Kincskereső
II. évfolyam 4. szám, 1975. április
Mb. főszerkesztő: SIMÁI
MIHÁLY
A Magyar Ú t t ö r ő k Szövetségének irodalmi, művészeti, kulturális folyóirata. A 10—14 évesek lapja. Kiadja a Csongrád megyei Vállalat.
Lapkiadó
Felelős kiadó: Kovács László. Megjelenik egy évben 10 alkalommal. Szerkesztőség: 6720 Szeged, V ö r ö s m a r t y u. 3.
Telefon: 15-726. Postafiók: 453. Terjeszti a Magyar Posta. Előfizethető az iskolai terjesztőknél, a postahivataloknál, kézbesítőknél, a posta hírlapüzleteiben, a Posta Központi H í r l a p Irodánál ( K H I 1900 Budapest, József nádor tér 1. sz.) közvetlenül vagy postautalványon, v a l a m i n t átutalással a K H I 215-96 162 pénzforgalmi jelzőszámra. Egyes szám ára 4 forint. Előfizetési díj egész évre 40 forint. Kéziratot, rajzot nem őrzünk meg és nem adunk vissza. Indexszám: 25 476. 75-712 — Szegedi N y o m d a
JÓZSEF'ATTILA: S Z Ü L E T É S N A P O M R A (2) BELLA ISTVÁN: J Ó Z S E F A T T I L A (3) U T A S S Y J Ó Z S E F : S Z Á R S Z Ó (3) HORGAS BÉLA: „ K E R T É S Z L E S Z E K " (4) O R B Á N O T T Ó K É T V E R S E (7) „ J Ö J J EL, S Z A B A D S Á G ! . . . " ILLYÉS G Y U L A : N E M I L Y D A L R A . . . (8) I L L Y É S G Y U L A : R E N D E T (9) FAZIL ISZKANDER: K A K A S V I A D A L (10) OSVÁT ERZSÉBET: O L Y A N C S E N D B E N T Ö R T É N T (14) VARGA KATALIN: B E N C E É S A F Á R A Ó (15) P Á K O L I T Z I S T V Á N V E R S E I (20) CS. N A G Y I S T V Á N : A KINCSKERESŐ P Á K O L I T Z I S T V Á N N Á L (21) IRODALMI
SÉTÁK
SZOVJET ÍRÓK MAGYARORSZÁGON KÖNYVEK
(23)
KÖZÖTT
FEKETE G Y U L A : FORTÉLYOS FÉLELEM IGAZGAT ( L E N G Y E L D É N E S ) (26) TESTVÉRMÚZSÁK TANDI LAJOS: A K Ö L T Ő A R C A I (28) ÉDES
ANYANYELVÜNK
BABITS MIHÁLY: A STÍLUS GAZDAGSÁGA A G O N D O L A T G A Z D A G S Á G A (31) REJTVÉNYFEJTŐK
KLUBJA
SZÓLÁSOK — RAJZBAN PÁKOLITZ
HÚSVÉT
ISTVÁN:
(BORÍTÓ
JANKOVICH
SEJ, A Ml
(32)
3)
FERENC:
LOBOGÓNKAT
(BORÍTÓ
4)
Á p r i l i s i számunk illusztrációit K A S S J Á N O S készítette.
1905. április 11-én — hetven éve — született József Attila. Az egyik legnagyobb magyar költő születésnapja, április 11-e Magyarországon minden évben a vers ünnepe, a költészet naDia.
Születésnapomra
Bella István
József Attila
Egy akác mosdatta meg szegényt, de nem védte meg, csak magába morgott, s csizmát húztak a jegenyék, bricsesznadrágot, csendőrzubbonyt. D e íme, szétgurult csigolyái élükre álltak és most dombok. Homloka fennsík: hazatalálni. Gerincére ország rakódott. A D u n a szívéből zubog. Szíve körül két ország fekszik: cseléd Dunántúl mosolyog, napszámos Alföld melegszik. Nézem feleződő szívét. Nehéz rádium, sugárzik a föld alól is, tépi az éjt: a kettészakadt emberiség földkéregsűrű éjszakáit.
Utassy József
Szárszó
Én vagyok itt a legszomorúbb fűz. Zöld zokogású. É n vagyok itt az eső. É n ragyogok, nem a nap. Nincs egy árva szavam. Csak a pontért jöttem a sínig. Mert ez az én jussom! H a z á m : a mozdony alatt.
Horgas Béla
Kertész leszek"
Vannak versek vagy inkább versszakok, sorok, amelyeket elsősorban a zenéjük, a mozgásuk, a képek idézte látvány miatt szeret meg az ember, és csak később, mikor már sokat mondogatta, nézegette magában, akkor tűnődik el az értelmén, akkor próbálja elméjével is körülkeríteni a jelentését. E z az utólagos körülkerítés esetenként meglepő eredményt hoz, de ha már az ismerkedésnél jól működtek az érzékeink - ha engedtük őket szabadon működni! - akkor a meglepetés mindig kellemes lesz, a vers egyre gazdagabbá, gyönyörűségünk egyre sokrétegűbbé válik. Itt van például József Attila Dal című költeményének ez a két sora: Derűs vagyok és hallgatag, pipám is, bicskám is elhagytam.
Évek is elteltek, hogy mondogattam ezt a két sort, valósággal hozzám nőtt, belém ivódott, míg egyszer csak töprengeni kezdtem a jelentésén, hogy miféle derű is ez a hallgatag derű, miféle biztonság, boldogság az, ami az elhagyásból, a lemondásból származik. D e ugyanígy voltam a Szocialisták című költeményének három befejező sorával is: Vers, eredj, légy osztályharcos!
a tömeggel
együtt
Te délre mégy, te nyugatra, én pedig északra,
Elvtárs!
Nemigen tudtam én még, hogy mi az osztályharc, a munkásmozgalom és a Párt, s hogy József Attilát milyen erők, vágyódások vonzották a politikához, és milyen csalódások keserítették aztán; mondom, minderről semmit se tudtam, amikor már megragadott a szavak lendülete, érzékelhető sodrása, amely oly erősen csapta meg az embert, hogy szinte a tagjaiban érezte a felszállást, és a vers végén a három visszatartott ütem után úgy hangzott az „Elvtárs!", mintha szárnyak hussantak volna az erős, égtájakat összekötő szélben. A Kertész leszek című vers körül meg egész kis történetet bonyolítottam le az első találkozástól a mai napig. Mintegy másfél évtizede kezdődött kapcsolatunk. Akkoriban a kevéssé ismert, ritkábban hangoztatott József Attila-versek közé tartozott. Aztán jöttek a dalos-gitáros évek, kialakult a versek megzenésítésének napjainkban is hódító szép divatja. Ismertebbek lettek a ringató-dúdoló-daloló, szökkenő ritmusú József Attila-versek. Bródy János és Koncz Zsuzsa jóvoltából megszólalt a Kertész leszek is, de nem éreztem, hogy a vers hűtlen lett volna hozzám. Örültem diadalának és a Bródy-Koncz kettős értelmezése még segített is nekem, hogy közelebb kerüljek a versben leírt, eldalolt „kertészkedéshez". De ezzel még nincs vége a történetnek. Hátravan a csattanó, a fura fordulat, amely legutóbb egy pályaválasztási könyv olvasásakor tört rám. A Kertész leszek című költeményt az írás szerzője a kertész szakma szemléltetésére idézte, ami bizony vaskos badarság. Vagy mégsem? Olvassuk el a verset:
Kertész leszek, iát nevelek, kelő nappal én is kelek, nem törődök semmi mással, csak a beojtott virággal. Minden beojtott virágom kedvesem lesz virágáron, ha csalán lesz, ízt se bánom, igaz lesz majd a virágom. Tejet iszok és pipázok, jóhiremre jól vigyázok, nem ér engem veszedelem, magamat is elültetem. Kell ez nagyon, igen nagyon, napkeleten, napnyugaton ha már elpusztul a világ, legyen a sírjára virág.
Feltűnnek itt a kertész szakma mozzanatai, ez igaz. A fanevelés és a virágojtás még jellegzetes foglalatosság is, és az is valószínű, hogy a kertészek között több a gyengéd, dalos kedvű, szelíd természetű ember, mint mondjuk a sintérek vagy a hentesek között — mégis téves a versválasztás. Téves - ha csak a kertészeket nem azonosítjuk a termesztő, nemesítő, minden élőben nagyszerűt találó emberrel, ha a kertész szakmát nem azonosítjuk a gyengédség és szelídség „szakmájával", mely arcát a jövő felé fordítja, és olyan ártatlanul indul feléje, akár a virágok. A vers ugyanis ezt teszi, képeiben egy lehetséges emberi magatartást, közérzetet, életformát, világhoz való viszonyt azonosít a kertészkedéssel, egy általános emberi pályát jelöl a kertészmunka tárgyaival, mozzanataival. Az ilyenféle képi azonosítás József Attila verseinek egyik legfontosabb módszere, a versben megjelölt kertészkedés pedig egész költői világának jellemzője, alaprétege. Fiatalkori verseiben különösen gyakran bukkan fel ez a derűs hallgatagság, az élő világhoz, a természethez való elemi viszony, amelyben szelíd nyugalommal, sokszor bánatosan, keserűen szemléli az erőszakos emberi világot. Később ez a hang, ez a szemlélet bővül, kiegészül, ötvöződik, de végig megmarad és a legfontosabb versekben is fel-felcsendül. Például így: Fák közt, virág közt ülök egy padon. Kotyogok mint elhagyott csolnak, sok lágy levegő locsolgat — a szabadság nagy csendjét hallgatom. S valami furcsa módon nyitott szemmel érzem, hogy testként folytatódom a külső világban nem a fűben, a fákban, hanem az egészben.
A ringatós versek között sok mondogatnivaló akad - sok a szívhez szóló, a természet kisebb-nagyobb dolgait, köznapi apróságait pontosan megfigyelő, szeretettel-ámulattal fölfedező, képbe foglaló költemény. Az egyik legkülönösebb, számomra nagyon kedves vers a Piros hold körül, annak is második és harmadik szakasza:
A saláták az estharmatban borzonganak, kotyognak halkan. Már-már rikoltva fölrepülnek. S tollászkodva megint elülnek. Pokoli tompa puffanások, puha füveken járkálások. Szarvasok aggancsai hullnak Vagy virág után ágak nyúlnak ?
És ugyanezzel az érzékenységgel írja 1937-ben, élete utolsó évében: Almaszirmok - még ép a roncs ág — igyekszenek, hogy szállni bontsák kis lepkeszárnynk - mily bolondság!
Vagy 1928-ban, a
Tószunnyadóban:
Bajocskáimat felejtem, karddá nőtt bicskám elejtem sáppadsz. kiáltó virággal, és ö dereng, csendes ággal.
Ezeket a sorokat, szakaszokat, verseket akár meggondolatlanul mondogatja, akár tűnődve ismételgeti az ember, belopakodik érzelmeibe valami borongós, szomorú hangulat, a leggondtalanabb vidámság hangjait is befelhőzi a bánat, megtöri egyegy keserű fintor. A tisztaság nagyon is magányosnak, a jóság gyengének, a szelíd szeretet kevésnek bizonyul. „Milyen jó lenne nem ütni vissza", sóhajt József Attila, máskor meg így fogalmaz: ,, . . . minek is kell fegyvert veretni \ belőled, arany öntudat!" Egész költészete ismeretében megkockáztathatjuk a feltevést, hogy ezeknek a ringató-daloló, virágos verseknek az idején is tudta, érezte már, hogy a világ megváltoztatásához a szelíd ojtogatás, a faültető nevelgetés kevés - de érezte, tudta a fegyveres változtatás hatalmas kétségeit, veszedelmeit is. Talán ebből is fakad ezeknek a verseknek a fátyolos, hányavetinek álcázott reménytelensége, amely keserű fintorokba rándul, mint a Kertész leszek utolsó soraiban is: ha már elpusztul a világ legyen a sírjára virág.
A keserű, de keserűségében is hűséges, az eszméi és érzelmei mellett kitartó ember hangja ez („Ha félte/n is, a helyemet megálltam" - írja), a kertészpárti költőé, aki ojtogat, fát nevel, virágot ültet a puskacsőbe, és magát is elülteti a világba: verseibe és olvasóiba.
Hajósnóta Tenger, tenger, tarajos, viilámfüstös, vérhabos, hová indul a hajós. Indul világ szélire, tenger csöndes mélyire, ott aluszik télire. Tenger, tenger, tarajos, villámfüstös, vérhabos, hol hajózik a hajós. Túl a világ közepén, sötét tenger fenekén, ott hajózik a szegény. Tenger, tenger, tarajos, villámfüstös, vérhabos, hajósokra haragos.
ORBÁN OTTÓ KÉT
VERSE
Fúj a s z é l . . . fúj a szél fúj a szél a nyárfák meghajolnak lobban a tűz lobban a tűz az édes fű megolvad úszol lassan az égi magasban üres erdők csöndje bánat csupasz karom suhogása kanyarog utánad csupasz karom suhogása kanyarog utánad
„ J ö j j el, szabadság! Te szülj nekem r e n d e t . . . "
Illyés Gyula Nem ily dalra...
Nem ily dalra készültem én sem! Azt hittem, ifjúságomon leánynevetés, meg madárdal száll át mint fényes buborék s azt nézem oszlani az égen. A szerelem és a barátság legvidámabb éjein is egyszerre elnémultam és mim is hiányzott? mért nem voltam boldog? mért lettem nyugtalan mint ki: meglopták, arra döbben és kebeléhez kap riadtan? Egy vén napszámost láttam tegnap; pirulva, csaknem sírva jött ki a kastély udvaráról szitkok meleg hegével arcán. Könnyein keresztül szemében egy pillanatra fölmerült egy láng, mint kacsintás, majd víz alá bukott dideregve újra, de szívemen, éreztem, szívemben egy percre átszaladt igéző nagy fényed, bujkáló szabadság! r 93°
Illyés Gyula Rendet Induló-szöveg Rendet, rendet, rendet végre, ki a szennyet a szemétre, házad tája ez az ország, takarítsuk ki a mocskát! Hol a rend, hol egyre lába kél annak, mi nekünk járna? Oda minden, ide semmi? Itt kell mindent helyretenni! Mit tir-túr az ügyeinkben, told a tőkést félre innen! Húst a tálba, kézbe fegyvert, földjére a szegényembert! Ócska odú maga a ház, nem menti meg a vakolás, rakjunk újat, meglakhatót, egy egész nemzetnek valót! Rongyos ez a ruha rajtunk, ideje, hogy újat kapjunk, szabjunk jobbat, varrjunk másat, csináljunk egy szövőgyárat! Acélgyárat, kenyérgyárat, mutassuk meg a világnak, mi lesz itt, ha kedve támad a parasztnak, a munkásnak! Sötét sarok, Magyarország, elhozzuk a napot hozzád, a ragyogó rendet föléd, árva nemzet, elárvult nép. Nem lehet a lég korommal tele romlott gondolattal, huzatot rá, — tégy egy próbát, szellőztesd ki Európát! 194 5
„ J ö j j el, szabadság! Te szülj nekem r e n d e t . . . "
Fazil Iszkander Kakasviadal Gyermekkoromban mindig hadilábon álltam a kakasokkal. Már nem emlékszem pontosan, hogyan kezdődött az ellenségeskedés, de ha megjelent a közelemben egy harcias természetű kakas, szinte elkerülhetetlen volt az összecsapás. Azt a nyarat Abházia egyik félreeső falucskájában töltöttem, a rokonaimnál. Reggel az egész család elment munkába a kolhozföldekre, egyedül maradtam otthon. A rámbízott feladatok könnyűek és kellemesek voltak. Délben megetettem a kecskéket, friss vizet hoztam a forrásról, a nap többi részében pedig a ház körül tevékenykedtem. Tennivaló úgyszólván alig akadt. Néha nagyokat kurjantottam, hogy elűzzem a csirkékre leselkedő héjákat. Mint csenevész városi gyereknek, a háziak megengedték, hogy kiigyak néhány friss tojást, amit becsületesen meg is tettem. A ház egy alacsony domb tetején állott, eresze alatt fecskék fészkeltek. Sokszor elnéztem ezeket a kedves madarakat, amint nyílsebesen suhantak ide-oda vagy falánk fiókáikat etették. Az udvaron tyúkok kapirgáltak békésen, verebek és csirkék csipogtak. Mit sem törődve az én figyelmeztető kiáltásaimmal, majdnem mindennap elrabolt egy csirkét a héja. Zuhanva csapott le áldozatára, megragadta, erőteljes szárnycsapásokkal a magasba emelkedett és lassan eltűnt az erdő irányában. A látvány lenyűgöző volt, és néha direkt hagytam, hogy raboljon, és csak azután kezdtem kiabálni, mert a lelkiismeretem tisztaságára nagyon ügyeltem. Ha idejében zajt csaptam, akkor a héja elhibázta a célt vagy röptében elejtette a zsákmányt. Iíyen esetekben valamelyik bokor alatt találtuk meg a szerencsétlen csirkét összetörten, megüvegesedett szemekkel. A tyúkkirályság fejedelme egy hatalmas, vörös kakas volt. Öntelt, kevély és gonosz, mint egy keleti uralkodó. Pár nappal a megérkezésem után világossá vált, hogy gyűlöl engem, és keresi az alkalmat a nyílt összecsapásra. Talán észrevette, hogy megeszem a tojásokat, és ez sértette férfiúi hiúságát? Vagy a hanyagságom bosszantotta, hogy engedtem elrabolni a héjáknak a csirkéket? Azt hiszem, ez is, az is közrejátszott, de főleg az bőszíthette, hogy megjelent egy ember, akiről azt gondolta, osztozkodnia kell vele a tyúkok feletti uralmon. Mint vérbeli zsarnok, ezt nem tűrhette. Viszont meg kell hagyni, hogy a héják látogatásakor igen bátran viselkedett. Mikor a tyúkok és a csirkék riadtan kotkodácsolva, csipogva szétrebbentek minden irányban, hogy menedéket keressenek, ő ott maradt egyedül az udvar köze-
pén, és méregtől forrva próbálta visszaállítani a rendet félénk házinépe között. Még néhány elszánt lépést is tett a suhanó héja felé, de mivel a földön járó nem érheti utol a repülőt, ez puszta kérkedésnek tűnt a szememben. Általában az udvaron vagy a kertben sétálgatott két-három kegyencnő kíséretében, de a többi tyúkot is folyton szemmel tartotta. Izmos lábaival szétkaparta a földet, s ha időnként valami ízletes falatot talált, hangos kiáltásokkal hívta a tyúkokat a lakomára. Míg az odaszaladó tyúk a talált falatokat csipegette, addig ő néhányszor körbejárta, szárnyait fellengzősen hordozta és szinte fuldokolt az elragadtatástól. E z a cselekedete rendszerint erőszakossággal végződött. A tyúk zavartan rázta meg magát, ő pedig győztesen és elégedetten körülhordozta a tekintetét. Ha nem az a tyúk futott oda, amelyik megtetszett neki, eltakarta a talált szemeket, vagy elkergette a tyúkot, és tovább hívta kiszemelt kedvesét. Velem szemben napról napra szemtelenebből viselkedett. Ha végigmentem az udvaron, egy darabig szaladt utánam, hogy próbára tegye a bátorságomat. Hideg futkosott a hátamon, de egy pillanatra megálltam és vártam, mi történik. Erre ő is megtorpant. Ilyenkor éreztem a készülő vihar szelét, mely végül is kitört. Egyik nap a konyhában ebédeltem. A kakas odajött és megállt a küszöbön. Vetettem neki néhány kenyérdarabot, azonban hiába. A kenyeret felkapkodta, de a viselkedéséből látni lehetett, hogy szó sem lehet békéről. Nem volt mit tenni, szembe kellett néznem a veszéllyel. Kezemet ütésre emeltem, de erre felém ugrott, a nyakát előre nyújtotta, akár egy gúnár, és rámmeredt izzó szemeivel. Hozzávágtam egy jókora kenyérhéjat. Ekkor dühében még magasabbra ugrott, és kakasnyelven átkokat szórva nekem rontott. A gyűlölet égő
vörös csomója volt ebben a percben. Azonban egy székkel sikerült elhárítanom a támadását. Nekiütközött a szék támlájának, és a földre zuhant, mint egy legyőzött sárkány. Szárnyaival csapkodva porfelleget vert a földpadlón, majd felállt. Lábaim érezték a harc hideg szelét. Nagy nehezen sikerült megváltoztatnom a hadállásomat. A z ajtóig hátráltam, és a széket magam előtt tartva védekeztem, akár egy római katona a pajzsával. Az udvaron többször is nekem ugrott, szárnyaival csapkodva föl-fölröppent, mintha ki akarta volna csípni a szememet. Azonban eredményesen védekeztem a székkel, s valahányszor felugrott, nekiütődött az ülőkének és a földre potytyant. Összekarmolt kezeimből ömlött a vér, s az egyébként is súlyos széket mind nehezebb volt tartani. D e egyedül ez jelentette számomra most a védelmet. A kakas újból rohamra indult, egy erős szárnycsapással a levegőbe lendült, de ez alkalommal nem ütődött neki az én védőpajzsomnak, hanem, legnagyobb ámulatomra, ráült a peremére. A széket egy gyors mozdulattal ellöktem magamtól, és egy ugrással a gangon termettem, majd beosontam a szobába, és kulcsra zártam az ajtót. A szívem úgy zakatolt, akár egy mozdony. A kezeimre sűrű, piros vér alvadt. Álltam és hallgatóztam. Biztos voltam benne, hogy az az átkozott kakas az ajtó előtt vár. Nem tévedtem. Kis idő múlva elmozdult az ajtó elől, és járkálni kezdett a gangon, gőgösen kopogva vaskarmaival. Harcra hívó jel volt ez, de én jobbnak láttam, ha egyelőre inkább az erődben maradok. Végül megelégelte a várakozást, felugrott a párkányra, és győzelmes kukorékolásba kezdett. Ettől a naptól kezdve lehetetlen szokása támadt; minden áldott reggel megjelent a gangon, és pontosan az én ablakom alatt, ahol aludtam, egy hatalmasat kukorékolt. Űgy érezte magát, mint a győztes a meghódított területen. Hogy letörjem a gőgjét, különböző furfangokat eszeltem ki. Mikor kényesen feszített háznépe között, hívni kezdtem a tyúkokat. A tyúkok hűtlenül otthagyták őt, semmiféle szónoklás nem segített. Az a maroknyi kukorica, amit az ablakon keresztül dobtam ki nekik, legyőzte a legerősebb családi szokásokat is. Persze ő sem maradt el sokáig, jött nagy haraggal, és szemrehányásokkal illette a tyúkokat. Azok úgy tettek, mintha valóban restellnék gyengeségüket, de azért továbbra is serényen kapkodták a földről a kukoricaszemeket. Egyszer, mikor a nagynéném a kertben dolgozott, megint összekaptunk a kakassal. Ekkor már tapasztalt és hidegvérű harcos voltam. Felkaptam egy ágasbogas botot, és úgy hadonásztam vele, mint egy háromágú szigonnyal. Néhány sikertelen próbálkozás után a földhöz szorítottam ellenfelemet. Hatalmas teste dühösen vergődött, rángatózása villanyáram ütéseként ért el hozzám a boton keresztül. A bátrak vakmerősége ösztökélt tovább. Erősen leszorítottam a bottal, és egy alkalmas pillanatban rávetettem magam, akár a kapus a labdára. Sikerült teljes erőből megragadnom a torkát. Kemény, rugózó lökést éreztem, majd a szárnyával úgy arcul csapott, hogy az egyik fülemre szinte megsüketültem. A veszély azonban megtízszerezte bátorságomat. Még erősebben markoltam a torkát. Izmos nyaka remegett és rángatózott a kezem szorításában, s olyan érzést keltett bennem, mintha kígyót tartanék. A másik kezemmel a lábait fogtam; éles karmai görcsösen tekeregtek, próbálták elérni a bőrömet, hogy aztán belemélyedjenek. De minden hiába volt. Fölegyenesedtem, és a kakas ott lógott a kezemben, csendesen nyöszörögve.
Nagynéném látta a viadalt, és végig nevetett rajtunk. Engem az öröm hullámai borítottak el, kimondhatatlanul boldoggá tett a győzelem. Igaz, a másik pillanatban már némi zavart éreztem. A legyőzött ellenfél egyáltalán nem törődött bele a vereségbe, bosszút forralt ellenem. Arra gondoltam, ha elengedem, menthetetlenül rámugrik, de tartani sem bírtam a végtelenségig. „Dobd át ide a kertbe!" - sietett a segítségemre a nagynéni. Odamentem a kerítéshez, és meglódítottam a szörnyeteget. Micsoda balszerencse! Természetesen nem repült át, hanem felült a lécek tetejére, és kitárta ijesztő szárnyait. Egy pillanat sem telt bele, levetette magát, és rohant felém eszeveszetten. E z már sok volt nekem. Futásnak eredtem, és mellemből kétségbeesett kiáltás tört elő, a gyerek segélykérő kiáltása az anyja után. Futás közben néhányszor utolért, végül megbotlottam és elterültem a földön. E k k o r a hátamra ugrott, toporzékolni kezdett rajtam, s vérszomjasán hörgött. Bizonyára kilyukasztotta volna a hátamat, ha az unokatestvérem a segítségemre nem siet, és egy kapával jól oldalba csapva el nem kergeti. Este, mikor a nagynéném a sebeimet mosogatta, így szólt: „Ügy látszik, nem tudtok megférni egymással. Ezért holnap megsütjük!" Másnap valóban beteljesedett a szegény kakas sorsa. Rosszat sejtve egy strucc gyorsaságával menekült előlünk. Átrepült a kerten, a bozótosban bujkált, majd a pincébe menekült, ahol végül is elfogtuk. A tekintete szomorú volt, és szeméből nekem címzett szemrehányást olvastam ki: „Ellenségek voltunk, igaz. Becsületesen, férfi módra verekedtünk. Ilyen árulást nem vártam tőled!" Szinte rosszul éreztem magam, és, mikor pár perc múlva elvágták a nyakát, elfordultam. Az élet ezentúl veszélytelenebb lett számomra, de . . . unalmasabb. Kovács Sándor
fordítása
Osvát Erzsébet Olyan csendben történt Reggel még rejtve volt. Reggel még titok volt. S estére a rózsa bimbója kibomlott. Nesztelenül, halkan nyílt ki a homályban. Együtt voltunk vele, te, én a szobában és nem vettük észre sem te, de még én sem, olyan csendben történt, olyan észrevétlen. Mint tündéri csodán ámuldoztunk rajta, mikor a neonfény ráhullt az ablakra, s ott az ablak mellett óriásra nőve vöröslött a rózsa, és a szoba tőle olyan varázslatos, olyan tündérszép lett Csodálni milliárd csillag is felébredt.
Varga Karalin
Bence és a fáraó Részlet a MICSODA
ESZTENDŐ
című regényből
Bence, az ötödikes kisfiú egy este furcsa feljegyzéseket talál édesanyja íróasztalán Umbráról, a láthatatlan bolygóról. Később megismerkedik egy űrhajós gyerekkel, Váncsóval is, aki szüleivel éppen ezen a bolygón állomásozik. Kiderül, hogy az Umbra a Föld képmása, ahol az időgép segítségével bármelyik korba ellátogathat az ember. így ismerkedik meg Bence a kis fáraóval, a babiloni főpappal, a görög múzsákkal és még másokkal. A titokba természetesen beavatja legjobb barátját, Mihók Andrist is. Akárhogyan is forgolódtam, sehogyan sem tudtam elaludni. Túlságosan világos volt a szobában. Mintha a telihold fénye világított volna. Odamentem az ablakhoz. Nem akartam hinni a szememnek: a telihold volt az égen. De hiszen még négy nap van hátra! E z lehetetlen. Kinyitottam az ablakot, hogy jobban lássam. Semmi kétség: a telihold volt. Azaz nem is a hold, hanem az a fényes korong, amin az Umbráról Váncsóék hazahoztak. Szélsebesen közeledett. Valaki állt a korongon. De az a valaki nem Váncsó volt. Szikrázó sisakot és gallért viselt. Az arca is aranyból volt. A fáraó! Semmi kétség. A kis Khufu, akinek a képét láttam az előbb mama könyvében. - Remélem, elkészültél - nézett rám gyöngy-szemével. - Múmia vagy, vagy igazi? - léptem melléje a világító korongra. - Jó kérdéseid vannak. Hogyan lennék múmia, amikor még meg sem haltam? Igaza lehet. Még egészen kicsi. Akkora mint én. Csak hát aranyból van az arca. S a mama szerint aranymaszkot csak halott fáraók hordanak. Vagy a mama rosszul tudja, és ez az ünneplő ruhája? Kimenő ruhája, mondaná nagyi, vagyis olyan ruha, amit ünnepélyes alkalomkor vesz fel az ember, mint én az úttörő ingemet és nyakkendőmet. - Kár, hogy nem vagy úttörő - mondtam kis Khufunak - , feltétlenül megnyernéd a jelmezversenyt. - Utat csak rabszolgák törnek. - Á ! E z nem olyan úttörés. Az iskolában a gyerekek szervezete. Rajok és őrsök vannak benne.
- Szóval katonaiskola. De én már egy egész hadsereggel rendelkezem. - Semmi katonaság. Ellenkezőleg. Csupa játék és túra a hegyekbe, meg számháborúzás. Nehezen értette meg, hogy a számháborúzás is csak játék. De végül is tetszett neki a dolog. - Be fogom vezetni ezt a játékot az Udvarban. Mit kérsz cserébe? - Miért? - Hogy elárultad ennek a kitűnő játéknak a titkát. - E z egyáltalán nem titok. Teljesen nyilvános játék. Mindenki játssza az egész országban. - A rabszolgák is? - Nálunk nincsenek rabszolgák. A hír nagyon meglepte. - K i dolgozik hát? - Mindenki dolgozik. - Szégyellhetitek magatokat! - mondta megvetően. E z viszont engem lepett meg. Miért kellene szégyellni a munkát? Ellenkezőleg. Az a szégyen, ha az ember csak úgy sütteti a hasát a nappal. - Te mit dolgozol? - folytatta a kérdezősködést. - Semmit, mert gyerek vagyok. De ha megnövök, beteg oroszlánokat fogok gyógyítani. Persze ez is eléggé nehezen ment abba az aranyozott fejébe. Szerinte, aki dolgozik, az már kiskorában is dolgozik. E z így van az egész világon. Egyiptomban, a két folyó völgyében és a tengerentúli szigeten is. Nem akartam megsérteni, mert igazán rendes volt tőle, hogy meghívott a világító, száguldó korongra, s különben is féltem, hogy lelök a tengerbe, mert már felette jártunk, így semmit sem szóltam arról, hogy a gyereket dolgoztatni minden rendes helyen tilos és szégyen, meg arról sem, hogy ha nem lenne a munka kitalálva, akkor mehetne a fára majomfáraónak. Különben is tetszett neki az oroszlángyógyítás. - Meggyógyíthatnád a sakálomat is. - Miért éppen a sakálodat? - Szent állatom a sakál. Nem akarom, hogy temetőbe kerüljön. Elég fura gusztusa van, de egy fáraótól minden kitelik. Inkább a sakáltemetőről faggattam hát. Kiderült, hogy náluk külön temetője van a bikáknak, külön temetője a macskáknak, krokodiloknak, madaraknak és más állatoknak. E z viszont kétségtelenül klassz, hogy kitalálták. Mert például, ha nekünk is lenne macskatemetőnk, akkor a Mörcinek most pontosan tudnám, hol a csontja, de így fogalmam sincs, hová tüntették, amikor két évvel ezelőtt megdöglött. - Most pedig megmutatom neked a piramisomat - szólalt meg újra. - De hiszen még élsz, te magad mondtad! - Buta vagy. Abban a pillanatban, amikor megszülettem, máris hozzáfogtak az építéséhez. - Koraszülött voltál? - Csak most kezdtem sajnálni Khufut, hát még amikor megtudtam, hogy makkegészségesen jött a világra, mégis hozzáfogtak annak a piramisnak az építéséhez. E z majdnem olyan dolog, mint az elfekvő kórház. De oda csak azokat az egészen magányos öreg néniket viszik, mint a Schatz néni, akinek nincs odahaza ápolója.
tődött. Már abból is lehetett látni, hogy férfinek hívott. A mama is Benedeknek hív és magáz, ha mérges, hogy lássam, megszakította velem a barátságot. D e kis Khufu nem szakította meg velem a barátságot, vagyis elmagyarázta, hogy a piramis a legfontosabb dolog a világon. Mert aki olyan könnyelmű, hogy nem gondoskodik idejében a sírjáról, az ne csodálkozzon, ha halála után koldusbotra jut, s egy koszos olajoscsészéje se lesz, amiben világosságot gyújtson. Egyszóval, ha nem a nagy Khufu lett volna feladva a történelemórára, s ez ügyben nem faggattam volna ki a mamát, jogosan gondolhattam volna, hogy egy kicsit gyagyásabb a kelleténél, mivel azt hiszi, hogy halála után akár arra a koszos olajoscsészére is szüksége lesz. Egyébként is már ott álltunk a piramisa előtt, s ez sokkal érdekesebb volt, mint amit mondott. A kezében már tényleg ott volt az olajoscsészéje. Azzal világított. Elég sokáig botorkáltunk egy hosszú folyosón, és semmit sem lehetett látni, mivel az olajoscsésze fénye csak akkora volt, mint egy éjjeli lepke. - Ha megengeded - nyúltam a zsebembe, és elővettem a zseblámpámat. S ekkor váratlan dolog történt: kis Khufu éppenúgy, mint a Váncsó pásztorai, megijedt, vagyis leborult előttem. - Hórusz! Bocsáss meg, hogy nem ismertelek meg. Az első pillanatban sejtettem, hogy valahonnan már ismerlek, de megtévesztett a hajad és a szemed színe. Klassz pillanat volt. Azt hitte, én vagyok az egyiptomi kölyök-napisten. Azzal az aranyozott fejével, a piramisával, a saját hadseregével és a jelek boszorkányos gyors elolvasásával együtt nem ért többet, mint a bikafejes ősvarázslók. Ha akartam volna, rátehettem volna fejére a lábamat. Úgy, ahogyan azt egy képen láttam: - Fáraó, te a rabszolgám vagy! Nem mondtam ki, mégis egyetértett velem. - Rabszolgád vagyok, uram. Mi a kívánságod?
17
- Vezess tovább, és ha lehetséges, ne locsogj túlságosan sokat, mert azt utálom. Némán haladt előttem. Persze, én nem bírtam ki olyan sokáig a hallgatást, mint ő. Mert egy lépcsőhöz jutottunk, s a tizenhatodik lépcsőfok után ott állt egy lepecsételt ajtó. E g y sakál volt rajta és kilenc rabszolga. É s valami írás. - E z a te jeled? - Igen, uram - rebegte tisztelettudóan. Ezután úgy tettem, mint aki pontosan ismeri az írást. Vagyis kibetűztem: Tut-ench-Amun. Kellett a tekintélyhez, hogy lássa, micsoda Hórusz vagyok én. Mindent tudok és mindent kitalálok. Csak hát alig haladtunk valamit, újabb lepecsételt ajtó állt előttünk. Megvártam, hogy kinyissa, és már majdnem felkiáltottam: az ajtó mögött két fekete óriás állt. Kezükben buzogány és pálca, a fejükön aranykígyó. Szerencse volt, hogy hallgattam. Szobrok voltak. Aranyravatal volt mögöttük meg egy arany trónus. A trónszék hátlapján aranylemez. Rajta egy kép: a kis fáraó maga ült egy széken és előtte egy gyönyörű kislány. - A feleségem. Bólintottam. Hát felesége is van már ennek a tökmagnak. Ha ezt Csaba tudná! E l se hinné. Mihók pedig azt mondaná: minek egy ekkora fiúnak feleség? A feleség csak gond. Vihetem utána a táskát, meg kell vele osztanom a csokoládémat, és esetleg beárul a mamának, hogy nem hagyom aludni, amikor felrázom, mert folytonosan horkol. Persze fáraóéknál ez is másképpen van. A fáraó ül a széken, a felesége, vagyis az a lány, nemcsak nyugodtan tűri, de határozottan örül neki. Nem mondja: „Igazán udvarias lehetnél a lányokkal." Közben kis Khufu némán vezetett tovább. Újabb ajtó és újabb folyosó, és közben rengeteg korsó, váza, csésze, mindenféle edények, majd újabb szoba három
18
ravatallal. Az egyiken oroszlánfejek, a másikon tehénfejek, a harmadikon pedig egy elfuserált állat: félig víziló, félig krokodil. Ezt biztosan ő faragta. - Ide természetesen még a kocsijaimat is behozzák, mind a négyet. - Mekkorák? - Elég nagyok. De nem számít. Majd szétszedik a szertartáshoz. Csuda pofák. Kizárólag azért készítenek négy kocsit, és aranyozzák be, hogy azután dirib-darabra szedjék, és bedugdossák ebbe a kicsi kamrába, ami már amúgy is zsúfolt. Sokkal okosabb volna, ha a szent sakál helyett, amit utálok, mert büdös és ronda, a szent hörcsög lenne a pecsétje. Jobban illene hozzá. S a hörcsög határozottan jól festene azzal a kidudorodó képével az ajtókon. Kis Khufu most tényleg úgy festett, mint a hörcsög. Négykézlábra állt, és bemászott az egyik ravatal alá. - Kövess, uram! Az uram természetesen még mindig én voltam. Egy pillanatig gondolkoztam, hogy vajon az a bizonyos Hórusz megtenné-e, hogy bemászik a ravatal alá? Végtére is a Hórusz csak egy nagy kitalálás, vagyis bármit teszek, nem csodálkozhat rajta ez az aranyozott tökfej. Mert határozottan az volt. A ravatal alatt egy újabb ajtót nyitott ki, s az újabb kamrában egy óriási aranyszekrényhez vezetett. A szekrényajtót kinyitotta. És mi volt benne? Egy másik szekrény. És abban a szekrényben? Egy újabb szekrény! És abban az újabb szekrényben? Egy legeslegújabb szekrény. Vagyis négy szekrény volt egymásba rakva. Már káprázott a szemem a sok csillogástól. Végre a negyedik szekrény üres volt. - Ide a koporsóm kerül. Sárga kőből készül, a fedele gránitlapból. Az építésvezető megígérte, hogy tizenkét mázsa lesz. É s természetesen a sárga koporsóba kerül egy kisebbik és abba az igazi, az aranykoporsóm is. E z pontosan megfelel az előírásoknak és az én ízlésemnek. Hát így néz ki a kis Khufu, vagyis, ahogy ő hivatalosan hívja magát, a Tut-ench-Amun piramisa. Nem csoda, ha a sírrablók nem találtak könnyen rá. Ennyi ajtó meg kamra meg mindenféle szobor között könnyen eltévedhet az ember. A szekrényekről és a koporsókról nem is beszélve. Most már csak azt nem értem, hogyan akar kimászkálni a hármas koporsóból, ha a legnagyobbat tizenkét mázsás gránitlap zárja le, s hogyan akar olaj mécseseket gyújtogatni? Vagyis én tudom, hogy sehogyan se, mert ez teljességgel egy nagy hókuszpókusz babona, ő viszont azt hiszi, minden szava igazság. Márpedig akkor valahogy csak meg akarja oldani ezt a ki-be mászkálást. - Repkedni fog a lelkem - mondta. Hát az más. Aki repked, az úgysem komplett. Már nem is érdekelt az egész piramis.
PÁKOLITZ
ISTVÁN
VERSEI
Közjáték Kárász Tolnamözsi Czompó Bözsi megyen a piacra, venne kövér pontyot; de a mözsi piacon egy csikóhalkisasszony ilyesfélét mondott: „Mözsi Bözsi Bözsikém, nemhogy kövér ponty, de potyka sincs itt az idén, mehetsz érte Paksra." Tolnamözsi Czompó Bözsi útnak eredt szépen, vitt egy üres szatyrot; hol stop nélkül, hol gyalog, akár az apostolok, el is érte Paksot; mözsi Bözsi Bözsike piacra fut Ízibe, nem is szalad: szárnyall, ne hogy még elkéssen. Ott érte az alkonyat, pintyi-pontyi nem akadt, se harcsa, se márna; de a bárka szegletén citerás halászlegény, Kárász Józsi várta. Lubickolhat márna, ponty, harcsa, csuka száz is: a Czompó Bözsinek pont elég egy Kárász is.
Esik eső, süt a nap, kezdődik a haddelhadd: ördög veri feleségét, (akit már sok vereség ért) van dolga a söprűnyélnek, beáztatott kóc-kötélnek, sürög-pörög a sodrófa, ördög a megmondhatója; „hol te elöl, hol én hátul, kizargatlak a világból!" - öregördög így dörög, felesége füstölög: „maradj magad, vénember, mert én nem ezt érdemlem!" - fölpattan egy szélcsikóra, a szélcsikó meg futóra! végig a Tejúton trap-trap-trap esik eső, süt a nap.
A Kincskereső Pákplitz Istvánnál „Újabb híveket szerezni a versolvasásnak ..."
Pákolitz István József Attila-díjas költőt a Jelenkor szerkesztőségében látogattuk meg. A főszerkesztő, Szederkényi Ervin mellett ő szerkeszti ezt a fontos szépirodalmi folyóiratot, Pécsett. Az ottani írószövetségi csoportnak is vezetője. A szerkesztőségi telefon gyakran elvágja beszédünk fonalát, így felelget Pákolitz István a Kincskereső nevében feltett kérdéssorunkra. Beszélgetésünk alapja az, hogy Pákolitz a gyermekirodalomnak is avatott művelője. Erről három gyermekkönyve, számos verse tanúskodik. - Hogyan, miért léptél a gyermekköltészet ösvényére, mikor már elismerés övezte költészetedet? - Talán a gyermekkorból föl-fölbukkanó hangutánzó mondókákat akartam továbbmondani. Például a kacsa ezt mondja: „Hány zsák árpát hagytál, gazda, gazda, gazda?" - Ez bizonyára túl szerény válasz. Ifjúsági müveiddel időben-térben többet bejártál ennél. A kiindulópontot, a falusi gyermekkort és a népköltészetet azonban megértem ebből a jelképes válaszból. - Valóban több műfaj foglalkoztatott. A mese versben és prózában, a monda ugyanúgy. Vagy a mesejáték. Leginkább azonban a rövid, játékos, kevésbé feszes ritmusú lírai gyermekvers. - Érezted-e az ifjú olvasókhoz szólás valamilyen nehézségét? - Nem éreztem, mert sikerült elkerülnöm az oktatgató és gügyörésző hangot, a szájbarágó kioktatást. Az Altató című kötetemben még találtam pár ilyen verset, ezeket a Pitypang kötetből sürgősen kihagytam. Gyermekkoromban gyakori volt az ilyen gyermekvers: Ha a vonat közeledik, A sorompót leeresztik, Rossz gyermek, ki átugorja, A vonat őt elgázolja.
Ez aztán az elrettentő példa, ez a verses Kresz-tábla. Az ilyesmire sokszor gondolok, hogy kikerüljem a gügyögés kelepcéjét. Sajnos, napjainkban is akad még vers is, próza is, amit nem volt érdemes megírni, hát még kinyomtatni. - A mondókákon kívül miféle ihlet jár vissza
gyermekkorodból?
- „Aranyos krumplileves gyémántos csipetkével" - ezzel a mesés megjelöléssel gyakran emlegettük otthon az egyszerű ételt. íme, a szegényember fűszerszámai közül nem hiányzott a költői varázslat sem. El lehet felejteni az ilyen ételnevek költői ízét?
- Szemléletben, visszatérő gyermekkori élményekben mit őrzöl költészeted számára? - A falusi élet képeit, a nép szókimondó igazságszeretetét és a humort. A gyermeki élmények közül például a disznóölés disznósivítástól rettegő hajnali hangulatát. - Az Altató és a Pitypang című gyermekvers-kötetedben gyakori a népi mondókákra emlékeztető vers. - Valóban. Úgy érzem, a gyermekvers egyik követhető mintája a népköltészet sokféle mondókatípusa. - Igazságos Mátyás című mondaköteted a legszebb verses mondagyííjtemények kö~é tartozik. Milyen prózai változatokból indultál, ki a feldolgozásban? - A kolozsvári bírót, a Mátyás király gulyását és A cinkotai kántort már kisiskolás koromban ismertem Hirt tanító úr jóvoltából. Első földolgozásom A kolozsvári bíró volt, ez tetszett legjobban. Móra Ferenc verses mondája, Az aranyszőrű bárány szinte mintául szolgált ebben a műfajban. Szép Ernő Mátyás-könyvéből (Mátyás király tréfái) tizenhárom mondát választottam, s verses mondáimban a nép Mátyás-szemléletét érvényesítettem nagy mesélőkedwel, sok humorral. - Tapasztalataid szerint milyen a Urai verseid és a fogadtatása a gyermekolvasók körében?
mondaköltemények.
- Az alsó tagozatos gyermekeknek inkább a tréfás mondókák, a nagyobbaknak pedig a mondák tetszenek. A lányoknak természetesen az Okos Katica, a fiúknak A rátóti deputáció. - Mit tapasztalsz az író-olvasó
találkozókon?
- Gyakran veszek részt olyan találkozókon, ahol táncos játékba komponálják a rövid verseket. Egy ilyen műsoron szinte kedvem kerekedett, hogy magam is beálljak a körbe. - Hogyan látod, a gyermekvers olvasmányai között?
betölti-e jogos szerepét a gyermekek
- Nemigen. Uralkodik a próza olvasása. A verseket inkább a műsorokban mondják vagy dramatizálják. - Jelenleg
milyen új ifjúsági művön dolgozol? Várhat ó-e új
köteted?
- Új gyermekverseimből Hívogató címmel állítottam össze kötetet. Megjelenésének idejét még körülbelül sem tudom megmondani. Foglalkoztat egyik mese-hangjátékom színpadra írása is. Ez még csak terv. - Mit vállalsz ti Kincskereső
munkatársaként?
- A tizenéveseknek szánt verseimbe továbbra is beleszövöm a népköltészet hagyományait, napjaink költői és beszélt nyelvének jó ízeit-fordulatait. Humoros-játékos hanggal, változatos verszenével szeretnék újabb híveket szerezni a versolvasásnak, a szabadidő-eltöltés jóleső, szívet vidámító gyönyörűségének. CS. NAGY
ISTVÁN
Irodalmi séták
Katonák, költők, barátok Szovjet írók „Háborúban hallgatnak a múzsák" - tartja a régi latin közmondás. De az igazi művészek kezéből csak a halálos sebet osztó puskagolyó ütheti ki a rajztollat, az igazi költőnek a kard mellett is kezeügyében van versíró tolla. Mert a múzsákat csak az emberekkel, a művészekkel együtt lehet megülni. Sok költő, képzőművész bizonyította ezt a második világháború kegyetlen éveiben is. Szovjet katonák, akik a fegyverropogások lélegzetvételnyi szüneteiben verssorokba rótták gondolataikat, katonák - sapkájukon vörös csillag - , akik tenyérnyi jegyzőfüzetek lapjaira, hadiújságok széleire, a hadiposta levelezőlapjaira rajzolták a pihenés ritka perceiben a csatajeleneteket, a bajtársak arcmásait, az otthonmaradottak felsejlő tekinteteit, a hőn vágyott béke álomképeit. Ezek a harctéri versek, ezek a háborúban született rajzok az emberség dokumentumai, a művészet győzelmes, tiszta üzenetei.
LEONYID PETŐFI
Magyarországról
PERVOMAJSZKI) SÁNDORHOZ
Kunszentmárton. Nem jó álom szememre. Ö élt és énekelt e földön, ő! Akadtam rútabb tájra s ennél szebbre: Van sok város, falu, folyó, mező. Szétlőtt, sötét házak. Nem cn akartam. És nem te dúltad fel nálunk a kertet; De háború van. Tollam mellett kardom, így jöttem országodba, jönnöm kellett. Ez hál a zápor, mely téged vert régen . . . Ma én vagyok, kit bőrig áztatott. Hajdan s ma is csak egy nap kél az égen. Csak egy a csermely, mely itt lenn csacsog. És épp e fák lesték egykor (ki tudja!), Mi fájt, mi ébredt, zengett sziveden; Merről eredt s hová vitt sorsod útja, E fáktól végre megkérdezhetem. Te is tollal s karddal mentél csatába. Tán épp ez volt tanyád egy éjszakán! S itt ez az éjszemíi lány unokája Annak, ki! még te csókoltál - talán. Találkoztunk, bár száz év választ széjjel. Köztünk nincs per, testvérré tett a kard. Míg elmerengtünk, véget ért az éjjel: Amott már halvány pírt öltött a part. A nap közéig. Felszáll a páratenger. Lelkemben ős-reménység ébredezEggyé olvasztott bennünket november: - Egyforma vér- s esőcsepp permetez . . . (Radó György
fordítása)
23
BORISZ
SZLUCKI]
VILÁG
VÁNDORA
O, föld! Sok tájad sorra mutattad. Láttam dómjaid meredek köveit, ősz babsörényét tengerparti utaknak, alázatos kisutcák szögleteit, ismerősöm a sárgafényű Leningrád, az ősz pirosában Moszkva, a cserépfödeles Belgrád, lombok bűvösében úszva. 0, városok, melyektől messze kerültem, ahol jó voltam, rossz, sírtam, mosolyogtam, voltam boldog és bánatos, feküdtem sebesülten, ahol halál várt, s mégis - élve maradtam. Van a földön sok szobor-ismerősöm, de egynek az emlékét rna is őrzöm: Baja városa állította messze csavargott s megtért fia emlékére az egyszerű szobrot. Középtermetű szabólegény figurája, mellette gömb - a földgolyó bizonyára. Mit adott ez a vándorló legény a hazának? íme a magyarázat. Elhagyta egyszer, régen, Magyarországot, a világnak nekivágott, iszákját vállára vetette, s ment keletre, egyre keletre, a világot járta körbe, s vándorbottal kocogva visszatért ide, a szülötte-földre. S a kedves föld így ölelte magához, amikor hazatért: garasonkint adták össze a pénzt az ércfigurához, hogy hirdesse a hűség emlékezetét, hogy ö, kit messze rántott if júi vére, csizmájáról itt leverje nagy útja porát, megsimogassa az ércgolyót, hazatérve, s elálldogálva, tűnődve kifújja magát.
MARK
SZERGEJEV
BUDAPEST Majdnem néptelen éjjel Budapest. Taxik állnak sorban, ugrásra készen. Csapd be az ajtót és dőlj hátra szépen, a megkísértő reményt ne keresd. A város tárva-nyitva. Jó meleg. A városóriás félig szelíd már. Kirakat: földig ér, mindent eléd tár, de köztetek - még ott van az üveg. Üzd-hajtsd a taxit, mint rozzant gebét. Egy szobor érclova életre támad, rád néz, megismer, felnyerít utánad.
Az egykori katonatérképeken erőteljes vörös nyilak jelölik a szovjet csapatok hadmozdulatait. 1944. szeptember 26-a és 1945. április 4-e között, Battonyától Nemesmedvesig magyar földön dübörögtek a szabadságot hozó vörös csillagos tankok, kelepeltek a szovjet katonák kezében a géppisztolyok, világították meg a hosszú éjszakát a katyusák. S magyar tájat rajzolt a tankok és a prémessapkás katonák köré a grafikus - Beszpalov, V. Galfapin, I. Zsttkov - , és magyar vidék,
magyar poéta ihletésére születik költemény a szovjet katonaköltők, többek között Leonyid Pervotnajszkij vagy Bronyiszlav Kezsnn tolla hegyén. Az ukrán költőt, L. Pervomajszkijt egy Zalka Mátétól kapott Petőfi-kötet kísérte hű társként végig a háborúban, kalauzolta végig Magyarországon. A fronttal együtt végigjárta az évszázaddal idősebb magyar költőtárs életútjának állomásait. 1944 novemberében Kunszentmártonhoz ért a front, s egy este Pervomajszkij versíró tolla alól kikerült a Petőfi Sándorhoz című költemény. A vers Radó György fordításában már 1945. január 29-én megjelent a Szovjet Hadsereg magyar nyelvű újságjában, a Magyar Űjságban. Az első magyar könyvnapon, 1945 kora nyarán egy kis füzetecskében a költemény - hét társával együtt már az egyik legkeresettebb kiadvány. így hát ez a vers szinte a kezdete a szovjet és a magyar irodalom virágzó kapcsolatainak, nyitánya annak a gyümölcsöző fejlődésnek, mely sok művel, élménnyel gazdagította mindkét ország irodalomszerető népét. A két nép művészeinek kapcsolata az elmúlt harminc év alatt megváltozott. Alkalmi ismeretségekből személyes barátságok szö-
vődtek, rendszeressé váltak a fordítások, a kölcsönös látogatások. A két nép irodalmi térképén kedves emlékeket idéző művek, fordítások sora, kötetek garmada, bensőséges író-olvasó találkozók, költői estek, tanulságos viták, igaz barátságok jelzik a kapcsolatok mélységét, gazdagságát. Borisz Szluckij költőben - aki a Vörös Hadsereg politikai tisztje volt és sebesülten hosszabb időt töltött Baján - a Duna-parti város ma is hajdani emlékeket idéz. Jelky Andrásnak, a világjáró bajai szabólegénynek közadakozásból felállított szobra számára annyi év után is a hazaszeretet jelképe és az utódok tisztelgésének nemes példája. Mark Szergejev Irkutszkban él, s szavai szerint nem „modernista", hanem „magyarnista". Nagyon szereti Magyarországot, többször járt nálunk. S ahogy őt Budapest vibráló éjszakai képe versírásra ihleti, úgy adja Eger messzeföldön híres borpincéinek hangulata Róbert Rozsgyesztvenszkij kezébe a tollat. Örömmel teli verse nemcsak az egri borospincék kincseket rejtő világát énekli meg, de a költő szenvedélyes szeretét is irántunk. Mint ahogyan ezt bizonyítják versfordításai, gyakori látogatásai is. Néhány vers pusztán jelezni tudja azt a sokszínű, gazdag kapcsolatot, mely a két ország írói között kialakult. Azt mindenképpen bizonyítják ezek a versek, hogy a szovjet írók és költők szeretik ezt a tájat, az itt élő embereket, ennek az országnak irodalmát. Minden itt született vers, rajz, elbeszélés üzenet rólunk, életünkről, hazánkról egy másik ország milliós olvasótáborának.
Fut, fut a város, szemedbe, beléd. Orgonafutam dől a térre ki. Harci kürtök fáradtan felrivallnak. Kökirályok mozdulnak, vad vigalmak s vesztőhelyek felé, kísérteni. Rohanj zárak, várak között vadul, rántsd le a nyűtt leplet a századokról. Rádnéz egy özvegy, és ¡¡ára gondol, megölt fiára. Válladra borul. Mély kút a szived. Sorsokkal telik. Életek, sorsok mélyedbe találnak. Röpülsz a hídon. Pest rohan Budának, szemed előtt - Budapest születik. A város tárva-nyitva. Jó meleg. Nem pontos még a kép, magad ne áltasd. Kirakat - földig, hogy apróra láthasd. De köztetek még ott van az üveg.
RÓBERT AZ EGRI
ROZSGYESZTVENSZKiJ BORPINCÉKBEN - Részlet -
Öreg pinceiben Eger kincsekel rejteget. Rejteget és kínál Eger bort nem akármilyet! Folyosó-szövevények bújnak bánya-homályba ez itt a hordók istenének templom-hodálya. Itt a hordókba zárva jövendő lakodalmak koccintásai laknak, elég öt ezredévre, száz meg száz nemzedékre, számos víg esztendőre, még marad is belőle! Öblös hordó abban pedig a jövő század forró csárdásait érlelgelik. Ebben meg babját hányva forr, hogy majd lecsöndesedjen újra, az első kupa bor az újszülött fiúra! így legyen! így lesz! Hisz hallom már: a dongák jövendő ünnep ízes örömét zsongják. (Rab Zsuzsa
fordításai)
II
Könyvek között
Fortélyos félelem igazgat
Fekete Gyula Magyarország 1919-1945 közötti valóságáról írt könyve a Képes Történelem magyar történelmi sorozatának befejező kötete. Olyan népszerű, hogy már második kiadásban jelent meg, s ez arra vall: az olvasókat meghódította. Mégis, hadd biztassuk őket arra, olvassák el újra Fekete Gyula könyvét, aki pedig még nem olvasta volna, kérje ajándékul, vagy ezt keresse a könyvtárban. A Fortélyos félelem igazgat szerzője, szerkesztősége szereti és becsüli a könyv olvasóját. Jól tudja, mennyire fontos az önálló gondolkodásra, mérlegelésre nevelés, ezért eredeti adatokat, képeket, jegyzőkönyveket, leveleket közöl, tehát dokumentumokat mutat be, s ezekből az olvasó következtet. Persze, Fekete Gyula segíti ebben a következtetésben, de mindig azt fogalmazza meg, ami valóban következik a hiteles adatokból. A szerző szép magyar nyelven ír, közvetlenül szól olvasójához, de más stílust is bemutat, többek között elrettentésül az ellenforradalmár Prónay naplójának szövegét. így válik színessé a könyv, s még színesebbé azáltal, hogy a kor nagy költőinek verseiből is tartalmaz idézeteket.
A korszak, amelyről a könyv szól, a mai olvasó nagyszüleinek ifjú- vagy férfikora. Milyen jól el lehet beszélgetni otthon azokról az eseményekről, politikusokról, költőkről, tehát a mű tartalmáról azokkal, akik mindezt átélték. A könyvben helyenként olyan eseményről is szó lehet, amelyben a család egyik vagy másik tagja részt vett! Itt találkoznak a családi történetek a haza történetével, ezért lehet a kötet a felnőttek és a gyerekek közös olvasmánya. É s főként: izgalmas olvasmány, mert a szerző a dokumentumokat bevezeti, magyarázza, és nagyszerű szerkesztéssel hol ellentétes, hol pedig párhuzamos formában mutatja be. Az újságcikkek, a naplórészletek és a költemények hol kiegészítik egymást, hol pedig ellentétei egymásnak. A műfajbeli gazdagság, a szerkesztői művészet és az ugyanilyen párhuzamos-ellentétes képszerkesztés végül is nagyszerű összhangot teremt. Minden olvasót meggyőz róla, hogy az ellenforradalmi korszak urai nyomorba taszították a népet, megfosztották jogaiktól a dolgozókat, ők maguk pedig fényűzően éltek. Vessünk egy pillantást Fekete Gyula ellentétes szerkesztésére! Jól látható ez a „Döntsd a tőkét, ne siránkozzcímű fejezetben is, itt most csak egy részletet idézhetünk belőle: „Nézzünk körül magában a korban, a politikai hatalom megszilárdítása milyen eredményeket hozott Bethlen gazdaságpolitikája.
után
I
93°~3 i-ben a lakosság Sí százalékának az életszínvonala nem éri el a kiszámított „megélhetési minimumot". A cukorfogyasztás hazai fejadagja példáid negyedrésze a nyugat-európai átlagnak. De: 1931-ben a bevalláson alapuló adóstatisztika szerint hatezer ember évi jövedelme haladja meg a 20 ezer pengőt, 116-an pedig többet keresnek évi 100 ezernél. (Ez utóbbiak között nem szerepel Horthy 120 ezer pengős kormányzói tiszteletdíja.) Vegyük továbbá tekintetbe: a bevalláson alapuló statisztika adatai korántsem a valóságos jövedelmi viszonyokat tükrözik. Budapesten 90 ezer embernek nincs lakása. Több ezren laknak istállókban, padláson, pincében, illemhelyen, lépcsőházban, barlangokban, földbe vájt, deszkával befedett gödrökben. Nem ritka egyetlen szobában 15-zo lakó. De: évről évre 10-25 ezer lakás áll üresen a fővárosban a megfizethetetlen lakbérek miatt." É s ha a képekre pillantunk? Ebben a fejezetben ugyanazon a lapon két képet látunk. A felső egy palota oszlopcsarnokát ábrázolja, előtte előkelő urak, egy luxushölgy és mellette a luxusautó. Alatta egy másik kép: egy kislány húzódik a dunyha alá, mert ugyan hideg van ott, a kép címe is elárulja, hogy a szabad ég alatt lakik. A következő oldalon a szegény embert ábrázoló képpel szemben Horthy Istvánt pillantjuk meg, amint a Vérmezőn lovaspólót játszik. Alul a nyomortanya látszik, vele szemben Esterházy László herceg és Erdődv Marietta grófnő fényűző esküvője. A dokumentumok, a képek ilyen megszólaltatása a jól szerkesztett könyv egyik legfőbb érdeme, a szerkesztőknek sikerült a valóságot művészi formában bemutatni. A Fortélyos félelem igazgat elmélyíti a történelmi ismereteket, mégis az a legfontosabb, amit olvasójának tanít: a hazát mindenkor okosan kell szeretni. LENGYEL
DÉNES
Testvérmúzsák
A költő arcai
Az egyik fényképen dacos és hetyke, a másikon bujkáló mosoly szája szögletében, a harmadikon szeme, mint a magány feneketlen kútja, a negyedikről öntudatos, népét „nem középiskolás fokon" tanító költő néz ránk. Mindegyik József Attila. Egy-egy fotográfia egy-egy pillanat, egy-egy emberi állapot megfagyott, megmerevedett dokumentuma. Hűvösen valóságos pillanatok emlékképei. A képzőművész ennél többet szeretne, ennél többre vállalkozik. Tömörít, sűrít, kiemel, elhagy, keresi a lényeget, felnagyít, torzít, átrendez. Egy képbe, egy szoborba világot sűrít. Egy portréban, egy arcmásban életet, költészetet - esetünkben az egész József Attila-i világot igyekszik teremteni. Sikerül-e, sikeriilhet-e egyáltalán?
,A k ö l t ő - a j k á n c s ö r ö m p ö l a szó, de ő ( a z a d o t t v i l á g varázsainak mérnöke) tudatos j ö v ő b e l á t s m e g s z e r k e s z t i m a g á b a n , m i n t ti majd k i n t , a h a r m ó n i á t . " ( A város peremén)
„ M i k o r születtem, a kezemben kés volt azt mondják, ez költemény. Biz tollat f o g t a m , mert a kés kevés volt: embernek születtem é n . " (Azt
mondják)
Többször fölvetődött már bennem a kérdés: festők, grafikusok, szobrászok miért igyekeznek megörökíteni szellemi mestereiket, példaadó elődeiket?! Művükkel - mely vallomás önmagukról, a példakép és a közöttük levő viszonyról, az ábrázolt személy életének és művészetének ismeretéről (tehát lecke és megméretés mindenképpen!) - befolyásolják, alakítják azt az egyetlen képet, melyet valamennyien, József Attila olvasói, tisztelői, költészetének szerelmesei sajátos vonásokkal kialakítunk magunkban. Ezt a képet bennünk a versek, a személyes lét - az övé és a mienk - vonásai alakították. Mert lehet-e hitelesebb József Attila arca, mint amilyenné költeményeinek mozaikkockái formálják, amilyennek életművéből, ebből a lírai önéletrajzból megismertük?! Ez a kép egyszerre dacos és szelíden szerelmes, egyszerre osztályáért bátran kiálló politikus és magánytól vacogó elesett, egyszerre az eltanácsolt diák és a „vonatkerekekre fűzött virág". S mégis, egyre többször formálja a szobrász vésője József Attilává a kemény márványt, mégis egyre többször veszi föl sovány alakját a lelkesült bronz. Arcvonásaival együtt versei is, emléke is, eszméi is, tanításai is látható formát nyernek. Az időben röppenő gondolat megállít egy pillanatra. Emlékezni, meditálni, továbbgondolni, rádöbbenni. Mert József Attilával naponta kézenfogva kell járnunk, hogy naponta emberebbek, tisztábbak, igazabbak legyünk. József Attiláról életében jónéhány olyan rajz, festmény készült, mely termékeny örökségnek, tápláló hagyománynak tetszett. Korda Vince festménye, Gergely Tibornak, az Amerikában élő grafikusnak nemrégiben felfedezett rajzsorozata, Erdélyi Ferenc tusportréja, Dési Huber István alkotásai a haladó szocialista képzőművészetnek is jelentős művei, melyek egyszerre igyekeztek megfogalmazni költészetének lényegét és arcának hiteles vonásait. A felszabadulást követő években azután mintha nem vettek
„ É n egész népemet fogom nem középiskolás f o k o n tanítani 1 " (Születésnapomra)
, . A s e m m i á g á n ül s z i v e m , kis teste h a n g t a l a n v a c o g , köréje gyűlnek szelíden s nézik, nézik a csillagok." (Reménytelenül)
„ K ö l t ő v a g y o k - mit é r d e k e l n e engem a költészet m a g a ? N e m v o l n a s z é p , ha é g r e k e l n e az éji f o l y ó c s i l l a g a . "
A z első időkben nem volt szerencsés József Attila és a képzőművészet találkozása. Mindössze három köztéren álló szobor érdemel ezúttal említést. Beck András angyalföldi szobra, mely magyarázó mutatóujjal, zsebében papírköteggel jelzi a népet tanító munkásköltőt. Tar István alkotása Makón áll, s a kissé visszafogottabb, nem annyira patetikus tartáshoz a költő ifjabb arcvonásait mintázza meg. Az erőteljesen, nagy tömbökből formált alak még így is szónokias, keveset tud közölni velünk József Attila költészetének lényegéből. Varga Imre egészalakos szobra Szegeden, a költőről elnevezett egyetem előtt látható. Alacsony talapzaton, szinte közöttünk áll. Mégis ő a költő, a kiválasztott. Gondolkodó, töprengő alak, a modern poéta típusa, aki tudja a holnapot, „az adott világ varázsainak mérnöke". Az előbbi szobroknál több érzelmi töltéssel, közvetlenebb plasztikai eszközökkel készült. A mellszobrok, portrészobrok sora sokkalta hosszabb, s itt már néhány értékes, kimagasló alkotásra is akadunk. Radó Károly szigorú, lényegre törő gipszszobra, Ferenczy Béni fájdalmas márványfeje, Mészáros Dezső lágy líraisággal formált bronzportréja, Bokros Birman Dezső nagyszerű költő-arca, Tápai Antal rézlemezbe kalapált, az életmű ívét is megfogalmazó négyes arcmása szinte bevezetője Kő Pál pop-artos, a Mamát élesztő, az emlékeiben kutató költőt idéző domborművének és Varga Imre a Karóval jöttél. . . gondolat- és érzelemvilágát szívet szorítóan és megrendítően felidéző, a József Attila-i magányt magas hőfokon megragadó mellszobrának. Az évfordulók inspirálják a művészeket. József Attila születésének hetvenedik évfordulóján talán megszületik a költőhöz méltó szobor, s a Petőfit, Adyt, Radnótit idéző nagyszerű művek mellé odakerül a József Attiláé is. Hogy még közelebbi, igazabb és mélyebb legyen kapcsolatunk vele. TAN Dl
LAJOS
Édes anyanyelvünk
A nyelvkincs egyúttal gondolatkincs. Akinek több szava van, több ismerete van. Sőt, mivel a rokonértelmíí szavak sohasem egyértelműek, akinek több szava van egy dologra, több gondolata is van róla. Mikor a rokonértelmű szavakat gyűjtőd, képzeteidet sokasítod, szellemedet, lelked világát népesíted. Így van a szólamokkal is. [Mai szóhasználattal: szólások.] A szólam átöröklött, megcsontosodott gondolatkapcsolás, azaz ~ ahogy tetszik - szókapcsolás. Kőépítőszekrényedben vannak kockák is: kockákból is kirakhatsz oszlopokat, falakat: de mekkora könnyebbség, hogy oszlopaid is vannak! Lelked építő szekrény ében kockák a szavak, oszlopok a szólamok. Mennél több oszlopod van, annál gazdagabb vagy, annál könnyebb lesz mondataidat megépítened. Sőt gondolkodnod könnyebb lesz, hajlékonyabb és gazdagabb lesz elméd. Ez a gazdagságod folyton gyarapodik s a számtanórán éppúgy, mint a történelmi órán szólamokat tanulsz, melyek képessé tesznek számtani vagy történeti dolgokról gondolkodni. De mást is jelentenek neked a szólamok, mint könnyebbséget és eszközöket: másképpen is kincset jelentenek, kincses örökséget. Apáidtól örökölted őket, apáid gondolkodásmódját örökölted velük. Örököse vagy őseid szellemi kincseinek és rajtad a sor megőrizni őket. Ne add el idegenért, idegen szólamokért, melyek idegen gondolkodás tükrei. Ismerd meg ugyan az idegen gondolkodását is, tanulj idegen nyelveket és a magadét is jobban fogod érteni. Semmit sem lehet igazán ismerni önmagában, csak mással összehasonlítva. Legkevésbé a gondolatot, mely oly finom, oly nehezen megfogható. A görög, a világ leggondolkozóbb népe, nem tudott úgy gondolkodni, mint a mai népek, mert csak egy nyelvet ismert. Ismerj meg tehát idegen nyelvet is, hogy jobban gondolkodhass a magadén. De csak a magadén gondolkodjál, ha azt nem akarod, hogy gondolkodásod roskatag legyen, mint a felemás kövekből épített házA saját köveidet gyűjtsd a magad bányáiból: e bányák nemzeted nagy költőinek művei. Elsősorban annak, aki leggazdagabb szóban és gondolatban, aki legjobban tudott magyarul. A Toldiból többet tanultál magyarul és magyarul gondolkodni, mint talán minden más könyvedből együttvéve. Most azt hiszed, hogy nagyon ismered és nagyon szereted: olvasd még egyszer és látni fogod, hogy nem ismerted és nem szeretted eléggé. Olvasd addig, míg minden kifejezése, minden szava lelkednek egy részévé válik, kitörölhetetlen, elveszthetetlen kincseddé. Stílusod gazdagodik, a stílus gazdagsága a gondolat gazdasága. BABITS M I H Á L Y (Részlet az Irodalmi nevelés című tanulmányból")
Rejtvényfejtők klubja
Szólások — rajzban Érdekes feladat egy-egy ismert szólást pusztán rajz alapján felismerni. Tegyünk mindjárt próbát! Bemutatunk öt kis rajzot Grétsy László Anyanyelvünk játékai című, nemrég megjelent könyvéből. Reméljük, mindegyiket sikerül megfejtenetek!
3. M á r c i u s i s z á m u n k m e g f e j t é s e : i . A B r u m i k ö n y v e k e t B o d ó B é l a í r t a . 2. V o l t a k . B a m b i g y e r m e k e i c í m m e l F é l i x S a l t e n m e g is í r t a a t ö r t é n e t ü k e t . 3. B á l i n t Á g n e s . 4. C s u k á s I s t v á n m e s e k ö n y v é b ő l . 5. T r a v e r s : A c s u d á l a t o s M a r y című r e g é n y é b e n . 6. M é s z ö l y f e k e t e g ó l y á j a a g e m e n c i e r d ő b e c s e s l a k ó j a . 7 . V é g h G y ö r g y . 8. P o l l . 9. T i z e n e g y , IO. A l i B a b a ( a L I B A b a ) .
A megfejtéseket kesztősége címére: „REJTVÉNYFEJTŐK
1975. 6JOI
április iyig küldjétek be a KINCSKERESŐ szerSzeged, postafiók 453. A levelezőlapra írjátok rá: KLUBJA". A helyes megfejtők között könyvjutalmat
Húsvét
Jank ovioh Fereno SEJ, A MI LOBOGÓIKAT S e j , a mi lobogónkat fényes szelek f ú j j á k , s e j , az van arra irva: Éljen a Szabadság! Sej s z e l l ő k , fényes s z e l l ő k , fujJátok, fújjátok holnapra megforgatjuk a s egésaz v i l á g o t .
