III. Évfolyam. 18* szám. A HÉT

III. Évfolyam. MEGJELEN MINDEN VASÁRNAP.

Előfizetési feltételek : Egész évre

frt io.—

Félévre

»

5.—

Negyedévre

.

2.50

Egyes szám ára 20 kr.

18*92.

17|121. szám.

A HÉT

T Á R S A D A L M I , IRODALMI É S M Ű V É S Z E T I K Ö Z L Ö N Y . SZERKESZTI K I S S

JÓZSEF.

Szerkesztőség és kiadóhivatal: BUDAPEST, VII. ker., Erzsébet-korut 6. sz. Hirdetések

f e l v é t e l e ugyanott Kéziratok nem adatnak vissza.

B u d a p e s t , Á p r i l i s 3. annyi vér és vérengzés által keritett hatalmába száz év előtt, most elvitassák tőle s a hitvány anarchista részt követeljen az aggodalmasan őrzött aranyakból az égalité fennállása óta immár a tizedik. és a fraternité nevében, ez ő szerinte igazán tul megy Azon tisztelt előfizetőinket, kiknek előfizetése. e megengedett tréfa határain. márczius végével lejárt, tisztelettel kérjük, hogy előígy azután a dolgok folynak a maguk logikus rendje fizetéseiket hova előbb megújítani szíveskedjenek. szerint. A bourgeois-k védekeznek, az anarchisták támadA kezelés könnyitése szempontjából a régi czim- nak, a dicső Párizs pedig retteg. Ma északon, holnap nyugaton, aztán délen és keleten dördül el a dynamitszalag beküldését kérjük. töltény, házak összeomlanak, emberek megsebesülnek s elborítja a nagy várost a páni félelem és az utczán ELŐFIZETÉSI FELTÉTELEK : járókelők arczán ott ül a halálos aggodalom hippokratesi Egész évre 10 frt. vonása. Reszketés fog el mindenkit, ha elolvassa a lapokFélévre 5 frt. ban Girard vegyész jelentését, hogy az utóbbi időben Negyedévre 2 frt 50 kr. eltolvajlott dynamitból még 800—1000 robbantást lehet A HÉT kiadóhivatala rendezni s azt kérdezi magától, vájjon jut-e reá is ebből az ezer robbanásból egy. VII., Erzsébet-körut 6. sz. Az anarchista pedig halad tova a maga utján. Nem olyan conspirátor ő, a milyenek valának a néhai carbonarik s a minőket Dumas pére olyan élvezetesen ir le a regényeiben. Nem jár felleghajtó köpönyegben, K r ó n i k a . nem hord álruhákat, nincs symbolikus tőr az övében — április 1. s nem ülésezik éjfélkor a temetőben kihalt családok (Ravachol.) kriptáiban. Nincs titkos és ismeretlen főnöke, aki álarcz Ravachol ez a szörnyű ember a fogságban ül s a mögül odadörgi a jelszót neki s ő térdre borulva várja bourgeoisie örül és tapsol. Néhány hét múlva, mikor parancsait. Az anarchista ezt a regényes firlifánczot mind ennek a vad anarchistának a feje le fog hullni a nyaktiló eldobta magától. Az anarchizmus hadat izenvén minden alatt a Roquette-piaczon, a Marais nyárspolgárai büszkén fogják elmondani, hogy az 1789 nagy elvei ismét diadal- létező rendnek, azon kezdi, hogy nem tűr rendet a saját dolgaiban sem és esküdt ellensége minden formális szermaskodtak az 1892 őrültségein. Éppen igy beszéltek ezelőtt százhárom esztendővel vezetnek. »Mi akik minden felsőbbséget tagadunk, nem a Roy hivei, midőn sikerült egy jakobinust tőrbe csalni fogunk abba az ellentmondásba esni, hogy elfogadjunk s összeszabdalni. Ók is azt hitték, hogy a jakobinussal egyet magunk közt. Vannak közös doktrínáink, gyakran a forradalmi mozgalomnak is véget vetettek s a mai összegyülekezünk eszméinket kicserélni, de mindenki felehatalmas bourgeois azt képzeli, hogy Ravachol fejével lős a tetteiért és senki sincs megbízva az igazgatással.« Ezt jelentette ki egy újságíró előtt egy anarchista, elvette az anarchismus fejét is. Tovább édeleg nyugalmas életében, húzván kamatjait a száz év előtt megszerzett aki könnyen érthető okokból nem akarja, hogy a neve tőkének és elringatja magát ugyanabba az álomba, a a nyilvánosság elé kerüljön. Ez magyarázza meg az melybe belémerült a jó Lajos Fülöp 1848. február havá- anarchisták működési módszerét. A mai forradalmár egy szerencsétlen munkás, aki ban. Jelszava »La royauté c'est la bourgeoisie« s mint azelőtt a napkirály a maga teremtményeivel, azonképen megtanulta, hogy az ő egyéniségét egy erősebb hatalom, aknázza ki ma az országot a harmadik rend, a koronátlan amelyet kedve szerint elnevezhet bourgeoisienak, tőkének vagy államhatalomnak, igen lelketlen módon kihasználja. Carnot által kormányoztatván. Egy darabig a jobb indulata küzd ez ellen a tanúság Az elvek szentek, a mig a bourgeoisie elveiről van szó. Lázadás és honárulás, mihelyt nem egyeznek meg ellen, de az élet rendesen megtanítja rá, hogy e tantétel a Danton kátéjával. Hogy a vagyont és hatalmat, a melyet meglehetős közel van az igazsághoz. Április 1-vel kezdődött az új évnegyed. Lapunk

2 IO A munkásmozgalom árnyalatai közt szinte nehéz kiigazodni már. Vannak szoczialisták, communardok, internaczionalisták, nihilisták és anarchisták, a többiről nem is beszélve. Közös programmjuk egy: a revindikáczió. Azt hirdetik valamennyien, hogy az emberiség többségét igazságtalanul kihasználja a kisebbség, hogy a nagy forradalom igazságaiból hazugságok keltek ki, hogy a világon milliók élnek a száz milliók verejtékéből, hogy a munkásnak a mai társadalomban nincs egyéb értéke, kihasználható munkaerejénél s ha ez megszűnt, megsemmisülésre van kárhoztatva, mint a megbénult, kimerült állat, hogy az egyenlőség nagy jelszava immáron nem vonatkozik az emberiségre, csak annak egy kis részére és hogy a középosztály nem váltván be a kötelezettségeket, melyeket elvállalt, a munkásosztály feladata a saját sorsának javitásán munkálkodni. A módra nézve természetesen, iskolák szerint igen eltérők a vélemények. Némelyek az tartják, hogy a világnak ezt a rendjét legkönnyebben röpiratok segélyével lehet megmásitani, mások a strikeot tartják egyedül czélravezetőnek, az anarchisták pedig az igazi csodaszert a dynamitban vélték fölfedezni. Az anarchista, akiben ez a vélemény megérlelődött számos fölolvasás és népgyűlés után egy szép napon elcsen egy dinamit-cartouchet s bekopogtatván egy olyan ház concierge-éhez, amelyben valami köztiszteletben álló szigorú biró lakik, megkérdezi: »Itt lakik, kérem, Bicoquet ur?« s megkapván a tagadó választ mélyen meghajtva magát, távozik. Meghajtása közben azonban gyengéden elhelyezte a bádog töltényt a kapu alá s öt perez múlva a négy emeletes bérház a levegőbe röpül, romjai alá temetvén az udvarias concierge-t a köztiszteletben álló szigorú biróval egyetemben. A szer radikális, az bizonyos, De az anarchista elv az lévén, hogy ezen a rothadt társadalmon foldozgatni kárbaveszett fáradtság, s tabula rasat kell csinálni, hogy azon emelkedjék az uj, eszményi társadalom épülete: kétségtelen, hogy ennek az elvnek a győzelmét alig mozdíthatná elé hathatósabban valami a dinamitnál. A fenyegetett társadalom persze egy időre legalább mindig megtalálja az alkalmazandó ellenszert. A röpiratok ellen megvolt a czenzura, a strike ellen a munkaleszállitás, most a dinamit ellen alkalmazza a guillotinet. A két elsőnek nem volt meg a kivánt hatása. Vájjon meglesz e a harmadiknak ? Nem egészen bizonyos. Mert ha Ravacholnak és társainak feje lehull a guillotine alatt, ez az anarchistakáté szerint egészen az ő privát-ügyük lesz, »mindenki maga viselvén tetteiért a felelősséget«. Abból a sárgabőrü feketehajú ficzkóból, aki a -gyilkosságra is kész volt, hogy pénzt szerezzen anarchista czélokra, lészen egy vértanú s képe ott fog függni a saint-etienne-i bányászlakok szurtos szobáiban s a párizsi ouvrier-k napsugaras mansardejaiban. Az elrettentő hatás elmarad, mert egy, tíz, husz véres fej nem rettent el tiz, husz, száz millió zajongót, aki az életéért, a kenyeréért, az igazságáért harczol. Vájjon mikor pótolta a büntetés az igazságot?

Hogy hol van az abszolút igazság a bourgeois és az anarchista közt, ki merné azt bizonyosan megmondani ? Lehet, hogy a kettő közt valahol. De nagyon kétséges, hogy megfogják-e egyhamar találni, mikor az egyik dinamittal a másik guillotine-nal indul a keresésére. Traveller.

Kató. Irta : BRÓDY SÁNDOR.

I. Kató holnap, vagy holnapután férjhez megy; isten vele Katóka! Rám nézve súlyos ez az eset; nem azért, mert annak idejében hozzám Ígérkezett a lány, hanem azért, mert egy igazi jó testvért vesztek el benne. Ha olyan jó volt hozzám, mint amilyen jó volt, hogy tud férjhez menni és intimus lenni mással! Miért tagadjam, ugy vagyok vele, ha nem szent, ha nem martyr az asszony, mindjárt hitszegőnek tartom. Elszoktat bennünket az anyánk, aki csupa önzetlenség, csupa mártyromság érettünk és miattunk. Nos, hát Katóka is siet elejbe hivatásának, holnap vagy holnapután férjhez megy. De nem erről akarok beszélni, ez kevéssé érdekel, ezen a ponton ő elmúlt nekem és most, amikor érzékenyen búcsúzom tőle: a legfőbb gondom az, hogy konzerváljam lelkemben régi alakját, mely olyan könnyű, olyan bájos, illatos és szines volt, mint egy tavaszi nap sütötte leander-ág. Szürke ruhában is rózsaszínű volt ez a kis lány. És amikor evett.... nagyon különös, szinte boszantó volt rám nézve, amikor enni láttam. Hogyan, kisasszony, ön is ? 1 De ez ismeretségünk kezdetén vala. Tudniillik bár rokonok vagyunk, csak nagy későre láttuk egymást, amikor ő már tizenhét éves lett, én meg valósággal megöregedtem : elértem a huszonöt évet. Sajnáltuk, hogy igy elmaradtunk egymástól. De hamarosan megvigasztalódtunk és hamarosan eligérkeztünk egymásnak. Aztán váltottunk egy pár csókot, aztán elváltunk. Szivre ható leveleket irtunk egymásnak, hogy hátha ez mégsem az igazi szerelem, legyünk mi csak barátok. Hiszen mindezeket talán tudni is tetszik, de arról a viszonyról, ami ezután fejlődött ki köztünk, emberi lénynek fogalma sem lehet. Barátom, testvérem, szerelmem volt, helyesebben egy olyan valaki, aki mind e háromból volt összeszőve. Megfogta a kezemet, a kabátomra varrta a leesett gombot, és megengedte, hogy megcsókoljam a nyakát, füle alatt, de csak a haján át, de csak ha senki sem volt a szobában. Ez néha megesett, hanem, hogy éppen senki se lett volna otthon, az nem esett meg, csak egyetlen egyszer. Beléptem, ott gubbaszkodott a zongora előtt; a medvebőrön. — Nincs senki itthon! kiáltá előre. — Nos ? kérdém és ebben a pillanatban ugy érzém, magam, mintha mégsem barátság, hanem igazán tiszta szin szerelem lett volna az a régi érzés. Ezt mindjárt meg is akartam mondani, de felugrott és kiáltá: — Takarodjék 1 — Miért? — Mert a férfiak gazok. — És az asszonyok? Elhallgatott.

— 'Magát valaki bántotta! — Ki merne? — Valami rettentő szomorúsága van. Keblére szorította mindkét kezét, igy akarta visszatartani a sirást, mely már kezdettől fogva csiklandozta torkát. Addig-addig csiklandozta, mig egyszerre kitört. Nem kergetett el többé, és bár arczczal elfordult tőlem sirása közben szólott: — Csudálatos ember maga. — Miért? — Előre tudta, hogy szomorú vagyok. — Persze ezt én mindég tudom, az okot is rendesen. Mi baj Katóka? — Hogy mért születtem én lánynak, mért nem lettem én férfi 1 — Haj hó, ez igazán nagy oki És sokszor gondol erre? — Most mindég. — És miért? — Megölnék egy embert. — Szerelmes valakibe. Megfordult, megvetéssel, majd mosolyogva nézett rám: — Maga egy gyerek ! mondá némi szánalommal. Aztán kezet nyújtott és beszaladt a másik szobába, magára zárta az ajtót és azon át kiáltá: — Jó éjszakát, isten vele! Elhatároztam, hogy végére járok, mért vagyok én gyerek ? De a következő napon már rossz sejtelmeim támadtak. Hátha ez a lány nem volna többé gyerek, hátha ez a lány látna? Csudálatos, mi férfiak azt hiszszük, hogy az asszonyok szeme csak arra való, hogy szép legyen és azonfelül semmi másra. És szinte megdöbbenünk, amikor a kábitó nézésű kék szemek hirtelen olyan kétségbeesett, prózai kifejezést váltanak. Hát nem csak azért vannak, hogy édesen mosolyogjanak ránk, keservesen sírjanak miattunk?

De mégis Homályosan emlékezett egy idegen férfiről. Jó isten, egy idegen férfiről. A neve? Alig hallhatólag, de mélységes gyűlölettel mondott Kató egy ismerős nevet. De nem beszélhettünk tovább, anyja jött ki a kertbe azzal az úrral, akit előbb emiitett. Égy csinos, de már nem fiatal ur volt. Hát ezt szerette volna ? Hisz erről köztudomásu, hogy az édes anyjának kurizál. III. Kató — amint mondám — holnap, vagy holnapután férjhez megy. Maga ez a tény nem érdekel eléggé. Inkább az érdekelne, ha megtudnám, hogyan történt a dolog. A részletekre egész világosan emlékszem, de nem tudom értelmes képpé összeállítani. Mint ma: láttam az anyját és féltettem a gyenge asszonyt a katasztrófától. Mintha ezen a napon azt olvastam volna ki a még mindig tüzes szempárból: »Hát bukjunk, hát jöjjön, aminek jönnie kell!« De másnap az udvarló eljegyezte — Katót. Avagy talán ez jegyeztette el magát vele ? Hogyan, miért ? Csakugyan az anyját féltette-e, vagy csak féltékeny volt reá? Áldozatul dobta magát anyja becsületéért, apja nyugalmáért? Láttam mindent és nem tudok semmit. Nem is akarok tudni, nem akarok mást, csak megőrizni lelkemben régi bájos rózsaszín alakját. Holnap már ugy is késő. Édes kis martyrom, szeliden boruljon rád a menyasszonyi fátyol, elevenen eltemetett lányom, lágyan folyja be testedet a nász narancsvirága! *

Kató, holnap vagy holnapután férjhez megy. Isten veled Katóka!

II. Megvallom, mélyen gondolkodóvá tett, hogy Katóka — aki holnap vagy holnapután férjhez megy — nem egy olyan valakiért nézett komoran, kinek ifjú egyénisége egy czilinder-kalapban végződik. — Alig vártam, hogy újra találkozzam vele és szóltam hozzá igy: — Leány, beszélj hozzám minden reserv nélkül, tégy boldoggá és osszad meg vélem szomorúságodat. De akarom, hogy hagyjad el mind ama bájos fíillentéseket, amelyek nélkül ti nem tudtok élni. Amelyek titeket ugy megkülönböztetnek, bennünket ugy megcsalnak. Beszélj hozzám ugy, mint ahogy magaddal sem beszélnél mindig, mert évezredek óta arra vagy oktatva, hogy tenmagaddal szemben is tele légy reserve-vel.... Összebeszéltem minden bolondot, bámulva, csaknem úgy nézetet rám, mintha okosnak tartana. Kihasználtam ezt a gyenge pillanatát és beszéltem tovább: — Szakitsad le magadról ezeket a tekinteteket mind, mind. Fogalmad sincs, hogy mily iszonyú kéj lehet megnyilatkozni egészen egy leánynak, aki örökös bezártságra van kárhoztatva. A kínaiakról — igen a kínaiakról — azt mondják, hogy bolondok, mert kalodába teszik leányuk lábát. Kicsiség, az egész világ minden lányának egész lelke kalodába van szorítva Katóka, ne félj, szabadítsd ki magad egy pillanatra. Beszélj, vagy felelj röviden mindazokra, amiket kérdezek. Sokat kérdeztem, sok mindenre megfelelt. Legyenek e bájos mondások az én egyetlen titkos kincseim; nem is árulok el belülök semmit, csak egyet, azt, hogy szomorúságának oka és tárgya: ismeretlen és tárgytalan.

Mese. Volt keleten egy királynak Ezer felesége, Hát egyszer az ezrediknek Mi jutott eszébe ! Mennyezetes a nyoszolya, Csupa bársony szőnyeg, Ezüst holdat, csillagokat Titkon beleszövet. „Jaj galambom, vesd az égre Szép selyem pilládat, Bedereng a rózsa-hajnal, Suhannak az árnyak." „ — Hova gondolsz édes uram, Éjfél múlt el épen Csak a holdfény. az világit A csillagos égen." „Jaj be hosszú ez 'az éjjel, Kifáraszt az álom, Sohase fog megvirradni Rózsám, gyöngyvirágom."

2 12 Dehogy, dehogy édes uram, Lesz még egyszer hajnal, Adj egy csókot váltaimra Tüzelő ajkaddal." Künn azóta dél is elmúlt, A palota lázad — „Hunyd be, hunyd be jó királyom Almos szempilládat." Es a király békén szunyád Karján felesége ; Azt álmodja, hogy király még S hogy imádja népe... Makai Emil.

Knopfmacher. (Elbeszélés.)

Irta: HERMÁN OTTÓNÉ. (Folytatás.)

Reggel nyolcz óra lehetett. A fiatal mérnök épen öltözködését végezte; hivatalába készült. Kissé el volt késve és sietve látott reggelijéhez, mit egy nagy tálczán szolgája vitt be számára. A szamovárban már dübörgött a viz, épen rá akarta önteni a teára, mikor hirtelen, hevesen valaki megrántja az előszoba csöngetyüjét. — Bemehetek ? kérdi egy fojtott, remegő hang a szolgától, de választ sem várva, az ajtó fölpattan és — Ármin kábultan, megkövülve mered a jövevényre. Czeczil volt. A kis Móriczot vezette kézen. Köpenycsuklyája mélyen volt homlokára húzva; arcza a fekete bársony-keretben a szokottnál is halványabbnak látszott, szemei alatt kékes gyürük árnya setétlett. Idegesen vonagló ajka mosolyogni próbál, mialatt lassan két fényes könycsepp gördül alá arczán. Hangja el-elcsuklik, amint a kis fiúnak mondja: Eredj, öleld meg apádat.... A fiu már akkor a divánra, onnan Ármin nyakába ugrott, ölelésével lenyűgözve őt és elfojtva szavát. Aztán kérőn nyújtja nénje felé egyik kezecskéjét. Czeczil lassan közelebb lép. A gyermek egyik karját az ő nyakára fonja s a két szép fejet egymáshoz szorítva, fölváltva csókolgatja és nevet és sir és turbékol örömében. A váratlanul közel jutott két száj suttog ezalatt: — Czeczil.... őrültté akar tenni ? En már az is vagyok — Hinni kezdem. Miért tette ezt ? 1 - Bocsásson meg. Meghalok, ha nem — Miért gyötört olyan halálosan? — Nem tudtam, hogy — szeretem Az ajkak nem suttogtak többé. Némán tapadtak egymásra, forrón . . . . hosszan . . . . Az a feketecsuklyás gyönyörű fej aztán aléltan, hunyt szemekkel siklott az ifjú vállára. Pillanatra ájultnak látszott mintha még lélegzeni is megszűnt volna. Ármin szorosan tartotta karjában, reszketve, mint aki álmodik kincsről's fél, hogy fölébredve, elveszíti— és csókolta arczát, szemeit, ajkát — A gyermek 1... rebegte végre fölriadva. Ám a gyermek már hegyen-völgyön túljárt ezalatt. A tálczáról tejszín, kétszersült, vajas szeletke mosolygott felé; egy nyitva feledett fiókból egész garmadája a szebb-

nél-szebb rajzoknak; asztalokon, állványon, falon, mindenütt tömérdek megbámulni való csecsebecse, kép. Korának mozgékonyságával, változó impressziókra fogékony kíváncsiságával szaladta be a gargonlakás két csinos szobáját, megízlelve mindent, ami enni és alaposan fölforgatva, ami nézni való volt benne. Volt hát idejük könnyíteni szivük terhén. A leány elmondta,, hogy az első pillanattól fogva érdeklődött iránta s az üresfejü rüpőkök udvarlását azóta csak unalommal, undorral tűrte. Aztán tetszeni óhajtott neki, és közönye fölött érzett fájdalmát sértett hiúságnak vette. Meg akarta bosszulni mellőztetését és ahelyett ő maga bűnhődött meg keservesen Aztán küzdeni próbált szivével, hogy anyját megnyugtassa — mig meg kellett győződnie, hogy késő, nem bir vele, erősebb, mint ő — eljött és most itt van.... testestől-lelkestől Ármin móhon leste, szivta minden szavát. Saját sérelmeiről, megaláztatásairól, elkínzott szive csatáiról, melyeken a büszkeség győzött sokáig, nem is beszélt; csak nézte, nézte ezt a csodálatos leányt, kit ő eddig hiúnak, gőgösnek, kaczérnak ismert s ki most ide jött hozzá, fényes nappal, kihíva a világ Ítéletét, koczkáztatva szülei méltó haragját, hogy meghajtva büszke fejét, megalázkodva önként bocsánatot könyörögjön és nyerjen, ha mindjárt jó hirneve árán is Várhatott-e, álmodhatott-e ilyen elégtételt? Törpének, semminek érezte magát a szerelemnek ily fönséges, elementáris érvvel való megnyilatkozása előtt. Lassan lecsúszva, átkarolta a leány térdeit és ugy tekintett föl hozzá áhítattal, imádkozó, elragadtatással. Tagadhatatlan, hogy Macska kisasszony ezúttal váratlanul, hihetetlenül merész ugrásra vetemedett; az is szent, hogy minden várakozásán fölül sikerült az neki. A boldogtalan Egér úrfi ott hevert előtte, ahol látni kívánta: lábainál a porban Az áthelyezést kérelmező, beadásra, kész folyamodvány pedig ott feküdt türelmesen az asztalon. Czeczil kezébe vette, megnézte, aztán mosolyogva nyujtá egyik sarkát Árminnak, anélkül, hogy a másikat eleresztette volna, aztán elkezdték húzni csöndesen és húzták, mig csak hosszában végig nem repedt. S akkor egymást átkarolva, nevetve dobták a kályha tüzébe. Czeczil hallgatva nézte a lobogva égő papirt, mig lassan hamuvá nem lett, aztán hirtelen elkomolyodott s két kezét keblén összekulcsolva, mélyen fölsóhajtott. — Mi volt ez Czeczil ? kérdezte Ármin gyöngéden. -— Semmi. — Akarom tudni. Miért sóhajtott? — Gyerekség. Arra gondoltam, hogy miért nem ismertük meg egymást korábban egy évvel. — Igaz, egy egész év veszett kárba szerelmünkre. - Mondjuk inkább, szerelmünk veszett kárba egy egész életre. Gondoljon a jövőre. Mi lesz belőlünk Ármin ? — Férj és feleség, te kis bohó, mondja az nevetve. Mi is lehetne más ? — El tudja érettem hagyni vallását ? kérdi hirtelen a lány, egyenesen szemébe nézve. Ármin elhalványodott. A rabbi fia soha egy pillanatra se gondolt arra, még csak mint lehetőségre sem, amit ez a leány most kérdezett tőle. Nem mintha szivében bigott lett volna — a szülői ház küszöbét korán átlépve, úgy nevekedett, úgy élt, mint akármely keresztény család gyermeke, de otthon, az ősz rabbi házánál, az óhitű édesanya tűzhelyénél, ott gondosan kellett kerülnie még látszatát is a vallási közönynek, ha csak nem akarta atyja keserű haragját, anyja könyeit s a hitközség megbotránkozását fejére kihívni.

213 -- Nem, Czeczil — szólt végre — azt nem tudnám tenni, de nem is látom semmi szükségét. Elmegyünk innen valahova, Bécsbe, vagy még messzibb, ahol a törvény nem zárja* ki a zsidó és keresztény között való házasságot. — A polgárit ugyebár ? Amely itt nálunk érvénytelen ?... Szegény Ármin! és maga azt hiszi, hogy ebbe az én nagyralátó anyám valaha beleegyeznék ? Akkor teljességgel nem ismeri őt. Inkább föláldozna engem, a saját boldogságát és valamennyi gyermekéét, ha kell, mintsem megtűrjön családjában egy olyan házasságot, amely törvényeink szempontjából kifogás alá eshetnék — s amely őt visszarántaná oda, ahonnan kivergődni életföladatul tűzte maga elé. — És most én kérdezem, Czeczil, nem tudná-e érettem elhagyni anyját ? Maga nagykorú, rendelkezhet jövőjéről. — Az áldozat nem egyenlő: anyát dobni el, egy előítéletért.... Tudna-e szeretni, becsülni mint feleségét, ha el bírnám feledni, mivel tartozom szüleimnek ? — És az én szüleim ? - - kérdé végtelen szomorúsággal — az öreg orthodox zsidópap s az a szegény kopaszra nyirt, parókás fejű vén zsidóasszony, aki egyetlen fiának nevez ?... — Ne beszéljünk most erről Ármin, vág közbe a lány láthatólag kellemetlenül érintve. — Ne beszéljünk a jövőről, éljünk a jelennek. Én most sietek haza. A kocsi a piaczon vár, vásárlások ürügye alatt jöttem a városba. Ne féljen, hogy Móriczka elárul; ha elevenen fürészelnék, se beszélne ki egy szót, ha azt mondom: Ármin papa nem akarja. Maga csak jöjjön, járjon ki ezután is, mint eddig. Mama ne tudjon, ne is sejtsen semmit a köztünk levő — vonatkozásról. Majd én azon leszek, hogy az udvarlók serege lassankint elszéledjen mellőlem. Azalatt maga járjon kedvében anyámnak — a papa nem számit — tegye magát nélkülözhetetlenné s ha majd egyszer nem lát senkit olyat, akit vejének kandidálhat, akkor álljunk elő mi ketten és — a. többi magától fog menni. — Talán.... teszi hozzá Ármin kétkedve. — Meglássuk Most szaladok. Csuklyácskáját hátravetette, lecsúszott fényes nehéz hajfonatát görög kontyba csavarította, belemosolygott a tükörbe, egy-két apró fürtöt rögtönzött homlokára — illegve-billegve megtollászkodott, kaczéran, mint a galamb a ducz tetején, aztán kézen fogta öcscsét — ki magát elunva, a hintaszékben szunyókálni kezdett — s ujjahegyével csókot intve, kisuhant az ajtón. Egy pillanat múlva már kint lebegett az utcza ködtől nyirkos kövezetén. Könnyedén fölcsipett ruhafodra alól ki-kivillant az elegáns muszka-lakk czipellő, arcza, szeme csupa élet, ragyogás, amint a kis fiúhoz hajolva, beszélgetett, nevetgélt. Ármin hosszan utána bámult az ablakon keresztül.... Ez-e az a leány, aki egy órával ezelőtt halványan, könyes szemmel, minden izében remegve lépett be hozzá, ki aléltan feküdt karjában, kit csókjaival borított ?... »Csodálatos teremtés az asszony« mondogatta tűnődve magában. — Hogy van ? kérdeztem tőle legközelebbi találkozásunkkor. — Mint az ajtófélfa.... se kint se bent. — Azt gondoltam, hogy már gratulálhatok. — Hiszen lehet de csak úgy, ini Stíllen itt mélyen lélekzett föl, mint aki lidércznyomástól szabadult és hozzá tette: a lélekölő huzavonának legalább — hála isten — vége szakadt! Hajh! pedig csak akkor kezdődött még igazán — Soha sem birtam megérteni, annyival kevésbé elhinni a bibliai Jákob esetét, aki állítólag hét, sőt tizennégy esztendőket szolgál vala az öreg Lábánnál, hogy a

szépséges Ráchelt hitvestársul kiérdemelje. De most, hogy visszagondolok erre a szegény modern Jákobra, aki a szolgaság jármát az ő modern Rácheljeért éppoly készséggel vette nyakába, mint illustris elődje — sokat nyert előttem ez az ó-testaméntombeli történet valószínűség tekintetében. »Férfi sorsa a nő.« — Nem egészen uj, és nem is először idézett állítás; de vannak igazságok, amiket sohasem lehet untig ismételni, kivált ha az eset annyira igazolja azt, mint az én szegény fiatal barátom esete. Soha olyan meglepő átalakulást, aránylag oly rövid idő alatt. Mi lett abból a gyorsütemü, rövid szavú, pattogó hetykeségből ? hová lett az a humoros, olykor metszően satyrikus magasabb világnézlet, amelylyel régebben ennek a környezetnek kicsinyes, fontoskodó visszásságait, de különösen a doktorné urhatnámságának »akarom, nem bírom« féle erőködéseit kontemplálta és megmosolyogta? Mindjárt az első látogatásra, melyet röviddel a leirtak után tett, sikerült neki a leendő anyós fagyosságát némi jóindulat félére változtatni. Kezet csókolt neki El se képzelheti azt senki, hogy mi volt Rozgonyinénak a kézcsók általában, a mérnöké pedig különösen, akiről tudva volt, hogy a törvényszéki elnökné, sőt a főispánné kegyesen csókra nyújtott kezét is egy angolos kemény shake-hand-del eresztette utjának — mondanom se kell, hogy általános megbotránkozásra. A doktorné alig várta a bucsu pillanatát, hátha csak tévedés, szórakozottság ?... de nem, a kézcsók ismétlődött, a második, harmadik látogatáskor is, és azután változatlanul mindég. A jég meg volt törve. Egyetlen művelettel egy egész hadjáratnak nyerve a — fele. Isten a tudója pedig, mennyire utálta azt a felsütött hajú, csipkébe fullasztott, hiu, sovány vén asszonyt. És egyenes, őszinte lelke megtanult, tettetni. Alázatos, hizelgő, szolgálatra kész lett, házi titkára, bizalmasa, intendánsa, valóságos mindenese lassankint. Mi illik — mi nem illik? mi divat — mi nem divat ? mi elegáns — mi nem elegáns, és a többi, divatlapok zöld borítékára szánt zöldnél zöldebb kérdések, mind egy szálig az ő tapasztalt, nagyvárosi mindenttudóságától várták a megoldást. »Megmondja a »mi mérnökünk« — kérdezzük meg a »bécsi mérnököt;« — ő csak érti, tudja mi a fess, mi a sikk, mi a modern — a bécsi mérnök.« Rozgonyiné nem egyszer egész komolyan ki is nyilatkoztatta, hogy az ilyen sokoldalú, mindenre használható házibarát egy uri háztájnak eléggé nem méltányolható megfizethetetlen kelléke. Tehát »kellék« lett. Komissiókat végzett; meghívókat irt; dalokat kottázott; szerepeket másolt; tablókat rendezett — ezernyi butitó kérdésre ugyanannyi felelettel szolgált — — s mikor mindezekért magát mélységesen megvetette és szive csordultig volt undorral, keserűséggel: elég volt egy titkos kézszorítás, egy édes, röpke mosoly, vagy egy sebten lopott csók Czeczil szép ajkáról, hogy a béke, a remény, a boldogság derűje szálljon a keserűség helyére. Ézalatt pedig az udvarlók száma teljességgel nem akart apadni, sőt Czeczil viselete sem árult el semmi olyast, mintha arra törekedett volna. Mulatott, tánczolt, öltözködött és kaczérkodott, mondhatni fokozott igyekezettel. A Szidi, meg a Reginka, mióta jegyben jártak, legkevésbbé sem törték magukat, hogy a fiatalság mulatóvágyának táplálékáról gondoskodjanak. Tisztességes menyasszonyokhoz illően kiszemelt magának mindenki egy

214 csöndes zugot, ahol az ő ügyvédje, vagy gazdatisztje oldalán megvonulva, háborítatlanul turbékolhat, s a házi kisasszonyi föladatok megoldásának dicsőségét és vesződségét hagyták egyszerűen a nénjük nyakába szakadni; ennek pedig — igy állván a dolgok sora — a mama véleménye és bölcs utasitása szerint — kötelessége volt, hogy három helyett legyen »liebenswürdig.« És az okos mamának el kellett ismernie, hogy nincs oka elégedetlenkedni. A szép és amellett elég okos Czeczil olyan jól megfelelt annak, amit tőle várt, hogy a nyár folyamán a »létszám«, ahelyett, hogy csökkent volna, egy minden tekintetben figyelemreméltó »erővel« szaporodott. Ha azt mondom erővel, tessék a szót betüszerint venni; mert akár ezer hatszáz hold földjét, akár gyönyörű négyes fogatát, akár termetének métermázsát meghaladó súlyát tekintsük — az uj »akviziczió« mindenképpen figyelmet érdemlő, jelentékeny erőt reprezentált. Hogy fogai — a dohány túlságos élvezetétől — ében-feketék, hogy fejebubján a holdvilág és orra hegyén, nem tudni mitől — a hajnal pirja kezdett derengeni, hogy télen-nyáron változatlanul »rajthózlit«, magas szárú csizmát, zergeszakás kerekkalapot és lovagló ostort hordott — no, meg hogy negyvenöt évet élt már, anélkül, hogy viselkedésében valami megállapodottság jelezte volna, hogy a Peti korszak lejártával a Péterségre legcsekélyebb aspirácziót találna — mindez épen semmit sem vont le a vidéki mamák és eladó leányaik szemében a parlagi gavallér egyéniségének kívánatos voltából. Elég volt, ha névjegyén ott állt: Szeghvári Szegheö Péter nagybirtokos s a lovak csillogó szerszámján, meg a kocsis meggyvörös dolmányán ott diszlett az ősi czimer koronás vadkanja alatt az aranyos Sz. Sz. P. monogramm. »Leány, mi kell egyéb?.« Lármás beszédét eredetiségnek, mokány tréfált jóizü humornak, gorombaságát magyaros őszinteségnek, hányivetiségét gavallértempónak deklarálták. Szivesen látott vendég volt ő minden leányos háznál és boldogan tűrte — mióta kegyesen leereszkedett hozzájuk — Rozgonyi mama is minden »Unartját«, ami iránt pedig a derék asszonyság másokkal szemben szerfölött érzékenynek szokott mutatkozni. Az ismeretség ugy történt, hogy azt a birtokot, amit az öreg Rozgonyi egy pár év óta bérelt, tulajdonosa eladóvá tette. Szegheö Peti hirét vette ennek s egy napon mint venni szándékozó hajtatott be a bérlő udvarára. Rozgonyi Soma, az ő éles üzleti szimatjával és szemmértékével azonnal megsejdité benne a komoly vevőt, s mint olyat, akitől esetleg a majdan lejárandó bérlet előnyös megujitását várhatja, a helyzetnek megfelelő alázatos készséggel és fajának szédületes bőbeszédűségével kalauzolta a gazdaságon végig. A »Szegheö uraság« megnézett, meghallgatott, kikérdezett apróra mindent. Még azt is, ami fölött Rozgonyi tapintata, vagy is érdeke olykor netán jónak látta volna elsiklani. Többször hangsúlyozta is, hogy ő bizony »nem vesz zsákban macskát,« hogy ő ismerni akarja a birtok minden »indebindéjét« széltén-hosszán, és hogy őtet ne is próbálja senki fia »becsapni« mert ő »nem esett a fejelágyára« — sat. sat Érdeklődése azonban egyszerre csak váratlanul feltűnő módon megcsappant. Amint az üveggel fedett korridor ajtaján betértek a kastélyba, az uraság feje egyremásra idegesen forgott az ablakok felé. Soma ur észrevette, s követve leendő földesura tekintetének irányát, az okot nyomban föl is fedezte — az ő szépséges Czili leányában, amint az, mezei sétájából hazatérve, a kerti uton lassan a kastély felé lépegetett.

Homlokára fekete csipke-kendő vetette árnyát, minek egyik sarka rendezett hanyagsággal köritette-szép nyakát, kerek szürke köpenykéje egyik szárnyát könynyedén vállra vetette, kis svédkeztyüs* keze a csukott piros ernyő elefántcsont nyelét szorította. — Nagyságos Szegheö uraság, van szerencsém a legidősebb lányomat a Czilit auffirolni, mutatta be a »véletlenül« belépő hajadont az ő — ebben a véletlenségben igazán ártatlan papája. — No, ezt a fundus instruktust isten úgyse átveszem szivesen, ugy amint van la, — ha maga nem bánja Rozgonyi ur — és nyelvével szakértően csettentve, olyanforma mozdulatot tett, mintha egyet csipni akarna a szép elefántcsontszínű arczon, mire az, anélkül, hogy érintették volna, biborszint váltva emelkedett föl, a fekete szemek pedig bosszús szikrákat szórtak. — Hopp 1 Tán csak nem apprehendált meg ? Hogy elpirult! Nem is kell ide a kunpirositó. Derék I Kedves Rozgonyi papa, hijjon meg ebédre. Megpróbálnám kiengesztelni ezt a szép virágszálat. Czili nagysám, csigavér! Nem vagyok ám én rossz ember, amiért nem szedem kottára a szót. Ezután gyakran találkozunk, majd megismerkedünk, aztán meglátja.... No, itt a kezem 1 Csapjon bele.... Czeczil királynői mozdulattal tette két finom ujját a felé nyújtott vaskos tenyérbe. A parlagi gavallér maga se tudta, hogy esett meg rajta, csak akkor vette észre, mikor már megtörtént, hogy a keztyüs kezecskét hirtelen megfordítva, a gombok közt kivillogó patyolatra egy hangos pusztai csókot czuppantott. Hát — már olyan amilyen — de mégis csak kézcsók volt biz ez. Szeghvári Szegheö Péter kezet csókolt a zsidó-bérlő leányának, — de mikor olyan átkozottul szép — és ezzel a korszakot alkotó tény nyel lefegyverezte volna még azt a parányi elfogultságot is, amivel Czeczil különben nem a férfinak, hanem apja leendő földesurának adózott. Az a tudatos rátartósság azonban, mely a megfelelő helyzetekben rendelkezésére állott, az ebéd alatt sem enyészett el s később, hetek múlva is csak igen lassan, apró adagonkint. Pedig a »nóbl betyár« mint Rozgonyiné legszorosabb családi körben nevezni szokta, majdnem mindennapos lett a láposi pusztán. A jószág fölött való alkudozás bőségesen elég ürügyet szolgáltatott a gyakori látogatásokra, és alkalmat is, hogy a »Szeghvári uraság« magát különböző — szerinte mindég hóditó — sokoldaluságával megismertesse. Mikor végre a birtokvásárlás csakugyan létre jött, a bérlő és bérbeadó közt levő viszony a gyakori érintkezést még természetesebb szinben tüntette föl; valamint azt is, hogy a család mindent elkövetett, hogy »az uraság« házuknál magát minél otthonosabbnak érezze. • A véletlen ugy akarta, hogy a mérnök és az uj birtokos egy jó ideig nem találkoztak a háznál, noha látásból már régen ismerték egymást. Ármin csak hallomás utján értesült, hogy a birtok — s azzal természetesen Rozgonyi is — uj urat kapott. A kis Móricz egy idő óta nem győzött újságolni az ő Ármin papájának: — A Szegheö uraság itt ebédelt; a Czili mamának nagy-nagy virágcsokrot küldött; a papának megígérte, hogy virágházat építtet és kertészt is tart majd benne; nekem sok-sok szalon-czukrot hozott; puskát is Ígért, és végre — — Czili mamát kocsikázni vitte. — A Szegheö uraság volt a kocsis, a Czili mama meg mellette ült, aztán ő is megfogta a gyeplőt és próbálta hajtani a lovakat. A lovak hamiskodtak és

215 Czili mama ki akart bukni, de nem lehetett, mert az uraság megfogta a derekát — igy ni. — Ki ült még a kocsiban ? Kérdé komoran Ármin. — A kocsis. Az ott ült hátul, ahol a mamáék szoktak ülni. A Szegheő uraság mondta, hogy hozat egy kis kocsit Budapestről, amiben csak két ember ülhet és ugy tanítja majd meg a Czili mamát hajtani. A leány pedig ezekkel mind nem dicsekedett imádója előtt. Végre a két férfi találkozott. Már a bemutatás pillanatában tisztában voltak azzal, hogy egymást nem szenvedhetik. A mérnök a sétabotját fogta keményen, az uraság a lovagló korbács nyelét. Kezük igy el lévén foglalva, természetes, hogy nem nyújthatták egymásnak. A mérnök meghajlásában a régi Knopfmacher Ármin redivivus jelent meg. Jó darabig kerülgették egymást a szóbeszédben, hogy sehogy se kellessék czimet, vagy nevet mondani. Aztán, mikor már nem volt kikerülhető, Szegheő Peti csak ugy a szája végén bocsátotta ki, hogy: izé ur. — A nevem Knopfmacher, különben mérnök vagyok — mondá szárazon Ármin. — Igen, igen, tehát a Knopfwascher ur A mérnök tárczájába nyúlt és átadta névjegyét. Szegheő hanyagul vette át s egy futó tekintetet vetett rá. — A h a . . . . most majd tudni fogom. És a legközelebbi megszólításkor Knopfkraizer urnák apostrofálta. A mérnök egy lépést tett feléje. — Szegheő ur. On talán nem tud olvasni ? kérdé a dühtől sáppadtan. — Czeczil, az uraság a virágház helyét óhajtotta meghatározni, menjünk hát, — szólt a mama, a fenyegető vihar kitörését elhárítandó, mire Szegheő Peti tetőtől talpig mérve az ifjút, karját Czeczilnek nyujtá. Ez egy kérlelő pillantást vetve imádójára, elfogadta a nyújtott

kart s előre ment Szegheővel, ott hagyta Ármint a faképnél — azaz Rozgonyiné úrnővel. — Kérem, kimélje házunknál a földesurat. O a férjem sorsát s ' igy az egész családét tartja kezében. Ha a bérlet lejár és neki nem tetszünk, nem ujitja meg, és ki leszünk dobva a világba. Kissé különös modorú, de ha bánni tudnak vele, igen jó ember. Aki házamat tiszteli, azzal bizonyítja, hogy őt is tiszteletben tartja. ^ Azzal feleletet sem várva, utánna sietett a leányának. Ármin pedig ott maradt, reszketve és vérig harapva ajkát tehetetlen dühében. — Mit akar itt ez a Jordán ? hangzott a Szegheő kérdése, mikor a doktorné utolérte őket — Oh, ő a mama chevalier-servent-ja, mondja Czeczil zavarodottan mosolyogva. — Mi a csodája ? — De Czeczil... no nézze kérem, ez a kis gonosz még rossz viczczet farag a tulajdon mamájára! A mérnök ur a kis fiamnak vagyis a családnak.... szóval, ő nálunk olyan hogy is mondjam csak ?... — Olyan házi zsidóféle no. Jól mondom, Czilike ? hehe 1 — Igen, igen hahaha, hihihi.... hangzott egyszerre a leány és a mama ajkáról s azzal igyekeztek a szót kellemesebb tárgyra vezetni. De az uraság nem tágitott. — Mondják meg neki, hogy ha még egyszer megpróbálja, hogy olvasni tanitson, majd a képire olvasom a — zsidó, miatyánkot. (Folytatjuk.)

Vasárnap. Mikor a mi .papunk Prédikál vasárnap, Könybe borúi szeme Az én jó anyámnak. Könyhullatás között Az jttl az eszébe: Mért is nem én járok Oda a szószékbe! Igaza van az én Édes jó szülémnek, Csöndes kis falunkban De megbecsülnének I \

Mért is nem lettem pap, Mint anyám kívánta! Szárnyat öltne lelkem A harang szavára. Beváltottam volna Anyám reménységét: Hirdetném az isten Örök dicsőségét. Pósa Lajos.

Tannháuser. Modernizált niythosz.

I. A nemes Tannháuser lovag, a kinek regényes élethistóriájával Wagner Rikhárd annyira visszaélt, hogy muzsikát csinált hozzá, ott ült a külváros egyik félreeső utczájának padlásszobácskájában és verseket faragott. A nyitott ablakon keresztül langyos tavaszi szellő hozta fülébe a belvárosi harangok tompa zúgását és egy-egy elkésett gyorsvonat egyhangú zakatolását. Meleg csodálatosan világos éjszaka volt, mely a derék lovagot azokra a rég letűnt időkre emlékeztette, mikor Vénusz asszony varázsbarlangjában szidta a pápát és csókolgatta az istennő ajkát, fehér nyakát. A mécses kialudt és a derék lovag, a kinek annyi pénze sem volt, hogy gyufát vegyen magának, kénytelenkelletlen abba hagyta a versfaragást. Nagyot sóhajtott, azután kikönyökölt az ablakon. Lenn az utczán két kóbor kutya veszekedett valami hulladékon, néha-néha hangos ugatással fordulva egy harmadik ellenség, a vigyorgó holdvilág felé. Fönn a háztetőn pedig éktelen nyivákolással kergették egymást a macskák. Az utcza néptelen volt és kihalt. A nemes Tannháuser lovag fejébe csapta a kalapját, azután a róla elnevezett opera nagy áriáját dúdolva, lesietett a keskeny csigalépcsőkön, ki az utczára, ki a boulevardra, a hol még ragyogtak a gázlámpák, a hol még nyüzsgött a színházakból, orfeumokból, bálokból jövő emberáradat. A derék lovag belevegyült a'tömegbe. Teli tüdővel szívta magába a tavaszi éjszaka tiszta levegőjét, melyet az utcza pora, a kémények füstje nem mételyezett meg és boldog volt.

2 l6 Boldog volt, mert ebben a zajban, az életnek ebben a pezsgő zűrzavarában, elfelejtette, hogy éhes és hogy annyi pénze sincs, a mennyiért gyufát vehetne magának... II. A boulevard végén megállt és filozofálni kezdett A mint ezt a hosszú utat végigmérte, gyönyörködve abban a szeretni vágyó, élvhajhászó népségben, melynek lármája az egymást kergető macskák nyivákolását juttatta eszébe, arra gondolt, hogy Vénusz aszszonynak piros ajka volt és fehér nyaka. És amint végignézte azokat a kifestett arczu leányokat, a kik szemérmetlen mosolylyal surrantak el mellette, szinte mosolyogva mondogatta magában: - Neked nincs piros ajkad... neked nincs fehér nyakad... Hirtelen összerezzent. Magas, karcsú nőalak fordult be a szomszéd utczáról a boulevardra. A sarkon álló gázlámpa fénye pillanatra reá esett és megvilágította kalap nem födte szőke haját, rózsás arczát, piros ajkát és fehér nyakát, mely a kissé kivágott tavaszi kartonruhából kivillant. És amint a derék Tannháuser lovag önkénytelenül is követni kezdte az előtte haladó nőt, szemei oda tapadtak azokra a vörös szattyán papucsokra, melyek a fehér harisnyákkal rikitó ellentétben, vidáman kopogtak a sáros járdán. — Hol láttam én ezeket a papucsokat? — Kérdé magában a derék lovag, a ki mind nagyobb érdeklődéssel sietett az ismeretlen nő után. A derék Tannháuser lovag azonban néhány száz év alatt annyi vörös szattyán-papucsot látott, hogy minden erőlködés daczára sem tudott magának erre a kérdésre megfelelni. Érdeklődése azonban nem csökkent, sőt lépten-nyomon nagyobb lett. Most már a szőke haj is ismerős volt előtte, a fehér nyakon pedig csókjainak nyomát vélte föllelni. A derék Tannháuser lovag azonban annyi szőke fejecskét pihentetett a vállán és annyi fehér nyakon hagyta csókjainak nyomát, hogy nagy zavarba jött volna, ha név szerint kell elősorolnia ezeknek a szőke fejecskéknek és ezeknek a fehér nyakaknak a tulajdonosait. Észre sem vette, hogy az ismeretlen nő a külvárosba tart. Csak ment, ment gondolatokba elmélyedve utána, mindaddig, mig a nő egy ház előtt meg nem állt. — A patvarba 1 mondá a derék Tannháuser lovag, hiszen ez az én házam. Ekkor az ismeretlen nő a derék lovag felé fordult és a szemébe nevetett. A hold még mindig ott vigyorgott a kémény fölött, a macskák még egyre nyivákoltak a háztetőn, csak a két kutya pusztult el az utczából. A derék lovag hátralépett és kissé elhalaványodott. Aztán ő is elnevette magát, karját az ismeretlen nő karjába fűzte és fölsietett vele a keskeny csigalépcsőkön a sötét padlásszobácskába, melynek nyitott ablakán keresztül langyos tavaszi szellő hozta az éjféli harangok zúgását. III. Vénusz asszony — mert ő volt —- leült a derék Tannháuser lovag ágyának a szélére, mert szék nem volt a szobában. A derék lovag pedig fölült az asztalra, a hol öszszegyüjtött költeményei hevertek szerte-széjjel szórva. A hold besütött az ablakon. És ekkor megszólalt Vénusz asszony és a hangja olyan volt, mint az ezüst csengetyü csilingelése vagy mint a fülemile dala:

— Ott állok a muzeum régiségtárában a szobrok között... Senki sem tudja, hogy én vagyok, senki sem tudja, hogy élek. Közömbösen, hidegen néz végig mindenki és azt mondják rám, rosz utánzat. Én pedig unatkozom és ha senki sem látja, ásitok is. Nappal nem szabad megmozdulnom, igy tehát csak azzal mulatok, hogy megkritizálom azoknak a hölgyeknek a toilettejét, a kik. az enyémre megjegyzéseket tesznek.. Mondhatom neked, nemes lovag, szebb idők valának azok, melyeket a barlangban töltöttünk .. . A derék Tannháuser lovag, a ki melancholikusan ' lóbázta lábait, lehorgasztotta a fejét: — Csak ne vezették volna arra a vasutat. Még most is ott élhetnénk és nem kellene egymástól elszakadva bolyonganunk az öt világrész valamennyi városában. Micsoda megpróbáltatásokon mentem én keresztül! Neked jó, te márványból vagy és nem éhezel. De én, mit mondjak én ? Most például annyi pénzem sincs, hogy gyufát vehetnék magamnak... — És miből élsz? kérdezte Vénusz asszony résztvevően. — Verseket irok — sóhajtott fájdalmasan a derék lovag. Verseket irok hozzád. Kár, hogy a mécsesem kialudt és nem tudom meggyújtani, fölolvashatnék neked vagy hármat. — Hát élőszóval nem tudod elmondani, azt, a mi azokban a versekben áll ? — kérdezte Vénusz asszony. És a derék Tannháuser lovagnak eszébe jutott a szőke haj, a piros ajak és a fehér nyak. És amint Vénusz asszony ott ült abban az egyszerű kartonruhában, melyet az egyik őr leányától csent el és azokkal a piros szattyán-papucsokkal, melyeket egy másik őr leányától csent el, a derék lovag nem tehetett egyebet, csak leborult a mosolygó istenasszony elé és deklamált: »Szerettelek . . most is szeretlek Szeretni foglak, mig szivem d o b o g . . . «

IV. A nemes Tannháuser lovag azonban egyre éhesebb lett és arra gondolt, hogy holnap is éheznie kell. Nagyon szomorú volt és hallgatag. Vénusz asszony nagy részvéttel nézte a szegény lovagot, a kinek az éhség könyeket csikart ki a szeméből. — Mit csináljunk ? — kérdé az istennő búsan. Tannháuser nem felelt. — Nincs egy krajczárod sem ? kérdé újra Vénusz asszony. — Nincs. Egész vagyonom az a kalapács, az a szög és az a darabka kötél — mutatott Tannháuser a szekrény tetejére. Vénusz asszony nem szólt semmit, csak odament a szekrényhez, elővette a kalapácsot és odanyomta a nemes Tanhauser lovag kezébe. — így — mondá — most üsd le a két karomat. Tannháuser rábámult az istenasszonyraÜsd le — mondá Vénusz türelmetlenül. A nemes lovag magasra emelte a kalapácsot és letörte az istennő két fehér márvány karját. Ebből hónapokig elélhetsz — mondá kaczagva az istennő és oda borult a nemes Tannháuser lovag keblére. V. Nagyon jól emlékszem arra az időre, mikor a múzeumban még a knidosi Vénusz szobra állt. De hogy az mikor tiint el onnan és hogy mikor került oda helyébe a milói Vénusz szobra, azt még az őrök sem tudják megmondani. Heltai

Jenő.

217 Arany szegélyzett kis papirra írta Vékony, finom s új csókatollal ezt; Kis keze a pecsétet alig bírta, Úgy remegett; de bár a kínkereszt Gyötrő, súlyos, egy könycsepjét se sírta; Piros viaszra fehér nyomót ereszt, Rajt' napraforgó, gyöngéden kivésve, — • „Elle vous suit partout" a jeligéje.

J ú l i a levele. Byron »Don Jnan«-jából.

„Hallom, hogy elhagysz, el kell messze menned, Ez jó, jogos, de zord határozat; I f j ú szived többé nem nyerhetem meg, — De bűnhődöm bár, áldom multamat. Szerelmem ah / sok is volt szerelemnek... Ha e papir itt-ott foltot mutat, Ne tartsd, ne hidd, ne véld korántsem annak, Bár szemem ég, a könnyek messze vannak!

Ábrányi Emil.

Hazai fürdőink.

„Szerettelek! szeretlek! e miatt Lett semmivé rang, név s önbecsülésem, De nem nagy ár, ha tünt óráimat, Ha boldogságom kéjét felidézem.; Nem áldom én vétkes bírásodat, En en-magam legszigorúbban nézem ... Azért irok, mert lelkem kínja kénytet, Nem vád, könyörgés, háborgatni téged!

(A balneologiai kongresszus alkalmából.)

„A férfi éltét nem szerelme tészi, A nőnek élte, lásd, csak ebből áll; A férfi, megy, sok pálya vonja, nézi, Tanít, kardot köt, vagy tengerre száll, Hír, gőg, haszon még czéljait tetézi, S nincs, ki ezekben vigaszt nem talál. Egy létezik számunkra csak, több semmi, Ismét, szeretni, ismét tönkre menni. „Rád élvezet s kitüntetések várnak, Sokat szeretsz majd, sok szívtől szeretve; Mig bűnhödésben napjaim lejárnak, Szégyen s keserv borul csak életemre... De hordozom! s az eltűnt édes álmák Bár megraboltak, nem lesznek feledve; Bocsáss meg, — ég veled, — szeress!... de nem! Ez balga szó! el kell felejtenem! „Nem volt erős e sziv, az most se lett, - . Alig hogy lelkem fölfog, érez, él; Vérem zajong, megtört hitem felett, így reng az ár, ha már elmúlt a szél; A női sziv megtörve sem feled, Egy drága kép folyvást előmbe kél, S mint az iránytű egy irányra hajlik. Úgy minden eszmém egy eszmébe zajlik. „Nincs több mit mondanom... de nem merem, Még e papirra nyomni a pecsétet; De vége! kell, hogy ezt is elviseljem, Hisz rosszabbat nem adhat már az élet.... Ha a kín ölne, úgy nem kéne lennem, De a halál mindig olyat kímél meg Ki keresi! A válást túl kell élnem, S lépéseidre örök áldást kérnem!"

nem,

Az orvosok mind nagyon okos emberek. Van közöttük akárhány, aki nem valami jó orvos, viszont nagyon sokan igen kiválóak a maguk szakmájában, de hogy esze, olyan általános, van mindeniknek, az kétségtelen. S ennek legfőbb oka az, hogy ők nem foglalkoznak elvont tudományokkal, mint a jogászok; nem is törődnek csupán az anyagiakkal, mint a mérnökök; chablonokba nem engedik a maguk észjárását szoritani a hivatalnokok módjára, — de folyton kutatják az embert, az emberek hangulatát, észjárását, érzelmeiket és gondolataikat, s igyen kiösmervén minket, fölöttébb imponálnak nekünk, s ezért joggal tartjuk őket nagyon okos embereknek. Hogy némelyikük egész nyersen bevallja az orvostudományok tökéletlenségét, az az okosságnak egyik cynikus árnyalata; hogy mások viszont nagyon ügyesen tudják eltitkolni ezt a tökéletlenséget, az az élelmes fajtába sorolható; hogy pedig vannak, akik sem a tökéletlenséget elleplezni, sem a meglevő eredményeket fölhasználni nem birják, az teszi ép lehetővé, hogy vannak nem különös hirü orvosok is. A legnagyobb tudományuk azonban abból áll, hogy a betegségnek megállapítják a minémüségét, vagy amint ők mondják, diagnózisát, — de ez már, amint a tapasztalat mutatja, jóformán Isten adománya, ami különben az ész is. Csakhogy ez hasonlit a zenei érzékhez: aki nem bír vele, az nem tehet róla. De aki muzsikálni akar, még pedig jól, annak bírnia kell vele. Hát hiszen vannak rossz muzsikusok is, de azok aztán sem hangversenyeket nem adhatnak, sem magukat solo-művészeknek nem nevezhetik. Van a mi szép hazánknak is egy meglehetősen nagy betege, aki fölött e hét közepén a beteghez és bajához arányos tanácskozást fognak tartani: a beteget úgy nevezhetjük, hogy »Hazai fürdőink« — a baja pedig: vérszegénység. Vér alatt értve azt, hogy látogatói, aránylag és érdeméhez képest, olyan kevesen vannak, hogy a fürdőknek nem adják meg azt a vért, a pénzt t. i., ami egészséges életéhez, fejlődéséhez szükséges volna. Azt látjuk, hogy a fürdők csenevész teremtések; egy-két hiresebb hely leszámításával valamennyien tengődnek, pedig a szervezet, amelyből állanak, kitűnő, azt mondhatnók, nagyszerű; megvan hozzá minden ami szükséges, a hús, a csont, a bőr, a véredények, csak ép a vér vékony, híg, kevés. Megállapítani, kideríteni és lehetővé tenni, hogy a fürdők megkapják a maguk nélkülözhetlen vérét, a közönséget és a pénzét, — ez a kongresszus hivatása. A diagnózist a kongresszus kétségkívül meg fogja állapitani hamar, de már ennek a betegségnek a patikája nem áll olyan hamar az orvos urak rendelkezésére, mint aminő szívesen és áldozatkészen, — t. i. a közönség zsebéből áldozatkészen — siet szolgálni a közönséges patika. 2

2 18 A diagnózis jó lesz, biztos, tiszta és határozott, nem lehet benne kételkedni, Olyan férfiak fogják vezetni a tanácskozást, mint a halvány, finom arczu, nők — különösen beteges nők — imádta Tauffer Vilmos ; a tudós, mély tekintetű Lőw Samu ; az orvostudomány nagy fölkentje : Schwimmer Ernő ; az embereket, asszonyokat és fürdőket egyaránt ismerő Papp Samu ; és Müller Kálmán, ki mint egyéniség, mint organizátor és orvos egyaránt hires. És segítségükre fog állani egész sereg kiváló és jeles orvos a nagy beteg meggyógyitásához, — közöttük nagyon sok olyan, aki a fürdők »vér«-szegénységet annyira a szivén hordja, hogy »vérszegénységet érez miattuk maga is, és amannak gyógyítása által saját jóvoltát is remélvén, csak annál nagyobb buzgóságot fog kifejteni az elképzelhető legnagyobb lelkiismeretességgel. A baj az, hisz tudjuk, hogy a fürdőző közönség kilencz-tizede inkább megy külföldre, mint hogy az üdülést és a gyógyulást itthon keresné, daczára annak, hogy hazai fürdőink hasonlithatlanul jobbak minden tekintetben, mint a külföldiek, — nem szólva itt a tengeri fürdőkről, amelyekkel fájdalom, nem szolgálhatunk, a souverain Karlsbadról és Marienbadról, amelyekhez fogható a világon nincsen, s még egy-két olyan gyógyhatású fürdőről, amelynek ásványforrásai Magyarország talaján nem bugyognak. Hanem a többi fürdők nálunk is vannak olyan pompásak, mint a hasonló külföldiek. A három Tátrafüred, a Balaton tava. Szliács, Mehádia, Szklenó, Párád, Vihnye, Pöstyén, Teplicz, s ki győzné elősorolni valamennyit, hiszen majdnem minden városunk közelében van egy-egy gyógyhatású fürdő, otthagyott obligát mankóval, s ama bizonyos beteggel, akit, amikor jött, ölben vittek fürödni, s három hét múlva már tánczolt a nagy gyógyteremben, ha ugyan volt gyógyterem, — amire még a legfiatalabb fürdővendég is nagyon jól emlékszik, bár nem mindegyik látta. Elvégre azt is tudjuk, hogy minden fürdő gyógyhatású, ha csak egészséges levegője van. Ha a mindennapi élet bajaival küzködő, magát munkában és izgatottságban pusztító ember néhány hétre elhúzódik a saját rendes lakásába, ahol beteggé tette magát, pihenni, fürdik rendesen, eszik, iszik jól, a friss levegőn naponként sétál, nem emészti magát sem az anyagi gondokkal, sem egyéb izgalmakkal, már ez maga is gyógyit. Hát még ha elmegy a fürdőbe, lehet az vasas, kénes, sós vagy lagymatag vizű, ott érintkezik idegen emberekkel, uj arczokat lát, amelyek felüditik, friss pletykát hall, csinál és terjeszt, amelyek szórakoztatják, részt vesz kirándulásokban, amelyekkel étvágyat szerez, — hogyne érezné magát néhány hét után kipihenve, megerősödve, s hogyne hirdetné szivesen, hogy neki a fürdő nagyon jót tett ! Hát még ha hiszi is a fürdőt, — hiszen a hit boldogít leghamarább. S hogy higyjen, arra való az orvos mély emberösmerete, finom bánásmódja, tapintatos kezelése, s hozzájárul ama bizonyos mankó látása, és a három hét alatt tánczoló Lázár történetének gyakori hallása. Hogy pedig a fürdőző közönség ezer tagja közül legföljebb száz az igazán beteg, a többi pedig csak fáradt, aki pihenésre, üdülésre vágyik; vagy pedig módos, aki pénzeért egy kis mulatságot óhajt a fürdőhelyen, az tudvalevő, s a legközelebb összeülő kongresszus nem ama száznak a megnyerésére törekszik, mert hisz azokat megnyeri a gyógyforrás magától, hanem eme kilenczszázra, mert ezeknél rejlik az a »vér«-anyag, mely fürdőink sápkórosságát meggyógyitni hivatva vagyon. A magyar közönség nem vádolható hazafiatlanság gal, semmiféle tekintetben, tehát ebben sem. Aki külföldre megy valamit vásárolni, magyar létére, bizonynyal

azért cselekszi, mert itthon meg nem kapja, s mert erre szüksége van. Aki varrógéppel kénytelen dolgozni, attól nem veheti rossz néven senki, hogy nem a mezőberényi gyárban rendel varrógépet, minthogy Mezőberényben varrógépgyár nincsen. Hát hozat Amerikából vagy Németországból. S aki nyaranta néhány heti szórakozást, még pedig fürdő-élet által, magára nézve elengedhetlennek tart, az, ha csak különös adománynyal, vagy anyagi javakkal, vagy születési előjoggal megáldva nincsen, vagy olyan szerencsés természettel nem bir, hogy mellőzést, kicsinylést, megalázást eltűr, vagy észre nem vesz, az kénytelen tulmenni a határon, s ott vásárolni meg azt, amire szüksége van, mert ott kapható, nálunk pedig nem Ami fürdőinknek az a bajok, hogy mérhetetlenül drágák .— Balaton Füreden többe kerül egy nap, mint Dieppében három, — s így csak azok élvezhetik, akiknek van nagyon sok pénzük, tehát dúsgazdag emberek, akik nálunk, fájdalom, csak igen nagy (de nem egy) társaságot, s csak fölötte kis közönséget képeznek. Ez máimaga eléggé megmagyarázza, hogy miért kénytelen a zöm, a közép-osztály kivándorolni a forró hónapok alatt. Svájczban mulatni olcsóbb, mint a Kárpátok között. Hogy amellett a külföldi fürdőhelyek mennyi kényelmet, tisztaságot, elegáncziát fejtenek ki kevesebb pénzért, — mint a hazaiak, arról nem is szólok. A másik kényesebb része a dolognak az, hogy a polgár ember a magyar fürdőkön folytonos megaláztatásnak van kitéve. Ha egyszerű, igénytelen családból származik, akkor a gentry lenézi, — az arisztokrata, s aki hozzá dörgölődzik, megveti, és uton-utfélen sértegeti; a dúsgazdag beugrasztja a szegényebbet hajmeresztő költekezésbe ; az éretlenek juxot csinálnak a mások kigunyolásából ; valamennyien pedig sportot űznek abból, hogy hol üldözhessék a zsidót. Sem az egyazon műveltség, sem az ugyanazon osztályhoz tartozás az embereket a mi fürdőinkön össze nem hozza, egymás iránt ki nem békiti, ha valami felekezeti vagy rangbéli különbség van közöttük. Amint a season megindul, feloszlódik a közönség a maga-groupejai szerint, akár ha a régi barbár Egyptom kasztrendszere még fönnállana, és él a szerint, de még elkülönözöttségében sincs egymás iránt emberbaráti szeretettel, türelemmel vagy épen tekintettel. A fasorokat, amelyben sétálni szoktak, még azt is kikerüli az A) osztályba tartozó, ha ott B)-beliek is megfordulnak néha. Akad egyegy hangadó, fényes nevű ur is, aki kimondja, hogy ezen és azon a padon nem lehet ülni, mert azon látott egy zsidót. Ha kirándulnak, a friss levegő élvezetes megrontója a gyűlölködés, a gúny, a sértés, a megalázás; a társas-összejöveteleket lehetetlenné teszi az a bősz harag, amivel egyik a másik iránt viseltetik. Amott sértenek, itt epéskednek és keseregnek miatta: ki érezné magát ilyen körülmények között jól? S ki fizetne azért, hogy őt folyton bántsák? kitől lehet megkivánni, hogy ami ideje és anyagi képessége a pihenésre és üdülésre vagyon, azt arra pazarolja, hogy magának gyötrelmet, bántást, megvetést, megalázást vásároljon rajta? A kongresszus konzíliuma elé tehát, meg lévén állapítva a diagnózis, két főkérdést volnánk bátrak terjeszteni, ha ugyan elég kegyesek lennének gyönge szavunkat nagybecsű figyelmükre méltatni: miként lehetne a magyar tőkepénzeseket arra birni, hogy penziók, nagy, szép és olcsó fogadók építése által a fürdőzést Magyarországon is olcsóvá, tisztává, kényelmessé tegyék, hogy így a művelt, nem dúsgazdag, de európai igénynyel biró középosztály itthon is megtalálja azt, amit a külföldön megkaphat ? s miként lehetne a fürdőorvosoknak, a fürdőtulajdonosokkal egyetértve, rábirni a . magyar fürdőző közönség nagy többségét, hogy kétségtelenül meglevő műveltségét, humanizmusát, igazságszeretetét tovább el

2 19 ne titkolja, ellenben azt a társadalmi érintkezésben, nyilatkozataiban és magaviseletében minél hatályosabban érvényesítse ? Ha erre a két kérdésre a kongresszus megtalálja a feleletet, akkor megtalálta a patikát is, ahol a »nagy beteg« számára szükséges gyógyszer rendelkezésre fog állani. De tartunk tőle, hogy ezt a patikát — Európának hivják, s Európa nem egy. könnyen hagyja magát ugy átplántáltatni a mi fürdőinkbe; s attól is tartok, hogy a gyógyszer neve alig lehet más, mint az — idő, amelynek pedig sem elmulasztására, sem bekövetkeztének siettetésére a kongresszus nem tehet semmit. Minthogy azonban az orvos nem tehet csodát, amint nagyobb betegségeknél mindig szokták hangsúlyozni, csupán kezére játszhat a természetnek, hogy amit az amúgy is tenne, .annál hatékonyabban tehesse meg, — buzgó törekvésében kész szivvel üdvözöljük a kongresszust s kívánunk a betegének szerencsés felgyógyulást. Adorján Sándor.

INNEN-ONNAN.

vert mi magunk adjuk a kezébe, az kétségtelen. Sok korrupt ember vesz-e részt a mi közéletünkben ? Mi szentül hiszszlik, hogy nem több, mint másutt. A »Kölnische Zeitung« persze nem mer a Welf-'alapot terhelő hires nyugtákról beszélni, mert az német, disznóság s a mi szemünkben keres inkább szálkát. De egy baj tagadhatlanul erősen érzik a mi közéletünkön, — az, hogy szereplői nagyobbrészt szegények. Általában igen nagy malheur a szegénységünk, de különösen a parlamentáris pályán az. A parlamenti pálya ugyanis iszonyú pénzbe kerül s a mi parlamenti embereinknek nem igen van pénzük. Azért kénytelenek szegények kapkodni fühöz-fához, hogy pénzt keressenek. A politikai közpálya egy sereg jelese kénytelen bankok és különösen biztositó társaságok részére finomabb fajta ágenskedést folytatni; némelyiket a szükség ráhajtja egyéb magán-üzletek közvetítésére és konczessziók szerzésére; ismét mások ügyvédi praxisuk emelésére veszik segítségül közszereplői minőségüket. Mindez igen tisztességes munka s a mi politikusaink ezen munkákban átlag nagy becsületet tanúsítanak. Hanem azért az ilyen becsületes és szegény üzleti munkásokra, ha egyben politikusok is, mindig leselkedik a sanda gyanú. És ki is tagadhatná, hogy a független, kísértésektől nem környékezett parlamenti politikus ideálja nem is az aktiv üzletember. Nálunk előbb elszegényednek az emberek, aztán látnak közszereplés és üzletek után. Jobb lenne, ha előbb üzleteikből meggazdagodnának és aztán mennének a politikai közpályára. Summa-summarum : van nálunk

A politikai erkölcsök. Van-e a magyar politikai életben kor- morál elég, csak a pénz átkozottul kevés. rupczió ? — A jó Isten tudja! A »Kölnische Zeitungmely nem * épen nagy tisztelőnk, azt állitja, hogy a politikai erkölcsök * * Magyarországon nagyon mélyre sülyedtek. De, amit ez a német O Kétes mandátumok. Bizony néhány szegény mandátumlap a mi erkölcseinkről most beszél, azt mi itthon régen halljuk már. Régóta elmondjuk mi egymást itthon, magunk közt, párt- mal — még pedig nem a legolcsóbbakkal — megesett a malállás szerint mindennek, csak becsületes embernek nem. Sőt az heur, hogy peticziókkal piszkálgatják születésük történetét. a jellemző vonás politikai pártalakulásainkban is, hogy nyilván Szerencse a szerencsétlenségben, hogy a kúriai bíráskodás besült és formaliter bizonyos elvi ürügyek szerint csoportosulunk külön s hogy igy ma még a kétes mandátumok »lét, vagy nem lét pártokká, de suttyomban és lényegileg a mi pártunk és a másik kérdése« felett maguk a többi mandatumok döntenek. S abban part között a legnagyobb ellentétet az erkölcsökben látjuk. Ki ne a többi mandátumban mindenesetre lesz egy kis sziv, egy kis emlékeznék nevezetes politikai férfiaink eféle hires nyilatkoza- méltányosság. Mialatt ott didereg s hullajtja hideg verejtékét taira : »mi megalakítjuk a becsületes emberek pártját;« »hajlan- előttük a szegény bevádolt mandátum, csak akad közöttük egy, dók vagyunk a kormányt hasznos tevékenységében támogatni, aki elkiáltja, hogy : »aki közülünk bűn nélkül vagyon, az vesse még pedig mi ingyen«. Lehetne még idézni igen sok hasonló rá az első követ U No és, ha az veti rá az első követ, — akkor szellemű nyilatkozatot kulinárisabb stílben is. A > húsos fazekak«nem kell félni, nem lesz egy megkövezés sem. Aludjék nyugodaz »ország zsírján ¿hősködés« — mindez nélkülözhetetlen szólama tan minden kétes mandátumos követ! * a magyar politikai életnek. A »korrupczió«-ból, mint vádló szó* * lamból egy egész sereg ember, főképen iró és politikus éveken át megélt, ruházkodott, ivott-evett, orfeumba járt, szeretöt tar<0- Dynamit. Ha az ártatlan s egy finom kézbörü delnő tott, még házat is vett. Ezt a korrupeziót olyan erupczióval toilette-asztaláról sem hiányzó glycerint konczentrált szénsavval szokás ropogtatni, hogy a lelki megbotránkozás és fölháborodás és salétromsavval vegyitik s az igy nyert nitroglycerint porczeljeléül minél több »r« betű csikorogjon a közepén. »Korrupczió /« lán anyaggal keverik össze, kész a dynamit, a legrettentöbb robArisztokrácziánk gavallér vezére, amennyiben politizál is, kor- bantó szer. Ezt akármelyik ostoba és rossz ficzkó megcsinálruptnak vél egy államtitkárt, — megvi vele életre-halálra és hatja s aztán kezében van a rémséges fegyver, melylyel könnyen agyonlövi. Ugyanez a grandseigneur sokáig nem lép be a kor- elronthatja azt, amit az okos és a jó emberek nagy, nehéz és mánypártba, mert ugy van meggyőződve, hogy a kormány-fér- nemes munkával alkottak. Néhány akasztófára való gazember fiak maguk tiszták ugyan, de tűrik a korrupeziót. Később ugy Párizsban divatba hozta, dynamittal a levegőbe robbantani olyan látja, hogy többé nem tűrik a korrupeziót s azonnal belép a házakat, melyekben korántsem a szegényeket igaztalanul eltipró kormánypártba. És minden erős politikust megkísértenek egy- társadalmi rend lakik, hanem egy sereg békés család, a maga szer-másszor a korrupczió vádjával lebunkózni. Ez a vád épen aggastyánaival, asszony- és gyermeknépével. Czudarabb gonoszolyan megszokott már, mint a többi politikai argumentum. Még ság kevés történt, mióta a világ fennáll, mint ezek a robbanverekesznek néha miatta, — no de csak a múlt héten láttuk, tások. Ám, ha csak gonosz volna a dolog, még bele lehetne hogy a közönséges, pusztán politikai argumentumért szintén haj- valahogy nyugodni, ha csak valami okos czélszerüség volna landók néha verekedni. Tragikusan a korrupczió vádját többé benne. Robespierre terreurje sem volt valami szép, de a nélkül nem igen veszik. A vádlott és a vádló nem is igen tartanak valószínűleg elvitte volna az 1789-ben megszületett fiatal szabadérte örök haragot. Ma bőszül sütögetik egymásra a >korrup- ságot az ördög. De ez a dynamit-terreur, azonkívül, hogy gonosz, czió«-\, holnap ugy fordul a politika sora, hogy egy pártra kerül- rettentő ostoba is. A társadalmi és világrend ósdi falaiban egynek s aztán mindjárt elismerik egymást igen feddhetlen férfiak- általán nem tesz semmi kárt. Ha ezeket röpítené a levegőbe, nak s tűzbe mennek egymásért. Ha már most ilyen bolond azt még csak meg lehetne bocsátani. Lenne helyette uj társaállapotokat lát és hall nálunk az a német — aki egyébiránt dalmi és világrend, valószínűleg valamivel jobb, mint az eddigi, »mégis h t« : — csoda-e, ha politikai erkölcseink süllyedésé- mert hiszen eddig még minden »ancien régime« összedőlte után ről sopánkodik ? Bizonyára malicziozus a beszédje s bizonyára valami tűrhetőbb következett. De megbocsáthatatlan a tisztesnem is igaz, amit mond, — de, hogy az ellenünk forditott fegy- séges, ártatlan emberek ostoba, czéltalan koldussá, nyomorékká

2*

220

tevése és meggyilkolása. A gonoszul megrémített lakófelek, kiknek lába alól a padlót, feje fölül a padlást elszakítja a robbanás, természetesen rendőr után kiabálnak s hajléktalanságukban nyakraföre menekülnek abba a vén, nehéz falazatú épületbe melynek társadalmi rend a neve. Az ostoba és gonosz gyilkos pedig, ki dynamit-bombájával épen a szabadságot és az emberiséget sebzi meg legjobban, majd hetykén lépked föl a guillotinera s utolsó perczében még kifejezést fog adni ama szemtelen rögeszméjének, hogy ö az emberiségért és a- szabadságért hal meg.

törvényhozási tevékenységének beszámolásával nem maradt választóinak adósa. Azóta igen szorgalmasan lépkedett föl, de, hol aktiv magyarok, hol passiv oláhok jöttek valahogyan közbe s ö mindig megbukott. Más már végleg elcsüggedt volna, — de nem igy Erzsébet királyné tragédiájának kitartó költője! Egy azon választási campagne két bukása után föllépett harmadszor is, még pedig Ugrón Gábor üresen maradt kecskeméti kerületében. És csodák-csodája ! most Bártók nem bukott meg. Ezer a szerencséje, hogy ellen-korteseinek nem jutottak eszébe az ö »Kárpáti dalai«, melyekben, ellentétben Petőfivel, a szegény * • alföldet lenézi s csak az égbe törő szikla-óriásokról tud jót * * mondani. Ezek a dalok megbuktathatták volna az alföld hires ty. Polykrates gyűrűje. Soha még magyar miniszterelnöknek városában Kecskeméten is. Tekintettel a jövő kecskeméti válasznem volt akkora szerencséje, mint Szapáry Gyula grófnak. Várat- tásra, minden esetre bölcs lesz tőle, ha a hegyi kultuszt föllan nagy diadallal választották meg jelöltjét házelnöknek ; várat- cseréli a síkságival s ha a fenyő erdők zúgása helyett, meglan nagy diadallal végződött rá nézve a felirati vita ; váratlan elégszik az akácz cserjék zörgésével. jó költségvetést terjesztett a ház elé ; arról Hegedűs Sándor * * * váratlan objektív és okos beszédet mondott, mely váratlan ked— Rendőr-hausse. A rendőrség is, csak ugy mint minden vező hatást tett az ellenzékre is ; a költségvetési vita váratlan gyors véget ért — és, miután mindenki a Szapáry kormány szerencsejátékos, ki van téve a véletlen szeszélyének. Bizonyos gyors kimultát s pártja mielőbbi megbomlását várta, egészen korszakok vannak, a mikor állandóan pechben van és akkor váratlanul a kormány erösebb, a majoritás kompaktabb, mint tehet bármit, nem boldogul semmiben, aztán vannak neki jó valaha. És ez mind, kizárólag, csupa szerencse. Szapáry gróf napjai, a mikor lefekszik fültövére és a tisztelt gyilkos urak elébe minduntalan a vizbe ejti gyűrűjét s az mégsem veszett el eddig állanak, megrántják a kabátja ujját: »Tessék engem elfogni, soha. Mindig lenyelte épen az a hal, melyet aztán az ö kony- tisztelt rendőrség!« Ilyen idő jár most rájuk. A párizsiak egy hája részére fogtak ki s ö azok gyomrában megtalálja a minisz- nap leforgása alatt kézrekeritették a rettegett Ravachollet, a kit terelnök pecsétgyűrűjét folyvást, újra, meg újra. Szinte hihetet- évek óta hiába vadásznak, a londoniak pedig elcsípték századunk len, hogy ez a nagy szerencse mindvégig tartson s ha a Schiller legnagyobb rémét, a hasfölmetsző Jackot, kinek fejére hiába bailadájabeli egyiptomi király a mi elnökminiszterünk vendége tűztek ki ezer forintos díjakat. Ilyen hausse-ok alkalmával a rend" volna, már eddig bizonyára borzadva vitetné a hajóra kofferját őrség úszik a népszerűségben. Minálunk is szokott ilyen hausse s nyakraföre sietne el a házból, melynek gazdáját megdöbben- néha beütni de a mi rendőrségünk ezt razziák megtartására használja föl. A soroksári rablógyilkosnak feléje sem hederít. tően üldözi a szerencse. * *

' *

O Dicsőségünk. A muszka lapok nem fogják hirdetni, a szlávság nem lesz érte háladatos, de a magyar társadalom büszke lehet rá, hogy fényesen tette meg kötelességét a fölvidéki Ínséges tótokkal szemben. Hogy tavaly nem termett Árvában krumpli, annak a természet volt az oka ; hogy egyebük nincs a szegény tótoknak, annak sem a magyar társadalom az oka. A magyar társadalom csak abban lett volna bűnös, ha közömbös marad az Ínségbe jutottak segélykiáltására. De nem maradt az. A magyar sajtó hatalmas tolmácsa lett az Ínségeseknek s a magyar társadalom bókézzel és gyorsan adta és adja még egyre a segítséget. Tán soha nem volt szegény árvái tótocskáknak annyi pénzük és kenyerük, mint ebben az Ínségben. Nagy dicsősége ez a magyar társadalomnak. Még nagyobb lesz a dicsőség, ha az irgalom ezen nemes felbuzdulása a magyar kormányt is fölébreszti s rászorítja kötelessége teljesítésére. Majd ha épülnek Árvában a gyárak, a vasutak, pezsegni fog egy uj iparos élet, megnyílnak a bánya-aknák, kopognak az erdőkben a fejszék s zakatolnak a hegyoldalról leszökellő patakok mentén a fürészmalmok, — akkor Magyarország egy ma még nem magyar része meg lesz hóditva teljesen a magyar nemzet részére. S ebben a hóditásban a magyar társadalomé lesz a dicsőség oroszlán része. Mert igen szép az Ínségesnek kenyeret adni, hogy éhen ne haljon, de még szebb előre odaadni neki a kenyeret, hogy meg se éhezzék. * *

*

ty. Végre ! Bartók Lajos irótársunkat már régen beválasztották mindenhová, ahová csak magyar belletristát beválaszthatnak — az akadémia persze nem ilyen hely, — csak a parlamentbe nem igen akarták mindeddig beválasztani. Azaz egyszer már beválasztották, de akkor meg, huszonnégyórai képviselösködése után, hazaküldték az országgyűlést. Szegény Bartók a programbeszédje után három nappal már a beszámolóját is elmondta. Mert lelkiismeretes pünkösdi honatya volt s a4 órai

IRODALOM. D o n Lord

Byron

J ü a n

verses regénye. Forditotta: Ábrányi Budapest. Révai Testvérek.

Emil.

Két kötet.

Nagy ideje, — husz, vagy talán ennél is több éve annak, hogy itt Budapesten egy halvány arczu, szép tehetségű fiatal poéta erősen bele kezdte magát élni Byron csodálatos világának légkörébe. Megmosolyogták érte; nem bánta. Nyilt guny is elég találta; ezzel sem törődött. Ment a maga utján büszkén tovább s mentől inkább komolyodott, annál jobban szerette Byront. Ellenállhatatlan erővel vonzották magukhoz e nagy, e lángelmü költő művészetének mélységei. Nincs olyan szerelmes ifjú, aki több imádattal és rajongással csüngene ideálján, mint ő csüngött e hatalmas, merész szellem alkotásain. Éjjelnappal vele társalgott, vele foglalkozott. Szerette félelmes és szomorú nagyságaért, meg nem érdemlett szenvedéseiért s azért az igaz, mély művészetért, melynek nemes alapja mindvégig élete sötét tragédiája volt. S mikor már beleélte magát teljesen a byroni légkörbe : akkor fordítgatni kezdte a nagy költő költeményeit s élete egyik czéljául tűzte ki, hogy irodalmunkat megajándékozza a magyar »Don Juan«-nal, a britt óriás e »korlátlanul genialis« csodaművével. Imádattal, kegyelettel és félelemmel vegyes érzések közt kezdett hozzá, de egyúttal oly férfias, elhatározással és lelkesedéssel, melynek előbb-utóbb diadalmaskodnia kellett minden nehézségen. És soha jobbkori Nem aktualis-e nálunk ez a felséges, minden izében modern mű ? Vagy azt hiszitek: tul vagyunk már a Byron által kigúnyolt világon ? Nincs-e

2 ma is elég kényszer és elég képmutatás? Nem járnak-e közöttünk seregesen az erkölcsi Tartüffeök? Nem élünk-e most is oly kort, midőn »a szemérem a szivekből az ajkakra menekül?« Nincsen-e most is elég hazugság és nem szükséges-e hadat üzenni az emberi gazságoknak? Olvassátok csak e könyvet és meg fogtok győződni róla, hogy valóban szüksége van a világnak e kimerithetetlenül termékeny és teremtő lázongásokra, e mély, szabadon viharzó igazságokra, melyek ódai torzképekben hömpölyögnek végig s gázolnak át minden alakoskodáson. Megyek. tovább és festem a világot Szerény ecsettel, úgy mint rendesen, Leirom, ember, gőgöd, hiúságod S nincs gondom arra : olvasod-e,. nem ? E könyv miatt sok bosszús ember vágott Keztyűt elém s fog vágni még, hiszem, — De mindegy ! sújts bármily csapással É g : Költő vagyok, —. vagy legalább valék !

S mily fényes előadásban nyílik meg itt »minden emberi indulat és eszme, a szomorúak, vigak, magasztosak, aljasak, összeütődve, megtorlódva, mint a bogár-raj, mely zizegve keres táplálékot a sárban és virágokban.« A költőnek »annyi szelleme, oly eredeti, meglepő, éles szelleme, oly bámulatosan pazar tudománya, eszméi, a világ négy tájáról összeszedett és összehalmozott képei vannak, hogy minden korláton túl magával ragad s nem gondolhatunk ellenállásra.« Nem sóhajthatunk-e fel ma is a nagy költővel : Pár millió lény téved, annyi szent, Vagy — még kisül — mindnek igaza van. Segítsd meg Isten e fagyos jelent, Mert oltárlángja már-már hamiiban! Küldj uj prófétát, vagy költsd fel a lent Rég szunnyadót. Egy-egy hü csakugyan Megkopna végkép néhány ezer évvel, Ha Isten néha nem frissítené fel.

De most valamit a fordításról. Ábrányi Emil »Don Jüan« első énekének fordítását ezelőtt tizenkét évvel, 1879-ben, a Szana Tamás »Koszorujá«-ban a következő apostrofálással tette közzé: »A roppant nehézségeket ismerve fogtam feladatomhoz és czélul tűztem ki magamnak lassankint az egész 16 énekből álló verses regényt lefordítani. Hogy végrehajthatom-e a nagy munkát: azt az életet osztó sors dönti el.« S íme! tizenkét év után itt fekszik előttünk teljes egészében Byron leghatalmasabb alkotása, a »Don Jüan« oly fordításban, melyet nagyobb erejű s fejlettebb nyelvű nemzetek is megirigyelhetnének tőlünk s melyet bátran oda lehet állítani a német Gildemeíster műfordítása mellé, ha nem — föléje. Óriási munkai Ezt igazán csak az méltányolhatja, a ki tudja: mibe kerül Byron nyelvezetének magyar viszhangot adni s nehéz formáival megküzdeni. Ez a két vaskos kötet valóságos stanza-rengeteg, a legeredetibb költői szellem gondolatainak és érzelmeinek őserdeje. Ábrányi Emil játszva bánik el a nehéz formával s oly könnyed, oly kecses benne, hogy szinte elragad. Fordítását nyelvünk rimszegénysége daczára oly pazar, oly buja pompa jellemzi, mely a káprázattal határos. A tiszta, korrekt technika egyik rendkivüli előnye. De jobban, szebben, jellemzetesebben nem is fordíthatta volna le senki magyarra. »Don Jüan« hivatott forditója csakugyan ő. Nagy és tiszta munkát végzett s aki kíváncsi rá: mennyire tisztán dolgozott, hasonlitsa össze a III. énekben előforduló uj görög dalnok dalát az

IO Arany János fordításával. Aranyé nehézkes és éppen nem modern, Ábrányié tiszta, tökéletes dal. Lelkiismeretes és szép munkát végzett, gyönyörrel, megelégedéssel nézhet vissza rá. Szive tartós, forró szeretetének nem muló emléke lesz mindig e könyv s állandó nyeresége irodalmunknak. Oh, másutt, hálásabb viszonyok közt élő nemzetnél igazi ünnepnapja volna az irodalomnak két ilyen kötet megjelenése, de nálunk — a politikai zsibvásár hétköznapi zajában — alig vesznek róla tudomást — husz év lelkes munkájáról, mely a »kedv és a hangulat legjavával« készült. Egyszerűen »fordításnak« tartják. Én a magam részéről irodalmi eseménynek tekintem, melyért Ábrányi Emilt a legmelegebb elismerés és köszönet illeti meg, sőt hála, ha lehetne beszélni háláról ebben a hálátlan világban. Endrődi Sándor. Comenius-ünnepély. Hónapok óta készülnek a pedagógusok a pedagógia reformátorának ünneplésére. Kerek háromszáz esztendeje annak, hogy Comenius Amos János megpillantotta a napvilágot és egész életét a tudománynak ésfilantropiánakszentelte. Comenius emléke él s az egész müveit világ tiszteli és ünnepli mert működése döntő befolyást gyakorolt a népek fejlődésére. O tűzte ki a nevelés elvéül azt, hogy annak nemzetinek, a hazai nyelvet fejlesztőnek kell lennie. Az ö tanítványa volt a mi Apáczai Csere Jánosunk, aki buzgón terjesztette nálunk nemcsak pedagógiai elveit, hanem filozofiai munkáit is. Pedagógusaink az akadémia dísztermébe gyűltek; csatlakozott hozzájuk nagyszámú közönség is. Elsőnek Eötvös Lóránt báró szólalt föl. Beszédéből idézzük a következőket: »Ünnepet ülünk ma, tanítók ünnepét. Nem bibor és bársony, nem az öltözet pompája az, ami e teremnek ma ünnepi díszt kölcsönöz, hanem a kegyelet és ihlet kifejezése az egybegyűltek arczán, mintha csak templomban volnánk. Valóban az iskola, ugy mint a templom, mikor lelkünket magasabbra emeli, egyszersmind szerénységre, egyszerűségre tanit. Engedje meg ezért a tisztelt gyülekezet nekem is, akit kitüntető jóságával ebbe az elnöki székbe ültetett, hogy ékes beszéd helyett egyszerű szavakkal nyissam meg az ünnepies ülést. Comenius emlékét ünnepeljük. Comenius emlékét ünnepli ma az egész világ. Az ünnepi szó, melylyel ma a tanitók mesterüket, a pedagógia nagy reformátorát dicsőítik, ki fog hatolni az iskola falaiból s visszhangra fog találni minden, a műveltséget becsülni tudó ember szivében. De az a férfiú, aki az anyanyelv müvelését az iskola első feladatává tette, még ennél is többet érdemel, megérdemli azt, hogy ünnepe nemzeti ünnep legyen. Nemzeti ünnep és mégis nem egy nemzetnek, de a nemzeteknek ünnepe, mert az iskola, a Comenius iskolája, mely minden egyes nemzetnek életet és fejlődést biztosit, nem az idegen faj gyűlöletének, hanem az emberszeretetnek szülötte.« Ezután Komócsy József olvasta föl Comenius-ódáját nagy tetszés mellett és utána Dezső Lajos, a sárospataki tanitóképzö igazgatója olvasta föl tartalmas, szépen irt értekezését Comenius jelentőségéről. Miután még Szabó Aladár teologiai tanár a Comeniusünnepélyek jelentőségét fejtegette, az ünnepély véget ért. Akadémiai pályázatok. És ismét összegyülének ők, hazánk nagy férfiai, beszámolni a világnak az ö áldásos, czivilizatorikus működésük egy ágáról: a hazai költészet műveléséről. Szász Károly föltette a saskalapját és az egybegyűlt közönség osztatlan figyelme mellett egy gyönyörűséges védőbeszédet mondott az akadémia mellett, mely folytonos ugatás kíséretében kénytelen az ö sivatagbeli utján haladni. Az akadémia a legnagyobb készséggel fizetné ki a pályadijakat, most is, máskor is, de hiába — mikor nem akad arra méltó munka! Most is, a Karácsonyi-féle drámapályázaton is vérző szivvel magának tartja meg az arnyakat, melyek kiosztásra kerültek volna. A pályázaton a legélénkebben vesznek részt nagyszámú titkos drámaíróink, de az a néhány hivatott iró távol tartja magát. Minek teszik? — Ok az okai annak, hogy az akadémiai pályázatok meddők marad-

222 nak és nem az akadémia, melyre igaztalanul fogják rá, hogy szükkeblüségét csak szűkmarkúsága múlja felül. Szász Károly valóságos prókátori remek munkát végzett a beszédjével, ezt az ügyet jobban védeni nem lehet. Közvádló nem lévén jelen, nem is bocsátkozott annak a fejtegetésébe, hogy miért maradtak meg a Karácsonyi-féle aranyak akkor is az akadémia pénztárában, amikor ezek a durczás hivatott drámaírók kitüntették az akadémiát azzal, hogy elismerésére pályáztak. Akkoriban az akadémia nem tartotta méltóságával megegyezőnek, hogy az ugatókkal szóba álljon, egyszerűen azért, mivel nem tudott mit mondani. Most, mikor az akadémia koszorúja meddő középszerűségek ambicziója, most kesereg azon, hogy az irni tudók húzódnak előle. A pályázaton akadt különben néhány darab, melyek figyelmet keltenek. Ezeknek az akadémia dicséretet szavaz. Ilyenek a Rafael czimü, melyet a jelentés bővebben

kisérjük figyelemmel és hogy a szinészt alakításaitól ne tudjuk elválasztani. Annyira megszoktuk a Szirmai ledéijogászait, a Németh jóizü nyárspolgárait, a Solymosi tótjait, a Kassai svábjait stb. stb., hogy nem tudjuk komolyan venni a komolyságukat, nem tudjuk elhinni, hogy hevülnek, lelkesednek, szenvednek, gyötrődnek s mindig azt várjuk, mikor esik le rólok az álarcz, mikor látjuk őket a megszokott keretben a megszokott alakokban. Mert ha ez megtörténik, a »Szodoma veszedelme« éppen olyan kasszadarabja lesz a népszínháznak, mint pl. a »Madarász«. *

Maga a darab nagyon érdekes és még az öt fel vonás sem fárasztja ki a nézőt. ismertet, továbbá Zách Klára, Sötét napok és Storza Ferencz cziJóval kevesebb szellemmel van megírva, mint a mliek. Ez utóbbinak szerzője Székely Béla fiatal iró, kinek nem- »Becsület«, de jóval hevesebben buzog benne a szenvedély, sokára egy regénye is meg fog jelenni. Miután még P. Tewrewk a drámai erő, a mi természetes is, mert ebben a darabban Emil a szerkesztői üzenetek goromba hangján végzett azokkal a Sudermann nem kelt a theória védelmére, hanem kikapott fűzfapoétákkal, kik a Farkas-Raskó dijra hazafias versemények- egy darab történetet az életből, az »előkelő körök« kel pályáztak, a karaván fölszedte sátorfáját és haladt tovább a egészségtelen, mocskos levegőjű életéből. Adah asszony, sivatagba. a nagy lábon élő gazdag bankámé, ostoba férje, a kit megcsal, unokahuga Kitty, a ki gyermeklány létére olyan romlott, mint valami kiérdemült courtisane, Weine a czinikus poéta egész udvarával, ezekkel a léha, czifra, hívságos urakkal és hölgyekkel — ez az a világ, melybe NÉPSZÍNHÁZ. Janikow Willyt, a zseniális fiatal festőt balvégzete viszi. Ezzel a világgal szemben áll — éppen, mint a »Becsületben a »hátsó ház«, egy másik világ, Willy apja, meg S z o d o m a p u s z t u l á s a . anyja, nevelt gyermekök a kis Klárika, Kramer a filiszter A première előtt. és Riemann festő — második Trast gróf — aki e két Sudermann Hermann, »Jung-Deutschland« legizmo- világ között a közvetitőt játsza. sabb tehetségeinek egyike, tavaly óta ismeretes a főváros Ezek az »előkelő urak« járnak-kelnek a szinpadon, színházba járó közönsége előtt. társalognak egymással »mint a kocsisok« és elismerik Evva Lajos, a népszinház vállalkozó szellemű igaz- magukról, hogy »bestiák vagyunk valamennyien«, miután gatója, hallván arról az óriási sikerről, mely Sudermann egytől-egyig léha, romlott, fizikailag és erkölcsileg tönkreelső darabját, a »Becsületet« lépten-nyomon követte, meg- ment existencziák, élükön Willyvel, a ki kedvese Adah szerezte a darab előadási jogát és szinre hozta a »Becsü- asszonynak, vőlegénye Kittynek és elcsábitója nevelt húgának Klárának, Kramer menyasszonyának. Jó szelleletet« a népszínházban. A darab hatása körülbelül olyan volt, mint Ibsen mének tartja Adah asszonyt, pedig ez démona, a ki »Nórá«-jáé. Sokaknak tetszett, még többen nevettek rajta kicsavarta az ecsetet a kezéből akkor, mikor első nagy s ha nem maradt műsoron, ez csak annak tudandó be, képét »Szodoma veszedelmét« megfestette, a ki össze hogy a népszínháznak nincs Márkus Emiliája, aki Nórá- akarja boronálni Kittyvel akkor, mikor Willy már halálra ban barátokat és ellenségeket egyaránt lefegyverezett fáradva, betegen és az őrüléshez közel azzal fizet meg barátjának Kramernek, a ki érte mindenét feláldozta, hogy játékának csodálatos bűbájával. És azután szinte rosszul esett a népszínházban, a menyasszonyát elcsábitja és a halálba kergeti. És erről a világról rántja le Sudermann a leplet, kurta-szoknyás népszínmű és a feszes trikós operette kiváltságos házában ezeket a moralizáló komoly embere- ezt tárja föl könyörtelenül, a maga rideg meztelenségében. ket hallanunk. Amint ott ültünk a kritika látcsövével föl- Valami eltompitó, elzsibbasztó érzés súlya nehezedik az fegyverkezve a kényelmes zsöllyében önkénytelenül is emberre ennek a darabnak a hatása alatt és elfeledkezik azt vártuk, mikor gyújt rá Róbert-Szirmai a gigerli-indu- arról a sok mocsokról, melyet eléjg tálalnak és meghajol lóra, Trast-Solymossy pedig a Melanie-keringőre. a költő óriási tehetsége előtt... Mert, ha ez megtörténik, a »Becsület« kétségkívül * még ma is kasszadarabja volna a népszínháznak. így magyarázható meg, hogy mikor a főpróbáról * kijöttünk, valahányan csak voltunk, egy szivvel-lélekkel igy sóhajtottunk föl: De nem történt meg. »Rosz darab, csúnya darab, hazug darab — de S amikor ma újra ott ültünk ugyanabban a kényelnagyon szerettem volna ezt a rosz, csúnya, hazug darabot mes zsöllyében, ugyanazzal a kritikai látcsővel fölfegyverkezve, Sudermann Hermann második darabjának, a megírni«. Ichor. Berlinben betiltott »Szodoma pusztulásá«-nak a főpróbáján, csaknem ugyanaz a kíváncsiság gyötört minket. Csakhogy ma a Kassai meg a Német kupiéira is kívánNemzeti színház. A nemzeti színház megváltoztatta csiak voltunk. premiére-estéit. A Thermidor premiérc-jét már uj jour-fix-é'n És ezzel korántsem akarunk valamit az előadók tartotta meg, péntek helyett szerdán. A változás okát az igazérdemeiből levonni. A hiba mi bennünk és nem ő ben- gatóság azzal adja meg, hogy a szombatesti második előadásnak nök van. A mi kényelemszeretetünk az oka mindennek. nem igen akadt eddig publikuma,, a mennyiben a societas a Lustaságunk arra kényszerit minket, hogy ne a színpa- szombatestéken máshol szokott elfoglalva lenni. A hetilapoknak don bemutatott alakot, hanem az azt bemutató színészt mindenképen okuk volna hálásan fogadni e változást, mert

223

módot nvujt nekik arra, hogy a premierekkel ok is kimerítően foglalkozhassanak, amit mi különben eddig is megtettünk. M . k i r . o p e r a . Az operai előadások kedvetlen, lassú tempója egyszeriben megélénkült, amint Pero/ti rálépett a színpadra, egyszerre csak valóságos élet kezdett pezsegni ugy a színpadon, mint a nézőtéren. A padsorok tömve tapsoló emberekkel s a szinpadon még a kóristák is mintegy felvillanyozva mozognak. Perotti hosszú távollét után szombaton lépett föl ismét az ö parádészerepében, az > Alarczos báU-b&n. A régi, elegáns alak ö most is, hangjának felső regiszterében ugyanolyan érczesen csengő és oly bámulatosan finom, mint volt akár tiz esztendővel ezelőtt. A játéka kissé nagyon is pozoló és ráfogják, hogy kiállhatatlan, de általában ugy ránk, mint a közönségre a legszimpatikusabban hatott az ö fesztelen mozgása, járása, kelése. De szinte csodálatos, mennyi temperamentumot tudott az egész előadásba önteni. Vasqttez Molina grófné (Amália) Hilgermann Laura méltán osztozkodtak a szüntelen fölhangzó tapsokban s az utolsó fölvonásbeli balletet is annyi animóval, oly jókedvvel lejtették, hogy szinte azt is megismételtette a közönség. Ebben a balletben Miiller Katicza asszony részesítette magát abban az elismerésben, hogy pendant-ot szolgáltatott a vendégszerepelt Conti kisasszony fellépéséhez s kimutatta, hogy mily messze magasságban áll az ö művészete a szép vendégé fölött. Második föllépte Perottinak kedden volt Hunyadi Lászlóban, amikor magyarul énekelt — állítólag. Hétfőn pedig két református templom javára Tisza Kálmánná inicziativájára jótékony díszelőadás volt. A szökött katonái adták telt ház előtt. Jászai Mari, Vizváryné, Ujháziné, Komáromi Mariska, Vízvári és Zilahy közreműködésével. Élvezetes, jó előadás volt, minden szereplő feladata magaslatán állott. A darabban előforduló hangversenyen Bianchi k. a és Szirovatlia a Traviala második felvonásából való duettet énekelték nagy virtuozitással és a közönség zajos tapsa kíséretében. — A jövő hét nagy eseménye Wagner Szigfridjének előadása lesz, melyet már most szombaton kellett volna előadni, de a mű nagy nehézségei mellett a művészek nem tudtak még teljesen szerepeikkel elkészülni. Szigfridet Perotti fogja énekelni. A többi szerepek: Mime — Dalnoki; Wotan — Ney; Alberich — Takács ; Fafner — Szendröi ; Erda — Hilgermann; Erdei madár — Bianchi; Brunhilda — Szilágyi Arabella. Az előadást Rebicsek József dirigálja.

A n e m z e t i s z i n h á z B é c s b e n . A nemzeti szinház tagjai a bécsi szinészeti kiállítás alkalmával Bécsbe mennek és ott előadják »Elektrát«, »Franciilont« és egy eredeti magyar darabot, vagy a »Nagymamá«-t, vagy a »Huszár szerelme«-t. Saját külön értesülésünk szerint ez alatt az idő alatt a Burg minálunk fog három előadást tartani. Szinre kerülnek a »Czifra nyomorúság«, a »Csók« és az »Ember tragoediá«-ja. A népszínházban jótékonyczélra előadták a »Falu rosszát,« Finom Rózsi szerepében Blahánéval, Gonosz Pistáéban pedig Újházi Edével. Göndör Sándort Kiss Mihály, az újonnan szerződtetett népszinmüénekes adta. A zsúfolt ház szép summát hozott a magyar gazdasszonyok országos egyletének, noha a szereplöknek föl nem sorolt része nem túlságosan tett ki magáért. De hát, jótékonyczélu előadásnak nem szabad a fogát nézni. A

jótékony

»Falu

rossza«.

S z i n é s z e t i g y a k o r l ó i s k o l a . Az uj iskolának a drámai osztálya a héten tartotta meg az első vizsgáját Három egy felvonásos vigjátékot adtak elő a növendékek, akiket Rákosi Szidi asszony készit elő a világot jelentő deszkákra. Az eredmény olyan szép volt, hogy az orsz. szinészeti tanoda lelkét a lehető legsárgább irigység fogta el. A vezetők el is határozták, hogy a belügyminiszterhez fognak folyamodni az iskola beszüntetése végett. Hát a szinészeti tanoda monopóliumot akar arra, hogy rosz színészeket és színésznőket neveljen ? » F r i t z b a r á t u n k « B é c s b e n . Mascagni operája nagy hatással került szinre Bécsben. A közönség majdnem minden számot zajosan megtapsolt, a legtöbbet meg is ismételtette. Az előadás kitűnő volt. Mint tudva van, a darab paródiája nálunk még most is nagy közönséget vonz az O—rfeumba.

A v a d o n b a n . Gerö Károly ily czimü szomorujátéka lesz a nemzeti szinház jövő heti premiéreje. A darab iránt nagy az érdeklődés, feltűnt a Karácsonyi pályázaton gyönyörű nyelveze tével, szép, poétikus jeleneteivel és erős drámai cselekményével. Ez a darab is egyike azoknak, melyek bizonyságot tesznek amellett, hogy az akadémia a legjobb akarat mellett sem adhatja ki a pályadijakat. Száz hangverseny. Ennyit tartottak a »Bud. Hirlap« szerint októbertől márczius végéig Budapesten Minden második napra esik tehát egy hangverseny s ebben a hajszában nem csoda, ha a rendező czégek belevesztettek. Nálunk állandóan ugyanaz a néhány száz ember jár hangversenybe s ezt a törzset alig gyarapították a concert-populairek. A filharmóniai hangversenyeken s a helybeli zene-egyletek, zene-iskolák hagyományos előadásain kivül 4i idegen vendég hangversenye folyt le. De az utóbbiakból csak Thomson Cézár, Sauer, D'Albert, Barbi Alice k. a., Ondriőek, Stavenhagen, Sarasate, Reichmann és Winkelmann estélyei álltak magas művészi színvonalon, a többi csak feleslegesen elvonta a közönséget a hazai erőkkel tartott hangversenyektől. A bécsi Udell-quartett meg már orfeumi színvonalra sülyeszté a hangversenytermet.

K É P T A L Á N Y .

A

1 2 . s z á m b a n közölt k é p t a l á n y o k

megfejtése:

I. Falu rossza. II.

Dunaföldvár. A

1 3 . számban közölt k é p t a l á n y m e g f e j t é s e :

Parasztbecsület. H e l y e s e n f e j t e t t é k m e g : S a m a s s a B e r t a , D e u t s c h P i r o s k a , Plesch K á r o l y , Ott E u g é n i a d e Mesztetics, S t e i n e r I d a , M a y e r I r é n k e , F r e u n d E l v i r a . L é d e r e r R ó z a , Stein Stefi, Ú j h e l y i J a n k a , T a u b e r R e z s ő , R é v é s z Eszti és I l m a , S z á l k á i S c h v a r t z M a r g i t , F i n i t z e r G i z e l l a , H e l l e r Hortense, Fábián Adolf, F e n y v e s i Mariska, Ujhelly J a n k a , Szálkái Schwartz Margit, Braun Róza, Halasi Jolán, Bürger Regina, H ű v ö s Borbála, Schwarcz F a n n y , K a u f m a n n R ó z a , M e d g y e s A r a n k a , B e r g e r M a l v i n és A d é l , Tauber Rezső, Fábián Adolf, Szamko Lóránd, Liebermann Rozslka, Deutsch Piroska, Hodosi Anna, Grosz Zsigmondné, Steiner Ida, Seres Ilonka, F u c h s S a r o l t a és E t e l k a , Z ö l d y E t e l k a , L i p s c h i t z J ó z s e f n é , Kiss Jolán.

E g y s z e r ű é s m é g i s e l e g á n s r u h á k készülnek a főváros divatkedv e l ő h ö l g y e i részére a h i r n e v e s F a l u d i é s T a szervita-tér 1 . szám alatti m ű t e r m e i b e n . E z e n t e v é k e n y czég, e g y e t é r t v e m á s ilynemű kiváló üzletekkel, n e m s o k á r a v é g e t f o g vetni a n n a k , h o g y b é c s i d i v a t t e r m e k , f ő v á r o s u n k a t mint vidéki várost tekintve, h ö l g y e i n k r e díszítésekkel túlterhelt öltönyöket t u k m á l n a k rá mint ú j d o n s á g o t , m i g a bécsi nő, k i v é v e néhány szinésznőt, e g y s z e r ű e n és sikkesen r u h á z k o d i k . H o g y mily gondos k i s z o l g á l á s b a n részesül F a l u d i n á l h ö l g y k ö z ö n s é g ü n k , bizonyítja a n e v e z e t t czég által kiadott » A z ö l t ö z é k « czimü füzet, m e l y sok h ö l g y n e k k e l l ő tanácsot nyújt azon e l j á r á s r a nézve, m i k é p e n k a p h a t j a legmegfelelőbben a megrendelendő öltönyöket. A t a v a s z i d i v a t . H e n n e b e r g G . , a hires s e l y e m g y á r o s irja n e k ü n k Z ü r i c h b ő l : A z idei d i v a t j e l l e g e a k ö v e t k e z ő : sávok ( P e c b i n )

224 ás e g é s z k i s v i r á g o c s k á k é s e g y e b b a l a k o k e l s z ó r v a a s e l y m e n . E l s ő s o r b a n m e g e m l i t e n d ő k a n y o m o t t indiai f o u l a r d s z ö v e t e k , és b e l f ö l d i Snrah-k, lígynevezett Rougeant, ezeket rendelték m e g a l e g t ö b b e n ; ez e g y e g é s z üj c z i k k , a m e l y h i v a t v a v a n az indiai f o u l a r d o k a t kiszorítani, az u t ó b b i o l c s ó b b , d e a h ö l g y e k m é g i s e l é b e h e l y e z i k a t a r t ó s s á g o t az o l c s ó s á g n a k é s i g y a R o u g e a n t n y e r i e l a p á l m á t , C s í k o s és k a r r i r o z o t t S u r a h k b a n , M e r v e i l l e u x - é s T a f f e t á k b a n tíj d o l g o k a l i g k é s z ü l t e k , a z é r t e z e k e t m é g s e s z o r í t j a k i s e m m i tíj s z ö v e t , é s mondhatjuk, hogy e selymek, természetesen a legtíjabb színekben készítve, igen k a p ó s a k , P á r i s r é s z é r e n a g y m e n n y i s é g ű C ' h a n g e a n t r e n d e l t e k , és p e d i g T a f f e t á b a n , az a l s ó r u h á k h o z , S u r a h b n n p e d i g úgynevezett hölgyl a v a l l i ö r e s - e k h e z , a m e l y e k i s m é t d i v a t b a j ö n n e k , c s a k h o g y s z é l e s e b b e n és h o s s z a b b a n mint k b . 1 0 é v e l ő t t ; és h i v a t v a v a n n a k a »cachene/.'i-ket t e l j e s e n k i s z o r í t a n i . D a m a s t , f e k e t e é s színes, v a l a m i n t m i n d e n v á l t o z a t a a s z é p é s ízléses s e l y e m s z ö v e t e k n e k k é s z ü l t e k m i n d e n f é l e színben, k ü l ö nösen d i v a t o s a s á r g a , a v ö r ö s e s l i l l a , s á r g á s z ö l d , r ó z s a s z í n é s k é k . N a g y l u x u s t tíznek m o s t e g é s z e n s e l y e m b ő l k é s z ü l t a l s ó s z o k n y á k b a n s a l e g n e h e z e b b s z ö v e t e k e t h a s z n á l j á k h o z z á , h o g y a j á r á s n á l azt a b i z o n y o s csábos hangot idézzék elő a hölgyek, a melyet a selyem suhogása okoz.

Budapest.

S.

/.

tünk b e n n e . illetőleg

A

hazugság s

—

Önnek.

a hazugságok

c s a k f é l i g értett

M.

S.

nem értünk.

Önöket

madn vers-melléklet,

és

L.

L.

meg, azért

Két,

nyilván misztificalta valaki.

mailag

Erős

összesen két

Ki

rejtőzik

a

Nemo

Ha

egy

f e g y v e r a gúny.

Ön

egészen megértett volna

Nem

áprilisi

lüktet valamennyiben,

nagyon egyenetlenek. Egyet-kettőt majd válogatunk

alatt ?

Engedje

Kapható-e

Nagysád,

A

mából

még

négy-öt

évfolyamnak

1 0 frt.

teljes

példánynyal

-.frfA Á't'i'

discret

kér-

első évfolya-

Hét

rendelkezünk.

F e l e l ő s s z e r k e s z t ő és k i a d ó t u l a j d o n o s : K I S S ^»fev-

első é v f o l y a m a

Hét

h o g y e fölötte

d é s e k k ö z ü l ez úttal c s a k az u t o l s ó r a f e l e l h e s s ü n k : A

siiriin

Ára

egy

teljes

JÓZSEF.

-Z'tA.- ApÍK /dh^-tiehi* -áfát* /¿¿át*. .Ííi'i» .-¿laki

gar-

GRÓF KEGLEVICH ISTVÁN PROMONTOR, mely

a

kizárólag

csak

töltésü

tréfa 46-7

A gróf promontori

de for-

sokból.

a legmagasabb

palaczkokban

Keglevich

y y y y y y v y v f

TARSADALMI, IRODALMI ES MŰVÉSZETI TIZEDIK

kitüntetéseket

mindenütt

cognac-gyár

HET

nyerte,

István-féle

igazgatósága

y f

saját-

kapható:

y T

T

Budapesten.

V

W

MEGJELENIK

MINDEN VASÁR NAP.

KÖZLÖNY

ÉVNEGYEDÉRE.

A H É T a legliberálisabb szellemben szerkesztett magyar Sándor, F e n y ő Sándor, Gozsdu Elek, Galló, Herczegh Ferencz, Horhetilap. Kózúl n o v e l l á k a t , k ö l t e m é n y e k e t , d r a m a t i z á l t a p r ó s á - váth Boldizsár, H o r v á t h G y u l a , H o c k J á n o s , Ignotus, Inczédy L á s z l ó , gokat, politikai és társadalmi e s s a i k e t ; figyelemmel k i s é r i a hét J á s z a i M a r i , J ó k a i M ó r , J u s t h Z s i g m o n d , K e n e d i G é z a , K ó b o r T a m á s , összes m o z g a l m a i t é s k i v á l a s z t j a é s f e l d o l g o z z a a l e g f o n t o s a b b a k a t é s K o z m a A n d o r , K o h n D á v i d , M a k a i E m i l , M a l o n y a i D e z s ő , M i k s z á t h l e g é r d e k e s e b b e k e t . K u l t i v á l minden genret, hozzászól minden actualis K á l m á n , Mezei Ernő, Munkácsy Kálmán, Murai Károly, Petelei, k é r d é s h e z , d e s o h a s e m l é p i át a z o n h a t á r o k a t , m e l y e k e t a j ó izlés P a l á g y i L a j o s , P a l á g y i M e n y h é r t , P o l l á k I l l é s , R á k o s i J e n ő , R á k o s i — irodalmi lapnál a l e g f ő b b kritérium — parancsol. Viktor, Sebők Zsigmond, Szabó Endre, Szabóné Nogál Janka, Szalay A H É T a z e g y e t l e n s z é p i r o d a l m i h e t i l a p , m e l y a p é n t e k esti F r u z i n a , S z e m e r e A t t i l a , S z o m a h á z y I s t v á n , S z ü r y D é n e s , S i l b e r s t e i n s z í n h á z ! p r e m i e r e k r ő l m é g ugyanazon a héten, úgyszólván a napi- Adolf, T á b o r i R ó b e r t , T ó t h B é l a , T o l n a i L a j o s , V a d n a y K á r o l y , l a p o k k a l e g y i d e j ű l e g , hoz n a g y o b b s z a b á s ú i s m e r t e t é s e k e t . S z é p i r o - V é s z i J ó z s e f s t b . s t b . dalmi része k i v é t e l é v e l actualis minden k ö z l e m é n y é b e n és jórészt Á H É T külső kiállítása összes lapjaink közt a legfényiizőbb. ennek köszönheti n a g y sikereit ás azon k ö z k e d v e l t s é g e t , melyben Minden számának boritékán e g y fényes kivitelű nagy arczképet közöl : részesül. kitűnőségeket, de l e g f ő k é p érdekes alakokat a politika, művészet, M u n k a t á r s a i f é n y e s k o s z o r ú j á b ó l a l i g h i á n y z i k e g y n a g y iro- i r o d a l o m és s z a l o n k ö r é b ő l , a z o k a r c z k é p e i t , a k i k e t a l e f o l y t h é t d a l m i n é v . A z o k k ö z ü l , a k i k a » A H É T « - b e e d d i g i r t a k s r é s z b e n e s e m é n y e i n e k á r j a , h a b á r c s a k i d e i g l e n e s e n is, f e l s z í n r e v e t e t t . állandó munkatársai, felemiitjük a következőket : A H É T számai bekötve évenként k é t vaskos kötetet képeznek A b o n y i Á r p á d , Á b r á n y i E m i l , i f j . Á b r á n y i K o r n é l , Á g a i A d o l f , és n a g y o n is é r d e m e s e k a m e g ő r z é s r e . A z e l s ő n é g y k ö t e t , m e l y b ő l A m b r u s Zoltán, B a l o g h Pál, Bársony István, Bede J ó b , B r ó d y Sándor, teljes p é l d á n y o k — b á r igen csekély számban — m é g kaphatók, B o d n á r Z s i g m o n d , g r ó f C s á k y A l b i n n é , C é l i ó , D ó c z i L a j o s , E n d r ő d i v a l ó s á g o s t á r h á z a az é r d e k é t s o h a s e m v e s z í t ő b e c s e s o l v a s m á n y o k n a k .

A „ H É T " előfizetési feltételei:

'2°ÍZZZ™

5

fori 1

"'

Mutatványszámokat kívánatra ingyen és bérmentve küld

»A HET« k i a d ó h i v a t a l a VII., E r z s é b e t - k ö r u t 6. s z á m . Budapest,

—

viszontlátásra !

álnév

fűzve és mennyiért f —

amelyet

A z o n feliil e g é s z

mint a másik.

szenvedély

van igazunk, a formát

a legtöbb mysterium

a leghatályosabb

neheztel.

kedves

gyönyörköd-

E l e k t r a . M e n n y i fizetést h ú z B l a h a L u j z a , H e g y i A r a n k a , K o p á c s i ?

íoei H . J.

nekünk

ez ? —

és

P ó t o l j a - e K o p á c s i J u l i s k a P á l m a i t ? F é r j h e z m e n t - e m á r P á l m a i és k i h e z ?

az e g é s z f Budapest.

tesz

elolvastuk

COGNAC

levél csupa oly vonatkozással,

egyik gyarlóbb

Mit ellen

talán n e k ü n k a d i g a z a t . A

H E T I POSTA. Budapest-Szolnok.

levelében annyi jellemző,

k é t s z e r is

dolog lényegét tekintve,

talán

¿¿»^../.ííííL-, --káck- -íaiE

teleirt n e g y e d r é t o l d a l r a t e r j e d ő

Szemrehányó

i g a z i nőies v o n á s t t a l á l t u n k , h o g y

1892. N y o m a t o t t

az „ A t h c n a c u m "

irodalmi

és n y o m d a i

r. t á r s u l a t

betűivel.

W