Igaz Történetek Nemzetiségek a Budapest Klezmer Band Szimfóniájában Találkozás Jávori Ferenc (Fegya) zeneszerzővel, hegedű-, és zongoraművésszel, a Budapest Klezmer Band zenekar alapítójával és vezetőjével Igaz történetek az emberek, a nemzetek élettel megélt sorsában íródnak. Ezt a történelmet a lélek őrzi, az emlékezet. A Kárpát-medence, konkrétabban a mi írásunkban – Munkács, igaz történetét évtizedekig meghamisították, az ott élő nemzetiségek kultúráját, vallási hagyományainak megünneplését betiltották. Ez az interjú – többek között – azért is izgalmas eseményekkel teli és felejthetetlen, mert a nemzetek, vallások és családok összefogásának példájával, máig érő üzenetével jelenik meg. Küzdelmük a túlélésért, a megmaradásért – követésre méltó. Életösztönük erősebb az elszenvedett traumánál. Mint látni fogjuk, a gyerekek érdekében, ritkán említik a szülők a gyászos fejezeteket, csupán elszólásokból érzékelik, a közvetlen élményvilágból kiszorítják a tragédiákat. De nyomai megmaradnak, s ezeket utólag nehéz jóvátenni. Interjúalanyom édesanyja és közvetlen rokonai holokauszt-túlélők, édesapja a Doni-katasztrófából menekült egy csoda folytán. Lelkiállapotukat, „életigenlésüket”, optimizmusukat meg kellett őrizni, mert a gyerekeket fel kellett nevelni. Abban az időben a törvények semmit sem akadályoztak meg, egy humanistát idézve: „abban a szerencsétlenségben, az ember a gonoszság és az ártás képességével, éppen az értelme révén, minden más „ragadozót” felülmúlt.” A „mi” történetünk is rávilágít a múlt század két domináns diktatórikus rezsimjének együttműködésére is, de örömömre, beszélgetésünk nem csak gyászos fejezeteket takar. Az Pannon Világ •
emlékekben megjelenik az egészséges és remek irónia is. Interjúalanyom, Jávori Ferenc-Fegya is egy ilyen pozitív segítő közösség tagja volt Munkácson. Családja bebizonyította, hogy még a legnehezebb helyzetben is megtalálható az erkölcsi és a kulturális szintér, ahol élni, gyerekeket nevelni lehet. Így lett a kis Fegyából, Munkácson, a 2. világháború után az „elsőnek született zsidó fiú”, akiből világhírű zenész, énekes, zeneszerző, a Kárpát-medence zenei életének egyik legszínesebb egyénisége lett. De most beszéljen ő az életéről, hivatásának választásáról, szülei sorsfordulatairól, karrierjéről! - Utolsó korosztályhoz tartozunk, akik még személyesen átélték a háború utáni közvetlen időszakot, Kárpátalja államiságának változásait, ezért még nagyobb a felelősségünk a mai és a jövő nemzedéke előtt, hogy megismerjék az igaz történetet, amit személyesen Jávori Ferenc (Fegya) átéltünk. Te ki vagy, honnan jöttél, mit választottál hivatásodnak és merre tartasz? -1946-ban születtem Munkácson. Édesapám 98éves korában halt meg, több, mint négy évvel ezelőtt. Jók voltak a génjei, mert szellemileg teljesen friss maradt és amíg a látása engedte, rengeteget olvasott, a TV-ből tájékozódott. Édesanyám – sajnos – csak 85évet élt, nagyon hiányzik még most is. Együtt települtünk át Magyarországra a 70-es években. Szüleim számára nagy megrázkódtatást jelentett, a szülőföldtől •
1
eltávolodni. A mamám mindig hitt a tehetségembe, állandóan biztatott és azt jósolta, hogy nagy karrier áll előttem. Apám is pozitívan állt a zenei kedvteléseimhez, de kritikusom volt, minden kis hibát észrevett, rendkívüli igényességgel. Anyám pedig csak dicsért, dicsért és biztatott. Születésemkor Szüleimmel Apám kereskedemeghallotta, hogy oroszul beszélnek. Az egyik tiszt lemmel foglalkozott, anyám pedig egy igazi zsidó, megjelenése viszont azt sugallta neki, hogy bizonyára otthont teremtő, család szerető, karrierjét is a család zsidó származású ember. A papám megszólította jiérdekében feláldozó asszony volt. Rólunk példásan disül: Mit csináltok ott? Minket mindjárt visznek gondoskodott. A háború alatt a zsidó családokat agyonlőni, ez volt a tegnapi parancs! A pince ablak Kárpátalján deportálták, anyám és nővére is megjárták mellett álló tiszt ránézett, megértette, amit apám az auswitchi-tábort. Mindketten megjárták a poklot, mondott és csoda történt: kiengedték őket, enni, inni de megmenekültek. Apám, kalandos-drámai úton adtak nekik és még egy Szolyva felé induló teherkerült haza a Doni- munkaszolgálatról. Erről később autóra is felengedték őket. Egy olyan zsidó mesélek. Én voltam az első háború utáni zsidó gyerek származású orosz tisztre talált rá, aki embernek bizoMunkácson, azok közül, akinek a szülei megmenekülnyult a „pokolban” és igazolást, menekülést biztosított tek. Apámat 1943-ban sorozták be munkaszolgálatra, számukra. A háború által rájuk kényszerített politikai Magyarország területéről (akkor Munkács is az függőségből megszabadultak. A valóság brutalitáanyaországhoz tartozott). Kisvárdán volt a gyülekezősának legnagyobb veszélye elkerülte őket. Belévésőhely. Apám csapatából mindössze 6-an jöttek haza a dött, de azóta nem hallott a kegyetlen parancsot: 68 főből, csupán a 10%-a menekült meg a Don„Agyonlőni!” (a semmiért). kanyarból. Óriási szerencséje volt, hogy fizikálisan is Édesanyámat 1945. május 1-én szabadították ki bírta, nem csak lelkileg az ottani megpróbáltatásokat. az oroszok a haláltáborból. Apám már akkor otthon Menekülés közben szétszóródott a megmaradt osztag. volt és várta őt. Házasok voltak, 1939-ben volt az Apám a bajtársával gyalog jött haza. Már Kárpátalján esküvőjük. A nővérem 1941-ben született, utána már jártak, Rahó környékén, amikor elkapták őket az kevés gyermek született Kárpátalján, mert érezték a oroszok. Magyar munkaszolgálatos ruhában voltak, fejük fölött tornyosuló „vihar felhőket”. Az 1944-ben így a szovjetek számára ők is „ellenséget”, veszélyt jelentettek, hiszen német „szövetségeseknek” számítottak. A tragédiát még az is fokozta, hogy mindössze 100-150 km-re voltak szülővárosuktól, Munkácstól. 2000 km. keresztül végig vonszolták magukat és a szabadulás „kapujában” elkapták őket a szovjetek és a parancsot a szemükbe vágva: „Rásztrelyáty! Agyonlőni!”- a pincébe zárták őket reggelig, miután „ellenségről volt szó”, a németekkel szövetséges hadseregről. Apám örökre megjegyezte ezt az orosz szót: rásztrelyáty! Azt szokták mondani, hogy nincs véletlen csak gondviselés. Másnap reggel az történt, hogy apám észrevette a börtön ablakuk előtt ide-oda járkáló és rájuk vigyázó katonákat. Kinézett a rácson és Osztálytársaimmal Munkácson 2
Pannon Világ •
•
született csecsemőket az idősebb szülők-, nagyszülőkkel együtt a megszálló németek, rögtön a gázkamrába küldték. Anyám fiatal volt, munkára még „hasznosítható”, ezért menekült meg. A nővérének már ősz hajtincsei voltak, ezért korommal bekente, hogy fiatalabbnak látszódjék, így ő is megmenekült. Apámnak négy testvére volt, Munkácsi zeneiskola. az egyik rögtön AmeriTibor unokatestéremmel. kába menekült. A szerencsétlenségből én alig érzékeltem valamit, mert engem „védő pajzs”- ként vett körbe a családom. Nem éreztették velem a kapott „sebeket”, csupán sejtelmeim voltak a sebek felszakadásáról. Heveny fájdalommal nem lehet együtt élni- ez volt az optimista felfogásuk. Azt tudtam, hogy lelki érzékenységet vagy éppen depresszióra való hajlamot hordozott valamelyik családtagom, az elszenvedett vagy eltitkolt traumáktól. De családunk egy hatalmas nagy és erős, szerető kötelék volt, segítő, támogató közösség, ahol a gyerekek, mint egy burokban éltek, viszonylag jól érezték magukat, a környező világ szörnyűségeit nem érzékelték. 10-15-éves lehettem, amikor szüleim többet kezdtek mesélni az átélt sorsfordulataikról. Nem akarták megzavarni a gyermekkoromat. 1952-ben kezdtem egy viszonylagosan nyitottabb életet élni, amikor beírattak a munkácsi orosz tannyelvű általános iskolába. Szüleim és tanítóim mindig: a szorgalmat, munkát, tehetséget jutalmazták. A kulturálódás mindennapi kötelezettség volt, a hagyományok őrzése szintén. Más értékrend szerint éltünk, mint manapság az emberek többsége. Felnéztem a szüleimre, mert nem volt bennük erkölcsi fellazulás, gyengeség, hanem volt bennük emberi tartás, erő, kitartás. Nem azzal foglalkoztak: „Te jó ég, mit éltünk át, milyen borzalmakat!” Hanem a családról gondoskodtak, neveltek, példát mutattak. A fiatal házasok szültek, gyarapodtak. Nem volt jellemző a depresszió, nem sérültek, mert a szülők megvédték őket ettől. Gyereknevelési problémájuk sem volt, mint sokunknak manapság. Szívvel, szeretettel neveltek, Pannon Világ •
tudták, hogy gyermeküknek, mi a fontos és mi nem. Ennivalónk sem volt sok. Ha láttunk valamiféle déli gyümölcsöt vagy étel ritkaságot, annyi részre osztottuk fel, ahányan az asztal körül ültünk. Nem jelentett számunkra problémát a hiány. Egészségesen nőttünk fel, szorgalmunkat dicsérték és jutalmazták. A család és közösségük szolgálatára álltak. - Hogyan neveltek belőled zenét szerető embert? Ki befolyásolt alkotó tevékenységre? Mikor jelentkezett először sajátos tehetséged? A múlthoz kapcsolódó gyökereid jelentik eredetiségedet. Önazonosságod felismerése, mikor történt? - Anyám vette észre, hogy valami tehetség „mocorog” bennem. Apám egy Vegyesboltban dolgozott, ahol minden volt, még zongora is. Amikor a mamám észrevette a hangszert, rögtön rácsapott és azt mondta: „Ezt megvesszük Ferikének!” Nagyon boldog voltam, amikor hazaérve kalimpálhattam a hangszeren, anyám szép éneklését utánozva. Hatéves koromban, anyám kézen fogott és elvitt Spicer bácsihoz, a munkácsi zeneiskola igazgatójához. Rendkívül művelt, képzett pedagógus volt. Zenei ízlését és tudását országszerte dicsérték. Később szerencsém volt csellista fiával is megismerkedni, aki a Lembergi Operaház szóló csellistája volt. Engem leginkább a zongora vonzott, de Spicer bácsi a hegedűt javasolta. Ismerve az 1950-es éveket, a következőket tanácsolta Első zenekarom anyámnak: „Nagyon tehetséges gyerekről van szó, de inkább hegedüljön, mint zongorázzon, praktikusabb. Könnyebb a hegedűvel menekülni, ha rákényszerítenek. ”Őszintén szólva, nem ragadott meg engem egyszerre a hegedű varázsa. A hónom alatt mindig hordoztam, a tokkal együtt, szorgalmasan jártam az órákra, de abban az időben leginkább a focizás vonzott. Gyakran használtam a tokot kapunak, amikor a barátaimmal összejöttünk játszani. Nem versenyszerűen fociztam, de, mint a hozzám hasonlóak, imádtam rúgni a labdát. A zeneiskola •
3
mindinkább kezdett vonzani. Babcsák tanár úr megszerettette velem a hegedűjátékot, s ez lett a fő hangszerem. Második osztálytól lehetett választani egy másik hangszert is, így került hozzám vissza a kedvencem – a zongora. Marijá Ivánovná tanárnőmre ma is hálával gondolok, rendkívüli pedagógus volt. A 7.-osztályban már utolértem a zongora- szakosokat, egy színvonalon vizsgáztunk. Az Ungvári Zenei Szakközép Iskola következett. Nagyon szerettem oda járni, Lesznyikova volt a tanárnőm. Az életkörülményeim is megfelelőek voltak, a háziak saját gyerekükként bántak velem. A „Ruszkájá” utca 36 sz. még mindig az egyik legkedvesebb emlékeim közé tartozik. A zeneiskolában és az albérleti „otthonomban” is nagyon jó volt a légkör. Ungvári tanulmányaim befejezése után Nagyszőlősre kaptam a kinevezésemet, 4-5 évig – kellemes emlékekkel – ott tanítottam, Budál igazgató úr irányításával. Kötelező kiküldetésem után jelentkeztem Drohobicsba (Lem- Bemutató után berg előtti város) Zenei Főiskolára. Remek elméleti tanáraim voltak, többek közt egy Dávid Ojsztrahtanítvány, Jákov Szoroker. Öt év után, a főiskola befejezését követően, visszatértem Munkácsra. Zenei pályámat illetően nem voltam csalódott. Mert éreztem, hogy szorgalmamat, a munkába fektetett energiámat megbecsülték jutalmazták. Emberileg éreztem Drohobicsban, hogy a kisebbségi érzés megérintett, önazonosságomat bátran vállaltam. Az ott élők mentalitása nem nagyon tetszett. Az elkülönülés akarata és gőgje meghatározta mindennapjaikat. - Nemzeti, vallási identitásunkat nagyon megtépázta a kommunista internacionalista ideológia. Ahhoz, hogy elnyerje bárki a belső szilárdságát, fontos végig gondolni honnan jött és hová tart. Ön mit fogadott el ősi múltjából, elődei hitéből, gondolkodás módjából, világlátásából? Hogyan alakult a további sorsa? - Szinte mindent. Szüleimmel együtt települtünk át Magyarországra a 70-es években. A nővérem várt bennünket a családjával (ő korábban férjhez ment egy magyar férfihoz). Hívtak bennünket a rokonok Amerikába, Ausztráliába, de a szüleim hajthatatlanok voltak. Ők, velem együtt Magyarországon akarták megtalálni új otthonukat. Mindenáron a családegyesítést kívánták. Ez így is történt. Identitásunkat, 4
Pannon Világ •
hivatásom iránt érzett szeretetemet megtartottuk, semmi sem akadályozott. Apám egy újság hirdetésére hívta fel a figyelmemet, amikor állás után kutattam. Az Operett Színház zenészeket keresett. Másnap próbafelvételre hívtak be. Hihetetlen, de este már frakkban ültem a zenekarban. Meseszerűnek tűnt az operett színházi beilleszkedésem! Ez idáig csupán rádióból csodáltam a nagy színészeket, énekeseket és most nekik játszom! Németh Marika, Gábor Miklós, Bessenyei György és a többiek, ott játszottak előttem a színpadon, hihetetlen volt! Szüleim is nagyon boldogok voltak velem együtt! Megnyertem azt az állást, amiről otthon csak álmodni mertem! Anyám mindig biztatott, hogy el fogom érni azt, amiről álmodok, mert tehetséges vagyok. Büszke akart lenni a fiára, s az örökölt és a tanult képességeimre hivatkozott. Ábrándozva mesélte, hogy én valamikor az elismertség magas fokára jutok, az emberek megismernek majd az utcán, gratulálnak, örülnek. Gyakori hangoztatására, egyre jobban, erősebben hittem, hogy ezt az utat végig fogom járni, amire anyám biztatott. Sajnos az elismertség legmagasabb fokát, anyám nem érte meg, de érzem, ő valahol figyel és tudja, hogy kívánsága teljesült. Minden szava, biztatása, ereje itt van bennem, munkám, életem során ezt folyamatosan érzem. Mostanában gyakran elgondolkozom „nevelési” elvein. Mindig dicsért, még ha csínytevésen kapott el, akkor sem dorgált! Valami természetfölötti sugalmazást kapok, amikor nehéz helyzeteimben hozzá fordulok. - Eddig leginkább gyermekkori-, ifjúkori élményeiről, eseményeiről beszéltünk, amelyek identitását, szakmai irányultságát meghatározták. Szüleitől, tanáraitól olyan „ugródeszkát” kapott, amely révén mindig fölfelé lendülhetett. Hogyan érte el a zenei elismertség egyik legnagyobb fokát? Világhírű zenekart alakított, népszerű lett, zenei előadásaira hónapokkal előtte kell beszerezni a jegyet. Nem kellett megkötnie a „maga kis kompromisszumait”, hogy ezt a sikert elérje? - Kompromisszumokat nem kötöttem, a szerencse és a tehetség vezérelt. Az Operett Színházban nagyon boldog voltam, de évek során már úgy éreztem, hogy hiányérzetem van. Kezdtem magam rosszul érezni a zenei „árokban”. Hiába zenés színház, de a közönség a színpadot nézi egy emelettel feljebb. •
Degradálva éreztem magam, furcsa érzés kerített hatalmába. Az előadás után hiába jön fel a karmester és nagyon megtapsolják, akkor is lent van! Felkavart ez a folyamatosan erősödő érzés bennem. Racionálisan felfogtam: nagyon fontos a zenész szerepe az árokban, nélkülözhetetlen, de a tudat alatti érzés, amely hatalmába kerített, nem hagyott nyugodni. Ezt a roppant nagy erőt érezve alakítottam meg először a DIXIzenekart. Saját ízlésemre hangszereltem a számokat, sikerünk volt, de nekem „nem jött be”. Az Operett Színházban egy „Big-Bandot” is alakítottam, de ez sem tetszett nekem igazán, sok volt belőle. A művészet más irányú nagyságán és különlegességén gondolkoztam. Kerestem gondolataimban az olyan embereket, amelyek ezzel az érzéssel megérintenek engem. Eszembe jutott még ifjúkoromból egy általam nagyon kedvelt cigány prímás: Galambos Gyula bácsi. Gyakran jártam hozzá zenét hallgatni (ma is játszik Munkács legelőkelőbb szállodájában a „Zirkában”). Ismerős volt az a zene, amit játszott, anyám dalaira emlékeztetett. Megkérdeztem tőle, mit játszik? Zsidó zene – szólt a lakonikus válasz. A régi emlékek, hangok, dallamok jutottak eszembe, amikor a nagy ünnepekre összejött a család apraja-nagyja. Az akkori Munkácson (a szovjet birodalom részeként) tilos volt énekelni az ősi énekeket, előhozni az ősi szimbólumokat, amely számunkra a lélek teljességére és hagyományaink megtartására utaltak. Munkácson „ébresztettek” rá, hogy klezmer zenét hallgatok, ezért olyan
közeliek számomra. Minden dalocskát feljegyeztem magamnak, 50-60 gyűlt össze, védett népdalok kincseként. Gyula bácsi, a prímás barátom elmesélte nekem, hogy az I. világháború előtt az apja gyakran játszotta ezeket a dalokat, tőle tanulta. Aztán már csak ritkán éledtek újra (egy-egy esküvőn), hiszen tilos volt előadni. Úgy teltek el évek, hogy elő sem vettem ezeket a feljegyzéseimet a fiókból. Aztán eljött az az idő is, amikor Amerikába látogattam a rokonaimhoz. Ez a 80-as évek végén történt. Vettem egy klezmerlemezt és rátettem egy lemezjátszóra, felpezsdültek bennem a régi emlékek. Te jó ég!- gondoltam, hiszen ezeket a dalokat ismerem! Ezt Gyula bácsi játszotta Munkácson, azokat pedig az örömünnepeken énekeltük! Az ott élő – kivándorolt – zenészek adták elő a dalokat, mint amerikai zenét. Én ezt, miért nem csinálom meg Budapesten!- alakult ki bennem az ötlet. Hazajövet alakítottam egy 13-tagú zenekart. Gyula bácsi ismert dalaival kezdtem és a szerencse vagy a gondviselés megint közbe lépett. Az egyik jó barátom, aki most Pozsonyban él – Koppelman Joszif (Jóska), Moszkvából hozott nekem egy könyvet. Ez téged biztosan fog érdekelni!- felkiáltással átadott egy szép borítású kiadványt. Egy fantasztikus néprajzkutató Beregovszkij gyűjteménye volt: Zsidó népdalok, az első világháború előtti gyűjtemények, majd a 20-30-évek kutatásai. 1987-ben találtak rá a kéziratra, 89-ben már kiadták Moszkvában. 600 eredeti zsidó népzene gyűjteménye volt. Egy kincset kaptam
A Liszt Ferenc zenekarral Pannon Világ •
•
5
ajándékba, amelyből építkezni, táplálkozni tudtam! Eddig nem ismert eredeti forrásanyag. Barátom véletlenül vette észre az egyik könyvesboltban ezt a ritkaságot. Tudta, hogy érdekel és foglalkozom ezzel a témával, így megvette nekem. Nagyon boldog voltam… E forrásanyag segítségével alakítottam meg a Budapest Klezmer Band zenekart. Írtam, hangszereltem a számokat. Az első 3-4 év útkereséssel telt, kerestem a saját nyelvezetemet, kifejezésmódomat, hogy ne legyen utánzata egy hasonló zenekarnak. 1995-ben jelent meg első lemezünk, egy francia cég adta ki, 32 országban terjesztették. Nemzetközi sikereket ért el ez a 13-tagú zenekar, de valamiért nem voltam elégedett. Igazi áttörés akkor történt, amikor átgondoltam a zenészek színvonalát és újraválasztását. Először az volt az elképzelésem, hogy zsidó folklór zenére épülő zenekar tagjainak zsidó gyökerekkel kellene rendelkezni. A gyakorlat bebizonyította, hogy ez nem így működik: igazi, jó muzsikusokat kell meghívni! Ez így is történt. A legjobbakból válogattam. Amikor összeállt az új zenekar, készítettünk egy új lemezt és a bemutatóját a Duna Palotában tartottuk. Már az első előadás is telt házzal ment, hatalmas sikerrel. Az egyik előadás után Kerényi Imre színházigazgató és rendező bejött hozzám és megkért, beszélgessünk másnap az irodájában. Reggel bementem hozzá, s ő így kezdte a tárgyalást: „Drága Fegya úr, szeretném, ha maga és a zenekara velem együtt menne fel a „Háztetőre”! Rébuszait először nem értettem: Milyen háztetőre? „Hegedüs a Háztetőn” hangszerelését vállalja el és játsszák el, most már a 7-tagú válogatott muzsikusokkal újjáalakított zenekarommal. Kerényi rendezte, mi 6
Pannon Világ •
zenéltünk az újítással is átrendezett Operett Színházban is. Emlékszem Bessenyei, Huszti, Dunai óriási sikerére… Amikor Kerényi megkért, hogy hangszereljem át klezmer stílusra, azt hittem, nem fog sikerülni, mert egy nagy zenekarra írták. Aggályaimat elmondtam a rendezőnek, de ő azt válaszolta: „Maga egy nagyon tehetséges ember, megnéztem magát és meghallgattam zenekarát, az eddigi vélemények is megerősítettek engem elhatározásomban. Nem adhatom másnak a feladatot csak maguknak! Ez egy kiváló színházi produkció, amivel megbízom magát, sok évig fog menni!” Igaza volt! 8-évig ment a darab, 270 előadást játszottunk Illényi Katicával (ő volt a hegedűs). Ekkor indult el az igazi karrierem. Jó kritikát kaptunk, ódákat meséltek a zenekarról. Gyakorlatilag abban az időben szereztem a legnagyobb ismeretséget, hívtak: a rádióba, TV-be, Duna TV-be, sajtó stb.. Zenekarom akkor kapta meg az első díjat: Kodály Zoltán díjat, a zsidó kultúra ápolása és fejlesztése érdemeként. Két évre rá: „A legjobb évi produkció”- kitűntetést, majd az Emelton díjat- a legjobb népzenét játszó együttesért. Ezt személyesen én kaptam, úgy, mint a „Köztársaság Lovagkeresztjét” is. 2009-ben lettem „Érdemes Művész”. - Kitüntetéseinél a színvonalon kívül, az bizonyult döntőnek, hogy közel került zeneműveivel a magyarországi és a világban szétszórtan élő nemzetiségiek sorskérdéseihez és különböző vallások, hagyományok, kultúrák őrzéséhez? - Ez is biztosan benne volt a szakmai javaslattevők gondolataiban. Eredeti folklór zenére épülő •
„szimfóniáim” mindenképpen használják a különböző nemzetiségek, vallások, ősi források motívumait. Ez számomra nagyon fontos, de a legfontosabb, hogy magasan képzett, tehetséges, jó zenészek játsszák, énekeljék. 1995-ben, amikor megkaptam ezt a nagy megbízást, erre a szempontra nagyon vigyáztam. 1996-ban volt a „Hegedüs a háztetőn” bemutatója, óriási sikerrel. Boldog voltam, csupán az bántott, hogy édesanyám már nem lehetet velünk. 1-2 évvel előtte még ott ült mindig az igazgatói páholyban, onnan nézett, drukkolt nekem. Egy ilyen óriási sikerű előadásra vágyott, hogy utána átölelhessen és gratulálhasson. Hiszen ezzel a jóslata megvalósult. Apám ott volt a bemutatón. A további felkérések folyamatosak voltak a siker láttán. A Győri Balettől is jött egy felkérés (bibliai témára) „Sorskérdés?”. 200 bemutatót ért meg, de nem csak Magyarországon táncolták, hanem többek közt – Amerikában is. A Liszt Ferenc zenekar is meghívott közös előadásokra, majd Markó Ivánnak írtam balett zenét (Purim vagy a Sorsvetés). Ezzel a darabbal meghívtak Franciaországba, de bejártuk a fél-világot, talán Afrikában még nem voltunk. Filmzenét is írtam, aztán jött a több éve játszott és a továbbiakban is igényelt: Menyasszonytánc. A világ első klezmer-operettjét a budapesti Operett Színházban játsszuk, már több, mint 200-ik előadásnál tartunk. A számok is mutatják, óriási sikerrel. Álszerénység nélkül mondhatom, hogy most már a világhírű Budapest Klezmer Band virtuóz tagjai, hiszen zenés darabról van szó (amelyet én komponáltam), nagyban hozzájárulnak e ritka sikerhez, a közönség folyamatos ovációjához. A kritika és a közönség véleménye alapján e szívhez szóló,
Pannon Világ •
fergeteges ritmusú számok mindegyike megnyeri a nézők tetszését, igazi slágerré válnak. - Az ön darabjának a hősei izgalmas, nagy lelkű ,egy nyelvet beszélő, de különböző vallású emberek. A közöttük lévő „távolságot” kitölti a kultúra, a vallás, az ősi szokások, a hagyományok tiszteletben tartása, az empátia. Azt keresi a főszereplő dalaival, hogy ki vagyok, honnan jövök? Mert csak azután válaszolhat arra a kérdésre, merre tartok? A megértés, az átélés, a szeretet és a szerelem vonzalmában a szereplő a végén mindig megtalálja a helyes utat. Mindig ilyen nagy erkölcsi „szellemekben” gondolkodik, amikor zenét szerez és a mondanivalóhoz megfelelő háttért biztosít? - Művészetem ereje nem csak a hosszú évtizedekig takart és tiltott folklórból és ismeretlenségből fakadt fejezetekből áll, hanem az egészséges és remek iróniából is, amelyet bőven találunk: a „Hegedüs a Háztetőn”, illetve a „Menyasszonytánc”zenéjében is. Célom: ne csak a műélvezet, hanem a gondolat ereje is működjön. Ortutay Mária 2013. május
•
7
Nikolai Blokhin -nem csak az akadémikusi festészet és rajzművészet igazi mestere és tovább fejlesztője, alkotásainak gondolati mélysége összefonódik érzékeny lírizmusával Galina Tuluzakova művészettörténész írása. A jelenkor szituációja nagy lehetőségeket ad egy festőművésznek. Nincsenek korlátozva abban, hogy saját stílusukat kiválasszák, a tradicionális festőművészettől kezdve különböző irányzatokig. Ebben a helyzetben különösen szembetűnő az egyik oldalról, hogy a művészet ez egy kifejezési eszköz, amellyel a művész gondolatait, érzéseit, lelki folyamatait, emócióit fejezi ki. Telített energia nélkül, az igazság kifejezésének vágya és mondanivalójának igaza nélkül, minden kifejezés csupán technikai alkalmazás. Más oldalról, éppen a művészeti szisztéma kiválasztásánál bizonyítja saját individuumát, jellegzetességét, így találja meg önálló, egyedi kifejező eszközét. Nikolai Blokhin az egyik ilyen eredeti művészeti kifejező eszközzel dolgozik, a kortársak közül az egyik legismertebb művész. Képzéseivel, iskoláival, világnézetével, művészeti nyelvezetével – teljes összhangban van az orosz tradicionális, akadémikus iskolával. Az akadémiai oktatás alappillérje még a klasszicista stílus (amely: a görög és a római antik kultúrára támaszkodott, magas szintű igényes- “Maszlenyica” ségével a pontos rajz és kompozíció meglétével, nyugati irányzatok követésével). A Szentpétervári Festőművészeti Akadémia is erre alapozta oktatási rendszerét már több, mint 250-éve. Évtizedek sodrában, természetesen nem maradt az oktatás rendszere mindig ilyen irányzatban. A friss impulzusok, a XIX. Sz. irányzataival a realizmus követésével „peredvizsnyiki” (Ilyjá Repin vezetésével), akik az antik irányzatot a realizmust, a természet mélységébe helyezték. Témakörük megváltozott. Volt egy viszonylag rövid 1920-as évek korszaka az avantgardizmusnak, amely visszafordult a realizmus tradícióihoz. Természetesen a realizmus itt alkalmazkodott, átváltozott „szocreálizmussá” a szovjet 8
Pannon Világ •
időszakban. A „Vasfüggöny” 70-éve Oroszországot kirántotta a világfestészet folyamatából. Ennek is megvolt a pozitív és negatív hatása. Az izolációnak és a konzervativizmusnak köszönhetően Oroszországban megmaradtak a klasszikus iskolák, oktatási módszerek, amelyek nyugaton többségében eltűntek. Volt idő, amikor szinte divat volt kritikával illetni az akadémikus irányzatot, rutinnak nevezve, bizonyítva, hogy a szabályok „zsugorítják” az alkotót és korlátozzák őt a művészeti önkifejezésben. No de az akadémikus irányzatot csak akkor lehet szidni, ha létezik. Ez az oktatási módszer évszázadokon keresztül fejlődött, a múlt kollektív tapasztalataival gazdagítva. Egy gyenge jellemű művészt megsemmisítheti, magába olvaszthatja, annulálhatja, viszont egy erős egyéniségű művésznek „ugródeszkát” adhat tehetségének, művészetének szárnyalásához, kifejező készségének kibontásához. Amikor ez az összetartó, elhívatott rendszer hiányzik, akkor az egyén kezd részletekre bomlani, bizonytalankodni, s ez a „semmihez” vezethet, a kiüresedéshez. Bármilyen eredeti, erős és összetett a művész egyénisége, az önkifejezés, a „belső én” kifejezése megköveteli a szakma ismeretét. Tudnia kell a festőecset kezelését, a színek keverését a palettán, a rajzkészséget, a színek használatát és a kompozíció megalkotásának ismeretét. E tudás nélkül nem érhető el a művészet mélysége és formaábrázolása. Voltak, akik azt hangsúlyozták, hogy az akadémizmus már teljesen kimerített oktatási módszer, de szerencsére mindig megjelentek olyan erőteljes művészeti egyéniségek, akik bebizonyították alkalmasságát és nélkülözhetetlenségét, továbbfejlesztésének lehetőségét. A XIX. szban az egyik ilyen művész volt: Karl Brullov, Alyekszandr Ivanov, új életet lehelve a klasszikus hagyományokba. A „peredvizsnyikok” megváltoztatták a tematikai repertoárt, megtartva a művészeti nyelvezet •
alapjait – Iljá Repin, Szurikov. Az akadémiai alap, fundament jelenléte érezhető: Mihail Vrubely, Valentyin Szerov és a XX. Sz. elején alkotó Borisz Kusztogyijev, Filip Malyjávin, Nyikoláj Fesin, Alekszandra Jákovlyeva, Vaszilyijá Suhajeva munkáiban. A szovjet időszakban az akadémiai stílus
kérdést: „A szépség jelentőségét, mit jelent vajon?” A tradicionális forma keresését, valamint a monumentális ábrázolás jelentőségét. Ma, a szociális orientáció változását éljük. A felelősségteljes művészeti életbe beléptek, határozottan irányítják a „40-évesek”, akikhez Nikolai
“Szolovej-razbojnyik”
interpretációja látható volt: Jevszejá Mojszejenko, Andrej Milynyikov és még sokan mások munkáiban. Az Akadémián a szakmának nem csupán a technikai kérdéseit tanítják, hanem az elméletnek azt a forrását, ideológiáját, amelyet máshol nem oktatják. Ez különbözteti meg az orosz festők képzését a többi nyugati iskolától. Az egyszerű emberek életvitele iránti érzékenységet, a humánus értékek fontosságát, a művészet missziós céljának hitelét. Az akadémiai irányzat keresi a nagy témákat és formákat, azok egységét. Az erkölcs létét, az élet értelmét és az örök
Blokhin is tartozik. A tradicionális akadémizmus irányzatának új felfogását tapasztalhatjuk. Az „Új Akadémia” korszakát éljük. Nikolai Blokhin 1968-ban született Leningrádban, a járási művészeti szakiskolába járt. Utána a leningrádi művészeti középiskola tanulója lett, amely gyakorló iskolája volt a Repin Művészeti Akadémiának. A következő lépése természetesen „Repin Akadémia”volt, ahol B. I. Rejhet professzor irányítása alá került (saját választása alapján), aki a természetábrázolás mestere volt. Az eddigi tanulmányok
“Tanulmányrajzok” Pannon Világ •
•
9
“Félretett sakkjátszma”
összegzése a mindenkori diplomamunka bizonyítéka. Blokhin diplomamunkája 1995-ben a „Mászlyenyica” volt. Ez az egyik legvidámabb, legpörgőbb télbúcsúztató ünnep, amikor a tavaszt váró ember, újjáéledést vár. Több hagyomány jellemzi ezt az ünnepet: palacsinták, madárijesztők, szánkózás, birkózás és egy téli város ostroma. A nagy böjt előtti tombolás, népi vigaszságok, életigénylés, stb. Az orosz nép életszeretetét tükrözte, amely a vidámságban nem ismer határt. Élénk színek, nyílt, tobzódó emóciók, nevetés, vidámság a télbúcsúztatás időszakában, amikor várják a tavaszi Nap erejét. Ma ez leginkább színpadiassá vált, hiszen az igazi népi lelkület, életöröm, mintha kiveszett volna. No de a „Blyini” palacsinta készítés olyan mértékben meggyökeresedett az oroszoknál, hogy ez hagyományszerűen megmaradt. Blokhin nem a mai ünneplési szokásokat ábrázolta diploma munkájában. Alkotása emlékeztet a régmúlt ünneplésekre. Megpróbált hasonlatosságot keresni a forradalom előtti időszakban alkotott festőkkel: elsősorban hasonlatosságot fedezhetünk fel: Vaszilij Szurikov „Kápusztnyicá”, Nyikoláj Fesin – az egyik legjobb diplomamunka. Célja az volt, hogy megalkosson egy nagyobb formátumú, több szereplős festményt. A szereplők különböző mozgásban vannak, más-más- dinamizmusban, a kompozíció is ezt követi. A színskálája sem egyszerű, de a probléma megoldása nagyszerű. A jövő reménysége felé közeledő alkotása nagyon biztató. Az előkészítő rajzai is már mesteri készségre utalnak. A befejezett „Mászlyenyica” már érett mesterre utal. Az előkészítő rajzait sem nevezhetjük csupán tanulmányoknak, azok önállóan is megállják a helyüket. A XIX. sz.-i jellemrajzokat nem nehéz a mai Oroszországban is megtalálni. Az alul szocializált emberekből van ma is elég a globalizációs világban, hiszen a jólét nem mindenkinek adatott meg. Rajzainak olyan típusai, mint: „Öregasszony”, “Spanyol lányok” 10
Pannon Világ •
„Cigarettázó” stb, - ezek örökös jellemek, Oroszország változatlanságának jelképei. A művész világlátása nagyon jól érzékelhető ezekben a típusokban. Megdöbbentőek az erőteljes vonalvezetések rajzaiban, ezek a rajzok nem csak a formák tökéletes kifejezését adják, hanem a művészi elképzelés szabadságát is. Az energikus, pontos vonala a rajzainak, mély esztétikai hatást ér el. De emellett egyáltalán nem vész el a bonyolult jellemábrázolása, a mimika, arckifejezés, a pszichológiai emberábrázolás telitalálata. A Művészeti Akadémia elvégzése után három évvel Blokhin rajzot oktat, Rejhet tanítványának műtermében V.V. Pimenov professzornál. Nagy szerepet játszik Blokhin művészetében a portréfestészet. Klasszikus, humanista hagyomány szerint alkot, amely a külső megjelenítésben utal az egész ember jellemére, belső lényegére. Ránézve, eléd tárul a személy eddigi életmódja, belső lelki világa, szociális
“Balerina”
helyzete. Nem lehet megjegyzés nélkül hagyni az impresszionizmus iránt törekvését, a hatás és a gondolat egysége számára nagyon fontos. Mindig egy befejezett portréképet láthatunk nála, amikor a szervesen megalkotott környezete is meghatározó. A reális és az elképzelt dekoráció, kép egybeolvadása, esztétikai szépsége a dualista modern stílust jelképezi. A portrék frissessége és spontanítása teszi Blokhin festészetét különlegessé. Tájképeket is fest, ezek leginkább a szeretett városáról, Pétervárról szólnak. Ezek az alkotások nem annyira az épületek és egyéb nevezetességeket mintázzák, mint inkább a város „titkait” vélik felismerni. A látvány által kiváltott érzelmek, impulzusok összessége e városképei. Érzékelhető, hogy a művész szereti ennek a Néva–parti városnak az örök párásságát, az esős időket, az állandó felhőket, a nedvesség atmoszféráját. A borús, esős, ködös napokat ezüstös-szürke színekkel ábrá•
zolja (Új híd, Szent-Pétervár 2006) és az elmosódó alakok, a részletezés hiánya, bármennyire különös, de a grandiózus távlatot ábrázolja, az ideálisan megalkotott, megtervezett, cári időkben létrehozott, lendülettel és távlattal megépített várost (Nyári kert 2006). Nem kevésbé vonzóak a csendéletei (fehérek és szürkék) 2000 évek. A színek visszafogottsága, a
“Szentpétervár”
klasszikus befejezettség egyesül a könnyed stílussal. Nem annyira a virágok milyensége a fontos számára, mint a harmónia az élővilágban. Az eredetiség és a szabályszerűség egysége a fontos, nem dobálózik a festék színeivel, mindennek megvan a helye, kompozíciója erőteljes, az egység hatására törekszik. Blokhin tipikus témái a mai időszakban: énekesek, mókakedvelők, bohóckodók, stb. Nagyon tehetséges témái: a hölgyek és kísérői, cigánylány, spanyol lány, balett, varieté, vidámszínpad szereplői, cirkusz, bohócok stb. Kanonikus témák klasszikus stílusban. Érdekes lehet, vajon a művész a múltba mereng, vagy valami más vezeti ecsetjét ezekre a témákra? A 20-as évek művészetére jellemző a „szabad” stílus. Az önkifejezés szabadsága, az egyéniség jele, az eddigi tabu-témák keresése. Nikolai Blokhin – kortárs festő, a „szabad önkifejezés” számára meghatározó motiváció. De az ő szabadsága egy másik pillérre alapozódik. Számára a szabadság értelmezése azt jelenti, hogy dialógust folytat az európai tradicionális iskolákkal, lehetőséget biztosítva az egyértelmű beszélgetésre, vitára és szabadon használva a technikai módszereket, fogásokat úgy rajzban, mint festészetben. Emlékezzünk a „tranzavangard” kifejezésre, amely megengedi, hogy az évszázad bármely technikáját és stílusát alkalmazhatod. De azt is lehet állítani, hogy a kortárs művészet mindig az elmúlt korok művészeti dialógusával jellemezhető. Különböző módszer lehetséges: átvehető a múlt stílusa, formája vagy teljesen elveted, illetve részletek követhetők a technikai alkalmazásban. Egy a fontos, hogy a múlt tapasztalata legyen Pannon Világ •
mindig a kiinduló pont. Blokhin nem másol, hanem dialógusba kezd, a különböző korok változó stílusával. Elsősorban összehasonlítást igényel Nyikoláj Fesinnel, aki 1923-ban kényszerű emigrációba menekült, s most már nem csak orosz, hanem amerikai festőművész is. Különös az is, hogy Fesin és Blokhin, az Akadémia elvégzése után leginkább Amerikában lettek elismerve, ott érték el első sikereiket. Hasonlóság van a téma választásban is: a szépség és a szörnyűség egyidejű ábrázolásában és az a vékony vonal, amely elválasztja ezt a jelenséget. A groteszk és a vonzó lény közelsége, az ünneplés és a taszítás, a változás törvényszerűsége. Különleges pozitúrák, mozdulatok ábrázolása. Blokhin és Fesin között sok a hasonlóság, de egyben a különbözőség is. Az erőteljes vonalak, rajzok Blokhinnál, Fesin vékony, súlytalan ábrázolása. Az orosz hagyományok ábrázolásának visszafogottsága Fesinnál ellentétes Blokhin erőteljes színskálájával. Fesin egy új színskála alkalmazását Amerikában kezdte el, de ennek is megvan a jelentősége. Fesin számára a természetes hatás a fontos, legyen az portré vagy bármi más. Nincsenek rendezői, szimbolikus törekvései. Blokhinnak erős a fantáziája, és alakjai nem mindig egyértelmű jelentőséget hordoznak. Az alapkoncepciójuk azonos viszont. Úgy Fesinnál, mint Blokhinnál a természetes, egyediség a
“Csokor”
legfontosabb, amely lehetőséget ad különböző egyedi kifejezésekre. Nem annyira racionális formát használnak, amelyet könnyű verbálisan kifejezni, hanem a jellemek, színek játéka, vonalak határozottsága, finomsága, a kompozíciók változatossága, a mozgékony plasztikus ábrázolás a fontos. Mindkettő számára fontos az energia megléte, a dinamizmus •
11
“Disznók meglovaglása”
önfejlesztése, az alkotás fejlődése és folytonos nyomon követése. Emlékezetesek Velászkez bohócai és Vrubel cigánylányai, Blokhinnál is vannak ilyen elnevezésű alkotások. De az alkotások jelentősége mindig transzformálódnak. Vrubel „Orgona virága” a természet megszemélyesítése. A lányportrék modelljeit szinte az utcáról gyűjti, s úgy festi le őket, hogy valamilyen királyi fensőbbség jelenik meg az arcukon, a nőiesség titokzatossága. A tradíciót továbbfejlesztve jelennek meg a modern európai alkotások. Bohócaiban, vidám legényeiben van valamilyen „disszharmónia- disszegyensúly” (disszbalanc), hiszen nem lehetnek oly felhőtlenül vidámak, boldogok még a harsány színek hátterében sem. Érezhető valamilyen tragédia, dráma belső világukban. Blokhin e személyek által megfogalmazza azt a kérdést- ki is igazából az alkotó, miért is vagyunk, mi a szerepünk- e világban? A bohóc- aki szórakoztatja közönségét, az illuzórikus boldogság kereskedője? Ő csak a pillanatok boldogságát adja, a valódi megoldást nem. Vagy a művész képes a reális világból kivá- “Annácska” lasztani a szépet, a megnyugtatót, a fennköltet? Valóban, mi is a reális? Amit látunk vagy elképzelünk, illetve minden fordítva? Válasz nélküli kérdések. A színharmónia megtalálása, a festészet kifejezőkészsége, a módszerek alkalmazásának szabadsága, a technikai fogások nyitottsága – ez jelenti számára a realizmust. A művész nem az élet kérdéseire válaszol, hanem a művészet elvárásait követi. Előre tekinteni csak a tapasztalatok árán lehet, az emlékezés és nem a feledés az újítás iránya. A modern művészet kérdéseit 12
Pannon Világ •
tanulmányozza, a technokrata, globalizált, primitizált stb, kompjuterizált modern világban. A művészet a nem racionalizált kifejező készséget alkalmazza. Érzelmeket, átéléseket, élményeket, gondolatokat fejez ki. Őrzi az emberi lélek melegségét, ezáltal hatással van az ember lelki fejlődésére. Ez talán banálisan, régimódian hangzik, olyan, mint maga a világ, de e nélkül nem létezik emberi lélek, ember. A soron következő nemzedék erre az örök igazságra jön rá előbb- utóbb. A művész- „Ikarusz” (2006), aki szárnyakra áhítozik, amely a mélységből, gödörből, lejtőből felemel. Fel-fel – a Föld vonzásától felfelé, még akkor is, ha eséssel, zuhanással végződik, illetve a művészeti alkotás létrejöttének nem oly ritka erőfeszítésével, kínjával. Nem konkretizálja Blokhin a helyszínt és az időt. Nem ez a célja. A vidéki képein is nem a padon üllő öregasszonyokat ábrázolja „Pojuscsije”, hanem az összetartozás mélységét hívja elő, amikor a kórus egységbe hozza az embereket. A genetikai, tudatalatti érzések előhozója, amikor még nem választották szét az embereket származás szerint. Az emberek életritmusát maga a természet határozta meg. Nyugat - Oroszország témakörén sokáig dolgozott. (Velencei karnevál) Az álom és a reális tények összehasonlítása. A másik oldalon a „Mászlyenyicá”- mint az orosz Golgota. Pogány és keresztény, nemzeti és nemzetközi és összeolvadás történik meg ebben a témában, ebben az interpretációban. A keresztlevételtől a bábú, madárijesztő égetéséig, ez az örökös fennköltség és kivégzés körforgása, megszakíthatatlan ismétlődése az emberi •
összefonódik érzékeny lírizmusával. Egyben igen sikeres művész is. Kiállításai a világon mindenhol folyamatosak, kitüntetések sokasága, oktatói tevékenysége a szeretett „alma mater”-ban SzentPétervári Repin Művészeti Akadémián. Széles baráti, szakmai köre, a gyűjtők sokasága úgy Oroszországban, mint Amerikában. Neki sok minden adatott és ő sokat alkot és alkothat még, hisz előtte az egész alkotói élet. Kivonatos közlés, fordította: Ortutay Mária A Mester műtermében
felemelkedésnek és zuhanásának, tragédiájának. Először a férfiak felmagasztalják a madárijesztőt, feldíszítik, majd ugyanolyan szenvedéllyel lerombolják. A szembeállítás, a kontraszt a feszültséget hívatott kifejezni. A megfeszített szimbólum, mintha az életet mintázná. Ilyen „Mászlyenyicá” még az orosz művészetben nem volt… Nikolai Blokhin nem csak az akadémikusi festészet és rajzművészet igazi mestere és tovább fejlesztője. Alkotásainak gondolati mélysége
Nikolai Blokhin
Svájci Hagyományok Örök Hatalmáról és Feltámasztó Erejéről Manajló András festőművész legutóbbi önálló kiállításáról Ez év júniusában került sor Manajló András önálló kiállításának megnyitására – szentpétervári szakmai képzése után – egy svájci kisvárosban, Zugban. Rendezett városokat, gyönyörű hegyeket és tiszta tavakat sok helyen találunk Svájcban, mintha csak terepasztalon látnánk azokat. Zug viszont még képzőművészeti hírnevéről, művészetet szerető közönségéről is igen nevezetes. A Svájci tartományokat több ősi legenda, hagyomány is övezi, amely a mai napig nem halványodott el. Ezt a témát választotta, egyik alkotásában Manajló András feldolgozásra, saját elképzelése szerint. A Svájci Konföderáció három bátor és elszánt alapítójának: Werner Stanffacher, Walter Fürst és Arnold von Melehtal
“Drei Eidgenossen”
Pannon Világ •
•
ábrázolását készítette el magas alkotói színvonalon. A hagyományt, ősi mítoszt őrzi az oszág lakossága a legnagyobb szellemi kincsének. Ezért a három alapító, hős, a tradíció értelmében: cselekedett, védett, épített és törvényeket hozott létre. A festmény ábrázolása sokrétű, rejtjeles mondanivaló, az emlékezetnek fontos szimbóluma, időtlen feljegyzése. Manajló András tudatosan arra használta fel – e tartománynak szánt és ajándékozott alkotását –, hogy vele újra a jelenébe varázsolhassa, feltámaszthassa a múltat. Fokozott mértékben újra jelenük élményévé tette az ősi múltjukat, ezért választották e festmény állandó kiállításhellyé – tiszteletüket bizonyítva és a művész alkotását elismerve – a 13
Parlamentet. A vendégművészek számára e nem oly gyakori gesztus és megtiszteltetés azt igazolta, hogy a művész egyéni igénye magasabb fokon szükségszerűen összetalálkozott a vendéglátók társadalmi igényével. Stephan Schleiss (a Kanton Zug képviselő testülete oktatási és kulturális vezetője) megnyitó beszédében arra hivatkozott, hogy ezzel az alkotással nemcsak összegezve jelenik meg az alapítók szellemisége, életérzése, amellyel újraélhetik az ősi hagyományokat, a múltat, hanem abban is segít, hogy formálhatják, tovább fejleszthetik a hagyományok élményeit, dicsőségét, példamutatását, ismételten bekapcsolva a jelenbe és a jövő építésébe. Mulasztást követnénk el, ha nem utalnánk a többi bemutatott alkotásokra, amelyek által a nézők véleménye szerint: ”kétszer élhették át a természetet: egyszer a valóságban, majd Manajló András szép alkotásaiban.” A harmonizáló színekben kifejezett gazdag érzésvilág jellemző a művész stílusára, amely most sem maradt el. A társadalmi hivatástól eltérve, itt inkább a gyönyörködtetésre terelődik a hangsúly, amely szoros kapcsolatban van a nézők igényével. Bátran hivatkozhatom arra, hogy Manajló Andrásnak most sikerült olyan közösségi szellemű művészként bemutatkoznia, aki összesítette, megfogalmazta a társadalmi igényeket és alkotásain keresztül e széles közönség esztétikai és történelmi igényeinek kielégítője és „szószólója” lett. Az alábbiakban közöljük Stephan Schleiss megnyitó, köszöntő szövegét: Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kanton Zug nevében tisztelettel és szeretettel üdvözlöm Önöket! Külön szeretném megköszönni ezt a gyönyörű, Svájc történelmi emlékét őrző festményt, amelyet ajándékba kaptunk. Ismeretes, hogy az itt kiállító alkotó egy híres festőművész dinasztiából származik. Ez a tény valóságosan megemeli büszkeségünket, hogy tartományunk ennek a művésznek az alkotásával gazdagodik. Kanton Zug az egyik legősibb Svájci Konföderáció tagállama a kantonok közül. Svájc létrejöttétől kezdve e kis államunk szervesen beépült országunk történetébe, a hét évszázados múltra visszatekintő Helvét Államszövetségbe. Őseink, történelmi nagyjaink akarata, óhaja, az önrendelkezésre, valamint önállóságra való törekvése utat mutat nekünk a mai napig. Annak pedig különösen örülünk,
hogy Európa egyik leginkább befogadó országának hősi történelme inspirációt, ihletet ad a festőművésznek, most konkrétan vendégünknek – Manajló Andrásnak. E kiemelkedő alkotás három főszereplője a svájci történelmi legenda szerint: Werner Stanffacher, Walter Fürst és Arnold von Melehtal. Esküdt tettek mindhárman több, mint 700-évvel ezelőtt, hogy cselekvésük indítéka elsősorban az lesz, hogy kiszabadítsák népüket a császári, imperátori „vámpír harapófogóból”. Nem a hírnév vagy a „bajkeverés” volt a céljuk, hanem a fejlődés és a szabadság útjának keresése. Felesküdtek arra, hogy keresni fogják a szabad utat, mozgásteret a kantonok kibontakoztatásához. Felelősséget vállaltak arra, hogy a legnehezebb időket követően megszerzik a nyitottságot, amely szabad utat nyit az ipari-gazdasági fejlődéshez, a jobb léthez. Sokan életüket áldozták a szabad jövőért. Biztos vagyok abban, hogy ez az alkotás, ez a nagylelkű adomány, amely ősi szellemiségünket példázza, újabb hozzájárulást jelentheti a nemzetek összefogásához. A mai jólét országában is erősíteni fogja a toleranciát, az összefogást és demokráciát. A szabadság kivívásához és megtartásához nem csak a védelmi katonákra, harcosokra van szükség. Több kell annál: barátokra, a nemzetek összefogására. Ilyen barát képviselője most körünkben: Manajló András festőművész. Mert sehol a világon nem létezhet szabadság és autonómia jó és megbízható barátok nélkül! Köszönöm a megtisztelő figyelmet és gratulálok a kiállító művésznek a szép és magas színvonalú, a mi történelmi emlékünket is bemutató alkotásokhoz! Tudósítónktól
A Zug Parlament képviselői, az Ukrán Nagykövet Ihor Dir (jobbról a negyedik) és Manajló András a kép átadásának ünnepségén
Kiadja a Kárpátok Régió Kultúráért Közhasznú Egyesület. Felelős kiadó: Manajló András - az egyesület elnöke. Főszerkesztő: Ortutay Mária. Telefon: +36 1 380 7652. Szerkesztőség címe: 2600 Vác, Bulcsú u. 10. E-mail:
[email protected] Készült: AMG experts Bt HU ISSN 2062-0381
14
Pannon Világ •
•