Impresszionizmus és expresszionizmus

Impresszionizmus és expresszionizmus 9. Impresszionizmus, expresszionizmus, avantgárd, dekadencia, szecesszió: ezekró'l és sok más olyan fogalomról, amely napirenden volt a század első két évtizedében, sokat vitatkoztak mind az irodalomtudomány, mind a képzőművészetek, mind pedig a zeneelmélet vonatkozásában. Leegyszerűsítő fogalmazással mondatstilisztikai szempontból impresszio­ nizmusnak nevezhetjük a stílusnak azt a változatát, amelyben névszók (főnevek, melléknevek), expresszionizmusnak pedig azt, amelyben az igék jutnak uralkodó szerephez. Az impresszionizmusnak kimutatható előzménye van: leginkább Justh Zsigmond és Iványi Ödön stílusa tartalmazza azokat a jelenségeket, amelyek a század első két évtizedében meghatározott íróknál már elég gyakran megtalál­ hatók. A ruházati tárgyak, testrészek stb. mellérendelő felsorolása, a kapcsoló elemek hiánya (a felsorolt főnevek és az irányító főnév között) Justh Zsigmond stílusában már észlelhető. Naplója nem hathatott, az értelmezős mellérendelő szerkesztést azonban — bár kisebb mértékben — regényeiben is alkalmazta.10 Iványi Ödön stilisztikai újítása az elvont főneveken alapszik: melléknevekből képzett elvont főnevei főként birtokos szerkezetben állnak, és lehetővé tették a MINT kötőszós hasonlító szerkezetek tömörítését. Minthogy ugyanakkor a főnév elé tulajdonságjelző járulhat, a szemléletesség és a szemantikai telítettség növekszik.11 A k o n k r é t és e l v o n t főnevek alkalmazása némely íróknál erősö­ dik; minden bizonnyal nagy szerepe volt ebben az újságírói nyelvnek is: az egyre szaporodó lapoknál könnyen elhelyezkedő fiatal írónemzedék, főként amikor riportokat, újságcikket írt, nem értekezni akart, minden figyelme a mondanivaló életszerűségére, elevenségére irányult. Szemléletességgel, kiéle­ zéssel, a figyelemnek a jelentős tagmondatokra való felhívásával akarnak hatni, a szabályosan megalkotott mondatban nem bíznak, elavultnak, meggyőzésre, élménykeltésre alkalmatlannak ítélik. A mondattagokat, mon­ datrészeket előszeretettel fosztják meg kapcsoló elemeiktől, a magában álló puszta főnév, puszta melléknév szemantikai súlya nagyobb, így erőteljesebben fejeződik ki maga a mondanivaló. A hiányzó nyelvtani kapcsolatokat viszont

66

pótolta a kor idegesebb ritmusán edződött érzékenységük, illetve az olvasók érzékenysége. Az olvasók képesek voltak arra, hogy a mondat egészének értelmét helyreállítsák. Míg a hagyományos szerkesztés esetén a főnevek, a melléknevek és a kapcsoló elemek aránya egyensúlyban volt, az impresszionis­ ta stílusban az egyensúly bizonyos értelemben megbomlik: a névszók kiemelkedő szerephez jutnak megnövekedett számuk miatt, a kapcsoló elemek csökkennek vagy eltűnnek. Kapcsoló elemekről beszélve elsősorban a határozóragokra és névutókra gondolunk, és talán indokolt megrajzolni azt a stilisztikai hátteret is, amelyben ez a névszó-központúság lehetővé válik. Azokra a mondattípusokra gondolunk, amelyekben nincs igei állítmány. a) Elemzésünket tehát célszerű azzal kezdeni, hogy rámutatunk a névszói jellegű, rendszerint rövid terjedelmű mondatok elszaporodására. Említsük elsőként azokat az ige nélküli mondatokat, amelyeket teljes mondatoknak kell tartanunk, nincs bennük ige, de a mondat azért szabályos, csak éppen névszói állítmányú mondat. Stilisztikai jelentőséget ez az eljárás akkor nyer, amikor egy-egy irányzata jellemzővé válik, úgyhogy a szövegösszefüggésekben nem alkalmanként fordul elő, hanem bizonyos gyakori­ sággal. Látogatók jártak a kastélyban: a szomszéd falubeli Szalayék. De leginkább csak az asszony, a fia és két leánygyermeke. A z asszony rengő tokájú és rengő keblű asszonyság. A fia, Gyula, beteg képű, alig lézengő, tizenötéves kamasz. A két kisasszonyka: angol malacszín szőke, gömbölyű teremtések. Ilonka tizennégy és Erzsi négyéves - mind a ketten szinte túlságos rakományai a testi egészségnek (Gárdonyi: Te Ber­ kenye! 62). Aztán hát István királyfi! Hogy megemberedett, mióta nem látta! A z arca most is telt, mint gyermekkorában. Szakállát, bajúszát beretválja, m int az apja. Csak a szeme érettebb, komolyabb tekintetű, mint gyerekkorában volt. A felesége barna, tüzes szemű menyecske. Igazi kerek kun arc. Termetre is kicsi. Semmi méltóság nincs a mozdulatai­ ban. Eleven mint a mókus. Noha a termete éppen nem vékony, sőt derékban ugyancsak vaskos. Csak a feje kevély felhányásán látszik, hogy mindig érzi: kinek a felesége (uő: Isten rabjai. 237). A kiemelt mondatok névszói állítmányú mondatok, egyúttal rövidek, tömörek. Hatásuk valószínűleg mindkét tényezőből fakad: az igei elem hiánya éppen a rövidség folytán nyomatékosító. Nyomban idézünk egy másik Gárdonyi-példát, a mondatok ebben is rövidek, az egyébként jellegtelen igék használata azonban gyengíti a kifejező­ erőt:

67

Aznap vásár volt Budán. Már a Duna partján látszott lent, hogy tarkállva sokadozik a Gellérthegy aljáig a sok díszes úri sátor, töméntelen ló és szekér. Fenn az utcában három vármegye népe sokadozott. Olasz és német kalmárok sátorainak sora fehérlett a gomolygó porfelhőkben az utcákon. Különösen sok volt a fegyverárus. Tinók bőgtek, lovak nyerítettek, disznók rőköltek. Megrakott szolgák az úri nők nyomában vitték a selymet, bársonyt, újmódi fazekakat, nyársakat, teknőket. A z urak nyomában meg az új lándzsát, új íjat, új pajzsot, új gyöngyös-ezüstös, cifra nyeregszámot (uo. 258).12 Az igei állítmány valóban semmi lényegeset nem árul el, az állítmányi szintagmák megszokottak: a sok sátor fehérük, a nép sokadozik, a tinók bőgtek, a lovak nyerítettek, disznók rőköltek, a szolgák terheket vittek. Az ilyen állitmányi szintagmák nem művésziek, mert olyan szemantikai kapcsolatban állnak, amely megszokott, bárki használná őket az élet hasonló helyzetében. Elkoptak, elsüllyedtek az előregyártott elemek szintjére, szinte példamondat­ tá lettek. így érthető a kor expresszionista kísérlete, amely vissza akarja adni az állítmányi szintagma színét, erejét, kifejezőképességét, és megújítja azt a jelentéstani kapcsolatot, amely az alany és az állítmány közt létesül. b) Az ige nélküli mondatok másik típusa is gyakori a századfordulón. Egyetértünk azzá az újabb felfogással, hogy az ilyen mondatokat hiányos, nem teljesen megformált mondatoknak kell felfogni, mert éppen az állítmány hiányzik belőlük. Az előző csoportban mindenütt volt állítmány: névszói, ige nélküli állítmány, a p r e d i k a t í v s z e r k e z e t világosan létrejött. Újabb csoportunkban az alany mellett valamilyen határozó (többnyire helyhatáro­ zó) áll, ebben az esetben nem beszélhetünk névszói állítmányról, bár voltaképp odaérthető a létige, esetleg más rokonértelmű ige, s éppen elmaradásuk hozta létre a névszói mondatot.13 S látott odaát tekintetes szép fákat, csodálatos bokrokat, kerek ágyakban nyíló virágokat. És egy szép kislányt. Valami bámítóan tiszta és csecse kisasszonyka volt az. A haja barna, váltig omló. Szoknyácskája fehér, térdig érő. A kezében zöld tüll-lepkefogó. A nyakában kék pántlika. A hajában kék fésű. Arca mint a templomképeken az angyaloké. Csak valamivel barnább színű. De mért ne lehessen barna angyal is a szőkék között? (Gárdonyi: Te Ber­ kenye! 11). A bolt ajtaja tártan állt, és vegyesszagú hűvösséget lehelt, Czeizler maga számolgatott benne. Negyvenéves szőrős szőke ember, teveszemű és

68

mozgékony arcú. A fején keshedt vörös bársony sapka. A lábán rongyos bőrpapucs. A szájában hosszúszárú cserép-pipa fuo. 95). A messze óriás térségen feketén nyüzsgő emberraj és zümmögő, szinte lágy sírású panaszhang, asszonyt zokogás, mélyen megviselt lelkek rezignált és tompa hangja, amint szinte idegenül figyelték már találgatva és tájékozódva a vész útját, lejáratát (Kaffka Margit: Színek és évek. 236). Ne gondoljuk, hogy ez a névszós, állítmány nélküli kifejezésmód, ahogy az első és második csoportban szemléltettük, még akár az impresszionizmus korában is magától értetődő és kézenkfekvő, természetes kifejezési eszköz. Kosztolányi például, akinek impresszionizmusára hivatkozni szoktunk, kifejezetten kerülte a hiányos, névszókra épülő mondatokat, az idézett példákhoz hasonló esetekben, amikor esetleg természetes lett volna az állítmányok elhagyása és a névszók nyomatékosítása, mereven ragaszkodott a hagyományos szerkesztéshez, a teljesre formált, szabályos mondathoz: Ha messziről megpillantotta az Attila utca 238. számú házat, összeborzongOtt. Pedig igen szép ház volt Vizy Kornél háza. Takaros, mint egy kis kastély. Homlokzatát szürke gipszrózsák ékesítették, erkélyek csüngtek róla, könnyedén odaragasztva, akár a fecskefészkek. Fönt kettő, a MovisZteréké és Drumáéké, nyitott, de az övéké üveges, verandaszerű, vacsorázni is lehetett ott, s a mennyezetről emyős lámpa lógott. Csak ez a három úricsalád lakott itt {Édes Anna. 72). A húsvéti ünnepeken egymásnak adták a kilincset a gratulálok. Ezeket méltó módon fogadhatták. Lakásukat a várakozás hosszú hónapjai alatt kicsinosították. Egy kristály csillár lógott a mennyezetről s a falikarok, melyeknek villanygömblyeit piros selyemsipkák borították, színpadi fé n y t szórtak az új tapétákra. Állandóan az asztalon álltak a konyakos palackók, szivarok, cigaretták. Vizy már állami autón robogott a háza elé (uo. 208). Figyeljük meg az igei állítmányokat és a predikatív szintagmákat: homlokzatát szürke gipszrózsák ékesítették, (ahelyett, hogy: homlokzatán szürke gipszrózsák); erkélyek csüngtek róla (= a homlokzaton erkélyek könnyedén odaragasztva, akár a fecskefészkek); a mennyezetről emyős lámpa lógott (= ernyős lámpa a mennyezeten vagy a fejük fölött), egy kristálycsillár lógott á mennyezetről, a falikarok ( . , . ) színpadi fé n y t szórtak az új tapétákra, állandóan az asztalon álltak a konyakos palackok, szivarok, cigaretták. A z impresszionizmus más mondattani jelenségei is, amelyeket a “ 69

továbbiakban vizsgálni fogunk, csak nagyon szórványosan találhatók meg Kosztolányi prózájában; amint a szabad függő beszéd esetében is láttuk, hagyománytisztelete visszatartotta mindazoktól az újításoktól, amelyek Babits, Kaffka Margit és mások számára kézenfekvők voltak. A nyelvészeti purizmus már jó korán állást foglalt egyes modern törekvések ellen. Csefkó Gyula14 , Rubinyi Mózes15 például a helyes magyarosság nevében elítélte a szaggatott stílust és a nem szabályosan, nem teljesen megszerkesztett mondatokat. I c) A következő csoportban már olyan példák találhatók, amelyek az impresszionista stílusra jellemzők. Ebben a típusban t a g o l a t l a n , nem­ egyszer egy-egy szóból álló, tehát olyankor még a határozós bővítményt is nélkülöző főnevek (voltaképp alanyok) szerepelnek. A szerkezet rokon az előzővel, kifejező ereje és sajátos, az olvasót meghökkentő hatása abban rejlik, hogy rendszerint több tagolatlan mondat követi egymást. Közöttük akadnak olyanok, mint amilyeneket a megelőző példában láttunk, tehát határozói bővítménnyel ellátott hiányos mondatok, de vannak olyanok is, amelyek mindössze egy-egy puszta főnévből, esetleg tulajdonságjelzős vagy határozóval bővített főnévből állnak. A konkrét főnevek mellett rendszerint a konkrét főnévhez tartozó birtokként felbukkannak már absztrakt főnevek is. Babitsnak főként a Kártyavár című regényében akadunk nyomára ennek a szerkezetnek, ismeretes, hogy a Kártyavár nagyobbik része már a Nyugat 1915—16-os évfolyamában megjelent, tehát akkor, amikor az imp­ resszionizmus delelőjén állott. Már alacsony házak közt haladtak a Duna felé. I tt csupa baptisták laknak - mondta a tanító. Egy hosszú léckerítés mögött deszkahasábok és ölfák fantasztikus romvárosa terült: Gregoretti fa- és széntelepe. És az utolsó házban, egy szecessziós modem városi házban, por közt, stílszerütlenül Berci bátyánk vendéglője, s nagy koszorú a cégtáblán fölötte: Éljen a király! Éljen a haza! - A kikötő! Hajók, kémények fehér, fekete színe. Por, széntörmelék, zsákok. Füst! Búcsúzó napfény, avult köveken nagy vaskarikák piszkos ágya. A földön egy drótkötél számára való óriási faspulni, meztelen. Girbe fatörzsek, koromtól feketén, sivány fo lt füvek, keményre taposott, hepehupás talaj. Egy nagy gyár, gyárépületek csupasz falai, elfeketült törött ablakokkal. De lentebb sejteni már, érezni a vizet, a Dunát, amint mossa, viszi le mindezt a sok piszkot a tengerbe, a Fekete-tengerbe. És túlnan egy hegy, egy szép hegy a fü st mögött, mintha Vezúv volna! És zaj, tutulás! És micsoda szag! micsoda bőrgyári szag! 70

A járásbíró mindent látott, ahogy csak a most érkezett láthat, szíttá, szürcsölte a benyomásokat (Kártyavár. 151).16 , Egy élmény felvillanó részletei ezek a főnevek: túltengenék a vizuális benyomások, csak a szakasz végén, mintegy a teljesség kedvéért utal az író hang- és szaghatásokra, de ezek az utalások egy-egy felkiáltás keretében jelentkeznek. A felkiáltó mondatok egyébként is összekeverednek a kijelentő monda­ tokkal, nyilván emelik a szakasz dinamizmusát, az állítmánytalan, nem teljes mondatok minden nyomaték ellenére kelthetnek statikus hatást, a felkiáltó mondat ezt ellensúlyozza, elevenebbé teszi a névszói mondatok áradatát. Nem szabad azonban eltúlozni Babits szerepét. Kétségtelen, hogy a fenti és másfajta nominális szerkezetektől nem idegenkedett, mintegy „kipróbálta” őket, eltávolodott Kosztolányi hagyománytisztelőbb magatartá­ sától. Azt azonban ne higgyük, hogy amikor impressziók felvillantásáról volt szó, mindig úgy fogalmazott, mint a fenti példában; nem egy esetben az igés megoldást választotta. Nem vállalta a stílus modernségét a maga teljességében, a lépten-nyomon alkalmazott nominális stílus pedig ezt jelentette volna. Ilona riadtan menekült be Ujhegyinével a nagyterembe, s o tt különös kép tárult szeme elé. A templom hajója, melynek közepén négy nagy pillér tartotta a boltos mennyezetet, kávéház formára volt átalakítva: apró márványasztalkák álltak rendetlenül, hátrább biliárdterem nyílott, széthúzható nagy üvegajtó mögött, s a falakra és a pillérekre, kis fogaskampókon, mindenféle újságok voltak fölaggatva. A z egyik fal előtt szabályszerű büfé állt, telerakva hideg frissítőkkel, szemben pedig egy biedermeyer „trumeau”. E „trumeau” széles sárga fiókjai teljes összevisszaságban ki voltak húzkodva, sőt egyikük egészen kiemelve a parketten hevert, s belőlük a padlón mindenféle széthányva, kidobálva, a különböző csipkés, szalagos és többé-kervésbé pikáns női fehérneműk halmai, tornyai és „échantillon”-jai kandikálták ki, buggyantak elő, szóródtak szét szemérmetlenül. Ebben a fehér és könnyű romhalmaz­ ban, középütt a földön térdelt a szép Tőkéssyné, valami egészen sajátságos toalettben (.Kártyavár. 356). A szoba-interieur bemutatása valószínűleg szándékosan történt hagyo­ mányos, igés eljárással, bár ez talán nem vált a stílus javára. Valószínűleg azért járt el így Babits, mert azt gondolta: az igék sokasága, a kandikáltak ki, buggyantak elő, szóródtak szét különösen alkalmas arra, hogy meglepje az olvasót. Pedig a nominális szerkesztés adott esetben erőteljesebb, hatékonyabb lett volna. Babits nem tudott Szabó Dezsőhöz hasonlóan harsány és

71

szokatlan, tehát a stilisztikai Színezést megfelelően biztosító predikatív szintagmákat létrehozni: A templom hajója. . . volt átalakítva; márványasztal­ kák álltak; . . . biliárdterem nyílott; újságok voltak fölaggatva; büfé állt;. .. fió kja i.. . ki voltak húzkodva; egyikük, . , a parketten hevert; és végül következik az a néhány ige, amelyben van valamelyes szín: kandikáltak ki, buggyantak elő, szóródtak szét. A nominális stílus nem idegen Kaffka Margittól sem. Ismét azt mondhatjuk, hogy miként Babits, ő sem vitte túlzásba alkalmazását, tehát hagyományosan felépített hosszabb szakaszok után bukkan fel egy-egy impresszionista, halmozó jellegű szerkezet: Gázlámpák sűrű fényessége, meredt, fekete vasgerendák töméntelen, nyulkáló árnyékai, robogás, csengetés, mindenféle kiáltozás, nehéz füstszag a nedves levegőben, csupa zavar, csupa fény és árnyék, egymást taposok. Úgy emlékszem az első perc ijedelmére!.., (uő: Színek és évek. 186). Az idézet a 16. fejezet élén áll, bevezetés tehát nincs, és a folytatás is olyan, hogy az olvasó feladata fölismerni: vasúti élményről van szó, arról* hogy az írónő a fővárosba érkezik. Ezt hogy mondja el? Az idézet után egy régi megérkezést említ: Valamikor a házasságom első hónapjában felvitt egyszer szegény Jenő egy hétre színházlátni, vásárolni, böltkirakatokat bámulni előkelő hotelbe szállt velem ( . . . ) . , , Most pedig jövök magamra hagyotton, Szegényen és bizonytalanul, Özvegy életemmel (186—87). A hangulatokon alapuló, nem az időrendi és a logikai összefüggést szem előtt tartó szerkesztés megszokott dolog az impresszionista szerzőknél. Példánkban is ez a helyzet: az írónő minden bevezetés, előzmény nélkül tagolatlan mondataival felvillantja az állomás élményét, az olvasó csak akkor tudja meg, miről van szó (az állomásra érkezés keltette bonyomásokról), amikor nyomban a tagolatlan mondatok után egy másik, korábbi utazásról olvashat, akkor azonban Magda a férjével szállt ki a fővárosi pályaudvaron. S végül csak mindezek után kerül elő az a mondat, amely világossá teszi, hogy Magda férje már nem él, Ő szegény, elhagyatott: milyen más így megérkezni.. Említsük még meg, hogy a Babits-példában majdnem, kizárólag vizuális benyomásokat kap az olvasó, Kaffka Margit bőven nyújt auditív hatásokat is: robogás, csengetés, kiáltozás. Kiemelendő Kaffkánál az elvont főnevek nagy száma. Ezek egyrészt birtokos Szerkezetben állnak, tehát nem gázlámpák vagy fényes gázlámpák, hanem gázlámpák fényessége. Ugyanúgy nem fekete ámyékú vasgerendák, hanem: fekete vasgerendák töméntelen, nyulkáló árnyékai Másrészt a főnevek igét helyettesítenek: robogás, csengetés, kiálto-

72

zás, egymást taposok. Ezek az utóbbi főnevek voltaképp már egy új fejezet témakörét érinthetnék, ha nem fordulnának itt elő sajátos körülmények közt, mégpedig egyrészt tömegesen, egy csoportban, másrészt egy következő, újabb cselekménysor bevezetéseként. Magához a cselekményhez annyi közük van az ilyen típusú tagolatlan nominális mondatoknak, hogy a hátteret, a színt adják meg, esetleg intonálják a későbbi cselekmények hangulatát. Rendszerint a helyre, időre és a körülményekre történik ilyen módon bevezető utalás. Nagyon elterjedt fordulat ez áz impresszionista prózában, a tárca- és riportstílus ma is bőven él vele. Egy udvarias inas sietve fölhúzza az ablakredőnyöket. Bő fény ömlik be, s játékosan megcsillogtatja a fölvert port a levegőben. Süppedő keleti kényelemmel berendezett legénylakás. Széles kerevetek, rajtuk tömérdek hím zett várna. Könyvespolc. Angol bőrgarnitúra. Pálmák, A z olajzöld tapéta hátteréből vakító fehéren üt ki egy mezítelen szobor. A falakon széles rámában képek. Mindegyiken életnagyságú hempergő asszony testek hamvason meleg rózsaszínű fehérségé. A férfi egyszer, az asszony még sohasem volt itt. A szoba közepén kissé zavartan szemközt fordulnak (Benda Jenő: K ét gyászos öregről, Száz magyarok könyvei. 9, 89). A nominális tagolatlan mondatok, amelyek a szoba-interieurt mutatják be, mintegy a külsőséggel is bevezetik a cselekményt, egy tragikus, megtörtént eseményt. A szülők meglátogatják fiuk lakását, a fiú, asszonyok bolondja, már nem él, öngyilkos lett egy nőért. A példák közt a tagolatlan mondatok mellett nem teljes értékű, kiegészítendő, határozói szintagmával ellátott , mondatok is szerepelnek. Egy olyan hosszabb szerkezetet is találunk, amelynek alaptagja elvont főnév: asszonytestek hamvason meleg rózsaszínű fehérsége (a fehér stb. asszonytestek helyett). E szerkezet által a melléknévi eredetű tulajdonságjelző szemantikai tartalma nyomatékosabbá válik. Az alábbi Kaffka Margit-idézetben hely, idő, körülmény egyszerre jelentkezik a cselekménysor előtt: nominális tagolatlan vagy kiegészítendő mondatokban. Feltűnő ismét az elvónt főnevek nagy száma, ám nincs közöttük igéből származó, tehát igés mondatot helyettesítő elvont főnév, mint volt az előbb idézett Kaffka Margit-példában. Valamennyi elvont főnév melléknévi eredetű, tehát eredetileg jelzőként lennének egy főnévnek aláren­ delve, azonban főnévvé lettek, és így „felszabadultak” az alárendelt helyzet­ ből, ezáltal szemantikai tartalmuk is nyomatéket kapott. Nyári délután fülledt unalma a külvárosi utcákon, szellőző pinceboltok bűze, izzadtságé és áthevült aszfalté, fülsértő gyermekzsivaj, az alkonyat elé vihogó cselédlányok uzsonnái zsömlékért szaladva át mezítláb a

“ 13

pékműhelyig, nagyságák háromforintos kartonpongyolában a Király utcából (fehér karton, nagy szemnyi nagy babokkal, hátul kicsit kastos, elöl magasra felfogott egy görögdinnye cipelésében) - és egyéb siralmas és ásító közönségessége a pesti utcán nyaraló társadalomnak. A Tavaszmező utca felől karonfogva jö tt egy fiatal házaspár. Sétáltak — mint minden nap hivatal után sétáltak, a Mátyás tér körüli utcákon keresztül-kasul, mindig ugyanúgy, kötelességtudóan, mert a hathónapos menyecskének ez már így volt üdvös (Forgóék. 1). Az aláhúzott szövegrész minden átmenet nélkül tartalmazza a cselek­ ményt: karonfogva jöttek, sétáltak, úgy mint minden nap, így volt ez üdvös. Valójában nincs is szükség átmenetre, már várjuk, hogy — miként a függöny felgördülése után az addig még néma és mozdulatlan színpad megelevenedik — a szereplők mozgásba lendüljenek. Az előkészítés megtörtént, az írónőnek sikerült a hangulatot a cselekménynek megfelelően intonálni. Egyébként az előkészítés névszói jellegét és azzal együtt a sajátos affektivitást semmi sem zavarja, az írónő a nehéz helyzeteket is áthidalja, csak ne kelljen ragozott igealakot használnia. A cselédlányokhoz csatlakozó határozói igenév: szaladva át - szaladnak át helyett, aztán: egy görögdinnye cipelésében, ahelyett, hogy: amint egy görögdinnyét cipelnek (ezt a sajátos, igéből lett elvont főnévi típust, amely határozói szintagmában áll, később fogjuk tárgyalni): mindez biztosítja, hogy ne törjön meg a „tableau”, az előkészítés mozdulatlansága, hogy a szín ne mozogjon ide-oda. Akkor ui. már nem hangulat volna, hanem cselekménysor, és megzavarná a valódi, még csak következő cselekmény egységes vonalát, amelyhez nincs köze, hisz csak részlet, amely esetleg igen kevéssé lényeges a központi cselekmények szempontjából. Megfigyelhető (ahogy előrebocsátottuk) az elvont főnevek melléknévi jellege: Nyári délután fülledt unalma - unalmas nyári délután; szellőző pinceboltok bűze, izzadságé, és áthevült aszfalté - bűzös, szellőző pincebol­ tok, bűzös izzadság- és áthevült aszfaltszag; siralmas és ásító közönségessége a pesti utcán nyaraló társadalomnak - siralmas, ásítóan közömbös, utcán nyaraló pesti társadalom. De két konkrét főnév is észrevehető a tagolatlan mondatok közt: cselédlányok, nagyságák és még egy auditív hatású elvont főnév is, amely azonban nem alakítható át melléknévvé, mert nem csatlako­ zott másik főnévhez:gyermekzsivaj. 17 10. A halmozó eljárás végső esete az, amikor az egyes főnevek minden önállóságukat elveszítik, és értelmezőként valamilyen vezérfőnévre vonatkoz­ tathatók. A 20. század első évtizedétől kezdve napjainkig egyes írók

74

lépten-nyomon alkalmazzák, másik viszont alig vagy egyáltalán nem. A jelenség az impresszionista próza fontos sajátossága, a — VAL, — VÉL rag elmaradása módot ad arra, hogy a felsorolásban szereplő főnevek szemantikai tartalma jelentékenyen kiemelődjék. Említsük mindenekelőtt az olyan felsorolást, amely egy előzőleg megnevezett személy főként testi, tehát külső, ritkábban belső tulajdonságait részletezi: Voltaképp abban a percben látta először az apját. Kerekképű zömök ember. Bosszús, öklelő homlok. Diónyi orr, csak épp hogy legyen valami a nagy arc közepén (Gárdonyi: Te, Berkenye! 21). Vilma is - a legszebb lány itt akkoriban, igazi típusa a magyar telt élveteg szépségnek — hasadt piros száj, széles, áldott, királynői csípők, magától mosolygó arc, nagy barna, szuggesztív szemek — élte világát, udvaroltatott magának, öltözködött királynői módon, pesti bálokban is csillogott (Babits: Kártyavár. 206). Egy fekete zakós, nagytestű, hangos férfi beszélt az asztalnál, nagyon biztos, affektáltan úrias modor: Hersei, az országgyűlési képviselő (uo. 182). Nemcsak testi tulajdonságok kapcsolhatók a főmondathoz, hanem ruházati tárgyak, piperetárgyak is. Ilyenkor a nominális szintagmák azt fejezik ki, hogy a megelőző főmondatban említett személy milyen módon volt öltözve, milyen ruhadarabok voltak rajta. Alapos jellemzéskor azonban egyszerre tódul az író fantáziájába mindaz, ami szereplőjére jellegzetes lehet. „A külső tulajdonságok gyakran alkotnak sajátos nominális halmazatot a megjelenéssel, a ruházattal. Jellegzetes impresszionista előadásmód ez! A belső csak sejthető, arra nem történik főnévi utalás. Farkas mérnök kirendelte az alkalmazottakat. Mind vasárnaposan kiöltözve jöttek: vörös kezek, melyek rolnis mandzsettából kandikáltak ki: gyűrűk, sötétkék zakó, stráfos nadrág. Gyöngyházimitációs mand­ zsettagomb (Babits: Kártyavár. 32). Kocsi jö tt hajdúval: Simonffy alispán, a felesége, egy ideges, affektált hölgy és a kis Alice, szétterjesztett haj, ké k máslik a fü l mellett, fehér cipő, harisnya (Babits: Gólyakalifa. 16). Erős, nagy ember volt. Kuszáit barna Kossuth-szakáll, furcsán vibráló acélkék szemek. Szürke vászonnadrág volt rajta és zubbony (uo. 14). A z apám beszélt. A vendégek nevében m ondott tósztot, szépen, tisztán, úri kedvességgel. ( . . . ) Igazi magyar úr, komoly vidámság, nyílt szem, csinos szürke körszakáll, ízléses és gondos öltözet (uo. 15).

75

Margitka, új fehér ruha, könnyű kék kabát, fehér cipő, kicsit félénken gubbasztott egy karosszékben (Passuth László:Eurázia. 123). Kimentem: éppen a háziorvos volt nálunk, Finom, elegáns ember, fehér mellény, fekete zsákét, ezüstnyelű bot, aranykeretes, aranyláncos cvikker, friss borotválás, halk, végletekig udvarias beszéd, nagy doktori parfümlégkör (Babits: Gólyakalifa. 40). I tt állott a szürke paraplé alatt a feketeháti tanító, Kis köpcös ember. Ragyavert, borozdás arc. Elhanyagolt öltözet. Homlokán mint valami koszorú csillog az izzadtság gyöngye (Sebők Zsigmond: Bajcsányi de Eadem. 99). Sokkal ritkább az az eset, amikor nem személyt jelölő köznév szerepel irányító főnévként. A nominális szintagmák ilyenkor a szóban forgó tárgy tulajdonságait részletezik a már megismert módon, tehát a rágós kapcsolódá­ sok elhagyásával, a szokásos puszta felsorolással. Leggyakrabban l a k á s , S z o b a fördül élő* a reá következő nominális szintagmák azt jelzik, milyen a lakás vagy a szoba berendezése* milyen bútorok, szőnyegek, berendezési tárgyak láthatók benne. A bútorzat régimódi úriszobáé volt, plüss karszékek, kissé sablonos íróasztal (Babits: Tímár Virgil fia. 11). Körülnézhettem a szobájában, amely egészen konvencionálisán bútoro­ zo tt nagy szoba volt. Bordó függönyök, nagy támlás kanapé, fényezett ágy és asztal A falat* amennyire a kis vörösemyős lámpa látni engedte, sötétszínü tapéta borította (Csáth Géza: A varázsló halála, A vörös E szti 113). Idébb bérház épült, Rakonca legelső bérháza, két emelet, nagy modem ablakok (Babits: Kártyavár. 320). Előresietéti, de csaknem negyedóra is betelt, míg végre kitárta az ajtót. Vén bútorok, vedlett fekete borszékek, régi Sublót, régi alabástromlábú óra, a falon elhalványult Daguerrotype fényképek, csupa attilás magyar és csupa krinolinos asszony, régi divatú ágy a sarokban (Gárdonyi: Öreg tekintetes\ 67). A példában a felsorolás a ki nem mondott főnévhez, a szobához kapcsolódik, mintha elmaradt volna egy rövid mondat: kitárta az ajtót, és láttak egy szobát vén bútorokkal, vedlett fekete borszékekkel ( . . . ) régidivatú ággyal a sarokban.

I

11. Amint láttuk, az impresszionista szerkesztés vezérszavakhoz, kapcsolódó főnevek szervetlen sorát.hozhatja létre, á mondatbeli szerepet rögzítő ragok eltűntek, így a főnevek mintegy lebegnek a mondatban, logikailag többnyire

76

tisztázatlan összefüggésben. Ez az eljárás voltaképp azt a célt szolgálja, hogy a kapcsolat meglazítása révén, a ragtól megfosztott főnév teljesebbnek, szeman­ tikailag nyomatékosabbnak tűnjék, tehát a stílus kifejezőképessége emelked­ jék, Ugyanez a törekvés fedezhető fel az é r t e l m e z ő k különleges mondattani felhasználásával kapcsolatban. Az impresszionizmus korában nem egy író megkísérelte önállóvá tenni az értelmezőt éppen abból a szándékból, hogy a névszónak különleges értéket, hatást, erőt kölcsönözzön. Mintegy saját maguk által, saját puszta létezésükkel kívánják őket kiemelni és jelentésükben felfokozni. Az értelmező és az értelmezett főnév elszakítását többféleképpen valósították meg. Az alábbiakban ezt fogjuk vizsgálni, a) Egyik leggyakoribb módszer a mondat látszólagos befejezése. Már pontot tennénk, amikor azonban pont helyett vessző áll, és felbukkan a főnevétől elszakított értelmező. R ő t már jö tt s hebegett, kövér sváb — nem zsidó — ő a pincért csak épp ma vette f ö l , , . (Babits: Halálfiai. I, 75). Oh! Gyula magyarázott kifogyhatatlanul, szerelmes cicerone, . . (uo. 155). Zsemlye Vince megjelent a kertben, a kertész (uő: Kártyavár. 268), Alighogy bekapták a néma vacsorát, Cenci már vetkőzni kezdett, korán­ fekvő és rövidálmú öregasszony (uő: Halálfiai. I. 209). Szíve melegen áradt ki ezer fájdalmasan olvadt zára alól, jóleső szemérmetlenséggel, nem rejtőzve önmaga előtt, érzések forró patakja, ércek lávája, édesen mint a vér, mint a könny (uő-Kártyavár. 267). Az idézett példák közül az első négy azonos jellegű. Az ötödik példában az értelmező voltaképp egy hasonlat második tagja. Ha teljes hasonlattá bontanánk a szerkezetet, akkor az értelmezőben foglaltak MINT-tel kapcso­ lódnának a mondat többi részéhez: M int érzések forró patakja, ércek lávája, szíve melegen áradt k i . .. A MINT kapcsolású mondatrész eredetileg állapothatározói mellékmon­ dat, ha azonban a mondatnak leghangsúlyosabb része, akkor beleolvad annak intonációs egységébe, a maga szólamába vonja az állítmányt, tehát teljesen úgy viselkedik, mint egy hangsúlyos határozó, amelyet közvetlenül követ a verbum finitum, s csak aztán jön az igekötő: „Mint városunk szülötte testálta ránk életrajzát e nagy ember” . Ilyenkor tehát nem lehet más, mint határozó, bár ugyanakkor erősen érződik rajta a mondat főnévi részéhez való tartozás is, s így nagyjából úgy viselkedik, mint az értelmező jelző. Közte és a vele logikai kapcsolatban álló főnév közt éppúgy létesíthető alany-állítmányi viszony, mint a jelzős szerkezetek tagjai közt,18

77

Az impresszionista stílus esetében éppen az következik be, hogy az ilyen MINT-es, félig határozói, félig értelmezői szerkezetek átcsúsznak teljesen az értelmezők csoportéba, vagyis a kérdéses mondattag éppen nem képez az állítmánnyal egy szólamot, úgy viselkedik, mint valamilyen előző főnévnek a szabályos értelmezője, és nem minősíti az állítmányt. A stílusújítás sajátossága éppen ebben van. Hogyan is hangzanék az utolsó példamondat hagyományos szerkesztésmódban? Mint érzések forró patakja, ércek lávája, szíve melegen áradt ki ezer fájdalmasan olvadt zára alól, jóleső szemérmetlenséggel, nem rejtőzve önmaga előtt, édesen, mint a vér, mint a könny. Az intonációs egység, a határozó és az állítmány szólama ebben a változatban világos. Az impresszionista stílus ezt a részben nehézkesnek érzett, részben az állítmány jelentőségét nyomatékosító egységet akarja felborítani és kiemelni a főnév teljes szemantikai tartalmát. Ennek hatékony módja a MINT elhagyása és a korábban határozónak is felfogható mondattag függetlenítése. Példáinkban ez úgy történt, hogy az értelmező a jelzett szótól viszonylag eltávolodott, a mondat vége felé került. Vannak arra is példák, hogy az értelmező az egész mondatot megelőzve mint előrehelyezett értelmező, a jelzett szó előtt helyezkedik el, úgyhogy szinte mondatrövidítő szerepkörbe kerül. Ős vendég a feketekávéra, megjelent a refektóriumban Bögözi, a helybeli klerikális ügyvéd, s készséggel felajánlotta, hogy ő veszi házához a fiú t (Babits: Tímár Virgil fia. 39). Manó úr, másvallású létére, a gyóntatópapot éppoly ambícióval képvi­ selte, mint a detektívet, s a leány szipogva, remegve vallani kezdett. Detektív, gyóntató, bíró és hivatalfőnök egy személyben, Manó úr kivett belőle annyit, hogy Noémi csakugyan tudott az Imrus bűnéről (uő: Halálfiai 11.230). Szavatartó férfi s nem szerelmes gyermek: Miska hallgatva járt a széplány körül (uo. 1 .11) - idézve Károly Sándor:i. m. 40 (az egyetlen előre tett értelmezős példa Károly Sándornál).19 A szóismétlő értelmezőknek az ismétlés sajátos stilisztikai nyomatékot ad. Erős a nyomaték olyan esetekben, amikor a birtokos jelzős szerkezet után a birtok valamilyen oknál fogva újra megjelenik. A birtokos jelzős szerkezet helyet foglal abban a mondatban, amely teljes, kerek mondatszerkezetet alkotva alapjában véve már le is zárult. Az író azonban, hogy a birtokos főnevet kiemelje, szemantikai tartalmát nyomatékosítsa, újra megnevezi, mégpedig rendszerint vonatkozó névmással kezdődő jelzői mellékmondattal kibővítve:

78

Cenci azonban beszítta a fogát, s a bizalmaskodás csak úgy nem fogottrajta, mint hattyú tollán a tócsa vize: az öreg, fekete hattyú, aki egye­ nest, erősen és gondolat nélkül evez kifelé az élet szennyes tócsájáról (Babits: Halálfiai. I. 226).20 b) Értelmezők olyan odaértett főnevek vagy névmások után is állhat­ nak, amelyek a szövegben nincsenek kitéve. Rendesen ki nem tett alanyról van szó, az igealak világosan megmondja, ki az alany. Az értelmező azáltal, hogy nem létező főnévi vagy névmási alanyhoz csatlakozik, nagyobb önállóságot kap: Tányérhordozói a közvéleménynek, elsodort prostituáltjai a demokráci­ ának, beletáncoltak a vad farsang minden rohanásába (Szabó Dezső: Az elsodort falu I. 193—194). Térdestül a deszkán, épp kicsapta a zsalut, szerető kis kém és hálás publikum, ki tudja, hányadik felvonására az Erszény komédiájának (Babits: Halálfiai 1.47). Mindörökre itthagyná mpst Sótot és röpülne kalandos és dicső jövő felé, örök és bolondos gyerek, nem kevésbé képes gyönyörködni egy ilyen kocsikázásban, mint akár Imruska, (uo. I. 110). És egyszerre, az ágyra borulva, görcsös, végérhetetlen, hisztérikus zokogásra fakadt, teljesen bezárulva a saját vonaglásába, megközelíthe­ tetlen haj- és ruhagombolyag, úgyhogy Imrus ( . . . ) teljesen zavartan állott o tt (uo. II, 209). A munkát kereste és kötelességét: zord germán lélek, mint dédapjáé, aki először bejött az országba, nagyurak lojális hű szolgája hajdan, uradalmi főerdész (ug : Kártyavár. 193). Az előző példában két értelmező található, különböző szavakhoz kapcsolódva. Az első (zord, germán lélek) a most tárgyalt csoporthoz tartozik. Hiányzik az értelmezett főnév, de nyomban tudjuk, hogy az értelmező az egyes szám harmadik személyű személyes névmást magyarázza (ez az igei állítmányból - kereste — nyilvánvaló). A második értelmező két tagból áll: nagyurak lojális hű szolgája hajdan - és - uradalmi főerdész.,A két tag equivalens. De melyik főnévre vonatkoznak, melyik az értelmezett főnév? Nincs kitéve? Ahogy vesszük. Ez az értelmező a vonatkozó névmást jelzi, magyarázza, végeredményben a vonatkozó névjnás előtt elhelyezkedő főne­ vet: a dédapja, aki. A jelzett szó hiánya főkategóriát alakított: ennek egyik alfaja az olyan esetek halmaza, amelyekben az értelmezett szó meg is van, meg nincs is. Nincs jelen, de nem is hiányzik. Nemlétét ui. kitölti egy vonatkozó névmás. Ilyen az alábbi példa is: Csak egy szót kellett volna szólnia, s jótállni ama kékhasú bankók ~

79

néhányáért, melyek a Gyula zsebében azóta, különös pillangók, fehérekké váltak, s elrepültek (Babits: Halálfiai J, IS ).2 1 A zóta sem láttam soha többé. Mámoros levelező, ipterjuver és gráfo­ mon, az élet s a riport sodort — des Meeres und dér Liebe Wellen! (Szomory: A párizsi regény. 91). Az utóbbi példa érdekessége, hogy az előre tett értelmező nem a mondat ki nem tett alanyához, az igeragból félreérthetetlenül következő harmadik személyű személyes névmáshoz, hanem az ugyancsak ki nem tett tárgyhoz tartozik, az ENGEM-hez. 12. Az elvont főnevek impresszionista használatára utaltunk már a megelőző pontban Kaffka Margit egy példája nyomán. Ezt a fejezetet az elvont főneveknek szenteljük, és azzal kezdjük, hogy emlékeztetünk az Iványi Ödönnél megfigyelt stiláris használatra (1. a l l . jegyzetet!). Az ott megfigyelt jelenség főként a hasonlatból született összevonásokban él tovább: - Miért nem leszel hosszú életű? - szólottám a költő fölényességével (Szomory: A párisi regény. 51). . . . egy maitre d h o tel állott mereven a házigazda mögött egy conquistador előkelőségével (uo. 80). Miért ne indulnék el észak irányába? gondoltam a magányos vándor tanácstalanságával, akinek fel is út, le is út, akinek minden mindegy (uo. 138). Fölényesség, előkelőség, tanácstalanság: három elvont főnév szerepelt példáinkban, mindhárom a birtokszó szerepét tölti be. Az elvont főnevek melléknévből keletkeztek, a főnév teljesebbé, nyomatékosabbá teszi a szemantikai tartalmat. A módhatározós szerkezet a maga részéről még tovább emeli a kifejezés erejét. Nyilván: szólottám fölényesen, mint egy költő; állott előkelőén mint egy conquistador; gondoltam tanácstalanul m int a magányos vándor: a hagyományos szerkezet kevésbé kifejező. Az ilyen típusú példák nagy számban találhatók Iványinál.2 2 Mindössze két példát találtunk azonban, amikor az absztrakt főnév nem melléknévből, hanem igéből származik. A mulatságos részeknél kacagott, s kesztyűs keze hadonászásával szelet csapott a kocsiban. (Iványi: A püspök atyafisága. 59). .. . égő arcának és nedves szomjú ajkának odákínálásával simult a kezét tartó vőlegény­ hez (uo). Azt is megállapítottuk, hogy birtokos szerkezetben a birtokszó csak igen ritkán cselekményt jelölő, igéből képzett elvont főnév. Az impresszioniz­ mus bőven merített az előzményekből, egyrészt gyarapította a hasonlatot 80 ”

rövidítő módhatározói szerkezeteket, amelyekben a birtokszó szerepét betöltő elvont főnév igéből ered. Másrészt szélesítette az igéből képzett elvont főnevek használatát önálló szerepkörben, tehát amikor nem forog fenn birtokos szerkezet. Az elsőnek Szomory a mestere, a második eset (cselekményt jelölő elvont főneveknek önálló alkalmazása) azonban több más írónál is előfordul, pl. Kaffka Margitnál is, népszerű azonban egyik megoldás sem lett. Ezzel szemben a tulajdonságjelzős birtokos szerkezet még az újságnyelvbe, a csiszoltabb köznyelvbe is belehatolt. Sőt, miután eléggé megszokottá vált, ma már erőteljesebb stilisztikai hangulatot nem teremt. Vizsgáljuk most az igéből képzett elvont főnevek első csoportját: A pékné volt, igen a pékné, így közelről is, isteni Rausch Mária asszony, tavaszi Mária, mindössze még fehérebben, még vonzóbban, még kedvesebben, az ékszerei szikrázásával a prémje fölött, mint egy királyi ágyastárs, derűs, világos, ragyogó a szőke hajak koronájával (Szomory: A pékné. 28). Ez nem az többé, aki volt, szegény kis polgári asszony a Zerge utcai sütöde liszt- és kovászillatában, a friss kenyerek és üde zsemlyék között, a torták üveges fénye és a sütemények apró kis habtornyai előtt, amint nyájas szavakkal ajánlgatta mindezt, s elperdült a pénztár fiókjához egy szál fehér ruhában, a kivágott blúz áttetsző bdtisztjával rózsaszínű bőrfelületeken, az egész alakja kéjes ringásával, ami szerelmi képzeteket keltett (uo. 34). Egy női alak jö tt messziről, könnyedén. Aztán egy másik, egy * harmadik, egy egész társaság, élénken, finoman, az őszi fátylak lengésében, a könnyű ruhák nyári színeiben még (uo. 74). ügy élt remegőn, nagyszerűen, kacagva, á gyöngéd keble, az egész teste hullámzásával, kibontakozva s egyedül az éjszakában (uo. 105). Odakünn, őrködő fényeivel, a távoli csillaggömbök lilaszín sorozatával, mint egy nagy ravatal ragyogott az este, a ritka járókelők ámyszerü tovasiklásával, a kihalt utcák céltalanságával (uo. 122). Rögtön szaladt velem a szoknyái lobogásával a lépcsőn, (uő: A párizsi regény. 23). . . . s elvonult, m int egy castiliai, frakkban s fekete szakállasán, hidalgó a tükrök sugárzásában! caballero az asztalok virágfűzése közt. (uo. 24). Akkor, alig egy kis kopogtatásra, bejelentés nélkül, csak az ujjak lágy suhanásával az ajtófélfán és függönyön, öreg, orosz honfitársak jöttek látogatóba (uo. 28). Mikor a rue Blondel mélyén egy kis zúghotelben végigbotorkáltam azon 6

—

52.649 —A modern magyár próza . . .

81

a sötét folyosón, ahol az ajtósorban a barátom szobáját kerestem a gyufáim pazarlásával, szent hitem e hercegnői generozitásban megingott egy percre (uo. 38). Estéli egek, zord máglyatüzeikkel, ezernyi lámpák, transzparens, fényszórók s láng betűk visszasugárzásával, mint a cézári Róma égboltja világítottak valami sápadt s gaz skarláttal s az a távoli zúgás és zsongás, ami szólott, a nérói hőstenor lehetett volna ezernyi lant- és hárfakíséret­ tel (uo. 39). A kapu megnyílt egy sötét kapualjra, egy gázlámpa virrasztásával, mint egy alagútban, töredezett boltívek alatt (uo. 42). Néhány szóval, magyarul, kihallgatásért esedeztem. Néhány olyan magyar szóval, hogy meglepődve ült fel az ágyában, s úgy meredt rám két gyönyörű szemének délszaki sugárzásával, ahogy csak Velasquez álmodhatott egy férfiarcban két szemet (uo. 65). De néhány lépésnyire a küszöbtől, a lépcsőház örvényében, még égett egy-egy lámpa egy távolodó árny körül, aki K.O. volt, elmenőben, atlétaformáinak árnyékvetésével, amint haladt felfelé a lépcsőn, a kapualj felé (uo. 75). Ahogy rám se nézett, se Ivánfira, aki lengett, ahogy szipákolt egyet az üvegje rezgésével az orrán, ahogy hosszú, vékony keze, opálos színekben, ö t ujj ö t körmével nyúlt elő feketéskék bársonnyal bélelve, s billentyűzött a levegőben, ez csak zsidó volt, tőrőlmetszetten (uo. 393). Az idézett példák szerkezetileg beletartoznak a módhatározók sajátos csoportjába, amelyikben az író a határozó alapját alkotó főnévnek akar nyomatékot adni. De nem tartoznak az Iványinál már elterjedt típushoz, amelyben az író rendszerint tulajdonságjelző segítségével hasonlatot létesít. Az idézett példákat, inkább ahhoz a típushoz számíthatjuk, amelyben a birtokszó nevezi meg a tulajdonságot: a birtokszó voltaképp főnevesített melléknévi igenév. Akad ugyan egy-két ilyen példa Iványinál is, az impresszio­ nizmus azonban megszaporítja őket, így például Szomorynál megnő a számuk: Egy pincér lebbent elém, a borotvált ajkának kenetességével egy sűrűn szakállas arcban (uo. 128). A Karlovszky portréja kitűnő volt, csak erősen be volt ütve, ahogy piktori nyelven mondják, s az elmosódott kontúrok alatt egy skarlát kísértet ült egy széken, s egy halotti koponya derengett a szürkés hátterekből, két oldalszakáll furcsaságával (uo. 46). Nyilván nem arról van szó, hogy a pincér úgy lebbent oda, olyan kenetteljesen, mint borotvált ajka, vagy hogy a koponya olyan furcsán derengett, mint két oldalszakáll, hanem arról, hogy a korábban tulajdonságjel­

82

zőként használt melléknév most főnévként áll mint birtokszó. A főnevesítés megszünteti a főnévnek alárendelt melléknévi viszonyt, az önálló szerepkör­ köz ju to tt főnév szemantikai tartalmát kiemeli. A tulajdonságjelző egyúttal a mondatban módhatározói szerepet tölt be. Az előbbi példák eredetileg így fogalmazhatók meg: Egy pincér lebbent elé, kenetes, borotvált ajkával egy sűrűn szakállas arcban; és: és egy halott koponya derengett a szürkés hátterekből, két furcsa oldalszakállal. Kétségkívül: kenetesség és furcsaság — mint főnév, különösen, ha a birtokos szerkezet révén önálló, birtokszó szerepkörhöz juttatjuk őket — sokkal kifejezőbb, sajátosabb, mint a kenetes és furcsa, e két tulajdonságjelző­ ként használt melléknév, melyeket a főnév elé helyezünk alárendelt viszony­ ban. Legtöbb idézett példánkban a birtokfőnév eredetileg igei jellegű, az átalakítás után létrejött melléknév következésképpen folyamatos (és egyszer befejezett idejű) melléknévi igenév: szikrázó, ringó, hullámzó, tovasikló, lobogó, sugárzó, suhanó, elpazarolt, visszasugárzó, virrasztó, sugárzó, árnyékot vető. Ha ez így van, ha tehát a birtokszók folyamatos vagy befejezett igenevekké alakíthatók vissza akkor létrehozható maga a ragozott ige is: szikrázik, ring, hullámzik, tovasiklik, lobog, sugárzik, suhan, elpazarol, visszasugárzik, virraszt, sugárzik, árnyékot vet. A határozóból visszafelé haladva tehát felfejtettük a szerkezetet, és eljutottunk az alaphoz, az igéhez. Ám az igével szabályos mondat is létesíthető, vagyis minden példánkon további alapvető átalakítás hajtható végre. Az eredetileg többé-kevésbé hosszú mondat helyett két mondatunk ♦lesz, a második a határozói szintagmában szereplő, igéből létrejött főnévből származtatható. Nézzük a példákat: A pékné volt, igen a pékné, így közelről is, isteni Rausch Mária asszony, tavaszi Mária, mindössze még fehérebben, még vonzóbban, még kedvesebben, mint egy királyi ágyastárs, derűs, világos, ragyogó, a szőke hajak koronájával. A z ékszerei szikráztak a prémje fölött. Ez nem az többé, aki volt, szerény kis polgári asszony a Zerge utcai sütöde liszt- és kovászillatában ( . . . ) amint ( . . . ) elperdült a pénztár fiókjához egy szál fehér ruhában, a kivágott blúz áttetsző batisztjával rózsaszínű bőrfelületeken. Egész alakja kéjesen ringott, ami szerelmi képzeteket keltett. Egy női alak jö tt messziről, könnyedén. Aztán egy másik, egy harmadik, egy egész társaság, élénken, finoman, a könnyű ruhák nyári színeiben. Lengtek rajtuk az őszi fátylak. Úgy élt remegőn, nagyszerűen, kacagva, kibontakozva s egyedül az éjszakában. A gyöngéd keble, az egész teste hullámzott.

83

Odakünn, őrködő fényeivel, a távoli villanygömbök lilaszín sorozatával, m int egy nagy ravatal ragyogott az este, a kihalt utcák céltalanságával. A ritka járókelők ámyszerüen siklottak tova. Rögtön szaladt velem a lépcsőn. A szoknyái lobogtak. S elvonult mint egy castiliai, frakkban s fekete szakállasán. A tükrök sugároztak rá a hidalgóra! caballeró volt az asztalok virágfűzése közt! Mikor a rue Blondel mélyén egy kis zúghotelben végigbotorkáltam azon a folyosón, ahol az ajtósorban a barátom szobáját kerestem és a gyufáimat pazaroltam, szent hitem e hercegnői generozitásban megin­ gott egy percre. A kkor alig egy kis kopogtatásra, bejelentés nélkül öreg orosz honfitár­ sak jöttek látogatóba. A z ujjak lágyan suhantak az ajtófélfán. Estéli egek zord máglyatüzeikkel, mint a cézári Róma égboltja világítottak valami sápadt és gaz skarláttal. Ezernyi lámpákkal, transzpa­ rensek, fényszórók s láng betűk sugároztak vissza. A z a távoli zúgás és zsongás, ami szólott, a nérói hőstenor lehetett volna, ezernyi lant- és hárfakísérettel. A kapu megnyílt egy sötét kapualjra, mint egy alagútban, töredezett boltívek alatt. Egy gázlámpa virrasztóit. Néhány szóval, magyarul kihallgatásért esedeztem. Néhány olyan magyar szóval, hogy meglepődve ült fel az ágyában s rám meredt. K ét gyönyörű szeme olyan délszakion sugárzott, ahogy csak Velasquez álmodhatott egy férfiarcban két izemet. De néhány lépésnyire a küszöbtől, a lépcsőház örvényében, még égett egy-egy lámpa egy távolodó árny körül, aki K. O. volt. Elmenőben atlétaformája árnyékot vetett, amint haladt lefelé a lépcsőn, a kapualj felé. Kézenfekvő, hogy Szomory tudatosan törekedett zsúfolt, nagy monda­ tok megalkotására, nagy mondatait azonban nem jellemzi sem az alárendelés, tehát a sok és sokfajta kötőszó, sem pedig a viszonylag kevés kötőszóval létrejövő mellérendelő összetétel, bár a mellérendelésen alapuló párhuzamos­ ság, paralelisztikus felépítés sem idegen tőle. Szomory mégis — egyedül a magyar irodalmi nyelvben —a határozók halmozásával kívánt retorikus hatást elérni, a már észlelt módozatok mellett újnak lehet tekintem a mondat helyett álló sajátos határozói szintagmát, amelynek alapját egy elvont főnév képezi. Ilyen módon, egyéb hatásos és a maga korában szokatlan, de konkrét főnévből alkotott határozók mellé társult a mondatrövidítő határozós szintagma is. 84

13. Az elvont, többnyire igéből keletkezett főnévnek azonban egy teljes igés mondatot helyettesítő szerepköre is lehet. Mondattanilag valószínűleg a hiá­ nyos, nem teljesen megformált mondatok körébe kell az ilyen mondatokat is utalni, azzal a különbséggel azonban, hogy amennyiben az elvont főnév igei alapú, akkor maga a névszó átalakítható igévé, ha az elvont főnév melléknévi eredetű, akkor általában odaérthető a létige, esetleg más rokon értelmű ige. Végre bejönne a vendég is ( . . . ) tekintete őrajta pihen már. Valami új oprett szerelemdalát húzza a cigány - és ö váratlanul, merészen énekbe fog —, hátradőlve a széken a kocsmakert hársfája alatt, a feje fölé emelt karjain támaszkodva - dacos, hazárdos illetlenséggel, már senkivel sem tőrödön. Csendítve tisztán, nedves ajkakkal a sziréndal alattomos, forró és megfogó dallamát. „Én leszek az ételed, italod is én. . .!” Nem tanult énekelni.. . semmi! Érezte — biztos volt benne, hogy van valami megejtő, érdes, ingerlő szokatlanság a hangjában is —, és az arcával, a testtartásával azt tudna tenni, amit akar; - ha volna, aki megértse, észrevegye azt egyszer. Valami ismeretlen, távoli és magános szenvedély fojtottságába merülne akkor az alakja, összezáruló, lázpiros ajkai. Döbbent csendességben egy halk, rövid taps! A z idegen felé indulná, a közelében ülne már és kurtán, óvatos udvariassággal kérdezne egyet-mást. Arcán, műértő okos szemében a felfedező, az üzletember palástolt öröme (Kaffka Margit: Süppedő talajon. 23). Az aláhúzott nominális mondat az idegen, elképzelt vendégre vonatko­ zik: az tapsolna a döbbent csendességben halkan, röviden, ezzel jutalmazná Mariska énekét. A jelenet elképzelés, a szereplő gondolata, szabályos szabad függő beszéd. Maga a nominális mondat külsőleg olyan, mint Gárdonyinak egy, már idézett mondata: a hajában kék fésű. Itt is, ott is, egy-egy helyhatározó áll a mondat élén, majd következik az alany, mindkét esetben tulajdonságjelző előzi meg az alanyokat. Külsőleg az azonosság teljes, az a tény azonban, hogy Kaffka Margitnak imént idézett mondatában az alany elvont, igei eredetű főnév, lényegbevágó különbséget teremt: a második mondat ui. n e m s z o r u l k i e g é s z í t é s r e , tehát nem minősíthető hiányos, nem teljesen megformált mondatnak a tökéletes külső azonosság ellenére sem, hisz minden további nélkül átalakítható így: Döbbent csendes­ ségben halkan, röviden tapsolt (vagy tapsoltak). A mondattani kategorizálás­ sal valójában nem oldottuk meg a problémát, mert az stilisztikai: az impresszionista előadásmóra jellemző, az, hogy az író az igés mondatok sorát megszakítja egy rendszerint igét helyettesítő mondatértékű elvont névszóval. E zzel m in teg y nyomatékosítja a v á r a t l a n s á g , a m e g l e p e ­ tt

t é s keltette helyzetet, tehát a kifejezés erőteljesebb lesz, egyúttal a névszó szemantikai tartalma is erősödik. Megítélésünk szerint a halk, rövid TAPS esetében a tenyérösszeverés szemantikai ereje nyilvánvalóbb, hatékonyabban érvényesül, mint ha azt mondjuk: halkan, röviden TAPSOLT. Még nyilvánvalóbb az említett két stilisztikai tényező az alábbi példában: - Ön nem találkozott olyan emberrel, akivel beérte volna.

- Ó! - És megint igaza volt. Ez éppen a kiválasztottak tragikuma. Gyönge pirosság, a szemnek megifíúlt föllobbanása. - Ö n hízeleg, kedves jó uram (Kóbor Tamás: Művész és egyéb történetek. 37). ( Az idézett párbeszédben jóvágású férfi udvarol egy csúnya, elfásult leánynak, akivel senki sem foglalkozik a társaságban. Nehéz a lány közelébe férkőzni, mert ismeri helyzete tragikus voltát, ezért minden megnyilatkozást puszta udvariasságnak tart, üres szónak. Ez a férfi azonban ügyesebb, mint addig bárki, hosszas és talpraesett beszélgetés eredményeként megszületik a váratlan fordulat: a leány elhiszi, hogy a férfi igazat mond. Innen a nominális mondat: Gyönge pirosság, a szemek megifjúlt föllobbanása. Úgy is mondhatta volna az író: A leány gyöngén elpirult, szeme megifjúltan föllobbant. Érezhető azonban, mennyire más az egyik is, a másik is: a nominális mondat nyomatékosítja a lelki alapállásnak, a reménytelenségnek a megváltozását éppen azáltal, hogy az eredetileg igésen is megalkotható mondatról lehántja a mondanivaló szempontjából nem lényeges kellékeket, s mintegy tömöríti a lényeges elemeket. Azzal fürgén és szégyenérzet nélkül, mintha mindig együtt éltek volna kiugrott az ágyból, az ajtóhoz szaladt, kinyitotta a zárt, kilesett a folyosóra, aztán kitárta az ajtót: - A z isten áldjon meg! Még egy utolsó ölelés, egy futó görcsös kézszorítás, a férfi lehajol a mezítelen vállhoz: - Isten veled. .. kedvesem. . . (Török Gyula: Ikrek I. 140—141). Az elvont főnevek az idézett példában félreérthetetlenül nyomatékosítják a búcsú kissé drámai, kissé patetikus helyzetét. Mennyivel kevésbé kifejező, mennyivel élettelenebb volna, ha a nomeneket igére oldanánk fel! . .. ekkor rettenetes nagy dolog történt. A fáklyások nem mutatták talán jól az utat: egy kátyúban kiesett a rozoga gyászkocsi egyik hátulsó kereke. Zsivaj, kocsisok kiabálása, hátul még szólott az ének, még hátrább a mágnáskocsiból riadt kiáltozások. Tóth Irén Alajos, a mi

86

vidám igazgatónk látta meg először a bajt (Ady: Kötsy Balázs temeté­ se, 1908. Ady Endre:Novellák. 320). A példából nyilvánvaló a váratlan és feszült helyzet. Az elvont főneveknek Ady prózájában rendkívül ritka alkalmazásmódjával találkoztunk itt. A konkrét főnevek ragtalan előfordulására nincs más példa, és rövid, tömör mondatai ellenére arra sem, hogy tagolatlan, be nem fejezett mondatokat használt volna. A következő példában két igei alapú elvont főnév található, ezek összekeverednek konkrét főnevekkel, és minthogy a bevezető mondat igés főmondat, úgy tűnik, hogy a főnevek mintegy tovább folytatják a cselek­ ménysort: A parádés vonat berobog, tömeges előremozdulások, küldöttségek távolabb elmosódó szavak egy-egy rövid szónoklatból - , hirtelen hármas éljenek kimért harsanása, megszakítva a nagy tömeg fo jto tt csendjét (Kaffka: Színek és évek 152). 14. A magyar impresszionizmus mondatszerkesztését, a mondatok felépítését, egymásba kapcsolódását, a mellékmondatokat, az összetett mondatok jellegét leginkább Krúdynál lehet tanulmányozni. Babits, Kaffka Margit, Nagy Lajos, elsősorban Szomory és rajtuk kívül sokan mások a kisebb jelentőségű írók közül, vitathatatlanul hordoznak stílusukban több olyan mondattani jelensé­ get, amelyet impresszionistának nevezhetünk, ám mondatfűzésük révén nagyjából-egészéből feltétlenül megmaradnak annak az iránynak a keretében, amelyet a szabad függő beszéd érvényesülése jellemez. (Ez főként Babitsra és Kaffka Margitra vonatkozik.) Az epikus, a történetet elbeszélő, a társadalmi valósággal részletesen és nyíltan, tehát nem áttételesen foglalkozó irodalom­ hoz tartoznak, és ilyen értelemben stilárisan nem állnak távol Móricztól még akkor sem, ha például a szabad függő beszéd megvalósulása műveikben nem egyöntetű, és gyakran nem is csak árnyalati eltéréseket mutat. Babits, mint láttuk, a szabad függő beszédnek feltétlenül visszafogottabb, konzervatívabb változatát alkalmazta, mint a színesebb, oldottabban szerkesztő, a beszélt nyelvből többet merítő Móricz Zsigmond. Regényei, elbeszélései azonban epikusak, velük az író történetet mond el, vezérfonaluk, konkrét jellemmel felruházott hőseik vannak, akiknek az élete fejlődik, hogy a különféle szálak és cselekménymozzanatok meghatározott mozgás után elérjenek a végkifejlő­ déshez. a) Induljunk ki abból, hogy az impresszionista író sok apró részlet összefűzésével alkotja meg mondatait. Ebből logikusan következik, hogy hajlik a h a l m o z á s r a , tehát a szóban forgó témát sok oldalról közelíti

87

meg, minél több, főként tárgyi tényt kíván említeni. A halmozás azonban nem történhet értelmetlenül, egyfajta szerkezeti rendnek kell irányítania a halmozott tagok elhelyezését, akár mondatrészek, főmondatok vagy mellékmondatok. Az alábbi példa szemléletessé teheti azt, amit mondottunk. E példában, amely Krúdy Őszi versenyek című 1922-ben megjelent hosszú novellájából származik, ritmikus lejtés jön létre a nagyjából azonos hosszúságú és azonos struktúrájú főmondatok és az ugyancsak azonos felépítésű mellékmondatok közt. Bizonyítani lehet majd, hogy a mondatok tartalmilag voltaképp az impresszionista halmozás következményei, a rendezői elvet egyfajta ritmikus elhelyezés biztosítja. Mintha azt jelentené a láthatatlan helyről küldött őszi szál, hogy az örömök múlandozóban vannak a földről; még ragyog a nap a dáma gyalogsétáján, még porzik az út a fürge cipősarkak alatt, még emelt a fő, a száj édesded szomjúságokkal teli, az őszi darázs mohó étvágya csiklandozza az ínyt, és az orrcimpák megremegnek a sarjú lassan terjedő illatától, melyet ingújjas városi szolgák kaszálnak a réteken, a kereknek megmaradott kebel még várja azokat a csókokat, amelyek felüdítik, az alig hervadó telt karok forróbb ölelést Ígérgetnek a szüzek favé­ kony karjainál, és a deréknak alakja még hasonlatos a buja cserebogár potrohúhoz amely tavasszal a barackfa üde virágai között lakmározik, de már halk őszi szél fujdogálja körül a hölgy ruházatát, lengeti rókavörös szoknyáját, pergeti kis lába körül a falevelet, meglóbálja kalapjánál a tollat, fanyar vonalat húz ajka mellé, melyet nem tudnak többé eltüntetni a kendőzőszerek. (Krúdy: Válogatott novellák. 308). Az összetett mondat a pontosvessző után kezdődik. A kilenc, nagyjából azonos hosszúságú, azonos típusú és ritmikusan elhelyezkedő főmondat egyetlen gondolatot fejez ki: a deleidre érkezett női életet. A gondolatsort követi a DE kezdetű ellentétes mellérendelt főmondat, amely felelet a

88

felsorolásra. Az ellentétes mondat alanya a halk őszi SZÉL, ehhez az alanyhoz öt állítmány csatlakozik szimmetrikus rendben. A z . első két állítmányt csak tárgy, a másik hármat tárgy és határozó egészíti ki, végül az utolsó taghoz jelzői mellékmondat járul. Szemantikailag vizsgálva a mondatszövevényt, kiderül, hogy a kilenc kis terjedelmű főmondatban az alanyok: nap, út, fő, száj, az őszi darázs, étvágy, orrcimpák, kebel, karok, a deréknak alakja: vagyis csupa konkrét dolog, csupa külsőség. Az első kettő a szituációt vezeti be, a többi majdnem mind a női testtel kapcsolatos. A szerző — ha akarna — filozófiai problémát is boncolgathatna, hisz a téma: a lassan kezdődő hanyatlás, a túlérettség, az élet delelője, majd az elválás a földi javaktól. Ha Krúdy filozófusaikat lett volna, terjengős elméleti fejtegetésekbe bocsátkozott volna. Ő azonban impresszio­ nista módjára l á t t a t n i akart, apró, de jellemző k ü l s ő részekkel tetté megfoghatóvá a belső gondolatot. Ezért van mind az első, mind a második részben annyi vizuális megfigyelés: formák, színek, mozgások. Az örömök múlását Krúdy apró részleteken keresztül mutatja be, benyomásai a látványból fakadnak, nem pedig elméleti fejtegetésekből. Halmozó, felsoroló eljárása szerkezetileg többféleképpen valósulhat meg, annyi azonban bizonyos: az író apró részletek mozaikkockáiból állítja össze a valóságot, amelyet mindenekelőtt vizuálisan ragad meg. Alábbi példánkban a mellékmondatok közt van valamilyen ritmikus lejtés, voltaképp már nem is tudjuk, mellékmondatok követik-e egymást, hisz a bevezető kötőszó, az AHOL egyre távolabbra kerül a halmozás folyamán. A mellékmondatok egy részének másodfokú, esetleg harmadfokú mellékmondat bővítménye van: Gondoljon arra, hogy minden második ember szívbajos Magyarországon. Nem lehet az másként olyan országban, AHOL a böjtöket kijátsszák, tavaszkor is bundában járnak, májusban is fűtenek a szobában, / nyáron is dunyhával takaróznak, ■ éjjel-nappal pipáznak, | a húsféléknek legzsírosabb részeit eszik, elég nekik egy nóta, hogy megszerelmeskedjenek a mezítlábas szolgálóba, a városi kaszírosnéért komolyan szenvednek, a bort (mikor másként nem lehet) behunyt szemmel isszák, mindig azon törik a fejüket, hogy valamin nagyot kacagjanak, a kezükkel szeretnek tisztátalan helyen kotorászni, a lábukkal belépnek a legnagyobb pocsolyába is, ha az szép lány ablaka alatt van,

89

a szájukkal azért káromkodnak, mert az lelki örömet okoz nekik, az újságot azért olvassák, hogy a káröröm megvigasztalja őket más embe­ rek gyarlóságán, a kutyákat egymásra uszítják, a kántornak a szakállát az íróasztalra pecsételik, a baglyot megvakítják, az idegen macskának üres dióhéjat kötnek a farkára, a vénasszonyt boszorkánynak mondják, falra ragasztott képekben csak akkor gyönyörködnek, ha a ház hátulsó kamrácskájában üldögélnek, a padlásra csak akkor másznak fel, ha kövér asszonyszemély megy fel előttük a létrán, a vásáron a lacipecsenyét a cigányszemű asszonytól veszik, holott tudják, hogy kész veszedelem, azt hiszik, hogy mindennapi polgári kötelességüknek eleget tettek, ha a bajuszukat vasárnap kipödrik, néha kilencet ütnek egy dobásra a kuglizóban, ha hashajtót is kevernek a muzsikuscigányok borába, ha nagyvásárkor a megyei székvárosban megfogdossák a trafikosnék kezét-lábát, ha épkázláb kerülnek haza valamely téli névnapról, ha egyetlen gomb sem hiányzik a mellényükről, ha furkósbotjukkal oldalba üthetnek egy falusi kutyát, ha nagyot szívtak ott, ahol senki sem láthatja őket, ha álmukban kibeszélték mindazokat a fájdalmakat, amelyek nyom­ ják őket, ha a sötétség beálltával az ágyba menekedhetnek mindazon veszedel­ mek elől, melyek a hátukat környékezik (Dudorászi 116). Az idézett példa jellegzetesen tálja elénk az impresszionista próza mondatszerkesztését: teljes valóságában megmutatkozik a szerkezet síkján az a módszer, amelyet pointillistának, a foltok felrakásának, a részletek halmozásának nevezhetünk. A szerkesztés szempontjából azt is meg kell figyelnünk, hogy az író igyekszik mégis egy mondatot, egy strukturális egységet létrehozni. A különféle sajátos tényeket, megfigyeléseket, többségükben vizuális élményeket nagyon lazán kapcsolja a bevezető főmon­ dathoz. A kapcsolat lazaságát említenünk kell, az impresszionista mondatszer­ kezet feltétlenül széteső, nem erősen szervezett: rengeteg azonos értékű, azonos fokú, de logikailag egymástól független mellékmondat követi egymást,

90

mindegyik egy-egy apró tényállást tartalmaz rengeteg konkrét főnévvel, s ezek köré valamelyen megállapítás fonódik. Említsük meg ezeket a főneveket: bunda, szoba, dunyha, pipa (pipázás), a húsféléknek legzsírosabb részei, nóta, a mezítlábas szolgáló, városi kaszírosné, bor, tisztátalan helyek, láb, pocsolya, szép lány, lábak, száj, újság, kutyák, kántor, szakáll, íróasztal, bagoly, idegen macska, dióhéj, macskafarok, vénasszony, kép, hátulsó kamrácska (vagyis a W.C.), padlás, kövér asszony, vásár, lacipecsenye, cigányasszony, bajusz, kuglizó, hashajtó, muzsikus cigány, trafikosné, gomb, mellény, ágy, furkósbot. Csupa konkrét főnév és azzal összefüggő cselekmények, csak elvétve fordul elő elvont fogalom és ahhoz kapcsolódó tényállás: a böjtök kijátszása, a kacagás, a lelki öröm, a káröröm, a fájdalmak kibeszélése, vagyis valamilyen lelki, pszichológiai helyzetre utalás. Formailag a rövid tényállások egymást követik, egymás után sorakozik sok-sok apró mondat, voltaképp főmondat, nagyon lazán köti össze őket az első mondat előtt álló AHOL kötőszó. E rövid, főmondat jellegű mondatok­ ból csak néha ágazik ki valamilyen ugyancsak nagyon rövid mellékmondat, amely másodfokúnak tekinthető: elég nekik egy nóta, hogy. . .; mindig azon törik a fejüket, hogy. ..; belépnek a legnagyobb pocsolyába is, h a ...; azért káromkodnak mert. ..; az újságot azért olvassák, hogy. ..; csak akkor gyönyörködnek, ha. . .; csak akkor másznak fel, ha. ..; cigányszemű asszony­ tól veszik, holott. . .; azt hiszik, hogy. . . eleget tettek, ha. ..; ez az egyetlen mellékmondat idáig, amelynek van harmadfokú kiágazása is: egy feltételes mondat. Az AHOL-tól függő utolsó tagmondathoz kilenc, ill. tíz HA kezdetű, ■* párhuzamosan elhelyezkedő mondatot függesztett az író, és jelentékeny mértékben kiemelte a ritmust éppen a megismételt kötőszó által. A HA kezdetű mellékmondatok másodfokúak, az utolsó háromhoz egy-egy harmad­ fokú mellékmondat csatlakozik: Ha nagyot szívtak ott, ahol. ..; álmukban kibeszélték mindazokat a fájdalmakat, amelyek. . .; ha a sötétség beálltával az ágyba menekedhetnek mindazon veszedelmek elől, m elyek... A hatalmas összetett mondatban a konkrét főnevekhez fűződő konkrét cselekményeket csak nagyon lazán fűzi össze az a keret, amelyben a párhuzamosság, az ismétlődéseken alapuló ritmus jelenti az összetartó erőt. Valójában azonban az egyes tagmondatoknak semmi közük egymáshoz, az összetartozás nem belsőséges és nem logikai, hanem az önkényesen létreho­ zott ritmuson alapszik. Az alárendelés csekély jelentőségű, az AHOL kezdetű mellékmondatok voltaképp csak formailag tekinthetők mellékmondatoknak, és a HA kezdetű mellékmondatok is csupán nyelvtani alakzatok: nem a valóságos logikai összefüggést fejezik ki, nem azt, hogy a bennük foglalt

91

tartalmak igazi és tényleges feltételei az előzmények, annak hogy kilencet ütnek egy dobásra. A feltételes mondatok is csupán a mondatszervezés végett keletkeztek: a lényeg itt is az apró tények felsorolása, tehát: a hashajtónak az italba keverése, a trafikosnék megfogdosása, a téli névnap épkézláb lezárása stb. Ezeket az apró tényeket, amelyek a dzsentri réteget jellemzik, az író feltételes mondatokban helyezte el, ugyanúgy, ahogy korábban az AHOL kezdetű mellékmondatok véget nem érő sorába. Mindez csak formai szükségesség, amelyet a mondanivaló szabályos elosztása indokol. A szabá­ lyosság a rendből fakad, és a rendre szükség van, minthogy az író nem logikailag fontos tényeket, nem olyan eseményeket vagy tényállásokat közöl, amelyek függenek egymástól, összekapcsolódnak, és szigorú fegyelem folytán egyik következik a másikból. Krúdy nem kedveli az alárendelést és azt, hogy a tagmondatok egyetlen valóságos főmondat körül helyezkedjenek el, úgy, hogy a különféle fokú mellékmondatok kötelezően, a tartalom megszabta követelmények alapján csatlakozzanak egymáshoz. b) Ennek a laza, pointillista szerkesztésnek más tipikus példái a s z a ­ b a d f ü g g ő b e s z é d n e k körébe vágnak. A szerelemnek azok a napjai felejthetetlenek, midőn teljes bizonyosság­ gal egyik sem tudja, mi történik körülötte. A z órákon a fekete mutatók oly gyorsan forognak, mint a szemhatáron a szélmalom szárnyat A z embereket csupán messziről láthatni, m int a középkori várkastély ablakából a fóliánsai között élő könyvtáros látja az ólomkarikás ablakon, valahol vásár van és a kanyargó országúton az emberek a vásárra igyekeznek, koldusok tarka rongyaikban és dús urak cifra öltönyeikben, kétkerekű kocsikon olajárusok és bormérők, fogaton ülnek kövér és pirosra festett arcú nők, akik majd a cingár kötéltáncosra rámeresztik vággyal bevont szemüket és tajtékos szegletü szájukat, bársonynadrágos, pirosmellényes lókupecek kehes lovaikba ká­ romkodva töltik a pálinkát, cipót visz a hátán az őszhajú, sandaszemű vásári tolvaj, míg a fiatal zsebmetsző tarka nadrágjában nyurgán, lenge tollas kalapjával mulatva méri az országutat, fiatal nők lesütik a szemüket hetykén zörgő, lármás katonák előtt, míg magúkban olyanokat gondolnak, hogy nem győzné elég miatyánkra ítélni őket a barát.

92

Néha így látja a szerelmes az életet. . . 0Őszi utazások a vörös postakocsin. 126). A szabad függő beszédet az alábbi utalás vezette be: A z embereket csupán messziről láthatni, m int a középkori várkastély ablakából a fóliánsai kö zö tt élő könyvtáros látja az ólomkarikás ablakon. Az író elmélkedése folytatódhatnék, de helyette az írói szeszély és ötlet nyomán a váratlanul felbukkanó középkori könyvtáros mondja el benyo­ másait, élményeit, ahogy könyvtára ablakából kitekint a középkori tájra.2 3 A közlést nem vezeti be tárgyas ige és kötőszó, pl. ilyenformán: János barát gyakran tekingetett ki ablakából és időnként látta, hogy.. . Ellenkezőleg: az írói közlés és a szereplő gondolatai közt hirtelen törés következik be, a már szabad függő beszédnek korábban többször tárgyalt módján. Maga a szabad függő beszéd felépítése azonban sajátságos, és a korábban elemzett eljárástól különbözik, Krúdy ui. megtartotta az impresszionista szerkezetet, tehát az elmerengő barát benyomásai mint megannyi színfolt, olyan rövid mondatok formájában fejeződnek ki, amelyek egy-egy konkrét tényállást tartalmaznak. Egy esetben a mondat AKIK kezdetű jelzői mellékmondatban folytatódik, van egy HOGY-os kezdetű tárgyi mellékmon­ dat, két alkalommal pedig MÍG kezdetű mondat nagyon laza ellentétet képez a megelőző, illetve rákövetkező főmondattal: cipót visz a hátán (. . .) a vásári tolvaj, MÍG a fiatal zsebmetsző.. . méri az országú tat —és: fiatal nők lesütik a szemüket (.. .) MÍG magukban olyanokat gondolnak stb. Nincs szó azonban itt valódi alárendelésről, inkább a Krúdynál kedvelt típusról: formailag időhatározó mondat fejlődött át szembeállítónak mond­ ható mellérendeléssé. Ha akarjuk, az első esetben a szembeállítás a vásári tolvaj és a fiatal zsebmetsző, a második esetben pedig a szemlesütés és a magukban gondolás közt vélelmezhető.2 4 Mindez azt jelenti, hogy a hosszú szabad függő beszédben egy jelzői és egy tárgyi mellékmondat található, a kilenc főmondat közül tehát héthez nem csatlakozik alárendelt mondat. Ez a szerkesztés ismét a pointillista, részlete­ ket hangsúlyozó és az egységet, a mondatstruktúrát lazán megvalósító módszerre utal. Az alapséma egységét jelen esetben a szabad függő beszéd biz­ tosítja. Mint ahogy a korábbi példákban, itt is a konkrét főnevek kerültek előtérbe: koldusok, cifra rongyok, dús urak, cifra öltönyök, kétkerekű kocsik, olajárusok, bormérők, kövér és pirosra festett arcú nők, cingár kötéltáncos, vággyal bevont szemek, vágytól tarajos szegletit szájak, bársonynadrágos, pirosmellényes lókupecek, kehes lovak, pálinka, a vásári tolvaj, fiatal ~

93

zsebmetsző tarka nadrágban, tollas kalapban, fiatal, szemlesütő nők, zörgő, lármás katonák. A z egész gondolatsor úgy jelenik meg előttünk (a barát fogalmazásában), szinte ötletszerűen egymás mellé helyezett mellérendelt mondataival, mint festményen a különösebb látható cél nélkül szeszélyesen egymás mellé rakott színfoltok. A következő példában az utaló mondat nem a szabad függő beszéd előtt, hanem utána foglal helyet. Melléki Ida asszony néhány dalt énekelt, amelyre mindnyájan emlékeztek a társaságból. Az író a tárgyilagos, múltban álló közlés után minden előzetes jelzés nélkül csupa jelen idejű állítmányt szerepeltet. A megkezdett cselekménysortól független, réges-rég történt események meglepik az olvasót, nem is tudja, mihez kapcsolja őket. Néhány sorral lejjebb értesülünk csak arról, hogy ez a cselekménysor feltehetően a járásbíró elbeszélése. A járásbíró Melléki Ida asszony éneke alatt és az ének hatására felelevenítette ifjúkori emlékeit: a színházat és az akkor még fiatal Melléki kisasszonyt, a színházi öltözőt és az egykori színházi légkört: Melléki Ida asszony néhány dalt énekelt, amelyre mindnyájan emlékez­ tek a társaságban, A Suhanc, a Denevér. . . Sűrűn havazik a vidéki kisváros felett és narancsillata van a színházi öltözőnek. Furcsa fésűk, eldobált fehérneműk, vaksi tükrök és kegyetlen léghuzam valamerről. . , A karnagy boros állapotban átalussza a felvonásközöket és a lámpások bágyadtan fénylenek a színpad előtt, mintha félálomban történne minden . . . a dobos fehér mellényben ül a zenekarban és ünnepélyesen riadót ver, midőn Melléki asszony a színpadra lép. - Elmegyek és megölöm magam, ha ez lesz az én sorsom is - szólalt meg Melléki Ida lánya a járásbiró elbeszélése közben (Aranykéz utcai szép napok. 110.) A viszonylag rövid rész, amely szabad függő beszédben áll, a szokásos életképszerű rövid mondatokat tartalmazza az ilyenkor már korábban megfigyelt konkrét főnevekkel: hó, narancsillatszagú színházi öltöző, furcsa fésűk, eldobált fehérneműk, vaksi tükrök, a részeg karnagy, színpadi lámpások, a fehérmellényes dobos. MINTHA és MIDŐN kezdetű két rövid alárendelt mondat csatlakozik két ugyancsak rövid főmondathoz. Két olyan példa következik, amelyben a szabad függő beszéd a jövőre vonatkozó álmodozást, valóságos életprogramot tartalmaz. Az első lágyabb, sejtelmesebb, légiesebb, Evelin mosolygása vezeti be a szabad függő beszédet,

94

és a mosoly beszédes, mintha a hősnő mondani akarna valamit. így is van, az író félrehúzódik, átadja a helyét a mosolygó, boldog Eveimnek, aki szövögeti jövendő élete fonalát (a férfi, Álmos Andor oldalán). Tél van. És majd szánkáznak. . . És majd disznót ölnek. . . És korcsolyáznak életként fénylő délben a Tisza berkei k ö zö tt. . . Hószagú könyveket, átfázott folyóiratokat, az utazásban megviselt karácsonyi újságokat hoz a gyalogpostás, amelyeket együtt nézegetnek. . . A z ispán ákom-bákomjait átvizsgálják. . . Beszélgetnek az elhalt szülőkről, másvilági öreg barátokról, eltáncolt asszonyokról, Pestről mint egy rejtelemről, Hosszan ugatnak a házőrző ebek. Talán a vén halál repül a tájon a hófúvásban, de itt nem vette észre a régi házat. A fejpámának hervadt virágillata van, az álomra mi jó megfejtést találni a falusi álmoskönyvben! Mit mutat a naptár? A karácsonynak és újesztendőnek illata elandalító, m int a reményteljes ifjúkor, midőn fakult, szinte testünkké váltott iskolakönyvek és az álom pápaszemén át is fenyegető vén tanítók még fátylat vonnak szemeink elé, boldog fá ty o lt. . . Evelin megfogta barátja csontos kezét {Napraforgó. 12). Milyen költőietlenül hangoznék az idézett példabeli függő beszéd, ha pl. a szöveg ilyen formában jelent volna meg: Evelin mosolyogva mondta, hogy télen majd szánkázni fognak, disznót fognak ölni, majd korcsolyáznak a Tisza berkei kö zött (. . . ), és hogy majd várják a megviselt karácsonyi újságokat hozó gyalogpostást. i A szabad függő beszéd biztosítja a könnyebb előadásmódot, a felesleges kötőszavakat eltünteti, az egyes, rendszerint a rövid főmondatba bújtatott tényállás így nyomatékkai, élesebb körvonalakban fejeződik ki, mint a fenti példában is. A szövegben két mellékmondat található, egy nagyon rövid, AMELYEKET kezdetű jelzői mondat és egy nagyon hosszú, MIDŐN kezdetű időhatározói, ám az utóbbi hosszúsága is a megszaporodott bővítmények folyománya, és nem annak, hogy másodfokú mellékmondat indult volna ki belőle. A konkrét főneveknek se szeri, se száma: a Tisza berkei, hószagú

95

könyvek, átfázott folyóiratok, megviselt karácsonyi újságok, gyalogpostás, ákom-bákomok, elhalt szülők, barátok, asszonyok, házőrző ebek, hófúvás, fejpárna, falusi álmoskönyvtár, iskolakönyvek, fenyegető vén tanítók, és még az elvont főnevek is tárgyakat juttatnak eszünkbe: szánkázás, disznóölés, korcsolyázás hallatán ki ne gondolna a szánkóra, a hízóra, a korcsolyára! Második példánkban a fogadkozó Végsőhelyi Kálmán szerepe alig vitathatóan ironikus, oly hosszú az a felsorolás, amely javulására vonatkozik, hogy az olvasóban óhatatlanul is kétely támad a hős szándéka felől: Ezután nemsokára történt, hogy Végsőhelyi Kálmán elhagyta a Veterán szívringató és lélekaltató bolthajtásait, miután belsejében azt érezte, hogy csodálatos változáson m ent keresztül Ezután soha nem ácsorog kártyaasztalok körül, az utcán elkerüli értéktelen, könnyen eléldegélő és szemhunyorítás nélkül a halállal cimboráló pajtásait, kibékül nagybátyjával, egy falusi sündisznóval, akitől már nem lehetett egyetlen fillért sem kipréselni, vizsgáit rendben lerakja és ügyvédi irodát nyit Pesten a belvárosban. Minden élet céltalan és nyugtalanító, amely a családi boldogságot nélkülözi. Asszonyt vesz, - a Józsefvárosból, - ahol Evelinnel megismer­ kedett. Jó lakatot csináltat az ajtókra, nyitva tartja a szemét, csak a Nemzeti Színházba viszi a feleségét, a budai korzóra mennek sétálni, kis bölcső felé hajolnak, halkan éldegélnek, minden gondolatról beszámolnak, együtt fényképeztetik le magukat és vasárnap délután kirándulnak a farkasréti temetőbe, ahol atyafiaik nyugosznak. Jó konyha lesz, ízes pecsenye, tiszta asztalkendő, puha ágy, ébresztőóra és boldog, csendes nappalok, Lesz idő az ősz és a tavasz szépségének a megfigyelésére. Hangos szó nem kergeti el a házból a nyugalom néma madarát. Legfeljebb a varrógép pörög, s postás csenget és pénzt hoz. Egy nyugalomba vonult öreg szomszéd átballag vacsora után és meséket mond a porosz hadjáratról.

96

A háziorvos csak politizálni jár el a házhoz és délután kávét isznak a felesége barátnői, józsefvárosi, cekkeres öregasszonyságok, így folytatódik tovább jó darabon keresztül Végsőhelyi lelkendezéseinek, álmodozásának közlése szabad függő beszéd formájában, egyszer csak az író visszaveszi hősétől a szót és megjegyzi: . , . minden hajnalon így fogadkozott Kálmán, boldog megtisztulással tért aludni, míg este lett s mindent elfelejtett ismét a jóravaló határozatokból (Napraforgó. 66-67). A séma teljesen azonos a korábban idézett mondatok felépítésével, a Végsőhelyí Kálmán gondolatait tartalmazó szabad függő beszédű rész főként konkrét tényeket felsorakoztató rövid mondatokból áll, ezek a mondatok mozaik$zerően állnak össze, semmi belső logika nem fűzi össze őket, legfeljebb a fogadkozó ifjú belső, az ábrándozás pillanatában szilárdnak vélt javulási vágya. Midössze négy mellékmondat fordul elő: AKITŐL, AMELY és kétszer AHOL kezdetű jelzői mondat; mind a négy nagyon rövid. Ami a konkrét szavakat illeti, jócskán találunk belőlük itt is, hisz a szokásos pointillista ábrázolásról van szó: kártyaasztal, az értéktelen pajtások, a nagybátyja (egy falusi sündisznó), lakat, ajtó, a Nemzeti Színház, a budai korzó, kis bölcső, a farkasréti temető, jó konyha, ízes pecsenye, tiszta asztalkendő, puha ágya, ébresztőóra, varrógép, postás, az öreg szomszéd, a háziorvos, józsefvárosi cekkeres öregasszonyok. Elhatározásokról lévén szó, nem meglepő, hogy több elvont, főként cselekvésre-vonatkozó főnév is akad: a vizsgák lerakása, ügyvédi iroda nyitása, házasodás, a szem nyitva tartása, a csendes élet, a gondolatok kicserélése, közös fényképezkedés, az évszakok figyelése, a szóváltások kerülése, és egy olyan mondat is felfedezhető, amely felfogható eommunis opiníoként, tehát mondhatja, gondolhatja Végsőhelyi, de lehet általános, közvéleményszerű igazság is. / Vannak olyan példák a szabad- függő beszédre, amelyekben a tartalom nem valamilyen múltbeli emlék, s nem is a jövőbeli fogadkozás, életprogram, elképzelés. Krúdynál előfordul, hogy a révület ködfátyolán keresztül csodá­ latos dolgok merülnek fel a közlő képzeletében, s ezek mitikus, meseszerű légkörrel vonják be az író előadását. Az Idézendő példa éjjeli utazással kapcsolatos. Érdekessége a titokzatos hangvételen kívül az, hogy a közlő személy nem ismeretes. Mindnyájan, a vonatban ülők valamennyien érzik, észlelik az éjszaka leple alatt, a kerekek egyhangú kattogása, a kalauzok monoton állomáskiáltása közben a közös tudatuk mélyéről felszálló, palackba zárt kísértetekhez hasonló vízióképeket: 7 - 52.649 —A modern magyar próza . . .

97

Éjjel - alvó, panoráma-képű, holdas, népmese szomorúságéi magyar falvak mentén mendegélt a vonat. Álmos, halottas kocsi mögött bólongató vasutasok lépkedtek el az állomások előtt, m int a néma, utcai járókelők a színpad hátterében, a városkák neveit úgy kiáltotta a vonat elején a konduktor, mint félálomban halljuk az imént leejtett regény­ könyv végső szavait, a reménytelen boldogtalanság teregette a megholt menyasszonyok csaláningét a rétekre, az erdőben a bűvös vadász kopói hangtalan ugatással űzik a szarvasgimet, egy nagy tó fehérlik balról, m int a másvilág és a parton a víz befúltak lelkei kis fekete szárcsák, alvó vadkacsák módjára a szárnyuk alá dugják fejüket, a magányos parkban rombadőlt kapubálvány mellett fehér asszonyárny ék, valaki, egy csuklyás fiatal férfi titokzatosan leszáll a vonatról, a túlsó oldalon, hogy majd a hajnali vonattal ismét tovább­ utazzon, mond, szeret, sír és esküszik szavak jönnek az ajkára, amelyeket azelőtt nem ismert, képzetek szívében, amelyekről fogalma sem volt, holdvilágtánc, délibáb almaviráglepkék a szeme előtt, amíg a csendes kert mögött vásáros kocsi ponyvája alól kidugja lábát a hajnal és ekkor az éjjeli vonaton mélázó szüneteket tartva, beszélgettünk az elmúlt nyárról, szerelemről (.Pest a világháborúban. 25). A vonaton ülők mindmegannyi felfokozott fantáziájú személy, az ő képzeletükben támadnak a szabad függő beszédben előadott víziók, de figyeljük meg, Krúdy itt is a konkrét megfogható tárgyi valóságot ábrázolja: bűvös vadász, köpök, szarvasgím, nagy tó, fekete szárcsák, alvó vadkacsák jelenítik meg a vízbe fúltak lelkeit, rombadőlt kapubálvány, fehér asszonyár­ nyék, csuklyás, fiatal férfi. A férfi szerepeltetésekor feltűnnek az igék, és feltűnik néhány általánosságban mozgó főnév, mint: képzetek, szavak, holdvilágtánc, délibáb: nyilván a szerelem és a titkos légyott érzékeltetésére, de Krúdy nem mestere az elvont főneveknek, így ez a rész halványabb az előző mondatoknál. A mellékmondatok száma itt sem jelentős, de köztük szimmetria található.

98

A bem utatott példák segítségével közelebb kerültünk a Krúdy-mondatszövevény megértéséhez, ezeknek a különös, teijengős, sokszor végeláthatatlanul hosszúnak tűnő mondatoknak az az alapvető sajátossága, hogy mégis rövid mondatokból tevődnek össze, e rövid mondatokat csak nagyon kevés alárendelt mondat kíséri (szinte alig fordul elő, hogy az elsőfokú mellékmon­ datnak másod- vagy éppen harmadfokú kiegészülése legyen), az egyes tagmondatok voltaképp egy hatalmas felsorolás részei, egymástól logikailag függetlenek. Az egységbe szervezés nem könnyű feladat, de éppen ezért impresszionista ez a szerkesztés: a mondatok olyanok, mint a festő feldobott színfoltjai, amelyeket talán a színritmus tart össze és tesz mégis érthetővé Krúdy mondatainak természetesen van valamilyen váza, láttuk, hogy ezt megteremtheti egyfajta sajátos ritmus, amikor a párhuzamosság alapján szerveződik egységgé egy sereg tényállást rögzítő apró mondat. És megteremt­ heti a szabad függő beszéd, amikor nincs szükség az egységet úgy-ahogy biztosító alapkötőszóra: a közlés egységesnek tűnik, és ez az egységes közlés fogja össze a tagmondatokat. c) Hogy mennyire nehéz biztosítani a szerkezeti egységet - vagy mennyire nem lényeges ez Krúdy számára, aki apró tényvíziókat vázol fel —, arra idézzük most Krúdy számos mondata közül az egyik legszebbet. Látni fogjuk, hogy a végét nem érő mondat sajátos típusba tartozik. Feltűnően megnőtt a tagmondatok száma, a tagmondatok viszonya alárendelő, helyen­ ként szimmetrikusan elhelyezett kötőszókkal igyekszik az író a mondat szerves összetartozását elérni, ez egy darabig sikerül is, elkövetkezik azonban az a fordulat, amikor a rész fontosabb lesz, mint az egész, és a mondat felépítése meginog, felmerülnek olyan tagmondatok, amelyek a nagy mondat struktúrájában nincsenek logikusan elhelyezve: f

És ez a Burmán úr, aki soha egyetlen szóval sem árulta el, : hogy tudna tán még az amulettekről is beszélni, amelyek a pesti nők ruhája alatt a nyakban elrejtve függnek, aki selyempárnácskán aludt ebéd után Lövész utcai f ' otthonában, amely párnácska női hajszálakkal volt megtöltve, amilyen emléket a nők csak annak adnak, akit nagyon szerettek, aki asszonycipőket, elfelejtett alsószoknyákat, felejthetetlen harisnyákat, vállfűzőket, zsebkendőket, kalaptoliakat érzelmes becsben tartogatott lakásán

99

és a sárga selyemfüggöny mögött téli délután el lehetett ábrándoz­ ni a nőkön, akik valamikor szívdobogva, minden tagjukban remegve rántották meg a csengettyűzsinórt és első szavuk a komoly esküvés volt, amely szerint soha többé nem teszik be lábukat ebbe a lakásba, mert meghalnak a veszedelemtől. , . a szekrényekből előkerült a nők pongyolaruhája, amelyet már régebben elhozott Burmán ú r .. . papucsban szaladgáltak a vendégek és számon tartották B. P. fehérneműs szekrényét. . . oly boldogan telepedtek le a karosszékbe vagy divánra, mintha egész életükben ott akarnának maradni, végképp elfelejtették az intézeti nevelést és a társadalmi illemet, dalolgattak, gyermekek módjára hancúroztak, elfátyolosodott szemmel nézegették Burmán úr gyűjteményét, kézzel festett képecskéket, egy középkori mise jeleneteit. . . És sohasem árulták el a pesti asszonyok, hogy látták egymás emlékeit a Lövész utcai házban, Burmán úr olyan szerelmes lett Evelinbe, hogy a gyászév leforgását türelmetlenebbül várta, m int gyermek a karácsonyt és Evelin kívánságára megsemmisítette minden emlékét, amely a múlthoz fű zte {Napraforgó. 28-29). Ha elolvassuk a mondatot teljes egészében, meglepetve vesszük észre, hogy az alanynak nincs állítmánya, tehát „Burmán úr” nem végez cselekvést, az alany ti.: És ez a Burmán úr. (Bár grammatikaiig ez a mondat elemezhető úgy is, hogy az ez névmás az alany, és a Burmán úr az állítmány, ezt a megoldást azonban a szövegösszefüggést és a Krúdy-stílus egyéb sajátságait figyelembe véve el kell utasítanunk.) Akkor volna logikusabb a felépítés, ha az író újra „felvette volna” az alanyt abban a szakaszban, amelyet már új bekezdésben vezet be egy mondat, a következő formában: És ez a Burmán úr, a k i . . . a k i . .. aki2 6 stb. ( . . . ) Ez a Burmán úr olyan szerelmes lett stb. Az író számára- nem volt könnyen járható a logikai szerkezet, holott a sok kötőszóból látszik, hogy bizonyára törekedett ez esetben a logikai szerkesz­ tésre, tehát arra, hogy a részek értelemszerűen mindmegannyi jelzői, tárgyi stb. mondat formájában legyenek egymásnak alárendelve.

100

Az idézet kezdetén ez meg is történt: három szimmetrikusan elhelyezett jelzői mellékmondat tájékoztat Burmán új jelleméről. Csakhogy éppen értelmező jelzői mellékmondatokról van szó, és ez olyan típus, amely voltaképp csak laza kapcsolatot létesít a jelzett szóval. Mondhatnám így is: ím e ez a Burmán úr Soha egyetlen szóval sem árulta el stb., Selyempárnácskán aludt stb., asszonycipőket stb. tartogatott lakásán. És folytathatjuk: Sárga selyemfüggöny mögött téli délután el lehetett ábrándozni a nőkön, akik (. . .) remegve rántották meg a csengőzsinórt és első szavuk a komoly esküvés volt stb. a szekrényekből előkerült a nők pongyolaruháia stb. papucsban szaladgáltak a vendégek stb. oly boldogan telepedtek le a karosszékbe vagy a divánra, mintha stb. végképp elfelejtették az intézeti nevelést stb. dalolgattak, gyermekek módjára hancúroztak, elfátyolosodott szemmel nézegették stb. és sohasem árulták el a pesti asszonyok stb. Végül pedig — ha az átalakítást elvégezzük, vagyis az oda nem illő kötőszókat eltávolítjuk — természetesen és zökkenő nélkül következhet az zárómondat: Burmán úr olyan szerelmes lett Evelinbe, hogy a gyászév leforgását türelmetlenebbül várta, m int gyermek a karácsonyt stb. Ebben a vitathatatlanul impresszionista felépítésű mondatban ugyanúgy apró, többnyire vizuális tényállásokat fűz össze az író, mint ahogy előző példáinkban láttuk, gondoljunk a sok konkrét főnévre: amulett, selyempár­ nácska, női hajszálak, asszonycipők, alsószoknyák, harisnyák, vállfüzök, zsebkendők, kalaptollak, sárga selyemfüggöny, csengettyűzsinór, szekrények, női pongyolaruhák, papucs, fehémemüs szekrény, karosszék, díván, elfátyolo­ sodott szemek, gyűjtemény, kézzel festett képecskék szerepelnek lényegében véve apró mondatokban. Amikor pedig az író megkísérelt logikailag felépíteni egy hatalmas mondatot, és az egyes kis mondatokat összefüggően, egymásba kapcsolódóan helyezte el, legalább három esetben olyan törést engedett bekö­ vetkezni, amely nyilvánvalóvá tette, hogy a kis tényállások önmagukban is megállnak, és alapjában véve függetlenek egymástól. A három értelmezői jelzői mondat után várná az olvasó a negyediket: . . . Burmán úr, a k i.... a ki.. . a k i.. . és (AKI) ( . . . ) elábrándozott a nőkön.

101

Ám itt következik be áz első törés, amely a három AKI-t is voltaképp feleslegessé teszi: és a sárga selyemfüggöny mögött téli délután el lehetett ábrándozni a nőkön — tehát a mondat a szerkezet szempontjából mintegy a levegőben lóg. Az előzménynek nincs folytatása, az említett mondatot sehová sem lehet kapcsolni. A kapcsolás voltaképp nem is szükséges, mert nem logikai felépítménnyel van dolgunk, hanem impresszionista ténymegállapítá­ sokkal. Az előzménytől függetlenül indul ezen ponton egy újabb tényközlő főmondat, amelyhez kettős jelzői mellékmondat csatlakozik, a második jelzői mondathoz egy AMELY SZERINT kezdetű, logikailag értelmező mondatnak is felfogható mondat járul, ahhoz pedig egy okhatározó mellékmondat, tehát első-, másod- és harmadfokú a mondatlánc, amely Krúdynál kétségkívül mindig szokatlan és ritka. Ez alkalommal ismét bekövetkezik egy törés. A nők látogatásán mereng Burmán úr, a merengést bevezető főmondathoz, mint láttuk, mellékmonda­ tok járultak. A folytatás azonban szabad függő beszéd, Burmán úr hirtelen visszamerül a múltba, és átéli a látogatással kapcsolatos emlékeit: nyolc ugyancsak apró tényállást tartalmazó főmondat következik igen csekély mellékmondati bővítménnyel: egy AMELYET kezdetű jelzői, egy MINTHA kezdetű okhatározói hasonlító és egy HOGY kezdetű tárgyi mellékmondat. Vagyis rendkívül egyszerű itt a mellékmondati hálózat: nyolc főmondat közül öt mellékmondat nélkül áll, és ahol van mellékmondat, ott sincs másod- vagy harmadfokú alárendelés. A szabad függő beszéd lezárul, és ekkor történik a szerkezetlenségből folyó harmadik törés: itt kellene befejezni azt a mondatot, amely És ez a Burmán úrral indult a mondat első sorában; az író nem teszi, hanem mintegy elfeledve a hatalmas, számtalan közbevetett mondatból álló előzményt, újra kezdi a közlést, és az előzménytől teljesen elszakadva új mondatot, sőt új bekezdést indít: Burmán úr olyan szerelmes lett Evelinbe stb. Nyilvánvaló, hogy Krúdy nem volt híve az alárendelő szerkezetű mon­ datoknak. A zökkenő szerkesztésen kívül mutassunk rá a kötőszóválasztás, korlátozott jellegére is: AKI, HOGY, AMELYEK, AMELY, AMILYEN, AKI AKIK, AMELY SZERINT, MERT, AMELYET, MINTHA kötőszavak for­ dulnak elő, köztük MERT és MINTHA csupán egyszer. d) Sokkal jobban biztosítja a szerkezeti egységet Krúdy olyankor, amikor nem alárendelő felépítéssel kísérletezik, hanem ismétléseken alapuló prózaritmust hoz létre. Általában két fő típusa lehet ennek: 1. az azonos alany és a szinonim állítmányok biztosítják a szabályos szerkezetet, 2. a kedvelt másik típusban felsorolás jellegű főmondat van, a felsorolásban

102

szereplő mondatrészekhez ritmikusan járulnak rendszerint jelzői mellékmon­ datok. Nézzünk egy-egy példát mindkét esetre. Az első típus a ritkább: A tücsök csak énekelt. Énekelt azoknak, akiknek egyéb örömük nem volt már estéjükön, mint kovácsműhely csengő kalapácsának hallgatása. Elringatta azokat, akik már nem tudnak megnyugodni bús fejükkel semmilyen nő ölébe se. A szemük láz, a szívük seb, az ajkuk jég, az álmuk a börtönök lakóinak álmával azonos. A boldogtalanokat mulat­ tatta a tücsök. Dalt m ondott a bosszant hallgatónak, a csillagváróknak, a szótlan búsaknak, a panasztalan némáknak, a sötéten kertbe meredő szemüeknek, az őrület fantomjaival viaskodó dézsafejűeknek. Ciripelt azoknak, akik évek óta várják, hogy a kapu előtt megjelenjen a levélhordó, valamely olyan üzenettel, amilyent csak egyszer lehet kapni az életben. Vagy megálljon egy kocsi, benne utazó, akit szívrepesve várnak a tunyán elmúladozó évek. Danolgatott a tanyák, kerti házak, lugasok, toronyszobák magányos lakóinak, akikre sohase nyitja rá senki az ajtót, bár ők ezt napjában százszor elképzelik. Himnuszt fú jt az ágyak sóhajtozó, nyögő betegeinek, a lábtörötteknek, a kuckóban guggoló bénáknak, a mankójukkal a homokba író sánták­ nak, a végképpen megsiketülteknek és a mélázó, figyelmező vakoknak. Szép hangokat pengetett az életúntnak, aki csak akkor áll töltött vadászfegyverrel az ablaknál, midőn a hold merőlegesen néz le az udvarra, a kutyák veszettül ugatnak: hátha megjelenik az őszi éjszaká­ ban egy árnyék, amelybe bele lehetne lőni a töltést, ahelyett, hogy önmagába lőne? A tücsök tehát mindenkinek a szívében lákotf, aki nem volt az élet kiválasztottja, boldog ember {N.N. 10). A tücsök és dalolása az alapséma. Az egyes mondatok voltaképp felsorolást tartalmaznak, ezeket az író mintegy szétosztotta, elrendezte azzal, hogy az alany és állítmány közt ritmikus ismétlést létesített. Lehetetlen lett volna ritmikus séma nélkül annyi részletet elmondani, hisz ebben a példában is rengeteg a tényállás: A kovácsműhely csengő kalapácsát hallgatók, a megnyugvást nőkben sem találók, a bosszant hallgatók, a levélhordót várók, a toronyszobák magányos lakói, az ágyban sóhajtozó betegek, a töltött vadászfegyverrel az ablaknál álló életúntak, és az író még sok más mozzanatot kívánt megragadni, bemutatni, amiket nem említettünk.

103

Á második típusra idézzük az alábbi példát: Menmk-mendegélnek a kocsma felé: az örömhöz, a felejtéshez, az újjászületéshez. Kocsma? Csak vidéki ember tudja, hogy mi vagy te igazában, a petróleumlámpásoddal, amely tán még a bederesedett ablakon át is hívogat kéményeddel, amely mindig úgy füstölög, mint a szójárása egy tarka ráncosszok­ nyás, barátságos nőszemélynek, ajtóddal, amelynek nyílásával a friss éjszakai hideggel idegen, víg okoskodó, vidámkodó, nyiladozó emberek nyomulnak be, mindegyiknek más és más verkli a kabátja alatt, amelyiknek zenedarabjait lejátszadoz- “ zaa kocsmaasztal mellett - okoskodik, vidul, ugyanazokat a dalo­ kat énekli, végül hazamegy, a temetőbe (N. N, 36). A mondatséma lényege a három konkrét szó, három határozó: petróleumlámpás, kémény, ajtó párhuzamosan helyezkednek el, s megkönnyí-tik a hozzájuk tartozó tények bemutatását. Nem más ez a típus, mint a közismert, Krúdyra annyira jellemző felsoroló főmondat, amelyben pl. az alanyok megsokszorozottan jelennek meg, s hozzájuk csak egyetlen állítmány tartozik.15*27 15. A szórend is változásokon ment keresztül az impresszionizmus hatására: a vízualítás, amely — mint láttuk - főneveket állított előtérbe, befolyásolta a szórendet is. Az impresszionista szórend főnévközpontú: a határozók és az alanyok kerülhetnek előtérbe, mégpedig oly módon, hogy az alanyok a mondat végén, a határozók a mondat elején helyezkednek el. Létrejön egyfajta, a határozóra és az alanyra épülő strukturális bipolaritás. Ugyanakkor jellemző összefüggés áll fenn a bipoláris szórend és a mondat részei közt. A mondat eleji határozók rendszerint zsúfoltak, sokszor találkozunk itt — gyakran mondatkezdő helyzetben —határozói igenévvel. Mondatzáró helyzet­ ben nem ritkák a töm ött, tulajdonságjelzőkkel „feldíszített” alanyok. A mondat lejtése v a g y hirtelen eső, mert a zsúfolt előzmények után éles cezúra és égy jelöletlen alany következik, úgyhogy a mondat hirtelen lázárul, v a g y ellenkezőleg: egyenletes, de akkor a határozói szintagmák és az alanyt megelőző tulajdonságjelzői bővítmények száma többnyire azonos. A rendszerint a mondat közepére elhelyezett állítmányok nemcsak hangsúlytala­ nok, hanem szemantikailag színtelenek és költőiedének is.

104

Kezdjük Krúdynak egy jellemző mondatával: A nyugati pályaudvarnál és a déli vasútnál, a Rózsadombra kanyargó, török időkből maradt sikátorban és a király Őfelsége várpalotája előtt, a Belváros kellős közepén, a vágóhídnál és az óbudai Flórián téren, a legnagyobb távolságokban és szomszédos utcasarkokon mintha valóban postagalambok vitték volna percek alatt szerte a városba - megjelent A z Est (Krúdy: Rezeda Kázmér szép élete. 161). Az idézett mondat elemzése a következő tényékhez vezet. A mondat megnyújtása nem az esetleg beleépített alárendelt mondatok révén történt (hisz csak egyetlen feltételes hasonlító mellékmondat ékelődik be a mondat­ törzsbe: mintha valóban postagalambok vitték volna percek alatt szerte a városba), hanem a helyhatározók ritmikus jellegű megsokszorozása következ­ tében. A többnyire néhány Szavas bővítménnyel ellátott kilenc helyhatározó és a feltételes hasonlító mondat után következik az egyszavas állítmány és az egyszavas alany: . . . megjelent A z Est, amely lezáqa a látszólag bonyolult, valójában azonban egyszerű felépítésű mondatot. Végezzük el a következő kísérletet. A Fogarasi, illetőleg Arany János óta tudott és ismételt szórendi szabályok28 szerint cseréljük fel az idézett mondat elemeit. a) „Ha az igét minden megszorítás nélkül akarjuk érteni, mivel ezt tartjuk közlendőnk legfontosabb részének, hangsúlyosan szakasz elejére tesszük” (Molecz Béla: A magyar szórend esztétikája 5). Eszerint: Megjelent A z Est a nyugati pályaudvarnál stb. Vagy: A nyugati pályaudvarnál stb. megjelent A z Est. Mindkét elhelyezés esetében a kiemelendő rész az állítmány —mintha a m e g j e l e n é s volna a fontos. b) „Ha pedig más szót akarunk kiemelni, azt tesszük az ige elé, ugyanabba a szakaszba. Ez a szó átveszi az ige nyomatékéi, az ige maga nyomatéktalanná válik, de megmarad ugyanabban a szakaszban” (uo. 5), Egy másik szabály értelmében: mivel példamondatunkban az állítmány igekötős, az alább idézendő változatokban az igekötő elválik az igéjétől, és az Ige után helyezkedik el. Lássuk a változatokat: A z Est a nyugati pályaudvarnál stb, jelent meg. Ebben a változatban a hely megjelölése a fontös. A nyugati pályaudvarnál A z Est jelent meg. Itt az alanyt kívánjuk nyomatékosítani, az újság neve, maga az ú j s á g kerül az érdeklődés középpontjába. V Ha az eddig feltárt szabályok alapján közelítjük meg a kérdést, a Krúdy-mondat idézett szórendje egyetlen változatba sem illeszthető bele. Egy alakzat ugyan mégis megegyezné a Krúdy-mondat Szórendjével: A nyugati

105

pályaudvarnál stb. (megjelent) A z Est. Az azonosság azonban csak k ü l s ő l e g e s . A hagyományos szabályok szerint ui. ebben az esetben olyan mondattal kellene számolnunk, amelyben az állítmányt kívánjuk kiemelni és hangsúlyozni. Márpedig erről szó sincsen. A Krúdy-idézet éppen ellenkezőleg olyan összetett mondat, amelyben a nyomaték legkevésbé sem esik az állítmányra, az állítmány szinte mellékes. A nyomaték a mondattest elejére és végére esik. Az a lényeges, hogy a nagyszerű, új, szellemes, mindenki által várt újság, „az első naptól fogva nagyon érdekes utcai hírlap” (miként néhány sorral lejjebb maga Krúdy is íija), Az Est kijött a nyomdából. Az író mindenhogyan késlelteti az újság megnevezését éppen azért, mert növelni akarja a hatást. A hagyományos szabályokat felborító, új impresszionista szórendnek egyik fontos ismérve a l a s s í t á s , a h a t á s k e r e s é s , a mondat egyik lénye­ ges elemének a nagyon sok bővítmény után a mondat legvégére tétele. De mi jelentős még a Krúdy-mondatban? Az, hogy Az Est, a várt, az óhajtott, az „utolérhetetlen” Az Est, fürge munkája révén a város m i n d e n p o n t j á n megjelenik. A felsorolás, Budapest nevezetes helyeinek említése éppen olyan központi fontosságú, mint az újság megnevezése. Nézzük, milyenek ezek a szintagmák, melyeknek szinte parttalan szaporítása révén — kilenc bővítményes határozó, és minden határozós szintagma alapja egy megnövelt, kiterebélyesített nőmén — az író lefékezi a mondat sodrát, és tudatos számítássá a végén helyezi el a csattanót. Olyan helyhatározók ezek, amelyek ragok és névutók segítségével főnevekből keletkeztek, egyik sem egyszerű határozószó. A Krúdy-idézet végső tanulsága, ha az eddig előadottakat össze akarnánk foglalni, a következő: a) A hagyományos magyar szórend impresszi­ onista prózánkban „felborulhat” . A Fogarasi, Arany óta nagy gonddá kidolgozott szabályok kibővülnek, b) A legfontosabb részek kérdésében az a helyzet, hogy a mondat bipolarizálódik, nemcsak a mondat eleje lehet fontos, hanem a vége is.29 c) Konkrétan meg tudjuk határozni, mi kerül a mondat elejére és mi a mondat végére: az elején határozói szintagmák helyezkednek el, a mondat végén áll az áany. d) Végül pedig a határozói szintagmák többnyire főnevekből képzettek, tehát főnévközpontúak. A további vizsgáat arról is meg fog győzni bennünket, hogy a bipolaritáson áapuló impresszionista szórend tartámilag determinált mondat­ ban váósul meg, vagyis a mondatkezdő határozók és a mondat záró áanya közt jól kijelölhető szemantiká összefüggés figyelhető meg. Vizsgájuk meg az áábbi mondatokat:

106

És arcát a nap felé emelve, királyi fönségében, zord társtalanságában végigsétált a korzón a társulat régi drámai hőse, E. Kovács Gyula (Nagy Endre: Egy város regénye 106). A szomorúan sötét diákszobában, ahova behömpölygött a savanyú káposzta és a megpörkölt avas zsír fojtogató bűze, hanyattfekve a kirongyollott, virágos huzatú díványon, az újság apróhirdetéseit böngészi éppen Asztalos Bálint, a homályos odú egyik filozopter-albérlője (Ady Lajos: Költöznek a szomszédból, Száz Magyarok Könyvei. 6:57). A lefüggönyözött szobában, a padozatra terített matracon, egy szál ingben, tagjait kéjesen és boldogan széthányva a hűvösségben, isteni nyugalomban aludt egy kövérkés, harminc körüli hölgy (Barta Lajos: Pusztai történet, Száz Magyarok Könyvei. 6:57). A szalon közepén szokott vidorsággal, amelyről Rezeda úr élete végéig nem tudhatta meg, hogy ál vagy valódi, állott Császár Fruzsina (Krúdy: Rezeda Kázmér szép élete. 48). Prémes kabátban, kerek kis fátyolos kalap alatt, unott közömbösséggel ült mellette egy ibolyaszínű szemű, angolosan vörösesszőke, régi skót vadászkastélyok pasztellképeire emlékeztető hölgy (uő: A vörös posta­ kocsi. 32-34). Az idézett néhány példa meggyőzhet arról, hogy az impresszionista szórend tartalmilag meghatározott, vagyis a bipoláris elrendezés általában akkor következhet be, amikor mind a mondat élén elhelyezkedő határozók sora, mind a mondat végére kényszerülő alany jól körülírható fogalmi kategóriába tartozik. Ez a megfigyelés módosítja a korábbi szórendi megfigye­ léseket: szórendi cserével, előretétellel, hátratétellel, a megszokottól eltérő elhelyezéssel kapcsolatban ez ideig az volt a közkeletű felfogás, hogy csak érzelmi tényezők: szánakozás, gúny, felháborodás, visszavágás, harag, fenyege­ tés, bosszúság, parancs erősítése eszközölhetnek változást a mondat szabályos szórendjében (1. Molecz Béla: A magyar szórend esztétikája. 16). A tartalmi meghatározottságot maguk az idézett példák is bizonyíthat­ ják: az alany ui. mindig személy vagy megszemélyesített tárgy. A személyek f vagy nevükkel szerepelnek, vagy általánosságban,'mint harminc körüli hölgy, ré­ gi skót vadászkastélyok pasztellképeire emlékeztető hölgy, egy úriasszonyság. Ugyanolyan határozottsággal tűnik ki az is, hogy a bevezető határozós szintagmák ennek a személynek, a mondat végére csúsztatott alanynak térbeli elhelyezkedésére, még inkább azonban valamilyen módon való létezésére, főleg mozdulataira és ruhadarabjainak tartására, jellegére, általában

107

öltözködésére utalnak. A helyhatározói szintagma keveredik a módhatározói­ val, vannak azonban úgynevezett „tiszta” módhatározós példák is. Sajátos látásmóddal van dolgunk. Az impresszionista író a személyiséget a szemén keresztül, a látás érzékszervével közelíti meg. Az a lényeges számára, hol van valaki, milyen ruha van rajta, milyen benyomást kelt. A lakás, a szobaberen­ dezés, a tárgyak, esetleg a város vagy falu térformái tolulnak először a tudatába, majd pedig a külső létezés, a mozdulatok, a ruhadarabok fajtája, alakja, színe, nem utolsó sorban azok elhelyezése, tartása. A személyiséggel mélyebben összefüggő egyéb s minden bizonnyal fontosabb ismertető jegyek csak később, esetleg egyáltalában nem jelennek meg. Ebből szinte törvényszerűen következik a már említett kölcsönhatás a szórend és a mondatszerkezet jellege közt: az impresszionista szórend és a halmozás összefüggnek. Az író mindent el akar mondani szereplőjéről, mindenekelőtt azt, ami megragadta a látás érzékszervét, tehát a helyről és szereplő külsejéről, öltözékéről stb. keletkezett benyomásait. Mindezeket a részleteket minél előbb és minél bővebben. Ugyancsak minél bővebben igyekszik tájékoztatni olvasóját a szereplő létezéséről, a véghezvitt mozdula­ tokról, magatartásokról. így tehát hely- és módhatározók keverednek egymással a mondat élén, az előzők majdnem mind rágós, konkrét főnévben jelennek meg, az utóbbiak többnyire rágós elvont főneveket kívánnak, de sajátos módon gyakori a határozói igenév is. Ez utóbbi igei jellegénél fogva alkalmas arra, hogy tárgyi és határozói bővítményt is felvegyen, tehát Ilyenkor a határozói igeneves szintagma rendesen megnyúlik: És arcát a nap felé emelve ( . . . ) végigsétált a korzón a társulat régi drámai hőse, E. Kovács Gyula (Nagy Endre: i.h.) - Fölhajtott gallérú köpeny egét pany ókára vetve, bodros fején a cilindert féloldalra vágva, o tt sétáltNyáray Antal, a nagyszerű komédiás (uo.). Az impresszionista látásmód, amely a személyt vagy tárgyat vizuálisan közelíti meg és k é p e t r a j z o l a személyről, elsősorban a mondat elején létesít halmozást, kevésbé gyakran azonban a mondat végén, az alany körül is lehetséges halmozás, főként az alanyt megelőző tulajdonságjelzők vagy ritkábban az alanyt követő értelmezők formájában. Az alany hatásos bemutatása természetesen történhet úgy is, hogy a mondatkezdeti halmozás és az egyszerű állítmány után az alany puszta név formájában bukkan fel: A szalon közepén szokott vidorsággal, amelyről Rezeda úr élete végéig nem tudhatta meg, hogy ál vagy valódi, állott, Császár Fruzsina Krúdy: uh.)

108

Mindazonáltal a tulajdonságjelzőkkel „feldíszített” alanyok sem ritkák, mint mondottuk. A jelzők vizuálisak, tehát az alanynak szemmel észlelhető tulajdonságait ábrázolják, főleg a szem, a haj színét, a szóban forgó személy alakját, járását, esetleg valamely testrészének jellegzetességeit. Legszebb példáinkban a mondatot kezdő határozókon kívül a mondatzáró alany jelzői is tükrözik a vizuaUtás sajátosságait, és mind a kezdő, mind a záró szintagmák azonos számú tagot tartalmaznak, úgyhogy a mondatnak — az imént idézett példával ellentétben — a lejtése egyenletes, minthogy nem záródik le hirtelen, ahogy egytagú alany esetében történnék. Az alábbi két példában mind a határozói szintagmának, mind az alanyt megelőző jelzőknek a száma három: Prémes kabátban, / kerek kis fátyolos kalap alatt, / unott közömbösség­ gel / ült mellette / egy ibolyaszínü szemű, / angolosan vörösesszőke, / régi skót vadászkastélyok pasztellképeire em lékeztető/ hölgy (Krúdy:

i. h.). Kendősen, / virágos szoknyában / - nyilván a cselédség ruhájába öltözötten / mendegélt a búcsúsok mögött / a kistermetű, / ringó járású / cseresznyeszájúi NyírjesEvelin. (Krúdy:i. h.). Az elmondottakat még egy megfigyeléssel kell kiegészíteni, azzal ti., hogy amikor a mondat kezdetét és végét az ún. legfontosabb részek foglalják el, maga az állítmány háttérbe szorul. Idézett példáink a bizonyítékok arra, hogy a tárgyalt mondatszerkezetben a mozgásnak, az egy helyben levésnek kevéssé színes, köznapi igéi szerepelnek: megjelenik, sétál, sürög-forog, áll, ül, * mendegél, átsuhan, alszik, jön. Minden bizonnyal az állítmányok háttérbe szorulása a bipoláris szórend következménye: a mondat bipolaritása, vagyis kettős lüktetése nem tűr meg egy harmadik csúcsot, ezért az állítmány szemantikailag és jellegénél fogva színtelen. : 16. Láttuk a megelőző fejezetekben, milyen jellegű szerkezeti változások, újítások terjednek el az impresszionista próza révén; a próza megújítása, kifejező erejének emelése azonban több más mondattani eljárással is < lehetséges, tehát nem szorítkozik csupán a szorosan vett mondatfelépítésre. A szerkezeti megújításon kívül mindenekelőtt az ún. helyettesítési eljárást említsük meg: általa az író egy élő személy nevét (többnyire az alanyt) egy vagy több élettelen tárgy nevével helyettesíti. Ebben az esetben az állítmányi szintagmán belül a szemantikai viszony módosul. Ez utóbbi nélkül nem jön létre ez a sajátos stilisztikai fordulat, amelynek célja új szemantikai tartalom előtérbe helyezése.

109

Elsősorban az a l a n y h e l y e t t e s í t é s é r ő l kell beszélnünk. Mindjárt szögezzük le: különféle tárgyak puszta felsorolása (alanyként vagy más mondattani helyzetben) nem teremti meg a bemutatandó stilisztikai fordulatot.30 Az kell, hogy világosan kitűnjék: é l ő s z e m é l y helyébe kerülnek a) ruházati tárgyak és egyéb, a személyes használatra vonatkozó tárgyak a ruhadarabokon kívül, b) ritkábban, de azért elég gyakran bizonyos testrészek. Az a) csoportban uralkodó kép a kalap, cipő, csizma, és kabát is gyakori. A melegebb tavaszi napokra a fekete, púpos, igen fura szalmakalap jelent meg, s egészen a nyár végéig uralkodott (Kosztolányi: Aranysárkány 27). A vörösbegyszínű kalapka felfigyelt, valahol messze. .. krákogó hangot adott egy öreg fa (Krúdy: Rezeda Kázmér szép élete. 42). Egy-egy tanárnő siet végig rövid szoknyában s szétvetett lábfejjel a korzón, a téli kalapok megázottan mintha sokat szenvedtek volna, szinte elkeseredve vonultak tova (Krúdy: A vörös postakocsi. 14). A kivágott lakkcipő vagy a narancsszínű, magas sarkú fűzőscipő teljesen biztosággal lép a pesti aszfaltra (uo. 116). Rövid idő múlva egy barna kockáskabát imbolygóit el a cukrászbolt ablakai előtt (Krúdy: Válogatott novellák 81). És egyszer, mikor két nehéz cipő jö tt le a főlépcsőn, s mi odapillantot­ tunk a tábla alá, s néztük gondterhesen azokat a buta neveket. .. (Szép Ernő: Úri emberek vagyunk. Válogatott elbeszélések. 336). És az a két recsegő, tekintélyes cipő megállóit, és megszólított bennünket (uo.). A gyenge sárban csúszkálnak, jobbra-balra, előre-hátra nagy csizmák, kis csizmák, bőrpapucsok, vastag és fénytelen leánytopánkák s közbe-közbe polgári cúgos cipők — meg ténsasszonyi cipők és kisasszonyi cipellők, meg kapkodó, szegény, mezítelen lábak (uo. 116). Más ruházati tárgy, mint: nyakkendő, bunda, kesztyű, harisnya, blúz, szalag stb. is előfordulhat személyt helyettesítő szerepben. A most idézendő példában Szép Ernő a különböző szabású és színű nyakkendőkkel jellemzi az államtitkári előszobában várakozó kérelmezőket: A z államtitkár úr előszobájában ül Fehér Nyakkendő mindenféle más nyakkendő között. .. Szerepel itt Öméltósága előszobájában vaskos selyemnyakkendő meg könnyed, habos foulard, meg azután egy-két hetyke csokor, hernyóselyem-é vagy műselyem. . . Egy skót kockás szövetből való hurkanyakkendőt is látni az előszobában, puha gallér alatt (i. m. 403).

110

Az alábbi példában megjelenik a bot, a bunda és a koffer. Sohasem látott sártaposó csizmák, nagy görbe kutyaütő botok, bundák, amelyek száz esztendő óta utaznak, kofferek, amelyek valami vidéki állomáson hallgatták a hosszú éjszakákon a telegráf hivatal csilingelését, és ebben megöregedtek: érkeztek ezekkel a vonatokkal a pasasérokon kí­ vül (Krúdy: A z élet álom 96). Uj főnév a most idézendő példában a sarkantyú és a katonaköpeny: A szálló portása közömbösen tisztelgett, majd halkan, bizonytalanul csendítve ütődött a feljárat fokaihoz a sarkantyú, és két szolid fekete leánycipő könnyű toppanása \kísérte a szőnyegen. Odafenn egy pincér intett elmenőben a szobaleánynak, és mindketten utánanéztek, amíg el nem tűnt a húszas számú ajtóban a pár — e sötét katonaköpeny és gyászfátyolos kicsiny kalap. Hátha testvérek! - mondta a szobalány hirtelen - de aztán kinevette önmagát ezért. (Kaffka Margittól idézi Radnóti Miklós: Kaffka Margit művészi fejlődése. Szeged, 1934. Olvasható Radnóti Tanulmányok, cikkek című kötetében. Magyar Könyvtár, Budapest, 1956. 33.) A b) csoportban főként: kéz, láb, fej, nyak, szem, derék, boka, kebel szerepel, de tágabb értelemben ideszámíthatjuk a haj, bajusz, frizura és hasonló fogalmakat kifejező főneveket is. Egy kezet láttam, egy torultan szétterpesztett ujjú, görcsösen gyötrődő fehér asszonykezet, amint megrepkedett a levegőben, aztán ökölbe szorult, és siketítő csattanással vágódott a billentyűkre, az ujjaimra (Kaffka: Válogatott müvei. 414). A borzas hajam kö zt babrált ez a fehér kéz, meghajoltam és ő elfordult . hirtelen (uo. 415). Többé senki sem leste meg a kalandjáró nőket, és csúfolódó megjegy­ zést sem tett estve a félhomályban, midőn a padokon szomjas, elhagyott nők csillogó szemmel lesték a gavallérokat, és a lábak hatalmasan dolgoztak a Kioszk asztalkái alatt (Krúdy: A vörös postakocsi. 17). Aztán felemelkedett a szürkülő, pomádés fej, és a hatalmas toka méltóságosan helyezkedett a kemény galléron (Krúdy: Szindbád ifjú­ sága. 15). Ezeket a szív alakú, érzéki, szinte miridig szerelmi vággyal lebegő arcokat mindenütt lehet látni Pesten, ahol vígság és előkelőség van. Ezek a kerek nyakak és állak, ezek a fürkésző, nyugtalan, setét szemek, a hízásra hajlamos derekak, érzéki bokák, szabadon hagyott keblek

111

töltik meg az elegáns éttermeket, cukrászdákat, utcákat, ezek a nők ülnek kifinomítva, beillatosítva a színházak piros páholyaiban (Krúdy; Válogatott novellák. 301). Vonjuk meg az eddigi példák nyomán keletkezett tanulságok mérlegét! Térjünk vissza egy pillanatra arra a Kaffka Margit-példára, amelyet már Radnóti is idézett más céllal (de magát a példát impresszionista jellegűnek tartotta). Két szereplője van az idézett példának: a katonatiszt és a hölgy, szerelmi légyottra igyekeznek. Az írónő azonban nem nevezi meg őket, nem mondja meg még a nevüket sem, nem jellemez. Nem mondja még azt sem, hogy pl. „a tiszt bizonytalan sarkantyúpengéssel haladt felfelé a lépcsőn, a leány pedig könnyedén kísérte gyászfátyolos kicsiny kalapjában, szolid fekete cipő­ jében.” —Nem így mondja Kaffka Margit, holott nagyon sok író a fentiek.szerint indította volna el a jelenetet. Az írónőnél azonban (ahogy ezt már Radnóti is észrevette) a látási elemek kiemelkedő szerepet kapnak, a személyiség egészét, a szemantikai szempontból elvont fogalmat kisebb és konkrét egységekre bontja fel Az érzéki észrevevés szempontjából tekintetbejövő (látási) elemek helyettesítik a szereplőket. Úgy is mondhatnánk, hogy az írónő a festőt érdeklő részletekkel alkotja meg, fejezi ki a maga szereplőit, így az idézett példában a tisztet sarkantyúdal, illetve kissé tovább katonaköpeny-nyel a leányt pedig a két szolid fekete leánycipővel, illetve a gyászfátyolos kicsiny kalappú. Ez a módszer filmszerű, mint ahogy ezt Radnóti is megjegyzi: . . a látási elemek olyannyira dominálnak Kaffka Margitnál, hogy a képpel való kifejezés sokszor már a film technikájával rokon. A film pars pro toto elve érvényesül itt.” Képzeljük el, hogy a Kaffka Margittól megörökített jelenetet filmre vennénk. Kezdetben minden bizonnyal alakok helyett egy sarkantyú, csizma, illetve két fekete leánycipő jelennék meg premier plánban a vásznon, hogy azután — ahogy a sarkantyút és fekete leánycipőt viselő szereplők felfelé haladnak a lépcsőn és fokozatosan megkisebbednek — egyre inkább kiformá­ lódjék a két alak, mindaddig, amíg el nem tűnnek a szállodai szobaajtó mélyedésében. Elemzett szerkezetünk tehát vetülete egy pointillista, impresszionista, a teljességet részekre bontó eljárásnak, amely azonban nemcsak szemantikailag nagyon hatékony, hanem szerkezetileg is. A szerkezeti követelményekre most szeretnénk rámutatni, a helyettesítés révén ui. kevesebb j e l z e t t s z ó r a , kevesebb m e l l é k m o n d a t r a , kevesebb k ö r ü l í r á s r a van szükség. Igazoljuk ezt egy példával:

112

. . . a korcsma küszöbén egy vörös bajusz nyomakodott be (Krúdy: A z élet álom. 16). Néhány lappal odébb, a 72. lapon az alábbi, a fentihez nagyjából hasonló értelmű, azonban gyökeresen eltérő felépítésű példát találunk: De most új vendég, egy kávébarna köpeny eges és a régi borok színét orrán viselő úriember nyomakodott a törzsasztalhoz. Az első példában az író a személy helyett a személyt jellemző külsőséget, a vizuális élményt említi, a vörös bajuszt. A második példában viszont nem élt helyettesítéssel, bár mondhatta volna itt is így: „egy kávébarna köpeny és egy rezes orr nyomakodott a törzsasztalhoz” . Ehelyett azonban megelölte a személyt, és az úriember főnév lett az alany. Majd ezt ellátta különféle bővítményekkel, hogy alkalmassá tegye mondanivalójának hiánytalan kifejezésére. A két példa közül a második színtelenebb, ugyanakkor pedig mondattanilag bonyolultabb. Uralkodó vonása a. „megszerkesztettség” : az első jelző főnévből képzett, a másik meg éppen több- tagú, és ezért nem kevéssé bonyolult, hisz a tagok közt még melléknévi igenévtől függő birtokos szerkezet, határozó és tárgy is van, s maga az altag, a melléknévi igenév az alanynak, az úriembernek a jelzője. Ezzel a nyelvtanilag feltétlen helyes, de nehézkes szerkesztési móddal az impresszionista írók nem rokonszenveztek. A leírás általában csak jelzős és határozós szerkezetek révén valósulhat meg. Ilyen módon azonban a szintagmák száma megnő, s egyúttal megnyúlik a mondatok hosszúsága is, tehát csökken az egyes főnevek szemantikai tartalma, jelentésbeli átütőereje, mert a figyelem megoszlik a j e l e n t é s és a s z e r k e z e t közt. Az impresszionizmus kiaknázza az egyes főneveknek (sokszor rejtett) szemantikai tartalmát. A helyettesítés következtében azonban módosul az alany és az állítmány közti viszony is. Ez természetes, hiszen megváltozott az alany, a személynév helyébe ruházati tárgyak, személyi felszerelések, emberi téstrészek léptek. Ugyanakkor az állítmányok nem változtak, továbbra is jelölik a személyek által végzett cselekményeket, mintha az alanyok még mindig a régiek volnának, holott a személyek helyett móst már tárgyak állnak, s a tárgyak nem szokták azokat a cselekményeket végezni, amelyeket, itt az alany hajt végre. A kalap, kabát, kesztyű stb. mozgásváltozása felettébb szokatlan31, de különös az az állítmányi szintagma is, amelyben arról értesülünk, hogy a kalapka felfigyel. ■, \ -V _ • , * : Az új szemantikai viszony helyenként komikus mozzanatokat' is tartalmaz, az alany és az állítmány szemantikai körének összekapcsolása révén egész távoli jelentéstartalmak egyesülnek egy szintagmába. Elfogadjuk esetleg ’ \ i 8 - 52.649 —A modern magyar próza . . .

113

töltik meg az elegáns éttermeket, cukrászdákat, utcákat, ezek a nők ülnek kifinomítva, beillatosítva a színházak piros páholyaiban (Krúdy: Válogatott novellák. 301). Vonjuk meg az eddigi példák nyomán keletkezett tanulságok mérlegét! Térjünk vissza egy pillanatra arra a Kaffka Margit-példára, amelyet már Radnóti is idézett más céllal (de magát a példát impresszionista jellegűnek tartotta). Két szereplője van az idézett példának: a katonatiszt és a hölgy, szerelmi légyottra igyekeznek. Az írónő azonban nem nevezi meg őket, nem mondja meg még a nevüket sem, nem jellemez. Nem mondja még azt sem, hogy pl. „a tiszt bizonytalan sarkantyúpengéssel haladt felfelé a lépcsőn, a leány pedig könnyedén kísérte gyászfátyolos kicsiny kalapjában, szolid fekete cipő­ jében.” —Nem így mondja Kaffka Margit, holott nagyon sok író a fentiek" szerint indította volna el a jelenetet. Az írónőnél azonban (ahogy ezt már Radnóti is észrevette) a látási elemek kiemelkedő szerepet kapnak, a személyiség egészét, a szemantikai szempontból elvont fogalmat kisebb és konkrét egységekre bontja fel. Az érzéki észrevevés szempontjából tekintetbe jövő (látási) elemek helyettesítik á szereplőket. Úgy is mondhatnánk, hogy az írónő a festőt érdeklő részletekkel alkotja meg, fejezi ki a maga szereplőit, így az idézett példában a tisztet sarkantyúval, illetve kissé tovább katonaköpeny-nyel a leányt pedig a két szolid fekete leánycipővel, illetve a gyászfátyolos kicsiny kalappal. Ez a módszer filmszerű, mint ahogy ezt Radnóti is megjegyzi: . . a látási elemek olyannyira dominálnak Kaffka Margitnál, hogy a képpel való kifejezés sokszor már a film technikájával rokon. A film pars pro toto elve érvényesül itt.” Képzeljük el, hogy a Kaffka Margittól megörökített jelenetet filmre vennénk. Kezdetben minden bizonnyal alakok helyett egy sarkantyú, csizma, illetve két fekete leánycipő jelennék meg premier plánban a vásznon, hogy azután — ahogy a sarkantyút és fekete leánycipőt viselő szereplők felfelé haladnak a lépcsőn és fokozatosan megkisebbednek - egyre inkább kiformá­ lódjék a két alak, mindaddig, amíg el nem tűnnek a szállodai szobaajtó mélyedésében. Elemzett szerkezetünk tehát vetülete egy pointillista, impresszionista, a teljességet részekre bontó eljárásnak, amely azonban nemcsak szemantikailag nagyon hatékony, hanem szerkezetileg is. A szerkezeti követelményekre most szeretnénk rámutatni, a helyettesítés révén ui. kevesebb j e l z e t t s z ó r a , kevesebb m e l l é k m o n d a t r a , kevesebb k ö r ü l í r á s r a van szükség. Igazoljuk ezt egy példával:

112

. . . a korcsma küszöbén egy vörös bajusz nyomakodott be (Krúdy: A z élet álom. 16). Néhány lappal odébb, a 72. lapon az alábbi, a fentihez nagyjából hasonló értelmű, azonban gyökeresen eltérő felépítésű példát találunk: De most új vendég, egy kávébarna köpenyeges és a régi borok színét orrán viselő úriember nyomakodott a törzsasztalhoz. A z első példában az író a személy helyett a személyt jellemző külsőséget, a vizuális élményt említi, a vörös bajuszt. A második példában viszont nem élt helyettesítéssel, bár mondhatta volna itt is így: „egy kávébarna köpeny és egy rezes orr nyomakodott a törzsasztalhoz” . Ehelyett azonban megjelölte a személyt, és az úriember főnév lett az alany. Majd ezt ellátta különféle bővítményekkel, hogy alkalmassá tegye mondanivalójának hiánytalan kifejezésére. A két példa közül a második színtelenebb, ugyanakkor pedig mondattanilag bonyolultabb. Uralkodó vonása a. „megszerkesztettség” : az első jelző főnévből képzett, a másik meg éppen több- tagú, és ezért nem kevéssé bonyolult, hisz a tagok közt még melléknévi igenévtől függő birtokos szerkezet, határozó és tárgy is van, s maga az altag, a melléknévi igenév az alanynak, az úriembernek a jelzője. Ezzel a nyelvtanilag feltétlen helyes, de nehézkes szerkesztési móddal az impresszionista írók nem rokonszenveztek. A leírás általában csak jelzős és határozós szerkezetek révén valósulhat meg. Ilyen módon azonban a szintagmák szánta megnő, s egyúttal megnyúlik a mondatok hosszúsága is, tehát csökken az egyes főnevek szemantikai tartalma, jelentésbeli átütőereje, mert a figyelem megoszlik a j e l e n t é s és a s z e r k e z e t közt. Az impresszionizmus kiaknázza az egyes főneveknek (sokszor rejtett) szemantikai tartalmát. A helyettesítés következtében azonban módosul az alany és az állítmány közti viszony is. Ez természetes, hiszen megváltozott az alany, a személynév helyébe ruházati tárgyak, személyi felszerelések, emberi testré­ szek léptek. Ugyanakkor az állítmányok nem változtak, továbbra is jelölik a személyek által végzett cselekményeket, mintha az alanyok még mindig a régiek volnának, holott a személyek helyett most már tárgyak állnak, s a tárgyak nem szokták azokat a cselekményeket végezni, amelyeket,itt az alany hajt végre. A kalap, kabát, kesztyű stb. mozgásváltozása felettébb szokatlan31, de különös az az állítmányi szintagma is,, amelyben arról értesülünk, hogy a kalapka felfigyel. -yf < Az új szemantikai viszony helyenként komikus mozzanatokat' is tartalmaz, az alany és az állítmány szemantikai körének összekapcsolása réyén egész távoli jelentéstartalmak egyesülnek egy szintagmába. Elfogadjuk esetleg 8 — 52.649 — A m odern magyar próza . . .

í

113

mosoly nélkül a barna kockáskabát imbolygását, mert a barna kockáskabát helyettesíthet valakit. Mit mondjunk azonban az alábbi példákról: A szőke és barna kontyok, a hullámos hajak, a szívben repdeső jókedvek, a pajkoskodó nyelvek, a játékos szemek, a bérmálás tömjén illatát őrző fehér harisnyák, vállalkozó kis cipők, felhevült szalagok, pontosan illeszkedő harisnyakötők, álmok, szerelmek, ismeretségek, találkák és rügyező vágyak eljöttek a Fácán udvarára, végigjárták a bolthajtásos folyosókat, felszaladtak a ropogó lépcsőkön, belenéztek a kopott aranyozású tükörbe (Krúdy: Nagy kópé. 222). A példában az alanyok és az állítmányok szemantikai köre közt viszonylag tetemes a távolság: a felhevült szalagok, pontosan illeszkedő harisnyakötők stb. megszemélyesítése és mozgásfunkciókkal való felruházása — eljönnek, végigjárják, felszaladnak, benéznek — éppen a jelentések közt feltűnő eltérés miatt mosolyra indíthat. Hasonló az alábbi példa: A páholyok elején, hol a zizegő piros színlap, apró szűzleány kebléhez hasonló narancsok, aranyos pohárban színes virágbokrétával díszített cukorkásdobozok, jószagú fehér kesztyűk, mintha női karoknak a befelő eső részéből volnának szabva, a marabulegyező, mint lengő tollbokréta azoknak a férfiaknak temetési lováról, akik nők miatt haltak meg, mindenféle illatok, kifésült, púderrel meghintett női frizurák, az esti világosságban fölhevültnek látszó női arcok, csillogó szemek és friss fehér blúzok gyűléseztek, egy magas termetű, barna, diószemű, nyírott bajúszú és halovány képű fiatalember lépkedett végig sötét ruhában (Krúdy: A vörös postakocsi. 39). A példában: frizurák, kesztyűk, a marabulegyező, felhevült arcok, csillogó szemek, friss fehér blúzok a páholyokat megtöltő közönség helyett állnak, A jelenet képi, filmszerű hatását növeli azoknak a tárgyaknak a felsorolása, amelyek nem helyettesítenek senkit: színlap, narancsok, cukorkás­ dobozok. A mondat állítmányának, a gyűlésezik igének ésszerű használata akkor volna indokolt, ha az alanyok személyek volnának. Az író tárgyakkal helyettesíti a személyeket, tárgyak válnak alannyá, ám a szóban forgó állítmány, amely legtöbbször személyekre vonatkozik, mégis megmarad. 17. Az alany és az állítmány szemántikai körének nem összeillő volta, továbbá az, hogy az írók a szokatlan jelentéstartalmakat éppen alany-állítmányi viszonyban egyesítik, messzemenő fejlődést eredményez. A megelőző fejezet­ ben az alany és állítmány jelentése közti távolság viszonylag nem volt nagy, azonkívül mind az egyiknek, mind a másiknak a jelentési köre eleve

114

meghatározott: az alanyok személyeket helyettesítő tárgyak voltak, az állítmányok viszont a mozgás, helyváltoztatás, járkálás fogalmát kifejező igék köréből kerültek ki. Kézenfekvő, hogy egyes írók továbbléptek, mert világnézetük, esztétikai meggyőződésük folytán nem elégedtek meg az impresszionistáknak a pointillista festők módszerére emlékeztető, az egészet részekre bontó módszerével. A továbbfejlődés lehetőségét az alanyt helyette­ sítő impresszionista módszer szolgáltatta, minthogy felfedte, nyilvánvalóvá tette össze nem illő tartalmak sajátos összekapcsolásának lehetőségét. Az ebből az eljárásból fakadó, nemegyszer enyhén komikus hatás bizonyára nem volt ínyükre, ezért is kerestek újabb mondatstilisztikai megoldásokat. A kor megváltozott, az új írók drámaibb, megrázóbb, súlyosabb nyelvi élményt kívántak, mint a lágyabb érzelmeket, a tárgyak hangulatát kedvelő impresszio­ nisták. Az expresszionista stílusú író inkongruens, össze nem illő tartalmakat úgy kapcsol össze főként állítmányi (olykor azonban egyéb) szintagmákban, hogy az igei elem és az alany szemantikai tartalma közt igen nagy a távolság, szinte „ütik” egymást, összekapcsolásuk megborzongat, megdöbbent, tehát távolról sem humoros. Ez a nagy drámai hatást biztosító inkongruencia, amely aztán a képlátás, a hasonlatok, metaforák stb. területére is átterjedt, a leglényegesebb eleme a magyar nyelvi expresszioniZmusnak. De nem az egyetlen. Mint látni fogjuk, a mondatszerkesztésben is igen jelentékeny változás figyelhető meg: tért hódít az ige nélküli, főként konkrét főnevekre építő nagyon rövid mondat, amely a dúsan áradó, ritmikus, túlfűtött és erősen patetikus, többszörösen összetett mondatok visszahatásaként jön létre. A magyar nyelvi expresszionizmus legnagyobb alakja Kassák Lajos, az expresszionizmussal kapcsolatban említhető Szabó Dezső is.32 Ami Kassák prózáját illeti, egy meghatározott korszakában rövid ideig alkalmazza a nyelvi expresszionizmust. Némelyik 1915 után írt novellájában (Válogatott novellák. 1911-1919, Bán-Verlag, Bécs 1921), Khalabresz csodálatos púpja. Táltos, Budapest 1918) és főként regényében, a Tragédiás figurákban (Ma folyóirat kiadása, Budapest 1919) expresszionizmusa nyilvánvaló. (Az 1912-ben a Nyugatban megjelent Misilló királysága című regényében még egyáltalában nem expresszionista.) A húszas évek második felében és kérőbb Kassák elhagyta az expresszionizmus nyelvi formáit, prózája nem m utat fel különö­ sebb nyelvi leleményt, beleilleszkedik a hagyományos, közérthető prózahyelvbe. Ez a megállapítás legjelentékenyebb és legismertebb prózaműveire is vonatkozik: Egy ember élete I, II. (1927, 1936), Angyalföld (1931). Kassáknál nyomon követhető a stílus változása, amely talán 1916-tól, mint kezdettől ível a csúcsig, a már említett Tragédiás figurák című 1919-fes

115

regényig. A változás egyrészt a predikatív és más szintagmák különösségének a növekedését jelenti - ez együtt jár a sajátos metaforák, hasonlatok megszaporodásával —* másrészt a korábban szabályos mondatszerkesztés elvékonyodását és a mondatot helyettesítő (főként konkrét) főnevek megsza­ porodását. a) Az alany és az állítmány inkongruens, az állítmányhoz voltaképp másik alany illenék. Úgy tűnik, mintha két alany-állítmányi szerkezet keveredne össze, és az új szerkezet kölcsön venné az egyikből is meg a másikból is az alkotóelemeket. Ez a sajátos kapcsolat emlékeztet arra az impresszionista szerkezetre, amelyben a személyt jelentő alanyt dolognév helyettesítette, de az állítmány megmaradt a személyre vonatkozó cselekvés körében. Az expresszionista fejlődés jól megfigyelhető. Nemcsak a személyek­ nek dolognevekkel való helyettesítéséről van már szó, hanem arról, hogy dolognevekhez sajátos, itíliesen szokatlan állítmányok kapcsolódnak, köztük nem egy olyan, amelyik személyek cselekvését szokta jelölni. De ellentétesen is: személynevekhez kapcsolnak dologi cselekvéseket. Ám főként nem is a dolognevek, hanem az elvont főnevek alanyként való használata, továbbá ilyen esetekben dolog- és személynevekhez kapcsolódó állítmányok használa­ ta: ez az alany-állítmányi szerkezet expresszionista jellegű megkonstruálása. Kezdjük az egyszerűbb példákkal, ilyenkor az alany dolognév: De a gépház ingott s a szíjak tompa hangfogóval megint beleénekeltek a füleibe (Kassák: Khalabresz csodálatos púpja. 133). A szíjak éneke nyilván a szíjak súrlódására utal. Az azonban rendszerint mint súrlódó hang, nem kellemes, nyilván az író meg akarja emelni a kifejezést a dallam hangsúlyozásával. A hangfogó is érzékelteti, hogy a zene képzete volt előtérben az író előtt. Előbbre és előbbre morzsolták az utcák (no. 149). A felmorzsolás és a morzsolgatás egyaránt benne van a képben. Az utcákon folytonosan előrehaladó embert az utcák úgy morzsolgatják, mint ahogy az olvasót morzsolgatja az imádkozó ember, vagyis az olvasó szemeit továbbcsúsztatja az ujjaTcözt. A z utcán tarajoskodott az alkonyati korzó (uo. 153). Itt nyilván a korzó ide-oda hullámzásáról van szó. A taraj a hullám tajtékos, habos háta, maga az ige ritka, inkább tajtékzik a gyakoribb. Ám abban az értelemben, hogy tajték képződik rajta, tajtékzik, ma már alig használatos, az átvitt értelem (’dühöng’ stb.) kiszorította. Éppen ezért választotta az író inkább a tarajoskodik (egyébként hasonlóképpen irodalmi jelentőségű) igét, ennek nincs semmilyen átvitt értelme, ami esetleg félreveze­ tő lehetett volna.

116

Barlangos orrlíkaiból gomolyagokban trombitáltak a gőzök (uo. 155). Néha felsóhajtott valami bútordarab (Kassák: Tragédiás figurák. 7). Már a maga ruhája elegendő ahhoz, hogy ellenségek bogáncsosodjanak rá (uo. 74). Cicomás fejek virágoztak az ablakokban (uo. 78). Egyszerre, mintha hideg, ólomhúsú csöppek pontoztak volna az agyára (uo. 92). A pontoz ige 'pontokkal értékel’ jelentésének semmi köze a fenti képhez, a 'pontokkal ellát’, ’díszít’, amely az ütemes hullásra utal (csöppekről van szó), inkább lehet a metafora alapja. A szomszéd szobában ütemesen fel- s alájár egy őrült, kipp, kopp, kipp, kopp. Lépéseit hallja úgy a szereplő, mintha eső cseppek hullanának egyenként: p o n t.. . p o n t.. . Az ólomhúsú melléknév a csöppek, lépések súlyosságára, tompaságára utal. Az élőlények, esetleg tárgyak: növények, házak kiemelkedését gyakran jelenítik meg az expresszionista stílusú írók metaforikus állítmánnyal, nagyon színes, nagyon aktív igével, amely szokatlan dinamizmussal tölti meg az alany-állítmányi viszonyt. Főként Szabó Dezső kedvelte ezeket a képeket. A család már bement, de Judit még o tt állott a kapuban. A fekete éjszakából kilobogott, m int egy fehér zászló (Szabó Dezső: Az elsodort falu I. 72). Mögötte hegyek hegyre torlódtak egészen a határszélig, melyeknek ez a templomdomb utolsó elgyengült kiáltása (uo. i. 32). És az éjbe süppedő falubanr a roppant hideg térben és a megmérhetet­ len csendből kiordított ez a ház, mint részeg matrózok káromkodása az elsüllyedt hajón (uo. II. 190). Az utolsó két példában szinesztéziás jelenséggel is találkozunk, vizuális jellegű alany kapcsolódik auditív jellegű állítmánnyal; a templomdomb nem túl magasan emelkedik ki, és ezért elgyengült kiáltás, viszont a másik példában a ház kior.dit, ti. 'feltűnik’, 'kiugrik’, egyébként veszekedés zaja is hallatszik belőle. A kiugrás, kibukkanás ellentéte az összefonódás, egybekapcsolódás, erre főként Szabó Dezső szívesen használja a megelevenítő egybehúsosodik igét, amely az elvont fogalmat megragadó konkrétsággal tálja szemünk elé: De amint ezt a széthulló embert látta, s ezt a letűnt családot, úgy egybehúsosodott velük, hogy saját rpagát érezte betegnek az ő romlásukban és alig várta, hogy elmenekülhessen (uo. II. 226). Vannak olyan esetek, amikor alany, állítmány és tárgy (határozó) együttese alkotja a sajátos képet. Ilyenkor azonban az inkongruenciába az állítmány és a tárgy (vagy határozó) is beletartozik.

117

A hízó sötétet egyetlen villanykörte lyukasztotta csak át. s vörös fényével mint valami vérző ciklopszem égett ki a hatalmas azbeszthom­ lokból (Kassák: Khalabresz csodálatos púpja. 22). A villanykörte átlyukasztja a sötétet: a tárgy hangsúlyozza az inkong­ ruenciát, amely azonban nyilvánvalóan abból fakad, hogy a golyó szokott átlyukasztani élő vagy élettelen tárgyat s nem a villanykörte, amely fényével esetleg bevilágít egy helyiséget. Az igével drámaivá növeltük az alapjában véve hétköznapi szituációt. Ugyanilyen a két alábbi példa is: Látja, amint a bádogsisakja beszúr a felhőkbe (uo. 155). Zöld lámpafény hasáhozza a levegőt (Kassák Lajos: Tragédiás figurák. 64). Más közegbe visznek az alábbi példák: A z utcák öblögették az embersűrűt (uo. 17: nyilván öntötték). Bolondul magára villázta a ruhát (uo. 86). Szép, feliveit gesztusokkal kottázta értelmesebbre a szavait (uo. 99). S Varjagin egyre jobban kitűzésedre bugyogta fel a végtelen szóáradatot (Kassák: Khalabresz csodálatos púpja, 32). Várta, hogy beleakasszák az első kérdést (Kassák: Tragédiás figu­ rák. 10). Kérdezni akartok? Tessék! Késeljétek belém a lamentálástokat! A kardját könnyű testringassal lármáztatja (uo. 17). Mintha észrevették volna, hogy a tér veszedelmesen kinyitotta volna a füleit (Kassák: Válogatott novellák, 1911-1919, A csöndes ember. 115). Egy óra hosszat akár építeni lehetett volna a testes csöndből (uo. 168). Elöl tót legény kék jó hosszú csapata, kik tagolatlan, jajgató, hosszúszálú éneket húz tak ki magukból (Szabó Dezső: Az elsodort falu II. 114). Előre gördülve, beteg gyermek szőke arccal, a jó tót fiú k bágyadtan és cammogva akasztgatták a levegőbe éneküket (uo.). Csibészek ezrei, emberek, kiknek ujjlenyomatait őrzik, a börtönök, éjjeli tanyák kicsúklott fertelmei, éjjeli lányok, dülledt szemű festett arcú, bakaszagtól sárló úri hisztérikák világtörténelmet roptak, véres kádban véres szüretet (uo. II. 28). Széthízott, kibajúszosodó dámák, nyafka milliomos rüfkék, özvegy keresztény kisasszonyok riszálták hazafias jótékonyságukat a halál zsúfolt előszobájában (uo. II. 56). A z öregasszony pőmpás lakomát tipegett össze (uo. II. 150). A z utcák homályosak voltak, csak nagy távolságokban rázta haját a sötétbe egy-egy lámpa (uo. II. 270).

118

A következő példákban az alany elvont főnév, az igei állítmány azért szokatlan, mert a szerzők olyan igéket szerepeltetnek, amelyeket a mozgás és a testi erőkifejtés meghatározására alkalmazunk. A tömeg agyá t fájdalmasan megtúrta a kiváncsi találgatás (Kassák: Khalabresz csodálatos púpja. 6). Pedig öt érzéken túl, ahová el nem ért a bezuhogó világ, egy nagy vára­ kozás toporzékolt (Szabó Dezső: Az elsodort falu III. 192). Irt kegyes elbeszéléseket, erkölcsös regényeket, melyekből úgy spriccelt a tunyaság, mint a fő tt virsliből a lé (uo. 200). Gyakori az érzelemmegnyilvánulások összekapcsolása dinamikus moz­ gást jelentő igékkel, és a két író főként az indulatokat szereti úgy kifejezni, hogy az elvont főnevű alanyhoz kiemelkedést, kimagasodást jelentő állít­ mányt kapcsolt. Lássuk előbb néhány példát a szelídebb érzelmekre: 5 barlangos szemeiből kifáklyázott a gyerekek öröme (Kassák: Tragédiás figurák 111). Örömök bukfenceztek a vérében (uo. 107). Elfelejtés tölcsérez a sarokban (uo. 64). Sóhajtások buktak k i a szájából (uo. 7). Együgyű sóhajok liliomosodtak a pocsolyákból {Kassák: Válogatott novellák 1911 —1919, A csöndes ember Í19). Még nem beszéltek róla. Pedig o tt kövéredik előttük a téma, csak érinteni kellene és explodálna, színültig telt edény egyszerre szétloccsan­ na (uo. 10). A z asszonyok akaratát megette a félelem (uo. 105). És elgyeplőzte a rémület (uo. 17). Feltornyolt palotákban összezakatoltak a célok (Kassák: Válogatott novellák 1911-1919, A csöndes ember. 119). > Említsük meg még az alábbi szineszteziás példát; A csönd rávörösödött az arcára (Kassák: Tragédiás figurák. 11). Nyilván ráfagyott, és már ez is kép, annál inkább az auditív alany átvite­ le vizuális síkra, ahanghiány (éppúgy, mint ahang, gondoljunk a lila dalra) szín formájában jelenik meg. A következő példákban indulatokat jelenítenek meg a dinamikus, kifelé és felfelé törést, felmagasodást jelentő igei állítmányok: Suta, oktalan harag tornyosodott felé a'sörtócsás asztaloktól (uo. 99). Két egyfájású parton tarajosodtak az indulatok (uo. 100). Farcádyék is megjöttek s mikor Kuntzné Juditot Böjtbe János, Farkas Miklós, Sarkadi és a Kozma kántor kö zt megpillantotta, amint a négy

119

férfi követte szépségének királyi uszályát, egészen a cipősarkáig sápadt s a lefektetett düh nyárs-egyenesre33 ugrott benne. (Szabó Dezső: A z elsodort falu I. 143). A beszéd, a szóbeli megnyilatkozás kifejezése is mozgással kapcsolatos, dinamikus igei állítmányokkal történik: Erőlködött, a valceres muzsika dagasztotta a fejét s a vihorászó káoszból megint kihasadt akiál tás (Kassák: Khalabresz csodálatos púpja. I 149). Lárma fröccsent szét a sarkon (Kassák: Tragédiás figurák. 7). Messziről, az udvara mélyéről, egy bágyadt kukorékolás, mint egy hervadt pipacs nyílt fe l a levegőbe (Szabó Dezső: A z elsodort falu I. 31). Mint sűrű dárdák, felhajított éljenzések szúrtak a levegőbe (uo. II. 35). A fenti példák alapvető egyöntetűségük mellett világosan megmutatják azonban azt, hogy Szabó Dezső vitathatatlanul Kassákéhoz hasonló, dina­ mikus, éles, sokszor drámai képei mégis retorikusabbak. Az igazi expresszio­ nista Kassák, ezt mondatfűzése is bizonyítja, az ösztövér, szűkre szabott, fogalmazás. Szabó Dezső mondatai viszont patetikusak, retorikusán áradók, és sok esetben tudatosan épülnék visszatérő szimmetriákra. Az előbbi példákban is megfigyelhető az a törekvése, hogy az állítmány különösségére alapozott képet valamilyen hasonlattal, megnyújtsa, vagyis érzelmesebbé, ha lehet mondani, költőibbé tegye. Ezzel azonban a szűkszavúságban fokozottan benne rejlő drámai hatás csökken, minthogy a figyelem megoszlik a meghökkentő igei állítmány és az esetleg érdekes hasonlat közt. Nézzünk néhány ilyen, a fentiekhez hasonló példát: Ha kellett, Judit érintésére még jóság is csurgóit belőle, mint nyál a beteg birkából (uo. 11, 269). Boros néni sugárzó lett s mint egy vén napraforgó, fényes szószirmokban nyílt szét (uo. III. 27). A Schönberger-kúria körül vidáman táborozott fe l az élet, mint egy kezdődő diadal (uo. II. 218). Az idézett példákból kiderül, hogy a hasonlatok az állítmány megerősí­ tésére valók: csurog a jóság, mint a;beteg birka nyála, s szétnyílik, mint egy vén napraforgó, letáborozik, mint egy diadalmas sereg. A Kassák-féle drámai szűkszavúsággal szemben Szabó Dezső ezzel az eljárással az expresszionizmus keménységét, életközpontúságát, a kétségbeesett helyzetek komor megfes­ tését eltolta a költőiség, a színezés irányába. Szabó Dezső többek közt ezért sem tekinthető tipikusan expresszionistának. 120

18. Az idézett példákból kitűnik az igei állítmány központi szerepe, az inkongruenciák mindenképpen az ige sajátos használatából fakadnak, akár alany és állítmány, akár alany, állítmány és tárgy vagy határozó forduljon elő a szókapcsolatokban. Az expresszionista igehasználat azonban nemcsak az alany-állítmányi szerkezetek szemantikai jelentésének kitágítására vezetett, hanem ahhoz is, hogy az írók új igéket teremtettek, akár úgy, hogy főnevekből önkényesen soha nem létezett igéket alkottak, akár az igéknek tulajdonított új értelemmel, máskor meg az i g e k ö t ő k , esetleg i geképzők megváltoztatásával, cserélgetésével kísérelték meg újnak tűnő igék segítségével új hangulatokat, friss, a réginél kifejezőbb benyomásokat kelteni.- Mind Kassák (a már említett korszakában), mind Szabó Dezső mesterei ennek á stilisztikai szempontból igen hatékony, de természetes nyelvhelyességi szempontból vitatható eljárásnak. A z asszony vacogva karóbaijedt (Kassák: Khalabresz csodálatos púpja. 131, A zöld lámpa körül). Az asszony felágaskodott, kihúzta magát ijedtségében. Hirtelen jókedvvel kifeszengett az utcára. Falazott a kemencés hőség (uo. 148). Talán a 'falat rak’ jelentésre utal az író: a forróság, mintha kemencében lennénk, olyan magasan nyúlt fel, annyira áthatolhatatlan, sűrű volt, mint egy magasra emelt fal. Esetleg az argóban szokásos jelentésre is gondolhatunk: 'cinkos módon segít, figyelmet elterel’. Feltehetően a falrakás, átvitten: a sűrűsödés uralkodik az alábbi képben is: S egy egész hét gúlásodott valahol az idegeiben (uo. 149). A z elfülledt hőség megizzasztotta a testét, legyek aureoláztak fölötte (Kassák: Tragédiás figurák. 14). /■ Nyilván a fénygyűrű értelem lebegett az író szeme előtt: a legyek körtánca a fénygyűrűre, a szentek glóriájára emlékeztette. A lánymég fönt mázsáskodott a széken (uo. 14). A mázsás súly, mázsás gond adta az incjítékot az igéhez, amelyet szótáraink nem tüntetnek fel. A kávéházból élesen felgémesedtek: - (Gázolás. uo. 21). A kávéházi vendégek bentről kíváncsian nyújtogatták a nyakukat kifelé, hogy lássák, mi történt. A gém műszakilag jelentheti a szerkezet, egy állvány felnyúló, mozgatható részét (pl. kútgém), jelentheti továbbá a hosszú nyakú madarat, innen a sajátos ige. Feje fö lö tt már hidacskáztak a vörös ívlárnpák (uo. 81.) Az ige valószínűleg a sportból származik: megy az alkonyi utcán a hős,

121

az ívlámpák, ahogy tartják az égőt, mintegy elhajlanak a tartó törzstől a tornász, a birkózó is hátrahajlik és két tenyerére támaszkodik, vagy a feje érinti a talajt, hidat képez. Az ige a hídpillérek folyamatos íveire is utalhat. Hurcolkodott és hamusodott (uo. 81). Palánkok hamusodtak le közülük (uo. 84). Nehezen bogozható ki az értelem. Az első esetben valószínűleg a letörés, a kedvvesztés képzete lebegett az író előtt, a hamusodott igével akarta szemléltetni a hős sikertelen kísérleteit, hogy nőket szólítson le az utcán. Erre utalna a hurcolkodott ige is, jelentése: ’továbbállt’, ’kereket oldott’. A második példa még kérdésesebb, vitát olvasunk a regény hőse (fiatalon nyugdíjazott katonatiszt) és a kocsmában találkozó, politizáló munkások közt, ezek nem bíznak benne, mert úrnak tartják. - Ez vadít benneteket? A szegénységem?! Nesze, cseréld ki a te zubbonyoddal! Palánkok hamusodtak le közülük. Talán: az ellentmondók, a vitázók ettől a gesztustól lelohadtak, elcsendesedtek. Leégtek a válaszfalak közülük. Annácska tehetetlenül magába koporsózta a híreket (uo. 44). Magába zárta, eltemette, világos az értelem. Négy oldalról feketén koporsózta az ócska dívány (uo. 91). Azt jelentheti: úgy feküdt a díványon (a négy oldal, a dívány négy oldala), mint a koporsóban. Itt koporsóz: ’koporsószerűen körülvesz’, 'körülzár’. A kaszárnya előtt lekarósodott az őrnél (uo. 94). Mereven megállt, lecövekelt, a cöveket cserélte fel az író karóra, hogy kifejezőbb legyen, amit állít. Szabó Dezsőnél főként az igekötőváltással találkozunk; teremt főnévből is új, még nem használt igét, de az utóbbi sokkal ritkább. Az igekötő sajátos stilisztikai szerepére már Gergely Gergely is rámutatott, az ő példáival kezdjük idézeteinket: Milla örök bágyadtságából kitréfálkozott. A fiú felbolondult Budapestre. A fiatalokból kifeszengett a tavasz. Még a testét fed ő ruhát is leajándékozta. Tegyük hozzá ezekhez az alábbi példát: A tréntiszt visszanémult társai közé (Szabó Dezső: A z elsodort falu. II. 130). Jegyezzük meg mindjárt, hogy az igekötők változtatása, cserélgetése révén Szabó Dezső sokszor hoz létre tárgyas igéket eredetileg tárgyatlanként használt igékből, helyenként megváltoztatja az igék aspektusát:

122

Nem, nem, azért sem fog meghalni! Á tkurjantja magát még a bedugult fülekbe, odatoppan (...) a lelkek elé (uo. Ili. 197). Néhol roppant tüzeket gyújtottak, hogy az anyag is lobogja az ember örömét (uo.III 230). Közben felvirágzott, beborozott, rogyásig szónokolt csapatok vonultak el zenével, bódult dallal az ajkukon (uo. II. 29). Az utóbbi példában a közbeszéd még elfogadja az agyonbeszélt változatot, a rogyásig szónokolt szerkezetileg azonos az agyonbeszélt-tel, de az író a szokatlan változattá emelte a stílus kifejezőerejét. Gergely Gergelynek van egy példája, amely jól szemlélteti: új igét főnévből is létre tud hozni Szabó Dezső: A gyerekekre kiverőfényezett a közeledő szabadság. Ehhez hasonló az alábbi példánk: Máris elköszönt, s mintha pincenyílásból jövő sunyi hideg szél ment volna át forró lelkén, kilúdbőröztek testén a sötét szavak (uo. III £39). Nemegyszer befejezett melléknévi igenévként használja a főnévből nyert új igét: A tömeg közepén egy század székely katona volt, felfenyőágazott sipkákkal (uo. II. 35). És látta ezt a gondrágott, sírkő fehér, tragikus embervázat, arcán az éhség, kísértő éjszakák és gyilkos napok sírásával. És a két csenevész gyermeket, felfakadt panaszait az elítélt fajnak s a püffedt, sárgahúsú, alákönnycsatornázott szemű lágy asszonyt (uo. III. 143). Szabó Dezső egyébként tudatában volt az ige szerepének az ő stílusában, erről félreérthetetlenül vallott egy 1927 novemberében keletkezett írásában, ahonnan a legjellemzőbb részt idézzük: í $ „Öt érzékünkön át zuhog a világ sajátos énünkké, külön sírásunkká vagy nevetésünkké. És ezt a minden dolog rohanási lényegét, a világzápor folytonos elsuhanását: a világ igeiségét a magyar nyelv képzőivel, igéinek sajátos vonzataival bámulatosan ki lehet fejezni. A modern magyar irodalom­ ban úgyszólván igévé lett az egész mondat, s ebből a szempontból nyelvünkkel jobban megközelíthetjük a zenét: a csak időben történő humánumot, mint Európa bármely nyelve” (Szabó Dezső:zíz egész látóhatár. Magyar Élet, 1939. III, 297). 19. Ami az igék metaforikus használatát, a főnevek igésítését és a sajátos igei alapú stílust illeti, Szabó Dezső prózája expresszionista sajátosságokat mutat. Mondatfűzése, terjedelmes, főként szimmetrikus elrendezésű mondatai, nem-

123

különben színező hasonlatai azonban eltávolítják az expresszionizmustól, és sajátos helyet biztosítanak számára 20. századi prózánkban. A valódi expresszionista mondat ösztövér: egyrészt, ahogy láttuk, sajátosan metaforikus igékre épül, másrészt igei alapú elvont vagy éppen konkrét főnevekre. Mind az igei alapú, mind pedig a konkrét főnevek állítmányi szerepkörben fordulnak elő, úgyhogy valóságos, befejezett, tehát nem hiányos mondatok jönnek létre. Olyan mondatok, amelyek lényegesen különböznek az impresszionistáknak környezetábrázoló, részletező, tagolat­ lannak nevezett mondataitól, azoktól az esetektől, amikor konkrét főnevek sora az események kulisszáit, a színteret mutatja be. Szeretnénk hangsúlyozni, hogy ebben nincs ellentmondás, az expresszi­ onisták kerülik a köznapi igéket, csak akkor használják őket, amikor mód van arra, hogy egészen sajátosan meghökkentő szemantikai kapcsolatokat hozza­ nak létre. Amikor ez nem lehetséges, ige nélküli mondatokat szerkesztenek, olyan mondatokat, amelyekben igéből keletkezett elvont főnevek vagy éppen konkrét főnevek állnak állítmányi szerepkörben. Látszólag két ellentétes pólus ez: az igés szintagmák és az ige nélküli mondat találkozik össze az expresszionistáknál. Az ellentét azonban feloldható, ha tudomásul vesszük, hogy az expresszionista stílus előzménye az olasz futurizmusnak nagy nyomatékkai hangoztatott nyelvi célkitűzése: a bőbeszédűség felszámolása, az elkoptatott szintagmák felfrissítése és egy, túlzásai következtében helyenként nevetségességbe fulladó igeellenesség. „A futurista irodalom technikai kiáltványáéban (1912) Marinetti azt mondja: „a régi örökölt mondatszerkezetek ürességét éreztem meg. 1. Égetően szükséges megszabadítani a szavakat a latin mondat fogságából! ( . . . ) Szét kell rombolni a mondatszerkezetet, úgy használván a főneveket, ahogy születnek. 2. Az igét csak főnévi igenévként kell alkalmazni, hogy rugalmasan kapcsolódjék a főnévhez ( . . . ) 3. El kell törölni a melléknevet, mert a meztelen főnév saját lényeges értékét megőrzi ( . . . ) 4. El kell törölni a határozót ( . . . ) El kell nyomni tehát az ilyen szavakat: mint, amely, így, hasonló valamihez ( . . . ) 6. Elkeli törölni a központozást is...34 A kísérlet nyilván intenzívebbé, egyúttal tömörebbé kívánta tenni a nyelvi kifejezést. A futuristák a mozgalom kezdetén úgy vélték, hogy a megszokott mondatszerkesztés a maga körülményességével tompítja a „mez­ telen főnevek lényeges értékét” . ítéljünk az alábbi részletből, amely F. T. Marinettinek, a futurizmus egyik vezérének egy csataleírásából származik, Komját Aladár tette át magyar nyelvre: Dél 3/4 flóta nyögés kánikula tumb-tumb riadó Gargaresch szétpattanás ropogás induló Csöngés borjúk puskák paták szögek ágyúk sörények

124

kerekek ládák zsidók almásszeletek olajoskenyerek dallamok bódék dohok csipa büdösség fahéj penész ár apály bors verekedés mocsok forgószél virágban-narancsfák filigrán nyomor kocka sakk papír jázmin +szerecsendió + rózsa arabeszk mozaik dög fullánk kontárkodás! golyószórók kavics * moraj * béka Csengés borjúk puskák ágyúk lövedék atmoszféra = ólom * láva + 300 bűz + 50 illat kövezet derékalj lóganaj dögök csittcsatt szorongani tevék szamarak robaj kloaka ezüstművesek — soukja selyem égszínkék galabieh bíbor narancsok moucharaby ívek legyűrni elágazás terecske• bugyogás! cipőtisztító gandourák burnusz nyüzsgés olvadni izzadni policromia bugyolálás dudor repedés barlang rom lebontás karbolsav mész Csengés borjúk puskák paták szögek ládák ostorütések katona-posztó báránybűz zsákutca balra tölcsér jobbra átalút clair-obscur! törökfürdő sütet pézsma nárcisz narancsvirág undor rózsaeszencia csel ammóniák karom ürülék harapás hús + 10 légy szárazgyümölcs szentjánoskenyér borsó pisztácia mandula óriásbanán datolya tumb-tumb. . . 3 5 Az idézet még jó darabig tart. Nagyjából értjük csak, miről van szó; katonai összecsapásról arabok és olaszok között, az író a tripoliszi csata és Libia meghódolása kapcsán a harc egyes elemeit, főként a tárgyi, konkrét vonatkozásokat ábrázolja: riadó után ágyúzás közben előrehaladnak, közben szemügyre veszik a város részeit: bódékat, arabeszkeket, mozaikokat, möucharaby iveket, terecskét, egy cipőtisztítót gandourában, a törökfürdőt, virágzó narancsfákat, óriásbanánt, datolyát. Egyúttal hatnak rájuk a harc folyamán keletkezett benyomások: dögök, rom, olvadni, izzadni, hús + 10 légy stb. Az azonban nyilvánvaló, hogy ezzel a módszerrel bajosan lehet prózát írni, a főneveket valamennyire össze kell kötni ahhoz, hogy érthető szöveg kerekedjen ki. Kassák Lajos megpróbálta, de valójában csak egy rövid szakaszra futotta az ereje. Az is egy csatajelenet, mint Marinetti példája: —Előre! — harsant fel most itt is a parancs js a tömött, zegzugos árkok m int valami éhes, üvöltő lávát öntötték ki magukból a lihegő, vad embercsordát. r A levegő színnel, hanggal és bűzzel volt tele. „Hurrá! Hurrá f ’ A puszta síkon találkozott a két tábor. Már semmit se lehetett megkülönböztetni: valami ordító, magátfaló egyetlen gomolyag volt az egész világ. Ágyúszó! Kürtzengés! Villanó acél! Vér! Sárga srapnelek, m int zúgó

125

cserebogarak! Vér! Puskaropogás! Vér! Vér! Vér! Letiport zászlók! Repülő embercsonkok!Égő földhányás! Istenhívás! Bombák! Sírvakáromkodás! Gázbűz! Eget kapáló lovak! Tűz! Vér! Fájdalmas, hosszú vonítások! S aztán egyszerre csend. Nagy görcsökbe rántó csend! S az egész mezőt most mint valami óriási szennyesládát mutatja fel a napnak (Khalabresz csodálatos púpja, Ballada. 74). Az idézetben igéből képzett elvont főnevek és kisebb mértékben konkrét főnevek is állnak állítmányként, úgy azonban, hogy előreviszik a cselekményt. Az impresszionista stílussal szemben, amelyben váratlan vagy megrázó esemény megtörténtekor elképzelhető volt egy-egy igéből származó' elvont főnév állítmányi szerepkörben, a most idézett Kassák Lajos-példában az aláhúzott részek csupa főnevet tartalmaznak, egyetlen igés mondat nélkül. A főnévi mondatok egy része azonban könnyen átalakítható igés mondattá: Ágyú szól. Acél villan. ( . . . ) Puska ropog ( . . . ) Zászlókat tipornak! Embercsontok repülnek. Ég egy földhányás. Istent hívják! ( . . . ) Sírva káromkodnak. Gáz bűzlik. A lovak az eget kapálják. Hosszan, fájdalmasan vonítanak. Zárójelet nyitottunk ott, ahol konkrét főnevet találunk, azokat a szokásos módszerrel nem tudtuk átalakítani igés mondattá. Kassák itt tényleg megfogadta Marinetti szavát, és úgy használta a főneveket, „ahogy születnek” . Míg az igéből képzett elvont főnevek esetében könnyen megy a visszaalakítás teljes mondattá, minthogy a szemantikai tartalom lényegében véve azonos az alappal, az igei tartalommal, tehát egy cselekvéssel, addig a konkrét főnevek (nevezetesen: vér, srapnell, bombák, tűz) mindmegannyi olyan fogalom, amelynek nincs köze történéshez, cselekvéshez. Mégis miről van szó? Nyilván azt akajja az író, hogy az olvasó a konkrét főneveket mintegy „kibővítse” , és hozzájuk függesszen valamilyen igei vonatkoztatást. Az olvasó ilyen módon társalkotóvá válik, már nem elég passzívan megérteni, amit az író leírt, hanem a szemantikai tartalomból kiindulva valahogyan neki kell „megelevenítenie” a konkrét főnevet. A főnév jelentéséből determinált, lehetséges igei cselekményekből kiválasztani azt vagy azokat, amelyek leginkább megfelelnek az író szándékának, természetesen azonban úgy és olyan mértékben, ahogy a szövegösszefüggés ezt sugallja. A főnév ui. nemcsak jelöh a személyt és a dolgot, jelentéséhez hozzátapadhat egyéb, nem főnévi jellegű szemantikai tartalom vagy esetleg funkció. Gondoljunk a fehérség, szépség, lassúság, kedvesség stb. típusú

126

főnevekre, amelyek tulajdonságot jelölnek, melléknévi jelleget hordoznak, bár jelentésre és funkcióra nézve főnevek. Vagy éppen a többször említett és tárgyalt igei tartalmú főnevekre: csattogás, recsegés, pillantás stb. A főnév ezekben az esetekben mintegy „elfedi” az alapszót, az alapvető szemantikai tartalmat, amely azonban könnyen felismerhető, „ereje” mintegy megőrző­ dik, és éppen ezért meghatározott stilisztikai feltételek mellett képes melléknévi vagy igei szerepkört betölteni. A konkrét főnevek esetében azonban nincs olyan alapige vagy alapmel­ léknév, amelyet az illető konkrét főnév mintegy „beburkol” . Ugyanakkor kiindulhatunk a tapadás tényéből. Nyilvánvaló ui„ hogy az alany-állítmányi szerkezetben előforduló főnévi alanyokhoz meghatározott gyakoriság alapján kapcsolódnak az igei állítmányok: bizonyos főnévi alanyok nagyobb százalék­ ban „vonzanak” egyfajta igei állítmányt, ugyanakkor más főnévi alanyokra más igei állítmánytípus jellemző. Az író és éppen ezért az olvasó tudatában is bizonyos főnevekkel kapcsolatban latens módon jelen lehet az az igei állítmánytípus, amely leggyakrabban kapcsolódik a szóban forgó főnévi alanyhoz, és vele alany-állítmányi szerkezetet alkot. A szövegösszefüggés hatására vagy egyéb körülmények folytán a latens igei állítmány, tehát az az ige, amelyet az író nem tett ki, nem használt, felidézhető éppen a gyakorisági tényező segítségül hívásával. Az olvasó, aki megszokta, hogy meghatározott főnévi alanyok mellett általában meghatározott igei állítmányok állnak, mintegy „kitalálja” azt az igei állítmányt, amelyet a kérdéses szövegrészben az író az egyedül használt főnévi alany mellé rendelhetett. Ez az írói módszer az olvasótól nagy beleérzést kíván, nyomban meg kell indulnia a fantázia működésének, meg kell vizsgálni, hogy a váratlanul felbukkanó főnév nem nyomatékosító, szerkezetien szintagma-e? 36 Nem az, ha a történést, cselekményt, leírást előbbre viszi. A magában álló főnév eredetileg nem jelöl egyebet, mint személyi vagy dologi fogalmat. A szövegösszefüggés vagy más körülmények hatnak úgy az olvasó fantáziájára, tudatára, hogy a főnevet gépiesen, megszokott emlékképei alapján éppen abba az alanyi-állítmányi szerkezetbe helyezi be, amelyben leginkább szokott előfordulni, tehát kiválasztja a gyakoriság tapasztalata alapján a főnévi alanyhoz tartozó igei állítmányt. Ha az olvasó fantáziája nem működik elég gyorsan és ötletesen, akkor a szöveg értelmetlenné válik, úgyhogy többszöri elolvasással kell előmozdítani a megértést. A fenti írói eljárás lényegre szorítkozó, tömörítő célzatú: az író az alanyi-állítmányi szerkezetből csak a lényegesnek ítélt főnévi alanyt tartja meg, és elejti az igei állítmányt, mint a főnévi alanynak általában determinált kísérőjét. Mintha az író előre tudná előzetes statisztikai vizsgálat alapján, hogy

127

bizonyos esetekben az igei állítmány kitétele felesleges, mert mindig a várt, az előre tudott fog belekerülni az alanyi-állítmányi szintagmába. A szabályosan szerkesztett prózával szemben itt tömör a felépítés: az igei állítmány elhagyásának számos következménye van, elsősorban az igei állítmányt kísérő, főként színtelen módhatározók csökkenése, ha viszont mégis van módhatározó, az meglepő metaforikus hatású. Szinte teljesen eltűnik a stilisztikai alakzatok közül a hasonlat, amely sokszor voltaképp egy-egy módhatározó terjedelmes kifejtése. A módhatározó csökkentett használata ugyanis akadályozza az egyes impresszionistáknál olyan kedvelt, módhatározóba foglalt, tömörített hasonlat alkalmazását, amelyben a birto­ kos szerkezet két tagja közt jön létre a hasonlat, s amelyre sok példát láttunk pl. Szömorynál. Mindezek a tények feszes prózát eredményeznek, és ez a lényegre törekvő rövidmondatosság azután átterjed az igés mondatokra is. A puszta cselekményközlés azokban is elégségesnek tűnik: a minősítés, árnyalás, esetleg nyomatékosító kiemelés azokban sem játszik lényeges szerepet. Gondoljunk az olasz futurista kiáltványnak arra a szakaszára, amelyben Marinetti követeli a határozók és az olyan szavak kiküszöbölését, amelyek alkalmasak a hasonlatoknak a mondathoz kapcsolására: mint, amely, így, hasonló valamihez. Hasonlatok helyett, mint láttuk, az igés mondatokban igyekszenek sajátos, újszerű metaforákat teremteni, sok igés mondat nem más, mint meghökkentő metafora. Megítélésünk szerint Kassák Lajosnak a már említett (1919-ben megjelent) Tragédiás figurák című regénye a legteljesebb magyar kísérlet az expresszionista mondat megteremtésére. Cepelte magát, nagy értelmetleriséggel a háta mögött. A kaszinó felé. Szinte ünneplői a d é le lő ttA z utcák öblögették az embersűríít. És kocsik, autók, villamosok a fö lfu tó tt kátránybűzben. Figyeli magát egyetlen virágnak a tarlón és azt is, hogy még ki figyeli. A kardját könnyű testringatással lármáz tatja. Lecsukott szájában mozog a nyelve: egy-kettő, egy-kettő.. . Mégsem volt mersze a kaszinóig. Valahol a tudata alatt kanyaro.dókat fáklyáztak. Aztán egyszerre.: hullaszag önmagából. Ha most látná meg valaki régi cimborája? És elgyeplőzte a rémület. Mellékutcákon ki a körútra. I tt mindenki elfér. A szomorúság girhesen lecsapta a vállait. Ilyen igazán még sohasem volt otthon önmagában. Miért? , , l , • ?!? !!! 128

'

•»

,1

És egy perc múlva: - A h! Kisasszony!! Tizenhatéves lányka. Nevetősen. Fehér vászon ruhában, ami kivitorlá‘ zo tt a tömegből Kettesben tovább. A sarkantyúi muzsikáltak (17), Éjjelenként is kiáll a sínek közét a gyors kétszer hasít át a pályán. Meghűlt, ordítóan köhög, Nem engedi magát. És az egyik éjjel összetörött, kialudt, mint a közönséges lámpa. Bandériumos volt a vihar: széllel, hóval, jéggel, A fö ld röpült, se hold, se csillagok. Valahonnan a keresztező váltóktól: - A ó —ó “ ó / Segítség! Se - gít - sé «*•ééég/l .... A z állomásról elrémült fagyos emberek fáklyákkal, - Ha h ó ! , , . Ha-hóÜ A vihar szétdobálta a hangokat. Égyetlen keverődzés, Csak a szél, a jég, a hó. ,. Ott állt az elmerült töltésen végtelen ordítással. Vakon az emberek felé lódult. Elvágódott. “ A fejem ! A fejem! A fejem! Bent a sárga lámpa alatt köréje hízott a szánalom, Reggel az orvos azt mondta: - Világtalan! Valami mély, tragikus vonítás kapaszkodott fö l az asszony torkába,,, elszabadult minden erejével visszanyelte, A gyerekek már a vakkoldust koldusáét játszották az ablaknál. Övé a győzelem, ? / Levelek, Kérvények: f A z ember fáslis, hasogató fejjel üldögélt a szobában. K int bömbölt a forgalom. A z asszony cókmókos ruhajavító műhelyt rendezett be az asztalon, Ha az ember felé kérdezett: “ Óh, de unalmas így az élet. Semmit! Semmit se csinálok,., Néha Ő kérdezett a gyerekek sorsáról. A z ember hirtelen, mintha elaludt volna. Csönd, A levegő tele volt a hazugság kényelmetlen melegével, 9

—

M.44Í —A fliödeíii magyar próza

.

129

És tovább.. . A z asszony új, emberes fehérneműt szabdalt az útra készülő fiának (39-40). A fiú komoran legyint: - Beszélni, beszélni!.. . De hát hová, merre induljon az ember. Oroszország, az más: Tolsztoj! Kropotkin! Mikor volt nálunk egy katonatiszt, akiben volt annyi ember, hogy gondolkodni is tudott?. . . - Valakinek csak itt is kezdeni kell. Újra nekilendült. Elsőnek lenni. Taktikus, üldözött mozgalmak. Szere­ pe. aminek hősi dekorációi vannak. És mind az a romantikus atmoszféra, amit a hirtelen biográfiákból beszedett. - Majd meglátod! Majd meglátjátok, hogy ki vagyok én (uo. 54—55). Kétségek dolgoztak benne, és nagy elfáradások ültek bele, amik minden továbblépéstől visszariasztották. De csak egy napig. Aztán megint előre mozdult, megforrt a vérében, ércet öntött a hangjába az akarat. Véglettől végletig. Ez már gyerekkora óta így van. Kékvirág a vörös pulykák között, szegény polgári családból a katonai pályára s most bele a forradalmi mozgalmakba. Úristen. Valaki játszott vele. Marasztalások és lökések, amelyek elgyűrűztek vele, hova tegnap még nem is gondolt. Egy este. Nekiizzadt kártyapartik a kaszinóban. Lárma. Fény. Vigyázó, menekülő szemek. Bank. Munka. I tt volt és o tt volt. Krajcártalanul minden asztalnál. Nem ült le, nem volt pénze, de ha lenne is, ezek közül talán senkit sem töltene meg az ő vesztesége (uo. 63). A négy példa, amely módot ad arra, hogy a több mint száz lapos regény stílusát megértessük, teljesen egyöntetű szerkezeti szempontból. Mindenek­ előtt egészen nyilvánvaló a rendkívül rövid mondatokon alapuló mondatfűzés. Az első példában két mellékmondat van: Figyeli (.. .) azt is, hogy még ki figyeli. Tizenhatéves lányka. Nevetősen. Fehér vászonruhában, ami kivitorlázott. A második példa a leghosszabb szemelvény, kerekded egész, esemény­ sort tartalmaz, mégis csak egy mellékmondat található a részletben, és az is némileg szerkezetien, mert nem követi főmondat .Ha az ember felé kérdezett: —Oh, de unalmas így ( ...) .

130

A harmadik példában van először egymásba fonódó két melllékmondat: Mikor volt nálunk egy katonatiszt, akiben volt annyi ember, hogy gondolkod­ ni is tudott? Majd két jelzői mellékmondat: Szerep, aminek hősi dekorációi vannak. És mind az a romantikus atmoszféra, amit a hirtelen biográfiákból beszedett. Végül egy függő kérdő mellékmondat: Majd meglátjátok, hogy ki vagyok én. A negyedik mondatban egy jelzői mellékmondat az első: nagy elfáradá­ sok ültek bele, amik minden továbblépéstől visszariasztották. A szemelvény közepén elsőfokú jelzői mellékmondathoz másodfokú helyhatározói mellékmondat csatlakozik: Marasztalások és lökések, amelyek elgyűrüztek vele, hova tegnap még nem is gondolt. Végül egy feltételes mondat: nem volt pénze, de ha lenne is, ezek közül talán senkit sem töltene meg az ö vesztesége. Tizenegy tehát a mellékmondatok száma a négy szemelvényben. Figyeljük meg a mellékmondatok sztereotip voltát: főként jelzői és tárgyi, ritkábban feltételes és egyszer függő kérdő mondat. Még inkább feltűnik az egyhangúság, ha a kötőszókat vizsgáljuk: HOGY, AMI, AKIBEN, AMINEK, AMIT, AMIK, HOGY KI, AMELYEK, HOVA, HA, más kötőszó nem is fordul elő. Majd a mai prózának szentelt fejezetben látni fogjuk, hogy ez a stílus bizonyos irányon belül továbbél, éppen ez a mondatszerkesztési egyszerűség, a mellékmondatok rendkívül kis száma, a nagyon kevés és sztereotip kötőszó mutat arra, hogy egyes mai íróink tudatosan fordulnak a múlt meghatározott példaképei felé. A mondatfűzés egyszerűségét bizonyítja a sok igétlen mondat, de néhány kivételtől eltekintve nem a tagolatlan mondatoknak megismert fajtái állnak itt, nem az impresszionistákra jellemző inszcenáló, konkrét főnevek halmaza van itt, nem is a Gárdonyit annyira jellemző névszói mondatok, ahol az állítmány egy névszó vagy esetleg egy határozó (az utóbbit ma hiányos mondatnak nevezzük, mert VAN-nal kiegészíthető). Kassák mondatai más jellegűek: nézzük meg őket közelebbről. Az első példa: Szinte ünneplös a délelőtt37 a Gárdonyi-féle típust mutatja, van névszói állítmánya: ünneplös. De már áz Aztán egyszerre: hullaszag önmagából mondat olyan, amelyben sem névszói állítmány nincs, sem nem egészíthető ki VAN-nal (vagy VANNAK-kal), hanem az igei állítmány elmaradt, holott szükség volna rá a mondanivaló teljessége érdekében. Éppen ez az a k a r t csonkítás jellemzi legjobban Kassákot, mondatai így élesebbé, drámaibbá válnak. Az idézett mondathoz hasonlók az alábbiak: Mellékutcákon ki a körútra. És egy perc múlva. Kettesben tovább, Valahonnan a keresztező váltóktól. A z állomásról elrémült fagyos

131

emberek fáklyákkal. Kékvirág a vörös pulykák között, szegény polgári családból a katonai pályára s most bele a forradalmi mozgalmakba, A kapuig együtt A lépcsőkön fel a két hadnagy párosán. Előtte a meglepetés játékával. Mások. Hangosan egymásbaszerelmesedétten, Utoljára a nagyfejü hadnagy. Kimért, mindig egyazon pontossággal. Körbe-körbe mint a ketrecezett állat. Ki, az ebédlőn át az ellenség felé. Kitárt karokkal az anyja. (Példáink részben a mű be nem m utatott részleteiből származnak.) A mondatok valamilyen igével, rendszerint mozgásigével kieégszíthetőfc: Mellékutcákon ki (FORDULT) a körútra. Kettesben tovább (MENTEK). Az állomásról elrémült fagyos emberek (ROHANTAK) fáklyákkal. így folytat­ hatjuk a mondatok átalakítását igés mondatokká. Az És egy perc múlva és az Előtte a meglepetés játékával mondatok mondást jelentő igével tehetők teljéssé. Végső foka a mondatfűzés tömör sajátosságának az elvont és főként a konkrét főnevek viszonylagos gyakorisága: A vihar szétdöbálta a hangokat. Egyetlen keVerődzés, Csak a szél, ajég, a h ó ., . Az igéből származó elvont főnév nyilván azt jelzi, hogy a hangok, mindenféle eredetű hang összekeveredett. A konkrét főneveket viszont ki kellene egészíteni igékkel. Csak a szél (FÜTYÜLT), ajég (ROPOGOTT), a hó (MINDENT BEFEDETT)., . . Levelek. Kérvények, Itt is Szükséges a tapadás alapján az igei kiegészítés: Mindenféle leveleket, kérvényeket KÜLDÖTTEK SZÉT. Újra nekilendült. Elsőnek lenni. Taktikus, üldözött mozgalmak. Szerep, aminek hősi dekorációi vannak. És mind az a romantikus atmoszféra, amit a hirtelen biográfiákból beszedett. A konkrét főnevek, tehát MOZGALMAK, SZEREP, ROMANTIKUS ATMOSZFÉRA előreviszik a cselekményt, ki kell egészíteni, világossá kell tenni a lényegre szorítkozó stílust: talán a mozgalmak (MELLÉ ÁLLT), Olyan szefepet (AKART), aminek stb., (IGÉNYELTE) azt a romantikus atmoszfé­ rát, amit a hirtelen biográfiákból beszedett. Mindenesetre a kiegészítés nem egyértelmű, mindenki saját képzelete és érzékenysége alapján végezheti el. Marasztalások és lökések, vagyis valaki marasztalta és ugyanakkor előre is lökte, az igéből származó elvont főnevek esetén könnyebb a megoldás. Már sokkal kevésbé világos a következő konkrét főnevek sora: Lárma. Fény. Vigyázó, menekülő szemek. Bank. Munka. A kaszinói kártyapartikkal vannak összefüggésben ezek a főnevek: a LÁRMA felfogható igei jellegűnek:

132

lármáztak, aztán esetleg: a kaszinó fényárban úszott. A vigyázó, menekülő szemek esetében több magyarázat képzelhető el: pl. vigyázóan, óvatosan figyelte a kártyázókat, Bank. Munka: a kártyás „bankot” nyer, megdolgozik a nyereségéért. Említsük még meg a sajátos igei metaforákat, egy részüket már ismertettük, nem érintettük a következőket: A sarkantyúi muzsikáltak, köréje hízott a szánalom, kint bömbölt a forgalom. Valami mély tragikus vonítás kapaszkodott fö l az asszony torkába.. , nagy elfáradások ültek bele, marasztalások és lökések, amelyek elgyűrüztek vele. Emeljük még ki a módhatározók csekély számát: ez ui. jellemző az expresszionista stílusra, míg az impresszionisták elhalmozzák műveiket mind feltűnő módhatározókkal, mind pedig sajátos jelzőkkel: Cepelte magát, nagy értelmetlenséggel a háta mögött. A kardját könnyű testringással lánnáztatja. A szomorúság girhesen lecsapta a vállait. Ilyen igazán még soha nem volt otthon önmagában. Tizenhatéves lányka. Nevetősen. Fehér vászon ruhában stb, Orditóan köhög. O tt állt az elmerült töltésen végtelen ordítással. Vakon az emberek felé lódult. A z ember fáslis, hasogató fejjel üldögélt a szobában. I tt volt és o tt volt. Krajcártalanul minden asztalnál. 20, A nyelvi stílus szempontjából az impresszionizmust és az expresszionizmust együttesen nevezhetjük modernségnek: Király István kategóriái szerint az első megfelel az esztetizáló, a másik az avantgárd modernségnek. Egyetértünk Királynak azzal az alapvető megállapításával, hogy a kétfajta modernség összefügg egymással, A tárgyhoz kapcsolódó, általában azonban mégis személyekre vonatkozó állítmányok használata az a nyelvi tény, mely jól tükrözi (pl. Kassáknak általunk elemzett műveiben), miként fordul át egy korábban még inkább a színezésre, hangulatkeltésre alkalmas nyelvi kifejezésmód nyugtalanabb, lázasabb, diszharmonikusabb, expresszív szemantikai kapcsolattá. | Elemzéseinkből kiderült, hogy az impresszionista írók elsősorban láttatni akarnak, dekoratív, festői hatásokat akarnak ébreszteni olvasóikban. Király István kiemeli, hogy főként 1905 és 1908 között az Ady-költemények festőileg, vizuálisan elképzeltek voltak, nemegyszer konkrét festői élmény állhatott mögöttük,38 A festőiségre mutat a jelzők túltengése, a különös melléknevek halmozása: Égtek lelkemben kis rőzsedalok, - Füstösek, furcsák, búsak, bíborok; A lelkem ódon, babonás vár — Mohos, gőgös és elhagyott; Dalom törékeny, halk fiú legyen - Asszonyos, könnyes, kósza

133

trubadúr,39 Hadd emlékeztessünk itt elsősorban árra, amit Krúdy jelzőiről mondottunk. Az esztetizáló modernség kapcsán Király említi az inszcenáló nominális mondatokat, azt az eljárást, amikor Ady pointillista módon, montázsszerűen rakja egymás mellé a különféle apró mozzanatokat: Tengerpart, alkony, kis hotelszoba; Gémeskút, malom alja, fokos, - Sivatag, lárma, durva kezek; Csöndes Ér, szagos virágok, zöngő méhek; Mentőn, november, Azur-ország;• Ár, szürkeség, víz-gőz, pocsolya; Feszület, két gyertya, komorság stb.40 Olyan módszer ez, amelynek jelentkezése az impresszionista prózíróknál szinte törvényszerű, részletes elemzéssel igyekeztünk szemléltetni a legkülön­ félébb sajátosságait. Igaza van Királynak, amikor az átfinomításról beszél: „megjelent — Ady. szavát mondva — a hazárdság a szóban, a nyelvi merészség” (Király István L m. 292). Ady kereste a jelzett korszakában a kivételest, az egyénit, a ritkát, népieskedő, régieskedő, idegen szavakkal, neologizmusokkal és szokatlan szótársításokkal az élet előkelőbb, választékosabb szintjére emelkedhetett, és egy távoli, légies, álomszerű, stilizált világ részévé válhatott. Nem érvényes-e mindez pl. Krúdyra? A prózaíró nyelvi lehetőségei természetesen nem azonosak a költő eszközeivel, az alaptétel másként valósul meg a próza nyelvében, részben több, részben kevesebb lehetséges, de az alapvető jelleg igazsága kétségtelen. A kivételes, a ritka hatás elérésére szolgálnak a csoda-, fény-, mámor-, m ese, álom- előtagú szavak, mondja Király: csoda-csók, fény-országút, mámor-fejedelem stb. (i. m. 293), ugyanígy az az eljárás, amikor Ady főnévi összetétellé alakítja a jelzős szerkezeteket: tavasz-idő (tavaszi idő helyett), hajnal-zengés (hajnali zengés helyett), nő-test (női test helyett) stb. Amint láthattuk, ez a nyelvi módszer Szomorytól kezdve erősen jellemzi impresszio­ nista íróinkat, és a legváltozatosabb nyelvi eszközökkel valósul meg, pl. a birtokos szerkezet módhatározói szerepkörben állhat. Az avantgárd modernség társadalmi hátterét Király az „elveszett szekuritás” válságkorszakához kapcsolja. Az esztetizáló modernség alapja is a kapitalizmus válságát érző magányos értelmiségi elszigetelt lázadása, indi­ viduális kiútkeresése volt, de míg ez a válság korai, „békésebb” szakaszához, a szekuritás korához kapcsolható, addig az avantgárd modernség (vagy a mi szóhasználatunkban: az expresszionizmus) sokkal inkább a későbbi periódus­ hoz, a kiteljesedett válság időszakához tartozik. Az esztetizáló modernség széles, életképszerű szerkezetekre hajlott, mondja Király; ismét Krúdynak és másoknak egymás mellé helyezett, mellérendelő, nagy mondataira kell utalnunk. A avantgárd modernség nem

134

tűrte „ezt a kiegyensúlyozott, békés állapotot” (i. m. 335), Adynál a Vér és arany idején előtérbe kerülnek az igék. Rendkívül figyelemre méltók Király példái Ady műfordításaival kapcsolatban. A három Baudelaire-szonettben pl. majdnem egyötödével több volt az igék és az igenevek száma, mint az eredetiben. A Verlaine-fordításokban „az állót lehetőleg mozgóvá változtatta” (Király i. m. 335), tehát ajelzőt pl. mondattá alakította át: „Messziről jön” mondja Ady az eredeti „lointaine” helyett. „Ilestdoux” _ írja Verlaine kedvese nevéről, ez Adynál „lágyan z e n d ü f, a létige helyett tehát cselekvést tartalmazó igét keresett. Belső feszültség, érzelmi telítettség jellemzi az igei ismétléseket. Az ige előtérbe kerülésének eredményeként — és ez egyike Király legfontosabb megállapításainak - előtérbe kerül az ö s s z e s ű r í t e t t k é p , mí g az e s z t e t i z á l ó m o d e r n s é g a h a s o n l a t f e l é f o r ­ d u l t . (Kiemelés tőlem, H. Gy.) „Élővé változtattak Ady igéi minden halott, mozdulatlan tárgyat. Sír, nyerít, búg nála a fekete zongora, (...) kacag a nádas, (...) A Duna, ez a csacska részeg, táncol, dalol, kurjongat s kinyújtozik gúnyos nótákat fütyürészve. (...) Ászéi sikong, trágár dalokat dúdol, kacag, vadui dob­ ban ...” „Élővé vált így az élettelen, nyugtalanabb, mozgóbb lett a vers” (Ki­ rály: i. m. 340—341). Lehetetlen nem látnunk itt a rokonságot Ady meghatározott korszaka és az expresszionistának nevezett próza között. Hadd tegyük azonban hozzá, hogy bár az expresszionista próza meghatározott irányzatában kétségkívül nagy szerepe van az igei metaforának, nehezen vitatható, hogy a főként Kassáknál fellelhető főnévi stílus is expresszionista, tehát annak kell tekinteni az igei állítmány nélküli, elvont és konkrét főnevek állítmányi használatára épülő mondatszerkesztést is. 21. Nézetünk szerint igazi expresszionista az, akinél mindkét alapvető nyelvi tényező jelen van: az igék sajátosan metaforikus használata, ahogy ezt pl. Kas­ sák Lajosnál láttuk, és egyúttal a rendkívül ösztövér, rövidmondatos próza gyakori igei állítmány nélküli mondataival, továbbá állítmányként használt konkrét és absztrakt főneveivel. Ezért nem tekintjük Szabó Dezsőt igazi expresszionistánk, annak ellenére, hogy A z elsodort falu vagy a Segítség az expresszionista igei metaforák számos szép példáját tartalmazza, bőven idéz­ tünk is közülük. Nem búcsúzhatunk el az impresszionizmus és expresszionizmus korától anélkül, hogy meg ne kísérelnénk elhelyezni Szabó Dezső prózáját a különböző áramlatok közt. Mondottuk, hogy expresszionistának nem tekint-

135

jük gyakori expresszionista hangvételű igés metaforái ellenére sem. Már megfigyeltük kedvelt eljárását: az expresszionista, mozgalmas, igei képet szereti hasonlattal kiegészíteni, s e hasonlatot többnyire MINT kötőszóval kapcsolja a képet tartalmazó mondathoz, Ez nem expresszionista, lényegre törő, szűkszavú szerkesztési mód, hanem rokon azzal a retorikus, patetikus hangvétellel, amelyet Szabó Dezső nagy terjedelmű mondatai is képviselnek, Az elvont főneveknek a módhat ározós szerkezetekben való szerepelte­ tése az impresszionista stílusra és pl. Szomoryra volt nagyon jellemző. Nem állíthatjuk, hogy sok példánk van Szabó Dezsőtől, de nem is csak elvétve fordul elő az elvont, rágós főnéven alapuló módhatározói Túry éppen nagy szívással tapasztatta a poharat a szájához (Segítség L

210). Kun látta ezt s odahajolva az öreg úr elé, különös emlékeztető mosolygással nézett felcsillogó szemeibe (uo.). A korcsmáros nagy nyöszörgéses, köhécselös buzgósággal előkerített egy térítőt, egy kevés szalonnát, túrót, kenyeret (uo. II, 283), A hordár olyan őszinte elámulással mentegetőzött, hogy Bálint rögtön elengedte s már valami szégyen is bágyadt tagjaira (uo, III, 111), Nem ritka a birtokos szerkezet sem, ilyenkor konkrét főnév a birtokos, és elvont főnév a birtokszó, a birtokszóhoz járul a rag, amelynek révén a szerkezet (mód)határozó lesz: Zilált lányok és megtárt keblű asszonyok rohantak el mellette, a fiatal kancák tavaszi robogásával és őt senkinek a vágya nem hívja. (Az eh sodort f a l u l 1 1 5 -U 6 ), De az elvont főnévnek az impresszionistáknál használt több más árnyalata is megtalálható Szabó Dezső prózájában; Mikor aztán egy mellékutca hűvösebb nyugodtságába ért a kocsi, haragja egyszerre lezuhant (Segítség III, 112), Gondolta, jó lesz előbb, mielőtt látná otthonát, egy kis meleg kávé biztatása (uo,). Szabó Dezsőnek ez az erősítő, az igei állítmányt bővítő, továbbmagya­ rázó eljárása összefüggésben van a mondatok retorikus felépítésével, valóban a pátoszt felkeltő, halmozó szerkesztés nem idegen Szabó Dezső prózájától. Expresszionizmusa a sajátos igei állítmányok metaforikus használatára épül, más nyelvi tények azonban eltávolítják az expresszionizmustól, mindenek előtt a halmozó retorikus mondatfűzés, amelyet a következő példában szemlél­ tetünk: (Bálint) 'Nézte, nézte a földet, a földdel küszködőket és látta az örök sírást, fis íme lassan megmozdult a föld.

136

Megmozdult a rög, meglökte társát, földhab földhab­ nak adta át a mozdulást, Mozdult a kazal, mozdult a szekér, mozdult az eke. Kimozdultak elrendelt formáikból a fák, a füvek, a kalászok, az emberek, az állatok, Fájdalmas vomglással rángott, küszködött, remegett a magyar mező, Már nehéz dobbanással indult fö l a föld. Küzdő melle feldomborult, szakadt, áradt, új forma felé vívódott, Már hangokkal is verte füleit a vergődő föld láza, Sikoltottak a fák, jajgattak a rögök, siránkoztak a kalászok és nehéz lombú sóhajtással sóhajtottak az emberek, És minden sírás, minden jaj, minden hang és megin­ gott forma; növények, emberek, állatok, dolgok beleforogtak a meglódult föld készülő formájába, És ime egyszerre megdermedt a forrongó mező; roppant fekete trón magaslati Bálint előtt, A föld húsából, a paraszt húsából vetődött magasra a trón és már nehéz lángokkal izott bíborrá, És már o tt ült a király, Meztelenül ült a lángok dermedt harapásai közt. Hatalmas teste paraszt volt; szikár, viharvert, napsütötte, eső-vert, görcsös-izmos paraszti test, A fájdalom irtózatos vonaglásába csavarva, mégis ősileg király, mégis a széles mezők nagy mél­ tósága rajta. Arca paraszt volt; ezer ráncu, földre hajló, napba néző, hunyorító paraszt arc, Beleroncsolva a gyötrelem lobogó kendőjébe, És mégis; irtózatos ítélet, tetemrchívás és halhatatlan követelés ez az arc. Felhőkölt mellén, hatra kötött karjain, megfe­ szített combjain harapott sebek lángoltak. És már égett az egész föld; égett az erdő, lobogó fáklya volt minden szálfa, tüzesedtek az ég arcai, a föld mélyedéseiben alvó vizeken lángoltak az ég roppant szemei; a felgyűlt világ mérhetetlen ravatalán, kimart sebei üvöltő vádjával égett Dózsa György; az ősjogú király, a megcsalt ember, az örök magyar paraszt (Szabó Dezső: Segítség II, 270 271).

137

Ebben a hosszú idézetben, a Dózsa-vízióban, amely azután Boór Bálintot arra ihleti, hogy kifaragja Dózsa szobrát, csupa főmondat van, a mellékmondatok teljesen hiányoznak, legfeljebb mellérendelés fordul elő. A pátosz a szimmetriára épül. Az elején tíz főmondat közt szabályos ritmus figyelhető meg az ismétlődések révén, azonosak vagy rokon értelműek az állítmányok, és azonosak vagy összefüggenek az alanyok. Az egyes mondato­ kon belül is jelen van a halmozás: főnevek és igék halmozása, egy mondatban pedig mindkettő: Sikoltottak a fák, jajgattak a rögök, siránkoztak a kalászok, és nehéz lombú sóhajtással sóhajtottak az emberek. Ebben a mondatban egyébként jól tettenérhető az, amit Király István megszólaltatásnak, megelevenítő, animalizáló művészi hajlamnak nevez, és aminek alkalmazását Adynál is megfigyelte: „Az élőlénynek képzelt terrné-, szeti jelenség, tárgy kezdett el beszélni, mint pl. a szülőföld az Elűzött földemben és a havasok a Havasok és Riviérában. Felhangzott itt a Duna vallomása, gyóntatott a Nyulak szigete, s elmondhatta a maga keserveit a végtelen szerelmesként élő, éjjeli platánfa (A Duna vallomása, Szent Margit legendája, A platán-fa álma). A drámák mozgalmassága került ezzel az állandó beszéltetéssel a költeményekbe, cselekvéssé változott a puszta szemlélet: érvényesült a megmozgatottság formáló elve.”4 1 A Szabó Dezső-idézethez visszatérve, a szimmetrikus mondatok után következő első mondatok nem helyezkednek el ritmikusan egymás közt, de jellemzi őket a halmozás: a föld húsából, a kenyér húsából, a paraszt húsából stb., irtózatos ítélet, tetemrehívás és halhatatlan követelés ez az arc, Felhőkölt mellén, hátrakötött karjain, megfeszített combjain stb. Visszatér a szimmetrikus mondatelhelyezés Dózsa megégetésekor: És már égett az egész föld, égett az erdő, lobogó fáklya volt minden szálfa, tüzesedtek az ég arcai, a föld mélyedéseiben alvó vizekben lángoltak az ég roppant szemei A két utolsó mondat szokatlan többes számokkal (az ég arcai, szemei), sajátos, látomásos megelevenítéssel zárja le a Dózsa-víziót: szimmetria és vízió Szabó Dezsőnél egybeesik, pátosza, amelynek nyelvi kifejeződése nyomon követhető a mondatok halmozó, sokszor szimmetrikus felépítésben, tartalmi tényezőknek, a látomásra való hajlamának is következménye.

138

Ez a szimmetrián alapuló, víziókkal kapcsolatos pátosz sokszor a főnévi igeneves mondatok egymásutániságán figyelhető meg: Mint egy damaszkuszi szó, úgy villant izmaiba egy új honfoglalás gondolata. Feltenni halhatatlan sarkantyúkat, rápattanni a magyar fajra, bedöfni véres elevenjéig, hogy hulljon a vér, és ránduljon az izom egy új győző versenyfutásra. Berontani a nyugvó agyak csendjébe, felkiáltani, felüvölteni az akaratot a demokrácia kikerülhetetlen birkó­ zására. Meghódítani az egész életet, úrrá tenni a rablóit, balek magyart minden piacon, minden versenyen. De nem ököllel és bitor törvényekkel, nem múlttal hazudni el az új életet, hanem az ösztön belső lökésével, mint egy megszállás, mint egy folyton tettbe égő rögzött gondolat. Beléitatni ebbe az emberanakronizmusba a demokráciát, hogy életerős dühvei rohanjon a kereskedőnek, bankárnak, újságírónak, politikusnak, gyárosnak, katonának, művésznek s ha már kell, hogy legyen, uzsorásnak, csalónak, de kihasznált és megcsalt sohase legyen. Egy új, minden eddiginél belsőbb és mozdítóbb forradalmi tüzet fújni tüzes széllel az izmokba, a magyar fajt minden versenyképes gondolat, minden alkotó tett, minden szépség hazájává tenni (Az elsodort falu I.

181) . Tizenkét főnévi igenév helyezkedik el szimmetrikusan, helyesebben tizenkét főnévi igeneves főmondat, amelyet nagyon kevés mellékmondat egészít ki. ' /' A főnévi igenevek gondos szimmetriája jellemző, hogy a mondatok elején, az utolsó két mondatban pedig a végén állnak. A főnévi igenevek nemcsak a szimmetrián alapuló retorika egyik jeleként vizsgálhatók. Logikailag önállósult értelmezőkről van szó, amelyek mondatértékűek, azonban hol szorosabb, hol kevésbé szoros kapcsolatban maradnak azzal a főnévvel, amelyre vonatkoznak. Lényegében véve olyan szerkezetek ezek, mint amikor konkrét főnevek követnek konkrét főnevet értelmezőként, rag használata nélkül. Abban a példában, amelyet Szabó Dezsőtől idéztünk, az előző főnév elvont: az ÚJ HONFOGLALÁS, ezt értelmezi a tizenkét főnévi igenév.

139

A dolog lényege az, hogy ez a szerkesztésmód a felsorolás impresszionis­ ta típusához tartozik, vagyis a sok főnévi ígenév Szabó Dezsőnél n e m v i s z i e l ő r e a c s e l e kmé nyt , h a n e m egy és u g y a n a z o n g o n d o ­ l a t o t v a r i á l . Ügy, ahogy más helyzetben Krúdy is variál, felbont, részek­ re szed, E z e k b e n az esetekben Szabó Dezső igei dinamizmusa nem érvénye­ sül eléggé, Talán abban a tekintetben igen, hogy a főnévi ígenév mégiscsak moz­ galmasabb, mintha helyette elvont főnév állna, de ez korántsem expresszionizmus a jelenség kassáki értelmében, akinél akár elvont vagy konkrét főnév, akár főnévi igenév szerepel, általuk a cselekmény előre megy, mintha igés fő­ mondat szerepelne.

i

140

R ealista törekvések

26. Az eseményes, racionalista próza, ahogy az előző fejezetben láttuk, szakit a stilizálással és a míves nyelvi játékossággal, amennyiben az impresszionizmus és expresszionizmus stilisztikai ötletei játékosságnak nevezhetők. Az irányzat szellemes, változatos prózája, az az oldott, csiszolt mondatszerkesztés, amelynek — ahogy láttuk — Kodolányi, Karinthy, Kosztolányi, Hunyady és Illyés legjellegzetesebb képviselői, csakhamar jelentékeny vetélytársra fog találni abban a szélesen áradó, részletező, feltehetően Móricz nagy regényei­ nek nyelvén nevelődött stílusban, amelynek képviselői a társadalmi valóságot és az egyén belső világát aprólékos figyelemmel, sokoldalúan igyekeznek megragadni. Az eseményes próza mozgékony, gyorsan forog a színpad", cserélődnek a színek, a móriczi tanításból és módszerből kiinduló második, realista igényű próza meg-megáll egy-egy témánál, körüljárja minden oldalról, elmélyed a környezet- és lélekábrázolásban, ez az alapvető felfogás határozza meg nyelvi eszközeit. Ha ezeket röviden jellemezni akarnánk, akkor már most kettőt kell előrebocsátani: egyrészt újra megnő a szabad függő beszéd alkalmazása (amely az eseményes prózában nem játszik nagy szerepet, van író, aki szinte soha nem él vele), másrészt nagy jelentőséget kap — évtizedek óta először — az alárendelésen alapuló terjedelmes összetett mondat. Ne feledjük, Krúdy nagy mondatai elsősorban felsoroláson, halmozáson és mellérendelésen alapszanak.

162

25. Szemere Gyula A vonatkozó névmási jelzős szerkezet Krúdy stílusában című cikkében (1. Nyr. 96. 3 0-37) foglalkozik ilyen szóismétléssel. 26. Az első jelzői mondathoz HOGY kezdetű másodfokú tárgyi, ahhoz harmadfokú AMELYEK kezdetű jelzői mellékmondat járul. A második jelzői mondatnak három mellékmondati kiágazása van: egy másodfokú AMELY PÁRNÁCSKA kezdetű harmadfokú, ugyancsak jelzői mondat, végül egy negyedfokú AKIT kezdetű jelzői mellékmondat következik. 27. A z ajtónál ostorával állongó fuvaros, a tarisznyájából eszgető vándor mesterember, a céltalan útú, lődörgő, az örökké munkát kereső és soha nem találó csavargó, az emberismerő vásáros, furcsaságokkal mesterke­ dő vándorárus, a kihizott mézeskalácsos, a rézdróttal járó szappanos, a cserszagú csizmadia, az álmoskönyv-kereskedő, a lusta planétás, a trombitáló pereces és mindazok akik az országúton születnek, élnek és meghalnak: az élet olyan bölcsességét viszik tartisznyájukban, amely bölcsességnek a meghallgatására mindig érdemes volna megállni sieté­ sünkben (N. N. 80). Kemény Gábor Krúdynál a halmozást, az extenzív totalitást a képlátás területén a realitástól való eltávolodásnak fogja föl; Krúdy a valóságot köddé, látomássá, „szubjektív realitássá” alakítja át. (Kemény Gábor '.Krúdy képlátása. Nyelvtud. Ért. 86. Akad. Kiadó 1974.)

251