Kincskereső
II. évfolyam 3. szám, 1975. március
Főszerkesztő: HEGEDŰS ANDRÁS A Magyar Ú t t ö r ő k Szövetségének irodalmi, művészeti, kulturális folyóirata. A 10—14 évesek lapja. Kiadja a Csongrád megyei, Lapkiadó Vállalat. Felelős kiadó: Kovács László. Megjelenik egy évben 10 alkalommal. Szerkesztőség: 6720 Szeged,
V ö r ö s m a r t y u. 3. Telefon: 15-726. Postafiók: 453. Terjeszti a Magyar Posta. Előfizethető az iskolai terjesztőknél, a postahivataloknál, kézbesítőknél, a posta hírlapüzleteiben, a Posta
K I S S D É N E S : P E T Ő F I (1) BENEDEK ELEK: K O S S U T H L A J O S A N É P K Ö L T É S Z E T B E N (Z) KRÚDY GYULA: SZEGÉNY G Y E R E K E K A S Z I G E T E N (5) MIT A D O T T N E K Ü N K A K O M M U N I Z M U S ? (6) R Á K O S S Á N D O R V E R S E I (8) „ J Ö J J EL S Z A B A D S Á G ! . . . " NÉMETH LÁSZLÓ: A MEDVE UTCAI POLGÁRI(IO) NÉMETH LÁSZLÓ: H A M O S T L E N N É K F I A T A L (11) N É M E T H L Á S Z L Ó : I T T H O N (11) J Ó S É M A R T I : A K É T H E R C E G (13) TÖRÖK SÁNDOR: AZ ÁLLATOK E M B E R V É D Ő E G Y E S Ü L E T E (14) K Á L D I J Á N O S K É T V E R S E (17) SZABÓ LŐRINC: KÖNYVEK O T T H O N (18) VARGA CSABA: MESE A T Ö R P É K R Ő L (19) G A R A I G Á B O R V E R S E I (20) MARAFKÓ LÁSZLÓ: A KINCSKERESŐ TAKÁTS G Y U L Á N Á L (21) T A K Á T S G Y U L A V E R S E I (23) ÉDES A N Y A N Y E L V Ü N K ILLYÉS G Y U L A : MAGYAR B E S Z É D (24) IRODALMI
SÉTÁK
DOBCSÁNYI FERENCNÉ: LÁTOGATÁS A KISKŐRÖSI P E T Ő F I - H Á Z B A N (28) KÖNYVEK
KÖZÖTT
Központi H í r l a p Irodánál ( K H I 1900
TATAY SÁNDOR: MEGLEPETÉSEIM K Ö N Y V E ( Z A L Á N T I B O R ) (28)
közvetlenül vagy postautalványon,
TESTVÉRMÚZSÁK
Budapest, József nádor tér 1. sz.)
valamint átutalással a K H I 215-96 162 pénzforgalmi jelzőszámra. Egyes szám ára 4 forint.
Előfizetési díj egész évre 40 forint. Kéziratot, rajzot nem őrzünk meg és nem adunk vissza. Indexszám: 25 476. 75-25 — Szegedi N y o m d a
M O L N Á R EDIT: ÍRÓIM, EMLÉKEIM, F É N Y K É P E I M (30) REJTVÉNYFEJTŐK
KLUBJA
K U N ERZSÉBET: Á L L A T I K É R D É S E K (32) FARKAS ÁRPÁD: H Ó E M B E R - B I Z T A T Ó ( B O R Í T Ó 3) Márciusi számunk illusztrációit Bálint Endre készítette. A 2. oldalon lévő rajz B e r k i Viola munkája.
HEGEDŰS A N D R Á S (1923 — 1975)
Életének 53. évében tragikus hirtelenséggel, szívroham következtében elhunyt Hegedűs András, folyóiratunk főszerkesztője, a Szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskola főigazgatója. Nekünk, akik személyesen is ismertük, együtt dolgoztunk vele, nehéz elhinnünk, elfogadnunk a fellebbezhetetlen tényt, hogy meghalt, hogy nincs többé. Mint pedagógus, mint irodalomtörténész és mint szerkesztő egyaránt adni akart az ifjúságnak: szépet és jót, eszmét, példát, hitet. Gazdagító, igazi ifjúsági irodalmat. Nagy álma, az országos Kincskereső megvalósulása után alig pár hónappal ragadta el a korai halál. Sokoldalú tevékenységéért többek közt a Munka Érdemrend ezüst fokozatával is kitüntették. Számos könyv és tanulmány szerzőjét, az ismert és elismert irodalomtörténészt is gyászoljuk személyében. Utolsó napjaiban is dolgozott, alkotott; új könyvet írt, tele volt tervekkel, elképzelésekkel - hogyan lehetne még változatosabbá, színesebbé, érdekesebbé tenni lapotokat, a Kincskeresőt. Halála nagy vesztesége kulturális életünknek. Emlékét kegyelettel őrizzük, megkezdett munkáját szívvel-lélekkel igyekszünk folytatni. Szerkesztőség
„Tanárnak születtem.. (Hegedűs András gondolataiból) „igzyban születtem Beretkén, az erdős, dombos, népdalokat is termő „Gömörország" kis fiújában. Szép és fájó emlékek láncolnak gyermekkorom világához. Egyéves voltam, amikor édesapám kivándorolt Amerikába, kétéves, amikor maga alá temette a bánya. Édesanyám két kis gyermekét sokszor úgy nevelte, hogy bokrok enyhe sátra alatt, puha barázdába fektette, pihentette őket, amíg ő az urasági földön kapált és markot szedett. Aranyasszony volt az anyám, mert nemcsak kenyeret keresett, hanem a hajójegy árát, a fenyegető adósságot is kifizette, sőt - amíg a háború tömegsírfába temetkezett nagyobb fiát siratta - engem engedett a városi iskolák hívó-vonzó világa felé. Ha fejkendős, munkában nyűtt, földre néző anyát látok, mindig megremeg a lelkem . . . A debreceni egyetemi évek után pedagógusképző intézetekben dolgoztam. A katedra engem formált igazán. Rányitotta szememet a nagy magyar írók tanítói, tanári tevékenységere: inspirált „Arany János a katedrán", „Gárdonyi, a néptanító" című könyveim; Tolnai Lajos, Móricz Zsigmond, Móra Ferenc, juhász Gyula és Darvas József pedagógus-ábrázolásával foglalkozó tanulmányaim; Vajda Péter, Gárdonyi Géza, Móra Ferenc, Juhász Gyula és Kaffka Margit pedagógiai nézeteit rendszerező munkáim; az ifjúsági irodalom kérdéseit elemző írásaim meg jelent etésére. Győrött élve dolgoztam fel Gárdonyi ottani újságírói tevékenységét „Robot és szolgálat" című kis könyvemben és Petőfi életének egyik érdekes mozzanatát „Petőfi és a győri Hazánk" című tanulmányomban. Most az a nagy gond feszít és szorongat, hogy mennyit kell még gazdagodnom, hogy a Szegedi Tanárképző Főiskola katedráján dolgozva az irodalom szerelmeseivé formálhassam tanítványaimat. Ügy szeretném azt hinni magamról, hogy tanárnak születtem." ( A Tiszatáj 1969. évi harmadik számában közölt vallomása.)
„. . . Nincs jelentős, felelősséggel alkotó író, aki ne tartotta volna morális alkotói, írói ügyének az ifjúságnak az irodalom által történő nevelését. Utalok csupán Móricz Zsigmondnak „A gyermek és a könyv", Juhász Gyulának „Könyvek és én" című írásaira, töprengő gondolataira. Sőt, voltak olyan országos hírű alkotók, akik a legnagyobb írói tisztességnek minősítették a gyerekeknek, az ifjúságnak való írást. Gondoljunk Móra Ferencre, akinek ismertté vált va'lomása: „Gyermek-író maradok én akkor is, ha vezércikket írok". Azután gondoljunk az íróknak a maguk gyermekkori olvasmányaival kapcsolatos reflexióira, gondolataira, vagy gondoljunk azokra az írókra, akik szűkebb családi körben a saját gyermekeik irodalom által történő nevelésével kapcsolatos megállapításokat vetettek papírra, - s itt Németh László írásaira gondolnék. Vagy gondoljunk Gorkijra, a szocialista irodalom klasszikusára, aki nemcsak írt az ifjúságnak, hanem az olvasóvá nevelés szervezeti kereteinek kialakításában, létrehozásában is intézményesen részt vett. Gyermekkönyvtárat szervezett. Az ifjúsági irodalmi folyóirat megteremtéséért fáradozott stb, stb. A sort folytathatnám mai, morálisan alkotó íróink törekvéseinek felsorakoztatásával is. Olvasóvá tenni a gyereket! - ez az a probléma, amit íróink gondolatainak vagy névsorának a felsorakoztatásával érzékeltetni akartam. Olvasóvá tenni a gyermekeket, azért, hogy az életre szóló, az életszemlélet alakító élmények között legyen jelentős szerepe a gyermek életében a könyvélménynek. Gárdonyira gondolok, aki azt mondta: minden jó könyv egy-egy tanítója a nemzetnek. A gyermeknek sok tanítója van. Az egyik legjelentősebb tanítója a könyv legyen!..." ( A z O l v a s ó népért mozgalom első országos tanácskozásán elhangzott felszólalásából.)
Kiss Dénes PETŐFI
Karcsú volt és törékeny suhanc fénysugár De Nap lobbant szivében s forradalmi nyár Mesékből a legkisebb vándorló fiú Fanyüvőnél erősebb kardpenge szavú Kőbe bronzba öltözött s áll a tereken lüktet könyvlapok között verset ír velem Szava sújtó villanás édes hatalom Véres rózsavirágzás nyílj kabátomon Emlékére örökmécs legyen a szemem Zászló parázs-pirosát sebként viselem Csak huszonhat év jutott e földön neki S nincsen ember nincs tudom ki túlélheti! Mesékből jött legkisebb garabonciás Fanyüvőnél erősebb kamasz óriás Megszületik ezerszer értünk hogyha kell hogy százezer halállal értünk vesszen el A jeltelen sírjából •sorsunkig kinyul Mert született élt és halt halhatatlanul!
Benedek Elek
Kossuth Lajos a népköltészetben
Márványszobrokat, melyeket nemzeti hála emel korszakalkotó férfiaknak, nagy és kis nemzetek történetét rejtő vaskos fóliánsokat mind megsemmisítheti idők rohanása, csak azt az emléket nem, melyet a nép emel romlatlan szívében. Rege vagy dal alakjában, idők végezetéig, örökkön-örökké tart, apáról fiúra szállva szent hagyományként, az a magasztos nimbusz, mellyel nagyjait körülveszi a nép. A székelynek nem kell könyvből tanulni meg, hogy ki volt, mi volt Attila, neve és tettei hagyományképpen szállottak apáról fiúra, büszke nemzeti önérzettel telt dala van róla, mely így kezdődik: „Attila volt az ősapám!" És így van ez minden jóravaló népnél. Mindenkinek megvan az ő nemzeti hőse, az -ő „félistene", olyiknak több is, akikről csodásnál csodásabb dolgokat tud regélni, szeretettel, imádattal csüng alakjukon, félistenekként dicsőíti dalaiban, s neveiknek csak puszta említésére is szent lelkesedés szállja meg szívét. A magyar történelemnek annyi kimagasló alakja közt nincs egy is, aki nevét oly kitörülhetetlenül véste volna népe szívébe, mint Kossuth Lajos. Azoknak a népdaloknak javarésze, melyek a forradalom és az azt követő gyászkorszak idejében keletkeztek, az ő nevéhez van fűzve, őbelé veti a nép összes reményét, tőle várja szabadulását, egy jobb kor hajnalát, s mikor annyian lesznek hontalanokká, csak őutána hullatja könnyeit, csak őutána hallatja jajszavát, keserves panaszát. A tengeren túlról is érzi szíve dobogását a nagy hontalannak, még mindig hiszi, hogy végrehajtja egykor a megváltás művét; a kétségbeesés legsötétebb pillanatában is fölragyog a remény egy csilláma, mint futó mosoly az elborult arcon. Csak őróla hiszi, hogy segíthet a nép baján, szembeállítja a császárral magával, őneki azt mondva meg, hogy hány forint az adója a magyarnak, a császárnak pedig, hogy ne hordja el a magyar legényeket. De szeretnék a De még jobban Megmondanám Hány forint az
Kossuthtal beszélni, szobájában sétálni. én a Kossuth Lajosnak, adója a magyarnak.
Csak itthon volna, csak haza jőne Kossuth Lajos, de másképp is lenne sorja a magyarnak) Ea az elfojtott sóhajtás látszik kifejezve lenni egy rövidke dalban, mely az előbbinek magyarázatául is szolgál. Mert: Könnyű a németnek, A kutya németnek Adót egzekválni; Nehéz a magyarrtak A szegény magyarnak Kossuth Lajost várnL
Bizony nehéz azt a Kossuth Lajost várni, aki neki „édesapja", a felesége meg „édesanyja". A rajongással határos szeretet nyilvánulása ez, gyermeki ragaszkodás, mely félistent és apát lát egy személyben, akit szeret és imád egyszerre. Majd meg naivul „íródeák"-nak nevezi. D e milyen íródeáknak! Akinek nem kell gyertyavilág, mert Megírja ő a levelet A ragyogó csillag mellett. Éljen a magyar!
Csak az ötvenes években lesz népszerűvé őmellette két alak: Klapka és Türr, akiktől a nép szintén szabadulását várja; ugyanakkor lesz népszerűvé egy más nemzet hőse is: Garibaldi. Az ötvenes években, midőn egy időre új remény szállja meg a szíveket, Kossuth neve mellett többször halljuk Klapka és Türr neveit a népdalokban, még többször Garibaldiét, ki népszerűségben egyenesen következik Kossuth után. K i ne ismerné e dalt: Szennyes az én ingem, Szennyes a gályám is, Majd boz Kossuth tisztát, Türr Pista meg puskát. Éljen Garibaldi! Kossuth, Klapka és Türr, Mind be fognak jőni, Sereg is jő velők Húsz-harmincezernyi. Éljen Garibaldi!
A z a megtörhetetlen hit, melyet a nép az ő „édesapjá"-ba vetett, mely nem hagyta csüggedni még akkor sem, mikor már minden szép remény füstbe ment, nem egy dalban nyilvánul meg. Csak ő éljen, csak ő meglegyen, akkor még nincs semmi veszve. Hibázik a regimentje? Az se baj. Ha hibázik kettó-hármn. Lesz helyette tizenhárom. Éljen a magyar!
Hisz van elég arravaló, aki elmenjen, csak ő meglegyen, csak' az ő szelleme őrködjék felettünk. Pedig megvan, mert mint a nóta kedves naivsággal mondja: Kossuth Lajos a Bakonyban Fel s alá sétál, Duplapuska az oldalán, Magyar buszárt vár. Kossuth Lajos még megvan, Magyar huszár elég van, Éljen a magyart
Amily ragyogó derültség, elevenség, szent lelkesedés, mely a veszedelemmel mit se törődik, amily büszke önérzet szólal meg a forradalom dalaiban, épp oly sötét lehangoltság, elfojtott keserv, bús panasz vonul át azokon a dalokon, melyek az elnyomatás korszakában születtek. A szívekből nem hal ki még a remény, ki-kitör a sokáig elfojtott keserv, még csak egy lépés a lemondás, a kétségbeesés legszélsőbb határáig, de a legsötétebb pillanatban megjelen a Kossuth alakja dicsfény-övezten . . . Azé a Kossuthé, kiért gyászban van Magyarországi A nép nem tagadja azt, megmondja magának a császárnak azzal az őszinteséggel, mely csak a népeknek lehet sajátja, s hogy az őszinteség még feltűnőbb, nyomatékosabb legyen, azokkal mondatja, akiknek részük van abban, hogy „gyászba borult a magyar ég".
Halljuk csak a jellemző nótát: Udvarhelyről három zsandár utazik, A császárral az úton találkozik. Kérdi tőlük: „Jó barátim, mi újság?" „Elment Kossuth, gyászba van Magyarország!"
Szintén Magyarország gyásza van kifejezve a következő dalban is, melyben már a „sárga-fekete rongy" szerepel. A toronyban sárga-fekete rongy lóg, Alatta egy bámész "ép ott ácsorog. Kérdi egyik: „Bátya, hát itt mi újság?" „Elment Kossuth, gyászba van Magyarország1"
íme egy névvel egy ország sorsa összekötve. Egy név, mellyel a szabadság eszméje oly szorosan van egybekapcsolódva, hogy egyik a másik nélkül nem is képzelhető. Annak, akinek alakján oly szent lelkesedéssel, korlátot nem ismerő rajongással csüngött millió meg millió szív, akiben megváltóját látta és látja, akinek nimbusza még akkor se veszített fényéből, mikor „odavolt Magyarország": annak úgy kellett együttérezni népével, amint magyar még soha! Egy titkos varázserőnek kellett összekötni szívét annyi millió ember szívével, varázserőnek, melyet azok, kik nem élték át azokat a fényes és gyászos napokat, megmagyarázni nem, csak sejteni tudhatnak. A Kossuth név nimbuszát nem tépte meg az idők szélvésze, sőt növekedik fényében, magasztos voltában. E nimbusz ott fog ragyogni sírja felett is, alakja csak nőni fog a századokkal, mint ama hősöké, kiknek emlékezetét a szájhagyomány őrizte meg ezredéveken át számunkra. Mert hol a félistenek emlékét kell megőrizni, ott a népnek nincs szüksége márványszoborra, még kevésbé Clio följegyzéseire. Megőrzi azt ő maga, híven, szeretettel, szent örökségként hagyja nemzedékről nemzedékre. Midőn e sorokat írom, Kossuth Lajos nyolcvanadik évét tölti be. A z ország minden részében megünnepelték e nagy napot, szerényen, de igazi kegyelettel. Azokhoz a számtalan jókívánságokhoz, melyek e nap alkalmából keresik föl Magyarország volt kormányzóját, én a nép e szívből fakadt dalával járulok: Esik eső karikára, Kossuth Lajos kalapjára, Valahány csepp esik rája, Annyi áldás szálljon rája.
Krúdy Gyula
Szegény gyerekek a szigeten
A sziget közepén állt egy sárga, kopott varjúfészek, hideg és rozsdás udvarház, amelyet még manapság is Kastélynak neveznek, mert egykor benne lakott egy öregember, mikor hercegek voltak Magyarországon. Kastélyi nevét árván viseli az udvarház, mint koldus a medáliát, a herceg egykori termeiben korom lepi be a falakat, a szél bújósdit játszik, az ablakok és ajtók rég lekívánkoztak ebből a világból, az udvart benövi a gaz, az erkélyt megette a rozsda, éjjelente senki sem hallgatja a fülemilét, amely tavaszonként az^ elhagyott rom körül építi fészkét. . . Csendes, gondterhelt, bajjal, mindennapi élettel álmodó, szegény emberek hallgatják a „kastélyban" a nagy fák melankolikus zúgását, az esti szél ajtó-dörömbölését, a kályhák korgását, az öklendező kísértet lépteit, aki a rozsdás csigalépcsőn felszuszog és benéz az ablakon. A szomorgók, maguknak élők, elbújt érzésűek, a lemondok háza volt évekig az udvarház, az lakott benne, akinek máshol nem volt helye, magányos helyen vándorlók, visszhangos, szomorú szobákban a maguk bánatával foglalatoskodók, lábujjhegyen járt a méla csend, mint egy kolostor körül. Ezen a tavaszon kinyílt a pókhálós ablak az udvarházon, meghökkent a kapu, varjúkárogástól életunt kémény felfigyelt, a szomorkodásba belevénült nagy fák kibámultak odvas kérgükből, a vijjogó vércse riadtan menekült, mintha anyavarjú üldözné a fészekrablás után, még tán a romfal is nagyot nézett, pedig 'sok mindent látott ezer esztendő alatt: nyulakat, rózsákat, harcos apácákat, mogorva szerzeteseket, tilosban járó szerelmeseket. . . Víg gyermekcsapat özönlötte el az udvarház környékét. Mindennap vígabb, bátrabb, hangosabb gyermekek nőttek ki itt a fűből, a tavaszi eső nyomán, mint a réteken a virágok, a fákon a csodálatos gyöngédségű levelek, a lehelet üdeségű orgonák. Valamely varázslat történt itt; a meséskönyv megelevenedett; a kacsalábon forgó vár, amely a rege kék s zöld ködében állott, a szegény gyermekek képzeletében megállott; a farkas-szakállú hídőr, aki fegyverével a szigetet őrizte, végleg befordult őrházikójába; a partokról és a messziségből látott szoknyás nagy fák, fénylő kertek felett borongó vén házak, visszhangot, hajókürtöt, városi lármát gurgulázva elnyelő romok, a mesékbe kanyargó árnyékos sétautak, a fehér lovacskás omnibuszok, hanyagul ásító pázsitok, fehér lócák és székek: megindultak... szárnyaikat kiterjesztve repültek a vén fák, futott az unatkozó angolpark, bakkecske módjára szökdécseltek a padok, döcögve jöttek a vén romok, nyíl-gyorsan siklottak a gyalogutak a pesti szegény gyermekek felé. A gyermek álmodott valamely kedveset éjszaka, amely után kinyújtotta a kezét. A lelenc, az árva, a pincelakó szegény, az iskola porában elhervadt, külváros füstjében elsápadt gyermek álmában a tündérkertben járt, és reggelre megtalálta a kertet, nem osont az tova, mire felébredt. 5
A leányocskák körbe állnak, és úgy énekelnek, mintha a virágok énekelnének a kertekben. A fiúk szétszaladnak, mint a tavaszi esővíz. A szegény gyermekek hangja megtölti a szigetet, mint a május szele színnel és illattal a világot. Ezerhangú madársereg, ezerszínű pázsit, ezerkedvű élet fakadt a szigeten a régi varjúkárogásos, búskomoly andalgású, titokban lépegető tavasz helyett. A denevér, amely tavaly már kora délután bátran elindult nesztelen útjára a romladékból, bevárja a sötétséget. A margitszigeti betegség: a melankólia, amely híven eljön a nedves szigetre, az idén csak messziről andalog, mint egy megvert kutya. A szerzetesi csend, a lemondásos alkonyat, a keserűségbe és megvetésbe vonult magányosság, elhallgatnak gonosz tücsökdalaikkal a régi udvarházban, amidőn a pázsiton egy sereg kislány cikázik és csicsereg, mintha már megjöttek volna a fecskék. Pajkos, rongyos kisfiúk egy délután méhkast hoztak kis kézikocsin az életunt szigetre, és hangos hajrával felborították a vidáman zümmögő kast. 1919
Mit adott nekünk a kommunizmus? - TIZENNÉGY
ÉVES GYERMEKEK
DOLGOZATAI
igig-BÖL
-
(Részletek) Közölte: ő r y Magda (Pedagógiai Szemle, 1973. március)
VOGEL
PIROSKA
. . . A tehetséges gyerekek kiművelését is elősegítette a kommunizmus. Eddig csak az tanulhatott, akinek pénze volt, a szegény gyermekek, kikben nagy tehetség rejlett, ott maradtak a szegénységben és nyomorban, hol olyan munkát végeztek, mely nagyon gyakran nem volt megfelelő nekik. Most tanulhat a proletárgyerek is, és a tehetséges előtt meg lesz nyitva minden pálya.
A Tanácsköztársaság idején a proletárgyerekek birtokukba vették a parkokat, kerteket, ligeteket.
6
Hogy milyen tehetséges, okos emberek vannak a proletárok között, azt mutatják eddigi nagy költőink: Petőfi, Tompa, Arany stb., kik mind munkásszülőknek gyermekei voltak.
SÁRKÖZY
KAROLINA
. . . Az iskolát néhány hete mintha kicserélték volna. A gyermekek egymás iránt közlékenyebbek, mert nincs vallástanítás, ami eddig olyan nagy különbségeket tett közöttünk. A tandíjfizetés megszűnt. Sokféle pálya nyílt meg a gyermekek előtt, melyeket eddig csak a pénz nyitott fel. A gyermekek eddig nem mehettek olyan pályára, melyhez kedvük lett volna.
Megnyílt előttük a gödöllői királyi kastély is.
SZENDE
KLÁRA
. . . Dolgoznia kell mindenkinek, nem azért a frázisért, mert a „munka nemesit", hanem azért, mert munka nélkül nem élhetünk. A gyermekekről, a szerencsétlenekről is gondoskodik az állam. Tehát a kommunizmus egyszóval az emberek. jólétét akarja. Mi, iskolás gyermekek is érezzük a kommunizmus jótéteményeit. Tanulhat mindenki ingyen, kinek tehetsége és kedve van. Azonban annak is meg kell állnia a helyét. Megszüntette a vallás különbségét. Minden gyermek testvér az iskolában. Éppen úgy, mint az egész világon. Ezért a jelszónk az, hogy: „Világ proletárfai, egyesüljetek!"
GRÜNHUT
1 9 1 9 nyarán sok száz munkásgyerek utazott balatoni üdülésre.
EDIT
. . . Nekünk lányoknak a kommunizmus sek új dolgot hozott. A tandíjat, mely miatt sok proletáranya nem járathatta gyermekét iskolába, ha tehetsége is volt, eltörölték. A hittant is eltörölték, mely azért volt jó, mivel a vallás mindenkinek magánügye. A nők épp olyan pályára léphetnek, mint a férfiak. Így reméljük, hogy idők múlva, ha majd nemcsak a vagyoni helyzetben, hanem a szellemben is egyenlők lesznek, boldogság lesz • • •
A ligetekben finom uzsonnát osztottak.
r
7
Útravaló RÁKOS
SÁNDOR
VERSEI
Porban lépj. Kísérje nyomodat a hű emlék. Vízen járj rezzenéstelenül virágszál. Felhőbe takard a válladat elmenőben.
Nyár a hegyek
közt
Rigók szavára ébredek, suhogó záporokban ázom. Homlokomon kel föl a nap, lobog három cserép virágom. Vihar ha jön, esőszagú szél ujja koccan az ablakdeszkán; hördül a mennydörgés a kertben, akár a megsebzett oroszlán. Ha meg hirtelen kiderül, súlyosan hajlik le az ággal a gyantás csönd, s már újra harsan a sebezhetetlen madárdal. Hegyi magányom réstelen s mégis szellős, mint az ég sátra: csak mosolygásom hunyorog felhőközeibői a világra. így lebegek a nyár vizében, együtt a mókussal, az őzzel. Gondolom, hogy az emberek közt, ott is vidámabb leszek - ősszel!
s
Tündér
Léggé foszlok meredek úton. Mogyoróhéjcsónakomban patakon elúszom. Hiába vársz, hiába. Tükör mögött ezüstvíz remeg. Ezüstvízbe lemerülök, de nem teveled. Hiába vársz, hiába. Délibábon gyémántfűmező. Gyémántfűboglyán énekel a tündérszerető. Hiába vársz, hiába. Harmatcsöppben száll a tündérvilág. Csillagra, holdba röpülök harmatcsöppégen át. Hiába vársz, hiába. Lelked barna, tested földnehéz. Engem, ki illó fény vagyok, soha el nem érsz. Hiába vársz, hiába.
"Jöjj el, szép szabadság! Te szülj nekem rendet..."
Németh László
A Medve utcai polgári (RÉSZLETEK)
Polgári iskolai tanároktól gyakran hallani, hogy „iskolatípusunkat a legszegényebb gyermekek látogatják", vagy hogy „iskolánk a társadalom legalsóbb rétegeinek a nevelője" . . . . . . Csak egy-két képet a környezettanulmányokból. „Apa cipészmester, sok jogos elkeseredéssel s zúgolódással. Hosszú éveken át volt katona (a háború előtt s utána is), végigharcolta a háborút. Kis mellékutcai üzletben tengődik, láthatóan minden munka nélkül. A családfenntartó az anya: nadrág- és harisnyatartó üzletben dolgozik, havi 80 pengőért. Apa vezeti a háztartást, ő főz is. Anya csak hat óra után jön haza. Lakásuk egy szoba az üzlet mellett, konyhának az üzlethelyiség hátsó részét kerítették el. Bár takarított minden, látszik, a férfigondozás." Egy másik cipészmester: „Sápadt ember, állandó gyomorfájással. Az éjjelt átjajgatja, fekélye van. Nemrég jött ki a kórházból, vért hányt. A maga költségén kezelteti magát, mert mint mester ingyenkezelést nem kap. Teljesen elszegényedett. A susztermunka kínlódás neki, mert épp görnyedten ülnie esik rosszul. 40 pengő havi bért fizet a2 ócska házban levő üzlethelyiségért. Az üzlet mellett a lakószoba nem nagy, de világos. Vízcsap az ágyuk mellett. Mivel pedig csak olcsó bérű lakást vehetnek, a rendszerint rombolás alá kerülő házból költözni kénytelenek. Ilyenkor megren-l delőik egy részét elvesztik." . . . Mivel a mi környékünkön a Ganz- és Gázgyáron kívül alig van nagyobb gyár, az ipari segédmunkások többnyire kisvagy középüzemekben dolgoznak, meglehetősen sovány kenyéren. A kerületi szegények jórésze közülük kerül ki. . . . „Apa műszerész, de mivel nem tud elhelyezkedni, mint napszámos dolgozik a fővárosi temetőben, heti 18 P-ért, télen nincs munkája." „Apa tanult mestersége a kőmívesség, de már egyébbel is próbálkozott. Volt önálló, pallér, gyári munkás. Most munka nélkül. 41 hónapig volt a fronton, térdlövése1 van. Háborúban tüdővérzés. Tavaly nőtestvérénél nyaralt vidéken. 73 kg-ra hízott. Itthon megint lesoványodott. Az aszszony az igazi családfenntartó. Két helyen takarít nevetséges összegért. Az egyik hely Kelenföldön van, oda gyalog jár ki." . . . Hosszú s rangban eléggé elnyúlt sor, ha felülről talán egy rakás szegényembernek látszik is. Statisztika meg nem fogja őket, városkutatás le nem írja. Keserveik és reményeik letéteményesének, a polgári iskolának azonban ismernie kell őket. 1957
„ J ö j j el, szabadság! T e szülj nekem r e n d e t . . . "
Németh László
Ha most lennék fiatal (RÉSZLET E G Y
ELŐADÁSBÓL)
Ha távozóban egy más bolygón megkérdenék, mi volt a földi élet legnagyobb öröme: a tanulást mondanám. Nem azt, amelynek a végén egy vizsga áll, hanem amit az ember kíváncsiságból, kirándulásként tett egy új nyelvbe, az azon át megközelíthető világba, egy új tudományágba, munkakörbe. S ha utána azt kérdenék: mi az, amiért a földet a történtek után is sajnáltam itt hagyni: azt mondanám, hogy olyan korból és olyan országból jöttem, amelyben a tanulás alkalma s a hozzávaló kedv együtt és rendkívüli mértékben nőtt. A múltkoriban néhány napot töltöttem egy fiatal rokonom lakásán. Mint munkás szerzett diplomát, németül csak a szakirodalmat olvassa, de milyen könyvtára gyűlt föl s milyen tájékozottsága azzal, hogy ami magyarul megjelent, megvette s elolvasta; én fiatalkoromban öt-hat nyelven sem tudtam volna ilyet összeszedni. S e könyveket éppúgy, mint a szabadegyetem előadásait nem a kormányzat tukmálja rá a hallgatókra és olvasókra, hanem szinte ők csikarják ki. Amint ők, a vonaton szembeülő munkás s a képzeletét itt tornáztató diákfiúk veszik meg több százezres példányban az Élet és Tudományt is. IQÓI
Németh László
Itthon (RÉSZLETEK)
Bizonyára sokan csodálkoztak, amikor meghallották, hogy én, a beteg ember, aki évek óta egy elhagyott balatoni telepen élek, váratlanul Moszkvába utazom. Az öthetes út, a sok járás, érintkezés - mint talán tapasztalhatták is - a fiatal ember szervezetét is igénybe veszi. Sok mindent hozhatnék fel, ami ezt az utazást számomra kívánatossá tette. Apám, mint az első világháború hadifoglya, hét évet töltött Oroszországban, s fogsága naplóját nemrég próbáltam egy regénybe beolvasztani; vonzott hát, hogy az ott szereplő helyeket - legalább az európaiakat - sorra járjam. D e nemcsak ő, magam is - a fordított könyveken át - épp hét évet töltöttem a cári Oroszországban és a Szovjetunióban. Leningrád, Moszkva utca- és kerületneveit olyan művek írták emlékezetembe, mint az Oblomov, az Első Péter s a Karenina Anna; a Kaukázusba, az orosz romantika szülőhazájába pedig Puskin, Lermontov s a fiatal Tolsztoj nyomán utaztam, i
"Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet..." A legjobban azonban mégis mint a jövendő tája vonzott ez az ország, ahol az embernek - akarja vagy sem - az élet jövendő alakulásán kell gondolkoznia, így a szovjetunióbeli útra nem úgy indultam el, mint egy meglevő országba, hanem mint a jövőnek a tájaira . . . . . . Szerencsés véletlen volt, hogy egy-két napra Grúziába is elkerültünk. Mindig izgatott a kis népek sorsa ezen az összezsugorodott és sok tekintetben szürkülő földön. Mi lesz a sorsa a Szovjetunió tizennégy nem orosz köztársaságának, a sok kis autonóm területnek? A lenini alkotmány biztosítja fejlődésüket, de maga az élet, a nagy birodalom közös vérköre nem szívja-e ki jellegüket? Nos, Grúzia elég jó válasz volt erre az aggodalomra. A grúzok ma a Szovjetunió egyik leggazdagabb népe; boruk, teájuk, s nem utolsósorban a lírájuk, az egész birodalomban híres. Mondták, vannak vidékek, ahol a lakosság nyolcvan százalékának van autója. Gazdagságuknál is nagyobb az a szenvedély, amellyel ősi szokásaikhoz, a vendégszeretethez, messzenyúló emlékeikhez, ősi betűikhez ragaszkodnak. Hallottuk a Grúziában megjelent könyvek és folyóiratok elképesztően magas számát is, s egészben véve ennek a kis nemzetnek a megismerése, de főleg annak a szeretetnek megérzése, amellyel a magyarok iránt viseltetnek, nagyon jólesett és szíwidámító volt. Nemcsak a grúz s más szovjet népek, a mi irodalmunk lehetőségeivel is találkoztam Petőfink nyomán, a Szovjetunióban. Még Moszkvába érkezésünk napján megismerkedtem a házaspárral, akinek otthona az orosz Petőfi-fordítás, a magyar antológia s más lírai fordítások műhelye volt. - S kezembe került az első fordítás-kötet, a válogatott Petőfi, amelyben egy nagy magyar költőt más nemzet igazi, sőt mondhatjuk nagy költői tolmácsolnak . . . 19)9
Jósé Marti
A két herceg
Helen Hunt ]ackson észak-amerikai ötletéből
költőnő
Gyászol a palota népe, trónuson sír a király, és ahol nem látja senki, a királyné sírdogál; finom patyolat ruhában zokog királyné s király, és a sok palotagróf is könnyét törülgetve áll, és a ló mind bakacsinban, bóbitásan rúgkapál, •szem zabot sem abrakoltak, nem kívánnak enni már; a nagyudvar babérfája levelefosztott, kopár: egész világ gyűlt temetni, s babérkoszorút csinál. - Meghalt, meghalt a királyfi, érte ül tort a király! Hegység nyírfaerdejében áll a pásztorkalyiba, a pásztorné jajveszékel: - Mért süt a nap sugara?! Fejcsüggesztve az ajtóhoz tódul minden barika. Koporsót bélel a pásztor, széles legyen, mély s puha; benn siratót kántál egy hang, míg künn sunnyog a kutya: - Kismadár, megöl a téboly, vigyél hozzá, szállj tova! És munkába fog a pásztor, kezében ásó, kapa, sírva vájja ki a gödröt, s virágot dob le oda: - Jaj, szedett fa lett a pásztor, elhunyt a pásztor fia! Majtényi
Zoltán
fordítása
Jósé Marti ( 1 8 5 3 - 1 8 9 5 ) - kubai költő és forradalmár. A hazája szabadságáért vívott harcban, csatatéren vesztette életét.
Török Sándor
Az állatok embervédő egyesülete
Egyszer az állatok egymás között Embervédő Egyesületet alakítottak. Ugyanis restellték nagyon, hogy az emberek ugyebár minden országban csináltak Állatvédő Egyesületeket, ők pedig a fülük botját sem mozdítják. - Jó tett helyébe jót várj - így szónokolt például a farkas - , nekünk is tennünk kell valamit. - Ügy van - lelkesítette társait a tigris. - Ki kell vágnunk a rezet. Megmutatjuk, hogy bennünk is van szív, nemcsak az emberben. Küldöttséggel keresték fel az oroszlánt. Előadták neki, hogy az állatokban minden hajlandóság megvan az Egyesület megalakításához, most már csak az ő legfelsőbb beleegyezése hiányzik. Az oroszlán helyeselte a dolgot. - Igazatok van, kedvelt híveim - bólogatott - , cselekednünk kell! Össze is doboltatta a nagygyűlést, amelyen megjelentek mind az állatok. Vadak és békés háziállatok valamennyien képviseltették magukat. Eljött a jaguár, a hiéna, az őz, a zerge, az elefánt, a farkas, rókák, nyulak, kutyák. A tengerparton tartották a gyűlést, egy nagy szikla tövében. A sekélyesbe kigyűltek a halak, körül a fákon a madarak, még a betegek is felkeltek: védelmezni kell az embert! Az utolsó pillanatban lélekszakadva rohant be egy szegény macska, akinek a farkára üres cipőpasztás dobozt kötöttek valami gyerekek, s ebbe beleőrült. Sokgyermekes, komoly macska volt ő, ám a szégyen és a testi fájdalmak eszét vették a boldogtalannak. A bádogskatulya állandóan csörömpölt mögötte, és ő azt képzelte magáról, hogy lakatosinas, furcsa. De nem illik ilyesmin nevetni, ez szomorú dolog. Szóval együtt voltak mind az állatok s közfelkiáltással elnökké választották az oroszlánt. Csak úgy a forma kedvéért, mert hiszen az állatok gyűlésein mindig ő •szokott elnök lenni. Az oroszlán méltóságteljesen felballagott a sziklára, feltette a szemüvegét az orrára és elővette a beszédet, amit titkárja, a zsiráf készített számára. - Kedves hallgatóság, hűséges alattvalóim! - kezdte, mire az állatok halljuk, halljuk-ot ordítottak, és egy kutya oldalbabökte az őrült macskát, mert nagyon csörömpölt a dobozzal. - Mai gyűlésünk célja - folytatta az oroszlán az, hogy megalakítsuk az Állatok Embervédő Egyesületét. Valamennyiünk előtt köztudomású dolog, hogy az emberek már számtalan egyesületet alakítottak, hogy bennünket, állatokat védjenek. Természetesnek találom, hogy ha őnekik van Állatvédő Egyesületük, nekünk is legyen Embervédő Egyesületünk. Nagyon örülök, hogy az én eszmémet elfogadjátok! - A farkas és a tigris egymásra néztek és hallgattak. - Kedves alattvalóim - folytatta az oroszlán meghatottságtól remegő hangon - , ti nagyon jól tudjátok, hogy az emberek mennyi jót tesznek az állatokkal. Megmondhatják például a galambok, akiket finom kiflivéggel etetnek a templomok előtt, és akárhányan le is fényképeztetik magukat galambbal a vállukon, ami, ha meggondoljuk, szép megtiszteltetés egy hitvány galambnak. Télen madáretetőket állítanak fel a zúzmarás erdőkben, s jól tudjuk, a nemrégen volt szigorú téli időben, mikor néhány fecskeraj lemaradt az általános vándorlásról, nemes szívű gazdag emberek nem sajnálták embertársaik verejtékéből keserve14
sen összegyűjtött vagyonkájuk egy részét arra áldozni, hogy szegény megfagyás szélén álló fecskéket repülőgépen szállítsanak az afrikai melegebb vidékekre. A hallgatóság szipogott, egy idősebb, őszülő fecske halkan elzokogta magát, s az oroszlán megtörölte a szemüvegét, majd így folytatta: - Tudjuk, hogy némely fennkölt kedvű emberek megtakarított pénzecskéjüket kutya- és macskamenhelyek javára hagyományozzák. Ó, milyen nagy az emberi szív! És mi elmaradnánk mögöttük? Nem, testvéreim, nekünk haladnunk kell, és amikor zászlónkra az emberszeretet szent jelszavát tűzzük, úgy érzem, emléket állítunk annak a régi pásztorembernek, aki, mint írott krónikákban olvasható, egyik ősöm lábából kihúzta a tüskét, mely őt vérmérgezéssel fenyegette. Barátaim, négylábonjárók, repülők és halak, előre a nagy munkára, cselekedjünk, védjük az embert! - Cselekedjünk! Védjük az embert! - zúgták lelkesen a négylábúak, halak és madarak. - Következik a tennivalók megbeszélése - mondta az oroszlán, belepislogva az előtte fekvő cédulába. - Jelentkezzék, akinek valami indítványa van. Meg kell állapítanunk, hogy hogyan védjük az embert! Mély csend támadt a gyülekezetben. - Na - bökdösték egymást az elefántok, jaguárok, őzek szóljon már maga is valamit. - Mit szóljak - nyögte egy kis őz - , én még soha nem bántottam egy embert se. • A z őz szólni kíván? - dörgött rá az oroszlán - tessék! Szegény őz, igazán úgy belekeveredett, most azt se tudta, fiú-e vagy lány. - Felséges uram - rebegte - , nem tudom, mit mondjak . . . én nem bántom az embereket, becsületszavamra, én félek tőlük és elfutok, ha messziről emberszagot érzek. Egyébként egyszer láttam életemben embert, akkor, mikor szegény jó nagybátyámat agyonlőtték. - Ügy van - helyeseltek ismerősei és rokonai, a zergék s szarvasok - , ő sosem bántja az embereket, mi sem bántjuk. - Nem bántja, nem bántja - brummogott az elefánt. - Őz, maga nagy csacsi. Én keményebb legény vagyok, és én sem bántom. Hallott már valaki olyant, hogy egy elefánt bement a városba emberre vadászni? Ők jönnek ki mindenféle agyafúrt szerszámokkal, mi legfeljebb védekezünk, de hacsak tehetjük, elszaladunk.
- Mit szóljak én - makogott egy nyúl, szembefordulva az elefánttal - , önnel mégiscsak nehezebb elbánni. - Ti legalább futhattok - bőgött közbe egy tehén de mit csináljak én? Engem istállóban tartanak, a tejemet megisszák, aztán . . . tudjátok, mi a vége. - És én? - röfögött a disznó. - És én? - nyihogott a ló. - É s én? - sírtak a tyúkok, libák, kacsák. - É s én - ugatott a kutya - , akkor rúgnak belém, amikor akarnak, és egy mukkot se szólhatok. - És én? - vinnyogta egy kanári - ketrecbe zárnak és fütyültetnek. - És mind sírtak, a mókusok, papagájok - és én, és én, és én? - Na és én - zokogott az őrült macska, és csörömpölt a farkán a bádogdoboz - , én szegény árva lakatosinas, hova forduljak? - Csend! - ordított az oroszlán, és megrázta a csengettyűt. - Nem azért jöttünk ide, hogy panaszkodjunk, hanem, hogy védjük az embert! - De ki ellen? - zúgták az állatok. - Mi nem bántjuk őt, sőt ő bánt minket. - Bundát csinálnak belőlünk - dühöngtek a rókák, farkasok, medvék, cobolyok, apró hermelinek és más prémes állatok. - Táska készül a bőrömből - jajongott a krokodilusok kiküldöttje. - Holló a hollónak szemét ki nem vájja, amint az köztudomású - károgta a holló. - Csak az ember vájja ki az emberét. Az ember az egyetlen, aki a saját fajtáját is pusztítja. Elefánt nem öl elefántot, se zebra zebrát, de az ember megöli egymást, sőt még sajátmagát is. - Ügy van - rikoltotta a kenguru. - Az ember mindenre képes, az ember mindent pusztít. - Elég ebből! - kiáltott dühösen az oroszlán. - Hiszen én magam sem vadászok emberre, nem arról van szó. Megalakultunk, az eszme szép, tessék dönteni, hogyan védjük az embert, ki ellen, mi ellen védjük? - Saját maga ellen! - nyávogta az őrült macska - ő maga pusztítja egymást. - Ssst - csitította a családja - , megharagszik az elnök úr! - Haragudjon, én bolond vagyok, én megmondom az igazat! Az oroszlán ki akarta dobatni az őrült macskát, de az felfutott egy fára, onnan sziszegett le; a sakálok üvöltöttek, az elefántok trombitáltak, általános lett a zűrzavar, és az oroszlán közéjük vágta a csengőt. Végre is abban állapodtak meg, hogy az embert saját maga ellen nem védhetik az állatok, ebbe nincs beleszólásuk. De hát akkor mi marad hátra? Mi a tennivaló? Semmi. - Mély sajnálattal kell bejelentenem - hirdette ki az oroszlán - , hogy Embervédő Egyesületünket tennivalók hiányában máris fel kell oszlatnom, az emberek védelmét ők maguk kell kézbe vegyék. - Éljen! - zúgták az állatok, mert megszokták, hogy ha az oroszlán mond valamit, akkor azt kell kiabálni, hogy éljen. És szétfutottak a világ négy tája felé a tigrisek, jaguárok, elefántok, őzek, tehenek és kutyák, elszéledtek a négylábúak, repülők és halak. Az őrült macska is nekirugaszkodott a messzeségnek, csak úgy csörömpölt utána a bádogdoboz.
Szálai nagymama Virág-kicsi asszony siet a szelekben. Nem is siet, - táncol, ide-oda lebben. Istenem, hol siet? Lángként merre lobban? Az idők pusztáján, s csak az én dalomban. Fut a virág-asszony, ahogy szokott régen. Szálló porban, nyárban, talán a mesében. Szivárvány-suhanás, lenge-szárnyu zápor, a múló mezők közt már alig világol. Vadrózsa-igézet röpkén, eltiinően, viszi az ebédet az égi dűlőben.
Nem halaszthatod Eltűnt a hótakaró. A fa szívére tett ággal esküszik az eljövendő tavaszra. A Nap is küldi az Ígéretet. Egyre tisztábban lengnek az égi vásznak. Ha olykor-olykor kicsit havazna, még akkor is hihetsz ennyi biztatásnak.
KÁLDI
JÁNOS
KÉT VERSE
'
Higgy is! Nyisd ki a fény felé néző ablakot. Nézd meg: rendben van-e ásód, kapád, s megvannak-e a jó magok. A készülést már semmiképpen nem halaszthatod.
Szabó Lőrinc
Könyvek otthon Gyűlt már saját könyvtáram is. Előbb fióknyi volt, majd, az asztalra nőtt, szétáradt s polcokra kérezkedett. Könyvre költöttem minden pénzemet, óraadások és legációk jövedelmét, s mit a vasút adott év végén bizonyítványomért, a két-két aranyat. Szivemben élt, ami tetszett, mégis jó volt magam mellett tudnom, látnom minduntalan a sok nagyszerűséget, ami az agyam építgette, a sugaras, nagy, belső birodalmat, amelyet hazámmá tettem: a szellemeket, akikkel barátkoztam: ővelük födtem-édesítettem a keserűt, a rossz ruhát s a fölényes nyomort, hogy divatos nyakkendőm sose volt.
\i$oo. március 31-én - hetvenöt éve - született Szabó Lőrinc költő, műfordító.
Varga Csaba
Mese a törpékről
Hol volt, hol nem volt, mindig is volt két törpe. Az egyik fehér csizmát húzott, a másik pirosat. Az idősebbik magyaros ködmönt, a fiatalabbik báránybundát terített a vállára. Titokban indultak hosszú, magányos útra. Tarisznyájukba szalonnát, vöröshagymát és hamuba sült pogácsa helyett fehér kenyeret raktak. Az egyik törpe tükröt, a másik vándorbotot fogott a kezébe. A rügyező, tavaszodó alföldről indultak, hogy meghódítsák a havas hegyeket és felkapaszkodjanak a legmagasabb csúcsra. Amikor pirkadatkor útra keltek, a törpefalu törpeházaiban mélyen aludtak a törpeasszonyok. A z első éjjel elhagyott csűrben, a másodikban vízmosás védett ölében pihentek. Esténként szalonnát és vöröshagymát ettek. A törpefalu hiába kereste világgá ment, elveszett fiait. Lefekvéskor belenéztek a tükörbe. - Jó úton járunk? - kérdezték. A tükör csendesen válaszolt. - Jó úton jártok, nyugodtan aludhattok. Nem tévedtek el. A harmadik napon már elérkeztek a magas hegyek lábához. Egyre többször elsüllyedtek a hóban, de a nehézségekkel nem törődve továbbmentek. Ezen az éjszakán már nehezen találtak alvóhelyet, ahol kipihenhették a fáradalmakat. A hideg és szeles barlang, ahol letáboroztak, valamikor medvék odúja lehetett. A leterített báránybundán fogyasztották el a vacsorát. - Jó úton járunk? - kérdezték a tükör fölé hajolva. A tükör válasz helyett mosolygott. A z utolsó előtti napon nagyon igyekeztek, hogy megközelíthessék a csúcsot. A derékig érő hóban átfagyva és elfáradva gyalogoltak. Ezen az estén már csak úgy aludhattak, hogy a csípős hideg ellen hókunyhót építettek. - Jó úton jártok - mondta a tükör. Másnap délre elfogyott a kenyerük, a szalonnájuk és a hagymájuk, de feljutottak a legmagasabb hegyre. A kopár csúcson könnyebben jutottak előre, mert a havat leseperte a szél a rölgybe. Eldobálták az üres tarisznyákat, hogy ezzel is könnyítsenek magukon. A csúcs legtetejére feljutva megpillantották a hegy túlsó oldalán élő törpenép városait. - Nézd! - mondta elfúlva a fehér csizmás törpe. A piros csizmás már nem válaszolhatott. Megfagyott. Kezéből kiesett a tükör, amely bukfenceket vetve gurulni kezdett, visszafelé az alföldre. Másnap reggel a síró törpeasszonyok belebotlottak a törpefalu szélső háza előtt fekvő tükörbe. A tükörben felismerték a piros és a fehér csizmás törpét, akiknek szeme helyén hógolyót, orruk helyén sárgarépát, szájuk helyén fekete mélyedést láttak. A hangos jajveszékelésre összesereglett törpék elképedve felkiáltottak. - Nézzétek! A törpék mögött apró házak látszanak. A hegy túlsó oldalán másik nép él.
1o
GARAI
GABOR
VERSEI
Kora-tavasz Rügyek rebbennek dermedt téli csonkra, gyanakvásuk gyantájával bevonva, ragacsos mázzal; fényük, mint a lakk barnásan érik, ragyog és ragad. Korai sugár - hódító meleg kereng a lágy, hiszékeny kert felett; új indát hajt a málna, szőleink mámorukból fölocsúdnak megint. A barack fehér kelyhekkel remeg, holt avarban kék szirmok feslenek. Virágját most bontja a mandula. Tüskés az egres, nem hal meg soha. S villog a fák között a friss remény: hogy ág hegyén s időnknek mérlegén majd gyümölcs súlyosul s a végleges bizonyosság: nyár lesz és béke lesz.
A Kincskereső Takáts Gyulánál
Takáts Gyula a Balatontól délre, egy S o m o g y megyei községben. T a b o n született. A falun a K i s - K o p p á n y f o l y t keresztül . . . - É d e s a p á m a k k o r tette le a tanári vizsgát, amikor én születtem, de K a p o s v á r o n éltem volna, ha nagyszüleimet, nagy-szüléim házát annyira nem szeretem. í g y minden időmet T a b o n töltöttem, egészen a d d i g , míg iskolába kerültem. D e utána is visszajártam. A K i s - K o p p á n y a f a l u n k alatt néhány malmot hajtott. I d e jártunk le befőttes üveggel halat fogni . . . A z üvegbe kenyérmorzsát tettünk, belemerítettük a vízbe, s a m i k o r belement a hal, kiemeltük. Í g y lett kész a k v á r i u m u n k . Legszebb f a j t a a naphal volt - ez a halak k a k a d u j a . D e fogtunk tarajos gőtét, g y í k o t . . . M e g kell mondanom, hogy én rossz tanuló voltam, mert a könyvektől hol a horgásznyél, hol a festékes doboz, sokszor meg a f l ó b e r t p u s k a vitt el. E n n e k köszönhető, hogy bizony rosszul feleltem a f ö l a d o t t leckékből. É d e s a p á m viszont bölcs pedagógus v o l t : többre tartotta, ha az életre készül a gyerek, s nem a z osztályzatra, így sosem nyaggatott a k ö n y v e k k e l . K a p o s v á r i tanárom is, már abban az időben, feleltetés helyett inkább az iskolai gyűjtemény számára ritkaságok, kismadár, tojás, kis állatok beszerzésével bízott meg . . .
- És a berek? Mit jelentett a berek? - A berekhez is gyerekkori élmények kötnek. A h o l a régi kaposvári v á r volt, azt Szokolai bereknek hívták, mert óriási mocsár vette körül v a l a m i k o r . Á l t a l á b a n a K a p o s - m e n t é t berkes, tőzeges lápok kísérték, amelyeken nehezebb volt az átkelés, mint a D u n á n , mert azon csónakkal v a g y hajóval át lehetett jutni, de a széles somogyi berkek járhatatlanok voltak. M i n é l tovább ment az ember, annál mélyebbre süppedt, '3 a láp csupa rejtély . . . K é s ő b b aztán megismertem a somogyi N a g y b e r k e t , ezt a boglári és keresztúri hát között 2 1 kilométeres hosszúságban húzódó lápvilágot, amelynek határait sem lehetett látni, ha benne horgászgatott, szigonyozott az ember. A m i t gyerekfejjel átcsónakázgattam, arről felnőtt fejjel „A somogyi Nagyberek" címmel doktori értekezést írtam . . .
- A lápi, vízi embernek nagyon kedves, emlékezetes figurái vannak regényében. Mint a mindentudó, ház körüli ember, Kukucska János. . . - A horgászó, halászgató embereket, a k i k a vizeket elzárva rekesztő- és merítő- v a g y emelőhálókkal halászták, a k k o r szerettem meg. K é s ő b b , a m i k o r a B a l a t o n mellett egész nyarakat töltöttem, ismertem meg azokat az embereket, a k i k c s a p d á v a l pézsmapockot, kerítőhálóval halat f o g t a k , s a pásztorokat, a k i k a N a g y b e r e k hajdani szigetein tartották gulyáikat. N á l u k láttam én a laposfenekű halászhajókat, s hallottam történeteiket, amelyeket följegyeztem.
- A gyerekek és a természet nagyon jó összhangban vannak egymással a regényeiben . . .
- Ezt azért tartom fontosnak, mert korunkban az elgépiesedett civilizáció gyakran mint ellenség lépett fel a természettel szemben, pedig valamennyien a természet gyermekei vagyunk. Bizonyos brutalitást látni: facsoportok kiirtása, városok körüli, parkerdőnek alkalmas erdők eltüntetése telepekkel, gyárakkal. . . Övön alul ütöttünk a természetnek, de nem kell félteni, mert nagyobbat tud visszaütni. Lassan rájöttek arra, hogy nemcsak természetvédelem, hanem környezetvédelem is van. Most, hogy ezt észrevettük, kezdünk hízelegni a természetnek. Vigyázni kell, nehogy elszakadjunk tőle, s ezért tartom fontosnak a gyerekek ráhangolását erre. A költőnek, írónak az egyik legnagyobb feladata, hogy megszerettesse a természetet, amely nevel bennünket, elérje, hogy az emberek megszeressék eszközeiket, szerszámaikat, állataikat - a saját boldogságuk érdekében. - Hogyan kezdett írni? - A közlésvágy mindig bennem v o l t . . . A minap a kezembe került egy kis, négy oldalas lap, kézi sokszorosítású, amelyben az utcánk gyerekeinek kalandregényeket jelentettem meg. A közösség számára itt már szerkesztő voltam. Ezeket illusztráltam is. - Mit adott Somogy az írónak
nyelvben?
- Könyvet kisgyerekkorom óta mindig olvastam. Édesapám magyar szakos tanár volt, aki a verset, zenét nagyon szerette. Én ha verset vagy Jókait olvastam, azt vettem észre, hogy egészen más nyelvet használnak, mint az én embereim a csónakban, a gulyák mellett vagy az iparosok körében. Ügy vettem észre, hogy a nép nyelve és az irodalmi nyelv között hasadás van. Ahogy napjaink felé haladunk, elszíntelenedik a nyelv, fordulatai, szókincse szegényebb lett. Ha egy szőlősgazda beszédét hallgattam, akkor a szóképeknek, szó-ízeknek, a fordulatoknak és a hanghordozásnak olyan gazdagságát, csengését hallottam, amit hiányoltam az irodalomból. E g y pásztor beszédében bátorságot, gyors villanásokat éreztem, amelyek közül én mindig belevettem valamit a stílusomba. Hallgattam őket, csodálattal néztem rájuk, tanultam tőlük. Ezen sosem értek népieskedést, mert én nem közéjük mentem, közöttük éltem . . . - Milyen szándék vezette ifjúsági regényeinek írása közben? - Egy nagy angol költő mondta: „Mindnyájunk apja az a gyermek, aki voltunk." Szándékom volt őszintén feltárni ezt a gyermeket, hogy mai ifjú olvasóm, ha majd saját életére visszagondol, egy-egy regényem vagy szép versem hozzásegítse egy-egy boldog élményhez, ahhoz a gyermekhez, aki most ő . . . A tó, a rózsa és a hársfa című versem alcíme: Vers a hasznos szépről. Erről azt mondhatnám, nem tudom elképzelni, hogy ami a művészetben, irodalomban tökéletes vagy szép, az ne sugározna magából erőt, ne lenne hasznos az ember alkotó életére. Amikor egy író, költő alkot, s tökéletes művet tesz közönsége elé, akkor hasznos munkát végez, munkája által hasznos szerepet tölt be. - Min dolgozik most, mit tervez? - hz Egy flóbertpuska története és a Vitorlás a berken című regényeimhez szeretnék egy harmadik kötetet írni. Ügy szeretném megírni, hogy ne csak a természetszeretet, hanem a természetben való dolgozás is benne legyen, bizonyos romantikával. Várkapitány és vincellér voltam - ilyesféle címe lehetne. Egy vár alatti szőlővidék élete elevenedne meg. Ahogy a szőlő kúszik fölfelé, s pusztul lefelé - ez a környék életére is kisugárzik. E z lenne a trilógia befejező kötete. MARAFKÓ
LÁSZLÓ
Nem is vendég Takáts Gyula versei
- Tessék! Tessék! K i kopog? Nincs zárt ajtó. Nincs titok. N á l u n k minden jó embernek, ha betéved, terítenek. - Tessék! Tessék! -
Kip-kop-kopp.
- N e m is vendég. Harkályok. . . Ő k kopognak . . . S most nevetnek, hogy elnéztük v e n d é g e k n e k . Kipp-kopp!
Kipp-kopp!
Szorgosan vésik a f á t boldogan. Piros csákó, zöld mellény futkos a f á n , mint a fény.
Uzsonna N y i t o t t táskánkra rászállt a cinke. K u t a t j a , nincs-e, amit a cinke szeret. Bicskát. . . kulcsokat. . . - M i t v á g j a k ? . . . M i t nyit? K i a b á l : - K i t nyit? . . . S kiugrik . . . T o v á b b keres. M a j d h o g y zsebembe ugrik, de mégse. Helyette lécre villan és semmi harag. Inkább kedvünkre, hogy jobban essen, cicceg és csetteg, míg neki is jut falat.
Édes anyanyelvünk
Magyar beszéd Az emberek általában azt hiszik, hogy szépen, „művészien" írni azt jelenti, hogy egyszerű gondolatait is az ember jól fölcifrázva, bonyolultan adja elő. Ennek éppen az ellenkezője az igaz• Szépen az ír és beszél, akinek sikerül még a bonyolult gondolatait is egyszerűen és világosan előadni. A művészet pedig ott kezdődik, ahol az ember az ilyen előadással még élvezetet is szerez hallgatóinak. A magyar nyelv természeténél fogva az egyszerűséget és a világosságot kívánja. Nem minden nyelv ilyen. Vannak nyelvek, amelyek nem is annyira az észhez, mint inkább az érzelmekhez akarnak szólni. Vannak még csavaros, sőt köntörfalazó természetű nyelvek is. A magyar nyelvnek a maga sajátos természete onnan van, hogy kialakításában vajmi kevés része volt az alkuszoknak, kereskedőknek, fiskálisoknak s más efféle csűrő-csavaró beszédű embereknek. Jobbára kétkezi emberek nyelve volt a magyar. Olyanoké, akik valóságot és igazságot akartak közölni egymással. Akik tiszta gondolatot fejeztek ki általa. Akiknek nem volt rejtegetnivalójuk előtt. Akik nem szorultak se hazugságra, se hízelgésre.
világos, egymás
Ebből az következik, hogy a jó magyar írás és beszéd tanítását voltaképpen a helyes gondolkodás tanításával kell kezdeni. Ki gondolkodik helyesen? Aki a~ igazat keresi. Az írás és a beszéd módja mindenkit leleplez. Jól beszélni és írni magyarul, ez tehát igazánból: jellemkérdés. Az íróság ott kezdődik, mikor az ember felelősséget érez egy alany és egy állítmány összefűzésekor is; mert az is becsületvizsga; állítás, amiért helyt kell állni. Egy életen át! Egy nemzet életén át! ILLYÉS
GYULA
(Részlet az Ingyen lakoma című kötetből)
Irodalmi séták
„Szent a küszöb..." Látogatás a kiskőrösi Petőfi-házban Mikor márciusban fölragyog a tavaszi ég, s a pacsirták köszöntik a tavaszt, induljatok el irodalmi kirándulásra a szép magyar alföld közepére, Kiskőrösre! Közel egy évszázada járnak ide a hazájukat, népüket, Petőfi Sándort szerető magyarok és azok a külföldiek, akik az emberi haladásért vívott küzdelem hősét tisztelik nagy költőnkben. Kosztolányi Dezső így ír első kiskőrösi útjáról: „Itt élt, dalolt, a nagy, a szent, a dalnok, Állj meg hamar, te prüszkölő vasút! Bús áhítatban a göröngyre hajlok, S tisztelve oldozom meg a sarut."
A szülők és a szülői ház. Az édesapa, Petrovics István és az édesanya, Hrúz Mária arcképe, valamint madártávlatból a kiskőrösi szülőház.
Valóban, mindenki elfogódva áll meg a hajlék előtt, melyben legnagyobb költőnk látta meg a napvilágot. Illyés Gyula szerint: „A szülőház azt a kort mutatja, amelyikben ez a zseni született és élt. Ha egy tájékozatlan diák elmegy Kiskőrösre, . .. annyi tudást szed magába, mintha két könyvet elolvasott volna."
Itt született a magyar nép egyik legnagyobb költője.
Nézzetek körül Ti is a szülőházban, amely körülbelül kétszáz évvel ezelőtt épült. Fala sár, alul terméskő, teteje nád. A Petrovics család 1821-24-ig lakott benne. A házba lépve a nyitott kéményű konyhából balra juttok az utcai szobába. A küszöb felett e sorok olvashatók: „Szent a küszöb, melyen beléptem én, Oh, szent a szalmakttnyhók küszöbe! Mert itt születnek a nagyok, az ég A megváltókat ide küldi be."
Jobbra az ablak mellett áll az ágy, melyben a költő született. Az asztalon látható Petőfi édesapjának legkedvesebb pipája. És az ajtó melletti sarokban a láda, amelyről az Anyám tyúkja című versében ír. Ezt még édesapja számára készítette 1815ben egy cinkotai asztalos. Később a láda a költő hűséges útitársa lett vándorlásai idején. Figyelmetekbe ajánlom a hátsó szobában található két szép festményt, amelyek Petrovics Istvánt és Hrúz Máriát ábrázolják. Ugyanitt vannak azok az írásos dokumentumok, melyek a család útját mutatják Kiskőrösre, illetve Kiskőrösről.
z emlékház pitvara ma is őrzi a hajdani berendezési tárgyakat.
>ben a szobában látta meg a napvilágot Petőfi Sándor.
A szülőház mögött - mintegy harminc méternyire - a hálás utókor új múzeumot építtetett. Gazdag anyagát a Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársai rendezésében láthatjuk. Az első terem relikviái a gyermekkort és a pályakezdés éveit tárják elénk a János vitéz megjelenéséig, 1845-ig. Képek, versek, kéziratok családjáról, volt iskoláiról, majd első nyomtatásban megjelent verse: A borozó. Aláírása még Petrovics Sándor. Megelevenednek a keserves katonai és vándorszínészi évek is. Vajon tudjátok-e, hogy kedvenc regényeteket, a Robin Hoodot Petőfi is lefordította? Ebben a szobában megkereshetitek az ő fordításában megjelent kiadást.
Két Petőfi-rajz. Barátjának, Arany Jánosnak arcképe és rajz Bem apóról, akit apjaként tisztelt és szeretett. Bem mellszobra ma ott áll a kiskőrösi Petőfi-ház előtt.
A második teremben az emléktárgyak özöne fogad bennünket. Versek, könyvek, térképek, szobrok és képek. A költő utazásait részletesen feltüntető térképek előtt mindenki hitetlenkedve áll. Hányszor bejárta keresztül-kasul ezt az országot, és többnyire gyalog! Ezért volt élő, eltéphetetlen kapcsolata a néppel. Itt láthatók az Arany Jánossal szőtt barátság dokumentumai, Szendrey Júliának, „a feleségek feleségének" küldött gyönyörű ajándékai s a költő sokoldalúságának, szorgalmának, munkabírásának tárgyi bizonyítékai. Egy tárló pedig a verseihez készített művészi illusztrációk színe-javát mutatja be. Petőfi neve elszakíthatatlan a világszabadság eszméjétől. Ezt a gondolatot sugalmazza a kiállítás harmadik terme, mely a forradalom és a szabadságharc költőjét s a világ számos nyelvére lefordított verseit tárja elénk. Élete csúcsát a mennyezetig érő 48-as zászló jelképezi. Majd a látogató tekintete a segesvári csatatér hatalmas fényképére téved, és önkénytelenül eszébe jutnak Illyés Gyula sorai: „Itt hörgött. S itt nézte kacagva Meghalni a bárgyú világ Legnagyobb épeszű fiát, Ki meggyógyítani akarta."
És mindenki a pótolhatatlan veszteséget érzi, amikor némán, lehajtott fejjel elhagyja a házat. DOBCSÁNYI FERENCNÉ
Könyvek között
Egy kisfiú története, aki mindent látni, tudni akart Meglepetéseim könyve című új művében Tatay Sándor gyermekkorának kis falujába tér vissza, gyerekként, hogy újra találkozzék az akkori felnőttekkel, hogy megint megtörténjenek vele azok az események, melyeket elfelejtenie már nem lehet, de nem is szabad. Nehéz korban volt kisfiú az író. Gyermekéveit az I. világháború - a gyermeki ész által valódi szörnyűségeiben fel nem fogott - hírei, töredékes élményei zavarják meg. Csendes kis bakonyi faluban él a családja, apja lelkész, az ő dolga pedig még csak a játék, a környező világgal való ismerkedés. Olyan kicsi ez a világ, hogy itt Miszter Musztács, a harcias nyúl is rémuralomra törhet. Végigkövetve a kisfiú sorsát, életének apró, mulatságos és megható, megindító és elgondolkoztató epizódjait, megismerkedünk Poszt úrral, akinek hosszú kardja van; Moszattal, aki végül elkerül a frontra; Juliánnal, az orosz hadifogollyal, aki olyan derekasan ellátja a baját a rézedényeknek; a szerző négy nővérével, akiket hervadásra ítélt a háború, mely elvitte a legényeket Doberdó sziklás, cikázó golyóktól halálos tájaira. De ugyanilyen közel kerül szívünkhöz Pika Gyula, az ágyúsüket cigány; az író különc nagybátyja is, forróvizes palackjaival; Imre, a vézna cselédsarj, akinek fantáziája és barátsága olyan fontos volt abban az időben a kisfiúnak, de sorolhatnánk a szereplők végtelen hosszú, 'színes, változatos sorát. Nem szabad megfeledkeznünk azonban a másik állandó szereplőről: a Bakonyról. Hiszen hogyan is válhatott volna minden olyan különlegessé e titokzatos vi-
dék nélkül? Az elsüllyedt települések megelevenednek a kisfiú fantáziájában, a történelem az öregek elbeszéléseiből válik élménnyé. Vár nő ki a szőlőtáblából szemünk láttára, lakóival, furcsaságaival együtt. Megtudjuk, hogyan feküdt ki a cigány meghalni az útszélre. Megismerjük a kicsi falu embereinek életét, az őket kínzó gondokat, szerencsétlenségeket, de osztozunk örömeikben is. Egyik emlék a másikat követi. Még a kis szarvas felnevelésén csodálkozunk, s várjuk a szarvasszánt, máris a csóti fogolytáborban vagyunk, s egy irgalmatlan nagyra megnőtt tök láttán döbbenünk meg. Itt sem maradunk sokáig, utazunk tovább Julián széles vállán, ahonnan még a rettegett libák is nevetséges, apró, buta és ártalmatlan jószágok. Óriásnak érzi magát a kisfiú még ebben a pillanatban. S alig haladunk néhány oldalnyit tovább a könyvben, már azt láthatjuk, milyen mély tiszteletet ébreszt hősünkben a már említett Miszter Musztács, az átlagosnál harciasabb nyúl. De nemcsak ilyen szépségeket tartogat az olvasni szerető gyerekeknek Tatay Sándor. Könyvében számos fontos, az emberség és az emberré válás szempontjából nagy jelentőségű érzésnek, gondolatnak is helyt ad. Finoman megrajzolt, őszinte barátságnak ismerjük meg a kapcsolatát Imrével. Kialakuló hazaszeretete a világháborús évek gyerekeinek belső vívódásait rajzolja elénk. Szól ez a könyv az árulásról, a kapzsiságról, a szenvedélyes emberek elmagányosodásáról, szégyenről, szerelemről, azaz mindarról, ami egy gyermek életében lezajlik addig, amíg felnőtt nem lesz. Mert végül minden kisgyerek felnőtt lesz. Talán azóta már nem csörgedezik az a kis patak a kert végében, melyben a pesti hölgy fürdött elegáns fürdőruhájában. Az is lehet, hogy azt a nagy követ, melyen az öreggel üldögéltek, s a királylányról beszélgettek, ugyanúgy, mint a várat, betemette a homok. Aki most felkeresné a falut, bizonyára egészen mást találna, mint amit a könyvben olvasott. Igen ám, csakhogy azóta milyen sok idő eltelt! D e ami akkor történt: a falak, a házak, melyek akkor álltak - ma is valósak e könyv jóvoltából. Sok arcot, alakot is hiába keresnél, már nem találhatod őket. De te tudod, hogy éltek, te ismerted őket, tudod, hogy Moszat biciklin járt, s a kardját fölemelte a lejtőnél, meg azt is, hogy ki és miért verte meg egyszer igazságtalanul Pika Gyula cigányt a mezőn, miután az a bizonyos repülő felszállt. Titkok birtokosa lettél, ismerősökre, élményekre tettél szert, amikor elolvastad ezt a könyvet. Azt hiszem, igazságtalanul tenném, ha kiemelnék egy-két fejezetet, s azt ajánlanám a könyv olvasóinak. Kiemelnem már csak azért sem lehet, mert mindegyik fejezet tartalmaz valami olyan más, az előzőben nem található eseményt, gondolatot, melynek elolvasása, átgondolása nélkül szegényebbek lennétek. És mégis hadd kérjem, hogy a többinél is figyelmesebben olvassátok a csodálatos tóról szóló részt! E g y gyermek szép álmodása az, aki boldogságba álmodja a háborútól szenvedő felnőtteket, gyerekeket, egyszóval mindenkit, akit szeret. Mivel pedig a gyerekek az egész világot szeretik, kicsiny fejében az egész világot boldogsággal ajándékozza meg. S ti ezt meg fogjátok érteni, így hát meg is szeretitek ezt a kisfiút, aki főhőse ennek az őszinteséggel megírt, nektek szóló könyvnek. ZALÁN
TIBOR
Testvérmúzsák
íróim, emlékeim, fényképeim
VERES
PÉTER
„Szombaton délben nyílik Vértes Marcell kiállítása, itt a meghívó" - ezekkel a szavakkal küldött ki egykori rovatvezetőm a Műcsarnokba. Mindennapi feladat, „szokvány riport" - gondoltam. Május volt, jó világítás, így vittem magammal a Rolleiflexemet. Most, hogy utólag megnézem ezt az 1960-ban készített „szokvány riportot", nem is oldottam meg jól. Kivéve egy képet, Hatvany Lajos portréját. Vártam a megnyitó perceit, és egyszer csak láttam, hogy bejön a terembe egy arisztokratikus, magas, sápadt, öreg úr. Ma sem tudom megmondani, honnan, de előkerült egy karosszék, amibe beleültették. Néztem kissé sárgás arcbőrét, távolba néző nagy fekete szemeit és a mögötte álló hölgykoszorút. Valaki azt kérdezte: „Csinált már képet?" - Még nem. „Miért? Pedig látom, hogy figyeli. Örökítse csak meg Hatvany Lajost!" Hatvany L a j o s . . . Ö az. Az irodalompártoló, Ady barátja! Ady, Babits, Kosztolányi, József Attila . . . Úristen! - így kezdődött. Néhány nap múlva nagy lelkesen újságoltam barátaimnak: Képzeljétek, kivel találkoztam! A baráti társaság akkor fiatal festőművész tagja, Kondor Béla mondta: „Épp itt az ideje, hogy elkezdjél tudatosan gyűjtögetni." Bodnár György és Czine Mihály irodalomtörténészek rögtön összeállítottak egy névsort azokról, akik a 60-as években éltek még a nagy Nyugat-nemzedékből és a kortársakról. Legelőször Füst Milánt kerestem meg. Izgalommal hívtam fel telefonon és meglepődtem, hogy másnap már fogadott is. Ott ült egy gyönyörű karosszékben, mint egy fejedelem, fenségesen és megközelíthetetlenül. De nehéz lesz! - gondoltam. Aztán ő kezdett el érdeklődni felőlem, jöttöm céljáról. Elmeséltem neki véletlenszerű találkozásomat Hatvanyval, és az ebből eredő gondolatot, hogy megörökítsem és megismerjem őket, a század első felének nagyjait. Faggatni kezdtem a
FÜST M I L Á N
DUTKA
ÁPRILY
ÁKOS
kortársakról, barátairól, akik nekem érettségi tételek voltak. Felengedett, s talán az volt a szerencsém, hogy fiatal voltam, nagyon lelkes, és akkor, a 6o-as évek elején ők örömmel fogadták a fiatalokat. így Dutka Ákos is, aki Máriaremetén élt kis meseházikójában, mint egy vidám, öreg remete. Mesélt Adyról, hisz nap mint nap találkozott, együtt volt vele. Majd tíz évig jártam ki hozzá, mindig sokat kaptam tőle. Élete utolsó pillanatáig szellemileg friss volt, sőt, néha talán csipkelődő is. A mindig vidám, játékosságra kapható Tersánszky, elmaradhatatlan gitárjával, svájcisapkájával felejbúbján, a borospohár mellett. . . Aztán az előszörre szigorú, zárt Kassák, ki megbarátkozva órákat mesélt izgalmas életéről: a sziklaszilárdságú, bölcs Veres Péter, a népben, nemzetben gondolkodó p á t r i á r k a . . . A nagyapaian szívélyes Szabó Pál, akihez fényképezőgéppel érkeztem Ugrára, hogy azután befogadjon tágabb, nagy c s a l á d j á b a . . . A 70 évesen is gavallér Tamási Áron, a betegségében magányos Kodolányi. . . Áprilyve 1 a dunabogdányi völgyben sétálgattam, tőle hallottam először Jevtusenkóról, akkor fordította az Ablak nyílik a fehér fák sorára című versét. Milyen észrevétlenül tanított az egykori nagyenyedi tanár! Sok mindenről kellene még írnom, hadd szóljak még néhányukról. Először Illyés Gyuláról, akit köszönteni mentem le 1962-ben, 60. születésnapján Tihanyba. Arra számítottam, hogy rövid időt töltök ott, de kedvesen marasztaltak, egyszer csak azt éreztem, hogy mintha már jártam volna náluk, abban a házban. Először is mandulát mentünk szüretelni, mert Illyés szerint az a legfontosabb, és közben nem lehetett fényképezni, mert, ahogy ő mondta huncutkás mosollyal, elvonja a figyelmét a komoly munkáról. Emlékeimben, fotóimon írók a Balaton partján: Déry Tibor a Tamás-hegyen, amint virágait locsolja, Németh László Sajkódon unokái között, Lengyel József Monoszlón, mint szívélyes házigazda és így tovább . . . Csak most érzem, mennyi emlékem van, 3 hogy milyen sokat köszönhetek nekik. Először is azt, hogy nagyon sokat tanultam és tanulok tőlük, s úgy érzem, gazdagabb leszek minden egyes órával, amit velük töltöttem és velük együtt töltök ma is. MOI.NÁK
EDIT
LAJOS
Rejtvényfejtők klubja
Állati kérdések 1. Megfigyeltétek már? A meseirodalomban rendkívül sok mackó szerepel! Melyik magvai: író állathőse például Brumi mackó? 2. Minden idők egyik legnagyobb állatregény sikerét Félix Salten Bambija aratta. Voltak Bambi őzikének gyermekei is? 3. Ki ne tudná, milyen kutya Frakk, a macskák réme! Hiszen kalandjairól hosszú mesesorozatot láthattunk a televízióban, s könyvben is megjelent a története. K i is írja a róla szóló meséket? 4. Még egy tévéállat: Mir Murr, a kandúr. Kinek a mesekönyvéből került át a képernyőre? 5. Melyik világhírű ifjúsági regényben szerepel egy Petike nevű előkelő öleb, „akinek" az a vágya, hogy közönséges kutya legyen? 6. Sok költőnek, írónak a gólya hozta a témát. Csak néhány címet említünk. Arany: A rab gólya, Tompa: A gólyához, Petőfi: A gólya, Babits: A gólyakalifa, Zelk Zoltán: Gólya, gólya... És így tovább. Tavaly is megjelent egy gólyakönyv,.: Mészöly Miklós: Fekete gólya című ifjúsági regénye. Hol tanyázik e regény címszereplője? 7. Ki írta az 1 kutya, z cica című meseregényt? 8. Mi a neve a tanulékony papagájnak Defoe: Robinson Crusoe című könyvében? 9. Hány királyfi változik hattyúvá Andersen: A vad hattyúk című meséjében? 10. Utolsónak egy tréfa. Ismeritek az intarzia játékot? Kosztolányi Dezső és Karinthy Frigyes sokat szórakozott vele, és mindössze annyiból áll, hogy az ember két szóból egy újat alkot, mondjuk akként, hogy az egyiknek az elejét, a másiknak a végét használja fel. Például E N N I L U S T A = N I L U S (enNI LUSta), E L V I S Z T U L A J D O N O S Á N A K = (elVISZ TULAjdonosának). Ugye egyszerű? Hát akkor mondjátok meg, ki az Ezeregyéjszaka meséinek az a biztos valamenynyitek által ismert szereplője, akinek a nevében LIBA az intarzia? KUN
ERZSÉBET
A februári szám rejtvényeinek helyes megfejtése: 1. Nem igazi mackó, csak játékállat, de kétségtelenül a világirodalom legaranyosabb játékmackója, i . A) Fekete párduc; B) Tigris; C) Farkas (a farkasok vezére; D ) Barnamedve; E ) Tüskésdisznó. 3. A Csizmás kandúr és Kacor király. 4. Fekete István hősei A) Puli kutya; B) Fecske; C) Vidra; D ) Gólya. 5. Fityke. 6. Horváth Gitta. 7. Nem kacsa, hanem hattyú. 8. Igen. Jeromos, a beszélő, és Mihály, az éneklő kutya testvérek. 9. Ransome. 10. A z író neve Fallada (két 1-betűvel), a lovacskáé Falada (egy 1-betűvel).
A megfejtéseket 1975. március íyig küldjétek be a KINCSKERESŐ szerkesztősége címére: 6joi Szeged, Postafiók 453. A levelezőlapra írjátok rá: „REJTVÉNYFEJTŰK KLUBJA". A helyes megfejtők között könyvjutalmat sorso-
Hóemberem a kertben úgy elhagyta magát, egészen összehuttyant, mióta napra állt. A seprűnyél kezéből, egyetlen fegyvere, nagyon alája csúszott, még elröpül vele!
Farkas Árpád
Pirosló szép kalapja, a likas nagyfazék, már válla közül nézi: ád-e havat az ég?
O r r á t soká lógatta, s a murok nem örül, Hóember- bíztató hogy ott piroslik immár a köldöke körül. Kisírta szén-szemét is, a szeme beesett, végigcsurgatva testén a sötét könnyeket. Tócsában ül derékig békamód, egyedül; brekegni is akar tán, mielőtt elmerül? Hóemberem, te csúnya, hát ezért gyúrtalak? Hóembereid meg végre, ás ne hagyd el magad!
Szerkesztik: B A K A I S T V Á N , D O B C S A N Y I F E R E N C , M A D A C S Y SIMÁI M I H Á L Y főszerkesztő-helyettes, S Z E P E S I A T T I L A , T A N D I
LÁSZLÓ, LAJOS
Kincskereső
