Interjú Németh Betti 13. f osztályos tanulóval
A 2012-2013-as tanévet az Egyesült Államokban töltötted Assist-ösztöndíjjal. Hogy kerültél oda? Mindig is nagyon szerettem volna egy évet külföldön tölteni; Amerika volt az álmom. Tavalyelőtt próbáltam meg először bejutni az ASSIST programjába, de első alkalommal sajnos még nem álltam készen. Nem tudtam, hogyan álljak neki a bemutatkozó esszém megírásához, franciás lévén nem beszéltem elég jól angolul, túlságosan szerettem volna, és nagyon beleéltem magam. Második évben már kicsit rutinosabb voltam, mivel már több ösztöndíj jelentkezést adtam be, tapasztalatot szereztem interjúk és esszéírás terén. Kis híján le is késtem az ASSIST-es jelentkezésről, mivel az írásbeli forduló előtt egy nappal jöttem haza Moszkvából, így csak reménykedhettem egy pót-írásbeli fordulóban. Szerencsémre kaptunk egy második esélyt, és innentől kezdve már problémamentesen zajlott a felvételi meghallgatás és interjúk sora. Kis idő elteltével legnagyobb problémám az volt, hogy döntenem kellett, Amerikába vagy Argentínába menjek egy évre. Nagyon gyorsan döntést kellett hozni. Így utólag úgy gondolom, hogy jó döntést hoztam. Amerika egy álom volt számomra, már egy ideje oda vágytam; viszont ott volt Argentína, a tangó hazája, egy friss szerelem. A választás keserédes volt, nagyon sajnáltam Argentínát, mivel nagyon szívesen mentem volna oda is. Szóval, valahogy így keveredtem az Egyesült Államokba. - Milyen volt az amerikai iskola, milyen különbségeket tapasztaltál a magyarhoz képest? Igazából minden más volt. Annak ellenére, hogy itthon mindenki azt gondolja, hogy az amerikai oktatás nem elég színvonalas, én állítom, hogy ez nem jellemző minden iskolatípusra. Az amerikai magániskolák szakmai színvonala arra készíti fel az odajáró diákot, hogy bármely jó nevű egyetemre (Harvard,Yale,stb.) sikeresen felvételt nyerhessen. Én egy ilyen magániskolába kerültem, ahol az éves tandíj 52000 dollár/tanév volt. Szerintem életem egyik legkeményebb éve volt tanulmányilag. Először kicsit nehezen ment, de nagyon gyorsan megszoktam a tempót. Reggel héttől este fél tízig be voltunk táblázva. Amerikában nincs tizenakárhány tantárgy, mint itthon, ott hét órát lehet felvenni, de ajánlott a maximum hat, mert kell egy
nappali tanulószoba is. Órákat felvenni olyan volt, mint fakultációt választani, mert itt is a különböző sávokat kellett figyelembe venni. A sávok betűkkel vannak ábrázolva. Én angolt, matekot, spanyolt, franciát, amerikai történelmet és kémiát vettem fel, illetve balett órákat vettem egész évben, mint művészetek. Ezeket a tantárgyakat heti négyszer tanultam, így épült fel az órarendem.
A heti órarend felsősök számára 1
Ezek mellett az iskola kötelezett rá, hogy sportot válasszunk, amit trimeszterenként lehetett volna cserélni, de én úgy döntöttem, hogy végigtáncolom az évet. Esténként pedig különböző klubgyűlésekre jártunk. Multikulturális klub, közösségi munka klub, korrepetítor voltam, zöld klub (újrahasznosítással és környezetvédelemmel foglalkozó csoport) és még sok más klub lehetőség is volt. Este volt még egy két órás tanulószobánk, ami azt jelentette, hogy nyitott szobaajtókkal, internet nélkül kellett házit csinálni/tanulni. Házi feladat. Igen, ez volt szerintem a legnagyobb sokk az év elején. Itthon teljesen más fogalmunk van a házi feladatról, ezért nem voltam felkészülve egy ekkora változásra. Eszméletlen mennyiségű házit
kaptunk napról-napra; talán ezt volt a legnehezebb megszokni. Nagyon sokat kellett olvasni egyik napról a másikra, pár oldalas (de több száz szavas) esszé keddről szerdára, és ez csak egy történelem házi volt, ezen kívül volt még 5 másik órám hasonló mennyiségű házi feladattal. Persze mindennek megvan az ára, a hatalmas hajtásnak köszönhetően elképesztő mennyiségű tudásra tehettünk szert. Az egyetlen dolog, ami talán hasonló volt, a borzasztó menza, minden más gyökeresen eltért. - Milyen volt a fogadócsaládod? A fogadócsaládom a második családom lett, fantasztikus volt. Igaz, nem laktam közel az iskolához, mivel Cambridge-ben (Massachusetts államban) laktunk és az iskolám bentlakásos intézmény volt. A család egy rendkívül okos építész apukából, egy nagyon beszédes, nagyon barátságos, nagyon olaszos anyukából, egy művészlelkű egyetemista srácból, egy velem egyidős lóbolond és citromos süti-imádó lányból és egy nagyon elkényeztetett és öntörvényű ölebből áll. Közel egy hónapot töltöttem velük tavaly nyáron, akkor ismertük meg egymást igazán. Egész nap velük voltam, elvittek nagyon sok helyre. Megismertem az unokatestvéreket és nagybácsikat, nagynéniket, az egész famíliát. Host apukámnak öt, host anyukámnak hét testvére van, akik elszórva élnek az USA területén. Jó nagy család életébe pottyantam. Soha nem unatkoztunk. Egyik nap például megnéztük a Rhode Island-i nyári kastélyokat, másik nap meghívtak egy tucat embert csak úgy vacsorára. Fogadó családom 1
Nagyon sokat segítettek, az első pillanattól kezdve a pártfogásukba vettek és irányítgatták első „lépéseimet” az Államokban. Mikor elvittek a suliba szeptember közepén, pont úgy éreztem magam, mint első osztályban. Alig akartam elválni a host anyukámtól. A legközelebbi viszontlátás a
novemberi szünetet jelentette. Náluk töltöttem életem első Hálaadását, természetesen ez is olyan Truant-osan történt, több mint húsz emberrel. Ennek ellenére hatalmas élmény volt, és nem is tudom elégszer megköszönni, hogy ennyire rendesek, befogadóak és türelmesek voltak egy európaival, akinek csak nagyon nehezen akaródzott megérteni, hogy a vérontás, amivel kiűzték az indiánokat a földjeikről, egy szelíd esemény volt és ünneplésre méltó. Ők értették meg velem, hogy ez az egész nagy hercehurca nem az indiános történet miatt van, vagyis régen azért volt, de mára már megváltozott. Ez az ünnep arról szól, hogy a család és barátok együtt vacsoráznak, hálát adnak a sok segítségért és támogatásért, ezek után a társaság órákon keresztül sztorizgat. A következő viszontlátás a karácsonyi szünet volt. Igen, a kritikus pont minden ösztöndíjas diák életében. Nem véletlenül, mivel talán az első karácsony távol a családtól a legnehezebb. Nekem nagyon nagy szerencsém volt a fogadócsaládommal, mindenben segítettek és próbáltak minden lehetőt megtenni, hogy kis dolgokkal vissza tudják adni az otthoni családommal való szokásokat. Még ajándékokkal is megleptek. Soha nem fogom tudni meghálálni mindazt, amit értem tettek. Karácsonykor már ténylegesen a család tökéletesen elfogadott tagja lettem. Tavasszal is hazamentem Bostonba, mielőtt elutaztam volna egy másik barátnőmhöz. Nagyon furcsa lett volna egy szünet a családom nélkül. A tanév végén pedig természetesen ismét hozzájuk mentem haza. Fogadó apukám elvitt még egy hatalmas Boston körtúrára, hogy még egyszer láthassam minden zugát. Utána közös ebéd, majd mi, „gyerekek”, elmentünk csak lógni a Harvard térre és egy fergeteges délutánt töltöttünk el, mielőtt ténylegesen hazaindultam. Végül pedig az egész család kijött velem a reptérre és mindenki elbúcsúzott. Pont úgy éreztem magam, mint amikor eljöttem itthonról. Ugyanúgy sírtam és ugyanolyan nehéz volt hazajönni, mint eljönni, ha nem nehezebb. Nagyon megszerettem őket! A host húgommal is fantasztikusan kijöttünk, mindig ott voltunk egymásnak az év folyamán, nagyon sok időt töltöttünk együtt a suliban és otthon is. Soha nem jutott volna magamtól eszembe hajnal 3-kor host apukám irodájába lopózni és jeget törni egy hajnali citromos smoothie-hoz. Már régóta nem fogadócsaládként tekintek rájuk, hanem mint rendes családként, ők a második családom! Alig várom, hogy meglátogassanak, vagy lehet, hogy én megyek mihamarabb vissza az Államokba hozzájuk. - Mit szerettél legjobban az iskolában?
Én legjobban a munkát szerettem. Rettenetesen sokat kellett dolgoznunk, de kifizetődő volt. Nagyon jó tanár-diák kapcsolatunk volt. Könnyű volt együtt dolgozni. Persze azt tudni kell, hogy Amerikában mindenki szívvel-lélekkel, elkötelezetten munkamániás. Nem volt meglepő, hogy szeretett matek tanárunk, aki amúgy húsz percre lakott az iskolától, este 9-kor is bent volt még a suliban, mi pedig pizsamában mentünk le egy kis éji matematika korrepetálásra. Matek tanárom, Ms. L-T 1
Amúgy matektanárunk Skóciából származik, szóval matematika óra mellett ötórai teadélutánokat is tartott. A tananyag mellett megtanítottak, hogyan kell tanulni. Ebben az évben voltam életemben először bentlakó diák, ez is hatalmas élmény volt. Kétágyas szobáink voltak, és ügyeltek arra, hogy mindig két különböző nemzetiségű lány kerüljön egy szobába. Az én szobatársam taiwani volt. Nem is kívánhattam volna jobb szobatársat. Nagyon kedves volt, soha nem hagyott éhezni, mindig volt valami kajája számomra is. Mindig volt valaki, aki fent maradt velem hajnali 4-ig vizsgák előtt, és együtt állapítottuk meg, hogy a helyzet menthetetlen. Annak ellenére, hogy Amerikában éltem egy évig, megismerkedhettem az ázsai kultúrákkal is. A bentlakásnak még egy hatalmas előnye volt, mindig együtt voltunk, mint junior-senior folyosó. Soha nem lehetett unatkozni, se aludni. Este 11-ig biztos, hogy mindig történt valami. Vagy felrobbant valami a folyosó mikrohullámú sütőjében, vagy egy pókot üldözött az egész folyosó, vagy csak szimplán mindenki kiült a folyosóra és csak együtt lógtunk.
- Mi volt az, ami leginkább zavart? Mindennek van előnye és hátránya. Én egy kis lányiskolába jártam. A kicsi azt jelentette, hogy mindenki mindig mindent tudott rólad. Nem voltak titkok. A hetedikesek tudták, hogy hívnak, honnan jöttem és hányadikos vagyok. Nekem nagyon sok időmbe telt megjegyezni mindenkinek a nevét, de valahogy aztán sikerült és rá kellett jönnöm, hogy nem csak az emberek nevét tanultam meg, hanem meg is ismertem őket. Bármi történt, mindenki azonnal tudott róla, tanárok, személyzet, diákok. Lányiskola. Igen, mikor meghallottam, hogy milyen iskolába kerültem, azonnal sutba kellett dobnom az összes álmom arról, hogy valaha is elmegyek egy igazi, hosszú ruhás-öltönyös, fényképezős, karcsokros amerikai „prom”-ra. Ez nagy szívfájdalom volt, viszont megtanultam a kis iskolák szokásait és hagyományait tisztelni. Ezen kívül nekem nehéz volt megszokni azt a „diktatúrához” hasonló rendszert, amit alkamaztak. Nem volt egyenruha, viszont dress code-unk volt, ami nagyban meghatározta, hogy mit vehetünk fel. 3 inches ( kb. 8 centis) cipősarok, 4 inch-csel a térd fölé érő szoknya már rezgeti a lécet, kép, felirat, márkajelzés pólóra elképzelhetetlen, ha valakinek kilógott a válla, máris mehetett átöltözni. Nem csak átöltözni küldtek el, hanem még „fekete pontokat” is osztogattak, amit le kellett dolgozni az irodákban, a suli boltjában, a konyhán. Ha pedig az illető nem tett semmit fekete pontjai ellen, akkor közelről is megismerkedhetett a híres amerikai „detention” fogalmával. Detention, azaz háromórányi péntek esti elzárás, nem lehetett elhagyni az iskolát. Ez így most nem hangzik olyan rettenetesen, csakhogy mi nem mehettünk ki akármikor az iskola területéről. Péntek estétől vasárnap kora délutánig volt csak szabad a kijárás. - Volt alkalmad utazgatni? Mi jelentette a legnagyobb élményt? Bár én most kicsit csalódott vagyok, mert nem sikerült mindenhová eljutni, ahova szerettem volna, de azért nagyon sokat utaztam. Fogadócsaládom nagyon sok helyre elvitt New England területén, láthattam az összes nevezetességet. Tulajdonképpen bejártam Amerika történelmi területeit. Láthattam a különböző államok jellegzetességeit. Például voltam ezen kívül egy eredeti Ben&Jerry’s fagylaltgyárban Vermont államban, láthattam a híres New Hampshire-i óceánpartokat.
Rhode Island, Host testvéremmel 1
Az iskolával is volt lehetőség néha utazni valamilyen program keretein belül. Így jutottam el New Yorkba. Egy Broadway előadást néztünk meg, Az Operaház fantomját. Fantasztikus élmény volt mind a város, mind a Broadway- darab. Sajnos nem volt alkalmam több időt ott tölteni. A legtöbb időt New England-en kívül Floridában töltöttem. Egy barátnőm meghívott magukhoz a három hetes tavaszi szünetben. Először hazamentem Bostonba, és pár nap múlva repültem csak a barátnőm után. A déli államok teljesen mások voltak, mint az északiak. Sokat utazgattunk, láttuk az aligátoroktól hemzsegő árkokat és a nagyvárosokat is. Egyetemeket látogattunk, voltunk az orlando-i Disneyworldben, akváriumokba jártunk, vagy csak simán bicikliztünk a pálmafás floridai naplementében. - Hogyan tartottad a kapcsolatot az itthoniakkal? Tudtál az év során találkozni a családoddal, magyar barátaiddal? Ki vagy mi hiányzott a legjobban? Anyáékkal rendszeresen beszéltem, naponta skype-oltunk. A reggeli rutin része volt, hogy felkelek, felöltözöm, anyával beszélek és úgy megyek reggelizni. Pont jól jött ki, mert mikor én felkeltem, akkor volt körülbelül dél vagy 1 óra itthon, szóval anya tarthatott ebédszünetet. Nem beszéltünk sokat, nem volt idő, de az az öt perc minden nap nagyon sokat számított. Nem is volt nagyon honvágyam, mindig mindenről tudtam, hogy mi van otthon. A barátokkal már nehezebb volt, mivel nekik is iskolában kellett lenni és nekem is. Sokáig tartott,
mire mindenki megszokta a hat óra időeltolódást. Néha így is sikerült összehozni egy-egy hétvégi skype beszélgetést. Nem volt javasolt, hogy a szülők meglátogassanak karácsonyig, szóval az első és utolsó alkalom, mikor kijöhettek volna meglátogatni, a tavaszi szünet volt. Ők felajánlották, hogy kijönnek, ha szeretném, én viszont inkább egy Floridában töltött tavaszi szünetre szavaztam. Ez így most rosszul hangzik, de én nem éltem meg tragédiaként, hogy augusztus óta nem találkoztam velük, így is beszéltünk minden nap. Ki vagy mi hiányzott a legjobban? Hm. Jó kérdés. Talán a kaja hiányzott a legjobban, szerintem ez volt a legrosszabb Amerikában. A hírhedt amerikai ételek… Hát én inkább éltem Nutellán és fagyin, mint hogy hozzányúljak egy hamburgerhez. Most így itthonról már meg tudom állapítani, hogy sajnos nagyobb a visszavágy, mint a honvágy volt az év során. Semmi nem hiányzott annyira itthonról, mint amennyire most hiányzik Amerika. - Hogyan tovább? Levizsgázol és maradsz az eredeti osztályodban, vagy másik osztályban folytatod? Én már előre elhatároztam, hogy mivel franciás lévén már egy évet „elvesztettem”, nem szeretnék még egyet. Illetve ragaszkodtam hozzá, hogy a jelenlegi osztályommal ballagjak el és érettségizzek le. Ezért még mielőtt kimentem, elkezdtem tanulni és letenni a következő évi osztályozó vizsgáimat. Elég jó arányban sikerült lezárni az évet, tavaly augusztusra már megvolt a matek, francia, fizika, magyar irodalom és nyelvtan vizsgám a következő tanévből. Így a kint töltött év után sem gondoltam meg magam, szeretnék az osztályommal maradni, ezért most nyáron levizsgáztam mindenből. Belátom, hogy amennyire utáltam azt a hajrás évvégét, mikor nem csak az évvégét kellett túlélni, de még a következő év tananyagát is tanulni kellett, annyira megérte, köszönöm édesanyámnak, aki nem hagyta, hogy feladjam. Most legalább kicsivel nyugodtabb volt a nyaram. Volt időm kifújni magam, akklimatizálódni, a családdal és barátokkal lenni. Persze így is van még miből vizsgázni, de nem kellett az egész nyarat erre áldoznom, csak a felét. - Tervezel-e további amerikai tanulmányokat? Ez az egy év számomra meghatározó volt. Amerika a második otthonom, családdal és barátokkal. Arról nem is beszélve, hogy mennyi lehetőség van tanulásra és munkára. Mindenképpen szeretnék visszamenni, a hogyan és mikor még kérdéses. Nagyon szeretnék már egyetemre is oda járni, de majd meglátjuk.
Host családom is nagyon szeretné, ha kint folytatnám a tanulmányaimat, ha Bostonba mennék vissza, akkor lakhatnék velük. Apáék inkább támogatják az európai tanulmányokat. Az ASSIST is támogatja „régi” diákjait, nagyon jó kapcsolatot ápol néhány neves amerikai és európai egyetemmel. Már megkaptam a hivatalos levelet, hogy ASSIST Alumni vagyok, és bármikor szívesen kiállítanak ajánlóleveleket egyetemi jelentkezésekhez. Amerikai tanáraim a búcsúzáskor felajánlották, hogy mivel szeretnének mihamarabb viszontlátni, szívesen írnak nekem ajánlóleveleket egyetemi jelentkezéseimhez. Az évvégi eredményeim és az ott eltöltött idő azt bizonyította, hogy talán még esélyem is lehetne egy újabb álom megvalósítására, az államokbeli tanulmányokra. Az egyik magyar lány, aki három éve volt kint, most már az NYU Abu Dhabiba kihelyezett egyetemére jár az Arab Emírségekben. Nem lenne rossz az ő példáját követi. Sajnos még mindig nem tudom, hogy mit szeretnék tanulni, sajnos ez az amerikai év sem segített rajtam, hogy legalább egy irányom legyen. Mindenesetre a hazai továbbtanulás mellett ott van a külföldi egyetemen való helytállás is, amit mindkét családom támogat, bárhogy döntök is. - Kinek ajánlanád, hogy jelentkezzen Assist-ösztöndíjra? Hogyan zajlik a kiválasztás? Mindenkinek, aki komolyan gondolja a tanulást, és nem csak egy darabot szeretne az amerikai álomból. Bátraké a szerencse, és aki bátor annyira, hogy jelentkezzen és komolyan gondolja ezt az egy évet, akkor nagyon szerencsés ember. Nagyon sok mindent köszönhetek ennek az egy évnek, és szerintem életem egyik legjobb döntését hoztam, mikor rányomtam a küldés gombra azzal az üzenettel, hogy „Köszönöm a megtiszteltetést, vállalom. Szeretnék kiutazni Amerikába egy évre.” Az ASSIST egyéni, szabad gondolkodású, nyitott, talpraesett embereket keres, ez volt az én tapasztalatom. A jelentkezés nem egy bonyolult dolog. Első körben ki kell tölteni egy öt-hat oldalas általános jelentkezési lapot, adatokkal. Kell írni egy bemutatkozó esszét, amihez képeket is kell csatolni. Az esszében be kell mutatni a családot, a barátokat, a szabadidős tevékenységeket, olyan szokásos szabványesszé. Érdemes rá időt fordítani, mert ez a jelentkezési csomag már Amerikába megy ki, ahol a szavak jelentésétől kezdve a megfogalmazáson át még a kézírást is megvizsgálják. Itt volt az első alkalom felhívni magunkra az amerikaiak figyelmét. A második kör az írásbeli forduló. Ennek a fordulónak három része van. Egy angol tesztet kellett megírni először, a tesztnek van egy hallásértés része és egy olvasásértés/nyelvtan része.
Ez a teszt kezdő szintről indul és egyre nehezedik. Talán egy erős középfokig vagy inkább egy gyenge felsőfokig megy el. A teszt után kell írni egy fogalmazást. A kérdések, amik közül választani lehet, nem nehezek. Mind arra kíváncsi, hogy hogyan élnéd meg a kint töltött évet, hogyan vonnád be magad a közösségi életbe, hogyan mutatnád be a saját kultúrádat és milyen fokig fogadnád be az amerikai kultúrát. Itt már nagyon leszűkítik a mezőnyt és 16-18 jelentkezőt hívnak vissza a szóbeli és egyben utolsó fordulóra. A szóbeli fordulón már jelen vannak az amerikai képviselők is. Három embert hívnak be egyszerre a meghallgatásra. Először mindenkit egyenként végigkérdeznek a jelentkezési lapról és az esszéről, megkérnek, hogy mesélj többet a hobbijaidról, családodról. Utána feltesznek egy kérdést, amit a három jelentkezőnek meg kell vitatnia és prezentálni a kompromisszummal megkötött megoldást. Én azt a kérdést kaptam például, hogy ha én lennék Noé és három embert vihetnék magammal (lehet élő és halott személy is), akkor ki lenne az a három. Ilyen kérdésekből tesznek fel kettőt-hármat és nagyon-nagyon figyelnek a vitára a jelentkezők között, illetve a megoldóképességet keresik. Én olyan csoportba kerültem, ahol volt egy fiú, aki igazán kemény dió volt. Sehogy sem tudtam meggyőzni, mondjuk ő sem bírt velem. Majdnem egy óráig bent voltunk. Senki nem szólt bele, sajnos a harmadik jelentkező hamar elvérzett az új érvelési pontok felhozásában, így a vita kettőnkre szűkült. Nem sikerült dűlőre jutni, több mint egy órán keresztül bent voltunk a tervezett 25-30 perc helyett. Végül egy nagy mosollyal az amerikai assistes megköszönte az eszmecserét és elbúcsúzott tőlünk. Magamban füstölögve próbáltam továbblépni a tényen, hogy hogy lehet valaki ilyen makacs, és próbáltam elfelejteni a srácot. Legnagyobb meglepetésünkre, mikor a három szerencsés kiválasztott - akik Magyarországról elnyerték ezt az ösztöndíjat- újra találkozott, viszontláthattam vitapartnerem. Mind a ketten kiválasztottak voltunk. A szóbeli forduló után idegtépően sokat kellett várni a végeredményre. A jelentkezési lapok határideje novemberben van, az írásbeli decemberben, a szóbeli januárban, az eredmény pedig márciusban várható. A jó hír után pedig megkezdődik a készülődés, a több száz oldal kitöltendő papír, és az iskolai befogadó levélre várás. Szerintem nem olyan nehéz jelentkezni. Sok szerencsét a leendőknek!
Köszönjük szépen a beszélgetést, sok sikert kívánunk!
