I.
rész
Előjáték Volt egyszer egy szegény ember. Volt egy felesége és három fia. Egy nap a szegény ember felesége úgy döntött elmegy, és csak egy fiát viszi magával. A középsőt, Artúrt. Magára hagyta hát férjét, Gábort, tizenhárom éves és hat éves fiait. Később az asszony meghalt és Artúrnak évekbe telt hazajutni. A fiú nagyon elszokott otthonról. Többször is elszökött. Végül mikor már egy hónapja otthon volt annyira elszegényedtek, hogy nem volt mit enniük. Mindig is szegények voltak, de sohasem kellett hiányt szenvedniük semmiben. Az apa lement a közeli fogadóba pénzt kérni a barátjától, a tulajdonostól. - Nem! Nekem sincs több pénzem. Ez az év nekem is rosszul ment. Már nincs, mi húzza a kocsim. Az ekét is a fiam meg én húzzuk. Nem adok pénzt. - De nincs mit ennünk! Csak egy kenyérre valót kérek! Elküldöm a fiúkat holnap dolgozni hozzád! A fogadós húzta a száját. Ekkor melléjük lépett egy szép, hófehér bőrű, élénk zöld szemű hölgy. - Én adok neked enni! - mondta. A fogadós otthagyta őket a pultnál, ahol eddig álltak. - Egy dolgot kérek érte! – folytatta. - Amit tudok, megadom. – szólt a szegény ember. - Azt mondtad, vannak fiaid! - Igen, így van. Három fiam van. - Az egyiküktől kérek egy csókot. Nem nagy kívánság… – mosolygott a szép nő. - Hát én nem vagyok jó? – kérdezte a szegény ember. - Nem. Ennek a csóknak, a legelsőnek kell lennie az illető életében. - Furcsa egy kérése van mi tagadás… Hogy szólíthatom kisasszony? - Szólítson M kisasszonynak! – nyújtott kezet a hölgy – Ön? - Gábor vagyok! Az idősebbik. – mondta, és megcsókolta a hölgy kezét. Az új ismerősök kimentek a fogadóból. - Ami azt illeti kisasszony messze lakom. Úgy értem messze ahhoz, hogy egy ilyen hölgy gyalogoljon odáig. Elmegyek a fiaimért és ők, pedig majd szaladnak idáig. - Ó, miattam nem kell aggódnia. Gyalogoltam én már hosszabb távokat is. Szóval merre megyünk? - Jobbra. Negyed órás séta után odaértek egy kis házhoz. Láthatóan nagyon rossz állapotban volt. Csípős éjszaka volt, de a kémény nem füstölt. Az állam megtiltotta a favágást az erdőkben. A magánterületeken kívül minden az államé volt. Így az erdők is. A kis családnak nem volt pénze fát venni. Az ifjabb Gábor ajtót nyitott a hölgynek. - Fáradjon be. – mondta, mikor látta, hogy az apja vele van. - Fiúk! – szólt az apa miután bement a házba. Artúr és Emil a hátsó szobából átmentek a bejárathoz. - Ez a hölgy ételt ajánlott fel nekünk. Csak egy első csókra lenne szüksége. Emil, számíthatok a segítségedre? – kérdezte a családfő. - Csókot adhatok, de elsőt azt nem…- szégyenkezett Emil. Az öreg Gábor idegesen túrt a hajába. Ránézett legidősebb fiára. - Én… nem tudom, mit mondhatnék. – mondta kétségbeesetten Mnek. – Tizenegy éves. Nem gondoltam…
-1-
- Én megteszem. – szólt Artúr előrelépve. - Fiam! Első csók kell. – mondta a férfi. - Egy év után egy vándorló társulatnál azt akarod mondani, hogy nem csókoltál meg senkit? Plusz három év alatt, amíg gyakorlatilag magad voltál? - Igen. Pontosan ezt mondom. - Különleges egy fiú ha? – nézett M csintalan szemekkel Artúrra. Tetőtől talpig végigmérte. Mikor a szeméhez ért, visszariadt a tudatos, átható tekintettől – Szóval te vagy az én emberem? - Én vagyok. Artúrnak hívnak. – felelt a fiú.- Az új barátunk bele is nézhet a fejembe… Az öreg Gábor idegesen sétált fel alá, de erre a mondatra megtorpant. - Mégis mit képzelsz, ha? Talán éhezni akarsz! Ne sértegesd a hölgyet azzal, hogy valami különcnek bélyegezed. Elnézést kisasszony. – fordult először fiához aztán M-hez. - Nincs probléma! – mosolygott ő – A fia csak egy fantasztikus megfigyelő. Igazat beszél. Mondhatjuk, hogy különc vagyok. - Ha a kisasszony különlegessége ilyen módon értelmezendő. – játszotta Artúr a diplomatát. M nevetve megkerülte a fiút, aki alig egy fél fejjel volt alacsonyabb nála. - Nos? Gondolom mindenki éhes – mondta. - Én biztosan.- mondta Emil. Apja csendre intette. M és Artúr szembe álltak. - Utálnám, ha figyelnének… - mondta a fiú. - Menjünk ki - felelte M. Letett egy nagy kosár ételt az asztalra. – Kezdjenek hozzá. - De… - kezdte Gábor. - Bízom Artúrban. – vágott közbe. – Egyenek nyugodtan. A fiú kinyitotta M előtt az ajtót. Ő bólintva megköszönte. - Sétáljunk! –elindult egy keskeny úton. Artúr csendben követte. - Okos volt a kifogásod. – szólt M. - Van némi… tapasztalatom. Dolgoztam kerítőként… - Igazán? Hogy ment? - Nem volt rám panasz. - Önszántadból teszed ezt?- kérdezte a hölgy. - Igen… - Miért? - Már három hónapja nem volt dolgom a varázsvilággal. Szükségem volt egy kis izgalomra… és, hogy őszinte legyek nagyon érdekel, hogy mitől féltett a rengeteg ember az életem során. Én sosem féltem – felelt Artúr. M és Artúr közel hajoltak egymáshoz. A fiú habozott egy percig, majd lehunyta a szemét és hagyta magát ösztönösen cselekedni. Érezte, hogy a szíve másodpercről másodpercre gyorsabba ver és olyan energia szabadul fel benne, amit nem gyakran érzett azelőtt. Nem puszta adrenalin volt. Több annál. Mikor eltávolodtak egymástól, úgy érezte sosem fog elmúlni a bénultsága. Néhány hosszú másodpercig csönd uralkodott. Úgy tetszett az éjjeli madarak és a tücskök is elhallgattak. - Azt hiszem egy barátom most legszívesebben, letépné a fejem, ha tudná, hogy megcsókoltalak mondta Artúr félig mosolyra húzva a száját. - Egyetértek vele. Legszívesebben magam is leszedném a fejed. Sajnálatos módon még fogunk találkozni… - gondolkozott M hangosan. - Nos… Emma. Elég nevetséges bűbájt alkalmaztál… Most komolyan… Trudi? Legközelebb valami jobbat találj ki az önvédő bűbájhoz. - Mi? – a nő arca elfehéredett. - Jaj, bocsi. Az M- et jobban szereted. Artúr nevetni kezdett. - Hogy törted át a bűbájt, amit a saját védelmemre alkottam? - Így - csettintett Artúr.
-2-
- Varázsló vagy? – nézett M ijedten. - Talán… Sohasem tudták megfejteni. - Ez furcsa. Nem baj – a nő végre összeszedte magát. – Amit akartam megkaptam. Ezután egy negyed órát bájcsevegtek majd M elköszönt és távozott a fogadó felé. Artúr belépett a házba. A kosár érintetlenül állt az asztalon. Az öreg Gábor és fiai rögtön felpattantak az asztaltól. - Na? Mi történt? - Minek kellett volna? – kérdezett vissza Artúr.- Gyerünk! Együnk! Ez az étel vagy két napra elég négyünknek. Másnap korán reggel egy hintó gördült a kis család háza elé. Egy csinos hölgy szállt ki belőle majd az ajtóhoz lépett és kopogott? - Ki lehet az? – kérdezte a vén Gábor. - M kisasszony – felelt Artúr. Az ajtóhoz lépett és kitárta azt.- Hello E.... – majdnem nyelvére harapott, hogy ne fedje fel a nő kilétét. - Szervusz Artúr. Beszélnünk kell. Most! – mondta a nő ledobva a bájmosolyt. Kézen ragadta a félmeztelen és álmos Artúrt és kihúzta a házból. - Mi történt? – jött ki a hálóból a másik két fiú. - Visszatérő látogatónk van – mondta az apjuk. – Reggelit? – kérdezte tetetve, hogy nincs meglepve. M és Artúr kinn álltak a ház előtt. - Ajánlatom van a számodra – mondta M. - Igen? Nincs két szám - felelt a szemét dörzsölgető fiú. - Szedd össze magad! – legyintette meg őt a varázslatos kisasszony - Azt akarom, hogy velem gyere! Artúr keze megállt. Ránézett M-re. - Hová? - A jelenlegi célom Észak. Tudod te is! - Észak?- tátotta száját a meglepően erős alkatú fiú.- Azt hittem, hogy az csak… koholmány! - Jól hallod! – mondta a nő. - Miért akarod, hogy veled menjek? - Nem tudom… Egyedül vagyunk Samuval, a segédemmel vagy tíz éve. Társaságra vágyom és érdekelne a történeted. A fogadóban különleges egy híred van… - felelt. Maga sem értette hirtelen, hogy került oda. Artúr töprengett egy percig. - Érdemes kimondani a válaszom? Úgyis tudod, mit mondanék. - Persze – mosolyodott el M. – De, ha egyet a vágyaim, vagy emlékeim közül elmondasz akárkinek, garantálom, hogy soha többé nem fog a torkodban dobogni a szíved. Sem, úgy sem máshogy! – mondta komolyan. - Ú! Kegyetlen vagy – mondta gúnyolódva Artúr – Nyugalom. De én sem szeretném, ha kitudódnának az enyémek. Bár én nem ölhetlek meg. – mosolygott. Megvakarta a tarkóját- Már csak egy bökkenő van… - És mi lenne az? - Az apám. Nem hiszem, hogy elenged, és nem! Nem bűvölheted meg! - Hm…- nyávogott Emma. – Hogy tarthatsz ilyen gonosznak? – mondta, majd megsimogatta a fiú arcát. - Csak realista vagyok. - Menj be és öltözz fel. Elmegyünk a vásárba. Amíg te készülődsz meggyőzöm az apádat. Bementek a házba. Artúr öltözni ment, ahogy M kérte. - Gábor! Ajánlatom van neked. - Mit adhatok még neked? – kérdezte Gábor felállva az asztaltól. Dühöngött, és úgy hitte, megint birtokolni akarják. - Az adakozás most rajtam áll. Elmegyek. Hosszú időre. Három mérföldre innen van egy birtokom. Házzal, állatokkal, munkásokkal és cselédekkel. Valakinek vigyáznia kell rá. Át akarom íratni a nevedre.
-3-
Mindössze annyi lenne benne a csavar, hogy, amikor hazajövök, elfoglalom a szobámat a házban, használom a fürdőt, a konyhát és igénybe veszem a cselédek szolgálatát. Egyszóval közös lenne a házunk. Nem tehetsz ki onnan, csak nyomós okkal, mint összeférhetetlenség. - Hol van a de? – gyanakodott Gábor. - Szeretném, ha Artúr velem jöhetne. – felelt M őszintén. – A két dolog nem zárja ki egymást. Mert, ha nem jöhet el velem, akkor az ő nevére íratom a birtokom és ő, pedig igazi aranyszívű fiatalember így odahívná a családját. - Meg akarod venni a fiamat? – szörnyülködött Gábor.- Most kaptam őt vissza! Szó se lehet róla. - Apa! – szólt közbe Artúr. – El akarok menni! - Ne szólj bele! Nem te döntesz. – intette le apja. - Ahogy nem én döntöttem, amikor elszöktem. Hatszor! - De te közénk tartozol. Mi vagyunk a családod, nem ő! – mutatott Emmára az öreg Gábor. - Én már rég nem tartozom ide apa! Engedj el! Vele akarok menni. – állt kívánt útitársa mellé Artúr. - A fiad is jobb helyre viheti a feleségét. Amint akar, Artúr ez első adandó alkalommal haza jöhet. Az öregnek tűnő, mégsem koros férfi leült. Hosszú, gondozatlan hajába túrt. Szenvedett legbelül, a szívében. Épp csak, hogy visszakapta a fiát, és máris elveszíti… De hát, ha ezt akarja… - Hát jól van.- egyezett bele Gábor. - Köszönöm. – mosolygott M. - Köszönöm Apa! – mondta Artúr, átölelve az apját. M letett egy szalaggal átkötött összecsavart papírt. - Annyit kell tenned, hogy aláírod. – mondta. – Minden a papíron van. Holnap reggel beköltözhettek. Mi akkor indulunk. - Holnap? – kérdezte Artúr. – Előbb nem kéne megtervezni az utat? – testvérei és apja is szörnyülködtek a rövid búcsúzásra való időn. - Minden, ami kell, megvan. Térkép, pénz, hintó, kocsis, egészséges lovak. Már csak meleg ruhák kellenek neked. Úgyhogy menjünk. Be kell szerezni őket. - Miből? – kérdezett a fiú újból. M felemelt egy erszénynyi pénzt. Artúr arcára boldog vigyor költözött. - Később találkozunk. – szólt a családja többi tagjának. A ház előtt a hintónál egy magas tenyeres talpas férfi állt. - Artúr ő itt a kocsisunk, Samu.- mutatta be meg sem állva segédjét Emma. - Üdv. – köszönt a férfi. A hangja mély volt. A magassága meghaladta a két métert. - Örülök az ismeretségnek. –rázott kezet vele fiú. Nagyon kicsinek és gyengének érezte magát mellette. A két utas beült a kocsiba Samu, pedig felpattant a bakra és repült is a hintó. A piacra érve M odaszólt Artúrnak: - Menj. Nézelődj. Addig Samuval összeszedjük az útra valót. Megkereslek, ha szükség lesz rád. - Rendben. – felelt a fiú. Majd bevetette magát a tömegbe. Nézelődött az édességeknél, de nem igazán izgatták. Ami felé igazából haladt az érdekelte. Szeretett a különleges állatok között lézengeni, amiket a vásárban árultak. Szárnyas-selyemmajmok, tűzokádó kutyák, kölyök sárkányok és más egyéb különleges teremtmények voltak ott. Végre odaért. Felvont szemöldökkel nézett körbe. Meglátott egy dobozt tele apró néhány napos selyemmajmokkal. A szárnyuk még olyan kicsi volt, hogy alig látszott. Az egyik kicsi észrevette és felé andalgott a doboz széléhez. Artúr felé nyújtotta a kezét, de ekkor a kereskedő hatalmasat csapott a kezére. Ijedten kapta hátra égő végtagját. Üvölteni akart úgy csípett az ütés helye. - Nem úgy van az, hé! – kiáltott rá az eladó.- Majd ha megvetted fogdosod. - Csak meg akartam simogatni. – felelt Artúr rémülten. - Nem érdekel, mit akartál. Ha megveszed, akár meg is eheted! De, ahogy elnézlek egy fityinged, sincs. – mérte végig a goromba férfi.
-4-
- Ami azt illeti…- hallatszott egy női hang. - ..több pénze van, mint amennyit maga egy év alatt megkeres, de ilyen goromba és modortalan embertől éhhalál esetén sem vásárolna. Jól mondom? - Teljes mértékig. – helyeselt Artúr. Megfordulva az arc is bekerült a felismert hang mellé. Rögtön tudta, hogy Emma volt, aki védelmére sietett. - Vár.,, - kezdte volna a kereskedő, de M tekintette, megbénította. Úgy érezte, belefullad a nő sötét szemeibe. A világ elcsöndesült körülötte végül eldőlt, mint egy zsák krumpli. - Mit tettél?- esett kétségbe Artúr. - Fáradtnak tűnt. – felelt M természetes módon. – Lehetőséget adtam neki a pihenésre. Úgy két napig… De végig magánál lesz. – látva, hogy Artúr még mindig meg van ijedve így folytatta. – Csak megbénult egy kis időre. Pár nap és kutya baja sem lesz. – nevetett. Artúr láthatóan megkönnyebbült, de nem nyugodott meg teljesen. - Gyere! Szerzünk neked néhány új ruhát. – mondta Emma. A néhány ruha két bőrönd megtöltését jelentette. Egyikbe a rendes ruhák kerültek a másikba a hideg ellen két jó meleg kabát, sapka, sál és kesztyű és egy jó pár szőrme csizma. Ezek beszerzése utána megálltak, amíg Samu a hintóhoz vitte a két bőröndöt. - Szereted az állatokat? – kérdezte M Artúrt. - Igen. – felelt ő. - Akkor jól van. Lehet, hogy majd kapsz egyet. – mosolygott a boszorkány. – Holnap hajnalban indulunk. Pirkadat előtt ott leszek Samuval. Most menj haza és pakold össze a holmidat. - Rendben. Köszönök mindent. - Nincs mit köszönnöd. Artúr hazaindulva eltűnt a tömegben. Samu és M is kocsira szálltak és elhagyták a felkavart vásárt.
II.
rész
Artúr „… aki azon a napon arra járt, láthatta, ahogyan egy barna hajú jóképű fiú elbúcsúzik a családjától. Beszáll egy hintóba egy csinos hölggyel, akin egy hozzáértő szem láthatta, hogy sokkal több van benne, mint amit a külső mutat…” - Szóval Őzikeszem... Mesélj! Hogy lehet, hogy felismertél? - érdeklődött M kacér mosollyal. - Őzikeszem… - Artúr fennakadt a kérdés második szaván. - Tudod… nagy, barna, sóvárgó szemek. Mint azok a cuki őzikék, akiket a gonosz vadászok hidegvérrel ledöfnek…- magyarázta M. - Ehhez nekem mi közöm? - Neked is olyan szemed van.- felelt Emma a szemét forgatva.- Szóval mesélj. Artúr egy percig fürkészte M arcát majd így szólt. - Jól van.
-5-
„Tíz éves voltam, amikor az anyám egyik reggel fogta magát, összepakolta a dolgainkat és otthagyta az apámat és két testvéremet. Engem magával vitt. Két napig gyalogoltunk majd egy városba értünk, ahol egy vándor színésztársulat várt minket. Egy éve velük voltunk már és mindketten beilleszkedtünk. Nappal a társulat előadott, este, pedig kocsmapultként üzemelt a társulat színpada. A színészek lány tagjai táncoltak, a férfiak kiszolgáltak és más egyéb dolgokat, ételt készítettek, fogadásokat kötöttek az aznap éjjeli illegális kutya viadalokra. Az anyám nem színésznővolt. Ő öltöztette a fellépőket és varrta a ruhákat. Én, pedig ellézengtem közöttük. Az előadások alatt segítettem a kellékkel meg a szövegeket betanulni a szereplőknek. Kisebb szerepeket is kaptam. Mint a főszereplő fia… vagy lánya. Emma ennél a pontnál kuncogott. Artúr bosszúsan nézett rá. - Bocsánat. – mondta M visszafojtva mosolyát. Egy estén valahogy senki sem akart velem foglalkozni. Anya a táncosokat öltöztette, a társulat főnöke Bill el volt havazva a csaposkodással és a pénzszámolással. Ültem a bárpultnál, és nagyon unatkoztam. - Bill. Gyere, küzdj meg velem. – álltam fel a székre, amin addig ültem, és a kellékek közül szerezett karddal felé suhintottam. De ő csak elhessegette a kardot. - Nem érek rá- felelte kurtán. Azelőtt mindig legalább egy röpke percet szánt rám. Szomorúan visszaültem a székre és lábamat lógatva kémleltem a vendégsereget. Valahogy az összes embernek üres volt a tekintete… Mintha el lettek volna bájolva… Egyre inkább unatkoztam. Ekkor megláttam egy gyönyörű nőt. Szőke haja csaknem a derekáig ért. Hirtelen rám nézett. Egyenesen rám. Egy pillangó-szárnycsapásnyi pillanatra. Gyönyörű kék szemei látványának súlya sem volt, olyan rövid pillantás volt. Majd egy bársonyfüggönnyel elkerített privát részben eltűnt. A gazdagok bérelhették ki azt a helyet. Nem tudom mi ütött belém, de követtem. Utána eredtem a függöny mögé. Megigézett a szépsége. Tizenegy éves voltam. Naiv és kiszámítható. Azt gondoltam egy ilyen szép nő csak jó és kedves lehet. Nem olyan voltam, mint a felnőttek. Akik manipulatívak és aljasak. Persze vannak kivételek. Mikor utolértem őt, lassan megfordult és a szemembe nézett. - Szervusz. – köszönt. Teljesen lefagytam. - Nem kell félned…- nevetett. Gondolom, azért hitte, hogy félek, mert valószínűleg olyan ijedt arckifejezésem volt, mint soha azelőtt. Nem reméltem, hogy beszélhetek vele. Nem is tudom mi járt a fejemben. - Nem… nem félek. – mondtam. Meghajoltam köszönésül. A hölgy nevetett. - Nocsak, nocsak! Egy udvarias fiatalember. Lehajolt hozzám. Nagyon közel az arcomhoz. Éreztem, ahogy levegőt vesz. - Mit akarsz most tenni?- kérdezte súgva. Mélyen a szemembe nézett. Szinte átfúrt azzal. Kék szeme megváltozott. Kavarogni kezdett és a pupillája hirtelen összeszűkült majd ugyanolyan gyorsan kitágult. Láttam, hogy ez történik a szemével, de még mindig tudtam, mit gondolok. Olyan érzésem volt, mintha meg akart volna babonázni de beleütközött volna egy falba és jól megütötte volna magát. Az arca megrezdült. Olyan volt, mint, aki erőlködik. Az arcunk egyre közelebb úszott. Csak tettem, amit úgy éreztem, tennem kell. Még közelebb kerültünk, öt centiméter, három, kettő, egy… Ebben a pillanatban mentettek meg. Az anyám és Bill rontottak be. - Takarodj a fiam közeléből te átkozott boszorkány!- kiáltotta anya… inkább visított.
-6-
Bill felkapott és szó szerint kidobott a függönyön kívülre. Őrült és dühös visítást hallottam. Nagy szél támadt egy apró villanás látszott a függönyön túlról majd két tompa puffanás. A hely összes embere a hang felé kapta a fejét. Visszarohantam. A gyönyörű, mint megtudtam boszorkány eltűnt. Az anyám és Bill a földön hevertek. - Anya! – üvöltöttem. Letérdeltem mellé. – Jól vagy? Valéria, a színészek és egyben táncosok tanára rontott be. - Mi történt itt? – visított. Kirohant segítségért kiáltva. - Anya! – ráztam meg anyám vállát. – Bill rosszul van! -Felpattantam és Billhez léptem szólítva őt. Nem reagált. Pofozgatni kezdtem. Amikor egy színész elájult Valéria mindig ezt csinálta. Egyszer csak egy hatalmas ősz hajú, szakállas férfi rontott be. Azt hittem, hogy egy óriás. Két szintén, de nem annyira magas férfi társaságában. Bár nagyon fiatalok voltak. Az idősebb maximum huszonhárom éves volt. Vörös haja és barna szeme volt és fekete köpenye. Őt szólította meg az óriás: - Milán! Azonnal hívj egy csapatot! – majd a másik emberéhez fordult. Ő egy tizennyolc körüli, barna hajú és kék szemű szintén fekete köpenyt viselő fiú volt. – Prosper! Ne csak állj ott! Lehet, hogy még itt van! Vidd ki a fiú, zárasd be a helyet és tartsd nyitva a szemed, nehogy újra ölhessen! - Igen uram! De mi az, ami ölhet? – kérdezte félve. - Egy szűzboszorkány. – mondta mérgesen az ősz óriás meglökve a fiút. Prosper nevű fekete köpenyes megfogta a vállam és kifelé kormányzott. Kitéptem magam a kezéből. Végre kezdtem érteni, hogy anya meghalt, de legalábbis baja esett. - Anya. – üvöltöttem újra lerogyva mellé.- Ébredj már fel végre! Prosper megfogott és elemelve a talajtól kivitt. - Hol a tulaj? – kérdezte vasszigorral. Meglepően szigorúan egy ilyen fiatal személyhez képest. Eközben én sírva a földre rogytam. Felemeltem a kezem és a függönyre mutattam. Nem is emlékeztem erre a pillanatra, amíg el nem mesélték nekem. Minden szem rám szegeződött. Lea, az egyik lány a táncosok közül leugrott a színpadról és hozzám rohant. - Mi a baj Artúr? Mi történt? – rázott meg. Én felelet helyett hozzábújtam és sírni kezdtem. A legjobb barátom volt a társulattól. Még csak tizenöt volt, de a leggyönyörűbb és legkecsesebb százmérföldes körzetben. - Ki a tulaj?- kérdezte Prosper újra. Milán jött vissza. Társához lépett. - Pár perc és itt vannak. –mondta neki. Valéria letérdelt hozzám. Megfogta az arcom és felemelte, hogy a szemembe nézhessen. - Mi történt? – kérdezte komolyan. - Anyát és Billt bántották. – mondtam. Nem is voltam magamnál. Teljes sokkban voltam. - Azt hiszem, most én vagyok a tulaj. – állt fel Valéria. A hangja komoly volt, de látni lehetett az arcán, hogy nagyon megrázta, amit mondtam. - Küldjön haza mindenkit és zárja be a helyet… Gyilkosság történt. – mondta Prosper. - Hallottátok! – szólt Valéria a társulat többi tagjához.- Segítsetek hazaküldeni az embereket utána, pedig mindenki foglalja el magát csöndben! Szóljatok a többieknek. Én csak ültem ott. Leához bújva és sírtam. Teljesen tehetetlen voltam. - Mit történt? – kérdezte Lea végül, az óriást. - Szűzboszorkány akarta tőrbe csalni a kölyköt.- felelte a feketeköpenyes óriás. – Szerencséje volt, hogy megmenekült. A legtöbben megőrülnek, akiket egy ilyen mocskos némber megkaparint. - Mi? Artúr!- Lea halálra rémült és szorosabban ölelt magához.
-7-
- Mi az a szűzboszorkány? – kérdeztem hüppögve. A fekete köpenyes leguggolt hozzám. - Hogy hívnak? – kérdezte. - Artúr. – feleltem. –Hosszú Artúr. - Szervusz Artúr. Az én nevem Maan. Gondolkozz egy kicsit a kedvemért. Csak tudod milyenek a szűzboszorkányok. - A boszorkányokról is csak meséket hallottam. Anya mesél nekem esténként.- mondtam. Maan nagyot sóhajtva felállt. - Itt marad a társulatnál igaz?- nézett Valériára, aki épp akkor ért vissza. - Nem tudunk gondoskodni egy gyerekről…- szólt. Sajnálkozva nézett rám. - Megárvult? - Ha jól tudom… - Nem árvultam meg. – vágtam közbe.- Otthon van a két testvérem és apa. - Hogy hívják az apádat? – kérdezett közbe Milán. - Idősebb Hosszú Gábor. A fekete köpenyesek összenéztek. - Haza juttatjuk. – szólt végül Prosper.- Menj és szedd össze a dolgaidat! Kisasszony kérem, segítsen neki! – fordult felém, majd Leához. Lea és én elmentünk a kocsihoz, amiben az anyámmal laktam. Bepakoltuk anyám aranyláncát, és egy képet a családomról. Ez volt mindenem. Több ruhám nem volt. Ha kellett másik anyám varrt. De felesleges holmikat sosem tartottunk magunknál. Ezután el kellett búcsúznom mindenkitől, mert a varázslók azt mondták, hogy magukkal visznek egy Aven nevű városba. Lea és én sírtunk. Megpuszilt és szorosan megölelt. - Nagyon vigyázz magadra. Ha tudsz, írj, üzenj, vagy keress fel. Tudod, hogy merre járunk. Nagyon szeretlek! – szorított magához újra. - Én is téged! Te is vigyázz magadra. – mondtam hüppögve. Felszálltunk a feketeköpenyesek lovas kocsijára és elindultunk Aven felé. Nagyon hosszú ideig mentünk. Néha megálltunk kicsit kinyújtózni, de végtelenségnek tűnt a megtett utunk. Mikor odaértünk elállt a lélegzetem. Jártam városokban a társulattal, de ez valami elképesztő volt. A hatalmas épületek látványa magához láncolt. Homlokzatuk érdekes mintáit nem tudtam nem bámulni. - Mi van Artúr? – nevetett Prosper. - Ezek a házak hatalmasak… – feleltem. -… és elképesztően szépek. - Jobb, ha hozzászoksz! – mondta nevetve. – Egy ideig itt leszel. Nem feleltem csak bámultam tovább a házakat. Azon gondolkoztam, hogyan mentek fel olyan magasra az építészek. Tíz és húsz emeletes házak is voltak Avenben. Aztán megláttam, hogy hogyan. Egy lebegő fa deszkán sétáltak le és föl. Semmi sem tartotta a deszkákat. Csak voltak a levegőben. Szólni akartam, de nyikkanni sem tudtam a döbbenettől. Sosem találkoztam azelőtt varázslattal kivéve az anyám meggyilkolásakor. Megérkeztünk a város központjába, a Magnusba a mágiavezetőség országos központjába… Akkor persze még nem tudtam ilyen pontosan, de a hosszú idő alatt, amíg ott voltam megjegyeztem. Itt alakult a Feketeköpenyesek szervezete évekkel ezelőtt. Ők voltak a kormány és a varázsvilág titkos ügynökei. Prosper és Milán bementek a Tanácsterembe. Én oda nem mehettem be. Egy kis szobában kellett várnom, ami a Tanácsterem előszobája volt. Nagyjából tíz percig üldögéltem, aztán Prosper jött ki az ajtón mögötte Milánnal. - Nálunk maradsz.- mondta. Leguggolt velem szemben.- Amikor valaki az államtól megy dél felé a faludba magával, visz. De azt még nem lehet tudni, hogy mikor szóval addig is nekünk fogsz segíteni a ház körül.
-8-
- Rendben.- feleltem. – Mi lesz a dolgom? Varázsigéket írni, vagy én fogom vinni a dolgaitokat, amikor éjjel bevetésre mentek?- teljesen felvillanyozódtam, hogy két Feketeköpenyessel élek majd együtt, ha rövid ideig is. - Inkább ablakot pucolsz, megszereled az akadozó szekrényajtókat, és mosogatsz. – szólt Milán kacagó tekintettel. - Ó! Oké.- mondtam töretlen jókedvvel. Másnap reggel meg is kezdődött aveni életem első napja, a két varázsló mellett. Hajnalban keltettek. Éppen, hogy pirkadt. - Ébredj kölyök. – szólt Milán és megrázta a vállamat.- Nagyon sok dolgunk van. Nagyot nyögve jeleztem, hogy érzékelem, mit akar, de nem tudok felkelni. Azelőtt sosem kellett időben kelnem. Mindig hagytak hadd, aludjak. Addig sem voltam láb alatt. Talán két évvel korábban, amikor még otthon voltam, a nyári szántás idején keltem egyedül korán, de ott mindig a baromfikkal együtt keltünk és jóval korábban feküdtünk. Tehát Milán úgy hitte, fel kelek egy percen belül, ehelyett fordultam egyet és aludtam tovább. Később mikor elment a nappaliban kialakított alvóhelyem, azaz a kanapé mellett meglepődve látta, hogy nem keltem fel. - Te még nem vagy talpon? – kérdezte bosszúsan. – Mondtam, hogy kellj fel. Ne akard, hogy rásegítsek. - Nem tudok felkelni. – feleltem a takaró alá bújva. - Ó dehogynem. – szólt Milán szigorúan. – Én figyelmeztettelek. Valami furcsa hangot hallottam, mintha egy pukkanás lett volna. Éreztem, hogy valami hozzáér a lábamhoz. Aztán bekerül a takaróm alá, és felfelé indul. Visítva pattantam ki az ágyam alól. - Mi ez, mi ez?! Úristen!. Egy menyét jött elő a takaróm alól. Majd kiszaladt a szobából, pukkanás és másodpercekkel később Milán jött vissza. - Mondtam, hogy fel tudsz kelni, nem igaz? – nevetett. - Egy menyét volt az ágyamban! – nyavalyogtam. - Tudom. – felelte. Prosper sétált be hozzánk. - Te még nem vagy felöltözve? – szólt meglepve.- Milán! Mondtam, hogy keltsd fel. – korholta társát. - Megtettem. Harmadszorra sikerült kiugrasztanom. De akkor elég gyorsan. - Csak nem megint alakváltással próbálkoztál? - Nem csak próbálkoztam…- sértődött meg Milán. - Az a varázsige veszélyes! Előbb fejleszd tökélyre! - TE VOLTÁL A MENYÉT? – rémültem halálra. - Üdv a varázsvilágban kölyök. A tünés mosakodni! – mutatott Milán a folyosó felé. Elszaladtam a keze által mutatott irányba. Most figyeltem csak meg a házat igazán. Ha bementünk a bejárati ajtón egy nagyjából öt méter széles, húsz méter hosszú folyosón találtuk magunkat. Pár lépés megtétele után jobbra egy nagyon nagy konyhát rejtett a ház, étkezővel. A konyhával szemben volt egy nappali, ahol én aludtam. A nappaliba belépve, a szoba közepén egy kanapé volt, asztallal előtte és az asztal két végében, a kanapéhoz illő fotelek voltak. A jobb oldali falakon három könyves polc álldogált egymás mellett. A bal oldali falon két ablak volt, függönnyel eltakarva, köztünk egy nagy kandallóval, ami felett egy polc volt, képekkel, és könyvekkel megtöltve. A kandalló előtt két bőrfotel díszelgett. Mindkettő háttámláján pokróccal. A szoba jobb hátsó sarkában volt egy bárszekrény. Se, a konyhának se a nappalinak nem volt ajtaja. Csak átjáró volt a folyosó és a helységek között. A nappaliból nyílt két szoba. A bal oldali Miláné, a jobb oldali Prosperé. Visszatérve a folyosóra, ha tovább haladtunk jobbra volt a fürdő. Életemben nem láttam olyan illemhelységet, mint, ami a
-9-
fürdőből nyílt. Aprócska hely volt ez, egy wc-vel. Ha meghúztunk egy kötelet dolgunk végeztével víz ömlött bele és mindent elvitt, ami a benne volt. Eleinte mindig elfelejtettem lehúzni. Kaptam is érte. Prosper azt mondta, ez az angol WC. Nagyon furcsának tűnt a kezdetekkor. Szóval miután megmosdottam és felöltöztem először is Prop, azaz Prosper levágta a hajam. Nagyon rövidre, alig volt két centi. Az egy év alatt, míg anyával voltam a társulatnál, nem nagyon szánt időt a hajamra. Ekkor történt a baj. Eszembe jutott édesanyám és sírni kezdtem. Keservesen és végeláthatatlanul. Szó nélkül beraktak a nappaliba, a kanapéra és egyedül kezdtek dolgozni. Én, pedig csak sírtam és sírtam. Pár óra múlva Prop odajött hozzám. - Elmegyünk a Magnusba. Dolgoznunk kell. Van étel a konyhában. Ha kicsit jobban leszel, egyél valamit… és NE nyisd ki a kamrát. Világos? Bólogattam. Már nem sírtam. Csak feküdtem. Egy kis idő után, mikor már egyedül voltam elaludtam. Nem tudom mennyi ideig aludtam, de halk neszre ébredtem. A konyha felől jött. Kimentem a nappaliból, át a konyhába. Az asztalon, egy tálon pogácsahalom fogadott. Bekaptam egyet, és a hang irányába indultam. Mielőtt megtaláltam volna a hang forrását, megakadt a szemem egy nagy szekrényen. Olyan volt, mintha meg lenne fagyva. Összerezdültem az ismeretlen hang újraéledése hallatán. Mintha valaki próbálna kijutni egy kis helységből. A tekintetem visszavándorolt a nagy szekrényre. Megérintettem, de hirtelen el is kaptam a kezem, mert jég hideg felületet ért a kezem. - Ez meg mi? – suttogtam magamnak. Rémültem kaptam fel a fejem, a hirtelen nagyon intenzív, már zajként hallatszó hang hallatán. Valami neki ugrott a falnak. A megfagyott szekrény mellől a fal mögött. Itt a fal jóval vékonyabb volt, mint máshol. Prosper és Milán ekkor értek haza. Nagyon megijedtem mikor beléptek az ajtón. - Á! Jobban vagy?- kérdezte Prop. - Valami van az ajtó mögött! – mondtam. - Igen. Tudom. Azért is mondtam, hogy ne nyisd ki a kamrát. - Szóval ez a kamra! Mi van benn? - A kutyánk. Csak egy kicsit másabb, mint a többi. Milán kinyitotta az ajtót és kirontott belőle egy teljesen kék furcsa kinézetű eb. Miközben futott csillogó por csíkot húzott maga után. - Hát ez? – kérdeztem nevetve. - Ő itt Paci. A kutyánk. – mondta Milán. – Ettél valamit? - Csak egy süteményt, ami az asztalon volt. – feleltem. Milán kinyitotta a hideg szekrényt és kivett egy lábost. A tűzhelyre tette melegedni. Ezzel párhuzamosan Prosper átment a nappaliba és Paci felfedezett engem. Felém indult teljes sebességgel. - Milán! – vonyítottam. Ő felém fordult. - Mi van? – kérdezte. - Paci… - ekkor belém jött Prosper és Milán korántsem szokványos háziállata. Teljes erőből a lábszáramnak rohant a fejével. Ettől és feljajdulva hátraestem. Ez után már csak azt éreztem, hogy az ingem kettészakad, és a fele eltűnik. Kinyitottam a szemem és láttam, hogy tényleg csak egy fél ing van rajtam. Paci sehol és Milán csak állt és nézett fakanállal a kezében. Prosper rontott be a konyhába. - Mi történt? – kérdezte. - Artúr ismerkedett meg Pacival. – felelt Milán. - De hol az inge? - Azt hiszem Pacinál.- feleltem én. Feltápászkodtam. – Amúgy miért lett ilyen furcsa neve? - Még nagyon kicsi volt mikor hozzánk került. – mesélt Prosper. – Egyszer eljött az unokaöcsém hozzánk és kérdeztük tőle mi ez? Erre ő rávágta, hogy Paci. Azóta rajta maradt.
- 10 -
- Aha.- mondtam. Az ingem hiányzó része végérvényesen eltűnt. Mikor siker végre megtalálnunk a drága ebet a ruhám már nem volt nála. - Mindig is gyengéje volt a vászon. – sóhajtott Milán. Prosper bement a szobájába és kihozott egy szép fekete inget. Leült a konyhaasztalhoz. -Gyere ide. – mondta. Elővette a varázspálcáját, és felém irányította. Ijedten visszahőköltem. – Ne félj már. Nem lesz semmi bajod. Csak méretet veszek rólad. - Miért? – kérdeztem én. - Hogy be tudjak venni ebből az ingből. Vagy van másik? - Nincs… Prosper motyogott valamit, majd pálcája végéből apró, fehér, fénylő csík jött ki, körbefonva engem. Ezután szépen lassan átvándorolt a fekete ingre és rárajzolódott. Fiatalabb vigyázóm fogott egy ollót és elkezdte kivágni a formát. Rövid idő alatt kész is lett az új ruhadarab. Addig egyikük köntösében játszottam, hogy én is varázsló vagyok. Egészen jól összebarátkoztam Pacival is közben. Este a kandallónál ültünk, és én néztem, ahogy új barátaim a tűzet bámulták. Proper a pálcájával babrált. - Megnézhetem? – kérdeztem halkan. - Hm? – nézett rám ő. Észrevette, hogy a kezét bámulom. – Csak óvatosan. Ha baja lesz, elverlek! – hevesen bólogattam. Óvatosan a tenyeremre fektettem a fenséges fekete pálcát. Halk sistergést hallottam, aztán égett hús szaga csapta meg az orrom. Hangokat hallottam. - Te más vagy! Nem lehetek a kezed… Irtózatos fájdalom nyílalt a tenyerembe. Kiáltottam, ekkor egy éles, kék villanás és nagyon robbanás következett. A szoba másik felében ébredtem. - Hé! Felébredt! Hagyd az üzenetet! – hallottam Milán hangját. - Artúr! Végre! Azt hittem, már ott ragadsz! Hogy érzed magad? - Fáj a kezem… és a fejem is. - Legalább még megvannak…- nevetett Milán. Friss tépést vettek elő és bekötözték a kezem. Prosper az ágyába fektetett. Elmondta, hogy a varázspálca csak azokat bántja, akik képesek varázsolni. Csak a gazdája birtokolhatja és irányíthatja, és csak, ha a gazdája meghalt, akkor veheti más a kezébe, de hibásan fog működni, ha nem tökéletesen illik hozzá. Másnap visszavittek a Magnusba. Kis várakozás után, most bemehettem az ajtón, ahol először nem. Meglepve tapasztaltam, hogy egy kis terembe kerültem. Hatalmas, magas helyet képzeltem el. Egy asztalnál ült három ember. Középen az általam már ismert Maan. A másik kettőt nem ismertem. Bal oldalt egy nagyon hosszú hajú kövérkés ember, jobb oldalon egy vézna, teljesen kopasz férfi fészkelődött. Olyan volt, mintha egyfolytában csodálkozna. A kopasz szólított meg. - Tudod, hogy miért vagy itt? - Valami rosszat tettem? – kérdeztem inkább, mint mondtam. - Emlékszel a tegnap estére? - Megégett a kezem. - Hogy történt ez? - A tenyerembe vettem Prosper pálcáját. Megengedte, hogy megnézzem. Nagyon szép volt, de azt mondta, más vagyok, és nem lehet nálam…- szomorkodtam. - Mondta?
- 11 -
- Igen? Mielőtt kiégette a tenyerem, mondta nekem? - Ki? - A pálca. Suttogott… - Mit? - Te más vagy! Nem lehetek a kezedben.- idéztem. - Ne szórakozzunk már!- mondta a hosszú hajú. Hümmögtek valamit, aztán motyogtak valamit egymásnak. Inkább vitáztak. Végül a középen ülő Maan valamit határozottan kijelenthetett, mert a másik kettő elhallgatott. - Rendben! Iskolába fogsz járni, rendben? - Már nagyon jól tudok írni és számolni! - Mást fogsz tanulni, majd azt is meglátod, mit! - Jól van. – egyeztem bele. – De miért? - Mert erős okunk van feltételezni, hogy tudatodon kívül varázslónak születtél. Kutatást végzünk majd a családfádról. Meg tudnád mondani az apád családnevét? - Gábor! - A családneve kéne. Amit a… Gábor előtt hord. - Ő csak… A papa. A Gábor… - Rendben. Maradj kicsit nyugton, hogy belenézhessek a fejedbe. Nem fog fájni, ne félj! Leguggolt mellém. Megfogta a kezem és lehunyta a szemét. Megint egy villanás volt, de most Maan volt az, aki elesett. - Mi a sárkányégette büdös tehénszar volt ez? – üvöltötte a hosszú hajú. - Nem jutottam be… Valami nem engedett! – felelte az óriás. Maan feltápászkodott aztán kikísért. Az ajtóban leguggolt elém. - Bajos kölyök vagy, hallod-e! - Bocsánat! - Nem a te hibád – megsimogatta a fejem aztán elküldött, hogy találjam meg a vigyázóimat. Prop és Milán egyből a városba vittek. Az egész napot ott töltöttük és bevásároltunk nekem. Ruhákat és tanszereket. A legkülönlegesebb a varázspálca volt. Kiválasztottam, amelyik tetszik, de nem mertem megfogni. Az eladó furcsán nézett rám. - Mi az, fiam? Talán nem tetszik a pálca, amit választottál? - A leggyönyörűbb, amit valaha láttam…- mintha olyan sokat láttam volna – de ugye ez nem másé… Ez az enyém igaz? - Igen, ez a tiéd. Fogd meg és lássuk a pálca is így gondolja-e! Megfogtam. Örültem, hogy nem éget. - Irányítsd az ajtó felé, hogy az kinyíljon! – tanácsolta az eladó. Tettem, amit mondott, de valamiért nem ment. Éreztem, hogy az ajtó kinyílna, ha akarom, de nem így. Gondolkoztam egy ideig. Eltettem a zsebembe a pálcát, amit a zavaró tényezőnek éreztem koncentráltam és legyintettem az ajtónak. Az szélesre tárult. - Ezt nem tudom elhinni! – szólalt meg Milán. - Nem tudok többet mondani nálad, barátom! - Ez meg hogy lehet? Azt mondtátok, még sosem érintkezett a varázsvilággal! - És ez így van! – mosolyogtam. Három évig tanultam a varázslást, de nem igazán sikerült összhangot találnom a kortársaimmal. Sok varázscsínyt követtek el rajtam. Én emberit… Ragasztóztam a kilincset, vezettem áramot a piszoárba. Miután felfedeztem, mi is az, az áram és mi az a piszoár. Persze mindig kiszámoltam, hogy ne legyen bajuk az illetőknek, de zseniális dolgokat találtam ki. Mindeközben titokban alkalmaztam az órákon tanult technikákat pálca nélkül. Szörnyen nehezen tanultam meg, hogyan teremtsek összhangot, hogy egyenlően fejlődjek. De mindig elhasaltam. A kezeim egyszerűen varázsolni akartak. Pálcával, mindig külön kellett gyakorolnom, hogy egy szinten legyek a többiekkel. Ebben Prop segített.
- 12 -
A tanárok meg hát… Tanítottak, de nem voltak tanítók. Sem Prosper sem Milán nem volt hajlandó tanítani. Tizennégy évesen épp gyakorlati varázslás órán voltam. Párbajozni készültünk, ahogy mindig. Engem a legerősebb emberrel sikerült összerakniuk Jonah-val. Utáltam őt. Már egy éve nem alkalmaztam csínyeket senkin. Amolyan nyugodt fiú lett belőlem. - Nos! Készüljetek fel. Minden más párnak állj. Lássuk, hogyan küzd a két ifjú. Méltó ellenfelek egymással szemben! Kész… Rajt! Először Jonah támadott. Kirepítette a pálcámat a kezemből. Felkeltem a támadóállásból. - Köszönöm! – hálálkodtam. - Gyerünk fiam. Szerezd vissza a harcképességedet! – irányított a tanár. - Ha lépek, jeget bájol a lábam alá, hogy elessek. De ő jobb ennél. Szelet hív, hogy az gáncsoljon el. Vagy meglő, hogy elessek, és vége legyen. Vagy fölém kerekedik másképp – gondolkoztam hangosan, hogy a tanárom elégedett legyen- Így nincs más választásom. Az első gyakorlati varázslatalkalmazáson kézzel akartam varázsolni. A tanár megszidott érte. Nem értettem, hogy miért. Azt mondta, hogy a kézzel történő varázslás veszélyes és helytelen. Bajt okozhat és nem szabad alkalmazni. Még így sem értettem. Nagyon kört írtam le a kezeimmel. Az egyik kezem körbe ment a fejemen a másik a testem előtt végül tenyérrel előre, a mellkasom előtt kötöttek ki. Az egyik tenyerem magasra emeltem a másikkal az ellenfelem felé ütöttem. Jonah repült egy nagyot hátra. Én mintha valamit megmarkoltam volna ökölbe szorítottam a kezeim, hosszú támadóállásba álltam és lefelé vittem az ökleim. Mintha hatalmas kalapácsok zúgtak át a levegőn. Ezután kisimult arccal felkeltem. Jonah nem tudott tovább harcolni, de kutya baja sem volt ez megnyugtatott. Nem tudtam, mit hoz, ha belekezdek. De le tudtam állni. - Mit mondtam neked erről? – üvöltött a tanárom. - Megsérült valaki? – Jonah már talpon volt, bár még köhögött. A hátára eshetett. Persze a lányok azonnal körbevették, és a ruháját porolgatták – Okoztam bajt? Nem! Évek óta gyakorlom. A légzésem jó volt közben, a mozdulatokkal sem volt baj. Nyugodjon meg professzor úr. Csak kipróbáltam magam. Kisétáltam a teremből, mivel vége lett az órának. Otthon persze Prop és Milán is kioktatott, de kérték, hogy mutassam meg. Így történt. Meglepettek voltak. Másnak nem mentem iskolába. Maan jött el hozzánk és kihívott egy párbajra. Figyelte, ahogy küzdök, de fél perc után abba kellett hagynia, mert erőlködni kezdett, hogy ne gyűrjem le. A végén egy törött csuklóval feladta. Valahogy nekiesett a falnak és a keze rossz pozícióban volt. - Mit érzel ilyenkor Artúr? - Szabadságot, erőt. Más valakinek érzem magam. De nem akarok tovább az iskolába járni. Befejeztem! Küldjetek végre haza! – húztam ki magam. - Emiatt is jöttem. Holnap indul egy csoport, és te velük mehetsz, ha akarsz…- nem tudtam, mit érzek. Évek óta nem voltam otthon, nem láttam a családom, és nem tudtam, mire számítsak, mikor hazatérek. Megbeszéltük, hogy honnan lesz az indulás és, mikor. Este Prop és Milán elvittek inni, hogy elbúcsúztassak, ahogy egy „férfit” illik.
- 13 -
