Intés a gyűlölet ellen

Intés a gyűlölet ellen Az 1944. szeptember 26-i szárazajtai tragédiára emlékeztek Az 1944. szeptember 26-i magyarellenes mészárlásra emlékeztek a tragédia évfordulóján Szárazajtán. Az erdővidéki faluban 67 évvel ezelőtt a Iuliu Maniu Erdélyi Önkéntes Ezred Gavril Olteanu vezette brassói különítménye tizenkét helybéli magyart végzett ki – közülük kettőt lefejezett –, egyet súlyosan megsebesített, néhányat pedig súlyosan bántalmazott. „Van, aki megkérdezi, hogy mire való az emlékezés. Van, aki azt mondja, hogy ideje volna fátylat borítani a múltra, s ezzel együtt az 1944 szeptemberében Szárazajtán történtekre. Talán igazuk is lehet, de ne tévesszük szem elől, hogy ha az elődeinkkel történteket, ha népünk történelmét a feledés homályában hagyjuk, jövőnk sem lesz” – ezekkel a szavakkal fordult a szárazajtai református templomot zsúfolásig megtöltő gyülekezethez Bartalis Szélyes Pál. Az egyházközség lelkésze az Apostolok cselekedeteiből idézve a Damaszkusz ellen gyűlölettel és a pusztítás szándékának dühével induló, a keresztényeket kíméletlenül üldöző Saulus történetéhez hasonlította az 1944. szeptember 25-26-án az erdővidéki falura törő Maniu-gárda tettét. Kiemelte azonban azt a lényeges különbséget, hogy míg a Damaszkusz felé igyekvő Saulusnak egy látomás hatására a szíve megenyhült, s megtérve immár Pál apostolként hirdette az új hitet, addig a Maniu-gárdát és vezetőjét, Gavril Olteanut elvakította a gyűlölet, az ő esetükben nem következett be a Bibliából ismert pálfordulás. „Ma sincs annál fontosabb, mint meghallani Krisztus szeretetet hirdető szavát, ezért úgy kell emlékezni, hogy ne gyűlölködjünk” – fogalmazott Bartalis tiszteletes. Gubcsi Lajos, a magyar Honvédelmi Minisztérium kommunikációs cégének (Zrínyi Média Kft.) nemrég lemondott vezetője felol-

vasta Hende Csaba honvédelmi miniszternek a szárazajtaiakhoz intézett levelét, amelyben a tárcavezető egyebek mellett megemlíti, hogy a Szárazajtán kiontott vér még drágábbá teszi a szülőföldet. Ezt követően Gubcsi átadta a szárazajtai Lármafa Kulturális és Sportegyesületnek az általa létrehozott, a Kárpát-medence történetéről szóló, hat díszkötetből álló Ex libris-díjat. Kovászna megye tanácsának elnöke, Tamás Sándor a régi megyezászlónak egy újonnan készült példányával ajándékozta meg a falut, összefogásra buzdítva a közösséget. A megemlékezés az áldozatoknak a falu központjában álló emlékművénél folytatódott. Vargha Mihály Sepsiszentgyörgyön élő szobrászművész 1994-ben felállított, az áldozatokat jelképező alsórákosi bazaltoszlopokból álló alkotása előtt a szárazajtai fiatalok rövid műsorát követően Bacon község polgármestere, Bardocz Csaba békére intő szavakkal fordult a gyülekezethez. Az áldozatok leszármazottai, egyházi és világi intézmények, valamint magánszemélyek helyeztek el virágokat az emlékmű talapzatán.

A magyarok ellen az volt a mondvacsinált vád, hogy fegyveresen segítették a németeket a falu térségében 1944. szeptember 4-én kibontakozott román– német katonai összecsapásban. Ezt megelőzően Románia 1944. augusztus 23-i átállása nyomán a szovjet és a román csapatok gyors előrenyomulásba kezdtek, szeptember 2-án pedig román csapat fészkelte be magát Szárazajta térségében. Az egység két nap múlva egy visszavonuló kisebb német csoporttal tűzharcba keveredett, az összetűzés mindkét oldalról áldozatokat követelt, néhány szárazajtai román lakos pedig helybéli magyarokat tett felelőssé tizenhárom román katona életéért. Sepsiszentgyörgy szeptember 8-i elestét követően a román csapatok visszatértek, és a szovjetekkel közösen újra megszállták Szárazajtát, de nincs adat arról, hogy ezek a helyi magyarokat vétkeseknek találták volna az elesett román katonák ügyében. A magyarok vétkességét az 1954ig elhúzódó ún. Szárazajta-per során meghallgatott román katonatisztek, illetve román katonai források sem tudták megerősí-

Szárazajta, 2011. szeptember 26. Virágok a gyűlölet és a feledés ellen

3

teni. A feltevések, a hallomásból szerzett információk, valamint a korábbi sérelmek viszont elegendőknek bizonyultak ahhoz, hogy a Gavril Olteanu vezette brassói Maniu-gárda néhány szárazajtai román lakos közreműködésével 1944. szeptember 25-én éjszaka megtervezze, majd másnap reggel végrehajtsa a vérengzést. Ennek során a gárdisták saját otthonában lőtték meg a 34 éves Gecse Bélát, a 35 éves Málnási Józsefet, az iskolaudvarba erőszakkal összeterelt

falunépe szeme láttára lefejezték a Nagy-fivéreket, a 21 éves Sándort és a 25 éves Andrást. Ugyanott agyonlőtték a 49 éves Szép Albertet és feleségét, az 50 éves Málnási Reginát, a 38 éves Tamás Lászlót, a 38 éves Elekes Lajost, a 42 éves Szép Bélát, a 62 éves Németh Gyulát, a 62 éves Szabó Béniámot és az 51 éves Németh Izsákot. Sortüzet lőttek még a 39 éves Nagy D. Józsefre, akinek a lövések egyike csak a fogsorát roncsolta szét, sebeiből pedig felépült. Ennek a tragédiának az előz-

ményeit, körülményeit és következményeit tárgyalja a baróti Tortoma Kiadó gondozásában most megjelent Szárazajta című kötetem második, bővített kiadása. A visszaemlékezések mellett a nyomozati, illetve peranyagból is bőven merítő, terjedelmes levéltári forrásközléssel ellátott könyvet a megemlékezés zárásaként mutattuk be.

Benkő Levente

Tízéves a Közmag

4

Humán vagy reál tantárgy-e a közgazdaság? Költői a kérdés, a válasz sem kétséges rá, mégis feltették, mégis el kellett hangoznia Torockón, a Brassais Véndiák Alapítvány Ifjúsági Szabadidő Központjában, az ifjúsági diákmagazin tizedik évfordulója alkalmából. Persze, aki csak egy könyvelő vagy egy banktisztviselő számsorait, egyenlegeit, mérlegkönyvét látja, könnyen a hagyományos szemlélet végletekig leegyszerűsített változatának csapdájába eshet. Hiszen a mai közgazdaság régen nem csupán pénzügy és számvitel, de munka- és a vállalkozáskultúra, a marketing, a menedzsment is, mind-mind a társadalomtudományokra, a mélylélektani ismeretekre épít. Elég, ha példának a reklámok tudatalattinkat megcélzó rafinériáira hivatkozunk. Amikor tíz évvel ezelőtt egy lelkes csapat a Közmagot elindította, még az alakuló piacgazdaság varázsának, a fogyasztói társadalom közelségének az illúziójában éltünk, a hozzánk is begyűrűző világválság csak később józanított ki valamennyire. A gyors és könnyű meggazdagodás csábító szirénhangjai mellett csak később kezdtünk rádöbbenni az átgondolatlan terjeszkedés korlátaira, a nyersanyag- és energiaforrásaink szűkösségére, a de-

Sziklaszilárd háttérrel. A tízéves Közmag csapata.

mográfiai robbanásra, az emberi tevékenység okozta klímaváltozások visszafordíthatatlanságára, természeti környezetünk felelőtlen kiszipolyozására, a civilizáció önmaga okozta fenyegetéseire. De a valósággal való higgadtabb szembenézés sem jelenthetett hátraarcot, sőt az emígy árnyalt piacgazdaság kialakulása még szükségesebbé tette a gazdasági kultúra propagálását. Az új időknek új dalait nemcsak a pénzügyi siker csúcsait megcélzó vállalkozóknak, átmeneti korunk mediatizált sztárjainak, de a piacon önmagukat felkínáló egyszerű munkavállalóknak is el kellett sajátítani. És

nem lehet vitás, a két csoportból melyik a népesebb... Brassais középiskolás diákok, a közgazdasági osztályok tanulóinak lapjaként tíz éve indult a Közmag. Igaz, eleinte még inkább csak a napi leckét próbálták másképpen felmondani, de az eleven, a lüktető diákélet, a szórakoztató, olvasmányos ismeretterjesztés is hamar bekerült a lapba. Az egykori diákszerkesztők mostanára már az egyetemet, a mesterit is maguk mögött hagyták. Van, aki a doktorátussal viaskodik, van, aki már a saját maga ura, kinőtték magukat az alapítók. A kolozsvári Brassai Gimnázium közgazda-

sági osztálya viszont megszűnt, a lapot a Romániai Magyar Közgazdász Társaság vette védőszárnyai alá. Az RMKT Ifjúsági Frakciójával pedig kialakult az a bázisközösség, amelyből a megújult szerkesztőbizottság is verbuválódott.

Ők azok, meg néhány idősebb támogató, akik a tizedik évfordulón úgy álltak a fényképezőgép lencséje elé, hogy háttérnek a Székelykő rendíthetetlen sziklatömbjét választották. Ilyen kőkemény, sziklaszilárd hátteret, mun-

katársakat és olvasókat kívánunk nekik a következő tíz-húsz-harminc esztendőre is!

Krajnik-Nagy Károly

A XVII. Partiumi Honismereti Konferencia A Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság 2011. augusztus 26-a és 28-a között Mezőhegyesen, Békés megyében szervezte meg a XVII. Partiumi Honismereti Konferenciát. A rendezvény társszervezői voltak a Debreceni Egyetem Néprajzi Tanszéke és Mezőhegyes Önkormányzata. A konferencia fővédnöke Hende Csaba honvédelmi miniszter, védnöke Bartha Elek, a Debreceni Tudományegyetem tanszékvezető tanára és Kovács József parlamenti képviselő, kórházigazgató főorvos volt. A Szózat eléneklése után Csűry István, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke és Markovits Milán főhadnagy, tábori lelkész tartott áhítatot. Dukrét Géza, a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság elnöke köszöntötte a megjelenteket. Üdvözlő beszédet mondott Dénes Zoltán debreceni egyetemi docens, mint társszervező, Isaszegi János ny. vezérőrnagy, Bartha Elek tanszékvezető egyetemi tanár, Kovács József parlamenti képviselő, Bognár Levente, Arad alpolgármestere, Kovácsné Faltin Erzsébet, Mezőhegyes polgármestere, Borbáth Erika, a Magyar Művelődési Intézet főigazgatója, DebreczeniDroppán Béla, a Honismereti Szövetség elnöke, Révász Gizella, a Határon Túli Magyar Emlékhelyekért Alapítvány elnöke és Antalné Erdei Dóra, az Általános Művelődési Központ igazgatója. A konferenciát megtisztelte jelenlétével Hasas János az RMDSZ országos elnöksége nevében, valamint Tóth József emeritus

professzor, a Pécsi Egyetem volt rektora és Balázsi József, Érsemjén polgármestere. Ezt követően átadták a Fényes Elek-díjakat. Az idén díjban részesült Wanek Ferenc (Kolozsvár), Makai Zoltán (Nagyvárad), Halász Péter, a Honismereti Szövetség tiszteletbeli elnöke (Gyimesközéplok). Az elnökség döntése alapján Höhn József megkapta posztumusz a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság tiszteletbeli tagsági címet. Az elismerő oklevelet és a tagsági könyvecskét özvegye vette át. A konferencia fő témái: a védelmi rendszerek, a nagybirtokok és az ipar története a történelmi Partiumban és Bánságban. Az előadások sora hagyományosan a konferenciának helyt adó Mezőhegyes megismerésével kezdődött. Tóth József emeritus professzor (Pécs) Mezőhegyes és környéke földrajzi viszonyait, Dénes Zoltán (Debrecen) Mezőhegyes történetét ismertette, Starmüller Géza (Kolozsvár) a Partium Erdélyhez való kötődéséről és a partiumi várrendszerről értekezett, Isaszegi János (Budapest) pedig Mezőhegyesnek a török hódoltság alóli felszabadító harcokban játszott szerepéről beszélt. Ezután Dukrét Géza fényképeiből Pásztai Ottó fotókiállítást nyitott meg Épített örökségünk Bihar megyében címen. Ezt követően a társaság a várossal ismerkedett. Meglátogattuk Magyarország legnagyobb ménesét, s a műemlék épületeket, este pedig egy felemelő hangversenyt hallgattunk meg a helyi Szent György-templomban.

Másnap délelőtt, programon kívül, Kovács Rozália egy műemlék elpusztítását ismertette: Érmihályfalva és Érsemjén határán, a határátkelő felé vezető úton egy, a 19. század közepe táján épült, egylyukú téglahidat romboltak le. Ezután Fleisz János és Fleisz Judit (Nagyvárad) Magyarország 20. század eleji gazdasági fejlődéséről, ezen belül a partiumi iparosodási törekvésekről, Dánielisz Endre (Nagyszalonta) Szalonta várának históriájáról, Pásztai Ottó és Makai Zoltán (Nagyvárad) pedig Bihar megye ipartörténetéről értekezett. Dukrét Géza (Nagyvárad) bemutatta a múlt század elején tevékenykedő iparteremtő nagyváradi személyiségeket, Puskel Péter (Arad) Arad ipari fejlődését ismertette a céhes élettől az ipari parkokig, Jancsó Árpád (Temesvár) az Arad–Temesvár vasútvonal történetéről és jelentőségéről értekezett, Kupán Árpád (Nagyvárad) Mezőtelegd ipartörténetét ismertette. Dénes Zoltán Nagybirtokok a Partiumban és a Bánságban címen tartott átfogó előadást, Vajda Sándor (Borosjenő) a világosi Bohus család birtokairól és szerepéről beszélt. Szabó István (Sarkad) a sarkadi cukorgyár szomorú történetét, Tácsi Erika (Temesvár) a temesvári nyomdákat mutatta be. Blazovits László egyetemi tanárnak (Szeged) a gyulai vár alkalmazottai számára 1520. május 11-én kiadott rendtartásáról szóló tanulmányát Kalmár Edit (Mezőhegyes) olvasta fel. Ujj János (Arad) az aradi vértanúk tiszteletére a Kárpát-medencében állított emlékműveket, emléktáblákat is-

5

mertette, mintegy felvezetve egyben az erről szóló, most készülő könyvét. Az utolsó előadást Merlák Zsuzsa (Mezőhegyes) tartotta, aki a város katonai és ipartörténeti emlékeit ismertette. A konferencia tisztújító közgyűléssel végződött, amelyen Dukrét Géza elnök beszámolt az utóbbi négy év tevékenységeiről. A kiegészítő hozzászólások utáni tisztújításon Dukrét Gézát elnökké, Bara Istvánt (Szatmárnémeti) alelnökké, Mihálka Nándort ifjúsági alelnökké, Kiss Anna-Máriát pedig titkárrá választották. A napot záró polgári esten közreműködött Farkas Major Annamária előadóművész, operaénekes. A harmadik nap szakmai kirándulással folytatódott Hódmezővásárhelyen, Széphegyi László építészmérnök vezetésével. Megtekintettük a református ótemplomot, a városházát és a Fekete Sas vigadót, Orosházán a Jézus szívének szentelt római katolikus templomban megkoszorúztuk gr. Széchenyi Miklós nagyváradi püspök sírját. Újkígyóson Harangozó Imre vezetésével megnéztük a Szűz Mária Szent Nevének tiszteletére szentelt templomot s a

A mezőhegyesi konferencia részvevői

Wencheim család sírhelyét, valamint a népfőiskola gyűjteményét, Szabadkígyóson a Wenckheimkastélyt. Gyulán Dénes Zoltán vezetésével megnéztük a városháza dísztermét, ahol azalpolgármester fogadta a társaságot. A konferenciát anyagilag támogatta a Debreceni Egyetem

Wanek Ferenc laudációja

6

A Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság kolozsvári fiókszervezetének vezetője, Wanek Ferenc sokfelé ágazó életútja messziről indult. Erdélyben, a Szeben megyei Nagydisznódon született 1944. október 21-én. Édesapja a szász Wanek Franz Traugott kőolajfúró mérnök, édesanyja Tonk Karolina volt. Bátyja, Wanek Péter Ferenc építészmérnök. A lelkes, törekvő, ambiciózus jelleméhez feltehetően az is hozzájárult, hogy édesapa nélkül nőtt fel. Ugyanis 1944. augusztus 25-én, a németek elleni pálfordulás harmadnapján, pontosan tudva, hogy kicsoda, a kőolajfúró mérnököt az utcán lőtték le Plojesten, mert német volt. Édesapja halálhírét csak két hónappal később tudta meg az édesanyja, két nappal Wanek Ferenc születése után, ekkor bátyja, Péter Ferenc még csak két és fél éves volt. Felesége Boros Judit matematikatanárnő, a kolozsvári Apáczai Gimnázium aligazgatója. Gyermekei: Andrea Enikő képzőművész, vállalkozó, Ferenc

Néprajzi Tanszéke, a Debreceni Egyetem Hallgatói Önkormányzata, Békés megye és Mezőhegyes önkormányzata, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület.

Dukrét Géza

képzőművész, reklámgrafikus, Tamás pedig számítógép-forgalmazó és -javító. A szabad idejében botanikát, zenét, költészetet szerető, tájfutó és természetjáró Wanek Ferencet – aki nem akármilyen fokon foglalkozik Erdély középkori történetével és vártörténetével – megkérdeztem, minek vallja magát. Geológus vagyok – volt a rövid válasza. Tudományos kutatási területei a földtan, őslénytan, rétegtan, tudománytörténet, de a földfelszínalaktan és környezetföldtan is. Tudományos dolgozatai 86 kötetben, folyóiratban és konferencia-kiadványban jelentek meg. Ezen kívül még 55 előadás-­kivonat, 30 tudománynépszerűsítő írás, 60-nál több újságcikk, recenzió, előszó, tankönyvfordítás jelent meg tollából. Kéziratos kutatási jelentéseinek, szakértői véleményeinek száma több mint 130. Gyermekkorában botanikus akart lenni, ugyanakkor rajztehetsége is megmutatkozott. 1962-ben érettségizett Nagyváradon, majd Kolozsváron elvégezte a 3 éves Tanárképző Főiskola Képzőművészeti Karát. Szeretettel emlékszik vissza Kristófi János és Mottl Román nagyváradi, valamint Forró Antal, Balaskó Nándor és Mircea Vremir ko-

lozsvári tanáraira. 1966–68-ig általános iskolai rajztanár volt a Bihar megyei Fugyivásárhelyen, Nagyváradon és Bihardiószegen. Sokat rajzolt, festett, rájött, hogy a művészet nem tűri meg a középszerűséget, úgy gondolta, neki más területen kell keresnie a teljes értékű életet. Ugyanakkor a diószegi iskolában az erős nacionalizmus légköre elgondolkoztatta, hogy olyan foglalkozás után nézzen, ahonnan nem lehet általános oktatásba kerülni, s ez a geológia volt. Dicséretére válik, hogy két és fél éves rajzpedagógiai gyakorlata alatt, az ő biztatására többen indultak falusi környezetből képzőművészeti pályára, olyanok, akik később fényesen bizonyítottak (Igazság Radu, Márkus Barbarossa János, Ioan Mihele, Murányi­ Mátza Éva és mások), akik közül egyesek főiskolai tanárok lettek, és később az ő gyermekeit is tanították. 1973-ban a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Biológia, Földrajz és Földtan Karának földtan szakán Wanek Ferenc évfolyamelsőként 10-es általánossal államvizsgázott. Dolgozott bányában, volt geológuskísérő, térképező geológus, kutató és főkutató a kolozsvári Földtani Kutató és Feltáró Vállalat belényesi és óradnai részlegén, a Nagy-Szamos forrásvidékén, a BBTE Árokaljai Kutatóközpontjában, szakértő a MOL megbízásában, majd főkutató Románia Földtani Intézetének kolozsvári fiókjánál. A doktori disszertációja megvédése körüli időben, amikor már felvállalta az állami támogatású, önálló erdélyi magyar tudományegyetem ügyét felkaroló Bolyai Társaság elnöki feladatát, sok, olykor durva támadás érte, így dolgozata nyilvános megvédésétől elállt. 1997-től egyetemi oktatóként is működött. Előbb a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Biológia–Földtan Karának magyar tagozatán a földtan, őslénytan és rétegtan tanára, majd főállásban, 2003–2009 között adjunktus a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem kolozsvári Tudományok és Művészetek Karán, általános, regionális és környezetföldtant, valamint földfelszínalaktant adott elő. Ezekkel párhuzamosan, a BBTE Földrajz Karán a fizikai földtan és Románia regionális földtana tantárgyakat tanította. Megemlítendő, hogy mindeközben államvizsgai és diáktudományos dolgozatokat vezetett, háttérirányítással segítette a geológus egyetemisták önképző körét, szakmai diáktáborok irányítója volt, bányászati, kohászati és földtani, valamint tudománytörténeti konferenciákat szervezett (eddig összesen 26-ot), lexikonkötet- és kiadvány-lektorálásokat végzett, a tudománynépszerűsítés terén pedig előadások, filmek, televízió- és rádióműsorok, múzeumi kiállítás-rendezések fűződnek nevéhez. Hosszú azoknak a szakmai és társadalmi szervezeteknek a sora, amelyeknek aktív tagja. Hogy csak néhányat említsek: a Magyar Tudományos Akadémia köztestületi tagja (2010-től), alapító tagja az Erdélyi Magyar Műszaki Tudományos Társaságnak, a Bolyai Társaságnak és a Collegium Transsilvanicumnak. Számos bel- és külföldi szervezet vezetőtestületi tagja. Külföldi tanulmányi ösztöndíjakban részesült,

1992-ben a Magyar Tudományos Akadémia, a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia, 2001-ben pedig a Domus Hungarica jóvoltából. Ezeken kívül oktatói ösztöndíjak, kitüntetések, tiszteletbeli tagságok, díjak, emlékérmek, elismerő oklevelek sora zárul egyelőre a 2010-ben kapott Báthory István-díjjal, amit az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácstól a Bolyai Egyetem újraindítása érdekében kifejtett kimagasló tevékenységéért kapott. Igen jelentős tudománytörténeti tanulmányai közül elsősorban a 2009-ben megjelent Hitvallás és Tudomány – az Erdélyi Múzeum-Egyesület kiemelkedő személyiségei című ünnepi kötetben Koch Antalról (1843–1927), a magyar geológia egyik legjelentősebb alakjáról, a 19. és a 20. század kolozsvári és budapesti magyar földtanoktatás egyik meghatározó egyéniségéről írt dolgozatát említeném. Külön tanulmányai: Az erdélyi földgáz felfedezésének igaz története, A földtanoktatás története a Bolyai Tudományegyetemen stb. Szakdolgozatai összeállításánál hasznát vette rajzkészségének. A földtant megelevenítő, az ásványok, kőzetek és kövületek szerepét-rendeltetését tükröző kiállítások szakszerű rendezését is vállalta.

STARMÜLLER GÉZA (Elhangzott a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság XVII. Partiumi Honismereti Konferenciáján, Mezőhegyesen, 2011. augusztus 26-án.)

7

Galéria

Váczy Margit születésének centenáriumára

8

Váczymama! – mindannyian, ezerszám csak így emlegettük a Brassaiban. Az akkor kissé gunyoros, diákcsínyes becenév tulajdonosának emlékét mára teljes tisztelettel idézem fel. Neki is köszönhetem, hogy képzőművész-rajztanár lett belőlem. Ma is magam előtt látom kis, törékeny alakját, szelíd tekintetét, s amint sietős léptekkel viszi a számára kicsit túlméretezett osztálynaplót. Óráin kissé sipító hangon próbálta fegyelmezni a zajos osztályt. Szép kalligráfiával, de már reszketeg kézzel írta be a jegyet az ellenőrzőbe. Idős volt már, nyugdíjazás előtt állt. Biztatott, hogy a rajzórákon kívül, szabadidőmben is festegessek. Aztán szólt, hogy hozzam be az iskolába a képeimet, kiállított az osztály elé, s nekem minden rajzomról mesélnem kellett. Brassais napokon ezekből a munkáimból rendezett kiállítást a könyvtárteremben. Nemrég Bartók Katalin egyetemi tanár, a Váczyhagyaték gondozója hívta fel a figyelmemet, hogy Váczy Margit idén lenne százéves. Felmentem a lakására átnézni a hagyatékot. Először egy régi bőröndöt nyitottunk ki. Tele volt egy élet emlékeivel: kiállításokról írt és kiollózott régi újságcikkekkel, fiatal- és idősebb kori fényképekkel, számos festmény fotómásolatával, művésztársak kiállítására szólító meghívókkal, iskolai és egyetemi oklevelekkel, kiállítási vendégkönyvekkel, s még hosszan sorolhatnám az ereklyéket. Több megsárgult, hos�szúkás névjegykártyán egyszerűen csak ennyi szerepelt: „Dr. Váczy Margit tanárnő, Kolozsvár”. Pedig hozzá lehetett volna írni azt is: festőművész, restaurátor, jogászdoktor. Váczy Margit 1911. május 6-án született Abrudkerpenyesen, református családban. Bevallása szerint már az elemiben kedvenc időtöltése volt lerajzolni mindent, amit látott, de főleg növényeket, virágokat. 1930-ban érettségizett Gyulafehérváron. 1930 és 1934 között Kolozsváron, majd Temesváron végezte el a Belle Arte Képzőművészeti Főiskolát Catul Bogdan, Aurel Ciupe, Papp Sándor és Romul Ladea tanítványaként. Oklevelének tanúsága szerint a képzőművészeti főiskolán akkoriban olyan tárgyakat tanítottak, mint például alakrajz, festészet,

Munka közben

szobrászat, díszítőművészet, síkmértan, perspektíva, művészettörténet, művészi anatómia, esztétika, műépítészet, pedagógia, kompozíció. Festészeti vizsgamunkái közé tartozott az akt, a fejtanulmány és a kompozíció. A négy főiskolai év után egyetemi tanulmányainak ötödik esztendejét Budapesten a Képzőművészeti Akadémia képrestaurátori szakán végezte. Szívvel-lélekkel dolgozott. Egy vele készült interjúban így emlékezett: „Ajánlólevelet kaptam a Louvre-ba; nyakamba vettem a világot, elindultam kitanulni a mesterséget. Pontosan tudtam, mit vállalok. Nem csak alkotni kell, meg is kell őrizni a műalkotásokat.” Tanulmányai kiegészítéseként Európa számos híres múzeumának restaurátor műhelyében, így a Louvre mellett a bécsi Kunsthistorisches Museumban, a müncheni Alte Pinakothekében, emellett Velencében, Rómában, majd a budapesti Nemzeti Múzeumban is dolgozott. 1935-ben indult el a rajztanári pályán a gyergyószentmiklósi Római Katolikus Leánygimnáziumban, ahol 1938-ig tanított. Ezután lett a kolozsvári Állami Tanítóképző tanára. Pericle Capidan, az ekkor már neves művészpedagógus újabb, egyéves pári-

zsi tanulmányútja idejére a fiatal és törékeny Váczy Margitot kérte fel a helyettesítésre, akinek tudására és igényességére jellemző, hogy még a fiúosztályban is kézben tudta tartani a gyeplőt, és fegyelmezni tudta a rakoncátlankodókat. Váczy Margitot 1940. november 23-án 13 férfikandidátus társaságában egyedüli nőként avatták a jogtudományok doktorává a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemen. Mindig célratörő és határozott természete vezérelte, ennek is köszönhette, hogy művészi-tanári pályája és jogi tanulmányai mellett a matematika–földrajz tanári szakot is elvégezte. „Bolondnak hisznek” – mentegetőzött, amikor mindezekről faggatták. 1967ben szerezte meg a II., majd 1969-ben az I. tanári fokozatot. Erdélyben ún. megyeközi szaktanfelügyelő is volt. A legtöbbet kolozsvári középiskolákban tanított, 38 éves tanári pályája utolsó szakaszában, 1950-től az 1971-ben bekövetkezett nyugdíjazásáig a 7-es Számú Középiskola – a mai Brassai Sámuel Gimnázium – tanára volt. 1968-ban az oktatásban kifejtett különleges érdemeiért Éltanár oklevelet kapott az akkori tanügy-minisztériumtól. 83 éves korában, 1994. április 25-én hunyt el Kolozsváron, a Házsongárdi-temetőben nyugszik. Az előbb említett régi bőröndből újabb kincsek kerültek elő. Meghívók és fényképek F. Ferenczy Júlia 1947. június 1-jén a Vármegyeházán megnyílt kiállításáról, Lövith Egon 1987-ben megnyílt rajzkiállításáról, Röser Ferencnek a Klub Galériában – a mai Báthory-líceum könyvárában – megnyílt ötvös-zománc kiállításáról, és így tovább. Számos kicsengetési és érettségitalálkozó-kártya, köztük a kolozsvári Állami Tanítóképző 1946-ban végzett növendékeinek 35 éves érettségi találkozó kártyája, a Kolozsvári Képzőművészek Egyesülete által dr. Váczy Margit nevére kiállított 124. számú tagsági könyv 1947-ből. Ebben az áll, hogy „foglalkozásának gyakorlása érdekében szabadon közlekedhet, és a szabadban való rajzolást és festést zavartalanul folytathatja s mindenféle közmunka alól mentes”. A magyar, román és orosz nyelvű tagsági igazolványát Folyovich Miklós Endre elnök és Brósz Irma titkár írták alá. Aztán a bőröndből sérelmek is előkerülnek. Egy, a művész-szövetséghez 1984. december 10-én kelt, kézzel írt beadványában az áll, hogy tagsága ismeretlen okokból és nem személyes hibájából adódóan szűnt meg, ezért kéri újrafelvételét, amit persze, nem kapott meg. 1978-ban Désen egyéni kiállítása nyílt. Az akkori magyar nyelvű megyei lap, az Igazság erről így írt: „Dr. Váczi Margit orvos, műkedvelő képzőművész alkotásaiból nyílt tárlat”… Másnap Ejnye cím alatt jött a helyesbítés: „Váczi Margit, a kiállító valóban doktor, de nem orvos, hanem művészettörténelemből szerezte doktori címét (…) a képzőművészetet nem amatőr fokon műveli, hiszen egykor a képzőművészeti főiskolát végezte”. Ejnye, ejnye – javítanám tovább 33 év távlatából a pontatlanságokat, hiszen a művésznő nevét kétszer is tévesen írták le, azaz i-vel y helyett, továbbá az sem mellékes, hogy dok-

tori címét nem művészettörténetből, hanem jogtudományokból szerezte. 1947 áprilisában, a tömény szocialista realizmus időszakában több kolozsvári képzőművész közös tárlata nyílt meg a Vármegyeházán. Bizonyos, „h” aláírást használó szerző írta a Világosságban, hogy „Váczi Margit három csendéletében semmi művészit nem találunk”… Csak sejteni lehet, hogy a cikkíró kiknek, vagy inkább minek a nevében használt többes számot, miközben természetesen i betűs végződésűre módosította a bizonyára úrinak, valamiféle nemesi csökevénynek számító y betűs családnevet. A bőrönd után előkerült egy vaskos rajzmappa. Tele volt akvarell- és pasztellképekkel. Néztem a megörökített hegyes-völgyes erdélyi tájakat, erdős domboldalakat, a Hója-erdőt, Kolozsvár, illetve más erdélyi városok részleteit megörökítő alkotásokat. Váczy Margitot sokszor vonzotta az őszi táj színessége. A képek címei is beszédesek: Hója; A kolozsvári piarista templom; Botanikus kert; Kolozsvár látképe a Fellegvárról; Kálvária templom; Hója-gerinc a Donát-szoborral; Szamos-part; Malomárok. Legtöbb képe azonban – s nyilván kedvenc műfaja – a virágcsendélet. Szembeötlő ezek harmonikus beállítottsága, a színek kiegyensúlyozottsága s a díszítő elemként használt népművészeti tárgyak – kancsók, bokályok, varrottasok – gyakorisága. Kompozícióit A kolozsmonostori Kálvária templom

9

10

szigorú logika, tudatos szerkezet tartja össze, a természet alapos, elmélyült megfigyelése jellemzi. Az önmagával szemben támasztott igényesség a képein is megnyilvánul. Klasszikus témabeállításaira a formák szilárdsága és a színek telítettsége jellemző. Harmónia és rejtett belső erő tartja össze kompozícióit. Pasztelljei, akvarelljei a legjobb minőségű papírra és márkás festékkel készültek. Ezek a színes grafika bravúros példái, ennek összes jellegzetességét megcsillogtatják. Az anyagszerűség érzékeltetéséhez világos, határozott rajzot és dekoratív, tiszta színek párbeszédét alkalmazza. Gondosan figyel a dolgok beállítására, elrendezésére, párbeszédére, a megvilágításra, a fény–árnyék játékára. A látvány hol lírai, hol drámai hangsúlyt kap. Váczy Margit nem volt újító, rebellis alkat, őt mindig az alkotói alázat jellemezte. Művészi krédója volt a szép meglátása és annak tolmácsolása, hogy abban meg lehessen pihenni, fel lehessen üdülni, meg lehessen találni a csendes, nyugodt, harmonikus szemlélődést, magát a műélvezetet. Váczy Margitot alkotás közben is a szolgálat nemes volta vezérelte. Több évtizedes munkálkodását számos egyéni tárlaton is bemutatta. Egy-egy ilyen kiállításról tanúskodnak a vendégkönyvek. Marton Lili például azt írta, hogy „Gyönyörű, gyönyörű virágok – nem is virágok – élő, beszélő csodák!”. M. S. névjegyet használó látogató azt írta: „Alkotásaid beszédes bizonyítékai annak, hogy – minden a lélek”. Szeretettel üdvözölte őt 1982. március 15-én Désről a pályatárs Incze János és felesége, Elvira. Botár Edit írta: „Örömmel néztem végig kiállításodat. A gyönyörű lilák és rózsaszínek kifinomult ízlésről tanúskodnak. Tobzódnak virágaid a gyönyörű színekben”. Póka Zsombori Erzsébet kollegiális szeretettel üdvözölve őt, azt jegyezte be: „Olyan a kiállítás, mint a nyugalom szigete. Nőnapi kiállítás egy szürke, lucskos, lehangoló, hosszú tél után, várjuk a tavaszt, lelkünket felmelegíti e színes virágkiállítás. Mennyi frissesség és fiatalság, nyugalom, szépség, optimizmus, gazdag lelki világ (…) Életed karakterét mindég a precizitás, a mély gondolkodás, átélés és állandó aktivitás jellemezte, ezek a tulajdonságok visszatükröződnek képeiden is”. Kiss Elek unitárius püspök 1971. június 10-én bejegyezte, hogy „Dr. Váczy Margitnak csak gratulálni tudok kitűnő képkiállításához, s kívánok életében még sok sikert. Büszkén említem meg, hogy az én gyűjteményemben (ma 425 drb.) 2 szép képét szemlélhetem naponként”. Meleg otthona egyben jól felszerelt műtermet is jelentett Váczy Margit számára. Kolozsvárt lakott, előbb a Bethlen utca 19. szám alatt, majd a Görögtemplom utca 1. szám, végül a Fürdő utca 10. szám alá költözött. A falakat saját munkái és Gruzda János számos képe díszítették, a két családot ugyanis baráti szálak fűzték egymáshoz. Kínai szobrocskák, könyvek, ecsetek, festőállvány, két antik óra, levélhalmaz, falakhoz támasztott félkész vásznak, restaurálandó képek tették izgalmassá környezetét.

Ikon restaurálás előtt...

Egy interjúban restaurátori munkásságának érdekes részleteiről mesélt: „Beutaztam az összes KGST (Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa, 1990-ig az európai szocialista országok gazdasági együttműködési szervezete) államot, keresztül-kasul bejártam a Szovjetuniót, hétszer voltam ott. Dolgoztam a világ leghíresebb restauráló műhelyeiben. Százszámra állnak a milliókat érő festmények, hetente futnak be a ritka képek. Összeül a bizottság, megvitatják, kialakítják a közös véleményt, aztán mindenki végzi a maga reszortját: tisztítást, a hiányok pótlását, dublérozást, vasalást, lakkozást. (…) A kezembe került Nagy Imre ifjúkori önarcképe, kartonra festett remekmű, kettétört állapotban, kettéhajtották, lepergett festékkel, melyet pótolni kellett, pont az arc közepén. Megmentettem Nagy Imre egyetlen fiatalkori önarcképét. (…) Javítottam még Barabás Miklós-, Glatz Oszkár-képeket a Sepsiszentgyörgyi (ma újra Székely Nemzeti) Múzeum számára”. Bonyolultabb helyreállítási ügyekben messze földről is gyakran fordultak hozzá tanácsért, megoldásért. Diáknemzedékek hosszú sorát indította el elsősorban a műértés útján. Egyes tanítványai az ő pél-

Egyéni és csoportos kiállítások: 1943. december: a Méhkas Diákszövetség karácsonyi kiállítása Kolozsvár szabad királyi város Műcsarnokában. 1947. április 20.: a Művészek, Írók, Újságírók Vegyes Szakszervezet szakcsoportjának (V. csoport) kiállítása a kolozsvári Vármegyeházán. Fekete Margit, Incze Ferenc, Karácsony Emmi, Méderné Ferenczi Ilona és Tóth Kálmán társaságában Váczy Margit három csendélettel vett részt a közös tárlaton. 1947 és 1965 között részt vett a Képzőművészeti Alap Kolozsvári Fiókja több közös kiállításán. 1957. május 19.: a kolozsvári Tanügyi Dolgozók Szakszervezete képzőművészeti tagozatának csoportos tárlata a Művelődés Házában. Részt vettek: Ana Bodnar, Brósz Irma, Buday Lajos, Victor Constantinescu, Gedeon Zoltán, Letiţia Munteanu, Aurel Pop, Tóth István, Vámszer Géza és Váczy Margit. 1971. május 24.: egyéni kiállítás a kolozsvári Brassai Sámuel Gimnáziumban. 1978. március: egyéni kiállítás 36 pasztellképpel a Román Akadémia kolozsvári fiókja könyvtárában. 1978. október: egyéni kiállítás Désen. 1980: egyéni kiállítás Kolozsváron az Egyetemiek Házában. 1981: egyéni kiállítás Zalatnán. 1982. március 3.: egyéni kiállítás virágcsendéletekkel a Babeş–Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarán. 1986. szeptember 3.: egyéni kiállítás pasztell- és akvarellképekből a kolozsvári Központi Egyetemi Könyvtárban. Rendszeresen részt vett a kolozsvári rajztanárok közös tárlatain. 1997. május 17.: emlékkiállítás 40 pasztell-, akvarell- és olajképpel a Kolozsvár-Külső Református Egyházmegye esperesi hivatala Gy. Szabó Béla Galériájában a család, a Művelődés szerkesztősége és a Brassais Véndiák Alapítvány közös rendezésében.

... és után

dája nyomán választották az alkotói, művészi, restaurátori, építészi pályákat. Könyvtáramban őrzöm azt a Modigliani albumot, amelynek első lapján a következő beírás olvasható: „Orbán I. X. A. oszt. tan-nak, rajzból elért kiváló eredményéért. Dr. Váczy Margit tanár, Kolozsvár, 1970. június 21.” És őrzök még egy albumot, amely igazán nagy hatással volt rám annak idején: Van Gogh önarcképei. Ezt az akkori Pionírházban kaptam, ahol országos diákkiállítást rendeztek, és Váczy tanárnő bevitte az én képeimet is, és ha jól emlékszem, II. díjat nyertem a Csendélet és a Rakodó pályaudvar című zsírkréta képeimmel. Tanárnő kérem, köszönöm! Most én viszem az Ön képeit kiállításra a Báthory Klub Galériájába, ahol centenáriumi emléktárlatot rendezünk. Legyen ez az Ön iránti adósságom egy apró kis részletének a törlesztése.

Orbán István

Róla szóló irodalom: Tizennégy doktort avattak a kolozsvári egyetemen. Függetlenség, 1940. november 23. sz. j. g.: Legyenek egész emberek… (újságkivágás 1940ből) h.: Tárlat a Vármegyeházán. Világosság, 1947. április 28. Váczy Margitról. Erdély, 1947. május 3. Kozma Elza: „Névtelen” művészek kiállítása. (újságkivágás 1957-ből) Murádin Jenő: Váczy Margit pasztellképei. Igazság, 1978. március 8. Váczi Margit dési kiállítása. Igazság, 1978. október 10. Ejnye!. Igazság, 1978. október 11. Váczy Margit. Dolgozó Nő, 1980/8. Jánosy Tibor: Alkotni és megőrizni. Érdekes foglalkozások. Riportsorozat (kézirat), 1982. Banner Zoltán: Dr. Váczy Margit csend-életei. Utunk, 1986. szeptember 19. Váczy Margitról. Igazság, 1986. szeptember 25. H.[orváth] Gy.[öngyvér]: Dr. Váczy Margit… Igazság, 1989. március 15. Váczy Margit: Csendélet (repró). Utunk, 1989. május 19. Dr. Váczy Margit halála. Az 1557-ben alapított Kolozsvári Brassai Sámuel Elméleti Líceum évkönyve az 1993–1994es tanévre. Szerk. Gaal György. Kolozsvár, 1995. (5 reprodukcióval) Gábor Dénes: Váczy Margit emlékkiállítása. Szabadság, 1997. május 26. Gábor Dénes: Festőművész, pedagógus, restaurátor? Váczy Margit pályaképe. Művelődés 9., 1997. szeptember (15 reprodukcióval)

11

Enciklopédia

Tallózás Kecset és Kisfalud múltjában (2.) mater és filia • Szokolay István protokolluma • kilenc kalongyán alól fél bér jár • a prédikátor és mester házához járandó földek • Kánási Pataka, Által, Habarica, Csepegő, Szék, Mező uttya, Rez alatt, Nagy Kert • két ökörrel nem művelhető föld • colonusok és inquilinusok • fatornyot építő Csíkfalvi Csók János • Gyallay Domokos felfedezése • Siménfalvi Györke János ácsmester A Nyikó vize egyik jobb oldali mellékvölgyében, a Gada-patak felső és középső szakasza menti Kecset és Kisfalud római katolikus és unitárius falvak között fekvő református települések, az első a mater, anyaegyház, a másik a filia, leányegyház. Orbán Balázs helyszíni kutatása szerint Kecseten „a két

12

csermely közti dombot régi templom koronázta, melynek lebontott anyagával építék a mostani új templomot”. A tudós báró közemlékezetre támaszkodó állítását több, időközben előkerült kőfaragvány erősíti meg, az 1838 és 1842 között épült új templom alapozásakor egy kőből faragott szenteltvíztartót fedeztek fel, az 1978-as renoválás alkalmával pedig az épület belsejében levert vakolat alatt négy darab vályúzattal faragott kőtömböt találtak. Ezek a faragványok minden bizonnyal egy korábbi templom kövei lehetnek, ám középkori eredetük csupán feltételezhető. Az udvarhelyi református egyházmegye legrégibb protokollumában, 1695-ben Kecset már szerepel egyházközségként. Az 1660–1690 közötti időből kelt első egyházi leltár a javak összeírásakor említi a templomot: „Vagjon az Templumhoz 2 Abrosz. [...] Miklós Gergely hagyott egy földet Templum számára.” Az egyházmegye 1715-ös, Szokolay István által összeállított jegyzőkönyv (Liber Ecclesiarum secundum Helveticam Confesionem Reformatarum in Dioccesi Udvarhellyiensi exsistentium) több adatot is tartalmaz Kecsetről. Leltárba vannak véve a „sacramentumokhoz való eszközök”, „az Ecclesiához való bonumok”, a predicatornak és mesternek járó földek és fizetségeik. A kecseti klenódiumok jegyzéke rövid, a gyülekezet anyagi erejét is mutatja: „1. Vagyon az Ur asztalára két abrosz, a harmadikat és negyediket akkor hozzák be mikor Ur Vacsoráját osztogatják; 2. Egy vereses kendő; 3. Kivül belől arannyas kehely; 4. Egy ezüst tángyér. 5. Keresztelő kanna. 6. Kendő. 7. Egy kis ruha; 8. Ugron Jánosné Aszszony adott egy Háromszéken szőtt feketével tarkázott szőnyeget, egj kendőt is, de el veszett Csibi Istvánnén; 9. Ders Ferenczné adott egy vereses kendőt. 10. Vagyon egy vereses fejtős gyolcs keszkenő. Pap Mihályné adta. Item Csizmadia Ferencz Mester csináltatott egy szép Persely ládát az Ecclának. 11. Vagyon egy kék fejtős abrosz mellyet Berzenczei Péterné Asz. adott. 12. Vagyon egy igen szép jó féle gyolcsból való arannyal varrott keszkenő. T. Nzetes Ugron Tamás Úr Collatioja. Szép János Uram adott (az előbbi el romolván) egy perselyt az Eklesiának. Elekes Györgyné adott egy festékest az Ur Asztalára.” A pap és mester bére részletbe menően meg van állapítva: „1. A ki szántó vető ember egész bért adjon Papnak, mesternek, elrendeltük. 2. Ha kik 9 kalongján alol lészen fél bért adjon. 3. Ha kik nem szántat, hanem csepivel [= csépléssel] keresik 3 vékát adjanak mindazáltal az idők mivoltához és az búza árához képest Istenesen cselekedjék a Papok, zabot

az illjen s fát ne adjon tartozásképen. 4. A szegény özvegjek a kik nem szánthatnak s vethetnek 3 sing kender vásznat adjonak, edjike a mesteré. Fát egy egy szekérrel is a Kecsetiek a Papnak, a Kis Faludiak a Mesternek. Szántással tartoznak a Predikátornak ugarláskor két ekével, forgatáskor is kettővel; a Mesternek pedig edgyel edgyel.” A prédikátor és mester „házához járandó” földek is nyomon követhetők a protokollumban: „1. Felső Benczéd felé fordulóba öt földek, egjik vagyon a Kánási Patakánál vic ab una Ketseti Sigmond Ur földe, Fellül Pálfi Ferencz jobbágja Balázs István. 2. Az Általl nevű hellybe vagyon vic Csur Péter ab alia Veres Péter udjan azon két földnek Vicinusa Ketsedi Sigmond jobbágja Por Bálint ab alia Gáfi Margith. 3. A negjedik a falu mellett mellynek mind alol fellyül vic Elekes Ferencz. Nb. El tserélték Habaricza nevű hellybe való földdel. 4. Ötödik föld vagyon a Ketsedi Sigmond Tanorokjánál Csepegőbe vic ab una Ketsedi Ur jobbagja Tot János földe. 5. Vagjon egj kert a Pap számára való a falu közt Vic ab una az ország utya ab alia Tarcsafalvi Albert öröksége, harmadik felől Elekes Gergely öröksége. 6. Farkaslaka felé fordulóba vagyon egj föld a Falun kívül Vic ab una Csiki István ab alia Mihály Déák. NB. Eltserélték (...) 7. A Felső Benczéd felé fordulóba a Mesternek két hold földe Habaricza nevű hellybe, edjik vic Tot Györgj ab alia Orbe (?) Péter jobbágya Veress György. A másik van Szék nevű hellybe vic ab una Gálfi Margit ab al Csiki István. NB. ezt el tserélték (...) 8. Farkaslaka felé fordulóba egj föld vic mind alol fellyül Tot György 9. Csiki István hagjot Széna Mező uttya mellett a Rez alatt egj szántó földet. Biró Ferencz is edjet. (...) 10. Miklós Gergely Templom számára hagjott egy földet Benczéd felé forduloba a rez határán túl vic ab una Gyöngjös István, más felöl Miklós Gergely. (…) Vagyon a mester számára egy föld Várallja felé forduló határban Kánási nevű helyben vic ab una Bak Mihálly ab alia Fábjan Samuel. Elekes János conferalt egy szénafüvecskét Farkaslaka fele forduló Határban, egy felöl vicinussa Pálfi Sigmond szántó földe, más felöl az Elekes Illyés földe bütüje. Széna mezőben, Benczéd felé fordulóban vagyon a Mester számára egy szénafű (…) Vicinussa a Falu felöl Kisfaludi mester, másfelöl a Nagy Kert nevű hely nyilainak bütüje.” Száz esztendő elteltével sem változott sokat a Kecsetiek és Kisfaludiak élete, a földért és földből élők mindennapjai, az 1819–1820-as erdélyi úrbérrendezési kísérletet megelőző felmérés ad eléggé árnyalt képet az egy sorsot élő két település viszonyairól. Kecset és Kisfalud „egyesült falukban” 1820. május 24-én jártak a kirendelt összeírók, Dakó Sándor és Simó Ferenc, és aláírásukkal hitelesítették a vallomástevők feleleteit. A faluközösség nevében ekkor az alábbiak tettek vallomást: „Kisfaludi István, agilis Kiss Moyses, agilis, falusbíró Bak János, agilis Páll Ferentz, agilis Szász István, agilis Páll Moyses, agilis Bak Elek, Szász Ferentz, Szász Márton, Varga Sigmond, üdősb Szász György, Berze János, Bak Sándor, ifjabb Szász György”. A vallomásokból a székely faluközösség hétköz-

napjai elevenednek meg, a két falu szántóföldjeinek két része közönséges trágyázás által művelhető („az hegyek magossága miatt” bajosan trágyázhatók), rozst, tiszta és elegybúzát terem. A szántóföld harmadik része sovány természetű, agyagos, köves, vizes, zabnál egyebet nem terem, ráadásul „a hegyekről lefolyó sebes zápornak is ki vagyon tétetve”. A határ két forduló alá való, „két ökörrel nem mívelhető”. „Közönséges termés idején egy véka búzavetés után lészen három kalongya, s abból szemül lészen három véka.” A falvak határaiban nincsenek kaszálók, a marhatenyésztők a havasi legelőkre vannak utalva, bár „a szántóföldek között termik egy kevés széna, az is csak egyszer kaszálható”. A legelőhelyek, a havasiakkal együtt jók és elégségesek, „az marhatartásra közönséges füvet termő”, „itatóhely a barmok számára jó, és elégséges vagyon”. Tűzifa és épületfa sincs a közvetlen szomszédságban, „vagyon az határon is egy kevés erdő, de az tilalmos a makkolásra nézve, hanem a tűzifa az havason egynapi járóhelyen, az épületre vala pedig kétnapi járóhelyen vagyon, s alkalmatlan úton hordatik”. A földművelés és állattartás mellett, a kecsetkisfaludiak sókereskedéssel foglalkoznak, de a kádárságnak is nagy keletje van, „folytattatik a kádármesterség, melyből pénzkeresés haszon vagyon, de az arravaló matéria is pénzzel vétetik más havasokról, mivel a magunkén nem találtatik arra alkalmatos fa”. Ennek ellenére az összeírók a két település mesteremberei között 44 kádárt találtak (továbbá egy szűcsöt, egy kovácsot, egy szabót). Székely közösséghez illően „ruházattyokot, posztót, vásznat magok mívelik”, s a térség általános jellemzőjeként egyetlen ácsot sem vettek lajstromba, hiszen a famegmunkáláshoz, faragómesterséghez minden épkézláb ember értett. A felmérés legfőbb célja a szolgálónépek, colonusok és inquilinusok, jobbágyok és zsellérek terheinek részletezése (egyúttal a települések nagygazdáinak kilétére is fény derül): „Itten a szokás szerént való szolgálatokat jármas marhákkal is, tenyérrel is teszik a colonusok, de hogy mennyit szolgálnak jármos marhákkal, s mennyit tenyérrel, azt külön meg nem tudjuk mondani, mivel egyszer tenyérrel, máskor pedig ökörrel parancsollyák a földesurak colonussaikot. Egyátallyában pedig szolgálnak esztendőnként: A báró Györffi úr colonussai – haton – 624 napokat, és fonnak haton 18 font kendert, és annyi gyapjat. A tekintetes Orbán Ferentz úr colonussai szolgálnak hárman 234 napokot, a negyedik fizet 25 m[agyar] forint taxát. A tekintetes Székely Ferentz úr egy colonussa szolgál 78. A tekintetes Jaáloki Joseff (!) úr öt colonussai 260 napokat. A méltóságos Ugron István úr egy colonussa szolgál 104 napokat. A méltóságos Ugron János úr colonussa szolgál 52 napokat. A tekintetes Pakot Elek úr két colonussai szolgálnak 48 napokat. A Nagy Mojses úr egy colonusa fizet 14 m[agyar] forint taxát. A Somodi Benián úr két colonussai fizetnek 50 r[énes] f[orint] taxát, az inquilinussa pedig a szolgálatért ád egy juhot egy esztendőre. A Veres János úr inquilinussa 20 napokat szolgál, azt is megjegyezvén, hogy mikor tenyérrel szolgálnak is, annyiba vetetődik, mint mikor

13

14

marhával. Akinek pedig marhája nincs, mindenkor csak tenyérrel szolgál. Egy summában pedig ezen helységnek colonussai és inquilinussai szolgálnak egy esztendőben 1524 napokat, és fonnak 18 font kendert, 18 font gyapjat. Taxát fizetnek 82 r[énes] f[orinto]kat, 30 kr[ajcáro]kat és egy juhot. Ökörrel szolgálnak 1322 napokat, tenyérrel 202 napokat.” (A teljes kecsetkisfaludi felmérést lásd Udvarhelyszék parasztvallomásai 1820-ból.) A keletelt, sokszögzáródású református kecseti templom a falu melletti dombon emelkedik, mellette az 1795-ből való fatorony. A templom nyugati és déli oldalán portikusokkal védett bejáratok nyílnak a lapos mennyezettel fedett, két fakarzattal ellátott templomba. Dávid László adatgyűjtése és összefoglaló munkája (A középkori Udvarhelyszék művészeti emlékei) alaposan dokumentálja az 1838–1842 között épült templomot. A kecseti fatorony azon kevés számú erdélyi monumentális népi építkezési emlék közé tartozik, melyet pontosan adatolni tudunk; a megrendelők és a mesterek nevét az egyik ereszgerenda hordozza, a felirat szerint: „EZ FA TORNYOT ÉPITÖTTE CSIKFALVI CSOK JÁNOS A LÉCZEZÉSIG EGY SZEME S EGY KEZE LÉVÉN. / A PLÉHEZÉST, ZSINDELYEZÉST, DECKÁZÁST TARCSAFALVI SYLVESZTER GYÖRGY VÉGEZTE / A KECSETI REFORMÁTUS ECCLEZIÁNAK BENCZÉDI GYÖRGY CURATOR, FELESÉGE BAKK ERZSÉBET, EGYHÁZFIAK: / SZÁSZ GERGELY ÉS PÁL JÁNOS FORGOLÓDÁSOKBAN. IN ANNO 1795.” Csíkfalvi Csók János tevékenységének feltárása a művészettörténészek feladatai közé tartozik még, tudjuk róla, hogy a nagykendi templomnak és fatoronynak építőmestere volt, 1784-ben készítette a siklódi fatornyot és a nyárádszeredai egykori „erős faharanglábat” 1794-ben. A templom mellett dél felől álló fatorony egy

másik, újabb feliratot is hordoz, mely szerint „ÚJRA FEDVE 1972-BEN A HÍVEK ADOMÁNYÁBÓL GYÖRGYDEÁK JÁNOS / GYÖRGYDEÁK ANDRÁS, HEGYI FERENC, KISFALUDI MIKLÓS, SZENTLÉLEKI / MESTEREK ÁLTAL – ELEKES GY. SÁNDOR – GONDNOKSÁGA ALATT”. A fatorony kilencoszlopos, szoknyás, árkádos. A talpgerendázat a másutt is megszokott rendszerben, egy síkba lapoltan fekszik a talajszinten. A szoknyát tizenhat darab, a főoszlopoknál rövidebb oszlop képezi; helyzetük követi a főoszlopokat. Az oszlopokat a talpgerendákhoz ferde támaszok rögzítik. A szoknyaoszlopok felső végét koszorúgerenda-keret tartja egybe. A harangház feletti tető több elemből tevődik össze: az alsó, négyzetes ereszvonalú, lapos és alacsony vízcsendesítő részből és az ebből kinövő nyolcszögű magas, a csúcsban már kör keresztmetszetűre váló (ez már bádog borítású) hegyes gúlaidomból áll. A harangház mellvédje függőlegesen deszkázott, a deszkák felső végei vízszintes lécszegélyezéssel záródnak. A széles ereszkiállású, meredek hajlású, éltelenített szoknyatető és a süveg zsindelyfedésű. A lécezésre szegzett zsindelylapok egyszerű téglalap alakúak, viszonylag rövidek, aminek következtében a képzett sorok sűrűk, de arányosak, mozgalmas raszterűek. Dávid László által felemlített egyházi hagyomány szerint Kisfaludon a mait megelőző templom a falutól északra, a régi temető Kápolna nevű helyén állott. A jelenlegi, észak–déli tájolású, kis méretű templom az egyszerű vidéki istenházák mintáját mutatja, a nyugati oldalon egy kiváló ácstechnikával szerkesztett faportikussal védett bejárat található. A templombelsőt egy 1697-ből való festett kazettás mennyezet és a belső tér két végén elhelyezett két, festett mellvédű karzat uralja. A nyugati oldal reneszánsz díszítésű szószékének vonalában egy kazettasor későbbi készítésű és 1815-ös évszámot visel. A mennyezet feliratai a templom építéséről és javításáról is hírt adnak; a régebbi mennyezet feliratának első három sora bizonytalanul olvasható, évszámát 1620-nak is nézték. Szövege: AZ SZENTHÁROMSÁG TISZTESSÉGÉRE [?] ÉPÜLT ÉS ERŐSITTET [?] SZENT HÁZ AZ 1697 SZENT JÁNOS HOVÁBAN. NEMZETES TS. FERENCZ ISTVÁN SEGEDELMÉBŐL ÉS AZ KÖRÜL VALÓ PATRÓNUSOK SEGITCSÉGEKBŐL KIVÁLT KÉPPEN AZ NEMZETES KISS FALUSI BOLDIZSÁR UR Ő KEGYELME SZORGALMATOS FÁRADOZÁSA ÁLTAL ÉS NEMES KIS FALUDI MIHÁLY ÁLTAL, UTOLSZOR KISFALUDI SZÁSZ ISTVÁN ÁLTAL. Az 1815-ből való kazettasornak két feliratos táblája van, csillag motívumokkal. Egyiken: Ezen Tsillag Jel / enti a Küs Falu / di Szent Eklésiát. / A Templom Uji / tása Let Szász István / Megye / Bírósága / Idejébe. A másikon: Tsilag Jelenti / az Isten Házára / Adakazo jo Sege / tőket Anno / 1815 / Let Ezen Szép Építés”. A mennyezetfestményekre 1926-ban Gyallay Domokos hívta fel Kelemen Lajos figyelmét, aki csak 1938-ban tudta a helyszínen megvizsgálni a díszes kazettákat. Útján elkísérte Fekete László is, a kolozsvári Fotofilm vállalat tulajdonosa, aki akkor a táblák

nagy részét lefényképezte. Kelemen Lajos az Erdélyi Tudományos Intézet Évkönyvében (1945) közölt elemzést a kisfaludi mennyezetfestményekről, megállapítván, hogy a kazetták lécezése, térhálózata, de alapszínezésük és néhány motívum is a felsőboldogasszonyfalvi templom 1670-i és a székelyudvarhelyi Jézus-kápolna 1677-i mennyezetéhez áll legközelebb, a minták és a színezés Szombatfalvi Asztalos András és János iskolája és stílusköre felé tájékoztatnak. A kis templom nyugati oldala mellett karcsú fatorony magaslik. A megnyújtott, nyurga arányú építmény Balogh Ilona figyelmét is felkeltette, aki a magyar fatornyokról írt hézagpótló kötetében (1935) így ír Kisfalud nevezetességéről: „A magassági kiterjedés, a toronytörzs és a sisak kapnak jelentőséget, az alsó tetőzet, az eresz összehúzódik. Ezek a sajátságok megkapó és lendületes formában nyilvánulnak meg a kecsetkisfaludi sudár tornyon, melynek feltűnően egységes stílusa, kiegyensúlyozott formái a kecseti tornyon is meglévő, hasonló törekvéseknek tökéletes művészi megvalósítását jelentik.” Egy másik tanulmányában (1944) a Marosszékre jellemző régi típus eltérő változatát fedezi fel az udvarhelyszéki haranglábakban, és éppen Kecset és Kisfalud (meg Küsmöd) fatornyaival példázza állítását: „Arányaik ugyanis nyurgábbak és kön�nyedebbek, a torony törzse, de különösen a sisak erősen megnyúlik. A kiszélesedő ereszt azonban megtartják.” A fatorony ereszgerendájára szegzett (feltehetően másodlagos elhelyezésű) fosznideszkán felirat számol be a torony építéséről: „ISTEN SEGEDELME ÁLTAL A KISFALUDI REFORMÁTUS FILIÁLIS EKLÉSIA KÖLTSÉGÉNN / ÉPÜLT EZ A HARANGLÁB. KEZDŐDÖTT 1825-BE SZÁSZ / MÓZES KURÁTORSÁGÁBA, BEVÉGZŐDÖTT 1827-BE SZÁSZ MÓZES / MEGYEBIRÓSÁGÁBA. ÁTS MESTERE PEDIG VOLT A SIMÉNFALVI / GYÖRKE JÁNOS IFJU LEGÉNY M. P.” A magas süvegű, talpas, magas törzsű, árkádos fatorony mindössze ötoszlopú, belső közbeeső padlószinttel, beépített lajtorjával rendelkezik. Az országos műemléki listán szereplő fakonstrukció négy főoszlopos + császárfás, talpgerendás, négyszögű, félig zárt szoknyával rendelkező félházas jellegű építmény. A szoknyának négy sarokoszlopa van és oldalanként két közbenső oszlopa, mindenik szépen faragott. A szoknya oszlopait felül koszorúgerendák kötik össze, ezekre támaszkodik a szoknya tetőszerkezetének alsó része. A szoknyatető meredek hajlású, csüngőeresze átlagos kiállású. Fedése lécezésen zsindely. A szoknyatetőből kiemelkedő harangház alsó része deszkaoldalú; a főoszlopok külső síkjában fekvő, függőleges fenyődeszkázat, takaróléc nélkül. A négy sarokoszlop közé helyezett közoszlopokkal a hangvetőnyílások oldalanként két-két oszlopközűvé alakultak. A harangházat fedő, kettős idomú zsindelyezett tetősüveg vízcsendesítős része négyzetes ereszvonalú, így négyoldalú csonka kúp forma, a belőle felnövő magas, vékony süvegcsúcs alul alig láthatóan nyolcszögű, feljebb már kúpos,

kör keresztmetszettel végződik. A császárfa kiálló végén bádogból kúpelem és ráfűzött gömb. A fatorony jó állapotban van, ami sajnos nem mondható el a kicsiny templomról, melynek már statikai problémái vannak. A vízszivárgások, beázások is már a remek kazettás mennyezet létét fenyegetik. A népi építészet és művészet e kiváló együttesét csupán megértő pártfogással, szakemberek, közintézmények és magáncégek munkájával és támogatásával lehet az elkövetkező nemzedékek számára is megőrizni, hiszen mindez az alig 70 lelket számláló gyülekezet erejét meghaladja.

Szatmári László IRODALOM

Balogh Ilona: Magyar fatornyok. II. kiadás. Néprajzi Füzetek 1., a Királyi Magyar Pázmány Péter Tudományegyetem Néprajzi Intézete, Bp., 1935, 60, 183, 184 Balogh Ilona: Az erdélyi fatemplomok kutatásának mai állása. In Magyarok és románok. Szerk. Deér József és Gáldi László. A Magyar Történettudományi Intézet Évkönyve. II. Bp., 1944, 506 Darkó Ákos: Templomaink. Református Szemle, XLVI. évf. 1953, 209 Dávid László: A középkori Udvarhelyszék művészeti emlékei. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1981, 178–181 Debreczeni László: Kecsesség, derű, ősi komolyság. Monumentális népi építészet Erdélyben. Művelődés, Kolozsvár, 2007, 116, 117 Debreczeni László: Száz rajz. Az előszót írta Szatmári László. Erdélyi Református Egyházkerület, Kolozsvár, 1995, 39 Debreczeni László vázlatfüzetei. 1930. Darkó–Debreczeni gyűjtemény. Erdélyi Református Egyházkerület Központi Gyűjtőlevéltára, Kolozsvár Juhász István: A székelyföldi református egyházmegyék. Erdélyi Tudományos Füzetek. 201. Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár, 1947, 43 Kelemen Lajos: Erdélyi magyar templomi karzat- és men�nyezetfestmények a XVII. századból. Az Erdélyi Tudományos Intézet Évkönyve 1944. Minerva, Kolozsvár, 1945, 201–204 • Kelemen Lajos: Művészettörténeti tanulmányok. I. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1977, 70–72, 247 Kováts J. István (főszerk.): Magyar református templomok. II. Athenaeum, Bp., 1942, 706 Léstyán Ferenc: Megszentelt kövek. A középkori erdélyi püspökség templomai. Második bővített kiadás. A gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség kiadása, 2000 Nagy Lajos: Az Udvarhelyi Református Egyházmegye múltja és jelene. Kiadja az Udvarhelyi Egyházmegye, Székelyudvarhely, 1942, 12 Szabóky Zsolt: Nézd elméjöket az ács embereknek. Az előszót írta Szilágyi István. Artunion, Bp., 1987 Szatmári László: Egy kézzel készült: kecseti fatorony. Hargita Népe, XXII. évf. 45. (5704.) szám, 2010. március 5. Szatmári László: Pártfogásra várva: kisfaludi fatorony. Hargita Népe, XXII. évf. 55. (5714.) szám, 2010. március 19. Tombor Ilona: Magyarországi festett famennyezetek és rokonemlékek a XV–XIX. századból. Akadémiai Kiadó, Bp., 1968, 89, 146 Voit Pál: Adatok a magyar festő-asztalosok munkásságának bibliográfiájához. Emlékkönyv Gerevich Tibor születésének 60-ik évfordulójára. Franklin-Társulat, Bp., 1942, 120, 125, 130, 129 Udvarhelyszék parasztvallomásai 1820-ból. A forrásokat sajtó alá rendezte és kiadja Takács Péter. Források Erdély Történetéhez 1., Debrecen, 2001, 219–222

15

Kelemen Lajos kiadatlan összeírásaiból

16

Ke­le­men La­josnak (1877– 1963), Erdély legendás levéltárosának az élete és tudományos munkás­sá­ga a közelmúltban a fi­gyel­em középpontjában állt, a Magyar Örökség díj várományosából 2011. szeptember 17-én posztumusz viselőjévé válhatott. Az er­dé­lyi levéltárügy és tör­té­ net­tu­do­mány te­rü­le­tén kifejtett alap­ve­tő fon­tos­sá­gú te­vé­keny­ sé­ge a jövőben is meg­ha­tá­ro­zó ér­té­ket fog kép­vi­selni. A for­rás­ ki­adás so­rán nyúj­tott el­mé­le­ti és módszer­ta­ni alap­ve­té­sek mel­lett sze­mé­lyes pél­da­adá­sá­val is ta­ní­ tott. Ke­le­men La­jos éle­té­re s munkásságára vo­nat­ko­zó is­me­re­tek ki­in­du­ló­pont­ja, hogy mint ro­bo­ tos – aho­gyan ta­lá­ló­an önmagát nevezte – egy egész in­téz­ményt he­lyet­tesített, vagy ép­pen an­nak fel­ada­ta­it lát­ta el egymagában. Élet­mű­vét nem a szin­te­ti­zá­lás­ ra va­ló tö­rek­vés jel­le­mez­te – bár er­re va­ló képes­sé­gé­nek nem egy írá­sá­ban ta­nú­jel­ét ad­ta –, mun­ká­ ja lé­nye­gét és ér­té­két az je­len­tet­ te, hogy má­sok számá­ra terem­ tet­te meg az összeg­zés­re va­ló le­he­tő­sé­get. Hű­sé­ges sá­fár­ként en­nek ér­de­ké­ben hord­ta és gyűj­ töt­te össze Er­dély le­vél­tá­rá­ba a maj­da­ni tel­jes­ség­re tö­rek­vés­hez el­en­ge­dhetet­le­nül fon­tos forrá­ so­kat, okleveleket, ok­má­nyo­kat és irat­anya­go­kat. Ke­le­men La­jos egy-egy té­ma kifej­té­sét nem az ab­ban a pász­má­ban ko­ráb­ban már meg­szü­le­tett mun­kák újabb összeg­zé­se­ként akar­ta tár­gyal­ni. A na­gyobb rá­lá­tás­hoz, a szem­ pont­ok ki­bő­ví­té­sé­hez a szem­lé­ let­vál­tás mel­lett korábban is­me­ ret­len és fel­dol­go­zat­lan for­rá­sok­ ra volt szük­ség, azok össze­gyűj­té­ se, meg­lé­te nél­kül a várt tel­jes­ség so­ha nem kö­vet­kez­he­tett vol­na be. A le­vél­tá­ri ku­ta­tá­son ala­pu­ló feldolgo­zás­hoz sze­mé­lyes pél­da­ mu­ta­tás­sal já­rult hoz­zá, a szá­má­ra fon­tos­nak ítélt té­mák­ban – művé­ szet-, iro­da­lom-, egy­ház- és csa­ lád­tör­té­net, cí­mer­tan vagy ép­pen nyel­vé­szet – ki­fej­tet­te az elmé­le­

tet és meg­ha­tá­roz­ta a mód­szert. Rö­vi­debb-hosszabb írásai, ta­nul­ má­nyai, for­rás­köz­lé­sei iránymu­ ta­tók, a le­en­dő összeg­zés so­rán nem­csak fel­hasz­nál­ha­tók, beépíthetők, ha­nem a megszü­le­ten­ dő tu­do­má­nyos igényű épü­le­tek vázszerkezeté­nek ki­hagy­ha­tat­lan ré­szei let­tek. Er­dély tör­té­ne­té­nek az ál­ta­la elkép­zelt igé­nyes­ség­ gel va­ló meg­írá­sát nem tart­ot­ta megvalósítha­tó­nak a szük­sé­ges for­rás­anyag meg­lé­te, an­nak is­ me­re­te és fel­dol­go­zá­sa nél­kül. Ke­le­men La­jos jó hely­zet­fel­ is­me­rő ké­pes­sé­ge ré­vén igye­ke­ zett min­den lehe­tő­sé­get meg­ra­ gadni, hogy az ál­ta­la ki­ku­ta­tott és to­vább­adás­ra fon­tos­nak gon­ dolt ira­tok, ok­má­nyok egyi­ke se vesszen kár­ba: „Mint a le­vél­tá­ri for­rá­sok for­ga­tója-ku­ta­tó­ja min­ den­na­pos mun­kám köz­ben egyegy mű­em­lék­re vo­nat­ko­zó­an sok­szor egé­szen vá­rat­la­nul olyan adat­anyagra akadtam, ame­lyet ki­ak­ná­zat­la­nul hagy­ni, úgy érez­ tem, vét­kes mu­lasztás lett vol­na”. Az ismeret­anyag – amely ná­la min­dig le­vél­tá­ri for­ráson, vagy leg­alább hely­­szí­ni adat­gyűj­tésen ala­pult – előterem­té­sé­nél csak egy dol­got tar­tott fon­to­sabb­­nak, a meg­szer­zett tu­dás­anyag továb­ bí­tá­sát. Nagyon sok szá­mot­te­vő, be­cses em­lék, kéz­irat, ko­ra­be­li ok­mány már csak az ő le­írá­sá­ ban, feldol­go­zá­sá­ban lé­te­zik. Félő, hogy a báró PetrichevichHorváth családi képek is. A Petrichevich-Horváth család a parasztháborúk idején, az 1510es években hagyta el Horvátországot és költözött Erdélybe, Széplakra. Eredetüket a Horváth ragadványnév őrizte meg. A család a 18. század folyamán báróságot kapott. A család részletes történetét Petrichevich Horváth Emil gyűjtötte össze és írta meg. A családtörténeti monográfia A Mogorovich nemzetségbeli Petrichevich család története és oklevéltára címen két részben jelent meg (Budapest – Pécs, 1934–

Kelemen Lajos

1942). Az első rész 1. kötete A Petrichevich család általános története 1069–1526, az első rész 2. kötete A Petrichevich család történetének regesztái 1069–1942. A kiadvány második része A Petrichevich család naplói: Petrichevich Horváth Lázár (1837–38, 1848–50), báró Petrichevich Horváth János (1848–59), Petrichevich Horváth Károly (1776–1808) naplója. Mellékletként A Mogorovich nemzetség és a Petrichevich család leszármazása olvasható. Petrichevich Horváth Emil (1881–1945) politikus ügyvédi gyakorlatot folytatott Marosvásárhelyen. Élénken részt vett a politikai életben, az Erdélyi Szövetség egyik alapítója volt. 1917–18-ban Nagyküküllő vármegye főispánja, 1919–24-ben az Országos Menekültügyi Hivatal vezetője, 1919től belügyi államtitkár, 1921 és 1926 között miniszteri rangban népjóléti államtitkár, 1925-től 1926-ig nemzetgyűlési képviselő, a szegedi tudományegyetemen a politikai tudományok magántanára. Az Erdély és az unitárius egyház életében jelentős szerepet vállaló család történetével a neves családtörténet-kutató, a kolozsvári Genealógiai Füzetek szerkesztője, Sándor Imre is foglalkozott lapjában. A család tagjai öt főgondnokot is adtak egyházuknak. A neves unitárius személyiségek közé tartozott Petrichevich Horváth Boldizsár (1714–

1778), aki az Unitárius Egyház főtanácsában 1753-tól haláláig, 25 évig viselt főgondnoksága alatt az egyház és az iskolák ügyének intézésében fejtette ki munkásságát. Petrichevich Horváth Ferenc (1731–1804) táblabíró 1778-tól haláláig egyháza főgondnoka, a marosvásárhelyi egyházi tanács, a Konzisztórium szervezője volt. Végrendeletében a Kolozsvári Unitárius Kollégiumra hagyományozta zsuki birtokát, Felsőszovát és Kötelend gabona-, bor- és malomhasznának egyharmadát. Egyháza vallási tanításait Apologia Fratrum unitariorium, azaz az unitárius atyafiaknak mentségére s egyszersmind keresztényi értelmeknek megvilágítására rendel-

tetett írás (1701) című munkájában igyekezett megvilágítani. Ebbe a sorba illik Petrichevich Horváth Miklós, aki 1805 és 1814, valamint Petrichevich Horváth Károly, aki 1815 és 1830 között töltötte be a főgondnoki tisztet. Róla tisztességgel megemlékezett Molnos Dávid Az igaz ember, és annak ditsősége, egy halotti beszédben lerajzólva, mellyet széplaki néhai méltóságos Petrityévit Horváth Károly urnak az Erdélyi Unitária Eklésiák’ vólt fő curátorának utólsó tisztességtételére (1831) címen írt búcsúztatójában. A neves unitárius személyiségek közé tartozott még Petrichevich Horváth Kálmán (1840–1925) felsőzsuki nagybirtokos, aki 1892-

től egészen haláláig szolgálta főgondnokként egyházát. Vallási meggyőződését Az unitárizmus hivatása a jövőben (1920) című írásában hagyta örökül. Ke­le­men La­jos éle­té­nek és mun­kás­sá­gá­nak tel­jes­ség­re tö­ rek­vő megismerésé­re ak­kor lesz lehe­tő­ség, ha vég­re köz­ké­zen fo­rog­hat­nak, olvashatóvá vál­hat­ nak nem­csak éle­té­ben megjelent, ha­nem kéz­irat­ban ma­radt írá­sai – közöttük a Petrichevich-Horváth családi képek jegyzéke –, ha köz­kinccsé vál­hat tel­jes tár­gyi és szel­le­mi ha­gya­té­ka: a kö­zös­sé­get il­le­tő kulturá­lis örök­sé­ge.

Sas Péter

Az Unitárius Egyházközség Levéltárában ideiglenes letétként őrzött báró Petrichevich-Horváth családi képek jegyzéke A levéltár bejáró előszobájában: Az északi falon közbül: 1. Gróf Csáky József (1785). Parókás, magyar prémes ruhás, szőke férfi, olajfestmény. Empire farámában, süllyesztett elhelyezési modorban. Alatta függ: 2. Olaszos típusú szép barna női mellkép, sötét ruhában, barna-meggypiros háttérrel. Egyszerű, mélyített aranyo­zott rámában. 3. Kibontott hajú barna nő profilképe. Mellkép, közel élet­nagyságban, fekete farámában. 4. Tearózsák. Vízfestmény 1881. évszámmal. Fekete rámában, belül aranyozott sávval. Az ajtó fölött: 5. Erdőrészlet. Olajfestmény, beesett színekkel. Fekete rámában, belül aranyozott rámaszéllel. 6. Erdőrészlet. Kisebb olajfestmény kartonra, széles, mélyített, sárgás-vörös széles formában. Az ajtótól jobbra: 7. Gr. Bethlen Sándor kamarás. (Latin névjelzéssel.) Kisebb mé­retű, XVIII. század második feléből való magyar ruhás olajfestmény, mélyített, aranyozott farámában. A dolgozószobába bejáró ajtó felett: 8. P. Horváth Károly (1859). Kisebb méretű olajfestmény, majdnem tenyérnyi széles mélyített, aranyos rámában. Balra fölötte: 9. Kuun Géza gr. íróasztalánál. (Hátból fölvéve. Jakner Andor rajza fényképről.) Jobbra:

10. Br. P. Horváth Kálmán főgondnok. Karosszékben ülve nagyított fénykép. Blondel jellegű, aranyos rámában. Az udvar felőli déli falon az ablaktól balra: 11. Br. Bruckenthal Árpádné, gr. Toroczkay Miklósné. Fiatal fénykép, magyar ruhában. 12. Br. Bruckenthal Ilka, gr. Toroczkay Pálné. Fiatal leánykép magyar ruhában. (Mindkettő egyenlő méretű, széles aranyrámában.) 13. Petrichevich Horváth Gábor. 14. P. Horváth Gáborné, Szilvásy Ida. Egyenlő méretű, életnagysághoz közelálló olajfest­ mények, nagyon megbarnulva. Mindkettő egyenlő méretű, belül aranycsíkozott, fekete farámában. Az ablaktól jobbra: 15. Iktári gr. Bethlen Sámuelné, Petrichevich Horváth Zsuzsánna (1744). Életnagyságúhoz közelálló olajfestmény, belül aranycsíkos, fekete farámában. Alatta jobbra: 16. Gr. Csáky József (1820). Kisméretű olajfestmény, vastag, aranyos rámában. 17. Gr. Bánffy Klára. Kb. 20 x 30 cm méretű térd olajfestmény, fára (?) festve. (Jelzése: Mack delineavit.) Barna, gipsz díszítményes farámában, melynek felső jobb sarka sérült. 18. A felsőzsuki br. P. Horváth-udvarház (1875). Vízfestmény, vékony, barna és aranyrámában. A folyosóról bejáró ajtó fölött: Jobbról: 19. Petrichevich Horváth Károly. Olajfestmény, vá-

17

18

szon, jobb felől a bejáratnál, megrongálódva. Balról: 20. P. Horváth Károlyné, Barcsay Rozália. Egyenlő méretű és rámájú képek, fekete, belül vékony, aranycsíkos farámában.

szegélyű, márványozott keretben. Az északi falon: 44. Fiatal gyermekifjú képe. Piros arcú, kékszemű, csokornyakkendős kép; vékony aranyozott rámában. (Bánffy fiú?)

A levéltár dolgozószobájában: A déli falon: 21. Idősebb női 2/3 életnagyságú mellkép, XIX. század eleji viseletben. Olajfestmény, fekete, belül arany, csíkvonalas rámában. 22. Fiatal leányka derékképe, felül kivágott lila ruhában, mélyített, aranyozott rámában. 23. Br. Bánffy Dánielné Gyárfás Anna színes fényképe. Aranyozott, díszesebb rámában. 24. Br. Jósika Jánosné gr. Csáky Rozália. Magyar ruhás vízfestmény, mélyített, széles, belül tojássoros, aranyozott rámában. 25. Gr. Csáky Józsefné gr. Rhédey Terézia (1834). Szép vízfestmény R: Belg névjelzéssel. Kopott aranyozású rámában. 26. Gr. Bánffy György kormányzó felesége Palm Jozéfa grófnő. Fára festett olajfestmény. Egyszerű, empire világos ruhában. 27. Maria Antoinette (Nach Paul Delaroche). Finom kőnyomat. 28. A marosvécsi vár és környéke. Rohbock színezett acélmetszete. Vékony fekete rámában. 29. Kis kerti pavilon. Olajfestmény név nélkül, vastag aranyrámában. 30. Nagy Imre rézkarca. Esős tájkép. I. próba. Vékony fekete rámában. 31. Női fénykép (1858–60). Ovális, fekete keretben. A déli fal keleti ablakától jobbra a sarok felé: 32. Gr. Bethlen Róza. Ülő szőke nő, kivágott barna ruhában. Vízfestmény, faragott aranyos rámában. 33. Br. Bánffy György (Gyurka, a zeneszerző). Fára festett vállkép. Jelzés és keret nélkül. 34. Br. Jósika Jankó török jelmezruhában. Olajfestmény, jeltelen, ráma nélkül. A keleti falon a könyvespolc fölött: 35. Kerti kép, zöld fák között két nőalakkal. Belül aranyozott fekete rámában. Az északi falon a könyvespolcok felett: 36. Erdőszéle, tájkép, piros napernyős nőalakkal. Széles fekete rámában. Olajfestmény. 37. Erdei út. Olajfestmény aranyozott rámában. (Mindkét kép gr. Teleki Géza festménye.) A levéltári dolgozószoba nyugati bejáró ajtaja fölött: 38. Nagy Imre: Tájkép. Tusfestmény. Fekete rámában. 39. Két női alak, téglalaptérben. 40. Zongorázó nő, 2 női és egy férfialakkal, félkör alakú rajztérben. (Mindkettő egyenlő méretű fekete rámában.) 41. Deák Ferenc időskori fényképe sajátkezű aláírásával, ovális háttérrel, fekete ovális rámában. 42. Im Wesentzthal bey Dittersbach. Rézmetszet 1838. Vékony, fekete szegélyű, sárgásbarna márványozott keretben. 43. Die Heinmel Wand im Kätschwelthal. Rendkívül finom acélmetszet. Vékony, sárgásbarna, fekete

A Levéltár első anyagtartó szobájában: A belső (II.) szobába bejáró ajtótól jobbra eső szekrény oldalán: 45. Erzsébet királyné. Fára festett kisebb mellkép. Olajfestmény, széles, sárgás farámában. 46. Halvány rózsalilás tónusban fémlemezre festett udvari (tiszti) lakás. (Olaj). Széles, sima aranyozott farámában. 47. Három különböző nürnbergi kastély- és házképet ± alakban és keretben ábrázoló vízfestmény, farámában. 48. Sárga rózsák hegedűvel. Jelzése: Lázár György. 1928. X. 20. Csavaros méretű aranyrámában. 49. Rámájába betéve gr. Teleki Sámuel kancellár rézmetszetű mellképe (Czettner, 1796). 50. „Original Raderiung.” V. A. Benyovszky. Ágaskodó lovas kép, egyszerű fekete rámában, üveg alatt. 51. Három darab finom rézmetszet, ± alakban elhelyezve. (A felsőnek felirata: Hafen von Messina. Kemény farámában, üvegezve.) 52. Peime Suriey de Saint-Remy Ecuyer. (Hyacint Rigault pinzit. Ebeling sculpsit.) Rézmetszet, sima fekete rámában, üveg alatt. 53. Schloss Dumbuce. Finom acélmetszet (1863). Világos keményfa rámában, üvegezve. A szekrény mellett, az ajtótól jobbra elhelyezett rámátlan képek. Lásd jegyzéküket a … oldalon. A bejáró ajtó fölött a keleti falon: 54. Gr. Thoroczkay Miklós. 55. Gr. Toroczkay Miklósné Két egyenlő nagyságú mellkép. Olajfestmények. Felül egyszerű, aranyozott, mélyített fekete rámában. A nyugati falon a szekrények fölött: 56. Gr. Toroczkay Etel (Br. Baich Ivánné) mellképe. Biazini Mari festménye. Olajfestmény. Szép széles, díszes, aranyozott rámában. 57. P. Horváth Károly (1859). Életnagyságú térdkép. Fekete magyar ruhában, kardosan. Olajfestmény. 58. Gr. Csáky Katalin, Br. P. Horváth Kálmánné. Piros ruhás, ifjúkori mellkép. Aranyozott, mélyített rámában. 59. Br. P. Horváth Kálmán fiatal férfikori arcképe. Olajfest­mény. Mélyített, aranyozott, az előbbi képével mindenben egyező rámában. Az előszobába kijáró ajtó fölött: 60. Fekete magyar ruhás, középkorú úrinő. Fekete rámában. 61. P. Horváth Ferenc unitárius főgondnok, a krónikaíró. 1804. XII. 31. 3/4 életnagyságú térdkép, fekete rámában. 62. P. Horváth Károly. 3/4 életnagyságú térdkép, fekete magyar ruhában, kardosan. Vargyasi Daniel Ferenczné, gagyi és tarcsafalvi Pálfy

Juliánna, Ugron Gábor szülőanyja. 63. és 64. Két darab hullámzó tengerkép. Egyiken gőzhajóval, a másikon vitorlás hajóval. Alfred Heyde névjelzéssel. 65. Inczédy-Joksman Nándor, m. kir. testőri díszruhában. A levéltári anyag I. szobájában egymás mellé, illetve mögé a padlóra, a levéltári szekrények elé felállított olaj­festmények: 66. A nagyenyedi templomkastély belső részlete a kapubástyával, belülről. (Dóczyné, Berde Amál festménye). Mintás, mélyített, aranyozott rámában, üveg alatt. 67. Virágtő cserépben. 13 virággal. Olajfestmény, rámázatlan. 68. Gr. Teleki Géza: Kazlak. 69. Csendéletkép. Gidófalvyné, Pataki Etelka festménye (1921). Barna asztalon üvegedényben ibolyák, ettől jobbra az asztalra tett violaszín kendő, színes díszkötésű könyv. Papiros lemezre festve, vakrámára húzva. Rámátlan. 70. Csendéletkép. Alsó bal sarkában Carl v. Mohr 76. jelzéssel. Kékesszürke háttérből egy karosszékbe és melléje ­helyezett vadászfelszerelés festői csoportosításban. (Bunda, vadászkalap, táska és vadászkürt, ivókulacs, puska. A földön kengyelpár és két cipő.) A bal sarokban kard stb. fölakasztva. 71. Színezett fehér és piros virágfénykép.

Az unitárius püspöki irodában: 83. Gr. Csáky György. Mellkép 3/4 életnagyságban. Barabás Miklós festménye 1839. Vöröses-sárga, széles farámában, rézveretű díszítéssel. 84. Gr. Csáky György. Kisebb méretű térdkép. Asztal előtt álló vadgalambszínű, ezüstgombos atillás fiatal férfi. (A háttérszínezés után ítélve valószínűleg Kővári Endre kolozsvári festő fiatalkori műve.) 85. Gr. Toroczkay Miklósné gr. Bethlen Johanna. 3/4 életnagy­ságú olajfestmény (térdkép). Sima, aranyos keretben. 86. Gr. Csáky Györgyné gr. Toroczkay Eszter 1860. 3/4 életnagyságú, egyszerű magyar ruhás kép, fekete rámában. (Kővári Endre festménye.) 87. Gr. Bánffy György Erdély kormányzója. Kisebb alakú, jó olajfestmény, hátán magyar felirattal; széles, mélyített arany rámában. Dr. Kiss Elek püspöknél: 88–89. Két darab Barabás Miklós-féle vízfestésű arckép. Jegyzékbe vették. Kolozsvár, 1956. május Kelemen Lajos s. k. ny. múz. és levéltári főigazgató, unitárius egyházi levéltáros

Felfüggesztve az egyik szekrényoldalon: Olajos jellegű táj- és környezetkép, előtérben néhány lovas férfivel és gyalog nőkkel. Olajfestmény. NB. Nem vagyok biztos benne, hogy ez a kép is a letétek sorába tartozik. Ezért nem számozom a jegyzékben. A II. levéltári anyagszobában: A déli falon: 72. Női arckép, mélyített sárgásbarna rámában, üvegezve. (Erzsébet királyné? Nagyon szép nő.) A nyugati falon: 73. Rózsák (3 rózsa). Színehagyott vízfestmény, vékony rámában, üveg alatt. Fényképek: 74. Gr. Teleki Ádám huszártiszti képe, háborús tábori egyenruhában. 75. Gr. Teleki Ádámné br. Zeyk Ágnes állóképe. 76. Br. Bánffy Albert díszmagyar ruhás, süveges ülőképe. 77. Br. Bánffy Dénes díszmagyar ruhás, süveges állóképe. 78. Fiú gyermekkép (ki?) 79. Br. Bánffy Dénes és br. Blomberg Carla esküvői képe, mellettük br. Jósika Gábor násznaggyal. Keretelt fényképek: 80. Keretelt női arckép: Barna kontyos nő. Fekete ovális rámában. 81. Br. Bánffy Albert ülőkép, hétköznapi öltözetben. 82. Honvédfőhadnagy képe. Fekete, belül aranyos rámában.

19

Egy nyughatatlan ember élő emlékezete „A fontos csak az, hogy az ember megállja a helyét ott, ahova állítják.” (Gróf Bánffy Miklós levele lányának, Bánffy Katalinnak) A budapesti Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet csodálatos kiadványa* Bánffy Miklós halála 60. évfordulója alkalmából hajt fejet a sokoldalú alkotó, kimagasló erdélyi közéleti személyiség emléke előtt. A kötetet lapozva elgondolkozhat az ember, hogy mily sötét, értékromboló ideológia lehetett az, amely évtizedekre száműzte őt az erdélyi szellemi életből, műveit tabutémaként kezelte, zárta el szinte két nemzedéknyi ideig, nevét – oly sok más erdélyi íróegyéniséggel együtt – csak elmarasztalólag lehetett említeni! A hallgatás/elhallgatás falán az első rést a Kriterion Könyvkiadó által 1981-ben megjelentetett két kisregény – Reggeltől estig, Bűvös éjszaka – ütötte, de a folytatás Erdélyben közel húsz évet késett. Irodalmi folyóiratokban viszont írások sora igyekezett bontani a falat, sürgetni Bánffy Miklós irodalmi alkotásainak megjelentetését, közkinccsé tételét. Az alkotó és az életmű értékei megismertetésében Marosi Ildikó marosvásárhelyi irodalomtörténészé a főszerep. Az írót valós értékei szerint bemutató Kis/Bán/ffy könyv (1997) kiadását a csíkszeredai Pallas–Akadémia Kiadó vállalta s juttatta el az olvasók asztalára. Az igazi áttörés a kolozsvári Polis Könyvkiadó, jelesen pedig annak

20

igazgatója, Dávid Gyula érdeme. 2000-től kezdődőleg sorra jelentette meg műveit, köztük az Erdélyitrilógiát. A budapesti Nap Kiadó Emlékezet-sorozatában kézhez vehettük A Nagyúr – Bánffy Miklós emlékezete (2008) című kötetet, amely igen bő válogatást nyújt a közel egy évszázad alatt tekintélyes nagyságúra nőtt Bánffy-irodalomból. Külön kell szólnunk a 2010. június 5-i szegedi emlékülésről, mely alkalommal a Nemzetközi Történelmi Panteonban felavatták Bánffy Miklós szobrát, Stróbl Alajos alkotását. A budapesti Magyar Szemle folyóirat ugyan e hónapban külön számmal tisztelgett a hat évtizede elhunyt író előtt. Az utóbbi húsz év bőséges áradása itthon és Magyarországon egyaránt lehetővé tette, hogy Bánffy Miklós újra elfoglalja az őt megillető helyet szellemi életünkben. Az évforduló késztette az Országos Színháztörténeti Múzeumot és Intézetet, Szebeni Zsuzsa színháztörténészt arra, hogy rendkívül gazdag, számos, eddig feltáratlan dokumentum közzétételével szervezzen vándorkiállítást, melyet eddig Szegeden (2010. november) és Kolozsváron (2011. február– március) láthatott a közönség. Terveik szerint eljuttatják azt Sopronba és Marosvásárhelyre, Nagyváradra és Sepsiszentgyörgyre, más magyarországi és erdélyi városokba is, minden olyan helyre, ahol azt igénylik és fogadják. A kiállítás fővédnöke az író lánya, Bánffy-Jelen Katalin. Szebeni Zsuzsa, a kiállítás kurátora a rendkívüli szakmai és művészi igénnyel összeállított katalógus bevezetőjét Bánffy Miklós Bonchida című, eddig nem közölt költeményéből kiragadott versszakkal indítja: „Te elsüllyedt világ, kit romtenger takar, / Minden Atlantiszoknál mélyebb óceán, / Miért járnak föl hozzá kísértet-árnyaid?! / Megzörren néha az avar / Hosszú életösvényem egy-egy fordulóján / És ismerősen ismeretlen arcok / Állnak utamba, múlt bálványait / Varázsléptükkel dobbantván elém.” A vers keletkezésének idején – 1936 – maga sem gondolhatta, hogy a néhány év múlva bekövetkező valódi fizikai és szellemi romtenger őt is maga alá temeti. A romeltakarításban hosszú esztendők kitartó és elmélyült kutatásával kívánt közreműködni a kolozsvári születésű színháztörténész, Szebeni Zsuzsa, a kiállítás létrehozója. Hány ezer oldalt olvashatott el – az író alkotásait és a róla szóló több százra tehető recepcióanyagot –, hány levéltári dokumentumot és lapkollekciót vehetett kézbe, mily kitartó szervező munkát kellett kifejtenie, hogy a kiállítás és annak katalógusbeli tükre létrejöhessen?! Céljairól, szándékairól vall a katalógus bevezetőjében: „Ebből az elsüllyedt világból szeretnék néhány képet visszahozni, azokat a képeket, amelyeket zömében gróf Bánffy Miklós készített, vagy Bánffy Miklósról

készítettek – varázslépés híján – egy kiállítással. (…) A (kiállítás) központi rendezőelve számomra azonban Bánffy Miklós ábrázolóképességének bemutatása, amely eszköztől (ecsettől, vésőtől, tolltól) függetlenül minden alkotásában megnyilvánul.” A néhány kép a képszerkesztő Szebeni-Szabó Róbert művészi elrendezésében került a kiállítás látogatói elé. A katalógus – a válogatás válogatása –, az Atlantiszoknál mélyebb óceánból fölhozott igazgyöngyök által válik az életmű és alkotója iránt érdeklődő, becsülő és szerető közönség szellemi kincsévé. A benne elénk táruló kép – megannyi gyönyörűséges torzó, Bánffy zsenijének részcsillanása – egy csodálatosan gazdag, termékeny és színes élet értékeiből merít, segít bennünket is abban, hogy Bánffy Miklós személyiségét érdemeihez mérten helyezzük el nemzeti kultúránk szellemi csillagképében. A katalógus tagolása az életrajz és az életmű műfajonkénti kibontakozásának kronológiai vonalát követi, benne a képanyag dominál. A képek mellé szerkesztett szövegminiatűrök igen széles skálán mozognak az életrajzi adatoktól, az író saját soraitól, az értő és rendkívüli filológiai tájékozottság alapján összegyűjtött irodalomtörténeti vonatkozású és a korabeli sajtóból válogatott kritikai idézetekig. Ezek segítenek az életút és az életmű jobb megismerésében, értékei felismerésében, szemléletesen dokumentálják Bánffy Miklós alkotóképességét, újító szellemét, felelősségteljes munkásságát. A katalógus értékét növeli, hogy a képeket kiegészítő/magyarázó/értelmező szövegek mellett vagy az egyes fejezetek végén közli azok angol nyelvű fordításait is, amelyet Bánffy Miklós művei nemzetközi sikere ihletett. Segítségükkel nem csupán az alkotó műhelyébe a hozzá kötődő recepció történetébe nyerhetünk betekintést, hanem általuk egy kor szellemisége is elénk tárul, az a miliő, amelyben kibontakozhatott és maradandó értéket hozhatott létre. Néhány szó a katalógus felépítéséről. A bevezető részt – Ács Piroska: Az én Kis/Bán/ffy-m…, Szebeni Zsuzsa: Varázsléptük híján, Szőcs Géza megnyitóbeszéde a gróf Bánffy Miklós-vándorkiállításon – az életrajzi kronológiát követő fejezetek követik: A Bánffyak arcképcsarnoka, Emlékképek a családi albumból, A bonchidai kastély, A lovakról –, a családi háttér képeivel illusztrálják a gazdag örökséget, gyermekéveit és ifjúságát. A következők – Operaházi tevékenysége, Az utolsó koronázás főrendezője, Ben Myll: Fresques et Frasques, Az Ember tragédiája a Szegedi Szabadtéri Játékokon, Kisbán Miklós: A nagyúr, Színpad–kép–író, A drámaíró Bánffy, Az Erdélyi Helikon, Erdélyi történet / Trilógia, G. B. M., a könyvillusztrátor, Bánffy Miklós, a református főgondnok – a sors által rámért feladatok bonyolultságáról, az életmű és művészete sokoldalúságáról vallanak. A katalógus záró tömbje – Gróf Bánffy Miklós művei, Források, felhasznált irodalom (lexikonok, kötetek, cikkek), a Kiállítás közreműködői – dokumentális adatokat tartalmaz. Ez utóbbiak sorában ott találjuk a Bánffy Miklós-életmű jeles erdélyi kutatóit, gondozóit: Marosi Ildikót, Dávid Gyulát, Murádin Jenőt, Sipos Gábort, továbbá a Bánffy-do-

kumentumokat, hagyatékokat őrző intézményeket: az Erdélyi Református Egyházkerület Központi Gyűjtőlevéltárát, a kolozsvári Színházi Archívum és Dokumentumtárat, a Magyar Állami Operaház Archívumát, a csíkszeredai Erdélyi Fotográfiai Múzeumot, a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumot. A Bánffy-vándorkiállítás és annak katalógusa újabb bizonysága annak, hogy életműve napjaink élő hagyatéka lett. S hogy mennyire az, arról bizonyság az Operaház által odaítélt Posztumusz Örökös Tag elismerés, a szellemi élet kiválóságainak odaítélhető Bánffy Miklós-díj, a 2011. január 22-én megalakult Bánffy Miklós Baráti Kör. „Sokat késtünk a méltó értékeléssel – írta Marosi Ildikó a Bánffy Miklós estéje (2002) című kötet előszavában – (…) Történelmi késéssel most utólag legalább az írói művet vegyük birtokunkba, hiszen Bánffy Miklós az erdélyi lélek legavatottabb, legnagyobb tehetséggel és felelősségérzettel megáldott, legszenvedélyesebb búvárlója.” Késtünk. De a Marosi Ildikó sorai születése óta eltelt évtizedben örvendetesen sokan és sokat dolgoztak azért, hogy mulasztásunkat pótoljuk. E cselekedetek sorában elismerésre méltó állomást jelent a Bánffy-vándorkiállítás kurátora, e katalógus megálmodója és létrehozója, Szebeni Zsuzsa. Köszönet érte! Hisz – Nemeskürty István szavaival – „magunkat tesszük kisebbé, ha nem méltatjuk.”

Máriás József *Bánffy Miklós, Ben Myll. Kisbán Miklós-vándorkiállítás katalógusa. A kiállítás kurátora és a kiadvány szerkesztője Szebeni Zsuzsa, Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet. Budapest, 2011

21

„Az új rügyektől a mélybe lökött tavaszi levelek”

22

Fekete Vince Védett vidék című kötete tavaly jelent meg az Előretolt Helyőrség Könyvek sorozatban. A Védett vidék a szerző 2003 és 2010 között írt verseit gyűjti egy kötetbe. A kézdivásárhelyi költőnek ez a negyedik kötete, amelyet ez a sorozat jelentet meg, eddigi pályáján pedig a nyolcadik. A Védett vidék mottója Szabó Lőrinc A hitetlen büntetése című versének egy részlete, amely akárcsak a szerző prológusa és epilógusa a kötethez, a magyarázatot, a bizonyítást feltételező kötőszóval, a merttel indít. De mit akar bizonyítani, igazolni a szerző? Ez a Szabó Lőrinc-idézet a maga négy sorában tökéletesen összegzi az életet: „mert rettenetes, hogy az ember / útja oly silány s oly rövid / a földi portól a veszendő / húson át vissza a porig”, és talán a mottó a bizonyítás egyik eszköze. Bebizonyítjuk, hogy a múlandóság rettenetes, de amíg a veszendő hús állapotában vagyunk, képesek lehetünk megtalálni az értelmet azokban a dolgokban, amikhez kötődünk, a kötet esetében a számunkra sokat jelentő helyekben, szerelemben, egyetlen pillanatban vagy az emlékekben. A kötetet tehát prológus és epilógus fogja közre, nemcsak szerkezetileg, hanem tematikailag is. A Mert nem lehet ilyen jéghideg kezdetű keretező versek hangulata bepillantást ad az olvasónak a kötet egészébe. Ebben a két versben keveredik mindaz, amit a kötetben található versek úgymond részletesebben is kifejtenek. A táj, a tér ridegsége vagy melegsége, a természet és az ember építette mesterséges környezet ellentéte vagy egybeolvadása. Az idő és a tér a két legmeghatározóbb határhúzója és határozója annak a fajta szabadságnak, amit a versbeli beszélő majdnem minden alkalommal feszeget. A tér és idő lehetőségeinek határfeszegetése egységesíti leginkább a Védett vidék verseit. Talán azért nem lehet szűkebb egységet sem tematikailag, sem érzéskifejezés szempontjából felfedezni, mert a kötet önmagában valamilyen folyamat eredményeként olvasható, lévén hogy elég nagy időintervallumot foglal magába. 2003-tól 2010-ig sokat változhat az ember, hát még a költő költészete. Az első ciklus címe Lebegő foltok, és ez is tűnik a legjobban valamilyen lebegő versfoltok tömegének, ugyanakkor ebben a ciklusban körvonalazódik az olvasó számára a legjobban a természet és az ember építette mesterséges környezet ellentétével vagy egybeolvadásával jelzett miliő. A mesterséges tereket ebben az esetben az erdélyi vidéki kisváros képviseli, jó példa erre a Vargaváros. Századelő című vers. Olyan emlékeket felvonultató szöveg ez, amelyet az elbeszélő nem ismerhetett, a hajdani hősök szemszögéből mégis század eleji, vásár előtti, reggeli hangulatba csöppenünk. Annak ellenére, hogy a szöveg nagy része leíró

jellegű, mégis annyi élettel tölti meg az elbeszélő, hogy nem érezzük azt személytelennek. A ciklus egyik legérdekesebb verse A földbelátó című, amely egy József Attila utalással indít: „pokolra kell annak menni”. A földbelátó az égbelátó ellentéte, az égbelátóé, aki az Istennel való kapcsolatot keresi. A földbelátó azonban az, akinek a pokolra kell menni, aki „Nézi, nézi, csodálja lent az életet, / a mellékest, a lényeget, a részletet.” Ennek két értelmezése is lehetséges, egy pozitív és egy negatív. A pozitív értelmezés szerint a földbelátó az, aki a helyhez kötöttségében keresi az értelmet, tulajdonképpen az, aki az egész kötetben képviselteti magát, a Védett vidékben. A negatív megközelítéshez a kiindulópontot a József Attila-idézet adja, a föld alatt a hithagyomány szerint a pokol van, ezt képes a földbelátó minden évben egyszer meglátni, de amit lát, az nem pokoli, inkább e világi. A nagy kérdések mellett vannak ebben a ciklusban olyan versek is, amelyek gyermekkori emlékekből születtek, ilyen a Vadorom című. Erdei kirándulással egybekötött gombászásról olvashatunk, az utolsó két szakaszban viszont megszólal az emlékező a jelenből: „Egres-kút, Réz-kút / s a Vadorom / környéke voltnincs / gyermekkorom.” Ez után a szakasz után átkerülünk a jelenbe, ami csak annyiban hasonlít a gyermekkorhoz, hogy ugyanúgy reggel indulunk, de akik akkor ott voltak, rég meghaltak, mégis útitársak. Az Óda a holnapi asszonyokhoz a Lebegő foltok utolsó verse, és a többihez viszonyítva ez lebeg a legtávolabb a többitől. Formailag óda, hangulata is illik a műfajhoz, témája és hangneme viszont semlegesnek hat, leginkább talán a keserédes jelzővel illethetnénk. A Vak visszhang cikluscím már ígéretesebben hangzik, a benne fellelhető alliteráló szinesztéziából pedig érdekes költői megoldásokra számíthatunk. Meg kell hagyni, jó döntés volt a szerzőtől, hogy ilyen sorrendben állította össze a kötet ciklusait. A Lebegő foltok messze nem annyira összeforrott ciklus, mint a Vak visszhang, részben az is az érzése az embernek, hogy ezek voltak azok a versek, amelyek egyik részbe sem illettek bele, így ömlesztve megkaptuk a kötet első részében. Másrészt kockázatos döntés is volt, mivel általában az elején kezdjük a könyveket, habár ez versesköteteknél nem mindig van így. De hogyha az elején kezdjük, akkor, ha nem vagyunk elég kitartóak, lemaradhatunk az értékesebb írásokról. Másrészt mégis így a legindokoltabb a kötetszerkesztés, hiszen az alcímként is szolgáló 2003–2010 fejlődést, időbeliséget feltételez. A Vak visszhangban tisztázódik, hogy a versbeli beszélőnek milyen megnyilvánulási formái vannak, a vershelyzetet is ezek határozzák meg. Az egyik a legszemélytelenebb beszélő, aki egyes

szám harmadik személyben nyilvánul meg. A második az egyes szám első személyű beszélő: én látom, én hallom, én tapintom a világot. A harmadik forma pedig a te és én kettőssége. Ennek a ciklusnak a verseiben nagyon gyakori a természetképek és úgy általában a leíró jellegű képek használata. Fontos visszatérő motívum a fény, mint például: apró vagy nagy tűz, lámpa, nap, csillag, hold stb. A víz mint az eső, a patak vagy a tó, sőt egyik versben a tenger is megjelenik, a víz közelében való tartózkodás általában emlékezéshez ad jó alkalmat a beszélőnek. Formai egység is jellemzi a Vak visszhangot, ezek a versek kevés kivétellel rövidek, a szerző a fent említett visszatérő motívumokkal dolgozik. Személyes kedvenc az Amit a halálról című vers, ez tűnik az egyik legkifinomultabb egységkifejezésnek a kötetben, nyolcsoros a vers és bár a legalapvetőbb, leghétköznapibb, mégis a legnagyobb dilemmát teremti meg, az élet és a halál ellentétének dilemmáját. Az első hat és fél sor csupa természet, csupa élet, akárcsak az utolsó sor, de a hat és feledik, valamint a hetedik sor létrehozza a kettősséget, az ellentétet. „Lenézek a földre és / eszembe jut, amit tegnap a halálról mondtál. Az / új rügyektől a mélybe lökött tavaszi levelek.” Ebben a részben a legfájdalmasabb, egyben a legtermészetesebb az élet-halál körforgás. A Vak visszhangon belül találkozunk a teljes kötet címét adó Védett vidék alegységgel is. Ez hét verset tartalmaz, amelyek témájukban követik az eddig megszokott természetközelség és helyhez ragaszkodás motívumait, de hangsúlyozottan bejön a szerelem, ami eddig ritkábban előforduló, itt hangsúlyosabban jelen lévő téma. A Barlangok, tengerszemek című vers az egyik legkeserűbb, mégis Fekete Vince írásaiban a kiforrottabb stílusúak közé tartozik. Akárcsak az Amit a halálról, ez a vers is kettősségen alapul, és a természetet hívja segítségül, hogy érzékeltesse most nem az élet-halál dilemmáját, hanem a szerelemét, a szakításét. A Tajtékos még című ciklus mindössze négy verset tartalmaz, a közös bennük az, hogy mind kötődnek más szerzőkhöz. A Film című vers Lövétei Lázár Lászlónak, a Kérdés Kosztolányi emlékének, a Tajtékos még Radnóti Miklós emlékének szól, az Átok pedig Luminiţa Mihai Cioabă egyik verséből idézett mottóval indít. A legkiemelkedőbb alkotásnak a Kérdés nevezhető, ebben párhuzamokat fedezhetünk fel Kosztolányi Hajnali részegségével. A vershelyzet ugyanaz, ez a szemlélődő, vizsgálódó körbetekintés, akárcsak a Hajnali részegség esetében, miközben a versbeli beszélő a teremtő és formáló erőt, Istent keresi. A kötet utolsó ciklusa a Füvekben, fákban címet kapta. Tízezer éj címmel és három különböző költőtől (Szilágyi Domokos, Kányádi Sándor, Létay Lajos) átvett mottóval indítja a versfüzért. Már csak azért is kimondottan versfüzér ez, mert a benne található versek nem kaptak külön címet, formai-

lag nem tartalmaznak írásjeleket, semmilyen központozást nem használ, helyenként soráthajlásokkal találkozunk. A költőelődökre való utalásokkal nemcsak a mottókban találkozunk, hanem a versek szövegeiben is, például: „Aztán majd végül egymagad / a józsefattilás szélben / alig hiszed hogy nincs szavad / s a napod is lemenőben.” A kötet záró verse a már említett Mert nem lehet ilyen jéghideg szonettforma, annak minden követelményének megfelel. A szöveg ebben az esetben is az élet-halál körforgását taglalja: „Születés, pusztulás ott a habban, / újra csak újra, soha meg nem szűnő.” Amiben a kötet olvasásának kezdetén kételkedhetünk, az a kiforrottság. Mégis azt mondhatjuk, hogy Fekete Vince igazi erdélyi költő, hiszen a helyekhez, szülőföldhöz való ragaszkodás a legfontosabb jellemzője ennek a kötetnek, és dicséretére váljon, hogy nem akar semmit megváltoztatni benne, hanem úgy szereti azt, ahogy kaptuk, kapta. És csak így lehet egy vidéket megvédeni, ha a számunkra ez jelenti a világ közepét, a magasabb rendű értelem, az emlékek, az érzelmek, a kötődések kiindulópontját.

Márk Boglárka

23

Vadrózsa

„Mert mindég jobb otthon az embernek, a szülőföldjén” Varró Sándor amerikás magyar naplójegyzetei (1.) A naplóíró Varró Sándor 1900. szeptember 11-én született a ma Székelykeresztúr részét képező Fiatfalván. Kanadai munkavállalása előtt és után szülei birtokán gazdálkodott, családot nem alapított. Szülőfalujában a közbirtokosság pénztárnokává választotta, neve még szerepel egy 1944. januári 3-i jegyzőkönyvben. Ezután sorozták be katonának, majd egy szovjet fogolytáborba hurcolták, ahonnan soha nem jött haza. Visszaemlékezéseit a Kanadában 1927 és 1931 között eltöltött küzdelmes négy évéről 1-től 50-ig megszámozott vonalas füzetlapokra jegyezte le. A kéziratos napló szövegét szóról szóra közlöm, csak értelemzavar esetén vállalkoztam javításokra, a nyelvjárási sajátosságokat megtartottam, beleértve a szerző jellegzetes szóhasználatát is. Az idegen szavak értelmezését, illetve a javító betoldásokat szögletes zárójelben közlöm, s csak néhány felesleges kifejezést mellőztem. Az olvashatatlan, kibetűzhetetlen részeket szintén szögletes zárójelben kipontoztam. A kéziratot, valamint a Kanadában készült fényképeket Varró Sándor névrokona, az ugyancsak fiatfalvi Varró János 73 éves nyugalmazott könyvelő juttatta el a székelykeresztúri Molnár István Múzeumba. Varró Jánosnak köszönhető tehát, hogy e becses emlék megmenekült az elkallódástól. Számos hasonló dokumentumra lenne szükségünk ahhoz, hogy múltunk egyik leggyászosabb jelenségét, a székelység szűnni nem akaró, évszázadok óta tartó elvándorlását, s annak okait megismerjük. Nem kevés tanulsággal a jelenre, de a jövőre is nézve.

Fülöp Lajos Az én naplóm, amelyben leírom a Kanadában töltött élményeimet és tapasztalataimat

24

1927. február 22-én hagytam el a családi házat. Először értünk Nagyváradra, ahol talán egy fél napot vesztegeltünk. És úgy indultunk tovább. Estére Halmiban voltunk a cseh vámnál. Ottan iratainkat átvizsgálták. Pénzünket megkérdezték, mennyi van, úgy indultunk tovább. Bécsen és Svájcon keresztül utazva elértük a tengeri kikötőt, Antwerpent. Itten voltunk elhelyezve egy szállodában, pár nap múlva vittek fürödni és úgy más vizsgák is voltak egészségi szempontból.

Március l-én szálltunk fel a hajóra, délután egy órakor hajónk felszedte a horgonyt, és már a vízen lebegtünk. Hajónk nem tartozott a legnagyobbak közé, mert a matrózok adatai szerint igen sokszor úszta meg az óceánt, a neve Metegama. Súlyát, azt igazán megfeledtem [elfelejtettem], mennyit tett ki. Pár napja, hogy vízen vagyunk, és még semmi különös nem történt köztünk. De bizony, azután igen sokunkon vett erőt a tengeri betegség. Ami igen kellemetlen, nagyon elgyengíti az embert. Nekem, mondhatom, semmi bajom nem volt, még csak szédülést sem éreztem magamon. Igaz, mindég kint voltam a fedélzeten, amikor az idő engedte. Régi amerikásoktól hallottam, hogy lehet hatalmas vízi állatokat látni a tengerben. De bizony, a legnagyobb megfigyelésem után is nem láttam semmit. Pedig igazán szerettem volna bár egy halat is látni. Ami azt illeti, enni igen jól tudtam, a hajói koszt nemigen volt elég nekem. Hanem az mind nem volt baj, mert hiszen pótolta a hazai kolbász meg szalonna. Mert azt szerencsére sikerült megmenteni hajóra szálláskor. Kenyérfélét, azt igaz mind el kellett dobálni. Azt nem engedték a hajóra felvinni. Pedig igazán nagyon jó lett volna, de hát annyi kenyeret mindég lehetett felhozni amennyi kellett. Mondhatom, igen sokféle népfaj volt a hajónkon, akikkel együtt mi magyarok is utaztunk. Sokan voltak férfiak, kevesebb nő. Utazásunk alatt nem volt hajónknak különösebb baja, talán egy éjjel állt volt le, de azt sem tudom biztosan, mert én aludtam, ha nem tévedek, jéghegyet láttak a matrózok. Annyit állítok, hogy egy olyan egyén[nek], amilyen én is voltam, aki még az első tengeri utat tettem akkor, volt mit bámulni[a] a hatalmas víztömegen. Úgy lehet képzelni rajta egy nagy személyszállító hajót, mint minálunk a Küküllőbe áradáskor egy bedobott dió hajót, különösképpen, amikor háborgott. Ekkor minden ember gondolt az Istenre, ha addig sosem említette sem. Hajónkon volt két egyén, akik beszéltek magyarul velünk, ők ketten voltak alkalmazva, talán 70 dollár havi fizetés mellett, mint pincérek. Igazán jólesett nekünk, mikor egyes kérdéseinkre magyarul feleltek. Egyiknek magyarságában nem kételkedtem, de a másik zsidó volt, azt én

mindjárt észleltem rajta. Hajónkon lehetett mindenféle gyümölcsöt kapni, kinek kellett, cigarettát, sört, a matrózok igen kérték a pálinkát. Március 11-én már a part közelébe értünk, estére egy kis hajó jött, és behúzta a miénket a kikötőbe, Szentjánosba [St. John’s, Új Foundland]. Azon az éjszaka bent háltunk még a hajóban, úgy 12-én kiszálltunk, és mentünk orvosi vizsgára, ami szerencsésen sikerült. Csak éppen a nálunk valók közül Fazakas Domokost tartották vissza a szeme végett. De őt is egy pár nap múlva elengedték. Továbbá elindulás előtt kaptunk élelmet, 20 dollárunk bent volt, csak öt dollárt kaptunk ki a 25 dollár felmutatott pénzből. És úgy 12-én este már vonatra is szálltunk és mentünk fel Vimpeg [Winnipeg] felé. Nagyon sok csúnya hely van, kő, víz, szóval igen barátságtalan táj tárult szemeink elé. Gondoltuk, hogy hol lesz itt még a termőföld, mikor ilyen borzasztó hely, megművelhetetlen. De aztán láttam, Kanada igen szép, nagy állam, rendelkezik mindennel. A vonaton igen kellemesen telt, mindnyájan tele voltunk új reményekkel, ami később csalódásunkat okozta sokunknak. Március 15-én már meg is érkeztünk Vimpegre, tisztességes, nagyváros. Idáig szólott a jegyünk Bukaresttől. Most még aztán következett a java, akartak persze tovább vinni. Adtak ki jegyet Galgariba [Calgary], amiért 8 dollárt kellett fizetni, így kaptunk ki 12 dollárt a 20-ból. Közben voltak olyan emberek, akik már előttünk kint voltak. Azok azt javasolták, hogy ne menjünk tovább, hanem inkább vissza, keletre. Én is az utóbbit választottam. Talán jobb lett volna, ha oda mentem volna, utóvégre az ember nem tud tiszta képet alkotni magának. De hát jobb is úgy. Sokáig mind töprengtünk, és mégis a vissza[térés] győzött. Ekkor itten Vimpegen volt a földink, Kiss Ferenc, és oda mentünk hozzá. Persze kerültek ismerősök, akik elkalauzoltak. Hatalmas nagy állomás volt, és mindég őriztek. Mert akartak tovább vinni, és az indulást megelőzve, szökve kellett hogy meneküljünk. Ez pedig úgy sikerült, hogy 5 méter magasból ledobálva poggyászainkat, és mik utána ugorva menekültünk a hatalmas kanadai policok [rendőrök] elől. Szóval így jutottunk el a Kiss családhoz, igen jól fogadtak, és mi is jól éreztük magunkat. Csak ez a jólét nemigen sokáig tartott. Mert mindnyájunkat a munka utáni vágy fogott el, ami ezen sorok írásakor […] sok ezreket foglalkoztattak. Pár napi ilyen töprengés után egy sürgönyt küldtem az előttem egy évvel kivándorolt barátomnak és az óhazában szomszédomnak, Incze Mihálynak, kérve benne a jegyet, amelynek segítségével lejuthatok Vellandra [Welland], mert ő ottan dolgozott akkor. Ő nem is tagadta meg tőlem, elküldte a jegyet, tőle telhetőleg elég gyorsan. Így jutottam Vellandra, és úgy még 2 földi, Kertész és Burszán Gábor bácsi, ők is szintén úgy támogatva az ösmerősöktől. Földiek közül többen vették útjukat le Montrealba, és sok[an] mások bizony kénytelenek voltak vesztre [nyugatra] menni. Szóval kitől merre lehetett, szétszóródtunk, mint a polyva a szélben, ebben a nagy idegen országban.

1927 áprilisában érkeztünk Vellandra!

Szintén fogadtak az ismerősök. Dacára annak, hogy az óhazában ilyen idő tájban szép idők szoktak lenni, itt bizony még olyan keményen havazott, hogy alig bírtunk bejutni az állomásról. Akkor szintén egy földimnél kaptam lakást, és úgy ellátást is, ami került egy hónapban 28 dollárba, ez igen drága burd volt, vagyis magyarul kiírva koszt. Földim neve Kiss Sándor volt, aki vadházasságban élt egy Vellandon elhalt zsidó özvegyével, persze tőle sokkal idősebb asszonnyal. Munkáról még szó sem lehetett, az emberek ezrei még mind munka nélkül járták az utcákat. Ekkor bizony én is már kezdtem gondolkodni, hogy ez nemigen jó, ami azt illeti, adósságom volt. Szerettem volna mielőbb szabadulni tőle. De ez a búsulás még korai volt, nemhogy az adósságtól szabadultam volna, hanem még majdnem annyi adósságom volt itten, mint amivel az óhazából kijöttem. Most már gondolkozz Sándor, ez a dollárország, ez rendbe hoz! Angolul csak láttam, de érteni vagy egy szót is kiejteni nem tudtam, ez még a szép. Nahát, ezen nincs ám nevetni való, mert minden újonnan jött így van, azt a magunk fajta ember nemigen tanulta odahaza. Nahát, menjünk tovább! Május van, a munkák körül mozgolódás van. De hát miköztünk még nagyobb a mozgalom. Egyik egyet, más másat mond. Bizony azért alig akad el [talál munkát] egy-egy az ösmerősök közül. Valami nagy nehezen, sok kérés és a Kiss Sándor közsegétségével sikerült munkába kerülni nekem is. Tisztes órabér mellett dolgoztam órai 40 centért egy útmunkán a Brenen Kontraknál [Contract]. Igazán már kezdtem én is remélni Isten után. Örültem, hogy a bajaimat me[n]nél előbb tudtam rendezni, úgy az itt, mint az odahazait. De hát már annyit tapasztaltam, hogy az előre kiszámított dolog legtöbb esetben kudarccal szokott végződni. Tehát én is majdnem így jártam. Mikor arra a pontra értem volna, hogy az itten szerzett bajaimat rendezni tudtam volna, ami már tisztes kis összeggé fejlődött volt, akkor bizony már nemigen adtak munkát nekem. Voltak, akik értettek angolul egy keveset. Persze ezek voltak az elsők. Én bizony már csak akkor dolgoztam, amikor igen gyors munkák voltak. Így ment ez egy-két napot egy héten, utóbb pedig már teljesen kimaradtam. Minden nap mentünk másik munka után. De bizony mindég vagy előtte, vagy utána voltunk. És mindég nem a munkában benne, pedig igazán az óhazában sosem kívántam még egyszer sem a munkát annyira, mint itt. Gyönyörű szép júliusi napok voltak. Így jártunk nap és nap után minden cél és eredmény nélkül, minden helyet összekutatva […] 10 és 11 óra felé értünk lakásunkba. Bizony jobban el voltunk fáradva, mint aki rendes napi munkát végzett. Lefeküdtem, a jó, hűvös szobában aludni próbáltam. De bizony, az álom mes�szire elkerülte a szemeim. Más nem is járt az eszemben, mindég csak az adósság. Azt gondoltam, csak Isten arra segéljen engem meg, hogy tisztességes úton megtéríthessem a hitelezőmnek [a tartozást]. És akkor haza mehetek, ez volt egyedüli vágyam. Szerezni már nem is számítottam a tapasztalat és a látottak után.

25

26

Július 6-án éppen gondolataimba [merülve] fekszem az ágyamon, mikor egy ösmerősöm bekopog énhozzám. Azt az ajánlatot tette, hogy menjünk a vasútra. Mert ő bizonyos úton megtudta, hogy talán pár ember kell oda, és ha nem késünk, talán mi is bejutunk, fizetés igaz [csak] 30 cent. Kapva kaptam az alkalmon, gondoltam, hogy jobb, mint itten heverni és az adósságot szaporítani. Ki is mentünk, talán, ha jól emlékszem vagy heten még azon délután. Sikerült is bejutnunk, egy angol ember volt a bász [főnök], mindjárt adott munkát. De megjegyzem, az adósságom száma [összege] 33 dollárra emelkedett volt Vellandon Kissnél. Sebaj, fő az, hogy dolgozom, a pénzről írásom volt csinálva, melyben köteleztem magam, hogy az első keresetemből megtérítem. Nem kell szem elől téveszteni, az ilyen kezdő ember csak 1 hónap múlva kap fizetést. Épp én is így voltam. De épp az a szép, hogy akkor is csak fél fizetést kaptam, mert az első két hétnek csak az utolsó hetét dolgoztam. Így nem tudtam mindjárt tisztázni az ügyet. Vellandtól nem voltunk messzi, de ha be akartam volna menni, mindjárt időt veszítettem volna. És úgy határoztam, hogy mikor meglesz mind a pénzem, akkor majd bemegyek, és egyszerre kifizetem. Na, de az én Sanyi barátom megelőzött. Mert küldött nekem egy igen formátlan [goromba] levelet, ami nekem igen rosszul esett. Mely levélben úgy tüntette fel a dolgot, mintha én talán meg is feledkeztem az adósságról. Írja a levélben, hogy sosem hittem volna, Sándor testvér, hogy erről a szegény asszonyról így megfeledkezzél. Persze mert az as�szony neve szerepelt, az volt a gazda. Levelében kifejtette, hogy még hazamegyünk, és akkor beszélünk a témáról. Ő legalább azt gondolta, hogy talán már itt nem is találkozunk. Úgy elmegyek én azzal a 33 dollárral. Ekkor már következett a másik szerda, vagyis a fizetés. Rendelkeztem már annyi pénzzel, hogy őt már ki bírtam volna fizetni. Bizony ekkor másik baj is kezdte a száját tátogatni, amit úgy nevez a magyar, hogy kamat. Ösmerősöm nem volt más, mint a Boszorát, de hát szegény ő is, ugyanabban a betegségben szenvedett, mint én. Szótalan ember nem voltam soha, mindég szeretek beszélni az ösmerősökkel, úgyszintén az idegenekkel sem voltam mogorva. Elbeszéltem nekik a helyzetem, persze tiszta képet alkottam […] volt két magyar német, akik Veszprém megyéből voltak, magyarpolányiak, ezekkel társalogtam többet. Kérni igazán nem is mertem volna, mert ugyebár egy kissé messzi lakunk egymástól az óhazában is. Még szomszéd községi vagy megyei, az még teszi valahogyan. De én már nem is gondoltam még arra is, hogy kérjek. Ekkor az egyik fiú kéretlen azt mondja […] én adok Varró magának pénzt, én tudom, maga vissza fogja fizetni nekem tisztességesen. Úgy én sem kínáltattam magam sokáig. Megköszöntem a velem szembe[n] megnyilvánuló jó akaratát, és elfogadtam tőle 40 dollárt, mert annyira volt nekem szükségem. Közel dolgoztunk akkor Vellandhoz egy Polkoler nevű város mellett, 25 centet kellett a villamos-

ra fizetni, és már bent is voltam. Szépen kifizettem az összeget, amivel el voltam maradva. Annyit igaz megmondtam, kár volt olyan nagyon félni tőlem, mert még ennyivel nem vagyok hajlandó ellógni, vagy pedig valakit megrövidíteni. Ottan volt a két unokatestvérem, a két Barabás, és az ifjabbikat megkértem, mivel ő már akkor törte is a nyelvet, tegye fel azt a 40 dollárt anyámnak, ő meg is tette, és így tudott anyám rendes időben, amit én küldtem, kamatot fizetni. Ha nem másképp kellett volna igazítani a dolgot. Ez volt a kanadai első küldeményem, kevés volt, de igen örültem, hogy kellő időben érkezett, mert ami azt illeti, a pontosságot szeretem […] ezután a kamatot mindég fél évre fizettem előre. Most már nyugodtan tovább Isten segedelmével dolgozgattam. Otthagyni a munkámat nem mertem, mert mindég rosszak voltak a hírek. A kölcsönkapott pénzt visszafizettem a német kollégának, és amikor ő küldött haza, én is adtam neki. Mozgó munkánk volt, egyszer itt, máskor ott dolgoztunk. Koszt egy dollár minden napra. Kissé nehéz volt megszokni az étkezést, mert nem így készítik ám az ételt, mint a mi asszonyaink, és ahogy a mi kényes gyomrunk kívánta, vagyis szokva volt odahaza. Bizony sokszor úgy megbabonázták valamivel, hogy ne félj világ, volt szaladás. De azért jó volt, mert mi a fő, dollárt kerestünk. Nagyon megszoktam volt, nem is kívánkoztam el, sok mindent láttam, amit az óhazában nem láttam. És így telt az idő szép csendesen. A munkában mindég Boszorát volt a társam, kivel igen sokat beszéltünk az óhazai dolgokról. Sokszor el-elfogott a hazai vágy, akkor bizony repültünk volna, ha tudtunk volna, aztán egyéb jött az eszünkbe. Foglalkoztatott a zöldhasú dollár utáni vágy is, néha az egész garmadáját gondoltunk magunk körül. No, ez csak álom volt, ami szétfoszlik, és aztán megy minden az ő megszokott módja és rendje szerint […]. Már annyira vittem a kevés fizetéssel is, hogy volt egy kis összespórolt pénzem. Költeni más egyébre nem költöttem, mint dohányra, a szükséges munkásruhára, cipőre és még más ilyen apróságra. Szóval, ami éppen nélkülözhetetlen volt számomra. Az idő közben igen gyorsan telt, persze mikor az ember dolgozik. Máris november derekán jártunk, ekkor egy váratlan vendég érkezett, a betegség, ami oly erővel támadta meg az én kis Boszorát barátomat, hogy kénytelen volt otthagyni a munkát és bejönni Vellandra. Mondhatom, igen rosszul esett, amikor egyedül maradtam. No, de én is követtem nemsokára, mert december elsejére a munkánk teljesen leállt. Kaptunk jegyet, mindenki, ahová ő akart menni. Én is csak Vellandra húzódtam vissza, persze más helyen még nem is voltam ismeretes. Szerencsésen meg is érkeztem este 11 órára, velem volt még egy székelykeresztúri ismerősöm is, neve Buksa Kálmán. Ekkor már nem mentem a Kiss barátomhoz, hanem ottan lakott Vellandon a Patakfalvi család, aki igen tisztességes hírben állt a földiek előtt, amit később én is annak ismerek el. Bekopogtunk, mint

valami vándorok, és úgy kértük a helyet, hogy akadna a mi részünkre üres osztály. És nem is csalatkoztunk, mert éppen volt egy pár ember részére üres szakasz [rekesz], amit aztán el is foglaltunk. Megtisztálkodtunk, és kaptunk vacsorát, ami igen ízlett, mert bizony rég nem ettünk volt már amolyan, hogy is mondják, na, asszony főzte ételt. Közben úgy állapodtunk meg, hogy saját magunk vásároljuk be, ami szükséges, ami meg is történt. Patakfalviné megfőzte és úgy mosott miránk, ezért havonként 7 dollárt fizettünk. Közben voltak még magyarok és magyar családok, akikkel megismerkedtünk, például Orbán Balázs és a Mester család, akiknél szintén sok székely lelte otthonát. Ekkor kissé jobban éreztem magam, voltak ösmerősök, barátok, és mi a legfőbb, volt egy kis pénzmagom is. Adósságom ki bírtam volna fizetni, de akkor én megint fizetésképtelen lettem volna. Tehát úgy határoztam, hogy egy félévre előfizetem a kamatot, amit minden haladék nélkül el is indítottam az anyámnak 40 dollár képében. Így hát, kérem szépen, 80 dollárt bírtam haza küldeni az első évben. Abból 34 dollár járt a kamatba a kétszeri továbbításért. Úgy a kevés fölösleg, az pedig az anyám meg a testvérek részére igen kellett. 1927 már a végét járta, Szilveszterkor jó kis mulatsággal és hangulattal búcsúztunk a haldokló évtől.

Beköszöntött 1928

Tisztességes hideg idő volt. Na, de azért mink egy része nem fáztunk, mert a sors megtagadta tőlünk a téli munkát. Ami igazán nem is olyan barátságos. Én legalább nem nagyon kívánom. Ez idő tájt épült a Vellandi hatalmas kanál [vízi csatorna] munka, ahol igen sok magyar és úgy más ajkú munkás volt alkalmazva. Itten dolgozott ez időben 2 földim, szintén a kanálnál, ami mondhatom, igen egészségtelen, és úgyszintén életveszélyes munka volt. Itten más ember nemigen dolgozott, csak éppen, aki nagyon kényszerülve volt a helyzettől. Vagy pedig aki nagyon pénzéhes, mert ilyen ember nagyon sok van, aki mindig ellene van a sorsának. Két földim, az egyik neve Zsigmond Lukács, egy erőteljes fiatal legényember, aki később ottan szerzett betegségből súlyos kínok közt végezte be nemes életét. Akinek később mi, székelyek közös adományunkból szép síremléket emeltettünk. Isten nyugosztalja az idegen hantok alatt. Másik földim, Incze ő igen rajta volt, hogy menjek oda dolgozni. Igaz, hogy 10 dollár ováció [óvadék] mellett lehetett bejutni erre a borzasztó veszélyes munkára. Én több reggel kimentem, vittem mindég magammal a kívánt összeget, de nem sikerült bejutni sohasem. Bizony mikor hátat fordíthattam a munkának, akkor örültem, később nem is mentem. Ruhám igazán még nem volt, ez meg arra kényszerített, hogy mindég otthon üljek, különösen ünnepnap. Hétköznap azért csak még kerestem a földieket, úgy el-eljártam Kisshez is, igen hívott magához, ekkor már sztorja [üzlete] volt, úgy kárja [kocsija], amivel tyúkot, tojást és zöldséget szállított a vidékről, amit itt bent elárusított. Felesége ajánlotta, most van Varró[nak] kis pénze, menjen csak a Sanyival, és vegyen maga is mindenfélét, és úgy keres

rajta. Én megköszöntem jóindulatát, és azt mondtam rá, dacára, hogy gyenge ember vagyok, inkább dolgozok erős munkát. És úgyis tyúkász nem leszek, mert ehhez a mesterséghez jó pofa kell. Azért köztünk harag nem volt, néha-néha felkerestem. Egy alkalommal hozzám jött az Orbán Balázs, és úgy megkért, hogy vállaljak el egy darabot lejátszás végett az Iglói diák szerepéből. Eleinte nem akartam, kifogásoltam hiányos ruházatommal, amit később úgy intéztünk el, hogy ők gondoskodnak ruháról. Így persze belementem, mert már nem is tudtam semmiképp kimenteni magam. Röstellettem egy kicsit, mikor munkásruhában kellett megjelenni a próbákon. Többiek pedig igen szépen és gálántan [elegánsan] voltak öltözve. Nahát, azért a jólöltözöttek közül sokan még szerepjeiket olvasni is alig bírták, én akkor már fejből tudtam. Igen szépen sikerült, nagyon jól tudtunk játszani. Igazán nem bántam meg, mert ilyen esetben az ember mindég tanul és ösmerkedik meg idegenekkel, aminek később még hasznát is veheti. Mert sok esetben eléfordult már, hogy idegen jobb segítő, mint a saját földid és még a testvérnél is. Közben az idő is telegetett. Patakfalviéknak volt egy kis fiok, azzal igen sokat játszottam. Máskor pedig mikor igen elérzékenyedtünk, vagy elfogott a hazai vágy, ilyenkor vagy sör, vagy pedig pálinka mellett elpanaszoltuk bánatainkat és bajainkat. Amely mindnyájunknak volt éppen jó adaggal […] Vellandón munkára kilátás semmi. Pénzem pedig fogytán, így pedig kényszerülve voltam utat választani. Utamat pedig Montrealba vettem, úgy még ösmerősömtől követve. Szintén a Kiss családhoz szálltunk meg, mivel őnálok üres hely nem volt, egy másik magyar családnál kaptam helyet. Akik ő fölöttük való lakásban laktak. Úgy kosztot őnálok kaptam, amit tisztes ideig élveztem, vagyis használtam. Ezen alkalommal nemigen sokáig vesztegeltem Montrealban a földiekkel, akik megérkezésemkor igen jól fogadtak. Mentünk munkára, vidékre, munkaközvetítő irodánál 10 dollárt kellett fizetni, és úgy kijutottunk a munkahelyre, délután érkeztünk meg úgy 2 és 3 óra között. Másnap már be is kezdtünk a munkába 25 centes órabér mellett. Kosztunk megfelelő volt, itt is 1 dollárt vontak le. Saját magunk mostunk, mi kellett a tiszta ruhát előállítsuk. Bizony ekkor sokunknak eszébe jutott a messzi maradt édesanya, meg szerető hitves. Ilyenkor bizony megtudja, hogy mit kell tanúsítani a női nemmel szemben a megbecsülés és tiszteletben tartás végett. Bizony, amit igen sok esetben megtagad a rossz gyerek az anyjától, s úgy sok férj a hitvesétől! Legnagyobb akaratom és törekvésem után is, később már lakó is került, amitől igen nagy nehezen tudtam szabadulni. No, ez nem is igen csoda, mikor Isten tudja, hány féle nép volt összezsúfolva egy csomóba. Olyan katona baráka [barakk] formába volt a lakásunk, amit az angol kempnek nevez. Munkánk az tűrhető volt, igen nagyon nem kellett hogy dolgozzunk. De olyan is volt a fizetés is. Nagyon vékony lett a pénzes erszényünk. Papír-

27

28

gyár nagyobbítás volt, fundamentumásást végeztünk, cementtel volt a fal öntve és nem téglából vagy pedig kőből, mint ahogy minálunk megy a legtöbb építés. Eltelt április, nem történt semmi különös baja egynek sem az ösmerősök közül, Istennek hála. Montrealból még semmi kedvező hír nem érkezett, hogy valamivel jobb munkára lenne kilátás, vagyis több órabér mellett, ami a fő vágya minden Kanadába vándorolt magyarnak. Minden különösebb értesítést nem várva május 5-én a ledolgozott időt kikértük, és úgy mentünk az irodára, ahol pénzünket csekkben kaptuk meg. Mert itten nem úgy fizetik az embert, mint odahaza pénzzel. Ekkor vonatra szállva pár óra múlva ismét Montrealba[n] voltunk úgy a régi helyünkön. Visszaérkezésemkor pénzem összeszámolva kitett 63 dollárt, ennyit bírtam ezen [a] munkán összespórolni. Ekkor kezdődött a másik munka utáni hajsza, persze gyalogszerrel csak a lakásunkhoz közelebb eső helyeket tudtuk megkutatni. Messzibb csakis villamossal tudtunk, vagyis tehettük meg az utat. Isten kedvezett, mert máris rövid időn belül másik munkában izzadtam egy kisebb vállalatnál, amely repülőtéri hangár vagy műhely volt. Itten láttam a hatalmas hárompropelleres repülőgépet és úgy sok kisebb gépeket. Munkám itten nemigen soká tartott igazán, de azért igen jó volt az is, mert azzal is csak szaporodott a pénzem. Júniusban már a montreali gázvezetéknél dolgoztam, de úgy, például mintha máma dolgoznám, és már másik nap ünnep, akkor nem dolgoztunk. Ekkor megint mentünk a közvetítő irodára, és találtunk egy munkát, amelyre l4 dollárért szállították az embert. Mert aki kijuthat egy vidéki munkára, az többet meg tud spórolni, mint itt bent a városban. Különösképpen szilaj vérű fiatalember, aki nemigen tud a csábításoknak ellent állni. Mert ez a Montreal a legöregebb város és talán legnagyobb is, a hallottak után mondva talán 1 millió és pár százezer lakossal bír. Hát még Isten tudja, hányan vagyunk, akik nem szerepelünk a nyilvántartás lajstromán. Képzelni lehet ennyi néptömeg és népfaj közt mennyi a jó és rossz nép! Fiatalember bizony hamar beesik a szép szőke és barna lányok karjai közé. Persze akik pénzért mérik édes, de méreggel kevert csókjaikat. Ilyenkor bizony sok esetben apad a buksza, vagy teljesen ki is ürül, ami a másik napokon csak nélkülözést jelent. Sokféle népfaj van, amint előzőleg is említettem. De a legkülönbek és kiképzettebbek a francia nők, amik eltekintve más népfajtól igen túlsúlyban élnek itt Montrealban és környékén. Na, de azért másképp is mindég jobb vidéken, mert ottan nincs annyi minden, ami vonzza az embert. Szó sem róla, tökéletes ember itt is tud parancsolni úgy magának és azzal együtt az érzelmeinek is. A dolog tehát úgy történt, hogy elmentünk, az a hely egy kissé távol van Montrealhoz, a neve Falkenburg, Ontario államba esik. Sikerült is munkába állni, órabér 25 cent volt. Igen szerettem, új út munka volt, szóval erdőn-mezőn keresztül, hol […] leás-

ni, hol gödröt tölteni. A kövesét pedig fúrtuk, még pedig kézzel, és úgy lőttük. Talián munkás volt itt a legtöbb. A bász is az volt, még pedig egy derék fiatalember, aki igen jó volt hozzánk, magyarokhoz. Legnagyobb baj az volt, hogy mi már a munkának a végére értünk oda. Körülbelül egy hónapformát dolgoztunk akkor itt, és kifizettek, és mehetsz magyar más munka után. Soká nem időztünk, kutattunk a vidéken erdő munka után, de bizony nem találtunk. Közben én mindég számoltam a kapott pénzt, és úgy véltem, hogy megcsaltak, vagyis nekünk két csekk járt volna, mert három napot az elmúlt hónapban dolgoztunk volt, és az hiányzott. Addig sarkalltam a két földimet, hogy tisztes távolból visszamentünk, persze poggyászunkat elrejtettük a vasút közelében éjszakára. És úgy kön�nyűszerrel visszamentünk. Reggel pedig követeltük a csekket, mert a hármunknak hiányzott, és mindegyik csekkje szólott 7-7 dollár és pár centről, így persze a három csekk 21 dollárt és egy pár centet tett ki. Mindjárt, ahogy kértük, a pénztárnok kiadta, és a bász azt mondta, menjünk reggelizni, és úgy reggeliztünk is, amiért nem is követelt fizetést. Így már ez is megvolt, ha nem megyünk vissza, akkor bizony ottan maradt volna a kompániának [vállalatnak], pedig neki több volt, mint nekünk, szegény léber [napszámos?] munkásoknak. Utunkat akkor Torontóba vettük, ahol kevés széttekintés után máris arra a tudatra ébredtünk, hogy nincs kilátás a munkára, legalábbis a mi számunkra. Úgy rövid késéssel már megint a vonaton voltunk. Ekkor egy Oshawa nevű kisvárosban tekintettünk szét, itten igen sok vas és ércöntő gyár van, de bizony itt is csak nem volt szerencsénk. Mert mindenütt van, és volt elég munkás. Ezen alkalommal volt szerencsém látni a kanadai cirkuszt és úgy benne a hatalmas idomított elefántot, borzasztó nagy kígyót és sok más ragadozó állatot. Csodálkoztam, hogy képes az ember ilyen hatalmas földi szörnyeknek a megszelídítésére és úgy féken tartására. (Folytatjuk)

Szatmárnémeti határának földhasználata a 19–20. század fordulóján A földhasználat mai módja egy hosszú századokon átnyúló folyamat eredménye, mely Nyugat-Európából indulva jutott el Közép- és Kelet-Európába, így a Kárpát-medencébe is. Ezek közül a háromfordulós vagy ugaroló gazdálkodás Szatmári alkalmazására, és annak megszűnésére szeretnék rámutatni. A Felső-Tisza-vidékhez tartozó Szamos síkságon a késő középkorig a folyó meanderei között két kisváros szinte összenőve élte a maga független életét: Szatmár és Németi, amelyek közös kérésre 1712-ben egyesültek. A kiadott egyesülési és szabadságlevél erre vonatkozó részlete így hangzik: „Szatmár és Németi eddig is szabad városaink az 1712. évben tartott országgyűlésünk rendeléséből egy várossá tevén, hogy az elöljáróság által igazgattassék Szatmár-Németi nevezet alatt és határai egyittessenek”. A királyi rendelet ellenére a város határa évszázadokig három részre tagolva maradt, azokat a városi közhivatal is külön nyilvántartásban kezelte, a terület birtokosai külön egyesületbe tömörülve intézték közös ügyeiket, és irányították a munkálatok menetét. A város határát a Szamos és a Homoród osztotta három részre. Az ún. Déli határ a Szamos bal parti részét foglalta magába, birtokosai többnyire szatmáriak, valamint Nagykárolyból Károlyi Lajos nagybirtokos volt. Itt a városnak még a 19. század elején is csak tanyái voltak. A tagosítás után nagyobb majorok alakultak, ezért ezt a városrészt még az 1950-es években is a város lakói Majornak nevezték. A Hegyi határ a Bükk-fennsík nyúlványain alakult szőlő- és gyümölcstermő terület, ahol a város törvényhatóságának tiltó rendeletei ellenére egy falu alakult, ez ma már Szatmárhegy néven nagyközség. Az Északi határ, de nevezhetnénk Németi határnak is, a Szamos jobb oldali részét foglalta magába. A várost körülölelő északi és déli mezőgazdasági terület kiterjedése 31889 kataszteri hold (1 hold = 0,57 hektár). Mivel az északi és déli határ között a Szamos húzta a választóvonalat, a folyó vízrendezési munkálataival, a meanderek átvágásával a birtokviszonyok is változtak. Egyes jobb parti földek a bal partra, míg mások a bal partról a jobb partra estek. Így előfordult, hogy egyes fogások, kertségek egy másik kertgazdasághoz csatolódtak. Például az 1778-as mederrendezéssel a Gorzás lanka Németiből Szatmárba kerül, még az 1770-es években Nagytajti és Kistajti határrészek a Németi határhoz tartoztak, de az 1814es átvágással a terület már a Szatmári határhoz esett, míg a Borszeg, Latorszeg, Dinnyéskert a Szatmári határból a Németibe került. Határjárás Németi birtokán Egy 1795-ös határjárás alapján, amelynek jegyzőkönyve nemrég került a szatmári múzeum birtokába, pontos képet kapunk erről a területről. A határjáró testületet a főbíró, a főjegyző, valamint az esküdtek alkották. A helyszínre kiszállva a szomszédos falvak meghívott hasonló összetételű küldöttségeivel egyet-

értésben a határdombok megújítását, illetve újak emelését végezték. Ezért Szatmárról dombhányó munkásokat is vitt magával a testület. A Németi határ tíz községgel volt szomszédos, mint: Szamosdara, Pusztadaróc, Pete, Lázári, Homoksár, Mikola, Egri, Batiz, Batizvasvári és Szentmárton. Darát kivéve a felszólításra a megadott napon minden falu testülete megjelent. A határjárás 1795. szeptember 28-án kezdődött és két megszakítással hét napot vett igénybe. Szeptember 30-án Szatmáron az országos vásár, október 4-e és 27-e között pedig a szüret miatt szünetelt a határjárás, amelyet október 28-29-én folytatva fejeztek be. A felmérés jegyzőkönyvét 1796. május 8-án Nagykárolyban, a megyeközpontban zárták le. A határjárás a város alatt, a Szamos partján indult, ott ahol „Szatmár és Dara határa összerug” – írja a jegyzőkönyv. E pontról északnak indultak, és a régi határdombok vonalán haladva, a dombok helyzetének rögzítése céljából ölben jegyezték fel a 10-15 öltől 250-260 ölig változó távolságokat (egy öl = 1,89 méter). A bejárás utolsó napjaiban már nem ölben, hanem klaszterben mérték ki a határdombok közötti távolságokat. A jegyzőkönyv szerint egy klaszter két nagy emberi lépésnek felelt meg. Összesen 248 dombot állítottak helyre, vagy készítettek újat. A régi határdombok többnyire nem képezték vita tárgyát, a Szatmár-Mikolai határban viszont közös megegyezéssel a Bányász utat fogadták el érintkezési vonalként. A hetedik munkanapon Szatmár fölött a Szentmártonnal közös határban újra a Szamos partjára jutottak. Itt kiemelhetjük, hogy ezen a részen a folyót már töltés szegélyezte, míg a város alatt erről a jegyzőkönyv nem tesz említést. Utolsó határpontként a Szamos közepét jelölték meg. Tehát a Németi határ félkörben övezi a várost. A jegyzőkönyv számos határnévről tesz említést, ezek közül egyesek ma is élnek Németi idősebb törzsökös népében, mint például Halványtó, Halványhát, Ördöngős, Garandhát, Csaholc, Sár-Sárrét, mások viszont mára csak az okiratokban maradtak fent. A földhasználat módját évszázadokra visszanyúlóan vizsgálva megállapíthatjuk, hogy mind a három részben a háromfordulós vagy ugaroló gazdálkodás volt érvényben. E gazdálkodási formának kezdeteire vonatkozólag sem Szatmár, sem Németi vonatkozásában írott szöveget nem ismerünk, de azt tudjuk, hogy nyugat-európai minták nyomán a Kárpát-medencében már a középkorban elterjedt. Ha Szatmárnémetiből nincs is, de a vármegyéből két település, Börvely és Szamoskóród vonatkozásában található a háromfordulós gazdálkodásra utaló 15-16. századi szöveg. Belényesi Márta A permanens egymezős földhasználat című munkájában írja, hogy „1430ban a szatmári Börvely birtokon lefoglalnak három népes és 32 néptelen jobbágytelket, háromekényi szántófölddel, valamint olyan más legelőföldekkel, melyeket »nyomásnak« neveznek”. Szamoskóródra vonatkozólag ugyancsak tőle idézünk: „1516-ban Pe-

29

rényi Gábor földbirtokos Szatmár megye kóródi birtokán jobbágyokat foglaltat, melyben megjegyzik, hogy négy hold szántója van minden calcaturában”. A calcatura, calcatus a háromnyomásos földhasználati rendszer szakkifejezése. A nyomás vagy calcatura az ugart járó állat általi földtaposásból származik. E földhasználati mód a határ részekre, fordulókra való osztását kívánja meg, így egyes mai határnevekben ez az elnevezés is előfordul, mintegy bizonyítva a valamikori ugaroló rendszert. Kisbábonyban például van Terebesi forduló, Kökényesden Cser felől való forduló, Szatmárnémetiben pedig Alsó forduló, amely az 1858-as városi földkönyvben szerepel. Szirmay Antal 18. század végi gyűjtése már Szatmár környékére általánosan elterjedtként említi az ugaroló földhasználatot. Így gazdálkodott Dara, Mikola, Egri, Adorján, Apa, Józsefháza, Görbed, Homok, hogy csak néhány falut említsünk. Németire vonatkozólag az e városrészben működő temetkezési egyesület egyik, 18. század végi jegyzőkönyvében találunk utalást a fordulós gazdálkodásra. Idézzünk Boór Béla: Kalandos és temetkezési egyesületek Németiben című dolgozatából: „A Nemes Németi városában lévő három Processus gazdái több betsületes gazdákkal együtt gyűlést tartván a Tavasz Mezőnek felosztására és a pásztorok fogadása éránt […] Ezen elhatározták […] A Tavasz Mező három részre osztatik […] a járó marhák és a szántó marhák számára két kút tsináltasson a Központi Mezőn, egyik a Csaholcban, a másik a Hídláb ergyejében […]. Németi városában 2 Marty 1790. Kapitány Ferenc Márton, Mezőbíró Nagy János, Szűcs György Communitasbéli személyek, Processus Péter István, Erdei János, Kádas Mihály uramék és több más jelenlétében”. A Tavasz- és a Központi-mező említése annak a teljes bizonyossága, hogy Németi is háromfordulós, ugaroló gazdálkodást folytatott már jóval 1800 előtt.

30

A Németi határ fordulói Szinte az egész Németi határ a fordulós földek kebelében művelődött, csak a Szamos szegeiben voltak lankai földek, mint a város fölötti Halvány lanka, Nagy Berek, Piros-berek, Belső Postakert, valamint a város alatti Dinnyéskert, Nyigerszeg, Szigetlanka, Nagy Kőkert, Borszeg, Latorszeg, Szerencsekert, Hamvasszer, Gorzás-porond. A Nagyerdő alatt pedig az erdő és a Daróci út közé ékelődve a fordulós gazdálkodáson kívül esett az Ékesföld, ez úgynevezett fogás volt. Oroszi Árpád németi gazdaember idős korában visszaemlékezést írt a németiek földhasználati múltjáról nagyrészt a szülőktől és a nagyszülőktől hallottak alapján, részben pedig a megéltekre emlékezve. A fordulókat egymástól a városból kivezető két főút választotta el, és a keleti és nyugati oldalon, mint ahogy az a határjárásból kitűnt, a Szamosra nyúltak le. A Felső forduló vagy Felső mező: a keleti oldalt foglalva magába, a Szamos töltése és a Mikolai út között terült el. Két vasút és két országút szelte át: a Szatmárnémeti – Máramarosszigeti (ép. 1872) és a Szatmárnémeti – Nagybánya (ép. 1884), valamint az utóbbival egy darabig szinte párhuzamosan haladó bikszádi (ép. 1906) keskenyvágányú vasútvonal, vala-

mint a Nagybánya felé vivő úgynevezett Batizi és Udvari út. Határrészei: Felső Garadhát, Mocsár, Kerektó, Kisdezső, Nagydezső, Halvány, Szentvér, Sulymos, Kőkert. A Középső forduló vagy Közép mező: a várostól észak-északnyugatra esett, a Mikolai út és a Daróci út közé. Átszelte a Lázári út (Tiszaújlaki út). Határrészei: Papp csere, Alsó Garadhát, Rekettye dűlő, Csaholc dűlő, Daróci lapos, Idvány, Törzsökös, Komlós szorosa, Sárverem, Ganéjdomb. Az Alsó forduló vagy Alsó mező: a németi határ nyugati részére esik, a Daróci út (Fehérgyarmati út) bal oldalától a Szamos régi védtöltéséig terjedt. Határrészei: Tölgyes, Határfa rét, Pusztakert hát, Békakuruttyoló, Kopányos, Szilbokor. 1880-ig ide tartozott még a Hamvasszer 300 hold területe, de a töltés elkészültével ez ugyanúgy lankává vált, mint a Szamos mentén elterülő több más határrész. A fordulók földhasználata A fordulókat évenként változó felhasználtságuk szerint nevezték ugarnak, búzamezőnek és tavaszmezőnek. A három, közel egyazon kiterjedésű forduló közül egyet minden évben pihentettek, ez volt az ugar. Oda csak a csordát, vagy ahogy még mondták, a jószágot hajtották. Az ugaron júniusig legelhettek az állatok, mert ekkor került sor e terület első megszántására, ezt nevezték ugarolásnak. Ezt négy lóval vagy négy ökörrel végezték, mivel a legeltetés alatt a talaj nagyon összenyomódott (nyomásos földhasználat). A szántott ugart a jószág már nem járhatta, ez őszig pihent, majd ebbe vetették az őszi szálas gabonaféléket. A második fordulóban búzát, árpát, rozsot termesztettek. Ezt nevezték búzamezőnek. Bárkinek bármilyen vetése volt, ebben a fordulóban augusztus 10-ig le kellett hogy kerüljön a földről, mert augusztus 15-e után már a csorda járta a tarlót, s így sem a csordás, sem a csősz nem felelt a még ott lévő termésért. A tarlókon volt is mit egyen a jószág, mivel abban az időben a gabonafélék sokkal gyomosabbak voltak, annak ellenére, hogy a gazdák családostul, még a kisebb gyerekeket is befogva gyomlálták az őszi vetést, ezt nevezték digicselésnek vagy bikicselésnek. A tarlóról még a tarlóherét sem volt szabad levágni, Oroszi Árpád feljegyzései szerint „szégyen is lett volna a már amúgy is szinte éhező jószágot megkárosítani”. A harmadik forduló az úgynevezett tavaszmező volt. Ez a terület az előző év búzamezejéből született. Ide vetették a tengerit, zabot, takarmányrépát, napraforgót, itt volt a búza, az árpa alatt kelt lóhere is. Ennek a fordulónak a betakarítási határidejét többnyire október közepére jelölték meg. Ezzel a tavaszmező is felszabadult, kellett is ez már, mert a búzamezőt a jószág igencsak lepusztította. Aki ekkorra nem tudta betakarítani a termést, itt sem feleltek érte. A tavaszmezőre az első hó megjelenéséig járt a csorda, ebből a fordulóból lett a következő évben az ugar. Így tehát egy év alatt a jószág végigjárta mind a három fordulót, kimondott legelőt nem tartottak fent. A háromnyomásos földhasználat rendszerében mindenkinek igyekeznie kellett, hogy mind a három fordulóban legyen földje, mert csak így tudta biztosítani a család szükségletét. A kisbirtokkal rendelke-

zők igyekeztek feles földet bérelni, de így egy teljes termésért két évet kellett dolgozni. Ez a réteg volt az, amely éppen ennek okán az ugar feladásáért emelt szót. Fogások, kertségek A fordulókon kívül eső úgynevezett fogásokat, vagyis azokat a területeket, amelyeket négy ökörrel egy nap alatt fel lehet szántani, és a kertségeket – a Szamos meanderei közé eső területeket, valamint a védtöltés megépültével a folyó és a töltés közé eső földeket – szabad gazdálkodási rendszerben művelték. Az 1885-ös mezei rendőri szabályok 34. cikkelye szerint „a Nagyrét-oldal, valamint a többi kertszerű határrészek, kertségi testületek alakítása által szabályozzák közös érdekeiket”. Megőrződött a Szerencsekerti Társulás 1911 és 1948 közötti jegyzőkönyvnaplója, amely képet ad a kertgazdaságok vezetési struktúrájáról, szervezéséről, egyszóval a területek hasznosításáról. A Szerencsekert 103 kataszteri hold kiterjedésű volt, az ötödik a jobb parti határrészek sorában, a Nyigerszeg, a Kőkert, a Borszeg és a Latorszeg után, amely nem tartozik az Alsó mezőhöz, vagyis az Alsó fordulóhoz. Ezt követően már csak a Gorzás következik, ahol a németi határ a daraival találkozik. A Szerencsekerti Társulás taglétszáma 1930ban 57, 1944-ben 88 volt. A birtoknagyság 1-2 hold volt, de előfordult, hogy például Szatmár város 13 holddal, Gyöngyösi Ferenc 12 holddal, Török Károlyné 9 holddal rendelkezett. A Czegő István kertgazda által 1911-ben kezdett új napló az 1845-ben indított és 1910-re betelt folytatása, ami azt bizonyítja, hogy már a 19. század közepén a kertségeket társulatok által irányítva művelték. A Szerencsekert gazdatársulása 1912-ben a kerti gazdálkodásra vonatkozólag új alapszabályt fogadott el, amely szerint mindazok tagjai kell hogy legyenek, akik a Szerencsekertben földdel rendelkeztek. A társulás célja volt a belterjesebb gazdaság kifejtése és a kártételek megakadályozása. A birtokosság ügyeit a közgyűlés által választott választmány és a kertgazda intézte, valamint ez választotta meg a kerülőt, akinek erkölcsi bizonylatot kellett felmutatnia. A kertgazda és a kerülő havi fizetést kapott abból az alapból, amelyet a tulajdonosok tagdíjként évente befizettek. A kertben a kerülőnek – a fordulós kerülőktől eltérően – kint kellett laknia a kerülőházban, jelvénye volt, felelt a termésért, előírt szabályok szerint gazdálkodhatott, meghatározott számú állatot tarthatott. A kertben csak annak a birtokosnak volt joga lakóházat építeni és kint lakni, akinek legalább 12 hold földje volt. Az évi közgyűlés megtartására illeték befizetésével engedélyt kellett kérni a város vezetésétől, és például a gubás ipartestület árucsarnokában, a Wesselényi iskolában vagy a németi egyház parókiáján béreltek helyet. A gazdakörnek is volt terme, amelyben a választmány ülésezhetett, de volt, amikor a választmányi tagok házaknál gyűltek össze. A fordulós gazdálkodás feladása Már a 19. század végén több kísérlet történt a fordulós gazdálkodás felbontására. Egy országos rendelet kimondta, hogy „a nyomásos gazdálkodás csak akkor tartható fönt, ha az érdekelt birtokosoknak bir-

tokarány szerint számított kétharmad többsége a nyomásos gazdálkodás fenntartására szavaz, mely viszont hat éven belül meg nem változtatható”. 1895 januárjában a város szervezésében a gazdatársulatok közgyűlést hívtak össze a fordulós gazdálkodás további fenntartására vonatkozólag. A gyűlésen a Szatmár című lap 1895. február 12-i száma szerint elhatározták, hogy „a Németi és Szatmárhegyi birtokosok tovább is nyomásos gazdálkodást folytatnak”. Németiben az első világháború adta meg a lökést az ugar feladására. Ez 1922-ben következett be, s ezzel megkezdődhetett a mindentől és mindenkitől független egyéni gazdálkodás, amely 40 év után, 1962-ben a teljes kollektivizálással ért véget. Németi gazdák egy festő képein Pirk János szentendrei Munkácsy-díjas festőművész alkotásain keresztül a németi határ és parasztarcai, a verejtékes élet bekerült a képzőművészetbe. Pirk János kora ifjúságát a németi határhoz tartozó Nagyerdő alatti egyik tanyán töltötte, a Wesselényi utcai iskolában járta az elemit. Délutánonként és a vakációkban a gazdálkodók dolgos életét élte, s ez egy életre nyomot hagyott a lelkében, és meghatározta alkotói munkáját. A Szatmárnémetiben nemrég elhunyt unokahúgához, Pirk Rozáliához címzett egyik levelében azt írja: „Már nagyon szerettem volna, de sehogy sem volt időm arra, hogy Szatmárra menjek, pedig az nekem nagyon hiányzik, nem is tudnék élni a nélkül, meg a Ti szerető gondoskodásotok nélkül, az ottani élet nélkül, meg a szatmári földek nélkül. Szentendre, 1979. február.”

Fazekas Loránd Források

Belényesi Márta: A permanens egymezős földhasználat és a két és háromnyomásos rendszer kialakulása Magyarországon a középkorban. Ethnographia, 1960. Boór Béla: Kalandos és temetkezési egyesületek Németiben (kézirat), 2011. Gunts Péter: Az agrárfejlődés és a parasztság regionális típusai Európában (Különös tekintettel Kelet-Európára). Ethnographia, 1975. Jeney György: Egy szatmári czivis emlékiratai, Otthonom Szatmár megye 8., 1999. Oroszi Árpád: Kéziratos feljegyzések Szatmárnémeti Németi részi gazdálkodásának életéből, 1977 Szirmai Szirmay Antal: Szathmár vármegye fekvése, története és polgári esmérete, Buda, 1809. A Szerencsekerti Társulat jegyzőkönyvei, 1911–1945. Egy Németi határjárás jegyzőkönyve, 1795. Szatmár-Németi város külbirtok részleteinek földkönyve, Északi határ, 1858. Heti Szemle – politikai és társadalmi hetilap. Szatmárnémeti, 1902. Magyar Földművelő – mezőgazdasági és kulturális hetilap. Szatmárnémeti, 1910. Szamos – vegyes tartalmú lap, Szatmárnémeti, 1875, 1901. Szatmári Gazda – köz- és mezőgazdasági hetilap, 1911.

31