…”INDE PROXIMIS TEMPORIBUS TRIUMPHATI MAGIS QUAM VICTI SUNT” TACTICUS: GERMANIA Cap. XXXVII. AZ OLVASÓHOZ A könyvről, amelyet íme kellő tisztelettel nyújtok az olvasónak, úgy érzem, egyet-mást előre kell bocsátanom. Így mindenekelőtt meg kell mondanom, hogy létrejöttének ötlete nem pusztán az enyém. Létét legnagyobbrészt amaz elszánt felelőtlenül ostoba, nem egy esetben pedig tudatosan hazug hadjáratnak köszönheti, amelyet bizonyos körök ma a német birodalom ellen folytatnak. Jóllehet e hadjárat, éppen aljasságánál fogva, részlegesen ellenkező eredményt ér el, azaz: egyre több és több jóérzésű és tisztességes embernek nyitja fel a szemét; mégis, mint ugyancsak jól megszervezett akció, számtalan kételyt eredményez azok álláspontját illetően, akik értesüléseiket, tunyaságuknak és vérmérsékletüknek megfelelően, épp e támadás anyagából merítik. Fokozza, mégpedig — be kell vallani — hathatósan fokozza a zűrzavart, hogy az elmérgesedett hadjárat harcosai, a társadalom meglehetős változatos rétegéből kerülnek ki. Mert amíg az izraelita személyek és az izraelita sajtó hadakozása ésszerűen gondolkodó embert sem meg nem lephet, sem nem befolyásolhat, (figyelembe véve, hogy harcuk a történtek után, — bárha látszólag is, — de némileg igazoltnak tekinthető), addig a lelkiismeretesen tépelődő embert okvetlenül zavarba kell, hogy hozzák, amaz egyre gyakrabban nekiveselkedő egyéb bajvívók és lesipuskások, akiket semmiféle személyes, népi, vagy faji bántalom nem ért és mégis hol itt; hol ott pattannak hordóra, vagy kapnak kezükbe tollat, hogy belerúgdossanak egy népbe, amelynek csodálatos teljesítménye az újabb történelem egyik legtiszteletreméltóbb eseménye. Messze vezetne, ha e támadások változatos megokolásait mind sorba vennők. Van azok között minden: „Emberi jogtól” kezdve, „germán veszedelmen folytatva”, „Anglia”, mi több; „Amerika” is, mely utóbbiak példáját oly gyakorta és szívesen festegetik a bárgyún álmodozó tömeg elé, mintha ezek közül valamelyikké átalakulni tulajdonképpen csupán erős elhatározás kellene, egyéb semmi. Mindez indokolások azonban, amennyire zavarosak, épp oly jelentőség nélküliek is. Mert épeszű ember nehezen hihet annak, aki az éhezőnek ujnyi szalonna helyett elefántot, nyomorgó faluknak pedig dús Londont mutogat. Ezért a tájékozatlan zavara csak fokozódik és e zavarában — fájdalom — rendszerint két rossz között választ. Vagy közönyös lesz, vagy gyanút fog és azt állítja, hogy azok, akik minden látható, alapos és észszerű ok nélkül Németország felé vagdalkoznak, ténykedésüket anyagi érdekből folytatják, vagyis az izraelitáktól pénzt fogadnak el. (A gyanú „zsidóbérenc” gyűjtőkifejezéssel ismeretes a napi politika szótárában.) Akárhogy van: a harc áll és az új Németország az emberek előtt majd annyira ködbevész immár, mint a bolsevizált Oroszország. Rémtörténetek szállnak szájról-szájra; kizsarolt gazdagok, lélektiprott szegények, meghurcolt papok, terroristának nevelt fiatalok és fenyőfával, bálnazsírral etetett lakosság rémtörténetei. Támadások és kételyek, zagyva rémség és ostoba pletyka közepette tehát kétségtelenül időszerű volt e könyv. E szükségszerűség következményeképpen írtam meg, anélkül azonban, hogy vele politizálni, vagy harcbaszállni óhajtanék. Mert politikus nem vagyok és mert feldühödött acsarkodókkal harcolni éppúgy hiábavaló, mint ahogy illetlen és meddő a megszállottakkal való viaskodás. Épp ezért, noha az alkalom csábító, eszem ágában sincs összehasonlítani a német állapotokat a magyar, vagy egyéb Közép-Európai államok állapotával.
Éspedig először azért nem, mert semmi ember az, aki alapos ok nélkül a saját kis fészkét bántja, másodszor pedig azért nem, mert semmivel sem kisebb tökfilkó az, aki a szegény falut Berlinhez hasonlítja, annál, aki ugyanazt Londonnal cselekszi. Ezenkívül és főként azért nem, mert az új Németország immár olyan messze került a saját kínjában forgolódó Közép-Európától, hogy mindenféle összehasonlítgatás csak balul üthetne ki utóbbira nézve. Ez alkalommal nem mulaszthatom el annak megállapítását sem, hogy ott, ahol utazásaim során — szükségképpen — idegen államok határait érintettem, saját véleményemet csakis tapasztalatok alapján alkottam meg és e véleményekkel, a lehetőséghez képest, szűken bántam, minthogy idegenállamok érzékenységét sérteni nem szándékom. A továbbiakban, mintegy használati utasításként, meg kell jegyeznem, hogy midőn olyan általános kifejezéseket használok, mint: „vett értesülés szerint”, vagy: „megállapítás szerint” és más efféle, ezt csupán a helyszűke miatt teszem, miután a „vett értesülés szerint” nem egy embertől származik, hanem egy egész sereg azonos, vagy hasonló felfogást valló, igen sokszor homlokegyenest ellenkező társadalmi állású személytől, akiknek részletes felsorolása, hely híján lehetetlen. Másoldalról viszont gyakran azért kell mellőznöm a névszerinti említést, mert az illető maga kérte nevének mellőzését, legtöbbször azzal a megokolással, hogy a nemzeti szocialista Németországban távolról sem jelent olyan sokat a nyomtatott betű kétes hírneve, mint egyebütt. Így az olvasó, midőn az ilyesmi feltűnik neki, kérem gondoljon erre és ne arra, hogy én csupán egy bizonyos személlyel váltottam volna szót. Mert ellenkezően, igen sok személlyel értekeztem, bejárván a birodalmat keresztül-kasul. Mivel pedig ma az egyszerű személyek véleménye a fontos, sőt csakis az a fontos, legyen az illető polgár, paraszt, katona, vagy egyházi személy, annál nyudodtabban mellőzhetem a más országokban ezirányban elsősorban számba jövő úgynevezett prominens személyek meghallgatását. A nemzeti szocialista prominens személy ugyanis ha hatalmon van, eredményeivel, a szolgálati elv értelmében még akkor sem kérkedhetik, ha erre egyébkent hajlama lenne. Ha pedig nincs hatalmon, akkor véleménye a számos egyszerű ember véleményével vagy egyenértékű, vagy kisebb értékű, minthogy nem más a hátraszorított akarnok szószátyárkodásánál. Különben is: amíg olyan prominens személy, aki önmagával elégedetlen lett volna, még nem született, addig szerte a világon igen sok, — mondjuk, — Müller úr, él, aki ebben a kérdésben kétségkívül más véleményt formálna, ha megkérdeznék. Ekként úgy vélem, helyes megfontolás vezetett akkor, amikor, nem alaptalanul, a Müller urakra vetettem a súlyt. Egyebekben: — és ezt fontos megjegyezni — a világ minden hírforrása, beleértve a modern technika összes vívmányaival működő sajtót és egyebeket, sem lehet annyira értékes és megbízható a népek hangulatát illetően, mint egy tartalmas beszélgetés az X-i „Fehér Ló” vendégeivel; egy beható csevegés a Y-i pályaudvar várótermében; vagy egy csendes értekezés a Z-i személyvonat harmadik osztályú fülkéjében, csendesen pipázgatva, míg odakint alkonyodik és Müller úr szeme, elmerengve a gyorsan tovafutó, homálybahajló földeken, még ha akarna sem látna tovább saját kis, sötétben is jól ismert és felismerhető, életének apró kérdésein. A ZÁSZLÓ Állok a nagy, négyszegletes, kőlapokkal borított tér, a berlini Wilhelmsplatz szélén és nézem a zászlót A zászló, Hitler Adolf horogkeresztes zászlaja, vígan lengedez a friss, koradélelőtti szélben, a kancellári palota tetején. Állok és nézem. Van mit nézni rajta. Mert a zászlótól, amelyen a kezdő Hitler Adolf tervei szerint 1920. derekán először jelent meg a horogkereszt, a zászlóig, amely itt, a birodalmi kancellári palota tetején leng, hosszú és nehéz volt az út. Hosszú és nehéz, de sikerült. Az egy zászlóból tíz, a tízből száz, ezer, millió lett, és ma csaknem hetvenöt millió ember nemzeti lobogója szárazon, vízen és levegőben. Csaknem hetvenöt millió ember tiszteleg előtte, sok, sok millió lelkesedik érte, sok, sok millió fél tőle és sok, sok millió — gyűlöli. Ilyen is van, olyan is van bőven. Csak egyféle nincs: olyan, akinek
közömbös. Égő piros színe, különös, régi jele, feltűnést kelt mindenütt, ahol megjelenik. És — igen — a bevett európai országok zászlai között az egyetlen, amelynek használata, sok országban — hivatalos alkalmakat kivéve — tilos. A horogkeresztes nemzeti lobogó nem szerepel játékos kedvű, zászlócskákkal díszítgető, egyesületek, társaságok, vagy személyek kelléktárában és nem lengeti a szellő, illetéktelen személyek üzlete, vagy gépkocsija felett sem, mint annyi más nemzet zászlaját. Nem. Csínyján, szőrmentén, bánnak vele, kivételes helyzete van. A harc zászlaja hiába szelídült nemzeti lobogóvá, hiába lengedez a Legfőbb Hivatal tetején, közömbös nem lett. Ellenkezően. Mindenkinek észre kellett vennie, hogy ez a zászló a győzelmet, amely nemzeti lobogóvá avatta, nem célnak, csak részeredménynek tekintette és esze ágában sem volt, ezen, az általában végső célnak ismert állomáson, akár csak egy pillanatra is, megpihenni. Nem, nem pihent. Tüstént úgy mutatkozott be, mint akinek munkája tulajdonképpen csak akkor kezdődött és addigi élete nem is volt egyéb, mint erre a munkára való előkészület. Jellegének megítélése ezen a ponton dőlt el. Mert az átlagpolitikus a kockázatot csak addig a pontig tekinti megengedhetőnek, ameddig az a hatalom elnyerése érdekében szükséges. Az elért hatalom további kockáztatása, szerinte, mar forradalomnak számit, mivel az átlag-politikus — és ez a többség — meg ha ellenzéki, vagy forradalmár színben tetszeleg is, hatalomra jutva okvetlen megnyugszik és ígéreteit ritkán váltja be. Ellenben eljárását rendes, szabályszerű állapotnak, a felelős tényezőtől megkívánt óvatosságnak magyarázza és saját gyávaságát, a szerfelett ritka, szótartó és bátor ember eljárásával szembenállítva, utóbbira a forradalmár ténykedésére a hazárdőr, következetességére a fantaszta bélyeget süti. Egyidejűén pedig ki nem fogy a szomorú jóslatokból, amelyek a bátor személy működésének közeli sötét végét és a vég módozatait állapítják meg. Minthogy pedig a tömeg, még akkor is könnyen befolyásolható, ha csupa kiváló emberből áll (ami pedig, tudjuk, ritka); ítélete sem egyéb ragadós ostobaságnál, miértis nem meglepő, hogy a horogkeresztes nemzeti lobogó ma is forradalmi zászlónak számít, amelytől tartani kell, mivel a forradalom kiszámíthatatlan és vakmerő. Valóban, a forradalom kiszámíthatatlan, valóban, a forradalom vakmerő. Ámde kérdés, lehet-e ezt a mozgalmat, amelynek zászlaja itt leng a kancellári palota tetején, a szó igazi értelmében egyszerűen forradalomnak nevezni? Lehet-e sok, sok millió, hazáját szerető, alapjában véve szelíd és nagyobbrészt művelt ember, forradalmár? Vagy helyesebben: lehet-e munkás és gyáros, paraszt és földesúr, szolga és úr, szegény és gazdag, gyenge és erős, vakbuzgó és istentagadó, férfi és nő, egyszerre, egy eszméért, forradalmár? Véleményem szerint nem lehet. A társadalmi osztályok e különfélesége távolról sem ismérve a forradalomnak. Vagy: lehet-e, ha csakugyan forradalom, ilyen arányú forradalmat csupán annyi ember élete árán megúszni, mint egy középszerű gombamérgezést? Nem lehet. A forradalomnak vér kell. A paraszt vére, vagy a földesúr vére, szegény vére, avagy a gazdag vére, mert a forradalom erőszak és az erőszak erőszakot vált ki és ez ismét erőszakot követel. Ámde, ha ez a zászló nem a forradalom (értem az igazi, szószerinti, forradalmat) zászlaja, mert nem az: akkor micsoda, mit képvisel? A kifejezés kézenfekvő: azt a különös forradalmat amelyben egy nép vesz részt, amelyért egy nép harcol, amelyért egy nép lett egységes, logikusan gondolkodó ember, már nem forradalomnak nevezi, hanem valódi nevén: szabadságharcnak. Igen. A német nép szabadságharcát jelenti ez a zászló. A német nép szabadságharcát, azok ellen az erők ellen, amelyek elég ostobák voltak azt hinni, hogy sok-sok millió embert semmivé lehet tenni, vagyonát elvenni, kardját összetörni, büszkeségét porig alázni, hogy végül is Európa közepéből, ahonnan egykor Luther és Goethe szava indult el a világ megtermékenyítésére, dögletes bűz, piszkos nyomor és aljas becstelenség szálljon a világra. A szándék csepp híján sikerült. A százfelé széthullott német törzsek, ezerfelé széthullott tagjai, acsarkodva néztek egymásra. A munkás keze már markolta a nehéz kalapácsot, a paraszt keze már egyenesítette a kaszát. Ámde nem azért, hogy a kalapács a munka ütemét zengje, vagy hogy a kasza nyomán kenyér teremjen, hanem azért, hogy egymás megdühödött testvérvérének kiontásával döntsék el: ki is hát az úr ezen a megveszekedett világon?
A kalapács már zuhogott is itt-ott és a kasza is ontott már vért hébe-korba. De még nem mindenütt. A német nép az utolsó pillanatban felocsúdott. Felocsúdott és elfogadta a szabadságharc zászlaját. És a zászló megmutatta, hogy miért kell küzdeni és miért kell állni a harcot. És mert a harcban csak az győzhet, aki elsősorban önmagát győzi le a német népnek a zászló jegyében, önmaga ellen is harcolnia kellett, és kell ma is. Nem hiszem, hogy tévednék, ha azt állítom, hogy a harcnak ez a nehezebbik része és hogy a zászló kivételes helyzetéhez a harc e fázisa jelentősen járul hozzá. Mert a szabadságharcok zászlai, lettek légyen azok később nemzeti lobogók, avagy elbuktak utóbb a harcban, főképpen a halál kötelességét állították híveik elé és hogy erre nagyobb kedvet csináljanak, a hívek egyéni szabadságát, szabadosságnak értelmezték, lévén régi szabály, hogy könnyebben hal meg az, aki a szabadosságtól megenyhítve, gondtalan, mint aki a napi élet fegyelme alatt, különböző meggondolások között, tévelyeg. Így volt ez a legtöbbször és mert így volt, nem kevés ama nemes szándékkal megvívott szabadságharcok száma, melyeknek kiharcolt eredményeit e körülmény vagy megsemmisítette, vagy — ami egyre megy, — alaposan eliszaposította. A zászlók, amelyekért halni kellett, hétköznapi sárba ránttattak, azok által, akik a lehetséges, jövőbeni, hősihalál mindent feloldó és mindent levezeklő tulajdonságának leszámítolásában megnyugodva, virgonc és méltatlan életet éltek a jelenben. A szabadságharcok zászlaja így a köztudatban csupán a lehetséges hősihalállal kapcsolódott össze. A csaknem olyan fontos, (ha ugyan nem fontosabb) hősi élet eközben önerő és azt támogató külső fegyelem híján legfeljebb vidám borozás közbeni szószátyárkodás maradt. Nos, a horogkereszttel induló szabadságharc zászlaja, erről sem feledkezett meg. A horogkeresztes zászló, bár hangoztatja, hogy az általa képviselt célért halni is lehet, vagy alkalomadtán kell, híveinek halálára csak végszükség esetén reflektál. Az ő céljáért elsősorban és legfőképpen élni kell, bármi történjen és bármilyen legyen is ez az élet. A hősi halál helyébe és elébe a hősi életet teszi és ezzel irányt szab az egész szabadságharcnak, amely nem a fegyverek szabadságharca immár hanem egy eszméé. Az eszme viszont nem akkor győz ha sokan meghalnak érte, hanem szükségképpen csakis akkor győzhet, ha minél többen élnek érte és szerinte. Az eszme itt összekapcsolódik a mikénttel, amennyiben pontosan megjelöli, hogy a célt, amely a szabad, erős, új Németország megteremtése, miképpen lehet elérni. A cél és mikénti elérésének egyesítése a nemzeti szocializmus, amely a cél felé törve, megmutatja és kézbeadja, a siker lehetséges eszközeit. Nem meglepő, hogy a vita ennél a pontnál szokott kitörni, amennyiben az eszközt helyeslik, vagy ócsárolják, abból a szempontból, hogy az megfelelő-e, vagy sem. Tudjuk, a vélemények megoszlanak. Ám, akárhogyan oszlanak is meg és akármit fejeznek ki, gyakorlati értékük nem jelentős, miután a tény, hogy a nemzeti szocializmust a német nép elfogadta és él vele, ezt a kérdést eldöntötte. A többször megszavaztatott nép elképesztő arányú helyeslése, még ha annak néhány százalékát a túltengő propaganda és egyéb címek terhére le is ütjük, minden ellenvéleménnyel szemben azt bizonyítja, hogy a nép, a nemzeti szocializmussal, mint eszközzel, politikai, világnézeti életformai és minden egyéb szempontból egyetért, amiből önként következik, hogy a nemzeti szocializmus és a németség, praktikusan egységesnek és elválaszthatatlannak tekinthető, vagyis más szóval, egy új Németország született, amely a maga felfogása szerint küzd fejlődéséért, szabadságáért, becsületéért, röviden: életéért. A férfi, aki a harcot megindította, aki az eszmét megtervezte, mi több: elfogadtatta, itt lakik, ahol a zászló leng. Tulajdonképpen ő rá várunk itt, a Wilhelmsplatzon, hogy távozását láthassuk. Kül- és belföldiek, fiatalok és öregek, ifjú leányok és ráncos vénasszonyok vegyesen. Négy hadirokkant is van. Kis kocsijukban ülnek a járda szélén. Vidékről jöttek, most élvezettel hallgatják a benfenteseket. — Dehogy haragos — mondja egy öreg asszony, — már miért lenne az? Én már többször is láttam, mindenkinek integet. Még nekem is integetett — teszi hozzá büszkén. Diákgyerek, avult fényképezőgépét emelgetve, panaszkodik a rendőrnek, aki a járdán sétál, hogy a múltkori felvétel nem sikerült.
— Most jobban vigyázzon. Talán nagyobb időt vegyen — tanácsolja szakszerűen a rendőr. Újabb érdeklődők jönnek, a tömeg nőttön nő. — Hátha kinéz az ablakon — reménykedik valaki. — Meglehet — mondja az előbbi néni. — Már volt úgy, hogy kijött az erkélyre. Úgy látszik, a várvavártnak fontos dolga lehet, mert nem jön ki. Az ég eközben veszedelmesen borul és, mint Berlinben gyakran, hirtelen elered az eső. A tömeg egyrésze a földalatti állomás lépcsőjére, másrésze a közeli kapuk alá menekül. A nagyobb rész állja az esőt. A négy tolókocsis rokkant is. — Nem vagyunk cukorból, — kedélyeskednek. Az eső ömleni kezd. A tömeg kitart, várnak. Sokáig, de nem hiába. Már egy óra felé jár az idő, amikor a kapu kitárul és hatalmas fekete autó jelenik meg. Csak egy mosolygó, nyájas arcot lehet látni elsuhanni és egy kezet, amely csakugyan integet. — Heil! — zúg a tömeg, de a kocsi már el is tűnt. Hitler Adolf, Németország vezére és a birodalom kancellárja, vagy rövidebben és érthetőbben: a Führer távozott a palotából. A rendőr megtörli a homlokát. — Na, — mondja — délutánig csend lesz. — Miért — kérdem — délután is így van? A rendőr rám csodálkozik, hangjában egy kis megrovás. — Természetesen — mondja. — A Führert mindig várják, ha Berlinben van. Délelőtt, délután. Öt év óta. Nyomtatható változat Értékelve: 3.50 pont az 5-ből. Megosztás
