ILLESZKEDÉS ÉS HAGYOMÁNY A BALATON-FELVIDÉK NÉPI ÉRTÉKEINEK MEGJELENÉSE A KORTÁRS ÉPÍTÉSZETBEN
TDK ÉRTEKEZÉS BUDAPESTI MŰSZAKI ÉS GAZDASÁGTUDOMÁNYI EGYETEM ÉPÍTÉSZMÉRNÖKI KAR KORTÁRS ÉPÍTÉSZETI SZEKCIÓ
SOMLAI ANIKÓ KONZULENS: DR. VUKOSZÁVLYEV ZORÁN
BUDAPEST, 2012.
TARTALOMJEGYZÉK
BEVEZETŐ_KÖRNYEZET
3. oldal
ÉPÍTÉSZETI KARAKTERVIZSGÁLAT
5. oldal
1_ANYAGHASZNÁLAT, TÖMEGALAKÍTÁS
6. oldal
Narmer Építészeti Stúdió: Tornai Pincészet bővítése Kis Péter Építészműterem: Laposa Pincészet
2_ KÖRNYEZETTEL VALÓ KAPCSOLAT , BEÉPÍTÉS
12. oldal
Csórompuszta, Uradalmi gazdaság Vincze László: Majorsági Központ Koller József: Levendulaház
3_LAKÓTEREK
18. oldal
Bernd Steinhuber: Casa CV Balázs Mihály: Nyaraló, Tihany 4_ ALÁRENDELT HELYISÉGEK, MEGVÁLTOZOTT IGÉNYEK
24. oldal
Murka István: Monoszló, magánház
5_PROBLÉMÁK
28. oldal
ÖSSZEFOGLALÓ, KRITIKA
31. oldal
IRODALOMJEGYZÉK
32. oldal
BEVEZETŐ_ KÖRNYEZET
A Balaton-felvidék mindig is kiemelt jelentőségű területe volt Magyarországnak, fénye ma sem kopott meg. Különösen változatos természeti adottságai, kellemes éghajlata és megkapó hangulata sokak számára egyedülállóan vonzóvá teszik ezt a tájat. Földrajzilag a Balaton északi partján helyezkedik el, a tó keleti szélétől a Tapolcaimedencéig húzódik. Északi szomszédjai a Veszprémi-fennsík és a Bakony, nyugat felől pedig a tanúhegyek alkotják határait. Tágabb értelemben a Bakony déli része előtt elterülő hegy- és dombvidéket értjük a Balaton-felvidék alatt. Balatonfüredtől kezdve a felvidék kiszélesedik, a Balaton partjával párhuzamos és rá merőleges dombok közt bújnak meg a völgyek, erdőkkel és patakokkal. Tájképileg hihetetlen változatosság jellemzi ezt a környéket. A sokszínű élőhelynek köszönhetően számos ritka növény- és állatfaj is honos a területen, különösen védett növények közül a kankalin, a fekete kökörcsin, valamint a kornis tárnics, melynek gyökerét és szárát gyógynövényként használták. Az állatvilágban a hűllők és a madárvilág számos faját tartják kiemelkedő jelentőségűnek. Ezek miatt a különleges értékek miatt alakították ki 1997-ben a Balaton-felvidéki Nemzeti Parkot. Kőzeteit tekintve is igen nagy változatosság jellemzi: a Balaton-felvidék legelterjedtebb kőfajtája az úgynevezett lajta mészkő és durva mészkő, mely fehér vagy sárgásfehér színű, váltakozóan tömött vagy porózus szerkezetű. Építőkőnek a mai napig használatos. A tapolcai karsztvidék a durva mészkő karsztvizeinek kiválásával jött létre. Fontos még a vulkanikus tevékenység megemlítése, a kéregmozgások egészen Tihanytól Somlóig terjedtek, a felszínre ömlő bazaltláva hozta létre a híres tanúhegyeket. Szubmediterrán éghajlata kedvező, de a táji adottságok, a terület gazdagsága a különböző kőzetekben nem tette lehetővé a jellegzetes szántóföldi gazdálkodás elterjedését. Éppen ezért volt fontos a gazdasági kapcsolat a környező sík vidékekkel. Azonban
a
termőtalaj
meghonosodásának.
A
főként
a
déli
lejtőkön
terület
szőlőkultúrája
kedvezett
több
a
évezredes
szőlőtermesztés hagyománnyal
rendelkezik, már a rómaiak is termesztettek szőlőt itt. A falvak kialakításában fontos szerepe volt víz és a termőtalaj meglétének, mivel a lakosság nagy része gazdálkodásból élt. Fontos bevételi forrás volt továbbá az iparűzés, jellemző ipari létesítmények a vízimalmok, olajütők, üveghuták, valamint több korai létesítésű üzem, mint a pápai, bakonybéli és városlődi kőedénygyár, a herendi porcelángyár és a pápai kékfestő üzem.
A Balaton-felvidék hangulatát Hamvas Béla szavai foglalják össze legjobban:
„Úgy látszik az ember … világosabb és melegebb földre ér. A napfény fehérebb, majdnem olyan fehér, mint a Földközi-tenger fölött. A színekről a köd eltűnik és jobban világítanak. A tárgyak körvonala élesebb. A légkör mintha elektromosabb lenne. Ez nem a Kárpát-medence. Mintha a Karszton átnyúlna, ez az Adria fehérebb, tisztább, világosabb és melegebb tája.” „E táj sok olasz vidéknél déliesebb. Talán mert a tenger messzebb van, a langyos párát és a szikrázó fényt jobban kell szeretnie. Mikor ezt a vidéket az északnyugati szél járja át és felhő takarja, megszürkül és meg sem ismerni. Mikor aztán a nap kisüt, a fű zöldebb, a házak falai fehérebbek, az ég kékebb. Mint a Somló szőlője, az üvegesen áttetsző opálos bogyó.” „Nincsen ember, nincs madár, ló, kutya, egyetlen szem cseresznye, amelyben kicsiny lélekként a Dél géniusza ne parázslana.” [Hamvas Béla: Öt géniusz]
ÉPÍTÉSZETI KARAKTERVIZSGÁLAT A dolgozat témája a hagyományos népi, falusi értékek megőrzése és ezek megjelenése a hazai kortárs építészetben. A kutatásom a Balaton-felvidék táji és építészeti értékekben kiemelten gazdag régiójára terjed ki. A falusi háztípusok, szerkezetek és anyagok eredetét vizsgálva keresek választ ezek kortárs megfogalmazására, arra, hogy hogyan tud egy új épület illeszkedni hagyományos környezetbe anélkül, hogy tájidegenné válna. A hagyományos épületek szellemiségét, építési koncepcióját igyekszem feltárni különböző, meghatározott szempontok szerinti elemzésemmel. Ezek a szempontok – mint anyaghasználat, beépítés – kifejtése az egyes fejezetekben segít egy egységes, a lehető legteljesebb képet alkotni a régió népi értékeiről. Mivel a népi értékek kortárs építészetre gyakorolt hatását kutatom, a népi elemzés mellett az adott fejezethez, pontosabban az elemzés adott szempontjához illő, megfelelő kortárs példákat társítok. Ezek a példák természetesen szintén a Balatonfelvidékről valók, válogatásuk a teljesség igénye nélkül, az elemzés aktuális szempontja szerint történt. Az eltérő funkciójú, megépült mai példák elemzésével igyekszem bennük az adott téma szellemiségének meglétét – illetve annak helyességét – bizonyítani. Ez a fajta meghatározott szempont szerinti párhuzam lehetőséget ad a mai épületek elmélyült elemzésére, általuk a régió kortárs építészetének kritikai értékelésére is.
1_ANYAGHASZNÁLAT, TÖMEGALAKÍTÁS „E hegyháton a faluban és mindkét végén csudálatos nagyságú fehér homokkövek feküsznek úgy, hogy fél óráig lehet menni szikláról sziklára lépve, s e kövek távolról jöve hosszan delelő fehér marhacsordának látszanak.” [Lukács László: Falazatok a Kálimedencében] Így írja le Újváry János községi jegyző 1846-ban a Kővágóörs mellett található Kőtenger látványát. Számos hasonló lejegyzés számol be a köves tájról, így nem meglepő, hogy a Balaton-felvidék építészetében az általános építőanyag a kő lett. Azonban az építési gyakorlatban léteztek más anyagú falazatok a kő elterjedése előtt is. A favázas sövényfalazatok meglétéről több forrás is említést tesz, sajnos az ilyen módon épült épületek már többnyire nem állnak, meglétükről csak írásos anyagokból következtethetünk. A falazat vázát a két méterenként földbe süllyesztett keményfa oszlopok adták, ezekre keresztben csaptatókat szereltek, és ezt fonták be ujjnyi vastag fával. Végül kívül belül agyagos, polyvás földdel tapasztották be. Az épületek tetőkialakítása ollóágasos-szelemenes, a rövid oldalon kontyolva, hiszen a sövényfal anyaga nem tette lehetővé oromfal kialakítását. Eltérő kialakítás lehetett még a szelemenes tetők nyitott vagy deszkával lezárt oromzata. A favázas sövényfalas épületek a XVIII. század második felében tűntek el többnyire, mely az országszerte jelentkező fahiánnyal magyarázható. Ennek hatására Mária Terézia 1772-ben uralkodói leiratban rendelkezett az épületek szilárd anyagú építéséről – ahol lehetőség van erre –, a fa, mint építőanyag csak a tetőszerkezet, az ablakok és az ajtók készítéséhez volt alkalmazható. Ez a rendelkezés odáig terjedt ki a vizsgált területen, hogy a Kővágóörsön hozott falutörvény pénzbüntetés terhe mellett megtiltotta a nyers fa vágását a határbeli erdőkből. A nyers kőfalazás elterjedése felé átmenetet képez a többrétegű fal alkalmazása. Ez két külső kőfal és egy köztes földréteg kialakításával jött létre – ilyen jellegű építkezések azonban csak szórványosan fordultak elő. Megállapíthatjuk tehát, hogy a XVIII. század végétől a kőfalazás vált általános gyakorlattá a Balaton-felvidéken. A kővel való építkezést a kúriákon kezdték meg, azonban a ház beosztása, térsorolása nem igen tér el a korábbi, sövényfalú házak építési hagyományaitól. A különbséget egyedül a helyiségek méretének enyhe növelése jelentette. Ahhoz, hogy a kőépítkezés ilyen mértékben terjedjen el két feltétel volt szükséges. Az első és egyben legfontosabb a helyben vagy legalábbis a közelben található – így olcsó kőanyag megléte. A kőben való bőséget a környék helynevei is őrzik, erre példa Kővágóörs, Köveskál vagy a korábbi Kőkút, mely ma Kékkút néven ismert.
A másik feltétel a helyben vagy közelben élő kőművesek megléte. Erre már a XVIII. században nagy hangsúly fektettek, erről tanúskodik a monoszlói református egyházközség irattárában őrzött fundus adománylevél, miszerint Komáromi Péter kőműves egy egyházhelyet kap örökül, ha áttelepül Lovas községből Monoszlóra. Ezzel szemben azonban valószínűleg a falusi kőházak többségét mégsem céhes kőműves építette, hanem csak az ács- és kőművesmesterséggel alkalmilag foglalkozó helyi gazdálkodó parasztok. A kő elterjedése az építési gyakorlatban az épületek tömegformálásra is hatással volt. A korábban kontyolt tetőforma átalakult oromfalassá, mivel az építőanyag ezt lehetővé tette és a kivitelezés is egyszerűbb volt ily módon. Kőből épültek tehát az oromfalak, a felmenő falak, a ház alatti pince és a boltozott födémek egy része is. A mészégetéshez szükséges mészkő is rendelkezésre állt a területen, az igényesebb építkezésekhez helyben égették a meszet. A homlokzatok egyaránt jelentek meg vakoltan és vakolatlanul, a vakolatlan házaknál, melyek legtöbbször a gazdasági épületek voltak, mindig az adott helyi követ használták fel. Így egy-egy település házait a helyben fejtett kő színe formálta egységes képpé. Egészen a XX. század közepéig a téglaépítkezés nem vált általános gyakorlattá a házak falazatát tekintve. Főfal csak ritkán készült téglából, válaszfal is elvétve. A legtöbb téglát a kémények, boltozatok vagy tűzhelyek építéséhez használtak.
A hagyományos anyaghasználat és tömegalakítás kortárs építészetben történő megjelenéséhez két példát társítok: a Narmer Építészeti Stúdió általá tervezett Tornai Pincészet bővítését valamint a Laposa Pincészet épületegyüttesét, mely Kis Péter Építészműtermének munkája. A két példa egyazon funkcióra – a borpincészetre – készült. A Balaton-felvidéken több évszázados hagyománya van a borkészítésnek, ásatási leletek bizonyítják, hogy már 2000 évvel ezelőtt is virágzott a szőlőkultúra ezen a vidéken. A pincék és présházak az általános gyakorlatnak megfelelően kőből épültek, formájukat tekintve igen változatosak. Ez annak a következménye, hogy a szőlőhegyeken az egyházi intézmények, a nemesség, csakúgy, mint a városi polgárok és parasztok eltérő méretű – a pár száz négyszögöltől egészen a több száz holdig terjedő – telkeik váltakoztak, velük együtt természetesen az épületek mérete és bonyolultsága is.
A Somló-hegyen található, 2010-ben elkészült Tornai pincészet egy már meglévő épületegyüttes bővítéseként jött létre. Érdekes az egész együttes fejlődéstörténete, az egyes átalakítások, bővítési fázisok egymásra épülése. Az alapépület egy önmagában álló, több cellás, nyeregtetős épület, mely valószínűsíthetően 1868-ból való. A főhomlokzata
oromfalas,
vakolatdíszes,
az
épület
is
erről
az
oldalról
volt
megközelíthető egy, a homlokzat előtti teraszról. Ez a díszes homlokzat a mai napig fennmaradt. Ehhez az egytengelyű épülethez csatlakozott egy új szárny az 1930-as években, rá merőleges toldalékként az épület jobb oldalán. Az 1990-es években a bejárat előtti teraszt beépítették, az épület főhomlokzatát „kihozták” az új beépítés utcafrontjára, így az változatlan formában maradhatott meg. Ugyanebben az időszakban az eredeti épületet hosszanti tengelyben, hátrafelé is bővítették, valamint egy új, szintén merőleges szárnyat alakítottak ki az eredeti épület bal oldalán. 2005-ig elkészültek az együttes alatti pincék, a főhomlokzat oldalán pedig az így lesüllyesztett talajszinthez a lépcsők is, mely az épületek által közrezárt udvart terasszá formálta.
az egyes építési fázisok
Ebben a fázisban kezdte meg munkáját a Narmer Stúdió egy új szárny beépítésével, mely a kialakult épületegyüttest U-alakúvá bővíti. Ezzel szépen rendezi a meglévő épületek által kialakult szokatlan helyzetet, egységes tömegként értelmezve újra. A lépcsők feletti előtető, mely átköti a régi és az új épületrészt is ezt a célt szolgálja. Az új szárnyban kapott helyet a borkóstoló és a vinotéka.
a főhomlokzat
Tömegét tekintve az új beépítés illeszkedik a meglévőkhöz, magastetős kialakítású ez is, csakúgy, mint a többi épület, fedése cserép. Lapostetős kialakítású nem is lehetett volna az épület, mivel a helyi építési előírások ezt nem teszik lehetővé.Az anyagok megválasztásában is nemcsak a helyi hagyományoknak, de az erre is kiterjedő szigorú előírásoknak is szerepe volt. Mivel az egész Somló-hegy helyi védettséget élvez, az új építések és a bővítések tekintetében is csak meghatározott, a hely hangulatába illeszkedő anyagok beépítese a megengedett. A fal így vakolt felületű lett, a homlokzati oldalra pedig vakolatlan bazaltburkolat került, folytatva az eredeti épület pinceszinti architektúráját. Az épület összességében jól reagál a meglévő helyzetre, a telek és a táj jellegzetességeihez remekül alkalmazkodik, csakúgy, mint az építészi hagyományokhoz, mégis egyértelműen érezhető a beépítés kortárs jellege.
A Kis Péter Műterem ezzel szemben teljesen más oldalról közelíti meg épülete arculatát. Fontosnak tartom kiemelni azt a különbséget a két építési helyzet között, hogy míg az első egy meglévő épület bővítése – mely rengeteg kötöttséggel jár – addig utóbbi egy teljesen új beépítés, mely lehetőséget ad egy sokkal szabadabb formavilág megalkotására.
A badacsonytomaji, szintén a 2010-es évben elkészült Laposa Pincészetnél egy nagyon erős előkép, a bazaltláva kiömlése volt az építészeti analógia. Az épületegyüttes a több telek összevonásával kialakult hosszú telken fekszik, melynek felső fele egészen a hegy lábáig húzódik. Ez az adottság csak tovább erősítette ezt az előképet: a felső épületek – a már meglévő pincék kiegészítéseként – belefúródnak a hegybe, míg a lejjebb fekvő épületrészek – a feldolgozó üzemek – már teljes utcaképi értékkel jelennek meg. Ezek az épületrészek úgy folynak egymásba, mint ahogy maga a hegy keletkezett évezredekkel ezelőtt. Kár, hogy az építészek nem a közeli bazaltorgonákat hozzák előképnek, hanem az észak-ír Ginats’ causeway-t használják mintául.
bazaltláva ömlése
Az épületek tömegformálása nemcsak a beépítés tekintetében hagyatkozik analógiákra, hanem a hagyományos, magastetős házat is egyfajta absztrakcióval kezeli az építész. A népi házat csupán a formájára redukálja le, mintegy alaptípusnak véve – ezt a formát hozza át a mai korba.
Anyagaiban és épületszerkezeti megoldásaiban már egyáltalán nem köthető a hagyományos építési módhoz. Eltűnnek az ereszmegoldások, átfordul a tetőre a homlokzatburkolat, megszűnik az oromfal hangsúlyos szerepe. A homlokzat anyaga és kialakítása is előképekből táplálkozik: a betonelemeken a szőlőindák falra tekeredő mintázata jelenik meg negatív lenyomatként. Ez a minta csak az utcafronti épületszárnyon jelenik meg, a hátsó traktuson már csak a nyers betonfelület látszik. Mint gondolat, szerintem szép ez az analógia, annyiban azonban megkérdőjelezhető a hietelessége, hogy csupán a vadszőlő tud ily módon felfutni a falra.
a homlokzati analógia
A sok hazai kritikával illetett, ám elvitathatatlan nemzetközi sikereket (az ArchDaily 2010-es év legjobb ipari épülete díjat) elért épületegyüttes szerintem nagyon leegyszerűsített, racionalizált módon van megfogalmazva, ám attól nem válik táj- és ember idegenné, hogy a sok analógiát – melyek közt a népi ihletésű elemek is megjelennek – ennyire szervesen használják fel az épület egészén.
2_KÖRNYZETTEL VALÓ KAPCSOLAT, BEÉPÍTÉS Nemcsak önmagukban az épített tömegek, de azok környezettel való kapcsolata is rendkívül fontos szempont egy-egy táj elemzésében. A Balaton-felvidéken is, csakúgy, mint mindenhol a falvak kialakulása, fejlődése a történelem folyamán lenyomatot hagyott az egyes épületek, telkek szintjén is. A középkorban a Balaton-felvidék a keleti oldalon Veszprém, nyugati oldalon pedig Zala vármegyéhez tartozott, jelentősek voltak a korai alapítású egyházak birtokai is. A tatárjárás ezen a területen kevésbé hozott változást a települések és falvak életében, a török uralom sem hozott olyan jelentős átalakulást, mint az ország többi részén. A korábbi középkori birtokok falvai nagyrészt elnéptelenedtek, de rövid időn belül újra benépesedtek és a régi élet közel változatlan formában folyt tovább. Erről a folyamatosságról árulkodnak a nagy számban fennmaradt középkori eredetű templomok is. Sok helyen megmaradtak a kisnemesi falvak, mivel a nemesi jogokat élvező kisnemesség ragaszkodott a legjobban birtokaihoz. A XVIII. században leginkább a kisnemesség törekvése érezhető, ekkorra datálhatók a fejlettebb, polgárosodott ízlést tükröző évszámmal ellátott lakóházak zöme. A jobbágyfelszabadítást követően azonban a kisnemesség és a jobbágyság közötti különbség egyre inkább eltűnt, a nemesi telkek felaprózódtak, a beltelkek és a szántók is kisebb parcellákra tagolódtak. Az úrbérrendezésekkor például Veszprém megyében 33 holdra szabták meg az átlagos teleknagyságot, azonban az úrbéres népesség zömmel a fél- vagy negyedtelkes kategóriába tartozott. Már az 1783-84-ből származó első katonai felméréseken jól felismerhetők a máig meglévő településszerkezeti formák: sok a soros, utcás falu, az újonnan telepített falvak is többnyire ilyen szerkezetűek. Ezekben a falvakban már az utcahálózat is szabályosabb rajzolatú, mint korábban volt, bár az utca vonalát nagyban befolyásolták a domborzati és vízrajzi viszonyok is. Eltérő jelleget mutatnak a települések másik jelentős hányadát képező halmazos falvak. A halmazosodás többnyire a kisnemesi falvakra jellemző, mint Szentgál vagy Szentkirályszabadja. Szintén a kisnemesi falvakra jellemző a közös udvarok, majorságok kialakítása, ahol egy telken több lakóház és gazdasági épület kapott helyet. Ezek néhol egész kis utcát képeztek. Szentgálon, ahol már a XVIII. század közepétől is több forrás említi a közös udvarokat, a 8-10 „ragasztott házból” álló „közök” sem voltak ritkák. A közös udvarok megléte a jobbágyfalvakban is előfordul, valamint a német lakossággal újranépesített településeknél „Hausbruderschaft” néven.
Ma már nem jellemző, hogy egy-egy közös udvarban rokon családok éljenek, de levéltári adatok bizonyítják, hogy eredetileg egy-egy nemzetség önállósult tagjai építkeztek ezeken a közös beltelkeken.
Ezzel a gondolatisággal összhangban került felújításra a Kapolcs közelében található csórompusztai majorság, ahol egy fiatal művészekből álló baráti társaság kezdte meg új életet a ’90-es évek elején. A XVII. századi uradalmi gazdaság romos épületeinek felújítását és átalakítását Jack Tibor, Pécsi Erika és Hatvany Csaba belsőépítészek kezdték meg, azóta többen is csatlakoztak hozzájuk bővítve az ott lakó családok számát.
A valaha keretes épületegyüttest vastag kőkerítés veszi körbe, mely ma már csak helyenként maradt meg. Az eredeti épületekből mára a lakóház és néhány gazdasági épület - istálló, disznóól valamint magtár - állnak, ezek mai állapotukban többnyire lakóépületként funkcionálnak. Ez alól kivételt képez az egykori magtár, mely a Kapolcsi Művészeti Napok állandó helyszíneként szolgál immár húsz éve, továbbá a disznóól, melynek eredeti celláit meghagyták és nyári pihenőként, illetve vendégszállásként működik. Az átalakítások nagy érdemeként említhető, hogy a környező települések – Vigántpetend, Kapolcs, Pula, Taliándörögd – mesteremberei dolgoztak a helyszínen. Azonban nem értek egyet a felújítás során máshonnan idehozott elemek beépítésével, ilyen például a kerti fedett tornác, melynek oszlopait a nagyvázsonyi uradalom hintóbeállójából hozatták ide. Szerintem az átalakításokkal nemcsak az eredeti együttes keretes beépítését, így egységét bontották meg, hanem az egyes épületek olyan módon történő átépítése sem
szimpatikus, mely csak részleteiben emlékeztet a valaha épült házakra, az eredeti gondolatiság sok helyen kiveszett belőlük.
részletek a túlépítésre
A részletek túlhangsúlyozásával hitelét veszti a hely, annak ellenére, hogy a hangulat elsőre nagyon is megkapó.
A majorság témakörére további kortárs példa az egészen más stílusban kialakított, Vincze László által tervezett Majorsági központ a Káli-medencében. Az 1949-ben létrejött gazdasági, majorsági telepen sertéshizlalda működött öt másmás korban épült akollal. A helyszín és az épületek állapota is rettenetes volt mikor a telket az új tulajdonos átvette.
az eredeti és az elkészült állapot
A tervezési feladat nemcsak a telek rendezése, a rossz állapotú épületek bontása valamint egy új épület kialakítása volt, hanem egészen új funkciót kapott a létesítmény: az új tulajdonos nem kívánta tovább üzemeltetni a sertéstelepet, hanem a telekhez
tartozó mandulásban látta a majorság jövőjét. A Balaton-felvidéken régóta él a mandulatermesztés hagyománya, így az ötlet teljesen helyénvalónak bizonyult. Az épület előképeként John Pawson brit építész 2006-ban elkészült Baron háza szolgál, mely nagyon visszafogott, fehér tömegekkel áll hasonlóan szép természeti, ám lakatlan környezetben, egy szántó kellős közepén. Az épülettömb a belső átriumos kertre szerveződik, melyet a magastetős szárnyak ölelnek körbe. Ez a kert, illetve az épületegyüttes egésze inspirálta Vincze Lászlót is. Az előkép abban is hasonlatos a magyar helyzettel, hogy ebben az esetben is a már meglévő tanyát formálta újjá a brit építész, valamint az épületek kialakítása, a tömegek hasonlósága is feltűnő.
Baron house
A balatoni majorság koncepciója a 80 méter hosszú, jó állapotú istálló megtartása mellett egy új épületszárny kialakítása. Az új szárnynál nagyon fontos szempont volt a környezettel, pontosabban a kerttel való kapcsolat. Nehéz feladat szerintem megtalálni a jó megoldást a belső használatú, „kert a kertben” lévő tér kialakítására olyan helyzetben, ahol amúgy is természeti környezet – még ha gazdasági célú is – veszi körül az épületet. Régen így vált el egymástól a gazdasági és a virágos udvar.
a majorság beépítése
Az új nyeregtetős, oromfalas egytengelyű épület belső kertje magában az épületben kapott helyet: a tömb az egyharmadánál megszakad, a létrejött két épületrész pedig egymástól elhúzottan jelenik meg, így köztük kialakulhatott a belső udvar. Ugyan az eredeti terveken még átriumos volt a kert, csakúgy, mint Pawson házánál, ami ebben a helyzetben a majorság eredeti beépítési logikáját is jobban követte volna, azonban anyagi problémák miatt átgondolásra került a beépítés. Ez a megoldás sokkal inkább átmeneti teret hoz létre, mint tényleges udvart, ezt erősíti a padló deszkaburkolata is. Az istállót gondnoki lakással, raktározó és feldolgozó helyiségekkel, valamint gépkocsi és traktortároló funkcióval töltöttek meg, mellette megmaradtak az eredeti színek is felújított állapotban. Az itt megjelenő új elem egy teljes egészében deszkaburkolattal borított áthajtó, amely egyfelől szolgál a gondnoklakás bejáratának, másfelől a padlásfeljáró és az üzemi rész is innen közelíthető meg. Ez az áthajtó szintén átmeneti, fedett térként szolgál a külső és belső között.
átmeneti terek
Érdekesek ezek az újonnan kialakított átmeneti jellegű terek, amelyek noha a régi építési hagyományban ilyen formán sosem léteztek, a mai építészet szerves része. A beépítés tekintetében furcsa megoldás szerintem az új épület lehelyezése merőlegesen az istálló közepére, a gyakorlatban az épületek tengelyei inkább sarkosan találkoznak, de összességében mégis jó hatást kelt a telek egésze.
Nemcsak az előbbiekben elemzett majorságokban, de az átlagos telkeken belül is általában több épület került kialakításra. A telekhatáron álló, vagy kis előkerttel rendelkező lakóház hátrafelé bővült a gazdasági épületekkel – istállók, pajták, kocsiszínek helyezkedtek el a telken külön tetőszék alatt. A német falvakra jellemző, hogy a telek végében álló pajták sora merőleges a lakóépülethez képest. A kőfalú disznóól és a hidas általában a házzal szemközti oldalra került – egyik a naponta kihajtott, másik a hízásra fogott sertéseknek szolgált. Ettől a beépítési formától néhol a szűk telekviszonyok miatt eltérő elrendezés is megfigyelhető.
A szomszédos telkeknél gyakori volt a korábbi évszázadokban a sövénykerítés, vagy a telek teljes kerítetlensége, a századfordulóra általánossá váltak a kőből falazott kerítések, „kűbástyák”, melyeken kis- és nagykapun lehetett átjutni. Két szomszédos telek között sokszor maga a telekhatáron elnyúló gazdasági épületsor alkotta a kerítést. Jellemző a mai faluképre, hogy még ha részben el is pusztultak az épületek, ezek a kerítőfalként szolgáló felmenő falak máig megmaradtak.
Ilyen osztott beépítési módot választott Koller József a tihanyi Levendulaház kialakításánál. A több tömegből álló épületegyüttes úgy helyezkedik el egy telken belül, mintha több szomszédos épület lenne, így illeszkedve a környező házak rajzolatához és tömegtagolásához.
Az illeszkedési szándék koncepciójával, a telek tagolásával egyet értek, azonban furcsállom a tömegek ilyen jellegű kialakítását és elhelyezését. A nagyobb telkekre, majorságokra jellemző keretes, de legalábbis merőleges beépítést nem vállalja fel a tervező, azonban ha egy átlagos telekként kezeljük a helyszínt, úgy hiányolom a főépületek közti hierarchiát, az azonos homlokzatok egyikének hátrahúzása inkább emlékeztet két szomszédos ház találkozására, mint egy egység két elemére. A kisebb, faszerkezetű épületek ezzel szemben jól reagálnak erre a helyzetre, itt érezhető az egység a telken belül, mégis utcaképileg tagolt marad a beépítés.
3_ LAKÓTEREK A lakóterek kialakulásában, kapcsolatában és funkciójában hagyományosan a füstelvezetés fejlődése határozta meg az irányt. A tüzelőberendezés milyensége és elhelyezése természetesen összefüggésben volt a házban lakók életével, így az alaprajzi fejlődés, a házak térsorolása lenyomata az akkori életnek. A Balaton-felvidéken a tüzelőberendezések és a füstelvezetés fejlődéstörténetének tekintetében egy meghatározó alaptípust lehet kiemelni, a többi különböző módozat kisebb jelentőséggel bír, csak szűkebb körben értelmezhető, helyi jellegzetességnek bizonyult a kutatások alapján. A késő középkori leletek szerint megtalálhatók egy olyan ház alaptípus nyomai, melynek csak egyetlen fűthető helyisége volt, az úgynevezett füstösház, vagyis lakókonyha. Ehhez csatlakozott további két-három helyiség – korábban többnyire kamrák, istállók, majd később a lakókamra – melyekben nem volt állandó tüzelőberendezés. Ennek a háztípusnak a jellegzetessége, hogy minden helyiség külön bejárattal rendelkezett, így a füst átszivárgása a többi helyiségbe nem okozott problémát.
Ezt a típust tekinthetjük a területen a legelterjedtebbnek, ezt támasztják
alá a ma vizsgálható legkorábbi épületek is, melyek a XVIII. századig nyúlnak vissza. A füstösház a füsttelenített szoba kialakulásával válhatott füstöskonyhás lakóházzá. A lakószoba kialakítására több megoldás is kínálkozott. Kályhás szobát építhettek a konyha elé, esetleg a nagyméretű konyhából választották le. Mindkét megoldás elterjedt volt, a különbség csak a helyi szokásokból adódik. Ám mivel a konyha továbbra is füstös maradt, megmaradt a külön bejárat minden helyiségnél. Láthatjuk, hogy a füstelvezetés kérdése összefügg a bejárati rendszerrel, ám meglepő, hogy a szabadkémény megjelenése, mely a konyhát füstmentessé tette, jó ideig nem változtatott az épületek bejárati rendszerén. A helyiségek továbbra is külön bejáratúak maradtak, noha őket egybenyitva sem lett volna gond a füst beszivárgása a lakóhelyiségbe. Ez a középkorban kialakult alaptípus már nem a funkcionális igények miatt tartotta meg eredeti formáját, hanem megszokássá vált ez a fajta építési mód. Így érthető, hogy miért is nem volt akkora igény a konyha füsttelenítésére, és miért maradhatott fenn a füstöskonyha az építési gyakorlatban hosszú ideig. A központi bejárat tehát egyrészt a konyha füsttelenítésével kapott értelmet, hiszen így egybe lehetett nyitni a szobákat, ami mindenképpen könnyítette a közlekedést a lakótérben. A nemesség körében megtalálhatjuk ennek az egy bejáratos típusnak már a középkorban elterjedt változatát is. A kúriákban való megjelenése azonban nem volt olyan nagy hatással, a szabadkémény elterjedésének sokkal inkább a későbbi uradalmi példákban, a földesúri előírásokban lett nagy szerepe. A XIX. századra már egyre inkább
a szegénység, az elmaradottság jele volt a füstöskonyha, „a gazdagabb asszonyok kihaltak a füstöskonyhából” amint azt egy szentgáli asszony nyilatkozta. [H. Csukás
Györgyi: A Bakony és a Balaton-felvidék népi építészete] Tehát megállapíthatjuk, hogy a háromosztatú lakóház, mely szobából, konyhából és kamrából állt, alaptípusként szolgálva több száz éven keresztül. A több bejáratúság megőrzése is arról tesz tanúbizonyságot, hogy a hagyományos formák, főleg az alaprajzi lenyomat milyen erősen él tovább, ennek megváltoztatása hosszú időt igényel. Hivatalosan nem a lakótér részét képezi – hiszen átmeneti jellegű tér –, mégis itt tartom fontosnak megemlíteni a Balaton-felvidékre nagyon jellemző tornácok építését. A nyitott tornácok alapvetően az épületek különbejáratúsága miatt jöttek létre, ez a tér szolgált a helyiségek előtti közlekedésére, valamint az időjárás ellen is védelmet nyújtott. A tornácok esetében is érdekes tény, hogy a központi, egy bejárat elterjedése sem szakította meg építésük hagyományát, noha funkcionálisan már nem volt rájuk szükség. A tornácok meglétének egyfajta esztétikai és rangjelző szerepe is volt. A legkorábbi datált tornácos épületeink a XVIII. századból valók, többnyire kisnemesi kúriáknál fordultak elő. Elterjedésük és virágkoruk a XIX. század közepéig tartott. Ekkorra már a parasztházaknál is általános elemmé vált. A tornácok elterjedése összefüggésben volt a helyi építőanyaggal, a kővel is, mivel a tornáccal kiszélesített épületek emelése és boltozása így lehetővé vált. A gyakran 5070 centiméter vastagságú, statikailag túlméretezett falakat, tornácpilléreket általában tört kőből rakták, a köveket nem nagyon alakították, a sarkokra szabályosabb elemeket válogattak.
Kötőelemként
sarat
és
kőzetmálladékot
alkalmaztak,
igényesebb
épületeknél mészhabarcsot. Kialakításuk változatos, az udvari homlokzaton pilléres, oszlopos mellvédes vagy mellvéd nélküli bolthajtásos kialakítás a jellemző. A XIX. század első harmadától elkezdődött a tornácok átalakítása: a mellvédes tornácokat részben vagy az íveket is beleértve lefalazták, kis szobává vagy kamrává alakították. Az elülső és hátsó vég lezárásával alakult ki az úgynevezett lopott tornác, ha pedig ezt ajtóval is ellátták, úgy előszobává, közlekedő sávvá alakulhatott.
Ezekre az alaprajzi hagyományokra példa a mai korból az osztrák építész, Bernd Steinhuber 2008-ban átadott alsóörsi háza, a Casa CV, mely térszervezésében egyben eleget tesz napjaink minden kívánalmának.
A beépítés tekintetében nem alkalmazkodik az épület a környező struktúrához, ami nem is baj, hiszen a hagyományos beépítési mód ebben a nyaralóövezetben már teljesen felbomlott. A telepítésnél a tájolás játszott fontos szerepet, az építész a Balaton látványára alapozta a ház koncepcióját.
Casa CV,alaprajz
Az épület tömegaránya és alaprajza a hagyományokból táplálkozik. Északi oldalon került kialakításra a szerviz-zóna, gardróbbal, mosdókkal, mely az utca felé zárt külsővel jelentkezik, elhatárolódva attól. Ez a közlekedő és kiszolgáló sáv, a ház gerince, hagyományosan nem létezett, illetve a tornác átalakulásával keletkezhetett hasonló jellegű helyiség, azonban ez mindig az udvari oldalon húzódott, nem az utca felé. Megjelenik a tornác az eredeti helyzetében is, a Balaton felé kialakított fedett sáv teljesen kiszolgálja a tornác eredeti funkcióját: véd az eső elől és egy olyan átmenő zónát képez, amely egyfajta közösségi térré tud alakulni - még nem terasz, de már ki lehet ülni a ház elé a levegőre. Értelmezhetjük tehát a házat olyan módon, hogy a tornác két külön funkciója – kiszolgáló és átmeneti tér – elváltan jelenik meg a lakótömb két átellenes oldalán, mintegy közrezárva azt. Maga a lakótér is emlékeztet térszervezésében népi előképére. A terek arányában felrémlik a hagyományos háromosztatú ház beosztása. Természetesen kapcsolatuk ma már egészen más – a nyitottság, a terek egymásba olvadása a mai ízlésre vall. A nappali és a konyha egy térként él, a multifunkcionális rész elzártan ékelődik be a hálószoba megint csak nyitott terébe.
belső és külső „tornác”
Nemcsak a térszervezésben, alaprajzi nyitottságában különbözik ez a ház elődjétől, a belső tér egésze is teljesen más hatást vált ki. A térérzetet a födém anyaga és kialakítása nagyban meghatározza. Hagyományosan két eltérő födémtípus jelenik meg a Balaton-felvidék építészetében, a fafödémek és a boltozott födémtípus. A fafödémre jellemző, hogy helyi keményfából, többnyire tölgy- vagy fenyőfából készültek, a fenyő alkalmazása a XIX. század közepétől vált általánossá. Kialakításukat tekintve mestergerendásak, ezek az épület hossztengelyére merőlegesen helyezkednek el, így a födémgerendák a hossztengellyel párhuzamosan tudnak futni, a födémdeszkák erre újfent merőlegesen fekszenek. Ez a kereszt-mestergerendás típus terjedt el a leginkább a Balaton-felvidéken. A másik nagy födémtípus a boltozott födémek, melyek elsősorban a rangosabb réteg házaiban jelentkeztek a XVIII. századtól kezdődően. Egyaránt megtalálhatók a szobák, konyhák, tornácok födémeként, de a pincékben és gazdasági épületekben is gyakran jelentek meg. Kőből vagy téglából épültek, kialakításuk szerint cseh- vagy dongaboltozatok. Napjainkban inkább találkozunk síkfödémmel, csakúgy, mint ennél a példánál. Így a födém szinte egybeolvad a falakkal, egy egységes zárt térben érezhetjük magunkat, a födém nem különül el a felmenő falaktól. Ez a kialakítás kedvez a szabadabb térérzetnek. A szobák világossága azonban sokkal nagyobb mértékben köszönhető a homlokzati megnyitások növelésének. A mai szerkezetek lehetővé teszik a homlokzat teljes megnyitását – így a hagyományos szobánkénti egy-egy üvegezett ablak összeolvadása új homlokzatformáló elemként jelentkezik.
belső tér
Összességében a Casa CV-t jól sikerült, letisztult, kortárs épületnek ítélem meg, határozott vonalvezetésébe, erős karakterébe sikerült beemelni a környékre jellemző alaprajzi hagyományokat. Ám ezen az evidens térszervezésbeli előképen és a tájoláson túl nem érzem az épület illetve a környezet gondolatiságát, hiányolom a további analógiákat. A részletek leegyszerűsödésével elszalasztja a hely adta lehetőségek kihasználását, így számomra nem nyújt többet, mint számos más, hasonló megfogalmazású kortárs épület.
A részletek fontosságára, a szellemiség megfogására az alábbi idézetet hívom segítségül: „Amikor terveztem Tihanyba egy nyaralót, az építtető…szeretett volna az emeleti
hálószobájába egy hatalmas üvegfalat, hogy az ágyból láthassa a Balatont. Én viszont úgy gondoltam, hogy legyen ez inkább csak egy kis ablak, ami ráadásul becsukható egy
zsalugáterrel. Mert milyen gyönyörű dolog az, hogy az ember reggel felkel az ágyból, odamegy az ablakhoz, kinyitja és kinéz a Balatonra. A látvány ne legyen állandó adottság, legyen alkalom. Én ebben az ünnepi momentumban látok gyönyörűséget. Az épületeimnél a nyílásoknak mindig van valami kitüntetett hangulata is. A mindenütt átlátszó, egyenértékű, differenciálatlan viselkedés e tekintetben nem szimpatikus.” [Somogyi Krisztina: Balázs Mihály]
nyaraló,Tihany Balázs Mihály
4_ALÁRENDELT HELYISÉGEK, MEGVÁLTOZOTT IGÉNYEK Ez a fejezet azt hivatott bemutatni, hogy a mai igények mellett hogyan lehet az eredeti népi háztípust átértelmezni és használni. Bizonyos helyiségeik ugyanis eredeti funkciójukban már nem használhatók, számunkra azonban új igények is felléptek, hiszen egészen más módon élünk ma egy házban, mint elődeink. Alárendelt helyiségek alatt azokat a tereket értem, amelyek nem kapcsolódtak szervesen a lakófunkcióhoz, azaz az eredeti, háromosztatú ház helyiségeihez, a szobakonyha-kamra hármasához. Ilyen helyiség a padlás és a pince. Már a késő középkori házakhoz is gyakran tartozott pince, mely vagy különálló építményként állt az udvaron, vagy a ház utolsó helyisége, a kamra alatt húzódott. Eredetileg bortárolásra használták őket, azonban a szőlőhegyi pincék elterjedésével a házak pincéi ilyen célú használata egyre kevésbé volt jellemző, inkább terménytárolásra szolgált. Hasonlóan, a padlás is terménytárolásra alkalmas helyiség volt. A Balaton-felvidéken a kő építőanyag általánossá válásával alakulhatott ki egy olyan padlástér, mely általában tagolt, cellás elrendezésű volt. Az épület harántfalai felnyúltak a gerincszelemenig, így a szelemen
alátámasztása
biztosabb,
mint
ollószáras
kivitel
esetén,
illetve
a
gerincszelemen toldása is megoldható volt ezen falak felett. Így a lakóházak hossz- és kereszttengely irányú növelése szerkezetileg nem ütközött akadályba. Ez a megoldás ugyan az építőanyag terén pazarlónak hat, ám a terület kőben való gazdagsága ezt az építési módot megengedte. A rekeszekre osztott padlástérnek a füstöskonyhás háztípusnál az az előnye is megvolt, hogy a füst az elfalazott padlástérben nem tudott úgy szétterülni, így a szobák, kamrák feletti térrészt biztonsággal használhatták a termények tárolására.
Beláthatjuk, hogy csupán az eredeti helyiségekkel a mai ember számára lakhatatlan lenne egy hagyományos térszervezésű ház. Ahhoz, hogy újra egy egységként tudjon működni a hagyományos háztípus, az egész helyiségkiosztást újra kell gondolni. A funkcióvesztés miatt megüresedett pince és padlás újraértelmezésével ezek a terek új értelmet nyerhetnek, valamint a mai igények terei, mint a nappali vagy a fürdőszoba, házon belüli elhelyezése is megoldandó feladat elé állítja napjaink építészeit. Az egyik legjobban eltalált ilyen jellegű, átgondolt átalakítás Murka István építész monoszlói házánál figyelhető meg.
Az eredeti, romos állapotú együttes egy kőházból és a szorosan hozzátapasztott pajtából, valamint több, bontásra ítélt melléképületből állt.
Az építész helyén kezelte az adottságokat és a hagyományt, az eredeti térsort nem bővítette egyik irányba sem, így őrizve meg a ház tömegét. A hossztengelyre merőleges utcafronton megmaradt a lakószoba, a bejárat is változatlanul áll eredeti helyén. A bejárati térből nyílik a galériává alakított tetőtér, mely további hálószobákkal bővült, így töltve meg a padlást új funkcióval. Ezzel a gyakorlatban sokszor élt megoldással szemben a pince átértelmezése sokkal frappánsabbnak bizonyult. A ma nagyon divatos borszoba kialakítása helyett a boltozott pincében kapott helyet a vendégfürdő, mely a lejárati lépcső feletti bevilágítókkal nyer természetes fényt.
pince és padlás
Az átalakítás másik nagy érdeme a nappali kialakítása a korábbi pajtaépületből. A padlás födémét itt megnyitották, így a kétszintes térben élvezhetjük a nyitott fedélszék látványát. Ez a légtérarány sokkal inkább a mai ember számára fontos, a hagyományos háztípusnál ez elképzelhetetlen pazarlásnak számított. Egyedül a gazdasági épületek kialakításában hozott az építész vállaltan új kialakításokat, nem akart mesterségesen alkalmazkodni a meglévő együtteshez. A pajtává alakított nappalira merőlegesen, a telek végében helyezkedik el a nyári konyha, az eredeti lakóépülettel párhuzamosan pedig, a telek átellenes oldalán a nyitott fészer. Maga a nyári konyha nem mai találmány, már a századforduló környékén is találunk meglétére korai példákat, a két világháború közt ellenben tömegesen elterjedtek. A térhódításuk oka a ház megváltozott használatából fakad: a városias felfogás értelmében a hagyományos konyha átalakult vagy lakószobává, vagy bejárati helyiséggé. Így a főzés, mosás, a mindennapi piszokkal járó munkák kiszorultak az eredeti térsorból, és ahogy neve is mutatja, eleinte csak a nyáron használatos kisebb helyiségben végezték ezeket a tevékenységeket. Idővel a nyári konyha állandó, új terévé bővült a hagyományos háznak. Murka István ezt az előképet kihasználva, egy, a mai konyha igényeit teljes mértékben kielégítő, könnyűszerkezetes épületszárnyat hozott létre. Az anyagválasztást és a beépítést nagyon jónak tartom, elkerülvén a térsor tengelye mentén a további bővítését, a konyha nem bontja meg az eredeti tömeget, anyagbéli különbségében ellenben egyértelműen elválasztható a ház többi részétől.
a nyári konyha
Számomra ez a fajta gondolkodás, a terek ilyen jellegű átértelmezése nagyon szimpatikus, pozitív példa. A feladat komplexitásáról, és az elkészült együttesről maga az építész így ír:
„Az új nem akarja a régit transzformálni és nem annak ellenére jön létre, hanem amellett, mindkettő hozza magát, a régi azt, amiért megőrződött, az új pedig azt, amiért létrejött.” [Dóm Építészműterem: Lakóház a Balatonnál]
az elkészült épületegyüttes
5_PROBLÉMÁK
Az előzőekben a tiszta, hagyományos, népi háztípust állítottam párhuzamba színvonalas, kortárs épületekkel, mint egyik a másik lenyomata, továbbélése. Azonban építési korban ezek sosem követték egymást, a köztük lévő majd kétszáz évnyi eltérést tévedés lenne átugrani, a történelem lerakódását elfelejteni.
„Ma is – túlnyomó többségükben – építő- és kőművesmesterek, pallérok, kőművesek a tervezők, akik pár száz forint (honoráriumért) olyat produkálnak, amilyet csak kívánnak tőlük. E (tervezők) elképzelése (véletlenül) találkozik az építtetők igényeivel és így jönnek létre azok a törpe és torz (várkastély) utánzatok, melyek elárasztják városperemeinket, falvainkat…Így jött létre tehát – mondjuk ki – az építészeti giccs…mely mint a mágnes vonzza magához a giccs többi fajtáját: a képgiccset a falra, a (dísztárgygiccset) a (vitrinbe). [Balassa M. Iván: A FAKSZ-házaktól a szocialista faluig] Ezt az erős hangvételű bírálatot 1969-ben Major Máté fogalmazza meg saját könyvében az akkori állapotokról – és lássuk be, a helyzet a mai napig sem sokat változott. De vajon hogyan alakult át ennyire a falukép, mi vezetett a mai állapotokhoz? Az előzőekben részletesen tanulmányozott Balaton-felvidéki hagyományos háztípus már a XIX, XX. század fordulója körül elkezdett átalakulni. A városiasodás tendenciája nemcsak ezt a régiót, de az egész országot érintette. A házak utcafronti homlokzatán megjelenő vakolatdíszek – többnyire előre gyártott gipsz-stukkó elemek a városias ízlést tükrözték. A változás oka nem is annyira az építészeti ízlésvilág megváltozásában, mint inkább a társadalom átalakulásában, a polgárosodásban keresendő. Az első világháború ezt az átalakulási folyamatot akasztotta meg. A két világháború közötti időszak jelentős változásokat hozott. Az 1920-as Nagyatádi földreform következményeként 400 ezren jutottak földhöz úgy, hogy korábban nem rendelkeztek földdel, a házhelyek osztásával pedig negyed millióan jutottak építési telekhez. A telkek elaprózódása egészen más beépítést igényelt, megjelent a mintatervek alkalmazása, amelyek még próbálták követni a helyi anyagokat, összességében mégis a hagyományos
építészet
fellazításával,
a
nem
mindig
biztos
kezű
mesterek
megjelenésével járt. Ezt az időszakot, mivel az építést az Országos Falusi Kislakásépítő Szövetkezet segítette szokás FAKSZ-házas időszaknak illetni. Ennek a korszaknak a másik nagy építészeti kísérlete az ONCSA, melyben a ’30-as évek magyar értelmisége mérte fel a lassan kezelhetetlen helyzetet a falvak terén, és keresett elfogadható megoldást. Az Országos Nép- és Családvédelmi Alap családsegítő célokkal
kelt életre, melynek egyik megtestesülése a megfelelő minőségű házak építése. Ezek is mintaterv alapján készültek, azonban sokkal inkább alkalmazkodtak a hagyományos anyaghasználathoz, jobban követték a tetőformákat, részleteket. Sajnos a háború miatt az építőanyag biztosítása nehézkessé vált, és az építkezések leálltak.
FAKSZ-ház és ONCSA házak
A háború utáni időszak hozta a falvak életében a legnagyobb változást. Az újabb, 1945ös földreform tovább aprózta a telkek méretét, 350 ezer új házhelyet szabtak ki, mely hatalmas építési hullámot indított el. 16 terv került fel a bankkölcsönnel támogatott tervek közé, és csupán két év leforgása alatt tízezer új ház épült fel – néhol egészen új településeket, telepeket létrehozva. Ezek a változások is egyértelműen a társadalmi átalakulásokra vezethetők vissza. Nem is feltétlenül a birtokstruktúra megváltoztatása, a közös tsz-ek megjelenése jelentette a fő indokot, sokkal inkább az erőszakos terménybegyűjtés űzte el a paraszti rétegeket. Az 1956-os forradalom után felbomló közös gazdaságok tovább rontottak a helyzeten, a falu „szocialista átalakítása” 1959 és ’61 között zajlott, melynek következtében további jelentős létszámú réteg hagyott fel a mezőgazdasággal. Az így átalakult társadalom helyzetén méginkább rontottak az újabb telekparcellázások, mivel már nem a falusi életformának megfelelő, sokkal inkább a városi, elővárosi élet telekméretéhez igazodó beltelkeket osztottak. Ezek az építkezések a kockaházak elterjedésével illetve a városi, rossz ízlésű kétemeletes családi házak tömeges építésével járt, tovább hígítva a falukép egységét.
sátortetős kockaházak
A rendszerváltás ismét csak rontotta a már szinte fokozhatatlan helyzetet. A falukép ekkorra már teljesen felbomlott, a ’90-es évek szerteágazó ízlésvilága párosult egy erősen tagolódott társadalommal. A korábbi években nem tapasztalt építőanyagkínálat bősége is fokozta, mindennapossá tette a szélsőséges stíluskülönbségek egymás mellett élését. Általánossá váltak a vagyonfelhalmozás jellegű építkezések, sokkal inkább a rossz közízlés, mint a helyi hagyományok, építési módok lettek meghatározók. Gyakorlatilag elmondhatjuk róluk, hogy köszönőviszonyban sincsenek egy hely szellemével vagy hagyományával. Borzongunk a szocialista típusházak hallatán, azonban sok mai házról elmondható, hogy még ha egyedi kéz alkotta is őket, tulajdonképp az országon belül bárhova lehelyezhetők – és sajnos ténylegesen meg is találhatók hazánkban – így semmivel sem jobbak korábbi szocialista elődjeiktől.
Az épp aktuális divat szerinti házak – mint a 90-es években a balusztrádos erkélykorlátos családi ház, vagy a most épp divatban lévő mediterrán villák – lassan kiszorítják a valaha épült racionális, gyakorlatias, mégis szép épületeket.
Nem sokkal jobb a helyzet akkor sem, ha hozzá nem értő módon próbálják óvni a hagyományos értékeket. A részletek és szerkezetek félreértelmezése, téves másolása valamint a közízlés keveredése egészen torz, műemlékileg értékelhetetlen egyveleget eredményezve.
„népi stílusú” családi ház Alsóörsről
ÖSSZEFOGLALÓ, KRITIKA Ilyen állapotok mellett igen nagy szükség van az igényes építészet népszerűsítésére, a népi hagyományok hozzáértő őrzésére. A korábbiakban elemzett, sikeres kortárs példák bizonyítják, hogy létezik a rossz falusi építési gyakorlat mellett más út is. A hagyományaink őrzése mindig is fontos szerepet töltött be életünkben, azonban bizonyos értékek időről időre történő felkapása, az aktuális divatnak való megfelelés ezt a folyamatot erősítheti. Ilyen divathullámra példa a századforduló építészete, mikor a népi ihletésű elemek széles körben közkedveltté váltak. Úgy érzem, hogy napjainkban egy ehhez hasonló folyamat figyelhető meg: a népi értékek nemcsak az építészetben jelentkeztek újra, de a kortárs társművészetekben – zenei irányzatokban, öltözködésben is megfigyelhetők. A népi értékek őrzésére – legyen az bármely művészeti területen is –, azok kortárs gyakorlatban történő megjelenítésére egyedül az a módszer tűnik sikeresnek, mely megpróbálja megérteni, megfogni egy-egy érték kialakulását, szellemiségét, és azt a mai igényekkel vegyíteni. Hajlamosak vagyunk egy már kialakult érték – akár a hagyományos, népi háztípus – egyértelműen változtathatatlan állapotát tényként elfogadni. Azonban az elemzés során azt a következtetést vontam le, hogy a népi értékek attól egyedülállók, hogy egy adott helyzetre mindig rendkívül logikus, lényegre törő módon tudtak reagálni, illetve a megváltozott körülményekhez adaptálódni. Pontosan ezt a szellemiséget veszítjük el, ha megőrizzük a hagyományokat egy letűnt kor lenyomataként. A gyökeresen megváltozott életünkhöz csak akkor tudjuk ezeket az értékeket párosítani, ha azt a mai igényeknek megfelelő módon, a mai kor emberéhez alakítjuk, nem csorbítva eredeti lényegükön – csupán őket kortárs átiratként megfogalmazva.
FELHASZNÁLT IRODALOM Balassa M. Iván (2002): A FAKSZ-házaktól a szocialista faluig – Népi építészet a 20.
században. Ház és Ember 15, 163-171., Szabadtéri Néprajzi Múzeum, Szentendre Bojár Iván András: Bor, mámor, Magyarország. Octogon 2011/5, 13-26. Cholnoky Jenő (1936): Balaton. Franklin, Budapest H. Csukás Györgyi (1984): A Bakony és a Balaton-felvidék népi építészete. Ház és ember 2, 21-50., Szabadtéri Néprajzi Múzeum, Szentendre Hamvas Béla (1988): Öt géniusz. Életünk Szerkesztősége és a Magyar Írók Szövetsége Nyugat-Magyarországi Csoportja Istvánfi Gyula (2006): Az építészet története – Őskor, Népi építészet. Nemzeti Tankönyvkiadó Zrt., Budapest. Krizsán András – Somogyi Győző (2010): A Balaton-felvidék tájba simuló népi építészete, Cser Kiadó, Budapest Lukács László (1995): Födémszerkezetek a Káli-medencében. Ház és ember 10, 69-87. Szabadtéri Néprajzi Múzeum, Szentendre Lukács László (2003): Falazatok a Káli-medencében. Ház és ember 16, 31-42., Szabadtéri Néprajzi Múzeum, Szentendre Martinkó József: Ódon terek újraélesztése – Időutazás kőben és betonban elbeszélve Villák 2005/5, 10-17. Somogyi krisztina (2006): Balázs Mihály. Kijárat Kiadó, Budapest Tamáska Máté: Hagyományos és modern falusi lakóházak örökségszociológiai
vizsgálata, Szociológiai Szemle 2006/4, 36–62. INTERNETES FORRÁSOK Bernd Steinhuber: Casa CV – törtfehér terasz Alsóörsön
http://epiteszforum.hu/node/14934 Böjtös Kinga: Ház a völgyben. http://www.lakaskultura.hu/lakasriportok/haz-a-volgyben-4071 Dóm Építészműterem Kft: Lakóház a Balatonnál
http://epiteszforum.hu/node/2245 John Pawson: Baron House
http://www.johnpawson.com/architecture/residential/europe/baronhouse/ Kis Péter, Molnár Bea: Bazaltbor – Laposa Pincészet
http://epiteszforum.hu/node/16618 Koller József: Ének a levendulamezőkről – Levendulaház, Tihany
http://epiteszforum.hu/node/20073 Smiló Dávid: A sátortetős kockaház leleplezése
http://hg.hu/cikk/epiteszet/8498-a-satortetos-kockahaz-leleplezese Vincze László: Majorság a Káli-medencében
http://epiteszforum.hu/node/17506
