IGAZSÁG ÉS ÉLET Folyóirat a lelkipásztori és nevelői munka számára Lectio continua Bibliaolvasó kalauz alapján

IGAZSÁG ÉS ÉLET Folyóirat a lelkipásztori és nevelői munka számára Lectio continua – Bibliaolvasó kalauz alapján

2012. ÁPRILIS 22. VASÁRNAP PÁL LEVELE A RÓMAIAKHOZ 5,1−5

DR. PECSUK OTTÓ

Megjelent az Igazság és Élet 2010/1 számában Reminiscere vasárnapjára – 2010. február 28.

A megigazulás megbékélés Istennel 5,1Mivel tehát megigazultunk hit által, békességünk van Istennel a mi Urunk Jézus Krisztus által. 5,2Őáltala kaptuk hitben a szabad utat ahhoz a kegyelemhez, amelyben vagyunk, és dicsekszünk azzal a reménységgel is, hogy részesülünk az Isten dicsőségében. 5,3De nem csak ezzel dicsekszünk, hanem a megpróbáltatásokkal is, mivel tudjuk, hogy a megpróbáltatás munkálja ki az állhatatosságot, 5,4az állhatatosság a kipróbáltságot, a kipróbáltság a reménységet; 5,5a reménység pedig nem szégyenít meg, mert szívünkbe áradt az Isten szeretete a nekünk adatott Szentlélek által. 5,6Mert amikor még erőtlenek voltunk, a rendelt időben halt meg Krisztus értünk, istentelenekért. 5,7Hiszen még az igazért is aligha halna meg valaki, bár a jóért talán még vállalja valaki a halált. 5,8Isten azonban abban mutatta meg rajtunk a szeretetét, hogy Krisztus már akkor meghalt értünk, amikor bűnösök voltunk. 5,9Ha tehát már most megigazított minket az ő vére által, még inkább meg fog menteni minket a haragtól. 5,10Mert ha akkor, mikor ellenségei voltunk, megbékéltetett minket az Isten önmagával Fia halála által, akkor miután megbékéltettünk, még inkább üdvözíteni fog élete által. 5,11Sőt ezenkívül még dicsekszünk is az Istennel a mi Urunk Jézus Krisztus által, aki által részesültünk a megbékélés ajándékában.

Pál apostol a megelőző részben egy nagyon fontos, „bizonyító” jellegű érvelést zárt le. Ennek az a lényege, hogy a zsidóság által a Amit a textusról tudni kell: legfőbb ősatyának és tulajdonképpen az • exegetikai megjegyzések „első zsidónak” tartott Ábrahám személyes • teológiai összefüggések feltárása életpéldája egyáltalán nem a körülmetélkedés (1Móz 17), és közvetve a mózesi törvény (amelynek az Ábrahámmal kötött szövetség egyfajta „előképe”) elsőbbségét bizonyítja, mint ahogyan azt az 1. századi zsidóság tartotta. Ellenkezőleg. Pál szerint az Ábrahámmal kapcsolatos bibliai elbeszélés kronológiája világosan utal arra, hogy először volt az isteni ígéret és az arra adott Ábrahámi hit (és igaznak tartás vagy „megigazulás”, vö. 1Móz 15,1-6), és csak azután a körülmetélkedéssel megpecsételt szövetség (1Móz 15,6 és 1Móz 17), illetve még később Ábrahám „üdvszerző jócselekedete”, hogy hajlandó volt feláldozni egyetlen édes fiát (1Móz 22, vö. még Jak 2,21-23). Vagyis a nem zsidókra is érvényes ígéret üdvtörténetileg megelőzi, tehát „fontosabb”, mint kizárólag a zsidóknak adott szövetség vagy a törvény. Pál mindebből az 5. rész elején a római keresztyénekre nézve is levonja a szükséges következtetéseket. Először az Istennel való „békesség” témáját (eijrhvnhn e[comen pro;" to;n qeovn) veszi elő, mint ami a megigazulás gyakorlati eredménye. Fontosnak látja kiemelni, hogy a római keresztyének számára immár mindkettőhöz Jézus Krisztuson és nem a törvény megtartásán keresztül vezet az út. Igyekszik kontextuálisan megvilágítani mondandóját a római gyülekezetek mindkét nagy csoportja előtt. A római zsinagógához kötődő zsidókeresztyének számára eddig a megigazulás–megbékélés kettőssége mögött legfeljebb csak a „szövetségi béke” (vö. 4Móz 25,12; Mal 2,5) felfogás rejlett, amely 1. századi formájában meglehetősen 1

BIBLIAOLVASÓ KALAUZ – 2012. április 22. vasárnap PÁL LEVELE A RÓMAIAKHOZ 5,1−11

IGAZSÁG ÉS ÉLET – VI. évfolyam (2012) Folyóirat a lelkipásztori és nevelői munka számára

„militarista” gondolat volt: az „igaz” Fineás (4Móz 25,7 és Zsolt 106,30-31) és a Makkabeus szabadságharcosok (1Makk 2) példáját követve az Istennel kötött szövetség megtisztítását és a szövetségi hitszegés miatt haragvó Isten kibékítését jelentette. Ennek eléréséhez nemcsak megengedhető, de egyenesen kívánatos is volt hűtlen zsidókkal vagy a hűtlenséget okozó idegenekkel szembeni erőszak alkalmazása. A törvény iránti hűséget követelő „megtisztítók” a kortárs zsidóság számára értelemszerűen az „Istenben való dicsekvés” példaképei is lettek, mégpedig „a törvény által”. Ezzel Pál azt a megbékélést állítja szembe, amely Jézus Krisztuson (dia; tou' kurivou hJmw'n !Ihsou' Cristou') keresztül jut el. Ez egy egészen másfajta, szívbéli és nyugalmat sugárzó békességhez vezet, valamint egyfajta különleges, egyedül „az Istenben való” igazi dicsekvéshez. Ez a páli béke-felfogás nagyon fontos, ezért vigyáz a megfogalmazásánál arra is, hogy az „Istennel való békességet” a levél hallgatói ne értsék a görög–római értelemben vett „békének”, amely eredetileg nem volt sokkal több a háború puszta hiányánál (ezt a gondolkodást jól tükrözi Rómában a Forumhoz közeli Janus–kapu kinyitása háború, és bezárása béke idején). Pál béke–fogalma igazi héber fogalom, de a prófétáknál is megtalálható eszkatologikus, messiási korszak jellemzőivel: lelki, szellemi, materiális jólét, megelégedettség, megbékélés az ember Istentől kapott sorsával és áldásaival. Ezt a „kegyelmi” állapotot élik át (eij" th;n cavrin tauvthn ejn h/| eJsthvkamen) a keresztyének naponként a Jézus Krisztusba vetett hit eredményeként. Ellenfelei Pál szemére vethetnék, hogy ez az elgondolás puszta elvont naivitás, ami nem számol az élet realitásaival. De Pál a folytatásban bizonyítja, hogy erről szó sincs: világosan számol a Krisztus–követők életének árnyoldalával, a szenvedésekkel (kaucwvmeqa ejn tai'" qlivyesin), amelyeket személyes élményeiből pontosan ismert (vö. ApCsel 9,23–25; 13,50; 14,19–20; 16,22–24; 21,30–32; 23,12–22; 24,27; 27,1– 28,31; 2Kor 1,4–8; 6,4–6; 7,4; 8,2; 1Thessz 3,3). Miközben ennyire gyakorlatiasan számol a keresztyén életvitel „velejáróival”, igyekszik elkerülni a szenvedések témájának közhelyes, „vulgár–sztoikus” megközelítését is, amelyet a római irodalom1 mellett megtalálhatunk egyes 1. századi zsidó iratokban2 is. Ez a szemlélet megelégedett azzal, hogy a szenvedésekben „jellemerősítő” gyakorlatot lásson. Pálnál a „fokozás” (qlivyi" - uJpomonhv - dokimhv, 3–4. versek) nem a tökéletes jellem kiformálását célozza, hanem a reménységre törekvést, amely a Szentlélek eljövetelével fémjelzett messiási korszak végső erénye (hJ de; ejlpi;" ouj kataiscuvnei, o{ti hJ ajgavph tou' qeou' ejkkevcutai ejn tai'" kardivai" hJmw'n dia; pneuvmato" aJgivou…, 5. vers). Ha elindulunk a perikópa kortörténeti megértéséből, és a mai gyülekezeti közegben való megszólaltatás útjait keressük, feltűnik, hogy milyen természetességgel és kiegyensúlyozottsággal beszél az apostol az egyes isteni személyek bennünk elvégzett munkájáról. Érdemes megragadni tehát a textus által kínált lehetőséget, hogy a Szentháromságról végre nem, mint valami felfoghatatlan és csak a dialektika finom különbségtételeivel megérthető teológiai fogalomról beszélhetünk, hanem Pál segítségével nagyon is gyakorlatias módon felmutathatjuk, hogyan működik együtt a hívő ember életében az Atya, a Fiú és a Szentlélek, és hogy ennek az együttműködésnek milyen nagyon is valóságos következményei vannak. Kálvin3 ezt írja az Atyával – a Fiú által – elérhető békességről: „Páratlan gyümölcse ez a hit által való igazságnak. (…) …lelkünket vagy az isteni ítélet megvetése és elfeledése kábítja el, vagy pedig félelem és rettegés tölti el mindaddig, amíg Krisztusban meg nem nyugszunk. Mert egyedül Ő a mi békességünk. (…) Ő az egyetlen szeretett Fiú, mi pedig természetünknél fogva mindnyájan a harag fiai vagyunk.” De nem csupán a békességet érhetjük el, hanem reménységünk van afelől is, hogy egykor részünk lehet Isten dicsőségében. Kálvin szerint: „Az Isten dicsőségének reménysége az evangélium által ragyogott fel ránk, mert az evangélium amellett tanúskodik, hogy részesei leszünk az isteni természetnek. Mert amikor Istent majd színről-színre meglátjuk, hasonlók leszünk Őhozzá (2Pt 1,4 és 1Jn 3,2).” A megpróbáltatás − állhatatosság − kipróbáltság láncolat végén elnyerhető reménységről így ír Kálvin: „…az üdvösség legbiztosabb útja tárult fel a reménykedő előtt. Ebből nyilvánvaló, hogy az Úr azzal a célzattal tesz próbára minket a szerencsétlenségekkel, hogy ezek, mintegy lépcsőként szolgáljanak üdvösségünk felé való haladásunkban. Tehát nem tehetnek nyomorultakká minket azok a nyomorúságok, amelyek a maguk módján eszközök örök boldogságunk elérésében.” A Szentlélek bennünk végzett munkáját (szívünkbe árasztja Isten szeretetét) így 1 Seneca így ír (De providentia 4.6): „Arra kérlek benneteket, hogy ne rémüljetek meg azoktól a dolgoktól, amelyekkel a halhatatlan istenek a lelkeket ösztökélik: a sorscsapás alkalmat ad arra, hogy az erény megmutatkozzék.” 2 Vö. például Salamon zsoltárai 10,1-2 vagy 1QpH col. IX.12-13: „Jaj annak, …aki magasra rakja fészkét, hogy kikerülje a balsorsot” (Fröhlich Ida fordítása). 3 KÁLVIN, A Rómaiakhoz írt levél magyarázata. Megjegyzés: az idézeteket néhol szerkesztettem, hogy igazodjanak az Újfordítás szövegéhez.

2



kommentálja a reformátor: „Nagyon nyomatékos itt ez a szó: áradt, mert azt jelzi, hogy annyira bőséges az Isten irántunk való szeretetének megnyilvánulása, hogy betölti szívünket. És így szívünk minden részébe kiáradván, nemcsak a nyomorúságot enyhíti a szerencsétlenségek közepette, hanem édes fűszerként kedvesekké teszi a szorongattatásokat is.”

3



Mai igeszakaszunk egyik különleges jellegzetessége, hogy Pál apostol mindhárom isteni személyről, Jézus Krisztusról, az Atyáról és a Szentlélekről is mond benne valamit. A Szentháromságról mi hajlamosak vagyunk úgy beszélni, mint egy bonyolult teológiai kérPrédikációvázlat désről, hiszen megszokhattuk, hogy a hitvallásainkban Hogyan munkálkodik bennünk a Szentháromság? precíz kifejezésekkel körülbástyázott kijelentések szólnak róla. Való igaz, hogy a Biblia kifejezetten, nevesítve nem is beszél a Szentháromságról. Ez a későbbi teológusok elnevezése. Ugyanakkor a Szentháromság egy nagyon is gyakorlatias fogalom. A Bibliában gyakran vagyunk tanúi annak, hogy Isten különbözőképpen beszél egyes személyekkel, vagy éppen Isten természetének hármas jellege az, ami gyakran megmutatkozik: Mózes első könyvében három titokzatos látogató érkezik Ábrahámhoz, akikről később megtudjuk, hogy Istent képviselik. Ézsaiás látomásában a mennyei lények háromszoros „Szent vagy” énekkel dicsőítik az Urat, és eltéveszthetetlen a számtalan utalás Isten lelkére vagy bölcsességére az Ószövetség prófétai könyveiben vagy bölcsességirodalmában. De megjelenik ismét a nagy missziói parancsban, Máté evangéliuma végén, illetve Jézus megkeresztelkedése történetében, ahol egy pillanatra együtt van a Fiú, a mennyei hangban megszólaló Atya és a galamb képében alászálló Szentlélek. Mi magunk is többféleképpen tapasztalhatjuk meg Isten jelenlétét az életünkben, és a Biblia, amely az élet és az emberi életgyakorlat könyve, ugyanerről tanúskodik. Az egyházatyák azonban, mint Athanasius a Kr. u. 4. században, szükségét érezték, hogy pontosabban is megfogalmazzák a Szentháromság rejtélyét, úgy, hogy az érthető vagy legalábbis elfogadható legyen filozófiailag képzettebb kortársaik számára is. Az Athanasiusról elnevezett hitvallásban például ilyen mondatokat találunk a Szentháromságról: „…az egy Istent a háromságban, a háromságot pedig az egységben tiszteljük; s ne keverjük össze a személyeket, se a lényeget szét ne válasszuk. Más személy ugyanis az Atya, más a Fiú, más a Szentlélek: de egy az Atya, a Fiú és a Szentlélek istensége, egy a dicsőségük, egyformán örök a fenségük. Amilyen az Atya, olyan a Fiú, olyan a Szentlélek is: Nem teremtetett az Atya, nem teremtetett a Fiú, nem teremtetett a Szentlélek. Végtelen az Atya, végtelen a Fiú, végtelen a Szentlélek. Örökkévaló az Atya, örökkévaló a Fiú, örökkévaló a Szentlélek, - de mégsem három az örökkévaló, hanem egy az örökkévaló.” E bonyolult filozófikus megfogalmazás ellenére az a különös, hogy Athanasius életében a Szentháromságnak nagyon is gyakorlatias jelentősége volt. Miközben az általa helyesnek érzett Szentháromság-felfogás védelmére kelt az eretnek tanokat hirdető kortársakkal szemben, akik nem csupán jó politikusok és kommunikátorok voltak, de gyakran az aktuális római császár is a pártjukra állt, Athanasiust legalább ötször száműzték Alexandriából. Ő pedig hajlandó volt arra is, hogy élete nagyobbik részét száműzetésben töltse csupán azért, mert igaz szeretet fűzte őt a Szentháromság Istenhez, és fontosnak tartotta, hogy mások is helyes istenismeretre jussanak. Hát igen, nagyon gyakorlati, bár nem túlságosan bátorító példája ez a Szentháromság valódiságának, kézzelfoghatóságának. Mégis, Pál valami nagyon hasonló gondolatmenettel érzékelteti a számunkra, hogy mit jelen neki a Szentháromság. Az a lista, amelyben számba veszi, hány ponton is kapcsolódik az életünkhöz a Szentháromságba vetett hit, elgondolkodtató. Először arról beszél, hogy egyedül Jézus Krisztuson keresztül ismerhetjük meg Istent. Ezt az ismeretet azonban megelőzi egy pár lépcsőfok. Először is békességünk van Istennel, Jézus Krisztus által. Erre a békességre úgy juthatunk el, hogy átéljük: Isten kegyelmes még a bukásainkkal szemben is. És nem csupán megbocsátott bűnösök vagyunk, de még arra is reménységünk lehet, hogy egyszer majd részesülhetünk Isten dicsőségében. A Szentlélek bennünk való munkája révén azonban egyéb dolgokat is megtapasztalhatunk. Ilyen a reménység, amely csak látszólag szelíd, gyenge tapasztalat. Valójában olyan erős, hogy képessé tesz arra, hogy ráhagyatkozva a megpróbáltatásainkkal is dicsekedjünk. Végezetül a Szentlélek által megismerhetjük Isten szeretetét is. Megbékélés Istennel. Kegyelem a bukásainkkal szemben. Részesülés az örök dicsőségben. Remény, amely mindent elhordoz és Isten szeretete az életünkben. Teljesen mindegy, milyen bonyolult dolog is megfogalmazni, hogy kicsoda is pontosan a Szentháromság, Pál apostol felmutatja, hogy ezek azok a dolgok, amelyek igazán számítanak mindannyiunk számára. 1. Békességünk van Istennel Mindvégig a Bibliában és az üdvtörténetben, Isten arra törekszik, hogy helyreállítsa a békességet önmaga és a népe között. Az édenkerti bűneset óta – ahol az ember nemet mondott erre a békességre − mindany-

4



nyian folyamatosan nemet mondunk erre a megbékélésre, úgyhogy Istennel való kapcsolatunk szinte tűrhetetlenné vált. Isten ezért jött el közénk Fiában, hogy új életet adjon a számunkra. „Isten azonban abban mutatta meg rajtunk a szeretetét, hogy Krisztus már akkor meghalt értünk, amikor bűnösök voltunk.” (Róm 5,8) Olyan aránytalanul irgalmas gesztus ez, amilyet csak Isten tehetett az irányunkban. Nem pusztán az elkövetett bűnök bocsánatáról van szó. Sokkal többről: békességről. Arról a lelki− és tudatállapotról, amelyben nem kell félnünk semmitől és senkitől. Amikor érezzük Isten kegyelmét még a bukásainkkal szemben is. Az, hogy békességünk van Istennel, nem azt jelenti, hogy nem követünk el többé bűnt. De tudhatjuk, hogy készen áll a kegyelem azokban a szörnyű pillanatokban, amikor utáljuk magunkat a gyengeségünkért. A kegyelem mindig készen áll, mert mostantól benne élünk, mozgunk és vagyunk. 2. Részesülünk az Isten dicsőségében Emlékszünk a megdicsőülés történetére, amikor az elváltozott Jézus dicsősége rémületbe ejtette a tanítványokat a hegytetőn? Olyan dicsőség ez, amelyet nemcsak megláthatunk, de amelyben osztozhatunk is egyszer. Milyen sok ember van, akinek semmilyen kapaszkodója sincs az életben! Akiknek az élet nem több, mint szüntelen harc a mindennapos túlélésért. De túl sok dolog nincs, amiért érdemes folyamatosan harcolni. Mi azonban meg vagyunk győződve arról, hogy nem csupán meglátni fogjuk Isten dicsőségét, de egyszer majd részesülünk is belőle. Pál bővebben kifejti ezt a második Korinthusi levélben: „Ezért tehát nem csüggedünk. Sőt ha a külső emberünk megromlik is, a belső emberünk mégis megújul napról napra. Mert a mi pillanatnyi könnyű szenvedésünk minden mértéket meghaladó nagy, örök dicsőséget szerez nekünk, mivel nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra, mert a láthatók ideig valók, a láthatatlanok pedig örökkévalók.” 3. A reménység nem szégyenít meg Nem valami hagyományos keresztyén béketűrésről beszél itt Pál. Azt mondja, hogy dicsekszik a megpróbáltatásokkal és a szenvedéseivel. De hogyan lehetséges ez? Ki az, aki örömmel fogadja a szenvedéseket? Remény nélkül - nyilván senki. A reménnyel azonban, amellyel Isten Szentlelke tölti be a szívünket nap mint nap, nem csak elfogadhatjuk a szenvedéseket, de fel is mutathatjuk azokat, mint hitünk és Istentől kapott erőnk bizonyítékait. A reménység tehát Isten Szentlelkétől ered, de hogyan? Walter Bruggemann, ószövetséges teológus meglátása alapján a Szentírás szerint az emlékezet éppen úgy teremthet reményt, ahogyan a felejtés reménytelenséget. Mi, keresztyének valljuk, hogy a szenvedés nem cáfolja Isten hatalmát. És ez a lényeg a reménységben. Isten olyasvalamit készít elő, amit már megcselekedett a múltban. Ha nem is tudták bizonyosan, az első keresztyének mégis sejthették nagypénteken, hogy az még nem a vég. Aki betegeket gyógyított, aki megbocsátott bűnöket, és aki feltámasztott halottakat, az nem halhat meg csak úgy. Húsvét hajnalán pedig megbizonyosodhattak arról, hogy Isten továbbra is cselekszik Krisztussal és Krisztusban. Pál szavai a megpróbáltatásokról, a szenvedésekről, az állhatatosságról, Isten felettünk kimondott igenjéről és a meg nem szégyenítő reménységről egy olyan közösség képét vetíti elénk, amely nem hajlandó feladni. Egy olyan közösségét, amely nemet mond arra, hogy a jelen szenvedései és megpróbáltatásai jelentsék az utolsó szót. A keresztyének tudják, hogy Isten még nem végzett. A keresztyén reménység annak az Istennek a valóságában gyökerezik, aki készen áll arra, hogy Szentlelkével örökké megújítsa az életünket. 4. A szívünkbe áradt Isten szeretete Isten szeretete, amely megmutatkozott Krisztus eljövetelében, halálában és feltámadásában, nyilvánvalóan felfoghatatlan a számunkra. Ha csak egy szemernyit is így tudnánk szeretni, nem csak a mi életünk, de az egész világ körülöttünk teljesen más lenne. De Isten Szentlelke által ígéretünk lehet arra, hogy mi is élhetünk és növekedhetünk ebben a szeretetben. Bár addig meg kell tanulnunk még, hogyan bízzuk rá magunkat még sokkal teljesebben Isten gondviselő kegyelmére. Ha ezt megtanultuk, megbízhatatlan és változékony emberi érzelmeink (amelyeket gyakran hívunk szeretetnek) helyét Isten állhatatos és maradandó szeretete válthatja fel. A Szentháromság nem elméleti fogalom. Sokkal inkább egy erővel teli és gyakorlati hatalom a számunkra, akik Isten gyermekeiként szeretnénk élni ebben a világban. Isten békességének megélése, az Ő dicsőségéből való részesülésünk, a reménység, a megpróbáltatásokban való kitartás és a szeretet, amelyek után egy életen át sóvárgunk, mind-mind ahhoz kapcsolódnak, ahogyan megismerjük a Szentháromság Istent. Az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében.

5

IGAZSÁG ÉS ÉLET Folyóirat a lelkipásztori és nevelői munka számára Lectio continua Bibliaolvasó kalauz alapján

Recommend Documents