemérem feloldásáért azonban bőven kárpótlja az olvasót a belső világítás, ami a naplóból az életműre esik. Illyés számára ugyanis a m ű f a j nem krónika: a naptáré helyett az elme „kalendáriuma", de nem is az intimitások magánbeszéde, burkolt exhibicionizmus, hanem — saját definíciója szerint — „érzelmek és gondolatok kialakulásának láncolata", vagyis az alkotói folyamat kiindulópontja, alapfoka. Pontosabban m ű f a j (és ihlet) előtti állapot, az irodalmi szerepektől idegenkedő intellektus szólal meg benne, aki írás közben „csakis egyszerű ember" akar maradni. Stílusa sincs esszéisztikussá cizellálva, néha (öregkorában különösen) a „lett valami" helyett a „még lehetne" erőróbája és megbizonyosodása. Alakja is változó: hol lírai forróságú sorskép, hol bölcs aforizma, hol pedig novellisztikus történetcsíra. Nem a személyiség „kiegyenlítő természetét", harmonikus nyugalmát revelálja, hanem a törékeny egyensúlyt, az önnön belső válságaival küszködő, pascali vívódásokkal sebzett ember önuralmát. „A harmónia önmardosás, szégyen s kétely sorozatból szövődik egységessé. Béke! Azt sose ismertem" — rajzolja meg önarcképét. A Magyar Csillag idején, „a nyugodt hang, a helyes fogalomhasználat, a helyes értékelés" kedélyvilágában is kísért a meghasonlás, például a Gellért Oszkárnak küldött lemondólevél alakjában. 1953 t á j á n „született Ahasvérusként" panaszolja hontalanságát, a „lelki jurták és wigwamok" szűkösségét. Jegyzeteiben a Bartók-vers eszméi és képei bontakoznak: „Sehol nem akkora a hangzavar, mint a panaszok közt. Az öröm hamar énekbe, harmóniába rendeződik. A fájdalom nem." Szenved, „mint aki anyját, hazáját veszti el". A hatvanas években a konszolidáció légszomja kínozza: az individualizmus „sárga házának" és a falanszter „termeszvárainak" veszedelme. Ekkor fogalmazza ú j j á ars poeticáját: az alkotás legyen „repesztés, újrakezdés, ajtónyílásba tett lábfej, visszautasíthatatlan föllebbezés a sors szabványrendelkezései ellen", a szabadság igénye „valami sorsfölöttire". Pályája végén írósága hasonlóképp Nessus-ing rajta, mint az öreg Aranyon: „Igen, kudarcot vallott közéleti férfi vagyok. Hogy egy nemzedék bukott meg velem? Emésztő láng ez — hány társamban ma is. De sarkalló, de serkentő — a k á r tőzegtűz lángja — is a tudatban s a szívben" — veti papírra. Olyan életmű az övé, mely jégből és parázsból épül. A napló megbízható kalauz hozzá, teljes szövegének megjelentetése könyvkiadásunk sürgető feladata. Az Emlékkönyv szépsége és jelentősége, hogy a valamikori képzeletbeli „szekértábort" építi újjá. Európát franciák és oroszok képviselik benne, Pierre Emmanueltől André Frénaud-ig és Leonyid Martinovtól Szergej Zaliginig, Kelet-Közép-Európát (egyelőre csak) lengyel. és szerb-horvát írók. Legnagyobb számban az „összmagyar" irodalom ügyvivői vannak jelen: többek közt Gaál 87

Gábor és Fábry Zoltán, Herceg János és Kányádi Sándor, Cs. Szabó László és Sütő András. Felvonul a Nyugat, a népiek és urbánusok valamennyi n e m zedéke, mesterek, pályatársak és tanítványok, aztán élő irodalmunk legkülönfélébb- irányzatainak a reprezentánsai: a „derékhad" és a fiatalok csapata. E sereglés tanúsítja, hogy a költő halálával irodalmunk „illyési korszaka" f e j e ződött be, immár visszahozhatatlanul, de mindenképpen folytatandóan. (Szépirodalmi.) GREZSA FERENC

Szakolczay Lajos: Dunának, Oltnak „A magyar irodalom ötágú síp, összehangolatlan. Eléri még v a j o n a mi nemzedékünk, hogy egy jó munka mind e nemcsak külön-külön, de más és másként is szóló sípot egyszer ismét összehangolja, illetve az eldugulástól megmenti?" — kérdezte Illyés Gyula. E sorokat Szakolczay Lajos könyvének utolsó ciklusa, a nyugati magyar irodalomról szóló ötödik ág mottójául v á lasztotta, de írhatta volna könyve homlokzatára is, mert tanulmányai, kritikái és esszéi kivétel nélkül ennek az igénynek a jegyében fogantak. A m a g y a r irodalom sokágú birodalmát m a j d a n remélhetőleg természetes gesztussal együtt vizsgáló komoly irodalomtörténet és kultúrtörténet időszerű előmunkálatainak tekinthetők. Szakolczay Lajos tiszteletet érdemlő buzgalommal k u t a t j a a sokáig elhanyagolt nemzetiségi magyar irodalmakat, s egyike ő azoknak is, akik a még mostohább sorsra kárhoztatott nyugati irodalom értékeinek népszerűsítésére vállalkoznak. Kötetét kizárólag a nemzetiségi és a nyugati magyar irodalmakról szóló írásaiból állította össze. Ilyen értelemben ő maga nem a sok ág összehangolására vállalkozott elsősorban, hanem az elhanyagoltabb területek feltérképezésére, felfedezésére. írásainak meleg, sokszor személyes hangját a felfedező öröme delejezi, mégis vigyáz arra, hogy dolgozataiban az ismertetés, elemzés és értékelés arányos legyen, gyakran szinte bizonygatólag szól az összegzésben, hogy a jelentős műnek minősített írás tényleg figyelmet érdemel. Könyvének é r t é k hangsúlyait úgy helyezi el, hogy olvasásra is csábítson, de dicséretét ne pazarolja méltatlanra. Kritikusi ítélőképességét dicséri az, hogy az egyes m ű v e k r ő l azon frissiben adott minősítései kiállták a gyorsan múló évek próbáját, a Kék farkasok, Kő hull apadó kútba, Virágos katona, Kormányeltörésben, Első osztályú magány, Végeladás, Vendégség, s a szinte kisebb könyvnyi t e r j e d e l e m ben méltatott Sütő-művek valóban a nemzetiségi irodalmak m a r a d a n d ó é r t é kei közé tartoznak. Értékítéleteivel ritkán vitázom. Legtöbb ellenvetést a Nemzedékek kapcsolódása — a romániai, jugoszláviai és csehszlovákiai m a gyar irodalom fiatalabb generációiról szóló esszéje vált ki belőlem. Talán é p p a túlságosan nagy tárgy hoz itt gyakorta könnyű, túlzó ítéleteket az impozáns ismeretanyag ellenére. Nem hiszem például, hogy Cselényi Lászlót ennyire ki kellene emelnie a csehszlovákiai magyar lírából, hiszen az ő költészetét ily módon akaratlanul is talán, vagy egyfajta avantgarde elfogultságból a k e m é nyebb karakterű, fegyelmezettebb Tőzsér-líra fölé helyezi. Farkas Árpád ú j a b b költészetének leminősítésével szintén nem tudok mit kezdeni, tévedésnek t a r tom azt a jellemzést, mely szerint az Alagutak a hóban „nem m u t a t t a oly 88

hatványozottan a nemzetiségi létformát", mint a Jegenyekör. Tudom, ilyen hangok Romániában is voltak. Ellenérvelésre nincs itt terem, csupán utalok Czine Mihály, Kis Pintér Imre, Bertha Zoltán, Varga Lajos Márton, Csapody Miklós, Pálfy G. István és mások tanulmányértékű bírálataira, melyek részletesen visszaigazolták Farkas Árpád metaforikus költészetének korszerűségét és erejét. Azt meg kedves túlzásnak gondolom, hogy Szilágyi Domokos egyetlen éjszakán másolta le kézírással „elejétől végig" Nagy László Deres majálisát, hiszen az több mint háromszázötven nyomtatott lap. Viszont maga a másolás ténye valóban jellemző szomorú példa a „hőskor" nyomorúságára, a szellemi mozgás béklyózottságára. Szakolczay Lajos érzékenyen figyel a legkülönfélébb értékekre, mint említettem, kitüntető figyelemmel követi például Sütő András műveit. Ezért nehezen írom le azt a benyomásomat, hogy kissé mégis elfogult a romániai első Forrás nemzedék iránt, s általában az avantgarde törekvések értékelésében engedékenyebb. Ez kategorikusan Szilágyi Domokosról írt gazdag tanulmányában fogalmazódik meg: „Elindult egy nemzedék — tanulmányok sora bizonyította, hogy a romániai magyar írásban tán a legerősebb" — írja. A kihívó fogalmazás kényszerít ellenvetésre, hiszen maga Szakolczay Lajos más helyen ebből a nemzedékből lényegében Szilágyi Domokost, Lászlóffy Aladárt, Bálint Tibort, Szilágyi Istvánt és Hervay Gizellát emeli ki, Páskándi korábban indult. Fölösleges talán hangsúlyozni, hogy akárcsak az ú j a b b romániai magyar irodalomban az előttük járó nemzedékkel .sem kell így összeméricskélni őket, hiszen Sütő András, Kányádi Sándor, Szabó Gyula, Székely János, Beke György, Bajor Andor, Panek Zoltán, Fodor Sándor, Huszár Sándor és társaik életműve legalábbis kiállja a próbát. Hasonlóképpen úgy érzem, hogy a jugoszláviai Ű j Symposion nemzedék értékeinek jogos méltatása, elemzése óhatatlanul árnyékot is vet Fehér Ferenc, Ács Károly, Varga Zoltán és társaik szintén nem elhanyagolható értékeire. Mindezt nem Szakolczay Lajos írásainak szelleméből olvasom ki, hanem egy-egy, az idézetthez hasonlóan meglendült mondatából csupán. Szakolczay Lajos irodalomszemléletében megbecsült helyen van az ember és mű egysége. Szereti, megbecsüléssel illeti és megérti az embert is, akinek művéről ír. Az ú j a b b irodalomszemlélet előszeretettel mellőzi az embert, s kizárólag a műre figyel. Szakolczay írásainak legtöbbször — szinte kivétel nélkül — van személyes rétege. Olyan bensőséges és gazdag tárgyi, filológiai, életrajzi ismeretek birtokában van, amelyek szinte személyes ismerősünkké is avatják az elemzett alkotót. Az emberi magatartásról és sorsról is szól, nemcsak a művekről. A két tudás egymást segíti, erősíti. Ez bensőséges ismeret nemcsak hibás életrajzi lexikonadatokat helyesbíttet vele, de gyakran a művek poétikai alkatának jobb megvilágítását is segíti: költő és prózaíró szimbiózisát a Kék farkasok elemzésében, vagy az önéletrajzi ihletésű vers felfedezését a Nagyenyedi fügevirág biblikus mintázatú esszészövetében. Ritkán ad mély és összetett műelemzéseket, nem a teoretikus hajlamú irodalomtudomány az eszménye, hanem a megszerettető ismertetés, az értékmegmutató vallomás. Kitűnő empatikus képessége van arra, hogy egy-egy műre ráhangolódjon, s annak emberi és művészi vonatkozásrendszerét egyszerre ismertesse. Mű és karakter mély összeszövődöttségét mutatja Balogh Edgárról, Szilágyi Domokosról, Hervay Gizelláról, Kovács Vilmosról írt portréja, az esszéíró Cs. Szabó Lászlóról készített remek portréjából pedig szinte szivárványlik a megismerés öröme, ahogyan maga is bejárja Cs. Szabó tág boltozatú világát, szellemi kaland részesévé lesz maga is. Hatalmas anyagot ismer és ismertet nagy lelki rezonanciával. 89

Olykor valóban csak ismertet, de tudatosan, vállaltan teszi ezt, m e r t f o n tosnak tudja azt az ügyet, melynek szolgálatába szegődött, miként a Kapcsolattörténet és magatartás című tanulmányában, Váradi-Strenberg János m u n kásságát ismertető írásában. Máskor értéknek alig minősíthető, de jövőt r e m é l tető mozdulások mellé áll, az ismertetéssel a serkentés, buzdítás ethoszát k é p viselve (A Kárpáti Kalendárium irodalmi mellékletei 1971—1973). A bensőséges, baráti ismeretség olykor mély, elgondolkodtató sorsképet sűrít egyetlen mondatába is. Kovács Vilmosról írja, hogy szerkesztői pályája „egyik csúcsának tartja a Kárpáti Kalendárium azóta már megszűnt Irodalmi Mellékletének életre hívását". Kötetének legjobb írásai — a Szilágyi Domokosról és Cs. Szabó Lászlóról szóló esszéi — közé sorolom az Érték és valóság című tanulmányát. Módszerében lényegesen eltér amazoktól. Egy, a köztudatban valóban elevenen élő megállapítás cáfolatát adja. A jugoszláviai magyar irodalomról közkeletű az a nézet, hogy „a nemzetiségi sorsban való élést, a szűkebb haza gondjait — megkerüli". Szakolczay Lajos tanulmánya gazdag ismeretanyagra támaszkodva a legkülönfélébb m ű f a j o k elemzésével korrigálja ezt a tételt, s bőséges dokumentumanyaggal, sokféle szépirodalmi és szociográfiai m ű elemzésével egyúttal a jugoszláviai magyar társadalom különböző rétegeiről és problémáiról is képet ad, egyebek mellett Gion Nándor, Tolnai Ottó és Domonkos István műveinek társadalmi vonatkozásait elemzi meggyőzően és plasztikusan. Szakolczay Lajos lelkiismeretes irodalmár, nem elégszik meg benyomásainak rögzítésével, írásaiból mindig kiviláglik a szakirodalom ismerete, mások nézeteinek gondos mérlegelése és értékelése. Természetesen eddigi m u n k á s s á g a során nemcsak a nemzetiségi és a nyugati m a g y a r irodalmakkal foglalkozott. Kötetéből a más témakörű írásokat mellőzte, de élő vonatkozásrendszerük jelen van, ily módon mégis közvetlenül építi az egyetemes magyar irodalom szerves szemléletének lehetőségét. (Szépirodalmi.) GÖRÖMBEI ANDRÁS

Esterházy Péter: Kis Magyar Pornográfia Esterházy tudatos, életművet építő epikus, aki bizonyos gondolati és alaki tásbeli allapprincípiumokhoz hű, de mindig mást, meghökkentőt n y ú j t . Most is ú j a szerkezeti ötlet: a négy rész: I. (egy Pobjeda hátsó ülésén), II. (anekdot), III. („?"), IV. (a lélek mérnöke) az utóbbi évek, s a harminc évvel k o rábbiak, a politika és a „pornográfia" rafinált összemontírozásával egyszerre hordoz eszmei és formai sugallatokat. Most is vannak szójátékai, szóalkotásai („befellegzés"), szóláskiferdítései („Jóból is megárt a rossz"), amelyek csak első pillantásra tartalmatlanok, valójában lényeges részt vállalnak az egész hangulati-tartalmi kompozícióból. Ha az ötvenes évek határőréről az áll, hogy „gyűlölte a nép közelebbről meg nem határozott ellenségeit", vagy Rákosiról, hogy „véres kezű demokrata", akkor e paradoxonok dermesztően komoly valóságelemekre utalnak. (Az ilyesfajta tréfáról í r j a a szerző: „egy nehéz, jelentékeny gondolat helyén áll, egyszerre u j j m u t a t á s u l és szemhunyorításul".) Az irodalmi formával űzött játék is többet és mást vesz célba az irodalmi klisénél: Rákosiról olvassuk, hogy „egyébként megszállottként szeretett szabadságos ávósnak felöltözni, a sapkája mellett virág volt, kenyerestarisznya 90

az oldalán, a kardot a mentével együtt felkötötte a hátára, vágott egy útszéli meggyfáról botot magának, úgy haladt a dűlőn, akár akárki más, aki öreg szülejéhez iparkodik hazafelé — volt is dolga a biztonsági őröknek: sok. Így élvezte a nép szeretetét." Ami a felszínen merő stílusvicc, az a leírás elemei és hangneme, valamint az ábrázolt személy és korszak ellentétén alapuló leleplezés, végső soron pedig egy egész periódus álságainak, valós vagy tettetett hiszékenységének, történelmi analógiákkal dúsított kultikus szemléletének keserű kinevettetése. Mint a korábbi Esterházy-művekben, itt is találkozhatni a legkülönbözőbb helyekről (a Bibliától slágerszövegig) származó provokatív („A magyarok Istenére üszkösünk") vagy humoros (a Trabant használati utasítása), komolyan vett („A kelet-européer pontossága") vagy félig komolyan vett („a lélek mérnöke"), illetve nagyon is komolyan vett idézetekkel. Ez utóbbinak jellegzetes példája Németh László citálása: „A lebecsülés jogos lehet, mint ítélet, de nem lehet az mint magatartás. Országunk mint hely lehet elmaradott, szánalomra méltó, mint működésünk kijelölt helye minden terek közül a legfontosabb." Az idézés itt intés és vallomás. Előzménye is figyelemfelhívó: „Mi hát a teendő? Először is tudni, amit Németh László következőképp fogalmazott: „A nagy érzelmek hangzatos kijelentésétől szemérmesen tartózkodó, a közhelyektől és frázisoktól irtózó író itt egy idézet védelmébe húzódik, hogy álláspontját tisztázza, s mégse tűnhessék hivalkodónak. Ha nem is kezdettől, de a Termelési regény óta meghatározó eleme Esterházy prózájának az anekdota, aminek itt történelmi, nemzeti, sőt lélektani indoklását kapjuk. Hogy tudniillik évszázadokon át a nagy bajban, fenyegetettségben is megőrzött nyugalom, a szabadságvágy, s az igazságtalanság kifigurázása nyilatkozik meg alakjában. Ezekben az anekdotákban nem is a poén az igazán lényeges, hanem a szóferdítéssel komikus légkört teremtő indítás („Egy izgalmas kávéülés alkalmával a demokratikus önellenőrzés egyik szószólója ..."), amely máris eufémisztikus csavarásokkal jellemzi a kor abszurditásait. A kifejlet voltaképpen a legnevetségesebb, pedig csak mintegy mellékes körülményeket érint („ . . . kíméletlen hangon támadta saját magát a belügyi szervek túlkapásai m i a t t . . . " ) , ehhez képest a poén előkészítése („ . . . miközben szemére lobbantotta, hogy nem megfelelő képzettséggel bíró egyéneket alkalmaz kebelében..."), s a csattanó („Erre Rákosi csak annyit jegyzett meg, ezekre az állásokra ezért a fizetésért püspököket nem kaphatunk.") voltaképpen szokványos. Az anekdotákban (az íróval szólva) „szent valóság és színes költészet ölelkezik", vagy kevésbé szent valóság és profán képzetjáték, mint a szerkesztőségből kapott elutasító levél (amely arra hivatkozik, hogy „A tilalomfák még állanak"), s az arra következő obszcénkomikus „látomás" alkalmával. (Más kérdés, hogy családról, barátságról bensőségesebb, megindítóbb anekdotikus rajzolatai voltak, a politika, a történelem szférájában szükségszerűen elvontabb, s kevésbé megbízható minden, nehezebben is érthető, mint például a kuruc—labanc allegorizálás esetében.) Ű j a Kis Magyar Pornográfiában nemcsak a formai ötletek ilyetén variációja, hanem a gondolati rétegek, célzások színképe is. Újszerű, s árulkodó az önkommentárok sora. Arról tanúskodik, hogy szerzőnket távolról sem hagyták közömbösen az őt immár több mint tízesztendős pályáján illető elmarasztalások. A Móricz, vagy a móriczi epikai hagyomány jegyében őt gáncsoló szemléletet megérti ugyan (hiszen a történelmi helyzet „nyomorúság"-ából származik), de azt vallja, hogy „megnyugtatóbb, ha bizony az író nem népbennemzetben gondolkodik, hanem alanyban-állítmányban. Nem mert hazátlan 91 t

bitang. Hanem mert ha egy kicsit is jó, akkor úgyis nyakig az egészben, h a meg kicsit se jó, akkor hiába m o n d j a : csak c i f r á z z a . . . A hazaszeretet m i n ő ség kérdése." A nyilatkozatot szokás félreérteni, pedig egyértelmű tételt f o r muláz: igazi író nem függetlenítheti magát korától, környezetétől, s m i n d e n féle hűségnyilatkozat nélkül is értéket teremt, komoly igazságokat t u d a t o s í t népe, nemzete számára. Ezzel szemben hiába vállal deklaráltan népet-nemzetet bárki, ha művészileg jelentéktelent produkálva csak kárt okoz, hamis szembeállítások lehetőségét teremtve meg. Esterházy a közvetlen politikai feladatokat nem vállaló irodalomhoz vonzódik elvileg is, de gyakorlatilag is, mert egy másik rész tanúsága szerint önmagára nézve problematikusnak tartja a n e m művészi formában történő megnyilatkozást. A demokráciával kapcsolatos kötetlen beszélgetésre hívják a Rádióba (a szöveg alanyát), amit azzal h á r í t el, hogy „igazán köszöni a figyelmet, de ő nem tud kötetlenül b e s z é l n i . . . ő csak kötötten t u d h a t beszélni, kötötten meg utál". (Az irodalmak történetére visszatekintő olvasót az vigasztalhatja, hogy a műalkotások általában időtállóbbnak és gazdagabbnak mutatkoztak a nyilatkozatoknál.) Nem jelenti ez azt, hogy a Kis Magyar Pornográfiában, esztétikai t é n n y é átminősülve, ne lehetne találni komolyan veendő eszmei értéket. Az író, akiben alkotás közben valóban „megnő a szeretet", sem nem elvtelen, sem n e m tartózkodik az állásfoglalástól. Amikor azt mondja, hogy „Egy anya az n e m grófnő vagy parasztasszony!", akkor előítéletek ellen emel szót a „szabadabb emberi lét érdekében". Amikor (a szöveg alanyának) egyik ismerőse a r r ó l beszél, hogy „szerszámkészítőre mindenütt szükséglet van, apám, még C a n a dában is", válasza csak csak ennyi: „Itt is." (E profán dialógus a N é m e t h László-idézet megfelelője.) Amikor a mestert idézi („Egy: minden kegyelem, kettő: szeress."), vagy önnön hivatásáról beszél („nekem az a hálás szerep jut, nem tudom, sikerrel-e, hogy könnyet törüljek, sebbe ragadt gézt tépjek, és a napfénytől forró, gyilkos tarkókat simogassam"), aligha absztrakt és „kívülálló", inkább csak őszintén megvallja, hogy szemében a társadalmi cselekvés ilyen vagy olyan formái hitelüket vesztették. S ha időnként egyedül m a rad, az sem finnyás visszahúzódás, hanem szomorú konstatálása annak, hogy milyen reménytelen dolog szembeszállni a mégoly jogos fájdalmakon alapuló elfogultságokkal (Hadikikötő). Iróniájának („Irónia, Musillal szólva: ha úgy ábrázolunk egy klerikális személyt, hogy mellette egy bolsevik is találva legyen.") biztonságérzetét egy olyan kikezdhetetlennek tartott, főbb elemeiben a kereszténységgel megegyező értékrend biztosítja, amely a pillanat, az esetleges fölé kíván nőni: „A lélek mérnöke, gondolta, n e m taktikázhatik, ebben különbözik a jó tanácselnöktől. Nem hasznosnak kell lennie, hanem főként szabadnak. Azaz a gyakorlatban: nem lojálisnak, hanem i g a z n a k . . . " Esterházy modora ezúttal is kamaszos, nemegyszer kihívó. Megvesztegető humorral pellengérez ki minden szólamszerűséget: „Megnyugtató a r r a gondolni, hogy elzavartuk az urakat, föld osztva, mienk a gyár, földet vissza n e m adok: mindez valóban gigászi, nem lehet eléggé dicsérni. Mindazonáltal kicsit elege van az embernek ebből az egész egészből." Tekintélyelvet nem tűrő j á tékosságának sajátos változata, ha egy szereplőt beszéltet úgy, hogy magát a figurát is megeleveníti általa: „úgy érezte, a KISZ-ben is inkább csak önmaguknak dobálják azt a bizonyos lasztit, hogy lecsaphassák". Magatartásának elfogódottság nélküli üdeségét az adja, hogy nem tisztel semmit m e r e v e n : „mainapság nincs olyan kormány vagy párt, amit ne lehetne napestig csepülni — Vörös Csepül, vezesd a harcot! —, miért volna a miénk kivétel; de n e m akarna úgy tenni — és így hazudni —, mintha mifelénk ez valami bevett 92

szokás volna, nem, nem bevett szokás, magas és félmagas helyeken szívesen hanyatlanak ilyenkor hátra, mint hervadt grófnők, drágám, a repülősót!". Az. író nevetségessé teszi a „parti áfész" vezetőit, akik visszaélnek hatalmukkal, azokat, akik az ötvenes években „kiemelt" üdülőben nyaraltak, s öncsaló egocentrikussággal mondták, hogy „Hol van ehhöz a Horthy-rendszer?", az önfelmentő frázisokat: „mi az isten lovát akarnak, nem lehet 30 év alatt Amerikát csinálni, ilyen múlttal, azért csak más a törökkel vesződni, mint az eredeti tőkefelhalmozással". A Kis Magyar Pornográfia szellemi pikantériája annak a kettősségnek a felerősödése, ami kezdettől meghatározója Esterházy prózájának, hogy a legkonzervatívabb és a leginkább avantgard író egyszerre. Tradicionális eszmeileg is (erről már esett szó), s művészileg is, ha anekdotizmusára gondolunk. De újító szokatlan szerkesztésmódjával, nyelvtörő-nyelvteremtő fantáziájával, s nem utolsósorban a mű szokatlanul merész, „pornográf" részletei révén. S ezen túl is a könyv minden lapja, szinte minden mondata kétarcú. Az I. rész bocacciói epizódjai nem pusztán vaskosak, hiszen a politikai-ideológiai kérdéseket érintő fesztelenségnek a megfelelői, közös bennük a dolgok kendőzés nélküli néven nevezése. A cím, Kis Magyar Pornográfia részben erre céloz. Nemcsak tiszteletre méltó, nagy történeti súlyú nyelvészeti munkák címére rímel, hanem ezen politikai és erotikus szabadszájúságot veszi (meglehetősen mulatságos módon) egy kalap alá. Mint eddigi címadásai, ez is telitalálata Esterházynak, mert meglepő is, s a négy részt eme elvontabb síkon össze is kapcsolja. (Az I. rész utolsó epizódja adja ezen „összevonás" jellegadó példáját, egy kipontozott, s kétféleképpen érthető szó beiktatásával egyesítve politikai blaszfémiát és trágárságot.) A bonyolult forma és a nyelvi trükkök (a csupa kérdő mondatból álló III. rész) valóban összetett élmény visszaadására hivatottak, amit maga az író is hangsúlyoz arról szólván, hogy „az anekdota a t á r g y á t . . . mintegy rendben levőnek találja", holott a Rákosi-korszak „nagyobb szégyen és titok, . . . hogy csak úgy fecsegni lehetne róla, és hátha nem tudunk róla valóságosan beszélni, m e r t ilyenek vagyunk és itt vagyunk, akkor ne beszéljünk róla". Megindokolja tehát önnön megszólalásmódját, s meg is fosztja létjogosultságától. Ez a paradoxon legtöbb esetben az akasztófahumor kettős hangzatába torkollik. Amikor azt mondja, hogy a szabadság a „korszak vezető fogalma volt", ez egyáltalán nem felhőtlen vicc, akárcsak a következő részlet: „S ha a tévedés tárgya kizárólag csak a régi uralkodó osztály lett v o l n a . . . halottak nélkül nincs háború . . . minden részvétünk a hozzátartozóké . . . volt-nincs az a csók, kész-passz, hatszáz. A tragikus éppen az volt, hogy a munkásmozgalmi kígyó az önnön farkába harapott." (Dániel Lőrincnek, a „szemtanú"-nak a vallomásai.) Van ezekben a fájdalmas-gunyoros stílusutánzatokban felszabadultság, de van bennük valami nyomasztó is. Mert hiszen az adott korszak következményei ismeretesek: „a nép körében az erkölcs hanyatlásnak indult, a túlélt veszedélem megkeményítette az embereket, és mint vihar múltával a tengerészek, gonoszabbak, ostobábbak, vakmerőbbek, bűneikben és erkölcstelenségükben megátalkodottabbak lettek, mint annak előtte voltak". Az újrakezdés, a remény garanciája a legyőzhetetlen életszeretet, a fiatalság, a folytonosság mámora, spontán bizonyossága: „A reggel úgy csöpög ránk, mint a kloroform a műtőasztalon, a hó hideg, nagy ágas fákon lógálnak a ruhák, köntös, mente, dolmány, virrad, vizsgálunk és kétkedünk, messzi a lovasok fenségesen és kihívó hidegvérrel kocognak, Magyarország nem volt, hanem lesz?" A súlytalanító ellenpont a modor, a könnyed aszociációs kör. (Némi aggo93

dalmat is kelthet: vajon mindenki ismeri a cápa! cápa! viccet, ami nélkül a Konszolidáció homályos értelmű, mindenki számára ismerős Sárdy János kiejtésével a „Rouzsalevél"?) Amely minden látszólagos komolytalansága dacára képes visszaadni a m ű ellentétes elemekből összeadódó alkatát. „A sündisznók fáztak. Ezért közel húzódtak egymáshoz, de akkor meg töviseikkel szúrták egymást. Ismét eltávolodtak, ismét fázni kezdtek. Aztán úgy helyezkedtek el, hogy közel legyenek egymáshoz, de ne annyira, hogy a töviseikkel megszúrják egymást." E kis példabeszéd igen szerencsésen fejezi ki a Kis Magyar P o r nográfiában megnyilatkozó szerzői alapmagatartást. Közel lenni, ám távolságot tartani, meleget adni, s mégsem szúrni, tartani egymástól, de összetartozni, közös sorban egynek lenni. A helyzet, helyzetünk nehézségeivel számolni, de itt keresni szerepet, jövőt. Nem fogadkozni, nem látszani másnak, igazságot szólni, s tenni a tehetőt. (Magvető.) IMRE LÁSZLÓ

Sziládi János: Kísérlet Egy ember keresésének története ez a könyv. Az író rábukkan n a p j a i n k jellegzetes értelmiségi típusának, Töreki Sándornak a naplójára. Mindent tudni akar hőséről, megszállottan nyomoz utána. „ . . . nekem épp ez az e m b e r kell. Öt keresem, a jó ég tudja, mióta. Öt, akit irigylek és megvetek, de aki mindig is az a tükör volt számomra, amelyből képzelt magam bólint rá t e t teimre, vagy k ü l d . . . szóval oda . . . " A fektív napló értelmezése egyúttal önmeghatározás, önvizsgálat is, „utolsó kísérlet az igazság kiderítésére". Töreki sorsában Sziládi a magáéra ismer, s abban is bizonyos, hogy r a j t a kívül m é g nagyon sokan meg a k a r j á k találni a rejtélyes napló íróját. Töreki i r o m á n y á nak paradigmatikus voltához, mintaérvényéhez aligha férhet kétség. U g y a n akkor figyelemre méltó kísérlet történik itt a regényformával, annak átalakításával is. A cím többértelműségéhez ez is hozzájárul. Az elméleti munkát, az intézetet a gyakorlatra cseréli föl Töreki, „a citátumok útvesztői" helyett a valóságot választja. Egymással homlokegyenest ellenkező színtereken, „az állami gazdaság, a gyár, a színház más-más álarcú világában" fordul meg, s mindenütt „a máshol megtanulhatatlanok" izgatják. A tapasztalatok, a pofonok „mázsányi" könyvnél és tanulmánynál is többet érnek • szemében. A szándékot „a tett próbáján" szeretné vizsgáztatni. Fölföllelkesülő Ádám, akit ú j a b b és ú j a b b utakra dob a sors. (és a felsőbb vezetés). Helyét, személyes és közösségi funkcióját keresi Töreki. Sikerembernek semmiképp se nevezhető: kudarc kudarcot követ. Az újrakezdés erős igénye, „a padlóról mindig felállni akaró makacssága" azonban átsegíti a válságokon. Rokonszenves ember — s nemcsak az író számára. Vonzó figura, m e r t az e m ber lényege a kísérletezés és a kíváncsiság. Közösségre vágyik, őszinte emberi kapcsolatokra, de azt kell látnia, hogy többnyire érdekből, tévedésből állnak mellé. Vezetői posztjain ütközőponton érzi magát. Fölülről ott az ellenőrzöttség, a tudat, hogy nagyobb erők kezében van. Másfelől a hízelgők, a szakmailag őt lenézők seregével találja magát szemben. Valódi konfliktusok, életes szituációk követik egymást. Gondunk Töreki nem titkolt szakmai tájékozat94

lanságával van. Ha értene is valamelyest ahhoz, amivel vezetése alatt foglalkoznak, minden bizonnyal kevesebb a bukkanó pályáján. Arról persze nem ő tehet, hogy hová nevezik ki. Szándékát a gyakorlatban valójában sehol sem tudja érvényesíteni: ,,. . . én a közösen fontosat, a közösen jót próbáltam képviselni, és ez volt az, ami szinte szükségszerűen ellenzést, tiltakozást és elutasítást váltott ki." A helyzetek kísértetiesen ismétlődnek: hiába ú j a helyszín, a szituáció a régi. A cselekmény sokszor csak ürügy: kiindulópont, ahonnan el lehet rugaszkodni. A sok megfoghatatlan (mert megoldatlan) ügy u t á n kulcsfontosságú a regény végén az árvízi jelenetsor. A gát „a felmérhető, legyőzhető veszély". Az események itt fölgyorsulnak, Töreki érzi, valami fontos történik vele. („Valami olyan, ami szilárd medret szab a megtörténni készülőnek, a jövőnek, az é l e t e m n e k . . . " ) Ám hősünk vállalkozása egyszerre heroikus és nevetséges. Végül semmi nem oldódik meg. Nincs szabályos, lekerekített befejezés: a naplónak nemcsak az eleje, a vége is hiányzik. Mégsem érezzük befejezetlennek : a töredékesség, a metszetszerűség, az elvarratlan szálak a továbbgondolást teszik lehetővé. Töreki több, mint aminek látszik: magatartása, mentalitása nagyon sok elkötelezett emberre általánosítható. Hús-vér jellem, nem árnyékfigura. Igaz, olykor többet elmélkedik tapasztalatairól, mint amennyit megmutat belőlük. A jegyzetek is az értelmező, elemző részek arányát növelik. Máskor az író konzultánsairól szeretnénk többet tudni. A jegyzetanyagb a n is izgalmas sorsok tűnnek föl: például E. B., akinek „van bátorsága a makacs emberek életét élni". A regényben így is több regény (legalábbis több regénycsíra) van jelen. De ez m á r Sziládi regénytechnikai kísérletéhez tartozik. A Kísérlet főszövege a nagyjából linearitást mutató napló. Ebben szituációk sorakoznak, s a hős ú j a b b és ú j a b b viszonylatrendszerekbe kerül. A hőselbeszélő u t á n nyomoz az író, s detektívmunkájának eredményeit teszi közzé a lábjegyzetekben. De a nagy mennyiségű, gyakran oldalakat kitevő jegyzetanyagban szólalnak meg az önkéntes konzultánsok is. Itt olvashatjuk a naplóval kapcsolatos különféle reflexióikat, s közben megismerjük magukat a konzultánsokat. Töreki naplójába beleolvad — a nyomozás személyessége, személyes érdekeltsége révén — az író regénye. Látjuk, heterogén elemeket szerkeszt egybe az író. Ahol a jegyzet csupán az egyébként kitűnő forma kedvéért van, ott valami lombikszerűséget érzünk. Az író a fikcióról próbálja elhitetni, hogy valóság: a kritikai kiadásokhoz hasonlóan filológiai adatokat közöl, a történet lehetséges tér- és időbeli behatárolását végzi stb. Ezeknél a nyomozási eredményeknél sokkal izgalmasabb, amikor Töreki egy-egy lépését, önelemzését a jegyzetekben több nézőpontból világítják meg. Egy helyen például az író a Törekivel azonosságot mutató esetek közül h á r m a t villant föl, s az egyik Sánta Húsz órájából Igazgató Jóska. Nagyon érdekes a konzultánsok közül I. G. véleménye is. Ö mindvégig epikának és nem valóságos naplónak fogja föl Töreki önéletírását, s úgy látja, „ . . . lehetőségeiben nem mindennapi a művészi fikciót a valós társadalmi, emberi történés szintjén kezelve, közvetlenül magával a társadalmi és emberi valósággal, tehát az empirikus tényekkel ütköztetni." A fölvetődő politikai, szociológiai, etikai, sőt, művészetpolitikai kérdések révén olyan nagy szerepet kap a gondolati anyag, hogy nemritkán elborítja, háttérbe szorítja az életszerű ábrázolást. A regénybe kisesszék ékelődnek. Hol jelennek meg leggyakrabban ezek az esszéisztikus betétek? A naplóíró meditációiban, a naplóban megörökített hosszabb beszélgetésekben (például a szí95

\

nész Simon Péter és Töreki dialógusában), a konzultánsok helyzetelemzéseiben, vitájában, a naplót és a konzultánsok megjegyzéseit egyaránt mérlegelő szerzői reflexiókban. Csupán néhány példát r a g a d u n k ki a n n a k érzékeltetésére, hogy Sziládi János mai valóságunk mennyi izgalmas kérdését építette be regényébe. Hogyan lesz valaki jó vezető, s miként állja meg helyét a „kettős" („intézményi" és „személyes") struktúrában? Milyen nálunk a káderpolitika? Mit jelent a hatalmat gyakorló kisebbséghez tartozni, s veszélyes-e az igazsághoz való vonzódás? Igaz-e, hogy „ez a rendszer azt hozza nehéz helyzetbe, aki őszintén akar hinni benne, és annak kedvez, aki csak meg akar élni belőle." Mi a művészet feladata? Milyen legyen művészet és politika kapcsolata? Hol az irodalom illetékességének határa? (I. G. és az író v i t á j á b a n két m a r káns álláspont tükröződik. Az egyik: „ . . . s u s z t e r m a r a d j o n a k a p t a f á n á l . Vagyis: az irodalom maradjon meg irodalomnak, és mint irodalom, úgy politizáljon, úgy filozofáljon." A másik: „Az irodalom nem az, ami fontos? [. . .] A gondolat mindenkié. Nem hihetem, nem mondhatom: ne nyúlj hozzá, m e r t azt, amit a kezedben tartasz, nem neked illik megtalálnod, nevén nevezned." Aztán kiderül, az előbbi sem arról beszél, kinek mit szabad.) Látjuk, a cselekmény vontat'ottságáért, el-elakadásáért bőven kárpótol a társasági csevegésektől a magánmonológokig sokféleképpen előadott intellektuális közlésanyag. Nem mondhatjuk, hogy vértelen a cselekménykeret, de az eseménytörténet és a gondolat egyensúlya olykor megbillen, az eseményvilág szegényesebbnek tűnik. A realista „nagyregény" hagyományából olykor talán éppen a külvilág, az embertípusok, a létformák, kapcsolatok teljességét mintázó regénycselekmény szorul ki. (Noha e vonatkozásban a Kísérlet messze meghaladja a mai magyar regény átlagát.) Viszont amit veszt a réven, megnyeri a vámon: hősének tudatát, pszichikumát is képes elemezni. A kísérlet (realista „nagyregény" és több szólamú modern regény ötvözése) végül is sikeresnek mondható. Divatokkal, előítéletekkel mit sem törődve realista regényt m e r t irni Sziládi János. Nem félt olyan hőst választani, aki a mindenséggel méri m a gát: „A magamfajta csakis akkor végezheti jól dolgát, ha teljes életet él, ha nem a remélt jószándék, hanem az elrendezett dolgok biztos r e n d j e az otthona." Követi-e az emberi teljességnek ezt az eszményét? S ha szuverénebb regényvilágot alkot, közelebb jut-e az áhított tökéletességhez? Az ilyen és ehhez hasonló kérdések, melyek Sziládi nagyigényű kísérlete nyomán t á m a d nak, a regényformával való viaskodást dokumentálják. A művet a valóságföltárás szenvedélye és bátorsága mellett a regény technikai újdonságok miatt is becsüljük. (Szépirodalmi.) OLASZ SÁNDOR

96

Magyar

Jateks^in

A világítópróba abbamaradt.

BESZÉLGETÉS

HORVAI ISTVÁNNAL

(A beszélgetést évek óta halogatjuk. Horvai István, a Vígszínház igazgatórendezője hol elfoglalt, hol túl sokat szerepel a sajtóban; „pihentessen egy kicsit", kérte máskor. Most minden hivatali teendőjét kiiktatva, várhatóan több órára eltagadva magát a külvilágtól, készségesen, öltönyben s tornacipőben elhelyezkedik igazgatói szobájában. Találkozásunkat egy időpont most is meghatározta. A minisztériumban a színházigazgatók értekezletét tartották; kívánsága az volt, hogy ezt követően beszélgessünk.) *

— Hátratekintve a magyar színház történetében, úgy tűnik fel, hogy a harmincas években több, máig ható kezdeményezés Szegedről indult el. A városi színház mindennapi munkája mellett nyaranta országos nagy esemény a szabadtéri játékok. S ne feledjük a szegedi fiatalok vállalkozását sem. Mostanság kezd tisztulni előttünk, hogy amit Hont Ferenc, Ortutay Gyula és A Színpad című folyóirat köré gyülekezett színházi emberek szabadcsapata elgondolt, 97

az nemcsak egykori, hanem mai eligazítással is szolgál színházművészetünk megújítási folyamatában. Horvai István, a Vígszínház igazgatója gyermekéveit élte azokban az években. Hogyan emlékszik az akkori, sokféle ambíciót mutató szegedi színházi életre? — Gyermekkoromban szombat délutánonként a városi színházba j á r t a m . A földszinti zsöllye mögötti állóhelyen néztem az előadásokat. Az oldalbejáraton mehetett be az állóhely közönsége, s máig az orromban érzem a k a r b i d lámpa szagát, amelyből a bejáratnál várakozásunkban nagyokat szippantottunk. Varázslatos délutánokat töltöttem azon az állóhelyen; felültünk korlátjára, s ámulva néztük az előadásokat. Főként operetteket: Patkós Irma volt a primadonna, az Ördöglovas Márkus Lajos, tapsoltuk a J u r i k lányokat, Kiss Manyit, Páger Antalt. Sziklay Jenő jó kapcsolatot tartott Kálmán Imrével, s nem egy operettjének bécsi premierjét követő napon a m a g y a r ősbemutatót Szegeden rendezték. Kiss Manyit férje, a híres Uferini bűvész a színpadon ágyúból lőtte ki, s egy pillanat múlva Manyika m á r az emeleti páholyban m e g hajolva fogadta a közönség tapsát. Apám mesélte: Páger Antal, motorbiciklijével száguldozott, a város veszedelmes figurája volt. Előttem v a n Deréki János vékony, érdekes alakja, akinek ezüst álla az első világháborúban szerzett sebesülésének nyomát őrizte. — Meghatározó élményt jelentettek ezek a délutánok? — Nem mondhatom. Akkoriban, úgy tizenéves korom első felében, a h u m á n tárgyak nem érdekeltek. Matematikai példákat oldottam meg, fociztam és olvasási köröm se hajadta meg a kötelezően előírt művek jegyzékét. N y a r a n t a a szabadtéri játékok eseményeit figyeltem ugyan, de ez se mondható az én kivételes érdeklődésemnek. Annak inkább, hogy apám, mint városi tisztviselő, amolyan főellenőri megbízatással buzgólkodott az események körül, s én, élve a helyzettel, belógtam az előadásokra. Kedélyes nyarakra emlékszem; Csortosra, amint mondja, hogy: Izóra — Tíz óra. Aztán arra, hogy Tőkés A n n á n a k a Parasztbecsületet vezénylő Mascagnit második alkalommal Pucciniként m u tatták be. Oldalvást figyeltem az előadásokat, s ezek fényes, szép eseményként élnek az emlékezetemben. Láttam a legjelentősebb színészeket, Tőkés A n n á t , Lehotay Árpádot, Törzs Jenőt, Csortost, Beregi Oszkárt a Tragédiában, Kiss F e rencet a Bizáncban, láttam Mascagnit vezényelni. Valamiképp személyes ismeretséget is jelentett ebben a színházi forgatagban ¡mutatkozni, m e r t Erdélyi Vilmának, aki Hont Ferenc és Balogh páter vállalkozásának egyik ambiciózus részese volt, a férje, Erdélyi doktor bácsi vette ki a mandulámat. A szegedi f i a t a lok törekvéseit inkább családi, s nem éppen vidító eseményekként észlelhettem. Apám akkor a városi nyomda igazgatója volt, s amikor a kiadványok körül valami rendbontás mutatkozott, elbocsátották állásából, s ezt követően szellemi szükségmunkás lett. Á szegedi fiatalok színházi mozgalmának közvetlen élményéről nem számolhatok be. — A szabadtéri játékok már gyöngítették a fizikai példák megoldási kedvét? — Egyszerűbb magyarázattal szolgálhatok. Reálgimnáziumba jártam, kitűnően tanultam, de rajzolni nem tudtam. Negyedév végén 3-ast k a p t a m Devich Sándortól, aki egyébként remek tanár volt, később a Nemzeti Múzeum főrestaurátora lett. Nem tehetett mást, mert valójában buktatnia kellett volna, de így is elvesztettem a tandímentességet. Jobb reményben átiratkoztam a piarista gimnáziumba, ahol nagyon magas szinten tanították a h u m á n t á r g y a kat. Sose hallottam például olyan szépen A r a n y Toldiját vagy Petőfi szerel98

mes verseit szavalni, mint Babos Dezső magyartanáromtól. Előadásaiban Adyra is utalt, s érettségin is szerepelt Ady vallása és magyarsága című tétel. Ekkor kezdődött el a színház iránti érdeklődésem. Ebben nem voltam egyedül. Osztálytársammal, Rozsos Istvánnal az iskolai önképzőköri produkciókban vettünk részt, s én m i n d j á r t rendezői feladatokat láttam el. Bizonyára azért, mert nem t u d t a m játszani. Magyar—történelem—német szakos tanárnak készültem, de a numerus clausus rendelete m á r érvénybe lépett, így csak főiskolára iratkozhattam be. Ekkor m á r a színházrendezői vágy teljesen hatalmába kerített. — I f j ú Horváth István Hamlet-rendezését látta? — Sajnos nem. Mindent tudtam róla, de valamilyen ok, talán betegség miatt, nem láthattam. Horváth Pistát megismertem, a főiskolai stúdiumok mellett ugyanis az egyetemen felvettem Sík Sándor esztétikai szemináriumát, s ezeken találkoztunk. —- Bánky Róbert vezetésével jónevű erőkből álló társulat dolgozott ekkor Szegeden. Ladányi Ferenc, Ihász Aladár, Halász Géza és a fiatal Bessenyei Ferenc is itt készülődött... — A főzeneigazgató Fricsay Ferenc volt, s Both Béla rendezett, akitől nagyon sokat tanultam. Rozsos Istvánnal és Rosman Gyuri barátommal feljártunk hozzá a színházba, s velünk ingyen foglalkozott. Szavalást tanított, rendezőpéldányokat készítettünk; elemzőkészséget, alaposságot tanulhattunk tőle. Bej á r h a t t u n k a próbákra is. Egyszer egy jobboldali színész .feljelentette, s ezt követően m á r a lakására jártunk, s ott folytattuk a színházi gyakorlatot. Ezzel egy időben egy több éves feladatot is kitűztem magamnak: elhatároztam, hogy végigolvasom a .teljes egyetemes és magyar drámairodalmat. S valóban; szabad délutánjaim jó részét vagy otthon, s ha a drámás kötet otthon nem lévén meg, az egyetemi könyvtárban töltöttem, és végighaladtam a drámatörténet évezredem. — Bálint Lájos Művészbejáró című könyvében A száműzöttek színháza című emlékezésében a Goldmark-terem történetének utolsó, szomorú napját idézve írja: „Épp Moliére egyik komédiájának főpróbáját tartottuk, egy Szegedről jött fiatal rendező, Horvai István vezetésévél, mikor a bejárati ajtó függönye mögül néhány német katona rontott be, és szakította félbe a próbát. A színház négyéves működését ezen a napon fejezte be." Az életút folyamatosságában a. szegedi harmadéves magyar—történelem szakos hallgató miként került Budapestre, hogy üldözött, nagynevű kiváló művészeket rendezzen? Kérem, felidézné azt a napot? — Annyira felbátorodtam Both Bélánál szerzett ismereteimmel, hogy két Möliére-darab rerídezőpéldányát odaadtam az OMIKE Goldmark-termében játszó Rosti Magdá édesapjának, aki Szegeden élt. A két könyv az ő közvetítésével jutott el Bálint Lajoshoz, aki egyik művészeti vezetője volt a zsidó művészek színházának. Munkám tetszett neki, s így született döntés: meghívnak, rendezzek á Goldmárk-teremben. 1944 februárjában történt, emlékezetes napja életemnek, mert a főiskolán aznap még latinból vizsgáztam. Felkészületlenül mentem, és nem is tudtam. Professzorom azt mondta, hogy feleletem hármast ér, de nem í r j a be, mert nekem jelest kell szereznem. Azt válaszoltam neki, hogy nem készülhetek tovább, m e r t Pestre utazom rendezni. így beírt egy négyest, s még aznap éjjel útra indultam. Másnap Pesten elkezdtem a próbákat. A Botcsinálta doktorral készültünk, amelynek ú j fordítását egy szegedi barátom készítette, a Kénytelen házasságot pedig Kazinczy magyarításában adtuk volna. Mindkettőhöz egy mérnök barátom tervezett díszleteket. Ügy emlék99

szem, hogy a Kénytelen házasságban Szigeti Jenő, Gáti József, Szilágyi Bea szerepelt, a Botcsinálta doktorban Peti Sándor, Gárdonyi Lajos, Simon Zsuzsa. Jól haladtak a próbák, március 26-án lett volna a bemutató. Pontosan emlékszem: március 19-én vasárnap délelőtt világítási próbát tartottam, amikor m e g jelentek a német katonák. Neveket és címeket követeltek. Hiába m o n d t u k , hogy mi színházat csinálunk, s nincs közünk a zsidó hitközséghez. J ó félórán át nagyon feszült helyzetet éltünk, de aztán valahogy sikerült meggyőznünk a németeket és továbbálltak. A munkától aztán elment a kedvem. A világító próbát abbahagytuk. S a további munkát is.

— Nemcsak a teremre, hanem az országra is sötétség

ereszkedett...

— Az a barátom, aki a Moliére-darabot fordította, szintén szegedi volt, s még aznap a pályaudvarra igyekezett, hogy hazautazzon. Az állomáson igazoltatták és elkapták. Auschwitzba vitték; szerencsére túlélte a pusztító időket. Én másnap reggel mentem a pályaudvarra, engem is igazoltattak. Egyetlen igazolványt tudtam felmutatni, amely a hódmezővásárhelyi hadtesthez szóló hovatartozandóságomat dokumentálta. Ebben nem tüntették fel, hogy munkaszolgálatos vagyok, így zavartalanul hazautazhattam. A behívást nem kerülhettem el. Az I. hadsereg kötelékében nyáron m á r a K á r p á t o k b a n találtam magam.

— Erről a hadtestről írja Mocsár Gábor, épp e folyóiratban közölt zésében: ennek a története olyan, mint a mesében: hol volt, hol.nem

emlékevolt...

— Valóban igaz. összevissza meneteltünk. Vereckénél ki, másutt be. É r telmetlenség és zűrzavar uralkodott. Október 13-án olvastam, hogy Szeged felszabadult. Többször a halálból menekülve, kerülőkkel és akadályokkal decemberben hazajutottam.

— Szegedet hogyan találta? — Víg élet folyt a városban. Volt élelem, s ez a legtöbbet jelentette. Rozsos Pista és Rosman Gyuri is hazakerült.

— Kezdődhetett a színházcsinálás! —: Elkezdtük szervezni a fiatalok kamaraszínházát. Komócsin Zoltán t á mogatott bennünket, aki akkor a MADISZ főtitkára volt, őt m á r korábbról ismertük, a Hétvezér utcai Munkáskultúrház rendezvényein találkoztunk vele. Mi a szociáldemokrata ifjúsági szövetség védnökségében szervezkedtünk, de akkor ennek nem sok jelentőséget tulajdonítottak, m e r t mi is baloldalinak számítottunk. A zeneiskola előadótermét kaptuk meg. A városi orosz parancsnokság is támogatott; ők adtak igazolást ahhoz is, hogy Pestre m e n j e k szerződtetni. Vonat tetején utaztam a fővárosba, majd a pályaudvarról igyekeztem volna a Nemzetibe. De elkaptak az oroszok, s hiába m u t a t t a m szegedi bajtársaik útiokmányát, az Pesten mit sem ért. Teherautóra zsuppoltak, s vittek Mátyásföldre közmunkára. Árokásás közben bizony nagyon távolinak tűnt, hogy délután én ott legyek a Karnyóné előadásán. Azért n e m adtam föl, s az ottani elöljárókkal tovább folytattam a magam pőrét. Végül elengedtek. Délután egy k a tonai teherautó bevitt Pestre, s láttam a Csokonai-játék előadását. Fővárosi színésznek vidékre szerződni: akkor nagyon csábítónak mutatkozott. M e r t a legfontosabb látszott biztosítva: az élelem. Somlay A r t ú r r a l meg is állapodtam, hogy Szegedre szerződik. A Naplemente előtt, a Haláltánc és a Mi kis városunk főszerepét játszotta volna. A terv mégis meghiúsult, m e r t tífuszjárvány gyanúja merült fel a városban, s ez Somlayt visszatartotta. De azért mi nekikezdtünk. Félhivatásos, félamatőr együttest verbuváltunk. Gera Zoltán, Sarlai I m r e 100

és Rozsos István volt a sztár. Elhatározottan csak irodalmilag igényes művekkel a k a r t u n k szolgálni.

— És Márkus László? — Először 1943-ban a Tisza p a r t j á n vizsgáztattuk: Mindenáron színész akart lenni. Fürdőnadrágban állt, nyávogott és gesztikulált. Mondtuk neki, hogy szép szakma a malomszakma, kövesse édesapja foglalkozását. De nem nyugodott, a mi kamaraszínházunkban is játszott kisebb epizódokat, s aztán tanult Lehotaynál. Neki lett igaza. — 1945. február 28-án Lakatos László Helyet az ifjúságnak című művével mutatkoztak be ... —: Ezt inkább programadásnak tekintettük. Cikket is írtunk, amelyben lemocskoltuk a régi művészetet. A helyzet groteszkségéhez tartozott, hogy Bárányi igazgató zenedéjében csináltuk a színházat, aki egyben azt a színházat is vezette, amelyet mi oly szenvedélyesen megtámadtunk. Lakatos darabját már komoly irodalmi művek követték. Háy Németek című darabja, Az ördög cimborája, Madách Civilizátora, a Dandin György és Molnár Színháza, amelyből mi csak két részt játszottunk. J á r t u n k t á j r a is. Dorozsmán nem kaptunk játszási engedélyt, m e r t az ott tanyázó dali társulatot inkább pártolta a helyi vezetés. Játszottunk Hódmezővásárhelyen, ahol Sarlai Imre helyett beugrottam, s eljátszottam egy német SS-katonát. Hitler-bajuszt ragasztottam, bilgeri csizmát vettem, s darabbeli beosztottamat, Rozsost jól bokán rúgtam; borzasztó, mit művelhettem a színpadon. A Mississippi dallamára még dalt is fabrikáltunk, s énekeltük: „Büszke vagyok, hogy kamaraszínész vagyok." A dalba befoglaltuk azt is, hogy fizetésünket többnyire fában kaptuk. Pénz helyett, az orosz parancsnokság jóvoltából, fával inkább szolgálhattunk. Tavasszal aztán fölszámolódtunk. A mi irodalmiasságunk helyett a városi színház operettjeire inkább igény mutatkozott. v — S ez búcsút is jelentett Szegedtől... — Igen, pedig nagyon szerettem a várost. S nemcsak gyermekkorom idejében, hanem a háború után is. A harmadévet ugyan nem fejeztem be a főiskolán, de minden hallgatónak igazolták az 1943/44-es esztendőt. A felszabadulás u t á n nem folytattam a bölcsészetet, mindenképp Pestre akartam kerülni, hogy a rendezői ismeretekben elmerüljek. A Magyar Színházban Both Béla segédrendezőként alkalmazott is. Könnyű és nagyon tanulságos feladatok következtek. Heltai Néma leventéjét Bajorral és Tímárral felújították, s az ősbemutató díszlettervezője, Upor Tibor is az alkotók között szerepelt. Ök emlékeztek Hevesi Sándor rendezésére, így nekem szinte csak figyelnem kellett, s tanulhattam. Aztán a Víg özvegyet játszottuk Honthy Hannával az élen; az operettesek is tudták a dolgukat. — Olyan színházi ízlés ez, amely ellen fél évvel korábban Szegeden még írásban és színpadon harcot hirdetett.. . — Bennem ez nem okozott konfliktust. Örültem, hogy ilyen kiváló művészek közelében lehetek. S mi fiatalok szabad időnkben Molière Tudós nők című darabját állítottuk színpadra. Fábri Zoltánnal, Székely Györggyel, Sallai Kornéliával, Móricz Lilivel gyakran együtt voltunk, s tervezgettünk. De aztán a színház csődbe jutott. 1946. augusztus 13-án nősültem, s ezen a napon állás nélkül máradtam. A következő esztendőben segédrendező lettem a Nemzetiben, s Both Béla biztatására feleségemmel megpályáztam egy Szovjetunióba szóló ösztöndíjat. Én megkaptam, feleségem nem, ő Szegedre szerződött. Néhány hónapig, 1947 őszén még a Nemzetiben dolgoztam. 101

. — Bizonyára a Nemzeti lelkesen élte mindennapjait... — Virágzott a színház. Major és Gellért világszám volt nekünk. Előadás után a Keszeiben gyülekeztünk: Gábor Miklós, P á r t o s Géza, Ilosvai Katalin, Horváth Ferenc, Bozóki István fröccsözött együtt, s betértek Majorék is. Az Oktogonon az Arányi vendéglőben esténként feltűnt Klemperer, s ezek a találkozások, beszélgetések egy életen át kísérő, erősen ható élmények. — De elkövetkezett a mindent felülmúló élmény... — 1948. január 13-án indultunk a Szovjetunióba, én Leningrádba k e r ü l tem. Egy nyári szünet megszakításával másfél esztendőt töltöttem L. Vivien professzor mellett. Bejártam óráira, amelyeken a színészeket tanította, de a tanulmányi időt valójában az a gyakorlat jelentette, amelyet mellette m i n t segédrendező végeztem. Rendezőknek külön stúdiumot nem indítottak, a tanulást maga a gyakorlati munka jelentette. — Elméletileg

bizonyára

Sztanyiszlavszkij

volt az

orákulum.

— Kizárólag. Én is úgy véltem, hogy Sztanyiszlavszkij mellett senki más nem vehető számba. S a szovjet színjátszás gyakorlatában is kizárólagossá lett Sztanyiszlavszkij. A Művész Színház minden más színházi kezdeményezést és próbálkozást legázolt, ami politikai-esztétikai egyeduralmat jelentett. — A szovjet színháztörténet más vonulatai szóba se jöhettek? Vahtangov, Mejerhold ...? — A zsdanovi korszakban?! Egy antikváriumban megvásároltam V a h t a n gov könyvét, el is olvastam, de semmi hatást nem gyakorolt rám. Vivien professzor egykor Mejerholddal a leningrádi főiskolát alapította, de ezt a periódusát nem idézte. Talán nem is merte. Erre abból következtetek, hogy amikor 1964-ben a Szovjetunióban jártam, s őt felkerestem — nagyon öreg volt m á r akkor —, figyelmembe ajánlotta a Vahtangov Színházat. Fiatal társulat alakult, mondta, s egy J u r i j Ljubimov nevű rendező vezetésével kitűnően játszszák Brecht Szecsuáni jóemberét. Belőlük alakult aztán a Taganka együttese. Vivien tehát érzékenységet mutatott más színházi áramlatok iránt is. De az a kor nem engedte, hogy tanítványainak beszéljen erről, és színházi m u n k á j á b a n is hasznosítsa korábbi, történeti tapasztalatait. A szovjet t a n u l m á n y ú t élményére utalva: láthattam a harmadik generáció óriásait: Kedrovot, Kacsalovot, Knyipper-Csehovát. Leningrádban Cserkaszov, Szimonov estéről estére elképesztő tudással az orosz realista színjátszás nagy iskoláját m u t a t t a be. Az orosz avantgarde-ról nem eshetett szó. — Leningrádból hogyan látszott a magyar színjátszás? — Borzasztó posványnak. Ösztönös, tanulatlan társaságnak láttuk a hazai színészeket. Jób, Bárdos hülye, akik kimentek a divatból, vélekedtünk. — Kegyetlen vélekedés. — Igen, nagyon kegyetlen. De ahogyan öregszik az ember, s ahogyan a mai fiatalság rólam kialakítja a maga torzképét, nem tudok haragudni. Én is ilyen voltam. — Hazajőve bizonyára nem titkolta véleményét. Mit szálltak a bírált s kiváló, nagy művészek? — Hallgattak. Bizonyára féltek tőlem. A Szovjetunióból jött embertől. — Sztanyiszlavszkij életműve máig hatóan megszenvedte, s érdemtelenül, az akkori idők kanonizálását. — Országszerte Sztanyiszlavszkij-körök alakultak, vulgárisan értelmezték 102

elméletét, pedagógiai módszereit. Mások eleve elutasították. Pedagógiai gondolkodása pedig olyan rendszert alkot, amely a mai színházi m u n k a számára is nélkülözhetetlen. A színész m u n k á j a című könyve olyan, mint Barcsay anatómiája. Magyar fordítása elavult, ú j r a kéne fordítani. S hogy az ötvenes évek mennyire megsemmisítette Sztanyiszlavszkij tekintélyét, jó példa erre, hogy nemrégiben, amikor kerestem a pesti színművészeti főiskola könyvtárában, egyetlen példányt se találtam művéből. Le kellett sokszorosítani, hogy osztályommal módszerbeli kísérletekhez kezdhessünk. A mai színházi gondolkodás Brookra, Brechtre és másokra hivatkozik, de Sztanyiszlavszkijt teljesen elhagyta. — Hevesi és a magyar színházi emberek gondolkodása is ismeretlen. Ami egyik oka lehel a zavaroknak ... — Molnár Gál Péter Gellért-könyvét nem számítva Gellért Endrével se törődünk. Nincs ez rendjén, hogy a hazai hagyományok is teljesen ismeretlenek. — Az lett volna a természetes, hogy szovjet tapasztalatokkal hazaérkezve, a Nemzetiben politikai művészi megbízatással folytatja az osztály harcot. Az Üttöröszínházba került... — Akkor az nagyon fontos megbízatást jelentett. Űj színháztípus kialakítását bízták ránk. Számomra pedig természetes volt, hogy ott dolgozzak, ahová a párt állít. Büntetettek és fiatalok jó közössége formálódott az Üttörőszínházban. Fábri Zoltánnal remekül dolgoztunk. Nagyon komolyan vettük feladatunkat. Éppen Sztanyiszlavszkij gondolatától vezérelve, miszerint a gyermekeknek úgy kell játszani, mint a felnőtteknek, csak jobban. Gyönyörű két esztendőt töltöttem az Úttörőszínházban. — A szövetség vezetőjeként már nem élt ilyen idillikus közegben. Színházés Filmművészet 195l/9-es számában önkritikája olvasható: Majorral nem végezték jól a dolgukat. Gábor Miklós hozzászólásában úgy ír, hogy Horvai István átvette Major hibás munkastílusát. Miben hibáztak? — A szövetség a hatalmi oldalról kiindulva mutatta azt a harcot, amely a társadalom mindennapjait is áthatotta. Be kellett vallanunk, hogy klikket alkotunk. Éppen akkor önkritikát követeltek tőlünk. — Mint végezték

munkájukat

a

szövetségben?

— Este héttől másnap hajnali négyig üléseztünk, tanácskoztunk. Kegyetlen korszak volt, amelynek során politikai harc zajlott a polgárság ellen. Kérdés persze, hogy ez a felfokozott küzdelem nem kispolgári forradalom volt-e? Az átalakulás akarása azonban hihetetlen mozgatóerőt jelentett. Mindenképpen őszintén csináltuk. Legalábbis bennem ez a harc megújuló szándékkal élt. Cinizmus nélkül. De vakság és elfogultság kísérte ezt a harcot, ami tévedéseinkhez, vétkeinkhez vezetett. — Személyes var és hazugság

tragédiák se érintették mutatkozik?

meg? Nem érezte, hogy a korban

za-

— Akkor még nem. Hogy Somlay öngyilkos lett, annak okát nem tudtam, csak később derült ki. Déry Sári halála nagyon megrázott. S hogy Tímár a Szózatot azzal a nyomatékkal szavalta, hogy jőni fog egy jobb kor, az számomra felfoghatatlan kérdést jelentett. Hiszen abban éltem, hogy most van a legjobb kor, és semmiféle jövendölésnek nincs helye. A kitelepítésekkel kapcsolatban lojálisán viselkedtem. Helyzet mindig van, véltem, s most. ha a párt 103 0

úgy látja, akkor ez a helyzet és ez a helyes intézkedés. T u d t a m például, hogy Mialkovszky Erzsébet édesapját kitelepítik, de nem avatkoztam bele. Egészséges és beteg gondolatok kergették egymást. — Egy 1954-es írásában, amely a Madách művészi kérdéseiről szól, említi: 1951-ben azzal a céllal hozták létre, hogy a Nemzeti versenytársa legyen. Központosított államhatálomban meglepő fordulat: Majorék kitüntetettségét gyöngíteni. — A pártközpontba hívtak bennünket össze, s gyakorlati kérdésként vetődött fel, hogy a Nemzeti túl sok helyen játszik. Időközben újjáépült a Vígszínház épülete is. Eldöntötték, hogy a h á r o m nagy épülethez — Nemzeti, a volt Magyar, Madách, Néphadsereg — jelentős erőket kötnek. Olyan megosztottságban, hogy versenytársak legyenek. Eldöntött tény volt az is, hogy M a j o r t és Gellértet szétválasztják. Én, mint kívülálló, felszólaltam és helytelenítettem az elképzelést, mert ők együtt jelentősek; Major a fantaszta, Gellért a rendcsináló. Révai erre azt válaszolta, hogy akkor csináljam én. Utazom vissza a Szovjetunióba, válaszoltam, mert a diplomamunkát még el kellett készítenem, hogy a diplomát megszerezzem. Megkapja utazás nélkül is, nyugtatott meg Horváth Márton, s megbíztak, hogy szervezzem meg a Madách Színházat. Elkezdtem a m u n k á t , s m á r volt mit folytatni, mert Gellért Endre a társulati listát is elkészítette. — Szóba került az is, hogy Soós Imréék osztályát leszerződteti. Erre mégsem került sor. Miért? — Szerettem volna, de nem lehetett. Soós Imre valami vizsgáját n e m tette le, talán ezért. — Szirtes Ádám politikai okot említett. Soóst feljelentették, s ezért kellett Debrecenbe mennie. — Lehetséges. Ádám biztosan jobban t u d j a . Ígéretet mindenesetre k a p tunk, hogy később eljöhet a Madáchba. Űgy is lett; Imre 1955-ben hozzánk szerződött. — Egy beszélgetésben életének erről a korszakáról úgy szólt, mint vezetőiközéleti tévelygéséről. Mából visszatekintve: miben látja a zavar okát? — Olyan lehettem, mint amikor az úton a részeg megy; nem néz semerre. Semmiféle hatásra nem figyeltem. Aktív-agresszív lehettem. De nem volt kettős életem. Sztálin haláláig kétség se merült fel bennem arról, hogy amit a p á r t gondol, azt harcosan-keményen végig kell-e csinálni. Csak a színházra koncentráltunk, s annak éltünk. — Az 1950-es színházművészeti konferencián napi aktualitásban fogant hazai és szovjet darabok műsorba illesztésében látta a színházi élet és a társadalom forradalmas változását. Feltűnő, hogy mint a Madách Színház igazgatója és rendezője, mégis igényesebb feladatokat választott. Elmélet és gyakorlat következetlensége az ön munkásságában is kimutatható — történetileg nézve kedvező tanulsággal. Akkor nem vette észre önmaga „tévelygését"? — Fel se merült bennem. Darabválasztásban tudtuk, hogy mi a jó és mi a rossz. Muszfeladatot persze kellett csinálnunk, mint ahogy m a is rónak r á n k kötelezettséget. De munkámban mindig is az vezetett, hogy szemetet n e m csinálunk. A napi politikában Magyarország átalakításáért folyt a küzdelem, de a színházban mi ezt jó pszichológiai realista m ű v e k színrevitelével a k a r t u k szolgálni. A Szovjetunióban is láttam a magas k u l t ú r á j ú emberek körében, hogy nagyon szigorúan és igényesen elkülönítik a jó és a rossz műveket. Sarkadi, Hubay, Csehov, Osztrovszkij műveinek igényes színpadra állítását tekintettük munkánk központi feladatának. 104

— Illő talán, hogy a ma is élő kiváló munkatárs és művészember felidézzük: Pártos Gézáét. Mert ő ekkor, majd a Madách későbbi Sarkadi, Füst Milán színpadra állításával sokat tett a magyar dráma

alakját életében ügyében.

— A körülötte való hallgatás bizonyára azzal magyarázható, hogy disszidált a hatvanas évek végén. Emberként én hamarabb ismertem meg, mint művészként. Későbbi felesége nekem Szegeden az elemi iskolában osztálytársam volt, s Pártos Géza gyakran lejárt udvarolni. Aztán a Kamaraszínházban is rendezett, és nagy barátok lettünk. Pártos Géza rendkívül finom és kulturált ember. A Madách vezetésében ellensúlyozni tudta azokat a durvaságokat, amiket én elkövettem. A színészek rendkívül szerették. Találkoztunk abban, hogy mindketten legfontosabb feladatunknak az ú j magyar dráma életrehívását tekintettük. Sarkadi első két darabját én rendeztem, majd a hatvanas években ő folytatta a Madách Sarkadi-sorozatát Az elveszett paradicsommal és az Oszlopos Simeonnal. Pártos Gézának Az elveszett paradicsom és az Oszlopos Simeon című előadását azóta se múlták felül ú j a b b értelmezések. Olyan közel volt ahhoz a korhoz, amiről szólt. A rendező és Gábor Miklós döbbenetes lírával, mély önkritikával, színháztörténeti jelentőséggel vitte sikerre mindkét darabot. S most, hogy annyi szó esik a Boldogtalanokról, ne feledjük: azt is Pártos emelte be a színházi életbe. Hogy a magyar színjátszásnak Füst Milán-élménye van, az Pártosnak köszönhető. A IV. Henrikkel már 1946 előtt foglalkozott a Madáchban, s tíz évvel később nagy formátumú előadásban tervét meg is valósította. Kár, hogy oly gyorsan, alig egy évad után le kellett venni a műsorról. A Catullussal tovább folytatta ezt a vonalat. Megjegyzem, hogy amikor i f j a n végigolvastam a világ drámairodalmát, sok száz mű között az egyik legnagyobb revelációt számomra a IV. Henrik király jelentette. Pártosnak összekötő szerepe volt a vezetők és a színészek között. A szakadékokat, feszültségeket megszüntette. Ideális főrendezőtípus, aki fel tud oldódni, át t u d j a élni a színházat a színész nézőpontjából is. Ami talán azzal is magyarázható, hogy a harmincas évek végén a Független Színpad előadásain színészként lépett fel. Pártos Géza él, reméljük hazajön, és dolgozni fog. Nagyon szeretném, hogy az én osztályomban egy kurzust vezessen a főiskolán. — Sennyei Vera 1954-ben a nyilvánosság előtt panaszkodott Színház vezetőinek elfogultságáról. Keserűsége milyen feszültségből

a Madách eredt?

— A Farkasok és bárányok értékelésekor például azt mondtam: Sennyei jól játssza szerepét, de nem az ő szerepe. Durva, tapintatlan igazmondás, amelyet nem lett volna szabad gyakorolnom. Tolnay és Dayka Margit jelentette a szereposztás első vonalát, és Sennyei úgy érezte, hogy mellőzzük. Érthető színészi keserűség. 1954 tavaszán a Három nővért próbáltuk, s már a főpróbáig eljutottunk, azt terveztük, hogy ősszel t a r t j u k a premiert, de nyáron hárman távoztak az együttesből. Elment Sennyei, aki Olgát alakította, igaz, hogy jött Kiss Manyi és csodálatosan eljátszotta a szerepet. Elment Ráday is, aki Kuligint formálta, de elégedetlen volt szerepével. Folytonosan azt emlegette, hogy ő Tuzenbach. Amikor később megnéztem a harmincas években készült filmjeit, megértettem: ő mindig szerelmes szerepeket játszott és Tolnai Klári partnere volt, ezért vágyott Tuzenbachra. Elment Bánky Zsuzsa is. Hármójuk távozása nagyon megrendített. Ügy gondoltam, hogy ez szervezett robbantás a színház ellen. Akkor nem értettem, ma m á r látom a színész oldaláról is: ha úgy érzi, hogy szűk a tér, s menni akar, ez természetes. Majd később felismeri azt, hogy mennyire volt igaza, s önnön szerepét helyesen mérte-e be a társulat egészében? 105

— Horváth Teri lírai hevülettel, szeretettel idézi meg az ön által vezetett Madách Színház korszakát, ám Soós Imrével kapcsolatban megemlíti: megtörtént, hogy Imrét gúnyolták kollégái. — Nem emlékszem rá. Soós zseniális volt a Szeptemberben. I n k á b b Horváth Teri túlérzékenységéről lehet szó szeretett barátjával kapcsolatban. A színház mindennapjaihoz hozzátartozik, hogy a rendezővel, kollégával szemben * büfében, másutt megjegyzéseket tesznek. Destruálnak. De ez nem érdekes, természetes velejárója a színészi munkának. Irigység, méltatlanság, különféle indulatok így levezetődnek. Kizárólag a színpadi m u n k a a fontos. S ebben soha semmiféle zavar nem mutatkozott Soós Imre körül. Mert ha ez megtörténik, akkor az borzasztó következményekkel jár a produkció és a színház életében is. Egyenlő a hasfelmetszéssel.

— Megért ilyen pillanatot? — Néhányszor igen, Amikor például az Eljő a jegesben Bástit nem fogadta be a társulat. Előadás közben is mindenféle látható és láthatatlan kis t r ü k k ö t kigondoltak, hogy Bástit színpadi munkájában ellehetetlenítsék. Ez m á r a szakítás pillanata. Az előadás pedig tönkremegy. Imrére is tehettek megjegyzést, de a munka nagyszerűen, sérelemmentesen folyt. Szerettem volna vele a Peert is megrendezni. Nagyon szép éveket éltünk a Madáchban. — Ismét csak Horváth Terit idézve; az 1956-os eseményekkel kapcsolatban úgy írja: Horvai Istvánt elkergették. Valóban elkergették? — A színházból távoznom kellett mint sztálinistának. Nem t u d t a m elképzelni, hogy ez megtörténjék. Azt hittem, hogy összeforrtak vagyunk, s a színház ereje képes összetartani az embereket a nehéz helyzetekben is. Rá kellett döbbennem, hogy a nagy változás először a kisebb dolgokat, elnyomott művészi vágyakat, egyéni sérelmeket hozza felszínre. S az egész, az ügy távlata nagyon is másodlagossá válik. November negyedike u t á n visszamehettem volna a színházba. de nem volt erőm hozzá. Hosszú évekig még az épületbe se t u d t a m bemenni. Egyik oldalon sztálinistának mondtak, a másik oldalon megrendültségemet jobbrahajlásnak minősítették. Vidékre „lettem ítélve". — Debrecenbe került, ahol 1957 tavaszán Sheridán Rágalom iskoláját és Shaw Fekete papagáját rendezte. Nagy nevekkel dolgozott: Mensáros, Simor Erzsi. Ök, a korábbi büntető expedíció nyomán, utolsó hónapjaikat töltötték a Csokonai Színházban, már Pestre készülődhettek. Van valami mosolyogtató abban a visszatérő politikai döntésben, hogy időnként Debrecen, máskor Miskolc, Szolnok vagy a József Attila Színház különféle okokból száműzött művészek gyülekezőhelyévé lett. Ennek nyomán emlékezetes produkciók és színi évadok születhettek. — Igen, a politikai színezetű döntés ellentétjébe fordult, művészi p r o d u k tummá lényegült. Minőséggé. Debrecenben kitűnő hangulatban dolgoztunk. Kulturált s emberileg is kiváló együttesnek ismertem meg a társulatot abban a kétszer öt hétben, amelyet a városban töltöttem. Igazában a színház életére nem tudtam odafigyelni, mert a saját sebesülésemmel voltam elfoglalva. De nagyon melengető érzés volt épp abban az állapotban, ahogyan Debrecenben fogadtak. Nem a kitagadott, kirúgott igazgató-rendezőt látták bennem, h a n e m befogadtak, és szeretettel közeledtek hozzám. — Látinovits

Zoltánt

is itt, Debrecenben

ismerte

meg.

— Ekkor még nem találkoztunk munka közben. Később, 1959-ben, amikor a Kötéltáncot rendeztem Debrecenben, akkor a főszerepet ráosztottam, de még 106

ekkor se dolgoztunk együtt, mert a filmgyár kikérte. Akkor forgatta első filmjét, a Gyalog a mennyországban címűt. — Miskolcon a Párizsiak New Yorkban című darabban kezdődött el több megszakítással, csaknem másfél évtizedes közelebbi kapcsolatuk. — Játszott az általam rendezett Tisztességtudó utcalányban, a Néva partjánban Lenint alakította, és Filippo Vannak még kísértetek című komédiájában is szerepelt. Zoli ebben a korszakában maximális odaadással dolgozott. Nyoma sem volt annak a kötekedő hajlamnak, amely későbbi periódusaiban hullámszerűen rá-rátört. — Latinovitsnak a Vígben eltöltött első periódusában a Közjáték Vichyben című darabban dolgoztak újra. — Az ember pályáján egészen kivételes adomány az, ahogyan Miller darabjában az együttessel dolgoztunk. Ideális, s már-már hihetetlen harmóniában készültünk. De a Vígbői való első távozása a kettőnk közötti konfliktusból indult. Radzinszkij Filmet forgatunk című szovjet darabban kapott feladatot, amelyben sehogyan sem akart részt venni. Egyik próba előtt, délelőtt a filmgyárban hangoztatta: ma kijátszom magam a darabból. S valóban: a próbán mindent megtett ezért; krákogott, böfögött, destruált, csakhogynem hányt. Én, m á r értesülve szándékáról, -indulatba jöttem, s összetűztünk. Elérte, amit akart... — Latinovits Zoltán részvételét tekintve érdemleges ügy volt Radzinszkij darabja? — Néhány aktuális kérdést tisztességesen, az akkori szovjet dramaturgiát tekintve újszerűen vetett fel." Mára elvesztette hatását. Zoli közömbös volt a feladattal, nem érdekelte, nem érezte közét hozzá, ezért csinálni se akarta. Én a b b a n hibáztam, hogy akcióját komolyan vettem. Ha provokációját ironikusan kezelem, az eset további háborúsággal nem járt volna. — Ködszurkáló című könyvében úgy ír, hogy életének egyik legemlékezetesebb időszaka volt, ahogyan a Ványa bácsira készültek. — A Ványa bácsival kapcsolatban talán túlzottan kiemeli személyemet. Valóban nagyszerű munkamenetben dolgoztunk, de Zoli akkor lelki és testi ámokfutásban élt. Pályáján fordulatnak tekintette Ványa bácsit, úgy érezte, hogy ezzel belépett egy idősebb szerepkörbe. A IV. Henrik próbáján szerzett sérülése folytán 'mankóval dolgozott, iszonyú erőfeszítések és belső feszültség közepette. Sok megbocsátó gesztust tettünk vele szemben. De kivételes, rendkívüli személyisége minden türelmet meg is érdemelt. — Miskolcra visszatérve: milyen büntetőtelepnek tűnt? — Valójában én több helyütt szerettem volna dolgozni, kötöttség nélkül, szabad, független rendezőként, de csak Miskolcra mehettem. Nem volt könnyű a munka, mert akkor rekonstruálták a színházat, s a különféle kényszermegoldások rendkívül megnehezítették a mindennapi életet. Jákó Pál volt az igazgató, aki annak előtte a Madáchban igazán nem volt elkényeztetett színészem. De mindent elfelejtett, felülemelkedett sérelmein, s igazán nagyvonalú vezetőnek bizonyult. ' — Ezt követően mégis az Operettszínházhoz szerződött. Ennyire fontosnak tűnt Budapest? — A kérdés-ennél jóval bonyolultabban vetődött fel. Miskolcon jól éreztem magam, s az ott eltöltött évek nyomán tettem fogadalmat: ha tehetem, minden évben egyszer vidéken is rendezek. Annyira fontosnak tartom a vidéki 107

színházak emberközeli életét. Abban a nehéz közegben, amiben dolgoznak, f o kozottan megérdemlik a segítséget, tiszteletet, figyelmet. Életre szóló köszönet azért a kivételezettségért, amiben élhettem azokban az években. Elhatározásomat azóta is tartom, betegségem időszakát leszámítva Veszprémbe m i n d e n é v ben visszatérek. De Pestre való távozásomról kérdezett. Akkor úgy f o r d u l t a helyzet, hogy Major Tamás hívott a Nemzeti Színházba. S m á r véglegesnek tűnt, hogy a Nemzetibe megyek, amikor feljebb nemlegesen döntöttek. — Máról visszatekintve talán javára szolgált a döntés; akkortájt kezdődött meg a Nemzetiben az emberi és művészi poriadás. — Erről nem vagyok hivatott beszélni, m e r t nem dolgoztam ott. F á j d a lomdíjként még az Ürhatnám polgárt megrendeztem — nagy bukással. Moliére-t azóta se vittem színre. Akkor az elutasító döntést követően azon voltam,, hogy abbahagyom a pályát. Arra gondoltam, hogy elmegyek t a n á r n a k vagy egy művelődési ház vezetőjének. Családi helyzetem akkor m á r nem engedtemeg a folyamatos vidéki életet. Egyetlen lehetőségként az Operettszínház adódott. Két-három napig pokoli kétségek között éltem; Ádám Ottó és Pártos: Géza nyugtatott, s biztattak; a zenét meg fogom tanulni. Ha nem folytatom a pályát, később már nehéz lesz visszakerülni. Elfogadtam az Operettet. Utólag visszatekintve azt mondhatom: jól döntöttem. Akkor egész nyáron a Boccacciozenéjét hallgattam, tanulmányoztam, s ősszel az első próbára kottával a k e zemben mentem be. Ez megdöbbentette a társaságot, s a m u n k a nagyszerűen haladt. Pazar gárdával dolgozhattam: Honthy, Latabár, Sárdy és a t ö b b i e k . A nagy generáció utolsó éveit töltötte együtt. — Szakmailag az Operett miben szolgálta további rendezői munkáját? — Megtanultam a zene kényszerítő erejét, amely meghatározza, hogy meddig tarthat egy jelenet. Ritmuskérdésekben tudom hasznosítani az ott t a nultakat. A kórusnak zenével, színpadi cselekményhez alkalmazkodó mozgatása is bonyolult feladat. De akkor, válságos éveimben talán emberileg adott l e g többet ez a világ. Az operett színpada teljes naivitásában él. Egy mesevilág, amely nélkülözi a cinizmust. A játék azonos önmagával, ami ott történik, az ott igaz is. S nekem erre a hitre mint életerősítőre szükségem volt. O p e r e t t e t játszani csak teljes odaadással, gyermeki naivitással lehet. Éppen ezért n e m hiszek az operettnek újabban divatos pamfletesítő előadásmódjában sem. A z Operettből úgy távoztam, hogy 1962 tavaszán Várkonyi a Vígszínházba hívott. Vele régtől jóféle művészi kapcsolatot tartottunk. így is folytatódott. Haláláig olyas virágzó-termékeny emberi, alkotó együttlétben dolgoztunk, mint a n n a k előtte Pártos Gézával a Madách Színházban. — A Madách Színház direktori posztján szerzett csalódások után hogyanvolt lelkiereje újólag igazgatói megbízást vállalni? — Az 1956-os kudarc u t á n megfogadtam, soha nem óhajtok hatalmi h e l y zetbe kerülni. Várkonyi betegsége idején, a színház átmentése érdekében, mégis — ideiglenesen — elvállaltam a vezetői posztot. Nem gondoltuk, hogy Várkonyi meghal. Azt kell mondanom, hogy nem tettem okosan, az igazgatói tiszt rengeteg nyűggel, kötelezettséggel jár, elvonja a figyelmet a rendezői és a pedagógiai munkától. S hatvan év fölött m á r egyre többet foglalkozik az ember az élet végességével. — A Vígszínházban két újabb magyar szerzővel ígérkezett jó kapcsolat: Thurzó Gáborral és Dunai Ferenccel... — Dunai Ferenc a Nadrág című vígjáték u t á n megírta Az asszony és p á r t fogóit, amely nyomán további, s erősödő darabírói pályát v á r t u n k Dunaitól; ő 108

sajnos disszidált, s Amerikában nem tudta megtalálni önmagát. Thurzó Gáborral a Hátsó ajtó és a Záróra után a mondanivalót tekintve váltak el útjaink. — Megkésve aztán Csurka István következett. — Csaknem húsz évvel ezelőtt már a Ki lesz a bálanyát nekem kellett volna rendeznem. De ismeretes, hogy a darab akkor nem kerülhetett a Vígszínház színpadára. Tavaly tavasszal sikerült színpadra vinnem. Aztán a Deficitet Csurka Pista m á r nekem írta, ez is jó időt várakozott. Végül együttműködésünk az Eredeti helyszínnel kezdődhetett el. A Víg, a veszprémi és a moszkvai Művész Színházban rendezett Csurka-műveket számolva összesen tízszer állítottam színpadra. Legtöbbet valamennyi szerző között. — Miben látja a Víg

hagyományát?

— A régi Molnár—Bródy—Szomory-vonal is a maga dramaturgiájában, a magyar társadalmi élet kérdéseivel foglalkozott. Ez mai hagyományként él. Régen sok másod-, harmadrendű darabot is játszottak, ma ezt nem engedhetjük meg magunknak. Üj törekvésekkel is megpróbálkozunk. Utalhatok a Kőműves Kelemenre, Csehov-vonulatunkra vagy a Sanda bohócra. z— Csurkát és Örkényt gyár repertoára.

nem számítva

szűkösnek

tetszik

a Vígszínház

ma-

— Azon darabok többsége,. amiket a közelmúltban a Nemzeti bemutatott, a z nálunk volt, de nem vállaltuk őket. A szerzőket alapos átdolgozásra kértük. Lehet, hogy nekünk rossz t u l a j donságunk, hogy elvadítjuk a szerzőket. Abban se vagyunk bizonyosak, hogy helyettük jobb műveket mutatunk be. Aztán rendezői kérdés is, hogy ki melyik írónak a stílusába t u d belehelyezkedni. Csurkában bízom, korábban Eörsivel is jó munkakapcsolatot tartottunk. A Hordók u t á n ú j a b b darabjait nem mutathattuk be. Több, színpadra alkalmas dar a b j á t íróasztalomban őrzöm, ha érdekli, odaadom, olvassa el. — Ha veszprémi munkálkodásának emlékezetes eseményeire gondolok, feltűnő, hogy olyan szerzőket állított színpadra, országos sikerrel, akiket mindmáig a Vígszínházban nem láthattunk. Remenyik Zsigmondra, Németh Lászlóra gondolok. Miért e megosztottság? — A veszprémi színház hagyományára emlékeztetem: elsősorban a népért felelős, társadalmi indíttatású magyar drámák életterét ó h a j t j a megteremteni. Nem formai újítások jellemzik tehát, hanem a tartalmi közlésben van a színház fő jellege. Németh Lászlót szeretem, de Németh László nem a Vígszínház írója. Noha én direktora vagyok, nem akarom ráerőszakolni a társulatra. Nem bízom Remenyik Zsigmond pesti sikerében, bármilyen fájdalmas ez. A genius loci viszont nagy teremtő erő: a színészek odaadása üggyé emel egy-egy Németh-, Illyés-, Remenyik-bemutatót. Meggyőződésem, hogy a Majálist a Vígszínház se tudta volna erősebben eljátszani, mint tette a veszprémi társulat. Az Edes Annát például Gyurkovics Tibor adaptációjában a Víghben akartam megrendezni. De időközben felismertem, hogy a mi színházunk az olyan társadalmi kritikai formulákat, amelyeket rengeteg erényével együtt ez a darab képvisel, m á r meghaladta. Látszólag kettős gondolkodásnak, ellentmondásnak tetszik, de bennem megfér. Az én ügyeimet nem akarom mániává fokozni, a színház központjába helyezni. Amiről úgy látom, hogy nekem kedves, de nem a Víg fő sodrásába illik, azzal Veszprémben jelentkezem. Talán se én, se a Petőfi Színház nem j á r rosszul. 109

— Hogyan látja a Víg helyzetét a hazai színházi életben? — Most inkább a kritikai hang uralkodó velünk kapcsolatban, mintsem, az elismerés. Talán kevésbé vagyunk divatosak, m i n t néhány évvel ezelőtt. Nekünk magunknak kell megvizsgálni háttérbe szorulásunk okát: valóban elmaradtunk-e, s ha igen, milyen okokból? Kiürültünk-e, vagy nem elégséges a mondandónk? Most a Merlin' és a Tangó ú j hangvételt céloz, s Nádas P é t e r darabját is ebben a vonalban említhetjük, amelyet m á r évek óta szeretnénk bemutatni. Most végre megkaptuk a jóváhagyást. — Miben látja színházi életünk provincializmusát? — Évtizedekkel ezelőtt sokféle hibát elkövettünk, de egy bizonyos volt: az értékrend. Senki se vonta kétségbe, hogy Pécsi Sándor, Kiss Manyi és a többiek a legkiválóbb művészek. Ma összekeveredtek az értékek, s nem m u tatkozik tisztelet a legjobbak iránt. Manapság kitűnő előadások születnek, s harc folyik bizonyos minősítésekért. S ez az esztétikai célzatú küzdelem más irányban éppen olyan szűk, mint egykor a mi napi politikai fogantatású szemléletünk. Hogy egymás m u n k á j á t az alkotók nem becsülik, szinte természetes. A színháztörténet tucatjával szolgáltatja a példát; Vahtangov és Mejerhold Sztanyiszlavszkijjal való ellentétére utalhatok például. De a személyeskedő kitudó jellegű küzdelmekben önértékelésnek lennie kell. Tudomásul kell venni azt is, hogy román, lengyel és más kiemelkedő színházi k u l t ú r á k a t utánozva se érhetünk el igazi mély és tartós eredményeket. Mert azt sem szabad elfelejtem,— hogy a példákat nagy egyéniségek szolgáltatták, s akik itthon követik, másolják, m á r formátumra se akkorák, beleértve magamat is. Tudomásul kell venn ü n k : a mintavétel segíthet, javíthat, de eredetiséget n e m hoz. A m a g y a r költészet azért óriási, m e r t a világirodalomban megteremtette originalitását, mert miközben a világ áramába kapcsolódott, a maga gyökérzetéből nőtt nagy formátumúvá. Mostanában jelek mutatnak arra, hogy egy-egy színház különbözzék a másiktól. De ebben a különültségi ambícióban hiányzik a hagyománytudat. Sőt némi büszkeség mutatkozik a tudatlanságban, amikor régi színházi emberek, gondolatok szóba kerülnek. „Nem ismerem" — halljuk sokszor. Ami pedig nem dicsekedni való. Gellért Endre, Hevesi, Paulay és a többiek m u n k á j á t nem t a r t j á k lényegesnek. Külföldi, éppen divatos szakírók munkájával beérik. A megnyilatkozásokból sokszor kitűnik: a mélyebb m ű veltségben hiány mutatkozik. Talán a kor * szűkebb műveltségi kört követel. — Olykor mintha egy-egy előadás vagy színház görcsösen a halhatatlanságot hajszolná... — Igen. Mert gyakran feledjük a színház proliságát. Azt, hogy a színház nemcsak templom, hanem istálló is. Nem kéne elfeledkeznünk az emberi, g y a r lóságokkal teli részéről sem. Több elengedettség szükségeltetne. Könnyedébben kéne csinálnunk színházat. És kevésbé ideológiásan. Mert mégiscsak színház a színház. *

— Annyi, az emberi, közösségi kapcsolatokat széthúzó tényt élve és tapasztalva, az ezredből is kifelé tartva ugyan mi dolga lehet a színháznak? —: Meggyőződésem, hogy az élet-halál kérdéseket nem befolyásol. Az olvasmányélmény például mélyebb nyomokat hagy az ember életében. Ne áltassuk magunkat: a színház kisebb helyet foglal el áz életünkben, m i n t a k á r évtizedekkel ezelőtt. De az bizonyos, hogy a napi kérdések megoldásában alakítja az ember felelősségtudatát. Magasabb önismereti és önvizsgálati igényt építhet be gondolkodásunkba. Általánosabb, társadalmi vonatkozásban pedig a nép kulturáltságát építheti. 110

— Mi a siker? — Nagyon nehéz rá válaszolni. Sokféle lehet. Még eredetét tekintve is. Amikor az együttesnek jó és szívesen csinálja, az például sikerre vezethet. Mint például az A. Miller: Közjáték Vichy-ben esetében történt. De az ellenkezőjére is mondhatok példát. Ljubimov rendezésében Dosztojevszkij Bűn és bűnhődését a társulat nem szívesen csinálta, mégis nagyon jól játszották. Az sem baj, ha az eredmény félsiker. Az is a színház természetéhez, mindennapjaihoz tartozik. Megtörténik, hogy sok félsiker aztán kiugró és kiemelkedő produkcióvá Összegeződik. — S a bukás? — Amikor semmi közlendője nincs se a társulatnak, s nekem rendezőnek se. — Bizonyára megélte már. — Igen. Például Csurka Reciprok komédiájával. A bemutatás körül sokat kötekedtek. Aztán mire munkához kezdtem, üresnek éreztem magam; a drámai gondolat kifutott belőlem. Ezt éreztem én is és az együttes is. Az se ígér túlzott sikert, ha vállalni kell bizonyos kötelezettségeket. Keserűség nincs bennem. Most például olyan periódusban vagyok, hogy nincs olyan darab, amely mindenáron színpadi közlésre kívánkozik belőlem. Dolgozni viszont kell, évente legalább két rendezéssel elő kell állni. Ellentétben az íróval, a zeneszerzővel, aki csak akkor alkot, ha, optimálisan feltételezve, belső kényszert érez. A színházi embernek folyamatosan működnie kell. Eltelhet öt-hat év, hogy belül nincs felkészülve az ember, aztán egyszer több minden kibukik belőle. A közlésnek periódusai vannak. — Sürgetni nem lehet ezt a belső készültségi állapotot? — Görcsöt okozni nincs értelme. Kivárós természet vagyok, most éppen ezt a korszakot élem. — Jó időben a színház erkölcsi intézmény is. Hogyan vélekedik erről7 — A társadalom életében a színháznak erkölcsi kötelezettsége is van. Ami elsősorban a benne végzett munka maximális teljesítését jelenti. Hogy ki tudjuk fejezni azt, amit akarunk. Akkor valósulhat meg, ha a jellem és a hirdetett ige egybeesik. Manapság sajnos nincs így. Megjegyzem persze, hogy a jellem önmagában nem kvalifikál. — Brecht azt mondja, hogy a színész jelleme az adott szerephez való viszonyában ítélhető meg. — Ez így van. Jó volna, ha a rendezőt is mérhetnénk ezen. Vele kapcsolatban a kérdés úgy szól, hogy a létrehozott alkotás erkölcsös-e? Ad-e valami lényegeset? — S aki rosszul dolgozik? — Ha nem úgy viselkedik, súlyos sebeket ejthet az egészen. A színház életén tehát. — Az új gazdasági követelmény, a közvetlen nyereségközpontú gondolkodás nem veszélyezteti-e a színházak művészi munkáját? — Semmi jel nem mutat arra, hogy a színházaknak az állam által történő megbecsülése erősödne. Sőt, ellenkező folyamat tanúi vagyunk. Hozzá: még csak az elején t a r t u n k ! A dotációstop bekövetkezett, de ezzel együtt minden téren a drágulást konstatáljuk. Objektíve tehát a befagyasztott állami támogatás egyre kevesebbet ér. A tendencia lényege: tartsd el magad! Kénylll

szerűségből mi is belementünk ebbe a helyzetbe; egymillióval többet t u d u n k juttatni a színészeknek, de ezt az összeget többletbevételből kell előteremteni. Azt észleljük, hogy a színészek érzik, hogy érdemes egy-egy szerepet elvállalni, é mert a kötött fizetés helyett most fellépésük számának arányában h a v o n t a . jóval nagyobb összeget vehetnek fel. Ez kétségtelen előny, de a teher, ami ránk hárul, roppant feszítő. S nem láthatjuk be, hogy jól végezzük-e az évadot, és még inkább az elkövetkezendőket. Az mindenesetre bizonyos, hogy szellemesebben és szélesebb tartományban kéne megalkotni a rendeleteket. — Francia példából tudom, hogy nehéz gazdasági helyzetben is Jacques Lang nemcsak a kiváló színházak költségvetését emelte komolyan (Barrault, Mnouchkine, Brook), hanem a központi költségvetésből csak Párizs környékét számolva, száznál több társulatot támogatott. Miközben Párizs külvárosaiban színházi központokat létesített. Hamis alternatíva tehát, hogy egy ország szorított gazdasági helyzetében a kultúra támogatását egyenes arányban kell csökkenteni. Ellenkezőleg. — Ezt erősíthetem meg Nyugat-Németországból vett példákkal is. Az esztendővel ezelőtt itt járt bochumi színház 17 millió m á r k á t k a p dotációként, s csak 3,8 milliót kell teljesítenie. Nálunk a Vígben a teljes költségvetés 45 százaléka állami támogatás, 57 százalékot nekünk kell teljesíteni. Münchenben a Kammerspiele 22 milliót kap, s hárommilliót kell befizetni az államkasszába. Esténként nálunk 1700 nézővel kell számolni, ez valójában három színházat jelent. Jelenleg 18 darabot tartunk műsoron. A mostani rendezések muszáj, hogy sebet üssenek az eddig, s központilag elhatározott repertoár-színház arculaton. A jelek arra mutatnak, hogy az idő a bulvárszínháznak kedvez. Olyan gondtömeg előtt állunk, hogy igazán még a mélyét se láthatjuk. — Elképzelhető, hogy a Vígszínház, mint 1934-ben a ligeti cirkuszban remél anyagi erősödést? — Valamikor, a Vígszínház üzlet volt. Lehet, hogy ú j r a ilyet kell csinálnunk? — Akkor lehúzhatjuk a főkapcsolót. Mert hogy az áramszünet mi vagyunk. Nem hihetjük, hogy erre sor kerül. Köszönöm a beszélgetést. ABLONCZY LÁSZLÓ

112