II. évfolyam, 5. szám október. ingyenes kulturális havilap BADÁR SÁNDOR MINDENKI VOLT VASUTAS, VAGY LESZ

II. évfolyam, 5. szám

2008. október

I N G Y E N E S

ingyenes kulturális havilap

BADÁR SÁNDOR MINDENKI VOLT VASUTAS, VAGY LESZ

TARTALOM HA NINCS MIHEZ KÖTNI A VALAMIT Interjú Badár Sándorral

2008/5

4

POETICA LICENTIA Harcos Bálint versei

30

VÉGRE EGY KIS HAZAI SIKER! Gigor Attila: A nyomozó

10

A HATALOM TERMÉSZETE Lázár Ervin: A fehér tigris

32

MÛ, KÖNNY Tarsem Singh: Zuhanás

11

A’LA CULT Könyvajánló

34

A’LA CULT CD-ajánló

36

TELJES A KÍNÁLAT A 3D PIACÁN 12 A Corvin a Dolby segítségével csalogatná vissza nézôit 14

A’LA CULT DVD-ajánló

38

ITT MÁR MINDENT LEHET? Beszélgetés Kardos–Horváth Jánossal

16

BIOSZKÖNYV – FELKONCOLVA Bodies kiállíás Budapesten

40

KARSZALAG-RAPSZÓDIA Képzelt riport a hazai fesztiválszínrôl MESÉK A CUKRÁSZDÁBÓL Egy hely, ahol a közönség is alkot

20

LÁTNI A VALÓSÁGOT ÉS MÉGIS MEGÁLMODNI Agnes Denes kiállítása

44

PUB Sajó László: 78/2007 Bencze Áron: Nézôpontok

24

KÖZÖSSÉGI PORTÁL c6.hu

46

26

A TÉVÉZÉS ÚJ ÉLMÉNYE joost.com

47

AZ EGÉSZSÉGESEK LUXUSA Harcos Bálint, író

IMPRESSZUM KULTUSZ ingyenes kulturális havilap Kiadja a KULTUSZ KIADÓ Kft. Felelôs kiadó: Perjési Péter Fôszerkesztô: Lukács Gábor Szerkesztô: Petrikó Gábor Munkatársak: Bencze Áron, Benke Hunor, Hományi Péter, Pál Zsombor, Schwetz Ferenc Toldi Miklós, Udvardi Balázs Fotók: Bátky-Valentin Szilvia Design: KULTUSZ Nyomdai elôkészítés: Vaska Gergely Hirdetésfelvétel: [email protected] Szerkesztôség: 1061 Bp., Liszt Ferenc tér 10. tel.: (06-1) 7-078-488, fax: (06-1) 7-078-488, e-mail: [email protected], honlap: www.kultusz.com ISSN 1789-1795 TÁMOGATÓINK

2008/5

ELÔJEGYZÉS

MÉLYVÍZ, CSAK ÚSZÓKNAK!

2

Az utóbbi hónapok hallgatása után – ami a Kultuszt körülvevô, szinte síri csend ellenére nagyon aktív idôszak volt a cég életében – ismét a szokásos formában és tartalommal jelenünk meg. A figyelmesebb olvasók persze ez idô alatt is észrevehették, hogy a weben (www.kultusz.com) folyamatosan friss tartalmat szolgáltatunk, még ha nem is mindig ötödikén és összességében bizony szûkebb terjedelemben. Ezeken az oldalakon állandóan arról értekeztem, hogy mennyire összetett dolog ma Magyarországon mûvészeti, kulturális témában hónapról hónapra megújuló tartalommal és jó minôségben újságot megjelentetni, illetve biztosítani a megjelenés folytonosságát, a gyártás finanszírozását. A mai napig sem állítom hogy lehetetlen, de az elmúlt több mint egy év tapasztalatai alapján határozottabban jelentem ki, hogy ez bizony mélyvíz, csak úszóknak! Mielôtt azonban bárki azt hinné, hogy egyszer s mindenkorra sikerült megoldanunk a finanszírozás kérdését, sajnálattal közlöm, hogy nem így van. Sajnos csak az év végéig és a korábbinál alacsonyabb példányszámban tudunk megjelenni, elsôsorban a Nemzeti Kulturális Alap és további két támogató jóvoltából. De elszántságunk és lelkesedésünk töretlen. Hiszünk ugyanis a kultúra társadalomformáló erejében, abban hogy az értékhordozó mûvészeti alkotások képesek differenciál-

ni gondolkodásunkat, szélesíteni látókörünket, fejleszteni toleranciaszintünket, még akkor is, ha honfitársaink közül sokan, sokszor bebizonyították már ennek ellenkezôjét. Hisszük ezt annak ellenére, hogy épp ebben a számban Harcos Bálint író épp azt állítja, hogy a mûvészet ma az egészségesek luxusa, természetesen a kortárs irodalom jelen állapotából kiindulva. Ha már a boncolásnál tartunk, mi is megnéztük a december végéig – nyilván a nagy érdeklôdésre és nem a még nagyobb bevételekre való tekintettel – nyitva tartó Bodies kiállítást, ami azon túl, hogy a preparátunok kapcsán személyiségi jogi kérdések folyamatosan napirendre kerülnek, még unalmas is. A kuriozitása miatt még érdekes lenne, de az ár érték aránya nem az igazi. Ami viszont minden pénzt megér, az egy hosszabb beszélgetés Badár Sándorral, akit még tavasszal Szôke Bandival együtt szerettük volna megszólaltatni, de csak most került rá sor. Szóval tavasszal vagy ôsszel Badárral beszélgetni olyan, mint egy interaktív stand up comedy résztvevôjének lenni. Hozzá hasonlóan különleges személyiség Agnes Denes magyar származású, Amerikában élô képzômûvész. Lélegzetelállító al-

kotásainak reprodukcióiból A harmadik évezred mûvészete – egy új világkép teremtése címmel decemberig tekinthetô meg retrospektív kiállítása a LUMÚ-ban. Bôvebben beljebb. Végül, de semmiképp sem utolsó sorban mikrofonvégre kaptuk Kardos-Horváth Jánost, a Kaukazus énekes-dalszövegíróját. A zenekar a közelmúltban egyre ismertebbé vált, ami nyilvánvalóan jelzi, hogy üzeneteik nemcsak eljutnak a címezettekhez, de a dalokkal, a fiatalok körében napirenden tartott témák fontosságát hangsúlyozandó, a kulturális tárca még állami elismerésben is részesítette a fiatal szerzôt. Hogy neki magának errôl mi a véleménye azt felfedi lapunk belteste, elôre csak annyit, hogy epés. Ja, és persze a legfontosabb, újabb 3D-s mozi nyílt világvárosunkban, a harmadik, ami egy újabb, harmadik technológiát alkalmaz. Biztos erre is van már két film, egy tengeres meg egy U2-s, per vetítés 1300-ért – és van, aki még azt állítja, hogy az embereknek nincs pénzük szórakozásra, kultúrára. Mi azért köszönjük az NKA támogatását, nélkülük már félévkor lehúzhattuk volna a rolót.

Hiszünk a kultúra társadalomformáló erejében

Lukács Gábor fôszerkesztô

4

KULTMOGUL

2008/5

HA NINCS MIHEZ KÖTNI A VALAMIT Badár Sándor humorista, „nem képzett” színész, ex-vasutas, rovarirtó kisiparos A kiváló komikussal, aki a hazai stand-up comedy egyik alapítója és éllovasa, a mûfaj hazai történetérôl, az improvizációról, Szentesrôl, vasútról, és sok minden másról is beszélgettünk.

Kultusz: A köztudatban az eredeti szakmád vasutas. Miért ezt a szakmát választottad, és hogy lett ebbôl színészet? Badár Sándor: Eredetileg nem vasutas vagyok, hanem színészetet tanultam Szentesen az irodalmi-drámai gimnáziumban, ami unikum jellegû, mert bár diplomát nem ad, de hellyel-közzel olyan, mint a fôiskola. Aztán az élet másképp alakította a dolgokat, akkor nem lett belôlem színész. Nem volt annyi belsô inspirációm, hogy mindenképpen színész akarjak lenni és semmi más. Egyfajta bizonyítási kényszerbôl helyezkedtem el a vasútnál. Amúgy Szentesen nem túl sok lehetôség volt akkoriban. A fönnálló munkalehetôségek közül pedig ez volt a legszimpatikusabb az adott pillanatban. Úgy indult, hogy maximum egy évig leszek ott, aztán lépek tovább, végül tizenkettô lett belôle. (nevet) Közben azért színészi feladatok is akadtak. K: Vasút, Szôke András-filmek, stand-up comedy. Milyenek voltak az átmenetek, jött egyik a másik után? BS: Elôször volt a színészet, egy-két színpadi megmozdulás, utána bejött a képbe a vasút, ami számomra elég érdekes, fordulatos közeg volt, nagyon furcsa és nagyon „széles skálájú” emberekkel. Jól éreztem ott magam. Közben mindig voltak kis „oldalvizek” amikor akadt egy-két színészethez közeli munka. Pont a Szôke Bandival 1985-ben úgy alakult, hogy keresztezôdött az életutunk. Elôtte is sokszor találkoztunk, ismertük egymást még Szentesrôl, persze hogy a Bandi elmondta, szeretne forgatni egy filmet. Ez volt a 69, ami egyfajta vízválasztó volt, mert újra és újra oda-odadobott a színészet felé. Ezzel párhuzamosan, bár nem szoktam forszírozni, de elég sokat utazgattam külföldre. Aztán itthon egy-egy maszek TIT elôadás keretében – amiket én magam megszerveztem mûvelôdési házaknak és nyugdíjas köröknek – diavetítéssel egybekötött bemutatókat tartottam, meséltem a kalandokról, meg az utazásokról.

Például jártam egy településen olyan nyugdíjas-körnél, ami egy kocsmával megosztva mûködött, paraván választotta el a kettôt egymástól. Az elég érdekes volt, amikor egy kisebb verekedés alakult ki a paraván túloldalán, és egy disznóölésre is elegendô vér folyt át, miközben én Varsóról meséltem. (nevet) Nekem ezek jó iskolák voltak, mert egyedül csináltam, sokat gályáztam, utaztam, bár az ingyen volt, mert ugye a vasútnál dolgoztam. Az a kis pénz, amivel a nyugdíjasok ezekért a fellépésekért megtámogatták az életemet, mindig éppen jól jött. Amatôrfilmeztem Szentesen, onnan is voltak különbözô kapcsolatok, ezek adták a tanult alapokat, amiket tovább formáltam minden alkalommal. Aztán elindult a Szôkével közös filmezés. Induláskor három filmet készítettünk együtt, majd jött a Szomjasféle Roncsfilm. Életre szóló barátságokat kötöttem például Rajhona Ádámmal és még sorolhatnám. A Gáspár Sanyit már korábban ismertem, mert ô is szentesi, egy utcában laktunk, együtt fociztunk. Egyébként a filmforgatás élményeim is hasonlóak, mint a vasútnál. Olyan a közeg, hogy csak látszólag van hierarchia, persze van egy hierarchikus rendszer, de valójában mindenki haver. (nevet) K: Szôke említette, hogy a Badár család ismert volt Szentesen, mert ahol laktatok, ott volt a „Badár-bót”. BS: Igen, az a nagyszüleimnek az üzlete volt, egy olyan vegyeskereskedés, vagy nevezhetném szatócsboltnak is, ahol a kutyagumitól a repülôig mindent lehetett kapni. Termény és borkereskedés is volt egyben, illetve egyéb napi történeteket is lehetett ott vásárolni. Aztán az államosítás idején persze elvették. A Badár Bolt felirat viszont túlélt mindent. Volt az az üzlethelyiség ÁFÉSZtól kezdve maszek üzletig minden, de a piros Badár Bolt felirat mindvégig látszott, pedig legalább hétszer lett átfestve. Lehet, hogy szakrális üzenete van, mert akik ott élnek most is csak így ismerik. Jelenleg magánkéz-

KULTMOGUL

Mindenki vasutas is, vagy volt vasutas, vagy valakije már volt vasutas

5

KULTMOGUL 6

(nevet) Sokaknak vannak hóbortjaik, de a város senkit ben van, de aki most üzemelteti, visszavásárolta a jogot, nem vet ki magából. Mindenki iránt szeretettel viselhogy Badár Bolt néven mûködtesse, tehát most megint tetnek, akik ennek köszönhetôen, amikor kinövik a váez a neve, mert mindenki így ismerte. (nevet) rost és magukkal cipelve az ott szerzett tudást, szerte K: Kôhalmi Zoltán is szentesi. Van ott valami a víza világon elismertté válnak, elviszik Szentes hírnevét. ben, vagy a levegôben? K: A fellépéseid számomra nem tûntek improvizáBS: Hajdú Balázs is szentesi, szerintem mindenki ciónak. A véredben van, vagy a rögtönzésnek létezik szentesi, vagy valakije szentesi. És mindenki vasutas rutinja? is, vagy volt vasutas, vagy valakije már volt vasutas. BS: Persze, kell hozzá megfelelô rutin, amit ráadáNekem ez életfilozófiám. Legalább egyszer már minsul nem lehet megszerezni a négy fal között. Ez nem denki járt Szentesen, vagy ment rajta keresztül, ideális jön úgy, hogy az ember neesetben vonattal, de legalábkiáll és elkezd könyveket olbis érintette. (nevet) Tényleg A szentesiek mindegyike vasni, vagy elhatározza, hogy sok a híres szentesi: a Crystal én mostantól improvizációval együttes, Zséda, Szekeres Adfoglakozik valami mással is foglalkozom. Valószínûleg nárienn, vagy Hevesi Tamás, aki lam akkor kezdôdött, amikor szintén egykori osztálytársam. a szakmáján kívül elôször dobtak be a mélyvízPéldául Ôze Lajos is szentesi, be. Ez valamikor nyolcvande sorolhatnék orvosokat és ban, az elsô olyan színházi elôadásomon volt, amikor számtalan egyéb kiválóságot. Úgy gondolom, hogy az nem mûködött a darab, meg is bukhattunk volna, ha ottani iskolák és tanárok nagyon jók. Remek alapokat akkor, ott, teli a gatya, de mivel nem lett teli és mibiztosítanak és olyan a szemléletük, hogy nem gátolvel meg akartuk menteni az elôadást, függetlenül a ják a tehetségeket. A szentesiek más szempontból is történettôl meg a szövegtôl, enyhén „ráimpróztunk” érdekes emberek, például mindenki foglakozik valaa történetre, mivel úgy gondoltunk, hogy a közönmi mással is a szakmáján kívül. Van olyan, aki hosszú ség úgysem tudja. Ez a szentesi Munkás-Diák Színévekig tanult bölcsészetet, de mellette külkereskedô és kovácsoltvas kerítéseket exportál Németországba. játszókör elôadása volt. A névben, gondolom minden

2008/5

jött össze, vagy elment a szöveg, akkor azt helyettesítettük zenével, körtánccal, ráimpróztunk különbözô dolgokkal. Ezek olyan szituációk voltak, amiknél az ember ott a színpadon szívinfarktus közeli állapotba került, mert nem tudtuk milyen hatása lesz az egésznek. Az is segített az improvizációban, amikor tizenkét év után otthagytam a vasutat és feljöttem Pestre. Úgy tûnt, hogy elindult egy másik irányba az életem. Zsinórban elég sok filmet forgattam egymás után és az utolsó kettô már anyagilag is olyan volumen volt, ami miatt azt gondoltam, megkockáztathatom a váltást, mert egy biztos dologból egy másik biztos dologba lépek. Nem így alakult. Három éven keresztül egyetlen felkérést sem kaptam. Ekkor jött a „korai vállalkozói korszakom”, rovartalanító kisiparos lettem. (nevet) Amihez kell egyfajta belsô töltet, hiszen az ember lakótelepi lakásokat csönget fel azért, hogy megmagyarázza, miért kell ott rovarirtást végezni. Ez megint azt hozta, hogy meglehetôsen sokat kellett rögtönöznöm ahhoz, hogy anyagilag is megérje. Az utcáról, lakásokból nagyon sok történetet tudtam fölszedni. Érdekes idôszak volt, mindennap új kihívások, mindennap ismeretlen terület, mindennap más közeg. Volt, ahol

KULTMOGUL

benne van. (nevet) Szentesen az összes olyan gyerek és fiatal felnôtt, akit egy kicsit is érdekelt a színészet, vagy csak mozgott benne a sajtkukac, részt vett ebben a csapatban. Délutánonként, esténként amatôrszínpadként összeálltunk, ökörködtünk, tanultunk és bemutattunk mindenféle abszurd darabokat. Például halandzsa-nyelven elôadtunk termelési értekezletet, vagy átalakítottunk egy elôre megírt március 15-ei darabot is, úgy, hogy egy magasugrólécet kellett átugrani, ami egyre magasabbra került és az egyik oldalon állt történetesen a rendôrség, a másik oldalon meg a felkelôk. 1981-ben március 15-én nem ilyenekért tapsoltak a színházakban. A darabban a népfelkelés úgy hozta, hogy a rendôr ledobta a sapkát és átállt a magasugrólécnek a másik oldalára, amire az volt írva, hogy „ház”. A lényeg pedig az volt, hogy a ház épüljön minél magasabbra. Persze nem tudhattuk, milyen hatása lesz az elôadásnak, de úgy gondolom, elég nagy bátorság kellett ezt elôadni, és a közönség részérôl is kellett a hozzáállás, hogy ne az legyen a következmény, hogy amikor megyünk ki, a karhatalom már ott vár, hogy: „ugyan beszéljük már ezt meg”. Elôadtunk korai Vámos Miklós darabokat is. Amikor pedig nem

7

KULTMOGUL 8

szeretettel fogadtak, volt, ahol ki sem nyitották az ajtót. Elég széles skála ahhoz, hogy az életbôl sztorikat tudjak gyûjteni. K: A stand-up comedy rendszerváltás elôtti hazai meghonosítójaként honnan jött az ötlet, az ihlet, mi vagy ki indította el benned, bennetek? BS: A nyolcvanas évek elején Szentesen a Panoráma diszkóba jártunk, ahol korai videó-vetítések mentek. Csak ott lehetett egyébként videót nézni, abban az idôben nem volt más. Egyszer egy olyan filmet néztünk a Szôkével, amit nem értettünk, mert angolul ment és nagyon gyors volt a szöveg. Egy Johnnie Walker mûvésznevû ember nyomta piszkosul és körülötte mindenki röhögött. Ez nem egy színházban felvett elôadás volt, hanem stand-up. Kérdeztük a Szôkétôl, hogy ez micsoda? Mivel az elôadónak minden második mondata „Hey, men” meg „One man” volt, az András azt mondta: „hát nem látjátok, ez egy „vanmensó”. Ebbôl lett az, hogy két éven keresztül, 88-89-ben nyomtuk a „vanmensóinkat” a Szôkével a Hunnia kávézóban, elég nagy sikerrel, mert azelôtt nem volt ilyen Magyarországon. Ezt már nem lehetett performance-nak, vagy önmegvalósításnak nevezni. Soha nem volt kötött koreográfiája az egésznek, mert bár ketten léptünk fel az Andrással, még a címet sem beszéltük meg elôre. (nevet) Hétrôl hétre jött és bôvült a törzsközönség és ez ment volna, szerintem, elég sokáig, ha nincs tulajdonosváltás, és az új tulaj már nem akarta a folytatást. Hoszszú szünet következett és bár filmeket forgattunk közben, de a „vanmensók” elmaradtak. Telt-múlt az idô és öt évvel ezelôtt elkezdôdött a Godot Dumaszínház. Egy kis társaság, a Fábry Show gegcsapata, hétfônként összefutott a Sanyival együtt, történeteket kitalálni a Showderba, dobáltuk a poénokat és egy külföldi utazás alkalmával, egy átsörözött estén jött az alapötlet, hogy kellene egy dumaszínházat csinálni. A Litkai Gergô és a Szôke voltak azok, Ardai Tamással vállvetve, akik aztán elindították ezt, itt a Godot-ban. Azt azonban megfigyeltem, hogy az amerikai stand-up bárgyú vicceit itthon nem lehet eladni. A vájt fülû magyar közönség nem vevô azokra az alapfölállítású viccekre, amik Amerikában mûködnek. Más a közeg. Úgy gondolom, hogy a hazai dumaszínházasok nem ezt a „vicc a viccre” kiszámított formát építik, hanem egy sajátosan magyar stand-upot

adnak elô. Érdekes történeteket mesélnek, amik csattanósak is. Kicsit azt állítottuk vissza, ami annak idején a húszas években, a kávéházi mûfajban már létezett. Nem kuplékra gondolok, mi sem azt adunk elô, hanem már akkor is voltak hakni-kabarésok, akik kávéházról kávéházra jártak az éjszakában és ezt a fajta improvizációs tevékenységet végezték, pontosan azért, mert nem lehetett kiszámítani elôre, hogy milyen közegnek fognak mûsort adni. K: A Godot Dumaszínházban mekkora az érdeklôdés? BS: A Godot elsô évében véres kardként hordtuk körbe a mûfajt, hogy megismertessük. Sokan, akik az elôzô rendszer kabaréin nôttek fel, idegenkedéssel fogadták, nem igazán értették, hogy mit is akar, aki kiáll oda és sztorizik. Itt nincsenek jelenetek, nincs mihez kötni a valamit. (nevet) Sokaknak viszont belsô igénye, hogy mást és máshogy szeretnének hallani, mert a külföldi csatornákon már láttak ilyet, de magyarul még nem. A Godot esetében egy év alatt eljutottunk oda, hogy a hely hétrôl hétre megtelt, most ott tartunk, hogy hetekkel elôre kell jegyet venni. Már van két „kisfia” is a Godot-nak Budapesten, az egyik a Repeta sarok, a másik a Hemingway, de elég sok vidéki helyszínre is járunk. Vannak fellegvárak, például Szombathely vagy Debrecen, ahol nyolcszáz nézô alatt még soha nem volt mûsor. A határon túli, magyarok lakta településeken szintén gyakoriak a fellépések, ismerik a mûfaj lényegét, nem kell megmagyarázni. Az ismertségünkön nagyon sokat dobott a Showder, és Fábry Sándor, akinek a mûsorát ezek a srácok alapozták. Ô ilyen módon adta vissza a „kölcsönt”, nem elnyomta ôket, hanem igenis teret adott nekik. Szerintem ez egy önzetlen és nemes dolog, mert úgy érzem, bármilyen színházi mûfajt nézünk, ma nem az a divat, hogy egy fiatal színészt egy idôsebb fölemel, hanem inkább egy kicsit tapossa, vagy azt mondja, hogy: várj még, ráérsz, van húsz-harminc éved, hogy elôre állj egy tapsnál. K: Elsô könyved, a Horvát Jánossal közösen írt Jappán koncepciója hogyan alakult ki és milyen volt a fogadtatása, mennyire lett sikeres? Mûfajilag pontosan hova sorolnád? BS: A Jappán egy retró úti kalandkönyv. (nevet) Ezt a könyvet húsz évig hurcoltuk magunkban, azért ilyen sokáig, mert bár a belsô inspiráció megvolt bennünk, a

Az amerikai stand-up bárgyú vicceit itthon nem lehet eladni

lustaságunk is megvolt, hogy ne kezdjük el írni. Nem volt kiadó, nem volt hozzá elég pénz sem, ezért a könyv csak az agyunkban létezett. Aztán találkoztunk egy fiatal sráccal, aki történetesen a Jaffa Kiadó tulajdonosa. Vele poénosan arról beszélgettünk, hogy majd egyszer megírjuk ezt a könyvet. Két nappal késôbb visszahívott, hogy tényleg komolyan gondoltuk-e a könyv megírását? Én pedig mondtam neki, hogy komolyan persze, és akkor most biztos jön az a mese, hogy vigyek oda neki egy zsák pénzt, amibôl megvesszük a papírt meg az ólmot, mert ez az egész innentôl kezdve egy üzleti vállalkozás, de ô azt mondta, hogy errôl szó sincs. Kiadja minden feltétel nélkül, nekünk csak az a dolgunk, hogy megírjuk három héten belül. Határidôn belül papírra rántottuk és szerintem egy nagyon jó könyv lett. Nem az volt a kérdés, hogy mennyire karizmatikusan írunk, hanem, hogy ezt a stand-up mûfajt, amit mi elkezdtünk, ötszáz wattos izzók kereszttüzében a kávézóban, ezt át lehet-e ültetni könyv formába. Kísérlet volt, hogy a magunkban cipelt élményeket képesek vagyunk-e élvezhetô formában papírra vetni. Ha nem sikerül, nem került volna kiadásra. Végül még túl is lôttünk a célon. Amikor elkezdtük átolvasni és meghúzni a szöveget,

olyanokat röhögtünk rajta, hogy azt mondtuk: ez olyan marha jól sikerült, hogy tényleg helye van a polcon. A három évvel ezelôtti elsô kiadás óta most tartunk a negyediknél. Az elsô, a próbakiadás 1500 példányos volt, most pedig már túl vagyunk a 7000 eladott darabon. Egyébként az új könyvünk az Ámerika is siker, most a könyvhétre jelenik majd meg a második kiadása. A Jappán tavaly az „év könyve” válogatáson ici-picivel szorult Michael Palin könyve mögé, a második helyre. Büszke vagyok a Jappánra, mert kortalan, nem politika és rendszerfüggô. Egyszerûen bemutat két fiatalt, akik 1987-ben elindulnak a világba, úgy, hogy gôzük sem volt arról, hogy mi van ott. Többen indultak el akkoriban abba az irányba meg nyugatra is, fôleg úgy, hogy nem akarnak ide visszajönni. Mi azért indultunk el, mert kíváncsiak voltunk a világnak arra a sarkára is. Álmunkban sem gondoltuk, hogy mi fog ott várni bennünket. Elképzelni sem tudtuk, hogy a nyugatnak milyen csúcsára jutunk majd el ott keleten. Ezt a kontrasztot szerettük volna áltudományosság nélkül, stand-up jellegû humorral bemutatni a mi életünkön és valóságunkon átvezetve. A visszajelzések alapján azt hiszem, sikerült. Cseri Dániel

KULTMOGUL

2008/5

9

VÉGRE EGY KIS HAZAI SIKER! Gigor Attila: A nyomozó

Anger Zsolt

10

Amikor még 2002-ben kérdezgették tôlem ismerôsök, hogy mit érdemes megnézni a moziban az akkor futó filmek közül, akkor bátran javasoltam nekik Herendi Gábor Valami Amerika címû filmjét. Az ötletemet megdöbbenés és lesajnálás fogadta, mondván normális vagyok-e én, hogy bárkit magyar filmre akarok elküldeni. Ez a reakció pedig jól jelezte azt a problémát, hogy a közönség, sajnos kortól és nemtôl függetlenül, elfordult a magyar filmtôl. Aztán elindult valami, jöttek fiatal, tehetséges rendezôk, akik szép lassan elhitették, hogy a magyar film nemcsak lila ködös, érthetetlen és nézhetetlen mûvészkedés lehet. Bár ezt az ágat azért nem sikerült teljesen megszüntetni, de azt megállapíthatjuk, hogy van remény, vannak JÓ magyar filmek, és külföldön is elismert tehetségek. Itt van például Gigor Attila, akinek elsô filmje az idei szemlén debütált és aratott nagy sikert a nézôk, a kritikusok és a zsûri tagjai között. Ilyen fokú egyetértésre pedig azért elég ritkán van példa. A nyomozó viszont valóban megérdemli az elismeréseket. A film fôhôse (bár ez a karakter nagyon messze áll a tipikus hôstípusoktól) Malkáv Tibor kórboncnok, aki jobban szót ért a hullákkal (akikkel képzeletben folytat le beszélgetéseket), mint az élô emberekkel. Tibort csak halálos beteg édesanyjának sorsa érdekli igazán, akinek azonban nem tudja biztosítani a legjobb körülményeket, mivel nincs pénze a Svédországban található klinikára vitetni ôt. Ekkor azonban Malkáv kap egy tisztességtelen ajánlatot: egy számára ismeretlen embert kell meggyilkolnia, ezért pedig bôven kapna annyi pénzt, hogy édesanyja életét megment-

hesse. A gyilkosság elkövetése után azonban hamar megjelenik a rendôrség, s bizony kiderül, Malkávnak mégis volt köze az áldozathoz. A magának való kórboncoknak tehát versenyt kell futnia az idôvel, hogy tisztázhassa magát, mert a rendôrség számára ô az elsôszámú, sôt az egyetlen gyanúsított... A történet, néhány valóban eredeti elemétôl eltekintve, elsô látásra akár elcsépeltnek, sablonosnak is nevezhetô, de Gigor Attilának és a fôszereplôknek hála, az utóbbi idôk egyik legeredetibb alkotása lett. Nincs semmi mesterkéltség, Gigor megteremti Malkáv Tibor világát (ami ijesztôen olyan, mint a mi világunk), és pillanatok alatt beszippantja a nézôt. Anger Zsolt fenomenális alakítást nyújt, pedig szinte végig rezzenéstelen arccal vesz tudomásul minden szörnyûséget, ami vele történik. Életuntsága Bill Murray karrierjének legjobb pillanatait idézi. Tökéletesen egészíti ôt ki a barátnôjét, Editet játszó Rezes Judit. Zseniálisak közös jeleneteik, amelyekben a nô próbál egy normális férfi-nô kapcsolatot kialakítani a végletekig passzív Malkávval, a nézô pedig drukkol ennek a totál össze nem illô párnak. A nyomozás izgalmait remekül oldják még azok a szcénák is, amelyekben a boncasztalra kerülô hullák életének utolsó perceibe pillanthatunk bele. Gigor pedig a legnagyobb akadályt, a film befejezését is tökéletesen oldja meg. Bátran zárja le filmjét egy olyan poénnal, amit nem sok magyar filmben vállaltak volna be, de Malkáv karakterével szemben bármi más hazugság lett volna. Pont ebben rejlik ennek a filmnek az ereje, hogy bár a pénzt itt is ugyanolyan nehéz volt elôteremteni, a körülmények itt sem voltak jobbak, és a fôszerepet itt sem hollywoodi sztárok játsszák, mégis minden a helyén van. Nyoma sincs annak az állandó, nyomasztó, céltalan és mesterkélt szenvelgésnek, ami a magyar filmek jó részét még mindig jellemzi. Helyettük A nyomozóban megtalálhatók a film noirok klasszikus elemei, átitatva ôszinte, de nagyon fekete humorral. Egy groteszk, de nagyon mai krimit láthatunk, ami remélhetôleg minél több nézôhöz eljut majd itthon és külföldön egyaránt. Sôt, azon se csodálkoznék, ha pár éven belül remake készülne belôle Hollywoodban. Schwetz Ferenc

2008/5

MÛ, KÖNNY Tarsem Singh: Zuhanás 2000-ben A sejt címû pszicho-horror rémálom varázslatával világhírûvé vált Tarsem Singh új filmje ellentmondásos alkotás. A Zuhanás maradéktalanul magán viseli az indiai származású rendezô meghökkentô mûvészi koncepciójának stílusjegyeit. Talán túlságosan is.

Mindazok, akik nem kedvelték Singh korábbi filmjét, messzire kerüljék el az aktuális produkciót. A sejt rajongóinak természetesen ajánlott a Zuhanás, noha valószínûleg jó néhányan lesznek, akik csalódni fognak, mert thriller elemekkel operáló idegtépés helyett szentimentális dráma várja ôket, igaz, a korábban már látott vizuális kreativitással több síkon megvalósítva, viszont a történetbôl adódóan másképpen felépítve. A film két, egymásba átjátszó szerkezeti egységre tagolódik. Az interpretatív nyitány a húszas évek Amerikájában tárul elénk, ahol egy kaszkadôr, bizonyos Roy Walker (Lee Pace sótlan alakítása) forgatás közben balesetet szenved, és deréktól lefelé megbénul. A testileg-lelkileg összeroppant férfi a kórházban megismerkedik egy aranyos kislánnyal (Catinca Untaru bájos debütálása), akivel összebarátkoznak és Roy improvizált meséjén keresztül a két, élénk fantáziájú ember a valóságtól elrugaszkodva, a képzelet birodalmába tesz kirándulásokat. Az elkeseredett férfi azonban csak manipulálni akarja a kislányt, hogy ellopasson vele annyi morfiumot, amennyi elég az öngyilkossághoz. A másik szerkezeti egység elemeit a mese-utazásokra felépített képorgiák adják, melyek merész képzettársításokból kibomló, olykor szikár, olykor túlzsúfoltan burjánzó

retina-tornák. A sejt és a Zuhanás képi világa közötti differencia korántsem adekvát. Míg a hátborzongató elôzô filmben, az igényesen megvalósított, kellôen elborult látvány leginkább Hieronymus Bosch festményeinek szó szerint pokoli világát idézte fel, addig az új filmben Salvador Dalí alkotásai köszönnek vissza ihletô forrásként, Godfrey Redgio és Ron Fricke filmeszszé-látomásaiból túlságosan is ismerôs megoldásokkal keverve. Singh túl sokat akar, nagy volt a nyomás és az elvárás igényes mûvészként – minden bizonnyal önmagával szemben is. Közel kétórás filmjének végére a rendezô egész egyszerûen eltéved saját alkotói koncepciójának labirintusában és ezen már az érezhetôen vért izzadó, mindent elkövetô vágó impozáns megoldásai sem tudnak segíteni. Az egyre zsibbasztóbb mesefolyam és öncélú képsorok sokkal inkább unalmasak, mint lenyûgözôk, és a látottakkal kapcsolatban, akarva-akaratlanul a már említett Redgio és Fricke filmjei rémlenek fel. Elsôsorban a „Qatsi”-trilógia és a Baraka gyanítható a háttérben. A színpompás káprázat ellenére, az eredetiség hiánya eltereli a nézô gondolatait, figyelmét az addigra már amúgy is kissé érdektelenné váló, szirupos befejezésbe torkolló cselekményrôl. Singh ugyan mindent elkövet, hogy felemás Happy Endre kifutatott, amúgy gyönyörûen fényképezett filmje, mûvészi melodrámaként maradjon meg a nézôtérrôl bevérzett, golyózó szemekkel kitámolygók emlékezetében. Azonban sokakban inkább hiányérzet vagy értetlenség munkál majd az ámulattal vegyes katarzis helyett a folyamatosan változó mozgókép-festmények sokaságát felvonultató filmfreskó megtekintését követôen. A nézôi szemekbôl nem csak a kifejezetten hatásvadász záró negyedóra és a gyötrelmesen szép, szívszaggató zenei kompozíciók miatt fognak csordogálni a könnyek. Ami A sejt esetében vérfagyasztó, szerves alkotóelemként tudott mûködni a maga impozáns-beteg, következetlen világában, az itt, álmûvészien kimódolva, erôltetetten, olykor modorosan, kuszán mesélve, végül nosztalgiázva, kudarcba fullad. Mr. Vitriol

11

TELJES A KÍNÁLAT A 3D PIACÁN A Corvin a Dolby® segítségével csalogatná vissza nézôit Az IMAX és a Real D után tovább bôvül a hazai 3 dimenziós mozi-kínálat: ezúttal a Corvin Budapest Filmpalota bôvített, voksát pedig a Dolby® 3D Digital Cinema rendszer mellett tette le. A Kultusz a helyszínen tájékozódott az új technika részleteirôl. Túlkínálat vagy valós igény? Egyelôre nehéz eldönteni, mindenestre tény, jelenleg három budapesti moziban, három különbözô technika segítségével fogadhatjuk be a 3 dimenziós moziélményt. A sort a WestEnd nyitotta tavaly november végén a digitális Real D technológián alapuló rendszerrel, melyet januárban az Aréna Pláza követett – analóg IMAX –, most szeptemberben pedig a Corvin – a Dolby® 3D Digital Cinema – fejlesztette tovább kínálatát. Ezzel lényegében idehaza teljessé vált a választék a világon alkalmazott legfejlettebb 3D-s rendszerekbôl. Harc a nézôkért

12

Digitális 3D és csökkentett jegyár – ezekkel a hívószavakkal kívánja visszacsalogatni a jövôben nézôit a Filmpalota, derült ki az új technika apropóján rendezett sajtóvetítés elôtt tartott beszélgetésen. Menyhárt Gábor, a Corvin mozi vezetôje szerint a 3 dimenziós technikával néhány év haladékot nyerhet a szakma. Érthetô, hiszen ezeket a kópiákat nemcsak jóval nehezebb hamisítani, de netre való feltöltésük is problémákba ütközik. – A Corvin közönsége reményeim szerint nyitott lesz erre a filmre, a késôbbiekben pedig az is kiderül, hányszor kell levetítenünk egy-egy alkotást – fogalmazott Menyhárt, aki a közeljövôben vetítésre szánt filmek közül a Piranhát, TinTint, a belga képregényhôs kalandjait, és egy Tim Burton-klasszikust, a Frankenweenie-t emelte ki. A tervek szerint decemberben – stílusosan – a Karácsonyi lidércnyomás 3D verziója került volna vetítésre, de ez meghiúsult (errôl keretes írásunkban olvashatnak bôvebben – A szerk.). Hogy mennyiért? A multiplexek közül valóban a Corvinban a legolcsóbb a jegy egy 3D-s vetítésre: alapáron 1590 forint leszurkolása után juthatunk be a Kabos terembe, szerdán azonban lényegesen olcsóbban, 990-ért szívhatjuk magunkba az élményt. A Real D esetében 1750 a belépô, az IMAX dokufilmjeire pedig 1350, igaz, itt nem egész estés, hanem 40 perces filmeket vetítnek.

A technika megvásárlására 40 millió forintot költöttek, ami valóban soknak tûnhet elsôre, ám a külsô hûtést, vízhûtést és levegôelszívást egyaránt igénylô 2K-s felbontású, DLP-technológiájú, Christie CP2000X típusú 3D-vetítô a mozi tulajdonába került, így a Corvin kizárólag a filmforgalmazókkal osztozik a bevételen. Az elônyök közé sorolható még az is, hogy a közel háromszáz férôhelyes Kabos teremben a 3D-s mozik mellett a hagyományos 35 mm-es és digitális kópiáról továbbra is tudnak filmeket vetíteni, ami a hat termes Filmpalota esetében lényeges szempont. A 3D-s technika a filmgyártás területén is forradalmat idézhet elô, hiszen nem lesz szükség többé a hagyományos filmszalagokra, jóval olcsób-

2008/5

ban készülhetnek a könnyebb, kisebb, ezáltal jobban mozgatható digitális kópiák, amelyek minôsége nem romlik a vetítések számával, és lehetôség van a mûholdas továbbításra is Fejfájás nélkül És hogy a technikai részletekrôl is essen néhány szó. A Dolby az Infitec 3D-s képalkotására épülô rendszere lényegében a régi, vörös-zöld/vörös-kék színszûrés legkorszerûbb változatán alapul, így ma már a szem nem fárad el, és 144 másodpercenkénti képsugárzással a legkisebb vibrálás is megszüntethetô. A vetítô elôtt egy CD-méretû, cián-magenta színû, átlátszó korong forog, és a szemüveglencsék szûrésével alakulnak ki a jobb, illetve a bal szem számára sugárzott, így térbeliként érzékelt képek. A 3D vetítések alkalmával a mozilátogatók egy speciális szûrôvel ellátott szemüveg segítségével élheti át a filmélményt. Ez a szemüveg nem a korábban már megismert, egyszer használatos mûanyaglencsés szemüveg, hanem egy egyedülálló, üveglencsével ellátott példány. Így – nem meglepô módon – az okulárét a vetítés után vissza kell szolgáltatni.

Az elmaradhatatlan T-Rex veszély Földalatti dinoszauruszok, foszforeszkáló madarak, csattogó szájú cápák, lávafolyamok és úszó szigetek – az Utazás a Föld középpontja felé címû kalandfilm perceként dobálja a nézô irányába a különbözô szörnyetegeket és tárgyakat. Természetesen Eric Brevig elsôfilmes rendezô a látvány oltárán áldozta fel ezt a másfél órát, így sem kidolgozott karakterekrôl, sem maradandó színészi játékról nem beszélhetünk. Akcióban azonban nincs hiány: még pislogni sem érdemes egy-egy jelenetnél. A 45 millió dolláros összköltségvetésû Verne-adaptáció nemcsak azért különleges, mert a több mint kétszáz feldolgozás közül ez az elsô háromdimenziós kísérlet, hanem azért is, mert ez az elsô, az elejétôl a végéig élôszereplôkkel forgatott, 3D-s, egész estés alkotás. Menyhárt Gábor a 3D-rôl Lassan egy hónapja szerepel a Corvin a 3 dimenziós mozik piacán. Mennyien látták elsô filmjüket? Mennyire elégedettek a nézettségi adatokkal? Elôzetesen 8-10 ezer nézôt tôztünk ki magunk elé. Négy hét után az alsó határt értük el, azaz nyolcezren váltottak jegyet az Utazás a Föld középpontja felére. Tökéletesen elégedett vagyok az eredménnyel, nagyon kevés film hoz hasonló nézettséget ennyi idô alatt. És az is bizonyos, hogy nem a film mûfaja vonzotta az érdeklôdôket, hanem a technika. Milyen volt a film fogadtatása a nézôk és a szakma tekintetében? Mindössze néhány cikket olvastam az interneten, de abból azt szûrtem le, az újságírók pozitív hangvételû cikkeket írtak a Dolby® 3D Digital Cinema rendszerrôl. A közönség pedig egyértelmûen visszaigazolta reményeinket: elégedett arcokat láttam a Corvinban a vetítések után. Sok kritika éri a forgalmazókat, hogy elvétve hoznak be 3D-s filmeket. A Corvinban milyen rendszerességgel válthatunk jegyet? Sajnos a decemberre tervezett Karácsonyi lidércnyomás nem kerül forgalmazásba, terveink szerint januárban érkezik a következô filmünk. Egyelôre valóban nem széles a kínálat: 2009-ben negyedévente, 2010-ben pedig kéthavonta kerül majd a Corvinba új alkotás. Bencze Áron

13

ITT MÁR MINDENT LEHET? Kardos-Horváth János, a Kaukazus zenekar frontembere

MUZSIK

Adott egy gondolatébresztô, szókimondó és egyre ismertebb zenekar, az élén egy „tudatos ember”, akit a hírnév a legkevésbé sem érdekel. A sikert inkább az jelenti, ha minél többen megértik és továbbgondolják felvetéseit – így próbálja elviselhetôbbé tenni a minket és ôt is körülvevô zûrzavart. Adott továbbá mindehhez egy „kicsi ország, kicsi népe” – de tényleg elég komoly a képessége?

14

Kultusz: Idén hetvennél több koncerten vagytok túl, végigjártátok a fesztiválokat, a Kaukazus ismert zenekarrá vált. Hogy érzed magad a pörgésben? Kardos-Horváth János: Olykor megdöbbentô élmény kiállni egy-egy nagyobb színpadra. Én például még mindig félve nézek a közönségre, nem számoltam a korlátba csimpaszkodó tini lányok látványával. Sokszor akkora tömeg elôtt játszottunk, ami talán még meg sem illeti a zenekart. Ebben persze nagy szerepe van a médiának, éppen ezért úgy gondolom, hogy idôvel akár apadhat is valamelyest a közönség. Most még sokakban benne lehetett, hogy „na, megnézem, mi is ez a híres Kaukazus”, aztán vagy tetszett nekik, vagy nem, ez már az ô dolguk. Mi azért megteszünk mindent, hogy ne legyünk túl híresek (nevet). K: A Magyar Dal Napján az MR2 Allstars csapatával feljutottál a Sziget Nagyszínpadára is. Milyen volt? KHJ: Biztos benne vagyok a legfiatalabb fellépôk sorában, akik valaha a Nagyszínpadon játszottak, de ez az egész nyilván nem nekem szólt, hanem a magyar dalnak. Annak nagyon örülünk, hogy a nagy öregek, mint Presser Gábor, próbálnak elindítani egy folyamatot, próbálják újra feléleszteni a magyar dal hagyományát.

Nekem, személy szerint viszont rémisztô volt a Nagyszínpad. Ott állva az ember még kisebb, sokkal tisztábban, egyenesebben kell fogalmaznia, hogy megtalálja a vele szemben álló hatalmas közönséggel a legkisebb közös többszöröst. Talán elôbb-utóbb a Kaukazus is eljut erre a szintre, bár az igazat megvallva, nem nagyon bízom ebben.

K: E mögött az a rengeteg – pozitív és negatív – kritika áll, amiket mostanában kaptok? Egyáltalán, mennyire találod jogosnak az észrevételeket, van amit megszívlelsz közülük? KHJ: A nagy nyilvánosság velejárója, hogy néhányan elkezdik fikázni, amit csinálunk. Ez van. Kaptunk olyan negatív kritikákat is, amiket

jogosnak véltünk, de ebben az az érdekes, hogy amikor az ember kiáll a színpadra, ô maga is érzi, ha valami még nem stimmel, valamiért még nem az igazi. Ezért néha kifejezetten jó, ha egy kritikus pontosan megfogalmazza a hibákat, tanulhatunk belôlük. Úgy tûnik, hogy a mi kis szerethetô, magyar nyelven bukdácsoló produkciónkból kulturális termék lett, ami egyúttal azt is jelenti, hogy jobban meg kell állnia a helyét, hiszen az emberek alkalomadtán fizetnek érte. A Kaukazus jelenleg valahol a profi szórakoztató-ipar és az underground között evickél. Szerintem pár éven belül eldôl hova jutunk. K: Te melyik irányba szeretnéd vinni a zenekart? KHJ: Most abszolút a fiatalos lendület vezérel, szeretném, ha minél több emberhez, minél hamarabb eljutnánk. Valahogy úgy képzelem, hogy addig nem dôlhetünk hátra, amíg el nem mondtuk, meg nem tettük mindazt, amit gondolunk. A szövegeim rengeteg olyan égetô problémára hívják fel a figyelmet, melyekkel közösen kell foglalkoznunk. Ki beszél ma érdemben a környezet-tudatosságról, arról az iszonyatos demográfiai válságról, ami elôttünk áll, vagy egyáltalán az európai közösség jövôjérôl? Szinte reneszánszát éli a reformkori sírva vigadás, pedig ez a fajta gondolkodás már régen leszerepelt. Elbuktunk vele két forradalmat, két világháborút, és akkor még mindig vannak, akik Trianon miatt pikkelnek a franciákra? A Himnusztól elkezdve át kéne értelmeznünk a magyarságtudatot, egy újfajta berendezkedésre, egy amerikanizált világra kell felkészülnünk, akár tetszik, akár nem, hátrahagyva ezt az egész furcsa – számomra érthetetlen – sírva vigadós attitûdöt.

K: Egy-egy dalon, dalszövegen keresztül mennyire juttathatók el az üzenetek az emberekhez úgy, hogy valóban foglalkozzanak velük, hogy végig is gondolják ôket? KHJ: Nem foglalkozunk még ezzel a kérdéssel. Máriusz (Fodor Máriusz a Kaukazus billentyûse – A szerk.) egy görög mondást szokott ismételgetni, miszerint a gondolkodó felelôssége az, hogy kimondja az üzenetet. Mi ezt megtesszük, és úgy látom, mûködik is valamilyen szinten. A húszas, harmincas, negyvenes korosztály talán pont azért kapott el minket, mert látja, hogy vannak fiatalok, akik haladni akarnak, gondolkodnak a közös problémákon, és igyekeznek tenni valamit ezek megoldásáért. K: Ezt a tevékenységet augusztus 20-án hivatalosan is elismer-

ték, hiszen megkaptad a Magyar Köztársasági Ezüst Érdemkeresztet. Mit jelent ez számodra? KHJ: Egyáltalán nem érdekel. Arra talán jó lesz, hogy megpróbáljunk próbatermet szerezni a minisztériumokon vagy valamelyik önkormányzaton keresztül. Attól, hogy állami szinten is elismerték a munkásságom, az égvilágon nem változik semmi, a döntéshozók ugyanúgy nem veszik majd figyelembe, amit megfogalmazok a dalaimban. Ráadásul a történethez hozzá tartozik, hogy egy 33 éves, Kaukazus-rajongó államtitkár javasolta az egészet, ami így már nem más, mint egy ócska geg: ebben az országban ilyet is lehet csinálni. Benke Hunor

MUZSIK

2008/5

15

KARSZALAG-RAPSZÓDIA Képzelt riport a hazai fesztiválszínrôl

MUZSIK

Október van, mostanra már lecsillapodtak a nemrég még friss nyári fesztiválélmények. Épp ezért itt az ideje hátradôlni egy kávézó sarkában, venni egy mély lélegzetet, és visszaszakadni néhány percre a kis- és nagyszínpadok harsogó világába. Ideje számot vetni a nagy hazai közösségi élményrôl. Elvégre egy fesztivál – legyen az bármilyen – errôl kellene, hogy szóljon…

16

„A Jefferson Airplane 2008-ban alkohollal fogyasztandó gyógyszer (külsôleg) az elveszetteknek. Most mondjuk épp Eric Sumo Bandnek hívják ôket, de kit érdekel ez majd’ fél évszázaddal késôbb? A legnagyobb különbség, hogy kemény drogok nélkül mûködik a színpad, a közönség meg közösség nélkül – de ezt már megszoktuk. Hangceremónia, sör, szuggesszió, sör. A fogatlan csöves a háttérben ad némi hangsúlyt a képnek, de már egy efféle társadalmi lenyomat sem képes arra, hogy lenyomja a népet. Átértékelôdtek a dolgok.” – nyár eleje van, talán épp június elsô napján írom e sorokat a Belvárosi Fesztiválon. Bemelegítésnek épp jó ez a kétnapos city-fieszta. Meghatározza a célokat. Nem egészen egy év után elôször állok ismét a szabadtéri Hang és Fény elôtt – mintha csak egy 21. századi ôsközösség tagja lennék a tízméteres, ordító tûz mellett, hogy jókedveddel áldozzak az élet elôtt, amit bizonyos körökben istennek is becéztek régebben. Na, igen. A tûzbôl mára színpad lett, a közösségbôl meg tohonya, sörfogyasztó, bámészkodó, bukott keresôk sora egy óriási, fénylô „ledvászon” festmény elôtt. A koncert elkezdôdött, ez egészen biztos. De mi lesz most? Hogyan tovább? Egy ilyen túránál nem árt, ha néhány alapvetô ténnyel és rendkívüli nyitottsággal felszerelkezve vág

neki az ember. Mi az a közösség, hol van egyáltalán, mibôl lehet ráismerni? Elôször is kell hozzá egy térbeli és idôbeli sarok, egy koncentrált jelen idô, és egy viszonylag kis hely. Ez általában persze adott minden fesztiválon, így a közösséghez ez még kevés. A tömeg akkor válhat eggyé, ha azok, akik alkotják, ugyanazt a pillanatot, ugyanazon a helyen és egyszerre élik meg – ugyanoda összpontosul a belsô és külsô világuk. És hogy miért fontos ez? Mert az olyan közösségi színtér, mint a fesztivál, vagy annak csak egy koncertje nem lehet annyira öncélú, hogy csakis az egyes emberek jólétét, jókedvét szolgálja. Persze, elmegy úgy is, csak sokkal üresebb, céltalanabb marad, és szinte semmilyen energiát nem szabadíthat fel. Nincs az a jól sikerült koncert vagy elôadás, ami annyira feltölthet, gazdagíthat, mint a közösség idôközben felszabaduló energiája. Nincs ahhoz fogható érzés, mint amikor tudod, hogy együtt voltál akár vadidegenekkel is, és végsô soron egyazon világban jártatok, egyként tapasztaltátok minden rezdülését. Hullámhossz, állapot, sátorpakolás. Indulhat a három hónapos elkeseredett hajsza a közösségi élményért! Hol volt, hol nem volt… …volt egyszer ez a közhely, és ez a Volt. A másodosztályú urbánfesztivál nagy színpadokkal, még

nagyobb nevekkel, a konzumipar igazi, nyári fellegvára. Te jó ég! Hetvenhétezer ember gyûlt össze idén Soprontól kicsit délebbre a Lôvérek oldalán, javarészt olyan óriásplakátokon látott idegen szavak, szóösszetételek miatt, mint a The Offspring vagy a Manu Chao. Csak egy voltam köztük, mint ahogy mindenki más. Valljuk be, egy egész városnyi ember összezárva a tökéletesnek beállított, marketinggel fûszerezett szabadságba, nem tûnik túl jó ötletnek – már ami a közösséget illeti. A sört viszont maradéktalanul el lehet adni ebben a környezetben, fôleg, hogy esténként lézerrel festik a „zenélô tûz” két oldalára – akarva-akaratlanul is csak odapillantasz a hat

2008/5

Gólyából pálinkát? A Hegyalja Fesztivál legnagyobb elônye, hogy alapvetôen kulturált környezetben rendezik. Elvégre ez a hazai bor Mekkája – részemrôl például kötelezô érkezési ceremónia az elsô ôstermelônél két deci hatputtonyos aszú elfogyasztása.

Megadja az alaphangulatot, az aprócska település ízét és zamatát. Tokaj azért is tökéletes helyszín egy fesztiválhoz, mivel az nem csak a kordonokon és „Secu Ritchieken” belül zajlik. Az egész város öt napon át minden percben fesztiválozik, akárhová mész, csakis olyan emberekkel találkozol, akikben megvan a kellô képesség arra, hogy értékeljék egymást. Legalábbis majdnem. – Tudjátok, miért nem lehet a gólyából pálinkát fôzni? – kérdezi egyik este a megszokott borozónkban egy spicces fesztivál-figura. – Nem, miért? – vágjuk rá. – Mert nem fér bele a csôre a fazékba – válaszolja, aztán röhögünk, látszólag csak ezen az idióta poénon. Valójában azonban annak örülünk, hogy végre itt gyôzelmet arathatunk mindenféle elidegenedés felett, ami Tokajon kívül ránk telepedik a hétköznapokkal. Itt szeretik egymást az emberek, valahogy jobban tudatosul bennük az egész fesztivál közösségi jellege. És min-

dig adott egy helyszín ehhez, ezt ne felejtsük el. Kit érdekel, ha nincs épp olyan koncert, amire el szeretnél menni, ha egyszer kimehetsz a híddal szemben nagyjából harminc méter magasan kialakított párkányra egy jófajta borral, és elkezdhetsz te magad zenélni a nagyvilágba? Bárkivel, bárhol is találkozol, mosolyogni fog rád, jobb esetben még köszön is – odakint, a szó szoros értelmében vett fesztiválon kívül legalábbis biztosan. Odabent egy kicsit már más a helyzet, ott a keresôk többen vannak. Ezen a ponton pedig, akárhogy is vesszük, a Hegyalja Fesztivál sem más, mint egy a sok közül. Ugyanúgy húzónevekkel próbálnak minél több sört eladni, meglátásom szerint valamivel több tizenévesnek, mint máshol. Nekik persze még megtestesül a szabadság abban, ha egy szétcsúszott, feltörekvô vagy már befutott alternatív rocksztár a nagyszínpadon délután a baszásról énekel kendôzetlenül

MUZSIK

méter magas, vibráló, forgó sörösüveget formáló fénynyalábokra. Ez persze csak a szükséges rossz, máskülönben nem kerülhettek volna a plakátokra olyan csalogató idegen szavak, szóösszetételek, mint a The Offspring vagy a Manu Chao. De megéri ez? Beszélhetünk egyáltalán kultúráról ilyen összefüggésben, vagy inkább csak a szórakozás-gyár soráról legurult újabb tömegcikket fogyasztjuk öntudatlanul? Ez volna az adott – most éppen volt-fesztiváli – társadalom azon ismereteinek összessége, amelyek a közösség fennmaradását és összetartozását biztosítják? Kétlem. Végignézve a tucatnyi helyszín és a szûk büfésorok között folyamatosan hömpölygô, sokszor lökdösôdô embertömegen, itt az észvesztett keresésen kívül alig történik valami. – Hova menjünk, mi lesz most a következô program, jajj, kell még egy sör is, fú, hát szerintem a Tankcsapda ott volt, kész voltam, már nem is emlékszem, de jó volt, ja, jövünk jövôre is, kell egy nagyobb sátor, kékmultit kérek – nagyjából itt ki is merül egy átlagos urbánfesztivál-látogató élménybeszámolója. Elmegy, megnézi, örül, hogy ott van, és ha kellôen szétcsapja magát, még csápol is az elsô sorban egy keveset, aztán kész. A Volt fesztivál tehát közösség-szempontból csôdöt mondott, másnap irány az ország másik fele, hátha majd ott…

17

– ezzel viszont valamelyest el is veszik a fesztivál közösségi-kulturális mivolta. Estére aztán szétszélednek minden irányba, és koordinálatlan kézmozdulatokkal, kétségbeesetten lapozzák a mûsorfüzetet, hátha van még valami valahol, mert ugye ott, úgy és akkor még nem lehet vége az egész napos torzulásnak. Emlékszem, éjféltájt a híd közepén álltam, csak úgy, mert jól esett. – Mit áll ez itt, nem normális? – hallok egy kérdést elcaplatni a hátam mögött, miközben a vizet bámulva lazítok, és jól érzem magam. – Biztos mindjárt beugrik, hagyjad. Hova menjünk most? – jön a válasz. Ennyi. Emberek, megálló! Hagyjatok már egy kis idôt magatoknak arra, hogy átéljétek a jelent, mert ha máshol nem is, itt aztán lehet. Csak a megfelelô hozzáállás kell, és máris nem görcsöltök olyasmin, hogy mihez kezdjetek azzal a feldolgozhatatlan helyzettel, ha netán akad egy óra szabadidôtök két eszméletlenül kihagyhatatlan színpadi ôrjöngés között. Gólyából úgysem lehet pálinkát fôzni…

MUZSIK

Roots and fruits

18

Van egy régi mondás, amit attól az embertôl hallottam elôször, aki – csak amúgy lazán – rocktörténelmet tanít a Szegedi Tudományegyetemen, nyáron pedig a fesztiválokat járja, hogy délutáni elôadásokat tartson a témában. Dolga végeztével aztán elvegyül, és nyitott mindenki felé. Amolyan igazi 21. századi, kelet-európai hippi, színes indiai lenvászon ruhában, aki a legelvetemültebb, megvezetett tizenévessel is képes tíz perc alatt megértetni, hogy a píszendláv, meg a táskájára rajzolt békejelek nem a

divatról szólnak, mint ahogy általában az élet sem – bármennyire is ez a legújabb generáció általános érvényû vezérfonala. Szóval ô, Pleskonics András, azaz Plesi idézi sokszor Willie Dixon elhíresült szállóigéjét, miszerint „the blues are the roots and the other musics are the fruits.” Százhalombattán, a július végi a Reggae Campen aztán különös értelmet nyert ez a kijelentés. Öt nap Jamaika, ugyebár. Ellentmondásosan posztmodern az a környezet, amibe idén – némi lakossági felháborodás után – végül sikerült elhelyezni a karibi hangzásvilágból megmaradt és hozzánk elért tucatnyi ütemet és nagyjából ugyanennyi, zöld-fekete-sárga színû zászlót. Egy sportközpontban vagyunk, a háttérnek az erômû kéményei adnak hangsúlyt, a lábaknak meg a kemény beton. Fûillatú flaszterfesztivál ez, nem több, de nem is kevesebb. Kétségkívül megvan az az elônye a többihez képest, hogy csupán egy

szubkultúrát tömörít egy színpadnál, így aztán akik itt vannak, egytôl-egyig rendelkeznek valamiféle közös vonással, és meg is találhatják egymást. Multikulti kizárva, raszta behorgolva, színpadon a hazai reggae- és ska-zenekarok élvonala, és még biztonságiak sem kellenek mindehhez. Tombol a „maximum respect”, jöhet a sodrás. Vagy csak jöhetne. Alig egy nappal korábban még Zánkán, a BalaTone fesztiválon beszélgettem Plesivel arról, hogy vajon miért nem tudnak egy hullámhosszra hangolódni a fesztivál-látogatók, miért nincs meg az az elementáris erô és energia, ami összehozhatná ôket. - Nézz körül – mondja. – Borzasztó zuhanásban vagyunk, egy örvényben, ami egyre csak húz lefelé mindenkit. Légy kemény és önzô, küzdj brutálisan a pénzért és a hatalomért! Az én fiatalkoromban a mûveltség, a kultúra egész másképp nézett ki, sokkal több értéket képviselt. Ma meg szétzuhan az egész, zeneileg ugyanúgy,

2008/5

Szintetikus ôrület a puszta közepén Augusztus eleje, irány Dádpuszta, az Ozora melletti, L-alakú völgy, ahol az 1999-es napfogyatkozás óta Európa egyik legszínvonalasabb goa-fiesztáját rendezik évrôlévre. A látvány, a környezet aurája már az elsô pillanatban tudatosítja mindenkiben, hogy egy hétig tartó, szó szerint vett kiszakadás következik a konvencionális valóságból. Nincs biztonsági szolgálat, nincs reklám, ehelyett rengeteg szín, kézzelfogható közelségben egy nagy adag természet és két, fából összerakott, tíz méter magas pálcika-emberke a mainstage (nagyszínpad, de Ozorán ezt csak így hívják) mögötti domb tetején. Négynegyedes dübörgés éjjelnappal, hatalmas lánggal lobogó tábortûz minden este, körülötte pedig egyszerre ugráló, tomboló emberek százai, ezrei, tûzzsonglôrök, szabadság… közösség? Majdnem. Mindent egybevetve Ozorát csak egy hajszál választja el ettôl, hiszen béke és megértés övezi minden szinten, maga a zene is passzol a jelenkor kultúrájához. Talán ez a jarre-i alapokon nyugvó, mégis a kelet és az ôsidôk felôl érkezô hangzásvilág a legalkalmasabb a 21. század túlmodernizált világában arra, hogy spirituális síkon is összehozza az embereket. Az egyetlen gond csupán az, hogy szintetikus lüktetésre jóformán csak szintetikus szerekkel hangolódik nép. Emiatt szintetikus az összkép is, és bár bukott keresôk alig fordulnak elô, mégis valahogy mindenki bezárkózik a saját, szintén szintetikus világába. Ez végsô soron érthetô is, többet ma már aligha várhatnánk el a magunkfajta önpusztító lényektôl: különbözô, más és más érdekek és értékek által orientált helyekrôl ér-

kezvén összejövünk néhány napra, de ahhoz már hallatlanul messze vagyunk egymástól, hogy egy nagy és közös öntudat robbanását hirdethessük. Túlságosan belesimultunk már ebbe a kényelmes és tökéletes – vagy csak annak beállított – valóságba. Körülbelül olyan sebességgel távolodunk egymástól minden irányba és dimenzióba, mint az ôsrobbanás óta a végtelen galaxisok. Az ösztönzött fogyasztás-mánia elvette mindazt a fogékonyságot belôlünk, amivel képesek lennénk észrevenni, hogy igenis létezik egy nagy és közös sodrás, egy fô áramlat, ami olykor képes magas hullámokat verni. Ha meg lenne ez hajlam a 21. század butítás alá rendelt konzumidióta nemzedékében, és kellô elszántsággal párosulna, akkor talán még fel is ülhetnénk egy-egy hullámra, és egyszerû, józan akarattal diadalmaskodhatnánk mindazon profitorientált érdekek felett, amik végsô soron most csak a szétzuhant káoszba terelnek. Az említett fogatlan csöves valójában mi vagyunk: tudjuk, hogy ott van, tudjuk, hogy nem jó, mégsem veszünk tudomást róla. Megszoktuk. Végsô állomás, kényszer-sziget, kényszer Mindezek után már csak heccbôl mentem ki a Szigetre. Beálltam a sorba, hömpölyögtem, lapoztam a mûsorfüzetet, és ittam a rengeteg sört. Együtt áldoztam akárhányszázezer multikulturális harcostársammal az élet elôtt, amit ma, bizonyos körökben szórakoztatóiparnak szokás becézni. Voltam nagy húzónevek koncertjein, kész voltam, már nem is emlékszem, de biztos kurvajóvolt. H. Mint Kornél

MUZSIK

mint bármilyen más téren. Stílusok, irányzatok százait megtestesítve több ezer mp3 pihen a gyerekek gépén. Könnyen megszerzik, de emiatt nem is tudják értékelni, jóformán meg sem hallgatják ôket. Akkor pedig mirôl beszélünk, mi tudná összehozni ôket egy olyan szinten, mint amirôl beszélsz? Az elôadásaimon is azért próbálom orientálni a gyerekeket, hogy megértsék, melyek az abszolút értékek, és azokhoz milyen lelkiség tartozik. Hogy a zene az alapvetôen azért jött létre, mert az emberek olyan mindenkiben meglévô, közös érzéseket akartak kifejezni, amire a szavak egyszerûen nem képesek. Ha ezt nem érted meg, esélyed sincs, hogy vadidegenekkel együtt átélhesd a lényegét, hogy egyszerre érintsen meg mindenkit a zene. És valóban. Ott, a Reggae Campen egyértelmûvé vált, hogy hiába szeretik ezek az emberek ugyanazt a zenét, ha közben csak elenyészô hányaduk érti és érzi igazán, hogy mirôl is szól. A jamaikaiak bluesra adott válasza, a ska, aztán a reggae túlságosan régi és távoli gyümölcsök ahhoz, hogy valóban átélhetôk legyenek 2008-ban. Divat lett ebbôl is, és ha valami igazán képes arra, hogy bomlassza a közösséget, akkor az a divat. Versengést szül, annak pedig végképp nincs helye egy fesztiválon. Szóval, a Mykal Rose-zal záruló öt napos káeurópai Jamaika ide vagy oda, a reggae is csak egy termék lett, ami testet ölt a százával eladott Bob Marley-s kendôkben és fali vásznakban. Nyár vége van lassan, és igazi közösséggel még nem találkoztam, de már túlságosan nem is reménykedem abban, hogy megtalálhatom a klasszikus értelemben vett fesztiválszínben.

19

MESÉK A CUKRÁSZDÁBÓL Egy hely, ahol a közönség is alkot Valahol a Boráros tér lepukkant aluljárója mellett létezik egy mesebeli világ. Egy masszív, határozott kísérlet a közösségi lét-tér megteremtésére, egy puha, osztályon kívüli menedék mindazoknak, akik egy kicsit is értékelik a kiszállás varázsát.

KULTBIZ

Spirituális értelemben vett érzetbarlang – ambient, ha úgy tetszik. A világot Gulácsy Lajos álmodta még a múlt század elején, aztán néhány évtizeddel késôbb jött egy kislány, akit egy életre elbûvölt Na’Conxypan cukrászdája, és lám, mára valóságot kovácsolt az álomból: a Cökxpon létezik, ebben az esetlen valóságban próbál egyensúlyozni, adni magából mindenkinek.

20

A történet majd’ tíz éve kezdôdött egy ZUM nevû, kísérletezô zenei formációval, melynek az idôközben felcseperedett kislány, Cserepes Panni (a.k.a. Pupilla) is tagja volt. Akusztikus „zajkeltô” eszközeikkel tudtukon kívül olyasmit hoztak össze, ami addig nem létezett errefelé: a Brian Eno féle ambient hazai galaxisa formálódott kezeik alatt. A társaság persze nem elégedett meg önmaguk szórakoztatásával, hiszen már akkor érezték, hogy itt valami többrôl, egy közösségrôl lehet szó, ami köréjük szervezôdhet. Így jött létre a Cökxpon Ambient Társaság, hogy összegyûjtse a kortárs spirituális alkotókat – akár festenek, akár zenélnek, vagy szerepekbe bújnak, esetleg táncolnak. Hamarosan szônyegekbôl, illatokból, párnákból és lágy fényekbôl kovácsolt Ambient Fesztiválok sora következett: hol a Trafóban, hol a Szigeten, hol a Kortárs Mûvészetek Házában teremtettek egy-egy fik-

tív – tér és idô nélküli – valóságot, amely testi-lelki-szellemi élménnyel ajándékozta meg az alkotókat és közönségüket – egyszóval: a közösséget. 2007-ben aztán új fejezet kezdôdött: a Boráros tér mellett, egy régrôl a tetôn felejtett „Kedvenc” felirat alatt megnyílt a Cökxpon

Café Theatre. Mindennapos Ambient Fesztivál volt a – kissé naiv – elképzelés: legyen egy állandó hely, ahol az idôközben létrejött közösség naponta találkozhat, összejöhet, s ha kedve tartja, alkothat. Hamar kiderült, hogy ez a szép elgondolás a gyakorlatban nem

mûködhet. Egy állandó helyszín üzemeltetése teljesen más, mint évente háromszor összehozni a spiritualitásra nyitott embereket. Itt pont a spiritusz az, amit alá kell rendelnünk a szigorú és sokszor kegyetlen piaci elvárásoknak, különben lehúzhatjuk a rolót – mondja Panni. Emiatt valamelyest új célokat kellett kitûzniük, hogy hosszútávon is sikeresen evickélhessenek a totális szabadság és konvenciók közti szûk határmezsgyén. Mindezt persze úgy, hogy továbbra is teret adjanak a kísérletezésnek, mindannak, ami egy kicsit más, egy kicsit újabb, egy kicsit nyitottabb, mint a többi. A képlet egyszerû, a megoldás annál bonyolultabb: jöhetnek az ígéretes – vagy annak tûnô – amatôr zenekarok, ám ez önmagában kevés a fennmaradáshoz, hiszen ôk – bármennyire jók is – kevés embert vonzanak. Ha pedig nincs ember, nincs fogyasztás, anélkül nem megy a pult, bevételek nélkül pedig a hely. - Októbertôl elindítjuk a „Cökxpon befutó” névre keresztelt projektet – kezdte a közeljövô terveit ismertetni Pupilla – szerdán és csütörtökön is kinyitjuk az alagsori koncerttermet, hogy esténként az ismeretlenebb formációk, dj-k is kipróbálhassák magukat. Mindez persze nem jelenti azt, hogy bárki színpadra léphet, az öncélú mûvészkedést igyekszünk kiszûrni. Bízunk benne, hogy ily módon szép lassan kiderül: mire vevô a közönség. Akit megszeretnek, az késôbb átkerülhet a pénteki-szombati „fômûsoridôbe”, ahol már most is az underground szcéna ismertebb szereplôi lépnek fel. Ha pedig minden jól megy, novembertôl kéthavonta újra ambi-

KULTBIZ

2008/5

21

ent fesztiválokat szervezünk és egy napra összmûvészeti édenkertté varázsoljuk a helyszínt. S hogy minderre miért van szükség? Nos, ma Magyarországon igencsak belterjes a zeneipar, az emberek rendszerint csak arra mennek el, amit már ismernek. Quimby, Kispál, Korai Öröm nagyjából a menü tíz éve, mindenki ismeri ôket, de vajon ki hallott már a Pink Floydot megszégyenítô pszichedelikus rockzenét játszó Clairvoyanceról, az elektroakusztikus popzenét csiholó Eat Me-rôl, vagy a jellemzôen ínségbôl alkotó Guttenberg Halottról ? A Cökxpon most ezen szeretne változtatni, persze a java rajtunk, a közönségen múlik, hogy mennyire merünk nyitni az új dolgok felé.

KULTBIZ

BH

22

Cserepes Milka

NYUGALOM-SZIGETEK A külföldiek tanulhatnak tôlünk Ebben az évben nem egy – különbözô stílusú – fesztivál hátsó szegletében tûnt fel a párnákkal, mécsesekkel, otthonos atmoszférával csalogató Cökxpon. Elôször debütáltak a Hegyalja Fesztiválon, Dádpusztán a külföldön is elismert goafesztiválunk, Ozora chill-szekciójában jelentek meg, de nem maradt el a hagyományosnak számító szigetes ambient sátorkert sem. Cserepes Milkával, a Cöki programszervezôjével az itt szerzett tapasztalatokról beszéltünk. Kultusz: Hogyan fogadták az emberek egy – alapvetôen – rockzenei fesztiválon az ambient környezetet, ahol ráadásul még alkoholt sem kaphatnak? Cserepes Milka: Természetesen sokan meglepôdtek, kicsit mintha nem értették volna, hogy hova is csöppentek. Néhányan aztán hamar asszimilálódtak, lehevertek a szônyegekre, párnákra, teát szürcsölve lazítottak, hallgatták a zenét, szóba elegyedtek egymással. Mások – és sajnos ôk voltak többen – csak benéztek, esetleg megállapították, hogy „hûdeérdekes”, aztán sarkon fordultak, és nem láttuk ôket többet. A hegyaljás megjelenéssel csak annyi volt a célunk, hogy valami újat mutassunk az embereknek, hogy megérezhessék az ambient ízét, de ez végül nem úgy sikerült, ahogy szerettük volna. Arról nem is beszélve, hogy semmiféle támogatást nem kaptunk a szervezôktôl – holott mi is komplett helyszínként, úgymond szolgáltatóként voltunk jelen –, így a tokaji kiruccanás számunkra nem volt nagy élmény.

K: A Sziget viszont már bejáratott helyszín, hiszen 2000 óta építitek fel a sátorkertet. Milyenek az itteni reakciók? CsM: A Sziget teljesen más történet, sokkal nagyobb a helyszín, sokkal több és többféle ember jön. Persze mi is igyekszünk ilyenkor külföldi fellépôkkel, zenészekkel, táncosokkal, egyéb színpadi produkciókkal színesíteni a programot. Tulajdonképpen egy kis fesztivált csinálunk a nagyon belül. Ami igazán érdekes, hogy leginkább a külföldiek rajonganak a helyért. Azt gondolnánk, hogy Hollandia például tele van a mienkhez hasonló terekkel, helyszínekkel, de ez nem így van! Idén az egyik hágai fellépônknek, Moosznak annyira megtetszett a Cöki, hogy elhatározta: odahaza ô is összehoz valami hasonlót. K: És mi a helyzet Ozorával? A többitôl merôben eltér a helyszín, más a mûfaj, no és az egész környezet. CsM: Valóban, Ozorát nem lehet semmihez hasonlítani. Ott ugyan „csak” a chill-out színpad dekorációját készítettük, illetve egy kis shopot, ha úgy tetszik: partyszervízt mûködtettünk, de ezzel együtt azt mondhatom, hogy az összes fesztivál közül ez állt a legközelebb hozzánk. Valamiért itt sokkal nyitottabbak, közvetlenebbek, kedvesebbek az emberek, mint máshol, nem rohannak egyik programról a másikra. Szánnak idôt arra, hogy megálljanak és kiszálljanak pörgésbôl egy kis idôre. Másrészt a szervezôk – csakúgy, mint a Szigeten – anyagilag is elismerik a munkánkat, amire a pesti, nyári holtszezonban nagy szükségünk van, hogy fenn tudjuk tartani a Boráros téri kávézót. Benke Hunor

KULTBIZ

2008/5

23

PUB

Sajó László 78/2007

24

K. Dezsô bezárkózott a lakásba. Kenyere volt, bora is, felesége Knorr Maggi, az is volt. Rozmaringos jérceleves húsgombóccal. Újházi tyúkhúsleves csigatésztával. Vagy amit akartok. „A” nap tükörtojás, „B” nap rántotta. Éppen „A” nap volt, a harmadik, amikor a legnehezebb. K. Dezsô egész nap a tévét nézte, Zsurzs Éva-összes. A fekete város, Abigél, Beszterce ostroma, Névtelen vár, A koppányi aga testamentuma. – Késtél, Babocsai László. – Csak a te érdekedben. Ennyivel is hosszabb lett az életed. Minek a halált siettetni, Oglu? K. Dezsô nem siettette, tengette, tente. A Tenkes kapitánya. Néha átkapcsolt a Thomas, a gôzmozdonyra. Ha nem volt semmi, a tévében se, betette a Tüskevárat, ez az egyetlen dvd-je, megnézte ötvenharmadszor. Számolta. Nappal ezek a régi sorozatok, éjjel pornó, végtelen ismétlések. Számolta. Nem aludt, csak álmodott. Ház egy völgyben, több család lakik benne, valaki (ki?) meghal, odamegy a helyszínre, egy nô elmeséli, hogy ôt ébresztették fel, csináljon valamit, mert férfi nem volt otthon, bizonyos Feri a kocsmában ivott, és ô elindult, és itt egy ballada következik. Egy hang mondja, hogyan indult el segítségért ez a nô, kínrímek a balladában, „sáska-járta”, ilyenek, közben a nô kimegy, mutatja, merre ment, és mondja, hogy milyen az élet, itt él a családjával és a szomszédokkal, de nem szereti ôket, fintorog is hozzá, a többiek bólogatnak, eszébe jut, az álomban, hogy egy vécére jár ennyi ember, közben a nô kimegy a völgybe, cso-

dálatos völgy, körül hegyek, zöld fû, igen, itt lehet élni, a nô mondja, úgy élnek, hogy keksz közé tesznek parizert, azt eszik, gondolja, ott az álomban, hogy a nôt le kéne ültetni és beszéltetni, és megírni, olyan jókat és szépeket mond az Életrôl – és megjelenik, álmában a Nagybetûs Élet, és érzi, mit? Nem ébred föl, mert el se aludt. Nem felejti el, mit álmodott, mert nem emlékszik rá. A tévében nem a Nagybetûs, viszont nagy a melle és a fasza. Elmegy egy troli, akkor hajnal van. Kenyere rég elfogyott, nem csak kenyérrel, él. Viszont Phoenix Keserû sincs, az baj. Poraiból élemedett Phoenix, ette a porlevest. Porlevés. Ízzé, porrá leszünk. Lement a boltba, pedig nem is küldték. Én lementem volna. A szatyorba becsúsztatta a fejszét, mindig magánál tartotta. Éjjel az ágya mellett, nappal vitte magával, a vécére is. Sose lehet tudni. Kicsi a fejsze, de. Vitte a bérletét is, pedig csak a sarokra ment. Hozni egy-két Staroprament. Sajnos csak a rím kedvéért. Bérlet a zsebben, fejsze a szatyorban, a világ szemmagasságban. A csirkeaprólékpultnál kitömött sorokban már felsorakoztak, akár a kivégzôosztag, a nyugdíjasok. Mire várnak? K. Dezsôre, nem, hogy kivérezzenek, a csirkék. Phoenix Keserû nincs, jó a Hajós szeszesital. Mielôtt beüti a kapuban a kódot, körülnéz, megmarkolja a fejszét. K. Dezsôt két hete, amikor részegen jött haza, a kapualjban megtámadták. Ezerszer jött már haza így, számolta. De most dülöngélt, tántorgott, ennyit tudott. Meg a

kapukódot. Még beütötte, amikor a falnak lökték, kik? Aztán már bent is volt. A lakásban érzékelte, hogy a hóna alatt szorongatja a válltáskáját. A pántot levágták, a táska megvan. Minden megvan. A fél liter szatmári szilva, amit a komájától kapott, azt nem engedte. Hol van már a pálinka? És hol a Phoenix Keserû? Csak a Fregatt rum aromával, a rántotta (ma „B” nap van), és Knorr Maggi. Meg persze a fejsze. És kiment a konyhába, és szétloccsantotta a tojások fejét, és porrá zúzta Knorr Maggit. Aztán elment az Ideggondozóba. Hetvenyolcperkétezerhét, mondta, helyérôl felállva, tisztelettudón az asszisztensnônek. Örült, csak ketten voltak elôtte, egy sovány nô és egy férfi, kabátban. Jött egy kövér fiú, le se ült, már kérdezte: Régen jöttek ki? A nô és a férfi csak úgy maga elé bámult, tudtak valamit. K. Dezsô se válaszolt azonnal. Most jöttem, azóta nem…, és itt elbizonytalanodott, nem akart szót ismételni: jöttek ki, így ennyiben maradt, a mondat. Végül is értelmes volt. De a kövér fiút nem elégítette ki, egy perc múlva (K. Dezsô számolta) újra megkérdezte: Régen jöttek ki? És kérdezte percenként, pontosan. Ha még egyszer megkérdezi, gondolta K. Dezsô, és megtapogatta szatyrában a fejszét. Amikor végre megjelent az asszisztensnô. Száztízperkétezer!, üvöltötte a kövér, régi darab, hiába. A sovány nô bement, a kabátos férfi megszólalt. Nem fûtenek. Kint éppen megdôlt a melegrekord. A kövér fiú csendben izzadt. A sovány nô kijött, és visszaült a helyére. Szerintem

2008/5

Bencze Áron

mindig itt ül, gondolta K. Dezsô, amikor a nevét hallotta. Hetvenyolcperkétezerhét! Az asszisztensnô betessékelte a fô orvosasszonyhoz, aki az asztalnál iratokba mélyedt, fölnézett. Ez nem az enyém, mondta, és mélyedt tovább. Jaj, bocsánat, nem néztem meg a kartonját, esdekelt az asszisztensnô és taszigálta K. Dezsôt kifelé. A doktornô egyre jön. Addig várjon. Az se tudja, kinek a betege! A magáé, súgta volna E. Kornél, K. Dezsô nem merte. Megjött a doktornô, az övé, K. Dezsô kitöltött egy tesztet, a doktornô borítékolta a pszichológiai véleményt. Nem ment könnyen, fél percig (K. Dezsô számolta) hajtogatta és szuszakolta a borítékba az A 4-es papírt, míg végre. Neki se könnyû. Hangulata mindig rossz, különösen a reggeli órákban, alig bír felkelni, hangulatjavító szorongásoldóként aethylizál. Most már ezt is tudom. Pszichésen és küllemében is deklaszszálódott, önmagáról csak kevéssé gondoskodik, olvas, ír, verseskötete is jelent már meg korábban. Meg tévét néz, tette hozzá K. Dezsô, és sietett haza, mert kezdôdött egy új sorozat, negyvenhetedszer, A Sipsirica. És kezdôdtek újra a sorozatok (felkelés, hugyozás, fogmosás, kávé, Knorr Maggi, tojáséj). K. Dezsô egészen izgalomba jött. Mi lesz még itt? Megsimogatta a fejszét, arcát a hideg vashoz nyomta. Minden nap leviszlek sétálni, kétszer!, súgta, a fejsze vasa bepárásodott, K. Dezsô letörölte, meg is nézte magát benne. A széles fejsze mosolyog.

Délelôtt 10 óra, egy pékség bejárata, épp kilépek aznapi reggelimmel az üzletbôl…

hagyod! De legalábbis teszel azért, hogy én is érezzem rosszul magam! Kösz’, basszus, sikerült!

I. Ó, hogy rohadnál meg, megint itt vagy? Ezt nem hiszem el! Nincs egyetlen olyan reggelem sem, mikor nem állsz elém a kijáratnál. Tényleg nagy kérés lenne, hogy ezegyszer rossz szájíz nélkül ehessek meg valamit? Miért kell rosszul éreznem magam amiatt, hogy van pénzem reggelit venni? Ezért dolgozom! Hogy élhessek! Tanultam érte közel húsz évig. Reggel nyolckor kezdek, sötétedés elôtt ritkán érek haza. Te pedig azért utálsz, mert nem adok. De ha adnék, ám a három lépéssel arrébb fekvônek már nem, akkor ismét én lennék a hibás. Mármint szerinted. És végeláthatatlan a sor. Valaki mindig rossz szemmel fog nézni rám. Mert pont neki nem jut. A végén persze mégis én érzem roszszul magam, mert ehetek. Ez tiszta vicc! Hékás, hozzám ne érj! Az aztán biztosan nem hiányzik, hogy még el is kapjak Tôled valamit! Tartsuk csak azt a kétlépésnyi távolságot. Nem tudom, hogy jutottál ide, de ez nem is tartozik rám. Miért kell a világ nyomorát magamra vennem, egy reggeliért?! Lehet, hogy alkoholista vagy. Vagy egyszerûen lusta. Ugyanakkor az is megtörténhetett, hogy valaki rútul átvert, és kiforgatott a vagyonodból. Talán árvaként nevelkedtél, és esélyed sem volt egy normálisabb életre. Sok lenne nekem minden életutat megismerni. És bevallom, nem is vagyok kíváncsi rá, nem biztos, hogy végig tudnám hallgatni. Egyszerûen csak reggelizni szeretnék, de nem

II. Édes Istenem, hány napja nem ehetett egy jót ez az ember?! És csak egy falatot kér. A szeme helyette beszél, egyszerûen bûvöli azt a kakaóscsigát a kezemben. Mintha átlátna a papírzacskón. Én meg a kocsiban is még azon gondolkoztam, melyik kábelcsomagra fizessek elô. Szánalmas. Másnak még egy nyomorult reggelire sincsen pénze, eközben a saját problémáim arról szólnak: családi csomag vs. alapcsomag. Ideje lenne kilépni saját nevetséges korlátaimból! Mindössze néhány jó szó, és némi érdeklôdés, máris könnyek szöknek a szemébe. Milyen megható! Csakugyan, ennyi is elég ahhoz, hogy valakinek jobb napja legyen? Ki van rá éhezve. De nem csak a kakaóscsigára, hanem odafigyelésre, szeretetre és egy jó beszélgetésre. Hiszen az a néhány ember is mogorván siet tova, aki a kezébe nyom egy kevés aprót. Pedig egy kérdés többet ér száz forintnál, tíz perc törôdés talán egy üveg pálinkánál is. De egyik sem adatott, így marad a pia. Ki tudja, hány éve már? Mi minden esetre rohanunk tovább leszegett fejjel, hajtunk a szélesebb internet sávot, egy harmadik, ha lehet még nagyobb felbontású plazma tévét, vagy a legújabb kollekció bármi egyedi darabjait. Ô eközben arra vár, hogy észre vedd. Hogy meglásd benne az embert. És kérdezz. Hogy érzed magad? Közben, tessék, edd meg! Jó szívvel adom! Egészségedre!

PUB

NÉZÔPONTOK

25

AZ EGÉSZSÉGESEK LUXUSA Harcos Bálint író

POETICA

Harcos Bálint 1976-ban született Budapesten. Eddig egy verseskötete (Harcos Bálint Összes) és egy regénye (Naiv Növény) jelent meg. Generációjának egyik legígéretesebb tehetsége. A fiatal szerzôvel mûvészetrôl, irodalomról és 2006-ban megjelent regényérôl Hományi Péter Lombhullató beszélgetett az Írók Boltjában.

26

Kultusz: Te kaptad tavaly az év legjobb elsô szépprózai kötetének járó Bródy-díjat a Naiv Növény c. regényedért. Mekkora elismerés ez neked? Harcos Bálint: Jólesett, nem tagadom; különösen azért, mert a díj fennállása óta tavaly kellett a legtöbb elsôkötet közül kiválasztania a kuratóriumnak azt az egyet. Mint ahogy elôször fordult elô az is, hogy egyhangú döntés született; mindazzal együtt, hogy a kurátorok közt több nô ült, mint férfi, és ez a könyv, a felszínen legalábbis, nem bánik épp finoman a nôi szereplôivel (már ha vannak neki egyáltalán szereplôi). Szóval kettôs gyôzelem volt. Vagy kettô és feles. K: Haragból és dühbôl írsz, radikálisak a szövegeid. Számodra az írás öngyógyítás? HB: Idefele jövet épp azt számolgattam, hogy ez a könyv, a Növény mi mindentôl vette el a kedvem. Például attól, hogy az írást titkon, vagy nem is annyira titkon öngyógyításnak, önmegváltásnak tekintsem. A regény ezt a fölfogást nálam, úgy érzem, lezárta. A dühvel kapcsolatban ugyanez a helyzet, hiszen a kettô, az öngyógyítás és a harag kéz a kézben járnak. Az a fajta „kínzásnyelv”, amely a Növényre több helyütt jellemzô, ezzel valószínûleg véget ért. A Naiv Növény számomra csak akkor nem válik abszurddá, ha sikerül elérnie, hogy nekem többé ne kelljen hozzá hasonló könyvet írnom. Nyomok-

ban biztosan jelentkezni fog még a hangja, hiszen százszor kell az embernek átlépnie valamin, hogy valóban túljusson rajta. Egyszóval nekem is le kell számolnom az irodalomnak, a mûvészetnek egyfajta utópiájával, amelynek a valóságát én is elhittem, mert el akartam hinni: hogy a mûvészet megválthat, vagy legalábbis gyógyítani hivatott. Ennek az utópiának eklatáns példája a regényem. Megbetegít, hogy csak ô gyógyíthasson meg, és nélkülözhetetlen legyen. Megfertôz, és csak ô ismeri az ellenszert. József Attilának van egy híres sora: „A legjobb, ha mindent

kimondok”. Ezt a verssort – mint az ô egész életmûvét – bizonyos elismeréssel szemléltük és szemléljük, olyannal, amilyen a kétségbeesett és hôsies gesztusoknak szokott kijárni. Pedig igencsak problémás egy sor. Nézzük meg közelrôl. Azt állítja: még mindig az gyógyít meg a leginkább, ha mindent kimondok. De hát az leszel, amit megeszel, ahogy a mondás tartja. Miként az is leszel, amit mondasz vagy teszel. „Legjobb, ha mindent kimondok.” De mi az a minden? És ha valamit nem mondok ki, az azt jelenti, hogy elhallgatom azt? És ha még el is hallgatom, miért volna

2008/5

csak az, hogy miért mond ilyet valaki? Én akkor épp a Növényt írtam, és gondolatban tennem kellett még egy lépést: „Rózsaszín köd helyett, igen, a létezés vigasztalanságát kell fölmutatni. Ám ha ezt ôszintén és végtelen erôvel teszed, akkor épp az lesz a vigasz. Az igazi vigasz.” De most már ebben sem vagyok biztos. A mûvészet, az ilyen mûvészet az egészségesek luxusa, miközben azt sugallja, hogy a betegségrôl beszél, és tudja rá az elixírt. K: A Naiv Növényben mégis „a létezés vigasztalanságát” mutattad fel. Hamissá vált számodra a könyv? HB: Erôs tendencia a kortárs magyar irodalomban, de minden mûvészeti ágban szerte a világon a hideg és kíméletlen ábrázolásnak ez a módja, amely hôsies és elkerülhetetlen gesztusnak tünteti föl magát. Mintha az „igazmondás” egyenlô volna a szadizmussal, a hôsiesség meg az erôfitogtatással. Tour de la force. A mellizmodon pattintod szét a láncot. A Növényt egyedül az menti, hogy fölteszi kérdéseként a saját szadizmusát. (Néhol meg riasztóan nem.) Utólag úgy látom, hogy a könyv köldöke mégiscsak szûz maradt. Pilinszky fogalmaz így: „Írni semmi más, mint újra és újra megbizonyosodni arról, hogy az origó igaz”. Szun-ce, a kínai filozófus pedig azt mondja: „Már a megkezdése elôtt minden csatát megnyertek vagy elvesztettek.” Van, amibe még bele sem kezdtél, és már elvesztetted, és van, amit egész egyszerûen nem tudsz elrontani. Úgy tûnik, a Naiv Növénynek alszik valahol egy origója, amit nem

sikerült megfertôznöm. Az esély, hogy végül is kimászik az önfeledt öntetszelgésbôl, ami a kegyetlenség önfeledtsége és öntetszelgése. K: A versesköteted és a regényed is önfelszámoló könyvek. Az önfelszámolásban pedig mindig van egy adag heroizmus. HB: Persze, meg egy adag nihilizmus. Marad-e az úgymond önfelszámolás után bármi is? Az ember szétrugdossa az üszkös hasábokat: maradt-e a hamuban valami? Merre tovább? Mostanában az egyik legkedvesebb és legfontosabb mondatom így hangzik: kétféle mûvész létezik – sokféle kétféle létezik persze –, az egyik ínségbôl alkot, a másik bôségbôl. Ínségbôl alkotó mûvészt jóval többet találni, mert a bôségbôl alkotó gyakran szétforgácsolja az erejét – ez ránk magyarokra, vagy az oroszokra különösen jellemzô. Kevés az olyan bôségbôl alkotó, aki nem pusztán szertelen tehetség. Mozart, Puskin, Fellini. Talán ôket tudnám mondani. Nekem a legnagyobb kérdés most az, hogy át tudok-e az ínségbôl törni a bôségbe. Mert eddig ínségbôl írtam, méghozzá dédelgetett, vitrinben ôrzött ínségbôl. K: A Naiv Növényt nem nevezném tiszta mûfajúnak. Számos lírai elemet tartalmaz. Hiába indultál azonban költôként, úgy hiszem, felhagytál a költészettel. Az elsô köteted címe, az Összes is ezt jelzi. Vagy rosszul értettem, és még mindig írsz verseket? HB: Nem; ez az ajtó, úgy tûnik, nekem legalábbis becsukódott. Az elsô kötet után még írtam egy újabb kötetre való verset, ezt meg

A nyelv olyan, mint a veled élô kutya

POETICA

hiba, esetleg miért volna az bûn? És legfôképp: hogyan mondom ki azt a mindent? Az a hogyan is a minden része, vagy nem? „A legjobb, ha mindent kimondok” sorral a mi József Attilánk kimondja azt is, hogy ô maga hogyan szólal meg? Kimondja valóban önmagát? Nem mondja ki. K: És miért nem? HB: Mert mi nem hagyjuk, mert nem úgy olvassuk. Kimond ô mindent, kivéve önmagát. Pont ez az, aki nem tudja, tanítja. És épp azért tanítja, mert ô fél a leginkább. Itt a csalás: kinyilatkoztat, úgy tesz, mintha tudná, és ezzel becsapja önmagát, és minket, akik csodáljuk. Pontosabban mi magunkat csapjuk be. „Legjobb, ha mindent kimondok.” Na de – még egyszer – mi az a minden, és hogyan mondja ki azt a mindent? Mintha lenne valami „magában”, amit ki kéne mondani, mintha a kimondás valamiféle mechanikus aktus volna, olyan, mint mikor kinyitsz egy csapot. A nyelv viszont olyan, mint a veled élô kutya: úgy viselkedik, ahogy bánsz vele, csak szélsôségesebben. Ha barátja vagy, ô ezerszeresen a barátod, ha ütöd és vered, akkor megmar. K: A mûvészet szerinted, gyógyíthat, nyújthat vigaszt? HB: Egy kortárs magyar filmrendezôvel beszélgettem egyszer, aki kifejtette, hogy ô nem fog olyan filmet csinálni, ami hazug vigaszt nyújt, mint a Fókusz Plusz. Ô nem dugja homokba a fejét, mint ahogy nem nyomja mások fejét sem a homokba, sôt kihúzza azokat onnét. Inkább megmutatja illúzió mentesen, vagy ha kell kegyetlenül a teremtés vigasztalanságát. Ugye, milyen ismerôs szavak? Mindezt viszont úgy mondta, mintha minden vigasz hazug volna. A kérdés

27

is lehetne jelentetni, de falsnak érezném. Három éve nem írtam verset. Egyszer kísértett csak meg, hogy újra írjak, épp Berlinben voltam. Egyik éjjel meg is próbáltam, de csapnivaló lett. (mosolyog) Az Összes után annyiféle hangot és formát próbáltam ki, minden versben újat, hogy az már egyértelmû válságtünet volt. Csak nem vettem észre. Vagy nem akartam észrevenni. Ha már nem szabadít fel amit csinálsz, és egyre görcsösebb vagy, akkor lassan elmúlik a vágyad iránta. Nem volt egy nagy és megrendítô pillanat, egy cezúra, hogy én ezt akkor most befejeztem; egész egyszerûen elillant a vágyam. A helyére szükségszerûen kúszott be a prózaírás. A Naiv Növény demonstrálja is ezt. Magamban úgy nevezem: az átmenet könyve. Egy elhúzódó prózaversként indul, majd idôbelivé nyúlik, foltokban elbeszélésessé válik. Ô ott feküdt az ágyon, én meg azt hadartam neki, hogy… Mintha a líra méhe hordta volna ki az epikát. Ha hosszan elhúzódik egy szöveg, akkor óhatatlanul idôt kap; nem árt, ha színre léptetünk hozzá egy narrátort is. (Akit aztán el is tüntethetünk.) Két választásom volt tehát: vagy berekesztem a szöveget, mielôtt jönne a lánnyal a rosszhírû Kínzás-monológok rész, vagy folytatom, és prózává változik. K: Nem gondolom, hogy a könyv líraisága probléma volna. Mint ahogy azt sem, hogy az volna a merészsége, a radikalitása. HB: Na de mit jelent itt a merészség? Lépni, amikor sakk-matt helyzetbe jut az ember, ahogy a költô is mondja? Itt értelmet-

len lett volna finomkodni. Thomas Bernhard találta egyszer azt mondani Sade-ról, hogy ô volt az egyetlen író, aki valóban feketével festette le azt, ami fekete. Nem sötétszürkével, nem kékes feketével, hanem feketével. Persze, nekem is suttogott a mágnes. De én ezt a könyvben végül nem tettem meg. Nem lett teljesen fekete. Ha volt kockázata a Növénynek, az éppen ez volt: amikor az ember ilyen áriát akar kiénekelni, akkor tudnia kell, hogy nagyon könnyû alóla kihallani a tremolót. Éreznie kell, alkatilag meddig mehet el. Mert mindenki meghallja, ha megremeg a hangod. Nagy a veszélye annak, hogy a hangod elbicsaklik, mert azt mindenki meghallja a nézôtéren, mindenki, a kislánytól az öregúrig. Mindenki az erônek szalutál, ezért mindenki ôrülten figyel. Valóban ki tudod énekelni? Vagy csak ámítasz? Kockázatos könyv a Naiv Növény. De nekem ezzel a mítosszal van gondom, hogy az író kockáztat, és úgymond, belehal a könyvébe. Az életmûvébe. Klisé. Minden nemzeti irodalomnak megvannak az ilyen belehalós-ikonikus figurái, nálunk – ha már szóba jött – ez József Attila, nem kérdés. Terveztem is írni a születése századik évfordulójára egy pamfletet, kifejezetten ezzel kapcsolatban. József Attila hasznáról és káráról lett volna a címe. Végül lekéstem róla, és nem írtam meg, de abban pont az lett volna a kérdésem, hogy roppant destruktívnak tartom a kultuszt, ami ôt övezi, és hogy ez a kultusz épp abban a felfogásban gyökerezik, amelynek ô maga is az áldozata lett. „Krisztus vagyok fel-

POETICA

A mûvészet az egészségesek luxusa

28

támadás nélkül.” Hangsúlyozom: Krisztus és nem Jézus. Az önfeláldozás, amint rá van kopírozva az öngyilkosságra. Habár hajdan tudtuk, hogy a kettô nem ugyanaz. Annak az elképzelésnek látom a végességét, amely még a romantika hajnalán fogant, és amely titkon vagy sem, úgy hisz a mûvészetben, mint egy vallásban. Vallás egy istentelen korban. Dosztojevszkijnél például különösen erôs ez a törekvés. Ô a szépségrôl beszél, amely majd megmenti a világot. A mûvészetet a megváltás képességével ruházza fel, és a megváltást el is várja a mûvészettôl és annak mûvelôitôl. Összekapcsolja a világ megmentését azzal, hogy te megtaláld, vagyis megalkosd a szépet. Na, most ezt ne valamiféle stiláris szépségnek képzeld el, mert ô például Aljosa Karamazov szépségét érti rajta. Én azonban nem vagyok benne biztos, hogy ezt a szépséget föltétlenül a mûvészet útján lelhetnénk meg. Hogy verset vagy regényt olvasunk, vagy írunk. A mûvészet az egészségesek luxusa. Hát maradjon is az. K: Nehezen befogadhatóak a szövegeid. Mind a versek, mind a regény. Amikor írsz szempont számodra az érthetôség? Ez kapcsolatban van-e az önreflexió, az öngyógyítás kérdésével: magadnak írsz vagy az olvasónak? HB: A Növénynél valószínûleg nem ügyeltem eléggé arra, hogy ezt olvasni is fogják. (mosoly) Mikor még az „éretlen rosszkedv felhôiben” üldögélsz, úgy hiszed, a lelkednek a gondja fontos másnak is. De egy idô után rá kell jönnöd, hogy egyáltalán nem az. Mindenkinek a saját lelke a fontos, és ha te olyasmit írsz, amibe belefér egy másvalakinek a lelke is, akkor az rendben van. Na, de ha leuralod

2008/5

regényíró azt gondolná, nem tehetem meg az olvasóval, hogy ô ezt most végigolvassa, nem írhatok unalmas könyvet, ezért ô gyorsan odaírja, hogy „és még százhat”. De akkor valóban végrehajtotta azokat a késszúrásokat? Hát nem. Ahogy Ottlik írja a Prózában, a regény nem mondani akar valamit, hanem lenni akar valami. Ha szólni akarsz valamirôl, akkor elég annyit írnod, hogy „és még százhat késszúrás”, ám ha azt akarod, hogy a szöveged legyen is valami, ha egy élôlényt akarsz létrehozni – egy Naiv Növény nevû torz hibridet –, akkor folytatnod kell tíz, húsz, harminc oldalon keresztül. A Növény ilyen szempontból kísérlet volt. Erre persze mondhatja az olvasó, hogy velem te ne kísérletezzél! Az olvasó olyan, mint a befektetô: annak alapján dönti el, hogy egy könyv tetszett-e neki vagy sem, hogy

megérte-e a ráfordított idô. Megtérült-e a befektetése. Én azt látom, nagyon kevesen vannak, akik azt mondják, hogy nekik megérte ennél a könyvnél. Ezt valószínûleg azért mondják, mert idô elôtt kivették a pénzüket, több idôt kellett volna ráfordítaniuk. Innentôl kezdve a kérdés csak az, hogy nekem elég-e, ha csupán két, három vagy négy ember mondja azt, hogy igen, neki megérte. K: Vannak konkrét terveid a közeljövôre? HB: Hát, a jelenrôl inkább tudok beszélni. Az elmúlt néhány hétben egy hosszabb esszét írtam Kemény István csodálatos költészetérôl. Felkértek rá, amit nagy örömmel fogadtam el. A napokban pedig épp jegyzeteket kellett készítenem a Növény német kiadásához. „Rózsa Sándor virághímes csizmaszára vagyok”: ilyen mondatokat azért nem árt megmagyarázni a germánoknak. (mosoly) Mellettük, mögöttük, alattuk a következô regényemet írom, vagyis írnám, mert – nagy fájdalmam – körülbelül egy éve nem tudok érdemben elôrelépni vele. A körülményeim finoman szólva nem kedveznek a regényírásnak. A Bródydíj összege arra volt elegendô, hogy kiegyenlítsem a tartozásaimat, és utána három-négy hétig nyugodtan dolgozhassam. Szörnyû érzés, hogy a szereplôim és a mondataim lassan már egy éve megdermedtek, és egy éve csak arra várnak, hogy visszatérjek hozzájuk. Egy év ôrjítôen sok idô. Én is a visszatérésre várok, de mindig el kell halasztanom. Aki írt már regényt, tudja, ez micsoda kín.

Az olvasó olyan, mint a befektetô

Hományi Péter

POETICA

azt a másik lelket? A Naiv Növény tematizálja ezt – vedd csak a már említett Kínzás-monológokat: ott a beszélô magát az olvasót is kínozza. Többektôl megkaptam kritikaként: hogy lehet ilyen hosszan elnyújtani azokat a monológokat? Én erre csak azt tudtam felelni: olvasol egy újságcikket, miszerint „F. Lajos megölte K. Margitot száztizenkét késszúrással”. Képzeld el a jelenetet; a függöny mögül látod ezt, hogy F. Lajos beleszúrja K. Margitba a kést. Látod, ahogy a penge behatol a nô hasába. A látvány iszonyú, szinte azt érzed, beléd döfte azt a kést. Aztán kihúzza, beleszúrja még egyszer. Ez is borzalmas. Aztán beleszúrja harmadszor. Beleszúrja negyedszer. A hatodiknál már igazából unod. De aztán van még százhat. Én arra voltam kíváncsi, hogy mi történik ilyenkor, mikor száztizenkétszer szúr bele valaki egy testbe. Ezt nem tudod zanzásítani. Nem írhatod azt, hogy „és még beleszúrta százhatszor”. Persze, egy közepes

29

POETICA Harcos Bálint Rólad van szó Rólad van szó, rólad: ki olvasod ezt, hülyére magad, senki másról – nem okít, nem ad, nem másol, egyszerûen csak: nem ereszt Mert nem – – fölpofozni volna kedvem, Téged, szarházi barátom, Ahogy roskatag várakozásod látom – kedvem volna, csak lehetôségem: nincsen – mindenkihez jutás, végeladás, bilincsben!

POETICA

Nem ad, hanem elvesz, elvesz, kétség sem férhet ez elvhez, – kevesbet, akár az elején, kóvályogsz, rettentô hülyén: s nem leszek semmivel gazdagabb

30

de hidd el, jó lesz merôleg vergôdni a papíron együtt szükségszerû, hogy renyhe píron, izgulékony testünkön átüt a derû

Naiv Növény Milyen földben verhet gyökeret a filozófia fája? Milyen talajból nyerik a gyökerek és rajtuk keresztül az egész fa a nedveket és erôket? Milyen talajban és földben rejtezô közeg szövi át a fát hordozó és tápláló gyökereket? Egy kiábrándult, szörnyûséges növény elôtt állsz. Már a tövénél kettéágazik. A tulajdonképpeni növény csak az egyik ágából fejlôdik ki, míg a másik ág az elsôre kúszik fel, s megfojtja. Lemetszeni pedig nem lehet, mert az egész növény elpusztul. A naiv növénynek nincsen gyökere. Fa és bokor mellett a földön fekszik. Mint egy odatett díszlet, hever. Mindez nem jelenti azt, hogy élettelen volna: él, nagyon is él, talán ô él a leginkább. Talán nem is a földön, hanem az aljnövényzetben pihen.

LICENTIA

2008/5

Hacos Bálint Összes Harcos Bálint – vagy: én –, önmagam Összese, mindenki senkije, pápája-ringyója, mezônyi fûszál és hegyek Kolosszusa szégyentôl dadogva gyôzelemét meggyónja: Szerelmeim, ti mind, élôk és halottak, haldoklók, csecsemôk (távolról egykutya) –, kínotok kurtítom: szánjatok nyugodtan, meg fogok dögleni végre, mint egy kutya.

Legyek én az Isten, kiszakított köldök, legyek én összesük szüksége és haszna, szûzlányok bôgjenek, ha vérükben fürdök, tetoválják föl nevemet minden faszra…

Éldegélni vágyom, sunyin és együgyûn; tejszínben pancsolni: holtig ezt áhítván. Nô vagyok. Irtózom mindentôl, ami bûn. Nincs testem, képzelgek. Fantáziám hitvány.

Gyerünk, tanuljatok meg egy parancsra, ím: imádni! Csódoljatok kezet e pofon után. Nincs más nekem, csak ti. Barátaim, gyávák! Férgek, a hátatokon taposok! –

Itt résnyire nyitva poklok ajtaja. Ó, igen, dögkútból szüremlik szerelmi vallomás… Rohadjak el, mit számít? Na ja. Meghalni annyi, mint kimenni vizelni.

Sírjatok, pondrók. Szörnyeteg vagyok! Senki! – Összes? – Nem. Tegyünk bizonyosságot higgadtan. Haljunk meg. Ó!… Erônk ez; semmink hessenti!... – Íme a szög, melyre életem aggattam.

Mit számít, disznóknak, hiába ragyogtam: koronában ékkô, gyûrû karcsu ujjon. – Ha elveszek végül, nyomortól-rogyottan, Emlék ne kövessen, könny értem ne hulljon. Szív ne szóljon, se értelem összeázott mezô füvén, heverjek ott, gyökértelen, nevem legyen: Naiv Növény.

EGYÜTTMÛKÖDÉSBEN A MAGYAR

IRODALMI FOLYÓIRATTAL

POETICA

Elpusztulok! – ámde Nagyúr nem kéreget: totális hatalmat követelek érte –: fojtson vízbe bosszúm fajokat, népeket. Anyákat, apákat – vagy Istent! – miért ne? –

31

A HATALOM TERMÉSZETE LÁZÁR ERVIN: A FEHÉR TIGRIS

A'LA CULT

(OSIRIS KIADÓ)

32

Ki ne hallott volna Bab Bercirôl, a Négyszögletû kerekerdôrôl, vagy a Hétfejû tündérrôl? Lázár Ervin gyerekeknek írt meséit mindenki ismeri, ugyanakkor A fehér tigris c. könyve, amit felnôttek számára írt, ismeretlen, pedig az a magyar irodalom egyik mesterien megkomponált fantasztikus regénye. 1971-ben jelent meg elôször a kommunista diktatúra idején, mégsem hiszem, hogy jogos volna pusztán annak a világnak a parabolájaként felfogni ezt az elbeszélést. Szerkezete, nyelve, feszes, ritmusa a mesék és a kalandregények világát idézi fel. Könnyen befogadható, olvasmányos könyv. A cselekmény egy szálon fut. A történet, közel kétszáz oldalon, a regény fôhôsének, Makos Gábornak egy évét beszéli el. Kitérôktôl, késleltetô mozzanatoktól, hosszú leírásoktól mentes a szöveg, így a hôsökrôl, a helyszínekrôl: a városról, a hegyrôl, az erdôrôl, csak annyit tudunk meg, amennyi feltétlenül szükséges. A karakterek, a jellemek, sablonosak, a szöveg nem ad pontos társadalomrajzot, ezért a regény nem közelíthetô, nem értelmezhetô anélkül, hogy ne lennénk mindvégig tudatában, hogy A fehér tigris valójában egy mese. Azért nem fontosak a részletek, mert a regény általános igazságot fogalmaz meg. A történet csupán keret, példázat. Rokona Orwell Állatfarmjának, csak éppen a jelentés A fehér tigris esetében tágabb. Lázár Ervin nem csupán a kommunizmusról ír, hanem a hatalom és a diktatúrák

természetérôl. Arról, hogy mit tesz, vagy mit tehet a hatalom az emberrel, a mesebeli szegény ember legkisebb fiával. Ezért lehetséges az, hogy történet minden elôzmény nélkül akkor kezdôdik, mikor a fehér tigris felbukkan a fôhôs oldalán, akirôl semmit sem tudunk. Nem tudjuk, honnan származik, kik voltak a szülei, hogy az iskolai osztályban milyen szerepet töltött be, hogy sikeres, vagy sikertelen, hisz csak így, múlt és jellem nélkül lehet ô a mese bárkivel behelyettesíthetô hôse. A regény három fô szakaszból áll. Az elsô, melyben Makos Gábor mellé szegôdik a tigris, akit ezért a város kegyetlen módon kiközösít, elszigetel, és halálra ítél. A regény közepén következik be a fordulat, amikor a fôhôs a tigris segítségével kitör a rabságból, és szerelmével, Szolga Erzsébettel egy hegyi házba kerül. Itt még kiszolgáltatott Makos Gábor, hatalmát csupán az életben maradásért folytatott harcban használja föl. A második rész a hegyen töltött idôszak, mely a látszólag cselekményben szegény. Makos Gábor továbbra is fogoly marad, csupán a ketrece lesz nagyobb. Ennek a szimbóluma a folytonos körözés a ház körül, mely leginkább a fogságban tartott vadmacskák viselkedésére emlékeztet. Itt a belsô történések erôsödnek fel. Ez Makos ôrületének elôkészítô fázisa. A társadalom peremére kerül, hiába van mellette Szolga Erzsébet,

hiába adottak a körülmények az idillhez. Megpróbálja megtalálni a helyét, próbál visszatalálni a normális életbe, de ezt két dolog teszi lehetetlenné. Egyrészt a szabadság hiánya, másrészt a tigris természetfeletti ereje. A harmadik rész, a kiteljesedés, mely a fôhôs felemelkedését és bukását beszéli el. Makos Gábor legyôzi a várost nyomorgató diktátort, a Fônököt, majd a helyébe lépve, pontosan ugyanolyanná válik, mint amilyen ô volt. Lázár Ervin kiforgatja a hagyományos mesei rendet. Makos Gáborból nem lesz igazságos uralkodó, nem fog boldogan élni, amíg meg nem hal. A hatalom szimbóluma a regényben a csodálatos fehér tigris, aki sebezhetetlen – nem fogja a golyó –, villámgyors, intelligens, és gazdája minden parancsát képes teljesíteni. Makos Gábor nem érti, hogy és miként kerül mellé ez a csodálatos állat. Ô egyszerû ember, a jó étel, az asszony ölelô karja boldoggá teszi. Nincs szüksége a tigrisre, ám az ôt választja ki, mellészegôdik. A tigris

KRITIKA egyszerre csodálatos és rendkívüli, de nem kevésbé félelmetes. Nemcsak az emberek félnek az állattól, hanem a gazdája is, mert bár minden parancsának engedelmeskedik, egyetlen pillanatra sem hagyja magára. Így emel a tigris falat a fôhôs és a világ közé. Megbélyegzi Makos Gábort, ô lesz a tigrises ember. Makos Gábor nem gonosz, egyszerûen csak a hétköznapjait szeretné élni, nem kér a hatalommal járó felelôsségbôl, inkább szabadulna az állattól és a vele járó

2008/5

feladatoktól. Ugyanakkor a tigris kiragadta a többi ember közül, kiválasztotta, nem térhet vissza az emberek közé. Ez Makos tragédiája. Kívülálló marad, és ezt nem tudja, és nem is akarja feldolgozni. Ahogy felfedezi a hatalmának korlátlanságát, egyre vadabb és erôszakosabb lesz. Észreveszi, hogy félnek tôle, és a boldogtalan ember kegyetlenségével kezd rombolni és pusztítani. Nem elégszik meg a kevéssel, egyre többet és többet akar, étvágya kielégíthetetlen. És mint

minden rossz uralkodónak, diktátornak, neki is pusztulnia kell. Hiába próbál kitérni, a sorsa elôl nem menekülhet. Lázár Ervin regényében csodás segítôtárs, ellentétben a hagyományos mesékkel, nem hoz sem boldogságot, sem megváltást. Hôsei alkalmatlanok, világa pedig romlott. Leszámol a hatalom illúziójával. Ennek a szimbóluma számomra ahogy a fehér tigris színét veszti. Elôször szürke, majd végül fekete lesz. Lombhullató

10.02. (csütörtök) KALLIGRAM KIADÓ Szávai János: A kassai dóm – Közelítések Márai Sándorhoz A szerzôvel beszélget Mészáros Sándor 10.07. (kedd) VENDÉGÜNK NAGY PÁL Nagy Pál: La vie qui m'a vécu – Journal in-time magyar kiadás: Nagy Pál: Journal in-time – él(e)tem A szerzôvel beszélget: Bónus Tibor 10.08. (szerda) TISZATÁJ KÖNYVEK Kiss László: Árnyas utcai szép napok Bevezeti: Olasz Sándor A szerzôvel beszélget: Orcsik Roland 10.09. (csütörtök) 1730 Élet és irodalom György Péter: Mifelénk Cikkek és tanulmányok 2003–2008 Bemutatja: Závada Pál 10.13. (hétfô) EURÓPA FILMKLUB Generáció L. Papp Bojána filmje A vetítés után Sípos Juli beszélget a film rendezôjével 10.14. (kedd) GYÔRI MÛHELY Álom 1. Házigazda: Villányi László Vendégeink lesznek: Uri Asaf, Fogarassy Miklós, Gergely Ágnes Háy János, Kõrösi Zoltán, Mesterházi Mónika, Szabó T. Anna Tábor Ádám, Vihar Judit és Vörös István

10.16. (csütörtök) TERC Klein Rudolf: A dohány utcai zsinagóga Bevezeti: Lévai-Kanyó Judit Bemutatja: Meggyesi Tamás 10.20. (hétfô) PALATINUS KIADÓ Acsai Roland: Két ég satujában Acsai Varga Vera festményeivel Bemutatja: Gergely Ágnes 10.21. (kedd) GYÔRI MÛHELY Álom 2. Házigazda: Villányi László Vendégeink lesznek: Erôs Ferenc, Gelencsér Gábor, Lábass Endre, Scholz László, Takács Zsuzsa és Tóta Péter Benedek 10.27. (hétfô) EURÓPA FILMKLUB 10.28. (kedd) GEOBOOK KIADÓ Gulyás Judit – Szeleczky Ildikó: Gyûjtôszenvedély Bemutatja: Szalay András Vendégeink a kötet szerzôi és szereplôi Moderátor: László Zsuzsa Közremûködik: Lovász Irén 10.30. (csütörtök) TYPOTEX Surányi László: Megszólít, vagy elvarázsol? Bemutatják: Dolinszky Miklós és Tillmann J. A.

A bemutatók 16 órakor kezdôdnek, az ettôl eltérô idôpontokat jeleztük. A programváltozás jogát fenntartjuk.

A'LA CULT

AZ ÍRÓK BOLTJA 2008. OKTÓBERI KÖNYVBEMUTATÓI

33

KÖNYV

A'LA CULT

Magos György GRAMOFON Magvető Kiadó

34

Magos György regénye arra tesz kísérletet, hogy egy családregénybe ágyazva áttekintse Magyarország huszadik századi történetét. Magos a regény szerkezeteként a szövegbe ágyaz dalszövegeket, melyek nemcsak a ritmikáját és dinamikáját adják meg, hanem képesek az adott kor miliőjét is felidézni. Ez a szerkesztési mód egészen zseniális. A szereplők sorsa afféle „átlag magyar sors” a huszadik század második felének Magyarországából. Karaktertípusok, akiket az író élettel tölt meg. Megmozdulnak, beszélnek, személyessé, és ismertségükben ismeretlenné válnak. A regény központi hőse, Marci pedig olyannyira élő, hogy az olvasó joggal gondolhatja a szerző alteregójának. Bár a Gramofon Magos György eddigi első regénye, a szöveg kitűnő stílusérzékről árulkodik. Olykor kissé körülményes, helyenként kissé széttartó a szöveg, néhol kifejezetten bőbeszédű, de a számos életutat felölelve pontos krónikáját adja annak, ami Magyarországon történt, vagy történhetett. A szálak néha annyira összegabalyodnak, hogy nem bántam volna, ha a kötet végén, vagy elején találok egy családfát, ahol visszakereshető ki-kicsoda, ám a szöveg mindennek ellenére egésszé áll össze. A befejezés a giccshez közelít, sőt át is lépi annak határát, de addigra az elolvasott háromszáz oldal meggyőzött arról, hogy a Gramofon egy jó regény.

Pier Paolo Pasonlin AMADO MIO / TISZTÁTALAN CSELEKEDETEK Kalligram Kiadó

Csingiz Ajtmatov DZSAMILA SZERELME / AZ ELSŐ TANÍTÓ Európa Kiadó

Pier Paolo Pasolinit legtöbben a filmjei révén ismerik, pedig jóval az első filmje moziba kerülése előtt már sikeres regényírónak mondhatta magát. A Mamma Roma vagy a Salo, avagy Szodoma 120 napja c. filmek rendezőjének két korai regényét tartalmazza a Kalligram kiadó újkönyve. A szöveg témája a homoszexualitás. Mindkét történet egy férfi és egy-egy kamasz fiú szerelmének krónikája. Az Amado mio olvasmányos, könnyen befogadható regény, míg a Tisztátalan cselekedetek, nehéz, önmagával küszködő, olykor vallomásszerű, éppen ezért éles, kemény szöveg. Az Amado mio hőseinek a szerző épp csak a kontúrjait rajzolja meg, arctalanok maradnak, hiába a provokatív tartalom, hiába az egészen új téma, a szöveg nem válik regénnyé, inkább egy hosszúra nyúlt novella, mely csupán felvillant valamit, így egy apró felismerésnél többet nem nyújt. A kötet második szövege, a Tisztátalan cselekedetek túl mutat a puszta homoszexualitáson. A regény naplórészletekből áll össze, s ez a töredezettség, az elbeszélő hangjának többszólamúsága, egyszerre erénye és gyengéje a regénynek. Hőse a háború idején tanítóskodásból élő fiatalember belső küzdelmeivel, harcaival szembesít. A társadalomból való kitaszítottság, a kiközösítettség, a bukástól való folyamatos félelem és a belsőjét égető megveszekedett szenvedély örvényében küzdő fiatal férfi alakja egészen megejtő.

A világhírű kirgiz író két korai kisregényét foglalja magába a kötet. A végtelen mesélőkedvvel megáldott, természet- és emberszeretetéről híres Ajtmatov e korai szövegeiben gyermekkorának két egészen megindító történetét beszéli el. Innen KeletEurópából, ahol már „minden egész eltörött”, egy egzotikus, varázslatos tájra kalauzol minket, egy olyan világba, ahol még minden a helyén van. A Dzsamila szerelme egy tradíciókkal és szokásokkal a szerelemért szembe szálló pár története, akik megszöknek a kirgiz faluból, az aulból, hogy máshol új életet kezdhessenek, együtt. Az történet elbeszélője egy kisfiú, aki tanúja lesz szerelmük kibontakozásának és virágzásának, aki szemben családja tagjaival a szerelmesek oldalára áll, persze koránál fogva még csak gondolatban. Az első tanító a kommunizmus első pillanatait idézi fel, amikor – köszönhetően a forradalomnak – az aulba megérkezik az első tanító, egy épp leszerelt katona. Aki bár maga sem tud túl sokat, de kedvvel, lelkesen és szívből tanítja az aulbéli gyerekeket, megpróbálja nekik mindazt átadni, amit ő tud. Ő is, hasonlóan az első elbeszélés hőseihez, konfliktusba kerül a faluval, de a tudás és az eszme nevében a legvégsőkig küzd tanítványaiért. Ajtmatov idealista világában minden megszelídül. Szövegeiben a kirgiz tradícióval szemben fogalmaz meg kritikát, ott élő hőseit mégis tisztának és ártatlannak mutatja be.

A rovat szakmai támogatója az Írók Boltja

2008/5

Jon Krakauer ÚT A VADONBA Park Könyvkiadó

Alister McGrath DAWKINS ISTENE – GÉNEK, MÉMEK ÉS AZ ÉLET ÉRTELME Kalligram Kiadó

Tilman Rammstedt Berlinben él, író, és a Fön zenekar zenésze és szövegírója. A fiatal német írók közül azok közé tartozik, akik visszatértek a hagyományos elbeszélésmódhoz, szövegeik origóját a cselekmény adja meg. E regénye egy egészen furcsa szerelmi háromszög történetét beszéli el. Hősei Felix, Konrad és Kathrina azokat a nyugat-európai harmincas fiatal értelmiségieket személyesítik meg, akik képtelenek megállapodni. Jómódúak, nem szűkölködnek, minden lehetőségük meg volna arra, hogy szüleiket követve megházasodjanak, családot alapítsanak, ám cinizmusuk, életszemléletük miatt lehetetlenné válik mindez számukra. Életüknek a húszas éveik elmúltával nem találnak célt. Üresen tengődnek a munka és a hétköznapok robotjában. A regény két idősíkban játszódik, a vezérfonal, a regény jelenideje, az az idő, mikorra valamikori két jó barát, akik egykor hallgatólagosan egyszerre voltak szeretői Kathrinának, már nem beszélnek. A lány is eltávolodott tőlük. A látszólagos nyugalmat Kathrina esküvői meghívója töri meg. Külön-külön mindkét férfit hívja. Azonban az egykori barátok beszélnek. Felix nem hajlandó tudomásul venni, hogy egykori kapcsolatuk elenyészett, és rábeszéli Konradot, hogy rabolják el Kathrinát. A cselekmény másik meghatározó szála a régmúlt, melyben feltárul hármójuk különös kapcsolata. A regény képtelen megválaszolni a maga által feltett kérdéseket. Tanácstalanság, egyfajta toporgás jellemzi hőseit is, akik nem tudják a múltat maguk mögött hagyni, de új életet sem képesek kezdeni.

Chris McCandless döbbenetes történetét a múlt évben Sean Penn vászonra vitte, s a filmváltozat premierje kapcsán adta ki újra a Park kiadó Jon Krakauer kötetét. A filmmel ellentétben a szerző nem Chris történetét beszéli el regényes formában, hanem a saját nyomozásának tapasztalatait osztja meg az olvasóval, miközben a jelenség, a vadonba való kivonulásnak, a társadalomnak való hátat fordításnak több esetét is végig veszi, sőt saját személyes élményeiről is beszámol. A filmmel szemben a kötet bőséges háttér anyagot ad ahhoz, hogy megérthessük a vadonba kivonuló és ott éhenpusztuló fiatal idealista történetét. Az Út a vadonba egy egészen személyes hangvételű, több újságírói műfajt keverő beszámoló Chris McCandless ÉszakAmerikát keresztbe-kasul átszelő útjáról. Krakauer spirális alakban közelíti meg a témát. Forrásai Chris személyes feljegyzései, a barátai beszámolói, szülei és testvérei visszaemlékezései és személyes tapasztalatai. Egy izgalmas puzzle, mely a kötet végére egésszé áll össze, és pontos portréját adja hősének, aki a benső békéjét, harmóniáját keresve jutott el az alaszkai vadonba, és ott tájékozatlanságának és szerencsétlen véletlenek sorozatának lett az áldozata. A szöveg olvasása közben – talán Krakauer elfogultsága miatt is – egyre inkább érthetővé válik Chris viselkedése, és tetteinek eredőjére is fény derül. A kötet olvasmányos formában tárja elénk hőse végtelen idealizmusának, tisztaságának és naivitásának a tragédiáját.

Alister McGrath Dawkins Istene c. könyve az angol értekező próza hagyományához méltón, egy közérthető nyelven megírt, tudományos vitairat, melyben Ricard Dawkins, – az Önző gén és az Isteni téveszme c. könyvek szerzője – ateizmusának cáfolatát rajzolja fel. Dawkins nagyhatású gondolkozó, műveiben az ezredfordulóhoz közeledve egyre radikálisabban tagadta bármilyen isten létezését, a vallásokkal és a vallásossággal szemben pedig egészen keményen lépett fel. Alister McGrath nemcsak anglikán pap, hanem doktori címét molekurális biofizikából szerezte, így szakmai alapon veszi górcső alá Dawkins Isten és vallás tagadó érveit. Úgy vallja, Dawkins érvelésében a legnagyobb hiba épp az, hogy a tudományt tette istenné, mindenhatóvá, pedig számos neves tudós – istenhittől függetlenül – vallja, hogy a tudomány annak a ténynek az eldöntésére, hogy létezik-e Isten, vagy nem, alkalmatlan. Dawkins szövegeinek erejét és lendületét nem az elsöprő erejű érvei, hanem sokkal inkább a retorikája adja. McGrath szerint olyan premisszákat alkalmaz, melyek egészen egyszerűen nem igazak. A szerző arra is rávilágít, hogy az ateizmus éppolyan hit, mint bármelyik másik, hisz éppannyira nem igazolható bizonyosan, hogy van Isten, minthogy nincs. McGrath mindvégig visszafogottan ír, nem támad, csak pontról pontra végig veszi Dawkins azon állításait, melyeket problémásnak lát, és megpróbálja azokat megcáfolni. Elegáns, okos szöveg.

Hományi Péter rovata

A'LA CULT

Tilman Rammstedt A KÖZELBEN MARADUNK JAK - L’Hartmattan Kiadó

35

Sigur Rós

Med sud í eyrum vid spilum endalaust

A'LA CULT

(EMI 2008)

36

A vikingek földje: ahol fél életüket szürkületben töltik az emberek, ott ahol a sörödet a kocsmában kredit kárddal fizeted, és ott, ahol – ha arrébb evezel – láthatod a sarki fényt. Kis ország, hatalmas misztikum, félúton New York és Budapest között. A sûrû mítoszokkal átszôtt, gejzíres Izlandon, ezen a mesebeli kis szigeten született meg a reykjavíki gyôzelem rózsája, aka Sigur Rós. Ami onnét jön, abban mindig van valami szentség, amit izgalmasabban lehet szeretni. Persze ez nem volt mindig így. A nyolcvanas évek körül indult útjára az izlandi könnyûzene kezdve a Sugarcubesszal, ami olyan arcokat hozott össze, mint Björk vagy Emiliana Torrini (utóbbira a zenekar legfeljebb csak hatást gyakorolhatott, hiszen 1986-os megalakulásukkor Torrini mindössze 9 éves volt – A szerk.). Az ezredforduló környékén levetkôzte a trendkövetést úgy mind punk, poszt-rock, aztán jött az a bizonyos izlandi hangzás, ami visszahatva rendkövetôvé vált. A korosodással együtt bekövetkezet a masszív popkulturális jelenlét. A Sigur Róse lemezeibôl csaknem

kétmillió példányt adtak el világszerte. Persze hozzánk valahogy lassabban szivárog, a Sigúr Rós még ma is undergroundnak számít. Kis bemutató: saját kitalált nyelvet használnak és zenei világuk (folkos, lassú) sem köthetô annyira. Több filmben is hallhatjuk ôket, mint Helyszínelôk, Vanília égbolt, vagy az Édes vízi élet. Ismert sztár zenekaroknak is kötôdési pont. A közel tíz év alatt ez az ötödik Sigur Rós lemez is egy nagy adag hangulat: megfejteni nincs mit, csak amolyan képek lefekvés elôtt, hullámok, nedves partok, tág terek, prizmán fénytörés, démonok, angyalok, mesebeli tájak. Furcsa hogy sztár zenekarról beszélünk, de nem a celebes körítésû pejoratív értelemben, a tagokat sem ismerem, csak azt, hogy ez itt van úgy, ahogy, kiadják, megveszem, hallgatom – és elismerem. No de mégis, van pár olyan történés az album körül, amit nem lehet megkerülni. Kezdve a borító artworkjével, ami a szakmai körökben nagyra tartott New York-i fotós, Ryan Mcginley készített. A produceri munkálatokat pedig a brit alternatív zene figurája Mark Flood (PJ Harvey, Nick Cave, The Killers) vállalta. Aztán ott van a kanonizált nagy múltú Abbey Road stúdió, ahol a 67 tagú londoni Simfonietta és a húszfôs London Oratory fiúkórus is közremûködött. A lemez címe valami olyasmi, hogy „Zúgó füllel játszunk a végtelenségig”, ebben is van valami meg nem fogható szofisztikáltság, izlandi bölcsesség. Ha ezt meghallgatod, megnô az esélye, hogy öszszerakod az univerzum egyenletét, de az sem baj, ha a gyerekkori homokváradat tervezed újra a tihanyi parton.

Toldi Miklós rovata

Coldplay

Viva la Vida or Death and All His Friends (PARLOPHONE / EMI 2008)

Augusztus végére esett le, hogy a Coldplay még létezik. A már megszokott popzenekaroknak kijáró hájpot, ugyebár, nem lehet megkerülni. A srácok elmentek Spanyolországba, hogy az ottani kultúra ingerét szívják magukba – hogy ez mennyiben járult hozzá ehhez a gondos profizmussal összerakott új lemezhez, azt nem tudhatom, mindenesetre az imázs szerethetô, mint ahogy Stephan Crasneanscki stílusos sajtófotói is. Lehet azon kattogni, hogy üres önismétlés, hogy leginkább fejbôl zenélnek, meg hogy úgy elkurvulnak mint a Bono. De az biztos hogy a Revolver (The Beatles) vagy a Ok computer (Radiohead) fémjelezte sorban a Coldplay 2002-es A Rush of Blood to the Headje is helyet foglal. Nem lehet megkerülni, hogy kimondjuk: ôk a 21. század egyik legsikeresebb popzenekara, több mint 30 millió albumot adtak el. Furcsa kettôsség, hogy a Yellow, a Speed Of Sound vagy a Clocks, Viva la Vida címû dalokat az is ismeri, aki életében nem hallgatott Velvet Undergroundot vagy Pink Floydot… Két daluk a Parachutes címû debütáló albumuk

elôtt slágerlistára került, majd a bemutatkozó korong is elsô helyen nyitott a listán; Amerikában is elsô helyezett és Grammy-díjas lett. Második lemezük, a Rush Of Blood To The Head túlszárnyalta az elsô album sikerét is. A harmadik X and Y címû album 22 országban volt listavezetô és az év legnagyobb példányszámában fogyó albuma lett és mindegyik vezette a Billboard 200-as listáját. A tagok kinyilatkoztatása szerint az eddigi lemezek egyfajta trilógiaként is felfoghatók, értelmezhetôk, mivel a Viva la Vida egy új fejezetet nyit. Vagy inkább nyitna, mert a trilógia mindenképpen hangzatos, de olyan nagy lezárást és fordulatot ne várjunk: a negyedik album is hasonló rendszerben kooperál, mint elôdjei. A borítón Jeanne D’Arc és az ifjú Gavroche, Delacroix festménye a Szabadság vezeti a népet, amelyre az Éljen az élet van ráfirkantva. Ugye szép? A lemez teljes címe: Viva la Vida or Death and All His Friends, azaz Éljen az élet vagy a halál és minden barátjuk. Valljuk be, a heroizmusból általában jól ki lehet jönni. Az itteni koncertjük jól mutatta, hogy a Coldplay közönségbarát, egységes popzenekarrá fejlôdött. Nagyban köszönhetô a két sztárproducernek Brian Enónak és Markus Dravs-nak. A Coldplay leginkább egy hangulat, ami nekem mondjuk a Politik és a The Scientist, az új lemezrôl az intro és outro, amelyek talán elôször adnak koncepciógyanús keretet egy Coldplay albumnak. A kísérletezôbb darabok, mint a Yes, a vonósokra és a szigorú egyre épített Viva la Vida, Violet Hill, a folkos Strawbery Swing, Cemeteries of London. Olyan ez, mint a magyar népmesében, jutott is, meg maradt is.

Pál Utcai Fiúk Legelő

(1G RECORDS 2008)

A fekete-lyuk egy létezô égitest – énekelte ezt Cseh Tamás. Egy generációval arrébb a Fekete Yuk egy olyan hely volt, ahol az akkor szeplôtelen lázadást, némi punk attitûddel – többek között – a Pál Utcai Fiúk jelentette. Akik méltán világhírûek. Ez az általában koncerteken elhangzó címke jól mutatja, mennyire veszik (önmagukat is) komolyan, de annyira biztos, hogy vannak olyan momentumok a mi kis zenei forradalmunkban, amiben igazán tekinthetôk partizánoknak. Dicsérendô, hogy huszonöt év után sem ciki a P.U.F. A kilencvenes évek törzsközönsége kissé háborog, hogy a P.U.F.-lemezekre nyolc, aztán hét évet kellett várni. Talán ettôl válik élvezhetôvé, kevésbé szánalmassá, mint jó pár zenekar. Félô, hogy évenkénti megjelenéssel benne lett volna a rizikó faktor: az unalmas egyhangúság, végsô stádiumként az undor. Így viszont izgalmas, hogy fel-felbukkan a saját életében már-már legendássá vált P.U.F. Általában mindenkinek van egy sztorija az undergroundból született zenekarokkal. Emlékszem, mikor az Oladi Müv. házban az egyik haverom találkozott a Kispállal a wc-ben, két napig arról beszélt a gimiben. A Lecsó is egy ilyen

ember, általában türelmes, kedves, ezért majdnem minden fanatikus azt hiszi, hogy a haverja. Nincsen egója, különös sztár allûrjei; amolyan jófej srác egy akusztikus gitárral, akin látszik, hogy szeret zenélni és ezt nem csak anyazenekaránál bizonyítja (Üllôi Úti Fuck, Kispál és a Borz, Kiscsillag). Ezért érthetetlen, hogy a lemez borítóján – Kovács Ákoshoz hasonlóan – premier plán Lecsó kopaszodó feje legyen, mögötte windosxp-szerû háttér és oda photoshoppolt tehenek. Azok az egykor tipikusan kamaszos, szentimentális dalok az új albumon modernebbek, karcosabbak, a szövegeket is többen jegyzik (Molnár Balázs, Kardos Horváth János, Lecsó). A szimbólumok mögött rátalálhatunk politikai véleményre, reinkarnációra, családra, na meg persze szerelemre. A hangszerelés is összeszedettebb: a Legelô például – ami, ha egy kinti felvételen és masteren megy át, nyilván nagyobb élmény. A dalok tényleg azt mutatják, hogy foglalkoztak velük, csak kár, hogy ilyen vékonka lett a sound… A Ha jön az álom, aztán Ha jön az élet… után fura a Legelô cím. Mondjuk lehetett volna Ha jön ébredés – vagy nem tudom, így talán lehetett volna amolyan P.U.F.-trilógia. Állítólag a sok állatos dalcím (Gólya, Bogár, Bárány, Szarvas, Delfin) miatt döntöttek így. Érthetô. Ennyi év kihagyás után simulékonyan ment minden. Igazából ez csak a lemezmegjelenésre igaz, mert a P.U.F. régóta aktív koncertzenekar. Az új anyag disztribúciója sikeres, mint ahogy a tálalás is ízléses. Lelkiismeretes háttéranyagok, sajtótájékoztató és dizájn kiállítás (plakátok, jegyek, borítók, képeslapok) a Szimplában. Boldog 25. születésnapot!

A'LA CULT

MUZSIK

2008/5

37

A'LA CULT 38

SZERELEM ELSŐ VÉRIG Rendezte: Dobray György Mokép (1985)

SZERELEM MÁSODIK VÉRIG Rendezte: Dobray György Mokép (1987)

KÉS A VÍZBEN Rendezte: Roman Polanski Corner Film (1962)

Végre DVD-n is elérhető a nyolcvanas évek második felének generációs kulcsfilmje. Füge (Berencsi Attila) és Ágota (Szilágyi Mariann) hamisítatlanul magyar „Love Story”-ja és a rendszerváltás előtti utolsó évtized közepén élt fiatalok világának, világképének szórakoztató, hiteles, mozgóképes lenyomata kiváló minőségben került a lemezre. Horváth Péter forgatókönyvíró-társrendező és Dobray György rendező érezhetően nagyon egy hullámhosszon gondolkodva alkottak. Munkájuk bravúros zenei foglalatát Dés László szerzeményei adják. Andor Tamás operatőr képeit teljes színgazdagságukban nézhetjük újra, felidézve a kort és annak hangulatát. A legendás film azonnal slágerré vált, mindmáig népszerű zenei világa, és a frappáns dialógusok újrakevert Dolby Digital hanggal élvezhetők. Az extrákról is érdemes ejteni néhány szót. Egy közel félórás, igényes interjúkra épülő werkfilmben az alkotók anekdotáznak a film megszületésének körülményeiről és a forgatásról. Egy ötperces kisfilmben annak a bizonyos, végül kimaradt koncertjelenetnek a kapcsán Dés László mesél el egy érdekes sztorit. Ágnes Vanilla és Berencsi Attila: „Titkaid minden nap” című dalát meghallgathatjuk egy hangulatos videóklipp kíséretében, valamint megnézhetjük a Szerelem második vérig előzetesét. Akik eddig még nem látták számukra erősen ajánlott darab, akiknek pedig anno jelentett valamit a film, nos nekik amúgy is pillanatokon belül ott lesz a polcukon a kiadvány, ez szinte biztos.

Húsleves felmelegítve, gondoltuk, amikor két évvel a hatalmas sikerű első rész után az alkotók kirukkoltak a folytatással. Tény, hogy a „második vérig” nem érte el az 1985-ös film színvonalát, bár ebben annak volt döntő szerepe, hogy nem rendelkezett, nem is rendelkezhetett az újdonság varázsával, ami körbe lengte, átitatta a korábbi filmet. Ugyanakkor viszont érettebb, súlyosabb konfliktusokkal terhelt történetet írt a Dobray György–Csörsz István páros. Füge és Ágota a felnőtt kor küszöbén állnak, szakítások, csalások béklyóiban vergődve keresik útjukat egymáshoz és a boldogsághoz. Bizonytalan félfelnőttként komoly dilemmákkal küzdenek, kapaszkodóik alig-alig, a körülöttük lévők által adott minta pedig sokkal inkább kiábrándító semmint biztos támpontokat nyújtó. Az extrák között az első részt tartalmazó DVD bonusz anyagaiban található interjúk ide vonatkozó részeit tekinthetjük meg. A tízperces „werkfilmben” Dobray György és Dés László elemzi a két film cselekményének, elkészítésének, zenei világának különbségeit és kitérnek napjaink filmkészítésének és fogadtatásának anomáliáira is, elsősorban az anyagias szemlélet és érdektelenség sajnálatos tendenciáinak tükrében. Ágnes Vanilla: „Titkaid” című slágere képileg frissített, felturbózott, pörgőszúzós klipen, újrahangszerelt változatban nézhető-hallgatható meg. Természetesen az első rész előzetese és egy hangulatos képgaléria is található az extrák között. Mindkét kiadvány esetében igényes kivitelű hiánypótlásról beszélhetünk, végre-valahára. Lumiere

Polanski neve fogalom az igényes filmbarátok körében. A lengyel zseni három korai remekműve jelent meg díszdobozos kiadvány formájában. Az 1962-ben még Lengyelországban készült (majd 1964ben a legjobb külföldi filmnek járó Oscar-díjra is jelölt) Kés a vízben kiváló tanulmány egy nőről és két férfiról. Aki ezek alapján kedves, mókás romantikus filmecskére készül, hatalmasat fog csalódni. A Kés a vízben szuggesztív kamaradráma, melyben már felfedezhető Polanski bravúros feszültségteremtő képessége, melyhez hasonlót akkoriban csak egy meglehetősen húsos ujjakkal rendelkező, erősen kopaszodó angol rendező tudott produkálni filmjeiben. A Kés a vízben története Andzrej a sikeres sportújságíró és felesége a csinos Krystyna utazásával kezdődik, akik egy fülledt nyári napon vitorlázni indulnak. Útközben felvesznek kocsijukba egy szakadt, de szimpatikus fiatal stoppost, aki a hajóra is velük tart. A part elhagyását követően az események egyre érdekesebb fordulatokat vesznek… A díszdobozban található DVD-k extrák szempontjából is figyelemreméltók. Biográfiák, képgalériák, előzetesek és – mindhárom film esetében –, az alkotókkal, elsősorban Polanskival készült interjúkból összeszerkesztett, (apróbb félrefordításokkal tűzdelt) magyar felirattal is megtekinthető, informatív dokumentumfilmek várják az érdeklődőket. (Az Iszonyat Polanski és Deneuve, igény szerint magyarul feliratozott audiokommentárjával is végigborzongható.) Cs. D

Lumiere

A rovat szakmai támogatója a Navigátor Film

2008/5

ISZONYAT Rendezte: Roman Polanski Corner Film (1965)

ZSÁKUTCA Rendezte: Roman Polanski Corner Film (1966)

JACK ÉS ROSE BALLADÁJA Rendezte: Rebecca Miller Mokép (2005)

Az Iszonyat, olcsó szóviccel élve, iszonyatosan jó film. A Kés a vízben nemzetközi sikerének köszönhetően már komolyabb költségvetéssel, Angliában, a szépséges Catherine Deneuve főszereplésével készült gyomorszorító, majd a végkifejlett felé haladva egyre inkább gyomorforgató monodráma egy aszexuális fiatal nő megtébolyodását mutatja be. A látens skizofrén teremtés neurotikus pokoljárásának megtekintése, edzett, igényes (!) horror-rajongók számára is csak kipihent idegállapotban ajánlott. A nővérével közösen bérelt lakásban néhány napra egyedül maradó, labilis idegrendszerű fiatal szépség mentális kataklizmáját és eszelős gyilkossá torzulását hibátlanul bemutató pszicho-horror a Kés a vízben kapcsán már említett angol pályatárs (aki amúgy varjúval a vállán is előszeretettel fotóztatta magát) repertoárjában is előkelő helyen szerepelne. Az Iszonyat nyomasztó hangulata, a bravúrosan világított, a fekete és a fehér különböző árnyalatainak széles repertoárját ötletes operatőri megoldásokkal felvonultató képsorok, a lassan elviselhetetlenné váló események, és a mindezek helyszínéül szolgáló lakás változó perspektívájú terei, díszletei, valamint azok mechanikai megoldásai az eltelt negyvenhárom év tükrében is iskolapéldáknak tekinthetők. Deneuve egyszerre szexi és démoni, a film olykor vértől csatakos jelenetei pedig legalább annyira sokkolóak, mint amikor zuhanyozás közben konyhakéssel lemészárolnak egy nőszemélyt valami Isten háta mögötti motelban. Cseri Dániel

A díszdoboz harmadik darabja, egy kevésbé ismert és a rajongókat majd minden bizonnyal vitákra sarkalló mozgókép csemege, a Zsákutca. Polanski anno ezért a munkáért elnyerte a legjobb rendezőnek járó Arany Medve-díjat a Berlini Filmfesztiválon. Ennek ellenére a Zsákutca, különböző forgalmazási anomáliák miatt megbukott. Egy meglehetősen pipogya, jómódú középkorú férfi (Donald Pleasence fergetegeset alakít) és nála jóval fiatalabb, szabadelvű felesége (Francoise Dorléac buján remekel) valamint az őket „túszul ejtő” szökésben lévő goromba bűnöző (Lionel Stander durván zseniális) egyedi hangulatú, bizarr humorral gazdagon átszőtt két napját mutatja be a film. A vadregényes északangliai szigeten, az egykor Walter Scott lakhelyéül szolgáló kastélyban játszódó rendhagyó, „kísérleti thriller” látszólag a Kés a vízben alapkoncepcióját követi (két férfi és egy nő), azonban itt groteszkbe forduló rivalizálásról szó sincs. A Zsákutca számos forgatókönyvírónak, filmrendezőnek szolgáltatott mintát, ha úgy tetszik kiindulási alapot az adott zsáneren belül, hasonló filmek elkészítéséhez. Ebben a vonatkozásban Sam Peckinpah Szalmakutyák című brutális végkifejletű stílusgyakorlata vagy Michael Haneke, nézőközönségét sokkoló Furcsa játéka talán a két legjobb példa. Ki kell még emelni az Iszonyatot is fényképező Gilbert Taylor kiváló operatőri megoldásait, melyekből már az egy évvel korábban készült bravúrban is kaphattunk némi ízelítőt. Cseri Dániel

1986-ban vagyunk egy kis szigeten, ahol Jack (Daniel DayLewis) a társadalomtól szándékosan elzárkózott, jómódú, ex-hippi éldegél serdülőkorba lépett lányával, Rose-zal (Camilla Belle). Kettőjük romlatlan idillije komoly válságba kerül, mikor a tüdőrák végső stádiumában lévő Jack beengedi kettőjük zárt kapcsolatába a világot. Teszi ezt úgy, hogy a közeli kikötővárosban élő szeretőjét (Catherine Keener), valamint annak két fiát a szigetre költöztetve próbál, az addig „üvegbura alatt” nevelt Rose sorsának hosszabb távra is alternatívát teremteni… Rebecca Miller (Arthur Miller lánya) elégikus, lírai példázatot írt és forgatott a szülői túlféltés irracionalitásba fordulásáról és annak járulékos, lélektorzító hatásairól. Azonban hiába a komoly témafelvetés, valamint problémaérzékenység, a film (ha nem is teljes egészében) de átlagosnak minősíthető. A probléma nem az ezúttal is roppant szuggesztív Daniel Day-Lewis (aki amúgy a rendező-forgatókönyvíró Rebecca Miller férje) vagy a cica szemekkel durcáskodó és Jennifer Connely-hez hasonlóan dús szemöldökű Camilla Belle alakításában keresendő. Miller az, aki mindvégig a giccs szélén egyensúlyoz, és olykor megszédül. A saját határain mindenáron túllépni akaró, Oscar-díj felé kacsingató, meglehetősen szentimentális és olykor görcsösre sikeredett darab összhatása sajnos kissé zavaró. Legalább annyira, mint a fapados DVD kiadvány, melyen a filmhez tartozó beállítási lehetőségeken és néhány filmajánlón kívül semmilyen extra nem található. Mr. Vitriol

A'LA CULT

KU LT F I LM

39

BIOSZKÖNYV – FELKONCOLVA Bodies kiállítás Budapesten Szorgos kezû, pénzt nem sajnáló reklámszakembereknek hála, már egy jó ideje minden második plakátról és hirdetôoszlopról tudjuk, hogy különös világ nyílhatott valahol a Király utca elején. Naná, ez: „A kiállítás”! Az, amelyik nem okoz túl nagy csalódást, ha nem vársz túl sokat tôle. A hosszában szeletelt, plexibe préselt magzat mondjuk kissé morbid, amúgy pedig: elmegy. Nézzük hát meg magunkat – pontosabban a testüket orvosi célra felajánló, s a matériájukat ily módon hátrahagyó kínaiakat – belülrôl! Verbális tárlatvezetés következik a VAM Design Center alagsorából.

GALERI

A sejtelmes félhomályban berendezett Bodies könnyedén indít: hallócsontocskák, koponyadarabkák, egy-egy állkapocs figyel a vitrinbôl. Mellettük persze megannyi hasznos információ, amit nagyjából a Nemzeti Tankönyvkiadó nyolcadikosoknak szánt bioszkönyvébôl másolhattak ide.

40

Az elsô teljesalakos preparátumból – ami (vagy aki?) rejtélyes oknál fogva „jómunkásemberként” támaszkodik egy lapátra – csak a csontokat hagyták meg. Persze egy csontváz – még ha egykor izgômozgó ember része is volt, és nem csupán szertári kellékként futotta be pályáját – nem túl érdekfeszítô, hacsak nem a SOTE túlbuzgó ortopédia szakos hallgatója vagy. A következô állomás – ismét egy vitrin – már tartogat némi izgalmat, feltéve, hogy kellô intuícióval rendelkezel a morbid irónia iránt. Az üvegbúra alá pakolt, nyúzott alsó és felsô végtagok engem leginkább egy elfuserált, 1963-as Lenin körúti hentesbolt szegényes pultjára emlékeztetnek – a különbség, hogy a mellettük lévô apró táblákon nem az árat, hanem a mûködésükrôl és felépítésükrôl szóló, rendkívül

lényeges – ám megint csak a biológia könyvbôl kikopizott – információkat találjuk: „A felsô és az alsó végtagok izmai hasonló felépítésûek, azonban különbözô funkciókat látnak el…” Tényleg? Hát ezt álmunkban sem gondoltuk volna! Ennél már tényleg hatásosabb lett volna egy apró cédula: „Mongoloid-csülök: 2100Ft/kg”. De hagyjuk ezeket a primitív, demagóg asszociációkat, elvégre ez egy komoly, emberi kiállítás! Annál is inkább, mert miközben ezen morfondírozol, a szemed sarkában már látod az öt méterrel arrébb feléd „rohanó”, humanoid tüskésbôrû sünhalra (Cyclichthys orbicularis) emlékeztetô koncolmányt. Az izmokat eredési pontjukról leválasztották, kiforgatták, s így azok csak a tapadási helyen csatlakoznak a csontokhoz. Ekkor gondolok bele elôször igazán, hogy ez a szétcincált kiállítási tárgy egyszer egy lelket hordozott magában. Ugyanakkor eszembe jut, hogy ha nem hívnák fel külön a figyelmet, s alapvetôen nem azzal reklámoznák a kiállítást, hogy itt valaha élt, és mostanra ultramodern technológiával tartósított emberi testeket bámulhatunk, valószínûleg arra gondolnék, hogy csupán kôolajszármazékokat nézek. S bár a kiállítási darabok akkor is pontosan ugyanígy néznének ki, mégsem

2008/5

A következô állomás a légzô rendszert mutatja be. Van lapos plexibe préselt mellkasi keresztmetszet, és persze innen sem hiányozhat a teljesalakos preparátum, ami (vagy aki?) – most úgy tûnik – épp egy baseball mérkôzés közepén fosztatott meg emberi mivoltától. Aztán következik a dohányzásról leszoktató fejezet. Egy fekete, állítólag agyondohányzott tüdô, olyan, mintha a tenerifei El Teide vulkán kiszáradt kôzete lenne. Mellette egy üvegdoboz várja, hogy

GALERI

lenne annyira érdekes, annyira bizarr az egész – szóval ügyes marketing-fogás ez, bármik is ezek. Az idegrendszer „mezô” aztán még ennél is jobban belepörget a korábbi gondolatmenetbe, a kiállítás pedig kezd – sajátosan – érdekessé válni. Agy. Ott trónol a – praktikusan – gondolkodó ember „pózba” beállított, és tisztességesen megskalpolt preparátum feje tetején. Közel hajolsz hozzá, benézel alá, s bár nincs, neki, mégis, mintha éreznéd a szagát: közvetíted az ingereket a sajátod felé. „Akkor ennyi?” – teszed fel magadnak a kérdést. Valami kocsonyás anyag, egy kevés (bio)elektromosság némi kémiával fûszerezve? Ha emocionális gondolkodású tinédzser lennék, valószínûleg már nyúlnék is a pengéért, de szerencsére nem vagyok – gyerünk tovább! A százhatvanezer kilométernyi véredény birodalmának kapuját egy formalinban „úszkáló” vörös hálópreparátum ôrzi. Csak ér, és más semmi. Aztán van még ilyesmibôl „szívközeli”, amin pirossal és kékkel jelölték az ütô- és a visszereket – ilyet is láttunk már, csak képen.

a megrökönyödött dohányosok azonnal megszabaduljanak a zsebükben lapuló tüdôropiktól, hogy aztán láthassák, milyen a szenvedélybetegség-mentes légzôszerv. Na persze az sem szebb az elôzônél, éppen csak nem fekete. Mivel innen egyetlen út vezet tovább, rájössz, hogy a „hentes pult” és az agyvelô mellett párhuzamosan futó terembe – amit naivan kihagytál – már nincs viszszaút. Újra átcaplatsz az ereken, elsuhansz a gondolkodó ember mellett, és máris az izomzatot tanulmányozod. Kissé hátrébb megpillantod a saját csontvázával táncoló, emberforma hústömböt. Ez akár durva is lehetne – de nem ma! Legalábbis, amikor kis szerencsével bármelyik óvodás végignézhet egy teljes boncolást, vágatlanul a Youtube-on, biztosan nem. Térjünk hát vissza az eredeti útvonalra: a légzôszervek után egy üres folyosó fogad, a háttérben baljós átjáróval. Mellette tábla figyelmeztet: ide tényleg csak akkor menj be, ha kötélbôl vannak az idegeid, a gyomrod pedig még véletlenül sem képes felfordulni. Odabent ugyanis a magzati létet

41

GALERI 42

boncolja a kiállítás – szó szerint. Az egyhetes zigótától a többhónapos, majdnem megszületett kisbabákig mindenféle lényszerûség lebeg kisebb-nagyobb üvegburákban, és a terem hátsó falát sem holmi Moholy-Nagy képek díszítik. A magzatok hosszanti, teljesalakos keresztmetszeteinek préselt látványa tényleg nem lányregényen nevelkedett piperkôcöknek való – még jó, hogy erre külön figyelmeztettek. Kiérve innen, sejted, hogy a tárlat már a végéhez közelít: még egy gyors pillantás a szaporító-szervrendszerbe, a kiszáradt, tartósított vaginák és péniszek világába. Itt találkozol a kiállítás elsô nôi preparátumával. Bôrét csak a „lényegi” részeknél hagyták meg, ami finoman szólva is gusztustalan, mintsem tanító, oktató jellegû. Így aztán kisvártatva menekülni kezdesz ebbôl a fura, nekrofil paradicsomból, s kezded úgy érezni, hogy eleget láttál. Valószínûleg a szervezô Live Nation is rájöhetett erre, ezért utoljára hagyták a legkevésbé visszataszító testrész, a bôr bemutatását. A lenyúzott anyagot szintén egy vitrinbe pakolták a már említett „hasznos” információk közé, és a biztonság kedvéért itt még megnézhetsz egy teljes embert is – plexibe szeletelve. Na jó, ennyi elég volt, irány a kijárat. És persze hol is lennénk, ha nem a vadkapitalizmus kellôs közepén: az élô, izgô-mozgó, rohanó, nyári melegben bûzlô emberek világába vezetô lépcsô elôtt kénytelen vagy még áthaladni a Bodiesshopon. Vehetsz csontvázas pulcsit ötezerért, meg bodies-os egeret, és kisebb-nagyobb „hús-vér” kütyüket, kulcstartókat – légy elvetemült konzumidióta, vedd meg mindet!

Ha így teszel, ha nem, odafent a büdös nagy semmi fogad. A VAM Design Center kijáratát keresve pedig azon morfondírozol, hogy most akkor tényleg ez lett volna „A kiállítás”?! Végül is, miért ne? Ha már úgyis szétszedjünk magunkat és egymást ebben a nagy és eltipró társadalmi létben, ideje nekiesni nyilvánosan annak a romlott húsbarlangnak is, amiben mi magunk is megromlottunk. Félreértés ne essék: elismerem egy ilyen tárlat tanító, boldogító hasznát. Valószínûleg tényleg így mûködünk, vannak képletek, meg függvények, meg a mindenható természet, ami aztán szûk véletlenek folytán elvezet oda, hogy eg-

zisztálunk egy darabig, és közben még tudunk is errôl. De valahol mégiscsak átfut rajtad egy visszataszító bizsergés, mikor ennyire – szó szerint – lecsupaszítva szembesülsz a tényekkel, miszerint az egész úgy van, hogy az idegek, meg a szürkeállomány, plusz a vér és a levegô, ráadásul az egész összefügg, meg elképesztô és brutálisan bonyolult is. Én azért bízom benne, hogy – még ha valóban így is van – nem kell alávetnünk magunkat ennek a képletnek. Inkább naivan hiszem, hogy több vagyok, mint izomrost és gyomor, léghólyag és véredény… A Bodies-t pedig éppen ezért nem nevezném „A kiállításnak”.

Megtekinthetô: VAM Design Center (1061 Budapest, Király u. 26.) 2008. december 31-ig. Nyitva: hétfô-vasárnap 10–20h

Benke Hunor

I N G Y E N E S muvészeti kulturális A kultúra egy adott társadalom azon ismereteinek összessége, melyek az emberi közösség összetartozását és fennmaradását lehetôvé teszik. A kultúra egy adott társadalom azon ismereteinek összessége, melyek az emberi közösség összetartozását és fennmaradását lehetôvé teszik. A kultúra egy adott társadalom azon ismereteinek összessége, melyek az emberi közösség összetartozását és fennmaradását lehetôvé teszik. A kultúra egy adott társadalom azon ismereteinek összessége, melyek az emberi közösség összetartozását és fennmaradását lehetôvé teszik. A kultúra egy adott társadalom azon ismereteinek összessége, melyek az emberi közösség összetartozását és fennmaradását lehetôvé teszik. A kultúra egy adott társadalom azon ismereteinek összessége, melyek az emberi közösség összetartozását és fennmaradását lehetôvé teszik. A kultúra egy adott társadalom azon ismereteinek összessége, melyek az emberi közösség összetartozását és fennmaradását lehetôvé teszik. A kultúra egy adott társadalom azon ismereteinek összessége, melyek az emberi közösség összetartozását és fennmaradását lehetôvé teszik. A kultúra egy adott társadalom azon ismereteinek összessége, melyek az emberi közösség összetartozását és fennmaradását lehetôvé teszik. A kultúra egy adott társadalom azon ismereteinek összessége, melyek az emberi közösség összetartozását és fennmaradását lehetôvé teszik. A kultúra egy adott társadalom azon ismereteinek összessége, melyek az emberi közösség összetartozását és fennmaradását lehetôvé teszik. A kultúra egy adott társadalom azon ismereteinek összessége, melyek az emberi közösség összetartozását és fennmaradását lehetôvé teszik. A kultúra egy adott társadalom azon ismereteinek összessége, melyek az emberi közösség összetartozását és fennmaradását lehetôvé teszik. A kultúra egy adott társadalom azon ismereteinek összessége, melyek az emberi közösség összetartozását és fennmaradását lehetôvé teszik. A kultúra egy adott társadalom azon ismereteinek összessége, melyek az emberi közösség összetartozását és fennmaradását lehetôvé teszik. A kultúra egy adott társadalom azon ismereteinek összessége, melyek az emberi közösség összetartozását és fennmaradását lehetôvé teszik. A kultúra egy adott társadalom azon ismereteinek összessége, melyek az emberi közösség összetartozását és fennmaradását lehetôvé teszik. A kultúra egy adott társadalom azon ismereteinek összessége, melyek az emberi közösség összetartozását és fennmaradását lehetôvé teszik. A kultúra egy adott társadalom azon ismereteinek összessége, melyek az emberi közösség összetartozását és fennmaradását lehetôvé teszik. A kultúra egy adott társadalom azon ismereteinek összessége, melyek az emberi közösség összetartozását és fennmaradását lehetôvé teszik. A kultúra egy adott társadalom azon ismereteinek összessége, melyek az emberi közösség összetartozását és fennmaradását lehetôvé teszik. A kultúra egy adott társadalom azon ismereteinek összessége, melyek az emberi közösség összetartozását és fennmaradását lehetôvé teszik. A kultúra egy adott társadalom azon ismereteinek összessége, melyek az emberi közösség összetartozását és fennmaradását lehetôvé teszik. A kultúra egy adott társadalom azon ismereteinek összessége, melyek az emberi közösség összetartozását és fennmaradását lehetôvé teszik. A kultúra egy adott társadalom azon ismereteinek összessége, melyek az emberi közösség összetartozását és fennmaradását lehetôvé teszik. A kultúra egy adott társadalom azon ismereteinek összessége, melyek az emberi közösség összetartozását és fennmaradását lehetôvé teszik. A kultúra egy adott társadalom azon ismereteinek összessége, melyek az emberi közösség összetartozását és fennmaradását lehetôvé teszik. A kultúra egy adott társadalom azon ismereteinek összessége, melyek az emberi közösség összetartozását és fennmaradását lehetôvé teszik. A kultúra egy adott társadalom azon ismereteinek összessége, melyek az emberi közösség összetartozását és fennmaradását lehetôvé teszik. A kultúra egy adott társadalom azon ismereteinek összessége, melyek az emberi közösség összetartozását és fennmaradását lehetôvé teszik. A kultúra egy adott társadalom azon ismereteinek összessége, melyek az emberi közösség összetartozását és fennmaradását lehetôvé teszik. A kultúra egy adott társadalom azon ismereteinek összessége, melyek az emberi közösség összetartozását és fennmaradását lehetôvé teszik. A kultúra egy adott társadalom azon ismereteinek összessége, melyek az emberi közösség összetartozását és fennmaradását lehetôvé teszik. A kultúra egy adott társadalom azon ismereteinek összessége, melyek az emberi közösség összetartozását és fennmaradását lehetôvé teszik. A kultúra egy adott társadalom azon ismereteinek összessége, melyek az emberi közösség összetartozását és fennmaradását lehetôvé teszik. A kultúra egy adott társadalom azon ismereteinek összessége, melyek az emberi közösség összetartozását és fennmaradását lehetôvé teszik. A kultúra egy adott társadalom azon ismereteinek összessége, melyek az emberi közösség összetartozását és fennmaradását lehetôvé teszik. A kultúra egy adott társadalom azon ismereteinek összessége, melyek az emberi közösség összetartozását és fennmaradását lehetôvé teszik. A kultúra egy adott társadalom azon ismereteinek összessége, melyek az emberi közösség összetartozását és fennmaradását lehetôvé teszik. A kultúra egy adott társadalom azon ismereteinek összessége, melyek az emberi közösség összetartozását és fennmaradását lehetôvé teszik. A kultúra egy adott társadalom azon ismereteinek összessége, melyek az emberi közösség összetartozását és fennmaradását lehetôvé teszik. A kultúra egy adott társadalom azon ismereteinek összessége, melyek az emberi közösség összetartozását és fennmaradását lehetôvé teszik. A kultúra egy adott társadalom azon ismereteinek összessége, melyek az emberi közösség összetartozását és fennmaradását lehetôvé teszik. A kultúra egy adott társadalom azon ismereteinek összessége, melyek az emberi közösség összetartozását és fennmaradását lehetôvé teszik. A kultúra egy adott társadalom azon ismereteinek összessége, melyek az emberi közösség összetartozását és fennmaradását lehetôvé teszik. A kultúra egy adott társadalom azon ismereteinek összessége, melyek az emberi közös-

A kultúra egy adott társadalom azon ismereteinek összessége, melyek ”az emberi közösség összetartozását és fennmaradását lehetôvé teszik.”

értékalapon KEVESEBB LAP – TÖBB hóna pba n TÚRA mi nden

KUL-

LÁTNI A VALÓSÁGOT, ÉS MÉGIS MEGÁLMODNI

A'LA CULT

Paradoxonnal dolgozni; megragadni a megragadhatatlant; megjeleníteni a láthatatlant; közölni a közölhetetlent; az intelligencia és az ösztön révén intuícióhoz jutni; új fogalmakat találni; a pillanat töredékéig élni és fényévekre hatolni; megérteni az emberi lét végességét és mégis igyekezni szépséget és provokatív gondolatokat alkotni. Létünk paradoxonai: elidegenedés az együttlétben, egyformaság a specializálódásban, a szabadság illúziója a csordaszellemben, érdektelenség az információ özön kellôs közepén, kapzsiság a közönnyel szemben, öntömjénezés, mint a tehetetlenségre való válasz. Olyan mintha egyszerre lépnénk a jégkorszakba és az üvegházhatás által kiváltott hôhullámba.”

44

Egy magyar származású képzômûvész 1982-ben sokkolta egész Amerikát, amikor búzát aratott a teljesítmény-ôrület, a kultúra és a dekadencia szigetén. Adott volt egy 0,8 hektáros építési törmelékekkel tûzdelt terület Manhattan alsó részén, két utcányira a Wall Streettôl és a World Trade Center-tôl, szemben a Szabadság-szoborral. Agnes Denes és két segítôje hoszszú hónapok alatt megtisztította ezt a területet; két kézzel hordták el a közel kétszáz teherautónyi építési hulladékot – törmelék, föld, rozsdás csövek, viselt ruhák –, majd ásni és ültetni kezdtek. Senki nem sejtette, hogy vajon mire is készül a mindenki által flúgos környezetvédônek gondolt kis csapat, de amikor beköszöntött a nyár, az egész ország felbolydult: Manhattan egyik legfelkapottabb része aranysárga búzamezôvé változott. A búzamezô gondolata Denes szerint végtelenül egyszerû volt: az ember behatol a földbe, elhelyezi a koncepció magvát, és hagyja, hogy nôjön, virágozzék, és termést hozzon. Ez a teremtés és az élet. A Búzamezô projekt jelképezte az ételt, az energiát, az üzletet, a világkereskedelmet és a gazdaságot. Utalt mindarra,

Búzamezô-Konfrontáció, 1982 Battery Park törmeléklerakó, Manhattan déli vége 0,8 hektáros búzatábla vetése és aratása 1982 nyarán)

ami akkor – és most is – súlyos probléma volt: éhezés, pazarlás, korrupció, rossz gazdálkodás, ökológiai problémák. A városvezetés természetesen mindezt nem nézte jó szemmel, így augusztus 16-án egy fülledt vasárnapi napon bekövetkezett az aratás; még aznap visszatértek az építôk, és a volt búzamezôre egy több milliárdos luxuskomplexumot kezdtek építeni. Manhattan újra bezárult, de még ma is emlékszik a szemétlerakóra, ahol egy fülledt nyári napon közel fél tonna egészsé-

ges, aranyló búzát aratott le egy rendkívüli képzômûvész. Denes mûvészetének eszmei hátterét a fizika, matematika, technika, filozófia, logika, nyelvészet, pszichológia, anatómia, botanika, biológia, etika, teológia, mûvészettörténet, zene és az ökológia képezi. Díszdoktori laudációjában Leonardo da Vincihez hasonlították: Denes mindig zseniálisan találta meg az összhangot, a mûvészet és a tudomány találkozási pontjait. Ez az ami, „korunk egyik reneszánsz elméjévé teszi.”

GALERI Fa-hegy- Javaslattétel erdôtelepítésre – 3,8 x 3,8 km –11000 fa,1983 mûanyag fólia, gouache, fémes tinta, (87 x 241 cm)

Fa-hegy- élô idôburok - 11000 fa, 11000 ember, 400 év, Ylöjarvi, Finnország 1992-1996

rögeszméje” vezérel. Denes természetesen nem vallja, és soha nem is vallotta magát feministának, de egyértelmû, hogy érdeklôdése átfedésben volt, van és lesz mindig is azzal. Mindettôl függetlenül – az idô elôrehaladtával – Denes egyre komolyabb elismerést vívott ki

magának. Négy könyv szerzôje és a képzômûvészetek díszdoktora. Számos kitüntetést kapott az évek során és gyakran szerepel nemzetközi konferenciákon, ahol az emberi túlélés és a fenntarthatóság szempontjából lényeges témákhoz szól hozzá. Közel négyszáz egyéni és csoportos kiállításon vett részt, négy kontinens számtalan múzeumában és galériájában, de hazánkat elkerülte. Eddig. Ugyanis decemberig látható a budapesti Ludwig Múzeumban, A harmadik évezred – egy új világkép teremtése címû retrospektív kiállítás, amely több tucat vázlat, grafika, fotó, rajz, nyomat és maketten keresztül mutatja be nem mindennapi életmûvét. Elôre szólok, a kiállítás sokkoló, mert ôszinte, és mert szembesít. Mértani pontossággal mutatja be nekünk, hogy mekkora felelôsséggel bírunk társadalmi és természeti környezetünkért. Mindemellett büszkeséget és „önbecsülést nyújt az embereknek, tartalmas örökséget a jövô generációinak”. Feltéve, hogy lesz még jövô generáció… Orosz Ilona

Könnycsepp emlékmû felfordított logikávál,1988 Acélkábelek, vegyes technika (12,8 x 12,8 x 7,3 m) Tus, vízfesték, mylar (57,2 x 222,9 cm)

Megtekinthetô: szeptember 26. – december 7., Ludwig Múzeum (1095 Budapest, Komor Marcell u. 1.) Nyitva: kedd-vasárnap 10–20h

A'LA CULT

Hans Haacke 1969-ben az Earth Art kiállításon egy fûmaggal hintett szeméthalmot állított ki, ahol saját elmondása szerint elsôként használta az „ökológia, öko-logika” szót mûve elmagyarázására; holott Denes már 1968-ban bevezette az öko-logika fogalmát, amelybe munkája lényegét sûrítette. Elsô ilyen jellegû mûve az 1968-ban megvalósított Rizs/Fa/Temetés címet viselte. „Az élet jelképeként rizst vetettem, az élet és a természetes folyamatok megzavarását fák összeláncolásával ábrázoltam, a gondolatot vagy elvet pedig haikuim eltemetésével jelenítettem meg.” Peter Salz szerint ez volt a mûvészettörténet elsô olyan helyspecifikus mûve, amelynek a környezettel, az ökológiával kapcsolatos mondanivalója volt. A fentiek után nem meglepô, hogy Agnes Denest szinte az egész pályafutása alatt mellôzték, leginkább azért, mert egy olyan mûvészvilágban kellett helytállnia, amelyet a férfiak uraltak, pontosabban – az ô szavaival élve - a „férfiak hatalom-

2008/5

45

WEB & KÖZÖSSÉGI PORTÁL C6.hu

A'LA CULT

A könnyen megjegyezhetô nevû oldal számos szolgáltatással rendelkezik, melyek szándékuk szerint segítenek átvészelni a mindennapokat. Ilyen funkciók – többek között – a chat, online rádió, személyre szabható kezdôoldal és egy rovatos szerkezetû kultúrával (is) foglalkozó cikk-gyûjtemény. Ez utóbbinak sajátossága, hogy mi magunk is beküldhetjük írásainkat, melyek szerencsés esetben – ha a rovatszerkesztôk arra érdemesnek találják – publikálásra is kerülhetnek.

46

Elsô ránézésre a tarka fôoldal meglehetôsen zsúfoltnak, harsánynak tûnik. Mindenesetre a praktikus két soros fômenü könnyen és jól használható, az egyértelmûen elkülönülô színû területeknek köszönhetôen pedig mindig tudjuk, épp hol járunk az oldalon. A portál egyik fô funkciója a WebXtreme névre hallgató kezdôlap szolgáltatás, mely a NetVibes vagy az iGoogle oldalakhoz hasonlóan testreszabható ajaxos felületet kínál a kedves felhasználóknak. Az egyéni kezdôlap használatához természetesen engedélyeznünk kell a javascriptek végrehajtását a böngészônkben. Ezután átrendezhetjük az alapértelmezett felépítést, vagy regisztrált felhasználóként létrehozhatunk saját

füleket. Ez azért praktikus, mert bárhol is lépünk be az oldalra mindig a saját beállításaink szerint elrendezett oldal jelenik meg. Az elhelyezhetô szolgáltatás dobozok között van jónéhány elôre beállított hír csatorna, de saját rss forrást is hozzáadhatunk. Emellett van még jegyzettömb, irányítószám keresô, könyvjelzô, teendôk listája, számológép stb. Ezen funkciókat több fülön is elhelyezhetjük, azonban a portál lehetôségei itt még nem értek véget. Egy valamire való közösségi oldalról nem hiányozhat a chat lehetôség. A c6 estében ezt egy java kliens keretében kapjuk meg, ami a c6 központi szerverére csatlakozik és rendelkezik egy chat környezettôl elvárható valamennyi funkcióval. Rendelkezésre állnak állandó és ideiglenes szobák, privát üzenetek, sôt még színezhetjük is a mondanivalónkat. A chat-en használatos etikettbôl kiderül hogyan érdemes viselkedni – erre a leírás szerint különbözô szintû operátorok figyelnek. (A cikk írásának idôpontjában senki nem volt egyik szobában sem, mindazonáltal problémamentesen sikerült kapcsolódnom vendég felhasználóként is.) Közösségi oldalak esetében nagyon fontos a felhasználókkal történô interakció, ebben a chat funkció és a

cikkekhez való hozzászólás is a segítségünkre van a c6-on. A sorra következô felület a rádió, ami egy sávosan szerkesztett, csak zenét sugárzó on-line adó. Egyaránt hallgathatjuk WinAmp, Windows Media Player, MediaPlayer Classic, iTunes, QuickTime, RealPlayer segítéségvel, vagy bármivel, ami elboldogul netes rádiókkal (pl. Foobar, vlc, mplayer stb.). A zenehallgatáson kívül lehetôségünk van megnézni az aktuális, a soron következô számokat, illetve azokat, amirôl lemaradtunk. Az elôadó, számcím, album és megjelenési információkon kívül azt is megtudhatjuk, egy adott szám milyen hosszú és mikor ment utoljára. A közösségi megközelítés a rádió szerkesztési elvében is érzôdik – hiszen kérhetünk számot (persze nem kívánságmûsor formájában), illetve küldhetünk be saját zenei mixeket, melyek – a szerkesztôk elbírálása alapján – akár meg is jelenhetnek a mûsorfolyamban. Nem szabad elfeledkezni a c6 magazin funkciójáról sem, melynek keretében három fô témakör, illetve ezeken belül további rovatokba sorolva jelennek meg szerkesztett tartalmak, hírek, ajánlók, olvasói írások. A kultúra, kultusz és glóbusz témakörökben összesen több mint 350 cikk vár arra, hogy elolvassuk… lássunk is neki! volker

BLOG A TÉVÉZÉS ÚJ ÉLMÉNYE Joost.com Amíg a földi sugárzású tévécsatornák azon igyekeznek, hogy a jelenlegi analóg technológiájukat digitálisra cseréljék (DVB-T), melynek segítségével egy analóg csatorna helyén akár 8 digitális csatorna sugárzása is lehetôvé válna (elektronikus mûsorújsággal, teletexttel), addig az internetes tévézés sokkal interaktívabb elképzelései realizálódnak. Az internetet mint mûsorközvetítô közeget használó IPTV esetében az „adás” nem földi sugárzású rádióhullámok vagy kábeltévés hálózaton érkezik az elôfizetôk otthonába, hanem internetkapcsolaton keresztül. A szabványos technológiákon alapulva a számítógép vagy IPTV vevôkészülék az interneten keresztül csatlakozik a mûsorszolgáltató szerverére, és onnan tölti le az aktuálisan nézett mûsor apró részleteit (multicasting) vagy egészét (video on

demand), és jeleníti meg. Magas nézôszám esetén ez a technológiai megközelítés jelentôs erôforrást igényel a kiszolgálói oldalon, különösen a sávszélesség tekintetében. Ezt a fajta szûk keresztmetszetet sikerült Janus Friisnek és Niklas Zennströmnek leküzdenie a Joost nevû (nem szabványos protokollokat használó) internetes tévé alkalmazásával. A két úriember nevéhez fûzôdik a hajdanán igen népszerû, ám sokat vitatott KaZaA fájlcserélô, illetve a ma is töretlen népszerûségnek és kiemelkedô hangminôségnek örvendô Skype internetes telefon megalkotása. Az említett két technika és a Joost esetén is a peer-to-peer technológiát vették alapul, melynek decentralizált felépítése lehetôvé teszi, hogy az adatáramlásban részt vevôk egyszerre adjanak és kapjanak is. Így ha egy adott tartalmat a Jooston kiemelten sokan néznek, nem lesz leterhelve a központi tartalomszolgáltató szerver, mert a sok nézô egymásról is letöltheti a mûsor apró szeleteit. A Joost azonban ennél a paradigmaváltásnál jóval töb-

bet kínál. A világ szinte bármely (szélessávú internettel ellátott) pontján kiváló minôségben élvezhetjük a jelenleg 250 csatorna 15 000 mûsorának bármelyikét. Ezenfelül saját magunk is összeállíthatunk mûsorrendet, amit megoszthatunk ismerôseinkkel, vagy akár írásba is elegyedhetünk az azonos mûsort nézô felhasználókkal. Az elérhetô tartalmak száma napról napra rohamosan gyarapszik, a rendelkezésre álló kategóriákból bárki talál kedvére való mûsort, lett légyen az rajzfilm, dokumentumfilm, dráma, szórakoztató, humoros, mozifilm, stílusmagazin, zene, hírmûsor vagy éppen sporttéma. Az újfajta tévézéssel együtt jár az újfajta reklámozás is. Egy-egy csatornának lehet külön szponzora, így azon a csatornán minden mûsorszámban a szponzor néhány másodperces szpotja látható. A mûsorokat a hagyományos tévécsatornákhoz hasonlóan szakítják meg a reklámok, illetve esetenként apró emblémák jelenhetnek meg valamelyik sarokban, melyekre rákattintva a reklámozó oldala nyílik meg a böngészôben. Ezeken kívül a csatornák interaktív funkcióiban is lehetnek hasonló reklámlinkek, ám ezek jelenléte egyáltalán nem zavaró, sôt újszerûségük lévén még szórakoztató is. Természetesen kevésbé valószínû, hogy a Joost egycsapásra lemossa a hagyományos (analóg/digitális sugárzású, kábel, mûhold, mikrohullámú) vagy szabványos IP-televíziózást, hiszen közösségi funkciók ide vagy oda, azért a Barátok közt nem megy rajta – legalábbis egyelôre. javes

A'LA CULT

2008/5

47