Ilama Árgilus: AN-KI Végtelen szerelem. Első könyv: Ősföld büszke népe

Ilama Árgilus: AN-KI Végtelen szerelem

Első könyv: Ősföld büszke népe

1

2

– Mióta szeretsz? – kérdezte a lány. – Az idők kezdete óta – felelte a fiú. – Mióta szeretsz? – kérdezte a fiú. – Az idők kezdete óta – felelte a lány, és rátette a kezét a gömbre, míg a fiú újra kinyitotta az első könyvet. Már lassan két éve éltek a városban. A kihalt, világtól teljesen elzárt város vörös kövei, épületei és utcái időtlen nyugalmat sugároztak, s végtelen titkokat sejtettek. Ketten voltak, de nem hiányzott nekik senki más. A kutatás izgalma minden napot különlegessé tett számukra. Megérkezésük után két hónappal fedezték fel a földalatti alagutat, mely a szemközti hegy belsejébe, a vízesés mögé vezette őket. Újabb két hónap, és rátaláltak a házak alatti szintekre is, s nem sokkal ezután a tér alatti hatalmas könyvtárra. A belőle nyíló kisebb szobára azonban csak három napja. Ebben a szobában állt az oltár. Ők maguk nevezték oltárnak, valójában három kőlap alkotta. Egy nagyobb vízszinteset két kisebb tartott asztalszerűen a terem közepén. Rajta öt könyv sorakozott olyan távol egymástól, hogy kényelmesen ki lehessen nyitni őket, ne kelljen a többire ráfektetni. A könyvek ránézésre pont olyanok, mint a nagyteremben lévők. Ugyanabból a különleges anyagból készültek a lapjaik. Nagyon vékony aranyfüstből préselhették, mégis megfelelően erősnek bizonyultak. Nem szakadtak, és láthatóan az idő sem tett bennük kárt. A lapok felülete elég matt ahhoz, hogy viszonylag könnyen el lehessen olvasni a rájuk fekete festékkel rótt írásjeleket. Kilenc hónapba került, míg megtanulták megérteni a nyelvet. Már ismerték az egyes írásjeleket, tudták, hogyan kell értelmezni, hogyan kell a szavakat és a mondatokat összerakni. A jelekhez tartozó hangokat azonban nem ismerték. Az asztalon, közel a peremhez kialakítottak még egy mélyedést, melybe egy áttetsző, férfiökölnél legalább kétszer nagyobb, hegyikristályból készült gömb állt, melynek előző nap késő délután fedezték fel a titkát. Most úgy döntöttek, újra kezdik olvasni a könyveket, immár a gömb segítségével. Ültek egymás mellett az oltár mellé állított padon, fogták egymás kezét, a lány másik keze a gömbön nyugodott, a fiú ujjaival követte a szöveget az első könyvben, és közben hangosan kimondta a szavakat. Ekkor a gömb életre keltette azokat a tudatukban, segített megérteniük az író érzéseit, gondolatait. A szavaknak nem egyszerűen csak jelentésük lett, hanem életük is. Amikor kimondták egy tárgynak a nevét, mintha az adott tárgy felragyogott volna, tudatukban megjelent a tárgy teljes valójában, megélhették születését, életét, majd átalakulását. Ahogy ott ültek egymás mellett, mint aki a legértékesebb kincs birtokába jutott, meghatottsággal, vegyes áhítattal olvasták a sorokat, miközben figyelték, ahogy elméjükben megelevenednek a történések, mintha közösen álmodnák ugyanazt. 3

Soral – És mekkora a szárazföld? – kérdeztem apámat. Gyermekként apám és anyám jelentette számomra a világ két legbölcsebb emberét. Engem és a húgomat is saját szüleink tanítottak, mint ahogy minden gyermeket a Városban. – Kicsit kisebb, mint a bolygó fele – válaszolta. – Nézd! – mutatott egy régi képre, a bolygónk térképére. – Északon és délen majdnem eléri a sarkokat, az egyenlítőnél a legszélesebb, ott egy kicsit több mint a bolygó fele. Olyan, mint egy jó kövér tojás. Látod? Északon egy kicsit keskenyebb, mint délen. Nem elégedtem meg apám válaszával, ezek az adatok nem sokat mondtak nekem, ezért másképp kérdeztem. – Mennyi ideig tartana végigmenni rajta? Apám elmosolyodott. – Gyalog, vagy hátason akarsz menni? – Hátason gyorsabb – gondolkodtam el. – Hátason mennyi ideig tartana? – Ha a keleti partról mennél a nyugatiig, nézd, innen idáig, és egész nap mennél mondjuk ügetve, akkor kicsit több mint, egy teljes évig. – Akkor a mi bolygónk nagyon nagy – állapítottam meg komolyan. – Igazad van fiam, nagyon nagy – nézett rám apám büszkén, értékelve, hogy fia ilyen komoly, tudományos megállapítást tudott tenni. Már gyermekként is nagyon érdekelt a körülöttem lévő világ és mindaz a tudás, amit őseink összegyűjtöttek róla. Születésemkor még csak egyetlen szárazföld emelkedett ki a vizek végtelenjéből. A bolygó már túlélte az első olyan civilizációt, mely szinte teljes egészében kipusztította önmagát. Azért csak szinte, mert egy kicsiny csoportjuk, néhány bölcs előrelátásának köszönhetően megmenekült. Ezen néhányezer fős csoport tagjai és leszármazottaik, az okos tervezés miatt évszázadokig rejtve maradtak az első civilizáció nyomába lépő új népcsoportok előtt. Így tudták megőrizni tudásukat a jövő nemzedékeinek. – És miért ölték meg egymást az emberek? – Mert így gondolkodtak. Sokan azt hitték, hogy attól lesznek boldogok, ha elveszik a többiektől a vagyonukat, mások pedig azt hitték attól, ha megszabhatják a többieknek, hogyan kell élniük. – És most már tudják az emberek, hogy nem szabad egymást bántani? – Itt a Városban már igen. De a bolygó többi részén még nem. Ott több különböző népcsoport él, erről is meséltem már. A mi őseink emlékeztek rá, milyen érzés elpusztítani egy egész bolygó lakosságát. Akik utánuk jöttek, azok még csak most fedezik fel a bolygót és önmagukat. Ők még nagyon fiatal népek. – Nagyapa azt mondta, olyanok, mintha ők lennének a mi unokáink. 4

– Olyasmi. – És mi tanítjuk őket. – Így van. – És nagyapa most tanítani ment az erdőlakók közé. – Igen. Szerettem hallani, hogy az én nagyapám tanítja az erdőben élő törzseket. Én is meg akartam ismerni őket, alig vártam, hogy felnőve én is elmehessek hozzájuk. – És mit tanít a nagyapa nekik? – Mindent, amit meg akarnak tanulni. De főképp azt, hogyan lehet boldogan élni. – Azt mondta, ha felnövök, én is elmehetek majd vele. Kezdetben hatalmas volt a különbség a régi civilizáció megmaradt tagjai és az új népek között. Az új lakosok Isteneknek tekintették őket, amikor néha megjelentek közöttük. Ahogy teltek a századok, az újak fejlődtek, a régiek, ahogy tudták, segítették őket, tanultak hibáikból. Alig százezer év múlva, egyre jobban kezdtek hasonlítani egymásra a régi és új népek. Az én koromra népem, az őslakosok, már sokkal kevésbé különböztek az újaktól. Átlagosan még magasabbak, arányosabb felépítésűek voltunk, és arcvonásaink még őrizték őseink elegáns és nemes vonásait. Hozzánk képest az újak még szögletesebb felépítésűek, kevésbé finom és rugalmas izomzattal, merevebb arcvonásokkal rendelkeztek, bár akadtak már kivételek. Korábban hófehér bőrünk alkalmazkodott az erősebb napsütéshez és aranyszínű árnyalatot kapott, bár még így is jóval világosabb, mint a többieké. Ha közéjük keveredünk, még feltűnést keltünk, de már nem tűnünk számukra teljesen más fajnak. – Az erdőlakók okosak? – Az erdőlakók sokan vannak. Vannak olyan törzsek, akik már tanulnak, és meg akarják ismerni a világot, és vannak, amelyek még nem. – És akik nem akarják, azokat hogyan tanítja a nagyapa? – Azokat nem tanítja. – Miért? Mert akkor a nagyapa is olyan buta lenne, mint azok a régi emberek, akik azt hitték, meg tudják mondani másoknak, hogyan éljenek, mitől legyenek boldogok. – Mesélj még apa, a többi emberekről is. – Róluk már meséltem. – Meséld el újra! – kérleltem. – Jó, de most nézd a térképet is, és keresd meg azokat a helyeket, ahol ezek a népek élnek. Kezdjük a síkföldiekkel. Ők hol élnek? – Itt – mutattam a bolygó északi részére. – Igen, már benépesítették szinte az teljes északi féltekét. Ebben az északi hegységben nem ők laknak, és a partokon sem, de középen, a sík területeken nagyrészt ők élnek, és főleg növényeket termesztenek. Itt csak kisebb dom5

bok vannak és sok-sok mocsár is. Látod ezeket a szürke foltokat? Ezek a mocsarak. – Aztán vannak még barlanglakók is, ugye apa? – Igen. Ők hol élnek? – Itt a hegyekben – mutattam a szárazföld déli féltekéjének keleti részét elfoglaló hatalmas hegységrendszerre. Ebből a hegységrendszerből két nyúlvány is indult. Az egyik, az északi végről keletnek, nagyjából az egyenlítő mentén, nem igazán hosszú, inkább széles. A másik nyúlvány a hegységrendszer déli végéből szintén keletnek tartott, a déli pólus környékének síkságát választotta el az erdővilágtól, és leért egészen a keleti partig. – Mire emlékszel a mesémből, amit a barlanglakókról mondtam? – Ők ezekben a hegyekben, a barlangokban laknak. Sokat vadásznak, ezért sok fegyver kell nekik. – És honnan van nekik fegyverük? – A barlangokban találtak olyan köveket, amelyekből fémet tudtak olvasztani, és abból csináltak fegyvereket. – Így igaz. És kik azok a partlakók? – kérdezgetett tovább apám. – Itt élnek a föld nyugati partján, az óceán mellett. Ez jó föld, csak nem elég széles. Ők sok finom gyümölcsöt és zöldséget is termelnek, de a barlanglakók mindig elveszik tőlük. Nyugaton egy nem túl széles, termékeny óceánparti sáv húzódott, melyet eredetileg egy halászatból és növénytermesztésből élő nép lakott. Őket gyermekkorom végére teljesen leigázták és kis híján kipusztították a következő széles hegységrendszer lakói. A barlanglakók a hegységek vadjaira építették életüket, valamint igen hamar felfedezték a hegyekben található érceket. Ők találták fel újra a fémkészítést, a fegyvergyártást. Fegyvereik segítségével sikeresen fosztogatták a parti sáv lakóit. Megtermelt élelmüket rendszeresen elvették, így a partlakók száma rohamosan csökkenni kezdett. – És miért ilyen rosszak a barlanglakók? – Mit jelent az, hogy rosszak? A sas megeszi a mompit. A sas rossz? – A sasnak kell az ennivaló. – A barlanglakóknak is kell, és úgy gondolják, könnyebb, ha mástól veszik el. Ők nem tudnak növényt termelni, de egyszer ők is megtanulják majd. Egyszer pedig, majd ha nagyobb leszel, azt is megérted, hogy a jó és a rossz létezik is és nem is. De ehhez még nagyon sok mindent meg kell ismerned a világ teljességéből. Megjegyeztem apám szavait – megkérdőjelezhetetlen bölcsessége mindig is lenyűgözött –, és tovább kérdeztem. – Itt, az erdővilágban élnek az erdőlakók, akikhez most a nagyapa ment, ugye? – mutattam egy, a térképen zölddel jelölt nagy területre. – Igen – felelte apám. 6

Ezen terület sűrű erdeiben élt az erdőlakók harcias, de büszke népe. Őket egy nagyobb mocsár védte a barlanglakók legnagyobb településeitől, és a nagy hegység északi nyúlványában, a szárazföld majdnem közepén eredő, egyre szélesedő nagy folyó, a síklakóktól. Az Északi Folyó az egyenlítőtől kissé délebbre vágta ketté a földrész keleti oldalát, és több napi járóföldszélességben ömlött az óceánba. Területük másik határa a nagy hegység déli nyúlványa volt. Így egy, a természet által kialakított, védett medencében, a másik két technikailag fejlettebb néptől jól elzárva, elrejtve alakultak ki az erdőlakók települései. Az ő birodalmukat vágta ketté a bolygó másik nagy folyója, a Déli Folyó, mely az északival párhuzamosan, tőle délebbre ömlött az óceánba. – Tőlük nem veszik el a barlanglakók az ennivalót? – Nem. Ahhoz át kellene kelniük ezen a mocsaras területen. Látod, ez a valaha hatalmas tó, melyet a hegyekből lefolyó vizek tápláltak, mostanában már nagy részben elmocsarasodott. – És mi? – kérdezett tovább apám. – Mi hol lakunk? Mutasd meg a Várost a térképen! – Itt – mutattam a nagy hegység déli nyúlványának közepére. Őseink itt rejtették el a mi lakóhelyünket, a Várost. Eléggé félre esett ahhoz, hogy senkinek ne jelentsen komolyabb stratégiai értéket, de viszonylag könnyen elérhettük bármelyik birodalmat, ha szükségét éreztük. Legkönnyebben az erdőlakókat. A síklakókon, a barlanglakókon és az erdőlakókon kívül, élt még néhány kisebb népcsoport, mely inkább a szárazföld szélein, a még lakható peremterületeken próbált meg életben maradni és önálló kultúrát létrehozni. Akkor, még gyermekként, semmit sem sejtettem arról, hogy mi vár ránk és ezekre a népekre. Akkor még senki sem sejtette! Annalilla – Titkok kora – Nem baj! – Nem baj, Ilos! Bakunak jó lesz. Második feleségnek jó lesz. Ő hajlandó lesz annyit fizetni érte, mintha első feleség lenne – dünnyögte apám születésemkor az orra alá. Az, hogy anyámat, vagy önmagát vigasztalta-e ezzel, sosem derült ki. – Két fiú után nem haragudhatok azért, mert ez lány lett – mondta, mintha tehetett volna róla anyám, hogy nem fiút szült. – Köszönöm – mondta anyám, és valóban hálásan nézet urára, amiért hajlandó megtartani, annak ellenére, hogy lány lettem. Ez jelentette életem első győzelmét apámmal szemben. – Bama legidősebb fia most 14 éves. Mire ez tizenöt lesz, addigra az első felesége már megszüli neki a fiúkat, és főleg azokkal lesz elfoglalva. Baku örülni fog egy jó házból való, széplánynak. És így van ez rendjén. Az üzleti kapcsolatok érdekében elég követ fog fizetni érte. Első feleségtől van, és ha rád hasonlít, akkor szép is lesz. – Igen, ha szép lesz, megkérem az árát. Nagyon jól kitalálták ezt a régiek. 7

Később, már nem csak anyám elbeszélése nyomán, de magam is gyakran éreztem, mennyire büszke jószívűségére, arra, hogy életben hagyott, és arra is, hogy ügyes üzletemberként a leghatékonyabban oldotta meg a felnevelésemmel kapcsolatos költségeket. Befektetésnek tekintette, mely jó haszonnal térül viszsza, ha sikerül eladnia. – Tehát megtartod? – kérdezte apám öccse, akit harmadik fiúként a szokásokhoz híven orvosnak képeztek ki, így ő gondoskodott az egészségünkről. Neki nem lehetett saját felesége és gyermekei, éppúgy, ahogy apám nagyobbik öccsének, a fegyveresnek sem. A mi kasztunkban csak az első fiú alapíthatott családot, a második csak akkor, ha az első nemzőképtelennek bizonyult. Az első fiú kötelessége a vagyont átvenni, egyben tartani, és ha lehet növelni. Ő tanulja meg az üzletet. Nálunk ez a szerep apámnak jutott. A második fiú feladata a család védelme, a biztonság megszervezése, a harc megtanulása. A harmadik, negyedik vagy néha ötödik fiú tanult. A családfő értékrendje és döntése szerint lehetett belőlük orvos, pap, tanár, vagy alkalmazott a családi üzletben. Az persze gyakran előfordult, hogy a fiatalabb fiúk is gyermeket nemzettek egy szerencsésebb alsóbb kasztbeli lánynak, vagy szolgálónak, aki némi járandóság fejében aztán felnevelte a gyereket, ha az apa úgy döntött, életben hagyhatja, de a gyermeknek soha, semmilyen igénye nem lehetett a családdal szemben. Ezeket a gyerekeket gyakran vették fel szolgának, esetleg kiképezték a családot védő fegyveresnek. A második, vagy harmadik feleség gyermekeit sem illette örökség. Ezzel a törvénnyel biztosították, hogy ne szakadhasson szét a családi vagyon. De én lánynak születtem. Ha életben hagy, két út közül választhatott számomra az apám. Vagy elad feleségnek egy azonos kasztbelinek, illetve, ami ezzel lényegében azonos, ágyasnak egy nemes házába, amennyiben szép leszek. Ha nem leszek elég szép, akkor pedig elkönyveli veszteségként felnevelésem költségeit és reménykedik, nem élek túl sokáig. Apám tökéletes képviselője volt a vagyonosok elsőszülött fiainak. A kövek jelentették számára az élet értelmét. Magas, erős alkat, határozott elképzelésekkel az életről. Mindent úgy tartott tökéletesnek, ahogy azt ősei már évszázadok óta kitalálták. Mivel hitt benne, akaratát minden körülmények között végigvitte. Az egész család az ő döntései alapján cselekedett. Azzal, hogy Baku nevét kimondta, sorsom születésemkor hivatalosan eldőlt. – Kicsi és elég gyenge – magyarázott még apám anyámnak. – Nem alkalmas első feleségnek. Nem fog tudni sokat szülni. Második feleségnek neveljük. Baku az üzlettársam lesz addigra. Szépen fog fizetni érte. És még nem is lesz öreg. Jó lesz a lánynak. A második feleségtől már nem vártak sokat. Az első feleség a gyermekeket szülte, a harmadikat pedig rendszerint már idősebb korban vették és mindig nagyon fiatalt. Ő az ifjúságával kellett örömet vigyen, a már öregedő családfő életébe. Kettejük között csupán időkitöltő szerepet játszott a második feleség, őt 8

becsülték a legkevésbé. Anyám, első feleségként szemrebbenés nélkül vette tudomásul férje döntését: Az ő utasításai irányították, saját élete nem lehetett. Apám nem bánt vele rosszul, kedvelte, de csak, mint tulajdonát, mint egy értékes követ. Pedig csodálatos asszony volt. Finom és törékeny alkat. A szokásostól eltérő zöld színű szememet is tőle örököltem. Tudta, nincs értelme ellenkeznie, így hát magába zárta fájdalmát, de belül nagy elhatározásra jutott. Nem tudta, csak sejtette, hogy én más leszek, mint kasztunk többi leánygyermeke. Ezért új feladatot, új életcélt választott magának. A saját életébe már beletörődött, de hogy a kezében tartott, testéből származó kis tehetetlen csöppség, ugyanazt az életet élje, mint ő, azt nem tudta elfogadni. Ettől a pillanattól, legfontosabb feladata lett engem megmenteni saját kasztomtól, saját családomtól, eleve elrendelt sorsomtól. Fiatal korában ő is lázadt apja és a családi szokások ellen, csak saját értelme és tapasztalatai győzték meg arról, hogy nincs esélye életének gyökeres megváltoztatására. Még kislánykorában, titokban megtanult írni, olvasni, és a számolás tudományát is elleste apjától és bátyjától, pedig mindennemű tudást, fővesztés terhe mellett tiltottak meg minden nőnek a vagyonosok kasztjában. Munkát végezni, főzni, szőni, fonni, varrni, csak a szegények lányai tanulhattak, esetleg az otthonmaradásra ítélt nők. Engem varázslatos, titkokkal teli gyermekkorral ajándékozott meg. Rengeteg történetet tudott, és mindnek meg kellett tanulnom fejből a hátterét. Először azt hittem, ez is hozzá tartozik, csak később jöttem rá a mese és a valóság közötti összefüggésre. Minden cselekmény valós helyszínen játszódott, a herceg pontosan azon az úton ment el a kincsért, amelyik a házunktól a kikötőig vezetett. Tudta, mikor és hova indulnak a hajók, hogyan kell rájuk felszállni. A mesebeli herceg érdekes mód, mindig a barlanglakók országába érkezett, és nekem meg kellett jegyeznem az új ország földrajzát, városait, útjait, beszédét, szokásait. Írni, olvasni, számolni a legnagyobb titokban tanított. Sokszor játszott velem a homokos sétány félreeső részén. – „És akkor a herceg bement a házba” – mesélte. – Látod, ez itt egy házikó – mondta és egy levélszárral házformát rajzolt a homokba. Így kell rajzolni! Húzol két vonalat egymás mellé, és itt középen összekötöd. Amikor kimondod, ház, először lehelsz egyet, így, hogy hhh, utána ásítasz, ááá, és a végén zümmögsz, mint a méhecske zzz – mondta kacagva, és az ujjával eljátszotta, hogyan zümmög a méh a fejem körül. Utána rajzolt egy ásító szájat, majd a méhecske szárnyait. A rajzokat később már csak jelezte néhány vonallal, amiket megtanított összeolvasni. Mutasd meg, mit csinálsz a száddal, amikor ezt kimondod! – kért, és egy újabb vonalsort rajzolt a földre. – Zzzááárrr – játszottam a hangokkal. – Zár. És mi az a zár? – Amivel be lehet csukni a kaput. – Ügyes vagy, Gyöngyöm! – és valóban büszkén ölelt magához, miközben gyorsan eltörölte a rajzokat, nehogy bárki megláthassa. 9

Szinte észre sem vettem, és megtanított írni, olvasni, számolni. Mivel nem tudtam, hogy ez valami fontos és értékes dolog, egyszerűen játéknak éltem meg, a játékaimmal pedig senki nem foglalkozott anyámon kívül. Csak jóval később tudtam papírokhoz jutni, és azokon is gyakorolni az írás művészetét. Hétéves koromig csodálatos és gondtalan életet éltem, egy varázslatokkal, mesés kalandokkal teli álomvilágban. Akkor azonban anyám beavatott a titokba, honnan tudja mindezeket. Ekkorra már mindkét öcsém megszületett, és anyámnak nagyon kevés ideje maradt a tudásvadászatra, ahogyan ő nevezte. Egy csendes este bevitt a szobájába. Kinyitotta az ablakot, melyen át besütött a hatalmas korongú telihold. Kint a fák sötéten bólogattak az enyhe szélben, és az ugróbogár hangja töltötte be a teret. A szoba felől sugárzó gyenge mécses fénye hiába próbált versenyre kelni a holdtányér ragyogásával. Különös, meghitt hangulat öntötte el a szobát. – Fontos dolgot kérek tőled – kezdte. Figyeltem, mert hangja nagyon ünnepélyesen csengett. – Amit most elmondok neked, azt soha, senkinek sem árulhatod el! – Nem fogom – ígértem. – Az egyszerű szó most kevés. Bízom benned, tudom, mindig betartod, amit nekem ígérsz, mégis most azt kérem, hogy esküdj meg. Nézz fel a Holdaszszonyra, és esküdj az asszonyok egyetlen reményére, lelkünk egyetlen vigasztalójára, a sejtelmes, de szerető fényére, hogy amit most mutatni fogok, azt soha, senkinek nem árulod el. A Holdasszony fénye megvilágította az arcát, és most különösen sugárzónak, mégis fájdalmasan titokzatosnak láttam. Egész életemre lelkembe vésődött ez a jelenet. Azt hiszem, pontosan ezt akarta. – Megesküszöm, anya! – Nem árulhatod el sem apádnak, sem testvéreidnek, sem senkinek itt a házban, bármilyen barátságosnak is mutatja magát. Legfőképpen el kell titkolnod a szolgálók előtt, mert ők legtöbbször csak kihasználnak. – Nem fogom. De hát, hogyan is árulhattam volna el az én gyönyörűséges, okos és varázslatos anyámat. Bólintott, és láttam, elfutja szemét a könny. Egyetlen lányaként imádott, és éreztem, elégedett a komolyságommal, a figyelmemmel. – Most megmutatom neked az én kincseskamrámat. Bevezetett a szobájából nyíló kis cselédkamrába, amit nem engedett egyetlen cselédnek sem használni. Valahányszor ez szóba került, komoly hisztit csapott, kijelentette, zavarja álmában, ha valaki ott szuszog. – Itt találhatod meg a világ legszebb kincseit – mondta. Körülnéztem, de csak egy régi, kopott zsámolyt és néhány ritkán használt ruhát láttam, ezért kérdőn néztem vissza rá. – A világ legszebb kincsét úgy hívják, tudás. A tudás olyan érték, amit nem lehet tőled elvenni. Nem kell fegyveresekkel őriztetned, és ha nem akarod, 10

senki nem tudja meg, mennyi van belőle neked. A világ nagyon érdekes, és ha sok mindent tudsz, akkor segít is téged. De ha nem ismered, nem tudod milyen, milyenek az emberek, akkor ellenséges és veszélyes. És neked, Gyöngyöm, nagyon sok tudásra lesz szükséged. – Többre, mint neked? – Sokkal többre. – Miért? – Ezt nemsokára meg fogod tudni. De most maradj csendben és figyelj. Óvatosan megmozgatott egy csempét a falon és kiemelte. Mögötte egy szellőző húzódott, melyen át távoli hangok szűrődtek felénk. Hamarosan felismertem apám hangját, amint tárgyalt valamelyik kereskedőjével az irodájában, másrészt idősebb bátyám szobájából hallottam, ahogy tanítója magyarázott neki. Anyám két kis tükörrel addig ügyeskedett, míg apám szobájának egy részébe be tudott pillantani. Ide nő sosem tehette be a lábát. Csak férfi szolgák takarították, csak férfiak vihették be neki a kívánt ételt vagy italt. A babona szerint, a női érintés átkot hoz az üzletre, szerencsétlenség, kár éri a tulajdonost miatta. – Így tanult hát anyám. Visszavonulást, alvást színlelve leste, hallgatta a férfiak beszédét. A kereskedők jelentéseit messzi földön tett látogatásaikról, arról, mit adtak el, milyen sikerrel, milyen új utakat fedeztek fel. Mindent megjegyzett, mindent fejben tartott, hogy ha eljön az ideje, át tudja adni nekem. Ő már akkor tudta, egyszer majd az életet jelenthetik számomra ezek az ismeretek. – Ugye már érted, miért nem szabad ezt senkinek sem megtudnia? – kérdezte. – Igen, anya! – és valóban értettem. Akkor még nem tudtam, mi ezzel a célja, de felfogtam, mindez milyen nagyon veszélyes. Apám teljes mértékben hitt világunk rendjének tökéletességében. Tudtam, a saját házában talált árulónak sem kegyelmezne. Sorsa tökéletes elégedettséggel töltötte el, így azt sosem vette észre, mekkora árat fizetnek ezért mások. Két-háromévente apám elengedte anyámat néhány napra, meglátogatni az édesanyját, az én nagymamámat. Ezekről az utakról anyám mindig varázslatos kincsekkel tért haza. Egyik alkalommal egy szótárat sikerült szereznie. El sem tudom képzelni, hogyan juthatott hozzá, és hogyan csempészhette be a szobájába. A hegyek országának nyelvéről szólt. Ezt is a szellőzőben rejtette el. Együtt ízlelgettük, tanulgattuk a tiltott szavak zenéjét. Egyre többet értettünk meg a bátyámat tanító mester mondataiból. Atennek meg kellett tanulnia ezt a nyelvet, hiszen apám sok mindent cserélt a hegyek országának lakóival, a barlanglakókkal. Anyám már korábban sajátos étkezési rendet alakított ki. Amíg a férfiak ettek, addig a nők visszavonultak, és csak ha ők befejezték, akkor fogyasztották el gyors ebédjüket, vagy vacsorájukat. Apámnak ez tetszett, a tisztelet jelének vette. 11

– Jó feleség vagy, a lányodat is erre neveld, akkor minden rendben lesz – mondogatta gyakran. Az okot azonban sosem kereste. Valójában anyám így használta ki hosszú, néha több septnyire is elnyúló, számunkra érdektelen üzleti traktáit. Ezek alatt mi némi alvásidőt csíptünk el magunknak, hogy az est leszálltával elkezdjük saját, titkos, önálló életünket. Alkonyat után belopóztam anyám szobájába, elmeséltük egymásnak, mit sikerült aznap megtudnunk, megértenünk, megtanulnunk. Ekkor már nem fenyegetett a lebukás veszélye, mert a szolgák az egész napi robot után fáradtan tértek nyugovóra, és mi is eljátszottuk a lefekvést. Ilyenkor apám rendszerint feltűnés nélkül elhagyhatta a házat egy kis esti mulatásra egyik üzlettársánál vagy valamely leányháznál. Mi anyámmal összebújtunk, én elmondtam mit hallottam délelőtt a bátyám taníttatásából, amikor anyám a két kicsivel foglalkozott és fedezett engem. Ő pedig délutáni kémkedésének eredményéről számolt be, amikor is a kicsik pihentek és a dadák vigyáztak rájuk. Ezalatt anyám látszólag visszavonult, én pedig figyeltem, senki meg ne lephesse. Majd késő éjszakáig csendben gyakoroltunk, semmit nem akartunk elfelejteni. Nyolcadik születésnapomra anyám egy babát varratott nekem. Először meglepődve néztem furcsa ajándékát, hiszen sokkal csodálatosabb elfoglaltságaim voltak annál, minthogy egy üres rongydarabot babusgassak. – Minek ez anya? – kérdeztem. De anyám kacsintott és azt mondta: – Ha apád látja, tégy úgy, mint aki örül neki. És én engedelmesen örültem neki, mert ismertem anyámat, tudtam, okkal mondja. Néhány nap múlva, este bejött a szobámba és újabb kincset mutatott. – A szolgálótól csentem el – vette elő büszkén szerzeményeit. Egy tűt és egy gombolyag nagyon vékony fonalat tartott a kezében, de jobban vigyázott rá, mint apám a legnagyobb kövére. Megmutatta, hogyan varrta a babát a szolgáló és ő is munkához látott. Felbontotta a baba hátán a ruhát, egy darabka szövet segítségével kis zsebet alakított ki rajta. Elővett egy vászonzacskót és kinyitotta. – Most jól figyelj! Ezek itt – mondta elhaló, mély tisztelettel a hangjában –, ezek lehetnek itt, a szabadságod zálogai. – Sok, apró, a gyenge fényben is szikrázó kő hullott a tenyerembe. – Milyen csillogóak! – lelkesedtem. – Holdasszony kövei? – Igen, de ne a külsejük érdekeljen! – szólt rám anyám. – Az értékét tanuld meg. Az életedet jelenthetik. Lásd, elég kicsik, nem tűnnek fel, ha csak egy -kettőt sejtenek nálad. Ennyije egy szolgálónak is lehet. De elég értékesek ahhoz, hogy ha bajba kerülsz, segíthess velük magadon. – Hogyan kerülhetek bajba? – kérdeztem, de már rá is jöttem. Hiszen mi anyámmal egész életünkben olyanokat csináltunk, amik miatt, akár nagyon nagy bajba is kerülhetett egy nő. – Gyöngyöm, figyelj most nagyon rám! Oly fiatal vagy még, és nekem igen nagy terhet kell rádraknom. 12

Ekkor mondta el, apám milyen sorsot szánt nekem. – Tudod, ezek felnőtt dolgok, de én úgy hiszem, már nem sokáig itt leszek veled. Nem tudok majd vigyázni rád. Úgy érzem, nem várhatom meg, amíg felnősz. Apád Bakunak szánt, ez ellen nem tehetünk semmit. Baku apja most veszi magához a harmadik feleségét, mert a második nemsokára meg fog halni. – Meghalni? Miért? – Baku családjában a nők nem élnek hosszú életet. Túlságosan szeretnek a férfiak a leányházakba járni. Nem is igen válogatnak. Bama, az apja, nem csak a rendesebbjébe jár, de utazásai során nemigen tudja megállni, és bármelyik épp útjába esőbe bemegy. – Honnan tudod ezt? – A szolgálóktól, akik ismerik az ő szolgálóikat. Többször mesélték, hogy Bama már megint beteg. Gyakran szed össze különböző betegségeket mire hazaér, amit itthon aztán az öccse és az orvosai nem győznek kikezelni. Az öreg Bama ilyenkor sem vigyáz, és csúnyán megfertőzte a második feleségét, aki sokkal érzékenyebb, gyengébb teremtés. Most, hogy beteg lett, Bama már nem törődik vele. Az első felesége már idős neki, úgyhogy egy harmadik asszonyt vett épp nemrég, de szegényt valószínű ugyanúgy meg fogja fertőzni. Baku már most gyakran vele tart az utazásokon és bizony ő sem veti meg a leányházakat. Ő most még vigyáz, mert első felesége még szülőkorban van, de ha már megszülettek a fiú utódok, akkor a második feleségét – tudom –, már ő sem kímélné túlzottan. A második felesége pedig te leszel Gyöngyöm. Láttam és hallottam Bakut. Már most borzasztóan kövér és kegyetlen. Az öccse titokban meg akarta tartani a fiát az egyik szolgálólányuktól. A gyerek már betöltötte a második évét, amikor Baku tudomást szerzett a létezéséről. Képes volt a kétéves gyermeket megöletni. Próbáltam apáddal beszélni, de őt csak az érdekli, hogy minél hamarabb elhagyd a házat és minél jobb árat kapjon érted. Szerinte Baku jól fog veled bánni, mert az üzlettársa lánya vagy. Én ebben nem bízom. Az apja is egy üzleti partnerének lányát vette meg, mégse kímélte. Ha már az ő felesége vagy, apádnak semmi köze nem lesz hozzád. És azt se felejtsd el, a második feleség gyermekeit rendszerint nem tartják meg. A lányokat szinte sosem, és a fiúkat is csak akkor, ha az első feleség nem szült elég fiút. Anyám hangja elcsuklott. – Gyöngyöm, én nem tudom elfogadni, hogy apád téged ilyen életre ítélt egy üzleti kapcsolat érdekében. Én azt akarom, hogy boldog légy! Azt akarom, hogy a te gyermekeid élhessenek! Még a lányok is! Neked el kell menned innen! Meg… kell… szöknöd! – Hangja elcsuklott, rettegést éreztem benne, és az én torkomban is ott dobogott a szívem, amint megértettem mit szeretne. Néhány percig némán néztük egymást, és én akkor hirtelen… felnőttem. – Gyöngyöm! Én tudom, téged vár valami, vagy valaki odakint az életben. Neked feladatod van, amit csak szabadon tudsz megtenni. Neked nem lehet ez az életed. 13

Apámat addig csak egy hallgatag, mogorva embernek láttam, aki néha megjelent a közelemben, de közvetlen kapcsolatba ritkán kerültem vele. Néha úgy éreztem, szándékosan tartja magát távol tőlem. Most tudatára ébredtem, menynyire az ő kezében van az életem. És ő már döntött róla. Kemény és határozott egyénisége miatt meg sem fordulhatott a fejemben bármit is nyíltan másképp tenni, mint ahogy ő utasította. Egy nő, már a szökés gondolatáért is halállal fizethet. Ez nem a család szégyenét jelentené, hanem a vagyonosok egész társadalmának felfordítását. A királyi családnál nem számított mennyien vannak, és mit tesznek a nők, mert nekik munka nélkül is járt a jövedelem. A szegények pedig olyannyira nincstelenek voltak, hogy egy nő csak hozni tudott a házhoz, de vinni nem. A szépeket eladták ágyasházakba, a többit nagyrészt szolgálónak. De a vagyonosoknál a családi értékek őrzése, egybetartása és növelése minden másnál fontosabbnak számított. Mindent ennek rendeltek alá, mindenki annyit ért, amennyit ezért tenni tudott. Apám rám is a családi vagyon részéként tekintett. – Anya! Képes leszek én erre? – kérdeztem leírhatatlan szorongással. – Hét-nyolc éved van, hogy felkészülj rá. Egyetlen esélyed lesz. Élned kell vele. Tekintetében ott kavargott egész addigi életének minden érzelme. Félelem, vágy, aggódás, makacs elszántság, hogy megment, hogy mindenre megtanít, amire szükségem lesz ahhoz, hogy elmeneküljek apám akarata elől. A születésem óta eltelt nyolc év alatt erről álmodozott, ezért tanult, ezt szervezte. – De, mi lesz veled, ha én… – Ezen ne töprengj! – fojtotta belém a szót. – Akkorra én már nem leszek. A gombóc még hatalmasabbra nőtt a torkomban. Az én anyám? Életem egyetlen biztonságot adó lénye? Boldog pillanataim forrása? Nem lesz? Az nem lehet! – Ne ijedj meg, Gyöngyöm! Ilyen az élet. De én akkor is melletted leszek és vigyázni fogok rád, amikor már nem láthatsz engem, csak érezhetsz. Ott leszek minden okos gondolatodban, minden szóban, amit a hegyek országának nyelvén kiejtesz. Ott leszek kezed minden alkotásában, mert te megtanulhatsz bármit, megtehetsz bármit. Emlékezz! A hegyek országában vannak nők, akik szabadon élnek. Emlékezz a mesére! A hegyek országának széle, ahol már együtt élnek mindkét birodalom lakói. Ott nagyon sokan vannak. Ott nem találnak rád. Most azonban még együtt tölthetünk egy kis időt. Segítek neked. Segítek felkészülni, megtanulni, mit kell tenned, ha én már nem leszek. Ez volt az én anyám nagy álma. Az álma, hogy a lánya megszökik a sorsa elől. A lánya nem hagyja magát eladni, és más ember ösztönei miatt elpusztulni. Vakmerő, bátor, mégis megfontolt, szeretete vezette ravaszsággal megáldott anyám. Óvatosan visszatette az apró köveket a zacskóba, és bekötötte a száját. Betette a baba hátába, visszavarrta a zsebet és a ruhát. – Azt akarom, tudjál erről, legyen nálad, bármi történjék is velem. 14

Egy-két év múlva tedd el szem elől a babát, nehogy túl nagynak gondoljon már apád az ilyesmihez, és kidobassa. Ha szükséged lesz rá, a köveket varrd át egy olyan ruhanemű szélébe, szépen egyenként, ami nem elég értékes ahhoz, hogy ellopják, vagy elrabolják tőled. Hangja visszanyerte erejét, újra gyakorlatiassá és ravasszá vált. Megmutatta hogyan hajtsam vissza a ruha alját, és képezzek láthatatlan rejteket a köveknek, hogyan varrjam le, hogy ki ne essenek. – A szolgákat mindig rá lehet venni, hogy elcseréljenek, vagy elintézzenek neked valamit. Ha többet adsz érte, mint amennyi az értéke, akkor el sem árulnak, mert újabb jó üzletben reménykednek – adta a tanácsot, és én igyekeztem minden szavát megjegyezni. – Honnan vannak a kövek? – Néhányat ruhákért cseréltem, apád szereti, ha új ruhákban lát, a saját gazdagságát látja bennük. Nem törődik, azzal, mi lesz a régiekkel. A legtöbbet azonban egy hajtűért kaptam. – A vérszemesért? – lepődtem meg, amikor rájöttem az újabb trükkjére. – Igen. – Azért, ami tavaly beleesett a folyóba? – Igen – mosolygott anyám. Eszembe jutott, hogyan siratta a hajóról véletlenül a folyóba eső hajtűjét apám előtt. A hajtűt azonban csak elrejtette, és egy értéktelent ejtett a folyóba. Így az értékes, de haszontalant, el tudta nekem cserélni a sokkal hasznosabb holdaszszony-kövekre. Apámat nagyon bosszantotta, de nem tehetett semmit. Ettől kezdve még jobban ügyeltünk arra, hogy egy átlagos, nem túl élénk gyermek benyomását keltsem, de belül már nem sok gyermeki maradt bennem. Ez már az életemről szólt. Titkos játékainkat a cél tette komollyá. Akkor még nem fogtam fel teljes egészében, mit jelent férjhez menni, elveszíteni egy még meg sem született gyermeket, vagy meghalni. Ezek gyermeki elmémben még nem jelentettek valódi veszélyt, csak távoli ijesztgetéseknek hatottak. Láttam azonban anyám szemét, éreztem félelmeit, és az iránta érzett szeretetem által elfogadtam saját célomnak az ő célját. Ha ő azt akarja, tegyek meg mindent, és menjek el innen, akkor meg is fogom tenni. Megszülettem, és születésem pillanatától két erő irányította sorsomat. Egy nap a szokottnál is izgatottabban várta az estét. A szellőzőn át, az egyik kereskedőnktől hallott egy történetet, azt akarta minél hamarabb megosztani velem. – A kereskedő messze keleten járt. Ő, és az őt kísérő fegyveres járt apádnál ma délután. Az ő beszámolóját sikerült meghallgatnom, ami számodra is nagyon érdekes lesz. Figyelj nagyon! Sokat tanulhatsz a részletekből is. – A kereskedő értékes, arrafele ritkaságnak számító fűszereket és sok gabonát vitt. Néhány kővel, valamint jó minőségű, különleges fegyverekkel indult vissza. Jó üzletet csinált, de szerintem valami nem rendes dolgot is művelhetett, mert túlzott elégedettséggel beszélt a haszonról. Épp hazafele készülődött, amikor megke15

reste egy másik szalvota vezetője. Hallotta, hogy a hidas város felé mennek, ezért csatlakozni akart hozzájuk. Őt csak egy felbérelt fegyveres kísérte, legalábbis ezt állította az idegen. Apád szalvotáját pedig kilenc saját nevelésű őr védte. A saját kiképzésű fegyveresek sokkal megbízhatóbbak, ezért alaposan megkérte a kereskedő a kíséret árát, de a férfi még így is belement. A kereskedő nem látott veszélyt a másik csapatban, hiszen a vezetővel együtt csak két fegyveresből állt, és az áruból, ami öt fiatal lányt jelentett. Őket kísérte kétvárosnyit, hogy az ottani ágyasháznak eladhassa. A második éjjel, ahogy elhagyták a várost, az alvóőr hirtelen riadót fújt. Apám szalvotáiban szokás szerint két fegyveres látványosan állt őrt, és kétóránként váltották egymást. Mindig volt azonban egy harmadik is, aki úgy tett mintha aludna, de úgy helyezkedett, hogy titokban minél nagyobb területet szemmel tarthasson. Őt nevezték alvóőrnek. Most ez az őr mentette meg a kereskedő életét. – Óriási kavarodás keletkezett – mesélt tovább anyám. – A fegyveresek keresték a támadókat, figyelték melyik irányból jönnek, de nem találták. Közben egyre csak hullottak. A semmiből bukkantak fel mellettük a támadók. Az egyik fegyveresünk megragadta a kereskedőt és amit még tudott, és már vitte is magával. A sötétség leple alatt igyekezett legalább az életét és a haszon egy részét megmenteni. Jól látta a helyzetet, a többieken már nem segíthetett, addigra az elleség túlerőre tett szert. Szerencséjükre a támadók nem követték őket, elégedettek lehettek a megszerzett zsákmánnyal. A legnagyobb meglepetés azonban akkor érte a kereskedőt, és később apádat is, amikor itthon elmesélték, kik támadták meg a szalvotát. Én magam is majdnem felsikoltottam, amikor meghallottam. – Képzeld el, Gyöngyöm! A lányok voltak! – A lányok? – ezt és sem akartam elhinni. – Igen! A lányok elől kellett menekülniük. Az őr elmesélte, hogy nagyon gyorsak voltak. Harc közben nem viselték nappali selyemruháikat, csak egy fekete, testhez simuló ruhát, melyben teljesen beleolvadtak a sötétbe, alig látták őket. Hihetetlenül jól bántak a tőrrel. Matul, a fegyveres, az egyetlen rá támadó lánnyal sem boldogult. Egyszerűen nem tudta elérni, olyan gyorsan és hajlékonyan mozgott. Jobban harcoltak, mint a férfiak. Fürgék voltak és ruganyosak, harcra lettek felkészítve. Hang nélkül és kíméletlenül öltek. Csak az arcuk fehérje világított a csillagos ég alatt, és apró éles tőreik csillantak meg néha. Ha nincs az alvó őr, senki sem menekül meg. A kereskedő igencsak ijedten magyarázkodott apádnak. Győzködte, hogy végig az ő érdekeit nézte, de többet nem tudtak tenni. Nem maga a támadás döbbentette meg, ezek szokásos velejárói útjainak, hanem az, hogy ennyire meg tudták lepni őket. Nem vették észre az ellenség közeledését, mert nem is kellett közeledniük, már ott voltak közöttünk. Apád csak azért hitte el mindezt, mert az egyik legmegbízhatóbb kereskedője állította, és a megmenekült fegyveres is ugyanígy látta. Megértettem mi izgatta fel anyámat ebben a történetben. Eddig soha senkinek nem jutott eszébe, hogy egy nő ellenfele lehetne egy férfinak. Ez teljes lehetet16

lenségnek számított. A férfiak sokkal nagyobbak és erősebbek a nőknél. Ez a történet azonban világossá tette, egy nő is szert tud tenni olyan képességekre, amelyek előnyhöz juttathatják a fizikai harcban is. Gyorsaság, fürgeség, hajlékonyság. Már maga a lehetőség mámorossá tett bennünket. Anyám rögtön terveket kezdett szőni, hogyan tanulhatnám meg a harcolás művészetét, bár erre még több évet kellett várnom. Egészen addig, amíg kisebbik bátyám megkezdte hadászati tanulmányait. Addig kénytelenek voltunk a magunk, kissé ügyetlen elképzelései alapján kitalálni egy tanulási módot. Meg akartuk lesni, milyen mozdulatokat tesznek a fegyveresek, de az őröket nem láttuk harc közben, csak ahogy meghatározott útvonalat bejárva ellenőrizték a házat és környékét. A gyakorlatokat a park hátsó végében végezték, ahová nőknek nem illett közeledni. Ezért anyám kitalálta, hogy végigmegyünk minden testrészemen, megnézzük, hogyan tudom mozgatni, és minden mozgást meg kellett tanulom nagyon gyorsan végezni. Egyszer új módszert talált ki. Úgy kellett gyakorolnom a mozgásokat, hogy közben valamivel akadályozza. Fel kellett emelnem a térdemet, miközben ő megpróbálta lenyomni, le kellett hajolnom, ő pedig visszafogta a vállamat. Közben nagyokat nevettünk az én, vagy az ő ügyetlenségén. Az ügyességemet is fejleszteni akarta valahogy. – Kislány koromban – kezdte –, az egyik cselédünk korábban a királyi családnál is szolgált. Tőle hallottam egy messze földről származó utazó csoportról. A királyi udvar kiválasztottjait szórakoztatták különböző mutatványokkal. Tárgyakat dobáltak egymásnak és csak úgy maguknak is, és különböző módon kapták el. – Például így! – kacagott fel anyám, és felém dobott egy kisebb párnát. Onnantól kezdve elkezdett ő is különböző tárgyakat felém dobálni, amiket nekem el kellett kapni. Amikor már elég ügyes voltam, megpörgette őket. Nekem hol a nyelénél, hol a szőrénél kellett elkapnom a hajkeféjét. Amikor már ez is ment, egyre magasabbra dobta és nekem fel kellett ugranom érte. Ehhez a földre tette a párnákat, nehogy zajt üssek, ha visszaérek a padlóra, mert arra felfigyelhettek volna. Ha nem sikerült és véletlenül a földre esett, ijedtünkben percekig füleltünk, nem hallotta-e meg valaki. A félelem jó megfigyelővé tett és kiélesítette érzékeinket. Egyik este a szokottnál is vidámabban fogadott anyám. – Kitaláltam, mit adhatok még neked – mondta titokzatosan. – Mit? – lepődtem meg, hiszen nem volt semmije, amiről én ne tudtam volna. – Adok neked egy nevet! – vágta ki büszkén. – Egy nevet? Nekem már van nevem. Apám az Ikus nevet adta nekem. – Ikus, az apád lánya, őt nem ismerem – kacsintott rám. – Az én lányom Annalilla. – An-na-lil-la? – Annalilla. 17

– Szép és dallamos szó. De nagyon sok hangból áll – kétkedtem. – Az a jó! – mondta anyám, mire én még értetlenebbül néztem rá. – A barlanglakók között nem hívhatnak Ikusnak. A barlanglakók neve igencsak hosszú. Szülőföldemen, a Végtelen Földek Országában, a rövid név az előkelőséget jelentette. Egy hangból álló neve csak a királynak lehetett. Két hangból álltak a királyi család tagjainak a nevei, jelezve, ők azon kevés kiválasztottak, akiknek elég két hang is, így is lehet mindenkinek külön neve. Három hangból a nemesek nevei álltak, négyből pedig a vagyonosoké. A szegényeké akárhányból, de legalább ötből kellett, hogy álljon, mert ők nagyon sokan vannak, muszáj őket megkülönböztetni valahogy. Így is akadtak egyforma nevek, ezért nekik sokszor kellett egy másik név is az egyértelműség kedvéért. De, hogy kilenc hangból álljon valakinek a neve, ez még lázadó természetű anyámtól szájából is meglepőnek hangzott. Viszont tetszett a szó dallama. Csengett benne némi huncutság anyámból, komolyság, mellyel az életre készültem, és kedvesség is, az ismétlődő hangok játékosságában. – Annalilla – egyeztem bele boldogan, és anyám is örült, hogy tetszik nekem. Innentől kezdve Ikus csak akkor élt, ha apám, vagy valaki más a közelben volt. Anyám a lányával, Annalillával élte titkokkal és veszélyekkel teli életét. Egyszer aztán anyám arca egyre szomorúbbá vált, egyre kevesebbet nevetett, de egyre többször kötötte a lelkemre, hogy ha ő már nem lesz, akkor se adjam fel a reményt. – Tégy meg mindent! – mondogatta egyre többet. – Tégy meg mindent, hogy elmehess innen, de legyél nagyon óvatos! – Csak okosan Gyöngyöm, csak ügyesen! Aztán egyre jobban látszott rajta az áldott állapot. Sok volt ez már, az ő törékeny alkatának. Apám öccse, a család orvosa, figyelmeztette is apámat. Nem elég erős már egy újabb terhességhez – mondta neki titokban, de anyám hallotta a szellőzőn át. Apám azonban élvezte anyám birtoklását. Ezekben a hónapokban sok időt töltöttünk együtt. Anyámnak pihennie kellett, ezért öcséim gondját levették a válláról – apám nővére, és második felesége gondoskodott róluk. Egy reggel, amikor eljött az ideje, nagybátyám megvizsgálta és félrevonta apámat. – Nem hiszem, hogy túléli a szülést – mondta halkan, hogy anyám ne hallja. Nem is kellett hallania, ő ezt orvos nélkül is pontosan tudta. – Még van idő elhívni a sebészt, az talán megmentheti az életét. Apám egy darabig hallgatott, láttam rajta hogyan mérlegel. – Nem éri meg – válaszolta, és kiment. Már meg sem lepődtem. Álltam anyám fejénél, és hol a kezét fogtam, hol a homlokát törölgettem. 18

– Nem tartott soká, míg húgom a világra jött, de anyám nagyon sok vért vesztett, és nagyon elfáradt. Nagybátyám üzent a szolgálóval, hogy lány lett. Apám bejött, ránézett, és annyit mondott: – Túl kicsi, túl gyenge. Valóban nagyon kicsi volt, még egy újszülötthöz képest is. Anyámat a hat terhesség valóban megviselte, teste már megfáradt. – Nem tartod meg? – kérdezte nagybátyám. – Nem – válaszolta apám. Nagybátyám bólintott és kiment a kicsivel, akit nem láttam soha többé. Anyám felsóhajtott, de nem szólt. Számított erre. Csak nekem súgta oda halkan, hogy senki más ne hallja: – Te élj, Gyöngyöm, élj a húgod helyett is! Egy teljes napig haldoklott, de furcsamód ezt a napot mégis csodaszépnek élte meg. Ha nem mozgott, nem érzett fájdalmat, csak az ereje fogyott el szép lassan. Fiait jó kezekben tudta, apám megfelelően gondoskodott róluk, mindegyikük neveltetésére nagy figyelmet fordított. A fiúk reggel már elbúcsúztak tőle, a haldoklás fájdalmát nem engedte apám végignézni nekik. Számukra anya csak egy asszony volt, akinek egyetlen dolga az életben, hogy megszülje őket, és amíg értelmük ki nem nyílik a nevelésre, addig gondoskodjon a fizikai szükségleteikről. Apám maga csak annyit mondott, hogy minden rendben lesz a gyerekekkel, és hogy jó felesége volt anyám. Majd jelezte, részéről a lényeget elmondta, nem szándékozik visszatérni többet, és egyszerűen kiment. Nem nézte végig döntése következményét, ezzel már nem terhelte magát. Apám nővére, és második felesége is szertartásosan elköszönt anyámtól. Jó utat kívántak neki a Holdasszonyhoz, és magunkra hagytak bennünket. Ott ültem az ágyán, és fogtam a kezét egész nap. Arca nyugalmat sugárzott, mint aki már mindent elrendezett. Már nem kellett tekintettel lennie senkire, lelke megpróbáltatásai a végéhez közeledtek. Némán néztük egymást. Már minden szót kimondtunk, már minden könnyet kisírtunk, már minden nevetést elnevettünk. Fogtuk egymás kezét, elmerültünk egymás szemében, és élveztük a másik létét. Semmi sem vonhatta el figyelmünket egymástól. Szívemet kitöltötte a boldogság, hogy ő létezik, hogy a lelke része a világomnak, hogy ő van. Az élet legcsodálatosabb ajándékaként éltem meg, hogy egy ilyen lény lehetett az anyám. Ő is tudta, be fogom tartani az ígéretem, és megszököm innen. Tudta, minden képességgel rendelkezem, ami ehhez kell. Tudta, bármilyen szenvedésekkel teli élet is vár rám odakint, az milliószor jobb lesz majd, mint élve eltemetve várni a halált, Baku házának kőfalai mögé zárva. Szemében nem láttam mást, csak megkönnyebbülést, hogy távozhat végre. Végtelen bizalma és korlátlan szeretete áramlott felém. Éreztem háláját, mert biztos lehetett bennem. Meg fogom valósítani azt, amiről egész életében álmodott. Mindent megadtunk egymásnak, amit csak adhattunk. Aki még nem szeretett igazán, az meg sem értheti, milyen boldogan telt el ez a nap mindkettőnk számára. Ebben a különleges lelkiállapotban minden pillanatot külön megéltünk. A pillanatban nem lehet jelen az elválás fájdalma, mert csak maga a pil19

lanat létezik. A jelenlétünk pillanata, ő és én. Felolvadtunk egymás lelkében, egymás szeretetében. Apám öccse néha benézett, megtörtént-e már, kell-e már gondoskodnia a továbbiakról, de amint látta, hogy anyám még lélegzik, visszavonult. A nap utolsó sugaraival indult útnak anyám a Holdasszonyhoz, a Boldogon Honába. Még lágyan megérintette a kezem, lecsukta szemeit, és egy halvány mosollyal jelezte, érzi, ahogyan utoljára megsimogatom az arcát. Csak a testem sírt. A könnycseppek önállóan indultak meg szememből, és gördültek le rezzenéstelen arcomon. Lelkemben a végtelen nyugalom csendje zsongott. Tudtam, ő létezik, még ha most nem is láthatom. Elválásunk csak ideiglenes, kapcsolatunk csak formát váltott, de nem szűnt meg. Ő most egy boldogabb helyről segíti az életem. Apám, anyám halála napján mutatott viselkedése számomra is kézzel foghatóvá tette hatalmát, és kasztunk könyörtelen szabályait. Most már nemcsak anyám álmát akartam beteljesíteni, hanem átéltem, megértettem, miért akart annyira megmenteni ettől. Tízévesen egy gyermektestbe zárt felnőttnek éreztem magam. Magányosan Akövetkező évek látszólag csendben teltek. Apám ugyan át akarta költöztetni második feleségét anyám szobájába, és nagyon nem örült, amikor azt mondtam, hogy amíg itthon vagyok, én szeretnék ott lakni, anyám emléke iránti tiszteletből. Végül felajánlottam Asin-nak, a második feleségnek, hogy lemondok a javára anyám gyűrűjéről, ha meggyőzi apámat, hogy nincs szüksége a szobára. Ez hatott. Anyám gyűrűje engem illetett, mint legidősebb lányt a családban. Azzal, hogy lemondtam róla, Asin lett az első asszony. Neki ez bár csak névleges, de megtiszteltetésnek számított, apámnak pedig lehetőséget adott. Így jogot szerzett egy negyedik asszonyra is. Családom gyermeki ostobaságomnak tudta be döntésem, és nem foglalkoztak vele sokat, én azonban megtarthattam anyám szobáját, és titkos tudásforrásomat. Figyelhettem, hogyan oktatja apám a kereskedés és az intézkedés szabályaira idősebbik bátyámat. Magyarázta neki, hogyan kell a kőőrzőknek az utasításokat megírni ahhoz, hogy a kereskedőknek kiadják a szükséges köveket. – Minden vagyonos család választhatott egy jelmondatot, és készített egy pecsétet – magyarázta. – A jelmondatot a küldött utasítás szövegében kellett elrejteni. – Minden kőőrző ismeri minden család jelmondatát? – Igen. A családok évszázadok alatt nem változtak, csak a családfőik, ezért a birodalom minden kőőrzőjében ismerik minden családét. – És senki sem tudhatja meg? – Csak a kőőrzők vezetői ismerik ezeket a jelmondatokat, és pontosan tudják az értéküket. Nem csak a saját, de egész családjuk életét kockáztatnák, ha megszegnék a szabályokat. – A családok pedig nagyon vigyáznak, nem adják 20

meg senkinek sem. A pecsét, és a szövegbe rejtett jelmondat együtt biztosítja, hogy más ne férhessen hozzá a család őrzött vagyonához. Valójában ezt meglehetősen túlbiztosították, mert a szegények írni-olvasni sem igen tudtak, a nemesek nem foglalkoztak ilyesmivel, a vagyonosok pedig nem loptak a kőőrzőkből. Finomabb módszerekkel próbálkoztak, egymás félrevezetésével, meggyőzésével, a szerződések kijátszásával, ha valamiért új helyzet állt elő. Vagy nyílt harccal, ha bármelyik esélyt látott a győzelemre. Árgus szemmel figyelték egymást, hogyan szerezhetik meg a másik vagyonát. De a kőőrzőket mindegyik tiszteletben tartotta, mert azok a saját céljaihoz is kellettek. A vagyonosokat szolgáló kereskedők sem igen merték becsapni a gazdájukat, már a próbálkozás is egész családjuk életébe kerülhetett. – Nem kell túl sok követ a kőőrzőben tartanod. Mindig csak annyit, amennyire a kereskedőidnek, vagy neked szükséged lehet az utazások során – magyarázta apám. A valódi vagyont a család fegyveresek által őrzött házában, jól elrejtett titkos szekrényekben tartották. A kőőrzők feladata a biztonságot és a kényelmet adták. Segítségükkel a kereskedőnek nem kellettmagukkal vinni az értékeket egy-egy hosszú útra. Amikor megérkeztek arra a helyre, ahol árut vettek, bevitték a gazdájuk által adott utalványt, felvették a köveket, kifizették a termelőt és magukkal hozták az árut. Illetve, ha egy vagyonosnak út közben fogyott el a köve, akkor szintén hozzájuthatott, akár kölcsönbe is. Ezért a szolgáltatásért persze fizetni kellett, de így sokkal biztonságosabb, mint nagyobb vagyonokat magukkal vinni. Ez hasznos ismeret lehet később, ezért jól megjegyeztem. Két évvel később, sikerült néhány üres utalványívet lepecsételnem és elrejtenem a szellőzőben. Csodáltam és rettegtem apámat. Értette az üzlet minden fortélyát, konok elszántsággal dolgozott a vagyonért. Egyetlen lehetőséget sem tudott kihagyni, amiből a legkisebb hasznot is remélte. Tizenegy éves voltam, amikor egyre több vitát váltott ki kisebbik bátyám, Aten katonai kiképzése. Nagybátyám, és több más orvos is hiába próbálkozott testének, fizikai képességeinek a megerősítésével. Értelmének és emlékezőtehetségének hála, elméletben mindent megtanult, de a harc gyakorlati fogásait nem tudta elsajátítani. Idősebb nagybátyám teljesen reménytelennek tartotta. – Sose nem lesz elég erős. Nem tudják majd tisztelni az emberei, ahhoz nagy szufla kéne – mondta. – Ha nem tud harcolni, nem tudja irányítani se. Az ilyenre nem hallgatnak a fegyveresek. Nagyobbik öcsém, Azar, azonban nagyon szerette a katonás játékokat. Ezt felfedezve úgy döntöttem, felhasználom saját céljaimhoz. Igyekeztem erősíteni benne ezt a képességet. Idősebb lévén rávettem, lesse ki, mit tanul Aten, milyen fogásokat, ütéseket mutat neki nagybátyánk, és engedtem rajtam gyakorolni azokat. Ő feltűnés nélkül figyelhette, még gyereknek számított, játéknak vették tőle. Aztán kedvet kapott a magyarázáshoz is. Okosabbnak érezte magát, miközben 21

nekem mutogatta, miket csinál Aten. Legalább lekötötte magát, amíg engem nyaggatott, így ennek kimondottan örültek a felnőttek. Én persze úgy tettem, mint aki lusta megmozdulni, de kellő rábeszélés után engedtem. Közben figyeltem, hogyan utánozza nagybátyánkat. Úgy tett, mintha ő lenne a nagybátyánk, aki tanítja Atent. Én voltam Aten, és ő elmagyarázta mit látott, hogyan kell fogni a fegyvert, hogyan kell ütni és védeni. Apánktól kapott két fakardot, azzal próbálkozott. Az egyiket esténként véletlenül mindig bevittem magamhoz, és csendben gyakoroltam. – Lássad már be végre – szólt egyszer nagybátyám apámhoz –, Aten nem jó harcra. – Nem tudod kiképezni? – Nem is lehet. De nézd meg az Azart. Ügyes! Van nekije ereje is! Csak úgy nézi, mit tanítok, aztán megtanulja. Ragad hozzája a fegyver! – Hát legyen! – egyezett bele végül apám. – Legyen ő a fegyveres. Tanulja meg ő a harcot, és Aten lesz az orvos. Aten meg is könnyebbült, de fájt is neki a kudarc. Nagybátyám örökös kioktatásai, lesajnálása, komoly tüskéket szúrtak a szívébe. Nem tudott megfelelni apám elvárásainak, és ezt szégyellte is. Csalódott, magának való, kissé sunyi természetet alakított ki. Azar továbbra is szeretett velem gyakorolni, ügyesebbnek érezte magát, és ez önbizalmat adott neki. Ahogy nőtt, azonban egyre erősebb lett. Vigyáznom kellett, ne tűnjön fel, hogy még mindig egyenrangú partnere vagyok. Egy alkalommal úgy tettem, mintha nem tudnám kivédeni a csapását, de túlzásba vittem, és valóban eltalálta a fejemet. Egy pillanatra fellobbant bennem az évek alatt elfojtott büszkeség, üres kezemmel kicsavartam kezéből a kardot, és az enyém lapjával jókorát sóztam a fenekére. Éktelen hisztit csapott, a zajra pedig apám is előkerült. Látta öcsém toporzékolását, hallotta az üvöltését, úgyhogy kérdés nélkül megragadta nyakamnál a ruhámat, és hatalmas pofont kevert le nekem. Már a másodikra készült, amikor nagybátyám is odaért és megállította. – Vérzik nekije a feje, lássad! – mondta. – Azarnak meg jó lesz, tanulja csak a fájdalmat. A csatába se kötik pihébe. Úgy jó, ha fáj, akkor is védje meg magát! Nagybátyám volt általában a türelmesebb. Egyszerű, katonák nevelte ember, de kevésbé lobbanékony természetű, mint az apám. Ez után az eset után azonban, Azar már nem gyakorolhatott velem. Egy szolgáló, nála nem sokkal idősebb fiát hozták fel a házba, akit szintén hadi kiképzésben akart részesíteni a nagybátyám. Ettől kezdve vele gyakorolt Azar, én pedig igyekeztem titokban olyan gyakran meglesni őket, amennyire csak feltűnés nélkül tehettem. A fiúról később megtudtam, hogy idősebb nagybátyám és egy régi szolgálólányunk gyermeke. Így azonban még kevesebb mozgásban lehetett részem. Szobámban már nem tudtam rendesen gyakorolni, mert ugrásaimat, ütéseimet meghallhatták. Ezért 22

éjszakai felderítő utakra kényszerültem. Kerestem, hogyan juthatnék ki a házból és vissza úgy, hogy senki ne vegye észre. Ekkor kezdtem el tudatosan megfigyelni a környezetemet. Sétákat tettetve feltérképeztem a házat, a szobák, a teraszok elhelyezkedését, az ablakokat, az ajtókat. A házat körülvevő fal mellett sétálgatva megfigyeltem a park fáit, bokrait. Álmomban is fel tudtam idézni az ösvényeket, melyik van kaviccsal felszórva, melyik csak homokkal. Anyám úgy gondolta, majd megvesztegetek egy őrt, aki segít megszökni. Ezt azonban nem szívesen kockáztattam meg. Nem építhettem egyetlen emberre az életemet. Nagyobb volt az esélye annak, hogy elveszi a köveket és elárul apámnak. Most még csak azt akartam elérni, hogy éjszakánként feltűnés nélkül gyakorolhassak. Találtam egy hatalmas fát, ami elég közel nőtt a házhoz. Az egyik ága az épület felé nyúlt, ezért meg akartam tudni, milyen közel ér hozzá. Egy szolgálóval látványosan a fa alá vitettem egy kerti padot. Biztos voltam benne, hogy utána néznek majd, mit csinálok ott. Ebéd után a padhoz vittem néhány párnát, és úgy tettem, mint aki ott szunyókál. Néhány napon át hol nagynéném, hol egy szolgáló jelent meg, ellenőrizték mit csinálok. Miután meggyőződtek róla, hogy csak megszokott lustaságomnak kerestem egy olyan helyet, ahol öcséim nem zavartak, nem törődtek velem tovább. Amint elterelődött rólam a figyelmük, összekötöttem felső köntösöm két első részét a hátam mögött, így nem akadályoztak a mozgásban, és megpróbáltam feljutni az első ágakra. A padot nem akartam használni. Anyám mondta mindig: – „Sose a könnyebb utat keresd.” „Mindig a legnehezebbre készülj, akkor csak könnyebb lehet a valóság.” Jó párszor lehorzsoltam a tenyerem, mire ráéreztem, hogyan kell megkapaszkodnom, és kezem, lábam együttes használatával meg tudtam tartani saját magam. Kénytelen voltam felvenni azt a szokást, hogy két kezem a köntösöm ujjaiba dugtam. Amikor megtanultam elérni az alsó ágakat, már minden sokkal könynyebben ment. A fa már nem annyira akadályozott, hanem inkább segített. Egyre ügyesebben kapaszkodtam át az egyik ágról a másikra. Szerencsére a fa alját egy nagyobb bokor takarta, feljebb pedig már elég sűrűn nőtt a lombja, a törzséig nem lehetett belátni. Amikor elég magasra jutottam, láthattam a házat, a parkot, a szomszéd házakat, és a néhány utcával lejjebb nyüzsgő kikötőt. A másik irányban erdő határolta a várost, melynek egy része szobám ablakából is látszott. A fa ágai az épület faláig nyúltak, de a végei elvékonyodtak a fal közelében, egyetlen ablakot sem lehetett elérni róluk. Viszont nem messze találtam egy másik fát, melynek egyik vaskos ága egy tetőtéri kis beugró fölé nyúlt. Ezt csak innen, a másik fa ágai közül lehetett látni, lentről nem. – Ha ki tudnék jutni arra a teraszféleségre, onnan kimászhatnék – állapítottam meg. – Meg kell tudnom, milyen helyiségből nyílik a terasz. Élveztem ezt a felfedező játékot, bár tudtam, annyira sosem szabad belemerülnöm, hogy a biztonságról megfeledkezzek. Egyszer mégis majdnem észrevet23

tek. A terasz fölé benyúló fát is sikerült meghódítanom, amikor teljesen belemerülve a mászásba, nem vettem észre a közeledő szolgálót. – Asszonyka, asszonyka! – kiabált, amikor nem talált a padon. Ijedten lapultam a fatörzshöz, reméltem, nem jut eszébe a fákon keresni. – Ikus asszonyka! Etar asszony kéreti! Megjött a ruhavarró! Már nem volt időm lemászni, és úgy tenni, mintha aludnék. Lélegzetemet visszafojtva simultam bele a fa lombjaiba, és hálát adtam a szerencsémnek, amiért épp a sötétvörös ruhám van rajtam, mert az a színe miatt beleolvadt a fa kérgébe. Abban reménykedtem, máshol fog tovább keresni, nem ver fel mindenkit. Kutatva nézett körül, de meg sem fordult a fejében, hogy szemmagasságnál feljebb is kereshetne. Szívem a torkomban dobogott. Amikor visszafordult, a lehető legnagyobb csendben leereszkedtem, visszaosontam a padomhoz, és alvást színleltem. Mivel a szolgáló nem talált, nagynéném maga nézett utána, hol lehetek. Ő is egyből a padomnál keresett, és amikor megtalált, nem tudta eldönteni, ki lehetett vajon a lustább. A szolgáló, aki nem akart eljönni a padomig, vagy én, aki a kiabálást sem hallottam meg a nagy szuszogástól. Elkerültem a bajt, de ezek után még jobban figyeltem. Nappal már nem gyakoroltam a famászást, inkább a házat kutattam fel belülről. Több napomba került, mire megtaláltam azt a kis lépcsőfeljárót, ami a fához tartozó teraszra vezetett. Nyáron nem használták a szobát, főként télen szárítottak ott fehérneműket, mert könnyebben lehetett szellőztetni a terasz miatt. A következő mosás előtt óvatosan a szárítók közé lopakodtam, letéptem néhány vékonyabb kötelet, így a szolgáló a ruhák egy részét a padlásszobába vitte. Kezem-lábam remegett, de amíg szétrakta őket, elloptam a zárból a kulcsot. Nem vette észre, csak másnap kapott ki, amiért elvesztette. Mivel nem volt nagy jelentősége, nem vesződtek egy új beszerelésével, egyszerűen csak egy akasztóval akadályozták meg, hogy az ajtó magától kinyíljon. A lányt majd kárpótolom valahogy, gondoltam, mert bántott, hogy bajba sodortam. Vártam még egy jó hónapot, reméltem ez alatt mindenki elfelejtkezik az esetről, aztán egy éjjel elérkezettnek láttam az időt, és kilopóztam a teraszra. Azt már kitapasztaltam, merre járnak apám és a testvéreim éjszaka, mikor és merre hagyják el a házat és térnek vissza, és milyen útvonalon ellenőriznek az őrök. A lépcsőt könnyedén megtaláltam a sötétben is, a zárat kiakasztottam, és a túloldalon a korábban nyakamba kötött kulccsal bezártam magam mögött az ajtót, nehogy a szél vagy a huzat kicsapja, a zajra pedig összefusson a ház. A teraszajtót belülről szintén egy akasztóval rögzítették. Könnyen ki tudtam nyitni, és kitámasztottam egy törött tégla két felével, amit valószínűleg hasonló céllal vitt fel valamelyik szolgáló korábban. Remegve léptem ki. A fa ága valóban benőtt a teraszra, kimászhattam rajta. Lassan, bizonytalanul haladtam, szívem egészen a torkomban dobogott az izgalomtól. Sokáig hallgatóztam, figyeltem, nehogy bármi meglepjen. Erősen kellett kapaszkodnom, ezért elhatároztam, hogy az egyensúlyérzékemet is fejleszteni fogom valahogy. A fa törzséhez érve szorosan hozzásimultam és körülnéztem. A nappali őrök helyeit már ismertem, de nem lehettem biztos abban, hogy éjjel is 24

ugyanott vigyáznak. Több órát töltöttem a fa ágai között, mire meggyőződtem róla, hogy a park ezen részén valóban nem járnak. Ahogy a földre ereszkedtem, megcsikordult lábam alatt a kavics. A csönd! Igen, ez egy fontos dolog, amit nagyon meg kell tanulnom. A parkban, az erdőben másképp kell csöndben lenni, mint a házban. A bútorok, a szőnyegek másképp nyelik a neszeket. Itt egy álmából felriasztott pillangó, vagy ugróbogár is árulóm lehet. Ha csak egyszer is, egyetlen ember is felfedez, akkor vége minden esélyemnek. Az első estén nem merészkedtem túl messze a fától, inkább azt gyakoroltam, hogyan tudok hang nélkül leereszkedni a kövekre, sétálni vagy szaladni a kavicson, a legkevesebb zajt csapva közben. Igyekeztem a kavicsok zörgését belerejteni az éjszakai élet zajaiba. Sejtettem, hogy ez túlzott óvatosság, de alaposan megjegyeztem a leckét a korábbi esetből, mikor majdnem lebuktatott egy véletlen. Most már tényleg mindenre fel akartam készülni. A következő éjszakákon a park éjjeli életét derítettem fel. Napközben kilestem hol gyakorol öcsém, merre tapossa le a füvet, és én is oda mentem, ott futottam és edzettem magam, nehogy bárkinek feltűnjenek a nyomaim. Kerestem azokat a helyeket, ahol át tudok majd jutni a házat körülvevő falon. A magas kőkerítés mellé se kint, se bent nem ültettek fákat. Semmit se engedett oda vinni nagybátyám, amin keresztül be lehetne mászni. Csak akkor juthatok át rajta, – gondoltam –, ha sokkal ügyesebb leszek, mint amennyire azt nagybátyám bárkiről is el tudná képzelni. A kőkerítést szélesnek és erősnek építették őseim, de az már igencsak régen történt. Néhol a repedések, a két kő közötti illesztékek már akkorára tágultak, hogy belefértek az ujjaim is. Az elkövetkező éjszakákat óvatos falbontással töltöttem. Egy félreeső helyen, szemmagasság felett kezdtem, egy szemétből visszalopott törött késpengével tágítani a két kőtömb közti rést. Nagyon vigyáztam, még véletlenül se lehessen észrevenni, senki se használhassa fel családom ellen. Napközben is ellenőriztem néhányszor, hagyott-e ténykedésem valamilyen látható jelet. Fél év alatt sikerült hat olyan kapaszkodási pontot mélyítenem, melybe lábam és kezem annyira belefért, hogy kellő ügyességgel meg tudtam magam tartani. A friss csiszolás helyeit földdel és mohadarabokkal tüntettem el, melyek nedves nyoma hamar bebarnult a napsütés hatására és régies hatást keltett. Közben betöltöttem a tizenharmadik évemet. Ekkor már egy éve voltam nő. Anyám erre is felkészített. – Amíg csak tudod, titkold el – mondta –, ha gyereknek tartanak, nem figyelnek rád túlzottan. Most azonban már kezdtem nővé válni, és ez apámnak is feltűnt, ezért nővérével megkérdeztette. Kénytelen voltam igazat mondani, különben fiatalabb nagybátyámmal nézettet utána az okoknak. – Csak két hónapja történt – hazudtam. Ahogy ez kiderült, apám örült is, de aggódni is kezdett. Ettől a naptól kezdve úgy került, mint egy fertőző beteget. Bennem is csak gyűlt a harag azért, ahogyan anyám halálakor döntött, így aztán nem hiányoltuk egymás társaságát. 25

Anyám ugyan megígértette vele, hogy tizenhat éves korom előtt nem ad férjhez, de ez csak reményt adott. Talán megpróbálja betartani az ígéretét, talán tizenöt éves korom előtt nem ad oda Bakunak. Innentől kezdve különösen védendő érték lettem a szemében. Már nem a gyermekek közé tartoztam, eladható fiatal lánnyá váltam. Rettegett attól, hogy valaki megront, és Baku nem fizeti ki értem a kialkudott köveket. Minden nappal szegényebbnek érezte magát, amiért még nem kaphatta meg. Ésszerűtlenül nagy rettegésének az okát csak később, szökési kísérletem éjszakáján ismertem meg. Mostmár napközben nem tudtam olyan könnyen eltűnni az ellenőrző tekintetek elől, csak ha visszahúzódtam szobámba. Ott nem zavartak kíváncsiskodó szemek. A férfiak nem szerettek bejárni a női szobákba, szerencsétlenség ragadt volna rájuk a sok női holmi között. A ház ura is egy külön szobába hívta éjszakánként az aznapra kiválasztott feleséget. A leányházakat is ennek megfelelően alakították ki. A lányok szállására sosem ment be vendég, hanem a férfiak fizettek egy szoba használatáért, ahol felkeresték őket a kiszemelt lányok. Aten tanulmányaiba sajnos nem tudtam belesni, ezt sehogyan sem sikerült elérni. Őt fiatalabb nagybátyám tanította az orvostudományokra, de ezt leginkább Aten szobájában tette, ahonnan nem jutottak el a hangok a kis szellőzőbe. Nagyon sajnáltam, mert mindennél jobban meg akartam tudni, hogyan menthette volna meg a sebész anyámat, és apám miért nem engedte. Mennyi lehetett az a kőmennyiség, amit a felesége élete árán takarított meg. Anyám azt mondta egyszer, a szerencse azokhoz pártol, akik meg tudják látni, és így már nem is annyira szerencse, hanem a jó felkészülés eredménye. Atennek szokásává vált szép napokon kiülni a parkba és ott tanulni. Ekkor magával hozott egy-két könyvet és a jegyzeteit. Ilyenkor inkább csak úgy csinált, mint aki könyveibe mélyed, valójában a szolgálólányokat leste. Gyakran tűnt el hosszabb-rövidebb időre az asztala mellől, és utána mindig nagyon vidáman tért vissza. Egyik alkalommal, amikor épp elindult, megragadtam a lehetőséget. Úgy tettem, mint aki épp az ellenkező irányba sétál, de a fák takarásában gyorsan tettem egy kisebb kört, és az elhagyott asztala mögötti bokrok között rejtőztem el. Nem kellett sokáig várnom, az őrök a túloldali találkozási pontjuk felé haladtak. Mikor épp senkit sem láttam a közelben, gyorsan felkaptam a legfelső könyvet, és már el is tűntem a bokrok között. Ezt is a szellőzőbe rejtettem, a többi kincsem közé. Aten aznap észre sem vette a hiányát, mert annyira lefoglalta az öröm, amit az új kis szolgálólány tudott neki adni. Néhány nap múlva bőszen kereste, de nem találta, pedig a szolgálók szállását is átkutatták. Nálam nem keresték, meg sem fordult a fejükben, hogy közöm lehetne bármilyen könyvhöz. Apám belenyugodott, úgy sejtette, valamelyik szolgálónak sikerült kicsempésznie, és eladnia, így vett Atennek egy másikat. Én csak néhány nap múlva mertem elővenni, de akkor a szívem majd kiugrott a helyéből örömömben. Legújabb szerzeményem az emberi testről szólt, mindent leírtak benne, amit egy orvosnak tudnia kellett róla. A következő na26

pokban nagyon kellet vigyáznom, nehogy bárki is észrevegye különös jókedvemet. Ezt palástolandó, hajnalig olvastam, így napközben elég karikás és fáradt szemmel járkáltam, a kialvatlanság látszódott rajtam, nem az öröm. Ez is lett a vesztem. Orvos nagybátyám észrevette, és alaposabban meg akart vizsgálni. Atent is magával hozta. Tanítani akarta, hozzászoktatni a tudathoz, hogy neki kell majd gondoskodnia a család nőtagjairól is. Egészségemről rendkívül aggályosan gondoskodtak, hiszen még mindig alacsonyabb voltam az átlagnál, és nem túl erős, legalábbis kívülről így látszott. Aten különös mód örült. Nem tudta kellően titkolni kéjvágyát, miközben rám nézett. Iszonyatosan kellemetlenül éreztem magam. Mindebből nagybátyám látszólag nem vett észre semmit. Ő velem volt elfoglalva, elmélyülten magyarázott és mutogatott Atennek. Közben alkatom is elvonta a figyelmét, nem győzött csodálkozni. – El sem tudom képzelni, mitől lehetnek ilyen izmai – mondta, mintha ott sem lettem volna. – Tapintsd ki te is a csuklót, milyen erős a pulzus. Aten mohón kapott csuklóm után, látható élvezettel fogta meg és nézett végig meztelen karomon és vállaimon. Leolvashattam arcáról, mennyire reménykedik abban, hogy nagybátyám a hosszú vállas ingemet is leveszi rólam. Ebben szerencsémre csalódnia kellett. Ha nem veszem észre korábban, mi a kedvenc elfoglaltsága, jobban meglepődöm, de azért így is csodálkoztam, hiszen mégiscsak a húgát mustrálgatta. Este kihallgattam, amikor nagybátyám beszámolt apámnak az állapotomról. – Semmi baja nincs – mondta. – Erős, egészséges és kimondottan kívánatos. A királyi ágyasház vezetője sokkal többet adna érte, mint Baku. – Már megegyeztem Bakuval – dörmögött mérgesen apám. – Miért kellett ennyire sietned! – Nem akartam úgy járni vele, mint apám a nővéremmel. A lányoktól csak akkor szabadulsz meg biztosan, ha már a második éjjel mennek be a férjükhöz. Nagybátyám mondott még valamit, de azt már nem hallottam, mert kimehettek az ajtón. Apám válasza viszont úgy csattant fel, hogy szinte az egész házat felriasztotta: – Saját kezűleg vágom le, ha megteszi. A következő napok békésen teltek. Esténként új szerzeményemet tanulmányoztam, a kijárással pedig, egy darabig felhagytam addig,amíg ismét elfelejtkeznek rólam. Atent igyekeztem minden lehető módon elkerülni, de sajnos nem sikerült teljesen. Egyik nap, délutáni sétám közben meglesett a parkban és elkapott. Befogta a szám, én pedig mozdulni sem mertem. – Tedd azt, amit mondok, súgta a fülembe, különben megmondom apámnak, hogy összeszűrted a levet az egyik szolgálóval. Óvatosan elengedte a szám és a derekam. – Úgysem hinne neked! – sziszegtem mérgesen. – De igen, ha magamévá teszlek. 27

– Elmondom, hogy te voltál. – Mondd, de akkorra neked már véged. Igaza volt. – Ha jól viselkedsz, nem bántalak, és el tud majd adni apám. Most felmegyek, te várj egy kicsi, majd gyere utánam, de senki se lásson – súgta oda. Lázasan kergették egymást a gondolataim. – Elmehetek apámhoz panaszra, de csak én járhatok rosszabbul. Aten letagadhatja, apám viszont biztosan előrehozza az esküvőmet. Még időre van szükségem. Ha most szököm meg, még nincs esélyem az életben maradásra. Még gyereknek néznek, aki bárkinek a tulajdona lehet. Még nem tudom senkivel sem elhitetni, hogy felnőtt vagyok. Atent fizikailag akár le is győzhetném, meg tudom védeni magam, még ha nem is erővel, – bár az is lehet –, de ügyességgel biztosan. Akkor viszont rájöhetnek a képességeimre, elvesztem az esélyem a szökésre. Nem tesz kárt bennem – ígérte Aten. Akkor a többit ki fogom bírni. Ha megkapja, amit akar, talán békén hagy. Anyám is nagyon sok mindent elviselt értem. Én sem lehetek gyengébb vagy gyávább. A célért meg kell tennem. Döntöttem. Megpróbálom a lehető legtöbbet kihozni az eseményekből. Úgy tettem, mint aki délutáni pihenőjére tér vissza a szobájába, de helyette, Aten szobájába surrantam be. – Látom nem is vagy olyan buta, mint hittem – mondta, amikor megérkeztem. Mérhetetlen kínban éreztem magam, de nem tehettem másképp. Az ágyára lökött és elkezdte a lábam, a kezem simogatni. Undorodtam tőle, de ki akartam bírni. Ajkamba haraptam, amikor melleim simogatta a ruhán keresztül és éreztem, keze egyre lejjebb vándorol. – Ha meg mered tenni, megöllek – sziszegtem olyan elszántsággal, amely alaposan meglepte. – Megértette, nagyon is komolyan gondolom. Hányinger kerülgetett, amikor elfordult és saját magának fejezte be. Már ki akartam menni, de elkapta a karom. – Ha ezt a kék köntöst látod rajtam, gyere be hozzám ebben az időben. Apánk és a többiek ilyenkor nincsenek itthon. Ha rendes leszel velem, még ajándékot is kaphatsz érte. Szégyentől égő arccal surrantam ki Aten szobájából. Aznap éjjel sokáig csak forgolódtam az ágyamban, és amikor végre elaludtam, akkor is egy nagyon kellemetlen álmot láttam. Nem igazán jöttem rá az értelmére, de rossz érzéseket keltett bennem. Egy férfival vitatkoztam, aki kutatott utánam, aki engem keresett, de nem ismert fel, mert még nem az voltam, akit keresett. Azzá, majd csak később fogok válni. Ennek az álomnak az emléke később többször felbukkant a tudatomban, sokszor a legváratlanabb pillanatokban. Aten négy-öt naponként vette fel a kék köntösét. A harmadik alkalommal elkezdtem nyafogni, hogy nagyon unatkozom. – Itt egy képes könyv, nézegesd! – mondta, hogy ne zavarjam. 28

Megnéztem, egy szerelmi útmutatót adott a kezembe, melyet férfiaknak írtak arról, hogyan kell vágyaikat beteljesíteni. Engem egyáltalán nem érdekelt, csak az ő beteges fantáziája találta kéjesebbnek, hogy azt nézegetem, amíg ő engem tapogat. – Ez nem érdekel – nyafogtam. Azt a virágosat akarom. Nagyot nevetett. Gyereknek gondolt, akit a színes virágok jobban vonzanak, mint a felnőtt dolgok. – Nesze! – mondta. De maradj csendben és nyugton. Valóban szép képeket rajzoltak bele a növényekről, de engem a címe miatt érdekelt. Atennek persze fogalma sem volt arról, hogy tudok olvasni. A könyv a gyógynövényekről szólt. Óvatosan olvastam a szöveget, mintha csak a képeket nézegetném. Belemélyedtem és minél több mindent meg akartam jegyezni belőle, így könnyebben viseltem el azt, ami a fizikai világban történt. Tudatomat mintegy kettéosztottam. Egy része Atenre ügyelt, észre ne vegye, mit csinálok, másik része viszont megfeszített figyelemmel tanult, véste emlékezetembe a növények neveit, alakját, levelének, virágának jellegzetességeit, hatását, betegségekre való alkalmazását. Mire Aten rám unt, már több mint a felét ismertem. Ez segített megfeledkezni az undorról, amit Atenre pillantva, mohó tapogatásai közben éreztem. Vajon minden férfi érintése ennyire visszataszító? Eszembe jutottak Baku kezei, melyeken a zsír már benőtte a gyűrűket is. Néha láttam a parkon átmenve, szememmel követtem hatalmas alakját, hangos szuszogással kísért mozgását, és a gondolattól is megborzongtam. Atennek a testvére voltam, emiatt visszafogta magát, de tudtam, Baku bármit megtehet velem, ha már a felesége leszek. Ezerszer is igazat adtam anyámnak, amiért meg akart kímélni ettől. Az undor és a tehetetlen düh, csak még elszántabbá tett. – Többet nem kell jönnöd, bármilyen köntös van rajtam – mondta egy napon Aten. – Ezt nekem adod? – kérdeztem. – Azt ígérted adsz ajándékot. – Rendben – nevetett. – Azt hihetném, ennyi idő alatt már rég meguntad ezeket a képeket. Női ész! És még akkor is nevetett, amikor újabb szerzeményemmel kisurrantam a szobájából. Tényleg nem akart többet tőlem semmit. Egyszerűen megunt, és nem mert továbbmenni. Apánktól is tartott, hiszen ha kiderül, ő okozta szégyenemet, akkor őt is alaposan megbünteti. A következő időszakban nappal, ha csak tehettem, szobámba zárkózva tanultam, amit csak tudtam. Két könyvemet, Amik leckéit apámtól és Azar gyakorlatait nagybátyámtól. Néha nevettem saját magamon – három fiútestvérem képzését egyszerre csinálom önként –, de tudtam, bármelyikre szükségem lehet, ha egyedül akarok boldogulni az életben. Sokszor képzeltem el magamat, amint magányosan, a ház falainak védelme nélkül, önállóan kell megélnem, életben maradnom. Ez megriasztott és félelemmel töltött el. De ha Baku hájas testére és apja szívtelen házára gondoltam, minden kétségem elszállt. Annál az életnél bár29

mi jobb lehet, még ha csak rövid ideig tart is. Semmi értelme nem lett volna apámnak könyörögni, sosem változtatná meg a szándékát, legfeljebb, csak ha valaki más, még többet ígérne értem. Erről az elmúlt évek alatt meggyőződtem. Városunk a bolygó egyenlítőjéhez közel feküdt, így az évszakok sokkal kevésbé különböztek egymástól, mint az ország nagy részén. A télnek nevezett időszakban azonban sok eső esett, ami miatt nehezebben tudtam nyom nélkül kimenni a parkba. Most azonban újra tavasz lett, jóval kevesebbet esett, éjszakánként rendszeresen kijártam mozogni és gyakorolni. Már megtanultam felmászni a falra is. A tetején lopakodva egy másik helyen, amely a város utcáitól távol esett, kívülről is kialakítottam négy kisebb rést, olyan mélyen, amennyire csak le tudtam nyúlni. Ennyivel lejjebbről indulva több esélyem lesz, ha le kell ugranom. Sajnos, sehonnan sem tudtam kötelet keríteni, így ez volt a legtöbb, amit szökésemhez sikerült előkészíteni. Ettől kezdve a magasról való leugrásokat tökéletesítettem. A lehető legkevésbé akartam megütni magam, hogy semmi ne akadályozhasson meg a gyors menekülésben. Ismételgettem a mozdulatokat, hogyan jutok fel egy fára a legkönnyebben, hogyan egyensúlyozok kéz nélkül az ágak között. A következő tavaszra, mire betöltöttem a tizenötödik évemet már nem horzsoltam le magam, nem kellett az árulkodó kék, zöld, lila ütésnyomoktól tartanom. Szökés Tizenötödik születésnapom másnapján egy idegen orvos állított be hozzánk, engem jött megnézni. Különösen gazdagon hímzett köntösét szinte teljesen beborították a csillogó aranyvirágok. Alaposan megvizsgált és látszott rajta az elégedettség. – Mondtam! Megmondtam, hogy nagyon egészséges és erős – dicsekedett nagybátyám, mintha az ő érdeme lenne. – Igaz – bólintott az idegen orvos. – És még garantáltan szűz – fontoskodott tovább. – Azt majd megvizsgáljuk a palotában. Ha mégsem az, ti viselitek a költségeket – vetette oda nagybátyámnak. – Mikor lesz az? – Most nem alkalmas, a király most veszi el a második feleségét, de nyár elejére pont jó lesz. Addig tartsátok tisztán. A királynak tetszeni fog, szereti a különlegességeket. Úgy látszik, apám mégis a királyi ágyasház mellett döntött. Ott még rövidebb életútra számíthattam, mint Baku mellett. A király csak ritkán látogatta az ágyasait, szerette a feleségét, és azt beszélték, második feleségnek is nagyon szép lányt választottak számára, aki nemsokára meg is fog érkezni. Ezért néhány alkalom után, ha az ágyas nem fogant meg, vagy visszaküldte a családjához, ha visszafogadták, vagy hozzáadta valamely kegyencéhez. Ezzel a szokásával a mostani király sokkal jobban bánt a lányokkal, mint elődei, mert azok, ha meg30

unták valamelyiküket, legtöbbször egyszerűen csak elajándékozták, vagy eladták a leányházakba. Én nem voltam biztos abban, hogy apám visszafogadna. Akármennyit is adott értem a királyi ágyasház vezetője, ha enged hazaköltözni, akkor életem végéig fizetnie kellene eltartásom költségeit. Néhány nap múlva szörnyű veszekedésnek voltam tanúja apám szobájából. Baku és az apja jött el üzleti megbeszélésre, és rólam is beszéltek. Baku megsértődött, mert apám közölte velük a királyi ágyasház érdeklődését. Éreztem, apám valójában Bakunak akar adni, az orvos ajánlatával csak az áramat próbálta meg felemelni, még az utolsó pillanatban. – Hát ennyit ér az ígéreted? – vetette apám szemére Baku. – Azt ígértem, megkaphatod. De azt nem mondtam, mennyiért. – A búzára sem akkor alkudnak, amikor kikel, hanem ha már zsákba rakták – segítette apámat Amik. – Amikor megszületett, még nem lehetett tudni, hogy milyen értékes lesz. Azért is nem mondtam árat. A királyi orvos szerint rendkívül szép és különleges – dicsérte apám az áruját. – És mellette nagyon erős és egészséges. Sokáig élvezheted. Még első feleségnek is megteheted, ha megszabadulsz a mostanitól, mert sok gyereket tud majd neked szülni – fokozta értékemet Amik. – A mostani csak egyet tudott ennyi év alatt – egészítette ki apám. Egy előre megtervezett, ügyes színjátékot hallgattam ki. Apám és bátyám közösen győzködték Bakut és az apját, hogy nagyon is megéri az, az ár, amit értem kérnek. Végül, ahogy kivettem, az eredeti ár kétszeresében állapodtak meg. Apám nagyon is jó üzletet csinált, a következő napokban meglehetősen elégedett arccal járt-kelt a házban. A királyi esküvő utánra tűzték ki a miénket. Nem illett a királyénál néhány hónappal korábban esküvőt rendezni. Egy hónapnyi lehetőségem maradt hát a szökésre. Apám nem tartja be anyámnak tett ígéretét, és röviddel a tizenötödik születésnapom után férjhez fog adni. Nem maradt sok időm, cselekednem kellett. Már mindent előkészítettem. Szereztem ócska ruhát, amilyenben a szolgálók járnak. Egy elég régi, kopott ing aljába bevarrtam anyám Holdasszony köveit. Minden más kincsemet betettem a szellőzőbe, tettem rá némi nehezéket, így nem viszi el a huzat, nem lehet árulóm. Sosem tudhatom, mi történhet még. Gondosan visszahelyeztem a kiemelt csempét a helyére, és eltakartam néhány régi kacattal. Tizennégy nap múlva, újhold előtti éjszakán akartam megszökni. A hátralévő napokban a lehető legjobban igyekeztem beleolvadni a környezetembe. Azt akartam, semmi ne hívja fel rám a figyelmet. Közben magamat lelkileg igyekeztem felkészíteni. Apám nem vette a fáradtságot, hogy maga közölje velem a hírt, a nővérének szólt, ő készített fel az esküvőre. Az alkudozásokat ismerve, apámat már semmi sem vehette rá, hogy megmásítsa az elhatározását. 31

Mire elérkezett az újhold előtti éjszaka, már viszonylag minden lehetséges hibát végiggondoltam. Gondolatban ezerszer elszöktem, ezért már az izgalmat is kevésbé éreztem. Este minden a szokások szerint történt. Apám és két bátyám vacsora után útnak indult, a helyi leányházban akartak egy rövid látogatást tenni, a szolgálók visszavonultak, a ház elcsendesedett. Remegő kézzel nyitottam ki szobám ajtaját. Végigosontam a kihalt folyosón. Most nem láthatott meg senki, mert különleges öltözetemet sehogyan sem tudtam volna kimagyarázni. Gond nélkül feljutottan a kis teraszszoba lépcsőjén. Furcsa érzésem támadt, megálltam egy pillanatra, de aztán azzal nyugtattam magam, hogy csak az izgalom okozza. Hang nélkül akasztottam ki a zárat és beléptem. Ekkor hátulról valaki meglökött, valószínűleg ott állhatott már az ajtó melletti mélyedésben, csak a sötét miatt nem vettem észre. A szobában is állt valaki, mert, ahogy elvesztettem az egyensúlyomat, elém lépett, elkapott és kezével betapasztotta a számat. Négy kéz ragadott meg és szorított. – Elvesztem! – futott át az agyamon. Mégsem voltam elég ügyes, elég óvatos. Mindennek vége! Egy gyenge kísérlet erejéig megpróbáltam kiszabadítani magam, de tudtam, hasztalan. Ha kell, az egész ház, az összes fegyveres összeszalad, hogy megakadályozzon a szökésben. Végigfutott agyamban apám dühe, ahogy értesül szökési kísérletemről. Az esküvőig hátralévő időre bezárat a szobámba, és fegyveresekkel őriztet, ebben biztos voltam. Az esküvőn még megtagadhatok mindent, de azzal csak annyit érhetek el, hogy Bakut is magam ellen fordítom. – Csss! – hallatszott a felszólítás. – Ne félj! Nem bántunk. – Etar hangját ismertem fel, apám nővéréé. – Maradj nyugton, és nem lesz baj! – Ez Asin, ő a másik kéz tulajdonosa. – Elengedünk, ha nem csapsz zajt. Bólintottam. Valóban elengedtek. – Gyere velünk csendben! – suttogta Etar. Az ő szobája esett közelebb, oda osontunk be néma csöndben. Etar gondosan bezárta az ajtót és meggyújtott egy kicsiny mécsest. Megrettenve néztem rájuk, nem értettem a szándékukat. Nem bántanak, de nem is engednek el? Kétségbeesésemet látva, Etar igyekezett megnyugtatni. – Csak azt akarjuk, hogy ne ma menj. – Várj holnap estig. Még inkább csodálkozva néztem rájuk. – Holnap hozzák a király új feleségét át a városon, és teszik hajóra. Az egész várost ki fogják üríteni, tele lesz fegyveresekkel. Nem fogsz tudni elmenekülni. De holnapután nagyon sokan lesznek újra az utcákon, jobban elvegyülhetsz majd a tömegben. Erről nem tudtam. Ez valóban megakadályozná, hogy hajóra szálljak, és a lehető legmesszebb menjek ettől a háztól. Hálásan néztem rájuk. 32

– De miért? Miért segítetek nekem? Miért nem árultok el? – Örülnénk, ha legalább neked sikerülne. A te szabadságod tudata nekünk is boldog emlék lehetne. Asinra néztem, majd Etarra. Még mindig nem fogtam fel teljesen. Asin kezdte. – Ikus. Te lemondtál az én javamra anyád gyűrűjéről. Én lettem az első asszony a házban. Ezzel a törvények szerint első feleségnek is számítok. Így a lányom is első feleség gyermeke, vagyis apád el tudja őt adni egy vagyonos családnak, feleségnek. Ez az egyetlen ok, amiért nem ölette meg születésekor. Valóban, Asin kislánya ekkor töltötte be a harmadik évét, és Asin a rajongásig szerette. – Nagyon hálás vagyok érte neked. Segíteni szeretnék. Még anyám után örököltem egy nyakéket, melyről apád nem tud. Úgy gondoltam, a lányomra hagyom, hátha segít majd neki. Remélem, könnyebbé tudja majd tenni vele az életét. Kivettem belőle négy vérszemes követ, azt szeretném, ha elfogadnád. A lányom, az életét köszönheti neked. Látszott rajtam a meghatottság, szólni sem tudtam, csak bólintottam. – Belevarrtam neked, ennek a szőttesnek a négy bojtjába, ott nem keresné senki – folytatta Etar. – Ez a szőttes jellegzetes lill öltözet, és itt van hozzá egy könnyű, nyári sapka is. Ennek a bojtjába is varrtam neked egy vérszemest az egyik függőmből. Arra gondoltunk, mivel nagyon fehér a bőröd, könnyen lill szőttesárusnak néznének. Így felöltözve nem ismerhetnek fel, ha esetleg apád utánad küldi a fegyvereseit. Ők egy síkföldi lány után érdeklődnek majd, nem egy lill szőttesárus fiú után. Csomagoltam neked néhány lill kendőt is, aki látja, azt hiszi, még nem adtad el az áruidat, még nem lehet nálad sok kő. – Nagyon köszönöm – mondtam könnyekkel küszködve –, de miért? Miért vagy ilyen jó hozzám. – Nem ismered a történetemet? – kérdezte. Megráztam a fejem. – Nincs benne semmi különös, csak megélni nagyon fájdalmas. Apám, a te nagyapád igen kemény ember volt. Anyám azonban teljesen le tudta venni a lábáról. Nagyon megtetszett neki, amikor a szülei kiválasztották első feleségnek. Én születtem elsőnek, aztán apád, megint egy lány, majd a két nagybátyád. Utánuk született még egy lány, de a szülésbe belehalt az anyánk. Halála után apánk teljesen megváltozott. Anyánkat sem a második, sem a harmadik felesége sem tudta feledtetni. A tizenötödik évet is betöltöttem már, de még nem tudta rászánni magát, hogy férjet keressen nekem. Nagyon hasonlítottam anyámra, őt látta bennem. Testvérei már többször figyelmeztették, ideje eladnia, mielőtt túl idős leszek, de ő nem engedett. Egy este, a tizenhatodik születésnapom után bejött hozzám, és közölte, az ő felesége leszek. Nem tud nélkülem élni. Egészen haláláig nem engedett el maga mellől. Apáddal megígértette, hogy életem végéig gondoskodik rólam, különben nem kapja meg a teljes vagyont. Egy kisebb részt így is elkülönített, melyből most az egyik kőőrző minden évben kiad néhány kö33

vet apádnak, ami az én költségeimet fedezi. A teljes összeget, csak halálom után fogja megkapni, ő vagy a fia. Egész életében nagyon jól bánt velem az apám, csupán a gyermekeimet nem tarthatta meg, hiszen a saját apámtól származtak. Apád benned ugyanúgy az anyádat látja. Saját magától fél, hogy nem tudja megállni és megront téged. Az apjára is nagyon dühös, úgy érzi megfosztotta őt attól, hogy szabadon rendelkezzen a teljes vagyon felett. Ezért tartotta magát annyira távol tőled. Megdöbbentett a története, és megértettem, miért fontos neki, hogy segítsen. Fiatalkori önmagát látta bennem és a sorsomban. Azt is megértettem, miért sürgeti apám a mielőbbi esküvőt és a távozásomat. – Azt sem bánjátok, ha szökésem miatt a család nem kapja meg az értem járó köveket? – Mi hasznunk nekünk azokból a kövekből? – kérdezte Asin. – Apád bezárja őket az egyik szekrényébe a pincében, aztán néha megszámolja, megsimogatja. Egyszerre csak egy ruhát tudunk felvenni, egyszerre csak egy szájjal eszünk. Ami megvehető, azt így is meg tudja már venni apád nekünk. Amit pedig valóban szeretnénk, azt sosem kaphatjuk meg semennyi kőért sem. A lányomat, bármit teszek is, annak fogja eladni, akinek akarja, és nem fogja megkérdezni, mit szeretne ő, vagy mit szeretnék én. – Nagyon köszönöm nektek, amit értem tettetek. De honnan tudtátok, hogy meg akarok szökni? Mit rontottam el? – Somi vette észre, hogy elloptad Aten könyvét. Az ablakából látott elbújni a bokorban, és kileste, hogyan lopod el az asztalról. El akarta árulni apádnak, de megmondtuk neki, ha ezt megteszi, akkor mi is elmondjuk, hogy a gyereke nem az apádtól van, hanem az öccsétől. Somi apám harmadik felesége, aki addig könyörgött apámnak, míg első gyermekét, mivel fiú lett, megtarthatta. – Ettől kezdve figyeltünk, és láttuk milyen tudatosan készülsz valamire. Okos, értelmes nőnek ismertük anyádat, sejtettük, komoly figyelmet fordíthatott a nevelésedre. Meglestünk, ahogy éjszakánként kiszöksz a padlásszobán át. Most, hogy apád férjhez akar adni, sejtettük a szökési szándékod. Szörnyű sors lenne Baku feleségeként élni. Már tíz napja figyeltük, mikor próbálod meg. Azt terveztük, elköszönünk tőled, de nem akartunk elriasztani. – Ma azonban semmi esetre sem mehetsz. Ma nincs rá esélyed. – Holnap segítünk. Nálam hagyhatod a ruhákat, és ha elmentél visszaakasztjuk a kamraajtó zárját, ne tudják meg, hogyan mentél el. Minél kevesebbet tudnak, annál nagyobb esélyed lesz. – Most viszont pihenjél, holnap nehéz éjszakád lesz. Furcsa érzésekkel osontam vissza a szobámba. Először gondoltam arra, hogy sajnálok itthagyni valakit. Etar és Asin. Megértettek. Felfedeztem, nemcsak anyámnak és nekem lehetnek titkaink. A többi ember is érző, gondolkodó lény, akiknek álmai, vágyai vannak. A többi ember is akar valamit, és ezért szintén játszik, színlel. Azt már megszoktam, hogy engem csak a külső látszat alapján 34

ítélnek meg. Lustának és ostobának tartottak bátyáim, mert ezt látták. Én kegyetlennek láttam apámat, és érzéketlennek. Csak most tudtam meg, mennyire fél belül. Félt saját magától, félt a babonától, a családi szokás öröklődésétől. Gyengének hittem magam, csak mert apám születésemkor annak látott. Kicsinek és gyengének nevezett, de csak ő látott annak. Én tudtam, hogy egész gyerek és serdülő korom nem volt más, mint színjáték, saját lényem eltitkolása, mégsem tudtam túllépni egy olyan véleményen, amit nem is én hallottam, csak anyám mesélte. Apám véleményét akartam megcáfolni, ezért küzdöttem annyit, ezért gyakoroltam, erősítettem magam. Pedig ez a vélemény az ő fejében létezett csak, ő találta ki. Etart is ridegnek és érzéketlennek tartottam, mert nem tudtam milyen szörnyű fájdalom marta a szívét. Az érzéketlenségét csak én találtam ki, az csak én hittem annak. Egész eddigi életem bizonyította, de csak ezen az estén fogalmaztam meg magamnak, mennyire fontos, a valóság megfigyelése. Ne higgyünk abban, amit mások rólunk gondolnak, ne az befolyásolja tetteinket, önmagunkról kialakított képünket. Ne higgyünk saját véleményünknek se, mert az is megcsalhat. Sosem láthatjuk, sosem ismerhetjük meg a másik embert teljes valójában. Csak abból alkothatunk véleményt, amit felfogunk belőle, az pedig mindig hiányos, mindig félrevezető. A felismeréstől zsongó fejjel borult rám az álom. Reggel sokáig aludtam. Kaptam még egy éjszakát és napot, egy kényelmes, védett helyen. Délután is pihentem, és este újra útnak indultam, most Etar szobájába először. Már vártak rám. Asin egy kisebb élelmiszercsomagot is készített, én ezt nem tehettem meg, mert nem mehettem be a konyhába. Segítettek felvenni a lillek ruháját, hajamat férfi módra a fejem tetejére csavarni és eltüntetni a sapka alatt. Odaadtam nekik a kamra kulcsát, és gyorsan elmondtam a rejtett szellőző titkát, hátha hasznát veszik még valamikor. Megöleltek, jó utat, boldogságot kívántak, és felkísértek a lépcsőn. – Mindent köszönök! – súgtam nekik. Kívánni nem tudtam semmit. Mit is kívánhattam volna, ami értékes, és esélyük is lenne rá? Kiléptem a teraszra. Ők, majd ha biztonságosan elhagyom a parkot, bezárják mögöttem az ajtót. – Innen már nincs visszaút – gondoltam. A hátamra kötött csomaggal kimásztam a fára, le a parkba, majd gyorsan a falhoz, ahol a mélyedések rejtőzködtek az avatatlan szemek elől. A csomaggal egy kicsit másképp kellett másznom, de megoldottam. A kőfal tetején végigosonva elértem azt a helyet, ahol a leereszkedésben segítő rések voltak. Megvártam, míg az őr elhalad alattam és olyan távol jut, hogy már nem hallhat meg. Óvatosan leengedtem a csomagot, majd magam is utána ereszkedtem. Túl magas volt, lábammal nem tudtam teljesen megtartani magam, de nem lett komolyabb sérülésem. Térdemet és könyökömet ütöttem be csupán. Úgy éreztem, nem vagyok egyedül. Anyám mosolyát éreztem magamon, ahogy tekintetével kíséri utamat a Boldogok honából. 35

Úton Az éjszaka hátralévő részében a házak mögött, az erdő takarásában haladtam, a város túlsó vége felé. Bár magam sosem jártam arra, anyám pontosan megfigyelt mindent, miközben kétévente meglátogatta a nagyanyámat. Tudtam, ott a halpiac, nem valószínű, hogy elköltöztették azóta, hiszen ott volt az értelmes, rendeltetésének megfelelő helye. A folyóval párhuzamosan, folyásirányában felfele kell haladnom. Korán értem el a kikötőt, még nagyon kevesen jártak az utcán, ezért az erdőbe visszahúzódva vártam, míg elindul az élet. Úgy gondolkodtam, ha sok ember nyüzsög körülöttem, akkor kevesebb eséllyel figyelhet fel rám bárki is, kevésbé fognak emlékezni rám. A vagyonosok házait is el akartam kerülni, mert körülöttük mindig járkálnak az őrök, akiknek szintén feltűnhetek, hiszen veszélyes idegennek tarthatnak. A nagyobb tömegben viszont mindenki a maga dolgára figyel. Először a halászhajók futottak be a friss áruval. Mire kikötöttek, megjelentek a helybéli kereskedők is, akik a beérkező áruikra vártak, majd nem sokkal utánuk a korán kelő szolgálók, akik gazdacsaládjaiknak szerezték be a friss halat. Ezután az útnak induló kereskedők és néhány más utazó érkezett, akik hajóval akartak továbbmenni. Színes, nyüzsgő sokaság alakult ki, és én meg is rettentem egy kicsit, nem tudtam, hogyan fogok közöttük eltalálni a célomhoz. Ebben a tömegben, hogyan nem lökik fel egymást ennyien? De nem várhattam tovább, nem bujkálhattam egész nap a fák között. Egy nagyobb fal takarásában kijöttem, és a fal mellett haladva elértem az első utcát, melyen az emberek közé tudtam keveredni. Sodródtam a tömeggel, míg rá nem éreztem, hogyan kell hol az egyik irányba, hol a másikba kitérni, lehetőleg senkinek neki nem ütközve. Ez nehezebbnek bizonyult elsőre, mint nagybátyám bármely harci gyakorlata. Eddig legfeljebb egy embert kellett kikerülnöm, ha véletlenül szembe jött velem a házban vagy a parkban, a szolgálók pedig engem kerültek ki. Most olyan érzésem támadt, mintha mindenki szándékosan nekem akarna jönni. A hajnalban induló hajókat azonban el kellett érnem. Anyám meséje szerint, a nagyobb városok kikötőiből hosszabb utakra hajnalban indulnak a hajók, így elég sok utat tudnak megtenni sötétedésig. Éjszaka senki sem szeretett hajózni, ezért, ha csak tehették, elérték a következő nagyobb várost, vagy ha túl messze érte őket az éjjel, akkor lehorgonyoztak valahol a part mellett. Próbáltam a hajók között nézelődni, közben a lehető legjobban beleolvadni a tömegbe. Anyám mondta, figyeljem az orrukat, a hegyesebb végük áll be a kikötőbe a következő menetirányba. Már épp el akartam indulni a kiválasztott felé, amikor erős kéz ragadta meg szőttesem nyakát. – Hát te mit leskelődsz kölyök? – Egy hatalmas vörös kezet láttam. – Lopni akarsz?

36

Lassan felnéztem a kéz gazdájára. Nagydarab, hozzám képest szinte óriás, holdvilágképű férfi volt. Morcos arcot vágott, de a szemében az erőfölény tudatának vidámsága csillant. A hajósok szokásos öltözetét viselte. – Nem – próbáltam határozottnak látszani, és lassan leemelni magamról a kezet, mintha felnőtt önérzetemet sértené a kéz gazdájának viselkedése, de belül majd meghaltam a félelemtől. A hosszú évek óta tartó színlelés megszokása segített. – Ki akarok hajózni. Ebben a városban nem veszik a szőttesemet. A nagydarab férfinak tetszhetett a kiállásom, mert megenyhült. – És köved van-e rá? – kérdezte. – Kövem nincs, de akad néhány karikám – tudtam, hogy az út árában lehet alkudni. Sokszor elképzeltem már magamat, ahogy apámhoz hasonlóan alkudozom. Most érdekes izgalmat fedeztem fel magamban. – Mennyid van?- kérdezte. – Mennyiért visz el a következő városig? – Ötért. – Négyet adok, ha kétvárosnyit visz. – Rendben – egyezett bele túl könnyen. – Kettőt most adok, kettőt kiszálláskor. – Ide azt a kettőt! – mondta, de túlzott elégedettséget éreztem a hangjában. Többet kellet volna alkudnom? Elővettem a kis kendőt, amibe indulás előtt gondosan bekötöttem öt karikát. Már régebben elcseréltem egy holdkövet húsz karikára az egyik szolgálóval. Nem akartam megkockáztatni, hogy még a szülővárosomban kelljen kiadni az első követ. Az feltűnő lenne, nyomomra vezethetné a nagybátyámat. A többi karikát belső zsebeimbe rejtettem. A nagydarab férfi mohón leste hány karika van még nálam, majd amikor látta, hogy csak öt összesen, megnyugodott. Úgy sejtette, nem tudott volna többet kihúzni belőlem. Eltette a kettőt és a szemembe nevetett. – Na, kölyök, azt tudod, hogy én a folyón felfele megyek? Így is be akarsz szállni? – kérdezte. – Be én – mondtam. – Ha már kialkudtuk és megfizettem, akkor igen. Ekkor a fickó lepődött meg. – Nem lefelé mész a keleti szavolta úthoz? Most értettem meg. Lillnek nézett, úgy számolt, hogy hazafelé tartok és a lillek városába vezető szalvota úthoz akarok eljutni, azon át haza. Úgy vélte, a semmiért alkudott ki tőlem két karikát, mert úgysem fogok beszállni a hajójába. Ez okozta az örömét. – Nem. Hazamegyek, apám falujába. – De lill vagy kölyök, vagy mi! – Csak az anyám. Az apám két várossal feljebb lakik egy kis faluban. Meglehetősen csalódott képet vágott, de hát végül is saját magát csapta be mohóságában. Most, hogy kifizettem az előleget, nem léphetett vissza. 37

– Rendben kölyök, te nyertél, elviszlek kétvárosnyit, de aztán a maradék két karikát kifizesd ám! – Ráülök addig – mondtam az apámtól hallott fordulatot, amit akkor használt, ha megígért valamit, de még nem akarta kifizetni. A nagydarab hajós elnevette magát. Életre való egy kölyök vagy. Bárcsak az enyémben is lenne ennyi ész! Beszálltam a hajóba. A férfi még várt egy darabig, de nem jelentkezett több utas, így elindultunk a folyón felfelé. Sok rakománya lehetett, mert, ahogy megfigyeltem, a legtöbb hajó könnyebben kormányzott, és nem merült annyira bele a vízbe, mint az övé. Érdekelt, hogy mit szállít, de erről nem illett tudakozódni. Néztem, ahogy elhagyjuk városom házait. Este kikötöttünk az első városnál. – Kiszállsz kölyök? – kérdezte a hajós. – Kiszállok – mondtam. – Épp elég napközben ez a mozgó talaj, éjszakára olyan helyet keresek, ahol nyugodtabban viselkedik az ágy. – Keresel egy leányházat éjszakára, mi? – kérdezte és jót nevetve tréfásan a vállamra ütött. – Ha ad rá néhány karikát, ott is alhatok – pimaszkodtam. – Tetszene mi, kölyök! – Aha! – vetettem oda neki, és már nagyon igyekeztem lefelé, mert a nap folyamán nem kockáztathattam meg, hogy a hajóshoz és a szolgáihoz hasonlóan, a hajó széléről, a vízbe könnyítsem magamat. – Hajnalra itt legyél, mert nem várok rád! – kiáltotta még utánam. – Itt leszek hajós! – válaszoltam hátra sem fordulva. Kerestem egy szegényebb házat, ahová bezörgettem. Megkérdeztem, elalhatok-e az udvarban. Egy karikáért odaadták a kis kamrájukat, melyben télen a takarmányt tartották. Korán lefeküdtem, hogy hajnalban el ne aludjak. Jóval indulás előtt érkeztem meg a hajóhoz. – Megvan-e még a két karikád kölyök, különben nem szállhatsz be – kötekedett a hajós. – Mondtam, hogy ülök rajta. De ha előre akarja, akkor szórakoztatnia is kell az úton. – Szórakoztatni? – nézett rám, de már sejtette, tudom, mit akarok. – Ja. Amíg kormányoz, úgysincs sok dolga, meséljen arról merre járt már. Vagy csak ezt a két folyóparti várost járta egész életében? – Azt a pimasz mindenedet! Ide azt a két karikát, aztán ne panaszkodj, ha unod az életem! Nem sok olyan utast vittem eddig, akit érdekelt. A hajós tartotta a szavát, majdnem egész nap mesélt. Mesélt a folyóról, milyen gyors az elején, hogy örvények és lapályok nehezítik a közepén, milyen széles a végén, ahol a nagy vízbe torkollik. Mesélt a beteg fiáról, aki nem tudott megtanulni az emberek közt élni. Mutatta, hogyan kell a kormányt tartani, az evezősöket irányítani, miért nehezebb tavasszal, amikor megárad. Melyik város milyen a partról nézve. – Jó üzletet, kölyök! – köszönt el este, mikor kiszálltam. 38

– Sok ellentétes irányba menő utast! – válaszoltam. Jót nevetett rajtam. Késő este kötöttünk ki, és én úgy csináltam, mint aki biztosan tudja hova jött. Határozott léptekkel indultam el a városon át. Senki sem járt már az utcákon. Ha átvágok a városon, itt bárki is követne, nyomomat vesztheti. Senkit sem találhat, aki látott kiszállni. Magam mögött hagyva a várost, a folyó mentén haladtam, továbbra is a folyásának felfelé. A forrásánál lévő nagyvárosban akartam elkeveredni és átmenni a barlanglakók területére. A hajóról megfigyeltem, hogy a városokon kívül több kisebb falu vagy néha csak egy-egy ház állt a partok mentén. A kisebbeket kikerülöm, gondoltam, de a nagyobbakban tudok élelmet venni, és ha kell, szállást találni. Hajnalig haladtam a part mentén a Hold fényében, csak néhány óra alvást engedve magamnak, majd egy kisebb falut láttam a derengésben. Nem akartam bemenni, ezért inkább a fák között haladtam tovább. Estére mélyen behatoltam az erdőbe, az állatoktól kevésbé tartottam, mint az emberektől. Éjszaka egy fa alatt aludtam, szőttesembe burkolózva. Ez megint túlzott óvatosságnak számított, de nem tudtam ellene mit tenni. A nyolc év ébersége belém égett. A legkisebb esélyt sem akartam adni annak, aki esetleg utánam kutat. Elképzelni sem tudtam annál rosszabbat, mint apám házába visszakerülni. Reggel továbbmentem, és a következő faluba tértem csak be. Élelmem elfogyott, vennem kellett. Szegény falu volt, örültek annak az egy szem karikának is, amit adtam az ennivalóért. A házigazda behívott, hogy kényelmesen egyem meg a főtt ételt, a felesége pedig csomagot készített nekem. – Merre tartasz? – kérdezte. – Az előző városban nem vették a kendőimet, megpróbálom a következőben – hazudtam szemrebbenés nélkül. Nem szívesen tettem, de amíg el nem hagyom az országot, nem érezhettem magam biztonságban. – Elég messze az még. Sokat kell addig menni. Meg ott a mocsár is előtte. Jobban jár, ha hajóval megy. – Ahhoz karika is kéne – mondtam. – És mi van az erdők irányába? Távolabb a folyótól vannak még városok? – Fel északnak talál egyet, de az is több napi járás. – Itt a faluban találhatok valakit, aki elvisz csónakkal? – Szegény falu ez, olyan csónak nincs, amin hosszú távot meg lehetne tenni a folyón felfelé. Talán a következő faluban. – Akkor arra megyek. Megpróbálom ott. Éjszakára meghúzhatom magam maguknál? – A sarokban lel frissen vágott füvet. Elég puha, elalhat abba. Másnap reggel arra indultam, amerre mondtam, de a falut elhagyva inkább északnak vettem az irányt. Máig sem tudom pontosan, miért döntöttem így. A mocsártól féltem? Újabb félrevezető nyomot akartam hagyni? Nem tudom. Csak annyit tudtam, hogy valami húz abba az irányba, noha eredeti tervemmel ez teljes mértékben ellenkezett. Elhagyni akartam az országot, nem a belseje felé ha39

ladni. Úgy számoltam, ha beosztom, élelmem több napra elegendő. Még tartott a téli esőzések hatása, vizet könnyen találtam az erdőben. Három napon át haladtam, hitem szerint északi irányba. Hiába, nagy ez az ország, mindenütt találhatók megművelt földek. Előbb-utóbb emberi településre kell akadnom. Leginkább eltűnni akartam egy időre apám szeme elől. Egy-két hónap és feladja, mert nem fog bízni abban, hogy érintetlenül visszakap. A papfalu Ahogy átvágtam egy sűrűbb területen, egy tisztás világosságát véltem felfedezni magam előtt. Arra vettem az irányt, reméltem, falura találok. Óvatosan lestem ki a sűrűből, és valóban embereket láttam. Az erdőt igen nagy területen kiirtották. Hatalmas veteményeseket láttam magam előtt, keletnek gabonaföldeket, északnak olyan növényeket, melyeket nem ismertem meg így messziről, de emberkéz alkotta szabályos rendben nőttek. Nyugati irányban, a megművelt földek végén, egy hosszú kőkerítés húzódott, mögüle néhány épület teteje kandikált ki. A veteményesben dolgoztak néhányan, így egyelőre nem léptem ki a bokrok mögül. Az emberek furcsa ruhája is meglepett. Fekete, felhajtott szárú nadrágot viseltek, fekete inget és egy még sosem látott, széles karimájú, de hegyes csúcsban végződő fejfedőt. A leírások alapján ismertem rájuk. Papok. Az épületek, akkor bizonyára egy papfalu házai lesznek. Erről a világról otthon nemigen hallottam. Apám nem szerette a papokat. Azt mondta, szükség van rájuk, a szegényeknek ők adnak reményt, addig sem foglalkoznak azzal, mit csinálnak a vagyonosok, de ő maga minden szavukat ostoba álmodozásnak tartotta. Visszább húzódtam, hogy végiggondolhassam. Itt nem bántanának, és talán szükségük lehet szolgálóra, és legfőképp biztosan találok itt könyveket. A papok mással sem töltik az idejüket, csak könyvekkel és az Istenekkel. – Könyvek! Azok a csodálatos könyvek, melyek álmaim netovábbjai! A Tudást rejtő könyvek. Tudás, aminek a tiszteletére és szeretetére anyám tanított meg. Mivel olyan nehezen juthattam hozzájuk, ez még értékesebbé tette számomra őket. Hatalmas kísértést éreztem, és nem tudtam ellenállni. Ha a szerencsém épp egy papfaluhoz vezetett el, nem mehettem csak úgy el mellette. A fáradtság is elgyengített már, meggyötört a magányos vándorlás, a félelem az erdőben, és az élelmem is elfogyott. Itt biztonságban megpihenhetek, – gondoltam. Mégsem akartam tudatni, honnan jövök és hová tartok, ezért inkább az erdő takarásában megkerültem az egész irtást, és észak felől bukkantam ki a bokrok közül. Először nem vettek észre, majd ahogy az alacsonyan járó So fényében hosszúra nyúlt árnyékom a közelükbe ért, felnéztek. – Üdvözöllek nagy tudású Nanta – léptem oda hozzájuk. – Miután alaposan végigmértek, meglepetés tükröződött a szemükben. – Mit keresel erre fiam? – kérdezte az egyik. 40

– A folyóparti városba tartok, de nem tudom, jó irányba megyek-e. – Ha a kéttornyosat keresed, akkor egy kicsit elkanyarodtál nyugatnak. – Azt – feleltem. – Az még több napi kemény járás innen, te meg már elég szélszaggattán nézel ki. A cipődet is már csak a Holdfény tartja össze. Szavára végignéztem magamon. Úgy éreztem, a Holdasszony segített rátalálnom erre a falura, mert valóban erőim vége felé jártam. A magányt megszokottam már, de a nehéz terep az erdőben, a többnapos gyaloglás többet kivett belőlem, mint gondoltam. – Éjszakára elalhatsz a faluban, aztán majd kerítünk neked valamit a lábadra is. – Köszönöm, Nanta! Az bizony jólesne. – Na, gyere, mára már úgyis elég a föld sarából. Bevezettek a széles kőfallal körülvett faluba. Több nagy épületet láttam, és körben sok kicsi, két, háromhelyiséges önálló kis házat, saját udvarral. – Nem vagyunk sokan, mostanában kevesen költöznek ide a faluba – mondta a Nanta, megértve körülpillantásomat. – A legtöbb Nanta a városban akar élni, adományokból. Ma már nem szeretik megteremteni a saját ellátásukat. Ott könnyebben jutnak hozzá a király és a vagyonosok adományaihoz. Ide már csak két-háromévente jutnak el az adományosztók. – Pedig szép ez a falu. Jó a föld körülötte – igyekeztem dicsérettel szóba elegyedni. – Jó – bólintott a Nanta. – Ő itt Bil Nanta, ő Kera Nanta, én pedig Do Nanta vagyok. – Ó! Egy királyi rokon! – lepődtem meg. – Az. Gyors az eszed fiú – jegyezte meg Do Nanta. – Lill vagy? – kérdezte Bil Nanta. – Félig. Anyám az volt. Apám síkföldi. – És a neved? Csak van neved? – kérdezte Kera Nanta. – Peso – mondtam röviden. Be kellett valljam, hogy vagyonos családból származom, bőröm, kezem, elárulta, hogy nem lehetek egyszerű szegény. – Akkor apád vagyonos. – Csak volt. A földjeit a lill hegység alatt megette a mocsár. Egészen megdöbbentem magamon, milyen szemrebbenés nélkül tudok hazudni, bár Kera Nantát úgy éreztem, nem egészen győztem meg. – Ülj le fiú és szabadulj meg azoktól a cipőktől, mert már többet ártanak a lábadnak, mint használnak – mondta Bil Nanta, egy asztalra és egy mellette lévő padra mutatva. Ha tovább kéretem magam, az már gyanússá tehetne, így leültem, és elkezdtem kibontani lábaimat a cipők szíjaiból. Magam is meglepődtem, milyen állapotban voltak. Amíg mentem, addig észre sem vettem. Egyetlen célt láttam magam előtt, minél messzebb jutni, és minél kevesebb nyomot hagyni. Legkésőbb 41

szökésem napján, dél környékén biztosan felfedezték, hogy elszöktem. Annál tovább nem titkolhatta sem nagynéném, sem Asin. Do Nanta is lenézett a lábaimra. – Megyek, szólok Pak Nantának, ehhez, ahogy látom, már ő kell. Nem láttam még ilyen lábat, amit ennyire elborítottak a hólyagok és a sebek. Látszik, hogy jobb élethez szoktál korábban. Pak Nanta rövid időn belül megérkezett. Már messziről feltűnt különös egyénisége. Nem jött, egyenesen siklott a falu keményre járt udvarán. Földig érő, fekete köntöst viselt a fekete papi ing és nadrág fölött. Még nem láttam ilyen fenséges férfit. Tartása méltóságot és finomságot sugárzott. Közel érve megfigyelhettem teljesen fehér haját és arcán, kézfején a sok-sok apró ráncot. Már nem lehetett középkorúnak mondani, mindamellett egyenes tartású, magas, erőteljes alkata nem ezt mutatta. A ráncok ellenére finom, vékony arcéle, egyenesen metszett orra, magas, csontos homloka határozottan kellemes benyomást keltett. Energikus, elegánsan kiszámított mozgás jellemezte. Úgy éreztem, átható kék szemei előtt nem lehetnek titkok. Végigmért, és én úgy éreztem, mindent tud rólam. Ettől más körülmények között megijedek, de a Nanta tekintetéből valami olyasmit olvashattam ki, amitől minden bizalmatlanságom a Holdra szállt. – Vegyél a kútból vizet, és alaposan mosd le – szólt rám. Utána várj itt a kút mellett. Azzal elment. Amikor visszajött, egy kis vászonzacskót hozott magával, és egy kis dobozt. Megnézte lábaim, majd kinyitotta a dobozt. Kisméretű kés és csipesz került elő belőle, majd mécses és tűzszerszám. Meggyújtotta a mécsest, a lángjában többször végighúzta a kést és a csipeszt. – Ez kapgyökérmag fiú! Nem tanultad meg, hogy ezzel nagyon kell vigyázni! Befúrja magát a bőr alá, és nagyon súlyos mérgezést tud okozni. – Nem éreztem fájdalmat – mondtam csodálkozva. – Épp ezért veszélyes. – Akkor veszed csak észre, amikor már késő. Megfeszítette a bőrt, a késsel ügyesen a mag hosszában elmetszette, és a csipesszel kiemelte a magot. Gyakorlott mozdulatai biztonságot sugároztak. Ezután sorra vette a lábamon keletkezett hólyagokat is. Amikor végzett, a zacskóból fűkeveréket szórt egy agyagtálba, majd vízzel öntötte fel. – Ebbe áztasd, amíg vissza nem jövök! – mondta. Beledugtam a lábamat. Iszonyatosan csípett, de összeszorítottam a fogam. Egy fiú csak nem kezdhet el nyafogni. Amikor visszajött, könnyben úszott a szemem, de nem szóltam semmit. – Vedd fel ezeket a papucsokat, és gyere velem! – mondta, egy pár könnyű, bőrtalpú vászonpapucsot nyújtva át. – Nálam alhatsz. Reggelre meglátjuk, mennyire tudsz lábra állni. – Köszönöm Nanta! – mondtam hálásan. Csöndben a saját házához vezetett. 42

– Ez lesz a szobád, itt elalhatsz. Tedd le a csomagod, aztán vacsorázunk. Vacsora közben nem beszélt, de a végén belenézett a szemembe, majd megszólalt. – Ha akarod, elmondhatod az igazat, senki sem hall. Nem kell, de ha elmondod, tudok segíteni. Már épp valami tiltakozás félén törtem a fejem, de ahogy az égkék szemeibe néztem, tudtam, felesleges. Tud mindent. – Rendben – bólintottam. – Hogy tudtál elszökni? – kérdezte. – Készültem rá. – Ágyasház? – Második feleség. – Üzlet? – Üzlet. – Itt sosem keresnének. – Köszönöm. – Van valami, amit szeretnél azon túl, hogy szabad légy? – Tanulni. Ezen meglepődött. – Szeretnél megtanulni írni, olvasni? – Azt már tudok. Most már komolyan kezdtem érdekelni. – Ki tanított meg. – Anyám. – A lill? – Nem vagyok lill, csak fehér a bőröm. – Ezt nem tudhatod – mosolyodott el először az este folyamán. – Miért szeretnél tanulni? – Életben akarok maradni. Megértően bólintott. Igen, eddigi egész életemnek egyetlen célja volt. Elszabadulni apám házától. Minden tettemet, minden gondolatomat ez irányította. Most sikerült, így új célom az életben maradás lett. Az embereket aszerint értékeltem, hogy segítenek vágyam elérésében vagy sem. Nagyon sokáig anyám volt az egyetlen ember, aki iránt őszinte szeretetet éreztem. Az ő halálával belém fagyott a szeretet. Szökésem kapcsán azonban megláttam Etarban és Asinban is. Pak Nanta önzetlen jóindulata is különös érzéseket keltett bennem. – Mit szeretnél tanulni? – Mindent. – Az egy kicsit sok lenne – mondta derűsen. – Otthon az üzletet tanultam az egyik bátyámtól ellesve, a gyógyítást a másiktól, és harcolni az öcsémtől. – Izgalmas életed lehetett. 43

– Ha így nézzük, valóban. Anyám és én tettük azzá. – Itt maradhatsz egy darabig, ha akarsz. A többiek előtt a szolgálóm és tanítványom leszel, cserébe tanítalak, amire tudlak. – Tudok fizetni érte Nanta. Tudom, mindennek ára van. – Tartsd meg a köveidet, még szükséged lehet rá. Ha megfelelő tanítvány leszel, nekem lesz öröm a tanítás, ha nem, akkor úgysem maradsz soká. Amikor lefeküdtem, azon gondolkodtam, milyen mérhetetlenül szerencsés is vagyok. Mióta elindultam otthonról, olyan emberekkel hozott össze a sors, akik segítettek. Ezek szerint nem csupa olyan önző és rideg ember van a világon, mint apám, bátyáim, Bama, vagy Baku, vagy a szolgálóink, akik csak azt lesték, hogyan tudnának a legjobban kihasználni. A Nanta is jó embernek látszott. Nem éreztem semmilyen hátsó szándékot benne. Egyszerűen bölcs, és segíteni akar. Olyan ember, akitől tanulhatok. Ennek örültem, még ha nem is tudtam, miért teszi. Itt békém lehet addig, amíg meg nem tanulok mindent, amire még szükségem lehet. Tanulhatok, és az erdőben találok megfelelő búvóhelyet a gyakorláshoz. Bár nem így terveztem, de az élet egy jobb lehetőséget kínált fel. Furcsa érzés szerencsésnek gondolni magam. Eddig mindent megterveztem, mindenre előre készültem. Az életben vajon mennyire vannak szerencsés vagy szerencsétlen véletlenek, és mennyire lehet rá felkészülni, megtervezni és irányítani? Eddig úgy gondoltam, mindenre fel lehet készülni, és a szerencse csupán a felkészülés, a gondos előrelátás miatt következik be. Most azonban nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy bármi is történik, sorsomat, nálam hatalmasabb és érthetetlenebb erők irányítják. Teljesen máshol lennék most, ha nincs anyám, ha nem olyan rideg és eltaszító az apám, ha egy nappal korábban, vagy később szököm meg, ha nem kétvárosnyit jövök a hajóval, ha nem fordulok minden észérv ellenére északnak, pillanatnyi szeszélyből. Ezeken gondolkodtam, de nem tudtam döntésre jutni, miközben lassan elnyomott az álom. Másnap reggel Pak Nanta egy szürke inget hozott, és egy hasonló nadrágot. – Ez jobban takar és kényelmesebb. – Köszönöm. – Látom, lábra tudsz állni. – Igen Nanta, sokat segített a kezelésed. – Mihez értesz? – Semmihez, ami hasznos lehetne. – Az itt nem gond – mosolygott magában. – Gyere, körbevezetlek. A falu három nagyobb épületből és harminc kicsiből állt. – Ez a Kérés háza – mutatott Pak Nanta a legközelebbi nagy épületre. – Itt beszélnek a papok az Istenekkel. Itt hallgatják meg az utasításaikat. Bevezetett, bár én elég kétségbeesetten nézhettem rá, mert elnevette magát. – Ne félj, most fiú vagy. Az Istenek könyvében le vagyon írva, hogy „a férfiak nadrágot és inget hordanak, és a nadrág elöl elég bő, hogy eltakarja férfiasságukat”. Te ilyet hordasz, tehát férfi vagy. 44

– Még nem győztél meg egészen Nanta – mondtam. – Attól, hogy igaz egy állítás, a megfordítottja még nem biztos, hogy az. – No, nézd csak! Egy filozófuspalánta! Jó tanítvány leszel, mersz ellentmondani. Amíg itt vagy, fiú vagy mindenki szerint. Ha nem lennél az, nem lennél itt. – Értem, Nanta. – Ebben az épületben nem sok dolgod lesz. Hetente egyszer kisöpröd a port. A nem túl nagy ház egyetlen nagyobb teremből és körben a falak mellett néhány kisebb fülkéből állt. A férfiaké a nagyteremből, a nőké kívülről, a külső falból nyílt. Elvileg a nagyterembe és a férfiak fülkéjébe nőként nem léphettem be, de a Nanta láthatóan nem vette túl komolyan a vallási szabályokat. Ezután, az olvasóházhoz mentünk. Amikor beléptünk, nem akartam hinni a szememnek. Végig a falak mentén, egészen az épület tetejéig hatalmas polcok álltak, melyeken sűrűn egymás mellett könyvek végtelennek tűnő sora állt. Elvarázsolva néztem végig a termen. Nem tudtam betelni a látvánnyal. Pak Nanta mosolyogva figyelte ámulatomat. – Lássuk, mi az, ami érdekel! Nézz körül! – utasított. Elindultam körbe a fal mentén. – Történetek, utazások, kereskedés, Istenek, férfivágyak, gyógyítás, verekedés, nyelvek, agyagozás, fémkészítés, kőismeret, eposzírás, táncművészet – olvastam sorban a témaköröket. – Kevés kivétellel mind érdekel, de leginkább a gyógyítás és a verekedés. Pak Nanta túlzott kétkedéssel nézett rám. – Mondtam én, hogy férfi vagy – nevetett rám. – Látom már, hogy jól fogunk mi együtt szórakozni. Tetszett neki a helyzet. Titkolhatott valamit a többiek előtt, és talált okot kijátszani az előírásokat. – Kera Nanta nem biztos, hogy elhitte – jegyeztem meg. – Majd meggyőzzük őt is. – Minden nap ebéd előtt, ha a nap már túl meleg a kinti munkához, bejöhetsz ide, és amíg a nap meg nem enyhül, olvashatsz. A délutáni munka után pedig megbeszéljük, mit olvastál. – Minden papfaluban ennyi rengeteg könyv van? – kérdeztem, mert még mindig nem tudtam betelni a látvánnyal. – Nem. Egyre inkább azt hiszem, téged a sors szándékosan hozott ide. Ez az egyetlen papfalu, ahol az országban megírt szinte minden könyvnek megtalálható a másolata. – Ez hogy lehet? – csodálkoztam. – Meglehetősen eldugott, és kicsi ez a falu. Nyolc-tíz papnál többet nem sejtettem benne. 45

– Ma már valóban kicsi, de régen itt élt Po Nanta, a híres csodagyógyító. Ismered a történetét? – Nem – vallottam be. – Az apám házában nem kedvelték a papokat. Róluk nem sokat hallhattam. – Po Nanta Z király idejében élt, és elég eszes pap hírében állt. Olyan ember, aki átlátott az ajtón, nem kellett neki a kulcslyuk. Sok embert meggyógyított azzal, hogy ismerte az emberi természetet. Egyszer az ifjú király is a segítségét kérte, mert nem tudott a felesége megfoganni. A királynak az ágyasai szültek már gyermeket, – legalábbis így tudta –, ezért az asszonyt hibáztatta. Po Nanta megvizsgálta mind az asszonyt, mind az ágyasokat és a gyerekeket is, és azt mondta: – „Fenség! Az első feleségnek a Holdasszony támogatására van szüksége. Minden holdtöltekor el kell jönnie a Kérés házába, és a Holdasszony segítségéért kell könyörögnie.” A király megfogadta a tanácsot, minden Holdtölte éjjelén, odakísértette a feleségét a legközelebbi papfalu Kérés házába. Az ifjú aszszony néhány hónap múlva meg is fogant. Egyes királyi rokonok szerint a gyermek felnőve, mintha emlékeztetett volna az őrök parancsnokára, de ezt csak az irigység számlájára írta a király. Po Nanta jutalmul a tanácsáért azt kérte, hogy az ő papfaluja minden, az országban megírt könyvről kapjon egy másolatot. Azt mondta, az ő legmegbízhatóbb barátai a könyvek. – Igazán hálás vagyok Po Nantának és a bölcs királynak – mondtam. – Nagy ravasz volt, annyi bizonyos. Egyre hihetetlenebbnek éreztem, hogy ide kerültem. Több száz papfalut alapítottak már, de én ott születtem, ahonnan menekülés közben pont ez kerülhetett az utamba. A sorsnak tényleg szándéka lehet velem. Ezután megmutatta még Pak Nanta a konyhát, az étkezdét, és a raktárakat. – Az élet egyszerű nálunk – magyarázta. – Reggel néhány órát a veteményesben dolgozunk. Ha So túl nagy forróságot áraszt, bejövünk és olvasunk, beszélgetünk az Istenekkel, megebédelünk, majd újra tanulunk a hűvös olvasóházban. Délután újra munkálkodunk egy kicsit alkonyatig, majd beszélgetünk. Te lesz, amikor bent segítesz, és lesz, amikor a veteményesben. Ha soknak érzed, szólj bátran, nem várok annyit tőled, mint a papoktól. – És más tanítványok nincsenek? Úgy tudtam, a papfalukban tanulnak azok a fiúk, akik papok akarnak lenni. – Nálunk most nincs egy sem, nagyon távol vagyunk minden várostól, és nem is vezet ide, csak egy vékony ösvény. Ez jó is, meg rossz is. Hogy miért jó, vagy miért rossz, azt már nem részletezte, bár sejtettem. A többi pap nem lepődött meg Pak Nanta döntésén, mellyel tanítványává fogadott. Örültek, hogy akadt a faluba egy tanítvány. Azt gondolták, belőlem is papot fog nevelni. A következő napokban könnyen beletanultam az életükbe. Valóban egyszerűen éltek. Megtanultam a konyhán segíteni, főleg zöldséget tisztítani. A főzéshez azonban a harmadik próbálkozásom után már oda sem engedtek. Akárhogy is 46

figyeltem, ehhez minden érzék hiányzott belőlem. Vagy túlfűszereztem, vagy ízetlen lett, pedig mindenből annyit tettem, amennyit mondtak. Ezért inkább máshol igyekeztem hasznossá tenni magam. Ha sok munka gyűlt össze a veteményben, ha valamely gyümölcs beérett és gyorsan fel kellett dolgozni, vagy az eső után hirtelen elszaporodtak a kártevők, akkor kimentem velük. Egyébként pedig minden szabadidőmet az olvasóházban tölthettem. Pak Nanta nem győzött csodálkozni, milyen gyorsan haladok, főként az orvosi ismeretekkel. – Ezek egy részét, már otthon is olvastam. Most inkább rendszereztem és kiegészítettem. – Kár, hogy itt nincs, akin gyakorolj – állapította meg Pak Nanta. Ez megint furcsa érzést keltett bennem. Eddig eszembe sem jutott a gyógyítást valódi embereken gyakorolni. Azért éreztem fontosnak megtanulni, mert úgy gondoltam, bármi bajom lehet, nem fordulhatok idegen orvoshoz, hiszen eddig csak családtagjaim lehettek a közelemben, csak azok kezelhettek. Most egyetlen rokonom sincs mellettem – jutott el a tudatomig –, most egy idegen segítségére szorultam, amikor Pak Nanta a lábamat kezelte. Az még furcsább gondolatnak tűnt, hogy én érjek hozzá egy idegenhez, aki az én segítségemre szorulna. Anyám jutott megint eszembe, aki önmagával sem sokat törődve, élete nagy részét az én boldogságom megteremtésének rendelte alá. Halála után igyekeztem mindig magam megoldani a problémáimat, nem akartam senkire sem rászorulni. Lehetnek olyanok, akiknek az én tudásomra lehet szüksége, akinek én adhatok? Ezen a gondolaton alaposan meglepődtem, érdekesnek és valahogy megindítónak éreztem. Végül is rajtam kívül még sok hasonló sorsú lány és asszony él, és közülük sokan sokkal rosszabb körülmények között. Nem ismertem a szegények életét, de nekik biztosan nincs elég kövük a megfelelő orvosi ellátásra, az ő családjukban senki sincs, akit erre a célra neveltek. Meglepett arckifejezésemet látva Pak Nanta hozzátette: – A gyógyításból jól meg fogsz tudni élni, amíg megfelelő férfit nem találsz. Erre aztán tényleg nem gondoltam. – Nekem nem lesz szükségem férfira a megélhetéshez. – Persze, hogy nem. De azért lehetsz még boldog eggyel. Ne zárd ki a lehetőséget. – Most először Kera Nantát szeretném meggyőzni arról, hogy nem jelentek veszélyt a falura. – Miért gondolod, hogy nem örül neked? Ő egyszerűen csak egy kicsit mogorva természet. – Nem tudom Nanta, inkább érzem. Minden alkalommal, valahányszor találkozunk, vagy ha úgy hiszi, nem látom, folyamatosan figyel. Minden testrészemet végigméri, szerintem nem hiszi, hogy fiú vagyok. Amikor rám néz, az olyan érzés, mint amikor a királyi orvos jött el hozzánk megvizsgálni, és felmérni mennyit érnék meg a királyi ágyasháznak. 47

– Kera Nanta vagyonos családból származik, és első fiúnak született, akit eredetileg vagyonszerzésre neveltek. Talán csak emiatt érzed így. – Akkor hogyan lett mégis pap belőle? – Nem tehetett mást. Elég későn született, egyetlen fiúnak a családban. Anyja első feleségként öt lányt szült, mielőtt Kera a világra jött. A második és a harmadik feleség is csak lányokat szült az apjának, aki Kera tizenöt éves korában meghalt. Ekkor az apja öccse vette át a ház irányítását, saját feleséget vett, és Kerát elzavarta a háztól. Üres kézzel hagyta el a házat, csupán a rajta lévő ruhát vihette magával. Próbált kereskedőnek állni más vagyonosoknál, de senki sem fogadta fel. Egyrészt fiatalsága miatt, másrészt egy elszegényedett első fiút senki sem vesz fel, mert félő, saját vagyont akar gyűjteni, és nem a gazdája érdekeit fogja képviselni. Szolga nem akart lenni, így papnak állt. – Megértem Nanta, mégis félek tőle. – Majd kitalálok valamit, ami meggyőzi őt, hogy igazi férfi vagy. Másnap este a Nanta szemében huncut mosollyal hívott be a szobájába. – Ez itt egy kis bőrtömlő – mutatta a kezében lévő szürke valamit. Megtöltöttem neked egy kis vizelettel. Kellően meglepetten néztem rá, de ő továbbra is csak mosolygott. Szerette a tréfákat, és most úgy gondolta, hasznos leckét eszelt ki Kera Nantának. – Holnap reggel kösd a derekadra az inged alá. Délelőtt te is menj ki a veteményesbe dolgozni a többiekkel. Ha Kera Nanta a közeledben van, akkor tegyél úgy, mintha félrevonulnál könnyíteni magadon. Olyan helyre menj, ahol hátat fordíthatsz neki, de még láthat. A bőrtömlő tartalmát állva, ahogy a férfiak szokták, öntsd egy fa tövére. Kíváncsi vagyok, oda megy-e és megszagolja, vagy megelégszik azzal, hogy látott. Majd számolj be! Úgy tettem, ahogy a Nanta javasolta. Figyeltem, de Kera Nanta nem ment arra, nem akarta megvizsgálni a nyomomat. Mikor a nagy meleg elől bemenekültünk a faluba, Pak Nanta már a kapuban várt. Látszólag feladatot akart adni nekem, de csak félrehívott. – Nem ment oda – mondtam. – Azért csak figyeljünk! Az olvasóház mellől lestük meg, mit csinál Kera Nanta. Elindult ő is az étkezőterem felé, de előtte elkanyarodott, és visszatért a kapuhoz, visszasurrant a veteményesek felé. A Nanta intett, hogy kövessem. Egy használaton kívüli papház mögé vezetett, ahová előzőleg odatámasztott egy létrát. Mindketten felmásztunk rá, és a fal tetejéről néztük, ahogy Kera Nanta elindul az általam megtisztelt fa irányába. – Jól érezted Peso, tényleg kémkedik utánad. Kera Nanta odaért a fához, lehajolt, megszagolta, a földet is megtapogatta, hogy valóban nedves-e. – Kár, hogy nem láthatjuk az arcát! – nevetett Pak Nanta. Ahogy Kera Nanta visszafordult, leereszkedtünk a fal mögé. – Ez most meggyőzte – állapította meg a Nanta. 48

– Egy ideig. – Szerinted nem adja fel? – Ha tizenötéves koráig egy vagyonos családfő nevelte, akkor nem. Akkor megtanulta, hogy ne higgyen a látszatnak, vizsgáljon meg mindent, amit vesz, és tudja az értékét annak, amit elad. Akit a családi gazdagság birtokosává neveltek, az élete végéig kövek halmairól ábrándozik. Azzal a mennyiséggel, amit értem kaphat, megalapozhatja egy új vagyonos család születését. – Te ilyen értékes vagy? – Amíg szűz vagyok, igen. Ha kideríti, kik a szüleim, akkor a királyi ház is sokat adna értem. – Igazad lehet – gondolkodott el a Nanta. Emlékszem, Kera Nanta mindig is növelni akarta a falu vagyonát. Nehezen nyugodott bele abba, hogy itt nincs szükségünk a pincében felhalmozott kövekre. Pak Nanta ettől kezdve, ha nem is feltűnően, de szemmel tartotta Kera Nantát. – Nanta! – fordultam hozzá egy napon. – Ha nem bánnád, kimennék az erdőbe, gyűjtenék gyógynövényeket, szeretném a valóságban is megismerni őket, nem csak képekről. – Menj nyugodtan, az erdőben nem sokan járnak, a szürke ruha miatt a tulajdonos sem fog bántani. Nagyon jólesett egy kicsit egyedül lenni, bár a faluban sem zavartak, most mégis szabadabbnak éreztem magam. Felidéztem emlékeimből a látott képeket, és jó pár növényt sikerült azonosítanom. Öröm volt újra a fák között sétálni, felmászni rájuk, és a magasból felderíteni a környéket. Estére alaposan, de nagyon jólesően elfáradtam. A faluban Pak Nanta komoly érdeklődést mutatott növénygyűjteményem iránt. Nagy figyelemmel válogatta át őket. Mindegyikről megkérdezte mit tudok róla, hogyan ismertem fel, mire használható. Az sem kerülte el figyelmét, hogy ruhám több helyen mutatta a famászás nyomait. – Ezek közül melyeket szedted a fák tetejéről? – kérdezte nevetve. – Csak szeretek fára mászni. – Csak úgy felmászni? – vonta fel a szemöldökét. – Úgy vettem észre, a fáknak nem fáj, legalábbis vigyázok, nem töröm le az ágaikat. – Azt a tavalyról fent maradt magot is le tudnád szedni nekem? – kérdezte a közeli diávediófa tetejére mutatva. – Úgy látom, sikerülhet – feleltem. A fának nagyon magas volt a törzse és sima. Nem lehetett belekapaszkodni, de vastagnak sem lehetett mondani. Otthon a parkban is nőttek ilyen fák, már kitapasztaltam, hogyan lehet kezemmel átkarolva, majd egyre feljebb fogva felsétálnom az első elágazásig. Onnan pedig már tényleg könnyű volt felkapaszkodnom a tetejéig. A kért dió épp egy ág végére nőtt, de az ág hajlékonysága miatt be tudtam húzni addig, amíg elértem. Mutatványomra a többi pap is összesereglett, ilyenkor alkonyatkor, már mindenki ráért. 49

– Na, fiú, ezt biztosan megbánod, hogy bemutattad!– szólt oda Set Nanta. – Most Pak Nanta a harcművészetére is meg akar majd tanítani, azt pedig nem fogod tudni túlélni. – Itt a faluban már az összes pappal megpróbálkozott, de egyikünk sem bírta erővel a leckéit, hát fel is adta. De belőled az utolsó leheletet is ki fogja préselni – tette hozzá Bil Nanta. – Ne félj fiam, a nagytiszteletű Holdarcú Nanták csak hatalmas pocakjukat féltették, amikor feladták a tanulást. De amint látom, te valóban elég ügyes és elég kitartó vagy. Akarod, hogy megtanítsalak a harcolás tudományára? – Persze, hogy akarom Nanta! Kera Nanta arcán meglepődés látszott. Reméltem, ez végképp meggyőzi. Azt mégsem gondolhatta komolyan, hogy van lány, aki nem riad vissza a verekedéstől. Ettől a naptól fogva reggelenként és délutánonként kijártunk Pak Nantával az erdőbe gyakorolni. Még a konyhai munkák alól is felmentett, nem kis megkönynyebbülésünkre. Nem tudom, a többi pap, vagy én örültem-e ennek jobban. A Nanta nagyon jó tanárnak bizonyult. Ami a legfurcsább, pontosan tudta, hogyan kell egy nőnek harcolnia. Mint aki korábban már tanított erre lányokat. Elsősorban nem az erőmet akarta növelni, hanem a gyorsaságomat, hajlékonyságomat és ügyességemet. Épp olyan női harcossá formált, mint akikről apám kereskedőjétől hallott anyám. Rendíthetetlen türelemmel gyakoroltatta velem az elhajlásokat, felugrásokat. Megmutatta, hol találom meg az ellenfél gyenge pontjait, amit kihasználva le tudom győzni. Hogyan tudom a támadó lendületét felhasználva kis erővel kibillenteni eredeti mozgásából, és harcképtelenné tenni, a saját erejét önmaga ellen fordítva. Rendkívül éles szemel vette észre hibáimat, és a még otthon begyakorolt mozdulatokat továbbfejlesztette. Megmutatta, hogyan kell néhány hajszálnyival hátrábbról vagy előbbről indítanom a mozdulatot, mint egy átlagos férfinak ahhoz, hogy az erők pontosabban kövessék a testemet. Ahogy útmutatása szerint tényleg csak leheletnyit módosítottam egy-egy ütésen, az eredmény többszörösére növekedett. Megtanított egy nagyon különleges eszközzel is bánni, amit korábban sosem láttam. Egy nap egy kis dobozt hozott magával az edzésre. – Ez egy dobókészlet – mondta. – Kicsi, nem kell nagy erő a kezeléséhez, de hozzáértő kezekben halálos fegyver lehet. – Kik használnak ilyet? – Több helyen találkoztam már vele, ezt éppen a barlanglakók készítették. Nagyon értenek a fémekhez, különösen a fémfegyverekhez. Azt is hallottam, hogy nemrégiben egy újfajta harci eszközt is feltaláltak, ami magától képes egy kis fémdarabot nagyon messzire és nagyon nagy erővel elhajítani. Figyelmeztettem is a királyt és a vagyonosokat is, jó lesz erre odafigyelni. Ezzel sokkal erősebbek lettek mint mi, de süket fülekre találtam. Csak kinevettek. Pedig kardjaink és késeink nagy része ma is a tőlük származik, tőlük vesszük gabonáért cserébe. Könnyen eszükbe juthat, hogy erővel is elvehetik tőlünk. 50

– És ez a kis tőr? – kérdeztem, mert a dobozban lévő tőr nem igazán illett a többi csillaghoz és karikához –, ez is a barlanglakók műve? – Nem. Ez a földrész épp ellenkező oldaláról származik. – Az merre van? Kik élnek ott? – Ez már hosszabb történet lenne - felelte Pak Nanta. – Nem akarlak faggatni Nanta. Nagyon is hálás vagyok mindazért, amit értem tettél, de örülnék, ha megtisztelnél és elmesélnéd ki vagy, és hogyan lettél harcos, gyógyító és pap. Nagyon kíváncsi vagyok rá. – Valóban érdekel, vagy csak a mai edzést szeretnéd kihagyni? – próbálta tréfával elütni. – Valóban Nanta. Egyszer én is ilyen bölcs és szeretettel teli ember szeretnék lenni, mint te. – Hát jó. Elmondom, de ehhez inkább menjünk be a szobámba, hosszú lesz, és közben besötétedik. A házban a Nanta főzött egy nagy adag vörösbogyóteát, majd hozzáfogott, hogy elmesélje nekem élete történetét. Elbeszélését később, mielőtt elváltak volna útjaink, le is jegyeztem magamnak, bár akkor még nem tudtam, miért teszem. Megfigyeltem, hogy egyre gyakrabban tettem olyasmit, aminek abban a pillanatban még nem láttam értelmét, de később hasznosnak bizonyult. Pak Nanta Nemes családba születtem – kezdte. Boldog gyermekkorral ajándékoztak meg szüleim. Tágas palotában, saját lakószárnyban laktam. A legnagyobb gyönyörűséget mégis a kert, a birtokhoz tartozó erdő jelentette nekem. Az erdőben minden az volt, ami. A fa, fa, a bokor, bokor, a bogár a leveleken, egyszerűen csak bogár. Semmi sem akart másnak, többnek látszani önmagánál. A legtöbb emberről, akikkel környezetemben megismerkedtem, ezt messze nem mondhattam el. Szerettem tanulni. Nemesi sarjként ez leginkább a művészeteket és a tudományokat jelentette, még csak véletlenül sem valami hasznos ismeretet. Gyakorlati ismeretekkel azoknak kellett rendelkezniük, akiknek ez a megélhetést segítette. A nemesek magasabb rendű, úgymond fennköltebb tanulmányokat folytattak, olyat, amely őket magukat hivatott emelni. Mivel jövedelmünk a király kegyétől függött, hát neki kívántuk megfelelni. Sok nemes fiú és nemes lány szeretett vágyott arra, hogy bekerülhessen az udvarba. Itt tudták újabb kegyekhez, újabb adományokhoz juttatni családjukat. Én nem tartoztam közéjük. Élveztem nevelőim társaságát, szenvedélyesen vágytam megismerni a világot. Nem az engem körülvevő társadalmat, azt túl egyszerűnek és könnyen kiismerhetőnek éreztem akkor még. Engem a nagyvilág érdekelt. – Mik azok a csillagok? Milyen a bolygó ahol élünk, miért nem esünk le róla, ha gömb alakú? Van-e a világnak vége? A tükrökben miért csak a jobb és a bal cserélődik fel, a lent és a fent miért nem? 51

Ezer kérdés kavargott bennem, amire mind választ akartam kapni. Nem találtam különösen érdekesnek a költészetet, bár mesterem szerint rendkívüli tehetséggel írtam hőskölteményeket. Én nem tehetségnek tartottam, egyszerűen megéreztem, mit várnak el, mit szeretnek hallani az emberek. Ki, mire büszke, ki, mit becsül a legjobban, és az illető szája íze szerint formáltam a szavakat. Csupán néhány bemutatkozó mondatot váltottam bárkivel, és rögtön tudtam, széplélek-e, akinek az érzelgős szerelmi történetek tetszenek, tudós alkatnak tartja-e magát, akinél az értelem, a furfangos cselek számítanak, vagy cselekvő hőstípus, akiket harci érdemekkel lehet elkápráztatni. Az általuk fontosnak tartott értékeket tettem a költemény középpontjába. Inkább csalónak éreztem magam, amikor apámat, testvéreimet, vagy az előkelő látogatókat rögtönzött eposzokkal szórakoztattam. A legtöbben szerették a túldíszített jelzőket, a régiesnek ható, véget nem érő mondatokat. Tudtam Ó király korabeli stílusban, M királyéban, vagy L királyéban fogalmazni. Megint csak kinek-kinek az ízlése szerint. A legtöbbet dicsőített költők ezekben a korokban éltek. Részemről nem tartottam sokra őket. Néhány egyszerű esemény, hasonló fordulatok, semmi fantázia vagy egyéni ötlet. Ha még sikeredett a dagályos jelzők közé véletlenül egy-egy egyszerű, sorvégi összecsengést is betuszkolnom, hallgatóságom könnyekig meghatottan tapsolt és áradozott tehetségemről. A nemesek általában nagyon büszkék műveltségükre, kifinomult ízlésükre, de a legtöbbjüknél ez rendkívül felszínes. Néhány épp divatos költőt dicsőítettek, néhány felkapott elméletet hangoztattak, melyet valamelyikük épp felfogott egy tudós előadásában, és akkor mindenki arról beszélt, azt vitatta, mintha valóban értenének hozzá. A legtöbbször azonban ugyanazt a látszólag logikus érvet ismételgették, a valódi összefüggések ismerete nélkül. Újat pedig nemigen tudtak hozzátenni. – Tényleg! Zer mester tényleg megmérte milyen gyorsan esnek le a tárgyak? – Nahát! – Én azt is hallottam, hogy Zer mester kiszámolta, hogy hat pillanatig tart, amíg a király dolgozószobájának ablakából leesik egy kő. – Tényleg? – Én azt hittem legalább hétig. – Szerintem is hétig kell, hogy tartson. A hat nem igazán királyi szám. – A fiam, aki bejáratos a palotába mesélte, hogy a király fontolgatja, hogy megengedi Zer mesternek, hogy bemenjen a dolgozószobájába, és megmérje, valóban annyi ideig tart-e. – Jobb lenne, ha Zer mester inkább hétnek mérné, az jobban tetszene a királynak. – Tob lánya a hálószobájába szeretne bejutni, nem a dolgozószobájába, de nem sok esélye van rá, mióta a kis Osi elbűvölte a királyt. – A hét sokkal tudományosabb szám, mint a hat. Zer mester biztos anynyit fog mérni. 52

Ilyen és ehhez hasonló tudományoskodó beszélgetésekkel villogtak a nemes urak, előkelő és fennkölten okoskodó köreikben. Én a valódi tudást kerestem. Meg akartam ismerni mindent, ezért nem kötötte le figyelmemet a társasági élet. Tanítóimmal gyakran mentünk ki a természetbe, és séták közben folytattunk párbeszédet a természet titkairól, a világegyetem szerkezetéről, a különböző anyagok mibenlétéről. Már nagyon fiatal koromban ki tudtam választani azokat az oktatókat, akik valódi tudást birtokoltak. A divattudományokkal kérkedőket hamar elzavartam. Apám látta érettségemet, így azokat, akik nem feleltek meg az igényeimnek, nem erőltette. Persze azért akadt néhány kellemetlen alak is, aki olyan, a palotában nélkülözhetetlen ismereteket oktatott, mint megszólítás, meghajlástan, bókolás tudománya, előkelő társalgás. Mivel ezek apám szerint feltétlenül szükségesek, így igyekeztem mindent rendkívül gyorsan elsajátítani, hogy aztán áttérhessek az engem érdeklő témákra. Tizenegy éves koromig ittam magamba az ismereteket, csodáltam az igazi művészetet, és nagyon boldogan éltem apám házában. Egyik kedvenc mesterem, még kilencéves korom körül felfigyelt a szervezetemre ható, túlzottan egyoldalú terhelésre. Figyelmeztette apámat az örökös elméleti foglalkozások testet sorvasztó hatására, és javasolta fordítsanak gondot testem építésére is. Csak úgy lehet szép, elegáns tartásom, kívánatos alkatom, amit a király is kedvel – magyarázta. Apám táncmestert akart fogadni mellém, mondván, a palotában a tánctudás sokat ér, a király szereti nézni a táncosok művészetét, noha ő maga testalkatánál fogva nem képes túlzottan kecses mozgásra. Testén nagyon is meglátszott, milyen feltétel nélküli rajongója a konyhamestereknek. Ekkor lázadtam fel először komolyabban apám döntése ellen. Ő azonban egészen addig hajthatatlan maradt, míg meg nem ígértem neki, hogy szorgalmasan gyakorolom a táncot, ha cserébe kapok egy harcmestert is, aki a közelharcra és a fegyverek használatára okít. A csere nem okozott osztatlan örömöt apámnak, de nem tehetett mást. – Akaratod ellenére nem tudlak tanítani – mondta. A mi köreinkben rendkívül lealacsonyító tevékenységnek számított az, ami közvetlen haszonnal járt. A bíráskodás, a törvények kitalálása, az adók kiszámítása, új gyógyítás, vagy új tudományos ismeretek felkutatása még elfogadható tevékenységnek számított. Ezeknek, bár lehetett hasznuk, és valóban alkalmazták is, de főként a vagyonosok. Ők nem tudtak időt áldozni rá, nekik a gazdálkodással, a kereskedéssel és árujuk, értékeik megvédésével kellett törődniük. Az idő sürgetésének hiánya tette ezeket a tevékenységeket előkelővé. A bíró addig húzott egy vitát, amíg csak kedve tartotta, az adószedő annyi féle adószámítást találhatott ki, amennyi csak kellett a szegények kifosztására. Nemesek találták ki a betartandó törvényeket, vallási tételeket, szabályokat. Ők bírták rá a szegényeket sorsuk elviselésére. A nemesek játszották el a főpapok, vallási vezetők szerepét. Különböző filozófiai, etikai és tudományos nézeteket eszeltek ki és azok ellennézeteit, amelyekkel aztán megosztva a szegényeket, egymás ellen lehetett fordítani őket. Míg lényegtelen hitekről és tévhitekről vitatkoztak, addig nem látták meg az igazságot, nem 53

fordultak a gazdagok ellen, nem vették el hihetetlen mértékben felhalmozott kincseiket. Így az továbbra is a vastag kőfalakkal körülvett kereskedőházak, iparosporták és földművesurak pincéiben gyűlt holt értékként, mert senki nem élvezte a felhasználását. A vagyonosok kasztja értékelte a nemesek ilyen irányú hol tudatos, hol csak ösztönös ténykedését, ezért nem sajnáltak némi adót a király és kegyencei intézményének fenntartására. A harc és a hadviselés is a módosok életét jellemezte. Nekik kellett a legjobban megvédeniük értékeiket, így mint kimondottan hasznos tevékenység, a nemesek életéből száműzve lett. Ők maguk nem értettek a harchoz, inkább felbéreltek fegyvereseket. Apám tehát alaptermészetétől kezdve idegenkedet attól, hogy én a harc tudományával foglalkozzam. Azt nem tartotta hozzám méltónak. A tánc művészetében való jártasság megszerzése érdekében azonban beleegyezett a harctanulásomba. 11 éves koromra nyílt eszű, élénk, arányosan elegáns testfelépítésű gyermek lettem, aki gyakran elbűvölte a társaságokat költői tehetségével. Ekkor apám elérkezettnek látta az időt, és elhatározta, bemutat az udvarban. Belebújtattak egy csupa fodor, hófehér ingbe és egy sötétbordó nadrágba és kabátba. A nadrág alját, a kézelő és a kabát szélét gazdagon díszítették az aranyhímzések, gallérjánál azonban csak rendkívül szolidan, valóban ízlésesen. Apám kedvtelve nézegetett. – Ugye, hogy így az igazi? Megmondtam a varrónak, nem szabad hímzést tenni a vállra és a mellrészre. Az elnyomta volna a fiú haját. Nézze meg kedvesem, hát nem gyönyörű így? Hosszú csigákban aláhulló szőke haját menynyire kiemeli a sötét háttér! Még szebben ragyog, mint a hímzések! Teljesen el fognak hűlni a palotában, amikor megtudják, hogy igazi és nem paróka! – Igaza lett kedvesem, valódi mesebeli kisherceg a fiunk. – Csodálatos vagy fiam! Menjünk és bűvöld el a királyi családot! Kíváncsi voltam a palotára, melyről már oly sokat hallhattam, de nem igazán vágytam arra, hogy kiállítási darabként mutogassanak, bókolgassak, bájologjak. A palota tényleg különlegesen nézett ki, bár az én ízlésem szerint nagyon eltúlozták. Mindenütt gazdagon festett falak, cikornyás lépcsősorok. Még gazdagabban díszített függönyök, szőnyegek, terítők. Egy nagy oszlopcsarnokon haladtunk át először – minden oszlopon aranyszalagok és faragott virágok tengere –, majd néhány kisebb termen át egy csillogó fogadóhelyiségbe léptünk be. Az első feleség társalgószobája. – Előbb Ke, az első feleség bizalmát kell megnyerned, akkor lesz esélyed a király elé bejutni – figyelmeztetett apám. A teremszolga odavezetett egy csupaselyem, csupacsipke asszony elé, aki egy hatalmas méretű kanapén ült a terem közepén. Épp senki nem ült mellette. Külön kegynek számított, ha valakit maga mellé engedett. A teremszolga halkan megmondta a nevem, a hölgy rám nézett és elmosolyodott.

54

– Ó! A kis Pak! Mas fia! – Nagyon kedves, hogy elhozta hozzánk! – édelgett velem és apámmal. Most vagy először a palotában, úgy tudom. Hogy tetszik neked? – Fenség a palota teljesen elbűvölt. Sosem láttam még ilyen ragyogást, ilyen ízlést. De mióta fenségedet megpillantottam, már nem látom a ragyogását, mert fenségedé teljesen elhalványítja – igyekeztem betartani bókolástanárom szavait: – „Figyeld meg, miről kérdeznek és abból kiindulva, azt kiegészítve, ellenpontozva, vagy túlszárnyalva igyekezz válaszodat megfogalmazni.” A fenség el volt ragadtatva. – Milyen ifjú, és máris milyen bölcs – mondta. Elég volt csak ránéznem a fenségre és tudtam, a saját szépsége a gyengéje. – Gyere kedves Pak, tisztelj meg azzal, hogy helyet foglalsz itt mellettem és együtt elemezzük ki kedves kis rokonaim és rajongó kishölgyeim ízlését ruhaügyben. Maga mellé ültetett, míg apám tisztelettel a kanapé mögé állt, és onnan figyelte, hogyan vizsgázik a fia. – Látja kedvesem, hogy annak a kis udvarhölgynek, a sárga selyemruhában, milyen tökéletes illik a ruha színe a dióbarna szeméhez? – Igen, Fenséged, remek megfigyelő és nagyon éles szeme van, hogy ezt az apróságot is ilyen pontosan meglátta. De bocsássa meg nekem, én azt vettem észre, hogy ebben a teremben mindenki bátran mer rendkívül csinosan és elegánsan öltözködni, mert tudják, hogy az ön szépségének ragyogását semmivel sem tudnák felülmúlni. Hasonlóan bárgyú, semmitmondó bókokkal válaszolgattam, de ez senkinek sem tűnt fel. Ke-t teljesen elbűvölte. – Ó, kedves Pak fiam, látod, elhanyagolom miattad kötelességem, és elfeledkezem a többi nemes ifjúról és nemes kisasszonyról. Ez nagyon nem szép tőlem. – Fenséged kedvessége mindenkit türelemmel ajándékoz meg – mondtam nem túl értelmesen, de ez is tetszett neki, mert róla szólt. – Kedves Pak, holnap ismét szeretném élvezni a társaságod. Örülnék, ha eljönnél és bemutathatnám csodálatos királyi fenségünknek, milyen kincset találtam itt a palota oszlopai között. – Enyém a mérhetetlen megtiszteltetés, hogy rám emelte a Holdasszony köveknél is szebben szikrázó szemeit fenség, és figyelmére méltatott. Felálltam, a tanult módod meghajoltam, és hátrább húzódtam apámmal, míg az első feleség fogadása véget ért. Otthon apámnak nagyon elégedetten csillogott a szeme. Keveseknek sikerül rögtön a bemutatkozáskor elérni, hogy másnap bejussanak a királyhoz. Hallottam, hogy a király kedvence most épp egy Osi nevű fiatal lány, akinek a tánctudása bűvölte el a királyt. Minden nap, mikor táncolt a királynak, kapott ajándék55

ba egy kisebb Holdasszony követ. Apám remélte, hogy az én költői képességem is hasonló hatást vált majd ki nála. Másnap az első feleség az előző napi negédes bájolgással fogadott. Ott folytattuk a beszélgetést, ahol tegnap abbahagytuk. A délelőtt az előző napihoz hasonlóan telt, én már azt hittem Ke el is feledkezett tegnapi ígéretéről, hogy bemutat a királynak. Pedig ez lett volna még az egyetlen, ami igazán érdekelt. Nem minden nap láthat az ember egy királyt személyesen. Bár arra már kezdtem rájönni, hogy a király hatalma nem önmagától való. Az ország működése a vagyonosok kezébe fut össze. Három féle vagyonos létezik. Akiknek a kezében a termőföld van, akik termékeket állítatnak elő, és akik kereskednek. A király csak a hivatalos ideológiát jelképezi. Ő adta a tulajdonjogot mindezekhez a vagyonosok kezébe. A szegények ezért nem lázonganak, mert a király egy felsőbb hatalom, az Istenek által föléjük rendelt vezető. Ha ő mondja, hogy most harcos kell, akkor hajlandóak harcolni és megvédeni a határokat az esetleg betörő barlanglakóktól. A király pedig akkor mondja, és azt, amikor és amit a vagyonosok akarnak. Cserébe valóban királyi körülmények között élhet. Egyszer ugyan volt egy G nevű király, aki többre hivatottnak érezte magát, mintsem a vagyonosok bábja legyen, de hamar rá kellett ébrednie az igazságra. Bár pompa vette körül, mégsem volt semmije. Valódi vagyonát csak az át nem váltható paloták, ruhák, és egyéb használati tárgyak jelentették. Kövei is voltak, de nem több mint, bármely más gazdag családnak. Egyértelműen a vagyonosok jóindulatától függött. A személyes kényelmére, a nemesség fenntartására bőségesen elégségesnek tűnt, de a gazdaságba való beleszóláshoz, egy ország irányításához ez édeskevés. Mégis kíváncsian vártam a nagyfenséggel való találkozást. Abban reménykedtem, ha más nem is, de talán ő tényleg értékeli az igazi művészetet, a komoly tudományt. Ennél nagyobbat, alig ha tévedhettem. Amikor véget ért a királynői fogadás, mindenki visszavonult, de nekünk apámmal intett a teremszolga. Hátrébb léptünk, és maradtunk. Miután a királynő kíséretét kivéve mindenki távozott, hozzám fordult a fenség. – Kedves, bűbájos kis Pak! Most bemutatlak a királynak. Nagy kegy és nagy szerencse ez, ugye tudod? Bűvöld el a királyt! Tedd meg ezt nekem bájos kis Pak. – Mindent megteszek fenség, hogy fenségednek és a királynak kedvében járjak – ígértem. Ekkor felém fordult és rám nézett. – Üsd ki Osit a király kegyeiből! – mondta harciasan. – Az én kegyencem legyen a király kedvence és ne Em-é, a második feleségé. Ezt akarom! Egészen elakadt a lélegzetem, olyan dühvel és elszántsággal mondta ezt. Csak bólintani tudtam. – Helyes – mosolygott rám nagy váltással, mint aki önmagát kapta rajta valami illetlenségen, és most hirtelen helyrehozza. – Kedves kis Pak, neked 56

megvan minden esélyed rá. Fiatalabb vagy és üdébb, mint Osi, mégis valami bájosan felnőttes sugárzik belőled. Amellett egyszerűen gyönyörű vagy. Csak ügyesen kis Pak! Nagyon megjutalmazlak, ha sikerül. Ne feledd! A királyi látogatások a király ebédje után kezdődtek. Desszertként szórakoztatta magát a kegyencekkel. Amikor beléptünk, épp Osi táncolt. Valóban nagyon ügyesen mozgott és szépsége is meglepett. De a királyné megbökött oldalról, jelezte, ne felejtsem, miért vagyok itt. Amint a zene véget ért, a királyné előlépett és a király elé borult. – Fenséges uralkodóm, dicsőséges tettekkel ékes királyom – kezdte. – Bocsáss meg, amiért hívatlanul színed elé jöttem. Azért bátorkodtam, mert olyan csodás kincsre leltem palotádban, melyet azonnal meg akartam mutatni fenségednek, mert csak a fenséged legkifinomultabb ízlése tudja őt kellőképpen értékelni. – Jöjjön kedvesem – szólt a király. – Tudom, kedvesem mindig nagy tehetséggel válogat a kincsek között, és gyakran talál valódi ékköveket. Lássam hát, most mit hozott nekem! A király most felém fordult. Szinte fel sem tudtam fogni, milyen nagy és kövér. Ujjait nem tudta végig összecsukni a tövében felhalmozódott, zsírból épített gyűrűk miatt. Nyakát nem lehetett látni, állkapcsa egyenes folytatásaként egyetlen oszlopként ért le vállai vonaláig. Feje azonban furcsa mód nem tűnt kövérnek. Ruhája égővörös színű selyem, amely csak azért nem hatott zavaróan, mert szinte teljes méretében beborította a fényes hímzés. Fehér fodros kézelőjét és gallérját szintén hímzésekkel és szalagokkal zsúfolták tele. Talán arra gondolhatott a ruhamestere, hogy ezek alá rejti el, hatalmas testét. – Fenség, ez itt a kis Pak, Mas legidősebb fia – csicseregte az első feleség. – Hát nem elbűvölő látvány? Nézze ezeket az édes, aranyló fürtöket! Képzelje fenség, teljesen valódiak. Nézze ezeket a ragyogó szemeket. Olyanok, mint két égkristály. Ilyen gyönyörű világoskék szemeket még életemben nem láttam. És milyen elegáns az alakja! Ifjú kora ellenére máris milyen erős és daliás. Pedig képzelje fenséged, még be sem töltötte a 11-et. Ez hazugság volt, és ezt a királyné is tudta. – Ráadásul, amit a költői képességeiről hallottam! Azt rebesgetik, hogy Ma-val a híres eposzíróval is felveszi a versenyt. Pedig ő királyi családhoz tartozott. – Ó, igazán? – lett egyre élénkebb a király. – Hát figyelj kis Pak. Tudnál nekem rögtönözni egy szép költeményt? Megpróbálta ujjáról lerángatni a legkisebb gyűrűjét, de sehogyan sem sikerült. Sóhajtott egyet és egy másikkal próbálkozott. Az már könnyen lejött. – Látod ezt a gyűrűt, nem kis érték ez drágaságom. Ha valóban szép és megható legendát mondasz nekem, megkapod. A kis Osi tekintete ölni tudott volna, ahogy rám nézett. A királyné megakadályozta miattam a királyt abban, hogy táncművészetéért kellően megjutalmazza. 57

A király elé léptem és előadtam a több mozdulatból álló, betanult bemutatkozási ceremóniát. A király szemén láttam, hogy tetszik neki előadásom, majd amikor végeztem, megszólaltam. – Ó legcsodálatosabb királyunk minden királyok között. Mérhetetlen megtiszteltetés számomra, hogy kegyes figyelmére méltatni szíveskedett. Félek, fenséged fülei nálam sokkal méltóbb hangokhoz vannak szokva, de legőszintébb igyekezetemmel próbálom meg fenségedet szórakoztatni. Kérem, jelöljön meg egy témát, melyről hallani szeretne! – Ó! Hát még választhatok is? Micsoda gáláns fiatalember. – Akkor hát legyen a téma ez a gyűrű. Egy költemény a gyűrűről a gyűrűért – engedett meg egy tréfát, amit maga is igen elmésnek értékelhetett, mert diadalittasan nézett körbe. Figyelte, észrevették-e kegyencei, és kellően értékelték-e. A kegyencek persze csak azt lesték, mivel és hogyan tudnak hízelegni, így hát kaptak az alkalmon, hatalmas kacagásba kezdtek, és dicsérték a király páratlan elmésségét. Ez időt adott nekem a gondolkodásra. A gyűrű, gondoltam magamban. Egyáltalán nem nehéz. A király ízléséről már hallottam korábban is. Azokat a történeteket kedvelte, amelyekben ésszel és tréfás megoldásokkal vágta ki magát a főhős szorult helyzeteiből. Így egy olyan eposzt kanyarítottam, melyben a főhős, S király fia, D királyfi szerelembe esett, de kedvesétől elrabolták a jegygyűrűjét. Ezért csak akkor teljesedhetett be az ifjú vágya, ha előbb visszaszerzi azt. Elég középszerűnek éreztem a vers ritmusát, nem másképp a tartalmát, de a király egészen meghatódott. Később tudtam meg, hogy D király volt az egyik kedvenc elődje. Elragadtatottan tapsolt, és tapsoltak vele együtt a kegyencek is. – Kedves, bájos kis Pak, valóban páratlan tehetséggel vagy megáldva. Megérdemled a gyűrűt! Fogd, és ígérd meg nekem, hogy minden nap eljössz hozzám, és elkápráztatsz csodás fantáziáddal és hangoddal. – Nekem a megtiszteltetés fenség, hogy kicsiny költeményemet meghallgatásra méltónak találta. Köszönöm a kegyet. Elvettem a gyűrűt, és hirtelen elhatározással az ajkamhoz emeltem. – Fenség, ez lesz a legbecsesebb kincsem, mert ezt Öntől kaptam – mondtam és a szívem feletti kis zsebbe rejtettem. A király teljesen meghatódott produkciómon, én pedig szégyelltem magam az ostoba színjátékért. Másnap saját kocsiját küldette értem. Apámat roppant elégedetté tettem, a gyűrű értéke több évi költségeinket fedezte. Attól kezdve minden másnap meghívást kaptam a palotába. Egyszer csak olyan meghívó érkezett, amin apám neve már nem szerepelt. Ez először meglepte őt, de nem bánta túlzottan. Ő már akármennyire jól hízelgett is, koránál fogva nem vehette fel a versenyt a fiatalokkal. Újra nővéreim felé fordult és minden idejét az kötötte le, hogy megfelelő férjet találjon nekik. Most, hogy a király kegyeltje lettem, az ő értékük is meg58

nőtt. Eleinte minden a szokott módon ment, én elszavaltam aznapi költeményemet a királynak, ő kellően elérzékenyült, és én megkaptam jutalmamat. Aztán egy nap a király azt üzente, hogy nem érzi jól magát, szeretné, ha a hálószobájában mondanám el aznapi versemet. Az valódi gyógyír lenne a lelkének. El kellett fogadni a meghívást. A király az ágya szélén ült, mélykék színű, gyöngyökkel hímzett köntösben. – Gyere csak kis Pak – hívott kedvesen. Ülj csak ide mellém, melengesd meg öreg szívemet. – Miről mondjak ma költeményt Fenség? – kérdeztem. – Egy beteg királyról kis Pak! Egy szegény, gyenge, beteg királyról, akit csak az ő kis énekmondó madara képes meggyógyítani. – Inkább egy olyan királyról mondanék fenség, aki olyan erős, hogy képes minden betegséggel szembeszállni és legyőzni – mondtam udvariaskodva. – Mondd csak kis Pak, mondd! – kérlelt. – Belefogtam az eposzba, de már az első sor után félbeszakított. – Látom, kényelmetlenül érzed magad kis Pak. Nagyon meleg van itt, a beteg királynak kell a melegség. De te vedd le nyugodtan a kabátod, nem akarom, hogy megizzadjál. Segített levennem a könnyű, tavaszi bársonykabátom, majd folytattam a verset. – Milyen csodálatos ez a lángolás a szemedben kis Pak, ahogy szavalsz! Ahogy hevülsz a beteg királyért! Folytasd csak, melengesd beteg királyod szívét. Folytattam, közben szorosan mellém ült, ezt már elég kínosnak éreztem. Átkarolta a vállamat. Nyeltem egyet, de folytatnom kellett, mert olyan epedő szemmel nézett rám, mint aki már alig várja a folytatást. A király látszólag elmélyülten hallgatta versemet, de keze közben megfogta az enyémet, mintha csak elragadtatásában tenné és mellére szorította. Ami ezután következett, az sokáig kísértett gyermeki álmaimban. A király egyik kezével kezemet az ő férfiassága felé vitte, míg másik kezével az enyém felé nyúlt. Amikor rájöttem mi történik, és megértettem mit akar tőlem, lángvörös lettem, kitépve magam a kezei közül felugrottam. Először csak elképedten néztem rá, de amikor ismét felém nyúlt és meg akart szólalni, kirohantam a szobából. A döbbenettől nem tudtam mást tenni, mint rohanni. El, minél messzebb attól a helytől, a király közeléből. Egy pillanatra átvillant az agyamon, hogy most nagyon kellemetlen helyzetbe hozom apámat és pártfogómat, az első feleséget, de képtelen voltam rá, hogy megnyugodjak és visszamenjek bocsánatot kérni, ahogy illett. Még helyre lehetett hozni, még leborulhatnék a király elé, és bókokkal elterelhetném a figyelmét. Még kiszolgálhattam volna vágyait, de nem tudtam megtenni, még ha ezzel családomat a romlásba is taszítom, akkor sem. Csak futottam át a fényes folyosókon, termeken, át a parkon, ki a kocsiútra. Addig rohantam, míg a tüdőm bírta. Amikor elfogyott a levegőm, lassítottam, de amint tudtam, újra rohanni kezdtem haza. Apám és anyám biztonságára vágytam, hogy 59

védjenek meg a királytól, szobám nyugalmára, ahol nem zavarhat senki. Kiizzadva és többször áthűlve értem haza. Eszembe sem jutott, hogy kabátom a király hálószobájában maradt. Otthon apám megütközve nézett rám. – Mi történt? – kérdezte sápadtan. – A király – lihegtem –, a király nem is volt beteg. Nem a verseimet akarta, hanem engem. Ekkor ért le anyám, hozzá rohantam, átkaroltam, és arcomat köntösébe rejtettem. Mérhetetlenül szégyelltem magam. – Te tiszta izzadt vagy, és csupa forró a homlokod. Miért nincs rajtad kabát? Hol hagytad? – látszott, hogy alaposan megijedt. – A királynál! A királynál maradt a kabátom! – kiabáltam hisztérikusan. Apám és anyám összenézett, látszott rajtuk a megdöbbenés, erre nem számítottak. – Azonnal ágyba kell feküdnöd, teljesen áthűltél – mondta anyám. – Kedvesem, hozza az orvost! Most a fiunk az első, a többit majd utána megbeszéljük – szólt apámhoz, aki már kezdett magához térni megrendüléséből. Valóban alaposan meghűltem, belázasodtam és több hónapig nyomtam az ágyat. A király többször küldött hozzánk szolgálót. Utánam érdeklődött, de apámék azt a választ adták, hogy nagyon beteg vagyok. Erre a király a saját orvosát bízta meg. Tudni akarta, valóban beteg vagyok-e. Az orvos megállapította, hogy minden úgy igaz, ahogy apám állította, valóban beteg vagyok, és megkapok minden szükséges ellátást. Ezt követően apró, értéktelen ajándékokkal öt-hatnaponta megjelent a szolgáló, állapotomról érdeklődött és gyógyulást kívánt. A nagyfenség nem adta fel, tudni akarta, mikor tudom újra meglátogatni. Amikor már jobban lettem, apám és anyám együtt bejöttek hozzám. – Fiam! – kezdte az apám. Sokat beszélgettünk anyáddal, hogyan is tudnánk ettől a gondtól megszabadítani téged és a családunkat. Bólintottam, értettem, miért hozták most ezt szóba. – Tudod, ha nem teljesíted a király akaratát, akkor, az nagyon meg fogja nehezíteni a te és a családod életét is. – Tudom – feleltem. – Ezért először megkérdezem, meg tudnád-e tenni a családodért azt, amit a király vár tőled? Egy darabig hallgattam, majd megráztam a fejem. Ezt már a lábadozásom alatt végiggondoltam, többször is. Olyan mérhetetlenül felháborított és undort keltett bennem a király vágya, hogy képtelen voltam rávenni magam. Még nem töltöttem be a tizenkettedik évem, de már tudtam, nem a nemesek világa az én jövőm. Itt mindent hamisnak éreztem, semmi sem volt valódi. Mindenki másnak mutatta magát, mint aki valójában. Én az embert kerestem, az igazit. Nem ítéltem el őket, mert még azt sem tudtam, én ki vagyok. Mihez képest lehetnének rosszak? Megérteni sem akartam, mert fájt látni kínlódásukat. Nem tudtam hideg fejjel, kívülről szemlélni őket. Köztük éltem, szerettem apám és anyám, de nem 60

akartam köztük maradni, és végül közönyössé válva, olyanná lenni, mint ők. Nem véletlen akartam harci módszereket tanulni. Azt terveztem, hogy ha elég erős leszek, úgy tizenhat-tizenhét évesen, beállok egy kereskedő mellé fegyveresnek. Így bejárhatom az egész országot, megismerkedhetek mindenféle emberrel, beleláthatok más népek szokásaiba, és ha szerencsém van, akkor még más országokba is eljuthatok. Amit keresek köveket, azt félreteszem, veszek egy kisebb házat, ahol asszony és gyermek vár majd vissza, ha megérkeztem egy-egy hosszú útról. Versekkel, üres bókokkal még tudtam segíteni családomat, azok nem jelentettek értéket számomra, de a testemmel már nem tudtam megtenni. – Nem apám – ráztam meg a fejemet. – Nagyon szeretlek benneteket, de nem tudnám megadni a királynak azt, amit tőlem vár. – Értem fiam, és megértem. Mi sem várjuk el tőled. Ezért hallgasd meg, amit mondok, amit már végiggondoltunk anyáddal. – Ha nyíltan ellentmondasz a királynak, akkor az egész család kegyvesztett lesz. Többé egyetlen családtagunk sem léphet be a palotába, amíg a király él. Ez még legalább húsz év, ha nem több. Attól függ, mennyire bírja a teste a sok ételt és az élvezeteket. – Ennyi ideig nem tart ki jelenlegi vagyonunk – vette át a szót anyám. – Amit eddig a királytól kaptál, abból még fel tudjuk nevelni testvéreidet, és egy részéből vettem egy kisebb birtokot. Nem értek ugyan hozzá, de felfogadtam egy földműves fiát, aki a haszon feléért vezeti és tartja a száját. Így nem fogunk éhen halni, bár jóval szerényebbek lesznek a körülményeink – folytatta apám. – Én is tudok dolgozni – mondtam, de apám megrázta a fejét. – Ha nem akarunk haragot a királyi családdal, akkor elfogadható indokot kell találnunk, miért nem teljesíted a király kérését. A király a legnagyobb úr, felette már csak az Istenek vannak és a Holdasszony. – A király csak akkor nem haragudhat meg nyilvánosan rád, ha maguk az Istenek szólítanak el tőle. Ekkor nem vonhatja vissza a járandóságunkat – apám és anyám felváltva magyarázott nekem. – Ezért kitaláltunk valamit. Meg fogjuk győzni a királyt. Azt mondjuk, a betegséged alatt olyan látomást láttál, ezért papnak kell lenned. – Azt nem fogja elhinni, hogy tényleg Isten hívott, de azt igen, hogy lázálmodban hallottad Őt, és most meg vagy győződve arról, hogy mindenképpen az Istenek szolgálatába kell állnod. – Az Istenekkel nem versenyezhet. – Néhány évet eltöltesz egy papfaluban, addig talán megenyhül és elfeled téged. – És a királyné? – kérdeztem. – A királyné is nagyon csalódott lesz, mert így Osi lesz megint a kedvenc. – Őt bízd rám – mondta apám. – Már többször tett különös célzásokat. Szeretné, ha szórakoztatnám az útján, amikor a közeli papfaluba megy a Kérés házába, beszélni az Istenekkel. Elég meglepett arcot vághattam, mert anyám megfogta a kezem. 61

–

Semmi gond fiam, apád a családért teszi, tudom, hogy nem maga mi-

att. – Rendben – mondtam. Ha apám és anyám meghozzák ezt az áldozatot, pedig tudtam, tényleg nagyon szeretik egymást, akkor én is ki fogom bírni a papfalut. Ezerszer inkább, mint a király hálószobája. – Egy olyan helyet találtunk neked, ami elég távol esik a királyi palotától, és úgy tudom, nagyon sok könyvet tartanak ott. Szeretsz olvasni, biztosan el tudod majd foglalni magad. A papfalu valóban jó messze volt, és legnagyobb meglepetésemre, rengeteg könyvet találtam itt. A harcolás tudományáról is sok könyvet gyűjtöttek össze, ennek kimondottan örültem. A pap, akinek gondjaira bízták nevelésemet és tanításomat roppant elégedett volt velem, mert azt a kevés vallási szabályt és ismeretet, amit elvárt, könnyen megjegyeztem. Nem vitatkoztam vele, mert bár nem értettem egyet, tudtam, meggyőzni úgysem fogom, egész társadalmunkkal szembeszállni pedig még nem éreztem elég erőt magamban. A király többször küldött hozzám szolgákat, akik hogylétemről érdeklődtek. Tudni akarta, valóban ennek a hivatásnak szenteltem-e az életem. Miután azonban tizenhat évesen hivatalosan is pappá avattak, nem zaklatott többé. Elveszített, és ebbe kénytelen volt belenyugodni. A felesleges időt olvasással töltöttem. Gyakoroltam és elsajátítottam az olvasott harci technikákat, majd amikor már a falu közelében nem találtam olyan embert, beleértve a közeli vagyonos ház fegyvereseit is, akit nem tudtam legyőzni, unalmamban az orvosi és kézműves könyvek felé fordultam. Elolvastam, hogyan kell agyagot formálni és égetni, hogyan lehet fémet olvasztani az ércekből, és vasat vagy acélt készíteni. A valóságban azonban nem tudtam kipróbálni. Sem agyagot, sem fémtartalmú érceket nem találtam a papfalu közelében. Az orvoslással már könnyebben boldogultam. A közeli falvakból egyre szívesebben jöttek a faluba a betegek, a segítségemet kérni. A papok pedig örültek a többletadományoknak, ezért nem ellenezték tevékenységemet. Húsz évesen végre engedélyt kaptam a falu elhagyására. Vándorpapként jártam az országot. Egy csodálatos, kalandokkal teli korszakok éltem át. Élelmet és szállást mindig kaptam, ha betértem egy városba, vagy faluba. Ha ruhám teljesen elkopott, akkor megkerestem a legközelebbi papfalut ahol mindig kérhettem újat. Nem hirdettem a vallást erőszakosan, hiszen magam sem vettem túl komolyan. Ha megkértek, tolmácsoljak egy-egy kérést az Istenek felé, megtettem, ha tanácsot kértek, adtam, amilyen tellett tőlem. Ha beteg emberrel találkoztam, segítettem, ahogy tudtam. Több mint tíz évig jártam az országot. Sok embert megismertem, sok különös tapasztalatot szereztem. Vonzottak a vagyonosok közti hatalmi harcok. Ha ilyenről hallottam, mindig beálltam az egyik félhez gyógyítani. Eleinte megpróbáltam békés megoldásra rávenni őket, de hamar rájöttem, pont nem az a céljuk, hanem a másik vagyonának erőszakos megszerzése. Nem az igazság, vagy valami érté62

kes eszme hajtotta őket, egyszerűen a nyers haszonszerzési vágy. Ezért inkább gyógyítottam a sebesülteket, mentettem őket a csaták közben, és bizony sokszor kellett önmagamat is megvédenem néhány komolyabb ütéssel, vagy rúgással. Jó hasznát vettem a verekedések során szerzett ismereteimnek is. Nem emberszeretetből gyógyítottam, csak élveztem, hogy képes vagyok rá, és használhatom a tudásom. Nem jártam azonban még az északi hegyek keleti részében, ezért csatlakoztam egy kereskedő szalvotájához, mely gabonát és fűszereket vitt egy kisebb törzsnek, és cserébe fegyvereket akart szerezni. A kereskedő mesélte, hogy van a hegyek között néhány falu, ahol nagyon értenek a fémekhez. Jobb kardokat és tőröket készítenek, mint a barlanglakók. Technikájukat azonban annyira titkolják, hogy senkit sem engednek be a falvaikba. Akik be mernek lépni a hegyeik közé, azok sosem térnek vissza. Néha megtalálják testüket a hegyek tövében, de sokan egyáltalán nem kerültek elő. Felkeltette a kíváncsiságom ez a különös hely, vagy különös nép. Kíváncsi lettem technikájukra és életükre. A kereskedő ugyan óvott, hogy meg ne próbáljam megközelíteni őket, de bennem már buzgott a kalandvágy. Amikor a szalvota megérkezett a hegyek lábához, tábort vert. – Most mi lesz? – kérdeztem a kereskedőt. – Várunk – felelte. – Megvárjuk, míg idejönnek. – Tudják, hogy itt vagyunk? – Igen. A hegy tetejéről belátni az egész síkságot. Nem lehet titokban megközelíteni a hegyeket. Rendszeresen kivágják a nagyobb bokrokat és a facsemetéket igen széles sávban. – A hegyek felől sem lehet bejutni hozzájuk? – Szerintem nagyon is jól ismerik a területüket, biztosan védik a többi oldalról is. A furcsa törzs tagjai másnap délután érkeztek meg. Egy húszfős lovascsapat jelent meg, és közeledett a lehető legnagyobb határozottsággal. Érdekes benyomást keltett a csapat. Nagyrészt egyforma ruhát viseltek, szűk, testhez simuló nadrágot, mely valahogy rugalmasan követte lábuk mozgását. Felül bő, derékban övvel összefogott, combközépig érő inget, melyre egy bő, elöl megköthető, kör alakú, de szabás nélküli köpönyeget terítettek. Derekukra kardot és tőrt is erősítettek, melyek, ha léptek, kivillantak köpönyegek alól. A legtöbben bőrsisakot viseltek, amely arcuk nagy részét is elfedte. A többiek arcán hosszúkásabb vonásokat figyelhettem meg, mint amit megszoktunk, hoszszabb, egyenes orral és magasabb homlokkal. Öten leszálltak a lóról és közelebb jöttek. Némán megszemlélték a számukra kikészített árukat. Beletúrtak a gabonába, megszagolták a fűszereket, majd az egyikük bólintott. A kereskedő segédei visszakötötték a zsákok száját, és felrakták őket a hátasokra. A kocsikon lévőket is lepakolták, és a saját lovaikat felmálházva, szó nélkül elindultak visszafelé. – Nem is alkudott meg velük? – kérdeztem. – Velük nem lehet. 63

– Honnan tudja, hogy nem tűnnek el a hegyek között az árujával. – Még sosem tették. Nekik is kell a gabonánk. Cserébe a szokásos áruval fizetnek, fegyverekkel. – És mennyivel? – Amennyire ők értékelik az árumat. Még sosem jártam rosszul, de ők akarják mindig megszabni, mennyit adnak. Egyre kíváncsibb lettem ezekre a különc emberekre. Másnap reggel valóban megérkezett újra a csapat. Egy részük megállt félúton, a csapat másik fele egy nagyobb zsákot hozott, és letette a sátrunk elé. Meg sem várták, míg kibontjuk, már fordultak is vissza, és hamarosan el is tűntek a hegyek között. A kereskedő megvizsgálva a kapott csomagot elégedettnek látszott. – Nem sok, de nagyon jó minőségűek. Majdnem kétszer annyi követ kaphatok értük, mint a gabonáért. Én még ma visszaindulok. Velem tartasz? – Nem. Megvárom, míg elmentek, aztán megpróbálok megismerkedni velük – mondtam. A kereskedő összecsomagolt, és elindult a szalvota. Nem akartam titokban, lopva megközelíteni e furcsa nép faluját. Kivártam, míg olyan messze jutott a szalvota, hogy már nem is látszott, majd elindultam a hegyek felé. Sejtettem, hogy figyelnek és követik minden mozdulatomat. Reméltem azonban, lesz lehetőségem legalább néhány szót szólni, és meggyőzni őket jószándékomról. Abban bíztam, hogy egy papot csak nem ölnek meg szó nélkül. Keskeny völgy futott be a két hegy közé, az elején látszottak az irtások nyomai. Valóban senki sem tudta észrevétlen megközelíteni a hegyeket. Nyíltan mentem végig a kiirtott részen, mely egyszer csak véget ért, és a természet alkotta sűrűn nőtt fák és magas bokrok állták utamat. Tettem egy lépést a bokrok felé, épp kettő között akartam átbújni, amikor pontosan az orrom előtt szállt el egy nyílvessző, és csapódott a mellettem lévő fába. Nem akartak eltalálni, csak figyelmeztetni, hogy eddig és ne tovább. Ez elbizakodottá tett, ami nagy hibának bizonyult. Azt hittem, ha meg akarnának ölni, akkor már megtették volna. Nem számoltam azonban a csapdákkal. Alig tettem meg néhány embernyi távolságot a sűrűben, amikor halk pattanásra lettem figyelmes. Épp csak eljutott a tudatomig, hogy ráléphettem valamire, mikor egy éles fájdalom hasított a lábamba nem sokkal a bokám felett. Egy nyílvessző fúródott mélyen a lábamba, a csont állította meg. Harag öntött el. Miért nem képesek felfogni, hogy nem akarok rosszat, csak megismerkedni velük? Le kellett ülnöm, nyílvesszővel a lábamban nem tudtam továbbmenni. Sok hasonló sebesülést láttam már el, most annyi volt a különbség, hogy a fájdalmat is én éreztem. Nem ért nagyobb eret, ez megnyugtatott. Csomagomból elővettem sebészeszközeimet és néhány kábító levelet. Kettőt elkezdtem szétrágni, ennyi elég lesz, hogy a fájdalmat csökkentse, de magamnál tudjak maradni. Késemmel ki kellett tágítanom a sebet, csak így lehetett kivenni a nyilat. Szerencsére oldalt kaptam, kicsit kifacsart derékkal ugyan, de hozzáfértem. Kivettem a nyilat és megtisztítottam a sebet. Jófűolajat mindig tartok magamnál, most is hasznosnak bizonyult. Iszonyatosan csíp, de megelőzi 64

a fertőzéseket. Végül összevarrtam néhány öltéssel és amennyire tudtam, bekötöztem. Most már kimondottan dühös és elszánt lettem. Lehet, hogy csak a kábító levelek hatására, de minden áron meg akartam nézni, kik ezek az emberek. Minden józanész helyett, nem visszafele indultam el sajgó lábammal, hanem tovább, a csapdákkal teli sűrűben. Most már minden lépés előtt megnéztem, hova teszem le a lábam, és néhányat sikerült is kikerülnöm, amikor egyszer csak elsötétült előttem a világ. Egy kör alakú sátorban tértem magamhoz. Női hangokat hallottam, de ahogy megmozdultam elhallgattak. Irdatlanul fájt a fejem, csupán résnyire tudtam kinyitni a szemem. Egy hosszú pengéjű kard hegye támaszkodott a torkomnak, a kard másik végét pedig egy sugárzóan szép lány tartotta. Mellette egy idősebbnek látszó nő állt. Hasonlítottak egymásra. – Csak nyugalom, ha megmozdulsz, meghalsz – mondta a fiatalabb. – Ha akarnék, sem tudnék – feleltem. – Úgy érzem egy egész megrakott szekér áll a fejemen, és több ló tiporja. – Egy kissé fejbe vágtunk. Borzasztóan ostoba vagy. – Nem akartam rosszat, csak megismerni titeket. – Mi meg nem akartuk, hogy megismerj. Ezt elég érthetően kimutattuk. – Ha lenne eszed, értenél a jelekből – mondta az idősebb. – Csak azért vagy még életben, mert a lányomnak megtetszett az ostoba képed. – Ez igazán nagyon megtisztelő – mondtam enyhe gúnnyal. – Vedd is annak! Nem kértük, hogy ide gyere, és addig élsz, amíg én engedem. – Megértem asszony, hogy nem kedvelitek az idegeneket, de semmi rossz szándék nincsen bennem. Nem akarok ártani senkinek. – Nem is tudnál. Megpróbáltam felemelni a fejem, de még mindig erősen lüktetett, és a fiatalabb nő sem vette el a kardját a torkomtól. Ez még jobban felbosszantott. Miért nem értik meg, hogy csak meg akarom ismerni őket? – Nem beszélhetnék inkább a vezetőtökkel? – kérdeztem. Reméltem, egy férfival jobban szót tudok érteni. – Úgy értem asszony, a férjeddel, vagy valakivel, aki a falu vezetője. – Micsoda ostoba, rátarti ember! Tényleg ez kell neked lányom? – Nézd meg anyám a szemét! Nekem tetszik, hogy ilyen világos, és a képe is egész csinos. Erős is, jól használható férfinak látszik. – Te tudod Fata, de neked kell megnevelned. – Rendben anyám, vállalom. Vigyázok rá, amíg meg nem szokik. Úgy beszéltek rólam, mintha ott sem lennék. Ezt kínosnak és egyben nevetségesnek is éreztem. A lány most elvette a kardját a torkomtól. Megpróbáltam felállni, de csak felülnöm sikerült. A lábam erősen lüktetett, a seb még nagyon friss volt. Most egy darabig nem szabad terhelnem, mert felszakadhat. Az idősebb asszony újra rám nézett. – Mi a neved? – kérdezte. 65

– Pak Nanta. – A rangod nem érdekel, annak nálunk nincs jelentése. Figyelj ide Pak. Ebben a faluban, ahogy nevezted, én vagyok a vezető, és az összes lamassunak én vagyok a vezetője. Minden idegent, aki nem tartja tiszteletben a határainkat, visszaküldünk a teremtőjéhez. Nagyon ritkán teszünk kivételt. A lányom felelősséget vállalt érted, ezért egyelőre életben maradhatsz, de vigyázz hogyan viselkedsz, mert hamar meggondolhatom magam. Majd a lányához fordult. – Vigyázz rá, ne okozzon túl sok gondot. Semmi kedvem a többiek előtt magyarázkodni a lányom különc ízlése miatt. Azzal, mint aki elmondta, amit akart, és választ nem vár, egyszerűen kiment. A lány, Fata, a legnagyobb lelki nyugalommal leült mellém az ágy szélére. – Hát, az anyám már csak ilyen – mondta. – Az összes lamassu iránt felelősséget érez. A biztonság az első a számára, de hát meg lehet érteni. – Tényleg ő a vezetőtök? – kérdeztem, mert még mindig nem tértem egészen magamhoz a meglepetéstől. – Igen. És te tényleg csak azért élsz még, mert engem talált meg előbb az őr, aki a közeledésed hírét hozta, és nem őt. Anyám figyelmeztetés nélkül végez veled, és visszadobat a hegy elé, hogy mindenki okuljon belőle. – Te miért nem ezt tetted? – Tetszel nekem – válaszolta teljes természetességgel. – Szökéssel azonban ne próbálkozz, nem sikerülhet. Ha majd megismered a szabályainkat, rájössz arra is, hogy miért. – Egyelőre nem akarok megszökni. Azért jöttem, mert meg akarom ismerni a népedet. – Az lehet, hogy te ezt akarod, de mi ezt nem akartuk, és most, hogy itt vagy, kénytelenek vagyunk rólad is gondoskodni. – Erre nincs szükség, meg tudom szolgálni, amire szükségem van. – Ugyan mivel tudnál szolgálni? Nem hiszünk abban az Istenben, akihez te kéréseket mondogatsz. Munkát sem igen tudunk adni neked. Ha meg tudlak tanítani arra, hogy jó férfi legyél, akkor gondoskodom rólad. Mintha egy teljesen kifordult világba érkeztem volna. A lány és az anyja ugyanazt a nyelvet beszélte, mint én, némi különbséggel. Kicsit másképp képezték a hangokat, ám ez a megértést nem akadályozta. A gondolkodásmódjuk azonban, mintha épp az ellenkezője lett volna annak, amiben eddig éltem. – Mit jelent az, hogy nem tudtok munkát adni, és mit értesz azon, hogy ha jó férfi leszek. – Ezt majd holnap elmagyarázom. Most pihenj, hagyd, hogy gyógyuljon a sebed. Átkötöttem rendesen, és tettem rá még gyógyfüvet. Most úgysem tudod elhagyni a sátrat, de azért figyelmeztetlek: a második szökési kísérletednél megöllek, ha próbálkozol. Nagyon szép volt a lány, azt el kellett ismernem, de a fölényes viselkedése rettenetesen ingerelt. 66

– Miből gondolod, hogy elsőre nem sikerülne? – Figyelj jobban, arra, amit mondok. Az előbb elmondtam, hogy nem sikerülhet. Ha viszont olyan makacs vagy, hogy kétszer is megpróbálod, akkor túl sok vesződségbe kerülsz, nem éri meg a fáradtság. Most azonban pihenj. Azzal kiment a sátorból. Jól mondta, most nem szökhettem meg. Fáradt voltam, és a fejem is fájt még. Óvatosan visszafeküdtem, megpróbáltam megérteni mi is történik körülöttem, de a kimerültség ezt megakadályozta. Esteledett már, amikor felébredtem. Most jutott csak eszembe a ruhám, és a csomagjaim. Papi köntösömet egy mellettem álló kis asztalkára tették összehajtva. Ingem és nadrágom rajtam volt ugyan, de övem, minden fegyveremmel és a csomagom eltűnt. Megpróbáltam felülni, amikor ismét bejött Fata. Vacsorát hozott nekem egy tálcán. Letette az asztalra és segített a hátam mögé tenni egy nagyobb párnát, hogy kényelmesebben ülhessek, majd elém rakta. Sült húst hozott és valamilyen zöldséget, amit addig nem ismertem. Meglepően jó íze volt. – Ez nagyon finom – dicsértem meg önkéntelenül. – Te készítetted? – Ma Serta a soros – mondta, és nem igazán látszott rajta, hogy fontos lett volna számára a dicséretem. Megvárta, amíg végzek, aztán elvitte a tálcát, és újra magamra hagyott. Láthatólag nem én voltam a legfontosabb teendője. Másnap reggel arra ébredtem, hogy nyílik az ajtó. Egy férfi lépett be, de nem szólt semmit. Letette mellém a reggelim, elvégezte az összes olyan teendőket, amik nálunk, egy átlagos családban az asszony vagy a szolgálok dolga, majd hang nélkül kiment. Fata jóval ebéd után jött csak be újra. Körülnézett, ellenőrizte, hogy minden rendben van-e körülöttem, majd lábam mellé ült. Kibontotta a kötést, lemosta, friss gyógynövényeket készített elő. – Nagyon ügyesen varrtad össze, így valóban gyorsabban gyógyul – állapította meg, némi meglepődéssel a hangjában. – Még három-négy nap és lábra is tudsz állni. – Amikor befejezte a kötözést, kényelmesen elhelyezkedett az ágyam szélén és rám nézett. Alaposan megnézte a szememet, az arcomat, és megsimította a kezemet. – Pak – kezdett bele. – Amit most mondani fogok, tudom, neked furcsa lesz, mert nem itt születtél. A mi világunk más, mint az, amit eddig ismertél. De ha annyira érdekel, akkor hát hallgasd meg, milyen világban fogod leélni hátralévő életedet. Erre most már valóban nagyon kíváncsi voltam. – Nálunk – folytatta –, a férfiak fizikai ereje nem túl hasznos képesség. Az élethez sokkal inkább szükség van ügyességre, fürgeségre, finom érzékelésre, kitartó, pontos munkára. – A nők azok, akik képesek mindig találni táplálékot, akkor is, amikor a férfiak nem. Hegyeinkben, erdeinkben nem élnek nagy 67

vadak. Amelyek élnek, azokhoz ügyes, finom csapdák, jó szervezés és kitartás kell, hogy elegendőt össze tudjunk gyűjteni. A növényekhez jó szem kell, észrevenni mikor megfelelően érett, meddig lehet levágni, amíg még fogyasztható, megtalálni az elbújt kagylókat, az éjjel a vízből, vagy az erdő sűrűjéből előmerészkedő állatokat. A nők készítik a ruhákat, az eszközöket és elsősorban azokat a különleges fémeszközöket, amelyekért élelmiszereink nagy részét kapjuk a kereskedőktől. Ezek attól különlegesek, hogy sok időt és türelmet áldozunk rájuk. Kicsi lépésekben, aprólékos munkával, a fém legkisebb színváltozására, egyenetlenségeire is odafigyelve alkotjuk meg őket. Ezt még a mi férfijaink közül is, csak egy-ketten tudták megtanulni az elmúlt évszázadok során. A férfiak a legtöbbet a szállításban, a rakodásban tudnak segíteni. Azok a férfiak, akiknek még, vagy már nincs asszonyuk, a fémércek begyűjtésével segítik a népünk életét. Akiknek van állandó asszonya, az otthon segít, illetve az asszonya örömét biztosítja. Mi adjuk a megélhetést, ők pedig az örömöket. Ez kellően megdöbbentett. – És a harcokban? A csatákban, csak ők a fontosabbak? – próbáltam otthoni szemléletemet védeni.

68