I A N C A LDW EL L
AZ ÖTÖDIK EVANGÉLIUM
tárterítőt, a textíliát, amely az asztalt oltárrá változtatja. A bátyám 195 centi. A gyengék és tehetetlenek iránti kötelességtudatát csak fokozza, hogy nagyobb és erősebb bárkinél, akivel találkozik. Simonnak dereng, hogy a görögkatolikus pap megmentésére sietve egy ortodox férfit kilökdösött a sekrestyéből. Az ortodox férfi azt állítja, Simon kidobta őt. A görög rendőrök azt állítják, Simon eltörte a férfi karját. Simont letartóztatták. Új munkaadójának – a Szentszéki Államtitkárságnak – ki kellett járnia, hogy azonnal hazatérhessen Rómába. Ezért nem láthatta Simon saját szemével, hogyan kezelte János Pál ugyanezt az ellenségeskedést sokkal sikeresebben. Az ortodox püspökök szándékosan lekezelték János Pált. Ő nem panaszkodott. Megsértették. Ő nem védekezett. Követelték, hogy kérjen bocsánatot évszázadokkal korábbi katolikus bűnökért. És János Pál egymilliárd élő és a tömérdek halott katolikus nevében bocsánatot kért. Az ortodoxok annyira elámultak, hogy hajlandók voltak megtenni, amit addig nem: a pápa mellé álltak közös imára. Mindig reméltem, hogy János Pál athéni megnyilvánulása Simon természetét volt hivatott javítani. Újabb mennyből küldött lecke. Simont azóta mintha kicserélték volna. Ezt mondogatom magamban újra és újra, miközben délre hajtok Rómából, bele a vihar szívébe.
Castel Gandolfo: hosszúkás domb-
tető emelkedik ki a Róma peremétől délre nyújtózó golfpályák és használtautó-kereskedések furcsa pusztájából. Kétezer évvel ezelőtt ez volt a császárok játszótere. A pápák csak néhány évszázada nyaralnak itt, de ez elegendő ok ahhoz, hogy a területet országunk hivatalos kiterjesztésének tekintsék. Ahogy a dombot megkerülöm, megpillantok egy rendőrautót a szikla tövében. Olasz rendőrök a határon túli őrsről, közösen szívnak egy cigarettát a tomboló viharban. De ahova én megyek, ott az olasz törvények nem érvényesek. Vatikáni csendőrnek nem látom 19
nyomát a dübörgő esőben, és távollétüknek köszönhetően enyhülni kezd a nyomás a mellkasomban. Leparkolom a Fiatot ott, ahol a domboldalt bekapja az Albanói-tó, és mielőtt kilépnék az esőbe, hívok valakit a telefonomon. Ötödik csengésre egy mogorva hang beleszól. – Pronto. – Kis Guido? – kérdezem. Horkant. – Ki beszél? – Alex Andreou. Guido Canali régi, gyerekkori ismerős, egy vatikáni turbinaszerelő fia. Országunkban a legtöbb álláshoz egyetlen képesítés szükséges, egy már állásban lévő vérrokon. Guido képtelen volt jobb munkát találni, trágyát lapátol a pápai tejgazdaságban ezen a dombtetőn. Igazi potyaleső. És jóllehet nem véletlen, hogy már nem keresztezik egymást az útjaink, most nekem van szükségem segítségre. – Már nem vagyok kis Guido – mondja. – Az öregem tavaly meghalt. – Sajnálom. – Ezzel egyedül vagy. Minek köszönhetem a hívásodat? – Itt vagyok a városban, és szívességre lenne szükségem. Kinyitnád a kaput? Meglepett hangjából ítélve semmit nem tud Simonról. Újabb örömhír. Nyélbe ütünk egy üzletet: kap két jegyet a közelgő kiállításra, tudja, hogy könnyen szerezhetek Lucio bácsitól. Még országunk legbüszkébb lajhára is kíváncsi, mit alkotott Ugo barátom. Leteszem, és követem a sövény szegélyezte ösvényt felfelé a dombon a megbeszélt hely felé, ahol a szél már hangosabban sziszeg, ilyennek hallottam a telefonban is. Meglepődöm – és először meg is könnyebbülök –, hogy itt szemmel láthatóan minden rendben. Valahányszor eddig kimenekítettem a bátyámat a rendőrök karmai közül, mindig éppen valami felfordulásba keveredett. De most nin20
csenek a téren tüntető gazdák, nem követelnek vatikáni alkalmazottak béremelést. A település északi végében a pápa nyári rezidenciája kihaltnak tűnik. A Vatikáni Csillagvizsgáló két kupolája úgy türemkedik ki a tetőből, mint púpok a rajzfilmfigurák fejéből a mesékben, amiket Peter néz a tévében. Bajnak semmi jele. Még életnek sem nagyon. Kis magánösvény vezet a palotától a pápai kertekhez, és a kertkapunál egy cigarettavég ragyog szentjánosbogárként egy ökölbe szorított, fekete kézben lebegve. – Guido? – Szép napot választottál, hogy beugorj – mondja a cigaretta, majd egy tócsába pottyan elenyészni. – Gyere velem! A szemem hozzászokik a sötétséghez, és látom, hogy Guido szakasztott a néhai apja: buldogpofa, széles, bogárszerű hát. A kétkezi munka férfit faragott belőle. A vatikáni nyilvántartás hemzseg az alkalmazottaktól, akiket Simonnal még gyerekkorunkból ismerünk, de a társaságban rajtunk kívül nemigen lett másból pap. A mi kasztrendszerünkben a férfiak büszkén lépnek padlófényező vagy bútorjavító apjuk és nagyapjuk helyébe. Ugyanakkor nehéz lehet elviselni, ha régi játszótársak fölébük emelkednek, és jól ismerem ezt a hangszínt Guido hangjában, amikor felpattintja a fémzárat, és a teherautójára bökve azt mondja: – Szállj be, atya. A kapuk a csőcseléket hivatottak távol tartani, a sövények a tekintetüket. A birtokunk mindkét végében egy-egy olasz város gubbaszt, de innen fel sem tűnne. A szűk egy kilométeres dombgerinc a pápa saját csodaországa. Castel Gandolfó-i birtoka nagyobb az egész Vatikánnál, de senki nem lakik itt, csak néhány kertész és munkás, és az öreg jezsuita csillagász, aki nappal alszik. A valódi lakók cserépben álló gyümölcsfák és mandulafenyő-fasorok, hektárban mért virágágyások és pogány császárok által hátrahagyott márványszobrok, melyek most már a kertekben állnak, hogy mosolyt csaljanak János Pál arcára a nyári sétái során. Innen fentről 21
a tótól a tengerig ellátni. Ahogy gurulunk az aszfaltozatlan kerti úton, rajtunk kívül nem látni életnek nyomát. – Hova készültél? – kérdezi Guido. – Tegyél csak ki a kerteknél. Felvonja az egyik szemöldökét. – Ilyen időben? Tombol a vihar. Furcsa kérésem felkelti Guido kíváncsiságát, és bekapcsolja a CB-rádiót, hall-e társalgást. De az is néma. – A csajom ott lent dolgozik – mondja, és egyik ujját a kormányról leemelve előremutat. – Az olajfaligetben. Nem felelek. Az egykori szemináriumomban néha én vezettem körbe itt az újoncokat, így nappal jobban kiismerném magam a tájon. De ebben a sötétben és a zuhogó esőben csak a fényszórók előtti útszakaszt tudom kivenni. Közeledünk a kertekhez, de nincsenek teherautók, nincsenek rendőrautók, nincsenek zseblámpával az esőben pásztázó kertészek. – Az őrületbe kerget – mondja Guido a fejét csóválva. – De Alex, látnod kéne, micsoda segge van. – Füttyent. Minél mélyebbre hatolunk az árnyak közé, annál jobban hatalmába kerít az érzés, hogy valami nagy baj történt. Simon nyilván egyedül van az esőben. Most először merül fel bennem, hogy akár meg is sérülhetett. Hogy baleset érte. Bár a telefonban a rendőrséget említette, nem a mentőt. Újrajátszom fejemben a társalgásunkat, keresek valamit, amit félreérthettem. Guido furgonja cikcakkban felmegy egy úton a kerten át, és egy tisztás széléhez ér. – Itt már jó – mondom. – Kiszállok. Guido körülnéz. – Itt? Fél lábbal már kint vagyok. – Ne felejtsd el, mit ígértél, Alex – kiált utánam. – Két jegy a megnyitóra. De túlságosan aggódom ahhoz, hogy feleljek. Miután Guido eltűnik szem elől, fogom a telefonomat, és hívom Simont. Idefent olyan foghíjas a lefedettség, hogy nincs megbízható térerő. De egy 22
röpke másodpercre meghallom egy másik mobil csörgését. Elindulok a hang felé, a távolba irányítom zseblámpám fénycsóváját. A domboldalba a tenger felé ereszkedő, óriási lépcsőt faragtak, három monolitikus terasz húzódik egymás alatt. Minden centi be van ültetve virágokkal négyzetbe foglalt nyolcszögekbe foglalt kör alakzatban, minden egyes szirom a helyén van. Szorongással tölt el a végtelen tér idefent. Éppen készülök Simon nevét belekiáltani a szélbe, amikor valamit megpillantok. Innen, a legmagasabb teraszról látszik egy kerítés. A pápai birtok keleti határa. Közvetlenül a kapu előtt a zseblámpám fénye beleakad valami sötétbe. Emberi alak, tetőtől talpig feketébe öltözve. Feléje rohanok, a szél belekap reverendám szegélyébe. Göröngyös a talaj. Lábam alatt a sáros föld kifordul, a fű gyökérzete felfelé mered, mint a póklábak. – Simon! – kiáltok feléje. – Jól vagy? Nem felel. Nem is moccan. Most már dülöngélve haladok, próbálok nem elesni a sártengerben. Csökken köztünk a távolság. De még mindig nem szólal meg. Elébe érkezem. A bátyám. Ráteszem a kezemet. – Jól vagy? – kérdezem. – Mondd, hogy jól vagy. Teljesen elázott, falfehér. Nedves haja úgy tapad a homlokára, mintha oda lenne festve, akár egy játék babának. A fekete reverenda rásimul szálkás izomzatára, mint versenylóra az irhája. A reverenda ódivatú talár, amit a római papok viseltek, mielőtt még divatba jöttek a fekete nadrágok és fekete zakók. Ebben a sötétben a bátyám derengő alakján szinte kísérteties hatást kelt. – Mi a baj? – kérdezem, mert még mindig nem felelt nekem. Üresen réved a tekintete. A földön bámul valamit. Hosszú, fekete kabát hever a sárban. Egy római pap nagykabátja, ami olyan, mint egy görög pap reverendája. Valami dudorodik alatta. Akárhogy is képzeltem ezt a pillanatot, erre nem számítottam. A dudor végén cipő látszik. 23
– Istenem – suttogom. – Ki ez? Simon torka annyira kiszáradt, hogy a hangja elbicsaklik. – Megmenthettem volna – mondja. – Simon, nem értem. Mondd el, mi folyik itt. A szemem a cipőre szegeződik. Az egyik talp lyukas. Kínzó érzésem támad, mintha körömmel kapargatnák a gondolataimat. A szél papírlapokat fújt a pápa birtokát és a területet határoló utat elválasztó, magas kerítésre. Az eső rátapasztotta őket a drótokra, mint a papírmasét. – Hívott engem – mormolja Simon. – Tudtam, hogy bajban van. Jöttem, amilyen gyorsan csak tudtam. – Ki hívott? De szavai lassan értelmet nyernek az elmémben. Most már tudom, honnan ez a kínzó érzés. Felismerem a lyukas cipőt. Hátrálok egy lépést. A gyomrom összerándul. A kezem ökölbe szorul. – De ho-hogyan? – kérdezem dadogva. Hirtelen fények jelennek meg a kerti úton, felénk tartanak. Kettesével, picik, akár a sörétek. Amint közelebb érnek, járőrautókká válnak. Vatikáni csendőrök. Letérdelek, remeg a kezem. A földön a test mellett egy nyitott aktatáska hever. A szél továbbra is cibálja benne a lapokat. A csendőrök kocogva megindulnak felénk, és vakkantva utasítanak minket, hogy lépjünk el a testtől. Én azonban odanyúlok, és azt teszem, amit testem minden ösztöne sugall. Látnom kell. Félrehúzom Simon nagykabátját, és egy halott férfi elkerekedett szemébe nézek. A szája ferde. A nyelve oldalt kitüremkedik. A barátom arca tompa grimaszba torzul. A halántékán tátongó fekete lyukból rózsaszín húscafat lóg ki. Gyűlnek a felhők. Simon rám teszi a kezét, visszahúz. – Gyere onnan – mondja. 24
De nem tudom levenni róla a szememet. Látom az öltönye kifordított zsebeit. A csupasz fehér bőrt, ahonnan levették a karóráját. – Jöjjön onnan, atya – mondja egy csendőr. Végül megfordulok. A csendőr arca olyan, akár egy lyukacsos bőrkesztyű. Felismerem pontszeméről és fehér loboncáról, ő Falcone felügyelő, a Vatikánvárosi Csendőrség parancsnoka. Ő szalad mindig János Pál kocsija mellett. – Melyikük Andreou atya? – kérdezi. Simon közelebb lép hozzá. – Mindketten – mondja. – De én telefonáltam. Bámulom a bátyámat, próbálom kiokoskodni, mi történik itt. Falcone az egyik emberére bök. – Menjen Bracco ügynökkel! Mondjon el neki mindent, amit látott! Simon engedelmeskedik. Benyúl a kabát zsebébe, hogy kivegye a tárcáját, a telefonját és az útlevelét, de a kabátot rajta hagyja a holttesten. Még mielőtt a rendőrrel menne, azt mondja: – Ennek az embernek nincs rokona. Gondoskodnom kell róla, hogy tisztességes temetésben részesüljön. Falcone hunyorít. Furcsa kijelentés. De egy paptól elfogadható. – Atya – mondja –, ismerte ezt az embert? Simon elhaló hangon felel. – A barátom volt. Ugolino Nogarának hívták.
