India, Ladak Prazsák Gergő. Prazsák Gergő: India, Ladak 2005

Prazsák Gergő: India, Ladak 2005.

India, Ladak 2005. Prazsák Gergő 2005 tavaszán sokat gondolkodtunk barátnőmmel azon, hogy a tavaly meglátogatott Angkor után, idén hol töltsük szabadságunkat. Ahogy tavaly megtaláltuk Kambodzsában a csodálatra méltó kultúra mellett a kalandozást, úgy idén sem akartuk alább adni. Valami olyan helyet kerestünk, amely gazdag kulturális öröksége mellett, újabb kihívásokkal szolgálhat (és amely elég messze van ahhoz, hogy legalább három hetet ott legyünk, no és kifizethető is). Sokfelé jártunk képzeletben, nekem még az Antarktisz is eszembe jutott. Ez utóbbi ötletemet más elképzeléseimmel együtt el kellett vetnem, hiszen tekintettel kellett lennem arra, hogy mégiscsak egy hölggyel utazok és arra is, hogy az egész éves munka után valamennyi pihenésre is szükségünk lehet. Amint utóbb kiderült: a pihenés teljesen kimaradt a szabadságból. Noha 2002-ben már jártam Indiában, mégis jó ötletnek tartottam Indiát. Még idehaza felvettem a kapcsolatot egy „magas rangú” indiai üzletemberrel, annak érdekében, hogy ha ismételten eljutok Indiába, akkor bebocsátást nyerjek Bhutánba is, amely egy parányi királyság Nepál, Tibet, India és Banglades között (és amelyről csak annyit tudtam, hogy amikor a királyság fővárosába közlekedési lámpát helyeztek el, akkor a lakosság tiltakozott, mondván személytelen: le kellett szerelni). Sajnos itthon megismert indiai barátom nem tudott segíteni abban, hogy kedvezményesen bejussunk Bhutánba (minden turistának napi 200 USD adót kell fizetni a királynak), így maradtunk Indiánál. Nem bánkódtam miatta, hiszen láttam már a szubkontinens néhány városát és tudtam, hogy vannak még további látnivalók. 2005. augusztus 8-án indultunk Budapestről, Kijeven keresztül New Delhibe. Ez volt a legolcsóbb repülőjárat, amivel el lehetett jutni Indiába. Az Aerosvit légitársaság járata viszonylag kényelmesen repített New Delhibe. Azonban két probléma igen mélyen emlékezetembe ivódott. Az első az volt, amikor Kijev és New Delhi között, a mellettem lévő ülésen elhelyezkedő férfi epilepsziás rohamot kapott. Próbáltam megfontoltan átgondolni, hogy pontosan mi is a teendő, de amíg ezen voltam, a férfi a lábamra esett és elharapta a száját. Eszünkbe jutott, hogy talán valamit be kellene helyezni a szájába annak érdekében, hogy ne harapja el a nyelvét. Amíg a megfelelő eszközt kerestem, szerencsére egy nálamnál talpraesettebb útitárs a földre fektette a szerencsétlen férfit, de a száját ő sem tudta kinyitni. Aztán néhány perc alatt lenyugodott a rohammal küszködő ember és New Delhiig átaludta a

1

Prazsák Gergő: India, Ladak 2005. több órás utat. New Delhiben, pedig egy akkora táskát vett le a poggyászszállító gépről fél kézzel, amibe két ember lazán elfért volna. Ezután már nem aggódtam amiatt, hogy az utaskísérő hölgy a repülőgépen szinte figyelmet sem fordított arra a javaslatomra, hogy szálljunk le a legközelebbi repülőtéren és adjuk át a beteget egy orvosnak. A következő bonyodalom a csomagjainkkal történt. Ketten mentünk, két csomagot adtunk fel a gépre, de csak egy érkezett meg. Miután minden utas elvitte már a csomagját és csak mi maradtunk ott, megtalált bennünket a légitársaság kirendelt embere, aki megpróbált megnyugtatni. Jadav úr azt mondta, hogy felveszi a jegyzőkönyvet az eltűnt csomagról és intézkedni fog. Megadta telefonszámát és átadta a jegyzőkönyv másolatát (hosszas könyörgés után egy eredeti pecséttel ellátott angol nyelvű irományt). Mivel egy hölggyel voltam csomag nélkül, így lehetőségem adatott arra, hogy az ő csomagját vigyem. Ez egész utunk alatt így volt. Hátizsák nélkül, hátizsákkal. Ez aztán az igazi! Szerencsére legalább egy hátizsákunk volt és a malária elleni gyógyszer pedig az övtáskámban volt, így nekiindulhattunk Indiának. Amikor először jártam Indiában nagyon meg voltam illetődve. Útikönyvem úgy kezdte Delhi bemutatását, hogy „a kaotikus, sűrűn lakott, szennyezett, vibráló és időnként izgalmas Delhi, India fővárosa és Észak-India ipari, közlekedési központja”. (Harding, Richmond 2001: 420) Első utam alkalmával sem volt előre lefoglalt szállásom, így rögtön a turistákra szakosodott szerencselovagok kezére kerültem. Elvittek egy turista irodának berendezett helyre, ahol azt mondták, hogy éppen akkor fesztivál van New Delhiben, ezért nincs szállás. Szerencsére ezt nem hittem el és akkor is találtam elég olcsó és viszonylag elfogadható minőségű szállást a Main Bazaaron. Ezért rendkívül figyelmes voltam idén, amikor hajnali kettőkor megérkeztünk. Arra persze nem számítottam, hogy már a repülőtéri „hivatalos” ember átver. Hajnalban érkeztünk New Delhi belvárosába taxival. Ez az időpont pontosan beleesik abba a két-három órába, amikor alszanak a házakban éppen úgy, mint az utcákon. Még a Main Bazaar is kihalt volt. Második próbálkozásunk eredményes volt: 250 Rs ért (kb.: 6 USD) egy televíziós, légkondicionáló nélküli, ventilátoros szobát kaptunk egy éjszakára. Ez a lehető legjobb megoldás volt. Fejenként 3 USD-ért egy olyan szállásunk volt, amiben egész nap volt melegvíz és nem volt légkondicionáló (ami rendkívül hangos és nem hagyja az embert aludni) ugyanakkor volt ventilátor, ami enyhítette a nagy hőséget (éjszaka is 25-30 Cº) és álmot csalt az ember szemére. Reggel még erősen élt bennünk a remény, hogy előkerül a csomagom. Hiába telefonáltunk: nem találták sehol. Annak ellenére, hogy nem akartunk sok időt Delhiben tölteni, most nem volt más választásunk. Nekiindultunk a városnak. Egy motoros riksa 10 Rs2

Prazsák Gergő: India, Ladak 2005. ért elvitt minket az India Gatehez. Ez a város szívében lévő, 42 méter magas diadalívszerű épület az I. világháborúban elhunyt katonáknak állít emléket. Az India Gate falára 13.516 indiai katona neve van bevésve. Az emlékművet 1921-ben kezdték el építeni és tíz év alatt fejeződtek be a munkálatok. Körülötte szépen gondozott park található, kis csatornahálózattal, amelyben kisgyerekek pancsolnak a nagy melegben. Valahogy így produkálják magukat a fehér bőrű turistahölgynek:

Az India Gate körül sok külföldi fordul meg, ennek megfelelően a turistákra szakosodott ipar is rendkívül kiterjedt. Mindenféle kacatot rá akarnak sózni az emberre. Ezzel ellentétben rendkívül érdekes, ahogy a helyi turisták (India más részeiről érkezők) megkérik a fehér embereket, hogy engedjenek meg egy fotót velük. Ez azt jelenti, hogy a férfi-nő összetételben utazó fehér turistához odamegy egy helybeli turista család fiatalabb férfi tagja és engedélyt kér egy fotóra. Amikor először történik ilyen a fehér turistával, akkor abbéli örömében, hogy végre nem eladni akarnak valami kacatot, szívesen enged a kérésnek. Ekkor megérkezik az egész család és akár egy tucat ember is körülveszi a fehér turistákat, majd felváltva egy-egy ember kiugrik a csoportból és készít egy képet. Minthogy akár percekig is eltarthat egy ilyen akció, a fehér turisták szinte egész nap pózolhatnak,

3

Prazsák Gergő: India, Ladak 2005. fényképeztethetik magukat. Feltéve, ha nem érdeklődnek más látványosságok iránt. Az India Gate-től néhány perc sétára (ami a nagy hőségben akár egy órának is tűnhet) található a Parlament, az elnök rezidenciája és a Nemzeti Múzeum. Így tehát akad látnivaló, ami elvonja a figyelmet a fényképezőgépek előtti végtelen pózolástól. Ezeket is megnéztük, majd visszamentünk a Main Bazaaron lévő szállásunkra. Este a Main Bazaaron töltöttük időnket. Kerestünk egy internet kávézót és e-mailen segítséget kértünk az otthoniaktól azért, hogy az elveszett csomag előkerüljön. Aztán elmentünk vacsorázni a szálloda tulajdonosának tulajdonában lévő étterembe. Az étteremben mindent meg lehetett oldani. Lehetet enni, buszjegyet kapni, pénzt váltani és még ki tudja mi mindent. Nagyjából egyetlen olyan kérésünk, ötletünk sem volt, amire elutasító választ kaptunk volna. Ez egyébként egész Indiában így van. Az indiaiak nemes egyszerűséggel mindenre azt mondják: „Don’t worry!”1 Persze e mondatukat óvatosan kell kezelni, hiszen mindenre ezt mondják. Az étrendünk annak ellenére is változatos volt, hogy csak vegetáriánus ételeket vettünk magunkhoz. Volt momo (ez egy tortellinihez hasonló tészta, ami inkább a kínai kultúrával érintett területeken honos, akárcsak a chowmin, amely egy spagettiszerű zöldséges, piritott, üvegtészta), meg mindenféle zöldségek, chapati (keletlen tésztából készült kenyérszerű étel) meg rizs, meg rizs. Vacsora után a Main Bazaaron sétálgattunk. Ez New Delhi főutcája, a főpályaudvarral szemben. Megannyi üzlet, kávézó, étterem várja a betévedő turistákat. Mivel Delhi az ország fő közlekedési csomópontja, ezért szinte minden Indiába érkező turista megfordul itt. Indiában minden út Delhibe vezet. Nagyobb vonatjáratok (30-40 órás vonatok) innen indulnak, vagy Delhin keresztül mennek. A kereskedelem is itt összpontosul. Ennek megfelelően a Main Bazaar minden olyan jószágot kínál, amit Indiából szuvenírként haza szokott vinni egy átlagos turista. Hacsak nem veszi a bátorságot arra, hogy eldugottabb helyekre is ellátogasson, olyanokra ahol a helyi iparművészeti tárgyak felülmúlják az átlagos indiai csecsebecséket. Még ha az ember nem is akar vásárolni, akkor is vesz ezt-azt. Azért is mert rendkívül olcsó, ők meg szegénynek tűnnek. Hátha jól jön még a vásárolt termék. Mivel eltűnt a csomagom, néhány ruhát mindenképpen be kellett szereznem. Ezen túl pedig útikönyvre, térképre is szükségünk volt, amit a Main Bazaaron rendkívül kedvező áron lehet beszerezni. Elsősorban használt útikönyveket. Az Indiában járt hátizsákosok, utazásuk végén gyakran megválnak útikönyveiktől, helyette más dolgokkal töltik meg zsákjukat. Ennek következtében virágzik a használt könyvkereskedelem Delhiben és olcsón lehet jó minőségű útikönyvekhez jutni (pl.:

1

Ne aggódj!

4

Prazsák Gergő: India, Ladak 2005. itthon 28 USD egy India Lonely Planet, míg New Delhiben ugyanaz 5-10 USD-ért is megkapható). A Main Bazar számos, rendkívül jó szórakozási lehetőséget kínál az odatévedő turistának. Mindjárt a legelső, akivel találkozhatunk errefelé: a kereskedő. A kereskedő Indiában nem olyan, mint itthon. Nem ül tétlenül a boltjában, hanem kimegy az utcára és megkeresi a kuncsaftot. Ilyenkor az történik, hogy behívják az embert egy üzletbe, leültetik és megpróbálják kitalálni, hogy mit akar megvenni. Első lépésben felkínálják azt, ami az üzletben található. Ha ez nem vezet sikerre, akkor megkérdezik, hogy mit akar venni az ember. Ha vonakodunk megmondani, hogy mit akarunk venni, vagy nem akarunk semmit sem venni, akkor élvezetes beszélgetések alakulhatnak ki. E beszélgetés célja a turista részéről, a hasznos utazási információk beszerzése. Az eladó részéről pedig az, hogy kiderítse, mit adhat el. Mindenhol, mindent lehet kapni. Ezt úgy oldják meg, hogy ha kinyögi a turista, hogy mit akar venni és az adott üzletben olyan termék nincs, akkor kirohan az eladó és vesz egyet egykét üzlettel arrébb, majd visszajön és felkínálja a turistának. Ezek a beszélgetések rendkívül szórakoztatóak, ha szán rá egy kis időt az ember. Ha belátja, hogy egy európaitól eltérő kultúrában van, és ha nem akar ideje korán megszabadulni beszélgető partnerétől. Miért is akarna? Hiszen szabadságon van, ráér. Azért utazik, hogy embereket, kultúrákat ismerjen meg. Ez a Main Bazaaron rendkívül könnyű. A Main Bazaaron a nap 24 órájából 20 a teljes káosz jegyében telik (a következő linkre kattintva meghallgatható, egy percnyi hanganyag, amelyet este 10 körül vettem fel a Main Bazaaron: mainbazaar.mp3). A sok tikkadt turista a nap végén kávézókban, teázókban piheni ki fáradalmait, már amennyire pihenni lehet az ingerek eme forgatagában. A Main Bazaar remek hely az ismerkedésre. Ezeket a turistákat jól lehet faggatni indiai élményeikről. Szinte biztosra mehet az ember. Nem fogják elzavarni, hiszen sok mindent lehet látni Indiában, és sokat lehet beszélni róluk. Aki először van Indiában, annak rendkívül hasznosak ezek az információk. És néhány eltöltött hét után belőlük is információdisztribútorok lesznek. A világ számtalan pontjáról érkeznek ide látogatók, így a beszélgetések a következő úticél megtervezésére is jók. Sokan azért érkeznek Delhibe, hogy onnan a Himalája vidékein, szabadon élő rokonaikat meg tudják látogatni (pl.: a tibetiek). Sokan pedig csak úgy: megnézni és tapasztalni, hogy mit is jelent az, ha egymilliárd ember szabadon él. India a világ legnagyobb demokráciája. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy számos vallás megtalálható a szubkontinensen. A hinduk, a szikek, a muszlimok, a buddhisták, a keresztények, a zsidók és számos más vallás követői a legnagyobb békében élnek egymással.

5

Prazsák Gergő: India, Ladak 2005. Másnap ugyancsak az eltűnt csomag utáni nyomozással kezdődött a nap. Reggeli után telefonáltunk a repülőtérre, de nem sikerült beszélni Jadav úrral. Ezért úgy döntöttem, hogy lesz, ami lesz, kimegyünk a repülőtérre és személyesen keressük fel a nevezett személyt. Reggeli után bepattantunk egy motoros riksába és kimentünk a repülőtérre. Némi keresgélés után megtaláltuk Jadav urat, akiből mindenféle eszközzel megpróbáltuk kihúzni, hogy hol lehet a zsák. Jadav úr megmutatta azokat a faxokat, amelyeket Kijevbe és Budapestre küldött és amelyre állítása szerint nem érkezett válasz. Azt kértem tőle, hogy legyen szíves és digitalizálja a jegyzőkönyvet, amit így el tudunk küldeni Budapestre. Erre készségesen vállalkozott is, átmentünk a türkmén repülőtársaság irodájába és nagy nehézségek árán digitalizáltuk a dokumentumot. Volt néhány próbálkozásunk, végül az egyik dokumentumra rámutatott Jadav úr és azt mondta, hogy azt küldjem haza. Én nem nyitottam meg előtte, gondolván, hogy ha már ennyit vacakoltunk és a segítőszándék látszott rajta, biztosan arról a dokumentumról van szó. Mint utóbb kiderült a saját igazolványának a másolatát küldtük haza a jegyzőkönyv helyett (nem voltam résen és nem is gondoltam, hogy az adott helyzetben résen kellene lenni). Aztán visszamentünk Jadav úr irodájába, aki azt mondta, hogy 50 USD gyorssegítséget tud adni az eltűnt csomag okozta kellemetlenségek jóvátételére. Ezt nem akartam elfogadni, hiszen a repülőjegyen az állt, hogy kilónként 20 USD kártérítés jár. Ő erre azt felelte, hogy a helyi szabályok szerint 50 USD-t adhat. Sajnos elfogadtam a pénzt. Sajnos, hiszen Jadav nem adott a papírból másolatot. Addig erősködtem, míg kicsikartam tőle egy fénymásolatot, de mielőtt odaadta volna, kacifántos angol mondatokkal ráírta, hogy az ügy ezzel lezárult. Sajnos a jogi megfogalmazást nem értettem tökéletesen, így csak később döbbentem rá, hogy átvágott: nem gyorssegélyről, hanem teljes kártérítésről volt szó. Arra kértem, hogy telefonáljunk Kijevbe vagy Budapestre, amit azzal utasított el, hogy ő nem tud nemzetközi hívásokat kezdeményezni. Ugyanakkor láttam a kezében a mobiltelefont és arra gondoltam, hogy küldhetne egy SMS-t, ha előkerül a hátizsákom. Azt mondta, hogy a saját telefonjáról nem fog SMS-t küldeni. Így megadtam az email címemet. Jadav úrral megbeszéltük, hogy másnap felhívjuk és újból érdeklődünk a csomagról. Visszapattantunk a riksába és elvitettük magunkat a Lótusz Templomhoz.

6


Késő délután volt, a nap már enyhébben sütött. Rengeteg ember volt az épület körül, nagyrészt helyiek. Néhány fehér ember is volt, de az indiaiak sokkal többen voltak. A templom nem egy vallás kultikus helye (jóllehet a Bahia követők úgy hívják, hogy Bahia ház), hanem egy „békés hely” (ahogy az indiaiak mondják), ahol bármely vallást követő ember békét lel. Amint a képen is látható fehér márványból épült a lótuszhoz hasonlító tetőszerkezet 1987-ben. Azt is mondják rá, hogy a „modern India Tadzsa”. Az épület 40 m magas. A kilenc szirom három alapon emelkedik a magasba. A kilenc szirom a Bahai vallás kilenc fő tantételét szimbolizálja. A templom belsejében nem lehet fényképezni, csönd és nyugalom honol. A katolikus templomokhoz hasonlóan a Lótusz Templomban is padsorok vannak, ahonnan a gyülekezet hallgathatja a prédikációt. Belülről puritán berendezés fogadja a látogatót. A szirmok találkozásai között kisebb beugrók, fülkék vannak, ahol néhányszavas beszélgetést bonyolíthatnak a látogatók. A templomnak igazi indiai varázsa van, szabadon, gátlásoktól mentesen lehet el benne a látogató. Nem kérnek, és nem utasítanak semmire. Egyetlen szabály van: csöndben kell lenni. A Lótusz Templom közel egy órás riksa útra van a belvárostól, ezért hiába indultunk el viszonylag korán, már sötétedésben érkeztünk meg a Main Bazaarra. Ebben persze az is közrejátszott, hogy nem közvetlenül a templom kertjének bejáratánál szálltunk riksába, hanem még sétálgattunk egy keveset és nézegettük a külvárosi életet. A Main Bazaarhoz képest jóval kaotikusabb volt a környék. Sokkal több tehén volt az utcán, ennek következtében az ember higiénia érzete is csorbult. Az út mentén végig árusok álltak, akik nem a turistákra, hanem a helybeliekre voltak berendezkedve, ezért kevésbé tűnt zaklatónak közeg. Ugyanakkor a rengeteg busz, riksa, árus kocsi, a hangos tülkölés, a szinte harapható szmog teljesen átláthatatlanná tette a közeget. A riksa kisebb kerülővel, gyorsan elvitt a csúcsforgalomban a Main Bazaarhoz. Amint megérkeztünk rögtön bedobtunk egy tányér zöldséges rizst. Több 7

Prazsák Gergő: India, Ladak 2005. nem is kellett, csak annyi amennyi pótolja az elvesztett energiát. Mivel a helyiek között töltöttük egész napunkat, ránk ragadt amit tőlük láttunk. A nagy hőségre és a szegénységre tekintettel csak néhány falatot esznek az emberek, senki sem eszi tele magát. Az étel arra felé nem élvezetként, hanem a létfenntartás szükséges elemeként jelenik meg (legalábbis úgy tűnik). Mindenesetre a rizs és a tea nagyon jól esett. Delhiben és India legnagyobb részén egyaránt a mi feketeteánktól jelentősen különböző teát isznak. Feketetea szinte csak a drága szállodákban és a nagy Himalája vonulatai közt kapható. Sokkal kalóriadúsabb teát készítenek a nagyvárosokban. Friss tejet forralnak fel, majd a forró tejet egy szitában lévő teafűn öntik át kétszer-háromszor. A végén pedig rengeteg cukrot tesznek bele. Egy jó tea felér egy uzsonnával vagy egy tízóraival. Vacsora közben azon törtem a fejem, hogy meddig maradjunk Delhiben, meddig várjuk a csomagomat. Három hetet ugyan el lehet tölteni Delhiben, de akkor sok minden kimarad. Úgy döntöttünk, hogy elmegyünk a közeli Agrába és megnézzük a Tadzs Mahalt. Egy nap alatt oda lehet jutni, egy nap alatt vissza. Ha eddig elvoltam a csomagom nélkül, még két-három napot kibírok. Hatásos volt meggyőző technikám (ez egyébként rendkívül gyorsan kifejlődik mindenkiben néhány nap India után). Vacsora után kisétáltunk a vonatállomásra és megpróbáltunk utánanézni a menetrendnek. Kissé megváltozott a három évvel ezelőtti helyzet. Korábban a külföldieknek máshol kellett jegyet venniük. Most egy jegypénztár helyiség volt, rengeteg pénztárral. India vasúthálózata igen kiterjedt (több, mint 40.000 km vasútpályájuk van), ezért rendkívül bonyolult a megfelelő járatot megtalálni. A pénztárak előtt található egy papírköteg (olyan, mint itthon az ajánlott levél feladását rögzítő lap), amelyről le kell húzni egyet, és ki kell tölteni. Be kell írni az utas nevét, életkorát, lakcímét, a kiválasztott vonat járatszámát az induló és a célállomást. Természetesen a járatszám csak azoknak áll rendelkezésre, akik már utaztak az adott járattal. A menetrendről a nagyvárosokban csak az információ tud felvilágosítást adni, amely előtt rendkívül hosszú, reménytelenül hosszú sor áll szinte mindig. Fél óra volt zárásig. Fogtunk egy lapot és kiültünk a pályaudvar elé. A pályaudvar előtt menetrendet árusítottak. Ezt valahogy nem akartam megvenni, hiszen az interneten megtalálható a teljes menetrend ( www.indianrail.gov.in ). Szerencsére amíg töprengtünk, megtalált minket az indiai vasút egy embere, aki fényképes igazolvánnyal igazolta magát. A repülőtéri kaland után nem volt túl sok bizalmam az emberben, de azért meghallgattam. Azt akarta tudni, hogy hova megyünk. Elmondtam. Ő pedig megmondta, hogy hogyan töltsük ki a lapot, mi a járatszám. Látszott rajtam bizalmatlanságom, ezért odarohant egy menetrend árushoz és kivett a kezéből egy 8

Prazsák Gergő: India, Ladak 2005. menetrendet. Aztán megmutatta, hogy az a járat száma, amit ő mondott. Amíg vaciláltunk az áron, azt mondtam, hogy még nem is biztos, hogy Agrába akarunk menni. Erre azt kérdezte, hogy mire gondoltunk még. Mondtam neki, hogy Ladakra. Azt mondta (igaza volt), hogy Ladakba nem megy vonat. El kell menni vonattal Manaliig, onnan pedig busszal (mondta a járatszámot). Addig vacakoltunk, míg lejárt a munkaideje, a pénztárak bezártak. Így utólag visszagondolva zseniális emberrel volt dolgunk: fejből tudta a teljes menetrendet. A jegy 420 Rs-be került volna New Delhiből Agrába. Útitársamat arról győzködtem, hogy ennél van olcsóbb is. Visszamentünk a jól bevált kávézónkba (Golden Cafe) és megkérdeztük a pincért, hogy mikor megy másnap busz Agrába. Azt mondta, hogy reggel hatkor. 280 Rs. Rögtön lefoglaltuk a helyeket, odaadtuk a pénzt. Cserébe kaptunk egy sajtcetlit, nem volt túl bizalomgerjesztő. Azt mondták, hogy majd reggel keltenek. Reggel ötre állítottuk be a telefon óráját, de a szálloda emberei már 4.55-kor keltettek. Összeszedtük magunkat, aztán lesétáltunk a recepcióhoz. A szálloda alkalmazottai még javában aludtak, csak úgy a földön. Elég meleg is volt bent, ezért kimentünk az utcára. Szállodánk utcája a Main Bazaarból nyílt, egy parányi sikátor volt, riksa nem fért el benne. Némi késéssel megérkezett egy férfi, aki azt mondta, hogy kövessük. Elmentünk a kávézóhoz, rajtunk kívül volt még ott néhány fehér turista, de nem túl sokan. Ott tovább vártunk. Arra gondoltam, hogy majd jön a busz. Kis idő múlva ismét megjelent kísérő emberünk és megint csak azt mondta, hogy kövessük. Tíz percet sétáltunk, menetközben még csatlakozott hozzánk néhány turista, aztán megérkeztünk egy széles betonúthoz. Azt mondták: várjunk. Várakozás közben kitűnően lehetett nézelődni. A reggeli órában még viszonylag hűvös volt. Jó volt nézni, ahogy az utcán alvó emberek lassan ébredeznek. A gyümölcskereskedők kezdik kipakolni a portékáikat, az utcai teaárusok kezdték melegíteni a tejet. Bedobtunk egy teát és egy-két banánt. Érkezett egy busz. A mellettünk álló indiaiak gyorsan felszálltak. Nekünk még várni kellett egy negyed órát, aztán minket is feltereltek az üres helyekre. Bár helyjegye senkinek sem volt, mi nem válogathattunk szabadon az üres helyekből. Valamiért a leghátsó sorba, középre ültettek. A legrosszabb helyre. Gondoltam nem baj: majd ismerkedünk a helyiekkel. Sajnos mellettem egy száz kiló feletti úr ült, akitől nem lehetett elférni. Ennél azonban nagyobb gond volt az, hogy az úr azon kevés indiai közé tartozott, aki nem akart angolul megszólalni. Így a beszélgetés lehetősége szertefoszlott. Hat óra helyett, hétkor indultunk el. Tettünk néhány kört a városban, felvettünk még néhány turistát. Indulás után rövid idővel néhány férfi megsajnált bennünket és helyet cserélt velünk. Így már kényelmesebben utaztunk. Az út eleinte autópályaszerű volt, aztán egysávos országúttá változott. Így zötyögtünk hat-hét órán át. Amikor megérkeztünk Agrába, felszállt néhány 9

Prazsák Gergő: India, Ladak 2005. ember a buszra, akik szállásaikat akarták eladni. Túl szervezettnek tűnt az akció, ezért mellőztük. A busz az Agra Fortnál állt meg. Ekkor derült ki, hogy a buszon utazó turisták többsége csak egy napra ment Agrába. Ugyanazzal a busszal, még este visszaindulnak New Delhibe. Mi viszont le akartunk pattanni. Ez sem ment túl egyszerűen. Eleinte nem értették, hogy miért akarjuk kivenni a hátizsákot a csomagtartóból. Mi erősködtünk, közben pedig tolongtak körülöttünk a riksák. Megpróbáltuk lerázni őket. Ez sikerült is. Kicsit odébb láttam egy bácsit (mint utóbb kiderült 60 éves elmúlt) egy biciklis riksán ücsörögni. Vállalta, hogy elvisz minket a Tadzs Mahal bejáratáig, ott van néhány szállás. Elindultunk. Szerencsére a bácsi egy barátja menetközben besegített. Útitársam átült a másik riksába. Nagyon rossz volt nézni, ahogy az idős bácsi teker a nagy hőségben, úgyhogy megbeszéltük, hogy cserélünk. Most én tekertem, én vittem őt. Rövidesen megérkeztünk a szállásra, kifizettük a riksákat, akik nem akarták elfogadni a fizetséget. Azt mondták, hogy még sokáig itt leszünk és ráér a végén fizetni. Ezt viszont mi nem akartuk. Lepakoltunk a szálláson. Ha a szoba ablakából nem is, de a hotel tetejéről lehetett látni a Tadzs Mahalt. Nem bírtunk még egy napot várni. Délután három-négy lehetett, de már ott tolongtunk a pénztár előtt. Kissé diszkriminatív a jegyek ára. Egy indiai embernek 20 Rs-ba kerül egy belépő. A fehér embernek ugyanaz a belépő 750 Rs. És ugye nehezen lehetett volna elhitetni, hogy indiaiak vagyunk. Akárhogy is, de most már be kell menni. A Tadzs Mahal egy síremlék, amit 1631 és 1653 között több mint húszezer ember épített. Az emlékmű a Yamuna folyó partján található. Shah Jahan császár építette felesége Mutaz Mahal emlékére, aki tizennégy gyermeket szült az uralkodónak, de az utolsó gyermek szülésébe belehalt. Férje az ő tiszteletére építette az emlékművet. Amikor beléptünk a kapun egy nagy kert fogadott bennünket, amelyet fal vesz körül. A falon belüli kerten belül van egy újabb fal és egy újabb kert. Ez a kert nagyobb, mint a külső. A közepén egy kis patak szélességű szökőkút van.

10


Ez a szökőkút, mint egy szőnyeg vezet a síremlékhez. A rendezett, fákkal beültetett kert közepén van az emlékmű. A négy minaret kissé kifelé dől annak érdekében, hogy egy esetleges földrengés során ne boruljon rá a síremlékre. Messziről úgy néz ki a Tadzs Mahal, mintha egy nagy fehér márványtömbből faragták volna ki. Rengeteg ember sétál a kertben, úgyhogy nehéz a maga egyszerű pompájában lefényképezni a Tadzs Mahalt. Nekem nem sikerült. Sokáig küszködtem azzal, hogy útitársamat a Tadzs Mahal-al kettesben lencsevégre kapjam, de a kísérlet, kísérlet maradt. Ahhoz, hogy a fenti kép létrejöjjön, meg kellett kérni egy indiai embert, hogy készítsen fotót. Ha közelebb megyünk az épülethez, akkor világossá válik, hogy miről is van szó. Jól lehet látni a márvány építőkockákat, a díszítéseket, faragásokat. Be lehet menni a síremlékbe, de itt tényleg nem lehet fényképezni. Bent a falon idézetek olvashatók a Koránból, persze azoknak, akik olvassák az arab írásjeleket. Igen kicsi a belső tér, érzésem szerint 30-40 ember fér el benne kényelmesen. A síremlék bejáratával szemben van egy kis lejárat a kriptába. Itt le lehet nézni, de nem sok mindent látni. Ha belépünk a főépületbe, akkor annak a közepén kb. 180 cm magasságú márványkerítés mögött található a két koporsó. A belsőépítészeti megoldások során már színeket is használtak. Piros és sárga festékkel díszítették a márványfaragásokat. A Tadzs Mahalban a következő címről elérhető oldalon lehet virtuális sétát tenni: http://www.taj-mahal.net . 11

Prazsák Gergő: India, Ladak 2005. Ha kijövünk a síremlékből és szeretnénk néhány lépést sétálni és megtekinteni a többi épületet, vagy a Yamuna folyót, akkor továbbra is mezítláb kell lennünk. Aki nem bírja a forró márványt, annak javasolt zoknit vinni magával. Egészen beesteledett, amikor kijöttünk a síremlékből. Gyorsan étel, ital után néztünk. Jól esett leülni, hosszú volt a nap. Ettünk egy tányér rizst, aztán felhívtuk Yadavot, de a válasz még mindig ugyanaz volt: Kijevben sem és Budapesten sem találják a zsákomat. Úgy döntöttünk, hogy megnézzük mit írtak az otthoniak. Sajnos túl sok használható információt nem kaptunk. Azt írták, hogy dolgoznak az ügyön, felhívták a légitársaságot, akik azt mondták várjunk: csak megjön a zsák. Én is írtam levelet a légitársaságnak, de egyszer sem válaszoltak megkeresésemre. Az viszont kiderült, hogy Jadav nem a jegyzőkönyv, hanem saját igazolványának másolatát küldette el velünk. Este annak ellenére sem tudtunk aludni, hogy rettentő fáradtak voltunk. A Tadzs Mahal nem hagyott. A Tadzs Mahal szép, a Tadzs Mahal érdek nélkül tetszik. Reggel addig aludtunk, amíg a hőség engedte. Amikor felkeltünk megszámlálhattuk a hangyákat és az egereket a szobában. Reggeliztünk egyet, aztán megpróbáltuk felhívni a magyar követséget. A követség vezetőjével nem tudtunk beszélni, de a helyettesével Pethő Gyula úrral igen. Megpróbáltam dióhéjban elmondani az esetet. Azt gondoltam, hogy ilyen ügyekkel nem törődnek a követségen, de szerencsére csalódnom kellett. Pethő úr nagyon készséges volt, megígérte, hogy segít. Abban maradtunk, hogy délután visszahívom. Szerencsére volt még látnivaló Agrában. A Tadzs Mahal után a második legérdekesebb műemlék az Agra Fort. A belépő ára itt is másként volt megszabva az indiaiaknak és a külföldieknek (20 Rs vs. 300 Rs.). Azonban az összeg így sem volt túl magas, ugyanakkor a Tadzs Mahalból már kinéztük magunknak az erődöt.

12


Meg kell mondjam, ezúttal sem csalódtunk. Hatalmas, impozáns épület vörös homokkőből. Az épület szinte pontosan a Tadzs Mahallal szemben, a Yamuna folyó másik partján fekszik. Shah Jahan nagyapja, Akbar császár kezdte el építtetni 1565-ben. Shah Jahan palotává alakíttatta az erődöt. A 20 m magas, 2,5 km kerületű várfalon belül egy nagy kert és számos épület található. Az épületegyüttesben található mecset is. Ezen kívül a császár mindennapi életének színterei között megtalálható egy hatalmas fedett csarnok falak nélkül, ahol a nyilvános meghallgatások zajlottak. De természetesen a császár magánéletéhez tartozó terek is megtalálhatók. Kívülről az erőd olyan mint egy erőd, vaskos falai biztos védelemmel szolgálhattak a betolakodók ellen. Belülről viszont sokszínű. Egyrészt olyan, mint egy főúri kastély, hatalmas gondozott kertjével és minden igényt kielégítő kisebb épületeivel. Másrészt olyan, mint egy arab város medinája. Számtalan kis szuk-szerű utca rohan az épületek között, igazán jó rejtekhelyül szolgálva a magáneszmecseréknek. Olyannyira, hogy amint megérkezik a szürkület, rögtön utasítanak az őrök, hogy hagyjuk el az erődöt. Mivel világítás nincs, csak az őröknél lévő zseblámpa, jobbnak is tűnt lelépni. Amint kijöttünk az erődből, rögtön

13

Prazsák Gergő: India, Ladak 2005. kerestünk egy telefont és felhívtuk Pethő urat. Pethő úr addigra már bővebb információk birtokában volt. A csomagunkat azonban még mindig nem tudták előkeríteni. Pethő úr azonban felhívta Jadav figyelmét arra, hogy ha nem kerítik elő a csomagot, akkor felkeresi ukrán kollegáját (hiszen a repülőtársaság ukrán volt). Ezenkívül rákérdezett az 50 USD előlegre is, amire azt a választ kapta Jadavtól, hogy az csak előleg. Pethő úr azt mondta, hogy szerinte elő fog kerülni a zsák. Megnyugodtam, de a zsák még mindig nem volt nálam és senki sem tudta, hogy hol lehet. Úgy döntöttünk, hogy másnap elindulunk a nagy Himalájára. Az út Delhin keresztül vezetett, ezért elmentük a közelebbi agrai vonatállomásra, hogy jegyet vegyünk. Azt mondták, hogy hétvégén a kisebbik vonatállomásról csak délután megy vonat. Ezért bepattantunk egy riksába és elmentünk a nagyobb vonatállomáshoz. Agrában a riksa-közlekedés nagyrészt a biciklis riksákra szorítkozik, hiszen a nagy füst tönkretenné a világörökség részét képező Tadzs Mahalt. Ennek ellenére sikerült motoros riksát találnunk és viszonylag gyorsan eljutottunk a nagyobbik vonatállomáshoz, az Agra Cantonmenthez. Szerencsénk volt, mert még zárás előtt tudtunk jegyet venni (Indiában komolyan veszik a zárást, ugyanis leállnak a jegykiadó számítógépek). A jegy a másnap reggel hat órakor induló vonatra volt érvényes. Reggel 4. 15-kor keltünk és még az előző nap lebeszéltük egy riksával, hogy értünk jön reggel 5 órára. Persze nem jött, úgyhogy fogtunk egy másik riksát és kimentünk az állomásra. Pirkadt. A vonatállomáson már sokan vártak, de korántsem volt olyan nagy a nyüzsgés, mint napközben.

14

Prazsák Gergő: India, Ladak 2005. A vonat hat órakor indult. Másodosztályon utaztunk, viszonylag kényelmesen. Ma már minden vonatra helyjegyet kell venni, így nem vagy csak ritkán fordul elő, hogy több ember van a vagonokban, mint ahány hely. Előző indiai utam alapján rosszabb viszonyokra számítottam, de teljesen kényelmesen utaztunk. Viszonylag komfortosak voltak a székek, az ablakokat teljesen le lehetett húzni és kis ventillátorok keverték a levegőt a vagonokban. Néha egy-egy tea, üdítő vagy gyümölcsárus zavarta csak meg az utazást rikácsolással. A vonat nem a főpályaudvarra érkezett. Ennek ellenére megpróbáltunk jegyet venni Shimlába vagy Haridwarba. Ez sajnos nem sikerült. Erről az állomásról csak napok múlva indult olyan vonat észak felé, amelyre még volt jegy. Tudniillik éppen a függetlenség napját készültek ünnepelni az indiaiak. Azt javasolták, hogy menjünk busszal. Azt sem tudtuk, hogy hol van a buszpályaudvar. Illetve valamiféle sejtésünk volt róla, mert amikor Delhibe érkeztünk arra lettünk figyelmesek, hogy van metró. Úgyhogy ki is próbáltuk. Elmentünk vele a Kashmiri Gateig. De nem igazán tetszett. A metró nagyon modern volt, de a londoni robbantások miatt óvatosak voltak az üzemeltetők és minden utasnak fémdetektoros kapun kellett keresztülmennie. Nagyon macerás volt az egész, ráadásul olyan mesterkéltnek is tűnt: Delhiben a riksa a közlekedési eszköz és nem a metró. Mindenesetre egyszer már jártunk a Kashmiri Gatenél és az útikönyv alapján tudtuk, hogy valahol ott van a buszállomás is. Mielőtt átmentünk volna a buszpályaudvarra, bedobtunk egy tányér zöldséges rizst, hogy legyen elegendő energiánk az útra. Aztán fogtunk egy motoros riksát és azt mondtuk neki, hogy vigyen a buszpályaudvarra. Elvitt egy helyre, de az nem az állami, hanem egy magán buszpályaudvar volt. Innen indultak a turistabuszok. Nem kellett különös szakértelem ahhoz, hogy észrevegyük azt, hogy ez a buszpályaudvar nem az a buszpályaudvar, ahonnan a helyiek buszai indulnak. Szerencsére nem voltunk messze a másik pályaudvartól, de egy kicsit gyalogolni kellett, hogy lerázzuk a turistákra specializálódott riksákat. Néhány száz méter múlva teljesen kitikkadtunk, de szerencsére találtunk egy segítőkész indiai embert, aki fogott nekünk egy biciklis riksát és a lelkére kötötte, hogy az igazi buszpályaudvarra vigyen bennünket. A pályaudvar egy három emelet magas épület volt, hatalmas alapterületen. Mielőtt jegyet vettünk volna felhívtuk Jadavot. Jadav Budapestről azt az információt kapta, hogy ott biztosan nincs a zsák, onnan elvitték Kijevbe, de a kijeviektől még nem érkezett hír. Megvettük a buszjegyeket Haridwarba. Már jártam ott korábbi utam alkalmával, mégis volt kedvem visszamenni. Haridwarról jó emlékeim voltak. Mivel a hinduk egyik vallási központja, sok a zarándok és a szerzetes. Ők viszont sokkal békésebb emberek, mint a nagyvárosi szerencselovagok. Ezért úgy gondoltam, hogy kikapcsolódás miatt érdemes ellátogatni Haridwarba, ráadásul útba esik. 15

Prazsák Gergő: India, Ladak 2005. Délután egy órakor indult a busz. Az Agrától Delhiig megtett 201 km után, újabb 210 km utazás várt ránk. A buszon rajtunk kívül csak helyiek voltak. No és legalább 50 Cº. Igazi indiai buszútról volt szó. A helyiek többsége az ünnep adta szabadnap alkalmán indulhatott Haridwarba, a szent helyre. A busz eleinte nagyon lassan ment. Minden kis településen befordult egy-két utcába, néha még várakoztunk is. Az út kezdetben jó minőségű, többsávos betonút volt, azonban Delhitől távolodva egyre zötyögősebb lett. Ahogy ment le a nap a sofőrnek is egyre sietősebb lett a dolga, úgyhogy száguldozott és gyakran fékezés helyett inkább tülkölt. Egyszer megálltunk pihenni a hatórás buszút alatt egy útszéli büfészerű italmérésnél. Ittunk egy teát, aztán visszaszálltunk és döngettünk tovább. Amikor visszaszálltunk útitársam, Hendlein Teréz arra lett figyelmes, hogy bedagadt a lába. Amikor levette a zokniját jól látszott, hogy az egyik bokája kétszer akkora, mint a másik. Amikor elindultunk Budapestről, arra kértem, hogy papucs helyett a tavalyi bakancsát hozza magával. A sok tehénpiszok miatt érdemes hosszúszárú cipőt viselni az utcán, még akkor is ha meleg van. Tavaly Kambodzsában ugyanígy jártunk el, gondoltam ugyanaz a cipő idén is megteszi. Sajnos a cipő két nap alatt feltörte Terka sarkát és Agrában már nem tudtam megakadályozni, hogy a bakancsot papucsra cserélje. A seb viszont így közvetlenül érintkezett a nem túl tiszta külvilággal és elmérgesedett. Nagyon megijedtünk. Kicsit fájt is neki, így az ijedtségünk tovább fokozódott. Amikor megérkeztünk Haridwarba fogtunk egy riksát és arra kértük, hogy vigyen el egy olcsó szállásra. Sajnos nem tudott szállást 600 Rs alatt, így egy kicsit sétálgattunk. Egy viszonylag jó hotelben sikerült 300 Rs-ért szállást találni. Úgy véltük, hogy a lehetőségekhez képest kihoztuk a maximumot (sajnos később kiderült, hogy errefelé már nem szokatlan, ha nincs áram: elég gyakran így volt ez a szállodában is). Lepakoltunk, lefürödtünk, megpróbáltuk fertőtleníteni a Terka bokáját (sajnos a gyógyszerek az én hátizsákomban voltak). Elindultunk a kórház felé. Kissé messze volt a kórház, ezért bementünk egy magánorvoshoz. Vittük az oltási igazolványunkat is, aminek hatására az orvos majdhogynem kacagni kezdett, mondván ennyi oltással minek izgulunk: „Don’t worry!” Több se kellett: ha már az orvos is ezt mondja! 50 Rs-t kért a vizsgálatért, felírt néhány pirulát a másodfokú fertőződésre. Az antibiotikum és a fájdalomcsillapító megtette hatását. Másnap eleinte még tudtam tartani magunkat ahhoz, hogy ne menjünk sehova. Hoztam ételt, italt és nagyon örültem, hogy apadt a duzzanat. Délután már nem tudtam visszatartani útitársamat, aki a fejébe vette, hogy sétálni fog. Elsétáltunk a Gangesz partjára és néztük a fürdőzőket. Aztán úgy döntöttünk, hogy megnézzük a Mansa Devi templomot, amely a környéken található. Haridwar körül több kisebb hegy is van, amelyek tetején templomok találhatók. A hívők, ha eljönnek Haridwarba 16

Prazsák Gergő: India, Ladak 2005. végigjárják ezeket a templomokat. Az egyik legközelebbi a Mansa Devi. Fel lehet sétálni a hegy tetejére: 1-2 km. Azonban libegő is felviszi az utasokat. Mi ez utóbbit választottuk, azzal hogy majd lefelé sétálunk. A templomot Siva feleségének tiszteletére emelték: a megközelíthetetlennek. A hegy tetejéről remek kilátás nyílik a városra.

A templomban nagy volt a tumultus. Sokan szerették volna ajándékukkal elhalmozni az isteneknek állított szobrokat. Több terem is volt a templomban, ahol különböző istenek szobrai voltak. A templomba csak mezítláb lehetett bemenni, így az előző nap nagy riadalmat okozott fertőzés miatt mi csak rövid ideig voltunk bent. Nem is lehetett sokáig időzni egy helyen sem, mert a hívők mindent megtettek annak érdekében, hogy ajándékcsomagjaikat elhelyezzék a szobroknál. Hangosan szólt a zene, és a sok ember beszélgetése nagy zajt produkált. Miután körbefutottunk a templomban, elindultunk lefelé. Fél óra alatt le lehetett sétálni. Amikor leértünk a városba, valami felvonulásszerűbe csöppentünk. A függetlenség napjának ünneplése már egy nappal előbb elkezdődött. Hatalmas zsivaj volt. Mindenféle összetákolt szerkezetekkel vonultak fel az utcán, amelyek tetején népviseletbe, jelmezbe öltözött emberek énekeltek, kiabáltak, almát osztogattak. Zenekarok is felvonultak.

17


Nagy bulit csaptak a helyiek. Igazi ünnep volt. Viccesek voltak a felvonuló szerkezetek. A fenti képen például egy traktor húz maga után egy szobrot. Amint látható a szobor ki van világítva. Ez kevés energiát fogyaszt, ezért üzemeltethető akkumulátorról. Azonban voltak nagyobb, energiaigényesebb szerkezetek is. Ezek a következőképpen épültek fel: elől ment a vontató szerkezet, amely lehetett traktor, szamár, kocsi, elefánt. A vontatószerkezet húzta magát a kiállított tárgyat. Ha a kiállított szobor elég nagy volt és sok világító neonnal volt feldíszítve, akkor még egy kocsit az egész végére kötöttek, amely a generátort hozta. Úgy tűnt a függetlenség napja nagy ünnep Indiában (másnap nem is nagyon dolgoztak). Néztük egy darabig, aztán elsétáltunk a Gangeszhez. Azt írják az útikönyvek Haridwarról, hogy rendkívül jó adottságokkal rendelkezik. Itt bukkan elő a Gangesz a nagy Himalája vonulatai közül. Nagyon tiszta errefelé a vize. Ezeket a beszámolókat azonban óvatosabban kezeli az ember, ha a helyszínre érkezik. A folyó vize szürke, igaz nagyon gyors és hideg, amint azt az útikönyvek írják, azonban a tisztasága felől lehetnek kétségeink. Amikor 2002-ben először itt jártam, akkor is hasonló benyomásaim voltak. Akkor felmásztam oda, ahol ered a Gangesz (Gangotri). Gangotriba az út a Gangesz mentén vezetett, ezért látni lehetett végig a folyó mentén az emberek kapcsolatát a Gangeszszel. Arrafelé a rizstermesztés úgy történik, hogy kisebb csatornákat vájnak a földbe, 18

Prazsák Gergő: India, Ladak 2005. amelyekbe belevezetik a Gangesz vizét. A csatornával elviszik a vizet a földekre és átfolyatják rajtuk, majd a végén visszavezetik a Gangeszbe. A rizsföldön bivalyok, jakok dolgoznak. Ennek megfelelően némi trágya is visszakerül a vízbe. Ennek ellenére a helyiek nem zavartatják magukat. Szertartásaik során Haridwartól északra, a Gangesz felső részén gyakran isznak a folyóból. Még első utam alkalmával a következő szertartásnak voltam a részese. Egy hölgy lesétált a Gangesz partjára és belement a vízbe (a nők ruhában fürdenek). Megmosakodott. Majd kijött a partra és meggyújtott egy füstölőt. Ezután a füstölővel együtt ismét bement a vízbe térdig. Két tenyerét egymásra tette úgy, hogy közte volt a füstölő. Elkezdett imádkozni. A négy égtáj mindegyike felé fordulva elmondott egy-egy imát. Ezután ismét kijött a vízből, a füstölőt belehelyezte az előzetesen elkészített virágkoszorúba. Fogott egy poharat és ismét visszament a vízbe. A fémpohárral mert a vízből és lelocsolta magát, majd locsolt a négy égtáj felé. A maradék Gangesz vizet megitta, majd ismét kijött a partra. Meggyújtott egy mécsest és belehelyezte a virágkoszorú közepébe. Aztán fogta a virágkoszorút és az égő mécsessel és füstölővel a Gangesz vizére tette. Ilyen szertartást sokan csinálnak nap mint nap arrafelé. Ennek következtében rengeteg égő mécsessel teli koszorú úszik a Gangesz vizén az esti órákban. Mi is vásároltunk egy koszorút, gyertyát gyújtottunk és ráhelyeztük a szent folyóra. Nagyon szép volt.

A part mentén rengetegen ücsörögnek, égő fáklyák adta fények mellett. Beszélgetnek, énekelnek. Sok szerzetes jön Haridwarba a hegyekből. Kis batyuval a hátukon koldulnak

19

Prazsák Gergő: India, Ladak 2005. alamizsnát, megpróbálnak néhány rúpiát összeszedni, amiből ruhát vásárolhatnak maguknak, fodrászhoz mehetnek, tisztálkodhatnak. Ezeket az embereket szent embereknek tartják és gyakran adnak adományt nekik. Ők a földi javaktól teljesen megfosztottan, az élet fenntartásához minimálisan szükséges eszközökkel, gyakran magányosan élnek a Himalája láncai között. Haridwarban sokkal jobban át lehet érezni annak a hitnek az erejét, amely életben tartja a gyakran nélkülöző embereket. Egyébiránt egész Indiáról elmondható, hogy sokkal kevésbé szekularizált, mint a fejlett világ országai. A hinduizmus az uralkodó vallás a szubkontinensen. Az örök világtörvény vallása rendkívül befogadó más vallásokkal kapcsolatban. Úgy vélik, hogy a Védák háromezer évvel ezelőtt letették a hinduizmus, az örök világtörvény vallásának alapjait. Véleményük szerint minden vallás ennek valamiféle változata, így minden vallás hindu vallás. Szerintük nincs kezdet és vég, hanem a keletkezés és az elmúlás örökös váltakozása a jellemző. A Trimurti (az újabb kori hinduizmus három fő istensége), azaz Brahma (a teremtő), Visnu (a megtartó), Siva (a romboló) is jól mutatja a világ szakadatlan körforgását. Brahma teremt, Visnu fenntartja a Brahma által teremtett világot és végül Siva elpusztítja. Ekkor ismét Brahma-n a sor és ez így megy a végtelenségig. Manapság egy kissé más a gyakorlat: legtöbben Visnut és Sivát imádják. Helmuth von Glasenapp a következőképpen fogalmaz: „Akárcsak Visnut, Sivát is számos hindu tekinti a világ legfőbb urának, úgyhogy a hindu vallásban két vallási párt áll szemben egymással, közülük az egyik Visnut, a másik Sivát tartja a világ egyetlen örök irányítójának, az összes többi istent pedig az ő alárendeltjeinek, a szanszárának (világfolyam) kiszolgáltatott lelkeknek, akiknek a kozmikus történelemben meghatározott feladatokat kell elvégezniök.” (Glasenapp 1993:41) A gyakorlat valóban valami ilyesmi. Haridwarban rengeteg templom van és szinte mindegyik templom egy speciális istenségnek állít tiszteletet. Sok helyen megtalálhatók a sokkezű Siva szobrok, de más istenségek is nagyszámban fordulnak elő. A sokistenhitből következik, hogy a hinduk elfogadók más vallásokkal szemben. Mindenki abban hisz, amiben akar. Haridwarban található egy India szerte rendkívül közismert vallásos hely és templom, a Har-ki-Pauri (Isten lábnyoma). A hívők szerint Visnu itt nyomta bele a lábát egy sziklába, amelynek nyoma a mai napig megvan. Az utcákon estefelé nagy volt a sürgés-forgás. Rengeteg üdítő- és frissensült-árus volt (leggyakoribb sültek: kukorica, samosa, pakora). Tovább folytatódott a felvonulás (amely mint utóbb kiderült egészen reggelig tartott). Rengeteg ember, mindegyik rendkívül békésnek tűnt. Éjfél körül visszasétáltunk szállásunkra, harcoltunk egy kis áramért, aztán nyugovóra tértünk. Ez a nap is kimerítő volt, annak ellenére, hogy teljes pihenést terveztünk. Indiában

20

Prazsák Gergő: India, Ladak 2005. annyi látnivaló van, hogy nem tudja megállni az ember, hogy ne legyen úton folyamatosan. Erre kényszerítik a helyiek is, akik folyamatosan hajszolják a turistákat. Másnap hajnalban keltünk és elindultunk Shimlaba. 263 km utazás várt ránk. Ezúttal azonban a nagy Himalája szerpentinjein. A 12 órás út alatt szinte végig gyönyörködhettünk a hegyben. Az út, gyakran egy sávos volt, szerencsére többnyire beton. Sofőrünk belevaló autós volt. A rémisztő állapotban lévő busszal úgy száguldozott a kacskaringós utakon, hogy esetenként még a helyiek is rosszul lettek. Kora este érkeztünk Shimlaba, amely a britek nyári rezidenciája volt régebben. A klímája miatt. Ezúttal is kellemes volt a levegő hőmérséklete (24-26 Cº). Azonban esett. Szerencsékre most először egész utunk alatt. Pedig a monszun kellős közepén voltunk Indiában. Amikor leszálltunk a buszról, mindjárt láttuk, hogy ez a gazdagok városa. Ennek ellenére még itt is lehetett viszonylag olcsó szállást találni (250 Rsért), melegvízzel. Villany is volt. Este kerestünk egy helyet, ahol ehettünk. A kávézó igazán nyugatias volt. Volt feketetea és még zöldségleves is. A szakadó esőben jól átáztunk, ezért mindkettő megtette hatását. A város a hegyoldalba épült. Kis utcák szaladnak fel a magasabban lévő, sűrűn épített házak felé. A város korábban a Nepáli Királyság része volt, Kali istennő nevére keresztelték. Ennek megfelelően már másféle embereket lehet errefelé látni. Nepáliakat. Alacsonyak, vékonyak, szívósak. Vékonyszálú hajuk van és a férfiak többségének még felnőtt korukban sem kell borotválkozniuk. Augusztus 15-e, a függetlenség napja nagyrészt utazással telt. Másnap sokáig aludtunk, végre nem volt olyan nagy a hőség, ráadásul szemerkélt az eső. Reggeli után a buszállomás felé indultunk. Menetközben egy ruhatisztítóba beadtuk a koszos holmikat. Felhívtuk Jadavot, újabb információval gazdagodtunk: Kijevben sincs a csomag. Ekkor már letettem arról, hogy valaha is előkerül a hátizsákom.

21


A buszállomáson sikeresen beszereztük a másnapi buszjegyet Manaliba. Innen indul közvetlen busz Lehbe, Ladak fővárosába. Sétánk közben a helyieket figyeltük. Buszjegy-vásárlás után szerencsére kezdett javulni az idő. Megnéztük a botanikus kertet és elsétáltunk egy távolabbi vízeséshez. A vízesés kb. 2 óra sétára volt a völgyben. Nem 22

Prazsák Gergő: India, Ladak 2005. könnyen, de megtaláltuk: nagyon kellemes volt. Azonban sietnünk kellett, mert már esteledett. Szerencsénkre találtunk egy buszt az úttalan úton. Naponta egyszer fordul meg errefelé busz. Csoda, hogy jár, hiszen szinte egyáltalán nincs út. A földutat a monszun teljesen elmossa. Ennek ellenére megmentett minket a váratlanul adódó lehetőség. Ha nem jön a busz, biztosan ott kell éjszakáznunk az erdőben. De a busz jött. Remek utazás volt fejenként 3 Rsért. Legalább harminc éves 25 személyes busz vitt vissza bennünket a városba. Olyan volt, mintha valami terepjáró versenyen lettünk volna. A hatalmas hegyek között a parányi busz úgy száguldozott az úttalan utakon, mintha valami autópályán lett volna. Kilencig volt nyitva a ruhatisztító, éppen elértük. Este vacsoráztunk és vártuk a másnapi utat. Másnap korán keltünk annak érdekében, hogy időben ott legyünk a buszállomáson. Ezen a buszon ismét találkoztunk fehérekkel. Nem voltak túl bőbeszédűek. Látszott rajtuk, hogy azért jöttek Indiába, hogy egy jót bulizzanak. Ehelyett sok viszontagságon mehettek keresztül. És még előttünk állt 260 km. Este hat körül érkeztünk meg. Még a buszállomáson megpróbáltunk utánajárni a Lehbe induló busznak. Sajnos nem lehetett jegyet venni a másnap reggel induló állami buszra. Csak a magántársaságok által üzemeltetett buszokra és dzsipekre lehetett előre jegyet venni. Ez azonban túl drágának tűnt. Az állami buszokat indító állomáson azt mondta a nem túl barátságos pénztáros, hogy jöjjünk vissza másnap reggel hétre, akkor tud csak jegyet adni. Közben a dzsipesek nagyon szerették volna eladni útjaikat. Gondoltam hivatalos emberről van szó, csak megmondta volna, ha nincs busz másnap Lehbe. Ráadásul ez az opció, ha bejön, tehát ha lesz másnap busz Lehbe, akkor fele annyiba fog kerülni, mint a magánbusz és egynegyed annyiba, mint a dzsip. Kerestünk egy szállást és vacsoráztunk. Manali az utolsó civilizált hely Ladak előtt, így itt minden hegyi úthoz szükséges felszerelést be lehet szerezni. Mivel nem volt meg a hátizsákom, és errefelé némileg hűvösebb van, mint Delhiben, be kellett szereznem néhány holmit. Vásároltunk egy-két dolgot, aztán lefeküdtünk. Kíváncsian vártuk a másnapi fejleményeket. Reggel 5.30-kor keltünk. Lefürödtünk, és elindultunk a buszállomás felé.

Kicsit

korábban, félórával hét előtt értünk a buszpályaudvarra. Megpróbáltunk jegyet venni, de ismételten azt a választ kaptuk, hogy hét óra előtt nem lehet. Zavarom tovább fokozódott. Eddig mindig, mindent elsőre meg tudtunk venni. Sőt, általában az volt a helyzet, hogy amit nem akartunk megvenni, azt is megvettük. Most meg itt állunk egy órával a busz indulása előtt és nem tudunk jegyet venni. Nem értettem a dolgot. Azzal tisztában voltam, hogy nehéz Lehbe jutni a szárazföldön. Két út van. Az egyik délről szeli át a Himalája vonulatait (mi ezt választottuk), a másik nyugatról, Srinagar felől. Srinagar, Jammu & Kashmir állam egyik 23

Prazsák Gergő: India, Ladak 2005. fővárosa (ennek az államnak a része Ladak is). A másik fővárosa Jammu (télen). A csodálatos adottságokkal rendelkező indiai állam politikailag zavaros területen található. Korábban Kína és India (1962), azután India és Pakisztán került összeütközésbe a terület miatt. Pakisztán és India a mai napig sem tudott még megegyezni. Amíg vártuk, hogy elérkezzen a jegyvásárlásra kijelölt időpont, megreggeliztünk és vásároltunk némi ételt, italt az útra. Útikönyvünk azt írta, hogy két napig utazni fogunk, így be kellett szerezni két napra elegendő elemózsiát. Elérkezett a hét óra. Már sokan tolongtak a pénztáraknál, de szerencsére mi is szemfülesek voltunk és az elsők között jutottunk jegyhez. A busz 7.30-kor indult. Jó helyre kaptunk jegyet, rögtön az ajtó mellé. Mindig elsőként tudtunk leszállni és utolsóként felszállni. Mivel menetrendszerinti járatról volt szó, rajtunk kívül csak indiaiak utaztak a buszon. A Terkán kívül mindössze két nő volt a buszon. Elindultunk a hegy felé. Több helyen is megálltunk útközben pihenni. Az első megálló a 3978 m magasan fekvő Rohtang La volt. Itt szinte minden turistákat szállító jármű megállt. Szép idő volt, messzire el lehetett látni a csúcsról. A kisebb táborszerű bázison több sátorfogadó is volt, ezekben lehetett enni, inni. Itt már egészen más emberek voltak, mint az alföldön. Hegyi emberek. Noha ekkor még csak ízelítőt kaptunk belőlük, hiszen ők még a turista iparra szakosodott emberek voltak, mégis érezni lehetett a különbséget. Sokkal kevésbé voltak tolakodók. A busz gyorsan továbbment. Keylongba koradélután érkeztünk meg. A faluban volt néhány fogadó, de áram szinte sehol sem volt, legfeljebb a hűtő üzemeltetésére elegendő. A busz utasainak többségét a település busztársasága által fenntartott szállásra helyezték el. A szállás egy nagyobb szobából állt, amelyben több tucat ágy volt. Igaz elég olcsó volt (fejenként 30 Rs, kb.: 150 forint). Azonban erősen tömegszállásnak tűnt. Így másik után néztünk. Szerencsére találtunk egyet 250 Rs-ért, amit sikerült lealkudni 200 Rs-ra. Szállásunkon volt kifőzde, ezért tudtunk enni egy momo-t. Keylongnak két gompája van, a két gompa megtekintése 5 órát vesz igénybe. Mivel sötétedésig ennyi időnk már nem volt, úgy döntöttünk, hogy az egyiket megpróbáljuk megnézni, azt amelyiket az ablakunkból láttunk. Légvonalban nem volt mesze, de le kellett sétálni a hegyoldalon, át kellett jutni egy kis folyón, majd fel kellett sétálni a másik oldalon lévő hegyre. Menetközben sokat nézelődtünk. Viszonylag tiszta volt az idő, de magasan voltunk, ezért a levegő kevésnek bizonyult. Átmentünk a folyón, elindultunk felfelé, de már kezdett szürkülni, úgyhogy visszafordultunk. Sajnos a közelebbi gompát sem tudtuk megnézni. Azt azonban útközben megtudtuk a szerzetesektől (akik csak úgy vágtáztak fel-alá a hegyoldalon), hogy a gompa valamivel több, mint egy gompa. Egy buddhista kolostorról volt szó. A ladaki utunk alatt ettől

24

Prazsák Gergő: India, Ladak 2005. kezdve szinte csak buddhistákkal találkoztunk. Gyorsan visszasétáltunk, ettünk egy kis rizst, aztán lefeküdtünk, hogy reggel fel tudjunk kelni időben. 3.30-kor csöngött az óra. A sofőrök azt mondták, hogy 4.30-kor indul a busz. Gyorsan összekaptuk magunkat, aztán ittunk egy teát és ettünk gyorsan egy omlettet. Vártuk, hogy elinduljon a busz. De a sofőrök sehol sem voltak. Egy ideig aggódtunk, aztán látván, hogy helybeli útitársaink is velünk együtt dideregnek a felkelő napra várva, kicsit megnyugodtunk. A busz 5.20-kor indult. Az út nagyobb része most következett: 370 km. Útközben három csúcsra kapaszkodott fel az öreg TATA busz: Baralacha La (4883 m), Lachlung La (5060 m) és világ második legmagasabban fekvő betonútjával valamint a világ legmagasabban található wc-jével büszkélkedő Taglang La (5328 m). Elképesztő, hogy ezeken az utakon jár busz, és az is hogy hogyan jár rajtuk a busz. Legutóbbi indiai utazásom jóvoltából már volt fogalmam arról, hogy milyen a nagy Himaláján utazni, de a Manalitól Lehig tartó buszút minden képzeletet felülmúlt. Buszunk a felkelő nappal együtt indult. A késés abból a szempontból hasznos volt, hogy láthattuk a tájat. Eleinte semmi nagyobb gond nem volt. Az út ugyanolyan minőségű volt, mint az előző nap. Eleinte még zöld volt a táj. Fenyők, bokrok, amelyeket később fű és a rajtuk legelő kecskék, jakok váltottak fel. Számtalan folyó, patak rohant le a csúcsokról. A monszun által érintett terület határán voltunk. Amint észak felé mentünk egyre kevesebb felhő volt a fejünk fölött és egyre kevesebb növényzet a hegyen. Amikor Ladakba értünk, az Indus folyam völgyén kívül mindenfelé csak sivatag volt. Kősivatag. Ladakban holdbéli táj fogadott bennünket. Azonban Ladakig hosszú út állt még előttünk. A dél felől érkező út sokkal biztonságosabb, mint a Srinagar felől érkező, ezért Leh és Ladak energiával való ellátását az előbbi, általunk is igénybe vett úton oldják meg. Ennek megfelelően számtalan tartálykocsi és teherautó járt a gyakran nem látható úton. A dél felől érkező út csak nyáron, a monszun ideje alatt járható, az év többi részében hó fedi. A téli időszakban tönkremennek az utak, ezért nyáron ki kell javítani azokat. A forgalom azonban óriási. Az útjavítóknak és az úthasználóknak egyaránt nehéz dolguk van. Keylongból Lehbe vezető utunk során több nehéz eset is volt. Egyrészt a teherautók sokkal lassabban mentek, mint a mi buszunk. Sofőrjeink nagyon képzett sofőrök voltak. Igen gyorsan mentek a tulajdonképpen egysávos utakon. Gyakran előzgettek teherautókat olyan helyeken is, ahol alig-alig fért el egymás mellett két nagyobb jármű. Rendkívül izgalmas volt a játék. Mindannyiunk élete volt a tét. Gyakori volt utunk elején, hogy eltűnt a betonút a szemünk elől. A monszun által érintett területeken számos esetben nem lehet megfékezni a hegyekből

25

Prazsák Gergő: India, Ladak 2005. lezúduló vizet a betonútnál. Átfolyik a víz az úton, esetenként elmossa az utat. Ekkor hosszú sorok alakulnak ki, senki sem tudja, hogy miért nem megyünk.

A fenti kép például egy olyan eset alkalmával készült, amikor leszakadt egy olyan híd, amely a szerpentint használók számára biztosította a monszun idején a továbbjutást. Mivel a hidat nem lehetett használni, a hídtól a hegy csúcsa felé lévő részen köveket dobáltak a lezúduló folyóba. Arra számítottak, hogy amíg az útépítők nem érkeznek meg, addig ezzel a módszerrel át lehet jutni a folyón. Az egyik tartálykocsi, egyik kereke azonban beszorult. Leállt a forgalom. Idővel megérkezett egy lánctalpas traktor és kihúzta az elakadt járművet. Ezután hozzá akart látni az útfelújításához. Azonban nagyon hosszú sor alakult ki mindkét irányban és félő volt, hogy ha megvárjuk amíg a lánctalpas megépíti alattunk az utat, akkor ott éjszakázunk. A legközelebbi tábor kilométerekre volt. Sofőrünk úgy döntött, hogy még mielőtt elkezdenék megépíteni az utat, nagy lendülettel áthajt a folyón. Rémisztő volt, de sikerült. A legközelebbi táborállomáson rendkívül jólesett a tea. Amíg mi a teát ittuk a sofőrök tankoltak. Manali és Leh között nem volt benzinkút, így a busz tetején lévő hatalmas hordóból engedték le a benzint a busz üzemanyagtartályába. A megoldás valószínűleg nem elégítette

26

Prazsák Gergő: India, Ladak 2005. volna ki az európai normákat, de máshogy lehetetlen lett volna megoldani az üzemanyaghoz jutást. A tábor és a teázó nagyon érdekes volt. Néhány tábor volt az egész buszút alatt, amelyből két-három katonai volt. Ezeken a helyeken vagy nem lehetett megállni, vagy kötelező volt megállni és igazolni magunkat. Ez utóbbi esetben ki kellett tölteni egy regisztrációs lapot, amelyet az ellenőrzőpontnál szolgálatot teljesítő katona pecséttel látott el. A turista számára ezeknek semmi gyakorlati hasznuk nem volt. A kormányzat számára volt szükséges a határmenti szakaszokon a hegyekben. Szerettem ezeket a pihenőket. Végre biztonságban érezhette magát az ember. Jó volt a hangulat, ugyanis rengeteg külföldi motoros állt meg pihenni ezekben a táborokban. Gyakori errefelé a motorosokból álló turistakaraván. Sok turista szeretne átkelni a nagy Himaláján. Egyesek motort bérelnek Manali-ban, majd nekiindulnak a Himalájának. Ezek a motoros-karavánok szinte mindegyik táborhelyen megtalálhatók. Rendkívül jó hangulatban motoroznak át a hegyeken, és a pihenők alkalmával a jó hangulatot továbbadják másoknak is. De a táborok nélkülük is remekek. Jó volt a tea, a helyiek pedig valódi nomádok voltak: patakból merték a vizet, állatokat tartottak és kereskedtek az utazókkal. A selyemút mentén. Finomakat főztek és békében éltek. Sokan az út biztosította kereskedelemre specializálódtak, azonban számos itt élő az útépítésből élt. Borzalmas körülmények között építették az utakat.

Kezdetlegesnek tűnő eszközökkel, az aszfaltot gyakran olajoshordókban forralva, heroikus küzdelemben építették méterről méterre a Lehet Manalival összekötő utat. Nekik köszönhető, hogy a Lehbe érkező turista manapság számos olyan civilizációs kellékhez hozzájuthat, amelyet otthon is megszokott. Esetenként azonban olyannyira építik az utat, hogy nem lehet

27

Prazsák Gergő: India, Ladak 2005. továbbmenni. Meg kell várni, amíg egy szakaszt lebetonoznak és a forró aszfalt megszárad. Ilyenkor sok jármű torlódhat fel, de szinte mindenki, mindig nyugodtan kezeli a helyzetet. Ez része az útnak, ilyen az út. Más okok is adódtak, amiért meg kellett állnunk. Előfordult, hogy egy tartálykocsi árokba csúszott.

Ha nem tudták kihúzni más teherautók a szerencsétlenül járt szállítót az árokból, akkor meg kellett várni, amíg odaér a katonaság. A katonaság ilyen esetben hatalmas, csörlős járművel érkezett segíteni. Viszonylag gyors felmérés és tanácskozás után, azonnal munkához láttak és a megoldhatatlannak tűnő helyzetet néhány perc alatt megoldották. Egyetlen feltétele volt a sikeres mentésnek: az, hogy kibírja a bajbajutott gépjármű a mentés következtében előálló nagyobb terhelést. Sosem lehetett tudni, hogy mikor áll elő valami újabb akadály, illetve az előbb bemutatott akadályok valamilyen kombinációja. Egy ilyen sikeres teherautó-mentés után úgy gondoltam, hogy más már nem jöhet. Tévedtem. Rövid időn belül egy újabb akadálytípust ismerhettünk meg. Egy szikla esett az útra.

28


Az eset a monszun által érintett területeken túl történt, a hatalmas Lachlung La hágó után. Amint a fenti képen is látható, itt már nem voltak növények, itt már minden kopár volt: megérkeztünk a magashegyi sivatagba, Ladakba. Az út közepére került szikla hatalmas fejtörést okozott. Semmilyen irányból nem fértek el mellette a gépjárművek. Csupán a motorosok juthattak túl az akadályon. Errefelé már kevésbé volt zsúfolt az út: kevesebben jártak erre. Ez azért okozott problémát, mert a hatalmas szikla elgörgetésére emberi erőt lehetett csak igénybe venni, ugyanis a katonák rendkívül messze voltak és nem működött a mobiltelefon sem. Szerencsére az egyik buszból sikerült elővenni egy nagy fém rudat, amelyet emelőként használva hozzá tudtunk látni a szikla szakadék felé görgetéséhez. Milliméterenként nagyon, nagyon lassan a sziklát a szakadék felé tudtuk görgetni. Sokáig tartott és reménytelennek tűnt, de sikerült. Még így is gyorsabb volt, mintha a katonákra vártunk volna. Lassan szürkült. Sietnünk kellett, ha azt akartuk, hogy még aznap odaérjünk. Nagyon számítottam arra, hogy megállunk a több mint 5300 m magas Taglang La hágónál, de erre nem kerülhetett sor a rendelkezésünkre álló rövid idő miatt. A Taglang La után viszont csak lefelé mentünk. Szerencsére az út rendkívül kanyargós volt, így nem tudott gyorsan menni a busz. Úgyhogy megúsztuk a nyomáskülönbségek gyors változása hatására bekövetkező 29

Prazsák Gergő: India, Ladak 2005. füldugulást. Visszafelé azonban megtapasztalhattuk. Egészen beesteledett. Este nyolc körül értünk le a 3000 m magasan található fennsíkra, az Indushoz. Upshi, az Indus melletti település volt az első ladaki település, ahol megálltunk. Fáradtak voltunk, későre is járt, ráadásul kisebb fejfájások is gyötörtek bennünket a gyors magaslatváltoztatás miatt. Szerencsére ez utóbbi viszonylag gyorsan elmúlt és ettől kezdve egyetlen alkalommal sem fájt a fejünk. Mindenesetre sikerült a saját bőrünkön megtapasztalni, hogy 3000 m felett naponta 1000 m szintkülönbség-változtatásnál többet nem szabad végrehajtani. Upshiban vacsoráztak a busz utasai. Mi nem ettünk semmit, mert szerettünk volna minél gyorsabban odaérni és arra gondoltunk, hogy ha látványosan bojkottáljuk az evést, akkor hamarabb továbbindulunk. Számításunk nem jött be: mindenki nyugodtan megvacsorázott. 22.45-kor érkeztünk a 3505 m magasan fekvő Lehbe. Még meg sem állt a busz, de már ott volt rajta egy ladaki ember. Látta rajtunk, hogy szállást keresünk, így hát felajánlotta portékáját. Teljesen sötét volt, a pályaudvar körül néhány ember lézengett csak és a taxik. Úgy döntöttünk, hogy megnézzük a felajánlott szállást. A hotel errefelé gyakran olyan vendégházat jelent, amely az ott lakók otthona is egyben. Vendéglátónk Mahatma úr is ilyen szállást kínált fel nekünk, amint utóbb kiderült. Éjfél körül toppantunk be a lakásba. A kétszintes házban más külföldiek is voltak: japánok, koreaiak. Mahatma úr felesége nagyon megörült nekünk. Kis párnákra szivacsokra ültettek minket a nappaliban. A nappali és konyha szinte egy légtér volt, azonban el volt választva egy függönnyel, így két helyiségnek tűnt. A konyhába nem lehetett belépni: az asszony birodalma volt. A nappaliban bármikor lehetett tartózkodni, még televízió is volt benne, bár nézni nem mindig lehetett a szűkös elektromos kapacitások miatt. Villany is csak szakadozva volt. A fürdőszoba koedukált volt, az ajtókat nem igazán lehetett bezárni. A kisebb kellemetlenségekért cserébe rendkívüli odafigyelést kaptunk. Folyamatosan lesték kívánságainkat. Érkezésünk után megmutatták a szobát, amelyben egy franciaágyon kívül egy kis asztalka volt. Miután ledobáltuk a nálunk lévő holmikat teázni hívtak a nappaliba. A férfi és az asszony két gyermekével élt a házban. Teljesen a turisták fogadására voltak berendezkedve: az asztalon számos, angol nyelvű útikönyv volt. A teát itt is tejjel készítették. Kaptunk hozzá ladaki kenyeret is, amely ízre hasonlított az Indiában elterjedt chapatira, azonban vaskosabb, gömbölyded formájú volt. Beszélgettünk vendéglátóinkkal egy keveset, aztán nyugovóra tértünk. Reggel, amint kikeltünk az ágyból már volt melegvíz. Ennek nagyon megörültünk és fenntartottuk annak lehetőségét, hogy itt maradunk még egy-két éjszakát. Fürdés után már ott gőzölgött a nappali asztalán a zöldséges omlett. Megettük, aztán nyakunkba vettük a várost. Szállásunk ablakából már látszott a Lehi palota, amely a Tibetben lévő Lahsai palota mása. 30

Prazsák Gergő: India, Ladak 2005. Úgy döntöttünk, hogy megtekintjük. Messziről rendkívül impozánsnak tűnt az épület. A palotára is jellemzőek voltak azok az építészeti megoldások, amelyeket ladak-szerte előszeretettel alkalmaznak. Jellemzően barna vagy szürkés színű kövekből épülnek a házak, amelyek rendkívül jól beleolvadnak a környezetbe, díszítőszínként a vöröset és a fehéret használják. Mindössze a formájuk tér el. Szögletesek, így messziről észre lehet venni azokat. Gyakori a kínai motívumok használata, például a házak ívesre épített tetejéről jut eszébe az embernek Kína. A palota a város fölött található és az onnan még néhányszáz méterre lévő Namgial Tsemo templomba is be lehet menni. A palota alatt a város leglepusztultabb környéke van. Ezen át kell sétálni. Mi csak úgy célirányosan mentünk. Láttuk az épületet és megpróbáltuk nyílegyenesen megközelíteni. „Tashi Namgial király építette a XVI. Században – nagyjából akkor, amikor a nagy Potala Palota épült Lhasa-ban.” (Manmohan Singh Bawa 2005: 7) A palota építéséről kilenc legenda maradt fenn, mindegyik más körülményekről számol be. A palotában több szoba, terem is található, amelyekről kevés információval rendelkezem és még a helyszínen is nehéz volt kideríteni, hogy melyik terem, mi lehetett. Sajnos a palota igen rossz állapotban van belülről, a felújítási munkák folyamatosan zajlanak. Azonban van benne egy ma is használatos buddhista templom, amelyben rengeteg szobor és szentirat található. A legérdekesebbnek a következő maszk tűnt, azonban azt nem tudom, hogy mit ábrázol.

A palotából néhány perces séta vezetett a párszáz méterrel odébb található templomhoz. A templom inkább kolostorként funkcionál ugyanis szerzetesek laknak benne. Ezen a helyen 1430-ban építették az első gompát. A templomba be lehet menni, de mindössze egy helyiség látogatható a kolostorból. Rendkívül jó kilátás nyílik a városra, így érdemes felmászni.

31


Remekül el lehet itt ücsörögni és nézni a hegyeket vagy a várost. Mivel szinte mindig süt a nap, hamar le lehet égni, úgyhogy ajánlatos fejfedőt és napolajat vinni magunkkal. Amikor még itthon Ladakról gondolkodtam, úgy véltem biztosan hideg van arrafelé: mégiscsak 3500 m magasan van. Ez az elképzelésem tévesnek bizonyult, ugyanis mindvégig 24-26 Cº volt. Ladak klímája tökéletes. Nyáron akár félmeztelenül is lehet napozni. Kicsit süttettük magunkat a napon, aztán visszamentünk a városba. A mobiltelefont itt nem lehetett használni, ezért kerestünk egy vezetékes telefont. Szerencsére ebéd után rögtön találtunk egyet, sőt a nyilvános telefonállomás mellett internet hozzáférést is találtunk. Így meg tudtuk nézni leveleinket. Ahogy arra vártam, hogy a nem túl gyors, műholdas kapcsolattal betöltődjön a postafiókom, az jutott eszembe, hogy milyen jól elvagyok a csomagom nélkül. Amikor betöltődött a postafiók, a következő üzenet jelent meg: „Tisztelt Prazsák Úr! Az Aerosvit itteni irodája telefonon közölte, hogy megvan!! a csomag. (Bangkokban találták meg) Itt Delhiben a repülőtéren átvehető. Kérem, adjon egy elérhetőséget (szállás, telefonszám), illetve legyen szíves hívjon fel. Üdvözlettel: Pethő Gyula”

32

Prazsák Gergő: India, Ladak 2005. Nem hittem a szememnek. Gyorsan megköszöntem a segítséget. Ekkor azonban már egy másodpercig sem jutott eszembe, hogy azonnal visszamenjek érte. Rájöttem, hogy akkor is lehet boldog az ember, ha nincsenek nála megszokott tárgyai. A naplóm és az analóg fényképezőgépem hiányzott a legjobban. Azonban úgy véltem, hogy ezért nem szabad visszamenni, amikor végre eljutottunk egy csodálatos, nagyon távoli helyre. Mindenesetre nagyon örültem annak, hogy előkerült a zsák. Most már valóban minden problémától mentesen jól éreztem magam. Este sokat sétáltunk a városban. Beültünk néhány kávézóba, ahol lehetett kapni európai süteményeket, fekete teát. Beszélgettünk és néztük a külföldieket. Rengeteg külföldi volt a belvárosban. Ezért kicsit kijjebb mentünk a városból. Úgy döntöttük, hogy felkeressük a ladaki kolostorok egy részét másnap. Elterveztük, hogy bérelünk egy motort és körbejárjuk a kolostorokat. Másnap reggel sokkal lassabban készült a fürdéshez szükséges melegvíz. Annyira nem is bántam, hogy bérelünk egy motort és majd máshol fogunk aludni. Találtunk egy 125 ccm Vespat napi 800 Rs-ért. 300 Rs-ért tankoltunk bele és készen is álltunk a kalandra.

Remek volt motorozni. Errefelé mindenki folyamatosan tülköl, úgyhogy legálisan lehet nyomni a dudát szinte minden esetben. Ha előzünk akkor azért, ha minket előznek akkor meg azért. Az egyik legközelebbi gompa kelet felé: Shey. 15 km-re van Lehtől. Ebbe az irányba vettük utunkat. Néhány betonút van csak Ladakban, így az út mentén rengeteg kereskedő van. Szerencsére kevesebb jármű közlekedik az utakon, ezért átláthatóbbak a körülmények. Utunk során dzsipekkel, biciklisekkel, motorosokkal és katonákkal találkoztunk. Gyönyörű helyeken vitt az út. A fennsík közepén, az Indus völgyében haladtunk. Körülöttünk égig érő hegyek.

33

Prazsák Gergő: India, Ladak 2005. Gyerekek játszottak az út szélén. A kősivatag az Indus mentén virágzó oázissá alakult. Rengeteg növény díszelgett az út szélén. Helyenként a sebes Indusból csatornákkal vezették el a vizet és kisebb tavakat alakítottak ki. Egyszerre feltűnt a láthatáron Shey kolostora. Még nem voltunk ott teljesen, de megálltunk egy rövid időre, hogy tüzetesen is szemügyre vegyük egészében a kolostort. Szikrázott a nap, csodálatos volt az elénk táruló látvány. Amikor közelebb akartunk menni, nem indult be a motor. Mivel nem vagyok nagy motoros, nem igazán tudtam, hogy mi a teendő. Nagy szerencsénk volt. Egy motoros tűnt fel a láthatáron. Amikor közelebb értek akkor láttuk, hogy arról a párról van szó, akiket még Lehben láttunk. Az ausztrál fiatalok készségesen megálltak jajveszékelő integetésemre. Segítettek. Tologattuk hosszasan a motort, ami egy fél óra múlva valahogy beindult. Azt a javaslatot kaptuk az ausztráloktól, hogy vigyük vissza a motort oda, ahonnan elhoztuk. Mi is jobbnak láttuk visszavinni. Kicsit fura is volt errefelé motorozni: úgy éreztük, hogy rossz hatással van erre az érintetlennek tűnő tájra. Szerencsére visszajutottunk Lehbe és vissza tudtuk adni a motort. Bárhogy is erősködtünk a kölcsönzőnél, csak a 800 Rs bérleti díjat volt hajlandó megtéríteni, a benzin árát nem. Legalább a bérleti díjat visszakaptuk és motoroztunk is egyet. Mivel nálunk volt a csomagunk és a buszállomás sem volt messze, úgy döntöttünk hogy busszal megyünk tovább. Thikse gompához mentünk. Találtunk egy vendégházat 250 Rs-ért. Leraktuk a csomagot, aztán elindultunk a kolostor felé.

Rövid séta után felértünk a gompához, amely valójában egy kolostor volt. Volt egy szép buddhista temploma. A templom közepén a XIV. Dalai Láma képe volt megtalálható. 34


Amint a fenti képen is látható errefelé a belső terek uralkodó színe a vörös. Ez nagyban az itteni buddhizmusnak köszönhető. Amikor tavaly Kambodzsában jártunk, szinte csak sárga színű ruhába öltözött szerzeteseket láttunk. Errefelé viszont a vörös ruha a „divat”. A Buddhizmus Ladakban és Tibetben megtalálható változata a ’nagy szekér’. „A ’nagy szekér’ (mahájána) a tan régebbi formájának kibővítése; ezért hitelesnek ismeri el a hínajána kánonját, de egy sor más szentirattal egészíti ki azt, amelynek nagyobb értéket tulajdonít, mivel ezek korszerűbb, noha állítólag már Buddha által hirdetett, de mindeddig rejtve maradt és csak most felfedezett bölcsességeket tartalmaznak.” (Glasenapp, 1993:122) Mivel a nagy szekér számos Buddha utáni szöveget is elfogad, ezért tanításai szerint mindenkinek megvan a lehetősége arra, hogy még földi élete során eljusson a nirvánába, megvilágosodjon. Ennek az ágnak az egyik alapvető szerzője Nágárdzsuna, akinek tanítását Glasenapp a következőképen foglalja össze: „Az i.sz. 2. században élt Nágárdzsuna ’középső tana’, amely ’A bölcsesség tökéletessége’ szútráin alapul, viszont monizmust hirdet. Mindannak, ami múlandó, és ami valami mástól függően keletkezik, vagy létezik, szerinte nincs igazi realitása, nem valóságosabb, mint egy gyorsan tovatűnő álom. Valóságos csak az, ami nem keletkezik, és nem múlik el, nem korlátozott sem térbelileg, sem időbelileg, sem fogalmilag, sem okozatilag. Ez az ’üresség’ (súnja), amelyben a változás végtelen láncára fűzve, egy elvarázsolt lélekhez hasonlóan

35

Prazsák Gergő: India, Ladak 2005. minden felbukkan, majd ismét eltűnik. Az ’üresség’ tehát az a viszonylagos semmi, az a feneketlen szakadék, amely felett minden lebeg, nem pedig valami végső ős-szubsztancia, amelyből minden keletkezett. Az ’üresség’, amely az egyedüli változatlanul maradandó a szüntelenül változó jelenségek áradatában, egyenlő a nirvánával; ez tehát tulajdonképpen minden lény sajátsága már, noha közülük sokan vakságukban ennek nincsenek tudatában. A bölcs, aki megszabadítja magát a tévedések köré szőtt irreális korlátoktól, már itt a földön a nirvánában érzi magát, és halála után azzá lesz, ami mindig is volt: a kifejezhetetlen és meghatározhatatlan ürességgé, amelynek Minden-Egy voltában megszűnik lét és nemlét minden különbsége. A buddhák és tanaik Nágárdzsuna szerint végső fokon természetesen éppoly valótlanok, mint a sokaság világa, mégis értékesebbek annál, mert megmutatják a gyakorlati módját, hogy lehet a látszatvilágot saját eszközeivel legyőzni.” (Glasenapp 1993: 123) Fáradtan tértünk vissza a kolostorból a szállásunkra. A vendégház mellett volt egy étterem, ide tértünk be este vacsorázni. Alig-alig voltak, így az étel hamar elkészült. Zöldséges rizs. Már javában ettünk, amikor megjelentek ausztrál ismerőseink. Mire befejeztük, ők kapták meg az ételt. Fáradtak voltunk, ezért visszaindultunk a szállásunkra, ahol nem volt villany, így a lefekvés előtti készülődés sokkal lassabban ment. Reggel korán ébredtünk. Szerencsére. Ugyanis a fürdés Thikseben még nehezebb volt, mint Lehben. A háziak mindent megtettek annak érdekében, hogy melegvízhez jussunk: kis üstben, nagy lángon vizet forraltak. Mosakodás és reggeli után visszamentünk Lehbe. Kerestünk egy telefont, hogy leegyeztessük a csomag átvételének időpontját. Pethő úrral sajnos ezúttal sem sikerült beszélnem, de hagytam neki üzenetet. Yadavval abban állapodtunk meg, hogy 29-én 10.00 és 14.00 között ott leszünk a zsákért. Szállást kerestünk (ezúttal egy kicsit drágábbat bérletünk: 400 Rs), leraktuk a zsákot és útnak indultunk. Úgy döntöttünk, hogy meglátogatjuk a Stok Palotát, amely az utolsó ladaki király otthona volt. 1814-ben építették, alig 20 km-re van Lehtől. A palotának több, mint 80 szobája van, amelyből néhány látogatható. A palotában egy múzeum is található, amelyben a királyi ékszerek mellett rengeteg thangka található. „A tekercsképeket általában vászonra, ritkábban selyemre festik. A vásznat széleinél átbújtatott zsineggel keretre feszítik. Az anyagot állati eredetű enyvvel kevert mésszel vonják be, majd az egyenetlenségeket kagylóhéjjal lecsiszolják. Amikor a felszín teljesen sima, az alakokat szénnel vázolják fel. Ez a folyamat mindig a központi alakkal veszi kezdetét, melyet majd csak ezután vesznek körbe a kisebb alakok és jelenetek. Csak meghatározott színeket alkalmaznak, amelyek hagyományos ásványi és 36

Prazsák Gergő: India, Ladak 2005. növényi anyagot tartalmaznak. Sajnos, manapság nyugati vegyi festékeket is alkalmaznak. A szabály szerint a thang-kák téglalap alakúak; csak a mandala ábrázoláskor alakítanak ki négyzet formát.” (Hoffmann, 2001:296) A palotában rengeteg freskó is volt. Íme az egyik közülük.

Megnéztük a múzeumot és az épületeket, aztán úgy döntöttünk, hogy sétálva indulunk vissza Lehbe, a szállásunkra. Át kellett gyalogolni az Indus másik oldalára egy hídon. Az út legalább 6-7 km volt. Eleinte szinte senkivel sem találkoztunk. Ez az időszak azon különleges pillanatok egyike volt, amikor Indiában kettesben hagytak bennünket a helyiek. Nem tartott sokáig. Az Indus partjához közeledve kissrácok találtak meg bennünket. Fehér bőrünk iránt nagyon érdeklődőek voltak.

37


Iskolából jöhettek, angolul sajnos nem nagyon tudtak még, így beszélgetés nem alakult ki közöttünk. Még a helyes utat sem tudtuk megkérdezni tőlük. Ennek megfelelően kissé eltévedtünk. Ha nehezen is, de végül megtaláltuk a hidat. A híd másik oldalán található településről szinte azonnal találtunk buszt Lehbe. Visszamentünk a szállásunkra és bedőltünk az ágyba. Reggel 5.45-kor ébredtünk. A háziak azt ígérték, hogy hétkor lesz melegvíz, így egy kicsit várnunk kellett. Sajnos hétkor nem volt melegvíz, úgyhogy reklamáltam. Elnézést kértek és elkezdték melegíteni a vizet. Úgy döntöttünk, hogy amíg a víz felmelegszik, megreggelizünk. Ezt is tettük, s mire visszaértünk már folyt a zuhanyrózsából a melegvíz. Gyorsan letussoltunk, aztán elmentünk a buszállomásra. El kellett indulnunk hazafelé. Mivel két út létezett, mind a kettőre rákérdeztünk. A Srinagar felé vezető utat sem én, sem útitársam nem támogatta, hiszen 2005 nyarán is voltak zavargások, támadások Kasmírban. Annak ellenére sem igazán akartunk Srinagar felé menni, hogy láthattuk azt, hogy mennyi külföldi választja ezt az utat. Útikönyvünk szerint a Himaláján való átkelésnek ez a kevésbé megerőltető formája, mi mégis inkább a Delhi felé vezető utat részesítettük előnyben. Megvettük a jegyeket a másnap hajnalban induló buszra. Úgy gondoltuk, hogy van még

38

Prazsák Gergő: India, Ladak 2005. Ladakban látnivaló, ezért elsétáltunk a néhányszáz méterre lévő minibusz állomásra és vettünk két jegyet Hemisbe. Hemis, Leh-től 45 Km-re dél felé található. A gompát a XVII. században alapították. E helyütt található Ladak legnagyobb thangkája (12 m). A kolostor körül lakóházak vannak, az egész település kitűnően beleolvad a tájba.

Amikor megérkeztünk, éppen valamilyen buddhista szertartás folyt az imádkozó teremben. Leültem és hallgattam őket (amikor beléptem a templomba a következő szertartásnak voltam fültanúja: hemis.mp3). Ők meg teával kínáltak. Nagyon barátságosak voltak. Szerettem volna alaposan kifaggatni őket, de akkor nem tudtunk volna visszamenni a busszal. A busz viszonylag rövid ideig (1-2 órát) maradt csak a kolostornál és nem volt szállás sem a közelben. Így a rövid teázás után körbesétáltam a kolostorban. A kolostor gondozott épületében sokkal több díszítést lehetett látni, mint a kolostort övező épületeken. A következő képen lévő oszlopból például egy egész sorozat volt a kolostorban.

39


Amint az oszlop mögötti falon is látható, rengeteg freskó volt a kolostorban. Hosszú időn keresztül el lehetett volna nézegetni a képeket, a thangkákat, a szerzeteseket, de busz már tülkölt, így jelezte, hogy indul. Ha nem szállunk fel, akkor jó esetben másnap tudunk visszamenni Lehbe és abban az esetben teljesen kimarad utolsó úticélunk: Amritsar, a szikek szent városa. Úgyhogy inkább rohantunk a buszhoz. Délután 1-kor indult a busz, így túl hamar visszaérkeztünk volna Lehbe. Ezért úgy döntöttünk, hogy egy Lehhez közeli gompánál, a Shey gompánál megszakítjuk utunkat és körülnézünk. Alig egy óra alatt elértük Sheyt. Annak ellenére, hogy motorunk első alkalommal e helyen robbant le, mégis kíváncsian vártuk az út mentén, egy kisebb dombocskán található gompát. A kolostor végül nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket. Mivel közel volt Lehhez, ezért szinte minden turista megállt és megtekintette. Ugyanakkor semmilyen különleges élményt 40

Prazsák Gergő: India, Ladak 2005. nem nyújtott. A kilátás valóban jó volt az Indusra. Ezen kívül még említésre méltó a 12 m magas Buddha szobor és a könyvtár. A többi kolostor viszont sokkal pompásabb szinte minden tekintetben, mint a Shey. Visszamentünk az út mellé és megpróbáltunk valamilyen közlekedési eszközt leállítani, amely elvihetett volna bennünket Lehbe. Az errefelé közlekedő gépjárműveket két csoportba lehetett sorolni. Egyrészt voltak katonai járművek. Ezek a járművek vagy katonákat vagy katonáknak szánt élelmiszereket szállítottak. Teljesen esélytelen volt, hogy felvegyenek bennünket. Másrészt voltak dzsipek, amelyeket más turisták béreltek ki egész napra. Ezek pedig vagy tele voltak, vagy az utasok, illetve a sofőr bizalmatlansága miatt nem álltak meg. Amíg a stoppolással vacakoltunk, az út másik oldalán felfedeztünk egy kisebb tavat. A tó, az Indusból táplálkozott. Azt nem lehetett megállapítani, hogy mesterségesen, vagy természetes úton jött létre. Szeretek horgászni, ezért megdöbbentő volt számomra a látvány. Utoljára, akkor láttam ilyet, amikor a Balaton partján vonuló busákat szemléltem. A Shey kolostor melletti kis tóban annyi hal volt, hogy lehetett látni a hátukat. Rengeteg japán ponty. Amíg azon tűnődtem, hogy milyen jól lehetne ezen a helyen horgászni, jött egy menetrendszerinti járat. Alig negyedóra alatt értünk vissza Lehbe. Kissé szomorkás voltam, hiszen másnap el kellett hagyni ezt a paradicsomi környezetet és egy hét múlva pedig Indiát. Meg kell mondjam remek hely Ladak. Úgy is hívják, hogy Kis Tibet. Egyrészt azért, mert a Dalai Lámával együtt más tibetiek is India ezen részére menekültek. Másrészt azért, mert éghajlata, földrajzi adottságai is rendkívül hasonlítanak Tibetre. A bennszülött ladakiak azonban egy kicsit mások, mint a tibetiek. A Világ Népei című könyvében Mirella Ferrera a következőképpen mutatja be a ladakiakat: „A ladaki elnevezés egy vegyes összetételű, buddhista vagy muzulmán vallású népet jelöl, az azonos nevű közös nyelv tartja össze, a tibeti nyelv egy déli variánsa, a ladaki archaizáló dialektus, számos szanszkrit maradvánnyal. Ladak etnikai összetétele bonyolult és történelmi szempontból nehezen kibogozható. Tudni lehet, hogy i.e. II-I. században ez a vidék a seleucidok után a battriani-görög hatás alatt állt, és a hellenizmus távol-keleti képviselője volt. Az I. században jött a kusán hullám, a szittyákkal rokon közép-ázsiai törzs. Ekkor Ladak a Ganáhara néven ismert görög-buddhista kulturális régió része volt, ugyanis a hellén nyugat és a buddhizmus csodálatos kulturális keveredésének itt volt a bölcsője. A Közép-Ázsiától Észak-Indiáig terjeszkedő Kusán Birodalmat a Közép-Ázsiából érkező hun hordák dúlták fel a III. században. Mindezek az egymástól oly különböző népek egymásra rétegződtek, és kibogozhatatlanul összekeveredtek. 842-ben meggyilkolták Tibet királyát, Glang-dar-mát. Néhány örököse a híveivel és a testőrségével elmenekült a szent Kailas-hegy vidékére, és 41

Prazsák Gergő: India, Ladak 2005. sikerült egy kis területet kiszakítani maguknak, ahol megalapították a Nga-ri királyságot, ami a déli nyúlványánál Ladakot is magába foglalta. A királyság uralkodói természetesen nagy figyelemmel voltak a politikai és vallási központ, Tibet iránt. Ugyanakkor, mivel Ladak révén kapcsolatba kerültek Indiával, annak kulturális vonzása is megérintette őket. Ismeretes, hogy Buddha Indiából származott, és ez idő tájt virágoztak Nalanda és Vikramasila szerzetesi egyetemei. Az iszlám megjelenése a XI. században, valamint egy jelentős muzulmán dinasztia térnyerése Kásmírban nem jelentett veszélyt erre a kis országra nézve, annál inkább a Guge királyi ház megerősödése Tibetben, aminek javára a Nga-ri királyságnak le kellett mondania a Himaláján túli területeiről, s végül ladaki királyság lett belőle. A XV. században Ladak a kásmíri birodalom hűbéresévé vált, és erősen kellett küzdenie az ország eliszlámosítása ellen. Két évszázaddal később, a XVII. században ezen a területen vívta csatáját a szubkontinens síkságainak megszerzéséért az V. Dalai Láma tibeti serege az India védelmére kelt Delhi Nagy Mogul csapatai ellen. Félő volt, hogy Ladak végleg eltűnik. Ettől a pillanattól kezdve a ladaki buddhisták békében éltek a ladaki muzulmánokkal, rendszeresek voltak közöttük a házasságkötések is. Az utóbbiak továbbra is ladaki-tibeti nyelvet használták, és csak a legújabb időkben, a pakisztán fundamentalizmus ösztönzésére valósult meg az urdu nyelv erőszakos bevezetése. A ladaki falvakat, a meredek hegyoldalakba építették, lehetőleg déli irányban. A házak formára teljesen hasonlatosak a tibeti házakhoz, szerkezetüket tekintve pedig, a hegyi népek építkezéséhez hasonlóan, két – vagy háromemeletesek. Ahogy a hideg vidékeken szokás, a földszinten van az istálló, a fáskamra és a szénpajta, az első emeleten egy nagy nappali és közös hálószoba, aminek egyik sarkában áll egy házi oltár. A padlást pedig élelmiszerraktárként használják. A ladakik igen ügyes kereskedők, a karavánútjaiktól nagyban függtek, mivel Indiából és Tibetből vásárolták az élelmet. A földjük köves, szikár, alig van közte művelhető rész. A földművelés nem tartozik az ország főbb tevékenységei közé, annál inkább a legelőváltó állattenyésztés, ami a megélhetés egyik fő forrása. Ladakban talán még gyakrabban, mint Tibetben él a népi sámánizmus, ami fölött a buddhista szerzetesek szemet hunynak, amennyiben az a gyógyítás területére korlátozódik.” (Ferrera 2003: 142) Amint Ferrera beszámolójából is látható, Ladak egy egészen különleges hely, lakossága pedig egy egészen különleges nép.

42


A ladakiak öltözetében leginkább kalapjuk különleges. Általában vörös színű, illik ruhájukhoz. A fejük búbja felett ovális henger alakban végződik, karimája kissé visszahajtott. Kalapjuk, akárcsak egész öltözetük mélységesen tradicionális. A tradíciók ápolása, a kultúra védelme a ladakiak számára elsődleges. Mivel a nagy Himalája láncai által elzárt területről van szó, hosszú időn keresztül fennmaradhatott a ladaki kultúra. Manapság azonban rendkívül nagy veszélynek van kitéve. A parabolaantenna megjelenése kézzelfogható közelségbe hozta a nyugati fogyasztói társadalmak által hirdetett „értékeket”, amelyek jelentős veszélyt jelentenek Ladakra. Számomra, aki életében először járt Ladakban inkább az volt az érdekes, ahogy az ott élő emberek vigyáztak kultúrájukra. Ugyanakkor nem lehetett nem észrevenni, hogy számos civil szervezet dolgozott azon, hogy Ladak értékei fennmaradjanak az utókornak. Ilyen szervezet például az International Society for Ecology and Culture, amelynek Ladak Projektje azt a célt tűzte ki maga elé, hogy számba vegye a globális gazdaság negatív hatásait, valamint kutassa a fenntartható fejlődés útjait a fejlődő és a fejlett világban. E nonprofit szervezet támogatta Thupstan Palden Harminc év után című művének megjelenését, amely a következőképen kezdődik:

43

Prazsák Gergő: India, Ladak 2005. „Uncle Namgyal Gonpo gazdag kereskedő volt Chang Tangból. Megadatott neki, hogy harminc év után visszatérjen Lehbe. Ifjú korában két-háromévente lóháton utazott szolgákkal és száz vajjal, szárított sajttal, és sóval megrakott birkájával Lehbe. Húsz jakja pashmini gyapjúval és más eladásra vagy kereskedésre szánt javakkal volt megrakva. Számos alkalommal szakította meg útját Lehben, ahova most harminc év után visszatért, de nem karavánjával lóháton, hanem egyedül egy katonai áruszállítóval, állami buszok előtt, amelyek tele voltak rohanó, nyomorgó emberekkel. A kocsikázás döcögős volt és a jármű káros füstöt okádott magából. Közvetlenül látta az elmúlt harminc év változásait. Mindenütt új épületek, számos új üzlet, több busz, taxik, teherautók és motorbiciklik, minden sokkal tolakodóbb, mint amikor először itt járt. A változás megdöbbentette Namgyalt; először csak megállt és mereven bámult maga elé. És csodálkozott: „Hol vagyok? Hol van az a Leh, amit harminc évvel ezelőtt ismertem meg?” Semmit sem látott, amire emlékezett volna – most minden zsúfolt és rohanó. Arra gondolt, hogy talán rossz helyen jár, hiszen nem ismer fel senkit és még az emberek sem voltak olyanok, mint a ladakiak, inkább indiaiakra vagy nyugatról érkezett külföldiekre hasonlítottak. Elcsodálkozott: „Ki viselte azokat a gyönyörű hagyományos ruhákat és ki lopta el a ganshosokat, a nők és a férfiak hagyományos ékszereit? Miért nem hallom a gyönyörű ladaki nyelvemet? Ki fojtotta el ezeket? Hová tűnt a kultúrám és ki pusztította el?”” (Palden, 1998: 11) Egy európai ember számára Ladak ma a teljes kuriózumot jelenti, az érintetlen világot. Bár sok tartályautó próbál üzemanyagot vinni Lehbe, mégis energiaforrásaik jelentős részét a megújuló energiaforrásokból származó energia felhasználása teszi ki. Szinte minden ház tetején találhatók napkollektorok, a hegyekből lezúduló vizet pedig vízerőművekben alakítják elektromos árammá. Ladak sokkal nagyobb mértékben használ megújuló energiaforrásokból származó energiát, mint egy átlagos európai település. Ladak tiszta. A környezet ilyen mértékű tiszteletben tartása példaadó területté teszi Ladakot Indiában. Ezt a ladakiak is tudják. Ezért kitüntetett helyen szerepeltetik 2025-ig szóló fejlesztési tervükben a társadalmi és kulturális értékeik védelmét. A Ladak jövőképe dokumentum a következő területeken kíván fejlesztéseket véghezvinni: 1. Fenntartható gazdaság. 2. Információs technológia. 3. Turizmus. 4. Kis és háziipar. 5. Városi infrastruktúra. 6. Vidéki infrastruktúra. 7. Vízforrások. 44

Prazsák Gergő: India, Ladak 2005. 8. Energiahordozók. 9. Egészség és környezet. 10. Oktatás. 11. Természeti erőforrások védelme. 12. Társadalmi és kulturális értékek. 13. Mikro-szintű tervezés és kormányzat. (http://leh.nic.in) A fenti felsorolásból jól látható azok a területek, amelyek prioritást élveznek akkor, amikor a ladaki kormányzat a fejlesztéseken gondolkodik. Sok mindenben mi magunk is tanulhatnánk ettől a fejlődőnek nevezett területtől. Egy szó, mint száz: sajnáltuk, hogy el kell jönnünk Ladakból. Korán lefeküdtünk aludni, hiszen másnap 4.30-ra a buszállomáson kellett lennünk. 3.30-kor csöngött a telefon órája. Gyorsan összeszedtük magunkat és rohantunk a buszhoz. Az utcán még alig-alig voltak. Amikor odaértünk a buszhoz észrevettük, hogy ezúttal rajtunk kívül is lesznek még fehér emberek a buszon. Az útikönyv azt írta, hogy visszafelé sokkal könnyebb a buszút. Ennek megfelelően néhány fehérbőrű turista, aki repülőgéppel közelítette meg Ladakot, most busszal próbálja elhagyni. Mi már ismertük valamelyest a rendszert, így a többi fehér turista előtt már a busz tetején voltam és jól elhelyeztem, lerögzítettem a hátizsákot. Aztán kiáltottam a többi fehérnek, hogy adják fel a zsákukat. Talán a sötétség miatt, talán azért, mert bizalmatlanok voltak, nem akarták feladni a zsákukat. Megpróbálták bevinni az utastérbe. Én nem könyörögtem nekik, hanem gyorsan lepattantam a busz tetejéről és elfoglaltuk a helyünket. Sajnos, későn vettük a jegyeket, így annak ellenére, hogy a jegyvásárlás során felhívtuk az eladó figyelmét arra, hogy ne kerék fölé szóló jegyet adjon, mégis olyat kaptunk. Persze a fehér turisták sem hozhatták fel csomagjaikat az utastérbe, így egy kicsit később indultunk csak el: 5 óra helyett 5.20-kor. E látszólagosan kis késés azért aggasztott bennünket, mert tudtuk hogy két nap utazás vár ránk és nem mindegy, hogy mikor érkezünk meg. Ismét Keylong felé mentünk. Szerencsére mi már ki voltunk képezve, ezért nem lettünk rosszul. Másik három ember (köztük egy indiai viszont az út alatt többször is rosszul lett). Ezúttal azonban megálltunk a hatalmas Taglang Lanál és le is fényképeztük az 5328 m magasan fekvő hágót.

45


Az út ezután is igen kalandos volt: kecskék, jakok, útépítők, vízesések és tartálykocsik jelentették a főbb akadálytípusokat. Nagyon későn érkeztünk meg Keylongba. Tudtuk, hogy egy kis falu, így tartottunk attól, hogy nem kapunk szállást. Ezért azt beszéltük meg, hogy amikor már elég közel vagyunk a településhez, akkor a Terka odaáll az ajtóba és elsőként ugrik le a buszról, amikor megáll. Ezután pedig szállást keres, amíg én lebontom a csomagot a busz tetejéről. Az étteremben vagy előtte találkozunk. Terka elsőként ugrott le a buszról, én meg elsőként szedtem le a csomagot a busz tetejéről, így viszonylag hamar odaértem az étteremhez. Teljesen bedugult a fülem. Nagyon megijedtem, ugyanis szinte semmit sem hallottam. A busz az utolsó kilométereken szinte száguldozott, így a gyors nyomáskülönbségváltozás hatására teljesen bedugult a fülem. Nem akart kipattanni. Ez egész este így volt és másnap is, sőt másnap a helyzet tovább romlott. Kis idő múlva a Terka is előkerült, talált szállást, ezúttal 150 Rs-ért. Lepakoltunk, én még kimentem egy kicsit sétálni, hátha kipattan a fülem. Sajnos, úgy kellett lefeküdnöm, hogy alig-alig hallottam valamit. Másnap reggel azzal keltem, hogy vizsgálgattam a fülemet: hátha hallok már rendesen. A helyzet azonban nem javult. Azt mondták hatkor indul a busz. Persze mi már tisztában voltunk azzal, hogy errefelé nem veszik annyira komolyan a pontos indulást, így nem is csodálkoztunk nagyon azon, hogy csak hétkor indult a busz. 12.30-ra Manaliban voltunk. Ezúttal nem esett az eső, úgyhogy sokkal kellemesebben éreztük magunkat. Annál is inkább, mert sikerült jegyet vennünk a 14.00-kor Amritsarba induló buszra. Sok helyen megálltunk, a kisebb városok közötti útra is felhasználták a helyiek a Manali és Amritsar között közlekedő járatot. 46

Prazsák Gergő: India, Ladak 2005. Egész éjszaka utaztunk. Reggel hatra érkeztünk meg a szikek szent városába. Gyorsan lezavartak bennünket a buszról, s rögtön a riksák gondjaira bíztak bennünket. Még a buszon kinéztünk az útikönyvben egy olcsónak tűnő szállást, amelyet a riksák lerázása után megpróbáltunk megkeresni. Az útikönyv szerint néhányszáz méterre volt csak a buszállomástól. Nekünk nagyobbnak tűnt a távolság, hiszen a riksák szinte végig a nyakunkban voltak. Szerencsére már kezdetek nyitni az üzletek, így be tudtunk menni egy teázóba. Arra gondoltunk, hogy majd ott megvárjuk, amíg lelépnek a riksák. Ittunk egy teát és egy kólát, aztán kimerészkedtünk az utcára. A vonatállomás irányában indultunk el, a könyv szerint arra volt a szállás. Ismételten megtaláltak minket a riksák, de ezúttal már nem törődtünk velük. Rövidesen megtaláltuk a szállást. 300 Rs volt egy éjszaka. Lepakoltunk, aztán mosakodni akartunk. A csapból olyan színű víz jött, amit egyszer sem láttunk még Indiában: úgy véltük, hogy le kell fényképezni.

Hihetetlen volt a látvány. Szerencsére nem változott meg a helyzet, mire feljött szobánkba a szálloda alkalmazottja. A látványtól ő maga is elcsodálkozott. Azért folyt ’tiszta’ víz a csapból, mert a felettünk lévő szinten tataroztak. A szálloda alkalmazottja intézkedett és néhány percen belül volt használható fürdővizünk. Kicsit pihentünk, aztán útra keltünk. Az Arany Templom felé vettük az irányt. A Punjab államban található, valamivel több mint 1 millió lelket számláló Amritsar bemutatását következőképen kezdte útikönyvünk:

47

Prazsák Gergő: India, Ladak 2005. „Az 1577-ben a szikek negyedik guruja, Ram Das alapította Amritsar a szik vallás központja. Amritsar pont olyan poros indiai város mint a többi, mégis néhány érdekes óvárosi sikátorával, fő nevezetességével, az Arany Templommal rendkívül szép és vidám hely. Legrégebbi területeit a mogul uralkodó, Akbar adományozta a városnak, de egy másik mogul, Ahmad Shah Durani foglalta el 1761-ben és rombolta le a templomot. 1764-ben újjáépítették és 1802-ben Ranjit Singhnek köszönhetően került rá az arannyal bevont réz tető, ekkor kapta az Arany Templom nevet.” (Singh, Barkhordarian, Beech, Bindloss, Derby, Ham, Harding, Hole, Horton, Pundyk, Vidgen 2003 : 217) Volt ebben a bevezetőben mindenféle: némi kaland, történelem, kultúra. Kíváncsian vártuk a tapasztalatokat. A templomot viszonylag könnyen meg lehet találni, szinte bárki útbaigazítja az embert. Erre azonban alapvetően nincs szükség. Elegendő csak megfigyelni, hogy merre haladnak az emberek és abba az irányba elindulni. Aztán lassacskán megérkezik a látogató. A templom környékén már árulják a narancsszínű sálakat, amit a látogatóknak a fejükre kell húzni. Nem lehet bemenni fedetlen fővel. Cipővel sem lehet bemenni. A cipőket az épület mellett lévő megőrzőkben kell hagyni. Mindegyik bejárat egy bokáig érő lábmosón visz keresztül. Lábat kell mosnia annak, aki be akar menni. Ha valaki furfangos módon ki akarja kerülni a lábmosást, akkor a hagyományos viseletbe öltözött őr azonnal rászól. Velünk is ez történt. A fertőzés miatt ki akartuk hagyni a lábmosást, de erre nem volt lehetőség. E kisebb bosszúság után (amely szerencsére nem okozott nagyobb gondot később sem) viszont csodálatos kép tárul az ember elé ha belép az aranytemplomba.

A komplexum közepén egy tó található, amelyet a szikek Nektár Tónak hívnak (Pool of Nectar). Ezt a tavat veszi körül az épületegyüttes, amelynek egy részét múzeumnak rendezték be. A tó közepén található a szentély (Sanctum-Sanctorum). A tó körül van néhány fa, és néhány különös tiszteletben tartott hely, ahol a guruk meditáltak. Az első guru Nanak volt, aki 1490 körül született Sultanpurban. (Singh 2003 : 24) A Nektár Tónak van egy része, ahol be 48

Prazsák Gergő: India, Ladak 2005. lehet sétálni fürdeni. Szinte valamennyi szik vallást követő megmártózik, ha erre jár. A tavat körülvevő épületegyüttes alsó részén árkádsor van, ahol hangoskodáson kívül szinte mindent lehet csinálni. Sokan beszélgetnek, alszanak vagy meditálnak. Egyesek énekelnek, zenélnek. Az európai szem számára viccesnek tűnnek a hagyományos öltözetben zenélő szikek.

Főleg azért tűnnek viccesnek, mert ők meg teljesen komolyan gondolják. A körépület egy eldugott kis kijáratából lehet átjutni egy kisebb kertbe, amely néhány épület vesz körül. Az egyikben ingyen konyha működik. És nem csak a szikeknek. Minket is behívtak. Lehet, hogy ez az egyetlen hely Indiában, ahol nem elvenni akartak valamit tőlünk, hanem adni. Nagyon zavarba jöttem, de jól esett. Még el tudtam hinni, hogy van olyan hogy valaki csak úgy, mindenféle ellenszolgáltatás nélkül adni akar valamit. Egyetlen feltétel volt, hogy ne fényképezzen az ember. Mi ezt a szabály megsértettük és lefényképeztük az ingyen konyhát. Jó volt ott lenni.

49


Az étel nem volt túl finom, de azért ettünk belőle egy kicsit (chapati, víz, dal). Miután belaktunk arra gondoltunk, hogy érdemes lenne bemenni a Sanctum-Sanctorumba. Sokan álltak sorban, de az egész épületegyüttest bejárta az a zene, amely a szentélyből áradt. Ráadásul igen impozáns az épület azzal a sok arannyal. Ha egy hívő bemegy a szentélybe, ajándékot visz az ott lévő ’papoknak’. Az ajándék valami forró ételt jelent, amelyet a tóban lévő hatalmas pontyok is nagyon szeretnek, így mi is vettünk ilyen forró ételt. Ezt az ajándékunkat a hosszú sor végigállása után, az ajtóban ülő ’papnak’ kellett odaadni, aki nem akarta az egészet elvenni, így maradt a halaknak is (akiket persze tilos volt etetni).

50


A szentély többemeletes volt. Egy kisebb zenekar játszott benne: zenéltek, énekeltek. Nagyon békés volt a hangulat, jó volt ott lenni. Persze túl sokáig nem lehetett ott lenni, mert mások is be akartak menni és viszonylag kevés hely volt a szentélyben. Ezért kijöttünk. Miután kijöttünk a szentélyből, sétálgattunk a városban. Az Arany Templomtól nem messze találtunk egy másik nevezetességet: Jallianwala Bagh. A fás, virágos kert annak a 2000 indiainak az emlékét őrzi, akiket a britek gyilkoltak meg 1919-ben. A kert India függetlenségének szimbóluma. Este nem kellett sokat várni, hogy az álommanók fogságába essünk. Másnap reggel nyolckor ébredtünk. Megmosakodtunk és megreggeliztünk a szálláson. Ezek után megkértük szállásadóinkat, hogy amíg nem indul késő délután a vonat, addig engedjék meg, hogy otthagyjuk hátizsákunkat a szálláson. Szerencsére ebbe belementek, mi 51

Prazsák Gergő: India, Ladak 2005. meg nekiindultunk a városnak. Egész nap a városban bóklásztunk, interneteztünk, vásároltunk. Szerencsére az Arany Templom mellett lehetett vonatjegyet kapni, így vásároltunk az esti, Delhibe tartó vonatra két jegyet. Este hét körül visszamentünk a szállásra. Vacsoráztunk, aztán elindultunk a vonatállomásra. 21.30-kor indult a vonat Delhin keresztül Bombaybe. Nyugodtan kisétáltunk a pályaudvarra és felszálltunk a vonatra. Augusztus 28-án reggel, Delhi külvárosában ébredtünk. Kiültem a vonat ajtajába és nézegettem, ahogy ébredeznek a helyiek. A vonatút rendkívül kényelmes volt: mindeketten fekvőhelyet kaptunk, így kialudtuk magunkat Delhiig. 7.30-kor érkeztünk meg Delhibe. Most már mindennel sokkal jobban tisztában voltunk, mint amikor Kijevből érkeztünk. Több szállást is megnéztünk a Main Bazaaron, de egyik sem nyerte el tetszésünket, így visszamentünk oda, ahol először aludtunk. Kicsit várnunk kellet, amíg kitakarították a szobát, aztán lepakolhattunk. Bepattantunk egy riksába és elmentünk a Red Forthoz. Tulajdonképpen a Red Fortban töltöttük az egész napot.

Az erődöt Shah Jahan kezdte el építetni 1638-ban és tíz év alatt készült el. Több múzeum, szép parkok is vannak az erődben: érdemes megnézni. A bejáratot még ma is komoly katonai

52

Prazsák Gergő: India, Ladak 2005. erők őrzik, de beljebb már teljesen békés a hely. Mivel indiai tartózkodásunk alatt nem nagyon vásároltunk, ezért az este folyamán már hozzáláttunk a szuvenírek összegyűjtéséhez. Másnap reggel sokáig aludtunk. Fürdés után reggeliztünk bevált helyünkön, majd fogtunk egy taxit és kimentünk a repülőtérre a táskámért. Kicsit elhúzódott a táska átvétele, de meglett: a kezemben volt közel egy hónapi kallódás után a zsákom. El sem hittem. Bangkokban találták meg és Delhiben vehettem át. Fantasztikus. Örültem neki, de eddigre már ráébredtem arra, hogy azok a tárgyak, amelyeket az ember fontosnak tart, csupán tárgyak. Éppen úgy lehet nélkülük is élni, mint velük. Mindenesetre meg akartam köszönni Pethő úrnak a segítségét, ezért riksába szálltunk és elmentünk Pethő Gyula úrhoz. Szerencsére még Ladakban beszereztem egy képeskönyvet, amelyet át tudtam adni neki, így fejezvén ki köszönetemet. Látható módon zavarba jött. Azt tanácsolta, hogy látogassuk meg a magyar követség mögötti éttermet. Ettünk egy pizzát, teljesen európai volt a hely: jól esett. Visszamentünk szállásunkra, leraktam a zsákomat és megnéztük a Birla Mandir hindu templomot. Igazán jó hely volt, olyan indiai volt az egész. Ezek után arra gondoltunk, hogy megnézhetnénk a Jama Masjid mecsetet, amely a legnagyobb mecset Delhiben. Már voltam ott, de gondoltam biztosan érdekli Terkát is a hatalmas mecset. Az elvileg ingyenes helyen több száz rúpiát akartak elkérni a belépésért, így nem mentünk be. Elindultunk szállásunk felé. Este tízre érkeztünk meg, úgyhogy egy-két óránk volt arra, hogy összepakoljunk. Éjfélre kértünk taxit. Ezzel véget ért 2005-ös indiai utunk. Összefoglalásképen álljon itt egy térkép, amelyen megpróbáltam bejelölni, hogy merre jártunk az Indiában töltött három hét alatt.

53

Prazsák Gergő: India, Ladak 2005. Budapestről, Kijeven keresztül Delhibe érkeztünk. Onnan Agrába mentünk (201 Km). Agrából visszamentünk Delhibe (201 Km). Delhiből Haridwarba vitt utunk (210 Km), majd onnan Shimlaba mentünk (262 Km). Shimlaból Manali felé vettük az irányt (260 Km). Manaliból Keylongon keresztül (115 Km) Lehbe (370 Km) mentünk. Lehből vissza Keylongba (370 Km), onnan pedig Manaliba (115 Km), ahonnan Amritsarba (435 Km). Amritsarból vonattal jutottunk vissza Delhibe (447 Km).

Hivatkozások: Ferrera, Mirella: A világ népei. Gabo. 2003. Glasenapp, Helmuth: Az öt világvallás. Gondolat-Tálentum. 1993. Harding, Paul ; Richmond, Simon: Istanbul to Kathmandu. 1st edition. The Bookmaker International Ltd., China. 2001. Hoffmann, Helmuth: A tibeti műveltség kézikönyve. Terebess. Budapest. 2001. Manmohan Singh Bawa: A Trekking Map of Ladakh, Zanskar & Adjacent Ares. Aarusi Books. 2005. Singh, Sarina; Barkhordarian, Arnold; Beech, Charlotte; Bindloss, Joe; Derby, Susan; Ham, Anthony; Harding, Paul; Hole, Abigail; Horton, Patrick; Pundyk, Grace; Vidgen, Lucas: India. The Bookmaker International Ltd., China. 2003. Singh, Sher: Philosophy of Sikhism. Shiromani Gurdwara Parbandhak Committee. Amritsar. 2003. Thupstan Palden: After Thirty Years. Dorjee Tsering. Delhi. 1998. http://leh.nic.in www.indianrail.gov.in www.taj-mahal.net

54

India, Ladak Prazsák Gergő. Prazsák Gergő: India, Ladak 2005

Recommend Documents