INTÉS AZ ÕRZÕKHÖZ Schneller István építészetelmélete és küzdelme Budapest arculatának megõrzéséért Kunszt György Óhatatlanul Ady Endre „Intés az õrzõkhöz” címû híres verse jutott az eszembe, mikor Schneller István AZ ÉPÍTÉSZETI TÉR MINÕSÉGI DIMENZIÓI címû, most megjelenõ könyvének második, Cikkek, tanulmányok megnevezésû részében a Város és kereskedelem és a Torony-ház-budapest címû írásokig jutottam, amelyekben Schneller István óriási elokvenciával adja elõ, hogy milyen végsõ értékek megcsúfolása és miféle velük való visszaélés miatt viszolyog a bevásárlóközpontok határt-nem-ismerõ eluralkodásától és a szûnninem-akaró toronyház-építési propozícióktól, amely utóbbiak megvalósulását Budapest fõépítészeként mindeddig sikerült elhárítania. Érvelõ gondolatmenetei Szabó Lajos Mûvészet és vallás címû írását is eszembe juttatták, fõként annak Novalis-tól idézett mottóját, miszerint „a mûvészet templomszolgálat, vagy templomrablás”. Azt hiszem, hogy ezek a helyek a most elénk-kerülõ Schneller-kötet valamennyi írásában jól érezhetõ elektromos feszültség drámai kisülését jelentik, teljes megértésükig azonban nem juthatunk el ezek több mint egy évtizeden át mûvelt, igen alapos és lelkiismeretes elõkészítésének tanulmányozása nélkül. A kötet elsõ, Értekezések címû, leghosszabb része a szerzõ szakmaitudományos-egyetemi pályafutásának legfontosabb állomásait és produktumait tartalmazza, szám szerint hármat. Az elsõ a BME-MUT II. Urbanisztikai Továbbképzõ Tanfolyam keretében 1981-1982-ben készült és Mit jelent építeni címû szakdolgozat; a második a szerzõ Az építészeti tér településszintû értelmezésének egy lehetõsége címû, 1986-1989 között készített kandidátusi értekezése; a harmadik címe Új kihívások és válaszok a 90-es évek nagyvárosi fejlõdésében — Budapest , s ezek voltak a szerzõ a BME-n 1997-ben történt habilitációjának tézisei. Ez a többlépcsõs kutatás az építészeti tér filozófiai problematikájának exponálásával indul, a „mit jelent építeni?” , a „mi az építészeti tér?” és a kapcsolódó további alapkérdések felvetésével. Azonnal a figyelem centrumába kerül „a mai építészet válsága”, rögtön konstatálva, hogy ez csak része a mai általános válságnak, s ezt követi a kérdés, hogy „mivel tud a mai építészet hozzájárulni saját válsága és az általános válság fölszámolásához”. A szerzõ tudatában van annak, hogy ezek olyan súlyú
kérdések, amelyek elengedhetetlenné teszik a hazai és a külföldi szakirodalom alapos feldolgozását, s ezt kritikai elemzések keretében igen átfogóan végre is hajtja. A kandidátusi értekezés a következõ magyar szerzõkkel foglalkozott: Bleyer György, Fülep Lajos, Füst Milán, Granasztói Pál, Hajnóczi Gyula, Kepes György, Meggyesi Tamás, Mezei Árpád, Moholy-Nagy László, Pogány Frigyes, Szentkirályi Zoltán, Vámossy Ferenc és Vidor Ferenc. (Politikai önmegjelölésnek is vehetõ, hogy Lukács György és Major Máté nem kerültek bele ebbe a listába.) A tárgyalt külföldi szerzõk száma olyan nagy, hogy itt nem lehet mindet számba venni; a legfontosabbak közé tartozik: Alexander, Baudrillard, Bollnow, Eliade, Giedion, Gropius, Hegel, Le Corbusier, Leon Krier, Lévy-Strauss, Lynch, Norberg-Schulz, Sedlmayr, Venturi. Szándékosan nem említettem eddig Hamvas Béla és Martin Heidegger nevét, mert õk különlegesen nagy hatást tettek Schneller Istvánra, olyan kulcsfontosságút, hogy egész tudományos teljesítménye értékelésének centrális kérdése szerintem, hogy rendkívülien állhatatos idevágó erõfeszítése révén mit tudott elérni azzal a motívummal, amelyet kettõjüktõl vett át. Tér és hely viszonyának felfogásáról van szó, amelyet Heidegger Bauen Wohnen Denken címû írásában fejtett ki, Hamvas pedig az Öt géniusz – ban. Schneller könyvében elõbb a Hamvas-féle változattal találkozunk, késõbb azonban Heidegger-é kapja a lényegesen nagyobb hangsúlyt, olyannyira, hogy jelen kötete harmadik részében ez a Heidegger-írás teljes terjedelmében olvasható, mégpedig Schneller István saját fordításában, hiszen ezt — az építészeten messze túlnyúló — jelentõsége ellenére sem fordították még le magyarra; ez a fordítás így Schneller István speciális érdeme. A Bauen Wohnen Denken-t — Schneller István fordításában az Építés Lak(oz)ás Gondolkodás-t — Heidegger 1953-ban írta, Hamvas az Öt géniusz – t 1959-ben. Így felmerülhet a gondolat, hogy Hamvas a szóbanforgó motívumot Heidegger-tõl vette át. Azonban, még ha így lenne is, a Hamvas-féle verziónak olyan speciálisan hamvasi zamata van, hogy mindenképpen külön figyelmet érdemel. A tudományt nem szerette sem Heidegger, sem Hamvas, Hamvas azonban ezt a gunyoros becsmérelgetés, sõt a fölényes undor olyan töltetével képviselte, amilyet Heidegger azért soha sem engedett meg magának. Hamvasnál a tér pusztán kvantitatív, ahogy mondja „négyzetmilliméterre kiszámítható”, vagyis szellemileg — Hamvas számára magától értetõdõen — indifferens valóság, s „géniusz”-a csak a hely-nek van. Szabó Lajostól átvett Püthagorász-i fertõzettségemben én azt képzelem, hogy az építõmûvészetben az arány-oknak döntõ szerepük van, s annak ellenére meghatározóak a minõség szempontjából, hogy
számszerûen is megadhatók. Hiányérzetet kelt bennem, hogy — talán önkéntelenül Hamvas számszerûség-ellenességének hatására — az arány szóval nem találkoztam Schneller könyvében, pedig azt hiszem, hogy az arány „minõségi dimenzió”. Mindezzel nem akarom kétségbevonni, hogy a Hamvas-Heideggeri tér-és-hely megkülönböztetés kulcsfontosságú, csak azt gondolom, hogy a különbségük dualisztikus ad abszurdum-hangsúlyozása zátonyra vihet. Azt hiszem, hogy Schneller István szívós vizsgálataival hallatlanul sokat hozott ki a tér és a hely szembeállításából, de azt hiszem, hogy itt-ott már beleütközött e szembeállítás kiaknázhatóságának korlátaiba, pl. a tér hellyéválása természetrajzának leírására törekedve. Nem szeretnék azonban beleesni abba a szereptévesztésbe, hogy itt bírálatba és vitába bonyolódjak, mert tisztem a méltatás, és Schneller István könyvében olyan sok további méltatnivalót látok, hogy még a címszerû felsorolásukra sem lehet mód. A vitát mellõzve azért is át kell térnem a további méltatásra, mert a gótikus katedrálisok szent térmatézise (Szabó Lajos nyelvmatézis-kifejezése nyomán kreált fogalom) és a szent helyek kultuszából kinõtt görög templomok oszlopai napsütötte testiségének szentsége között minden bizonnyal van járható út. Egyébként Platon a Timaiosz – ban Hamvastól igen eltérõen fogta fel a teret (a „chora” leírásával.) Azt hiszem, hogy Schneller István könyvében alapvetõ tér-éshelyelméleti erõfeszítései mellett (amelyek számomra a határ-, a filter-, a hulladék- és egyéb városteremtõ vagy éppen városromboló terek elemzésében kulminálnak) a könyörtelen városdiagnózisok jelentik a legfõbb értéket, amelyeket évtizedrõl-évtizedre menõen, újból-és-újból felállított. A 80-as évek legelején — a nagypaneles lakótelepek létrehozásának állami-társadalmi farsangjának mámora után — a következõképpen fogalmazta az akkor egyre inkább aktuálissá váló, s ma már klasszikusnak tekinthetõ hamvazószerdás helyzetképet: „A lakótelepeken ... a szétválasztott forgalmi rend alapján megjelent az elkülönült gyalogút és forgalmi út. Nagy területi egységként a játszótér és a hatalmasra nõtt gépkocsiparkoló. Ezek között helyezkednek el — embertelenre nõtt magasságuk miatt — nagy távolságra a lakóépületnek nevezett „munkaerõ tárolók”, melyek lakásegységei, lakásai egymással és környezetükkel szinte semmiféle kapcsolatban sincsenek. A nagyszámú egymás mellé illetve egymás fölé sorolt lakás privát terébõl az utca nyilvános terébe egyetlen zárt kommunikációs csatorna, a lift, és a rendkívül szûkre méretezett bejárat vezet. Az egy szinten lévõ lakások nem értelmeznek semmiféle közösen használható elõteret, ugyanígy a ház összes lakása sem tud értelmezni közösen használható elõ- és
átmeneti tereket. A sok lakást tartalmazó hatalmas épület elszigetelt tömegként áll az õt körülvevõ ûrben. A lakótelepi közintézmények: bölcsöde, óvoda, iskola szintén a nagy tömb-belsõkben, kerítéssel szigorúan körülzárt telkek közepén helyezkednek el....Térbeli kapcsolatuk környezetükkel ezeknek sincs. A lakótelepekrõl nem csak a sokat siratott utca tûnt el, hanem az épületek és környezetük áthatásában létrejövõ határzónák egymással is érintkezõ láncolata, amelyekbõl az utca összeáll. Az átmeneti terek, határzónák bizonytalan és hiányos térbeni artikulálása ... szorosan összefügg a modern társadalom szervezõdésével. A nukleáris családegységekre, atomizált individuumokra szétesett modern nagyvárosi társadalom nem igényli a helyi közösségek alulról szervezõdõ társulását.... s egyre kevésbbé biztosít „helyet” a funkcionális mûködéshez nem feltétlenül szükséges, köztes emberi viszonylatoknak, kapcsolatoknak.” A 90-es évek végéhez közeledve már azokról a világfolyamatokról beszél, amelyek befolyásolják a mai magyar társadalmat és ezzel együtt a település hálózatot is. A következõ kihívásokat emeli ki: „- A globalizáció...magával hozza sajátos intézményi struktúráját, annak legfontosabb elemeit, a bankokat, repülõtereket, irodaházakat, szállodákat, bevásárlóközpontokat, stb., s ezek hasonló vagy egységes mintáit. Nagyon komoly veszély a különbözõ helyek uniformizálódása, egyfajta helysemlegesség kialakulása, ami azt jelenti, hogy nem csak a gyártott termékek vagy gyártósorok kezdenek el hasonlítani egymásra, hanem azok a „terek” is, amelyekben ezeket használjuk (repülõterek, szállodák, üzletek)... - Az ipari társadalmak korában kialakult városokra nagy hatást gyakorol az információs társadalom korszakába való átlépés, amely hatás térbeli értelemben kettõs. Az egyik a térben meghatározott helytõl való függetlenség. a helyhez kötõdés oldódása; a tercier szektor, de még a modern ipar is kevésbé nyersanyag, szállítás és energia függõ mint a hagyományos ipar. A másik a tér szerkezetének rejtett átalakulása, azaz a ténylegesen létezõ térszerkezet... mellett kialakul egy „virtuális” térszerkezet, ami azt jelenti, hogy meglévõ épületek, csarnokok, de lakóházak vagy közlekedési pályák is gyorsan képesek funkciót váltani. Létrejön.... a funkciók gyors térbeni átrendezõdése anélkül, hogy a nagy térbeni keretek átalakulnának.” “A „szigetszerûség” általános világjelenség úgy is értelmezhetõ, hogy a világcivilizációba integrálódott szigetek mintegy hegycsúcsokként emelkednek ki a világproblémák tengerébõl, s ez a kettõsség
megjelenik a legfejlettebb nagyvárosokban, azok térbeli világán belül is, hiszen fejlett szigetek különülnek el hanyatló városrészektõl. A relatív homogén városi szövet felbomlása, sajátos szervezõdésû területek elkülönülése.... hordoz egy közösnek mondható tulajdonságot, ....ez pedig a szigetszerûség, az elkülönülési szándék a környezettõl, a saját téri világ kialkításának szándéka.... E problémák térbeli vetülete úgy jelenik meg, hogy a rendezett szigetek és rendezetlen környezetük közötti határok egyre erõsebbek lesznek. A szigetszerûség elterjedése bizalmatlanságot, elzárkózást szül. A családi házakat betonfalak vagy más tömör kerítések rejtik el. A bérházak földszinti ablakaira, folyosó és lakásajtajaira vasrácsok kerülnek. Bezárulnak a kapualjak, elszaporodnak a biztonsági õrök..... az elzárkózott területek közötti „köz”-ök, részben a leromló magánterületek, részben leromló közterületek problémája, válsága ezáltal elmélyül.” Ezeket a fenyegetõ problémákat Schneller a következõképpen összegzi és a következõnek az elkerülhetetlenségét jelenti ki: „A szigetszerûség ...annak tételes beismerése, hogy bár a nagyvárosra....az emberi civilizációnak a „fejlõdés” mai szakaszában is szüksége van, mégsem képes a városfejlesztés az egész várost átfogóan kezelni. A közhatalomnak fel kell vállalni a település egészének kezelését, a problémák átfogó megoldását még akkor is, ha központi erõforrásokból a beavatkozásra csak egyes pontokon van ereje.” Befejezésül a könyvnek már csak egyetlen-egy, szûkszavúan tárgyalt, de különleges figyelmet érdemlõ elemérõl szeretnék beszélni, a könyv — mondhatni — „rejtett dimenziójáról”. Direkt módon ezt az a tanulmány jeleníti meg, amely a következõ címet kapta: Szent, profán és „démoni” helyek és az építészet. A cím lábjegyzete szerint ezt az Evangélikus Sajtóosztály adta ki 2001-ben, a Gyülekezetpedagógiai Füzetek egyik számában, amely a következõ címmel jelent meg: A szent és a profán korunk egyházmûvészetének tükrében. Ez a nagyszerû írás A „ h e l y ” a könyv elejétõl végéig a városépítészet és a várostörténelem kontextusában tárgyalt problémáját a s z e n t h e l y vallástörténeti-vallástörténelmi perspektívájába viszi, s ebben elemzi. Eliade nyomán a „szent helyet” elõször az archaikus vallások évrõl-évre ismétlõdõ, a világot újra-t e r e m t õ nagy rituális ünnepei helyszíneként írja le, s ezzel talán akaratlanul is felhívja a figyelmet „tér”, „teret-adás” és „teremtés” a magyar nyelvben etimologikusan adott belsõ kapcsolatára, ami heideggeres etimológiai
spekulációkra is ösztönözhet, Heidegger a német nyelvbõl etimologikusan kibányászott eredményeitõl bizonyára különbözõen, a „teret” illetõen pedig talán barátságosabban. Schneller vizsgálata az archaikus vallásoktól a Bibliához vezet, „A” templom ószövetségi szerepéhez, majd a János-evangéliumnak azokhoz a soraihoz, amelyek már feloldják a templom abszolútizálását. A keresztény templomépítészet csodái a „mennyei Jeruzsálem”-nek akarnak helyszínt adni a siralom völgyében, mintegy a hívõk „Noé bárkái”-ként. „Az újkorban igen jelentõs változás történik a szent helyek világot szervezõ szerepét illetõen” — mondja Schneller. „A szent egyre jobban visszahúzódik a világból, mind a térben, mind az idõben..... Az újkor építészete, de különösen a historizáló építészet emlékei kiváltképpen jellemzik ezt a folyamatot oly módon, hogy a kitüntetett helyek, épületek építészeti stílusául korábbi korok tökéletesnek tartott formáit idézték meg. Kifáradt az az erõ, amely valóságos kapcsolatot tudott volna teremteni a transzcendens dimenzió és a pragmatikus szemléletû világban megjelenõ feladat között.” Ma már „el-el tünedezõben (van) az egyes helyek sajátos jellege” — tereli rá az írás az olvasót a mára. „Hasonló áruk, intézmények, szokások, technikák öntik el a világot, s ... a helyi karakter szétfoszlóban. Visszatérni látszik ugyanakkor a kitüntetett hely iránti pszeudo-vallásos igény. Az igazi szenzáció a nagy vagy a legnagyobb épület....Úgy tûnik, a nagyság önmagában vált feladattá, kihívássá. Megacenterek, hypermarketek, több ezer fõs kongresszusi központok, bevásárló központok,.... multiplex mozi centrumok, koncerttermek, óriásstadionok, szórakoztató és élményparkok, felhõkarcolók épülnek, s az emberek „big mac”-et esznek a világ fontos városaiban..... A nagyméretû „város a városban” jellegû épület vagy épületegyüttes úgy akarja felfokozni a valóság intenzitását, hogy mindezen közben nem sugároz ki semmit a környezetébe, sõt elnyeli mindazt ami beléje kerül, önmagának elég „fekete lyuk” a város „térképén”..... Környezetével a mindennapi “profán” világgal kapcsolata pusztán funkcionális. Igazából a szenttel éppen ellentétes, démoni hatású. Különösen vonatkozik ez a fogyasztás „templomaira”, a bevásárlóközpontokra, ahol a birtoklás és a szórakoztatás elválaszthatatlanul összefonódik”. Bár az írás lát némi túlzást Hankiss Elemér idevágó megfogalmazásaiban, mégis idézi: „A bevásárlóközpont ... értelmezhetõ úgy is, mint negatív transzcendencia; mint egy szünet nélkül folyó fekete mise, amely az alantas ösztönöket és a Gonosz Szellemet emeli oltárra...” A diagnózist Schneller István azzal zárja, hogy „ a szent ezenközben visszahúzódik a valamikori profánba, az emberi léptékû mindennapok
világába, a kis léptékûbe, a nem feltûnõen nagyba.... Az újonnan épülõ templomok meghúzódnak a magas házak, vagy a korábbi nagy lakótelepi házak tövében..... nem hatalmas méreteikkel, magasba törésükkel, legújabb építéstechnikai megoldásaikkal akarnak kitûnni környezetükbõl...... A rejtõzködés a tudatosan vállalt egyszerûséget, sõt eszköztelenséget jelenti, a „kevesebb több” vagy a „majdnem semmi” elv tudatos alkalmazását”, s ez az egyszerûség mintegy „a globalizáció repedéseibe” nyomul be. Tartalmi iránymutatásként Schneller ehhez a következõket fûzi: „A transzcendenciának, amely a legvalódibb értelemben vett Más, a végtelen ideájának, amely az emberi lelket élteti, ma is megvan a szent „helye”. Ez pedig a 20. század — témánk szempontjából — legjelentõsebb gondolkodóinak szemében, a velünk szemben álló, másik emberrel való viszonyban, elsõsorban a dialógusban, vagy, hogy helyét is megnevezzük, a másik ember arcában van” — mondja, Lévinasra hivatkozva, s õt hosszan idézve. Az írás azzal a bíztatással zárul, hogy „a szent mindenütt elõállhat, ahol az emberek személyes hitelességgel „Isten nevében” találkoznak”, majd hozzáfûzi, hogy „e találkozást — építészeti értelemben — leginkább azok a helyek nehezítik meg, amelyek mai életünk kiemelkedõ tömeges együttléteit, mint tömeges (személytelen) „centrumok” szolgálják.” Amint már volt róla szó, a kötet Schneller István Heidegger-fordításával zárul, amelyet két Heidegger-centrikus tanulmány elõz meg, s ezek együtt adják a kötet harmadik, utolsó részét. Miután elõbb láttuk, hogy Schneller István milyen nagy hangsúlyt adott Lévinasnak, s tudva, hogy pályájának kezdetén Lévinas Heideggerbõl indult ki, de késõbb sok dologban élesen szembefordult vele, felmerülhet bennünk a kérdés, hogy Schneller István hogyan tudja magában közös nevezõre hozni két nagy mesterét. Az olvasó csak várhatja, hogy errõl majd olvashat Schneller István egy további írásában, amelynek megírását remélhetõleg tervbe veszi. E probléma vizsgálatában nagyon sokatígérõ lenne kikérni Bacsó Béla, az ELTE Esztétikai Tanszéke vezetõjének véleményét is, aki az egyik legkíválóbb hazai Heidegger-szakértõ, s aki Schneller István könyvének nagyszerûen summázó és orientáló fülszövegét írta. Végezetül ide kívánkozik még Ady Endre Intés az õrzõkhöz címû költeményének második versszakaa: „Õrzõk, vigyázzatok a strázsán,
Az Élet él és élni akar, Nem azért adott annyi szépet, Hogy átvádoljanak most rajta Véres és ostoba feneségek. Oly szomorú embernek lenni S szörnyûek az állat-hõs igék S a csillag-szóró éjszakák Ma sem engedik feledtetni Az ember Szépbe-szõtt hitét S akik még vagytok, õrzõn, árván, Õrzõk: vigyázzatok a strázsán.” Schneller István: Az építészeti tér minõségi dimenziói. Librarius Kkt, Kecskemét, 2002. 272 oldal
