Igénytelen verses levél a Kedvesnek, mikor a szó nem ér el hozzá

Igénytelen verses levél a Kedvesnek, mikor a szó nem ér el hozzá. Pedig úgy volt, látod, hogy kéthetenként, vagy még ritkábban lehetek vendég tenálad, bebújva csendesen a karosszékbe, hol nemrég lelke sem volt szavamnak, csak zörgött, mint a kóró, melyet tél-utón még belep a porhó, s csak néhány konok fény-ecset fest rá valami zöldes-fényeset. Nohát, hogy szavam ne felejtsem, pont az időről szóltam, melyben olyan tékozló lettem mostanában, amióta minden lépést a lábam először képzelt irányodba tesz meg, s csak azután indul a kiszemeltnek. És így tesz a gondolat is, csak nehezebben tudom gyeplőjét kezemben feszesre húzni, hogy fordulna jobbra, illetve néhány fontosabb dologra, melyek azért mégiscsak vannak ott a felszínén a csoszogó napnak. Most bocsánatot is kell kérnem, - s ez az alázat, hidd el, nem érdem, és nem fáj - amiért legutóbb, mikor el kellett búcsúznunk, hiába volt szigor és tréfa, nyafogtam, mint egy kisgyerek, aki midőn a játékos napból este lett, nem akar aludni menni, kitalál mindent, hogy aprópénzzel toldja meg a kincset. Igen, tudom. Egészen kicsi voltam. De jó volt kicsinek lenni a karodban. Ha tudnád, jaj, hányszor kellett már fölénőni magamnak, amíg csak tellett

erőmből, s mindig arra épült minden. Így lásd, ha felcsuklik néha bennem a vágyott gyengeség, hiszen olyan ritkán teheti meg az ember, hogy tisztán, páncél és fegyver nélkül megálljon valakivel szemben e kerengő világon. Ne félj tőlem, mert én sem félek tőled. Ne veszítsd el mindent-bíró erődet! Maradj meg nékem, mint a végtelen, melyet elég tudnom, nem kell értenem. Legyél magadhoz méltó, hisz olyan vagy, mint égigérő tornyokon az ablak: a fény barátja, táruló reménység, harang-hang, gót ív, kőcsipke, szépség De mit dicsérlek, „nem vagy eladó”, s e glóbusznyi bazárban olyan olcsó lett a hogy szinte szégyen valamit mondani. Mondd, ahol most vagy, ott is hallani?

szó

Levél évfordulóra a Kedvesnek. Kedves, nem veszem föl a legszebb ruhám. Te nézz ma is, mint bármikor, reám, Mert ünnepünk volt minden ütközet, mely után mindenkor úgy fogtunk kezet, mint becsült ellenféllel, aki méltán többet ér az elvtelen barátnál. Békénk tisztelet volt, nem jogok feladása, lesunyt fejjel lesve újabb támadásra. Kedves, nem öltözöm fel cifraságait szavaknak, Ha megtévesztettelek, az inkább volt a rosszat túlozó beszéd - talán próbának vetve, hogy megfogod kezem, vagy elereszt-e a bizalmatlanság, mutatva színét jogos háborgásnak, hogy aki elédhoz szikrázó aranytálon pazar étkeket, az ne mondja szelíd mosollyal: Mérgezett! Vallom, te vagy a jobb, engem csak bevon ez a rendíthetetlen jóság-hatalom, mely ha ámítás volna, vagy magam-teremtette vízió-varázslat, s nincs is valódi teste, Lásd akkor is, úgy is nagyhatalmú törvény, hogy a hittel-járót nem húzza le az örvény, de jár a vízen, és apostolává válik, aki látja őt, az a kételkedő másik. Kedves, hadd köszöntlek hites szerelemmel, Habár a rámeső rész csöndbe-lenni rendel, De tükrödül szegődtem, s homálytalan másod, ha fáradsz magadban – bennem kell megtalálnod, Hogy valahonnan tudjad e csorbafényű térben: Szeretni törvény - szépen szeretni érdem.

Levél a Kedvesnek a színfalak mögötti térről és időről. Takaréklángon élek, mióta arra várok mindig, hogy láthatásod napját megnevezd. Járok, kelek - végezve, amit kiosztott a lét szeszélye, talán többet is, hogy érezzem: megérte ez a nap. Néha kérdezem, mi volna, ha máskor-konok fejem mégsem hajolna, ha szembeszállnék perrel és haraggal, ha megfordítanálak önnön-magaddal kényszerülő harcra?. Azután rálegyintek: Azt megtehetné bárki, felszínes érdek-, vagy fölös büszkeség-hajtotta vágyból, vagy csak viccből – vagy csak talányból. Én hallgatok és várom várt szavad, hogy hozzád-hajolnom mikor lesz szabad, És nem merek egészen rádgondolni sem, s hogy újra látlak, folyvást nem hiszem. De megfeddem szívem, kétkedő órán ha vádol, tudva: szegényebb ő lesz a vádolástól. Vannak egészen csodálatos reggelek, Keserves bár, hogy nem adhatom neked, És elmondani sem tudom soha, mert legszebb bennük a szótalan csoda. Néhány utcányi út csak, napkeletnek, A köd-ruhás tűzgolyó felett remegnek a kezdődő új nap jóslat-fényei és lehet hinni!. és lehet érteni! És mindenki tiszta, szép és még bűntelen, mert minden rossz elmúlt az elmúlt éjjelen, Még minden lehet!. Nem végeztetett el semmi!

Csak olyan tegnapi roskadóvá ne kéne újra lenni. * Látod, ekképp szolgálom, Kedves, naponta azt a tévedést, mely formába öntött, árva, groteszk pózba meredt szobornak: Élek. Az Isten se tudja, végül is mennyit érek ennyi hiábavaló szeretettel. Ilyen tékozló, ilyen koldus ember El se lehet venni semmit se tőle, ő a szánalmasan pazar hitek őre: Hogy valahol talán mégis osztogatnak kicsi országot - szép, bolond hatalmat.

Levél a Kedvesnek bizonyos szerepről, melyről beszélt neki.

A költő szeret - mivégre, meg se kérdi. A költő szerelme úgysem szokta megérni. A költő csak szeret, hegyen, völgyön által, nem több és nem kevesebb, mint a madárdal. És mindezek mellett még bűnös is lehet: Csábító, virágos-szájú fény-követ! Bizony-bizony mondom, jobb volna egészen bűntelennek lenni, nem ily észrevétlen s mégis mázsás súllyal vonszolni az álmot. Kedves, hogy' csodálnám, hogy sehol nem találod szavaim között a megbékélés igéit? Mint rossz színész, ki hamis hangra épít, szerepem mögül úgy-úgy „kihallatszom”, mert a költő is ember - olykor néha asszony. Bőröm megrándul a béna maszk alatt, s a színfalak mögött lerántom arcomat, Hogy lehessek szabad, úgy, amennyit érek, Napommal süssek, ne csak holdkóros fények mélység-táncra hívó kévéjét verjem vissza Ilyenkor nem látsz, Kedves. Elfed a kulissza. Hát szeret a költő, mivégre, meg se kérdi. Kifutkározza álmát, s színpadára térni valami visszahúzza: akárha „csúf” szerep. Pányvái ellenére a költő úgy szeret, ahogy szeretni szeretne, át völgyön és hegyen: Akármilyet játsszék - mégis ő legyen!

Hiposztázis Nyugalmad ára, Kedves, meg nem szedetik úton-útfélen termő vadalmafákról. Kóbor-éhségem mind az éh-halálig szelídítését el nem tűri mástól. Megszállott követségbe küldött vad fejem, hogy szóljak mindenütt: Íme az ember! S ügyünkben eljárjak majd a Nagy Helyen: „Herceg, szerettem őt igaz szerelemmel. Jól mondod, tudott róla, s szeretett ezért, Lásd – békéjét is hogyan kezembe adta. Itt hozom, Herceg, áldozva eléd de meg nem gyújthatom, csak ha ő akarja. Bálvány-imádó voltomat ne vesd meg, Uram, s hogy mindenhatómmá nőtt az ő nyugalma. Mindenhatómnak én feláldoztam fiam, és nem volt kos, szarvánál fönnakadva, és nem jöve küldött angyal sem, Uram! A bálvány Izsákjának nem kegyelmez. Ezért járulok én egyedül, magam, kettőnk ügyében Hercegemhez, hogy mondjam: ennyi az ember, -- betelve pogány szerelemmel, ki istenülve – ki szolgamódra, ki hordja gúzsát - ki megoldja, ki ha megoldja is, hordozza másét, a nyugalomért, s a hallgatásért. Parányi ember szűköl a kezedben Mindenható, de tehetetlen!

Levél a Kedvesnek a lázadás évéről, és egyáltalán.

Ilyen lehet a honvágy, mint a vágyódás utánad. Panasz-szavam sokallod, ezért a számra ráfagy. De hát olyan vagy, mint a haza: megismételhetetlen, És ha ajtó csapódik, vagy könyvek lapja rebben, már elég, hogy mélyébe rántson újra beláthatatlan barlang: az emlékezés kútja, ahol mint anyátlan kölyök, falkája-hagyott, veszendő lélek - gyámtalan vagyok. Becézz, és ringass el, hadd legyek gyerek, aki ezt a harminc évet nem is élte meg, Elszórtam – lásd – mindenem, és semmit nem tudok. Mutasd meg, járni hogy’ kell, mutass új Napot! Dacom vedd úgy: kemény a nyersanyag, melyet formálni kell; vagy vésni, mert makacs, De büszke leszek rá, majd ha felmutatsz, hogy ami lettem, a teremtményed az! Jó volna hinni benne! Hazátlanul lapít a kín, a kóbor, keserves álmodó, mikor gazdára gondol: hűségre, szóra. De tehetetlen, hiába tombol, s hiába rágja szét nyelvét a jaj után: Aki nemlétező ablakok alatt vonyít bután, Aki kemencét tapaszt a szabad ég alatt, Ki tenyerét tartja, hol vízesés szakad, hogy magát az a sziklán meg ne üsse. Aki a mindenségnek szolgál, hogy könnye a harmat, a dér, a hó – a tenger végül. Aki a szólongatás vermébe beleszédül, az én vagyok. A „nem érdemes”-urat mindig megtaláló - ha elküld, ha fogad. Mennél nagyobb a fa, s mennél kisebb a fejsze, mennél lazább a nyél, hogy azt is elveszejtse.

Fortissimo! Te tehetetlen, béna, gyarló, te szánalmas hontalan, gazdátlan acsargó, te megkopasztott sas, mézben fetrengő hangya, ki vitrinben egy kitömött birka-forma volna, az is csak én vagyok. csak én. csak én. Kegyelmet, Isten! Bár adtál volna csontkemény urnába zárt agyam helyébe híg levet, ha elhangzik a szó, hogy nem lehet, hogy nem lehet, fogjam fel úgy, mint egy törvényt, szentet, s bálványozzam, amit a világ teremtett! A lázadások éve jön. Ami tehetetlenség felgyülemlett bennem, nincsen arra mentség. Mi nem élég? Mindent akarnék? Kié a minden? Hiszen olyan gazdag, mint én, senki sincsen! Enyém az összes fájdalom, mind engem szorít, A megkötözöttség reám pocsékolja mind a láncait, - mozdulni is már erőm alig maradt, ha nem szólnak hozzám –, még nem is bántanak. Hát nem fényűzés ez? Hát nem pocsékolása sok fizetnivalóknak, kiknek volna ára, érték-értékben s tán kínja is csak annyi, amennyi a lehetségest tovább képes vinni, nem ily bőségben: barokkos balga bodrok, század szégyene, érzelmi cifra rongyok. Hiányosságuk hatalmas: itt is, ott is ásít, ki így, ki úgy ráncigálja, mégis kilátszik a meztelenséged tetőtől-talpig, ember! Én legalább sírok. Akinek mű-vidám kedvvel kell járnia, s már úgy hordja, mint páncélt, azzal nem cserélnék a kerek világért! Nem így indult e vers, de ki bánja? Az egység úgyis csak azért van, hogy szemére vessék a lantosnak, ha nagy-néha üstdobba ver akkorát, mint egy gyáva kor érdemel.

Hiányzol, Kedves. Arról rég nincsen szó már, hogy tudom-e tagadni. Lehet, hogy úgy akartál volna tudni: büszke szikrázónak, ahogy a kova pattan, ha ütközni kényszerül, s gyújtogat haragban mindent, ami éghet - ha rongy az, ha érték. Nekem a bánatot csak csöndes szóban mérték, én hiába ordítok - a hegyek nem inognak. De hittem hatalmát mindig a csöndes szónak s ebbe néhányszor belebuktam. Ám ott kell pont a hit, ahol foldozni kell a valóság tényeit, s már csupa bízásból áll: folt hátán a folt, Ki sem látszik alóla, hogy alapszíne volt, de nekem tetszik így is. Ki mondja azt, hogy nem szép a semmiből művet alkotó reménység? Talán szeretsz. Nehéz hinni, hiszen nem is mondod. Talán onnan tudhatom, hogy tetézed a gondod velem is, sok ügy-baj és teendő között, mint kinek szűk honába vendég költözött, Nem szólsz, mert a vendég és vendégjoga szent, de fölös figyelmet -, törődést jelent. Pedig nem így akartam, Isten látja lelkem, de az, hogy szeresselek, elengedhetetlen ahhoz, hogy - mint reméltem - bújtató fészked lehessek, ki féltve épül érted. Habár belátom, játékszabályok ellen nem vét szavad, csak éppen önfeledtség nincsen seholse’ benne. Akár az óra, melynek kiszabva jár kereke, mutatója, nincsen könyörület benne, nincsen tapintat, csak dél van, éjfél van, negyedóra, tik-tak. Hülyeség! (Minő szó ez itt e versben! De hát hülyeség is ezen keseregnem Csak ne volnék annyira az ingára kötözve, hogy föl-le-föl-le járnom így kelljen örökre!)

Hiányzol, Kedves. Lásd, mindig újra kezdem. Kellene már szavam ostorral megnevelnem. S ha a test hiánya volna csak, ami kerget, tudnám, hogy’ váltsam fel a veretes fegyelmet, melyik kufár asztalánál széthulló garasra De szellem-gyémántod azsúros aranyba foglalt ékszerként villan egyet s vonszol igézetében oromra mászni s zuhanni toronyból, mint műértőt meglelt egyetlen ritkasága, ki meghal bele, ha látja: prédaságba hordják otromba kezek, szenvtelen kontár banda! Szavam (mondod most) túlzásba elragadta holmi igazságtalanság, egy nemlétező rend igénye, s én szólok reá: Tegye a szívére kezét az, s vessen rám követ, ki nem tudta nálad jobban „saját érdeked”. „Kizökkent az idő, s én nem születtem helyrehozni azt”, Sem rendezgetni egyetemes tévedéseink De naponta elszorít és romlással riaszt, hogy hiányzol, Kedves, megint és megint.

Kesergés az írásról, meg egyebekről a Kedvesnek.

Átnéztem „összes műveim”. Ki elvetélt, ki megjelent, ki meg elhangzott valahol. Nagy lett bennem a csend, hogy mennyire kevéskék a halhatatlansághoz, - meg a megélhetéshez. S a legbosszantóbb ez az átkos szemérmesség, mely házalni restell, s hogy úgy bánjak el egy védtelen verssel, mint leánykereskedő, ki a vevő gusztusára gyűjti be portékáját, s ha formátlan a lába, vagy súlyát az a kívántnál többre méri, közkívánatra másikkal felcseréli. Na nem! Ha a vers elmegy magától, mehet! - én nem nyújtok hozzá segéd-kezet. De nem fog elmenni. Ma már csapatban járnak a versek, meg a költők is, mint a varjak. Kívánok szívből jó sikert nekik, mert egyik-másik felfedeztetik még a nagy számok törvénye alapján, meg „származásból kifolyólag”, ha a legalján sikerült születnie valamilyen rendnek. A művészet hullafoltjai már megjelentek: valami unos-untalanság, felismerhetetlen álca, erőtlen akarások - etalon hullása. Nem mondom azt, hogy nem írok többet. Biztosan fogok, s egyre „rosszabb” versek kerülnek dossziémba. Nem lesz bennük se korszak, se szegény Vietnam, se vádolt erőszak, Csak ami nékem megírni méltó nagyság! Ez lesz csak igazán írói szabadság! Tulajdonképpen küzdeni volna illő meggyőződésemért, s a szent igazság perlő, és tűzön-vízen átgázoló (meg máson is)

bajnoka lenni, mert így mind hamis a lemondás, s csak harci kedvetlenség bújik nosztalgiák mezébe. Mentség van reá: öröklött miliő, iszonyú hínáros. Mennél jobban vergődöm, fullasztó magához annál jobban szorít - síkos szálakkal befon. - Megfúlok én, mire kioldozom! Különben is, leszoktam már a harcról. Az ember nem megváltható. Tudom magamról. Ha egyszer egy új Krisztus jön, ezt súgjuk meg neki, mielőtt magát érettünk felfeszítteti. * Beszéljünk másról. Ma szörnyen józan vagyok. Ma még fényesnek sem tűnik, ami máskor ragyog. Ügyeimnek legtöbbet ártani ilyenkor szoktam, ha gondolkodom, mert helyrehozhatatlan vétek az mindenféle boldogság szempontjából. Szerencsére a józan ötlet-sereg visszatáncol, s nem szürkíti el még jobban napomat. Az a kevés bohémság, amennyi megmaradt még valahogy bennem - éltetőbb erő, mint egy pohár víz, vagy a levegő. No, nem meghatni akarlak, az tán nem is menne, csak furcsa most, hogy milyen végletekbe rángat ez a bolondul hitvány helyzet: néha úgy érzem, halálomig szeretlek, s ez nem frázis -, egyetlen értelem, melynek szolgálatára tenném életem. Ilyenkor te valahol rám se gondolsz éppen, tudva is tudom, nem csak megérzem az utcán bolyongok, egy hang uszít: „Menj el a legeslegelső ismeretlennel, karolj belé, szád úgy fordítsd a szóra, mintha ismernéd őt már évezredek óta.

Válassz! Parancsolj! Lehet, hogy jóra fordul, s nem fog szajhának hinni. Talán ő is koldul valakitől valami hozzátartozást hiába. Nézd: ez se boldog! Lásd: az is árva!” Ilyenkor keserű lesz az égbolt, Rámordulok a hangra: Bolond hang, elég volt! Egy kicsit eltartom magamtól a kezem, mintha mellettem mennél s fognád, „Vétkezem én, de ha csüggedő vagyok, adjon békét és bocsánatot szelíd szemed!” -

A közvetlen varázslat

e vezeklő rítusban megárad, betölt, s már nincs az a csodálatos élmény, melyre egy tőled-gazdag órám felcserélném. Azután itt vagyok, mint aki adni született, kifosztva talpig. Szívem belapul, torkom kiszárad, szavam se hallik. Agyam tekervényeit feszesre gombolyítja a gond: Marad-e mag magamból újrakelni addig, míg egy feltámadásban nem leszek bolond?!

Verses tanulmány a Kedvesnek elmúlt szerelmekről.

Hitvány ember az, ki megtagadja holt érzelmeit, habár a fények múltával a kép is színt veszít, de értéke - ha volt előbb - így is megmarad, S ha nem, a sötétedéssel nem vesztett sokat. Ekképp mérheti fel, ki már a jelenben tudta, magát mikor s mennyire ámította. Mint bizonykodott hittel, s hintázott kételyekben, hogy mindenkinél így van ez. És mindig ismeretlen volt előtte a „végzetes”, a „gyilkos” és más hasonló szerelem, ki mint alattomos vadorzó áll prédára lesve, minden észt kiirtva. Szóval ez ő sose hitte, s mindig megírta egy-egy versben, hogy valami nincsen rendjén, szerelme körül, ha fel is feszült keresztjén, vagy boldogságot érzett néha, elfeledve, hogy mindezt „lombikjában” maga készítette. „Engem az álmok mindig csalnak, Igaz, hogy ébren álmodom, Magamnak festek csalfa délibábot S én vagyok az, ki szétfújom.” (1960) Így volt. És újra így - habár ha másként, és más veretből viseltem a páncélt ön-győzködő nyilaim ellen meg nem védhetett sem írott hatalom -, sem emlékezet. „Mióta mégy már s mióta követlek! Hozzád sem értem, meg se láttalak. Nem építhettem - hát felszaggatom utad! Ködömben születtél, szétfoszló alak.” (1966) Lásd, utánuk már, ki oly nagyon akartam meggyökeresedni mívelt áldozatban, már tennem kellett, hogy védtelen legyek,

Gazdámmá így fogadtam a szenvedélyeket: Jöjjön valami vad erő, szívemet betörje, legyek bár csúszó szolga, csak legyek örökre! „A forgószélre bízd magad, Ha ágaiddal elragad, Ha gyökereid az égre hajtja, Anyagcseréd is megzavarja, Ha felfordít és szertehord, Ha ágaidban megbotolt, És széttépte a törzsedet, Az égre csapd, a földre verd, Tiltakozzál és megcsitulj, Kötődni végre megtanulj! Magad ha egyszer elhagyod: A forgószélre bízhatod!” (1968) Aztán a süket csönd! A forgószél leejtett. Sok kín hordaléka között a szerelmet nem is találtam magamban - erőm és kedvem sem maradt keresni. Minden kővé vált bennem! És pusztulássá! Tépett harmóniák csonkjai meredtek szerteszét. Még-még lehetett hallani az élet pici zöngését, hit-mag mocorgását, mely éppen addig alhatta óvó burok-álmát, amíg a vészek arattak. Ám halvány létezése alig adott okot ébredő reményre. S ha szelídszemű fények újult növekvését olyan vigyázva nem kísérik, ahogy kísérték, akkor. akkor ma, Kedves, nem vagyok. Nem születnének szívemben szent dalok, és hogyha lennék is, biztosan hiába szögezne keresztre a mindenség hiánya. És azt sem tudnám, mi az áhitat. Egyszer áruld el, Kedves, hogy ki vagy.

Össze-vissza levél a Kedvesnek, aki kételkedik.

Hálás vagyok, hogy itthon maradtál az ünnepekre, - ha otthonunknak nevezhetem e várost. Ma este tudtam meg. - Habár azt is tudom, hogy hálára éppen nincsen jó okom, én mégis hálát érzek. Már azért is, hogy létezel, és ha el is mégy néha, mindig megérkezel, és szembejössz velem, szemed békével köszönt. E földi nagy csatározásban olyan békesség-özönt áraszt szíved, kezed - és szótalan szavad, hogy pogányként is áldom éretted az Urat. De néha nagyon fájsz, Kedves. Jaj, nagyon! Csalán-palást vagy fázó vállamon, És úgy csap belém a kín, mint az ostor, S az egész világ kegyetlen kolostor, szöges övvel, mártíromsággal, önmegtagadással, miközben tudom, milyen zsúfolt sok varázzsal a falon-túli lét!. Ki kéne törni innen, s betörni bárhová! Aztán önmagam megintem, mint rendem főnöke, akinek gyónok is, s aki penitenciát kioszt. A bűnbánat nem hamis, a bűn sem. A büntetés pedig számolatlan. Már mindenki alszik. Bűnhődjem hát akartan, mert mi rámméretett vezeklés gyanánt magamra mértem én. Bántana, ha bánt, hogy létezésed hiányod is kimetszi térből és időből. S hogy nem tudok úgy betelni ezzel úgy, hogy amazzal ne töressem. Hogy’ mondjam el, Kedves mindazt, ami bennem hálára - s panaszra indítja a szót? Elmondhatnám, hogy Janus-arca volt minden örömnek, s bánatnak egyaránt, hogy nem keresett másként, s talált meg a szánk -

és nem öleltél úgy meg, bármilyen kevésszer, hogy ne ért volna fel a halál-öleléssel, s hogy szétválásunk csak egyszer ne lett volna emlékből-hullott sírás: a megszületés kínja. Mint csupasz fióka, mikor e hideg világra feljő, úgy maradok védtelen, szánalmas didergő, ha szétnyitod karod, hogy kihullass belőle. Szükségem van minden legősibb erőre, hogy elviseljem! Tán csak az életösztön, ami győzni képes az ezerfejű szörnyön.! Ne mosolyogj, Kedves. A költő nem túlozza el, szavával azt, ami csak gyönge jel szívében. Hidd el, mindarról mélyen hallgat, s csak ami húsába vág, velejébe szaggat, arról beszél. Nem túloz mást el, csak az életet, - ha már túlzással vádolni kell. Lehet, hogy túl szépen szeretné, túl igaznak: glóriát a jónak - járomot a gaznak. Kedves, gondolni kéne arra is, hogy nem lesz végtelen. Habár a hibátlan, fénylő dolgok törnek csak hirtelen. A csorba-szélű boldogságot nem óvja senki féltve, Csak vigyázza, hogy csorbasága túlzottan fel ne sértse. Én védtelenségem lázító, tán rosszabb, mint a fegyver, Nem is tudom, mint győzöd néha embernyi fegyelemmel. Világomtól ha borzadok - szívedben van reményem. Így kérdtem egyszer, mi legyen, hogy ne bánd létezésem. Ne vedd, jaj, ne fogadd el a szónak áldozatját! Nem tudnám úgysem állani! Eltávolító parancsát semmilyen törvény rám nem kényszerítheti. Nem túloz a költő. Kedves, higgy neki.

Levél a Kedvesnek a betegség partjáról.

Prospektus-ízű makett-világ - ez lett az élet. Szemembe vihogva szúrnak papundekli-fények. És győzködöm magam, felmászni újra a jéghegyekre egy lyukas zsetont nem tennék rá az életemre. Mint halódó kígyó, csapkod és tekereg az értelem, s a lélek hullafoltjai terjednek. Nincsen kegyelem! Kedves, hol az igazság, én élni úgy szerettem! Nem volt rombadöntő lázadás se bennem, Semmiségekkel is szívem táplálni tudtam, szél és harang ringatott nyugalomban. De ezt az örömtelen vegetációt meg kellene ölnöm! Testemnek átok, agyamnak csont-héjú börtön! Jaj, szárnyaim lerohadtak, már csak szemedben kuporgok, Megnyíltak reám kén-szagú pokol-torkok! Ne hagyj! Kötözz meg! Önveszélyes lelkem, ha meg nem szabadítasz, elszabadul bennem, és felfal minden élni-kész rügyet.! Ez rosszabb, mint a halál! Ez az őrület! Úgy reszketek érted, szerelmed el ne vesszen! Ez taszít egyre lejjebb a félelemben. Tagadnám is, dugnám előled tört-magam, de a meggyötört gondolat csakis hozzád rohan. Még érted megfogódznék bármilyen sziklás parton, még volna erőm rá, hogy el ne ragadjon a rontás - ez a hínáros, húzó örvény. De a szívek mentésére nincsen hatalmi törvény. Így hát nem kiáltok, meg se halld szavam. Életemnek úgyis kimondhatatlan ára van. .Tán elfárad magától a rontás itt belül, s kegyelmet ad. Sírás nem hegedül, és csönd lesz. Halálos csönd pereg.

Kedvesem, ne félj. Már nem leszek beteg.

Levél idő-játékban a Kedvesnek. Lázongásaim lakatlan partra vetettek, Kedves. Én lerajzoltam már a kietlenség minden keserves táját. Ráfestettem üregek falára ember- s állatkínjaim. A puszta ég alatt didergek sosem-volt tüzek hamvain. Ha évezredekkel előbb élek, kihaltam volna biztosan. Az ilyen álmodozóra a legelső vadállat rárohan, mert aki nem hord mindig fegyvert övén és szaván -, az tápláléknak fekszik le az őstermészet asztalán. Jöhettem volna éj-sötétből félelmetesen, ordasan. Fogcsikorgató számonkérés mindarról, ami jussa van a birtokló önkénynek, ki úgy lesz szent-honos a földön mindenütt, hogy mindent elkoboz. És a kultúr-kor Taigetoszáról engem lelökve, a megmaradottak törvényt ülnek: „Gyönge volt az ökle, látása életlen, elpuhult a karma Sehogyan se ment neki az aki-kapja-marja.” Lásd, Kedves, a humor spirituszában tartósítom magam ez idétlen, vállalt pózban mozdulattalan. Terráriumom hűvösen bezár, s kitálal okulásul minden érdeklődőnek. Szemük csodára tárul, mert szívem rendesen ver, légzésem szabályos megtévesztésig hasonlítok akárki élő máshoz. De én tudom (s talán te még), hogy mindezt mímelem, . régen elmúltam már. Nincs is más érdemem.

Szobor-rongáló levél a Kedvesnek, kívánatjára.

Lásd, naggyá az tesz, hogy szeretlek. Így a legnagyobb vagy mindenek között, habár én nem vagyok méltó arra, hogy szerelmem megdicsőít mindenesetre koncentrálja az istenség erőit, mert nem félszívvel teszem, amit teszek, miközben világszerte az apró istenek ekképp születnek. Oltárom egy a százezrek közül, De a tömjénfüst csak úgy nem menekül ki templomomból, ha ajtóit bezárom, és elkerítem magam, hogy az áldozásom füstbe ne menjen, csak a „mennybe” . Befészkelem magam a külön-kegyelembe. Ennél a „félszívnél” álljunk csak meg egy szóra. Ennek van igazán szörnyű nagy adója! Munkához hátratett kézzel, takarékos aggyal; dühöngenivalóhoz pislákoló haraggal; szerelemhez félszívvel odaállni képtelen vagyok. Amit nem egészen tettem, meg nem óvhatott, s úgy hasadt szét bennem-kívülem, ami összetart, mint földnek omlásakor az ár-kimosta part. Hát magam szolgálom így, e szolgálatban úgy is, hogy jóllakatom a „bálványt”, és az áldozót is. Aztán hogyan is venné ki magát, teszem, hogy ezt a szerelmet meg sem szenvedem. Mondjuk, mintha kedvenc időtöltésem volna nyereg nélkül, fordítva ülni a lóra, s felpanaszolni az égnek a méltánytalanságot, hogy gebém fejrebukva vette a vizesárkot. Komoly bohóckodás ez, kérem! A nagy porondon sokan bukdácsolunk kóc-hajjal, mű-bolondon,

de nem minden nevetésből kél értő szánalom az emberben önmaga iránt! Harlekint vállalom, s mindazt, ami bölccsé érleli a kedvet, Kellékül építek felhő-létrát, mennyet, s mögé „istent” ültetek, hogy imádkozásom indokolt legyen, s meg-nem-hallgatásom esetén viselkedési mintákat adjak, aki megsejti ebből, mit kell tenni, annak. Mit mondhatnék még? Állanék szemben fel veled? Törném le simogatásra felemelt kezed? Szavad mögött, mely nem ismeri a bántást, lelki restséget kutassak, félreállást? Fedezzem fel hibáidat, s vesselek meg érte? Vádoljalak önzéssel, holott sose kérte szád magától-születő szerelmemet? Sorolnék gyávaságot, holott fönntartott szemed halálmegvető békességgel az örvények fölött? Számonkérjem, miért nem ütközött meg belső világod látványosan értem? Nem kérem számon. Vívni sosem érdem. Szavam - bár dacos - nem vált át haragra, hogy moszatot hányjon a márványló szoborra. Csak talapzatára leül, állával tenyerében, s szeret olyannak, aki vagy, egészen.

Levél a Kedvestől nekem, melyet szívességből megírtam helyette. Kakukk! Úgymond, e szó sokmindent takar, s hogy ne csak rejtse - feltárja is, hamar, elmondom neked, míg e ritka óra tart, (melyben vallomásom megírod magad), hogy mit nem mondok el, mivel a tények, ha beszélek, konokul szembenéznek, s mesélő kedvem - habár tudom, hogy állnád el sem rugaszkodik. Mint fogoly madár szárnyát lefogja már izmaiban a véges tér tudása, úgy föl sem röppen, nehogy fejét a rácsba ismételten, újra és újra beverje. De most e levélben bölcsen elkeverve találtatik szabadság: szíved megnyitja egem, már érzem is, hogy lassan emelkedem: szeretlek! Jó az, hogy néha itt vagy, s amikor nem, hogy máshol is nekem vagy. Habár ezt titkolom - önzés meg se látszik magamnak kínozlak, egész a szolgaságig, és csodálom, hogy szabad!. És szinte nem hiszem, hogy minden nem-szavamra csak igen és igen a válaszod. Hát tobzódva élek benne, még akkor is, ha néha céljain merengve, meg jogon, igazságon - úgy kell megítélnem, hogy közöttünk minden oktalan egészen. Azután újra eljössz és felhatalmazol. És úgy tűnik, valóban rólam álmodol! Félek, ha megszorítlak, kisiklasz, mint a hal, lazán tartalak hát - számomra meg ne halj! Legyél gyerek, vagy tedd annak magad. legyél boldogtalan, hogy gyakran szánjalak. legyél anyám, fiadul hadd pihenjek ölben.

legyél nő nagyon, hogy benned én betöltsem férfi-voltomat! Legyél kicsi, óriás, nektár, méreg ne vedd észre, hogy téged-bántva élek. Hát legyél elvakult, ha már szeretni mersz! És vagy. Bölcs is -, mert mindent elviselsz. Kakukk! Szavam, lásd, újra átvált. Lassan elveszíti a kimondás varázsát. Ha mozdulok feléd, újra nincsen benne szó, de te maradj szememből bizton-olvasó, Mondd el magadnak, mit elhallgatok fennen. Mene tekel. Szíveddel mérj meg engem!

Ének az elveszett kegyelemért. „Én itt vagyok, te hol vagy?” - így küldöm lét-jelem feléd, hogy szólj, hogy megmutasd nekem, ki mindenem lettél tetőtől talpig, és megjelentsd magad, hogy letisztítsd rólam mind az éji árnyakat. Ott voltál, mikor megszülettem, tedd hogy meg ne haljak még életemben! Legendám, szerelmem! Hatalmad olyan nagy, hogy észre sem veszed már mint óriást a hangya, ha lábai elé áll. Csak én tudom, ki szívedre-nőve élek, hogy dobbanása nélkül nincsenek remények, Hogy elborul az ég, s kárpitja meghasad A végítélet jön, és védtelen marad ki nem hitt tebenned, szelídszemű Herceg. Tegyél jobbodra már! Adj mesés kegyelmet!

Levél a Kedvesnek, bibliai

idézettel, valami döbbenetben. „A szeretet nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a gonoszt, a szeretet mindent elfedez, mindent hiszen, mindent remél, mindent eltűr.” (1.Kor. 13.)

Én botor, ki azt hittem: szeretni úgy tudok, miként az meg vagyon írva. Elfutó homokmivoltomra döbbenni most kellett éppen, mikor téged vádollak, Kedves, szegényenmért, fukar szeretettel. Elébb-idézett törvény, lám: téged példáz -, habár angyalok nyelvén mindig én beszéltem. Most szégyellem magam, haragvó, hitetlen, lázadó szavam, s a csüggedést belül, ki rágott és rág - a féreg! Hozzád-mérve, ím, megint mennyire semmit érek! A szeretet hosszútűrő és kegyes - Szívedre nem voltam akkor érdemes. A szeretet a maga hasznát sohasem kutatja - Hogy is lelhetnél énbennem haszonra? Haragvásra szeretet semmiért se gerjed - Harag nem tüskézte sohasem szerelmed. A szeretet mindent, mindent elfedez - Vagyok válladra-dűlő, nagy, ácsolt kereszt. A szeretet a gonoszt nem rója föl soha - Bizony, farkasul gonosz, akinek nincs hona. A szeretet bizalommal van, és mindent elhiszen - Bizalmad ringó béke -, csitítja vert szívem. Csak egy, csak egy, mi én javamra szól, a mentség: ez a konok, kiirthatatlan, burjánzó reménység.

Még egy levél a Kedvesnek, bocsánatáért.

„Te csak ne érezz semmit, neked úgy a jobb.” Megbántottalak. Bocsáss meg. Nem volt szép dolog így mondani. Mentségemül szolgáljon az, hogy tisztán gondoltam: amint írva van. Ravasz, s csalárd a szó, ha hangzik, és az éteren kell átaltáncolnia penge-éleken. Istenem! Jót akartam! Felmentőt mondani, hogy ne vádold már magad. Gondok árnyai ültek hangodon - nem vagy még nyugodt! Amíg bocsánatomat kéred, mint ki megrúgott, hogyan reméljem, hogy végre jobb neked?! Ezért „ígértem” én, hogy többé nem megyek hozzád, hogy most nélkülem mard magad? Kedves, nem lehet. értsd meg, nem szabad! Ne hidd, hogy nem tudlak s hogy nem értelek. De lásd, egyetlen férfi vagy már, akit tisztelek, - apám nem él. Előttem ketten voltatok a becsület tábornokai. Tisztaságotok, e kevesek által számolt, kicsi „rendjel” nekem ragyogva hirdeti a rangot: EMBER. Ezért szeretlek. Jó ez így nekem. Ne kérj hát pardont érte. Úgyis végtelen. V É G E