INDIGÓK A jövő gyermekei a múlt világában Úton egy új bolygótudatosság felé

INDIGÓK A jövő gyermekei a múlt világában Úton egy új bolygótudatosság felé Sylvie Simon

A fordítás az alábbi mű alapján készült: Enfants indigo, une nouvelle conscience planétaire Fordította: Kiss Gergely Szerkesztette: Bakos Attila és dr. Szűcs Judit Eszter Filozófiai lektor: Bakos Attila A borítót és a könyvet tervezte: 1

Varga Anikó Minden jog fenntartva. A könyv egyetlen része sem sokszorosítható vagy közölhető semmilyen formában vagy értelemben, elektronikusan vagy mechanikus módon, beleértve a fénymásolást; rögzítést vagy az információrögzítés bármely formáját a kiadó írásos jóváhagyása nélkül. ISBN 978 963 87 514 6 1 Copyright © 2004 Éditions du Rocher Jean-Paul Bertrand Hungarian Translation © Gergely Kiss 2007 Hungarian Edition © Danvantara Publisher Establishment, 2007 Cover and Book Design © Aniko Varga www.danvantara.hu

2

TARTALOM

ELŐSZÓ ................................................................................................................................................................ 4 ELSŐ RÉSZ .......................................................................................................................................................... 5 ÚJ NEMZEDÉK ................................................................................................................................................. 6 AZ INDIGÓK ÉS A TÖBBIEK ........................................................................................................................ 10 AZ ISKOLA ..................................................................................................................................................... 13 A SZÜLŐK ...................................................................................................................................................... 17 A HALÁL......................................................................................................................................................... 25 AZ ISTENI LÉNYEG ÉRTELME ................................................................................................................... 32 MENNYIBEN ÚJ EZ A JELENSÉG? .............................................................................................................. 37 MÁSODIK RÉSZ ................................................................................................................................................ 39 A MÉDIA HATALMA .................................................................................................................................... 40 A FÖLD FENNMARADÁSA .......................................................................................................................... 45 TANULT KURUZSLÓK VAGYUNK ............................................................................................................ 49 A BOLYGÓ SZENNYEZÉSE ......................................................................................................................... 60 GYERMEKEINK FOGJÁK MEGMENTENI A VILÁGOT? ......................................................................... 67 AZ ANYAG EVOLÚCIÓJA ............................................................................................................................ 74 HARMADIK RÉSZ ............................................................................................................................................ 85 ÚJ EMBERISÉG .............................................................................................................................................. 87 A MAJA KALENDÁRIUMOK ÉS AZ APOKALIPSZIS ............................................................................... 97 HALGASSUNK E GYEREKEKRE .............................................................................................................. 100 FELHASZNÁLT IRODALOM ....................................................................................................................... 102

Gyermekeidnek adhatod szereteted, De gondolataidat nem. Testüket te adhatod nekik, De lelküket nem. Megpróbálhatsz olyanná válni, mint ők, De nem kívánhatod, hogy ők olyanná legyenek, mint te, Hiszen az élet előre halad, És nem a múlthoz tér vissza. Tibeti hagyomány

3

ELŐSZÓ Stéphane Audran Nagyon fontos, hogy ezt a könyvet elolvassuk, mert ingyenes tanács arra nézve, miként jussunk ki önpusztító levertségünkből. A józanész arra sarkall bennünket, hogy elgondolkodjunk a Föld állapotán, és ennek következményeként gyermekei helyzetén. „Elszakadva gyökereinktől, elmerülve a kémiai és elektromágneses szennyezésben, egy adatszerző és megfigyelő hálózat szálai közé gabalyodva” teljeséggel híján vagyunk a szükséges tudnivalóknak. Sylvie Simon alámerít bennünket az „indigó” gyerekek, vagyis a harmadik évezred gyermekeinek világába. E gyerekek arra késztetnek bennünket, hogy teljesen újraértelmezzük gondolat és értékrendszerünket, hogy újra a kezdőkör közepére álljunk. Hallgassuk meg őket! A csillagokkal társalognak, és mindazzal kapcsolatban állnak, ami mindannyiunkban a legdrágább. Magukat „a jövő megtestesülésének” tartják „egy még a múltjában élő bolygón”. Ők az emberiség jövője. Az anyagi javak nem érdeklik őket, a verseny sem. Ügyeljünk rájuk, és fogadjuk el másságukat. Felforgatják a világot, hiszen a jövő nagyszerű emberiségének képét vetítik elénk. Bátorságot öntenek belénk, hogy továbbra is hinni tudjuk: nem csupán anyagmolekulák vagyunk, s az isteni jelleg nem a szürkeállomány kiválasztódásában rejlik. Vajon szívünk mélyén, létezik-e még a bennünk szunnyadó örök gyermek, kinek hangja a mában félelmeink és kötöttségeink által letompítva alig hallható? Lehetséges, hogy valaha réges-rég valamennyien ártatlanságban és a létezés egyszerű boldogságában sütkérező Indigók voltunk.

4

ELSŐ RÉSZ A GYEREKEK MÁR NEM AZOK, AKIK KORÁBBAN VOLTAK

5

ÚJ NEMZEDÉK „Az előttünk álló problémákat nem oldhatjuk meg úgy, hogy gondolkodásunk szintje azon a szinten marad, ahol azok megfogalmazódtak.” EINSTEIN Mindig is léteztek nehéz, rebellis, a felnőttek világa és az általuk alkotott rend ellen lázadó gyerekek, olyanok, akik nem hajlandók engedelmeskedni, enni, aludni, és olyanok is, akik nyíltan megtagadják szüleiket és a felnőttek többségét. Manapság ezek a „kivételek” adják a szabályt, és nem kevés szülő kéri pszichiáterek tanácsát, hogy megértsék, mi játszódik le drága gyermekeik fejében. A helyzet az utóbbi években annyira elfajult, hogy Franciaországban jelenleg 360 gyógypedagógia intézet létezik az 5-12 év közötti nehéz gyerekek fogadására. Többüket elbocsátották az iskolából, mivel egyesek számára az egyetlen kommunikációs eszköz az agresszivitás. Az Egyesült Államokban ezek az esetek a szülők és nevelők szerint már „ijesztő méreteket” öltöttek, és az ilyen gyerekekre jellemző agresszivitás és hiperaktivitás enyhítésének egyetlen hivatalos eszköze a tudatmódosító gyógyszerek alkalmazása. Az Egyesült Államokban a Kábítószerügyi Hatóság (Drug Enforcement Administration) megállapította, hogy az ilyen gyógyszerek felírása az utóbbi tíz évben 700%-kal nőtt. A tudatot ingerlő szerekkel, az összpontosítást és a tanulási képességet javító mérgekkel kezelt gyerekek száma ugyancsak nőtt, az 1989-ben mért már-már riasztó 55%-ról 1996-ra 75%-ra emelkedett. Mintegy 6 millió amerikai gyermeket kezelnek Ritaline-nal, egy olyan anfetaminnal, amelynek a hatása hasonló a kokainéhoz. Ez a receptre felírt drog olyannyira veszélyes, hogy az amerikai hadsereg nem is sorozza be azokat a fiatalokat, akiket 12 éves koruk alatt ezzel a gyógyszerrel kezeltek. Ennek ellenére nincs senki, aki bizonyíthatná, hogy az olyan gyógyszerek, mint a Ritaline vagy a Prozac javítják az így kezelt gyerekek iskolai teljesítményét. Az egyetlen „jótékony” hatásuk, hogy rövidtávon lehetővé teszi a hiperaktivitás kezelését. „Részben azért adunk Ritaline-t a gyerekeknek” – jelentik ki egyes szülők –, „mert nem tudjuk elviselni, hogy az átlag alatt vagy a felett teljesítsenek. Ez a felfogás megmagyarázza – persze csak számukra – utódaik agresszív viselkedését. A Ritaline gyártója, a Novartis Pharma cég elismerte, hogy kutatóik egyáltalán nem ismerik a gyógyszer működését, és azt, hogyan hat a központi idegrendszerre. Egyébként a Novartis „tudósai” képtelenek hosszú távú hatásait megjósolni, noha nemrég felfedezték, hogy rákos daganatokat okoz a laboratóriumi egerek májában. Mindenesetre ez a kémiai kezelés kétélű fegyver. Egyfelől nyilván lehetővé teszi az ilyen hiperaktív gyerekek számára, hogy visszailleszkedjenek a fennálló normák közé, és ezzel megnyugtassák szüleiket, másfelől viszont, mint minden ilyen drog, ez is valamiféle kitörő örömet okoz, és elfeledteti a fogyasztóval másokkal szembeni különbözőségét és komplexusait. Ugyanakkor elméleti előnyeivel párhuzamosan tönkreteszi az ilyen gyerekek személyiségét, megérző képességét, a személyes szellemi adottságaikat, az érzékszerveken túli képességeiket, és minden bizonnyal egészségüket is. Ezeknek a drogoknak az egyetlen előnye, hogy megkönnyítik a szülök és a tanárok életét, a gyerekekét viszont nem, ők ki vannak téve annak a kockázatnak, hogy egy nap drágán meg kell fizetniük szüleik és az orvosok tudatlanságáért.

6

Kanadában a kockázatok ellenére mintegy egymillió gyermeket kezelnek ugyanígy Ritalinenal, illetve más hasonló drogokkal abból a célból, hogy kordában tartsák viselkedésüket, amelyre egyetlen esetben sem találtak orvosi magyarázatot. Nagy-Britanniában 1990-ben háromezer gyermeket kezeltek e mérgekkel. Ma háromszáznegyvenötezren vannak. Közülük egyeseket ily módon teljesen jogszerűen kezelték drogokkal már 18 hónapos koruk óta. Világos, hogy korunk gyermekei nem mértéktelenül agresszívak vagy feszültek, de sokan közülük nem a megszokott normák szerint viselkednek, és a háború utáni évektől folyamatosan növekvő arányuk különösen megemelkedett a 80-as évek vége óta. Ezeknek az új gyerekeknek a többsége elutasítja a szülői tekintélyt, valamint minden külső kényszert, ugyanakkor engedelmesek, amennyiben úgy ítélik meg, hogy az adott rend igazságos és megfelel nekik. Minden bizonnyal magyarázatra van szükségük, nekik már nem elég egy tömör és válasz nélküli „azért, és kész”, amelyet a korábbi nemzedékek kaptak feleletként kérdéseikre. Megvetik a hétköznapiasságot, és elvetik a megcsontosodott eszméket. Közös bennük – és ez egy meglepő jelenség esetükben –, hogy nem viselik el a hazugságot, és képesek felfedezni a legcsekélyebb nyomát is. Mindig az igazságot, a színtiszta igazságot követelik meg. Ezek a gyerekek konokak és elszántak, fittyet hánynak a veszélyre, ismeretlen számukra a versenyszellem és a haza fogalmán gúnyolódnak, hiszen nemcsak a világ, hanem a világmindenség polgárainak is vallják magukat. Teljesen tudatában vannak egyéniségüknek és személyes értékeiknek, nyíltan hangoztatják is ezeket, és a magukba vetett nagy önbizalmat ki is mutatják. Az ilyen gyerekek különösen kreatívak, sokkal inkább fejleszteni akarnak, mintsem másolni, emiatt gyakran adódik körülöttük nehézség az iskolában, és emiatt válnak felforgatókká. Amikor úgy érzik, nem értik meg őket – elutasítva azt, hogy kilépjenek védett világukból – azonnal olyan hallgatagságba burkolóznak, ami miatt gyakran összetévesztik őket az autistákkal, akik nem nyílnak meg a külvilág felé. Az ilyen esetekben – minthogy nem a megszokott módón fejezik ki magukat – más érintkezési formákat fejlesztenek ki, pl. a telepátiát. Megjegyzem Afrikában az olyan gyermeket, aki nem beszél, az istenek küldöttjének tekintik. Összességében olyan jeleket mutatnak, amelyre azt szokás mondani, hogy hiányzik náluk a kellő figyelem, ám amikor kérdőre vonjuk őket viselkedésük miatt, azt válaszolják, hogy a szüleik azok, akik nem biztosítják számukra az általuk igényelt figyelmet. Csodálatra méltó összhangban állnak a modern technológiával, már akkor ügyesen bánnak az ilyen eszközökkel, amikor még sem írni, sem olvasni nem tudnak. Néha úgy segítenek a számítógéppel bajlódó szülőknek, mintha csak valami pofonegyszerű dologról lenne szó, amit mindenki tud. Egyébként pedig rendkívül ügyesek, és nagy jól boldogulnak. „Kérlek apa, tudom” válaszolja Nicolas (3 éves) apjának, amikor ő megpróbálja neki elmagyarázni, hogyan működik a számítógép. Általában korábban érnek és sokkal élénkebbek, mint a velük egykorú gyerekek, nagyon korán kezdek el járni és beszélni. Egyesek természetfeletti képességnek nevezett tehetséggel rendelkeznek. Így pl. Kínában annyi pszichológiai hatalommal rendelkező gyerek van, hogy a kormány kutatókat bízott meg azzal, hogy gondosan tanulmányozzák őket. Időről időre olyan távoli világokat írnak le, ahová még nem jutott el a tudomány, vagy olyan régi, ismert vagy mitikus civilizációkat mutatnak be, mintha annak részesei lettek volna. Számukra mellesleg a reinkarnáció fogalma természetes, és gyakorta fel is idézik korábbi választásukat, amely szerint a Földön akartak újjászületni. Világképük jelentősen különbözik a halandók közösségétől. Az egész világot átfogja, egyetemes, szembehelyezkedik a vallási dogmákkal, és azokhoz a fizikusokéhoz közelít, akik

7

az univerzum morfikus mezőiről és hologramjairól, az egésznek a Mindenséghez tartozásáról beszélnek. Mások a betegségekkel szembeni hihetetlen ellenállásról tesznek tanúbizonyságot, beleértbe az AIDS-et is. Számos HIV-fertőzött anyától származó gyermek tesztje lett negatív már igen kora gyermekkoruk óta, és azután sokkal ellenállóbb immunrendszer alakult ki bennük, mint a kifejezetten egészséges felnőttek többségénél. A Science News folyóirat 1995. áprilisi száma jelezte, hogy a los angeles-i Kaliforniai Egyetem (UCLA) egészségügyi iskolájának kutatói rábukkantak egy fiúra, akinél a HIV-teszt pozitív volt kilenc nappal születése után, illetve egy hónappal később. Ezzel szemben a kisfiú tesztje négyéves korában már negatív volt. Az esetet dr. Yvonne J. Byson és kollégái a New Journal of Medicine 1996. március 30-i számában tették közzé. A vírus nem merült álomba a testben várva a kedvező alkalmat, hogy ismét aktívvá váljon – ahogy az gyakorta előfordul –, hanem teljesen eltűnt. A szakértők szerint ezek a gyerekek, akik közül egyesek kiemelkedően tehetségesek, arra hivatottak, hogy az elvégzendő feladatokat jobban teljesítsék; ebben különböznek a hiperaktív gyerekektől, akik menet közben felhagynak a feladatok elvégzésével. Ha külső kényszer éri őket, mindent képesek megtenni a cél elérése végett, még saját maguk vagy mások károsítása révén is, mivel a jóról és a rosszról alkotott fogalmaik nem egyeznek a mieinkkel. A kérdés szakértője, Lee Caroll közgazdász-mérnök és pszichológus arról számol be, hogy ezek az igazán különleges fiatalok találkozásaik során azt a meggyőződést keltik benne, mintha fiatalokban testet öltött bölcsekkel társalogna. „Az ellentétek megnyilvánulásai ők, a hóbortos fiatalság és az évszázados bölcsesség szórakoztató keveréke.” Az anyák többsége is hasonló véleményen van, úgy vélik, mintha gyermekeik idősebbek lennének náluk, és valamiféle „öreg bölcshöz” hasonlítják őket. A gyerekek maguk tudatában vannak annak, hogy másmilyenek, mint a többiek, idősebbnek érzik magukat kisgyermek koruktól fogva. Mindannyian úgy érzik: idegenek bolygónkon, egyúttal bizonyosak abban, hogy itt beteljesítendő feladatuk van, anélkül, hogy e feladat természetét ismernék. „Már öt éve annak, hogy a Földön vagyok” – jegyzi meg természetes módon az őt éves Elga, miközben boldogan majszolgatja születésnapi csokoládéját. E gyerekek egyike, egy fiatal argentin fiú, Flavio Cabobianco nyolc évesen azt mondogatta: „Új fajta gyerekek vannak születőben Ők másfajta emberek, noha ez egyáltalán nem tűnik fel. Én csak egy vagyok közülük, egyike az elsőknek. Az emberiség átalakulóban van. A szellemi világgal való kapcsolat sokkal inkább nyitott. Minden gyermek képes arra már most is, hogy egyesüljön e szellemi forrással, lényegükkel.” Flavio alig hat évesen már előre jelezte szüleinek, hogy „a babák azért sírnak, mert nehéz ezen a bolygón élni. Egy baba igyekszik magát telepatikus úton kifejezni, de ez nem működik, mert minden túl összetett idelent. Lát mindent a rosszat és a jót, az igazat és a hamisat. Más bolygókon azt látunk, amit akarunk. „Látni” annyit jelent, mint valamilyen módon beszélni, mert a testi szemek nem léteznek: a lét arra összpontosít, ami felkelti érdeklődését, és akkor áll meg, amikor akar. Az újszülöttet a fizikai lét alkotta börtön tartja rabságban. Sajnálkozva tekint arra az alapvető egységre, ahonnét származik, olyannyira, hogy nagyon hamar csatlakozik azokhoz, akik foglalkoznak vele. Átadja szüleinek azt a kapcsolatot, amelyet a Legfelső Létezővel tart fenn. Abban az esetben, ha a szülők csupán az anyagi világban hisznek, egyre inkább a fizikai szabályok korlátai közé zárják. Amikor megtanítják beszélni, korlátozzák gondolkodását. A gyerekek, ahogy növekednek, elveszítik kapcsolatukat gyökereikkel. Ha a szülők nyitottak, úgy foglalkoznak gyermekeikkel, hogy nem erőltetik rájuk saját gondolataikat, világképüket. Az emberi agy olyan, mint egy számítógép, de ez utóbbi emlékezete véges, a szervi agy kivetülése. Ellenben a szellem az Isteni Szellem kivetülése, amely határtalan.”

8

Nehéz elfogadni, hogy egy ilyen fiatal gyermek birtokában lehet egy olyan nyelvezetnek, amelyet számos mai fizikus megirigyelhetne. Mégis ez egy olyan valóság, amelyet számos pszichológus megtapasztalt, és annál is meglepőbb, mivel, a gyermek (Flavio) semmiféle képzésben nem részesült arról a témáról, amiről beszél. Apja, aki katolikus származású, agnosztikus1 beállítottságú. Ellenben anyja, Alba, kilenc évesen meglepő tapasztalatra tett szert. Ő akkor egy elhagyatott vidéki kis falucskában élt, és a szüleinek el kellett költözniük Buenos Aires-be. Egy nap a szieszta idején, amikor éppen azon kesergett, hogy el kell hagynia ezt a helyet, amelyet annyira szeret, látomása támadt a jövőről. Felnőttként látta magát, két fiával, mellettük pedig azt az embert, aki később a férje lett, és akit felismert, amikor évekkel később elsőször megpillantotta. Fiairól beszélve pedig azt mondta: „Ugyanabból a fajból valók, az új fajból”. Colin Wilson angol kutató, aki sokat vizsgálta a különös jelenségeket, 1998-ban megjelent Alien Dawn című könyvében2 jelezte, hogy kevéssel Andrija Puharics3 – a kérdés egy másik szakértőjének – halála előtt megkérték, hogy írjon egy cikket róla, és fel is hívta az Egyesült Államokban. Amikor azt kérdezte tőle, hogy jelenleg min dolgozik, Puharics azt válaszolta, hogy a normálistól messze eltérő (szupranormális) gyerekeket tanulmányozza. „Nem hinné el, mennyien vannak ezek a srácok. Lángelmének tűnnek. Én mintegy tízet ismerek, de valószínűleg több ezren vannak.”

1

Szó szerint ’tudás nélküli’, általában olyan beállítottságot jelent, amikor valaki sem elhinni, sem cáfolni nem képes az alapvető hittételeket, irányukban alapvetően kétkedő. – A fordító megjegyzése. 2 Colin Wilson: Alien Dawn. An Investigation into the Contact Experience (Idegen hajnal. A tapasztalat meglelése nyomában) című könyvéről van szó – A fordító megjegyzése. 3 Andrja Puharics (1918-1995) fizikus, sokat foglalkozott paranormális jelenségekkel, magyarázatot keresett pl. Uri Geller különleges képességire – A fordító megjegyzése.

9

AZ INDIGÓK ÉS A TÖBBIEK „Az emberi nem drámája nem a kisszerűség! Igazi drámája az, hogy nem ismeri fel önnön belső hatalmát, a benne lakozó istenit!” Nelson MANDELA Ezek a gyerekek egyre többen vannak, minden országban, minden civilizációban találkozunk velük. „Indigó gyerekeknek” nevezzük őket annak az aurának a színe alapján, amelyet a látnokok írnak le. Egyesek nevet is adnak nekik: „a csillagok gyermekei” vagy „a fény gyermekei” vagy még inkább „az új évezred gyermekei”. Az első ember, aki ezzel a jelenséggel behatóbban foglalkozott, egy amerikai parapszichológus Nancy Ann Tappe, aki évek óta kutatja a színeket az emberi aura általa észlelt formái segítségével. Amikor a kaliforniai San Diego-i Egyetem kísérleti intézetében tanított, és együtt dolgozott dr. McGreggor pszichiáterrel, ő volt az első, aki észlelte ezt az új színt tanítványai aurájában. Már igen korán jelezte, hogy a fukszia szín eltűnt, hogy a bíborvörös ritka lett, és elsőként mutatta ki a 70-es évek elején az indigó aurát, majd az 1980as években sikerült ezt a jelenséget, amelyet „vitális szín”-nek nevez, behatóbban tanulmányoznia. Jelenleg – véleménye szerint – a most születő gyerekek 80%-a valószínűleg indigó aurával rendelkezik. Úgy gondolja, hogy a 18. század előtt az ibolyaszín aura gyakorlatilag nem létezett. A kék volt a meghatározó, illetve a gesztenyebarna, a sárga és a zöld. Az ibolyaszín aurák száma lassanként növekedett, akárcsak jelenleg az indigó auráké. Vagyis vélhetően minden kétszáz évente új szín kerül előtérbe, és attól fogva átjárja a civilizációt. Mivel azonban az idő egyre sebesebben halad, az indigó sokkal gyorsabban nyer teret, mint bármely más szín. Nancy Ann Tappe szerint az ibolyaszín aurával rendelkezők tehát az Indigók előfutárai, azonban az előbbiek valószínűleg a múltban élnek félig elfeledett emlékek közt, míg az Indigók a jövőre tekintenek. Felfedik előttünk a holnapot, nem a múltbélit mutatják meg. A fény színformák útján válik láthatóvá, és ez a fény minél gyorsabban vibrál, annál inkább a hideg színek irányába hajlik. Az indigó a nyáresti égbolt színe, egyszerre sötét és fényes. Általa kézzelfoghatóvá válik az elillanó, amely lehetővé teszi, hogy még meg nem fogalmazott kérdéseinkre választ kapjunk, ráhangol minket a megérzésre, a felfogásra. Ugyanakkor megvéd bennünket a negatív hatásoktól, megkönnyíti a kapcsolatokat másokkal, és gyorsítja fejlődésünket. Azt is tudnunk kell, hogy az indigó szín egy Merkúr-ív által keletkezik, márpedig az asztrológiában a Merkúr a kommunikációt jelentő bolygó. Azok számára, akik megérzik az emberi test mágnesességét, és azokat a rezgéseket, amelyeket a test kelt, azok számára az Indigók olyan lények, akik másként rezegnek, mint az emberiség többi része, olyan hullámhosszon, amely még nem terjedt el. Ennek következtében energiájuk magasabb szinten mozog, mint a jelenleg normális szint, amely megmagyarázza hiperaktivitásukat, állandó mozgáskényszerüket. Egyes kutatók, különösen fizikusok úgy vélik, hogy a gyerekeknek ez az új faja valószínűleg az 1989. március 13-i napkitörés idején jelent meg a Földön. Az ő szemükben az Indigók nagyon különböznek más átlagon felül tehetséges, hiperaktív gyermektől, vagy egyszerűen jóval fejlettebbek az emberiség többi részénél, hiszen vélhetően más időből és térből érkeznek, a jövőből, és csak a jelen korban öltenek testet a Földön.

10

Bármikor is jelentek meg ezek a gyerekek, noha a kérdés heves viták tárgya, jelentősen különböznek másoktól. Doreen Virtue pszichológus számára, aki régóta foglalkozik ezzel a jelenséggel, ők olyan „jövőbeli lények, akik egy még mindig a múltban gyökeret vert bolygón öltenek testet”. Ez a meghatározás számunkra nagyon érdekes, és számos szülő véleményével megegyezik. Gyakran hajlamosak vagyunk összekeverni az indigó gyerekeket és a kényszeres viselkedészavarral, hiperaktivitással, és figyelem-hiánnyal küszködő gyerekekkel. Majdnem minden indigó gyermek mutat figyelem-hiányt, de azok a gyerekek, akik figyelem-hiányban szenvednek, nem mind Indigók. Számos különbség van közöttük, és lehetetlenség bármilyen fizikai rendellenességet felfedezni az indigó gyerekeknél. Egyetlen vizsgálat sem mutatott ki biokémiai egyensúlyhiányt vagy agyi sérüléseket. Sőt, bármilyen legyen is a gyerekek természete, akiket Ritalinenal nyugtatunk, komoly agykárosodásnak vannak kitéve. Dr. Peter R. Breggin, a Pszichiátriai és Pszichológiai Tanulmányok Nemzetközi Központjának (Centre international d’études de psychiatrie et de psychologie) igazgatója, a John Hopkins Egyetem igazgatóhelyettese is megerősíti ezt: „Nem a gyerekeknek vannak problémáik, hanem a világnak, amelyben élnek. Amikor a felnőttek jobb környezetet biztosítanak számukra, viselkedésük jelentősen javul. Ezzel ellentétben előfordul, hogy a gyerekek és a fiatalok olyannyira zaklatottá, zavarodottá vagy annyira önpusztítókká válnak, hogy fellázadnak, és ezt a fájdalmat maguk ellen fordítják. Soha nem hagyhatjuk, hogy azt higgyék, hogy betegek vagy abnormálisak, mivel az ellentét alapvető oka a családban, az iskolában vagy a társadalomban található. Nancy Ann Tappe szerint az indigó gyerekeknek négy fajtája létezik: a humanista, a tervező, a művész és a dimenziók közti. Hosszú kutatások után, amelyek elsősorban a gyerekeket övező aura színeinek megoszlására alapulnak, kialakított egy módszert a viselkedések osztályozására. E négy típus számos közös elemet magába foglal, mégis léteznek az egyes csoportokra vonatkozó különleges jegyek. A humanista igen szociális, könnyen beszélget mindenkivel mindenféléről, jól lehatárolt véleménnyel rendelkezik. Energiája végtelennek tűnik, hiperaktivitása folytonos. Minden játékkal egyszerre játszik, gyakran egyedül, mohón elolvas mindent, ami a keze ügyébe kerül. Inkább egy képzelt világban él, néha mások számára láthatatlan lényekkel társalog. Álmodozó és idealista, néha szórakozott, az igazság és az összhang megszállottja. A természet és az állatok harcos oltalmazója, és könnyedén csatlakozik olyan csoportosulásokhoz, mint a Greenpeace. Imád olvasni, mindent szétszed, ami a keze közé jut, lehatárolt gondolatokkal rendelkezik, de másokat is hagy szabadon másként gondolkodni. Keresi a lehetőségét, hogy később az emberiség szolgálatára álljon, akár orvosként, ügyvédként, tanárként vagy politikai vezetőként. A tervezőt sokkal inkább a tervek, mint az emberek érdeklik. Ez a típus tevékeny és sportos, vezető vagy még inkább manipulátor-típus. Ügyes és szívesen szedi szét technikai játékait, hogy megnézze, hogyan működik. Lázba hozza az informatika, jelentős gyakorlati érzékkel rendelkezik, képes szervezni, feltalálni, és tanácsokat adni. Egyáltalán nem izgulékony, a hozzá közelállókkal szemben is képes távolságot tartani. Ez a típus néha drogfüggővé válhat. Arról álmodik, hogy mérnök, építész, pilóta vagy űrhajós lesz. A művész a legérzékenyebb, gyakran a legkisebb mind közül. Nagyon kreatív, veleszületett művészeti képességekkel rendelkezik, de ezeket gyakran nem hajlandó kordában tartani, megfelelő szaktanulmányokat folytatni, vagy egyszerűen csak ihletét szabályok közé szorítani. Képes festeni vagy rajzolni, énekelni vagy zenét szerezni, sőt különböző hangszereken játszani. Kifinomult érzékeinek köszönhetően képes nagyon finoman hangolt zenét szerezni, egyúttal képes a dallamot, sőt a kottát is megjegyezni. Tehetségesen rajzol vagy fest, anélkül, hogy egy tanár tanácsait megfogadná, hogyan tartsa a ceruzát vagy az

11

ecsetet. Gyakran rendelkezik gyógyítási képességgel, jobban, mint mások, azaz telepátia útján kommunikálni. Igen jól emlékezik korábbi életeire. Valódi alkotóvá válik, és egy területen mélyed el, miután több másikat is kipróbált. A dimenziók közötti, úgy tűnik, ismer mindent már aprócska korától fogva. Ez típus a legritkább a többi közül. Nehezen fogadja meg a tanácsokat, úgy érzi, többet tud, mint a felnőttek, és elutasító a beilleszkedéssel szemben. Utálja a korlátokat, a tekintélyt, a kötelmeket. Sokkal ellenállóbb, mint más gyerekek, és távolról nézve az indigó gyerekek közül a legrobosztusabb. Méretei általában megfelelnek a korának. A többi típusnál jobban igényli, hogy kapcsolatban legyen a természettel: sétálni friss levegőt szívni és gondolkodni a természet lágy ölén. Már aprócska korától arról a „küldetésről” beszél, amelyet a Földön véghez kell vinnie, filozófiai és képromboló eszméi sokkolhatják a konzervatív felfogású embereket. Gyakran főnökként viselkedik, aki ura önnön szerepének és másokat is magával ragad. Nyugodtan gondolhatjuk tehát, ez az az Indigó típus, aki az új filozófiákat létrehozza és elterjeszti. Nancy Ann Tappe szerint a különböző vitális színek mind a tiszta indigó irányába mutatnak.

12

AZ ISKOLA „Az a képesség, hogy kételkedünk, kritizálunk és engedetlenek vagyunk minden bizonnyal az egyetlen eszközünk arra, hogy elkerüljük a civilizáció végromlását és felvállaljuk az emberiség jövőjét.” Erich FROMM (pszichológus professzor) Régebben az a felfogás uralkodott, hogy a gyermek egy üres kagyló, amelyet a tanároknak kell megtölteni tudással. Ez a jó öreg rendszer az ismeretek bevésésére épült, amelyek később lehetővé tették a tanulóknak, hogy tiszteletreméltó helyet vívjanak ki maguknak. Megtanították nekik, hogyan kell figyelni, fejből felmondani sablonszerű anyagokat, pallérozták a versenyszellem iránti hajlamot összehasonlítva őket a többiekkel, számokban megadva előmenetelüket. Büntetés, különórák, elmarasztalások, ezek azok az eszközök, amelyekkel formálták a gyerekeket, és lehetővé tették számukra a szükséges tudás megszerzését. Ezek a fegyelmi módszerek nemzedékeken keresztül megcsontosodtak, de napjainkban aligha hasznosak, hiszen számos gyermek úgy lép második osztályba, hogy még olvasni sem tud, ami még harminc évvel ezelőtt elképzelhetetlen lett volna. Ennek ellenére a harmadik évezred gyermekei telhetetlen tudásvágyról tesznek tanúságot. Témába vágó kérdéseket tesznek fel, és megfelelő válaszokat várnak. Leginkább nem megrögzött sémákra épülő oktatást várnak el, és elutasítják azt, hogy olyat tanuljanak, ami érdektelen, és amire semmi szükségük létezésük során. „Ugyan mire mész azzal, ha tudod, hol ered a Loire” – kérdezte egy nyolc éves Indigó, aki nem volt hajlandó a földrajzórákat végigülni az iskolában. Ezeknek a gyerekeknek aligha van gondjuk az alsó tagozat első éveiben, hiszen jó kézügyességgel rendelkeznek, gyorsan megtanulnak rajzolni és építeni. A nehézségek akkor kezdődnek, amikor jól felépített szóbeli vagy írott magyarázatokat kell követni, amelyek nem hagynak helyet a képzeletnek és az intuitív kommunikációnak. Az évek során az iskola olyan előre meghatározott, vegytiszta gondolatok átadásának tudásgyárává vált, amely e gyerekek jelentős százaléka esetében egyáltalán nem felel meg elvárásainak. Aligha tagadhatná bárki is, hogy hiányzik belőlük az iskola iránti érdeklődés általában, különösen pedig az iránt az oktatás iránt, amilyen az a világ legtöbb részén. Az oktatási rendszer csődje nyilvánvaló, az analfabetizmus egyre növekszik, éppen a mi nyugati civilizációnkban. A gyerekek unatkoznak az osztályban, úgy vélik, semmi érdekeset nem tanítanak nekik, a leckék csak arra jók, hogy haszontalan fogalmakkal árasszák el fejüket, egyesek már egyenesen azt gondolják, hogy amit tanítanak nekik, azt már rég tudják. „Hogyan várhatod, hogy valamit is tanuljak egy olyan tanártól, aki azt hiszi, hogy a víz nyilvánvalóan a csapból származik” – felelte a hat éves Arthur az anyjának, aki kérdőre vonta, amiért az nem figyelt a tanárra. „A tanárnő semmit sem ért az életből, és amikor véletlenül igazat mond, akkor azt én már tudom” – nyilatkozik hasonlóan Sarah, aki valamivel elmúlt hét éves. Ennek ellenére az iskolai oktatás elsősorban a szülök gondjait sokasítja. Egyes gyerekek esetében a pszichometriai tesztek nem valami fényesek, hiperaktivitásról és főleg figyelemhiányról árulkodnak, amely legalább annyira aggasztó a tanárok, mint a szülők számára. De vajon mit is jeleznek valójában ezek a tesztek? Milyen intelligenciát tesztel az

13

IQ, az intelligencia-hányados? Egyes gyerekek IQ-ja magas, mégis a tesztek azt mutatják, hogy a kreativitásuk alacsony szintű. Általában véve ezek a gyerekek az átlagnál nagyobb IQ-val rendelkeznek azon a területen, amely a nem verbális intelligenciára vonatkoznak, viszont az átlag alattiak a verbális képességek terén. Ez olybá tűnhet, mintha azt mondanánk, hogy nehézséget jelent számukra gondolataikat a mi szavainkkal vagy a mi gondolatrendszerünk keretei között megfogalmazniuk. Nyolc éves korában Jude engedetlen gyermek volt, aki képtelen volt feladatait elvégezni, koncentrálni, összeszedni magát, ugyanakkor különböző elemek felhasználásával teljesen egyedül felépített egy falu-makettet jól elrendezett utcákkal, folyóvízzel, napenergiával, gyeppel és virágokkal tarkított kertekkel. Számos ilyen gyermek olyan technológiát sejtető motorokat rajzol, amelyet a szakértők ma még éppen csak felfedeztek, pl. olyan autókat, amelyek energiát kötnek meg. Képesek arra is, hogy matematikai problémákat oldjanak meg pillanatok alatt, de a megoldást képtelenek levezetni. Ez persze alighanem Einstein esetét idézi fel bennünk, akiről gyermekkorában azt tartották, hogy nem túl tehetséges és igencsak közepes intelligenciával rendelkezik. Mindenesetre az utóbbi ötven évben az intelligencia-hányados egyértelmű növekedését figyelték meg. A statisztikák szerint ezer gyermekből ötven rendelkezik átlagosnál nagyobb intelligenciával, húsz briliáns elmével, és egy esetében várható, hogy csodagyerek lesz belőle. Mégis, a kiemelkedően tehetséges gyerekek közül csak igen kevés válik felnőttkorban igazi zsenivé. Az Indigó gyerekek IQ-ja általában megközelíti a 130-at, de egyesek 160-at vagy még többet is elérnek, amely a jelenlegi szempontok alapján már zseni szintnek felel meg. A 130-as IQ biztosan nem ér fel egy zseniével, de régebben tízezerből egy remélhette, hogy ilyen eredményt érhet el. E jelenség mindennapossá válása jól bizonyítja, hogy az emberi nem intelligenciája kétség kívül fejlődésben van. Az orvosok és a pszichológusok, anélkül, hogy az okot meg tudnák adni, felfedezték, hogy a számítógép mintegy az ilyen gyerekek agyának természetes meghosszabbítása lenne. Maguktól használják, néha még azelőtt, hogy tudnának írni vagy olvasni, és jobban értik a programokat, mint a szüleik. Aznap, amikor az apja vett egy számítógépet, a négy éves Stéphane leült elé, bekapcsolta és ügyesen használni kezdte azt. Ekkor lépett be az apja aggódva. „Ne aggódj egy percig se, tudom, hogyan kell használni” – nyugtatta a gyermek. „Hogyan tudhatnád, hiszen sohasem tanultad?” – kérdezte az apja. „Régebben megtanultam. Mindegy, tudom, és kész.” Az ilyen gyerekek szellemi érdeklődése inkább a tudományok, a technológia felé terelődött. Felfedezés és gyakorlat útján tanulnak, elvetik a kidolgozott módszereket. Jóllehet nem minden Indigót lehet a különösen tehetséges gyerekek közé sorolni, többségük egy jól meghatározott területen az átlagnál nagyobb intelligenciával rendelkezik. A különösen tehetségesek zsenivé válhatnak a matematika, fizika vagy az informatika terén, mivel a bal agyféltekéjük túlfejlett, illetve okfejtő és elemző képességekkel rendelkeznek. Ennek ellenére nem rendelkeznek egységes világképpel, míg az Indigók esetében a két félteke egyenletesen fejlett, ami lehetővé teszi számukra, hogy a körülményeknek megfelelően az általános vagy a konkrét gondolkodást alkalmazzák. A kis Dávidot mozgása miatt még baba korában úgy ítélték meg, mint aki mozgászavarral és figyelem-hiánnyal küzd. Ennek ellenére szülei hamar megértették, hogy igen gyorsan magáévá teszi azt, amit elmagyaráznak neki, és megtagadták az orvos által előírt Prozac beadását. Akár megkésett a fejlődésben, akár nem, különös gondoskodással vették körül, többet törődve vele felnőttként, mint gyermekkorában. Dávid hároméves korában tudott olvasni, mégsem mehetett iskolába, mert a jelenlegi feltételek szerint túl fiatal volt ahhoz,

14

hogy olvasni tanuljon, amit amúgy már el is sajátított. Szülei tehát otthon tanították, és kilenc évesen középiskolába kerülhetett, az osztályban mindig első volt a természettudományokban. Amikor apjának gondja támad a számítógéppel, Dávid rögtön megjavította, még telefonon keresztül is, amikor távol volt otthonától. Szerencséje volt, hogy szülei ilyen világosan gondolkodtak, segítették, és megértették, hogy semmiképpen sem szabad drogokat adni neki, amelyektől igazi zombi lett volna belőle. Az ő esete igencsak hasonlít a magyar csodagyerek, Szász Marci esetéhez, aki már két és fél évesen tudott írni és számolni. Az édesapja csoportvezető egy gyárban, az édesanyja általános iskolai tanítónő. Gyermekük IQ-ja ötéves korában 158 volt, hatéves korában már 195, pedig a társadalomnak csak alig egy 1%-a rendelkezik 155 feletti intelliegncia-hányadossal. Marci órákat tölt a számítógép előtt, amelyet egy biztosítótársaság adományozott neki. „A számítógép a kedvenc időtöltésem, amint van egy szabad percem, programokat írok” – magyarázta nyolcéves korában. Ám nem minden Indigó tudományos beállítottságú, vannak köztük költők, alkotó szellemiségűek. „A költészet” – mondogatta Anna hatévesen – „kicsit olyan, mint a szabásvarrás: a sok különböző anyagból valami újat teremtünk”. Ami a büntetéseket illeti, nem csupán nem javítják a gyermek viselkedését, hanem heves dühkitörésekhez vezetnek, az ellentétek kiújulásához vagy éppen ellenkezőleg, teljes elzárkózást és némaságot hozhatnak magukkal. Tagadhatatlan, hogy az abszolút tekintély, a rend elutasítása nem könnyíti meg kapcsolatukat a tanárokkal, akik ahhoz szoktak, hogy utasításaikat nem vitatják vagy teszik kérdés tárgyává. Ezek a gyerekek egyébként gyakran próbálják viselkedésükkel magukra irányítani a figyelmet, amelyet a tanárok zaklatottságnak, agresszivitásnak tudhatnak be, noha ők csupán azt szeretnék, ha valamennyire elismernék olyannak őket, amilyenek, míg a szabályokhoz nagyon is alkalmazkodó osztálytársaik alárendelt viselkedésükről megnyugtató visszajelzéseket kapnak. Számos ilyen gyermek úgy érzi, hogy az iskolában teljesen tárgyilagos módon senkivel sem tudják az őt érdeklő témát megvitatni, mivel eluralkodott rajtuk az a meggyőződés, hogy a tanárok úgysem értenék meg őket. Így inkább más diákokkal vitatkoznak, ahelyett, hogy az órán figyelnének, amely untatja őket, és amelyek alatt nincs lehetőségük ellentmondani. „Az órák csigalassúak, a tanárnő mindig ugyanazt ismétli, mintha nehéz lenne a felfogásunk” – panaszkodik Emma (hat éves). Ugyanezt a panaszt halljuk a nyolc éves Dávidtól is: „Olyan dolgokat mesél nekünk, amiket én már régóta tudok, és hogy biztos legyen abban, hogy jól megértettük, szüntelenül azt ismétli. Ez nagyon unalmas”. Az ilyen gyerekek mentális képek segítségével érvelnek és tanulnak, mivel képesek láthatóvá tenni mind a jövőt, mind a múltat. Első pillantásra felmérik az embereket, és azt jegyzik meg róluk, ami őket a leginkább érdekli: termet, illat, hang, azok az érzelmek, amelyeket kiéreznek belőlük. A kísérletek jól bizonyítják a látáshoz kapcsolódó erős agyi aktivitást a nyakszirti lebenyben. „Tudom, hogy a tanárom az órák alatt legalább annyira unatkozik, mint én. Minden bizonnyal azért tart órákat, hogy megéljen, de nem szereti azt, amit csinál, ebben biztos vagyok” – jelenti ki határozottan Estelle (tíz éves). Az akkor hat éves Flavio Cabobianco, amikor édesapja azt magyarázta neki, hogy az igazság megértéséhez olvasni kell, azt válaszolta neki: „Számodra Isten természetesen könyvek útján nyújtja át az igazságot: Nekem nincs szükségem arra, hogy könyveket olvassak, közvetlen kapcsolatban állok vele, érzem az igazságot”. Az apja ekkor megosztotta vele félelmét, hogy ő befolyással lehet a gondolataira. „Nem, ez velem nem fordulhat elő. Az embereknek vannak gondolataik, úgy kapaszkodnak bele azokba, mint én ebbe a párnába. Néha az emberek gondolkodása megváltozik, egyes eszméiket másra cserélik, amely jobban tetszik neki, vagy

15

érdekesebbnek tűnnek számukra. Én nem tudom a gondolataimat megváltoztatni, mert ilyen vagyok. A gondolatok benne vannak a természetemben, ők maguk az én természetem, lényem részét képezik. Ezért nem tudsz engem befolyásolni. De sokat tudsz nekem segíteni, ha szavakat tanítasz nekem, amelyek segítenek elmagyaráznom, amit már régóta tudok.” Az egyik Indigó anyja világosít fel erről minket: „A lányom Allyson aki négy és fél éves, olyan dolgokat tesz és mond, amiket mi sohasem tanítottunk neki, pedig még nem is iskolás. Tudja, mit gondolok abban a pillanatban, ahogy elgondolom, és néha a mondataimat azokkal a szavakkal fejezi be, amelyeket épp ki akartam volna mondani. Ráadásul, amikor fáj valamim, ő ugyanazt a fájdalmat érzi ugyanott, ahol én is.” Számos szülő legalább annyira meglepődik, mint elcsodálkozik gyermekük szellemi bölcsességén és érettségén. Az indigó gyerekek ráébresztettek egyes tudósokat arra, hogy elkerülhetetlen egy új oktatási rendszer megalkotása. René Thom matematikus, a Fields érem4 birtokosa (amely a matematikusoknál a Nobel-díjnak felel meg) a maga részéről úgy véli: „Létezik tudományos ismeret és nem tudományos ismeret, és azt gondolom, hogy a nem tudományos ismeret az egyén szempontjából nézve magasabb értéket képviselhet a tudományos ismeretnél”. Ez a lényegi különbség a tudás és az ismeret között. Flavio egy nap azt mondta az apjának: „Túl sokat gondolkozol. Hagynod kell magad élni és várni a választ. Gondolkodsz és újragondolsz. Azt gondolod, hogy ha lapátot ragadva hatolsz mélyebbre, hamarabb eljutsz az alapokhoz. Ugyanúgy eljutsz oda, ha csak az ujjaidat használod. Ne annyira saját akaratod használd, ne törd annyit a fejed. Hagyd, hogy a lelked vezessen.”

4

A 2-2, (1966 óta 4) kiemelkedő matematikus munkásságát négyévente díjazó érmet John Charles Field kanadai matematikus szorgalmazására alapították 1936-ban. – A fordító megjegyzése.

16

A SZÜLŐK „Mivel biztos a halál annak, aki megszületett, biztos a születés annak is, aki meghalt.” Bhagavad-Gitá Az indigó gyerekek egyetértenek abban, hogy ők választották ki szüleiket, különösképpen anyjukat, még mielőtt testet öltöttek volna. Duncan egy hiperaktív gyermek az átlagnál jóval magasabb intelligencia-hányadossal, de képtelen alkalmazkodni az iskolai élethez, szembehelyezkedik tanáraival, és gyakran viselkedik provokatívan osztálytársaival. Három évesen elmesélte anyjának, hogyan választotta ki őt: „Amikor még Istennel voltam, szétnéztem a világban, és az összes lehetséges anya közül téged választottalak, hogy az enyém legyél, és apu az én apám legyen. Az gondoltam, ti lesztek a legjobb szülők számomra. Akkor érkeztem meg a te hasadba, és ezt nem sajnálom!” Ezek a gyerekek gyakran használnak elvont kifejezéseket és fogalmakat arra, hogy elmagyarázzák, hogyan érkeztek a Földre, hogyan választották ki szüleiket, hogyan tanakodtak, miként is öltsenek testet, és mindezt már igen apró korukban megteszik. „Tudod anya” – mondta a kis Laura két évesen – „az, hogy téged választottalak mielőtt még a Földre érkeztem volna, ez azért volt így, mert te voltál számomra legkedvesebb. Sok anya közül választhattam.” Flavio Cabobianco, ez a Buenos Airesben lakó gyermek, aki kilóg az átlagból, szüleivel kapcsolatban azt írta kilenc évesen, hogy „több száz színes golyóra emlékszem, hiszen minden, ami él, egy fényes golyó. Néhány ezek közül úgy tűnik, segít nekem ezen a bolygón élni, ami pedig oly nehéz. Két lehetséges anyát látok: az egyik személyisége erős, a másiké lágyabb, de igaz. Ez utóbbi mellett áll egy másik fényes golyó, ami tündöklik, mondhatni zöld és ibolya színben pompázik. Ők csábítanak magukhoz, mert a szerelem egyesíti őket, ők lesznek a szüleim. Tudom, hogy oda kell mennem. Úgy érzem, egyre inkább magukhoz vonzanak; feltűnik egy fényes alagút, körben sötétség van. Amikor belépek, visszafogottnak, magamba zártnak érzem magam. Számomra az e világra születés olyan, mint meghalni az emberekért, beteljesíteni egy nehéz és ismeretlen tervet. Amikor anyám testébe megérkezek, elkezdődik létezésem fizikai folyamata. Saját szellemiséget nyerek, hiszen a lehető legfinomabb zugba nyerek bebocsátást; innen figyelem testem fejlődését. A születésig anyám szelleméhez csatlakozom, noha testem már létezik a Földön. Azt hiszem, ez azért van, hogy semmi személyes dologra ne emlékezzek három éves koromig; szinte egybetartozom anyámmal. Később anyám azt mesélte nekem, hogy ebben az időszakban végig egyszerre bizarrnak és világosnak látta a világot. Ez azért volt így, mert igyekeztem az ő szellemén keresztül megérteni a világot.” Az, amit Flavio elmondott a fényes alagútról, párhuzamba állítható olyanok beszámolóival, akik halál-közeli tapasztalatot (NDE5) szereztek. Ami az összeszorítás, a zsúfoltság, az emberi testbe lépés nehézségének fogalmát illeti, hasonlít azokhoz a megnyilvánulásokhoz, amelyek ilyen halál-közeli tapasztalatok (NDE) utáni földi visszatéréskor keletkeztek. Rébecca is maga „választotta” ki édesanyját, Andréat, de Éna-nak nevezi azóta, hogy – egyébként igen korán – beszélni kezdett. Azóta, hogy az első szavakat kimondta, ezt a nevet mondta, ahelyett, hogy a szokásokhoz híven mami-t, mamát, mam-ot, mae-t vagy amama-t 5

NDE – Near-Death Experiences – azaz halál-közeli tapasztalatok. – A fordító kiegészítése.

17

mondott volna, mint a legtöbb nyelv esetében. „Így nevezlek téged, mert ez a te igazi neved” – magyarázza. Most éppen hét éves, de édesanyját továbbra is Éna-nak nevezi, akár vele beszél, akár harmadik személlyel. „Régóta ismerlek téged” – mondta neki egy napon. Azután pontosított: ez még jóval azelőtt történt, mielőtt testet öltött volna. „Akkor öltöttem testet, amikor a baba már a testedben volt. Bejutottam a baba testébe.” Ezek a megnyilatkozások azt sejtetik, hogy a lélek csak akkor ölt testet, amikor a test már kiformálódik. Rébecca édesanyja meglepődött gyermeke tekintetén, amikor születésekor karjába adták. „Meglepő volt a tekintete. Olyan volt, mint egy nagyon idős ember egy újszülött testében. A tekintete mintha évszázados bölcsességet tükrözött volna.” Rébecca úgy gondolja, hogy „tanítania” kell édesapját, akinek egyes, a világról alkotott gondolatai megváltoztak leánya születése óta. A lány nem fogad el semmit ésszerű magyarázat vagy bizonyíték hiányában. Mindig el kell neki magyarázni a kérdéssel kapcsolatban a „miért”-et és a „hogyan”-t. Ezek a gyerekek lényegében annyira tisztelik szüleiket, amilyen mértékben azok tisztelik őket. Fellázadnak a parancsoló hang ellen, meghallgatják a józan magyarázatokat. Utálják, ha úgy érzik, hogy nyilvánosan lebecsülik vagy kritizálják őket, és nehezen viselik, ha egy meghatározott életutat kényszerítenek rájuk, mivel úgy vélik, mindenki másnál jobban tudják, mit is csinálnak majd, még akkor is, ha ez nem illeszkedik a család szokásaihoz. Visszautasítják a meg nem indokolt parancsokat, ugyanakkor keresik a párbeszédet, és főként arra vágynak, hogy szüleik beszélgetőpartnerei legyenek. Egy öt éves kislány azt mondta édesanyjának: „Ti nem az én igazi szüleim vagytok. Az igazi szüleim odaát vannak, a jó szellemek és tündérek országában. De azért titeket választottalak, hogy foglalkozzatok velem a Földön.” Flavio hét évesen teljesen tisztában volt az utódlás kérdésével. „Kétféle ember létezik: a férfi és a nő. Mindegyik kétféle energiából áll: nőiből és férfiből. A nem szerint uralja az egyik energiája ezt a két típust. Sőt, mindegyiknek van olyan sajátos testrésze, ami az utódláshoz kell. Más bolygókon az utódlás másként működik. Mivel nincs fizikai test, kétpólusú lények energiája keveredik és hoz létre egy másik lényt.” Valamennyi olyan pszichológus, aki ilyen gyerekekkel foglalkozik, azt gondolja, hogy a gyerekek rászorítják szüleiket az őszinteségre, arra, hogy kérdéseket tegyenek fel maguknak, arra, hogy letérjenek a kitaposott ösvényről, és megváljanak ősi megszokásaiktól. Úgy vélik a család teljes jogú tagjai, és hallatni is akarják a hangjukat még akkor is, ha nem kérdezik a véleményüket. Sokan vannak olyanok, akik úgy válaszolnak szüleiknek, hogy „nem engedik őket ilyen hangon beszélni velük!”. „Nincs jól” mondta hirtelen Carla (hat éves) anyjának, aki épp most búcsúzott el barátnőjétől. Amikor anyja elmagyarázta neki, hogy a barátnője teljesen jól van, Carla hirtelen kifakad: „Egyáltalán nem, tudom, mit beszélek”. Igaza volt, míg ugyanis a sarokban olvasgatott, láthatólag ügyet sem vetve a beszélgetésre, képes volt felfedezni a rosszullétet édesanyja barátnőjénél, aki erről aznap nem beszélt. Ezek a gyerekek már igen kis koruktól kezdve határozottan igénylik, hogy felnőttként, társként, ne pedig babaként kezeljék őket. Megbecsülést és szellemi nyitottságot keresnek szüleiknél, és olyan környezetben érzik jól magukat, ahol a határok nagyon világosak és betartják őket. Szükségük van az állandó törődésre mind fizikailag, mind szellemileg. Figyelmetlenséggel vádoljuk őket, mivel nem vesznek tudomást a kétértelmű megnyilatkozásokról, ha nem érdekli őket. Ez a vádaskodás nevetséges, hiszen amikor olyan témáról beszélünk nekik, ami megfogja őket, figyelmük egy percre sem lankad, hosszú órákon keresztül sem. Ugyanígy megtagadják, hogy olyan parancsnak engedelmeskedjenek, amelyet igazságtalannak vagy

18

ostobának találnak, vagy amikor a felnőttek úgy állítják be a dolgokat, mintha többet tudnának náluk. Ezek a gyerekek gyakran tesznek tanúbizonyságot kérlelhetetlen logikáról, amely zavarja a szülőket, mivel szembesíti őket társadalmi kötöttségeikkel, a másságtól való félelmükkel, a megrögzött szabályoknak való engedelmeskedés iránti igényükkel, mindazokkal a fogalmakkal, amelyek az Indigók határozottan elvetnek. Ők nem osztoznak a szülők pénz utáni vágyakozásában. Tudják, hogy hasznos, ha rendelkeznek vele, de nem fogadják el, hogy ez legyen az ideáljuk, az életcéljuk. Ugyanez a helyzet azzal, amit a szüleik gyakran tévesen „sikerességnek” neveznek. Mivel a legcsekélyebb vágy sincs meg bennük arra, hogy másokat maguknak alárendeljenek, a versenyszellemnek nyoma sincs bennük, éppen azért az a vágy, hogy a legjobbak legyenek, egyáltalán nem foglalkoztatja őket. „Mit ér elsőnek lenni?” – kérdezi apjától érzéketlen hangon Effram, aki azt magyarázgatta neki, hogy elsőnek kell lenni az osztály rangsorban. Janice pedig (7 éves) azzal vágott vissza apjának, aki éppen az egyetemi karriert magasztalta előtte, hogy: - „Mit érnek a te kitűnő tanulmányaid, hiszen most munkanélküli vagy? - Ez átmenetileg van így, hamarosan találok másik munkát. - A barátnőm, Katie apja nem tanult, mégsem volt sohasem munkanélküli. - Minden bizonnyal így van, de ő csak egy munkás, míg nekem jelentős beosztásom volt. - És akkor? Ez a jelentős beosztás ugyan mennyivel adott többet neked nála?” „A mai világban leginkább az éri meg, ha első az ember, de ennek semmi jelentősége sincs – állítja a hat éves Caliste. Mindezek a gyerekek egy követ fújnak: semmilyen béklyót nem viselnek el, legyen az pszichológiai vagy fizikai. Így pl. utálják a merev, szoros ruhákat, a túl kicsi cipőket, a túlságosan magas gallérokat. A hét éves Gwen, amikor az anyja egy aranyos lakkcipőt akart vele felpróbáltatni, egy széles, nem igazán elegáns, ugyanakkor lágy vászoncipőt választott ki. - „Ezt akarom. - De ez nagyon csúnya. - Én nem így gondolom, akárhogy is, nagyon kényelmes, és általa belül szebb leszek. A külső kevésbé fontos. Nem akarok más cipőt.” Ami a táplálkozást illeti, az nem elsőrendű fontosságú számukra, jellemzően kis adagokat vesznek maguknak. Rosszul vannak az étkezési szokásoktól, akkor szeretnek enni, amikor kedvük van hozzá, és nem előre meghatározott időpontokban. Képesek minden nap ugyanazt az ételt enni, ha szeretik, kedvelik a gabonaféléket, a gyümölcsöket, a zöldségeket, az élettel teli élelmiszereket. Sokan közülük nem hajlandók húst enni. Flavio a saját gyermekkoráról azt meséli, hogy „sokba került nekem a testemet használni, és ráadásul még mindent megenni. Az evés igencsak közvetett módja a szükséges energia megszerzésének, és ehhez nem tudtam hozzászokni.” Öt éves korában megismerkedett egy asszonnyal, aki felvilágosította, hogy amikor ő volt gyerek, ő is sokat szenvedett a megtestesüléstől. Elmagyarázta neki, hogy a teste egy eszköz arra, hogy feladatát itt a Földön elvégezze, és meg kellett tanítania a testének, hogy működjön, hogy lássa el őt fizikai úton nyert energiával. Ezek a gyerekek néha jártasak más országok szokásaiban anélkül, hogy valaha is beszéltek volna nekik azokról, és a mi vidékeinken ismeretlen ételeket kérnek. Így pl. a kis portugál kislány, Inez gyakran kéri édesanyját arra, hogy készítsen neki „teljesen zöld” taboulé-t6, vastagon meghintve petrezselyemmel és mentával, ahogyan Libanonban 6

Az említett étel a kuszkusz (couscous) egyik sajátos, salátaszerű változata, amely a durum búza darája (kuszkusz) és az ehhez készített zöldséges-fűszeres (pl. paradicsom, gomba, petrezselyem, menta, bors, stb.) feltét együtteséből áll. – A fordító megjegyzése.

19

készítik, noha ez az étel nálunk ismeretlen. Ugyanez a helyzet Samuellel – akinek az esetét Lee Caroll és Jan Tober idézi Az indigó gyerekek magasztalása (Célébration des enfants indigo) című könyvükben –, aki arra kérte édesanyját, hogy tegyen vajat a teájába, mert „Kínában is így isszák a teát”. Végezetül az ilyen gyerekek allergiások lehetnek, hiszen élénk felületi érzékenységgel rendelkeznek. Ki nem állják a színezékeket és a tartósítószereket, a műszálas ruhákat, a mosószerek kemikáliáit. Az Amerikai Tudományos Akadémia (National Academy of Sciences) és az Amerikai Gyermekgyógyászati Akadémia (American Academy of Pediatrics) úgy véli, hogy az ilyen gyerekek különösen érzékenyek a környezetszennyezésre, illetve a kemikáliák, amelyeket könnyedén felismernek, súlyosbíthatják viselkedészavaraikat. Így pl. Rébecca cukor-érzékeny, allergiás az élelmiszerfestékekre, is szinte kizárólag gabonaféléket eszik, és nem fogyaszt húst. Ugyanakkor az ilyen gyerekek nincsenek kitéve a betegségeknek, hiszen összhangban vannak önmagukkal. Egyesek közülük – amint ezt majd később látni fogjuk – még arra is képesek, hogy a betegségekkel szemben az átlagosnál akár háromezerszer erősebb védelmet alakítsanak ki a maguk számára.

20

KAPCSOLAT MÁSOKKAL „Egyszer minden emberi lény rábukkan az igazságra. A többség gyorsan felkel, leporolja ruháját, és visszatér foglalatosságához, mintha mi sem történt volna.” Winston CHURCHILL Kapcsolatuk másokkal, legyen szó felnőttekről vagy gyerekekről, különbözik más gyerekekétől. Tökéletesen önállóak már kora gyermekkoruktól fogva, éles kritikai szellem jellemzi őket, és imádnak kihívásokat teremteni; különös tehetségük van ahhoz, hogy egyedül kivágják magukat a kényes helyzetekből. „Egyszerre vagyok büszke arra, hogy Indigó vagyok és szomorú azért, mert kicsit különbözöm a többiektől, mivel nem tudok igazi kapcsolatot teremteni sok-sok emberrel. A véleménycsere néha nehéz, és bánt, hogy nem igazán ismerek más hozzám hasonló gyerekeket” – állapítja meg a tizenkét éves Hillary. Aszociálisnak tűnhet, hogy nem találnak maguknak olyan kifinomult szellemű hallgatóságot, és inkább a magányt választják a „normálisnak” tekintett többi gyermek társasága helyett. Rébecca-nak kevés barátja van, mivel tudja, hogy ő másmilyen. Ezt meg is fogalmazza: „Nem értenek meg, nem ismernek engem.” Inkább az édesanyja társaságát keresi, aki minden idejét rá áldozza, de bevallja, hogy szenved attól, hogy nincsenek barátai. Arról álmodozik, hogy más Indigókkal találkozik, akik hasonló nézeteket vallanak. Igencsak „felelősnek” érzi magát, és veleszületett igazságérzettel rendelkezik. Utálja a zajos zenét, az erőszak bármely formáját, a versenyszellemet, amelyet a többi kortárs gyerekeknél felfedez. Imád játszani, de valósággal gúnyt űz abból, hogy nyerjen. Megszólja azokat a fanatikusokat, akik hangosan éltetik példaképül választott sportolóikat, és nem értik, hogy azok a győzelemért versenyeznek. „Három csapatot kedvelek igazán, így mindig van egy, amelyik semleges” – véli a hat éves Caliste. Rébecca tisztel minden élőlényt a Földön, nemcsak az állatokat, hanem a növényeket is. Igyekszik elkerülni, nehogy letapossa őket, vagy rosszul bánjék velük. Gyakran ismételgeti, hogy „minden dolognak megvan a maga életcélja”. Úgy tűnik, képes olvasni azok bensőjében, akikkel találkozik. „Lehet, hogy külsőleg nem szép, de belül az” – mondta egy nap egy csúnyának tartott emberről, akit leszóltak kinézete miatt. Szász Marcinak – róla már volt szó – nincs barátja, inkább egy atomfizikus akadémikus, György társaságát keresi, aki levelezik vele, és gyakorta meghívja őt Budapestre. A szülőket az események már nyilvánvalóan túlhaladták, mégis értékelik azt a segítséget, amelyet fiuk tanulmányaihoz kap, amelyet egy televíziós adás és Szendrő polgármestere – itt lakik a gyermek – biztosítanak. Könyveket és lexikonokat küldenek neki az ország minden részéből. „Egy nap szeretném Magyarországot segíteni ismereteimmel. Nemcsak Magyarországot, hanem az egész emberiséget” – jelentette ki a Figaro kiküldött tudósítójának, aki 1995-ben látogatott el hozzá, hogy interjút készítsen vele, amikor a gyermek nyolc és fél éves volt. Különösen hangsúlyozta annak szükségességét, hogy „nem szabad háborúzni”. Gregory (öt éves) teljesen egyetért ezzel: „nagyon csúnya dolog verekedni és háborúzni, a semmiért halunk meg. Isten nem elégedett.”

21

Virgine (hét éves) is csatlakozik ehhez a véleményhez: „Az emberek egymással harcolnak, ahelyett, hogy megpróbálnák kifejezni magukat. A háború kegyetlenné teszi az embereket, ezt utálom”. Rébecca is sajnálja, hogy erőszak pusztít mindenhol, ötévesen kijelentette, hogy „ha nők kormányoznák a világot, nem lenne háború, ez biztos”. A kis Melissa (hat éves) gyorsan megértette, hogy a külvilág nagy része nem az ő világa, és szenved ettől a „kollektív némaságtól”. Néhány emberrel azért szóba áll, szüleivel, testvérével és néhány kiváltságos személlyel, de nem beszél osztálytársaival. Közülük egyesekkel mégis kapcsolatot tart, de nem szavak segítségével. Az indigó gyerekek felismerik egymást, és amikor egyikük szomorú vagy beteg, a többiek köré gyűlnek. Sok tanító megjegyezte, hogy gyakran párosával csoportosulnak. Néha háromszöget, vagy más könnyen kialakítható geometriai formát alkotnak. Ekkor általában nagyon csendesek maradnak, és lassanként távolodnak el egymástól, mindig anélkül, hogy egy szót is szólnának. Amikor erről a viselkedésről faggatjuk őket, kerülik a választ és visszatérnek a játékaikhoz, mintha mi sem történt volna. Ápolók és terapeuták meglepő tapasztalatokról számoltak be e gyerekeknek akár fiatal, akár idős halásos betegek ágyánál tanúsított viselkedésével kapcsolatban. Gondoskodva, szeretettel vették őket körül, vigasztalták őket, meglepő bölcsességgel beszéltek nekik a túlvilágról. A halál bekövetkezte után gyakran magyarázták a családnak, hogyan „mennek a dolgok az égben”. Amikor Alex két éves volt, gyakran vitték el szülei nagyanyja ágyához, aki Alzheimer-kórban szenvedett és lassan haldoklott. Az asszony képtelen volt kifejezni magát, de Alex az ágyához ült, kezét kezébe fűzte és így nézte őt. Időről időre érzelmes szavakat motyogott a fiú, és az idős asszony ekkor némileg visszanyerte tudatát és életerejét. Akkor halt meg, amikor Alex három éves volt. A temetés napján, amikor mindenki a szertartást figyelte, azt mondta szüleinek: „Nézzétek, nincs benne a koporsóban, a levegőben van, látom őt, mosolyog”. Egy fél órával később, azt jelezte, hogy „elment”. Ezután többször is ”találkozott” a nagyanyjával, és az mindig mosolygott. „Most boldog, sokkal inkább, mint a Földön” – mondta. Ezek a gyerekek képesek együtt érzően hallgatni és így magukhoz vonzzák azok figyelmét, akiknek segítségre van szükségük. Szeretik a növényeket és az állatokat, és azt állítják, hogy képesek kommunikálni velük telepátia útján. Oona hosszas beszélgetéseket folytat a szülei kertjét díszítő virágokkal. „Beszélek hozzájuk, és ők válaszolnak, és amikor elhagyom őket, nagyon szomorúak.” Flavio Cabobianco azt fejtegette, hogy „a növények is élnek, és van szellemük, egy a miénktől különböző szellem; tudják, hogy a Földhöz kell kötődniük, és növekedniük kell. Ugyancsak kötődnek a Naphoz. Nagyon összeszedettek és erős szellemiséggel rendelkeznek. Nagyon érzékeny a testük, alig közelíted meg őket, máris éreznek téged. A növények közvetlenül a földből táplálkoznak, nem úgy, mint mi, akik mások vagyunk, és olyan dolgokból nyerjük táplálékunkat, amelyek a földből táplálkoznak. A virágoknak szükségük van az emberekre, az embereknek szükségük van a virágokra. Ápolják érzelmeinket, sőt még egynémely fizikai sérülésünket is.” Aligha tudnánk jobb példát találni, mint „Bach virágait”7, amelyeket a lelki betegek ápolására, és ennek következményeként egyes fizikai sérülések kezelésére használunk. Flaviot legalább annyira érdekelte az állatok élete, amelynek összefüggéseit világosan átlátta: „A hangyák élete más, egymásra vannak utalva, egységes szellemet alkotnak. A hangyaboly egyetlen szellemiség, amely különálló testet ölt minden egyes hangyában. Az emberi szellem individuális, magányos. Az emberek azt hiszik, hogy a szellem az agyban lakozik, az élet pedig a testben, pedig az élet a testen és szellemen keresztül valósul meg, mindannyian az 7

A Bach virágai kifejezés az Edward Bach által 1930-ban kialakított növényi kivonatfajtákat jelenti, amelyeket elsősorban lelki betegségek homeopátiás gyógyítására alkalmaznak. – A fordító megjegyzése.

22

Élet részesei vagyunk. Az Élet a mindannyiunkban benne lakozó csillagból származik, a csillag pedig Istentől való.” Ezek a gondolatok nagyon hasonlítanak a csoport-lélek fogalmához, amely jelen van bizonyos hagyományokban. Miközben egy növényt figyelt meg, a hét éves Marcos Cabobianco – Flavio bátyja, maga is indigo – megjegyezte: „Ez a növények őrangyala. Olyan, mint egy szellem, hol megjelenik, hol eltűnik. Minden embernek van őrangyala, de a növényeknek nincs rá szükségük, csak egy őrzőjük van, amely mindenütt jelen van bennük. Ugyanúgy gondjuk van mind a kerti, mind a szobanövényekre. Megjelenik azokban a házakban, ahol vannak növények, de hiányzik onnan, ahol nincsenek.” Az ilyen gyerekek kivételes megérzési képességgel rendelkeznek, képesek azonnal megragadni a lényeget. Amikor olvasnak vagy tévéznek, már az első pillanatban tudják, hogy érdekli-e őket vagy sem. „Ha a televízióról van szó, inkább megyek és a csillagokkal beszélgetek, az sokkal érdekesebb” – jegyezte meg az öt éves Colin, amikor először látott tévét életében. Amikor a felnőttek beszélgetését hallgatják, noha nem mutatnak érdeklődést, mégis képesek kiszűrni maguknak a fontos értesüléseket. Azt állítják, hogy gyakran már előre tudják azt, amit mások elmesélnek. Néha pár percig figyelnek, majd határozottan kijelentik, hogy az adott dolognak nincs semmi jelentősége. Emellett lobbanékony természetűek is. Alkotókésségük teszi lehetővé számukra, hogy kifejezzék érzéseiket, érzelmeiket, ez egy mindannyiukra jellemző energiától duzzadó kifejeződési forma számukra. Ezek a gyerekek látszólag képtelenek egy helyben maradni, folyton jönnek-mennek, mindenhez hozzányúlnak. Erőszakossá válnak olyan közegben, amely vibrál a feszültségtől, mivel érzékelik a felnőttek feszültségét és aggodalmát. Ezek azok a megnyilatkozások, amelyek alapján azok, aki, nem értik meg őket, hiperaktívnak, felfokozott idegállapotúnak minősítik őket. Lee Caroll és Jan Tober idéznek egy meglepő esetet. Jere Nealnek van egy indigo kislánya, aki kora gyermekkorától fogva tudta manipulálni a szüleit, értésükre tudta adni, mi az, amit szeret és mi az, amit nem. Amikor másfél éves volt édesanyja leültette a televízió elé, és betette a videóba a Walt Disney-féle Kis hableányt, pedig a lánya a Susi és Tekergőt akarta megnézni. Amikor az anyja valamivel később visszajött a szobába, a lánya a Susi és Tekergőt nézte. Vagyis a kislány képes volt arra, hogy kivegye a kazettát, amit senki sem mutatott meg neki korábban, ezután megtalálta a kívánt kazettát, megfelelő módon behelyezte, ami nem egyértelmű, végül pedig megnyomta a lejátszás gombot. Ezek a gyerekek a vágyaikat azon nyomban meg akarják valósítani, amikor megfogalmazódnak, kivitelezésük egy percet sem várhat. Ez a türelmetlenség ad magyarázatot arra, miért képtelenek sorba állni a mozi előtt, még ha a kedvenc filmjükről van is szó. „Ha valamit akarok, az legyen meg azonnal, vagy soha” – vallja be Émily (hat éves), majd hozzáteszi: „Így volt ez még a Földre érkezésem előtt. Amikor utazni akartam, rögtön ott termettem, ahol akartam”. Az orvosok felfedezték, hogy álmaik sokkal élénkebbek, mozgalmasabbak, mint más gyerekeké. Kevés, de mély alvásra van szükségük. E gyermekekben közös vonás, mekkora szükségük van arra, hogy békében és harmóniában éljenek, különösen érzékenyek szüleik félelmére, amikor szembesülnek azzal, hogy képtelenek befolyásuk alatt tartani őket. Inkább jobb agyféltekéjüket használják, ami a kreativitást, az intuíciót, a képzelőerőt, a művészi tevékenységet képviseli, míg az iskola, a hagyományos családi nevelés – mindaz, ami ésszerű, racionális – inkább a bal agyfélteke fejlesztéséhez kapcsolódnak.

23

Teljesen természetesnek tekintik telepatikus képességeiket. Abban a pillanatban, amikor testvére motorbalesetet szenvedett, a két és fél éves Justine jelezte ezt anyjának, miközben békésen majszolta a reggeli vajas kenyerét. „Thomas balesetet szenvedett, de ne aggódj, jól van.” A négy éves Martin éppen szülei nappalijában játszott, amikor hirtelen felemelkedve az egyik polcon meglelte nagynénje fényképét. „Elment, messze jár” – mondta, majd lehunyta szemeit. A nagynénje pontosan ebben a pillanatban halt meg sok ezer kilométernyi távolságban. A három éves Fiona is, miközben reggelizett, hirtelen megszólalt: „Nagyapa múlt éjjel meglátogatott, és azt mondta nekem, hogy elmegy, és soha nem jön vissza”. Alig fejezte be mondókáját, szólt a telefon és megtudták, hogy a nagypapa egy váratlan szívrohamban meghalt. A három éves Otto egy nap szokatlanul hosszan ölelte magához nagymamája kutyáját. „Isten hozzád, többet nem látjuk egymást a Földön, csak amikor Isten mellett leszünk.” Másnap reggel a kutya váratlanul elpusztult szívelégtelenségben. Lisa gyakran csevegett a nagymamájával, aki még az ő születése előtt meghalt. Három éves korában írta le a külsejét először, pedig még nem is látta a fényképét. Az utolsó alkalommal, amikor nagymamája „meglátogatta”, Lisa tizenkét éves volt. Ezután nem látta soha többé. Tehetségük az ismeretlenek irányában is megmutatkozik. Georgia nem fogja vissza magát, hogy az utcán, a metrón vagy a buszon másokkal ismerkedjen, arról mesélve nekik, amit velük kapcsolatban „lát”. Nyilvánvalóan mindegyikük meglepett, nem annyira azért, mert barátkozik velük, hanem azért, mert igaz, amit mond nekik. Ezt a viselkedés már három éves korától jellemző rá. Sarah igyekezett minél hosszabbra nyújtani azt az időt, amikor öccse megtanul beszélni, mivel olvasott a gondolataiban, és nem azt várta el tőle, hogy szóban fejezze ki magát. Ez a másik irányban is működött, úgy tűnik, a kisfiú is értette őt, ha ránézett. Biztos, hogy akik egy „való”, racionális világban élnek, ahol csak az létezik, amit láthatunk és meg tudunk érinteni, egy olyan világban, amely megmérhető, és amely a tudomány által jól meghatározott elvekre épül, azokat az ő megnyilatkozásaik elbizonytalanítják.

24

A HALÁL „Nyugodtan tekintek az örök sötétségbe burkolózó sírra, hiszen tudom, hogy az a test börtöne, de a lélek szárnyakra lel ott.” Victor HUGO A szellemi világ megértése e gyerekeknél messze meghaladja a szülőkét. Gyakran beszélnek a Földön vagy más bolygón elmúlt életekről, amelyekről láthatólag nagyon pontos emlékeik vannak. E gyerekek számára a halál nem jelenti valaminek a végét. Lee Caroll és Jan Tober sok gyermeket megkérdezett erről. „Annyit jelent, mint megszűnni létezni ezen a bolygón és másvalamivé válni.” „Annyit jelent, hogy elhagyjuk a fizikai testünket.” „Valami véget ér ezzel, és átlépünk valami másba” „Egyik állapotból átkerülünk egy másikba. Utazás egy másik dimenzió felé.” „Ami jobb a halálban, az az, ami odaát van.” „Ez az, amikor esélyed van arra, hogy elhagyd ezt a bolygót.” „Megszületsz, élsz, átlépsz egy másik világba.” „Biztos vagyok benne, hogy a lélek folytatja útját. Azt akarom ezzel mondani, hogy ezzel nem ér véget a dolog, biztos vagyok benne.” „Lelked egy testben lakozik, itt a Földön költözik bele, de egy nap vissza kell adnia neki.” „A lélek akármilyen helyre eljut; úgy gondolom, ott marad egy kicsit mielőtt újra valamilyen más formát öltene.” Flavio Cabobianco öt évesen azt magyarázta édesanyjának: „Az emberek csak arra az életre emlékeznek, amelyet éppen élnek. De az élet folytatódik. Amikor lapozok, ez az élet befejeződik, és másik élet kezdődik számomra. Tudtad, hogy sokféle élet létezik? Ugyanúgy, ahogy a te naptáradban is különböző formák vannak, számok, betűk, az emberi élet is csak az Élet egyik formája. És az Élet maga Isten”. Azt is hozzátette, hogy „amikor megszülettem, ez világ mindenféle árnyakkal, fizikai árnyakkal teli világnak tűnt számomra. Először meg kell születnünk, hogy fizikai alakot öltsünk. Ahhoz, hogy árnyak lehessünk, először is küzdenünk kell a halálért. Ezzel azt akarom mondani, hogy azok az emberek, akik árnyakká váltak sokat szenvedtek azért, hogy meghaljanak, pedig nem akartak meghalni. Éppen ezért ők nem a Nap felé úsznak, hanem itt maradnak közel a Földhöz. Az árnyak elfeledték, hogy mindannyian Istentől származunk, és amikor meghalunk, visszatérünk Istenhez”. Flavio gyakran beszélt a halál kérdéséről. „Egyesek azt hiszik, hogy minden véget ér a halállal. Az biztos, hogy amikor az ember meghal, fizikai teste eltűnik, de az ember nem hal meg teljesen, lelke Istennel halad tovább. Félelmünk jogos lehet, hiszen nagyon nagy változás az, amikor véget ér fizikai létünk. Ez olyan, mint befejezni az iskolát és tovább tanulni, magasabb szintre lépni, vagy másik iskolát elkezdeni.” „A halál pihenés, amikor meghalsz, visszatekinthetsz magad mögé, hogy mindent elrendezz, mielőtt továbbindulsz” – magyarázza az öt éves Anna. „A halál az élet részét képezi, az élet pedig része a halálnak.” Anna hét évesen balesetben vesztette életét, és hagyta el Földünket. Georges Osorio a Nemzetközi Atomenergia Bizottság fizikus, kémikus és biológiai mérnöke, a New Yorki Tudományos Akadémia tagja úgy gondolja, egyszerre két világot élünk meg: a valós világot, és egy másikat, amelyet a matematikusok „képzelt világnak” neveznek.

25

„A valós világ oldaláról nézve testi jelleggel rendelkezünk, a hullámzó világ oldaláról nézve pedig hullámok vagyunk” – mondja. „Amikor az anyagi rész megszűnik létezni, csak a hullám-rész marad, amely mindent emlékezetébe vés, amit megélt. És amikor eltűnünk, azok a részek maradnak meg, amelyek a szellemet alkotják, hiszen az anyag megszűnhet létezni, de az energia nem. Ez a rész nem tehetetlen, mivel semmi sem tehetetlen a Világmindenségben, és amikor tovatűnünk, továbbra is mozog a bennünk lakó emlékekkel. Ez az elpusztíthatatlan „hullám-csomag” él, van tudata, részese azoknak az információknak, amelyeket hordoz.” Charlott, aki nem ismerte nagyapját, aki még baba korában meghalt, gyakran beszél róla, és az állítja, hogy nagyapja gyakran beszélget vele. „Nem halott, máshol van, és gyakran beszél hozzám. Beszél hozzátok is, de ti nem halljátok.” Rébecca is ugyanígy gondolkodik a halálról. Amikor édesanyja megmondta neki, hogy nagyapja nemrég elhagyta ezt a világot, Rébecca azt válaszolta neki, hogy „tudom, de ne legyél emiatt szomorú. Sokkal jobb neki ott, ahol most van. Máshol van dolga”. Néha anyja azt mondja anyjának, hogy látja nagyapját valahol a szobában. „Ott ül, látom. Ne sírj, nagyon jól van.” Szüntelenül azt hajtogatja, hogy nem fél a haláltól. A Bhagavad-Gitá8 azt tanítja, hogy „miként az elnyűtt ruhákat levetjük és újakat veszünk föl helyettük, akként a lélek is elhagyja az öreg és hasznavehetetlen testet, hogy új testbe költözzön.” Öt évesen Flavio bizonyára még nem olvasta a Bhagavad-Gitá-t – egyébként szülei sem – mégis, már ekkor is hasonlóképpen vélekedett. „A lélek Istentől származik, és ruhát ölt magára. Így lesznek az emberek. Olyan, mint egy ruhatár, ahol a fogason ott lógnak a ruhák. Isten parancsolja meg a léleknek, hogy melyik ruhát vegye fel. A ruha a test. A test formája attól függ, hogy a lélek milyen világba indul. Nekem olyan ruhát adott, hogy a Földre jöjjek. Az emberek formája mind egyforma, persze vannak különbségek, mint az arc. A nők különböznek a férfiaktól, de a különbség nem jelentős.” Ezek a gondolatok hasonlítanak a filozófus Arthur Schopenhauer felfogásához, aki sokat foglalkozott a lélekvándorlással. „Amikor meghalunk, használt ruhaként levetjük egyéniségünket, és örülünk, mivel újat kapunk, újat és jobbat.” Hét évesen Flavio finomított véleményén e súlyos témát illetőleg. „Minden életben minden nap egy kicsit többet tanulunk, és magunkkal visszük a használható tapasztalatokat, de néha vágyakat és negatív dolgokat is. A valóságban az élet egy nagy iskola, egyesek éppen csak elkezdik, mások megbuknak, mindenki halad előre a különböző tudásszinteken és végül tanár lesz. Akkor válunk az örökkévaló tanáraivá, és az a küldetésünk, hogy alászállva segítsük a diákokat abban, hogy elérjenek ugyanerre a szintre, és hogy megtanítsuk nekik, hogy mi mind Isten részei vagyunk, és hogy az élet addig csiszol bennünket, míg el nem érjük a tökéletességet.” Ez a vélekedés felidézi számunkra az 1980-ban elhunyt híres amerikai író, Henry Miller nyilatkozatát, amelyet 1951-ben tett egy újságírónak, aki erről a témáról faggatta őt. „Persze, nem halunk meg, senki sem hal meg. A halál nem létezik. Csak új látásmódot nyerünk, a tudat új országát, egy új, ismeretlen világot.” A nyolc éves Manuel, aki fehérvérűségben szenvedett, halálos ágyán azt mondta síró édesanyjának: „Tudom, hogy elhagyom ezt a Földet, de ne sírj. Visszatérek Istenhez. Azt is tudom, hogy ott nem fogok szenvedni többé. Elhagyom a testemet, ami csak egy skatulya, egy leképeződés, de az igazi Énem, a belső Énem örökké élni fog. Gyakran melletted leszek”. A lélekvándorlásról beszélve Flavio azt mesélte, hogy „Ma megvalósítottam egyik vágyamat. Nem azzal van a baj, hogy vágyaink vannak, hanem az, hogy kötődünk hozzájuk, különösen akkor, amikor közeleg a halál. A jó az, ha vágyak nélkül halunk meg. Amikor valakinek nagyon erős vágyai vannak, azok a következő életébe is átkerülnek vele együtt. Minél inkább 8

A Bhagavad-Gitá (szanszkrit, „Isten éneke”) a védikus irodalmon belül az ún. Mahábhárata eposz része, 18 fejezetből és 700 négysoros versből áll. – A fordító megjegyzése.

26

személyes a vágy, annál biztosabb, hogy annak terhét magunkkal visszük következő életünkbe. Nyolc évesen Flavio ismét e témáról beszélt: „A csillagok negatív szintje az, amit az emberek „pokolnak” neveznek. Erre a szintre kerülnek azok az emberek, akik nem tudják, hogy meghaltak, és akik nem teljesítették a küldetésüket, például azok, akik öngyilkosok lettek. Ezek a lények a fizikai szinthez láncolódva maradnak, az ilyen lelkek a zavarosban maradnak. Amikor kikecmeregnek a zavarosból, és megértik hibáikat, akkor kerülnek a csillagok pozitív szintjére, s térnek vissza a Forráshoz.” Testvére, Marcos nyolc évesen a következő magyarázatot adta az árnyakkal kapcsolatban: „Persze, hogy léteznek árnyak. Mondtam már neked, hogy nem tudnak neked ártani, ők csak energia anyag nélkül. Csak megijeszteni tudnak téged. Nem tőlük kell félned, inkább a nehézségektől. Olyanok, mint egy felhő emberi alakban. Ezek olyan lelkek, akik nem tudnak visszatérni Istenhez. Az árnyak képesek átmenni a falakon, de nem tudnak megérinteni téged. Nincs testük, szellemük viszont van. Energiából vannak, nem pedig anyagból. Tudod, mi az anyag? Az anyag megérinthető. Amikor meghalunk, levetjük a ruhánkat, ami a test, de néha a belső ruhánk megmarad, amely fel-alá járkál, a földhöz közel bolyong, és nem emelkedik a magasba”. Ezek a gondolatok egybecsengenek Régis Dutheil orvos és fizikaprofesszor felvetéseivel, aki úgy vélte, hogy a felettes én vagy totális tudat, amely szuperfényes anyagból tevődik össze, az emberi lény biológiai halála után is mindenképpen létezik. Nem túlélésről van szó, hanem a létezés alapvető valóságához történő egyszerű visszatérésről. Fizikai testünk minden szervével együtt mintha a fénytelen világhoz, és tudatunk mintha a szuperfényes világhoz tartozna. „Testünk a ruha ellentéte, amelynek helye a tudat lenne. Egy a ruha bélésén levő porszem hogyan is tudná elképzelni, hogy ugyanennek a ruhának megvan a helye? A kérdés ugyanúgy felmerül az emberi lényekkel kapcsolatban. Az emberek nem képesek megfigyelni tudatukat és azt a világot, amelyhez tartozik. A halál egyfajta visszatérést eredményez. A fizikai test eltűnik annyira, amennyire a fizikai szervezetek, különösképpen az agy nem képes betölteni szűrő szerepét, és a tudat ismét minden béklyótól szabaddá válik. A porszem, ami mi vagyunk, a ruha béléséből hirtelen a helyére kerül áthaladva a ruha szövetén, azaz a fény falán.” Ennek az elméletnek a segítségével jobban megérthetjük mindazoknak a kijelentéseit, akik a halál küszöbén álltak, és arról számoltak be, hogy elképesztő fényt láttak. Ez a fény lenne azé a falé, amely világunkat elválasztja a szuperfényes mindenségtől. Itzhak Bentov, a tudatra vonatkozó kutatások szakértője, a holografikus elmélet híve úgy véli, hogy a híres alagút, amelyet sokat bejárnak a halál-közeli tapasztalatok (NDE) során, a tudat két szintje közötti átmeneti zóna lehet. A meglepő az, hogy Marcos Cabobianco és testvére, Flavio sohasem találkoztak Régis Dutheil-lel, és egyáltalán nem is olvasták munkáit. Gondolataik mégis kísértetiesen hasonlítanak a fizikuséihoz. Marcos tizenhárom évesen elmesélte, milyen tapasztalatra szert egyik korábbi életében, amikor gázmérgezésben megfulladt. Ez tette lehetővé számára, hogy még korábbra, egy megint másik életbe visszatérhessen, amikor egy embert kellett kivégezni egy gázkamrában. Nem volt biztos a bűnösségében, de nem tudott ellenállni az esküdtszék nyomásának. „Láttam lélegezni, ahogy beszívja az utolsó csepp oxigént, azután visszatartja a lélegzetét, amíg csak tudja, majd beszippantja a halálos gázt. Ezért tértünk vissza ebbe az életbe. Azért, hogy tanuljunk, hogy kikerüljünk az ok-okozat törvényének hatása alól, hogy végezzünk vele egyszer s mindenkorra.” Rébecca gyakran beszél egy más helyről, amit odaát-világnak (the world beyond) nevez. Gyakran emlegeti azt, aki egy másik életben a fivére volt. Két és fél évesen, amikor először

27

látott egy igen jól megépített szenes kályhát, az édesanyjának elmagyarázta, hogyan is működik, és mire szolgálnak a hozzá tartozó eszközök. - „Honnan tudod mindezt?” – kérdezte tőle az anyja. - „Pont ilyen vont nekem egy másik életemben.” Egy nap, amikor meglátott egy csodálatos vörös hajkoronával megáldott hölgyet, odalépett hozzá, megtapogatta a haját, és azt mondta: „A mamámnak egy másik életben pontosan ugyanilyen színű haja volt. Rébecca ugyan német származású, mégis – anélkül, hogy valaha is tanulta volna – tökéletesen ért angolul születésétől fogva. Ugyanígy van a matematikával, gyakran ad pontos válaszokat anélkül, hogy magyarázatot fűzne hozzájuk. „Tudom, ez minden” – mondja ilyenkor. Amikor pedig azt kérik tőle, hogy egy új mozdulatot mutasson be, gyakran így válaszol: „Sohasem csináltam, de megpróbálom.” Számára ez a „sohasem” azt jelenti: „más életemben sem”. Robin a maga részéről öt éves korában elkezdett hosszú történeteket mesélni egy érthetetlen nyelven, ami mintha mégis kerek egésznek tűnt volna. Egy nap elvitték egy a keleti nyelvekre szakosodott szakértőhöz, aki a nyelvet egy Tibetben használatos nyelvjárással azonosította. Amikor erről faggatták a fiút, azt válaszolta, hogy ezt a nyelvet az iskolában tanulta. Amikor pedig az anyja, rászólt, hogy még sohasem járt iskolába, Robint azt válaszolta, hogy „Dehogynem, jártam iskolába korábban”. Amikor Dorothy hieroglifákat próbált megfejteni, az anyja letorkolta: „Hiába tudsz egy kicsit olvasni, nem értheted meg azt, ami olyan nyelven írtak, amit te nem ismersz.” Az akkor hat éves kislány pedig azt válaszolta: „Dehogynem, ismertem, csak elfelejtettem”. Amikor Deborah négy éves volt, az édesanyja véletlenül fültanúja volt egy közte és a nála két évvel idősebb bátyja közti beszélgetésnek. Deborah arra kérte bátyját, legyen figyelmesebb vele. - „Korábban nem beszéltél ilyen hangon velem, amikor az anyád voltam!” Az édesanyja ekkor kapcsolódott be. - „Te meg miről beszélsz? Soha nem voltál a fivéred anyja! - Dehogynem, régen, a másik életemben. - Milyen másik életről beszélsz? - A korábbiról, amikor én voltam az anyja és apa volt a férjem. - És én mi voltam akkor? - Te nem voltál ott!” Márpedig Deborah imádja az anyját, és ha ez a beszélgetés a képzelete szüleménye volt, akkor az lett volna normális, ha említést tesz az anyjáról, és ha valamilyen szerepet adott volna neki ebben a másik életbeli családban. Az indigo gyerekek – akiket szívem szerint én a harmadik évezred gyermekeinek nevezek, nehogy még bezárjam őket valamilyen leegyszerűsítő felfogás keretei közé – egyik sajátos esetét képezik azok, akik meglepték és ma is meglepik a világot megmagyarázhatatlan koraérettségükkel. Úgy tűnik, különleges tudással születtek bizonyos területeken, zene, irodalom, tudományok, illetve általános szabályként minden szellemtudomány terén. A lélekvándorlás elmélet pedig éppen megfelelő válasz lenne azokra a kérdésekre, amelyeket ez a tehetség felvet. Így például Christian Heinrich Heinecken, aki 1721. február 6-án született Lübeckben folyamatosan beszélt tíz hónapos korában, és már tanulgatta Mózes tanításait a Bibliából. Tizenöt hónaposan kezdett foglalkozni a világtörténelemmel, háromévesen megtanult franciául és latinul (pedig dán volt), és elkezdett vallástörténettel foglalkozni, ám négy évesen meghalt. Az 1824-ben Hamburgban született Johann Martin Zacharias Dase reményteljes számolóművész volt. Tizenöt éves korában tehetségét mindenki elismerte, a Hamburgi

28

Akadémia pedig anyagilag segítette a számítógép előfutárát, aki egy ideig a logaritmus táblák rekordját tartotta. Frederick Gaus három éves korában a geometrikus formákat rajzolt a porba, és komoly számításokat végzett. Pascal, noha matematikai könyveitől apja megfosztotta, mert azt kívánta tőle, hogy előbb latint és görögöt tanuljon, tizenkét éves korában újra felfedezte a matematikát, és Euklidész Elemek című munkája első könyvének 32. fejezetéig eljutott. Tizenhat évesen megírta az Értekezés a kúpszeletekről (Traité des sections coniques) című munkáját, ami meglepte Descartes-ot, tizennyolc évesen pedig feltalált egy számológépet. Alexis Claude Clairault (1713-1765) tíz éves korában összetett matematikai értekezéseket olvasott és értett meg. Tizenhárom éves kora tájt feljegyzést készítette a Néhány új görbe tulajdonsága (Les Propriétés de quelques courbes nouvelles) címmel, amelyet elismert és meg is jelentetett a Francia Akadémia, amelynek tizennyolc évesen tagja lett. Louis Lagrange (1736-1813) már gyermekkorától kezdve egészen kivételes matematikai zseni volt, és nagy rendszerező szellem. Még nem volt tizenhat éves, amikor kinevezték matematika professzornak a Tüzérségi Iskolába, itt hódolhatott különleges kedvteléseinek, a vallástörténetnek, a metafizikának, a botanikának, és a zenének. Leonard Euler (1707-1783) minden idők egyik legnagyobb matematikusa. Néhány pillanat alatt átlapozta a legbonyolultabb munkákat is, és tökéletesen fel tudta idézni az összes könyvet, amelyet kora gyermekkorától kezdve elolvasott. Kitűnt továbbá a fizikában, a kémiában, a zoológiában, a botanikában, a geológiában, az orvostudományban, a történelemben, a görög és a latin irodalomban. Ampère tizenkét évesen lenyűgöző fejszámolásokat mutatott be, és tökéletesen tisztában volt a differenciálszámítással. A kiváló angol fizikus, lord Kelvin (1829-1907) tízéves korában tudományos díjat nyert a glasgow-i egyetemen egy a Föld szerkezetéről írt értekezésével. Brunswick háromévesen számtani problémákat számolt ki és oldott meg. José Cosmas Sola spanyol csillagász első csillagászati munkáját tíz éves korában írta meg, első megfigyeléseit a Holdról és a Napról, illetve a napfoltokról tizenhárom évesen tette, egyetlen segítsége pedig egy 50 mm-es távcső volt. Az Indiában, Bengalore-ban született Shakuutuka Devi már hat éves korában elképesztő matematikai tehetségről tett tanúbizonyságot, a legbonyolultabb fejszámolási feladatokra is megoldást talált néhány másodperc alatt. 1967-ben New Yorkban nagy számú néző előtt képes volt hamarabb válaszolni, mint a vele szemben versenybe állított számítógép. Az angol püspök, Whately azt állította, hogy három-négy éves korában különös tehetséggel rendelkezett a számolás terén. Sikerült gyorsabban megoldania fejben a legösszetettebb feladatokat, mint a ceruzákkal és papírral felszerelkezett matematikusok. De ez a tehetség iskolás korában eltűnt, ekkor már a számtan terén gyatra tanulónak bizonyult. Leginkább a zenészek körében találhatunk átlagon felül tehetséges koraérett gyerekeket, pedig ismeretes, hogy egy gyermek nehezen tud figyelni tíz percnél hosszabb ideig, még kevésbé meghallgatni és megjegyezni egy olyan partitúrát, amely néha órákig tart. E témában a legismertebb eset Mozarté, aki hároméves korában kezdett el zongorázni. Négy évesen concerto-t írt csembalóra, és bizonyságot tett arról, hogy tud hegedülni, pedig nem is tanult. Öt évesen már könnyed és kellemes stílusú darabokat írt. Hét évesen nyilvános koncerteket adott Bécsben, Salzburgban, Velencében, Londonban, Párizsban, és mindenütt sikert aratott. Nyolc évesen zongoraszonátákat írt. Tíz évesen írta meg első vígoperáját, A színlelt együgyű-t (La finta semplice), és egy kis-operát, a Bastien és Bastienne-t, amit még ma is játszanak. Tizenhárom évesen nevezték ki a salzburgi királyi zenekar élére, tizenhat évesen pedig kivételes zenei tehetségről tett tanúbizonyságot azzal, hogy teljes egészében

29

átírta Allegri9 Miserere című munkáját több szólamra, mégpedig úgy, hogy előtte csak kétszer vagy háromszor hallotta. Alicia de Larrocha, Arthur Rubinstein, Claudio Arrau, Cziffra György öt éves korukban adták első nyilvános koncertjüket. Samson François a Konzervatórium első díját hét évesen nyerte el, akárcsak Daniel Baremboim és Yves Nat. A zeneszerzők közül Händel nyolc évesen szerezte első zeneművét, Beethoven tíz évesen írta első szonátáját, Chopin pedig tizenkét évesen szerezte első miséjét. Gioacchino Rossini tizenkét éves korában már hat szonátát írt vonós hangszerekre, és tizennégy évesen szerezte első operáját a Demetrio e Polibio-t. Camille Saint-Saëns két és fél évesen döntött úgy, hogy zongorázni tanul, első koncertjét öt évesen adta. Tizenegy évesen nagy sikert aratott a Pleyel hangversenyteremben. Zenei emlékezete csodás volt, technikájával lenyűgözte Lisztet. Ugyanígy csodálta Wagner is, azért, ahogyan képes volt a Trisztán zenekari kottáját átlátni, és azt kihasználni úgy, ahogy arra kevés zongorista lett volna képes megtenni. Liszt Ferenc hat évesen kezdett zongorázni és nyolc évesen már koncertezett. Schubert tizenegy évesen már szonátákat, szimfóniákat, operákat írt. Beethoven első koncertjét nyolc évesen adta. Tizenhárom évesen három szonátát írt és adott ki, olyanokat, amelyeket jelentős alkotásoknak számítanak. Weber tizenkét évesen már megírt hat szimfóniát, három szonátát és egy operát. Tizennégy évesen Mendelssohn már megírta a Szentivánéji álom nyitányát, valamint négy operát szerzett. A legkorábban érő Grotch volt, aki két évesen kezdett zongorázni, és 1779-ben három és fél éves korában a Picadilly-n játszotta saját orgonára írt művét. Hozzánk időben közelebb, 1911-ben Willy Ferreros négy és fél éves korában zenekart vezényelt, 1912-ben a hét éves Paul Maigre a Le Luth zenekart vezényelte, egyúttal zongorázott is. Pietrino Gamba és Roberto Benzi még rövidnadrágos korukban vezényeltek zenekarokat összehasonlíthatatlan biztonsággal és pontossággal. A festők körében Raffaello egyes főműveit tizennyolc éves korában festette, tizenhat éves korában lett híres. Joseph Vermet négy évesen biztos kézzel rajzolt, Greuze nyolc évesen, Giotto, Van Dyck hat évesen, Michelangelo tizenhárom évesen. Dürer, Tiziano, Rubens, Jordaens szintén korán érő művészek voltak. Érdemes megjegyezni, hogy Picasso tizennégy évesen már birtokában volt technikai tudásának, nem volt már mit tanulnia az akadémiákon. Az írók körében szintén sok koraérett gyermeket találunk. Így például a XVI. században Jacques Grévin tizenhárom éves korában már három tragédiát és egy komédiát megírt, amelyeket hamarosan újabbak követtek. Az 1645-ben komédiások gyerekeként napvilágot látó François Beauchâteau tizennégy éves korában tette közzé verseit. Mazarin bíboros befogadta az udvarba, gazdag ajándékokkal halmozta el, és ötszáz livre ellátást biztosított neki. Goethe, aki mint tudjuk világraszóló zseni volt, hat évesen színházi darabokat írt és rendezett. A három Brontë testvér, Charlotte, Emily és Anna tizenhárom éves koruk tájt írták regényeiket. Más csodagyerekek, Henrich Heineken, Philippe Baratier, Kart Witte, Stuart Mill, M. Tombretti igen fiatalon, néha már két éves koruktól több idegen nyelvet megtanultak. Az 1453-ban született Pico della Mirandola sajátossága meglepő koraérettsége volt, ismeretei egyetemes jellege, valamint filozófiai nézetei eredetisége. Huszonkét nyelvet beszélt tizenhat éves korában.

9

Gregorio Allegri (1582-1652) itáliai zeneszerző, a pápai kórus tagja, 1650-től karnagya. Legismertebb műve az itt idézett Miserere című kórusmű. A történet szerint Mozart emlékezetből írta le a dallamot, mert a partitúrát a pápai kórus gondosan őrizte. – A fordító megjegyzése.

30

Az 1669-ben Laval-ban született Daniel Tauvry már a bölcsőben megtanulta a latint és a görögöt, kilenc és fél évesen diplomázott logikából, egy évvel később pedig filozófiából. Tizenöt évesen vált orvossá. Bobby Gordon öt évesen ismerte a főbb csillagok nevét, valamint latinul száznyolcvan csillagképét. Hat évesen dolgozatot írt az atom szerkezetéről. Hét éves korától járt kémia szakra a Western University-re, tíz évesen tette le vizsgáit. 1950-ben, tizenegy évesen védte meg kémiai doktorátusát a Western University-n, és ezzel tudományos doktori fokozatot szerzett. Az ő esete nem egyedi ebben a korban. Így például 1956-ban a fiatal Fred Safier-t vették fel tizenkét éves korában a Harvard-ra, mielőtt atomkutató lett. Tizenegy éves korában már egyetemi órákat adott kémiából. Kedvenc időtöltése a sakk volt, ebben tökéletesített magát. 1962-ben az akkor négy éves Elmer Eder már ezerötszázig elszámolt. Hét évesen ismerte az integrál- és a differenciálszámítást. Kilenc évesen már tökéletesen ismerte az Einstein-féle relativitás-elméletet, és ebből tartotta első előadását az erlangeni egyetemen. Már ebben a korában ismerte a Fourier-sorozatokat és a vektoriális számolás elemeit. Vagyis, a szellemi koraérettség mindig magától jelentkezik, és mi csak érzékelésére vagyunk képesek. Ennek nyilvánvalóan semmi köze sincs az indigó gyerekek új tudatához, csupán az e gyerekeknél teljesen egyértelmű lélekvándorlás tanával kapcsolatban idéztük fel.

31

AZ ISTENI LÉNYEG ÉRTELME „Jól csak a szívünkkel láthatunk; ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.” SAINT-EXUPÉRY (A kis herceg) Ezek a különleges gyerekek, akik egyre kevesebben vannak, már születésüktől fogva hangsúlyozzák, hogy ők Isten gyermekei. Együttérzésüket fejezik ki mindaz iránt, ami a Földön él, legyenek azok emberek, állatok, vagy növények, és nem tűrik sem a kegyetlenséget, sem az igazságtalanságot. Átérzik a természettel való kapcsolat szükségességét, azt, hogy mennyire fontos sétálni, friss levegőt szívni és a szabadban gondolkozni. A legkevésbé sem részesei az anyagi világnak, azt gondolják, az a feladatuk, hogy újjáalkossák a világot és jobbá tegyék azt. Gyakran emlegetik a kozmoszt, a csillagokat és a Fényt. „A Napból származom” – jelentette ki Flavio Cabobianco amikor még csak három éves volt. Később nyolc évesen ehhez még hozzátette, hogy nem a fizikai értelemben vett Napról, hanem a szellemi napról van szó. Anna is nagyon szoros kapcsolatban állt Istennel, gyakran fordult hozzá, de valamiféle kollektív kultusz gondolata sértette meggyőződését. Amikor a pap megkérdezte tőle, miért nem jár templomba, azt válaszolta neki, hogy „Mert mindezt tudom”. Úgy vélte, hogy elmehetünk a templomba, hogy bizonyos dolgokat megtanuljunk, de ha egyszer megértjük, szükségtelen visszatérnünk. „Mivel Isten mindenütt jelen van, nem értem, mért kellene egy külön helyre eljárnom, hogy beszélhessek vele.” Az ő számára csak egy Isten létezik annak ellenére, hogy különböző kultuszhelyek léteznek, és eltérő a hívek megszólítása és a rítusok. „Mindannyian ugyanazt az akkordot játsszuk, csak eltérő nevek alatt” – magyarázta. Kilenc éves korában a katolikus családban született Elga megtagadta a gyónást. „Csak magának Istennek beszélek a vétkeimről, a papnak nem, aki csak ember, ráadásul olyan ember, aki nem tud valami sokat.” Azt is mondta, hogy „a pap azt állítja, csak a katolikusok bírják az igazságot. Ez nem igaz. Mindenki birtokában van az igazság egy kis részének, de csak egyedül Istené a teljes igazság”. „Az Isten az Isten, bármilyen nevet is adjunk neki. A barátom, Tahar Allahnak nevezi, de ettől még ugyanaz az Isten” – jelenti ki a hét éves Kevin. Rébecca hasonlóképpen nyilatkozik: „Nem lehetnek különböző vallások, csak egy létezik”. Egy véleményen van Anna-val, és többször is megkérdezte egy egyházra mutatva: „Miért kell az embereknek ebbe a házba menniük?” Isten szerinte is mindenhol jelen van, így nem látta értelmét egy meghatározott helyre járni ahhoz, hogy találkozzon vele. „Más világokból jövök” – mondta. Ő is angyalokat látott szárnyakkal vagy azok nélkül. Ő is jótékony szellemekkel társalog portugáliai házuk pálmaligetében. Úgy tűnik, minden Indigó kapcsolatban áll az éteri világgal. Gyakran beszámolnak arról, hogy angyalokat vagy más égi teremtményeket látnak, néha úgy beszélnek velük, mintha egymás mellett lennének, néha halottakkal társalognak, akiket pontosan lefestenek. Rodd gyakran beszélget angyalokkal, akiket tizennyolc hónapos kora óta lát, és akiket pontosan le is ír. Amikor Carlotta egészen kicsi volt, gyakran utalt egy sáfrányszín ruhás szerzetesre, akivel beszélgetett. Mivel ez a szokás akkor sem maradt abba, amikor már nagyobb volt, és kilenc évesen még mindig ezzel a láthatatlan lénnyel társalgott, a szülei

32

elvitték egy pszichiáterhez, aki nyugtatót írt fel neki. Carlotta soha többé nem említette az alakot, de nem bocsátotta meg szüleinek, hogy nem bíztak meg benne. Amikor felnőtt lett, elment egy látnokhoz, aki megerősítette számára, hogy segítője egy tibeti láma volt. Alig volt négy éves Marcos Cabobianco, amikor azt magyarázta, hogy „az angyaloknak nincs szárnya, sem lába, néha velem játszanak. Kört formálnak a levegőben, fénykört. Olyanok, mint egy csillogó fehér kabát. Amikor velük vagyok, én is tudok repülni, és nincsen szükségünk szárnyakra. Repülünk, mert levegőből vagyunk”. Ezzel szemben egyes gyerekek azt állítják, hogy „szárnyakat” használnak ahhoz, hogy más világokba elrepüljenek. Bárhogy is van, sokan közülük azt állítják, hogy képesek kilépni testükből, hogy sétáljanak az űrben, és eljussanak távoli bolygókra. Flavio gyakran mondta napközben, hogy fáradt, mert az éjszaka más bolygókra utazott. „Amíg alszom, az a dolgom, hogy „informátor” legyek. Más világok lényeinek adok felvilágosítást a Földről telepátia útján. Ez számukra meglepőnek tűnik.” Flavio találkozott más gyerekekkel, akik megvallották neki, hogy ők is e cél miatt érkeztek e földre. „A mi küldetésünk az, hogy elősegítsük a változást. A Föld átalakulóban van: egyre kevésbé fizikai, inkább szellemi. Egyesek azt mondják, hogy amikor nagyobb leszek, be fogok zárkózni a szellemvilágba, de én ezt nem hiszem el. Tudom, hogy semmit nem felejthetek el abból, ami a lényegem.” Később, kilenc évesen pontosabban fejezte ki magát: „Születésem előtt mindent láttam, minden létező távlat a birtokomban volt. Nem korlátozta semmi a látásom, mivel nem voltak testi szemeim. Ez volt az első alkalom, hogy ilyen közel voltam egy ilyen sűrű bolygóhoz. Felkészítettem magam más bolygókat járva, amelyeken előkészülhettem a fizikai létre. Ez olyan, mint amikor az ember anélkül, hogy ceruzát venne e kézbe tanul meg írni a levegőben rajzolva. Mégis teljesen más, egyedi tapasztalat volt, hogy mintha anyagszerű testre tettem volna szert. Ahhoz, hogy itt lehessek, magammal hoztam néhány alapvető adottságot: igen, nem, idő, tér. Ez a világ ugyanis az ellentétek világa”. Ennek ellenére Flavio panaszkodott amiatt, hogy a telepátia, a közvetlen, mentális hullámokra épülő kommunikáció nem működik jól a Föld sűrűsége miatt. „Ráadásul a különböző helyeken más hangokat használunk ahhoz, hogy ugyanazt elmondjuk. Ez így nagyon bonyolult. Ezen kívül itt van még a gravitáció is, azaz a súly, ami a Földön tart bennünket. Erőlködnünk kell ahhoz, hogy helyet változtassunk; olyan ez, mint amikor ki vagyunk terülve, és nem tudunk repülni, Csak álmainkban tudunk repülni a gondolathullámok segítségével”. Az öt éves Anna ezzel kapcsolatban azt mondta, hogy „lelked napközben nem jár messze, mert ott megáll, ameddig a szem ellát. Este jobb. Az este a csillagokig repíti lelkedet, és az bizony nagyon-nagyon messze van. Este semmi sem akadályoz meg abban, hogy kilépj önmagadból. Ugyanez a helyzet a fülekkel. Napközben annyi a zaj, hogy nem hallasz semmit”. Ezeknek a szellemileg az előző nemzedékeknél sokkal élénkebb gyerekeknek a tudata úgy tűnik, különbözik a miénktől. Ennek az új nemzedéknek a megérkezése az emberi tudat fejlődéséhez kapcsolódik, és a jövő lényei még mindig előtte járnak koruknak, hiszen egy olyan bolygón öltöttek testet, amelynek lakói – legalábbis a „fejlett” világéi – megragadtak abban a korban, amikor a tudomány úgy vélekedett, hogy ők a világ közepe, és, hogy a földre érkezésük a leginkább a „véletlen” eredménye. Nyilvánvaló, hogy e tudomány számára a tudat csak egy agyi tevékenység, ezt azonban az Indigók határozottan tagadják. „Az embereknek a kor előrehaladtával egyre okosabbnak kellene lenniük, de ennek éppen a fordítottja igaz” – panaszkodott Anna. Öt évesen megjegyezte, hogy „az emberek csak a külsőt képesek szeretni és megérinteni, de Isten képes a belsőnket szeretni és megérinteni. Isten nem olyan, mint mi, mi egy kicsit olyanok vagyunk, mint Ő, de még nem eléggé. Isten ismeri a dolgokat és az emberek bensőjét, mi csak a dolgok külsejét ismerjük. Így aztán az ember nem is beszélhet Istennel a

33

külsőről. Csak akkor beszélhetünk vele, amikor belül vagyunk, az ő bensőjében. Mindenkinek megvan a maga nézőpontja, a sajátja, de Istennek nincs. Isten tekintete végtelen nézőpontot rejt magában”. Ebben megint csak a Bhagavad-Gítá tanítását láthatjuk viszont, amelyet Anna nyilvánvalóan sohasem olvasott: „magadban hordozol egy fenséges barátot, akit nem ismersz, hiszen Isten ott van minden ember belsejében, de csak kevesen tudják megtalálni”. Flavio Cabobianco nyolc éves korában nagyon hasonló gondolatoknak adott hangot, amikor a világról vallott felfogását magyarázta. „Az emberek mindössze egyetlen nézőpontot tanulnak meg használni: a mindennapit, amely a fizikai és a társadalmi létben való élethez szükséges. A gyerekek játék közben ezt a valóságot használják. Nyitottnak maradni annyit jelent, mint más szempontokat érvényesülni hagyni. Például a külső nézőpont azt jelenti, hogy a Földön kívülről, azaz sokkal inkább a Világmindenség egy kézzelfoghatóvá vált része felől „látjuk” a dolgokat. A központi nézőpont azt jelenti, amikor a mag felől, Isten energiájának lényege felől látjuk a dolgokat. A belső nézőpont pedig azt jelenti, amikor saját lényünk belső magja felől nézzük a dolgokat és látjuk más lények belső magját. A gyerekeknek csak a mindennapi nézőpont használatát tanítják meg. Így maguk korlátozzák a mentális hullámok használatát, és azt tanulják meg, hogy a fizikai lét szintjére koncentráljanak. Ez olyan mintha egy számítógép kapacitásának épp csak egy parányi részét használnánk ki. Ha egyszer így rögzült ez a gyerekeknél, akkor már igen nehéz újra megnyílniuk. Így azután sok türelem kell a szellemi kapcsolat helyreállításához.” Az Indigók gyakran látják az aurát, és pontosan le is írják. Marcos Cabobianco négy évesen azt bizonygatta, hogy „tudod-e, hogy az angyaloknak lila haja van és minden lila körülöttük? Minden embert körülvesz valamilyen szín. Bizonyos színek szépek, mások szomorúak, ez attól függ, milyen az adott személy”. Ezekkel a gyerekekkel könnyű kapcsolatot teremteni, ha mentális képeket, vizuális metaforákat használunk. Egyesek egy kis belső hangról beszélnek, amely megmondja nekik, mit tegyenek. „Azt kéred tőlem, hogy Jean-nal játsszak, azt mondod, kedves, de a kis hang, amely hozzám beszél, az ellenkezőjét mondja” – válaszolja az öt éves Gaël, amikor édesanyja arra unszolja, hogy egyik barátnője fiával játsszon. Lee Caroll említi, hogy amikor a kis Zacharie (Zakariás) apja azt kérte fiától, hogy rakja rendbe a játékait, a gyermek azt válaszolta: „Most nem, papa. A felettes Énemmel beszélgetek, és még nem fejeztem be”. Amikor ez a gyermek olyan dolgokat magyaráz el szüleinek, amelyeket az iskolában nem tanulhatott meg, és amikor megkérdezik tőle, honnan ismeri e részleteket, egyszerűen azt válaszolja: „tudom, ez minden”. Igencsak megszokott ez a válasz az Indigóknál. „Tudják”, ez minden. Ezek közül a gyerekek közül némelyik későn kezd el beszélni, ami miatt szüleik attól félnek, hogy autisták. Ennek ellenére a legtöbbször a fizikai sérülések kimutatására szolgáló tesztek negatívak. A gyermek azért nem beszél, mert telepátia útján kommunikál a családjával, olvas a gondolatokban, és ugyanígy küld üzeneteket. Érzékeli környezete erős érzelmi kisugárzását. A kis Éva nem beszélt tíz éves koráig. Szülei és orvosai autistának hitték. Ekkor hirtelen beszélni kezdett, mégpedig igen okosan, és meglepő módón utolérte a vele egykorú gyerekeket. Avval magyarázta ezt, hogy ezért zárkózott némaságba, mert azelőtt „nem volt semmi érdekes mondanivalója”. Az ismert Indigók közül – bizonyára sokan vannak még olyanok, akiket nem tartunk számon – a két argentin Cabobianco testvér az, akik a leginkább meglepőek ebből a szempontból. Apjuk, Omar Nestor elmondása szerint: „lassanként megértettem, hogy a két gyereknek egy közös belső bölcsesség-magja van, de ezek funkciója különböző. Kétségtelen, hogy Flavio a szóvivő. Az ő küldetése az – mint mondja –, hogy beszámoljon a szellemi valóságról. Mindig

34

pontosan választja meg, anélkül, hogy tévedne, mikor, hol és ki előtt tárhatja fel önmagát teljesen szabadon. Gyermekeimet nevelni, egyúttal tanulni tőlük nehéz feladat, ugyanakkor lelkesítő is. A valóságról alkotott felfogásom egészen rendkívüli módon megváltozott. Együtt növök fel a gyermekeimmel. Belső fényük ellenére mégis szükségük van rám, hogy terelgessem őket a kézzelfogható, mindennapi világban, vagy ahogy ők mondják, a „sűrűséggel” kapcsolatos tapasztalataikban. Biztos vagyok benne, hogy sok olyan gyermek van, mint Marcos és Flavio, akik csak arra a lehetőségre várnak, hogy megértő közegben kifejezhessék ezt, nehogy elveszítsék kapcsolatukat a fénnyel”. Fia, Marcos három évesen kijelentette, hogy „én csukott szemmel is látok. Látom Istent, de Istennek nincsen teste. Nincs szája, mégis beszél. Jelen van minden dologban, még a táplálékban is. A levegőben is ott van. Jelen van az emberek bensőjében, még a tolvajokban is, még ha gonoszak is. Azért gonoszak, mert nem tudják, hogy Isten az ő bensőjükben is ott van. Nem érzik őt. És Isten ott van az állatokban is; még a patkányokban is”. Ugyanakkor azt is mondta, hogy: „nem hiszek a menyben és a pokolban, amelyről nagymama beszél”. Négy éves korában továbbra is vitatta azt, amit nagyanyja mondott. „Nagymama azt mondja, hogy Jézus Isten. Nem érti, hogy Isten maga a Minden. Jézus emberi lény, de persze egy másmilyen emberi lény… Tudom, hogy Jézus a Sziriuszról érkezett, amely az akarat és a szerelem csillaga.” Hozzátette azt is, hogy „néha elhagyom a testem, amikor elalszom. Ilyenkor Istennel vagyok. Rakétaként haladok a csillagok között, és Istennel együtt vagyok. De ezt nehéz elmagyarázni, mert ez egy olyan Isten, amely a szavakon túl van. Érzek valamit a szívemben, a lelkemben, de nincs szó, amely alkalmas lenne mindezt kifejezni”. Hat évesen így mesélt éjszakai utazásairól és kapcsolatáról az angyali teremtményekkel. „Amikor kicsi voltam, azt hittem, hogy ha közel akarok menni Istenhez, testi valómban kellene őt megközelítenem. Most már tudom, hogy csak lelkem szárnyalásával jutok el hozzá. Így Istennel lehetek, amikor felébredek. Behunyom a szemeimet, mágikus kaput képzelek el magam előtt, és a magasba emelkedem a menybe, a csillagok közé egészen Istenig.” Hároméves korától Flavio lépett a helyére, s fejtette ki a maga felfogását a világmindenségről. Az édesanyja minden gondolatát feljegyezte, mint ahogy ezt megtette már idősebb fia esetében is. Hat évesen pontosabban is kifejezésre juttatta gondolatait. „Vannak olyan szavak, amelyek csak ezen az igencsak fizikai bolygón léteznek, mint például az a szó, hogy semmiség, vagy halott. A semmiség szó önmagában nem létezhet. Olyan létezhet, hogy valamiből semmi, de annak nincs értelme, hogy semmi a semmiből, mivel Isten mindig létezik. Soha nem tűnhet el valami olyan, ami Istentől való. A semmiség lehetetlen, míg a semmi nem az. Ha azt mondod egy kifejezetten szellemi lénynek, például egy angyalnak, hogy egyes emberek hisznek a semmiségben, nem képesek megérteni azt; rájönnek arra, hogy az emberek nagyon tudatlanok.” Tizenegy évesen Marcos kijelentette, hogy „amióta öcsém, Flavio megszületett, tudom, hogy küldetésünk van. Az én dolgom az, hogy ennek a világnak a törvényeit elmagyarázzam neki”. Jean Spinetta, aki 1992-ben franciára fordította Flavio naplóját, 1991-ben találkozott vele először Argentínában. Egy barátnője akarta, hogy mindenképpen megismerkedjen ezzel a gyermekkel, akit kivételesnek tekintett. Flavio édesanyja fogadta őket, és elkezdett elmesélni néhány filozófiai elméletet, amelyet fia fogalmazott meg. „Egy bizonyos ponton az egyik elmélet kicsit homályosnak tűnt előttem” – meséli. „Az édesanyja behívta Flaviot. Egy elég nyápic gyermek jelent meg ekkor. Meglepett magas homloka és értelemtől sugárzó szemei, amelyek ugyanakkor a távolba vesztek. Az édesanyja arra kérte, hogy pontosabban magyarázza el néhány a metafizikai rendre vonatkozó elméletét, amelyeket én kissé

35

zavarosnak találtam. Flavio arca megelevenedett, és az ő korbeli gyermekhez képest elképesztő világossággal fogott hozzá az elmélet magyarázatához.” Kérdéseire Flavio igen részletesen és teljesen egyedi módon válaszolt, és Jean Spinetta magától is rájött, hogy nem másoktól megtanult intellektuális fogalmakkal van dolga. A fiú kizárólag a saját gondolatait fogalmazta meg. „Bizonyos válaszok igen figyelemre méltóak voltak, olyanok, amelyeket egyetlen korábbi könyvben sem találtam, például a determinizmus és a szabad ítélet fogalmának bemutatását. Jean Spinetta, félve attól, hogy kérdései özönével kifárasztja a gyermeket, azt javasolta, hogy egy időre szakítsák meg beszélgetésüket, ám ekkor Flavio kifakadt: „Csak azt ne, kérem, olyan jó nekem e dolgokról beszélni, ritkán van alkalmam erre”. 1992 márciusában Jean Spinetta megint útra kelt, hogy Flavioval találkozzon, és két napig lakott szüleinél. „Csodálatos ez a gyermek, hihetetlen érzékeny, és – ahogy megfigyelhettem – nagyon jól alkalmazkodik a hétköznapi élethez. Fivére, Marcos is az egyensúly és a kreativitás jó példája. Mindhárman az asztrológiáról beszélgettünk. Hihetetlen szimbolizmus jellemezte őket, amelyeket a mindennapi életből vett példákkal kapcsoltak össze. Jean Spinetta nyomatékkal hangsúlyozta azt a tényt, hogy Flavio nagyon gyakran szegül szembe azokkal, akik csodagyereket akarnak belőle csinálni, és igen határozottan kardoskodik a mellett, hogy ő egy normális gyermek. „Igaza van. Olyan, mint amilyennek valamennyiünknek lennünk kellene. Ugyanakkor példa minden olyan gyermek, minden olyan fiatal, minden olyan emberi lény számára, aki a magából a legtöbbet szeretné kihozni. A jövő emberi lényét vetíti elénk.” Sok, három és öt év közötti Indigó gyermeknél tapasztaljuk azt, hogy hosszasan értekeznek a dolgok állandóságának hiányáról, a kvantumfizikáról, az atomokról, ami semmiképpen nem „normális” ebben a korban. Lehetséges, hogy ezek a gyerekek egy új tudomány és egy új világkép előfutárai, és anélkül, hogy tudatában lennének jelentőségének, már most részesei egy olyan mozgalomnak, amelyet a jövőben az emberi történelem egyik legjelentősebb változásának tekintenek majd, mivel több milliárd ember gondolkodásmódjának és viselkedésének megváltozását vetíti elénk. Lehetséges, hogy azért érkeztek a földre, hogy ez emberiség fejlődését segítsék? Azért választattak ki, hogy beteljesítsék a bolygó megmentésének küldetését? Tisztában vannak-e annak sürgető és végzetes jellegével, ha valóban olyan jelentős szerepet játszanak az elkövetkezendő években? Minden esetben igaz, hogy ők magukban hordják egy jobb élet reményét, amelyet szeretettel és nem gyűlölettel teli. Flavio öt éves korában már erre is magyarázatot adott: „a gyűlölet tulajdonképpen elfojtott szeretet. A szeretet ezzel szemben nem többszörözhető, nem elválasztható, hanem magától értetődő”.

36

MENNYIBEN ÚJ EZ A JELENSÉG? „Ha egy tudomány meg karja őrizni filozófiai tartalmát, ismerni kell korlátait. Az elszigetelt természeti jelenségek sajátosságaira vonatkozó szenzációs felfedezések csak akkor lehetségesek, ha nem határozzuk meg előre e jelenségek általános természetét.” Werner HEISENBERGER (A Természet a mai fizikában) A szakértők szerint úgy tűnik, hogy az indigó gyerekek feltűnése nagyon új jelenség, de az nem eldöntött, hogy a hetvenes, nyolcvanas évekből vagy éppen 1989-ból származik-e; az indigó jelleg nem korlátozza az emberiség – legyen az fiatal vagy kevésbé fiatal – egy részének jelenlegi fejlődését. Azok a gyerekek, akiket jelenleg Indigónak nevezünk, bizonyára a mi korunknál jóval korábban születtek. Mivel az élet egy hosszú folyamat, ez a fajta jelenség egyenes vonalú áramlatok hatására jön létre, és valószínű, hogy ilyen gyerekek már több évtizede is születtek, csak számuk olyan kicsi volt, hogy rejtve maradtak. Mindenkor léteztek előfutárok, számos olyan felnőtt is van, akik azonos jellegzetességeket mutat, mint ezek a gyerekek. Lényegtelen az, hogy ezek az emberek Indigók vagy sem, közömbös, hogy milyen színű az aurájuk, a lényeg az, hogy gyökeres felfogásbeli változás véghezvitelén munkálkodnak. Az egyetlen érdekes sajátosság az, hogy manapság az előfutárok száma kirobbanó növekedést mutat. Asztrológiai oldalról nézve, az 1983. novemberi Új Hold idején a bolygók nagyfokú tömörülése volt megfigyelhető a Skorpió és a Nyilas csillagkép között, olyan együttállás, amelyet soha korábban nem lehetett megfigyelni az égbolton, hiszen az ókori csillagászok nem ismerték a kérdéses bolygók többségét, az ilyen asztrológiai számításokat egyedül a számítógépek képesek elvégezni. Ugyanakkor ma ezek a számítások azt mutatják, hogy ez a nagy tömörülés más időszakokban is előfordult, például az itáliai reneszánsz idején, amikor sok olyan ember jött világra, akiknek a születési körülményei ugyanazokat a jellegzetességeket mutatták, mint az 1983 és 1997 között született gyerekekéi. E korábbi tömörülés hozta magával olyan egyéniségek megszületését, akire a dinamizmus és az újítókedv jellemző, és akik elég tehetségesek voltak ahhoz, hogy túllépjenek koruk félelmein és korlátain, hogy együttesen adjanak életet egy új világnak. Irène Andrieu asztrológust különösen izgatja a bolygók 1983-as sajátos tömörülése. „Miközben ezen a témán dolgozgattam, láttam megszületni és felcseperedni a nagy tömörülés gyermekeit. Azt a valóságot képviselték, amelyet egyetlen asztrológiai térkép sem képes megmutatni. Ők voltak az élő bizonyítékai annak a szoros összefüggésnek, amely a jelentős események bekövetkezte és az ugyanekkor született férfiak és nők között fennáll. Minden úgy történik, mintha egyetlen pillanatnyi történés életük történetévé válna. Az ő sajátjuk az, hogy folytatólagossá tegyék vagy megváltoztassák a történelem folyását az ő saját egyéni vagy kollektív cselekedeteikkel. (Vö.: A 2000. év gyermekeinek története /Histoire des enfants de l’an 2000, Éditions du Rocher, 1996./) Az ő felfogása szerint az élete bizonyos pillanataiban, azonos típusú impulzusokra minden olyan egyed globálisan reagál, amely a nagy tömörülés tizenöt éve folyamán született. Az a bolygó hajtja őket, amelyen megszülettek. „Feltehetjük magunknak a kérdést, hogy miért van gyermekeinknek ilyen sajátos sorsa, mintha találkát adtak volna egymásnak, hogy együtt éljék

37

meg az emberiség egy jelentős korszakát. Hiszen az oly ritka jellegzetességet hordozó egyedek, úgy tűnik, kifejezetten arra rendeltettek, hogy felforgassák a világtörténelmet.” Irène Andrieu számára úgy tűnik, valóban létezik egy kollektív terv a Föld fejlődésére, de az már a mi dolgunk, hogy ez tudatosodjon bennünk, és részeseivé legyünk. Az ismétlődő ciklusok vizsgálata bizonyította számára, hogy voltak olyan korszakok, amikor a szociális és intellektuális tudat szintje azonos vagy magasabb volt a miénknél, ugyanakkor előfordult az is, hogy e tudatszint komolyan visszaesett, barbárságba süllyedt. „A bolygók ilyen nagyfokú tömörülése, amely ránk is hatással van, egy kritikusnak tekinthető tizenöt éves periódust ölel fel. Azoknak a gyerekeknek a száma, akik ezt magukban hordozzák, már több százmillióra tehető. Érthető, hogy sokan közülük nem fognak kitűnni a tömegből azért, hogy egyedi sorsot alakítsanak ki maguknak, a jelet mégis többé-kevésbé magukban hordozzák majd. […] Gondolhatunk arra is, hogy egyes gyerekek, akik ebben az időszakban látták meg a napvilágot, beégetett tulajdonságaik révén nagyon meghatározóak lesznek a következő négy évszázadban. Hiszen annyi, a viselkedés és szellem irányítása terén koherens személyiség születése szükségszerűen elő kell idézze azokat a változásokat, amelyek majd kivétel nélkül minden embert érintenek. A bolygók jelenlegi nagy tömörülése túl ritka ahhoz, hogy a korszak ne hagyjon kézzelfogható nyomot a történelemben.” Azok, akiket az Indigók előfutárainak gondolhatnánk, rögtön elhatárolódtak azoktól a régesrég kialakított, idejétmúlt intézményektől, amelyek bennünket kormányoznak, és – a bolygó kárára – életünket irányítják. A jövő hírnökeit régebben kivételes lényeknek tekintették, valami mellékes jelenség megtestesítőinek, amely alig-alig rázta fel a környező tömeg tudatát. A legjobb esetben eredetinek, legrosszabb esetben bolondnak, esetleg szellemi fogyatékosoknak tekintették őket okoskodó racionalitásunk és a magát mindentudónak vélő tudományunk miatt. Örvendetes, hogy e sajátos lények egyre többen vannak, és az is, hogy korunkban egy új nemzedék lép a másik helyébe, éppen akkor, amikor választanunk kell a Föld túlélése és gazdagságának egy igencsak kockázatos, egy tudatlan, ámde sokkal hatalmasabb kisebbség által beígért „jobb élet” miatt mindennapossá vált kifosztása között. Az a fontos, hogy ezek a gyerekek tökéletes egyetértésben legyenek az indián vezetővel Luther Standing Bear-rel (Luther Álló Medve), aki azt mondogatta: „Az az ember, aki a sátra előtti szőnyegen ül, hogy az életről és annak értelméről elmélkedjen, el tudta fogadni a minden teremtményben közös leszármazást, és elismerte a Világmindenség egységét; ezáltal szívta magába az emberiség lényegét. Amikor az ember a fejlesztés e formáját elhagyja, lelassítja önnön tökéletesedését”. Itt az idő tehát, hogy újra megleljük leszármazásunkat, és folytassuk fejlődésünket.

38

MÁSODIK RÉSZ A VILÁG VÉGE

39

A MÉDIA HATALMA „A mi munkánk arra irányul, hogy ne azt adjuk a népnek, amit követel, hanem azt, amiről mi döntjük el, hogy meg kell adni neki.” Richard SALENT (a CBS News korábbi elnöke)

Ahogy azt már fentebb Dr. Breggin szavaival jeleztük: „Nem a gyerekeknek vannak problémáik, hanem a világnak, amelyben élnek”. A média naponta újra és újra azt szajkózza nekünk, hogy életünk soha nem volt ilyen kellemes, ilyen egészséges, ilyen hosszú, pedig a valóság egészen más. Gyakran hallunk a génmanipulációról, de mi a helyzet a média általi manipulációval, amelyről soha nem beszélünk, és amely minden egyes másodpercben és a földkerekség egészén téves információkat terjeszt el? Ez nagyrészt annak a ténynek köszönhető, hogy a mai civilizáció a hazugságon, a cselszövésen és a nyereségen alapszik; mindenkit manipulálnak és mindenki maga is manipulálja a másikat. Naponta szembesülünk azzal, hogy egy elv, amelyről hosszú ideje azt hittük, hogy megcáfolhatatlan, ellenkezik a tényekkel. Belefulladunk az ellentétes információk özönébe, amelyek között nehéz az igazat a hamistól elválasztani. És mivel az emberek többségének rövid az emlékezete, könnyen elfelejtik azt, amit kevéssel azelőtt mondtak neki, legyen szó akár választási ígéretekről, akár hangzatos tudományos bejelentésekről egy emberkéz alkotta tökéletes világról. Nincsenek tudatában azoknak az elképesztő ellentéteknek sem, amelyek elvakítják azokat, akik még mindig hisznek ebben a „tudományos igazságban” vagy a „politikai igazságban”. Az emberiség nagy többsége továbbra is elhiszi azokat a szép szavakat, amelyeket a média torzításában kap meg, és persze a gondtalan holnapról szóló ígéreteket is. „Aludjatok nyugodtan polgárok a „tudomány” oltalma alatt, nagyhatalmak őrködnek felettünk, bízzatok bennünk.” Nagyon örvendetes, hogy ez a bizalom kezd szertefoszlani, de egyelőre még csak kis mértékben. Palástolják az információkat nemcsak azért, hogy hihetetlen érdekeket rejtsenek el, hanem azért is, mert a hatalom úgy tekint ránk – sajnos gyakran jogosan – mint beszámíthatatlanokra, akiknek szép szavakkal be lehet tömni a száját. Ahhoz, hogy ezt meg tudjuk ítélni, elég csak bekapcsolni a televíziót, vagy egyszerűen meghallgatni vezetőink megnyugtató beszédeit, akik úgy szólnak hozzánk, mint a tanár a legtehetségtelenebb nebulóhoz. Az utóbbi időkben odáig jutottunk, hogy olyan vezetőket választottunk meg – még egyes, liberálisnak tekintett országokban is – akik igencsak távol állnak attól, hogy az általuk vezetettek akaratát képviseljék. Ráadásul ebben a versengő társadalomban az erőszak lett az úr, a félelem mindennapossá vált: félelem az élettől, a haláltól, a betegségtől, a munkanélküliségtől, az ismeretlentől, a másságtól. E félelem miatt elfelejtettük a szó nemes értelmében vett szerelmet, mivel háborús korszakba léptünk. Mindig találunk ellenséget a harchoz: baktériumokat, vírusokat, rovarokat, „ártalmas” növényeket, „rossz” géneket, sőt a „másikat”, amikor az különbözik attól, ami elfogadott és elfogadható. Minden nap, korunk tudományos, gazdasági és szociális fejlődése felett tűnődve, amelynek elvileg számunkra boldogságot és a biztonságot kellene hoznia, a média előbb becsepegteti,

40

majd fenntartja a félelmet a polgárok körében: szociális és orvosi pánik, félelem a ráktól, az AIDS-től, a koleszterintől, és leginkább félelem a megöregedéstől és a haláltól. Orvostudományunk, amely egyszerre modern és archaikus, szüntelen újabb betegségeket idéz elő, anélkül, hogy legalább a már létezőket meggyógyítaná, kormányaink túlságosan gyakran hoznak méltatlan törvényeket, amelyek egyre inkább korlátozzák szabadságunkat, tanulmányaink agymosással érnek fel, és az önmagát cenzúrázó média büntetlenül terjeszt valótlan dolgokat. Azt hajtogatják nekünk, hogy külső tényezők folyamatosan fenyegetnek minket, hogy életünk olyan, mint egy kelepcékkel és menetrendszerinti katasztrófákkal teli út, amelyek ellen jó lesz alaposan bebiztosítani magunkat. Ám szerencsére kormányaink itt vannak, és megvédenek minket; majd pedig meglepődünk a civilizáltnak mondott népek szomorú ábrázatát látva, különösen a franciákét. Ugyanakkor az igazi veszélyeket, azokat, amelyeknek megőrjítenék, vagy legalábbis elgondolkodtatnák a polgárokat, szinte mindig a szőnyeg alá söprik, vagy éppen csak megemlítik. Így például túl ritkán idézzük fel azokat a kockázatokat, amelyek a bolygónak egy maroknyi veszélyes bolond ember általi önkényes kihasználásából fakadnak, akik gúnyolódnak a nukleáris hulladék, a világméretű szennyezés problémáján, és akik összejátszanak a tanult kuruzslókkal a klónozás, a genetika és a vírusok területén. Több mint harminc éve kezdődött el egy olyan világválság, amely nem kizárólag csak a gazdasághoz köthető, amely meghatározza bolygónk lakóinak életét, és amelyet minden alkalommal felemlegetnek, amikor a válság elmélyül. Ez a válság kivételesen nagy, soha ilyet nem látott még az emberi történelem. Létünk minden részét érinti, társadalmi és nemzetközi kapcsolatainkat, létfenntartásunk eszközeit, életminőségünket, egészségünket, gyermekeink oktatását. A válság egyszerre anyagi, pszichológiai és szellemi természetű. A bolygó lakosságának egy része azért hal meg, mert túl sokat eszik, másik része pedig éhen hal. A túlnépesedés és az ipari technológiák tevékeny szereplői a környezetkárosodás visszafordíthatatlan folyamatának. Az ipar évente több mint ezer új kémiai terméket dob piacra, amelyek szennyezik a földet, a levegőt, a vizeket és természetesen egészségünket is. Az utóbbi években a társadalomban döbbenetes mértékben megsokszorozódtak a kóros elváltozások: megzabolázhatatlan erőszak, bűncselekmények, öngyilkosság, különösen a fiatalok körében. Egészségi állapotunk aligha javult, a kóros egészségi elváltozások egyre inkább terjedőben vannak. A világgazdaság sem szárnyal úgy, mint korábban, a munkanélküliség lett a század nyavalyája, elszaladt az infláció, a gazdagság rendkívül igazságtalanul oszlik meg, a szegénység egyre nagyobb teret nyer. Ezen túlmenően e csapások szakértői, úgy tűnik képtelenek megfékezni, sőt egyáltalán megérteni azokat. A közgazdászok többé már nem képesek kezelni a gazdasági katasztrófákat, az orvosok zavarba jönnek a felbukkanó új betegségektől, a pszichiáterek már nem értik egyes látszólag „normális” egyének erőszakos cselekedeteit, a rendőrség képtelen a bűncselekményeket, az erőszakot és a terrorizmus különböző fajtáit megelőzni. Mindezen túl, az emberiség egészét nézve, nemde a barbárságba való visszatérést éljük meg? Réges-rég az ember, amikor még nem volt „civilizált” azért ölt, hogy ellássa magát, hogy fennmaradjon; ma azért öl mindenféle lelkifurdalás nélkül, „evolúciója” ellenére, hogy fellendítse a gazdaságot, piacokat szerezzen, eszméit vagy vallását terjessze, sőt, néha puszta szórakozásból is. Itt említhetjük meg a bikaviadalt, vagy az olyan vadászatokat, amelyek során fogságban nevelt és a vadászat előestéjén a szabadba engedett állatok tömegét mészárolják le, mivel egyes vidékeken a természetes vadak már ritkaságszámba mennek. A „primitív” emberek egyes korszakokban és egyes vidékeken tudatosan vigyáztak a vadon állataira azért, hogy azok fennmaradjanak.

41

„Az ember akkor nőne fel igazán, ha egyre kevésbé lenne erőszakos. Végre kiléphetne a történelem előtti korból” – mondta Théodore Monod10. Életminőségünk csökkenése nagyrészt annak köszönhető, hogy a világról alkotott képünk mozaikszerű, valamint az, hogy a ma embere alig lát tovább az orránál. Világvége fenyeget bennünket, mivel elszakadtunk gyökereinktől, elmerülünk a kémiai, elektromágneses szennyezésben, egymáshoz láncolódtunk valami kibogozhatatlan információs és megfigyelési háló révén. Prométheuszi civilizációnk képes arra is, hogy elpusztítsa önmagát, de arra is, hogy teremtsen, hála a genetikai zsenialitásnak – amely csak nevében zseniális – pedig egykor a teremtés és a pusztítás hatalma a legfelsőbb erők kiváltsága volt, amelyeket egyesek Istennek neveztek, és amelyek mindenképp meghaladják a mi képességeinket. Az ember, ahhoz, hogy talpon maradjon ellenséges világunkban, szükségszerűen kerül az erő és a pénz bűvkörébe. A legjobbnak kell maradnia: mindig fiatalnak, szépnek és gazdagnak kell lennie. Társadalmi „sikeressége” és vágyai, amelyek egyre nagyratörőbbek, és egyre inkább csillapíthatatlanok, soha nem hagynak időt számára ahhoz, hogy odafigyeljen saját magára. Valójában az ember kerüli azt, hogy az alapvető igazságokon és az igazi létkérdéseken gondolkodjék. A jelenlegi életkörülmények aggasztó pszichológiai romlásba taszítják bele az embereket, különösen azokat, akik nagyvárosokban laknak. Ahhoz, hogy megítélhessük e jelenséget, elég csak felidéznünk azt a nagy tömegű kedélyjavító pirulát, amelyet fejlett országok lakosai magukba tömnek. E rendellenes helyzet pusztulásunk és társadalmunk bukásának egyértelmű jele. Napjainkban a legcsekélyebb levertség esetén is nyugtatót veszünk be, vagy azért, mert képtelenek vagyunk tovább elviselni házastársunkat, vagy azért, mert már nincs kedvünk tovább élni, mivel minden napunkat unalmas munka tölti, vagy pedig azért, mert önmagunkat nem tudjuk többé elviselni, anélkül, hogy ezt bevallanánk. Hangsúlyoznunk kell, hogy Franciaország tartja az ilyen drogok fogyasztásának rekordját, és továbbra is gond nélkül őrzi helyét a mezőny élén. Anatole France a maga idejében már hangsúlyozta, hogy „a legritkább fajta bátorság, a gondolkodás bátorsága”. Azóta a helyzet egyre rosszabbra fordult, mivel nem egyszerűen arról van szó, hogy mi magunk nem gondolkodunk, hanem a „társadalom” gondolkodik helyettünk, és ezt senki nem kifogásolja a könnyebbik megoldást választva. Ennek ellenére bárki könnyedén megtapasztalhatja a károk mértékét és civilizációnk bukását. Jacqueline Bousquet, a bölcsészettudományok doktora, a CNRS 11 tiszteletbeli kutatója a következőképpen jellemzi ezt az elvakultságot: „ki tudja közülünk, hogy a primitív agy, a hipotalamusz, amely a vegetatív funkciókért felel, nem képes különbséget tenni, és vakon elhiszi azt, amit az érzékszervek jelentenek neki a tudatos én közbejöttével? Ez azt bizonyítja, hogy amiben mélyen hiszünk, bevésődik a testünkbe, gyakran anélkül, hogy egyáltalán tudnánk róla, és azt is, hogy ahelyett, hogy magunk gondolkodnánk, gyakran megengedjük másoknak, hogy helyettünk gondolkodjanak. Mi lenne, ha megváltoztatnánk ezt?” Napjainkban „igazságosan” gondolkodni, azt jelenti, hogy úgy kell gondolkodni, mint mások, még akkor is, ha mások távol állnak attól, hogy afféle példaképek legyenek, és akkor is, ha gondolataik csíramentesítettek és sablonszerűek. A cél az emberiség nagy része számára az, akár bevallottan, akár nem, hogy bekerüljön egy „skatulyába”, azonosuljon a „normákkal”.

10

Théodore André Monod (1902-2000) francia természetbúvár, felfedező, aki elsősorban szaharai felfedezőútjai, valamint pacifista és háborúellenes megnyilatkozásai miatt vált híressé. – A fordító megjegyzése. 11 CNRS = Centre National des Recherches Scientifiques, a tudományos kutatások országos hálózata Franciaországban, amely jó részt úgynevezett kutatóközpontok (laboratoires) formájában működik az ország egész területén. – A fordító megjegyzése.

42

Seneca már jó ideje megállapította, hogy „hiba mások életmódja szerint élni, és csak azért megtenni valamit, mert a mások azt teszik”. Ez biztosan hiba, amely állandósult, és amely végül egyesek szemében igazsággá vált. Azóta a helyzet sokat romlott, és mára parancsoló szükségességgé vált tenni valamit a „középszerűség uralma” ellen, amelyet olyan jól jellemzett Arthur Koestler, és elszakítani azt a láncot, amelyet a hatalom és társadalom kényszerített ránk, és elutasítani mindazokat a rendszereket, amelyek az egyéniséget ellehetetlenítik. Ehhez el kell, hogy fogadjuk nyugodt életmódunk feláldozását, amely ugyanolyan kábítószer, mint az alkohol vagy a nyugtatók. Az embert a környezete, az az oktatás, amelyet kapott, annak a társadalomnak – amelynek ő is része – a szokásai és gondolatai határozzák meg. Vakon engedelmeskedik annak a törvénynek, amelyet a hatalom kényszerít rá, illetve egy olyan erkölcsi normarendszernek, amelyet a társadalom intézményesített. Manapság már odáig jutottunk, hogy az ember elfojtja gyenge akaratát is, egysíkúvá teszi irodalmi, képzőművészeti vagy zenei ízlését előre felkínált minták alapján, mivel túl gyakorivá vált az, hogy fél megmutatni valódi gondolatait, kitéve magát ezzel annak, hogy eredetinek, azaz „rendellenesnek” tűnjék. Paradox módon, az egyre hatalmasabb és egyre névtelenebb tömegben elszigeteltté váló ember teljes mértékben kiszolgáltatottá válik fogyasztói társadalmunknak és szirénjei énekének. Titkos vágyait megkaparintja a televízió, a rádió, az újságok, amelyek manipulálják az információkat, és elvágják az embert a valós világtól. Ezért aztán mindenki túlságosan elfoglalt magával ahhoz, hogy ideje lenne másokra odafigyelni, túl gyakran megfeledkezve arról, hogy nem egymástól elzárt egyedek vagyunk, hanem az emberi nem egyik tagja, amely maga is részese a világmindenségnek. Mai világunk értékrendje egyszerűen individualista, és azok célja, akik különbözni akarnak a tömegtől, arra korlátozódik, hogy felismerjék és megjegyezzék őket, anélkül, hogy emiatt figyelemre méltóvá akarnának válni. Versengő világunkban az „Én-Tudat” elfelejti az igazi értékeket, az igazi boldogságot, az igazi szerelmet, és megveti az erkölcsi vagy vallási szempontokat, amelyek őseink cselekedeteit meghatározták, és értelmet adtak létüknek. Csupán néhány ritka, erős személyiséggel bíró egyéniség meri magát kivonni ebből a szánalmas egysíkúságból. Itt lenne végre az ideje, hogy változtassunk ezen a viselkedésen. A valódi tudományos felfedezések minden hasznát élvezve, meg kellene próbálnunk ezek etikai, filozófiai és pszichológiai összefüggéseit is figyelembe venni, mivel szellemi szükségleteink legalább olyan fontosak, mint a testünk kívánalmai. Utasítsuk vissza emberi méltóságunk feláldozását a gazdaság, gondolkodásunk szabadságát a nyereség- és hatalomvágy, valamint mindennapi életünket valami „mit is mondhatnánk” érdekében. A téma kapcsán Az emberi méltóság című művében Pico della Mirandola, aki rövid ám gazdag életét a másik tisztelete révén nyerhető összhang magasztalásának szentelte, azt mondta: „Azzal a képességgel születtünk, hogy azzá váljunk, amivé akarunk”. E magasztos szellem, aki a reneszánsz korában egy nagy csillagtömörülés idején született, azok közé a lények közé tartozik, akik azért érkeztek a földre, hogy segítséget nyújtsanak az emberiségnek. Kétségtelenül úgy tekinthetünk rá, mint az Indigók előfutárára, aki megjósolta a szellem felsőségét az anyag felett. A 16. században a tudomány úgy érezte, teljes joggal, hogy önállóvá kell válnia a vallással szemben, hogy akadálytalanul fejlődhessen, teljes gondolati szabadságban, vallási és dogmatikus parancsolatoktól mentesen, de fejlődése olyanná vált, hogy jelenleg éppen az ellenkező probléma áll fenn. Mégpedig az, hogy lassanként a vallást és a filozófiát felváltva a tudomány a meghatározó, ez irányítja anyagelvű társadalmunk fejlődését. A tudomány egykor azért talált fel technikai újításokat, hogy igazolja felvetéseit, míg manapság manipulációra alkalmas hatalommá és lényegét tekintve tisztán technikai jellegűvé vált, amely megragadt a valóság legalsó szintjén, megvetve mindazt, ami meghaladja, és

43

mindazt, amit nem képes anyagelvűen megmagyarázni. E rettentő hatalom a viszonyítási pont, az abszolút úr szerepében tetszeleg, maga dönt arról mi az, ami lehetséges, és mi az, ami nem, ugyanakkor figyelemre sem méltatja a valóságos eltévelyedéseket, nehogy kérdésessé váljon egész gondolkodásmódja és valamennyi kötelező előírása. Így aztán örülnünk kell, amikor azt látjuk, hogy az Indigók szembeszállnak e dogmákkal, ezekkel az egyik nemzedékről a másikra bármiféle kétkedés nélkül terjesztett gondolatokkal, illetve amikor azt tapasztaljuk, hogy személyiségük elég erős ahhoz, hogy önállóan, a külső hatásokat kizárva gondolkodjanak, és legnagyobb vágyuk a haldokló „bolygó megmentése”.

44

A FÖLD FENNMARADÁSA

„A szüntelen forgó kerék alatt kétfajta ember él gyötrelem nélkül. Azok, akik ismerik a világ titkait, És azok, akik ezekről mit se tudnak.” Omar KHAYYAM A különböző hagyományokból származó számos jövendölés közös tulajdonsága, hogy igencsak közeli jövőre teszik értékeink pusztulását, vallások összeomlását, valamint olyan súlyos változásokat, amelyek valószínűleg jelenlegi felfogásunkra, látásmódunkra, gondolkodásunkra, reakcióinkra mérnek csapást. Joachim de Flore 12. századi ciszterci szerzetes korunkra nézve azt jósolta, hogy az „a lélek korának kezdete” lesz. Edgar Cayce pedig arra figyelmeztetett, hogy nagy változásoknak leszünk kitéve e század elején. XXIII. János pápa, idézve Malachius próféciáit, arról beszélt, hogy a kereszténység 2033-ban valószínűleg el fog tűnni. A hopi indiánok előre tudták, hogy bekövetkezik az emberiség egy új korszaka, amelyben az ember újra csatlakozik az Univerzum erőihez, amint azt régóta előre látták az alaszkai inuitok, az új-zélandi maorik, az afrikai dogonok, a Hawaii-szigeteken élő kahunas-ok, a mexikói és guatemalai maják, és más amerikai indián törzsek. A maja naptár a szent szövegek magyarázata alapján pontosan meghatározta, hogy túl fogjuk haladni a technológia korát, majd 2012 táján visszatérünk a Természet és az Univerzum természetes ciklusaihoz. A kolumbiai koguik nagyon pontos előrejelzést tettek, szerintük az „utolsó ciklus” 2000. február 19-én kezdődött és 2013. február 18-án vagy 19-én végződik. Nem kívánjuk itt most részletesen ismertetni a sok többé-kevésbé ismert jövendölést, amelynek listája sohasem lesz teljes, de senki nem tagadhatja, hogy zsákutcában vagyunk, és ki kell kerülnünk onnét, ha továbbra is élni szeretnénk. Az embernek már nincs sok ideje választani az önpusztítás és a fejlődés között, sem arra, hogy megváltoztassa életmódját, gondolkodását, többé ne engedelmeskedjék vakon azoknak a törvényeknek, amelyeket a hatalom kényszerít rá, felocsúdni és kikecmeregni abból a tompultságból, amelyben a média és a reklám tartja. Sürgető feladat újból meghatározni az egyes tudományok hatalmának korlátait mégpedig minden olyan alkalmazási területen, amely nemcsak a környezete, hanem az ember és a bolygó túlélését veszélyezteti. 1989 szeptembere óta, a vancouveri tanácskozáson egyes tudósok már hangot adtak nyugtalanságuknak: „A bolygó túlélése igen fontos, halaszthatatlan feladattá vált. A jelenlegi helyzet gyors intézkedést követel meg minden területen – tudomány, kultúra, gazdaság és politika – illetve azt is, hogy az egész emberiség váljék ez iránt érzékennyé. A közös ügy érdekében össze kell fognunk a föld minden népével egy közös ellenség ellen, tudniillik mindaz ellen, ami környezetünk egyensúlyát fenyegeti, vagy csökkenti, a következő nemzedékekre hagyományozandó örökséget”. Biztos, hogy nem szabad magunkat abban a hitben ringatnunk, hogy vezetőink őrködnek majd a Föld túlélésén, és azokén, akik benépesítik, vagyis az emberekén és az állatokén. Éppen most érkeztünk el egy fordulóponthoz, és ha nem vagyunk óvatosak, a különböző manipulációk, legyenek azok genetikaiak, politikaiak vagy pszichológiaiak, félelmetes, de még nem eléggé rettegett eredményekkel járhatnak.

45

Csak a szellem erejére támaszkodhatunk ahhoz, hogy legyőzzük az e témában jelenleg megfigyelhető maradiságot, és semmit – még ha a leghalványabb reményt jelenti is – sem szabad elhanyagolnunk, ha meg akarjuk kímélni a következő nemzedékeket a haszontalan szenvedésektől, amelyek az intézményes hazugságokkal szembeni hányaveti hozzáállásunknak köszönhetőek. A 20. század során a tudomány elképesztő technikai fejlődésen ment keresztül, korábban elképzelhetetlen kényelmet biztosítva számunkra, ugyanakkor olyan szintén felfoghatatlan pusztító eszközöket és hatalmat is rendelkezésünkre bocsátott, amelyet a tudomány már nem képes ellenőrzés alatt tartani, és az emberiség jelen pillanatban azt kockáztatja, hogy kiírtja saját magát. Korunkban, amikor ez a tudomány mindenhatóként uralkodik, és létünket kormányozza, azt várjuk a „tudományos döntéshozóktól”, – akik gyakran csak technokraták –, hogy határozzák meg, mi a jó, és mi a rossz, mi az élet, és mi a halál, és lépjenek a vallás és a filozófia helyébe. Márpedig ha igaz, hogy társadalmunk távolról sem jól értesült, maguk a tudósok sem azok minden tekintetben. Egyrészt azért is, mert gyakran nem ismerik azokat a dolgokat, amelyek nem tartoznak szűk kutatási területükhöz, másrészt pedig azért, mert még továbbra sem rendelkeznek, különösen e területen, globális szemlélettel a valóságról. Ahogy a tudomány halad előre és egyre specializáltabbá válik, úgy egyre inkább jellemzővé válik, hogy a kutatók kizárólag kutatási területükön dolgoznak, ami akadályozza a tudomány általános fejlődését. Tudósaink nagy része már nem képes globális értékítéletet alkotni, figyelembe venni minden tényezőt, mivel azok többsége elkerüli a figyelmét. Amint azt Roland Conte, a Nagy higított oldatok elmélete című munka egyik szerzője az allopátia12 kapcsán megfigyelte: az „a beteget egy szűrőn keresztül nézi, és megállapítja, hogy az egyén a lyukaknak megfelelő képek sorozatából áll, anélkül, hogy látná az egyes képek közötti kapcsolatokat”. A tudomány ugyanígy működik. A tudósok, mivel a lehető legnagyobb mértékben szakosodtak, már nem képesek ellenőrizni, sőt megismerni sem szakterületük teljes tudásanyagát. Egyébként ők maguk is rabszolgái ennek a technikai, bürokratikus és vak hatalomnak, amely képes dönteni egy jól meghatározott kutatási terület életéről vagy haláláról. Az elzárkózás nemcsak a tudományterületek között létezik, hanem mindegyiken belül is. Amint azt egyszer egy biológus barátunk elmondta nekünk: „nem csak az a baj, hogy nem mindig értesülök a fizika új eredményeiről, de gyakran még azt sem tudom, mi folyik az enyémmel szomszédos biológiai laboratóriumban”. Így aztán a mai tudomány egyre inkább elzárkózottabbá válik, és a rendszert irányító értelmiség képtelen az új eredményeket integrálni, amikor azok meghaladják felfogóképességét és szervezeti kereteit. A helyzet olyannyira változatlan, hogy a közalapok inkább az olyan kutatásokat részesítik előnyben, amelyek nem borítják fel nagyon a közmegegyezést, pedig a tudomány sajátja éppen az kellene legyen, hogy újra és újra vizsgálat alá vegye a korábbi nézeteket. Ráadásul a mai tudomány a kormányok, a befektetők, ipari vállalatok szolgálatában áll, és ez a függőség meghamisítja az objektivitás és az emberiesség fogalmát, amelyeknek együtt kellene járniuk a kutatásokkal, hogy átadják helyüket a politikának, a haszonnak és a tőzsdei árfolyamoknak. És ez a haszon, amely az emberi lényt árucikké változtatja, amely szükség szerint megvásárolható vagy eldobható, megmagyarázza, miért nem csökken a tudomány és az etika közötti távolság. Egyes tudósok pedig hajlandóak palástolni a világ ilyen-olyan „tökéletlenségeit”. Nem ismerik el többé korlátaikat, úgy döntöttek, Isten helyére lépnek. 12

Az allopátia kifejezés a homeopátia ellentéte, amely Samuel Christian Friedrich Hahnemanntól (1755-1843) származik. Az allopátia a 19. században a „hagyományos” gyógymódok megjelölése volt, Hahnemann felfogásában a betegség ellentétes eszközzel történő gyógyítását jelentette, míg a homepátia, az azonos eszközzel, vagyis a test saját erőforrásainak igénybevételével, egyensúlyának helyreállításával igyekezett a betegségeket gyógyítani. – A fordító megjegyzése.

46

A Le Monde diplomatique 1996 augusztusi száma közölte Denis Duclos szociológus, a CNRS egyik kutatási igazgatója cikkét az alábbi címmel: „Önfogyasztás, a századvég nagy fenyegetése”. A kutató e cikkében azt fejtegette, hogy rendszerünk fő jellemzője az, hogy „önmagát eszi meg”, mivel egyre inkább arra kényszeríti a társadalmakat, hogy magukat falják fel. A vállalatok egymás után olvadnak egybe, a piacok egymást falják fel, a szindikátusok olyannyira megfogyatkoznak, hogy maguk kérik a munkamegosztást. A polgárok pedig a maguk részéről az általánossá váló szennyezés és a tragikus járványok formájában viselik ennek az esztelen körforgásnak a következményeit, amely a profit régi törvényének utolsó állomása. Napjainkban az ipari lobbik markában levő politikai vezetők a legkevésbé sem törődnek döntéseik többé-kevésbé hosszú távú következményeivel, és a jelen gazdasági előnyei arra sarkallják őket, hogy feláldozzák az embert a haszon oltárán. Ennek ellenére, a sorozatos botrányok kipattanásának dacára, a polgárok többsége továbbra sem ébred tudatára saját fontosságának, és jellemző módon el is felejtik azokat, amint valamilyen új érdek körvonalazódik a látóhatáron. Egyébként még azt sem hajlandók elfogadni, ők a tétje egy olyan harcnak, amelyben a kerge-marhakór vagy a fertőzött vér körüli botrányok13 csak apróságok. Hányszor neveztek minket „anarchistának” azzal az ürüggyel, hogy vitathatatlan, de a média által elkendőzött igazságokat leplezünk le! A helyzet összefoglalásaként elmondhatjuk, a Föld kincseinek végső kiaknázása és azok a csekély javak, amelyek még megmaradtak, súlyos veszélyt jelentenek számunkra, hiszen az élet csupán anyagi és mérhető jellegű dolgokra korlátozódik. E tudomány oly meghatározó technikai eredményei szüntelenül új szükségleteket teremtenek egy olyan ipari spirál alapján, amelynek nem urai a kutatók, és amely a fogyasztókat szükségleteiknél, és főleg lehetőségeiknél jóval messzebbre hajtják. Homérosz ezt így fogalmazta meg: „az isteneknek, akárcsak az embereknek határokat szabtak, amelyek magától értetődően és rendszeresen korlátozta hatalmukat.” Mindig is lehetséges volt e határokat átlépni, de ez azzal a kockázattal fenyegetett, hogy rögtön egy sor ellenhatás keletkezik. A szerint a maroknyi felelős – de nem vétkes ember – szerint, akik egy nap elítéltetnek, minden jelenlegi botrány a végzetből fakad. A legutóbbi világháború óta találkoztunk már ezzel a „felelős de nem vétkes” fajtával, amelyre a tudományos és politikai hatalmasságok hivatkoznak. A legtöbb náci gyilkos maga is arra hivatkozott, hogy parancsoknak engedelmeskedett, amelyeket félelmükben nem vitattak vagy értelmeztek. „Nem tudták” – állították a legtöbben, pedig nem kellene a nem-tudást felhánytorgatni, amikor a felelősség szintjén egyre magasabbra jutunk. Mindenesetre „liberálisnak” mondott társadalmunk úgy épül fel, hogy minél magasabban járunk a hierarchiában, annál nagyobb a felelősségünk, és annál kevésbé válunk elítélhetővé, amint azt a legutóbbi botrányok mindegyike megerősíti. Így vettük ellenkezés nélkül tudomásul a felelős kutatók esetében hozott határozatot az eljárások botrányos beszüntetéséről a fertőzött vér ügyében. Egyedül az áldozatokat járta át a borzalom. De hát mit számít néhány ezer ember egy ország gazdasági mérlegében? Jól mondta Martin Luther King: „Ne felejtsétek el, hogy mindaz, amit Hitler Németországban véghezvitt, teljesen törvényes volt.” Franciaországban minden vétkest felmentettek, mert a törvényes keretek között maradt. Mindazonáltal azok, akik kivételesen jövedelmező hivatalokat töltenek be, felelősségük okán 13

A szerző itt utal a Franciaországban 1991-ben Anne-Marie Casteret cikke nyomán, Kínában 1996-ban dr. Gao Yao-jie bejelentése nyomán kirobbant botrányra, amely szerint Franciaországban 1984-1985 folyamán, Kínában pedig az 1990-es években folyamatosan használtak fel, adtak betegeknek AIDS-vírussal fertőzött vérkészítményeket vér transzfúzió során. Vö.: Casteret, Anne-Marie: L'affaire du sang. Éditions La Découverte, 1992.

47

szükségszerűen vétkesek, mivel vagy nem rendelkeznek a megfelelő képesítéssel, vagy, mert képtelenek magukat hozzáértő, tapasztalt, feddhetetlen tudósokkal körülvenni. Michael Random, író és filozófus, úgy véli, hogy „ma két tudomány létezik, amelyeknek szerencsére semmi közük egymáshoz, egy rész-szemléletű és tudat nélküli tudomány, és egy holisztikus14 tudomány, amely összekapcsolja a valóst a tudattal. Valószínűleg e második tudomány az, amely új értelmet ad jelenünknek és jövőnknek. Ez a tudomány olyan, hogy megérzi a gáz szagát a szobában, és még idejében kinyitja az ablakot. A már idézett Jacqueline Bousquet nyílt levelet írt az életünk feltételeit megszabó „döntéshozókhoz” és tudományos tanácsadóikhoz: „Csupán az önkéntes vakok hunynak szemet a felett, hogy nem lábalunk ki a válságból, ha nem vizsgáljuk felül kérlelhetetlenül önző és embertelen szokásainkat. Önök, akik minket kormányoznak, ne gondolják, hogy kivonhatják magukat toldozott-foldozott intézkedésekkel, azt hajtogatva maguk előtt, hogy rég nem lesznek ebben a beosztásban, amikor a helyzet elviselhetetlen lesz. Már itt van! Hozzanak végre működőképes döntéseket és főleg, cseréljék le tanácsadóikat, nekik az önökénél is nagyobb felelősségük abban, ami közeleg. Ezzel a közjó érdekében cselekednek, és talán megálljt parancsolhatnak annak az őrült gépezetnek, amely a rendszer végét jelzi.” Mi csak megerősíthetjük e gondolatokat, hiszen ahelyett, hogy mindent az egyén jogaira és igényeire alapoznánk, sürgősen rá kell ébrednünk saját szerepünkre, amelyet egy nagy Egész részeként kell eljátszanunk, amely az egész emberiség és az egész bolygó fejlődését reprezentálja, egy olyan fejlődését, amely valós értelmet ad létezésünknek. Sajnálatos módon az egyén védelmének örve alatt, a társadalom nevében, amelynek fizetnie kellene érte, az Állam a polgár helyére lép, és olyan döntéseket hoz, amelyekkel ez utóbbi nem mindig azonosul, de amelyeket soha nem vitat. Mégsem szabad szem elől tévesztenünk, hogy vezetőink megszállottan ügyködnek azon, hogy az egyén szabadságát gazdasági adatokká változtassák, ami arra sarkallja őket, hogy belemenjenek a lobbik játékába, és ártsanak a Földnek. Túlélésünk kérdése felkiáltójelként magasodik elénk, mivel egy olyan bolygó-test sejtecskéi vagyunk, amelyet pusztulás fenyeget. Flavio négy évesen azt mondta: „Minden világ Isten egy része. De Isten is jelen van a térben. Isten maga a minden, minden, ami létezik; minden, ami megérinthető, és minden, ami nem érinthető meg, minden, ami látható, és minden, ami nem látható. Isten nem hal meg soha, de ahhoz, hogy éljünk, egy Istenből származó darabnak kell lennünk. Nekem úgy tűnik, én egy olyan darab vagyok, amely Isten szívéből származik. A szív egy beszédmód, hiszen Istennek nincsen teste”.

14

A holisztikus egészre, teljességre törekvőt jelent szemben a szövegben is szereplő redukcionista, azaz részszemlélettel. – A fordító megjegyzése.

48

TANULT KURUZSLÓK VAGYUNK „Ahol a pénz van, ott van minden érték mértéke, soha nem lesz lehetséges igazságos és jóléti politikát csinálni.” MORUS Tamás (Anglia főkancellárja VIII. Henrik idején) Nem annyira a tudomány bűncselekményeitől kell tartanunk, hiszen minden lelkiismeretes tudós folytonosan etikai kérdéseket tesz fel magának, hanem inkább a tudomány leple alatt a politika által elkövette bűncselekményektől, mivel a sorsunkat meghatározó csúcstechnológia olyan eszköz, amely törvényessé teszi bolygónk kiszipolyozását. Számos közlemény felhívja a figyelmet e károkra, de ha ezeket mind külön-külön kezeljük, akkor azok senkit sem rettentenek el. Fontos tehát általános állapotfelmérést készítenünk abból a célból, hogy szembesüljünk azzal, hogy az utóbbi évtizedekben a helyzet mennyire súlyossá vált, illetve azzal, hogy mennyire rendkívüli. A GENETIKA „ZSENIALITÁSA” Manapság a biológusok, annak ellenére, hogy még abban sem tudtak megegyezni, hogyan is kezdődik és végződik az élet, azon fáradoznak, hogy módosítsák az emberi génállományt, ajtót nyitva ezzel a legvadabb örültség előtt, amely borzalmas katasztrófákhoz vezethet. Vajon milyen eredménnyel jár majd az emberiségre nézve a génbeültetés, amely már mind a növények, mind az állatok esetében egyre elterjedtebb, hogy az idegen gének emberekbe ültetéséről már ne is beszéljünk? Ami saját fajunkat illeti, a génterápia nagymértékű elterjedésével nemcsak az alany genetikai állományát módosítjuk, hanem leszármazottai génállományát is, ezáltal „megjavítva” a fajt, sőt egyes amerikai és japán kutatók mindent megtesznek azért, hogy az általuk felfedezett géneket szabadalmaztassák. Ez az eugenetikai15 lehetőség rettenetes következmények kialakulásával fenyeget. Közel járunk egyes nácik, mind például dr. Mengele kísérleteihez. Ezt a gyakorlatot az európai konvenció jelenleg tiltja, mégis néhány közlemény alapján egyes tudósoknál kitapintható az emberi faj tökéletesítése iránti aggasztó vágy. Az ember, Isten helyére akarván lépni, nem ismer többé korlátokat, és ez ettől kezdve különböző visszaélésekre ad okot. Vezetőink is cinkostársak ebben, hiszen 1999-ben a tudományos kutatásokért felelős miniszter támogatta a génszerkezeti vizsgálatokat, a Gazdasági- és Pénzügyminisztérium vezetője pedig hatalmas pénzügyi támogatás megadását szorgalmazta a France-Biotech részére abból a célból, hogy fejlesszék ezeket az „innovatív technikákat”. Franciaország azonban még – Istennek hála – kezdő ebben a nemzetközi versenyben, míg az angol és különösen az amerikai kormányok nagyon sokat áldoztak a géntechnikára mind az orvosi kezelések, mind az agrár-élelmiszeripar területén. A növényekkel végzett géntechnológiai manipulációk többsége arra irányul, hogy e növényeket ellenállóbakká tegyék a rovarokkal és a gyomírtószerekkel szemben. Tudni kell azonban, hogy egy idegen faj génjének beültetése valamely növénybe módosítja e növény belső egyensúlyát, és olyan új méreganyagok és allergének kiválasztódásához vezethet, amelyek még nem ismert betegségeket okozhatnak. Így például az agrokémiában világelső 15

Eugenetika, vagy eugenia, azaz fajegészségtan, amely az ember öröklődő betegségeivel, annak kiküszöbölésével foglalkozó „tudomány”. – A fordító megjegyzése.

49

Monsanto cég több ezer tonna olyan szóját exportál Európába, amely képes ellenállni a legpusztítóbb gyomírtószereknek is. Ez az ipari termék, a normális szójával összekeverve, mindenféle hivatalos jelzés nélkül, szerepel számos lecitin alapú élelmiszer összetevői között. A Monsanto cég, amely rendkívül sajnálatos módon az agrár-élelmiszeripar területén is felbukkant, igencsak tapasztalt a tömegpusztítás területén, hisz ez az a cég, amely piacra dobta a hírhedt Agent Orange-t16, a vietnámi háború idején alkalmazott rettenetes fegyvert. E téma kapcsán a legújabb kutatások bizonyították, hogy ez a dioxin ma veszélyes mennyiségben van jelen a vietnámi élelmiszerekben, jóllehet használatát több mint harminc éve betiltották. Több millió ember lett kitéve ennek a mérgező anyagnak, ennek ellenére az Egyesült Államok „még ma sem végzett másodlagos hatásainak vizsgálatával”. Értelemszerűen kevés az esélye annak, hogy a vizsgálati eredmények valaha is hozzáférhetővé válnak. A génkezelt növények kereskedelme tulajdonképpen az egész világon elterjedt. Kínában mindenfajta ellenőrzés nélkül hatalmas területeken termelnek olyan gabonaféléket, zöldségeket és dohányt, amelyek ellenállnak bizonyos vírusoknak. A legnépszerűbb a repce, a génkezelési kísérletek egyharmadát világszerte egyedül csak ezzel a növénnyel kapcsolatban végzik el. Fogyasztása Európában továbbra is tiltott, de 1996. február 15-e óta legálisan lehet termeszteni. Olyan engedmény ez, amely nyilvánvalóan igyekszik elkendőzni a kereskedelmi forgalomba hozatal tervét. A repce e fajtája azzal a veszéllyel jár, hogy kereszteződve más, vele egy családba tartozó növényekkel, olyan hibrid keletkezik, amely magában hordozza a bizonyos gyomírtókkal szembeni ellenállási képességet. A manipulált növények többszörös kereszteződésével szembetűnővé válna a genetikai állomány instabilitása, illetve a mesterséges úton előállított fehérjék módosulása is. A géntechnika a DNS-sel dolgozik, tág teret hagyva a véletlennek, és éppen ezért teljesen természetes, hogy gyakran előre nem látható láncreakciókhoz vezet. A genetikusok továbbra sem képesek előre látni a manipulációkkal együtt járó veszélyeket, és sokan vannak olyanok közöttük, akik bátran kijelentik, hogy ha veszély támadna, mindenképp „marad idő arra, hogy a terméket kivonjuk a forgalomból”. Márpedig a genetikai kód összetettsége miatt, már most lehetetlen előre megmondani egy új gén beültetésének hatásait még egy olyan egyszerű szervezet esetében is, mint amilyen egy baktérium; a probléma bonyolultabb szervezet esetében pedig még összetettebb. A mérgező hatások a faj minden későbbi nemzedékébe átörökítődnek, ami beláthatatlanul súlyosabb, mint egy egyszerű kémiai szennyeződés, hiszen senki nem képes határt szabni e területen. A génkezelt növényi kultúrák mutáns növények elterjedéséhez vezethetnek, anélkül, hogy képesek lennénk előre látni a környezetre gyakorolt hatásaikat. Bárhogy is van, tudjuk, hogy ezek a mutációk a mezőgazdaság számára szükséges beporzást fenyegetik. Ráadásul azoknak a növényeknek a sokasodása, amelyek önmagukban ellenállnak a rovaroknak, olyan mutáns rovarok megjelenéséhez vezethetnek, amelyek sokkalta ellenállóbbak mindenféle növényvédő szernek, és elterjedésük veszélyt jelentene az ökológia rendszerek számára. A nemzetközi Élelmezési és Mezőgazdasági Szervezet (Food and Agriculture Organization, FAO) rámutat arra, hogy a növények genetikai manipulációja miatt gyors ütemben tűnnek el értékes természeti kincsek. Egyesek, azért, hogy minket megnyugtassanak, nem átallnak azt állítani, hogy a növények keresztezése mindig is létezett, de a hibridek előállítása egy-egy fajon beül történt. Manapság a végletesen mechanikus, redukcionista és anyagelvű molekuláris biológia úgy tartja, hogy „a DNS egy kirakójáték” – árulta el Jean-Marie Pelt professzor. 16

Az Agent Orange néven elhíresült szer tulajdonképpen egy dioxinokkal – a szervezet immunrendszerét romboló anyagokkal – szennyezett „gyomírtószer”, amelyet az amerikai hadsereg alkalmazott nagy tömegben a vietnámi háború idején a dzsungel kiirtására. Nevét a szállítóhordók narancssárga színéről kapta. – A fordító megjegyzése.

50

Nyilvánvaló, hogy mint mindig, e készítményeknek a hatásai csak jó néhány év múlva lesznek láthatóak. Kísérleti nyulak vagyunk tehát egy oly vizsgálatban, amely az egész bolygóra kihat, és amelynek senki, még a leginkább érintett tudósok sem látják előre hosszú távú hatásait. Mindez az emberiség táplálásának minden mást maga mögé utasító szükségessége miatt történik így, és a hagyományos fajok helyettesítésével, e módszerek eredménye az lesz, hogy a ma még alulfejlett országok sokkal inkább függenek majd az iparosodott országoktól. A nagy biotechnológiai vállalatok, amelyek ezeket az új növényeket piacra dobták, jelentik majd a világpiac feletti teljes körű ellenőrzés biztosítékait. Így azután a helyzet sokkalta rosszabb lesz annál, mint amin állítólag javítottak, és több millió ember fog éhen halni. Újfent megállapíthatjuk, hogy bármit bebeszélhetnek nekünk az emberiesség ürügyén, és az egyetlen igazság az, hogy mindezek a manipulációk alapvetően annak a néhány ipari érdekközösségnek hajtanak hasznot, akik arról álmodoznak, hogy a világ urai lesznek! Sajnálatos módon jó úton haladnak e felé, hiszen az intenzív mezőgazdaságban, amely hibrid magokat használ, az elvetett mag termése nem mindig képes arra, hogy a következő évben reprodukálja önmagát. De a legnagyobb veszély az, hogy ezek a génkezelt növények elárasztják természetes környezetünket, és ami nagyon lehangoló, tönkreteszik a növényi közösségeket, amelynek éppen ezért beláthatatlan következményei lesznek. Elképzelhető, hogy félelmetes lények jelennek majd meg a természetben, jelesül különösen agresszív állatok vagy rovarok. Jelenleg még nem megengedett a genetikailag manuipulált állatok bevonása a táplálékláncba, de egyre szaporodnak az állattenyésztés „jobbítására” irányuló kutatások, ami még inkább azzal a veszéllyel járhat, hogy a génkezelt állatok elterjednek a természetben, anélkül, hogy meg tudnánk gátolni ezt a folyamatot. Ugyanez a helyzet a génkezelt halakkal is, amelyek vészesen elszaporodhatnak a tengerekben a vad populációk rovására, mivel gyorsabban szaporodnak, mint a többiek, és bizonyos betegségekkel szemben ellenállóbbak. Jelenleg vannak olyan „kutatók”, akik egy olyan új technológiát fejlesztettek ki, amellyel az ember számára rákkeltő géneket lehet növényekbe és állatokba bejuttatni. E módszer révén, amelyet felfokozott változóképességnek (hipermutabilitás) neveznek, felgyorsíthatóak azok a mutációk, amelyek megjelenése normális esetben évezredeket venne igénybe. Vannak olyan kutatók, akik annak ellenére, hogy e területen dolgoznak, elborzadtak attól, milyen kockázatot jelenthet ez az emberiségre nézve. Vajon mi történne, ha egy veszélyes gén elszabadulna, és megfertőzné a táplálékláncot? Az amerikai Morphotek cég, amely ezt a technikát meghonosította, keveset törődik a rákos megbetegedésekkel, amelyek egyre gyakrabban jelentkeznek majd az emberek körében. A gének átviteléhez használt vírusok és baktériumok elvileg „fegyvertelenek”, ami azt jelenti, hogy kórokozó képességük semlegesítésre került. Jóllehet a mikrobiológusok állítják, hogy csekély esélye van annak, hogy újra működésbe lépjenek, nem kizárt, hogy a vivőanyag és egy természetes vírus más jellegű összekapcsolódása létrejöhet, és kórokozó vírus kifejlődéséhez vezethet. Lényegében mivel ezeket a vivőanyagokat a fajok közti génátvitelre használják, nagyon is képesek lehetnek áttörni a fajok közti határokat, és mivel az újjászerveződés lehetőségei végtelenek, igen jelentős a bennük rejlő veszély. Soha nem szabad szem elől tévesztenünk, hogy a „legrátermettebb kutatók” unos-untalan azt hajtogatták, hogy a BSE-kór17 „soha” nem lépi át a fajok közötti határvonalat! És mégis!

17

BSE azaz Bovine Spongiform Encephalopathy, először szarvasmarháknál tapasztalt szivacsos agyvelő pusztulás, ismertebb nevén kerge-marhakór. Utóbb juhokban, sőt a kilencvenes évek elején embereknél is kimutattak hasonló betegséget, előbbieknél scrapie, utóbbinál Creutzfeldt-Jakob-kór a neve. – A fordító megjegyzése.

51

Az új, ismeretlen eredetű vírusoknak köszönhető betegségek felbukkanása a legnagyobb óvatosságra kell, hogy intsen bennünket e téren, mivel az újjászerveződő és beültetett gének minden élő szervezetet megfertőzhetnek. Ráadásul a szélsőséges szervezetek és fegyveres csoportok – amely száma, úgy tűnik, egyre növekszik – valószínűleg képesek pénzt fektetni különleges berendezésekbe, hogy nyersanyagot szerezzenek biológiai fegyverek gyártásához. „A növényeket Isten teremtette, az embernek pedig nincs joga megváltoztatni őket, hiszen akkor önmagát is megváltoztatná” – hangsúlyozza a tizenegy éves Nicolas, aki ha felnő „«igazi» gazdálkodó akar lenni, aki tiszteletben tartja a természetet és az évszakok ritmusát”.

BETEGSÉG EGÉSZSÉG HELYETT Ami az egészséget illeti, a helyzet aligha rózsásabb. „A járványok legrosszabbikának előszobájában vagyunk” – nyilatkozta Anne Platt, a World Watch Institute egy igen borúlátó jelentésének szerzője, aki jelezte, hogy a fertőző betegségek nem hogy eltűntek volna, ahogy azt több mint harminc éve jósolták, hanem jelentősen megnövekedett az e betegségeknek köszönhető halandóság és betegesség. És mindez nem csak a harmadik világ országait érinti, jóllehet, ők állnak az első helyen. „Az emberek mindent megtesznek azért, hogy betegek legyenek és azok is maradjanak, helytelenül táplálkoznak, helytelen életmódot folytatnak, helytelenül gondolkodnak” – állapítja meg a tizenöt éves Émilie. Kora gyermekkorától fogva visszautasítja a gyógyszereket, és állítja, hogy magától is meg tud gyógyulni. Szülei sohasem befolyásolták viselkedését, ő volt az, aki lebeszélte őket arról, hogy a klasszikus gyógymódokkal kezeltessék magukat. „Jól tudjátok, hogy minél több gyógyszert vesztek be, annál betegebbek lesztek” – mondja gyakran a kislány. A húsz éve ismeretlen Ebola vírus 1995-ben bukkant fel Zairében, a vérzéses láz halálozási rátája mintegy 80%-os volt. A természetes vírusgazda kilétét még ma is rejtély övezi. Hantavírus18 fertőzéseket észleltek az Egyesült Államok több mint 20 államában valamint Kanadában, Argentínában, Brazíliában és Paraguay-ban, mely eleinte a tüdőt támadó fajtájú fertőzés volt, több mint 50%-os halálozási aránnyal. 2003 telén új betegség jelent meg, a SARS19, amely állítólag egy újfajta coronavírus. Mindennek leginkább az lett az eredménye, hogy bárki bármit mondhatott erről az új fertőzésről, míg végül az a feltételezés alakult ki, hogy valószínűleg állatok útján terjed, megint áthágva ezzel a fajokat elválasztó határvonalat. Az olyan újabb szervezetek, mint a bélféreg (Cryptosporodium), vagy az olyan újfajta baktériumok, mint az Escherichia coli20 élelmiszerekkel és vízzel terjedő fertőző járványokat okoznak, mind a fejlett, mind a fejletlen országokban. A nemi betegségek száma is emelkedőben van, valamint a maláriáé, pedig 1950-ben már majdnem sikerült kiirtani. A világnépesség negyven százaléka érintett, és évente egymillió afrikai gyermek hal meg. Nemcsak a maláriaszúnyog állt ellen a DDT-nek, de új malária esetek jelentkeztek a rovarirtó szerek nagy kiterjedésű alkalmazási területein is. Márpedig 18

A hantavírus rágcsálók vizeletével, ürülékével terjedhet át emberre, egyik alfaja a hantavírus pulmonáris szindróma, amely a tüdőt támadja meg. Ez utóbbit 1993-ban az Egyesült Államokban diagnosztizálták először. – A fordító megjegyzése. 19 Severe Acute Respiratory Syndrome (súlyos acut resporatoricus syndroma), ismertebb nevén atipusos tüdőgyulladás, amely 2003 telén jelentkezett Kínában, és amelynek vizsgálata során felmerült, hogy különböző coronavirusok génkombinációja útján jött létre ez a nagyon fertőző vírus. – A fordító megjegyzése. 20 A cryptosporodium, bélféreg, amely az emberekben és emlősökben megtelepedő cryptosporodium parvum vírus hatására alakul ki, általában néhány napig tartó heves hasmenés jellemzi. Az Escherichia coli a bélbaktériumok közül az egyik legismertebb. – A fordító megjegyzése.

52

azokon a területeken, ahol a rovarirtó szereket alkalmazták, elpusztultak azok a rovarok, amelyek nélkülözhetetlenek az ökológiai egyensúly fennmaradásához. Az a cél, amelyet az Egészségügyi Világszervezet (WHO) 1978-ben kitűzött, vagyis „az egészség biztosítását mindenki számára mától 2000-ig” az utópia szintjére süllyedt vissza, Joshua Lederberg, a New York-i Rockefeller Egyetem Nobel-díjas kutatója pedig, amiatt aggódik, mert „drámaian növekszik az antibiotikumokkal szembeni ellenálló képesség”. „Egy világméretű válság közepén vagyunk a fertőző betegségeknek köszönhetően. Egyetlen ország sincs igazán biztonságban, egyik sem térhet ki a fenyegetés elől” – jelentette ki dr. Hiroshi Nakajima a WHO főigazgatója Genfben a 49. Egészségügyi Világkonferencia nyitóülésén. Valószínűleg több százmillió ember van kitéve fenyegetésnek világszerte, és a fertőző betegségek, amelyek egyre komolyabb gondokat okoznak a harmadik világban, feltehetően a bolygó egészét elborítják. A retrovírusok21 legalább annyira veszélyesek ránk nézve, mint a fertőző betegségek. A fertőző retrovírusok közül a HIV vezeti a listát. Ezzel kapcsolatban Luc Montagnier professzor a Le Quotidien du médecin 1998. december 22-i számában hangsúlyozta, hogy „a retrovírusok képessé váltak arra, hogy horizontálisan átöröklődjenek, egyik személyről a másikra, és arra, hogy beépüljenek a szervezet génjeibe”. Vagyis, abban a kíméletlen háborúban, amelyet a vírusokkal és retrovírusokkal szemben folytatunk, minden nap szembesülünk azzal, hogy képesek immár védekezni, alkalmazkodni, megváltozni, és egyre inkább ellenállnak a mi mindenható kémiai tudományunknak. Petrov professzor más területen kongatja meg a vészharangot, az immunhiányosság növekedésére hívja fel a figyelmet. Más megfogalmazásban egyre gyengébbnek mutatkozik a szervezet természetes ellenálló képessége a mikrobák támadásával szemben. Az immunhiányosság legalább olyan mértékben növekszik, mint ahogy „a veszélyes övezetek is egyre inkább terjednek”. Majd pontosabban is megfogalmazza: „két lehetőség közül választhat az emberiség: vagy elősegíti az alapvető immunológiai kutatásokat, hogy a lehető leghamarabb legyőzze az immunhiányosságot és az allergiás megbetegedéseket, vagy pedig passzívan és tehetetlenül végignézi, ahogy a zavar az egész bolygó lakosságát elborítja”. A zavar fogalma alatt említi meg Petrov professzor a vírusok és baktériumok támadásait, az allergiás, a rákos, a paraziták okoztak megbetegedéseket, a bélbetegségeket és magától értetődő módón az AIDS-t is. Ezzel kapcsolatban megjegyezzük, hogy a legfrissebb közlések szerint a HIV vírussal fertőzött betegek 20-30%-át olyan vírusok fertőzték meg, amelyek ellenállnak a proteázokat gátló anyagoknak, és a harmadik kezelés végeztével a vírusállomány gyorsan növekszik a HIV vírus újbóli intenzív elszaporodásával egyetemben. Eltitkolják előttünk, hogy a javasolt kezeléssel szembeni ellenállás aggasztóan emelkedik, ami a járvány kiújulásával fenyeget.

A RÁK Korunkban a rák az egyik legnagyobb fenyegetés, amely egészségünkre leselkedik, évente 270000 embert érint ez a betegség. Élete során két francia férfi közül egy és három francia nő közül egy szembesül a rákkal. Azt hajtogatják nekünk, hogy ez az elképesztő növekedés az élettartam növekedésének köszönhető, mivel régebben az ember még azelőtt meghalt, hogy e rák jelentkezett volna, de ez hamis beállítás. Egy a Le Quotidien du médecin 1983 decemberi különszámában közzétett tanulmány szerint a valóságban az 1981. évi teljes franciaországi halálozási szám 35.7 % - a volt köszönhető a ráknak a huszonöt és hatvannégy év közötti korosztályban, az ezen kívül 21

A retrovírus olyan vírus, amely képes más sejt genomjába – az örökítő állomány teljessége, DNS-ben kódolva – bejuttatni saját, RNS segítségével lemásolt DNS-ét. – A fordító megjegyzése.

53

eső korban az arány csökkent. Egy másik 1991-es CREDES22 tanulmány azt mutatja, hogy a halálozási arány húsz év leforgása alatt 137%-kal nőtt a fiatalok körében, míg ez az arány csak 65%-kal nőtt az idősebbek esetében. Ezek a híradások világosan bizonyítják, hogy a rákbetegségek riasztó növekedésének semmi köze sincs az idősebb populáció létszámának emelkedéséhez, és már megint mindenfélét bemagyaráznak nekünk a tudomány leple alatt. A tetejébe még azt is megállapították, hogy aggasztóan emelkedik az agydaganatos megbetegedések száma a tizenöt év alatti korosztályban, de ez a tény csak egyike az újdonságoknak. A média azt is eltitkolta, hogy a leukémia 16%-kal emelkedett a 0-24 év közötti fiatalok körében, valamint azt is, hogy bizonyos rákfajták az utóbbi húsz évben robbanásszerűen terjednek ugyanezen korosztály esetében. A nyirokcsomó-daganat 57%-kal, az agydaganat 83%-kal, a belső elválasztású mirigy daganat 165%-kal, a lágy szöveteket érintő daganatok 536%-kal, sőt, a máj- és epevezeték daganatok száma 2200%-kal emelkedett. A rák emberemlékezet óta soha ennyire nem fenyegette a fiatalokat. Miért? Megkérdezhetjük magunktól, amennyiben a közhatalom felteszi magának a kérdés, abban a reményben, hogy igazi választ kap. Ám, amint azt a biológus Jacques Benvénist egy 1996. május 22-i a Le Monde-ban megjelent cikkében megállapította, annak ellenére, hogy néhány kollégája már tudatára ébredt a problémának, „a többség teljesen felelőtlenül tovább ismétli a győzedelmes tudósi hitvallást, és tovább szajkózza, évtizedről évtizedre a szebb holnap ígéretét”. Néhány híres francia rákkutató, aki nem hódolt be a gyógyszerészeti laboratóriumoknak, nem habozott hangot adni kételyeinek a hagyományos gyógymódoktól várható gyógyulással kapcsolatban. Így például 1985. október 4-én G. Mathé professzor kijelentette a L’Expresse-ben, hogy „ha daganatom lenne, nem mennék el egy rákkezelő intézetbe”. Henri Joyeux professzor, montpellier-i rákkutató úgy tűnik, osztja ezt a véleményt: „a kemoterápiai kezelések 85%-a vitatható, sőt talán felesleges”. A sebész Lucien Israel professzor pedig a következőt jelentette ki: „a sebészet tehetetlenségét a rák gyógyításában jól példázza egy meglepő tény: a megoperáltak 20%-a helyi visszaesés, 80%-a távoli áttétek miatt hal meg”. (V.ö.: A rák ma.23) Ennek ellenére a hagyományos rákkutatók továbbra is ezeket a közöttük a legjobbak által lebecsült módszereket írják elő, és amikor a beteg meghal a terápia következtében, hivatalosan „gyógyultan” távoznak az élők sorából, és ez a lényeg. Évekkel ezelőtt a Villejuif-ben24 kezelt bentlakók az őrző falára azt írták: „a rák több embert éltet, mint amennyit megöl”, és ez a megállapítás még ma is időszerű. Meg kell-e várnunk a gyógyszeripar megdicsőülését, amely évente kétszáz milliárdnyi mesés bevételt szed be hála ennek a jövedelmező betegségnek? Ambícióikat világosan megmutatja, hogy a rák megszüntetése megfosztaná őket az aranytojást tojó tyúktól, és véget vetne elkeseredett harcuknak azokkal szemben, akik „másképp” gyógyítanak, azaz nem ősidők óta előírt, hanem természetes, és főleg hasznos módszerekkel. Hogyan is bízhatnánk egy ilyen maffiában? Samantha (tizennégy éves) a maga részéről egyáltalán nem bízik bennük. „Azok, akik azért ölnek, hogy pénzt keressenek, nagyot vétkeznek. Rettenetes körülmények közt kell újjászületniük, hogy bocsánatot nyerjenek bűneikért. Később harcba szállok ellenük, noha pacifista vagyok, mivel segíteni kell az emberiséget, és ezért vagyok a Földön.”

22

CREDES: Centre de Recherche, d'Étude et de Documentation en Économie de la Santé, magyarul az Egészségügyi Gazdaságtan Országos Kutatási és Dokumentációs Központja. – A fordító megjegyzése. 23 Eredetileg: Israel, Lucien: Le Cancer aujourd’hui. Grasset, 1976. – A fordító megjegyzése. 24 Villejuif, a Párizs déli határában működő Institut Gustave Roussy tekintélyes rákkutató és –kezelő intézetről van szó. – A fordító megjegyzése.

54

ÉLETKILÁTÁSAINK Állandóan arról beszélnek nekünk, hogy életkilátásaink javulnak, amely valószínűleg soha olyan kedvező nem volt, mint napjainkban. Ám ez a század egyik legnagyobb valótlansága, amely a számok manipulálásának az eredménye. Az átlagéletkor magasabb a higiéniának és a lakosság nagy része életkörülményeinek javulásának köszönhetően, illetve jelentősen csökkent a csecsemőkori és gyermekágyi gyermekhalandóság is. Az INSERM által a Közegészségügyi Főtanáccsal25 közösen 1992-ben elvégzett és 1996-ban közzé tett tanulmány mesteri módon mutatta be, hogy a halálozási arány az 1938 után született franciák esetében igen jelentős mértékben meghaladja a szomszédos országokét, például Svédországét, de még az Egyesült Királyságét, sőt Olaszországét is! Ezek a számok meglepőek lehetnek, hiszen az 1938 előtt születetteknél a helyzet fordított, a halandóság Franciaországban jóval alatta marad a szomszédos országokénál. Paradox módon ezt a tanulmányt, amely szinte eldugva jelent meg a Le Monde kiadványai között, sem a média, sem a közhatalom nem kommentálta. Vajon ez utóbbi hogyan magyarázná meg ezt az ellentétet, amely kétségessé teszi ellentmondást nem tűrő kijelentéseiket? Nemcsak arról van szó, hogy nem élünk olyan hosszú ideig, mint egykor, hanem arról is, hogy egyre betegebbek vagyunk, egyre jobban függünk az orvosi- és gyógyszeripartól. Hajdanán, amikor az ember még tiszteletreméltó kort ért meg, megőrizte ereje teljét mind fizikai, mind szellemi téren, mégpedig a gyógyszeripar drogjainak segítsége nélkül! Egyes „civilizálatlan” népek a miénknél jóval magasabba életkilátásokkal rendelkeznek, mindenfajta terápiás segítség nélkül. Így például a hunzák26, akik Pakisztán északi részén a Himalája hegyei között élnek, körülbelül százhúsz éves korig élnek, megőrizve látásukat, hallásukat és fogaikat, valamint teljesítőképességüket. Magától értetődő, hogy nagyon egyszerű életet élnek, és bár a higiénia nem túl elterjedt, mégis igen ellenállónak tűnnek a betegségekkel szemben, a rák pedig e nép számára ismeretlen. Ugyanez a helyzet az Andok bércei közt, a „Százévesek völgyében”, az egyenlítő közelében élő indiánokkal. 1994-ben a legidősebbikük egy nő volt, aki a keresztelői bizonyítvány tanúsága szerint 117 éves volt. A temető számos sírja is megerősíti e nép tagjainak magas életkorát. Ugyanilyen, a magas életkort mutató bizonyítékokat találunk a kaukázusi abházok, a japán Okinava-sziget lakói, az észak-indiai szikhek esetében. A mormonok között is találunk szép számmal tökéletes egészségnek örvendő igencsak idős embereket. A mi jelenlegi százéveseink, akiket szüntelenül emlékezetünkbe idéznek, általában olyan emberek, akik nem jártak orvoshoz, nem szedtek gyógyszereket, nem lettek beoltva, nem kezelték őket vegyszerekkel. A második világháború után született népességnek kevés esélye van ilyen hosszú életre, mivel a betegségre visszavezethető korai halálozási arány folyamatosan növekszik, mégpedig ugyanolyan gyorsan, ahogy az egészségügyi kiadások, amelyek biztosítják a gyógyszeripar hihetetlen bevételeit. 25

INSERM: Institut National de la Santé et de la Recherche Médicale, magyarul Országos Egészségügyi és Orvoskutatási Intézet. A Közegészségügyi Főtanács (Haut Comité de Santé public, HCSP) egy a Közegészségügyi Főtanácsnak (Conseil supérieur d’hygiène publique, CSHP) alárendelt stratégiai tanácsadó szervezet, amelynek feladata elsősorban az emberi egészséget fenyegető veszélyek vizsgálata, 2004 augusztusa óta tárcaközi egészségügyi tanácsadó szervezet. Mindkét tanács a francia Egészségügyi Ifjúsági és Sport Minisztérium (Ministère de la Santé, de la Jeunesse et des Sports) háttérintézménye. – A fordító megjegyzése. 26 A hunzák Kasmír területén, a Himalája hegyei között a róluk elnevezett hunzák völgyében élő mintegy 15 ezer fős nép, amely tagjainak hosszú életéről és nagy mennyiségű sárgabarack ligetéről ismert. Hosszú életük titka valószínűleg ásványi anyagokban hihetetlenül gazdag étrendjüknek és aktív életmódjuknak köszönhető. Az elzártan élő nép körében az ún. „civilizációs betegségek” (pl. rák, magas vérnyomás) ismeretlenek. – A fordító megjegyzése.

55

„Nem hiszem, hogy fejlődnénk, sőt, ellenkezőleg. És ez az, amiért tömegével érkezünk a Földre, hogy megpróbáljuk megmenteni lakóival együtt, persze azokkal, akik ezt akarják” – jelenti ki a hét éves Conrad. Egyébként meg rá kellene eszmélnünk az allergiás, az asztmatikus, az autista, a cukorbeteg, a rákos és a leukémiás betegek számának elrettentő mértékű emelkedésére, hogy megértsük, mennyire lecsökkent gyermekeink védekezőképessége. Ha a betegségek és a fertőzések az emberek körében továbbra is így növekednek, vajon nem fordulhat-e majd elő velünk, hogy ember-csordaként máglyára küldenek bennünket, nehogy megfertőzzük azokat, akik ellenállnak a betegségnek? Őrült világunkban ez amolyan születésszabályozási megoldás lenne, mint ahogy a kerge-marha kór is elért egy olyan pontig, amikor már ideiglenes enyhülést jelentett az európai állatállomány túltermelés szempontjából. Szerencsére egyre több ember eszmél rá, hogy nem a szarvasmarhák kergültek meg, hanem az emberek. A polgárok most már tudják, hogy a „politikai vezetők” többsége kevés dolgot irányít maga, hiszen azoknak az iparvállalatok túszai, akik propaganda hadjáratukat pénzelik. Vajon egy nap fel fogják-e tárni kapcsolatukat a pénzzel? Vajon a tudományos intézetek megszabadulnak-e egyszer minden gyámkodástól, hogy átültessék a gyakorlatba az általuk megkövetelt erkölcsöt? Ami az ipari kartelleket illeti, kevéssé valószínű, hogy erkölcsi megfontolások valaha is eljutnak a tudatukig, mivel hihetetlen ősszegeket sepernek be a közegészségügy rovására.

A VÍRUSOK RAKTÁROZÁSA Terrorizmustól zaklatott korunkban a média bakterológiai háború veszélyével riogatja az embereket, olyan „mind közül a legveszélyesebb” vírussal, amely himlőjárványt okozhat. De ez nem igaz. Több olyan vírus is van, amely sokkalta pusztítóbb és fertőzőbb, mint a himlő, mint például az Ebola, a Marburg vírus, vagy az anthrax, amelyeket több, mint harminc éve őrizgetnek Fort Detrick-ben, a híres maryland-i P4-es katonai laboratóriumban, ahol veszélyes „tudósok” mindenféle kísérleteket végeznek, hogy félelmetes kórokozókat hozzanak létre. Hogyan lehetséges az, hogy a „baráti hangú” média, amely ugrásra készen áll, hogy minket „tájékoztasson”, soha vagy csaknem soha nem mondta el azt, hogy a nyolcvanas években Franciaország és az Egyesült Államok hivatalosan szállított anthrax tenyészeteket Irakba, amelyet az irakiak elhelyeztek bombáikban és rakétáikban? Igaz persze, hogy akkor Irak a „barátjuk” volt. Több mint ötven éve használ fel az amerikai hadsereg emberi kísérleti alanyokat egyes anyagok tesztelésére, és a „nácizmus” sok ezer katonai áldozatának tiltakozása kellett ahhoz, hogy a Szenátus foglalkozzon az üggyel. „A biológia fegyverek olyan hatékonyak, hogy kedvező körülmények között annyi embert ölhetnek meg vele, mint a nukleáris fegyverek” – olvashatjuk az amerikai Technológia Minősítő Hivatal egyik jelentésében. Az Öböl-háború idején százötvenezer katonát oltottak be anthrax ellen, anélkül, hogy tudták volna, és nyolcezer másik kapott kísérleti oltóanyagot a botulizmus27ellen, amelyre az Amerikai Élelmiszer- és Gyógyszerügyi Hivatal (Food and Droug Administration) nem adott engedélyt, nem is beszélve más kísérleti oltásokról, mint a kolera, a búbópestis. A katonák közül többnél is patologikus tünetek alakultak ki, amelyeket összefoglalóan „Öböl-háború szindrómának” neveztek el.

27

A botulizmus a Clostridium botulinum baktérium által termelt méreganyag hatására kialakuló bénulásos tüneteket mutató betegség, amely kezelés hiányában a légzőszervek megbénulása miatt halált okozhat. – A fordító megjegyzése.

56

A katonák, sőt orvosaik is parancsot kaptak arra, hogy ne hozzák nyilvánosságra ezeket az oltásokat hadbírósági eljárás terhe mellett (V.ö.: az amerikai szenátusi vizsgálóbizottság 1994 decemberi jelentését a veteránokkal kapcsolatban). Már 1991-ben riadót fújtak az amerikai vérbankok, amelyek visszautasították minden olyan ember vérét, aki a megelőző tizenöt hónapban a Perzsa-öböl vidékén tartózkodott. Az érintettek száma az Egyesült Államokban elérte a hetvenezret, Nagy-Britanniában a négyezret. Kétezren haltak meg. E katonák gyermekei közül kétezer súlyosan sérült (kéz, vesék, szemek, pajzsmirigy hiánya) vagy komoly fogyatékosságokkal élő (törpeség, fél testre kiterjedő sorvadás, vízfejűség, Down-kór), nem számítva azokat, akik olyan súlyos károsodásokat szenvedtek, hogy nem élték túl azokat. Ezeknek a katonáknak a házastársai is különböző patologikus elváltozásokat mutattak. Ezek az oltóanyagok, a kromoszómákra gyakorolt visszafordíthatatlan hatásaikkal az emberi szervezet reprodukciós funkciójának szabálytalanná válását, esetleg pusztulását okozták. A katonák és orvosaik írtak az Egyesült Államok Védelmi Minisztériumának, hogy kikérjék anyagaikat. A fedőlap másolatát kapták meg és egy feljegyzést, amely szerint semmi mást nem lehet közhírré tenni. Ezzel a minisztérium egyre inkább átlépte a képmutatás fogalmának határát. Valójában ma már nagyon nehéz az igazság kiderítése, hiszen e katonák anyagának legnagyobb része eltűnt. Annak ellenére, hogy az anyagok papíron és mágneslemezen is megvoltak, mindnek egyszerre kelt lába mind Floridában, mind a marylandi Kémiai Védelmi Intézetben. Persze eltűntek a vérminták is! Ronald Blanck tábornoknak, az egészségügyi szolgálatok főfelügyelőjének „fogalma sem volt” arról, mi történhetett. „Az ilyen dolgok néha megesnek” – nem átallott ezt mondani egy televíziós interjúban. Vizsgálat indult és a Kongresszus megvonta a Védelmi Minisztériumtól a kutatás feletti ellenőrzést, de ettől a katonák még nem gyógyultak meg, és a gyermekeiknek is nehéz a túlélés. Ez a példa azt mutatja, hogy a „hatóságok” minden országban megvetik a polgárokat, és rettentő nagy butaságokat mondanak, anélkül, hogy a megtorlástól tartaniuk kellene. Angliában ugyanilyen hozzáállás figyelhető meg a felelősök részéről. Nicolas Soames hadügyminiszter szerint nem lehet „elfogadni azt, hogy létezne kapcsolat a katonák perzsaöböli szolgálata és betegségeik között”. Akár elfogadja, akár nem, ez a kapcsolat létezik, mindezek a fiatal katonák, akik jó formában voltak a sorozáskor, aligha betegednek meg mind egyszerre valami igen különleges „véletlen” folytán. A hatóságok tagadják ezeket a számokat, és állítják, hogy „a legjobb oltásokat adták az orvosok tanácsára” a hadsereg védelmének keretében. Vagyis mindenki egy másik ember parancsára cselekedett, és senki nem felelős. Minden nagyon jól megy tehát a világok legjobbikában, és ez a tizenhétezer katona bizonyára mind hazug, és csak kitalálták tüneteiket, gyermekeik fejlődési rendellenességeit. Ők már megfizették annak az árát, hogy egyetlen kormányban sem lehet megbízni, még kevésbé egyes magas rangú katonai vezetőben, akik kísérleti nyúlnak használják azokat, akiket védeniük kellene, utána pedig folyamatosan elutasítanak minden felelősséget az ügyben. Az általános taktikához hűen megelégszenek azzal, hogy tűzön vízen keresztül kitartva kétségbe vonják az ok és az okozat közötti kapcsolatokat, és azt kívánják az áldozatoktól, hogy bizonyítsák be a betegségük és a rájuk kényszerített kezelés között esetleg fennálló kapcsolatot, pedig éppen ő nekik kellene bizonyítaniuk a kezelés ártalmatlan voltát. Mindenesetre igazuk van abban, hogy nem zavartatják magukat, elvégre a törvények felett állnak, és nem átallottak ugyanezt megtenni az Irak elleni háború során, amelyben újabb fiatal katonák szenvedtek borzalmas sérüléseket, anélkül, hogy szolgálatuk megkezdése és egészségük hirtelen leromlása között bármiféle valós összefüggést ki lehetne mutatni. „Szeretetet kell adni a gonoszaknak, nem pedig gyűlöletet, különben visszaüt ránk” – jelenti ki az öt éves Julia.

57

A bakterológiai szennyezéssel kapcsolatban ne felejtsük el, hogy az angolok már 1942-ben kísérleteket folytattak a skóciai Gruinard szigeten, ahol egyfajta biológiai háború gyanánt juhokat oltottak be anthrax vírussal. A fertőtlenítés csak 1986-ban kezdődött meg, és ma, több mint hatvan évvel a „kísérlet” után, a sziget még mindig le van zárva. Ha így haladunk tovább, hamarosan előfordulhat, hogy a bolygónk fele tiltott övezetté válik. Így azután, annak ellenére, hogy 1993-ban százötven ország írt alá egyezményt a kémiai fegyverekről, a „bioterrorizmus” virágzik, a biológiai fegyverek népirtáshoz vezethetnek, ha éppen nem népszerűtlen háborúk megindításának indoklásához használják fel őket. „Mindenképpen ronda dolog háborúzni, még ha vannak is ellenségeink. Meg kell védeni magunkat, de nem fegyverekkel, nem úgy, hogy megölünk másokat” – jelenti ki határozottan a majd’ öt éves Antoine.

A BIOCHIPEK Néhány évvel ezelőtt egyes tudósok valószínűsítették, hogy egy napon képesek leszünk egy újszülött szervezetébe olyan mikrochipet beültetni, amely pontosan mutatja egészségi állapotát. Miközben ezek az emberek a lehető legkomolyabb előadták ezt az elképzelésüket, felvetődhetett bennünk az a kérdés, vajon tudatában vannak-e annak, hogy javaslatuk jelentősen meghaladja mindazt, amit Jevgenyij Zamjatyin a Mi-ben, Aldous Huxley a Szép új világ-ban George Orwell az 1984-ben28 elképzelt, illetve, amit más sci-fi írók megfogalmaztak. Márpedig egy ideje a valóság felülmúlja a képzeletet, hiszen már ültettek be ilyen chipet fiatal gyerekekbe, illetve idős, Alzheimer-kórban szenvedő emberek szervezetébe. Láthattuk például a France 3 tévécsatornán egy bejátszást, amelyben olyan család szerepelt, melynek tagjai abban a szerencsében részesültek, hogy kaptak egy-egy chipet, amelyet műholdról lehet követni, és amely lehetővé teszi számukra az orvosi felügyeletet anélkül, hogy ezzel külön foglalkozniuk kellene. Nem is rejtették el örömüket, amiatt, hogy részesültek az „orvostudomány előrehaladásából”. A chipeket korábban az állatorvosok már használták az egész földön állatok ezreinek azonosítására, de ez a megfigyelés eddig nem terjedt ki az emberi nemre. Vajon az ember is egy nap valamiféle termékké válik mindazzal együtt, amit e fogalom magában rejt? Dr. José Delgado, az elektromos agyi ingerlés élharcosa arra figyelmeztet bennünket, hogy „az agyhullám továbbító készülékekben rejlő egyik lehetőség az, hogy az emberek viselkedését úgy lehet befolyásolni, hogy engedelmeskedjenek a politikai rendszereknek”. Egy Rambonak nevezet chipet már felhasználtak arra, hogy a vietnámi veteránok adrenalin szintjét megnöveljék. Az új emberi Mikrochip mögött álló technológia elég egyszerű, már most arról beszélnek, mégpedig hivatalosan, hogy lehetséges olyan chip beültetése az ember kezébe, amely helyettesíti a hitelkártyát, a kulcsokat, sőt az útlevelet és a jogosítványt is. Ez nem kitaláció, olyan valóság, amelyet a sok tudatlan ember türelmetlenül vár. Szüleink korának tudományos-fantasztikus elképzelései valósággá váltak, hát akkor a mi korunké miért ne válna azzá?

28

Jevgenyij Zamjatyin (1884-1937) orosz, Aldous Huxley (1894-1963) angol-amerikai, George Orwell (eredeti nevén Eric Arthur Blair, 1903-1950) író. A társadalom feletti teljes ellenőrzést kiépítő és gyakorló totalitárius állam rémképét előrevetítő három alapmunkáról van szó. Mind Huxley (Szép új világ, 1931), mind Orwell (1984, 1948) alapvetően Zamjatyin 1920-1921-ben írt Mi című munkájából merített, amely magyarul 1990-ben jelent meg. – A fordító megjegyzése.

58

Sajnos kevés ember érzi úgy, hogy ezek a botrányok őt is érintik. Vajon hányan értenek egyet Milan Kunderával29, amikor azt írja: „modernek lenni annyi, mint saját sírásóink szövetségeseivé válni”? Egyedül az Indigók vagy azok, akik hozzájuk hasonlítanak – és számuk egyre nagyobb, több annál, mint amire általában gondolunk – akik olyan szintű tudattal rendelkeznek, amelynek birtokában képesek visszautasítani modern társadalmunk eme „vívmányait”.

29

Milan Kundera (1929-) cseh író, drámaíró, költő, aki baloldali lelkesedése ellenére az 1950-es években kritikával illette a személyi kultuszt. Nézetei miatt először 1950-ben, majd – miután 1956-ban ismét belépett a pártba – az 1968-as prágai tavaszban játszott szerepe miatt ismét kizárták a pártból. Ezután Franciaországba emigrált (1975), jelenleg is ott él. 1965-ben jelent meg első, a kommunista rendszert szatirikus eszközökkel kritizáló munkája, a Tréfa. A nevetés és felejtés című regény miatt 1979-ben megfosztották cseh állampolgárságától. Ismertebb regénye még A lét elviselhetetlen könnyűsége (1982). – A fordító megjegyzése.

59

A BOLYGÓ SZENNYEZÉSE

„Óvakodni kell a mérnököktől, a történet a varrógéppel kezdődik és az atombombával ér véget.” Marcel PAGNOL

Így azután a szennyezés minden formája, akár fizikai, akár kémiai, vagy akár pszichológiai szépen lassan tönkreteszi az emberi fajt, és a föld is aligha van jobb állapotban, mint lakói. Az ózonréteg vékonyodik, savas esők égetik és teszik tönkre az erdőket, a Föld egyre melegebb, minden vele járó következménnyel együtt. „Az ember mindennek az ellensége, tönkretesz mindent” – véli Rébecca (hét éves), aki kisgyermek kora óta óvja környezetét, anélkül, hogy őt erre szüleinek valaha is meg kellett volna tanítaniuk.

A SZENNYEZÉS ÉS A NUKLEÁRIS HULLADÉK A csernobili atomfelhővel ellentétben, amely elérte a francia határokat, a hágai radioaktív szennyezés eléri Észak-Franciaországot, valamint Belgiumot, Luxemburgot, Hollandiát, Dániát és Észak-Németországot. A Greenpeace, amely már korábban is hadjáratot folytatott az üzem körüli radioaktív szennyezés mérésére, határozottan állítja, hogy „a létesítmény nemcsak radioaktív szennyvízét engedi a folyóvízbe, de nagy mennyiségű radioaktív szennyeződést is kibocsát közvetlenül a levegőbe”. A saint-albani atomerőmű a működéshez szükséges vizet a Rhône-ba engedi, szennyezve ezzel a környékbeli gazdálkodók, szőlőtermelők földjeit, mindezt teljesen törvénytelenül és büntetlenül teszik. A nagy-britanniai sellafieldi üzem helyzete sem rózsásabb a hágaiénál. Környezete annyira fertőzött, mint a csernobili reaktort körülvevő zónáké. A két helyszínen vett földminták elemzését a Greenpeace kérésére elvégző brémai egyetem megállapította, hogy az egyes sellafieldi minták radioaktív tartalma magasabb a Csernobil környékinél. Mike Townsly, a Greenpeace aktivistája nagyon kifejezően fogalmaz: „Sellafield egy lassan a végét járó Csernobilnak felel meg. Ami Csernobilban egy éjszaka leforgása alatt bekövetkezett, az negyven éve tart Sellafieldben”. Az Orvosok Nemzetközi Egyesülete a Nukleáris Háború Megelőzéséért30 szerint a Kínában 1964 és 1980 között végrehajtott huszonhárom felszíni atomrobbantási kísérlet következtében 48 kg plutónium került a légkörbe. A húsz másik, 1969 szeptembere óta végrehajtott földalatti atomrobbantás 25 kg plutóniumot juttatott a sivatagi mélytalajba. Márpedig ötmilliárd ember elpusztításához elég öt kilogramm plutónium. Továbbá 24.000 évet kell várni ahhoz, a plutónium sugárzása megfeleződjék. A sajtó időről időre minden országban „rejtélyes rezgésekről” ad hírt, mind Ausztráliában, mind az Egyesült Államokban, néha még Franciaországban is, és sokan vannak azok, akik úgy gondolják, hogy földalatti atomrobbantásokról van szó. Senki nem láthatja előre, milyen 30

Az International Physicians for the Prevention of Nuclear War (IPPNW) 1984-ben jött létre a nukleáris háborút, katasztrófát ellenző orvosokból. A szervezet 1985-ben Nobel-díjat kapott felvilágosító tevékenysége elismeréseként. – A fordító megjegyzése.

60

hatásai lehetnek ezeknek egy nap, különösen azokon a területeken, ahol erős a szeizmikus tevékenység. A reaktív anyag a robbanás során csapdába esik, a gázok a geológiai törésvonalak mentén a felszínre törhet. Jessica csak hét éves, mégis teljesen tisztában van ezekkel a veszélyekkel. „Le kell állítanunk ezeket a robbantásokat, amelyek felkavarják a világmindenséget, különben megöljük a Földet, és kénytelenek leszünk máshová menni.”

A NEHÉZFÉM-SZENNYEZÉS Az ipari és katonai tevékenység következtében Nyugat-Európa északi, sarkvidéki területei olyan szennyezés „melegágyai” lettek, amelyek tönkreteszik az ökológiai rendszereket, egyes vidékeken a helyzet katasztrofális. A kén-dioxid kibocsátás évről-évre növekszik, és ez az oka több súlyos egészségügyi problémának. A növényzet teljesen kipusztult több ezer hektárnyi területen az ipari központok környezetében, a hatalmas fenyőerdőket is, amelyeket korábban már a savas esők is pusztítottak, veszélyezteti a túlzott méretű ipari kitermelés és fafeldolgozás. A talaj nagy mennyiségű nehézfémet tartalmaz a nagy területeket érintő szennyezett hónak köszönhetően, és gyakran találunk a folyóvizekben jelentős mennyiségű lignoszulfonátokat, fenolt, metanolt és ammónia származékokat. Jelentős mennyiségű radioaktív hulladékot rejt a Barents-tenger és a Kara-tenger. Atommeghajtású tengeralattjárók és jégtörők – fegyvertelenül, de még mindig fedélzetükön levő atomreaktorokkal – horgonyoznak több bázison Murmanszk mellett, ott, ahol a szovjetek 1969 és 1988 között több alkalommal is felrobbantottak nukleáris tölteteket közcélból és bányászati megfontolásokból is. Ami a poljarniji atomerőművet illeti, azt a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség „veszélyesnek” nyilvánította. A hivatalos jelentések ezeknek a tevékenységeknek a nagy részét nem is említik, így nem tudjuk, hogy a vidék mennyire szennyezett radioaktív hulladékkal. Rob (négy éves) már ismeri az atomenergia veszélyeit. „Ez a legveszélyesebb dolog, amit az ember feltalált. Ha nagyobb leszek, küzdeni fogok azért, hogy ez megszűnjön. Gyakran beszélek erről az angyalommal.”

AZ OLAJ ÉS A VESZÉLYES HULLADÉKOK Az olajcégek évente mintegy két és fél tonna olajat eresztenek a tengerbe leginkább a tartályhajók hajófenekének és a nagyméretű tartályoknak a tisztítása miatt. Ezen felül ötvenezer tonna folyik el szivárgás, hajókár, és balesetek miatt. Nicolas Hulot arra hívja fel a figyelmet, hogy a francia tengerészet „a nyílt tengeren hajt végre gáztalanítást, és nagy mennyiségben szór a tengerbe préselt hulladékot”. Jason (három éves) úgy véli, hogy a „gonoszok” tönkreteszik a természetet azzal, hogy mindenféle dolgot, mindenfelé elszórnak. „Tudom, hogy ez nagyon rossz dolog, és egy nap magyarázatot kell adniuk Isten előtt.” A Greenpeace a maga részéről úgy teszi fel a kérdést, hogy: „hány millió madarat kell még veszélybe sodorni? Hány kilométernyi part szennyeződik be még azelőtt, hogy az olajipar és a világ kormányai ráeszméljenek a környezetvédelem szükségességére?” Számos cikk és televíziós műsor felhívta a figyelmet a tengereket benépesítő állatfajok drámai mértékű csökkenésére – a nagy halfajták 90%-a eltűnt, amely múló zavarokhoz vezet, de amelyet hamar elfeledtettek a sportsikerek és a politikai harcok!

61

Persze nem az olaj az egyedüli veszélyes termék, amelyet hajón szállítanak. A környezetvédő szervezetek szóvá teszik a gazdag országok csalárd szállításait a harmadik világ országaiba. 1989. március 22-én Bázelben egyezmény született a veszélyes hulladékok szállításának korlátozásáról és szabályozásáról, amelyet harmincöt állam, köztük Franciaország is aláírt, de amely csak 1992. május 5.-től került alkalmazásra. Ez a klasszikus átfutási idő a „sürgős intézkedések” zöme esetén. Az egyezményt negyvennégy ország ratifikálta, amelynek többsége az OECD31 tagja, leszámítva az Egyesült Államokat. Egy új bírságrendszer előirányozza egyes mérgezőanyagok behozatalának teljes tilalmát az OECD-országokból, azonban számos állam ellenzi a teljes tilalmat, mivel ez sértené érdekeiket.

A HAARP program Miközben bolygónkat már most mesterséges sugárzások végtelen mennyiség hálózza be, az Egyesült Államokban kialakított Haarp-hálózat (High Frequency Active Auroral Research)32 célja egy több, mint 1.7 milliárd wattos energianyaláb eljuttatása az ionoszférába. A létesítmény összeköttetésben áll a föld egyik legnagyobb teljesítményű számítógépével, amely az Alaszkai Egyetemen működik Anchorage mellett. A telepet, amelynek költségei elérik a harminc millió dollárt, a haditengerészet, a légierő és a Védelmi Minisztérium tartja fenn. Egyesek majdnem biztosra veszik, hogy az amerikai hadsereg tulajdonképpen a legnagyobb titokban, gazdaságosabb, ugyanakkor veszélyesebb formában felújítja „csillagháborús” tervét. Ehhez az elképesztő hatóerőhöz képest az atombomba csak ágyúgolyó. A Haarp célja olyan világméretű védőpajzs kialakítása, amely képes kiszűrni az ellenséges nukleáris és hagyományos rakétákat, és megakadályozni a rádiós és műholdas kommunikációt egy adott területen. Az amerikai hadászati szakértők szerint a rendszer által lehetővé válik a kommunikáció az óceánok fenekén a legeldugottabb sarokban tartózkodó tengeralattjáróval is, illetve minden olyan rakéta vagy repülőgép megtalálása és megsemmisítése, amely belép az amerikai légtérbe. A Haarp képes a földkérgen is nagy mélységig áthatolni, így azután egyetlen ország sem lesz képes elrejteni nukleáris fegyvereket rejtő földalatti titkos bázisait. Mindez hasznosnak tűnhet egyesek számára, de meg kell nézni az érem másik oldalát is. A Haarp úgy működik, hogy nagyfrekvenciájú hullámnyalábokat bocsát ki az ionoszféra felé, amely sztratoszféra felett helyezkedik el, és légkörből illetve energiával erősen töltött ionokból áll. A földkéregtől változó magasságban 48-600 km között elhelyezkedő réteg létfontosságú a bolygó életében, hiszen alapvetően védőpajzsként szolgál, ugyanúgy, ahogy az ózonréteg is. Védelmet biztosít a nap káros részecske kisugárzásaival szemben. Az egy évszázada folyó kutatások egyébként egyértelművé tették, hogy ez az „energiaköpeny”, amely a földet védi, alkalmasint elsőrendű stratégiai fegyverré válhat. Az ionoszféra nagy frekvenciájú hullámokkal történő bombázása egy adott zónából azt eredményezi, hogy mint egy hatalmas képzeletbeli tükör antennaként rendkívül alacsony frekvenciájú hullámokat ver vissza a Föld felé, mintha valami túlméretezett mikrohullámú sütő lenne, a hullámok pedig átjárják a talajt, a tengereket és testünket is. 1975-ben az amerikai szenátor, Gaylor Nelson arra kötelezte a haditengerészetet, hogy tegye közzé a vizsgálatok eredményét, amely bizonyította, hogy az alacsony frekvenciájú hullámok 31

OECD, azaz Organization for Economic Co-operation and Development, magyarul Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet, amely 1961-óta áll fenn. – A fordító megjegyzése. 32 A Haarp program (aktív magas frekvenciás program az északi fény kutatására) egy Alaszkában katonai közreműködéssel működő kísérleti állomás, amely hivatalosan az északi fény (aurora) elektromágneses jellemzőit vizsgálja. – A fordító megjegyzése.

62

vélhetőleg módosítják az emberi vér kémiai összetételét. Képes arra is, hogy befolyásolja az emberi viselkedést, akárcsak a pszichotronika. A Haarp képes megszakítani minden rádióhullám alapú kommunikációt, befolyásolni az időjárást, földrengéseket vagy egy atombomba erejénél is nagyobb robbanást előidézni! A veszély olyannyira nagy, hogy semmi biztosítékunk nincs arra, hogy a lyuk, ami így keletkezett, nem növekszik tovább, amely a bolygó egészére kiterjedően az ionoszféra erőteljes pusztulását hozná magával. Ha így történne, az élet lehetetlenné válna a Földön. Ez a helyzet a Marson és a Vénuszon, ahol a mágneses mező nagyon gyenge, és az alig létező magnetoszféra miatt nincs vízképződéshez alkalmas légkör. Ráadásul ezek a hullámokat sugárzó állomások naponta mintegy 95 tonna gázolajat égetnek el, és ezáltal több, mint hét tonna szennyezőanyag keletkezik. Összességében tehát a Haarp program képes megváltoztatni a Föld éghajlatát annak minden velejárójával együtt, képes felforgatni az ökológia rendszereket, és főleg megváltoztatni érzelmi állapotunkat és összezavarni viselkedésünket. A tíz éves Courtenay gyakran beszélget erről szüleivel. „Ha ez így megy tovább, arra fognak kényszeríteni bennünket, hogy engedelmeskedjünk nekik, és úgy gondolkozzunk, mint ők. Minden erőmmel azon leszek, hogy ez ne így történjen.” Ráadásul, a hullámok kibocsátását kezelő tudatlan emberek egyike sem képes előre látni, mi történik, ha néhány milliárd watt szétterjed az ionoszférában egy napkitörés során.

VÍZHIÁNY Miközben a víz a legfontosabb elem az ember számára, hiszen testünk 70%-át ez teszi ki, az ipar és a mezőgazdaság nagy mennyiségű szennyezőanyagot juttat környezetünkbe, amely megtalálható a létfontosságú vízben, és a hatalom felmentést ad a vízműveknek, amelyek túllépik a megengedett határértékeket. Ezért van az, hogy a folyók rovarirtó szerekkel és különösen mérgező anyagokkal, valamint ipari célokra használt nehézfémekkel, nitrátokkal és dioxinnal telített hatalmas szemetesekké válnak. Vajon ki tudná megbecsülni ezeknek a mérgeknek a hosszú távú hatásait? De ha a szennyezés nagy kockázatot jelent, akkor a vízhiány még fenyegetőbb, és századunk valószínűleg geopolitikai és kereskedelmi konfliktusokkal lesz terhes az élethez szükséges vízkészletek ellenőrzése miatt. A hiány valószínűleg a talajvizek szennyezésének, a nagy vízbázisok elképesztő mértékű kitermelésének köszönhető, de ide vehetjük az ipar, a mezőgazdaság, az intenzív turizmus és az egyének tudatlanságának hatásait is. Már most több mint másfél milliárd ember nem jut közvetlenül ivóvízhez, és az emberiség fele nem rendelkezik megfelelő víztisztító rendszerrel. Ha nem teszünk sürgős intézkedéseket, ez a helyzet csak súlyosbodhat, hiszen a készletek végesek. Minden felelős személy tudja, hogy nagyon csúnyán ráfizethetünk a tudatosság hiányára bármely területen, de különösen a víz esetében. A szakértők szerint 2025-ben a világon az 1950-es szinthez képest csak egynegyednyi ivóvízkészlet lesz elérhető. A felszíni vízkészlet egészét felhasználjuk száz éven belül, és a víz körforgásában rendelkezésre álló víz is elfogy 2230-ra. Frederico Mayor az Unesco egykori vezetője úgy véli, hogy „ezt a ritka forrást, amely alapvető fontosságú az élethez, úgy kell tekintenünk, mint természeti kincs, amely a közös emberi örökség része”, és felvetette a szolidaritásra alapuló „új etikai rendszer szükségességét a víz tekintetében”. E területen az egyenlőség nem létezik – mint sok más vonatkozásban sem –, hiszen például egy Egyesült Államokban élő ember évente átlagosan 900 liter vizet használ el naponta, míg egy afrikainak be kell érnie harminc literrel. Ugyanígy egy Gáza övezetbeli ember évente

63

megelégszik 59 m3 vízzel, míg egy izlandi 630 ezer köbméternyit használ el ugyanennyi idő alatt. Biztos, hogy a hiány helyrebillenti az egyenlőtlenséget, de vajon kívánatos-e ez? Arthur három évesen kijelentette: „Mindig elzárom a csapot, amíg szappanozom magam, vagy amíg a fogamat mosom. Tudod, hogy a víz ritka kincs? Még olyan emberek is vannak, akiknek nincs, még inni sem”.

A BOLYGÓ FELMELEGEDÉSE A tizenöt éves Alycia igazi Indigó, aki már most részt vesz minden, a Föld megmentését célzó megmozdulásban. Nem hajlandó húst, illetve olyan ennivalót fogyasztani, amelyet az intenzív mezőgazdaság állít elő, az ellen harcol, hogy a génkezelt termények ne kerüljenek bele a táplálkozási rendbe, és ő az, aki „felvilágosította” szüleit, a mindannyiunkat fenyegető veszélyekről. Az Élelmezési és Mezőgazdasági Szervezet (Food and Agriculture Organization, FAO) szerint évente kilenc millió hektárnyi erdő tűnik el a föld felszínéről, ugyanakkor a sivatagosodás hatmillió hektár művelhető földterületet hódít el, azaz Belgium területének kétszeresét. A nemzetközi szervezetek mindent megmozgatnak a katasztrófa elhárítására, amelyet az éghajlati változások is súlyosbítanak, de a kormányok többsége nem vesz tudomást vészjelzéseikről. Az Egyesült Államok például nem ratifikálta a kiotói egyezményt33, amely az ózonréteg pusztulásának fő felelősét, a szén-dioxid kibocsátás csökkentését irányozza elő, azzal az ürüggyel, hogy az csökkentené az amerikaiak bruttó nemzeti össztermékének (GDP) mennyiségét. Az éghajlat változás következtében a következő évtizedekben a Föld légkörének hőmérséklete néhány fokkal emelkedni fog, részben az ipari tevékenység miatt növekvő szén-dioxid koncentrációnak köszönhetően. Mind a Sziklás-hegységben, mind az Andokban, vagy a Himaláján aggasztó mértékben olvad a jég. Ez előbb-utóbb özönvízszerű esőzésekhez, a tengerszint megemelkedéséhez, és sok más, ebből fakadó jelenség kialakulásához vezet. A sivatagos és félsivatagos országok olyan társadalmi-gazdasági problémákkal néznek majd szembe, amelyekre korábban nem volt példa, amelynek hatásai egyre erősebben érezhetőek lesznek határaikon túl is. A bolygó felmelegedése igen rövid időn belül megváltoztathatja környezetünket, és az ökológiai rendszer egyensúlyának felborulása az emberi nem túlélését is kérdésessé teheti. Ezen felül, a világ szarvasmarha-állománya évente százmillió tonna metánt termel, amely sokkal veszélyesebb, mint a szén-dioxid. Túlzott húsfogyasztásunk tehát legalább annyira elítélhető bolygónk ökológiai rendszerének szempontjából.

A FAJOK KIHALÁSA Csak emlékeztető gyanánt: a Földön kifejlődött fajoknak ma csupán 2%-a létezik. Felmerül a kérdés, hogy a 98%-nyi élőlény vajon miért tűnt el véglegesen. A 19. század elején még harminc millió faj élt a Földön. Évmilliók kellettek ahhoz, hogy az életformák ilyen csodás változatossága kialakuljon az egysejtű amőbától a delfinig. De mindössze száz évre volt

33

A kiotói egyezmény az 1992-ben az ENSZ égisze alatt létrejött Éghajlati Egyezmény 1997-ben Japánban tartott konferenciáján elfogadott nemzetközi megállapodás, amelynek aláírói – jelenleg több, mint száz ország – kötelezettséget vállalt a szén-dioxid kibocsátás 1990-es szinthez képest különböző mértékű csökkentésére. A világ legnagyobb szén-dioxid kibocsátója, az USA nem ratifikálta az egyezményt. – A fordító megjegyzése.

64

szüksége az emberiségnek ahhoz, hogy ez az állomány felelőtlensége miatt a felére csökkenjen. Egy másik aggodalmat keltő jelenség a termékenység csökkenése az embereknél, amely így talán maga is a kihalás szélére sodródhat! Ez a több évtizede vizsgált csökkenés vitán felül áll, és valószínű, hogy húsz év múlva a fejlett országokban az emberek 80%-a nemzőképtelen lesz, és ennek minden további várható következményével is szembe kell néznie. Ugyanez a helyzet az állatokkal is, akiknél rendkívül nagymértékben növekszik a meddőség. Ophélie tizennyolc éves korában elhagyta a családját, és Ausztráliába ment, ahol részt vesz a delfinek és más olyan fajok megmentésében, amelyeket az ember fenyeget. „Folytathattam volna tanulmányaimat, de sokkalta égetőbb feladat volt, hogy testvéreinkért, e szegény állatok megmentéséért küzdjünk, ahelyett, hogy felesleges dolgokat tanuljak, amelyek talán semmire sem használhatóak, mivel a Földet a pusztulás fenyegeti.” Biztos, hogy ez a kép nagyon sötét, pedig csak egy vázlatos áttekintés a jelenlegi helyzetről. Vajon mit követtek el unokáink, amiért ilyen örökséget érdemelnek? „Nem azok teszik a világot elviselhetetlenné, akik rosszat cselekednek, hanem azok, akik végignézik, és hagyják megtörténni” – mondta Albert Einstein. Hagyhatjuk-e, hogy továbbra is bármi megtörténhessen egy olyan tudomány nevében, amelyet saját felfedezései túlhaladtak, és amely már rég elfeledte a felelősség fogalmát? Bolygónk túlélése alapvetően az egyén cselekedeteitől és önnön gondolataitól függ, mindenkinek magának kell döntenie. Vagy folytatjuk továbbra is egy, a világ anyagi javainak jelentős részét kezében tartó szűk embercsoport hasznának növelése érdekében a Föld és az emberek szennyezését, vagy pedig szembenézünk hibáinkkal és gyorsan a tettek mezejére lépünk. Louis Pauwels34 egy 1966-ban a Planète (Bolygó) című újságban megjelent cikkében már felhívta a figyelmet technológiai forradalom okozta kockázatokra, amely módosítja világról vallott felfogásunkat, és amely számunkra megszokottá válik az általa biztosított kényelem miatt. Pauwels attól tartott, hogy az ember végül elveszti azt, ami a legszemélyesebb tulajdonsága, elfelejti azt, hogy gondolkodó lény. „Arról van tehát szó, hogy meg kell menteni az ember lényegét. Arról van szó, hogy tudatára kell ébreszteni, hogy gondolkodjék.” Sajnálattal töltötte el, hogy naponta tűnnek el amúgy bevett szokások. „A technikai forradalom legfontosabb hatása, úgy tűnik, az elszakítottság, amely legbensőbb énünkig hatol. Minden hozzánk közel álló dolog egymás után tűnik el. A világ túlszalad rajtunk, a szemünk láttára alakul át. Kezdjük elfelejteni, hol is van az ember számára élhető világ az ég és a föld között. Mi magunkban sem tudjuk már merre is haladunk, ha egyáltalán van merre haladnunk.” Nem csupán meg kell mentenünk azt, ami még megvan bolygónkból, hanem meg kell mentenünk a gondolat szabadságát, amely maga is fenyegetésnek van kitéve. Racionális gondolkodásunk, amelyre oly büszkék vagyunk, gátolja az ökológiai rendszerek megértését, ökológiai tudatunkat teljesen háttérbe szorítja. Éppen ezért nem szabad megvárnunk tudósaink és az értelmiség megdicsőülését, olyan emberekét, akik elmerültek egyfajta boldog önelégültségben és valami különös gonddal ápolt elvakultságban. A katasztrófa irányába vezetnek minket ezek az emberek, és nem lesznek képesek minket kihúzni abból. Egyedül csak gyermekeinken áll a bolygó jövője, és ennek következtében a mi jövőnk is az ő kezükben van. Mindezekkel az anyagelvű gondolatokkal kapcsolatban hozzá kell tennünk, hogy elménk még mindig szennyezettebb, mint földünk és tengereink. A hazai kamatpiacokon a lobbi-csoportok 34

Louis Pauwels (1920-1997) francia újságíró, író. Bolygó (Planète) című újságja 1961 és 1968 között jelent meg.

65

bevett módszerré tették a megvesztegetést, több ezer döntéshozó tevékenykedik mindenfajta ellenőrzés nélkül. Éva Joly, hivatalnok, egy maró hangvételű munkában bátran és látványosan ostorozza azt a megdöbbentő és fenyegető világot, amellyel ő is szembekerült, amelyben egy elit büntetlenséget követel magának, mert erősebb, mint a törvény, és ahol csak az átlagpolgárnak lennének kötelezettségei. „Gyermekeink nem ezt érdemlik. Mégis, ha engedjük felbomlani a világ rendjét, akár New Yorkban, akár Buenos Airesben, akár Kiotó külvárosában vagy a Rajna mentén nőnek fel, úgy élnek majd, hogy nem is tudják pontosan, milyen, egyszerre ismeretlen és láthatatlan úr igája alatt nyögnek.” Éva Joly végül felteszi a megfelelő kérdést: „Ilyen világban akarunk élni?” „Dehogyis!” – válaszolják kórusban az Indigók.

66

GYERMEKEINK FOGJÁK MEGMENTENI A VILÁGOT? „Amikor az emberek vitathatatlan igazságként fogadják el azt, amiről nem győződnek meg, és amit mások így tálalnak számukra, akkor válnak babonássá” Lev TOLSZTOJ 1995 őszén Tokióban az Unesco égisze alatt a világ minden részéről jött tudósok gyűltek össze, hogy megpróbálják a „tudást és a bölcsességet kibékíteni egymással”, és eldönteni azt a kérdést, hogy vajon az új technológiák vannak az emberért, vagy az ember van az új technológiákért. Ugyanezek a tudósok és mások korábban már kétszer is találkoztak Velencében és Vancouverben, hogy mérleget vonjanak századunk tudományos fejlődéséről, amely „megmutatta, hogy a világegyetem gépies jellegét hangoztató felfogás tisztán tudományos szempontból tarthatatlan”. A résztvevők emlékeztettek rá, hogy magában a fizikában is meghatározó a bizonytalansági tényező, és a tapasztalat azt mutatja, hogy a világegyetemet nem lehet úgy felfogni, mint ahogy azt a 19. század tudománya korábban elképzelte. Az egykor oszthatatlan szerkezetek ma már újabb szerveződések részei. Az újabb, szüntelenül nagyobb és nagyobb teljesítményű távcsövekkel további ezernyi csillagrendszert fedeztünk fel, a világegyetem általunk korábban felállított határai egyre messzebb tolódnak mind makrokozmikus, mind mikrokozmikus vonatkozásban, a mi felfogásunk azonban e téren továbbra is korlátozott marad ésszerűségünk miatt. Az Unesco főigazgatója, Frederico Mayor kiemelte tokiói beszédében, hogy „mindannyiunknak megvan a létcélja és szerepe a kozmikus egyensúlyban. Ugyanúgy, ahogy testünk egészsége nem viseli el, hogy akár csak egy sejtje is megsérüljön, ugyanúgy mi egy bolygóméretű test sejtjei vagyunk. Túlélésünk kérdése immár adott. Olyan egyéni és közösségi etika és felelősségtudat kell, amely áthidalja a gazdag és szegény, az ateista és hívő, vagy a Kelet és Nyugat közötti hasadékot.” A konferencia során Henry P. Stapp a Berkeley egyetem fizikus kutatója aggodalmát fejezte ki amiatt, hogy: „úgy tekintünk magunkra, mint akik kevésbé, vagy egyáltalán nem felelősek a tetteikért, mivel a tudománytól azt tanultuk, hogy nem egy alkotni, több lehetőség között választani képes hatalom cselekvő részesei vagyunk, hanem olyan automatikus vezérlésű gépezetek, amelyek általunk egyáltalán nem befolyásolható erőknek engedelmeskednek. A tudomány, miután aláásta az öröktől fogva létező erkölcsöt, úgy tűnik, semmi vele egyenértékűt nem tud felajánlani helyette”. Georges Bernanos őrült tudósaink mai tévelygéseit jóval megelőzően szóvá tette a bolygó lakosságának nagy többségére jellemző passzivitást és a felelősség hiányát. „Régóta úgy gondolom, hogy ha egy nap az egyre hatékonyabb pusztító eszközök végül eltörlik az emberi fajt a föld színéről, pusztulásunk oka nem a kegyetlenség, és persze nem annyira a méltatlanság, amely kegyetlenségre sarkall, se nem az elnyomás és a bosszú, amelyben gyökeredzik, hanem az engedelmesség, a modern emberből hiányzó felelősségtudat, a legegyszerűbb rendelet aljas és szolgai elfogadása lesz. Azok a borzalmak, amelyekhez segédkezet nyújtottunk, és azok a még förtelmesebb borzalmak, amelyekhez már most segédkezet adunk, csak a lázadókat mutatják meg, a magukat alá nem rendelők, az ellenállók egyre többen vannak világszerte, de valószínűleg még mindig több az engedelmes, szófogadó ember.”

67

Ez a beletörődés elfogadhatatlan, semmiképp nem tulajdoníthatunk az indigó gyerekeknek ilyen engedelmességet, amelyről Bernanos beszél, ők már kora gyermekkoruk óta jelét adják lázadó természetüknek. És ugyancsak velük született viszolygásuk a hazugságtól csak segítségünkre lehet abban, hogy megváltoztassuk felfogásunkat az életről és a civilizációnkról, amely a hazugságra és az információ hiányra épül. Edward Goldsmith, a The Ecologist amerikai folyóirat vezetője 5000 nap a világ megmentésére című munkájában a következőket írta: „Ne legyen kétségük a felől, hogy csak egy maroknyi gondolkodó és erre rendelt ember képes a világot megváltoztatni. Emiatt a kétség miatt nem sikerül fejlesztenünk azt. Vagy most változtatunk rajta önszántunkból, vagy később változtatjuk meg kényszerből – ha egyáltalán van még idő –, és viseljük a következményeket!” Tényleg jobb lenne önszántunkból változtatni a világon. Márpedig, úgy tűnik, hogy az Indigók számára a bolygó megmentése a járhatóbb út. Ez nem erkölcsi parancsból, hanem a túlélés kényszeréből fakad. Az, hogy a Földre érkeztek, biztos nem a véletlen műve. A szélsőséges veszélyek korában az új generáció tudatossága eléri a megfelelő szintet mielőtt meggondolatlan cselekedeteink következményeivel szembenéznénk. „Rejtélyek között élünk” – állapította meg Goethe. „Nem tudjuk mi hatja át a légkört, amely körbevesz bennünket, és azt sem, milyen kapcsolatban áll elménkkel.” Ez az, ahol ennek az évezrednek a gyermekei segíteni tudnak nekünk. Megmutatják nekünk milyennek látják a túlvilágot és tudják azt, hogy mi hatja át az atmoszférát, amely körbevesz bennünket. Ezen felül, és ez különösen fontos, mivel nem ismernek félelmet és utálják a hazugságot – amennyiben megőrzik bölcsességüket idősebb korukban is – végre megszabadítanak minket a dogmáktól, a megcsontosodott eszméktől, és azoktól a hatalmas hazugságtól, amelyre úgynevezett „civilizációnk” alapul. Ugyanazt a szerepet töltik be, mint az a kisfiú, aki egyedül merte kimondani a nyilvánvaló igazságot Andersen A császár új ruhája című meséjében. A civilizációt fenyegető válság nem olyan, mint egy múló baleset, amely után visszatérünk korábbi régi jó szokásainkhoz. A válság hangsúlyossá teszi az egyének, a kultúrák, minden nemzet kölcsönös függését egymástól, és annak szükségességét, hogy a problémákat világméretű keretben közelítsük meg, nem pedig a helyi vagy egyéni érdek felől. Egy ideje a világban szinte mindenütt vannak olyan feleszmélő tudósok, akik megkongatják a vészharangot, de a tudományos közösség nagy része nem hajlandó meghallani ezt. Márpedig a bennünket fenyegető katasztrófák, és mindaz, amit kérdésessé tesznek már nem annyira a tudománnyal, sokkal inkább az erkölccsel és a filozófiával, gyakran egyszerűen a józan ésszel kapcsolatosak, és ezen a téren, semmi értelme nincs annak, hogy a tapasztalt tudós illetékesebb az egyszerű polgárnál. Évezredek óta a természet törvénye uralta az ember evolúcióját. De egy évszázada az ember uralkodóvá tette „racionalista” és ateista filozófiáját, a materializmus pedig a világot csak anyagnak tekintette, és elvetette a Megmagyarázhatatlant, a Megfoghatatlant, másként fogalmazva a Szellemit. Dicsőséges tudományunk megragadt a valóság legalsó fokán, lebecsülve mindazt, ami meghaladja és amit, az orránál tovább nem látva, nem tud megmagyarázni. Ez a mechanikus világfelfogás elértéktelenítette a filozófiát és a metafizikát az olyan nihilista szemlélet érdekében, mint amilyen Charpak35 és Racionalista Unió36 többi statisztája, és más „pozitivisták”, akik még mindig Jacques Monod-ra és A véletlen és a szükségszerűség-re37 35

Georges Charpak (1924-) lengyel származású fizikus, aki 1992-ben Nobel-díjat a kapott a huzalos részecskedetektorok továbbfejlesztése terén fontos huzalkamra felfedezéséért. – A fordító megjegyzése. 36 A ráció, az ész alapvető szerepét hangoztató szervezet, amelyet 1930-ban alapított meg Paul Langevin francia fizikus. – A fordító megjegyzése. 37 Jacques Monod, (1910-1976) francia biokémikus, genetikus 1965-ben két kollégájával megosztott Nobeldíjat kapott a génszabályozás terén kifejtett munkájáért. Monod híres, 1970-ben megjelent munkája a véletlenül

68

hivatkoznak, arra a munkára, amely elavultnak számít a modern fizika felfedezéseinek fényében. Ezek a felfedezések megerősítik, azt, hogy „a természet utálja a véletlent”, ahogy azt már korábban Spinoza megállapította 350 évvel ezelőtt, vagy Voltaire, aki úgy gondolta, hogy „a véletlen annak a szinonimája, amikor Isten nem akar jelet küldeni”. Henri Poincaré38 még erőteljesebben fogalmazott: „A véletlen egyszerűen tudatlanságunk mércéje”. Einstein szerint „a természet nem játszik kockajátékot”, Stephen Hawking pedig – akit Newton utódának tekintenek, és aki az univerzum eredetére vonatkozó munkái miatt vált híressé – úgy vélte, hogy „az univerzum kialakulása biztosan nem a véletlen műve”. Egyes asztrofizikusok merik csak megkockáztatni azt a feltételezést, amely szerint a világegyetem az élet és az ember kialakulása miatt jött létre. Az asztrofizikus Dyson, princeton-i professzor is osztja ezt a véleményt: „Minél többet vizsgálom és tanulmányozom részletesen a felépítését, annál több bizonyítékot találok arra, hogy várt a jövetelünkre.” Trinh Xuan Thuan39 asztrofizikus professzor művének A titkos dallam-nak az új kiadásában, is hasonlóan nyilatkozik: „A modern kozmológia megtanította nekünk, hogy a világegyetemet azért vezérelte egészen szélsőséges pontosság, hogy a (szén biokémiájára épülő) értelem megjelenhessen. Ezt a szabályozást tulajdoníthatjuk akár a véletlennek, akár a Nagy Építésznek. Én a második feltételezésre fogadok. Ezt nem tudósként teszem, hanem hívő emberként. A tudomány és a vallás nem zárja ki egymást, ellenkezőleg jól kiegészítik egymást világszemléletünkben, és gazdagítják létünket.” Trinh Xuan Thuan a világegyetem kialakulását előszeretettel hasonlítja egy íjász ügyességéhez, akinek sikerült nyilát egy 1 centiméter széles négyzetes céltábla közepére eljuttatnia tizenöt milliárd fényévnyi távolságról. Ha ez véletlen eredmény, akkor a „véletlen” különösen ügyes. A példa önmagáért beszél. Einstein a Túl utolsó éveimen című munkájában szintén foglalkozott Isten kérdésével. „Jóllehet a vallás és a tudomány területe jól körülhatárolt, mégis igen erős közöttük a kapcsolat, kölcsönösen függnek egymástól. Ezt a helyzetet a következő képpel lehetne összefoglalni: a tudomány sánta a vallás nélkül, a vallás tudomány nélkül pedig vak.” Az indigó gyerekeknek gondolatai igen világosak ebben a kérdésben. Flavio Cabobianco már négy évesen azt mondta édesanyjának: „Szeretlek, mert mi Isten egy-egy apró darabkái vagyunk. Minden ember Isten egy-egy apró darabkája. Isten minden világban ott van, részekre oszlik, minden helyen jelen van, még az ürességben is.” Ennek ellenére az idő, a tér az anyag és az energia fogalmára vonatkozó dogmák állnak a „racionalisták” gondolatainak homlokterében, akik olyan felfuvalkodottan tekintenek „kartéziánus” elméjükre, hogy úgy érzik, kötelességük tagadni a létezését mindannak, ami kérdésessé teheti az igazság birtoklását „mindenáron”. Hatásuk olyannyira nagy, hogy sok ember egyáltalán nem vett tudomást azokról a gyökeres változásokról, amelyeket a kvantumfizika legújabb felfedezései váltottak ki, teljesen megváltoztatva a Világegyetemről korábban kialakított felfogásunkat. Biztos, hogy ezeknek a felfedezéseknek a fényében az igen magasan képzett tudósok sokasága azt vélelmezi, hogy az anyaga nem is „anyagi természetű”, hogy az emberi tudat alapja nem az agy, és hogy az élőlények összetettsége olyan, hogy eredetüket nehéz egyedül a Darwin által felvázolt folyamattal megmagyarázni.

kialakult genetikai mutánsok kiválasztódásában tartja meghatározónak a szükségszerűséget. – A fordító megjegyzése. 38

Jules Henri Poincaré (1854-1912) francia matematikus, fizikus, a konvencionalista (a tudományos definíciók közmegegyezéses jellegét hangsúlyozó) tudományfelfogás megalkotója. – A fordító megjegyzése. 39 Trinh Xuan Thuan (1948-) vietnámi születésű amerikai asztrofizikus, aki elsősorban a fiatalabb galaxisok, az életfeltételek kialakulásával foglalkozik.

69

Amikor Trinh Xuan Thuan a világegyetem végességéről beszél, nem feledkezik meg Isten kérdését sem megemlíteni: „Isten jellemzője a rejtélyesség, a láthatatlanság, az, hogy végtelenül kicsi és végtelenül nagy. Ez a dolog ma már nem kizárólag csak a teológusokra tartozik, hanem a tudósokra is.” Az ember, anyagi értelemben véve, csak több milliárdnyi „lélek nélküli” részecske kombinációja. Mégis él. Éppen ez a bizonyítéka annak, hogy egy Legfelsőbb Lény adta hozzá az atomok kombinációjához az életet és a tudatot. A véletlen és a természetes kiválasztódás sohasem volt képes megmagyarázni az amőba és az ember között több százmillió év alatt végbement átmenetet, és túl sok a „hiányzó láncszem” a darwini elméletben ahhoz, hogy válaszoljunk az evolúció nagy kérdésire. Így azután az új tudományos szellem nem mellőzheti megvetéssel – ahogy azt évszázadokon keresztül tette – az Alkotó, a Nagy Építész, egy gondolkodó kozmikus erő, röviden Isten gondolatát, még ha egyesek mindenáron másképp is akarják elnevezni. Manapság számos fizikus gondolja úgy – a Platón Dialógusok című híres munkájában szereplő Protagórasz mintájára – hogy „az ember minden dolog mértékegysége”. John Wheeler princeton-i fizika professzor úgy véli, hogy emberi egyedként létünket bizonyos értelemben az összes többi tudatos megfigyelő léte határozza meg. Következésképp a világegyetem feltehetőleg az összes múltbéli, jelenlegi és jövőbeni megfigyelő kollektív tudatának köszönhetően létezik. Anna öt éves azt mondta: „Tudod, ez a könyv a négy dimenzióról szól, és én tudom, hol van a negyedik. Énbennem van.” Flavio Cabobianco hét évesen nem tett fel kérdéseket ebben a témában, egyszerűen elmagyarázta, hogy „a világegyetem egyik tervében élünk, egy amolyan torony aljában, a lehető legkézzelfoghatóbb vidéken. De számos más szint létezik, és minden összefügg egymással. A világegyetem akkor született, amikor Isten úgy döntött, tesz egy kísérletet, az evolúciót. Mindannyiunk bensőjében ott van egy kis világegyetem. Úgy képzelhetjük el a Világegyetemet, mint egy tornyot különböző szintekkel. Egyik szint sem áll a másik alatt vagy felett. Nincs fent és lent, minden egyes rész a teljességet jeleníti meg. A csillagok szintje egy köztes szint a fizikai szint és a Forrás között. Ez egy összetett szint, itt haladnak keresztül a lelkek, hogy visszatérjenek a Forráshoz. Amikor meghalunk, véglegesen erre a szintre kerülünk. Életünkben is eljuthatunk ide bizonyos mentális hullámoknak köszönhetően, vagy álmunkban. Ezen a szinten csak tér van, az idő nem létezik.” Amikor arra kérték, hogy pontosítsa, mi a Forrás, azt válaszolta: „Sem az idő, sem a tér nem létezik. Nincs polaritás. Ez egy olyan hely, ahol az energia tükörhatást eredményez, és rávetül minden más szintre. Maga a minden: a felsőbb, az alsóbb, az ismert, az ismeretlen, a nagy és a kicsi. Más dolgokat is tudok, de nem tudom, hogyan magyarázzam el. Minden léleknek, akármelyik szintre is menjen, a Forráson keresztül kell haladnia.” Ahogy Flavio, úgy Anna is néha képtelennek érezte magát arra, hogy szavakkal elmagyarázza, amit tud vagy lát. „Jól tudom, mit látok, de vannak emberek, akik nem látnak semmit.” Rébecca gyakran szenved attól, hogy a többi gyermek nem érti meg őt. „Igyekszem a többieknek elmagyarázni, de semmit sem értenek. Ez semmire nem jó.” Számos Indigó tiltakozik az ellen a gondolat ellen, hogy Istennek, az angyaloknak, az égi teremtményeknek emberi megjelenést adjunk. Számukra a lélek megjelenése mindig más és más. „A Földön kívül más helyeken nincs szükség sem szemekre, sem fülekre ahhoz, hogy lássunk és halljunk” – jelenti ki a négy éves Vanessa. A Paradicsom fogalmával kapcsolatban az Indigók nem hajlandók elhinni azt, amit a hittanórákon tanítanak nekik. „Az abszurd kérdés azt tudakolni, hol található a Paradicsom, ami számít, az a gondolat, hogy laknak ott. Ott van a Paradicsom, ahol a dolgok tökéletes

70

értelmet nyernek” – mondta Anna. „A Paradicsom nem egy hely, hanem a végtelen tökéletesedés” pontosítja a hét éves Nicolas. Az Indigók elvetik azt a felfogást is, hogy a lélek az egyén a születéskor vagy a Megváltáskor keletkezik. Flavio számára „a léleknek sokféle megjelenési formája lehet a különböző dimenziókban. De a léleknek sohasem lehet más megjelenési formája ugyanabban a világban. Nekem például, mostani megjelenési formámban más összetettebb dimenziók számára kell elmagyaráznom, miért ilyen anyagelvű ez a bolygó. Ugyanakkor a Földön azt kell elmagyaráznom, hogy az összetett világ létezik. Ezért vagyok a misszionárius szint „hírvivője”. A küldetéssel rendelkező lények azok, akik hatással vannak a szintek változásaira, mint például azokra, amelyeket éppen most, éppen itt élünk meg a Földön. Bizonyos lények, mint én, fizikai testet öltve tevékenykednek, mások pedig nem annyira az anyagi valóság részeseiként segítenek. Ez utóbbiakat nevezik egyesek földön kívülieknek. Valójában ők se nem alacsonyabb, se nem magasabb rendűek nálunk, egyszerűen mások.” Mindezek a felvetések visszavezetnek bennünket a mai fizikai gondolkodáshoz, amely számára a „tehetetlen anyag” fogalmának nincs többé értelme. A bioszféra mintha ma úgy jelenne meg, mint önszabályozó egység, amely valószínűleg a fizikai-kémia környezetet tartja ellenőrzés alatt. Geoffrey Chew, a Berkeley egyetemről dolgozta ki a „kozmikus önbetöltő” elméletét, amely szerint a Világmindenség egymáshoz csatlakozó események dinamikus szövetére hasonlít. Valószínűleg a szövet egyik felének tulajdonságai a többi rész tulajdonságaitól függnek, és egymás közötti kapcsolatuk határozza meg a szövet szerkezetét. Így például nem csak embertársainkkal vagyunk szolidárisak, hanem az állatokkal, a növényekkel és az Univerzum összes építőelemével is. Gérard de Nerval igen jól megértette ezt: „Minden él, minden mozog, minden összefügg … A csillagok kórusa része örömeimnek és fájdalmaimnak.” Flavio Cabobianco is osztotta ezt a nézetet, amikor még csak nyolc éves volt. „A legtöbb emberi lény úgy éli le életét, hogy megfeledkezik a teljességről, amelyhez tartozik. Csak akkor tudatosul bennük a felsőbb egység, amikor még csecsemők, és néha visszaszerzik ezt a tudást, kevéssel haláluk előtt. Kívül keresik a boldogságot, mert bensőjükből már kiveszett. Vágyaik miatt szenvednek és más emberi lényektől való függésük miatt is. Egy újszülött tudja, hogy a Minden része. Ha megpróbáljuk neki elmagyarázni, mit jelent az „enyém”, nem érti; nem tudja az „enyém”-et a Mindentől elválasztani, és azt hiszi ekkor, hogy minden az övé. Hagyni kell, hogy az felosztódjék. Csupán egy Én van a Minden számára, jóllehet az egyén Énje végtelenül sokféle lehet.” Flavio kijelentése teljes összhangban áll azzal, amit az 1972-ben elhunyt amerikai csillagász, Harlow Shaplay mondott: „A legősibb sziklák testvérei és a felhők unokatestvérei vagyunk”. Ezek az új, fizikusok által felvetett elképzelések visszatérnek ahhoz, amit a keleti hagyomány tanít örök időktől fogva. A megfigyelő szükségszerűen ahhoz a világhoz tartozik, amelyet megfigyel. A tibeti buddhizmus tanítása a megtévesztésig hasonlít a modern fizikusoktól származó kvantummezők leírásához. Anélkül, hogy ők maguk tudományos ismeretekkel rendelkeznének, a keleti filozófusok ugyanazokat a fogalmakat használják, mint amilyeneket a mai fizikusok alkalmaznak arra, hogy leírják világképüket és az elemi anyag elválaszthatatlanságát. Mindenesetre az ember szolidaritása a Világmindenséggel nem a keleti hagyomány kizárólagos gondolata, a görögök is tanították, valamint Paracelsus, Pico della Mirandola és sokan mások is. A misztikus gondolkodás tehát egységes keretet adott a modern tudományos elméleteknek, különösen a fizikának, amelynek többé nem kellene – ahogy évszázadokon át tette – szétszedni a világot külön-külön létező önálló alkotóelemekre. A tudomány jelenleg olyan jelenségekkel találja magát szembe, amelyek megerősítik a túl sokáig a mítoszok világába száműzött évezredes tudást. Paradox módon, bár ez biztos elkedvetleníti a racionalista uniót,

71

minél előbbre jár a tudomány, annál inkább megerősíteni látszik e mítoszok létezését. Ahogy halad előre, úgy csökkennek korlátai, és csökken bizonyosságai száma. Mindenestre a tudomány, alapvetően én központú oktatásunknak köszönhetően, minden felsőbb rendre utaló elvet elvonatkoztat, szemben azzal, amit Flavio négy éves korában mondott: „Isten megalkotta az ember formáját, és ugyanígy megalkotta minden létező lény formáját is. Isten megalkotta a dolgok ideáit, ideák nélkül, a dolgok nem léteznek.” A kvantum forradalma előtt Charles Richet orvosi Nobel-díjas professzor már megállapította, hogy „bizonyos tényeket lehetetlen megérteni teljes szemléletváltás nélkül. Metapszichikai értekezés című munkájában így vallott: „És aztán, miért nem mondjuk meg nyíltan, hogy ez az egész tudomány, amelyre oly büszkék vagyunk, csak a külsőségek ismerete. A dolgok alapja meghalad minket. A természet olyan törvényeket rejt, amelyek az élő vagy mozdulatlan természetet kormányozzák és elménk számára megközelíthetetlenek.” A kvantumfizikusok manapság elfogadják ugyanezt a nézőpontot, és azt állítják, hogy a végső igazság, amelytől a részecskék függnek, továbbra is rejtve marad előttünk, és annak csak külső megjelenési formáit ismerhetjük meg. Bernard d’Espagnat számára – tekintettel arra, hogy senki nem tudja, melyek világegyetemünk építőelemei, mivel azokat nem látjuk – továbbra is lehetetlen marad leírni a valóságot, ha az elvonatkoztatás attól származik, aki a világegyetemet leírja. A fizikatudomány tárgya maga az emberi „interszubjektivitás” vagy másképpen megfogalmazva a közösségi tudat „terméke”. Espagnat fel is teszi magának a kérdést, vajon nem az antik anyag-tudat szimmetria helyreállításához nyújtunk-e segédkezet. Hogyan is érthetnénk meg, hogy az atomok egyik pillanatban egy tudatos szerveződés, a másik pillanatban egy mozdulatlan tárgy szerves részét képezik? Milyen szinten beszélhetünk rájuk jellemző tudatról? Karl Popper számára a tudat olyan különleges jelenség, amely nem atomokból, hanem felsőbbrendű szerveződésekből áll. Számos tudós úgy gondolja, hogy az emberi tudat csak a világegyetem tudatának a kifejeződése lehet. Flavio ezt öt évesen így magyarázta: „Az egyes az élet. A nulla a semmi. A nulla nem szám, maga a számok végtelene. És minden, a nulla, az egyes, a tele, az üres maga Isten.” A levegő rezgése tudatunk által válik zajokká és hangokká. Az atomok bőrünkhöz dörzsölődése tudatunk révén tapintási érzületté, s kémiai anyagok íz- és szagérzületté válnak. Akaratunk és elménk jeleket küldenek fizikai testünknek, amely rögtön reagál. Kétségtelen, hogy nehézséget jelent számunkra megérteni a Szellem és az Anyag közötti kapcsolatot, mivel olyan fogalmakat használunk, amelyek csak a kozmosz egyik megnyilvánulási formájához tartoznak, és a többi aspektus leírására is ezeket használjuk, azokhoz, amelyekhez ezek nem használhatóak. Flavio, amikor édesanyja azt kérte tőle, hogy ne mozgassa a lábát öltözködés közben, így válaszolt neki: „Ez a lábam, de én nem a lábam vagyok, nem a testem vagyok. Sőt nem is a fejem vagyok. Több vagyok, mint a testem. Azt akarom mondani, hogy ez nem az igazi valóság”. Ezek a gondolatok különös módon Jean Jaurès 429 oldalas, 1891-ben a párizsi bölcsészettudományi karon bemutatott disszertációjában (A valóságtól az érzékelhető világig) megfogalmazott kérdéseit juttatják eszünkbe: „A testem az én testem, de nem egyenlő velem. Márpedig, ha nem egyenlő velem, vagy mégis egyenlő velem, vagy énembe beleszüremkedik, a helyzetem mindenesetre kétértelmű és hamis. Egyfelől a szellemmel egyesült anyag annak szolgája és barátja, másfelől idegen is tőle. Vajon milyen ellentmondásos és bizonytalan helyzetbe jut az anyagból és szellemből teremtett világ?” E kiváló politikus maga is megpróbálta meghatározni a szellem és az anyag közötti határvonalat a következő kérdést téve fel: „Az érzékelhető világ, amelyet látunk, megérintünk, és amelyben élünk, tényleg valóságos?” Rimbaud a maga részéről úgy

72

fogalmazott: „Én más vagyok”. Napjainkban a tudományos közösség egy része éppen hihetetlen elméletek kidolgozásán munkálkodik más tér és idő vonatkozású lehetőségeket, az alapvető energiaforrásokat, az önszerveződő bio-gravitációs területeket, a tudat és a nehézkedés kapcsolatát, az anyag szerveződéséből rejtve kimaradó változatosság tudatosodását keresve. A konvencionális szerkezetek, legyenek azok tudományosak, pszichológiaiak, vallásiak vagy szociológiaiak egyre gyorsabban omlanak össze, és aligha hihető, hogy ennek az eseménynek ne lenne hatása az emberi gondolkodásra, vagy legalább az ifjabb generációk gondolkodására. „Az új lényeknek sokkal nagyobb szellemi központjuk van. A most születő gyerekek a Marsnál fejlettebb iskolából érkeznek, mint amilyen a Nap. Ezek az új lelkek segítenek majd abban, hogy a Föld ne legyen kitéve túl hirtelen változásnak; ők azok mind, akik jó hullámokat bocsátanak ki” – mondta Flavio Cabobianco hat éves korában. Két évvel később megismételte: „Az emberiség változóban van. A szellemi világgal való kapcsolódás nyitottabb. Minden gyermek képes arra, hogy most egybefonódva maradjon ezzel a szellemi forrással, lényegükkel.

73

AZ ANYAG EVOLÚCIÓJA „Ami kialakult, rögtön át is alakult, és ha valamiféle élő képet akarunk kialakítani a természetről, olyan mozgékonynak, olyan hajlékonynak kell maradnunk, mint az a példa, amelyet a természet mutat nekünk.” GOETHE A növények metamorfózisa Mintegy tizenöt milliárd év óta az anyag egyre fejlettebb szerveződési formák kialakulása irányában halad. Pierre Teilhard de Chardin-nak40 az anyag evolúciójáról kialakított felfogása szerint ahogy ő nevezi, „az Omega pont” irányába tartó evolúció fő tengelye, kulcsa az ember, amely pont az ember és a kozmosz evolúciójának legfontosabb célja. Teilhard felfogása szerint az ember rendelkezik elég energiával ahhoz, hogy részt vegyen ennek az univerzumnak a harmonikussá tételében. De mit is jelent pontosan az ember, mint jelenség? Jean Jaurès-t is foglalkoztatta az emberi evolúció kérdése. „Miért pont a mai normális emberben érné el az evolúció a maga végkifejletét?” Teilhard és a híres angol biológus, Julian Huxley szerint az ember még mindig gyermeki korban van az evolúcióhoz képest. „Emberfelettivé” kell válnia és részt kell venni Isten művében, amely nélküle nem fejeződhet be. Az indiai filozófus Sri Aurobindo osztja ezt a nézetet és úgy véli, hogy az emberi lét még nem ért véget, és az ember, amilyennek ma ismerjük, csak kezdetleges formája annak, amivé lesz egy napon. A túl korán, 2003-ban elhunyt Michel Bounias, a biokémia és biofizika professzora úgy vélte: „A vallások tragikus hibája talán az volt, hogy elhitette az emberrel, hogy üdvözülését a könyörületességtől és az isteni mindenhatóságtól kell várnia, de Isten gúzsba kötötte, amelyből – éppen ellenkezőleg – a mi feladatunk kiszabadítani”. A tizenhárom éves Enzio azt állítja, hogy „azért jöttem a Földre, hogy az emberiség fejlődését elősegítsem. Most éppen azt tanulom, hogyan éljek ezen az oly kemény és oly sűrű bolygón, de egy nap majd én leszek az, aki megmutatja a többieknek, hogyan élnek máshol”. Így azután a világegyetem mintha állandóan születőfélben lenne. Vagyis, az emberek nem a kialakult kozmosz középpontjában állnak, hanem a kozmosz születési folyamatának részesei. Az ember ugyanúgy fejlődik, mint a Világmindenség, és szellemi fejlődésének útja az anyagon át vezet, hiszen ha hihetünk dr. Deepak Chopra-nak: „nem olyan emberi lények vagyunk, akik adott esetben szellemi tapasztalatra tesznek szert. Ellenkezőleg, olyan szellemi lények vagyunk, akik emberi tapasztalatot élnek meg”. Nyugati kultúránkat évszázadokig az anyagelvű szemlélet határozta meg, amely úgy tekintett a világmindenségre, mint egy lélek nélküli elemekből álló gigantikus gépezetre. A legújabb tudományos felfedezések, amelyek forradalmasították a Kozmoszról vallott felfogásunkat, egyúttal új távlatokat nyitottak magunk előtt is. A tudomány végre bebizonyította, hogy az anyag, úgy, ahogy mi ismerjük, nem létezik, nem valóságos, ahogy Einstein mondta, pusztán az energia sűrített formája. Egyes fizikusok szerint ez az állandó interakcióban levő energia nem más, mint sűrített fény. Nyilvánvaló tehát, hogy az anyag többé már nem igazán anyagi természetű, akkor nevetséges dolog ragaszkodni az 40

Pierre Teilhard de Chardin (1881-1955) francia gondolkodó, teológus és filozófus, aki sokat foglalkozott az evolúció és az univerzum kapcsolatának kérdésével. Franciaországi tanulmányait követően rendkívül sokat utazott a világban, eleinte a jezsuita misszió tagjaként, később tudósként. – A fordító megjegyzése.

74

anyagelvűséghez, ahhoz, hogy tagadjuk azt, ami létezik, de amely még nem magyarázható meg oksági viszonyokat feltételező kartéziánus eszünkkel. V. A Firstoff angol asztrofizikus, a Royal Society tagja pellengére állítja ezt a hozzáállást 1967-ben megjelent Élet, Tudat, Galaxisok (Life, Mind and Galaxies) című munkájában. „Azt állítani, hogy csak az anyag létezik és elvetni a szellemet, a lehető legkevésbé logikus felvetés, teljesen idegen a modern fizika felfedezéseitől, amelyek bizonyítják, hogy az anyag nem létezik a szó racionális értelmében.” Nem kevés tudós, aki azt szeretné, hogy a szellem helyet kapjon az anyag fogalmában, abban bízik, hogy egyfajta holisztikus látásmód segít megoldani jelenleg megoldhatatlannak tűnő problémákat. Napjainkban egyre több és több „tudós”, különösen fizikusok és pszichiáterek érdeklődnek a megmagyarázhatatlan, azaz „paranormálisnak” tekintett jelenségek iránt, és mivel nem lehetséges ezeket tudományosan megmagyarázni, úgy tanulmányozzák azokat, hogy igyekeznek tudatuk keretei közé illeszteni azokat. „Ha lenne egy másik életem, inkább az okkultizmus tanulmányozásának szentelném, mintsem a pszichoanalízisnek” – írta Freud barátjának, Ernest Jones-nak. Carl Gustav Jung41nem várta meg az új életet, hogy azt tanulmányozhassa, amit „az öntudatlan abszolút tudásának” nevez. Életem című munkájában megállapította, hogy „A spontán előérzet, és a nem térbeli érzékelések sok esete mellett, és más hasonló tények, amelyekre életemből vett példákat hoztam fel, azaz a tapasztalatok szolgáltattak bizonyítékot arra, hogy a psziché néha a tér-idő oksági törvényen túl működik, mindez azt eredményezi, hogy nem teljes körűek a térről, az időről és az okságról rendelkezésre álló megnyilvánulások. A világmindenség átfogó képe úgymond új dimenziót követel, és csak akkor válna lehetségessé egyértelmű magyarázatot adni a jelenségek összességéről. Ezért van az, hogy ma a racionalisták még továbbra is azt gondolják, hogy a parapszichológiai tapasztalatok nem léteznek, amelyek végzetes csapást jelentenének az világmindenségről alkotott felfogásuk számára”. Jó részt személyes tapasztalatainak köszönhető, hogy Jung Wolfgang Paulival42 a fizikussal, a „Kizárás Elve” atyjával együtt – amely a modern fizika egyik kulcsfogalma – kialakította a szinkronicitás elméletét, amely igen merészen szakított a Világmindenség mechanikus szemléletével. Előítéleteink, amelyek egy határtalan antropomorfizmusból származnak, és amelyet a mechanikus fizika is táplál, még mindig áthatják tudatunkat, de ma már tudjuk, hogy tévúton járunk. Csak egy láncszem vagyunk a kozmosz fejlődésében, és minden kétséget kizáróan még csak a kezdetén járunk az ember világmindenségen belüli fejlődésének. Az asztronómia megfosztotta az embert a világmindenség közepén elfoglalt a helyétől, szerinte csak egyike az ezernyi élőlénynek. Ugyanakkor ez az ember, aki Pascal számára csak egy „nádszál”, mégis „gondolkodó nádszál”. És a gondolkodás az, ami lehetőséget ad az embernek, hogy jelenlegi helyzetén javítson azért, hogy magasabb tudatszintre juthasson. Az ember, aki csak egy végtelenül apró porszem a Világmindenségben, ugyanakkor az egyetlen lény, aki kérdéseket tesz fel magának, és azon tanakodik, miért és hogyan is létezik. Már a görögök is megpróbálták felfedni a formális és látszólagos univerzumunk mögötti örök igazságokat. Püthagorasz úgy gondolta, hogy létezik egy számok és harmónia alkotta transzcendentális ország, amely sokkal valóságosabb, mint a mi világunk. Platón pedig azt 41

Carl Gustav Jung (1875-1961) svájci pszichológus, pszichiáter, kezdetben Sigmund Freud követője, később saját módszert dolgozott ki, az analitikus pszichológiát. – A fordító megjegyzése. 42 Wolfgang Pauli (1900-1958) osztrák származású Nobel-díjas (1945) fizikus, aki 1931-ben kezdett el C. G. Junggal együtt dolgozni. A kizárás elve, vagy Pauli-elv kvantumfizikai fogalom. – A fordító megjegyzése.

75

hangoztatta, hogy világunk egy változatlan valóságokra épülő univerzumból származik. Flavio Cabobianco alig három évesen már a maga gyermeki módján kifejtette elképzelését az Univerzum szervezetéről, és annak különböző létezési szintjeiről. Metafizikai elgondolásai annál is inkább meglepték szüleit, mivel ezekről a neki oly kedves témákról semmi különösebb előképzettséggel nem rendelkezett, például Isten, lélekvándorlás, karma, tér, idő, a szellemvilágok, amelyből érkezik. Szókratész példáját követve – aki azt mondta: „tudom, hogy nem tudok semmit” – a modern fizika nagyjai mértékletesek tudnak maradni, ismerik tudásuk határait. Már elődeik is bevallották, hogy nem tudnak valami sokat a világmindenségről. J. Robert Oppenheimer43, aki vezető szerepet játszott az atomkutatásokban, úgy véli, hogy „a tudományban nincs helye a dogmáknak. Egy tudósnak szabad bármilyen kérdést feltennie, minden állítást kétségbe vonhat, mindenféle bizonyítékokat kereshet, minden hibát kijavíthat. Ott, ahol a múltban a tudomány új dogmák kialakításában segédkezett, ott ez a dogmatizmus maga összeegyeztethetetlennek bizonyult a tudomány fejlődésével, és végül a dogma megdőlt, vagy a tudomány és a szabadság együtt enyésztek el”. Sir John Eccles44 Nobel-díjas fiziológus és orvos így fogalmazott: „Meg kell tanulnunk együtt élni azokkal a problémákkal, amelyek meghaladják jelenlegi felfogóképességünket, ahelyett, hogy azonnal tagadnánk létezését vagy valóságát”. Igaz a modern tudomány már nem biztos abban, hogy birtokában van a jó válaszoknak azokra a kérdésekre, amelyeket önmagának tesz fel, és a komoly tudósok tudják, hogy állításaik csak megközelítő jellegűek. Ennek ellenére éppen ez az a tudomány, amelynek segítségével az ember azokat a válaszokat keresi, amelyek összhangba hozhatják azt, amit tud, és azt, amit sejt. David Bohm45 a fizikus, Einstein pártfogoltja számára az értelmünk és a különböző, érzékszerveink hatósugarát megnövelő eszközök segítségével felfogott anyagi valóság csak a valóság egyik megnyilvánulása, amelyet „kibontott rendnek” keresztelt el. „Belső rendnek” nevezte azt a réteget, amely a másikat létrehozza, és amely sem érzékeink, sem a tudományos kutatás számára nem elérhető. A Világegyetemnek ez a modellje gyökeres fordulatot hozott a tér és az idő megértésében. E tér mintha igen nagy energiát foglalna magába. Ez az energia alkotta háttér, amely a jelenségek világát létrehozza, amelyben élünk, mintha maga az élet forrása lenne. Bohm számára az üresség a kiindulópontja mindennek az univerzumban, egy összetett hullámzás, amely szüntelen és kiapadhatatlan, és amelyet nyelvünk nem képes leírni, míg a tele látható valónkat jeleníti meg. Mindenesetre ezt sem lehet szavakkal leírni, mivel olyan teljességet alkot, amelyben az anyag és a tudat elválaszthatatlanok. Minden egymásba folyik, minden egyes rész maga a teljesség. Az ember pedig kölcsönhatásban áll a többi emberrel és a természettel. David Bohm úgy gondolja, hogy a mindannyiunkra jellemző tulajdonság, azaz az, hogy részekre bontjuk a világot, megfeledkezvén arról, hogy a dolgok összefüggnek egymással, nos ez a felelős problémáink többségéért, akár a tudományban, akár a mindennapi életben. Nemcsak nem működik ez a rendszer, de lehet, hogy ez okozza az emberi faj kihalását. Azt is gondolja, hogy a tudat az anyag legösszetettebb formája. Az ő szemében nevetséges az 43

Julius Robert Oppenheimer (1904-1967) amerikai fizikus, az atombomba kifejlesztését célzó Manhattan-terv vezetője. – A fordító megjegyzése. 44 Sir John Carew Eccles (1903-1997) ausztrál neurofiziológus, a kémiai úton megvalósuló ingerület-átvitel és gátlásának felfedezője. 1963-ban két kollégájával (Alan Hodgkin, Andrew Huxley) együtt Nobel-díjban részesül az orvostudomány-kórélettan területén. – A fordító megjegyzése. 45 David Joseph Bohm (1917-1992), eredetileg amerikai születésű kvantumfizikus, filozófus, aki részt vett az atombomba előállítását célzó Manhattan-tervben, majd az ötvenes évek elején a kommunistaellenes üldöztetés elől 1951-ben Brazíliába menekült. Hányattatott sorsa közepette (1955-ben Izraelbe, 1957-ben Angliába települt át) mindvégig támogatta Albert Einstein. – A fordító megjegyzése.

76

Univerzum felosztása élőre és élettelenre. A lélekkel rendelkező és nem rendelkező anyag szétválaszthatatlanul összefonódott, és az élet maga szolidáris az Univerzum egészével. „Még a szikla is valamilyen formában élő” – mondja Bohm –, „hiszen az élet és az intelligencia nemcsak minden anyagban jelen van, hanem az energiában, a térben, az időben és az egész világmindenség szövetében. Testünk minden sejtjében benne van az egész kozmosz, ahogy minden vízcseppben és porszemben”. „Tudod” – magyarázta a három éves Ian édesanyjának, „beszélek a fához és ő válaszol nekem. Neki is van lelke.” A tizenegy éves Héloïse is beszél a fákhoz, és azok neki is válaszolnak. Néha órákon át támaszkodik kérgüknek és simogatja őket. Holografikus világegyetemünkben minden egyed magába zárja a minden lényegét. Ez a lényeg vagy információ mintha nem az egyenes vonalú idő modellje mentén adódna át, hanem inkább az egyedi részecskék által, amelyek mintha továbbra is egymásba fonódnának a globális és oszthatatlan valóság elemeiként. Világegyetemünk tehát egy [mindent] körülölelő „hipertér” holografikus kivetülése lenne, amely képes maga is visszatükrözni egy még szélesebb másik univerzumot, valahogy úgy, mint az orosz matrioska egymásba illő részei. Az egymástól elválasztottnak tűnő részecskék ismét egybekapcsolódnak a közös múlt mentén, a belső rend szintjén, amely magában foglal mindent, ami alapvető és egyetemes. Itt leljük meg ismét a C. G. Jung-féle „őstípusok” világát. Bohm fejtegetései messze vezetnek az elképzelhetetlenbe. Ő eljutott addig a következtetésig, amely szerint mi magunk hozzuk létre a teret és az időt. A NASA felfedezte az egységes mező elméletét, megerősítette Bohm és Pribam tételét az Univerzum holografikus természetéről. Az 1994 és 1999 közötti öt évben a NASA saját bevallása szerint annyit tanult a fizikáról, mint korábbi civilizációk hatezer év óta. A fizika történelmünk legfontosabb tudományos újjászületésének a középpontjában áll, túlszárnyalja még az újabb felfedezéseket is, mint például a relativitáselméletet és a kvantumfizikát, ismereteinek bővülése ugrásszerűnek mondható. E tudományos elméletekben újra szemünk elé tűnik William Blake, a látnok költő és festő világegyetemre vonatkozó víziója, amely szerint testünk minden sejtje, akárcsak minden egyes levél, vízcsepp, porszem magában rejti a Kozmoszt: „egy órára Meglátni a Világot egy homokszemben, a Paradicsomot egy vadvirágban, kezünk öblében tartani a Végtelent és az Örökkévalót”. Marcos Cabobianco maga is határozott elképzeléssel rendelkezik a világegyetemről, és bizonyos abban, hogy a Minden része. „Isten mindenütt jelen van, és minden, ami létezik Istenből kiáramló részecske” – mondja. Étienne Guillé, a tudományok doktora, a pszichológia és a biokémia tanára, a Paris Sud egyetem kutatója, oktatója nem úgy fogja fel az embert mint elszigetelt egyedet, hanem olyan lényként, amely az éghez és a földhöz kötődik. Kárhoztatja modern és pusztító társadalmunk gonosztetteit, és feltárja a lehetséges megoldásokat. A dolgoknak a modern fizika által megmutatott páratlan jellegét és egymásba fonódottságát évezredek óta tanítják a keleti filozófia, a hinduizmus, a buddhizmus, a taoizmus, akik azt javasolják, hogy lépjünk túl az elszigetelt egyén felfogásán, hogy azonosuljunk a világmindenséggel és az alapvető igazsággal. A hinduk úgy tekintenek a belső rendre, mint Brahmanra, a látható valóság eredetére. Bohm mintájára, aki azt állította, hogy a belső rendet hívhatjuk Szellemnek is, a hinduk a valóság ugyanezen szintjét tudatnak nevezik. Számukra a tudat nemcsak az anyag összetett formája, leginkább sokkal alapvetőbb jellegű, mint az anyag. A világegyetem keletkezéséről vallott felfogásukban az anyag az, amely a tudatból származik. Amint a Védák tanítják, a fizikai világ a tudat hatalmának kivetüléseiből születik. Mivel ez az anyag jellegű univerzumnak csak átmeneti, nem igazi valóság kisugárzása, a hinduk Maya-nak, azaz illúziónak nevezik.

77

„Életünk illúzió. Az, ahogy éppen most élünk, illúzió, mivel egyedül a lélek létezik, amely Istennel együtt van” – szögezte le Flavio még kisgyermek korában. Ugyanezt a felfogást megtaláljuk a zsidó hagyományban is. A Kabbala tanítása szerint a teremtés egésze tulajdonképpen Isten transzcendentális természetének illuzórikus kivetülése. A Zóhárban, a Tóra 13. századi magyarázatában a teremtést a baro ige jelöli, amelyben benne rejlik az „illúziókeltés” gondolata. Számos ország holisztikus sámán-felfogása tökéletes összhangban áll Bohm holografikus koncepciójával. A sámánok elfogadják azt, hogy minden dolog összefügg egymással, és úgy vélik a gondolat képes életre kelteni az univerzum más részeit. A sámánikus hagyományok a világ minden részén azt tanítják, hogy létezik egy éltető áramlás, amely minden dolog lényege, azaz a világ látható formáinak rejtett kifejeződése. A hindu Maya-felfogás szerint minden forma képlékeny, állandó átalakulásban van. A kínai bölcselet szerint a változásból keletkezik maga az univerzum lényege, és elveti az abszolút békét. Minden bizonnyal nem véletlen, hogy a Yi-King, a kínai gondolkodás alapvető könyvének címe Átalakulások Könyveként fordítható. A buddhizmus az anyag dinamikus és változó jellegére helyezi a hangsúlyt. Számára a Kozmosz élő, mozgó valami, egyszerre anyagi és szellemi természetű. A zen buddhizmus maga is elismeri a valóság oszthatatlanságát, ugyanakkor e gondolatrendszerben nem az intellektuális képzetek között leljük meg a végső válaszokat, hanem csupán a nem koncepcionális tapasztalat szintjén. A 16. században John Donne a költő igen érzékletesen összefoglalta a Mindenhez tartozás gondolatát: „Akárki is hal meg, engem foszt meg valamitől”. A skót költő James Thomson is megerősítette ezt: „Nem érinthetünk meg egy virágot, anélkül, hogy meg ne zavarnánk egy csillagot”. Fritjof Capra46 az elemi részecskék fizikájával foglalkozó professzor a Berkeley egyetemen, aki a bécsi egyetemen szerzett oklevelet, maga is gondolkodott a modern fizika törvényeinek és a keleti misztika hasonlóságain. Számára az atomoknál kisebb részecskék, amelyek hol részecskéknek, hol hullámoknak tűnnek, nem „dolgok”, hanem dolgok közötti kölcsönös kapcsolatok, és ezek a „dolgok” maguk is más dolgok közötti kölcsönös kapcsolatok, és így tovább. A kvantumelmélet feltárja a világegyetem alapvető egységességét, és bizonyítja, hogy a világot nem lehet kisebb, önálló élettel megáldott egységekre szabdalni. Munkái az önbetöltés gondolatából fakadnak. Az univerzumban minden dolog hozzákapcsolódik minden más elemmel, és a többi elem tulajdonságai meghatározóak az adott dolog szempontjából. Valamely jelenség megértéséhez tehát meg kell értenünk az összes többit is, amely megfelel a keleti filozófiai gondolkodásnak. Karl Pibram47 holografikus elmélete, amelyet elképesztő megfigyelések igazoltak, különös tekintettel a neuro-pszichológiára, mintha megerősítené azt, hogy az objektív valóság, jelenségekből álló világunké, egyáltalán nem olyan, mint amilyennek hosszú-hosszú ideje érzékeljük. A fizikus Alain Aspect48 híres kísérlete pedig igazolta „a Minden Oszthatatlanságát”, amelyet Niels Bohr49 magasztalt. Az egyik pillanatban összeálló, majd 46

Fritjof Capra (1939-) osztrák származású fizikus, a Berkeley egyetem tanára. 1975-ben írt, talán ma is legismertebb munkája 1998-ban jelent meg magyarul: The Tao of Physics. An Exploration of the Parallels Between Modern Physics and Eastern Mysticism (A fizika taója. A modern fizika és a keleti miszticizmus közötti párhuzam feltárása. Fordította: Pavlov Anna, Dankó Zoltán, Budapest, Tericum kiadó, 1998. – A fordító megjegyzése. 47 Karl Pibram neuro-pszichológus, a Stanford egyetem tanára, a holografikus modell megalkotója. – A fordító megjegyzése. 48 Alain Aspect (1947-) francia fizikus, az atomoknál kisebb részecskék tulajdonságaival, hologram kutatással foglalkozik. – A fordító megjegyzése. 49 Niels Henrik David Bohr (1885-1962) Nobel-díjas dán fizikus (1922), az atom szerkezeti modelljének (Bohrmodell) megalkotója – A fordító megjegyzése.

78

szétváló részecskék, a szétválás után úgy viselkednek, mintha mindig kölcsönösen függnének egymástól. Mintha mindegyik tudná mivé lesz a másik, még akkor is, ha igen nagy távolság is választja el őket egymástól. Ez a kísérlet bizonyítja tehát, hogy az atomoknál kisebb részecskék szövete, amelyből világegyetemünk felépül, holografikus tulajdonságokkal rendelkezik. Pibram számára a holografikus elmélet nagyon közel áll a misztikus tudományok és a keleti filozófiák látásmódjához. „Egy kis idő kell még ahhoz, hogy megbarátkozzunk a látszólagos világétól eltérő valóság rendjével. Nekem úgy tűnik, hogy egyes, évezredek óta lejegyzett misztikus tapasztalatok tudományos értelemben egyre inkább valószínűnek tűnnek. Ezek mutatják meg az utat a (holografikus) valóság rendjéhez, amely a látszólagos világ mögött található.” Vagyis, két nemzetközileg is elismert kutató, Pibram és Bohm, mindketten ugyanarra a következtetésre jutottak, pedig két teljesen különálló tudományterületen dolgoztak. Más, nem kevésbé jelentős tudósok, így például két fizikus, Bernard d’Espagnat és Brian Josephson is osztják ezt a nézetet. Roger Penrose, a fekete lyuk elmélet megalkotója úgy véli: „A tudat olyan fontosnak tűnik számomra, hogy aligha hiszem el, néhány bonyolult számítás következményéből kiindulva, hogy a tudat véletlenszerűen jelent volna meg. Egyedül a jelenségen keresztül ismerhető meg magának az Univerzumnak a léte”. Hogyan képzeljük el, hogy az atomok egy bizonyos pillanatban egy tudatos szerkezet, a másik pillanatban pedig egy mozdulatlan test részét képezik? Melyik az a szint, ahol ezekkel kapcsolatban már tudatról beszélhetünk? Trinh Xuan Thuan számára „a szellem és az anyag kiegészítik egymást, akárcsak az anyag „részecske” és „hullám” jellege”. Karl Popper szerint a tudat egy nem atomokból, hanem magasabb rendszerekből kialakuló jelenség. Számos tudós gondolja úgy, hogy az emberi tudat csak a Világegyetem tudatának kifejeződése lehet. Ha maga a Világegyetem is értelmes módon fejlődik, logikus azt gondolnunk, hogy ugyanez a helyzet Földünkkel, vagyis Gaia-val. A Gaia elméletet James Lovelocknak köszönhetjük. Számára a Föld valamiféle önszabályozó egység lehet, amely talán képes megőrizni egészségét fizikai és kémiai környezetének ellenőrzése révén. Munkáiból kiderül, hogy a légkör, az óceánok kémiai összetétele, a sziklák mállása, a Föld geológiai szerkezete, mindezek a rendszerek kapcsolatban állnak egymással, és úgy hatnak egymásra, hogy megőrződjék az a meglepő állandóság, amelynek hiányában lehetetlenné válna az élő szervezetek folyamatos fejlődése. Ez a környezet ahhoz az élő szerveződéshez hasonlítható, amelyet bioszférának nevezünk. A bioszférára jellemző szabályozó tevékenység egyik eleme a bolygó hőmérsékletének a biológiai léthez szükséges határok között tartása. Ebben a folyamatban úgy tűnik igen fontos szerepet játszanak az „üvegházhatás gázai”, mint például a széngázok, a légkör felső rétegeiben. A Rupert Sheldrake50 biológus által javasolt formatív oksági elmélet szerint Gaia szervező mezője úgy is felfogható mint egy morfikus mező. „Ezek a mezők a komplexitás bármely fokán álló szervezetet képesek létrehozni, galaxisokat a zsiráfok, hangyákat az atomok szintjén. Ezek illesztik szerkezeti keretbe, ezek kapcsolják egybe és rendezik el a szervezetek alkotóelemeit, oly módon, hogy az egész rendszer az ő elképzelésüknek és végcéljuknak megfelelően fejlődjék; megőrzik a rendszer egységét, és lehetővé teszik számára a 50

Rupert Sheldrake (1942-) angol biológus, aki a fajokra jellemző alakot, felépítést és magatartást vizsgálva megfogalmazta a morfogenetikus és morfikus mezők elméletét, amely szerint az azonos géneket tartalmazó különböző sejtek eltérő fejlődését állandóságot hordozó morfogenetikus, morfikus mezők hozzák létre. – A fordító megjegyzése.

79

regenerálódást sérülést követően. […] Ezek a szabályozó tevékenységek, mint például a morfikus mezők a komplexitás bármely fokán álló rendszerekben, mintha magukba foglalnának egy egyébként határozatlan és lehetőségek között latolgató folyamatvezérlést.” Sheldrake szerint a morfikus mezők térben és időben fejlődnek, és rezonanciájuk nem energia átadását jelenti egyik rendszertől a másik felé, hanem inkább nem energia jellegű információ átadását. Az angol biológus osztja Lovelock Kozmoszról alkotott nézetét, vagyis azt, hogy a világegyetem teremtő erővel rendelkezik, és azt is, hogy a természet nem egy gépezet, egy mozdulatlan valami, hanem élőlény, amelynek szerves részei vagyunk mi. Felfogása szerint a mezők végtelenje alakítja ki a különböző típusú atomokat, molekulákat, kristályokat, élő szervezeteket, társadalmakat, szokásokat és gondolkodásmódokat. Ezek a mezők olyan nem anyagi jellegű hatások területei, amelyek szétterjednek a térben és időben elnyúlnak. Mintha korábbi fizikai létük emlékezetét zárnák magukba, amely felhalmozódik bennük, és ez megmagyarázza, hogy a legkülönbözőbb események az ismétlődés folytán egyre megszokottabbakká válnak. Ily módon a saját emlékezettel bíró Gaia morfikus mezője mintha lehetőséget adna neki arra, hogy ismétlődő cselekvési modellek révén szokásokat alakítson ki. Ezek a munkák egyúttal elvezetnek az emberi természet jobb megértéséhez is, amelyet a Földhöz és a menyhez, valamennyi életformához kötődő, és az evolúció által kifejezett teremtő hatalomra nyitott kollektív memória hoz létre. A Gaiaval egyesülő fő mező elmélete az antik Földlélek fogalmával egyezik meg. De bármilyenek legyenek is a Gaia természetével kapcsolatos elképzelések, az emberiség túlélése saját természetétől függ. Végül mindig ugyanoda térünk vissza. A korábbi geológiai korszakok során egymást követték a jégkorszakok, állandóan módosítva ezzel az éghajlatot és az életfeltételeket. E változások némelyike a nap tevékenységének változásaival állhattak összefüggésben. A Föld gravitációs mezőjének hatására kering bolygónk körül a Hold, és ez a mező egybekapcsolódik a Nap és a naprendszer más bolygóinak gravitációs mezőivel. Sir James Jeans angol csillagász, fizikus maga úgy vélte, hogy „a 20. századi fizika legnagyobb horderejű felfedezése az a megállapítás, hogy elismertük: nem vagyunk többé kapcsolatban a végső valósággal. Barlangunk foglyai vagyunk, hátat fordítva a fénynek, és csak az árnyakat láthatjuk a falakon”. Miért nem próbálunk hátat fordítani a falakon levő árnyaknak és a fény felé fordulni? Sajnálatos, hogy a tudaton túli nagy területét csak a misztikusok fedezték fel, mivel ebben az állapotban, a tudaton túl, a szellem tulajdonságai egészen mások, mint normális állapotában. Ez a felfedezés, már amennyiben tudományosan lehetséges, valószínűleg csak annyit képes bizonyítani, hogy nem azok vagyunk, akiknek hisszük magunkat. De ez a felfedezés kevés tudóst csábít, aki jól elvannak evidenciáik és dogmáik között. Goethe a Beszélgetésekben51 megállapította, hogy „ha valaki olyan újdonsággal áll elő, amely ellentmond, vagy lerombolással fenyegeti a szüntelenül ismételt, az évek során tovább adott hitvallást, az érzelmek felkerekednek ellene, és az egész világ összefog, hogy elveszejtse. Az emberek, ameddig tudnak, ellenállnak, úgy tesznek, mintha süketek lennének, vagy képtelenek volnának megérteni, megvetéssel beszélnek az új elképzelésről, mintha a legcsekélyebb vizsgálódást sem érdemelné meg, mintha még arra is méltatlan lenne, hogy egy pillantást vessenek rá. Íme, az új igazságok milyen sokat váratnak magukra, még mielőtt megnyílna az út előttük”.

51

Johann Peter Eckermann (1792-1854), Goethe titkára Gespräche mit Goethe in den letzten Jahren seines Lebens (Beszélgetések Goethével élete utolsó éveiben, Bp., Magyar Helikon, 1973) című művéről van szó. – A fordító megjegyzése.

80

Anna öt éves korában megpróbálta meghatározni, miért képtelenek az emberek bizonyos elképzeléseket megérteni: „A kérdések dobozokban vannak, és a válaszok, amelyeket az emberek maguknak adnak éppen azonos méretűek a dobozokkal. Nehéz ezt elmagyarázni. Ha két dimenzióban teszel fel egy kérdést, akkor a válasz is kétdimenziós. Olyan ez, mint egy doboz, nem lehet belőle kikerülni. Kérdésekkel van tele egészen a tetejéig, majd nincs tovább, az egy börtön”. Az amerikai fizikus, Michio Kaku az Egyesült Államokban 1994-ben megjelent Hipertér című munkájában felveti a párhuzamos dimenziók elméletét, olyan hipertérét, amely dacol az ésszel. „A tudományos forradalmak” – állapítja meg – „meghatározásuknál fogva szembehelyezkednek az ésszel. Ha „ésszerű” Univerzum-definícióink pontosak lennének, akkor a tudomány megoldotta volna évszázadok óta meglévő titkait. De a tudomány célja az, hogy lerántsa a látszólagosság leplét a tárgyakról, hogy felfedje azok alapvető természetét. Ha a látszólagosság és a valóság azonosak lennének, a tudománynak semmi értelme nem lenne”. Számos fizikus meg van győződve arról, hogy Univerzumunkat képesek vagyunk leírni a négy hagyományos – ám túl korlátozott – dimenzió segítségével. Ha egy ötödik dimenziót is hozzáteszünk, a fényt és a tömegvonzást irányító egyenletek úgy összeillenek, mint a kirakós darabjai, pedig az ő törvényeik a mi négydimenziós elméletünk szerint nem összeegyeztethetők. Michio Kaku, külsőségekből álló világunk magyarázata végett azt olyan medencéhez hasonlítja, amelyben pontyok úszkálnak. Mivel egész életüket a medencében töltik, a pontyok úgy képzelik, hogy az univerzumot a medence falai és a víz felszínén ringatózó tavirózsa határolják. A pontyok és mi két különböző univerzumban éljük az életünket, jóllehet azokat csak a vízfelszín határolja el egymástól. „Gyakran gondolom úgy, hogy olyanok vagyunk, mint ezek a medencéjükben békésen úszkáló pontyok. Életünket a saját „medencékben” töltjük el, abban a biztos tudatban, hogy Világegyetemünk csak olyan dolgokból áll, amelyeket láthatunk és megérinthetünk. Ahogy a ponty számára, úgy nekünk is az az univerzum, ami ismerős és látható számunkra. Nem fogadjuk el, hogy más univerzumok is léteznek, vagy más dimenziók egészen közel hozzánk, szinte a kezünk ügyében. Ha tudósaink olyan fogalmakat találnak ki, mint például az „erő”, nos ez azért van így, mert nem képesek meglátni a bennünket körülvevő teret betöltő vibrálást. Egyes tudósok gúnyosan mosolyognak, amikor más dimenziókat emlegetünk, csak azért, mert képtelenek azokat laboratóriumaikban megmérni. Einstein is osztotta ezt a véleményt, amikor azt kérdezte: „Vajon mit tud a hal a tengerről, amelyben egész életét eltöltötte?” Így azután determinista és mechanikus világegyetem-felfogásunk, amely egyes tudományágakban mégiscsak meghatározó, teljességgel múltba forduló és anakronisztikus, és semmilyen valós alapja nincs. A jelen felfedezéseit, amelyek vélhetőleg megváltoztatják gondolkodásmódunkat, néhány mondatban össze is lehetne foglalni: az anyag többé már nem „anyagszerű”, a tudat és az energia egy és ugyanazon anyag, a világegyetem nem a „véletlen” szülötte, az evolúció sem egyedül a véletlen műve, a tudat pedig nem az agy kisugárzása, és nincs bezárva anyagába. A megfigyelés tehát megáll az Univerzum külsőségeinél. Hátravan még lényegének megértése, és bár meghaladja korlátozott érzékeinket, a holisztikus látásmód talán elvezet a jelenleg még megoldhatatlan problémák megoldásáig. Flavio Cabobianco hét éves korában testvére segítségével megrajzolta a Világegyetem vázlatos képét, majd kilenc éves korában kicsit javított még rajta. Két szintre választotta szét, az elvontra, amelyet „nem kézzelfogható”-nak nevezett és egy másik láthatóra, konkrétra, különböző síkokkal a legfontosabb lényektől, „a lelkek fő anyagá”-tól és az Igétől, az isteni gondolat elrendezőjétől az alsóbb, csillag-, szellemi, érzelmi és végül fizikai szintig. „Ez a legsűrűbb, legváltozatosabb, legösszetettebb szint, és nincsenek határok. Az idő és tér

81

határolja. Ezen a szinten fejlesztik ki az emberek élet-halál körforgásukat. Ugyanitt megtalálhatók pozitív és negatív asztrális egységek, és olyan lények, amelyek megszervezik a fizikai élet formáit. Az a szint a mi szemszögünkből nézve az alsó szint, a Világegyetem Tornyának alapja. Ugyanakkor ez az a szint, amelynek anyaga a legtömörebb, a legsűrűbb. Másképpen fogalmazva, a nem kézzelfogható felől nézve, ez az a pont, ahol a legnagyobb koncentrációban van jelen az isteni jelleg.” Flavio fontos részleteket tett hozzá nyolc évesen az Univerzum vázlatához, illetve kilenc éves korában magyarázatokat fűzött hozzá. Később számítógépet kapott. Louis de Broglie52 azt írta: „Soha nem szabad elfelednünk, hogy ismereteink még mindig mennyire korlátozottak, és mennyire érzékenyek az előre nem látott változásokra. Ha az emberi civilizáció fennmarad, a fizika néhány évszázad múlva annyira eltérhet a maitól, mint amennyire az különbözik Arisztotelész fizikájától. Talán a kiteljesedő koncepciók, amelyekhez így eljutunk, lehetőséget adnak majd arra, hogy egyetlen szintézis keretébe fogjuk össze – ki-ki megtalálva a helyét – a fizikai és a biológiai jelenségeket. Ha az emberi gondolkodás, amennyiben néhány biológiai változás következtében hatékonyabbá válva, egy nap elérne ebbe a magasságba, akkor rájönne, azon a bizonyos igazi napon, amelyet most még csak nem is sejtünk, a ma még az olyan jelzők segítségével, mint „pszicho-kémiai”, „biológiai” sőt „pszichikai” jelzőkkel megkülönböztetett jelenségek egyesülésére. Teilhard de Chardin az Univerzum himnusza című művében az anyagot magasztalja: „Nélküled, Anyag, támadásaid, pusztításod nélkül mozdulatlanul, egy helyben élnénk, Isten és mi magunk gyermeki tudatlanságában. Te, aki megsebzel, te, aki bepólyálsz és te, aki építesz – te, aki magaddal ragadsz, és te, aki szabaddá teszel… Téged köszöntelek, fáradhatatlan életerő és átalakulási képesség, ahol kicsírázik és felnövekszik a kiválasztott Lényeg. Téged köszöntelek az egyesítés és az egyesülés mindenható erejét, amelyben egybeolvad a nomádok tömege, és amelyben összefut a Szellem valamennyi útja. Köszöntelek téged, lelkek harmonikus forrása, ragyogó kristály, amelyből az Új Jeruzsálem fakad”. Julien Green53 Napló című munkájában megjegyzi, hogy „lelkünk, amelyet oly rosszul ismerünk, kétségtelenül sokkal tájékozottabb abban, hogy mi történik a láthatatlanban, mint az eszünk”. Próbáljuk meg hagyni beszélni lelkünket, és jobban megismerni, mivel valószínűleg sokkal többet tud arról, mint agyunk, ami magától értetődő bárkinek, aki gondolkodik. Louis Pauwels a maga részéről úgy véli, hogy a Föld szelleme, az élők lelke még továbbra is felbukkannak, és az igazán felocsúdott egyéni tudat belép az univerzumba. Az egyéni lét, amelyet mindenestül úgy fogunk fel és használunk, mint az eszmélés eszközét, teljességgel a kollektív létben gyökeredzik. „Végül is nem szükségszerű, hogy ennek a kollektív létnek az építőköve legyen az evolúció legutolsó lépcsőfoka. A pesszimisták azt mondják a látható nagy felfordulások láttán, amelyeket ez a titkos felbukkanás hoz létre, hogy legalább meg kell kísérelni „megmenteni az embert”. De az embert nem megmenteni kell, hanem megváltoztatni. A klasszikus pszichológia és a mai filozófia embere már elveszett, képtelen alkalmazkodni. Mutáció ide vagy oda, másfajta ember az, aki megfelel arra a feladatra, hogy rávezesse az emberi jelenséget a jövő útjára. Akkortól kezdve nem a pesszimizmus, nem az optimizmus a kérdés, hanem a szeretet. De a feltétlen szeretet olyan dolog, amely egyre inkább kiveszőben van a modern emberből, akinek nincs ideje szeretni.

52

Louis-Victor-Pierre-Raymond de Broglie (1892-1987), Nobel-díjas (1929) francia fizikus, a hullámmechanikai kutatások megalapítója. 53 Julian Hartrige / Julien Green (1900-1998) Franciaországban született angol író, Napló című munkáját (Journals, I-III.) 1938 és 1946 között írta.

82

Flavio, aki hagy időt a szeretetre, azt mondta öt éves korában, hogy „a gyűlölet nem más, mint elfojtott szeret. A szeretet ezzel szemben, nem halmozódik fel, nem is elválasztható, hanem természetes”.

83

HARMADIK RÉSZ ÍME, ELJÖTT A MUTÁNSOK IDEJE

85

ÚJ EMBERISÉG

„Azt, aki nem tud, és nem tudja, hogy nem tud, kerüld el. Azt, aki nem tud, és tudja, hogy nem tud, tanítsd. Azt, aki, tud, és tudja, hogy nem tud, világosítsd fel. Azt, aki tud, és tudja, hogy tud, kövesd.” Kínai közmondás Az emberi faj biológiai fejlődése mintegy ötvenmillió éve befejeződött. Szerkezetét, méretét tekintve testünk és agyunk még mindig ugyanaz, mint az őskorban, és fejlődésének semmi köze a genetikához, hanem alapvetően szociális és kulturális jellegű. Civilizációnknak köszönhetően elveszítettük kapcsolatunkat gyökereinkkel, sokkal inkább, mint a múlt kultúráiban, és ez a szétválás megmutatkozik egyrészt szellemi fejlődésünk és tudományos ismereteink elkülönülésében, másrészt bölcsességünk és etikai érzékünk hiányában. Sőt, lehetetlen helyzetbe kerültünk, hiszen képesek vagyunk rakétát küldeni az űrbe, vagy távoli bolygókra, már amennyiben számítógépeink képesek csodát művelni, mégis képtelenek vagyunk olyan eszközök alkotni saját magunk számára, amelyekkel ellenőrizni lehet a radioaktív hulladékot vagy kezelni lehet autóink és gyáraink szennyezőanyag kibocsátását. Egyébként, még ha sikerült is a 20. században mesés technológiai fejlődést véghezvinnünk, akkor sem fejlődtünk 2500 év óta egy jottányit sem morális és szellemi tekintetben. Ma már vitathatatlan, hogy az örökséget a gének adják át, amelyek tökéletes védelmet élveznek a külvilággal szemben. Ugyanakkor mintha az ionizációs sugárzás, a kozmikus sugarak, sőt egyes mérgek képesek lennének megváltoztatni őket. Így például kimutatták, hogy a mutációk gyakorisága függ a radioaktivitás erősségétől, amely ma sokkal magasabb, mint a múlt század elején. Ennek köszönhetően, más okok mellett valószínűleg a gének módosulását eredményezheti egyes egyedeknél. Jack Dupré, kabbalista és tudós egy személyben, a Nemzeti Képzőművészeti és Művészeti Konzervatórium egykori növendéke teszi fel a kérdést: „Ezek az indigó gyerekek vajon azért vannak itt velünk, mert a Föld valamilyen banális változáson megy keresztül, vagy pedig ők azok, akiken egy olyan tényező hatása csapódik le, amely – igencsak messze! – túlmutat közvetlen környezetünkön? Vajon ezen apró jelenségek egyik előjoga nem éppen az-e, hogy megvilágosítják és megtestesítik a már említett radioaktivitás nagyszerű és szent természetét, szent János szavát? Két amerikai tudós, C. Brooke Worth és Robert K. Enders Az élő dolgok természete (The Nature of Living Things) című munkájukban megkísérelték bemutatni, hogy születőfélben van egy új, genetikailag más, nagyobb szellemi képességekkel rendelkező emberi faj. Lewis Terman génkutató harminc éven át tanulmányozta a csodagyerekeket. Igencsak hasonló következtetésekre jutott. Míg ugyanis korábban a csodagyerekek többsége elérve a felnőtt kort elvesztette tehetségét, addig ma úgy tűnik, mintha kivételes intellektuális képességekkel rendelkező felnőttekké válnának, a normálist harmincszorosan meghaladó tevékenységgel, és huszonötször nagyobb „sikerességi aránnyal”. Ugyanakkor tökéletes egészségnek örvendenek, kiegyensúlyozottak mind érzelmi, mind szexuális szempontból, és úgy tűnik, őket nem érinti a rák és a pszichoszomatikus betegségek. A jelenség annyira szembetűnő, hogy Sydney Pressey az ohioi egyetemen bele is vetette magát a koraérett gyerekek

87

képzésébe; szerinte ők évente mintegy háromszázezer magasabb szellemi képességekkel rendelkező embert jelentenek évente. Louis Pauwels A mágusok reggele című művében már korábban említette, hogy 1956 telén dr. J. Ford Thomson a wolwerhamptoni oktatási szolgálat pszichiátere vizsgálójában találkozott egy szüleiért és oktatójáért nagyon aggódó hét éves gyermekkel. „Nyilvánvaló, hogy nem álltak rendelkezésére szakkönyvek” – írja dr. Thomson. „Ha meg is szerezte őket, lehet, hogy csak átolvasta őket? Mindenestre tisztában volt az egészen összetett csillagászati kérdésekre adandó válaszokkal”. Az orvos, fellelkesülve az esettől elhatározta, hogy megméri az iskolások szellemi szintjét. Ötezer gyermeket vizsgált meg Anglia-szerte, amelyet a brit orvosi kutatások tanácsa támogatott, illetve a Harwell fizikusai és több egyetemi professzor. Másfél év munka után biztosnak tűnt számára, hogy „hirtelen intelligencia növekedési láz” állt elő. Dr. Thomson kiemelte, hogy „az utolsó kilencven, 7-9 év közötti gyermek közül, akiket megkérdeztünk huszonhatnak volt 140-es intelligencia hányadosa, amely felér, vagy majdnem felér egy zseniével. Azt hiszem, hogy a stroncium 90 nevű radioaktív anyag, amely átjárja a szervezetet, lehet ezért a felelős. Ez az anyag az atomrobbanás előtt nem létezett”. A csernobili katasztrófa kapcsán egy 1996. április 20-án a Le Monde diplomatique-ban megjelent cikk hírül adta, hogy a helyszínen megvizsgált egerek DNS-ében „felgyorsult evolúció nyomára” bukkantak, másképp megfogalmazva olyan evolúció nyomát fedezték fel, amely „normálisan tízmillió évnyi fejlődéshez hasonlatos”. A Harvard kutatói szerint részben ezek a genetikai változások adnak magyarázatot az állatvilág gazdagságára a tiltott övezetben. Az egyik ilyen kutató benyomása szerint: „A Csernobil környéki vidék a következő években újra be fog népesülni, de nem annyira emberekkel, sokkal inkább genetikailag alkalmazkodott növényekkel, rovarokkal és egerekkel”. Ettől persze még nem kizárt, hogy az emberek is alkalmazkodjanak ezekhez az új életfeltételekhez, ha sikerül elkerülniük az azonnali nukleáris veszélyt, vagyis a rákot. A sugárfertőzést szenvedettek ezen új nemzedéke saját maga átalakításával, amennyire lehet megerősíti természetes védekezőképességét, hogy új antitestek oltalma és védelme alatt túlélő lehessen. 1986 tavaszán Csernobil környékén kidudorodó kérgű fák jelentek meg. A juharfák és más növényfajok levele a kétszeresére nőtt. Csarnov faluban addig soha nem látott növények jelentek meg. Néhány nappal a négyes reaktor felrobbanása után a helyi parasztok arról számoltak be, hogy a tyúkok teniszlabda nagyságú tojásokat tojtak. Ugyanez történt az Egyesült Államokban a Three Mile Island-on a pennsylvaniai atomreaktor katasztrófája után, ahol a cukorrépa mérete hirtelen megnőtt, a juharfalevelek háromszoros méretűre nőttek. A radioaktív szennyezés tehát jelentős növekedés-serkentőnek bizonyult, ahogy ez már korábban is bekövetkezett Hirosimában és a Bikini-szigeten, ahol új növényfajok jelentek meg. A sugárfertőzött területekről származó bálnák képesek hangrezgések útján tízezer kilométernyi távolságból is kommunikálni, kész kommunikációs hálózatot alkotnak az óceánokban. Úgy tűnik, hogy már most rendelkeznek telepatikus képességekkel, amely lehetővé teszi számukra az azonnali kommunikációt. Így lehetséges az, hogy a mutánsok új faja az utóbbi években módosult tudatra és szokatlan érzékekre, továbbá a környezet átalakulásához jobban alkalmazkodott testre tett szert. A NASA már korábban is tenyésztett az űrben olyan limfocitákat, amelyek a fertőzések és a rák elleni harcban felhasználható immunoglobinokat termelnek. Márpedig a súlytalanság állapotában a baktériumok tenyészése olyan, hogy megnövekszik utódaik ellenálló képessége az antibiotikumokkal szemben. Osztódás közben sejtfalukon keresztül nagy mennyiségű

88

DNS-t cserélnek ki, azaz megosztják genetikai kódjuk jelentős részét. Ez mutációkat okoz, amely az egymást követő nemzedékeknél egyre gyakoribb, a baktérium utódok pedig képesek életben maradni ellenséges környezetben, azaz ellenállni az antibiotikumoknak. Nem kizárt, hogy ezek a változások kiterjedhetnek az emberre is, amely magába épít minden radioaktivitás okozta változást. Ezek alapján feltételezhetjük, hogy a nukleáris balesetek és radioaktív szennyezések, amelyeknek az ember több mint ötven éve ki van téve – és amelyek számunkra továbbra is borzalmasnak tűnnek – tulajdonképpen csak az evolúciót gyorsító rettenetes impulzusok, amelynek a végkifejlete mai tudásunkat egyelőre még meghaladja. Ne feledjük el, hogy Csernobil ukránul annyi tesz, mint „üröm”, és Üröm a neve annak a csillagnak, amely tüzet zúdít a földre János Jelenéseiben. Márpedig ez a szó görögül „kinyilatkoztatást” jelent. A Biblia úgy fogalmaz, hogy egy nagy égő csillag zuhant le az égből, a vizek egyharmada ürömmé vált, és sok ember meghalt ettől a keserűvíztől.54 Ez a leírás jól alkalmazható a nukleáris katasztrófákra és népesség megfertőződésére. Az atomrobbanások hatásai minden bizonnyal egymásra halmozódnak, az általa kibocsátott sugárzás pedig ugrásszerűen megsokszorozza hatásait. Ráadásul a század hét és fél évtizede alatt a rádiumot mindenfajta komolyabb ellenőrzés nélkül használták világszerte. Miközben ma még egyáltalán nem ismerjük e sugárzás hosszú távú hatásait az emberi fajra nézve, addig számos üzem rendszeresen használ mind röntgensugarakat, mind pedig radioaktív kemikáliákat. Az igazat megvallva, semmit sem tudunk a mutációkról. Ennek ellenére elmondható, hogy nem minden ilyen változás szükségszerűen kedvezőtlen. Egy genfi atomkonferencia során Sir Ernest Rock Carling a Home Office patológusa kijelentette, hogy „reménykedhetünk abban, hogy ezek a mutációk korlátozott számban kedvező hatásokat eredményeznek, zsenipalánták születéséhez vezetnek. Állítom, még ha ez sokkolja is a tiszteletre méltó hallgatóságot, hogy az a mutáció, amely egy Arisztotelésszel, egy Leonardo da Vincivel, egy Newtonnal vagy egy Einsteinnel ajándékozott meg bennünket, bőven kárpótolja azt a többi 99%-ot, akiknél a következmények kevésbé szerencsések”. Anélkül, hogy azonosulnánk ezen orvos fajegészségtani gondolataival, mégsem hagyhatjuk teljesen figyelmen kívül azokat, tekintettel arra, hogy felfogása szerint a mutációk elkerülhetetlenek. E mutációk között a DNS megváltozását még tanulmányozni kell, mivel úgy tűnik, hogy az Indigók különleges DNS-sel rendelkeznek. A DNS, más néven dezoxiribonukleinsav, amely a test minden egyes sejtjében megvan és a faj vagy az egyed genetikai információit tartalmazza, kémiai elemekből áll, amelyek egyfajta abc-t alkotnak. Az ezekből a betűkből keletkező szavak lényegében aminosavak, amelyek nélkülözhetetlenek az élethez. A benne levő négy nukleinsav hármas csoportokba rendeződése alapján az emberi DNS hatvannégy kodont55, azaz 64 lehetséges kombinációt tartalmaz, amelyek húszféle aminosavat kódolhatnak. Ez azt jelenti, hogy egyes kodonok redundánsak [azaz: több kodon is meghatározhatja ugyanazt az aminosavat, és így többletet jelentenek – A fordító megjegyzése] vagy azért, mert már korábban is volt funkciójuk, vagy azért, mert fölöslegesek és így joggal kerülhetnek szemétdombra. Ennek ellenére egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy ezeknek a kodonoknak a funkciója a jövőben keresendő. Márpedig – tekintettel arra, hogy egyes kutatók szerint az Indigóknak mintha négy különböző kodonja lenne – elképzelhető, hogy ez utóbbiak 1-4 új aminosav 54

Jel. 8,10-11.: „A harmadik angyal is megfújta a harsonát. Erre az égből lehullott egy nagy csillag, s mint égő fáklya, lobogott. A folyó egyharmadára hullott és a vízforrásokra. A csillagnak Üröm volt a neve. A vizek egyharmada ürömmé vált, és sok ember meghalt a víztől, mert megkeseredett.” /dr. Kosztolányi István fordítása/ (Biblia. Ószövetségi és Újszövetségi Szentírás. Szent István Társulat. Budapest, 1987 5.) – A fordító kiegészítése. 55 Kodon vagy bázishármas, az a nukleotid, amely a DNS fehérszintézist irányító tevékenységében a kódolás szerepét tölti be. Mivel a négy nukleinsavat (a négyféle szerves bázist) három kodon kódolja, összesen 64 kódkombináció létezik.

89

kódolására szolgálnak, és mivel ezek a savak a fehérjék fő építőkövei, lehetséges, hogy ezeknél a gyerekeknél új fehérjék jelennek meg, amelyek kivételes tulajdonságokkal rendelkeznek, képesek például növelni az immunvédelem szintjét. Ily módon egy DNStöbblet valószínűleg meghatározó lehet e gyerekeknél, a magasabb fejlettségi szint jeleként pedig génjeik kevesebb intront56 rejtenek. Mindezek alapján joggal gondolhatjuk, hogy éppen a szemünk előtt zajlik le az emberi nem tényleges mutációja. Néhány éve került megrendezésre Mexikóban a Genetikai Világkongresszus, amelynek fő témája a DNS módosítása volt. A résztvevők véleménye szerint feltehetőleg éppen egy evolúciós változás közepén vagyunk, csak még nem tudjuk, pontosan mit is jelent ez a változás. Egyes kutatók még azt is megkockáztatták – túl a négy különböző kodonon –, hogy az indigó gyerekeknek feltehetőleg lehet egy új DNS-spiráljuk, amely kiegészítő biztonságot nyújt a DNS-mutációja által keletkező problémákkal szemben. Végeredményben ez a kiegészítő DNS-spirál helyettesíthetne egy sérült spirált, ezáltal biztosítva egy normális fehérje előállítását a génállományban esetlegesen bekövetkező változások ellenére. De működhetne úgy is – és az a feltételezés csábító - mint egy új mágneses mező. Egyes kutatók megfogalmaztak olyan véleményt, amely szerint a DNS lehetőséget adna a tudat megváltoztatására. Miért ne feltételezhetnénk ennek éppen az ellenkezőjét? Mivel a DNS igen jól vezeti az elektromosságot, azaz tulajdonképpen mágneses mezőt képez, nem elképzelhető, hogy az Indigók képesek tudatukkal módosítani DNS-üket? Ez megmagyarázná rendkívüli ellenálló képességüket a betegségekkel szemben, beleértve az AIDS fertőzést is. Minden gondolat módosítja az agy egy részének hidrogén potenciálját, amely ugyanígy módosítja az emberi sejtek membránjai közötti folyadék elektro-potenciálját. Testünk mintegy százmilliárdnyi sejtből áll, mindegyik parányi elektromos szerkezethez hasonlít, amely minden egyes pillanatban elemzi a beérkező információkat. Nyilvánvaló, hogy ezek a sejtek képesek megváltoztatni a szervezet, azaz a test egésze állapotát, mivel ez utóbbi nem bizonyos számú, egymástól független szervből tevődik össze, hanem egymástól függő elemekből felépülő egység, amely energiamezőt gerjeszt. Többé már nem arról van szó, hogy szembeállítsuk ugyanazon valóság két megjelenési formáját, hanem arról, hogy megértsük, hogyan függnek össze egymással. „A vizsgálatok igazolták, hogy a meditáció erősítheti az immunrendszert” – tudatta John Fauber a Milwaukee Journal Sentinel 2003. február 3-i számában. Ez az első alkalom, hogy a tudósok végre elismerték a meditációnak az immunrendszerünkre és az agytevékenységre gyakorolt jótékony hatását. A vizsgálatot a Wisconsin-Madison Egyetem végezte el a fitchburgi (Massachusetts) Promega biotechnológiai cég huszonöt alkalmazottján, akik nyolc hétig végeztek meditációs gyakorlatokat. Ezt követően beoltották őket, illetve tizenhat másik, a programban részt nem vevő embert influenzavírussal. Amikor két hónappal később megvizsgálták az antitestek mennyiségét, azt tapasztalták, hogy annak szintje jóval magasabb volt azoknál, akik meditációs gyakorlatokat végeztek, mint a többieké. „Egyes hatások négy hónapig is érezhetőek voltak” – adja tudtunkra a vizsgálatot irányító Richard Davidson, az egyetem pszichológia, pszichiáter professzora. Azoknál, akik meditációs gyakorlatokat végeztek az antitestek aránya 5%-kal nőtt, de egyeseknél ez az arány elérte a 25%-ot – pontosít dr. Davidson. A vizsgálat a Psychosomatic Medicine című szaklapban jelent meg. A kutatók már több éve gyanítják, hogy a meditáció javíthatja az immunrendszert. Így például már 1995-ben megjelent egy tanulmány a British Journal of Sports Medicine hasábjain, amely bizonyította, hogy meditáció képes megszűntetni a stressz hatását az immunrendszerre. Egy 56

Az intron az a DNS-szakasz a génben, amely egyáltalán nem kódol fehérjét, éppen ezért a gén másolása során a fehérjeszintézishez szükséges információt vivő (messenger) RNS-ből kikerül még a sejtmagba lépés előtt. – A fordító megjegyzése.

90

másik, szintén ez idő tájt a Psychologiacal Reports-ban megjelent tanulmány pedig azt mutatta be, hogy a meditáció és a hipnózis jótékony hatást gyakorol a HIV-pozitív emberek egyes sejtjeire. Az indigó gyerekeket elnézve, úgy tűnhet, hogy az emberiség mutációjának vagyunk szemtanúi, ami – hacsak nem valami mellékes dologról van szó – igencsak meglepő. A DNS változása ritkán fordul elő, bár már előfordult az emberi vér esetében. Mintegy huszonötezer éve ugyanis csak egyféle emberi vércsoport létezett, a nullás (0), rassztól és bőrszíntől függetlenül. Ebben az időszakban az emberek szinte kizárólag húst fogyasztottak. Később, miután kialakult a letelepült életmód, az emberek gabonaféléket és zöldséget termesztettek, és táplálkozásuk lassanként átalakult. Az étkezési szokások megváltozása a DNS állományuk mutációját eredményezte, új vércsoport, az A jelent meg Kr. e. 25-15.000 évvel. Az évezredek során az emberi vér többször is megváltozott, az étrend és talán az éghajlatváltozások hatására. A B vércsoport Kr. e. 15-10.000 évvel jelent meg a Himalája vidékén, és ez a csoport földrajzilag jól meghatározható helyen mutatható ki. Főleg Ázsiában jellemző, Nyugat-Európában sokkal ritkábban találkozunk vele. Ami az AB vércsoportot illeti, világszerte kevesebb, mint 5% az aránya, és csupán alig több mint ezer éve létezik. Ma tehát négyféle vércsoport létezik, és nem tudjuk, hogy nem jelenik-e meg majd egy új csoport táplálkozási szokásaink és a környezeti változások következményeként. Vérünk végtelen sok genetikai emléket, őseink által reánk hagyományozott információkat hordoz magában, és vérünk az, amely meghatározza ellenálló képességünket a külső támadásokkal szemben, legyen szó vírusokról, baktériumokról, esetleg kémiai vagy pszichológiai fenyegetésről. Visszatérve az újabb genetikai mutációkhoz, az elsőt 1974-ben Kínában fedezték fel egy olyan gyermeknél, aki képes volt „látni” füleivel. Ugyanebben az időszakban más gyerekeknél is ugyanilyen képességek mutatkoztak. A kínai kormány megerősítette, hogy amikor ezeknek a gyerekeknek a szemét bekötötték, gond nélkül képesek voltak látni füleikkel, orrukkal, szájukkal, hónaljukkal, kezeikkel vagy lábaikkal. Minden gyermek másmilyen volt, de mindannyian tökéletesen „láttak”. Kínában hadseregnyi a normális szintet meghaladó képességekkel rendelkező gyerekek száma. Paul Dong és Thomas E. Raffill China’s Super Psychics57 című munkájukban gyűjtötték össze mindazt, ami Keleten ezekkel az új pszichikai jellemzőkkel rendelkező gyermekkel (pszichikus gyerekekkel) kapcsolatban történt. Amikor az amerikai Omni folyóirat hírét vette ennek a jelenségnek, bár meg volt győződve róla, hogy csalásról van szó, elküldte pár emberét Kínába, hogy e nem sokkal korábban bemutatott kis lángelmék közül néhányat megfigyeljen. Az Omni kiküldött emberei, mivel tele voltak gyanakvással, a legalaposabb teszteknek vetették alá a gyerekeket, a legkisebb részletet is ellenőrizték, majd a tanulmány az 1985-ös év januári számában tették közzé. A vizsgálatok egyike abban állt, hogy véletlenszerűen kiválasztottak egy könyvet egy nagy kupacból, majd ötletszerűen felütötték valamelyik oldalon. Ezt követően a lapot kitépték, összegyűrték és kis golyót formáltak belőle, végül az egyik alany hónaljába helyezték. Miközben szavaikat lejegyezték, a gyerekek a szöveg minden szavát megfejtették, mintha a szöveget olvasták volna. A mondatok tökéletesen megegyeztek! Az Omni embereinek el kellett ismerniük, hogy a jelenség valódi, bár senki nem tudta megmagyarázni. Más folyóiratok, így például a tekintélyes és komoly Nature Magazine is kiküldte szakértőit, hogy e gyerekeket teszteljék, és nekik is el kellett ismerniük a jelenség valós voltát. 57

Dong, Paul – Raffill, Thomas E.: China’s Super Psychics. Marlowe, 1997. A mű az 1980-as években Kínában az ún. emberfeletti funkciók (EHF, Extra Human Function) feltárására indult vizsgálatok eredményét összegzi. – A fordító megjegyzése.

91

Paul Dong szerint ezek a fiatalok más, ugyancsak nehezen elfogadható pszichikai képességekről is tanúságot tettek. Így például egy különösen látványos bemutató keretében, mintegy ezer néző kapott a bejáratnál egy-egy rózsabimbót. Ekkor egy hat év körüli kislány sétált egyedül a színpad közepére, a közönség felé fordult. Apró kézmozdulatot tett, s anélkül, hogy egy szót is szólt volna, minden bimbó lassan kezdett kinyílni, míg végül kibomló rózsákká változtak. Ez a dolog többször is megismétlődött. Paul Dong arról is beszámol, hogy egy alkalommal ötezer fiatal gyermeknek, akiket alapos teszteknek vetettek alá a kínai kormány megbízottai, sikerült labdacsokat eltüntetniük egy lezárt üvegből, majd az asztalon újra elővarázsolni az üres, de még mindig zárt üveg mellett. A jelenetet kamera rögzítette. A kísérletet vezető kínai hivatalnokok szerint ezek az átlagosnál tehetségesebb fiatalok mintha képesek lettek volna megváltoztatni egy DNS molekulát egy a próba rögzítésére alkalmas készülékekkel felszerelt tudós csapat előtt. Paul Dong e gyerekek által bemutatott más pszichikai képességeket is megemlít könyvében. Bár az átlagon felüli képességekkel rendelkező gyerekek száma jelentősen megemelkedett a népesség körében, a kínai kormány mégis tíz évet várt e csodák elfogadásával, de azután 1997-ben több mint százezer „szuper pszichikus” gyermek létezését ismerte el. Amikor végül megértette, mit is jelentenek ezek a meglepő képességek, iskolákat hozott létre ennek a rendkívüli generációnak a támogatása végett. Manapság ebben az országban, minden egyes alkalommal, amikor egy újabb, efféle hatalommal rendelkező gyermeket felfedeznek, elküldik az egyik iskolába. Ezzel kapcsolatban érdemes megjegyezni, hogy amikor a „normális” gyerekeket az átlagosnál tehetségesebbek közé viszik, ők is képessé válnak véghezvinni ugyanazokat a csodatetteket. Mindez felidézi azt, ami több mint húsz éve történt Uri Gellerrel, a híres izraeli fenoménnal, vagy Franciaországban Jean-Pierre Girard-dal, akik mind a ketten képesek voltak pusztán a nézésükkel fémtárgyakat meghajlítani. Egyes televíziós adások folyamán száz és száz gyermek maga is fémtárgyakat hajlított meg a műsort nézve, egyszerűen azért, mert maguk előtt látták amint a jelenség bekövetkezik. Maga Jean-Pierre Girard is úgy fedezte fel saját képességét, hogy éppen Uri Gellert nézte a televízióban. Ugyanez a fajta esemény következett Mexikóvárosban, ahol mintegy ezer fiatal szintén képes volt egyes testrészével olvasni. A mexikói gyerekek ugyanazon testrészeikkel voltak képesek látni, mint a kínai gyerekek. Úgy tűnik, mintha a DNS-mutáció több földrészen is bekövetkezett volna. E különleges cselekedetek után tizenöt szupranormális hatalommal megáldott gyermeket vizsgált meg a Stanford Institute, amely csalásnak a legcsekélyebb nyomát sem találta. E tekintélyes egyetem által végzett kutatások eredményét 1974 októberében tette közzé a Nature Magazine. A The New York Times elemzésében felhívta a figyelmet arra, hogy a tudományos közvélemény már képes volt elfogadni az érzékszerveket meghaladó észlelések létezését. Ezzel szemben a hivatalos tudomány még mindig elutasítja az ilyen észlelés és a pszichikai képességek igaz voltát. Drunvalo Melchizedek a kaliforniai Berkeley egyetemen tanult fizikát. Az élet virágának ősi titkai58 című művében elmeséli, hogy 1999-ben a colorado-i Denverben hogyan mutatta meg egy Inge Bardor nevű 18 éves mexikói fiatalasszony azt, miként képes kezeivel és lábaival látni. Szemét bekötözték, majd a lába alá helyezték azoknak a résztvevőknek a fényképét, akik a szobában tartózkodtak. A fiatalasszony megfogta a fényképet, majd először pontosan leírta a képet, mintha saját szemével nézte volna, majd olyan információkat közölt, amelyeket 58

Melchizedek, Drunvalo: Ancient Secret of the Flower of Life. Vol. I-II. Merkaba, 1999, 2001. A szerző, Sylvie Simon itt nem pontosan adta meg a címet, Drunvalo könyve L’Ancient secret de la fleur de la vie címmel jelent meg az Ariane kiadó gondozásában 2000-2001-ben. A felhasznált irodalomban már helyesen szerepel. Magyarul 2007-ben jelent meg a Mandala-Véda Kiadó gondozásában. – A fordító megjegyzése.

92

normális eszközökkel képtelen lett volna megismerni. Azt is pontosan megmondta, hol készült a kép, mi volt még ott a kamera látómezőjén kívül, például beszámolt egy tóról vagy egy jellegzetes épületről. Azt is sikerült leírnia, ki az, aki a fényképezőgépet tartotta, a ruháit, amelyek aznap rajta voltak, sőt még azt is, mit gondolt fényképezés közben. Amikor olyan fényképet mutattak neki, amely egy ház belsejében készült, képes volt pszichikai értelemben körbesétálni a belső térben, és leírni, mi minden van ott. Melchizedek azt is elmeséli, hogy 1999 szeptemberében, amikor Oroszországban tartózkodott, alkalma nyílt ezekről a gyerekekről beszélgetni számos orosz tudóssal, akik négyszemközt megerősítették neki, hogy ami Kínában történt, az Oroszországban is létezik. „Napjainkban orosz fiatalok ezrei ugyanilyen pszichikai képességeket mutatnak. Meg vagyok győződve arról, hogy ez a három új embertípus (vagy még több is talán) tulajdonképpen egy olyan világszerte tapasztalható jelenséget takar, valami olyan dolgot, amely egyszer s mindenkorra megváltoztatja az ember ismereteit a Földről.” Vajon tényleg az emberi nem mutációjáról van szó? Vajon olyan lények megjelenésének vagyunk-e tanúi, akik ugyan még hasonlítanak ránk, de már különböznek tőlünk? Ezeknél a még tökéletlen mutánsoknál figyelemreméltó szellemi képességek keverednek fizikai hiányosságokkal, mégis e gyerekek kivételes képességei megkülönböztetik őket másoktól, különösen a korábbi nemzedékektől. Ha ezek a gyerekek nem tudják megváltoztatni világunkat, akkor senki más nem tudja ezt megtenni, hiszen ezek a lények képesek egyértelmű jelét adni anyag feletti hatalmuknak. Úgy tűnik, mintha gondolataikat képesek lennének anyaggá formálni, valóságossá tenni. Mindez a Bell-féle tételnek59 köszönhetően megmagyarázható, amely szerint „a részecskék szoros és közvetlen kapcsolatban állnak egymással”, azaz túl a téren és az időn a mágneses mező szintjén. Vagy ahogy a biológus, Jacqueline Bousquet megfogalmazza: „nem sok idő kell hozzá, és gondolkodásunk a közvetlen jövőben „funkcionálissá” válik, és mivel mi magunk korábbi gondolataink eredménye vagyunk, azok nem lesznek többé „a jelenhez hozzá nem igazíthatóak”, ami azt jelenti, hogy elképzeléseink nagyon hamar meg fognak valósulni. Ügyelnünk kell tehát arra, mit hiszünk el, itt az ideje hinni a csodákban!” Gregg Braden Walking between the Worlds. The Science of Compassion (Séta a világok között. Az együttérzés tudománya) című munkájában az „AIDS gyermekinek” problémájával foglalkozik, akik a HIV-fertőzés következtében mintha megváltoztatták volna DNS állományukat. „Ha genetikailag határozzuk meg, ez az új faj a DNS tekintetében eltérőnek mutatkozik, még ha ezeknek a személyeknek – akik barátaink, sőt saját gyermekeink is lehetnek – a fizikai megjelenése normális is, még ha az nem is mutat semmilyen látható sajátosságot. Molekuláris szinten, illetve azon túl, amit a szem képes érzékelni, ezek a gyerekek arra teremtettek, hogy bennük szülessenek meg azok a genetikai lehetőségek, amelyek néhány éve még nem léteztek. Létezik a tudományos irodalomban egy jelenség, amelyet spontán genetikai mutációnak neveznek. Azért „spontán”, mert ez a mutáció úgy tűnik, az egyed jelenlegi életében következik be azért, hogy valamely veszélyt ellensúlyozzon, nem pedig egy a születéskor megjelenő új kód. Ezekben a jól meghatározott esetekben úgy tűnik, hogy a genetikai kód mintha megtanulná új módon kifejezni magát, ami lehetőséget ad az egyednek a túlélésre.” E gyerekek többségénél az immunrendszer sokkal erősebb az átlagnál, sőt e gyerekek védekezőképessége az AIDS-vírussal szemben néha háromezerszeresen is meghaladhatja a normális mértéket. 59

John Stewart Bell (1928-1990) angol kvantumfizikus. A róla elnevezett Bell-tétel (vagy Bell-féle egyenlőtlenség) a részecskék közötti nem helyhez kötött oksági kapcsolatok létezését állítja. Bell, John Stewart: Speakable and unspeakable in quantum mechanics. Cambridge University Press, Cambridge, 1987. [A kimondható és kimondhatatlan a kvantummechanikában] – A fordító megjegyzése.

93

Egy a Science News 1996. augusztus 17-i számában közzé tett vizsgálat eredményei megerősítik, hogy a tesztelt népesség mintegy 1%-ában már most olyan genetikai mutációk alakultak ki, amelyek védelmet nyújtanak a HIV-vírussal szemben. Ha hihetünk Gregg Braden állításának, akkor úgy vehetjük, hogy az egész világon hatvanmillió gyermek és felnőtt talált módot arra, hogy DNS-ét megváltoztassa és teljes védelmet szerezzen magának az AIDS-szel szemben. Immunrendszerük tökéletesnek bizonyul. Miután más fertőzéseket is kipróbáltak náluk, megállapítható volt, hogy a betegségek többségének képesek ellenállni. Nyilvánvaló, hogy számos kísérlet még hátravan. Kutatók fedezték fel azt is, hogy egyre több felnőtt változott meg pontosan úgy, ahogy ezek a gyerekek, azaz megerősítették immunrendszerüket. Drunvalo Melchizedek ezt a mutációt a jól ismert századik majom példájával magyarázza. Amikor egy fiatal cerkófmajom le akarta szedni a homokszemeket a táplálékról, amit az egyik csendes-óceáni sziget partján hagytak ott neki, megmosta a batátát a tengervízben, mielőtt megette. Lassanként a többi majom utánozni kezdte, és az élelem megmosása egy nap alatt elterjedt a szomszédos majom csoportok lakta szigeteken, sőt később a japán partokon is. Ez a jelenség a morfogenetikus mező elméletét igazolja, amely az egész Földön létezik és egybekapcsolja egymással az élőlényeket. Így például, számos eset bizonyítja azt, hogy egy időben egymástól nagyon távol születnek felfedezések olyan kutatók révén, akik még csak nem is hallottak egymásról. Egy bizonyos pontról nézve – mint amilyen a századik majomnak nevezett egyedek kritikus tömege – lehetséges, hogy ez az elv alkalmazható az indigó gyerekek DNS állományának megváltozására. „A századik majom elv alapján, magunk is olyan képességek birtokába jutunk, mint ők” – vonja le a következtetést Melchizedek. Egyébként ennek tudatosulása már megvalósult, a Föld lakóinak mutációja lassan, úgy tűnik, végbemegy. Sokan vagyunk már olyanok, akik osztoznak a változás örömében, és mindegyikünk a saját bőrén megtapasztalva érzi magában ennek szükségességét. Egy amerikai tanulmány már-már azt bizonyítja, hogy az amerikai felnőttek 26%-a mintha már önként át is esett volna az új idők okozta változáson, miután felismerte annak szükségességét, hogy ők maguk alakítsanak ki egy belső dimenziót, amelyet előszeretettel neveznek szellemi dimenziónak. 1942-ben az író André Breton, a szürrealizmus atyja már érintette azt a problémát. „Talán nem az ember a világegyetem központja, nem ő áll annak célkeresztjében. Akár azt is hihetjük, hogy léteznek felette, az állatvilág lépcsőfokai közt olyan lények, amelyek viselkedése számára legalább annyira különös, mint az övé a tiszavirág vagy a bálna számára. Semmilyen szükségszerű akadálya nincs annak, hogy az élőlények tökéletesen elkülönüljenek érzékszervi viszonyítási rendszerétől, valami olyan rejtőzködés megvalósítása érdekében, amelyet ugyan el akarunk képzelni, de amelyből a forma elmélete és az utánzó állatok tanulmányozása csak számukra adott lehetőség.” Ő maga biztos abban, hogy ez a gondolat sokféle spekulációhoz vezet. „[…] nem lenne lehetetlen, egy nagy munka során, amelyre a legmerészebb indukciónak kellene ügyelnie szüntelen, addig közelíteni azokat, míg nem hasonlatossá nem válnak a felépítése és az összetettsége, mint egy képzelt lényeknek, amelyek rejtve jelennek meg a félelemben és a véletlen érzésében.” Émile Duclaux, a Pasteur Intézet egykori igazgatója hasonló jellegű kérdést tett fel magának. „Olyan lények vesznek körbe bennünket, akik lehet, hogy ugyanolyan felépítéssel rendelkeznek, mint mi, mégis másmilyenek, például olyan emberek, akiknek mintha fonalas albuminjai60 lennének.” 60

Az albumin csak aminosavakból álló egyszerű fehérje (protein), amelyet a májsejt termel, a vér egyik fontos alkotóeleme. A fehérjék alapvetően vagy egyenes vonalú láncolatot alkotnak (fonalas fehérje), vagy valamilyen

94

A „logikába” menekülve egyesek azt gondolják, hogy magától értetődő lenne, ha felsőbbrendű lények élnének közöttünk. Márpedig John W. Campbell 1941-ben az Astounding Science Fiction folyóirat vezércikkében éppen azt mutatta be, hogy ez nem is olyan magától értetődő. „Senki nem fog elmenni az orvoshoz azért, hogy elmondja milyen csodásan érzi magát. Senki nem fog elmenni a pszichiáterhez azért, hogy tudassa vele, hogy az élet egy könnyű és élvezetes játék. Senki nem dörömböl azzal egy pszichoanalitikus ajtaján azzal, hogy semmilyen komplexustól sem szenved. És senki sem fogja a tetőről azt ordibálni, hogy ő más, főleg ha valójában fejlettebb, mint mi, és ennek tudatában is van.” Ezzel kapcsolatban Louis Pauwels azt bizonygatja, mint mindig, most is A mágusok reggele hasábjain, hogy „Egy a mi fajunkhoz tartozó lángelme, például egy Einstein munkája eredményét közzé teszi. Hírnevet szerez magának. Mindez unalmat, ellenségeskedést, meg nem értettséget, fenyegetést, menekülést hozott számára. Einstein élete alkonyán kijelentette: „Ha tudtam volna, inkább vízvezeték szerelőnek mentem volna.” Az Einstein felett álló mutáns elég intelligens ahhoz, hogy elrejtőzzék. Megtartja magának felfedezéseit. A lehető legvisszafogottabban él csupán arra szorítkozik, hogy fenntartsa kapcsolatát fajtája más hasonló szellemű tagjaival.” Az ő felfogása szerint a mutációkat egyedül a véletlen irányítja, és bizonyosan van közöttük néhány olyan, amely kedvező változásokat jelent. „Amennyiben szervezett természeti erő irányítja ezeket, ha az élőlény felemelkedési vágyát jelenítik meg, amint azt például Srí Aurobindo Ghósze61 is hitte, akkor sokkal többen kell, hogy legyenek. Mintha már itt lennének utódaink.” Amikor Pauwels könyvét írta, még biztosan nem voltak sokan, de az óta úgy tűnik, egyre többen és többen vannak. Majd Pauwels így folytatja álmodozását: „Úgy képzelhetjük el az emberfelettit, az élet új mértékegységét a bolygón, mint racionális lényt, amely nem csupán okoskodó, hanem olyan állandó objektív intelligenciával megáldott lény, amely csak azután hoz döntést, miután körültekintően és teljes körűen megvizsgálta a birtokában levő információtömeget. Olyan lény, amelynek idegrendszere képes ellenállni minden negatív impulzus keltette támadásnak. Olyan lény, amely hideg fejjel cselekszik és gyorsan reagál, amelynek memóriája végtelen és csalhatatlan. Ha létezik a mutáns, akkor valószínűleg olyan lény lehet, amely fizikailag hasonlít egy emberre, de alapvetően különbözik is tőle azon egyszerű oknál fogva, hogy tudatosan cselekszik, és hasznosítja értelmi képességeit, anélkül, hogy egy pillanatra is megpihenne.” Michel Random62 A jövő mutációja (La Mutation du futur) című gyűjteményes kötetben a maga részéről amellett foglalt állást, hogy közülünk mindenki képes elősegíteni ezt a mutációt. „Ha egyenlően elosztjuk az emberek között az emberség által megszerzett tudást, és arra bíztatjuk őket, hogy osszák meg ismereteiket új kombinációk létrehozása céljából, nos ezzel ugyanolyan gyorsan és olyan biztosan megnöveljük a társadalom szellemi teljesítőképességét, mint a lángelmék számának növelésével. Ezt a felfogást meg kell őrizni a mutánsokról alkotott sokkal fantasztikusabb vízióval együtt.” Moran a biológus valamikor régen azt írta barátjának Henri Laborit-nak63: „Az ember teljesen logikussá vált, és elveszítve minden szenvedélyt és illúziót, sejtté válik az élő folytonosságban, amely lényegében egy fejlődése legmagasabb fokára elért társadalom: összetettebb csavar, vagy gombolyag-szerű szerkezetet (gömb alakú fehérje). Ez alapján szokás a fehérjék elsődleges, másodlagos, harmadlagos és negyedleges szerkezetéről beszélni. Az albumin normális esetben a gömb alakú fehérje szerkezetet mutat. – A fordító megjegyzése. 61 Srí Aurobindo Ghósze / Aravinda (1872-1950) indiai látnok, költő, a lelki fejlődés által kialakuló kozmikus üdvösség filozófiájának kidolgozója. – A fordító megjegyzése. 62 Michel Random francia író, filozófus, fényképész. – A fordító megjegyzése. 63 Henri Laborit (1914-1995) francia biológus filozófus, viselkedéskutató. – A fordító megjegyzése.

95

teljesen nyilvánvaló, hogy még nem tartunk itt, de nem gondolom, hogy nélküle lehetséges volna a fejlődés. Akkor, és csak akkor fog felbukkanni a kollektív lény „egyetemes tudata”, amely felé haladunk.” Ugyanakkor Duclaux, Breton, Morand és Pauwels számtalanszor előrevetítették, hogy ez a mutáció rendkívül gyorsan végbemegy valamelyik közelgő nemzedékben. Kérdés, hogy vajon sikerült-e már elérnünk ide? Flavio nyolc évesen már kapcsolatban volt ezzel az egyetemes tudattal: „Mielőtt a Földre érkeztem volna, ebben a fényforrásban tartózkodtam, hogy bejuthassa a fizikai síkba. Én vagyok az egyetlen, aki a Napból érkezik. A most születő összes olyan gyermek és felnőtt, aki részese az átalakulási folyamatnak, nyílt kapcsolatban áll a fénnyel.” Ian tizenhét éves korában hasonlóképpen nyilatkozott: „Amióta itt ezen a Földön testet öltöttem, tudom, hogy küldetésem van, amelyet teljesítenem kell. Segítenem kell az embereknek megváltoztatni tudatuk síkjait, illetve segítenek nekik abban, hogy készek legyenek a készülő nagy változásokra.” Rébecca, aki most hét éves, tudja, hogy neki is van teljesítendő küldetése. „Tudom, hogy tennem kell itt valamit. Tudtam, hogy mit, de elfelejtettem. Majd újra meglelem, ha eljön az ideje”. Ő már mindenképp megértette, hogy segítenie kell az emberiség fejlődésében. „Szükség van olyan gyerekekre, mint én, hogy a rossz megszűnjön a Földön” – jelenti ki a maga egyszerű módján. A huszonhárom éves Alma is hasonlóképpen nyilatkozik: „Tudom, hogy egyedül nem vagyok képes megváltoztatni a világot, de sokan vagyunk, aki ezt kívánják, és hiszem, hogy ha összefogunk, sikerülni fog. Az mindennek a lényege, hogy higgyünk benne. Ahogy Jonathan Livingston a sirály mondta: „ahhoz, hogy mint a gondolat, olyan gyorsan elrepüljünk valamely létező helyre, előbb el kell hinnünk, hogy már meg is érkeztünk a célállomásra”. Richard Bach64 tudja mindezt, és mi magunk is tudjuk, hogy egyszer sikerül rávenni az embereket arra, hogy másképp gondolkodjanak, még ha ez időbe is telik.”

64

„Csiang lassan beszélt, és közben erősen figyelte a fiatal sirályt. - Hogy olyan sebesen repülj, mint a gondolat, akárhová, ami csak létezik - mondta -, azzal a tudattal kell kezdened, hogy már meg is érkeztél...” (Simóné Avarosy Éva fordítása) Forrás: www.terebess.hu/keletkultinfo/bach.html. (2007. 06. 23.) Richard Bach: Jonathan Livingston a sirály (eredetileg: Jonathan Livingston Seagull - a story. Avon Books, 1970) című művéről van szó, amely 2005-ben az Édesvíz Kiadó Kft. Gondozásában jelent meg Jonathan, a sirály címmel. – A fordító megjegyzése.

96

A MAJA KALENDÁRIUMOK ÉS AZ APOKALIPSZIS „Annak, aki az embert csak abban a formában ismeri, ahogy megszületik, fogalma sincs a dolgokról.” DIDEROT Sokan vannak olyanok, akik tisztában vannak az idő jelentőségével, amit megélünk, ám egyesek az Apokalipszisra hivatkozva kihasználják a ma mindenütt jelen levő bizonytalanságot, hogy másokat nyugtalanítsanak, katasztrófákat, vagy egyenesen világvégét jósoljanak. Márpedig, még ha elképzelhető is az, hogy a közeljövőben közreműködésünkkel bekövetkezik „egy” világvége, a Föld továbbra is forog majd, inkább azt kellene emlékezetünkbe vésni, hogy az „Apokalipszis” szó „Kinyilatkoztatást” jelent. Ennyit, és nem többet jelent, mégis ez már bőven elég ahhoz, hogy egyesek a világvégét a 2012-es év téli napfordulójának idejére helyezzék a maja kalendáriumok alapján, amelyek jelenleg is ezrek érdeklődését keltik fel, hiszen éppen a hírhedt dátum, 2012. december 21. áll középpontjukban. Carlos Barrios történész, antropológus huszonöt éven át tanulmányozta a híres kalendáriumokat a Mam törzs vénei között. Spanyolul kiadta a Kam Wuj-t (A Sors Könyve), amely a maja tanítás csúcsa. Barrios mára már „Ajq’ij Maya” lett, vagyis olyan pap, aki szolgálatot végezhet a szertartások során, illetve a Sas Klán Lelki Vezetője lett. Carlos Barrios testvére Gerardo segítségével több, mint hatszáz maját kérdezett ki. „Az antropológusok ugyan meglátogatják a templomokat, elolvassák a kőtáblákat és a feliratokat, történeteket találnak ki a majákról, de nem tudják a jeleket helyesen értelmezni. Egyes jelek a világvégét 2012 decemberére teszik, de ez csak az ő fantáziájuk terméke. A maják nem elégedettek ezzel az értelmezéssel. A világ nem véget ér, hanem átalakul. Az indiánoknak vannak kalendáriumaik, és tudják, hogyan kell azokat helyesen értelmezni, szemben a nyugati kutatókkal.” A majáknál – akik a távcsőt felfedezését jóval megelőzően ismerték az Uránuszt és a Neptunuszt – hetvenhét különböző kalendárium alakult ki, de 1987 óta leginkább a Tzolkin foglalkoztatja a szakembereket. A Fiastyúk csillagképre alapuló naptárt szentnek tekintik, és úgy vélik, ez határozza meg az emberi történelem sorsfordító pillanatait. A majáknál az idő és az évszakok ciklusainak értelmezése nagyon bonyolult, és a huszonnégy órás nap ezrednyi részét jelentő időegységre alapuló naptári előrejelzések olyan pontosak, hogy lehetőség volt megjósolni a pillangók röptét 1519. április 21-én Húsvét vasárnap. Márpedig ez a nap az, amikor megérkezett az öreg kontinensről az óceán felszínét súroló pillangók mintájára Hernan Cortez és tizenegy bárkányi flottája Mexikóba Vera Cruz közelében. Ezek a „pillangók” ugyan sem békét, sem harmóniát nem hoztak. A maják ezt a korszakot „Kilenc Pokol”-nak nevezték el, amely egyenként ötvenkét évből áll és úgy telnek el, ahogy azt a Vének előre megmondták: az indiánok földjeinek elkobzása, rabszolgaság, betegségek behurcolása, szegénység és megvetés a nép körében. Carlos Barrios az Altiplano-n65 született, Guatemala magasabb vidékén egy spanyol családban, a régi kalendáriumok szerint az Idő Őreinek tekintett Mam maja törzs központjához közel. 65

Spanyol szó, fennsík, felföld értelmű kifejezés, amely az Andok hosszan elnyúló hegykoszorújára utal Chile, Argentína, Peru, Bolívia és Ecuador területén. – A fordító megjegyzése.

97

„Az emberiség továbbra is megmarad” – jelentette ki – „de más módon. Az anyagi struktúrák meg fognak változni. Attól kezdve majd alkalmunk lesz emberibb módon viselkedni”. Carlos Barrios szerint 1987 óta olyan korszakban vagyunk, amelyben az anyagi világ lassan, de feltartóztathatatlanul eltűnő félben van, magával hozva a környezet pusztítását, a társadalmi káoszt, háborúkat és éghajlati változásokat. Mindezt régóta előre látták az egykori maják. Barrios állítja, hogy az Idő Őrei úgy tekintenek 2012. december 21.-re, mint az újjászületésre, az Ötödik Nap Világának kezdetére, egy új Kor kezdetére. „Ha az emberiségnek sikerül jó feltételek között, anélkül, hogy túlságosan kirabolná a bolygót, megérni 2012-es évet, akkor magasabb szintre kerülünk.” Carlos Barrios, annak alapján, ahogy ő a maja kalendáriumokat és a hagyományt megértette, az emberiség jelenlegi helyzetét így összegezte: „Elmúlt a játék ideje, cselekedni kell. Sok hatalmas lélek döntött úgy, hogy ebben a korban születik újjá, és nagy hatalommal érkeznek. Igaz mindkét oldalról, a Fény és az Árnyák oldaláról is jönnek. A magas mágia a két oldal dolga. A dolgok megváltoznak, de a dolgok nehézségének vagy könnyűségének a foka mindannyiunktól, köztünk minden egyes embertől függ”. A liberális gazdaságpolitika az ő szemében csak maszlag. „Az átmeneti időszak (1987 augusztus – 1992 augusztus) első öt éve az anyagi világ pusztulását jelezte. A bankok innentől kezdve sérülékenyek. A kedvező időket már maguk mögött hagyták. A következő hónapokban nyugodtan tönkremehetnek, anélkül, hogy bármit változtatni tudnánk ezen. Ha a bankok összeomlanak, rá leszünk kényszerítve arra, hogy magunkra és a Földre támaszkodjunk.” Megjósolta, hogy az északi és a déli mágneses pólus felcserélődnek egymással, és az óceánok szintje meg fog emelkedni. „De ugyanekkor földek emelkednek ki az óceánból, például Kuba közelében.” Carlos Barriosnak a Tzolkin naptár alapján megfogalmazott jóslatai egybecsengenek, többek között, Edgar Cayce földrajzi előrejelzéseivel. A következőkkel egészíti ki: „a polaritás világában élünk: nappal és éjjel, férfi és nő, pozitív és negatív. A Fénynek és az Árnyéknak kölcsönösen szüksége van egymásra, egyensúlyban vannak. Csakhogy jelenleg az Árnyék nagyon erős, céljait tekintve nagyon határozott. Törekvései világosan megfogalmazottak, hierarchikus szerkezete tökéletes. Az Árnyék hierarchiája azon mesterkedik, hogy képtelenek legyünk kapcsolatba lépni 2012-ben az Ötödik Világ spiráljával”. Flavio Cabobianco csak megerősíteni tudja ezeket az övéhez közel álló gondolatokat. „Vannak olyan világok, ahol két pólus egybekapcsolódik. Az egyik átadja minden energiáját a másiknak, a pólusok egyikének kicsinye születik, a másik meghal. Amint a kicsi képes energiát egyedül felvenni, ez a pólus is meghal, azaz más, ugyanakkor magasabb szintekre kerül; mindez olyan egyszerű: nincs nem, nincsenek pólusok, nem születünk és nem halunk meg.” Carlos Barrios szerint az Árnyék azon munkálkodik, hogy megakadályozza a tudat feleszmélését, az anyagelvűséget erősíti meg, és elpusztítja azokat, akik együttműködnek a Fénnyel, hogy elősegítsék a Föld magasabb szint felé irányuló fejlődését. Az Árnyék képviselői elutasítják a változást, az összes élőlény egységét. Mivel félnek a következő tudatszinttől, szeretnének a jelenlegi szinten maradni. Carlos Barrios elmagyarázza, hogy az Ötödök Nap Korának eljövetele megkíván egy különleges elemet. Míg a múltbéli korszakokat a négy hagyományos elem uralta, a föld, a levegő, a víz és a tűz, addig mostantól létezik egy ötödik elem is, amellyel számolni kell, amely az Ötödik Nap Korának eljövetelét jelzi, az éter. „A szótár szerint az éter igen ritka anyag a légkörben. Behatol minden térbe és energiahullámokat ad át a hullámhosszok széles skáláján keresztül, kezdve a mobiltelefonoktól, az emberi aurákig. Ami „éteri”, az messze Földön túli vidékekkel tart kapcsolatot. Az éter, az Ötödik Nap eleme, égi, hiányzik belőle az anyagi jelleg, de ugyanolyan kézzelfogható, mint a fa, a kő, vagy a hús.”

98

Carlos Barrios szerint bekövetkezhet a polaritások összeolvadása az éter szintjén. „Ez többé már nem az Árnyék vagy a Fény, hanem mindkettő szervezett egybeolvadása. Az Árnyék Királysága most éppen elveti ezt az összeolvadást. Azért szervezkednek, hogy ezt megakadályozzák. Igyekeznek a Föld és környezet egyensúlyát megbontani oly módon, hogy ne legyünk készen a 2012-es kiegyenlítődésre. Együtt kell dolgozzunk azért, hogy a két oldal között béke és egyensúly legyen. Törődnünk kell a Földdel, amely táplál minket és otthont ad nekünk. Közösen, egy testként lélekként és szellemként kell összefognunk az egység és az összeolvadás megteremtésére.” Carlos Barrios egy Santa Fé-ben tartott előadásában hangsúlyozta milyen kritikus éveket élünk meg napjainkban. Kijelentette: „Meg vagyunk zavarodva, mert éppen azt valósítjuk meg, amit már tovább nem tudunk rejtegetni. Bolygónk vagy megújul, vagy elpusztul. Most már mindannyiunknak fel kell ébredni és cselekednünk kell. Mindenkinek van oka rá, hogy itt lent legyen. Senki sincs közülünk, aki oktalan lenne itt. Minden élőlénynek, amely most itt van, van küldetése. Ez egy nehéz, ugyanakkor kivételes pillanat. Mindannyiunknak van alkalma fejlődni, de késznek kell lennünk elfogadni e történelmi pillanatot.” Carlos Barrios szerint, ha ebben az időszakban születünk meg, ez azt jelenti, hogy szellemi feladatunk van, mégpedig az, hogy a bolygó egyensúlyának újbóli helyreállítása bevégződjék. Így azután, normális az, hogy a gyerekek, akár indigók, akár nem, részesei ennek a fejlődésnek. Barrios utolsó mondatai, még mielőtt elhagyta volna Santa Fé-t, ezek voltak: „A legnagyobb bölcsesség az egyszerűség. A szerelem, a tisztelet, a tolerancia, az osztozás, a hála, a megbocsátás, egyik sem nehéz, nem összetett. Az igazi tudás a hála. Bele van kódolva DNSünkbe. Mindaz, amire szükségük van, ott van a bensőjükben. Nagy Tanítók mondták az idők kezdetétől fogva: Találjátok meg szívetek, és meglelitek utatokat”. Úgy tűnik, az Indigók jól ismerik ezt az utat. Ők sem hajlandók tovább „csalni”. Szokatlan adottságokkal rendelkeznek, mintha a Föld felkészítette volna őket a változásra, úgy is, mint e változás cselekvő részesei, és úgy is, mint a szemük előtt folyamatosan zajló komédia nézői. 2001. szeptember 11-én az akkor öt éves Rébecca a Híradót nézte a televízióban, amely jelentette, hogy egy repülőgép nemrég lerombolta a Világkereskedelmi Központ (World Trade Center) egyik tornyát. Amikor az édesanyja azt magyarázta neki, hogy balesetről van szó, a szavába vágott és azt mondta: „Ez nem baleset. Ezek a már felbukkant és most visszatérő gondolatok”. Vannak tehát millióan olyanok, akiket egybekapcsol az a közös késztetés, hogy másként éljenek, olyan milliók, akik tudatosan másként látják a dolgokat, mint ahogy azt mások megtanulták látni. Gúnyolódunk velük, amikor azt állítják, hogy a napból jönnek, de minden a napból származik: az élőlények, a fák, az egész bolygó, amely csak a nap egy apró kihűlt darabja. És ha az állatvilág a Földön született és a Föld a Napból született, akkor az állatvilág már létezett ilyen vagy olyan formában a Nap születésekor. És még korábban, a Világegyetem születésekor. Éppen azért, mert e másik dimenziók egyikébe kívánnak bejutni, úgy tűnik, hogy az indigó gyerekek helyre akarják állítani a kapcsolatokat, amelynek egyesítenie kellene a tudatos gondolkodást, amely lehetővé teszi, hogy elhelyezkedjünk saját testünkben, és helyre akarják állítani a nem tudatos észlelést, amely utat nyit arra, hogy elhelyezzük magunkat az Univerzumban. És mindezt a változások bekövetkezése előtt, amelyek annak a világnak felfordulásával fenyegetnek, amelyet mi ismerünk, legyen szó olyan változásról, amelyet nukleáris háború idéz elő, vagy olyanról, amely ember által nem ellenőrizhető jelenségnek köszönhető.

99

HALGASSUNK E GYEREKEKRE „Csak akik látják a láthatatlant, képesek megvalósítani a lehetetlent.” LOWN professzor (fizikai Nobel-díj, 1987) Itt az ideje tehát, hogy tudatosodjon bennünk az emberiség és a bolygó fejlődésében játszott szerepünk, és sokkal inkább a Bölcsesség erényét találjuk meg újra, mint a varázsló hatalmát. „Az emberiségnek újra fel kell vennie a kozmosz ritmusát” – mondta D. H. Lawrence. Új korszakba léptünk, amelyben az embernek, aki új tudás birtokában van, választania kell saját fejlődése vagy pusztulása között. Reménykedjünk, hogy választása lehetőséget ad élete értelmének és lelke célszerűségének visszaszerzésére, azért, hogy – mint Nietzsche javasolta – „az embertől különböző valami kiindulópontjává” váljék, ne pedig robottá, amelyet egy redukcionista és óvatlan tudomány igyekszik beprogramozni. Az indigó gyerekek mind, kivétel nélkül állítják, hogy ők az univerzum szolgálatában állnak, amelyben fejlődnek, és hogy Minden felelős Mindenkiért. Éppen ezért sajátos módon arra rendeltettek, hogy nekünk segítsenek megőrizni a Földet és annak lakóit. Nincs tartalékban egy másik bolygónk, azt kell megmentenünk, amelyiken élünk. Ehhez az kell, hogy a minket érintő problémákat többé ne a „szakértőkre” bízzuk, hiszen manapság gyakorta szembesülünk alkalmatlanságukkal, és azzal a borzalmas gyakorlattal, amelyet az általunk nekik könnyelműen átadott jogok alapján képesek megvalósítani. Igaz, hogy a gyermeki erőszak drámai mértékben növekszik mindenhol. A televíziót és a videó-játékokat, a szülők lazasága mellett, tekintjük az erőszak fő okainak. Igaz ezek az erőszakot idealizálják, hőseik egy-egy részben tucatjával gyilkolják az „ellenséget”, a gyilkosság dicsőséget teremt. Ez hatással lehet a gyerekek viselkedésére, de egy alapos elemzés alapján megállapítható, hogy az okok összetettek. Már kisgyermekkorban olyan dolgokat várunk el a gyerekektől, amelyeket nem mindegyik tud teljesíteni, vagy amelyek nem érdeklik őket. Láttuk, hogy az Indigókban nincs semmiféle versenyszellem, egyáltalán nincs kedvük másokat lehagyni, minden területen győztessé válni. Tekintettel arra, hogy más világfelfogással rendelkeznek, az orvosok és a tudorok kijelentik, hogy viselkedési és tanulási zavarok jellemzik őket, és minden, ami egészségünket, fizikai vagy pszichológiai állapotunkat érinti, azt minden baj orvosa, a kémia oldja meg. A tanácstalan szülők pedig – a gyermeket kicsapással fenyegető iskolai gyakorlat terhe alatt – gyakran az orvosi megoldást választják, mivel a pszichiátriai drogokra egyre inkább úgy tekintenek, mint az élet minden problémája elleni csodaszerre, ellenméregre. Összességében álomba ringatunk egy életunt társadalmat, aminek legalapvetőbb jelei gyermekeink. Ezzel szemben, amikor már végre félig-meddig nyitott szemmel tekintünk ezekre a gyerekekre, nagyon veszélyes egyik napról a másikra megfosztani őket a drogoktól, hiszen az elvonás akár rendkívül nehézzé is válhat, és depresszióhoz vezethet, amely képes öngyilkos hajlamokat előidézni. Gyakran fordult elő öngyilkosság, illetve heves dühkitörés a gyerekeknél a pszichotrópikus dogok hirtelen megvonása következtében. John Freed Jobbkezes gyerekek egy balkezes világban (Right-Brained Children in a LeftBrained World) című munkájában úgy vélekedik, hogy a figyelmi zavarok nem vezetnek bűnözéshez, ugyanakkor azt gondolja, hogy ez a rossz osztályozás és a hozzá társuló megvetés azok a tényezők, amelyek a bűnözéshez vezetnek. Véleménye szerint az ilyen

100

lecsúszott rebellis gyerek többségének boldog és tartalmas élete lehetett volna, ha nem „bűnként” tekintettek volna viselkedésükre. Mindenkinek fel kell tennie magának a kérdést: hátrányos helyzetű gyerekeknek adtunk-e életet kitéve őket ez emberi nem elgépiesedésének és az élet igazi értelme elvesztésének, vagy ellenkezőleg, olyan tudati jelenséggel találjuk szembe magunkat, amelyben egy új társadalom jövőbeni építői arra kényszerítenek bennünket, hogy teljesen újragondoljuk egész értékrendszerünket és gondolkodásmódunkat? Kultúránkat egy alapvetően én-központú oktatás hatja át, amely elvonatkoztat minden felsőbb rendtől. A fennálló tudományos rend lerombolásának kockázata árán is meg kell nyitnunk elménket a valóság végső természetének keresése előtt, és rá kell szorítanunk saját gondolkodásunkat, hogy személyesen tegye meg a szükséges lépéseket az Igazság eléréséhez, amelyet okoskodó „eszünk” és főleg antropomorfikus szemléletünk elrejt előttünk. Az emberi intelligencia elért bizonyos határokat, amelyeket csak akkor tud áthágni, ha elveszett, mágikusnak vagy misztikusnak tekintett fogalmakat hív segítségül. Lehetséges, hogy ezek az új gyerekek, egy új tudomány és új világkép előfutárai – anélkül, hogy annak jelentőségét igazán felmérnék – részesei egy olyan mozgalomnak, amelyet a jövőben talán az emberiség történetének egyik legfontosabb változásaként tartanak majd számon. Lehet, hogy ez a feleszmélés több milliárd ember viselkedését megváltoztatja. Talán akkor majd megfogadjuk Pierre Teilhard de Chardin tanácsát: „Kezdjük megérteni, és ez örök érvényű, hogy az egyedüli elfogadható vallás az ember számára az, amelynek révén rögtön megtanulja elismerni, szeretni és lelkesen szolgálni az univerzumot, amelynek ő a legfontosabb eleme.” A másmilyen, tudatos gyerekek tömeges megjelenése fel kellene, hogy gyorsítsa az emberiség ébredését, de ehhez a lehető legjobban meg kell értenünk őket, és sokkal inkább vezetőknek kell tekintenünk őket, mintsem tanulóknak. Ez a változás mindannyiunktól és a jelenlegi hatalomhoz való hozzáállásunktól függ. Határozottan és hangosan ki kell állnunk meggyőződésünk mellett, és amellett, hogy nem vagyunk hajlandóak többé vakon engedelmeskedni a médiák és a reklámok nyomásának. Biztos, hogy az Indigók ismernek olyan tudatszinteket, ahová közülünk keveseknek van bejárása, és azáltal, hogy drogokkal tömjük őket, igyekezvén kezes bárányokká változtatni őket, elszakítjuk kapcsolataikat ezekkel az összetett szintekkel. Flavio hat évesen kijelentette: „A Nap energiát ad a Földnek. A Nap egy energia-gömb. A Föld egy iskola az embereknek. A Föld igencsak fizikai jellegű. A Nap fizikai és szellemi”. Sajnos szükségszerű jelenlegi „értékeink” pusztulása ahhoz, hogy az egyéni feleszmélések bekövetkezzenek és hogy vak engedelmességre épülő rendszerünket felváltsa a szabad és felvilágosult tudatrendszer. Az ember gondolatai által kerül rokonságba az Istenséggel. Minden gondolat önmagában cselekvés, és csak az anyag ékelődik be a gondolat és megvalósulása közé. Ha sikerül kiiktatni az anyag okozta akadályt, a pozitív gondolat végbemegy. A megismerhetetlen bezárni az ismertbe, zsákutcába vezet. Ki kell tehát kerülnünk emberi univerzumunk korlátai közül, hogy megértsük a kozmikus Világegyetemet. Milyen jól megfogalmazta George Bernard Shaw: „A szabadság a felelősséget jelenti. Emiatt fél tőle az emberek többsége.” Nem volna itt az ideje már, hogy teljesen szabadon gondolkodjunk és cselekedjünk külső kényszer és dogmatikus gondolkodás nélkül? Richard Bach a Jonathan, a sirály című művében azt tanácsolta: „A testetek csak gondolataitokban létezik, amely kézzelfogható formát ad neki. Törjétek össze gondolataitok láncait, és ezzel összetöritek a testetek rabságban tartó láncokat is.” Az Indigók a legtöbbször képesek megszabadulni e láncoktól. Ahelyett, hogy abnormálisnak tekintenénk őket, tegyünk úgy, mint ők, és törjük szét láncainkat, hogy megtanuljuk végre, mi a szabadság.

101

FELHASZNÁLT IRODALOM ANDRIEU, Irène: Histoire des enfants de l’an 2000. Éditions du Rocher, 1996. BOHM, David: La Conscience de l’Univers. Éditions du Rocher, 1987. BOUGERRA, Mohamed Larbi: Les Poisons du tiers-monde. La Découverte, 1985. BRADDEN, Gregg: L’Éveil au point zéro. Ariane, 2000. BREGGIN, Peter R., dr.: Talking back to Ritalin. Common courage Press, 1998. CAPRA, Fritjof: Le Temp du changement. Éditions du Rocher, 1983. CAROLL, Lee – TOBER, Jan: Les Enfants indigo. Ariane, 1999. CAROLL, Lee – TOBER, Jan: Célébration des enfants indigo. Ariane, 2002. CHARRON, J.-E.: L’Esprit cet inconnu. Albin Michel, 1977. CONTE, R. – BERLIOCCHI, H. – LASNE Y. – VERNOT G.: Théorie des hautes dilutins et aspects expérimentaux. Polytechnica, 1996. COLBORN, Theo: Our stolen future. Little, Bronxe and Co. 1996. DESBROSSES, Philippe: Nous redeviendrons paysans. Éditions du Rocher, 1993. DUPUY, J.-P. – Karsenty, S.: L’Invasion pharmaceutique. Le Seuil. 1974. COSTA DE BEAUREGARD, Olivier: Le Temps déployé. Éditions du Rocher, 1988. DAVIS, Paul – GRIBBIN, John: The Matter Myth. Viking, Penguin, 1991. DUMAS, André: La Science de l’âme. Dervy, 1980. DUTHEIL, Régis – DUTHEIL, Brigitte: L’Homme superlumineux. Sand, 1990. DUTHEIL, Régis – DUTHEIL, Brigitte: La Médicine superlumineux. Sand, 1992. ELMIGER, Jean, dr.: La Médicine retrouvée, Maloine, 1985. FIRSOFF, W. A.: Life, Mind and Galaxies. Edinburgh, 1967. GIRARD, Jean-Pierre: Psychic ou le pouvor de l’esprit sur la matière. Filipacchi, 1996. HAWKING, Stephen: Une brève histoire du temps. Flammarion, 1989. HEHENKAMP, Carolina: Le Mystère des enfants indigo. Exergue, 2003. HEISENBERG, Werner: La Nature de la Physique moderne. Gallimard, 1962. HUXLEY, Aldous: Les Portes de la perception. Éditions du Rocher, 1954. ILLICH, Ivan: La Némésis médicale. Le Seuil, 1975. JAMES, William: Some Problems of Philosophy. Longman Green and Co.-N.Y. 1911. JAURÈS, Jean: De la réalité au monde sensible. 1851. JEANS, James: Physics and Philosophy. University Press Cambridge. 1943. JUNG, Carl Gustan: Essai d’exploration de l’inconscient. Robert Laffont, 1964. JUNG, Carl Gustav: Ma vie. Gallimard, 1966. KOECHLIN DE BIZEMONT, Dorothée: Les Prophéties d’Edgar Cayce. Éditions du Rocher, 1998. LÉVY, Joseph, dr.: La Révolution silencieuse de la médicine. Éditions du Rocher, 1988. LONDECHAMPS, Guy, dr.: L’Homme vibratoire. Amrita, 1993. MORIN, Edgar: Science avec conscience. Le Seuil, 1990. KAKU, Michio: Hyperspace. Oxford University Press, 1994. KAMMERER, Paul: Traité de sérialité. 1919. KOESTLER, Arthur: Les Racines du hasard. Calman-Lévy, 1972. MELCHIZEDEK, Drunvalo: L’Ancien Secret de la fleur de la vie. Ariane, 2001. MONOD, Jacques: Le Hasard et la nécessité. Le Seuil, 1970. NICOLESCU, Basarab: Nous, la particule et le monde. Le Mail, 1985. OPPENHEIMER, Robert: The Constitution of matter. Princeton University Press, 1954. OSORIO, Georges: La Conscience après la mort. Aquarius, 1993. PLAYFAIR, Guy: Le Pouvoir de l’invisible. Calman-Lévy, 1976. PRIBRAM, Karl: Langage of the Brain. Englewood Cliffs New Jersey, 1971.

102

PRIESTLEY, J.-B.: Man and Time. Doubleday, New York. 1964. RANDOM, Michel (szerk.): La Mutation du futur. Albin Michel, 1996. RICHET, Charles: Traité de métapsychique. Artha productions, 1994. RICHET, Charles: La Grande Espérence. Montaigne, 1995. RICHET, Charles: Notre sixième sens. Artha, Chiron, 1995. ROBINSON, Elizabeth: Secrets, Truth & Destiny. Perth Key Publishing, 1998. SHELDRAKE, Rupert: La Mémoire de l’Univers. Éditions du Rocher, 1988. SHELDRAKE, Rupert: L’Âme de la nature. Éditions du Rocher, 1992. TALBOT, Michel: L’Univers est un hologramme. Presses-Pocket, 1994. TEILHARD DE CHARDIN, P.: Hymne de l’Univers. Le Seuil, 1961. TRINH XUAN THUAN: La Mélodie secrète. Fayard, 1991. VIRTUE, Doreen: Aimer et prendre soin des enfants indigo. Ariane, 2002. VOLLAND, H.: Électrodinamique Atmosphérique. Springer Verlag New York, 1984. WATSON, Lyall: Supernature. Albin Michel, 1988. WATSON, Lyall: The Nature of Things. Hodder and Stoughton, London, 1990. WILLEM, Jean-Pierre: Le Secret des peuples sans cancer. Le Dauphin, 1994. WILSON, Colin: Alien Dawn. An Investigation into the Contact Experience. London, Virginia Publishing, 1998.

103

104

105