„Igékből várat…” Az anyanyelv védelmében megrontói ellen
Tanár: Csog Orsolya
Győrfy Hajnalka Baróti Szabó Dávid Műszaki Líceum XI. osztály 1
Életkor:17 év 2. kategória: „Igékből várat…”Az anyanyelv védelmében megrontói ellen Lakcím: Barót, Str. Trandafirilor, Nr.9 Bl.1, Scara 4, Etaj 2, Apartament 36. Település: Barót E-mail:
[email protected] Oktató gyorspostája:
[email protected]
2
„Íme, itt állunk és beszélünk, ezen a gyönyörűségesen zengő magyar nyelven. Egy olyan nyelven, mely sehol az egész világon nincs, csak itt, ebben a kicsiny tündérkertben beszélünk egy olyan nyelven, amelynek még rokonai sincsenek, mert annyira régen szakadtunk el a nyelvtestvérektől...S íme, mégis itt vagyunk..Itt vagyunk itthon, Európa kellős közepén” (Móricz Zsigmond)
Ködbe burkolózott Erdővidék azon a friss leheletű őszi reggelen. Harmatos mezőkön didergett már a búzaszál törékeny lándzsája. Több száz éves harang hirdette az istentisztelet kezedét. Mosolygós fiatalok, naptól-széltől edzett orcájú férfiak és asszonyok, éveiket méltón viselő nagyszülők lépték át a templom küszöbét. Fiatal lelkész emelte szavát a Teremtőhöz, egyszerű, de szívhez szóló gondolatokkal méltatva a gyülekezetet. Az ige a szolgálatkészségről szólt, a család és közösség felé vállalt feladatok hosszú soráról. A keskeny ablakokon beszűrődő napsütésben a szavak mélyen visszhangoztak, ólomsúllyal nehezedtek a hallgatóság lelkére.
Akkor értettem meg igazán, hogy szolgálni, az igazi cél érdekében cselekedni, a világ legnemesebb feladata. A gondolatok édes anyanyelvemen szólították meg szívemet, és úgy pörögtek a kristálytiszta templomi térben, mint gyémántcsillogású hópelyhek. Elhangzott a székely himnusz, és könnyes szemekkel láttam, hogy körülöttem, mint megannyi porladozó
3
szikla, úgy álltak a fiatalok és hajlott korúak, ki-ki a maga harcára gondolva, de büszkén, a jövendő felé szegezett tekintettel. Ahogyan a himnuszban is áll:
„Ameddig élünk, magyar ajkú népek Megtörni lelkünk nem lehet soha Szülessünk bárhol, Földünk bármely pontján Legyen a sorsunk jó vagy mostoha!” Kiemelten hangsúlyozom a magyar-ajkú származásukat, mert mi más köthet össze Száldobostól Torontóig és Nagykárolytól Melburnig ezer meg ezer embert? Az a szó, melyet először hallottunk édesanyánk ajkáról bölcsőnk felett, az első szavunk, mellyel tudattuk a nagyvilág számára, hogy íme, létezünk, és részesei leszünk egy ideig a nagy világforgásnak. A hangokból apránként szavak, majd kerek mondatok születtek, és már minden, ami körülöttünk volt, elérhetővé vált. Csak egyetlen szavukba került, és szeretteink tudták, mivel csalogassanak mosolyt pirospozsgás orcánkra. Mondókákkal és egy-két soros babaversekkel. Mint egykori mesehőseink a hamuba sült pogácsával indultunk felfedezni az anyanyelv kincsesládájának ágas-bogas rejtélyeit. Ezen a nyelven dorgáltak meg első csínytevéseink miatt, és olvastuk, hogy: “Bandukol az őszi nap, s megáll minden fánál/ Bandukol, és elidőz minden iskolánál” 1. Még most is érzem a petróleummal frissen bekent padló illatát, mely elkísért iskolai éveim alatt. Látom az első ábécéskönyvem címoldalán mosolygó gyerekeket, és keresem a vén gesztenyefa árnyékában az egykori copfos kislányt. Azóta sok víz folyt le a Dunán. Lassan az iskolákban feledésbe merülnek a suttogó papírlapok, a nyomdafesték illatú friss könyvek. Csillogó műanyag padlón egyforma préseltlemezű bútorok sorakoznak a modern időknek tisztelegve, a tanuló fiatalokat pedig 1
Kányádi Sándor, Bandukol az őszi nap, 1959.
4
többnyire csak a billentyűs, érintős képernyőjű számítógépes csodák, a világ minden útvesztőjét, tündöklését és bukását magukba záró telefonok érdeklik. A megújult környezetben már a nagyvilág átlagosító hullámával sodródó nemzedék nevelkedik. Mindent leegyszerűsítenek, soha magyar
földön nem
ismert
ünnepeket
honosítanak
meg,
viselkedésükben, gondolkodásukban igyekeznek világpolgárrá alakulni. A haladás az élet fejődésének elengedhetetlen feltétele, de akkor igazán értékes, amikor a múlt gyökereiből táplálja a jövő ifjú hajtásait. A látványos külső változásokon túl, ami fülünkben hamisam cseng, hogy az iskolában vagy úton-útfélen már nem azzal a kristálytiszta nyelvvel találkozunk, mint pár évtizeddel ezelőtt. Édesanyánk még meg-megszólít, ha Kezét csókolom helyett egy Szia, Csá, Pá szótagocskával üdvözöljük. De vajon ki szólít meg, ha a modern világ elektronikai forgatagában beleharapunk a szavak testébe, és csonkán, sebhelyesen írjuk őket, fájdalmas röptüket sokszorozva az éterben? A micsi, h vok… már-már értehetetlenné torzították a nyelvet a hagyományosan beszélők számára. Nem jobb a hangzása a túlnyomó többségben más anyanyelven beszélő országokban élő magyarok beszédének sem. Pungá-ban visszük haza a bevásárlásainkat, nem szatyorban, szukkot iszunk és nem üdítőt. Bár albioni születésű beszélgetőtársunk is megérti, ha imélezünk vagy dzsobbot keresünk, leheletnyi odafigyeléssel rögtön megtaláljuk azoknak a fogalmaknak a becsületesen magyarra honosított megfelelőjét is: villámpostán is szép üzeneteket lehet közvetíteni, és teljesen idegenek által vezetett munkahelyen
is
elismernek,
ha
jól
dolgozunk,
bár
szívünkben,
lelkünkben
és
anyanyelvünkben magyarok maradunk. Ha nem létezett volna fejlődés, amióta az első tudatos emberi lények uralmuk alá vették bolygónkat, még most is agyagtáblákon jegyzetelnénk a rovásírás jeleit. Hasznos és szükségszerű volt a változás, mely nemzeti nyelveinket, kultúránkat eredményezte, de a fejlődés csigavonala eddig a szebb, tartalmasabb, kifejezőbb nyelvi eszközök irányába mozdult. Kölcsey, Petőfi, Arany és kiemelt vagy névtelen elődeink törekedtek igazi gyémántot csiszolni az anyanyelv olykor homályos drágakövéből. Megtalálták azt a nemes egyszerűséget, az érzelmek kifejezésére szolgáló legalkalmasabb hangzást, hogy páratlan csengése legyen a „Családi kör”-nek. „Este van, este van, ki-ki nyugalomba Feketén bólingat az eperfa lombja Zúg az égi bogár, nekimegy a falnak
5
Nagyot koppan akkor, azután elhallgat..”2 Kép, hang, illatok és megannyi emlék villan át lelkünkön, ha e sorokat halljuk. Beleborzadok, ha rágondolok, hogyan szerkesztené meg mindezeket egy napjainkban a számítógép gyorsítási és egyszerűsítő divatját követő fiatal.
Petőfi soraival élve: „A virágnak megtiltani nem lehet Hogy ne nyíljék, ha jön a szép kikelet”.3 Nem lehet a szépet, a beteljesülést megállítani, és öröm nézni, ha a zsenge gyökerekből sarjadó virág pompás színekben fürdik a csillogó napfényben. Ugyanúgy öröm hallani, olvasni azokat a szavakat, melyek anyanyelvünk gazdag szókincséből emelkednek, csiszolódnak, és új fényben ragyognak. Új értelmet nyernek a régi fogalmak, más-más árnyalatát fedezzük fel a régi nyelvnek, mert nem a törés, a csonkítás, az oktalan rövidítések, a más nyelvből csupán szellemi lustaság miatt átmásolt, copy past-elt fogalmak befogadása a jövő nyelvújításának iránya. Fájdalmas volna, ha az a nemzet, mely megőrizte páratlan nyelvét és kultúráját Európa szívében latin, germán és szláv népek gyűrűjétől körülvéve, a globalizáció évszázadában csonkítaná meg, vagy veszíteni el nyelvi identitását. A székely himnusz sorait idézve: „Keserves múltunk, évezredes balsors Tatár, török dúl, labanc leigáz Jussunk a honban, székely, Magyarföldön Szabad hazában, éljünk boldogan” Megfogyva bár, de törve nem, az idegen támadók, megszállók elvonulása után maroknyi székely és szívós magyarság őrizte meg a Kárpát- medencében és Pannon- alföldön nyelvét, kultúráját. Felszáradt a könnycsepp arcomról, felszabadult lelkem egy nyomasztó súly alól. Míg lelkünk ősi kincsesládájából feltörő fohászunk és himnuszunk ily erővel töltik 2
Arany János, Családi kör, 1851
3
Petőfi Sándor, A virágnak megtiltani nem lehet, 1843
6
be a templomteret, míg élő zászlóvivői vagyunk édes anyanyelvünk szókincsének, a gyengéket egyengető világegyesítés hatására sem olvad el nyelvünk, kultúránk a nagy minden hagyományt eltörpülő olvasztótégelyben. Múltunkba, Istenbe vetett hitünk mint izzó kapocs köt elődeinkhez, dicső hagyományaihoz, és lélekben kötelez: utolsó lélegzetvételig megőrizni a nyelvet, az első és legdrágább kincset. Mert ezekkel a felbecsülhetetlen értékű szavakkal kellene ringatniuk unokáinknak is gyerekeiket. Magyarul kellene szerelmet vallaniuk és fájdalmukat kisóhajtaniuk, miközben sorsukat az elődök csillagösvényére, vért izzadó küzdelmeire és a Mindenható oltalmára bízzák. Így lesz majd Székelyföld legnemesebb zászlója az égszínkék égbolt, a rajta tündöklő Hold és Nap pedig fürkészik a piros, fehér, zöld szivárványt szerte a négy égtáj felé, ahol magyarul dúdolják a bölcsődalt, könnyezik a halotti beszédet, ahol a szerelmesek karjaikba, szívükbe zárják kedvesüket, küszködnek a lüktető világgal, a múltjukat és jövőjüket pedig Bethlen Gábor utolsó sorai vigyázzák: „Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?4 Senki sincsen, bizonyára senki sincsen 5”
4 5
Pál apostol Rómabeliekhez írt levele Bethlen Gábor végrendelete
7
