Farkasné Zsobrák Ilona: „Akkor jönnek a problémák, ha egy osztályba olyan gyerekek kerülnek többségbe, akiknek nem az az érték, hogy tanuljanak, hogy valakik legyenek, hogy többre vigyék, mint például a szüleik.” Interjú Farkasné Zsobrák Ilonával, Nagybajom város pedagógiai díjasával Az interjút készítette: Pirka Mátyás
Farkasné Zsobrák Ilona
1951.10.27. napján született Kaposváron. A főiskolai tanulmányainak megkezdése előtt egy évig képesítés nélküli nevelőként dolgozott Kaposmérőben. 1975-ben a Pécsi Tanárképző Főiskolán biológia-mezőgazdasági ismeretek és gyakorlatok szakon szerzett tanári diplomát. Tanulmányai befejezése után Nagybajomba került. Osztályfőnöki, csapatvezetői, majd diákönkormányzat vezetői feladatát jó pedagógiai érzékkel, kimagasló színvonalon látta el. Pedagógiai munkájáért 1985-ben miniszteri dicséretben részesült. Szívügyének érezte, hogy tanítványaival megismertesse, megszerettesse a természet szépségeit, és annak megóvására, felelősségtudatra neveljen. A nagybajomi „ökoiskola” egyik megalkotója, mentora volt 2005 és 2011 között. Az „Európai Gólyás Települések Hálózata” nagybajomi koordinátoraként a természet és a település féltő, óvó szeretetére nevelt. A tanulókkal szemben tanúsított kedves, szeretetteljes bánásmódja, emberi vonásaiból következő segítőkészsége példaértékű volt. 1992-től igazgatóhelyettesként irányította a felső tagozat közösségét nyugdíjba vonulásáig. Ezt a munkát is nagy odaadással, eredményesen végezte. Igazi vezető volt, akit kollégái példaként követtek. Nemcsak a fiatalabb korosztály, de a nála idősebb, tapasztaltabb kollégák is felnéztek rá szakmai munkájának magas minősége és kedves, közvetlen természete miatt. Tartósan átlagon felüli munkát végzett, egész pedagógiai tevékenysége mintaszerű volt. Mindig nyitott volt az újra, a szakmai, módszertani megújulás fontos volt számára, és ebben
Farkasné Zsobrák Ilona Ballér Jánosné társaságában a díjjal
a szellemben irányította a nevelői közösséget. Életpályáját a gyermekközpontú nevelés és oktatás szőtte át. Több évtizedes kimagasló pedagógus munkájával példát mutatott, és elismerést vívott ki szülők, tanítványok pedagógustársak körében egyaránt. Farkasné Zsobrák Ilona kiemelkedő pedagógiai kompetenciáival, aktív alkotó, közösségi tevékenységével visszavonhatatlanul hozzájárult Nagybajom hírnevének öregbítéséhez, amivel kivívta Nagybajom város képviselő-testülete és a település polgárainak elismerését.
1
P. M.: Hogy tetszik lenni mostanában? F. Zs. I.: Köszönöm a kérdésedet, nagyon jól! Vagy inkább így mondanám: most már jól. 2010 óta vagyok nyugdíjas, de egy évet óraadóként még tanítottam biológiát, azonban helyettes már nem voltam. Úgy lettem nyugdíjas, hogy nem töltöttem le a felmentési időmet, hanem az alatt is dolgoztam.
mindig tanárnőnek szólít, de olyan tisztelettel kihangsúlyozva, hogy ezen mindig felkapom a fejem. A vége felé azt figyeltem meg, hogy kopott a tanár néni, és ma már majdnem mindenkit a keresztnevén szólítanak az iskolában. Régen nem volt divat a keresztnevükön szólítani a tanárokat. Például a Bakó tanár néninek senki sem monda, hogy Irma néni. Ő volt talán leginkább az, aki ragaszkodott a hagyományokhoz. Ma már gondolom, hogy a keresztnév egy kicsit közelebb hoz egymáshoz tanárt és diákot. A mi korosztályunknak ott volt „A” Horváth tanár úr, akit a végén „csak” Tanárnak szólítottunk. Ő volt a nagybetűs TANÁR, aki minden nagybajominak a szívéhez közel állt. P. M.: Vili bácsi jól van? F. Zs. I.: Igen, most már hála Istennek jól! Nehéz időszakon ment keresztül, de most már jól van. Föltalálja magát, rengeteget olvas, többet, mint én. A napi dolgok érdeklik. Megtanult egymaga számítógépen dolgozni, most internetfüggő kicsit, de nem a játékban, hanem az olvasásban és a böngészésben. Többet törődik az otthoni kerttel, és rengeteget jár a saját egészségét óvni Kaposvárra a termálba.
Kezdetben nagyon nehéz volt nekem nyugdíjasnak lenni. Bizonytalan idők voltak akkor. Ez az időszak kemény volt az iskola életében is, ugyanis ekkor jött az a nagy leépítés. Kb. tíz ember ment el a pályáról, és nem volt ildomos, hogy én maradjak, ezért úgy döntöttem, hogy elmegyek nyugdíjba. Az utolsók között voltam, aki korkedvezménnyel 57 éves korában elmehetett nyugdíjba, de 59 voltam, amikor végül nyugdíjas lettem. Eleinte nagyon hiányzott az iskolacsengő hangja, amit most már feledni tudok, de igaziból soha nem fogom. Az utóbbi öt évben sokkal több időt vagyok otthon, sokkal többet vagyok a családdal. Feltalálom magam, háziasszony vagyok, nagyon szeretek kertészkedni, olvasni, de igaziból hiányzik az iskola. Ezért szoktam vállalni, ha megkér egy szülő, hogy korrepetáljam a gyereket. Meg van olyan, hogy írogatok. Sok mindent összegzek, rengeteg anyagom van. Hogy publikus lesz-e, azt majd meglátjuk. Hosszú idő volt 1975-től 2011-ig Nagybajomban tanítani! A kaposmérői egy évvel együtt közel 37 évet töltöttem a pedagóguspályán.
P. M.: Amikor a városnapi díjátadón hallgattam tartalmas pályafutásának ismertetését, igazán büszke voltam arra, hogy Ila néni volt a biológiatanárom. Azt hittem, soha nem lesz vége a pályája ismertetésének. Milyen érzés volt? F. Zs. I.: Felemelő érzés volt ezt ott végighallgatni. Végigment előttem az egész pályám, míg a szöveget olvasták. Nagyon meghatódtam. Életemben többféle kitüntetést kaptam, de megmondom őszintén, hogy ez esett a legeslegjobban, mert ezt azoktól kaptam, akikkel együtt dolgoztam, és akiket tanítottam, ott, ahol szeretek élni. 37 éves pályafutás lezárása volt ez. P. M.: Mindig is tanár szeretett volna lenni? F. Zs. I.: Mindig vagy boltos, vagy tanár szerettem volna lenni. Azért szerettem volna boltos lenni, mert Pálmajorban laktunk, és az én barátnőm a Tilinger Zsuzsi volt, akit úgy is ismerhettek, hogy a Kiss Zolika édesanyja. Az ő szülei voltak a boltosok Pálmajorban. Nekem
P. M.: Az általános iskolában hogy szólítottuk Ila nénit? F. Zs. I.: Volt, aki tanár néninek, ritkán tanárnőnek, és sokan Ila néninek. Ez a három nevem volt. Sőt, volt olyan is, akik Ilonka néninek. Egy régi tanítványom anyukája még
2
egy olyan csodahely volt az a bolt. Elmondani nem tudom mennyire, tele titokkal, kicsi fiókokkal, föliratokkal. Igazi kincsestár, itt minden volt. Aztán tanár is nagyon szerettem volna lenni. Mindig vagy ilyet, vagy olyat játszottunk. Bea, a sógornőm nemrég mondta, hogy én nem véletlenül lettem tanár. Ő fiatalabb nálam öt évvel, és hogy én mennyit foglalkoztam vele. Apunak még megvolt a palatáblája, volt hozzá palavessző. Azon olyan jól lehetett írni, mint most a táblán, mert le lehetett törölni. Tanító lett volna belőlem, de nem tudtam énekelni, ezért az nem lehettem. Hát, röviden így lettem én tanár.
kiköltöztek a Balaton-partra. A házakat folyamatosan adták el. Pusztult le minden. A mieink ’73-ban jöttek be, amikor én főiskolás koromat éltem. Ami maradt, az egy kőkereszt, amit dédapám állított 1916-ban, éppen száz éve. Ez mögött laktunk, de a házat lebontották. Az én gyerekkoromban, a hatvanas években körülbelül 12 cigány család élt ott letelepedve. Az erdő alatt időnként megjelentek a sátoros cigányok, de ők vándoroltak. Azok a nevek, melléknevek, amiket akkor adtak nekik, még most is élnek. A Hohó család volt a leghíresebb, teknővájók voltak, és ők adták a vajdát. Őket mindenki tiszteletben tartotta. Együtt nőttünk fel velük, együtt jártunk iskolában. Az én korosztályomból sajnos kevesen maradtak.
P. M.: Említette, hogy Pálmajorból származik. Milyen volt ez a település Ila néni gyerekkorában? F. Zs. I.: Pálmajorból jöttünk, onnan származunk, amire büszke vagyok, ezt mindenhol el tudom mondani. Pálmajorba odaszülettem. Nagyon szerettem Pálmajort. A bátyámmal beleszülettem egy olyan családba, ahol mi voltunk a negyedik generáció: dédszülők, nagyszülők, szüleim meg mi. 24 holdas paraszti családban nevelkedtünk. Nem dicsekedni szeretnék vele, Pálmajorban ők voltak a legnagyobb földdel bíró emberek. Az én nagyapám Tiszperger. A Tiszpergereknek a dédszüleik közösek a Herczeg és a Merczel családdal. Nálunk éltek az öregek, mert az volt az ősi Tiszperger-ház. A nagypapának volt egy csemetekertje, egy faiskolája és 3-4 gyümölcsöse. Somogy megyén kívül is ismert volt nagyapám, Tiszperger János faiskola- és csemetekertje. Sajnos 47 éves korában, az ötvenes évek végén meghalt. Mindenben hitt, mindenben az élen járt. Nagyanyám azt mondta, ha megérte volna a tsz-t, 100%, hogy ő lett volna Pálmajorban a tsz-elnök. A tsz-szel nagyot változott a családunk helyzete. Más világ jött. Egy kicsit megzuhantunk, folyamatosan feléltük, amink volt, a faiskolát megszüntették, a gyümölcsösöket kivágták. A hatvanas években kb. 100 ház volt Pálmajorban. Nagyon szorgalmas, tisztelettudó, kedves emberek lakták. A hatvanas években aztán megkezdődött az elvándorlás. Sokan jöttek Nagybajomba, többek Kiskorpádra és Kaposvárra költöztek. Az elején sokan
P. M.: Diákként Pálmajorba járt iskolába? F. Zs. I.: Na, ez is egy érdekes kérdés. Amikor még gyerek voltam, akkor működött a felső tagozat Pálmajorban. Az én szüleimet Cser János tanította. Alsóba Pálmajorba jártam. Boross Erzsike néni és Virág Kornél tanított, meg Boross Laci bácsi negyedikben. Ott is volt minden. Tanultunk színdarabot, volt karácsony, volt tanévzáró ünnepély, iskolai kirándulás. Kezdetben olyan hosszú padok voltak, mint amiket a régi templomokban látunk, négyen lehetett benn ülni. Két osztály volt az alsóban, 1-3 és 2-4 összevontan, meg a felső tagozat. Aztán bekörzetesítették a pusztákat, és behozták Nagybajomba a felső tagozatot. Pálmajor, Balaskó és Ricsaj gyerekeit busz hozta be Nagybajomba. P. M: Milyen volt a nagybajomi iskola, amikor még diákként járt ide? F. Zs. I.: A hatvanas években voltam itt felsős. Mikor mi bekerültünk, az egy csoda volt nekünk. Akkoriban három helyen folyt a tanítás. A felső tagozat a kastélyba járt. Az alsó tagozat a Templom utcai katolikus iskolában volt, és a református iskolában volt kettő osztály. Az új iskola megépítésének nem annyira örültünk. Mi nagyon szerettünk ott a régi kastély iskolában dolgozni, tanítani. Engem minden odakötött, a diákéveim, a fiatalságom. Nagyon szerettünk ott lenni. Amikor átjöttünk ide, Dömötör Sanyi akkor volt nyolcadik osztályos. Emlékszem
3
szeptember-októberben pakoltunk át. Annyira új volt minden, és annyira nagy sár volt körülötte, hogy ki se lehetett menni. Most már nagyon szép. Aki eljön Nagybajomba, mindenki tapasztalhatja, hogy az iskola környéke csodálatos!
Horváthné Aranka, Domján Lászlóné Ibolya és Baloghné Szabó Ibolya, és ide járt Vili bácsi is. Sok nagybajomi járt ide gimnáziumba. Mikóczi Alajos igazgató úr elvárta a családoktól, hogy ide jelentkezzenek a jó tanuló gyerekek. Igazgatóként nagyon nagy tiszteletnek örvendett. Nagy szigorral bírt, de a szigoráért is tisztelték, felnéztünk rá. Amikor elment a parkban, mindenki fölállt a padról, és úgy köszöntötte. Nagyon tiszteltük, de tartottunk is tőle. Soha nem kerültem be az irodájába, de egy-két fiú tudna róla mesélni, hogy az elbeszélgetés mit jelentett nála. Olyan történelemtanár volt, hogy odafigyelve megtanultuk az óráján a történelmet. Amikor felsősök lettünk itt, akkor még nem volt meg a gimnáziumi szárny, de már elkezdték építeni a régi iskolához. A kollégiumot egy méntelep helyére építették. A gimnázium nagyon jót tett Nagybajomnak, mert kerültek ide középiskolás tanárok, akik letaníthattak az általános iskolába. Akkor a fizikát és a kémiát középiskolai tanár tanította. A színvonal emelkedett, de azért őszinte leszek: nagyon jó tanuló voltam a gimiben, viszont ez nem adott nekem annyi tudást, mint pl. a főiskolai barátnőmnek, aki a győri Révayban tanult. Biológiai laborgyakorlat itt nem volt, de aki akart, az a főiskolán fel tudott zárkózni. Nagyon szép négy évet töltöttem itt, annyira szép négy évet, hogy azt el nem tudom mondani. Olyan tanárok voltak itt, mint Mihályfalvi László, akinek a pedagógiai bölcsője volt Nagybajom, ezt a könyvében is leírja. Magyar-orosz szakos volt. Kikerült az egyetemről és itt kezdett. Nagyon nagy tanár volt. Az órái úgy teltek el, hogy nem vetted észre az idő múlását. Orosz szakra jelentkeztem először, mert annyira jó voltam nyelvből. Nagyon szerettem tornászni, kosárlabdázni, röplabdázni, sportolni. Ezt még főiskolán is folytattam. Koncz Erzsébet volt a testneveléstanár, aki az akkori NB1-es kaposvári Lendület csapat meghatározó játékosa volt. Mautner Zsuzsa földrajztanár volt. Illik megemlékeznem Román Béla bácsi nyelvtanárról, ő Nagybajomban élt, piarista pap tanár volt. Amikor az ötvenes években a pap tanárokat elküldték, ő akkor átképezte magát oroszra. Az általános iskolában tanított orosz-magyart, a
Felsőbe egy 41 fős ötödik osztályba kerültem, ami nem volt bontva. Olyan tanárok voltak itt, hogy szinte történelem, hogy itt tanítottak. A régiek, akik akkoriban mentek nyugdíjba, de mi még pont kifogtuk őket. Az élővilágot és a földrajzot Dr. Mózsa Ernőné Dr. Szabó Vilma tanította nekünk. Énekre tanított bennünket Sáringer Gyula bácsi. Tanított bennünket a Lédermaier Feri bácsi, aki a református kántortanítói házban lakott. Román Béla bácsi oroszra, Illés Mária néni gyakorlati foglalkozásra tanított. És akkor voltak a kezdők, olyanok, mint Tibol László, a Bakó házaspár, Fellegiék és Czebei Gyula. Hat napot jártunk iskolába, szombaton is volt tanítás. Szakkörök voltak, nagy úttörőélet volt, ahova fiatal pedagógusként is visszakerültem. P. M.: Középiskolába ide járt Nagybajomba. Erről mesélne egy kicsit? F. Zs. I.: Ugyanoda jártam középiskolába, ahova felsőbe is. A hatvanas évek elején az akkori kormányzat kisgimnáziumokat hozott létre. Nagybajomban felmenő rendszerben indult be a gimnázium ’64-ben, amikor még általános iskolás voltam. Kollegáim közül odajárt például Táskai Zsuzsa néni, majd Királyné Györgyi, aztán jöttünk mi, majd utánunk még három évfolyam. Mi voltunk az az utolsó osztály, aki itt befejezhette a középiskolát 1970-ben. Ide járt például
4
gimnáziumban pedig németet. Balla Elemér matematikát és kémiát tanított, a Madár házaspár a diákotthon vezetésére kerültek ide, de biológia-földrajz szakosak voltak.
lányoknak tanítottam, a fiúknak Hartmann tanár úr tartotta. Ősszel és tavasszal a gyakorlati kertben dolgoztunk, vagy a parkot ápoltuk. Télen kézimunkát tanítottam, ötödikben varrást, hatodikban kötést, 7-8-ban ismerkedtünk a gépi varrással. Nagyon jó volt, nagyon szerették ezt a lányok. Egyébként nem egyedül kerültem ide fiatalon ’75-ben, hanem öten jöttünk egyszerre. Az egyik ilyen a Karádi Pista volt. Együtt jöttünk ki a tanárképzőről is. Nagyon jó volt itt fiatal pedagógusnak lenni. A tanári velünk volt tele még akkor is, ha nem volt elfoglaltságunk. Ott elvoltunk, megbeszéltünk mindent, együtt dolgoztunk. Két év múlva Pap Jenőék jöttek. Lőcziék is itt voltak fiatalok. Nagyon sok fiatal pedagógus volt. Balla Lőrinc volt ekkor az igazgató. Aki akart dolgozni, annak megadták az utat ehhez. Rengeteg segítséget kaptam a kollegáimtól, akik befogadtak, elfogadtak, és egy nagyon jó közösségben dolgozhattam. Két szakkört vezettem be, egy biológiát és egy kézimunka szakkört. Kirándulgattunk, gyűjtöttünk, jöttünk-mentünk mindenfele. Volt egy nap egy héten, az úttörőnap, ami délután volt, tele komoly programokkal. Az úttörő szervezte az összes tanulmányi versenyt, kulturális rendezvényt, megemlékezést, sportversenyt, nyári programot. Rengeteg szervezési munkája volt, de voltak más kötelezettségeink is. Nekünk, tanároknak ildomos volt akkor a KISZben, a Kommunista Ifjúsági Szövetségben dolgozni. Én például klubvezető voltam, az ifjúsági klubot vezettem a kultúrházban. Sok munkahely volt, és az ott dolgozó fiatalokhoz eljártunk beszélgetni. Esténként irodalmi, beszélgetős és táncos klubélet zajlott. Majdnem minden nap befolytunk valahogy itt a település életébe. Most ezt leszívja a tévé, a számítógép meg az internet.
P. M.: Miért pont a biológiát választotta? F. Zs. I.: Annak története van. Az előbb említettem, hogy mennyire szerettem az oroszt. Kegyetlenül. Különben ha kikerülnék külföldre, biztos vagyok benne, hogy nagyon hamar tudnék beszélni. Van hozzá érzékem. Apu volt ilyen, ő a fronton perfekt megtanult oroszul beszélni. Örököltem tőle. Akkoriban két szakosokat képeztek a főiskolán. Úgy gondoltam, hogy a történelmet választom az orosz mellé, de nem sikerült a felvételim. Ez egy nagy pofon volt nekem, annak, aki hitt magában, mert jó tanuló voltam, és biztattak. Akkor otthon eldöntöttem magamban, hogy maradok a tanárpálya mellett, és egy olyan szakot választok magamnak, amire egymagam fel tudok készülni a következő évre. Nem maradtam otthon, mert jött Kaposmérő, akkor ugyanis el lehetett menni képesítés nélkül dolgozni, napközis nevelőként. Azért választottam a biológia mellé a mezőgazdasági ismeretek és gyakorlatok szakot, mert jó szakpárosítás volt, a két szak kiegészítette egymást. Annyira megtanultam, hogy másodszorra a legjobb eredménnyel sikerült a felvételim. A biológiával és a mezőgazdasági gyakorlattal a főiskolai terepgyakorlatokon bejártuk Magyarországot. Az alföldi pusztáktól a Zempléni-hegységig mindenhova mentünk. Ekkor kezdtem kinyílni a környezetvédelem felé. P. M: Milyen volt, amikor idekerült pedagógusként? F. Zs. I.: Amikor hazakerültem tanítani ’75-ben, üres álláshelyre jöttem. Akkor ment el Ácsné Irénke, akitől nagyon sokat tanultam egyhónapos gyakorlatom során. Nagyon nagy biológiatanár volt ő is Horváth tanár úr mellett. Nagy óraszámban nem tanítottam kezdetben biológiát, csak a saját osztályomban, mert csak úgy tanároktól nem vették el a tárgyaikat. Horváth tanár úr később 7-8. osztályban már nem szeretett tanítani, így fokozatosan magasabb lett a biológia óraszámom. A mezőgazdasági ismereteket a
P. M.: 1985-ben miniszteri dicséretben részesült. Erről mit érdemes tudni? F. Zs. I.: Köpeczi Béla aláírásával kaptam a dicséretet. Szép pénzt adtak vele, ötezer forintot, ami akkor nagyon jó volt, mert a kezdő fizetésem 1800 Ft volt. Kiváló pedagógus van ráírva, jó pedagógiai munkámért kaptam. Ezt a kitüntetést Bakó László igazgatása alatt vehettem át, ő terjesztett fel. Ha belegondolunk, nagyon
5
fiatalon kaptam ezt a kitüntetést, ezt ott is láttam, amikor átvettem. Roppant örültem neki. Nem számítottam rá, de arra sarkallt, hogy ezután még inkább tenni kell ezért. Azért gondoltam, hogy fiatalon kaptam, mert mellettem ott voltak az idősebb tanárkollégák, akik ilyet nem kaptak még. Gondolom ez azért megosztotta a véleményeket is! Magamat azzal nyugtatom, hogy biztos megérdemeltem, mert amikor még fiatalabb voltam, Balla Lőricz igazgató úr jutalomútra küldött Moszkvába 1980-ban. Mentek a somogyi pedagógusok, és Nagybajomból engem küldtek ki. Fél napot sorban álltam Leninért! De nem ez volt a legfontosabb elismerés számomra, hanem ez a mostani pedagógiai díj, mert ez lezárta a pályámat. Sokkal jobb, ha valaki ilyenkor kapja, és nem pedig gyakorló pedagógusként, nekem ez a véleményem.
kollégák alá raktam! Az tény és való, hogy soha nem hagytam őket magukra. P. M.: Melyek volt tanári pályája legnagyobb szakmai sikerei, eredményei? F. Zs. I.: Nagy sikereim voltak, amelyeket igazi szaktárgyi biológiaversenyeken értünk el. Ezeken azt kellett tudni, amit tanítottunk az órán. Itt a megyén nagyon eredményes diákjaim voltak Táskai Vince, Udvari Anita – vele kétszer is nyertünk a megyei versenyen –, Kovács Norbert és Simon Barnabás. Ezen kívül pályázatokon voltunk sikeresek Gyurka Adrián jákói diákkal és Bakonyi Árpáddal. Árpi dolgozatának címe az volt, hogy A nagybajuszos, amit a harcsáról írt. Szekeres Sarolta a Szegedi Főiskolán jeleskedett, és Széll Laci a fehér gólyával nyert pályázatot. A szakmai eredmények csúcsa az már a vége felé jött, amikor országos elsők lettünk a „Barátunk a természet” csapatversenyen, Kecskeméten. Ez könyvtárés természetismeret ötvözése volt. Az akkori hatodikosaim voltak a csapatban: Ács-Gergely Fanny, Szabó Mirtill, György Martin és Takács Zolika. Velük értünk el egy első és egy harmadik helyet. Ezek voltak a legnagyobb sikerek, amiket a szakmában értem el a diákokkal. Talán ezeknek is köszönhető, hogy az önkormányzattól Dömötör Sándor igazgató előterjesztésére megkaptam a környezetvédelmi díjat. Nekem az is szakmai sikert jelentett, hogy részese lehettem az Útravaló Programnak, amiben hátrányos helyzetű tanulókat készítettünk fel a továbbtanulásra, a nagybetűs életre. Sikerült közel kerülni hozzájuk, segíteni nekik megoldani a problémáikat. Hisz minden gyermekben van valamilyen érték, és azt nekünk, pedagógusoknak kell felszínre hozni!
P. M.: Igazgatóhelyettesként hogy látta, sok volt a felesleges adminisztráció az iskolában? F. Zs. I.: 1992-től Tibol László igazgatósága idején lettem helyettes, végig a nyugdíjig, 2010-ig. Mindig azt hallottam ezen a pályán, hogy sok az adminisztráció. Attól is függ, hogy ki milyen helyen dolgozik. A mi korunkban még vázlattal kellett órára menni. Évek múlva már kívülről tudtam az anyagot, de vázlatom még az utolsó órámon is volt. Ma a fénymásolás sokat levesz a vállunkról, de régen ez nem volt, kézzel kellett mindent csinálni. Másoltuk a tanmeneteket, ha kellett, helyi tantervet készítettünk, és fejlesztési terveket írtunk egyénekre lebontva. Mindezt naponta a haladási naplóba rögzítettük. Nem tudom, hogy van most, de régen szempontok szerinti értékelést kellett készíteni, amit jónak tartottam. Feljegyzéseket kellett vezetni a diákokról, meg volt adva, hogy milyen nevelési szempontokra kell odafigyelni. Ma rengeteg fölösleges adminisztráció terheli a kollégákat. Bár nekem, mint helyettesnek nem tűnt soknak, mert szerettem a helyettesi munkát. Az a jó helyettes, aki alázatos. Aki tartja a hátát az igazgatója felé is, aki megvédi a saját tantestületét! Én ilyen voltam, soha nem adtam ki senkit, inkább besegítettem némelyiknek, aki nem volt annyira precíz. Azt mondta a korábbi igazgató asszony, hogy annyira rendes voltam, hogy még a széket is a
P. M.: Mi a különbség a ’80-as évek és a 2000-es évek biológia órái között? F. Zs. I.: Amikor kezdtem, ötödikben még élővilág volt. Két dolog változott nagyon. Az egyik, hogy nagyon kinyílt a tárgy a természetés a környezetvédelem felé. Sokkal több olyan téma van, amibe a helyi dolgokat is be lehet vinni. A másik pedig, hogy levitték hatodik osztályig az egészséges életmódra nevelést és a testiséget. Amikor kezdtem, akkor csak a
6
címe volt fölírva a nyolcadikos tankönyvben, mint az „Emberi test”. Semmi más, aztán tanítsd, ahogy akarod. Nem volt könnyű. Aztán ahogy felgyorsult a fejlődés, már levitték hatodik osztályba. Ott egészségtanból megtanítják, hogyan kell élni, hogy testi és lelki életünk rendben legyen. Ezeken kívül kivették a tananyagból a genetikát és az evolúciós fejlődést, amit nagyon helyesen áttettek a középiskolába, mert fölösleges is volt. Ezekkel együtt az óraszám is csökkent. Mindig is úgy kellett ezt a tárgyat tanítani, hogy ne csak hallja, hanem lássa, érzékelje, tapasztalja is a diák a dolgokat.
érték, ha van egy szép mobilom, csinosan öltözködöm, a hajamat festem. Azt veszem még észre, hogy a gyerekek nem olvasnak. Ciki olvasni, talán a gyerekek szégyellik, ha jobb tanulók, mert kinézik őket. P. M.: Van arra vonatkozó statisztikája, hogy pályája során hány diákot tanított? F. Zs. I.: Pontos választ nem tudok adni, de onnantól vannak feljegyzéseim, amikor igazgatóhelyettes lettem. Találtam egy olyan kimutatást, hogy hány gyerek ment ki 1991 és 2011 között nyolcadik osztályból. Ez alapján szerintem 2500-3000 gyerek biztos megfordult a kezeim közt. A kilencvenes években több mint 500 diák járt az intézménybe. A speciális tagozat létszáma is felment 100 fő fölé. Az adott még nagy létszámot a nagybajomi iskolának, hogy egész Jákó felső tagozata ide járt Nagybajomba. Később még ehhez jött Pálmajor. Itt volt a kollégium is, bekörzetesítették a pusztákat, ahonnan sok gyerek járt ide. A kollégium értük és az akkori gimnazistákért épült.
P. M: Mi a különbség az akkori és a mostani diákok között? Lehet, hogy nem jól látom, de úgy érzem, hogy régebben nem volt ekkora teher a diákélet szervezése, mint manapság. F. Zs. I.: A fegyelmezés nehéz volt egy fiatalnak, de ha az ember ráérez, hogy kell csinálni, és ha kap hozzá segítséget a háttérből, akkor az megy. Ahogy visszanézem azokat, akiket tanítottam, úgy érzem, nagyon szerettek nagybajomi diákok lenni. Mások voltak a gyerekek, és talán a szülők is mások voltak. Régen, amit mondott a pedagógus, az úgy volt. Ha a gyerekkel gond volt, és beszéltem a szülővel, megoldódott. Manapság a pedagógus kibeszélése a gyerek előtt zajlik talán. A mostani családokban – természetesen nem mindenkire vonatkozik – a gyerek olyanokról is értesül fél információkból, amiről nem kellene. Most nem érzem azt a tiszteletet. Akkor elfogadta a szülő azt, ha megmondta neki a tanár segítő szándékkal, hogy a gyerek ilyen és ilyen. Most meg, ha erélyesebb a tanár a diákkal, a szülő egy óra múlva már ott van az iskolában. Ma keményen kell meggyőzni a szülőt, hogy a gyerek érdekében csinál valamit a pedagógus. Egyre inkább úgy érzem, hogy a gyerekeket nem érdekli a tanulás, de sok szülőt se. A közösségi élet pedig egyáltalán nem érdekli őket. De nagyon szeretnek ezek a gyerekek beszélgetni. Úgy érzem, hogy nem beszélgetnek velük eleget. Akkor jönnek a problémák, ha egy osztályba olyan gyerekek kerülnek többségbe, akiknek nem az az érték, hogy tanuljanak, hogy valakik legyenek, hogy többre vigyék, mint például a szüleik. Itt az az
P. M.: Megkérdezhetem, hogy melyik volt a kedvenc osztálya? Kik voltak a kedvenc tanítványai? F. Zs. I.: Négy osztály volt, amit végigvittem. A legtöbbet vagy örököltem, vagy mással együtt vezettem. 1984-ben, mikor a Lőczi házaspár elment Nagybajomból, és Bakó László lett az igazgató, akkor megkaptam az úttörő csapatvezetői posztot, ami órakedvezményt jelentett, így osztályt nem vittem. Amikor megszűnt az úttörő, diákönkormányzati vezető lettem. Volt egy osztályom, és közben igazgatóhelyettes lettem. Az első osztályom egy nyolcadik osztály volt, mindjárt, amikor idekerültem, mert az osztályfőnökük elment. Örököltem őket. Az volt a legnagyobb mélyvíz, de nagyon jó tanulóév volt. A következő osztályomat, amit úgy vettem át hatodikban, azért szerettem nagyon, mert olyan tanítványaim voltak, mint Horváth Marika, azaz Ballér Jánosné, vagy Fincsur Éva, és mindegyik fémjelzi nekem ezt az osztályt. A harmadik osztályomat se vittem végig, mert akkor születtek a gyerekeim. Itt olyan tanítványaim voltak, mint Tóth Kriszti, akit úgy ismerhettek, mint Törő Kriszta. Itt volt egy nagyon kedves tanítványom, Nagy Szilvi,
7
akit 15 éves korában elveszítettünk. Nagyon tehetséges kislány volt. Az utolsó osztályomat már igazgatóhelyettesként kaptam. Olyan gyerekeim voltak, mint Nagypál Veronika, Orsós Kati, aki Pécsett főiskolát végzett, de nagyon szerettem abból az osztályból Simon Robit is. Robit azért emelném ki, mert nagy tanári hozzáállással kellett a magatartását irányítani, és pedagógus lett belőle. Robit mindig emlegetik, mert ő olyan volt 7-8-ban, hogy összegyűjtötte az osztályt, és a gyengébb képességűeket matekból minden nap korrepetálta.
még onnan jöttem. Az biztos, hogy régen tisztelettudóbbak voltak a diákok és a szülők is. Most nem azok. Tisztelet a kivételnek! P. M.: Az ökoiskola cím megszerzése az általános iskolának az Ön nevéhez köthető. Miért jó az, hogy ökoiskolánk van? F. Zs. I.: Az igaz, hogy sokat dolgoztam vele, és a nevemhez fűződik, de még egy igazgató nevét el kell mondani, Dömötör Sándort feltétlen meg kell említeni. 1999 nyarán voltunk kint együtt diákcsoporttal Schortensben, onnan hoztuk az ötletet. Ott láttuk ezt a lehetőséget, mint egy érdekes oktatási formát. Sanyi építette ki a kapcsolatrendszerét, és engem iskolázott be a tanfolyamra. Nem bántam meg, mert így kerültünk be az országban az ökoiskolák ismeretkörébe. Azért volt jó az ökoiskola, mert jobban ráálltunk a környezet- és természetvédelemi dolgokra. Olyan kapcsolatokat tudunk teremteni különböző iskolákkal, hogy eljutottunk egy olyan szintre, hogy már hozzánk jöttek tapasztalatcserére. Kitaláltuk, hogy a schortensi mintára elindítunk egy ökokertet, amit a régi iskolánál valósítottunk meg. Az ökoiskola hozott nekünk egy pályázati lehetőséget, amiből ezt el tudtuk indítani. Meg tudtunk csinálni egy fűszerspirált, egy meteorológiai mérőállomást, az esővízgyűjtést, a parkban a fák kitáblázását, sátrakat vettünk, táboroztunk.
P. M: Buktatott meg valaha is diákot? F. Zs. I.: Az én tárgyam nem volt olyan, hogy a gyerekeket meg kellett volna buktatni. A pótvizsgán biztos, hogy átment mindenki. A gyakorlati tárgyból még a hármas se volt nagyon divat. A biológiát mindig szerették a gyerekek. P. M: Hogy lehet bírni manapság a diákokkal? F. Zs. I.: Nem tudom. Az igazgatóhelyettesi munkaköröm nagy részét azzal töltöttem el, hogy a felső tagozatban ezt a problémát próbáltam segíteni megoldani a kollegáimnak. Biztos sokan ebbe bele is fáradnak. Nekem mondjuk, az elejét leszámítva nem voltak fegyelmezési problémáim, pedig nem voltam túl szigorú. Talán kell hozzá egy érzék, szeretet és alázat. P. M: Sokfelől hallani, hogy a diákok megverik vagy idegileg kikészítik a tanárokat, a szülő pedig állandóan reklamál és kifogásol. Mi vezetett idáig? F. Zs. I.: A média sokat segít ebben ma is. A semmiből lesznek sztárok a tévében, ami a gyerek előtt ott van, mint példa. Végig hittem ebben a pályában, az elejétől fogva. Hittem ebben az egészben, amit csinálok. A főiskolán a csoporttársaimmal mi akkor még hittük, ha pedagógusok leszünk, akkor valakik leszünk. Pedig nagyon alulfizetett pálya volt. Még amikor nyugdíjba mentem, akkor is az volt. Régen a szülők tiszteltek, elfogadtak bennünket. Nemrég még előfordult az is, hogy a gyerektől hallottam ilyet: „szóljon rám, majd szólok az ombudsmannak”. Hát a gyerek honnan tud ilyeneket?! Nem tudom. Nem a pálcarendszert kellene visszahozni, mert én
Ekkor indítottuk el az erdei iskolánkat, amire kezdetben sok pénzt nyertünk. Itt hoztuk be a gólyát az iskolába, amivel szakkör szinten addig is foglalkoztam a gyerekekkel. Ami kicsúcsosította az ökoprojektet, hogy bevezettük a szelektív hulladékgyűjtést, ami akkor még a városban sem volt. Ez annyira
8
ment, hogy pótkocsikkal szállíttattuk el a műanyagot. Nehéz elképzelni, hogy a gyerekek mennyi műanyagot szedtek össze. Mechanikusan, kézzel préseltük össze a műanyagot. A diákoknak menő volt ezt a kart húzni és tömöríteni. Most már nincs ilyen. Nincs rá igény, hisz a városban szelektíven szállítják a műanyagot. A Somogyi Hírlap annak idején cikkezett rólunk. Meghívtak bennünket egy elektronikus présgép bemutatójára, ahol Teller Dóri elmondta, hogy a karos préselő mennyivel jobb, mert kézzel működik és energiatakarékos.
az oka a mezőgazdaság átalakulása miatt. Lehet dicsekedni a spanyol gólyákkal, de azért van ott annyi gólya, mert van, amelyik el se költözik onnan télen se, olyan jók a táplálkozási és élőhely lehetőségek. P. M.: Miként emlékszik, hogy változott Nagybajom természeti környezete az elmúlt évtizedekben? F. Zs. I.: Korombeli ismerősökkel, ha találkozom, sokszor megbeszéljük a régi emlékeket. Pl. hogy milyen jó volt az ötöshársnál kirándulni, vagy hogy milyen jó volt kimenni a Zsivány-dombra. Vagy amikor fiatal pedagógus voltam, milyen volt a mélyegeri úttörőház. Talán a magánosítástól, de megváltozik úgy a környezetünk, hogy már nem ismerünk rá. Ez a horgásztó csodálatosan szép és nagyszerű lett. De a fent említettek eltűntek. Most már nem lehet hova menni, szinte csak ez a tó az egyetlen lehetőség a kirándulásokhoz. Akkor mentünk mindenhova, még a munkásőr bázisra is, vagy Löncsönbe és a keménylegelőre. Mára megváltozott Nagybajom, a területrendezés miatt kevés a fa, de ez biztosan változik. A sétány, a sportpályák, az iskola környéke szép környezetet adnak.
P. M.: A gólyás falu programban éveken keresztül figyelte és felmérte diákjaival a nagybajomi gólyákat, ami szintén egy nagyszerű kezdeményezés volt. A diákok fogékonyak a természetvédelemre? F. Zs. I.: Hogyne, minél kisebbek, annál inkább. Az 5-6. osztályosok a legfogékonyabbak. Őket a gólyákkal meg lehetett hülyíteni. Szinte jöttek a nyakamra, minden nap hozták az információt. 108 gyerek volt, aki az én gólyamegfigyeléseimben részt vett. 2006-ban Németországba hívtak bennünket gólyakonferenciára. Dömötör Sanyi engem kért föl. Nagy Terikével mentünk ki. Szerencsénkre volt ott egy magyar professzor Erdélyből, és ő felkarolt bennünket, mert angol volt a konferencia nyelve. Azóta ennek a kapcsolatnak köszönhetően volt hozadéka a településnek. Az óvodában is aktívan csinálják a környezetvédelmi programokat. Törő Kriszta kitűzte a „Zöld Óvoda” cím megszerzését az óvodának. Megérdemelnék, hogy megkapják, mert megtesznek érte mindent. Amióta eljöttem az iskolából, azóta is folytatják az ökoprojektet.
P. M.: Mit gondol, jobb a KLIK-ben a települési iskoláknak? F. Zs. I.: Nem tudom, annyira nem látok bele. Hallottam azt, hogy mekkora mínuszt termeltek. Volt olyan idő, amikor annyi normatíva jutott az iskolára, hogy messze megélt belőle. Egy forintot nem kellett hozzátenni a működéséhez. Ma már nem ez a helyzet. Ezzel az új rendszerrel az iskola mintha egy kicsit nem nagybajomi lenne. A nagybajomi programokon inkább látok óvónőket, óvodásokat szerepelni.
P. M.: Emlékszem, régen rengeteg gólya szelte Nagybajomban az eget. Mi történhetett, hogy ma már csak alig van pár gólyánk? F. Zs. I.: Nem tudom, de tény és való, hogy csökken. Több olyan utca volt, hogy 3-4 gólyafészek volt. Az idei nemzetközi gólyás konferencián az egyik természetvédő elmondta, hogy a csökkenés nemcsak nagybajomi, hanem dunántúli tendencia. Valószínű, hogy a táplálkozóhely csökkenése
P. M.: Hogy látja a jövőt az iskola szempontjából? F. Zs. I.: Egy ekkora település iskolájának kell, hogy legyen jövője, és hiszem, hogy lesz is. Hogy mi, azon dolgoznak az oktatási vezetők. Azt mondják, hogy az óvodából most sok gyereket beírattak ide az elsőbe. Jó lenne, ha itt maradnának a gyerekek! Ha egy szülő úgy látja, hogy a gyerekét más irányba szeretné terelni, pl. hogy több nyelvet tanuljon, akkor
9
azt megértem, ha elviszi egy nyelvszakos iskolába. De az, hogy egy általános iskolában nem tetszik valami, és ezért átíratja a szomszédba, azt nem tudom elfogadni. Az iskola pedagógusai, az alsós nevelők mindent megtesznek azért, hogy itt maradjanak a kisiskolások. Programokon, nyílt napokon ismerhetik meg a szülők a nevelők munkáját, és hogy milyen pluszt, idegen nyelvet, művészeti nevelést, sportot, kézműves foglalkozást stb. tudnak a Nagybajomi Csokonai Vitéz Mihály Általános Iskolában biztosítani. Ugyanazt, amit más városi iskolákban.
ember nyugdíjasként nem akar ellaposodni. Kell, hogy egy szál fűzzön a volt munkahelyemhez, de nem akarok senkire rátelepedni. Tudomásul kell venni, hogy az aktív dolgozók nagyon elfoglaltak. Ezért is találtuk ki ezt a nyugdíjas pedagógus találkozót, ahol időnként összeülünk, beszélgetünk. Kisebb csoportokban jövünkmegyünk, kirándulgatunk. A kapcsolatom megmaradt az iskolával, jóban vagyok mindenkivel. Az évzárókról, rendezvényekről azért nem szoktam hiányozni. Ha hívnak, megyek!
P. M.: 2002 és 2010 között két cikluson keresztül tagja volt a képviselő-testületnek, egy elég kemény időszakban, ami az iskolát illeti. Mi érződött akkor? F. Zs. I.: Szerettem, de nagyon-nagyon sokszor megviselt. Érzékeny vagyok ilyen dolgokra. Az iskola is terítéken volt. Nem volt könnyű időszak, akkor mentünk a leépítés felé. Nagyon rossz volt azt hallani emberként is és képviselőként is, hogy van egy összeg, amit elosztanak, és a hiányt az iskola termeli. Az iskola volt a legnagyobb foglalkoztató. Volt, amikor 54 pedagógust foglalkoztatott, plusz a dolgozókkal 70-80 embert. Kezdetben nagyon szép dolgok voltak itt. A felső tagozatban is engedélyezték a csoportbontást magyarból, matekból, idegen nyelvből, és szerintem ennek hozadéka is volt. A gyereklétszám is magasabb volt. Amikor ezek megszűntek, ha bevalljuk, ha nem, megkezdődött a gyerekeknél az elvándorlás, sok gyereket elvittek másik iskolába. Nehéz volt önkormányzati képviselőnek lenni, de szerettem, mert más volt a rálátásom mindenre, kitágult előttem a világ. Volt benne hálás rész is, de sokszor éreztem gyomorszorítást is. Elég lelkiismeretes ember vagyok, talán azért.
P. M.: Mit üzen a diákoknak és a tanároknak? F. Zs. I.: Azt, hogy szeressék azt a helyet, ahol tanulnak és dolgoznak, érezzék jól magukat, legyen a második otthonuk az iskola. Egyedül senki nem ér el semmit. Amit én elértem, azt is csak a szakmai háttérrel meg a család támogatásával tudtam elérni. Dolgozzanak együtt, osszák meg egymással a gondjaikat, örüljenek egymás sikerének. A gyerekeket könnyebb nevelni, ha a szülői házzal szorosabb kapcsolatot tartanak. Tudjunk lehajolni a gyerekhez, megfogni a kezét, ha kell. Most már anyagiakban jobban megbecsülik a pedagógusokat, és ez megnyugtatóbb. Nekünk még otthon mindig valamit kellett gürizni, hogy legyen egy kiegészítés. Volt, aki ribizlizett, volt, aki málnázott, volt, aki uborkát nevelt, mert kellett egy kis nyári plusz kereset, hogy kiegészítsük azt a kevés kis pedagógusbért, amit kaptunk. De mi nem azért lettünk pedagógusok. Mást nem tudnék választani ma sem, csak ezt. A gyerekeim, Viki és Balázs mondták, hogy anyu, neked milyen jó volt, mert azt csináltad, ami a hobbid volt. Az volt a dolgom, ami a hobbim. Azt hiszem, a szívemben örökké tanár maradok! Ez egy hivatás, erre születtünk mi, pedagógusok.
P. M.: Van élet a tanítás után? F. Zs. I.: Persze. Amit említettem, hogy háziasszony lettem, mert egész életben menzáról étkeztünk, a hétvégéket kivéve. Szeretek sütni-főzni, és nagyon szeretek kertészkedni. Érdekel és szeretem a környezetemet szépíteni. Nagyon szeretek olvasni, van egy kis könyvtáram otthon. Az
Köszönöm az interjút!
10
