I. RÉSZ
Az elsô nyár 1942. július
Kate Moss-Fellegvar Hc 648.indd 19
5/12/15 9:44 PM
I. KÓDEX GALLIA, A CARSACI SÍKSÁGOK, KR. U. 342. JÚLIUS A fiatal szerzetes átnézett a folyón túlra, és látta odaát a város körvonalait. Szépen kiépített castellum; az alacsony falak élesen rajzolódnak ki a derengô hajnali fényben. Kôbôl rakott korona Carsac zöldellô síkságai fölé. A település körüli lejtôket zsíros, termékeny talaj borítja. A szôlôsorok legyezôkként terülnek szét minden domboldalon. Ezüstös olajfák ragyognak, még éretlen, mélybíbor fügék sorakoznak a vékony ágakon, s mandulafák mutatkoznak itt is, ott is. Kelet felôl a fehéren izzó nap kúszott föl a haloványkék égre. Arinius közelebb húzódott a víz széléhez. Az Atax folyó ólomfényû víztükre fölött alacsonyan lebegtek a ködfoszlányok. A szerzetes, ha jobbra tekintett, bodzával és kôrissel szegélyezett tisztásokat látott. A folyópart menti nádsávok halkan susogtak és hullámzottak az enyhe szélben. Az alig fodrozódó vízen sikló evickélt-tekergett át, halak csaptak rá a felszínre merészkedô szitakötôkre, s néha csöndes méltósággal egy-egy bárka úszott el, mindenféle áruval megrakodva. A fiatal szerzetes heteken, hónapokon át csak ment és ment. Követte Lugdunumtól a Rhodanus folyását és nagy kanyarulatait. Hajnalban ébredt, az énekes madarakkal együtt, s egyedül vándorolt, fülében még mindig a testvére hangjának csöndes mormolásával. A déli hôséget, a sexta (déli 12 óra) és a nóna (délután 3 óra) közötti idôt a sûrû erdôk árnyékában vagy pásztorkunyhókban vészelte át. Délután pedig ismét útnak indult. A napi szertartásrend tagolta számára is a nappalokat és az éjszakákat. Lassú, de kitartó gyaloglás ez északról délre, és keletrôl nyugatra. Arinius nem tudta, hogy mióta is vándorol, csak azt, hogy közben a tavaszból lassanként nyár lett. Április és május színei, a gyümölcsfák, a seprôzanót és a lángvirág nagy fehér, sárga és rózsaszín foltjai átadták a helyüket június és július aranyló virágtengereinek. Zöldellnek már Gallia Narbonensis szôlôültetvényei és árpaföldjei. Csapkodó szél fut végig a kietlen, szikes síkságokon és a Sinus Gallicus, vagyis a Gallöböl kék vizén. Arinius most a Via Domitián, a római borszállító úton bandukol, amely mentén gyakran állítják meg az utazókat a vám- és adószedôk. Egy szerzetes könnyen elvegyülhetett a Hispaniába tartó kereskedôk között.
21
Kate Moss-Fellegvar Hc 648.indd 21
5/12/15 9:44 PM
Arinius köhögött, és szorosabbra húzta sovány testén a csuklyás, szürke köpenyt, pedig hideg az nem volt. A köhögése egyre súlyosbodott, és most már fájt a torka is. Szorosabbra kötötte a nyakán a sálat is, és egy melltûvel rögzítette. Kereszt alakú bronz fibula ez, négy karján apró, fehér zománc tölgylevelekkel, s egy zöld levéllel a közepén. Ariniusnak ez volt az egyetlen olyan, személyes birtoktárgya, amelyrôl képtelen volt lemondani, amikor belépett a közösségbe. Az anyja, Servilia ajándékozta neki, azon a napon, amikor eljöttek a katonák. Átnézett az Atax túlsó partján emelkedô városfalakra, és hálát adott Istennek a biztonságos megmenekülésért. Azt hallotta, hogy itt minden vallás és szekta hívei menedéket kaphatnak. Hogy itt békén megférnek egymás mellett a gnosztikusok, a keresztények és azok is, akik még a régi vallásokhoz ragaszkodtak. Hogy tehát ebben a városban biztonságra és menedékre lel bárki és mindenki, aki csak el bír jönni idáig. Arinius óvatosan megtapogatta a mellét, mert érezni akarta a szerzetesing alatt azokat a régi pergamenlapokat. És az ô Krisztusban-testvéreire gondolt, akiknek mindegyike kicsempészte a közösségtôl a kiátkozott szöveg egy-egy példányát. Útjaik Massiliánál váltak el, ahol a legenda szerint Mária Magdolna és Arimateai József partra lépett, hogy hirdesse az Isten igéjét. Arinius és testvérei onnan hajóztak át a kisázsiai Smyrnába. Onnan egyikük Jeruzsálem Szent Városa és Sephal síkságai felé vette az irányt, a másik elment Memphisbe, a harmadik pedig a felsô-egyiptomi Thébaiba. Arinius soha többé nem hallott róluk, nem tudta, elértek-e valami sikert, és azok sem hallottak ôróla semmi hírt. Mindegyik azt a megbízatást kapta – azt a terhet vette a nyakába –, hogy egyedül hajtsa végre küldetését. Arinius Isten engedelmes és készséges szolgájának tartotta magát. Nem volt különösebben bátor vagy tanult ember, de erôt merített abból a meggyôzôdésébôl, hogy a szent írásokat nem szabad megsemmisíteni. Nem bírta nézni, amikor Mária Magdolna, Tamás, Péter és Júdás szövegeit égették. Lelki szemeivel még most is látja azokat a lobogó vörös, fehér és aranyszínû lángokat, amelyek elemésztették a drága írásokat. Papirusz- és pergamentekercsek, összehajtogatott ívek, rajtuk a görög, héber és kopt szövegekkel, mind fekete hamuvá váltak. Nád, víz, enyv és viasz szaga lengte be Gallia fôvárosában a közösségnek azt a kôudvarát, amely az ô otthona is volt. A pergamenlapok úgy simultak el a szerzetesing alatt, mintha második bôrét alkották volna. Arinius nem értette a szöveget; a kopt írást nem tudta elolvasni, ráadásul a betûk egy része elmaszatolódott vagy részben kikopott. Csak annyit fogott föl a neki elmondottakból, hogy a Kódex – mely az összes többi közül a legrövidebb volt – mindössze hét versbôl
22
Kate Moss-Fellegvar Hc 648.indd 22
5/12/15 9:44 PM
állt, és a benne lakozó hatalom korlátlan. Olyan nagy, mint amilyenrôl az Exodus, Hénok, Dániel vagy Ezekiel is beszél. És sokkal fontosabb, mint az a tudás, amit Alexandria és Pergamon könyvtárai ôriznek. Arinius hallott ezekbôl néhány sort, amelyeket egy közösségbeli testvére hangosan idézett. Azóta sem felejtette el ôket. A kántálva elmondott csodálatos varázsszavak ott visszhangzottak a közösség árkádos kerengôjének hûvös falai között. Ez a cselekedet váltotta ki aztán az apát haragját. Kijelentette, hogy ez a Kódex a könyvtárban található tiltott könyvek legveszedelmesebbike, mágia és boszorkányság van benne, és eretneknek, az igaz hit ellenségeinek nyilvánított mindenkit, aki védelmezni merészelte. A novíciust pedig megbüntette. Arinius viszont szilárdan hitte, hogy ez a könyv Isten szent szavait tartalmazza. Neki pedig az a küldetése, talán egyetlen életcélja ezen az Isten teremtette földön, hogy ne engedje elveszni a pergamen-szövegben rejtôzô igazságot. Semmi más nem számít. Most ott állt az Atax folyó partján, amelynek nyugodt vizén áthullámzott odaátról a zsolozsmára hívó harangszó. Egyszerû, hazahívó dallam. Arinius fölemelte tekintetét a hegyen épült városra, és azért fohászkodott, hogy befogadják ôt. Aztán a jobb kezébe fogta a botját, fölment a fahídra, és megindult Carcaso felé.
1. FEJEZET CARCASSONNE, 1942. JÚLIUS Sandrine fölriadt álmából. Tágra nyílt szemekkel felült, s a jobb kezét kinyújtotta, mintha meg akarna fogni valamit. Pár pillanatig az álom és az ébrenlét határán lebegett, és olyan nagy magasságból tekintett le önmagára, amilyenbôl a Saint Michel-katedrális vízköpô szörnyei bámulnak le a járókelôkre. Olyan érzése volt nem is olyan rég, mintha kicsúszott volna az idôbôl, s egy fehér, végtelen térségen átzuhant volna az egyik dimenzióból a másikba. Azután pedig csak futott és rohant, hogy elmeneküljön üldözôi elôl. Elmosódott fehér, vörös, fekete és halványzöld körvonalak voltak ezek, arcukat a csuklya, az árnyék és a lángok tették láthatatlanná. S ahol a bôrüknek kellett volna lennie, ott csak rideg, fémes csillogás. Sandrine nem emlékezett, hogy kik voltak ezek a katonák vagy mit akartak; lehet, hogy
23
Kate Moss-Fellegvar Hc 648.indd 23
5/12/15 9:44 PM
sohasem tudta, és az álomképek már elhalványultak. Csak a veszély, az elárultság érzése maradt meg. De az az érzés is kezdett elpárologni. Lassanként viszont kirajzolódtak a szoba körvonalai. Biztonságban volt a saját ágyában, a Palota utcai házban. Amikor a szeme hozzászokott a sötéthez, látta már a megfakult mahagóni szekretert a két ablak között a falnál. Ágyától jobbra az agyonmosott, zöld kínai selyemmel borított, magas támlájú kanapét és a bambusz virágállványt. A másik oldalon, az ajtó mellett, az alacsony könyvszekrényt a dugig telerakott polcokkal. Csupasz karjaival átölelte a térdeit; kicsit didergett a kora reggeli hidegben. Aztán tapogatózni kezdett a dunyhája után, de ujjai csak a gyûrött lepedôre találtak rá. Az éjszaka lerúgott takaró ott hevert a padlón az ágy mellett. A fiókos szekrényen lévô óra mutatóit nem tudta kivenni, de az ablaktáblákon beszûrôdô fénybôl és a rigók énekébôl arra következtetett, hogy már majdnem kivilágosodott. Nem kellett még fölkelnie, de tudta, hogy most már nem fog visszaaludni. Kimászott az ágyból, s lábujjhegyen áttipegett a szobán, közben igyekezett elkerülni a leghangosabban nyikorgó padlódeszkákat. Ruhái teljes összevisszaságban a nádfonatú karosszékre voltak lehányva. Lerángatta magáról a hálóinget, és ledobta a padlóra. Sandrine tizennyolc éves volt, de még eléggé fiús kinézetû. Csupa kar-láb, meg izom, nôies domborulatok alig… Fekete haja mindig csapzott volt, bôre pedig a szabadban töltött rengeteg idôtôl olyan napbarnított, mint egy falusi lányé. Hiába púderozta be, nem ment vele semmire. Ahogy vékony karjait beledugta a pamutblúz ujjába, észrevette, hogy foltos lett a széles körgallér belseje – mert elôzô nap a nôvére arcpúderével próbálkozott. Dörzsölgette-kapargatta a hüvelykujjával, de a folt makacsnak bizonyult, nem jött ki. Az ing túl nagy volt, amolyan másoktól örökölt konfekciódarab. Háziasszonyuk, Marieta áthelyezte a gombokat és gomblyukakat, s derékban bevett jó öt centit, úgyhogy ha nem is lett tökéletes, végül is föl lehetett venni. Szerette a szaténszövet hûvös érintését a lába szárán, s ahogy a vörös-fekete-arany kockaminták ragyogtak rajta a napfényben, amikor sétált. És hát ezekben a napokban mindenki olyan ruhadarabokat hordott, amilyen éppen akadt. Az ujjatlan, gálickék, jó lötyögôs pulóver az övé volt, Marieta a múlt télen kötötte neki, és többé-kevésbé ment is az arcszínéhez. Sandrine fél fenékkel a szék szélén ülve fölhúzta drága, skótmintás gyapjúzokniját, amelyet még az apja hozott neki Skóciából. Az volt az utolsó utazása, mint késôbb kiderült. François Vidal annak a rengeteg carcassonne-inak volt az egyike, akik elmentek harcolni, és sohasem
24
Kate Moss-Fellegvar Hc 648.indd 24
5/12/15 9:44 PM
tértek haza. Egyetlen puskalövés nélkül, tétlenségben eltöltött hosszú hónapok után – ez volt az úgynevezett „furcsa háború” – 1941. május 18-án, bajtársai nagy részével együtt ôt is meggyilkolták az Ardennekben. Zûrzavaros parancsokat kaptak, belesétáltak egy csapdába – és tíz ember meghalt. Két éve történt. Sandrine-nak még mindig hiányzott az apja – s éjszakánként néha rémálmok gyötörték –, de ô és Marianne megtanultak elboldogulni nélküle is. Sandrine magának sem szerette bevallani, de mégiscsak az volt az igazság, hogy apja arcának és szelíd mosolyának a képe hónapról hónapra mind homályosabb lett az ô emlékezetében is. Kelet felôl, ahogy szokott, fölkelt a nap. Fény áradt be a lépcsôház boltíves ablakának mintás üvegén, ragyogó kék-rózsaszín-zöld kaleidoszkóp-mintákat vetítve a rozsdavörös padlólapokra. Sandrine egy pillanatig tétovázott a nôvére hálószobájának ajtaja elôtt. Eredetileg az volt a szándéka, hogy észrevétlenül lelép, de most hirtelen rátört a kíváncsiság, hogy Marianne épségben ott van-e az ágyában. Óvatosan lenyomta a díszes rézkilincset, és benyitott. Lábujjhegyen odalépkedett az ágyhoz. A szürke félhomályban éppen csak ki tudta venni a nôvére fejét a párnán; barna haja bonyolult módon be volt tekerve mindenféle papírokba és hajcsavarókba. Marianne arca most is szép volt, de a szeme körül már szarkalábak jelentek meg az örökös idegeskedéstôl. Sandrine látta a cipôjét is az ágy mellett. Homlokát ráncolva eltûnôdött, hogy vajon hol lettek ennyire sárosak. – Marianne! – suttogja. A nôvére öt évvel volt idôsebb nála, és történelmet tanított a Gambetta téri Leányiskolában. Szabadideje nagy részét viszont a Vöröskereszt által mûködtetett központban töltötte a Verdun utcában. A nyugodt természetû és bizonyos erkölcsi elvekhez ragaszkodó Marianne felajánlotta önkéntesi szolgálatait a Vöröskeresztnek, mert Franciaország 1940. júniusi kapitulációja után a Megszállt Zónából emberek tízezrei menekültek délre, Languedoc-ba. Az volt a munkája, hogy szállást, élelmet és takarót adjon az elôretörô nácik elôl menekülôknek. És oda kellett figyelnie a carcassonne-i börtönben ôrzött, vagy a hegyekben lévô internálótáborokba küldött foglyok helyzetére is. – Marianne! – suttogta Sandrine ismét. – Elmegyek. De nem maradok sokáig. A nôvére motyogott valamit, és meg is fordult az ágyban, de nem ébredt föl. Sandrine úgy vélte, a maga részérôl megtette, amit kellett; kiosont a szobából, és halkan becsukta maga mögött az ajtót. Marianne nem
25
Kate Moss-Fellegvar Hc 648.indd 25
5/12/15 9:44 PM
szereti, ha ô reggelenként elmászkál mikor-hova. A nem megszállt zónában – ahogy emlegették, a zone nono-ban – nem volt ugyan kijárási tilalom, de rendszeresen közlekedtek az ôrjáratok, és elég feszült volt a légkör. Sandrine azonban épp a kora reggeli csöndességben, ebben a korlátozásoktól, feszültségektôl és megalkuvási kényszerektôl mentes idôszakban érezte jól magát. Amíg tehette, nem szeretett volna lemondani a szabadságnak ezekrôl a szép pillanatairól. Amíg tehette… Sandrine ballagott kifelé a csöndesen alvó házból, végighúzta a kezét a már meleg, fa lépcsôkorláton. Gyémántként ragyogtak a színes fényfoltok a lábai alatt. Egy pillanatra elgondolkodott, hogy más korokban más leányok vajon átéltek-e ilyesmit. Kényszerkörülmények között, megrekedve valahol a gyermek- és a felnôttkor határán. S körülötte a levegôben ott lehetett hallani az összes megfojtott szív és rabságra vetett lélek rebbenését, sóhajtását és lélegzését. Az a sok-sok különbözô ember, akik az évszázadok során itt járkáltak a középkori Cité és a Bastide Saint-Louis, Carcassonne két városrészének szûk utcáin, most mind suttogott és kiáltozott, hogy meghallják ôt. Sandrine nem értette ôket, még nem, de valami nyugtalanság már elindult a vérében, az ereiben. Ugyanis Midi ôsi szelleme – amely a hegyek és dombok mélységes emlékezetében, a tavakban és az egekben van eltemetve – már régóta ébredezik. Hogy megszólaljon. A Saint Michel- és a Saint Vincenttemetôben, valamint a Felsô-völgy falusi temetôiben örök álmukat alvók fehér csontjai elkezdtek fölkelni. A halottak városaiban elfojtott, elmormolt szavakat sodor a szél. Közeledett a háború a déli vidékek felé.
2. FEJEZET Magas mennyezetû, keskeny folyosó vezetett a lépcsô aljától a bejárati ajtóig. Sandrine leült a legalsó lépcsôfokra, hogy bekösse a cipôjét, aztán odalépett az elôszobai fogasfalhoz. A tartóba két esernyô volt beletámasztva. Hat rézfogas, három-három a tükör két oldalán, rajtuk különféle fejfedôk. Sandrine egy egyszerû, gesztenyebarna vászonkalapot választott. Odaállt a tükör elé, kisimította a haját a homlokából, s néhány fürtöt még alányomva föltette a fejére. Aztán edénycsörömpölést és ajtócsapódást hallott fentrôl; ezek szerint Marieta fölkelt, és most tesz-vesz. Most már nem sok esély maradt az észrevétlen távozásra.
26
Kate Moss-Fellegvar Hc 648.indd 26
5/12/15 9:44 PM
Sandrine végigment a folyosón a ház végébe. Kislány korukban ô és Marianne sok idôt töltöttek a konyhában. A nôvére szeretett fôzni, és nagyon érdekelték a szakácskodás fortélyai. Sandrine viszont kissé türelmetlen volt, és mindent csak úgy összecsapott. De azért már három-négy évesen is segített a lekvárfôzéshez kimagozni a cseresznyét – Coustaussában fölültették a konyhai szárítóállványra, hogy fölérje az asztalt. S arra is emlékezett, hogy hatévesen, amikor Marieta süteményt sütött a carcassonne-i Saint Nazaire ünnepségek alkalmából megrendezett szôlôvenyige-csatára, megkapta a keverôtálat, hogy kinyalhassa. Nyolcéves korában pedig liszttel hintette meg a régi faasztalt, miközben Marieta azt mutatta meg Marianne-nak, miként kell rendesen megdagasztani a tésztát a búzából készült, hagyományos parasztkenyérhez, amihez még csak hasonlót sem lehet kapni Couiza pékboltjaiban. Megállt a küszöbön. Marieta néha zsörtölôdött, hogy kicsi neki ez a „luk” – amely azonban kellemesen hûvös helyiség volt, és konyhának is igen jól és korszerûen fölszerelt. A modern gáztûzhely fölött sorokban lógtak a fazekak és serpenyôk. A mély, zománcozott mosogató mellett ott állt a nagy edényszárító állvány és a magas konyhakredenc, úgyhogy a tányérokat és a csészéket is könnyû elérni. A hátsó falon négy hatalmas ablakon dôlt be a fény. Kora reggel volt még, de már mind a négy tárvanyitva. A mennyezetrôl lelógó farácson a Cavayère környékén gyûjtött rozmaring, tárkony és kakukkfû csokrocskái száradtak. – Marieta! – szólalt meg Sandrine. Marieta az asztalnál ült, háttal az ablaknak, és nehézkesen szuszogott. A manapság oly divatos, vadvirágmintás otthonka alatt a szokásos, fekete ruháját viselte – ezúttal nem a gyapjút, hanem a pamutot, ám ennél több engedményt nem volt hajlandó tenni az évszaknak. De azért ez is be volt gombolva nyakig és csuklóig. Lábán sötét harisnya, és a szintén elmaradhatatlan, sötét, nehéz faklumpa. A kontyából kiszabadult néhány ôsz hajfürt. Zihálva és kapkodva szedte a levegôt. – Marieta! – mondta megint Sandrine, és az idôs nô vállára tette a kezét. Marieta fölugrott. – Madomaisèla! – Jaj, bocsánat. Nem akartalak megijeszteni. – Mit csinálsz itt ilyenkor? – Nem tudtam aludni. Marieta végigmérte tetôtôl talpig, s nem kerülte el a figyelmét a kalap és az utcai cipô sem. – Tudod, ugye, hogy a nôvéred nem szereti, ha egyedül mész el itthonról.
27
Kate Moss-Fellegvar Hc 648.indd 27
5/12/15 9:44 PM
– Szóltam neki. Marieta fölhúzta a szemöldökét. – És ô hallotta is? Sandrine elpirult. – Nem akartam fölébreszteni. A házvezetônô odahajolt, és leszedett egy rátapadt cérnadarabot Sandrine szoknyájáról. – És ha madomaisèla Marianne megkérdezi, hogy hova mentél? – Nem fogja. Borzasztóan késôn jött haza az éjszaka. – Sandrine kis szünetet tartott. – Nem tudod véletlenül, hogy merre járt? Találkozott a tekintetük. Az ajtó fölött halkan ketyegett az óra. Tiktak, tiktak, tiktak… Marieta volt az a fonál, amely összefûzve tartotta az egész háztartás sok darabból álló, tarka életét. Ô maga Rennes-les-Bains-bôl származott, és egész életét mások szolgálatában töltötte. Jámbor, istenfélô és hûséges volt. Fiatalon, még az elsô világháború idején özvegyült meg. Ehhez a családhoz akkor került, amikor madame Vidal tizennyolc évvel ezelôtt váratlanul meghalt. Azt mondja, nagyon jó itt neki Carcassonne-ban, de Sandrine tudja, hogy hiányoznak gyermekkora zöldellô ôsvadonjai, Coustaussa csöndes falusi utcái és Rennes-les-Bains. Amikor 1939-ben kitört a háború, a hír nem különösebben dúlta föl. Kijelentette, hogy ô már túlélt egy nagy háborút, és túl fogja élni ezt is. Amikor pedig jött a távirat, hogy monsieur Vidal is meghalt, többé szóba sem került, hogy hazamegy. – Nem tudod…? – kérdezte Sandrine megint. Marieta úgy tett, mintha nem is hallotta volna. – Hát jó. Ha mindenképpen el szeretnél menni, akkor legalább egyél valamit. Sandrine sóhajtott. Tudta, hogy ha Marieta valamirôl nem akar beszélni, akkor nem is fog. – Tényleg éhes vagyok – bólogatott Sandrine. Marieta felemelte az asztalon pihenô konyharuhát, s abban a pillanatban érezni lehetett azt a finom, lisztes, rozmaringos, sós illatot: frissen kisült cipó hûlt ott egy sütôrácson. – Fehér kenyér! Marieta levágott egy szeletet, aztán odamutatott az asztal közepén a kék porcelántálra. – És vaj – mondta. – Ma reggel hozták. Bele sem gondolva, hogy ezzel a gesztussal talán zavarba hozza az idôs nôt, Sandrine hirtelen lelkesedésbôl megölelte Marietát. A levendulavíz és a kéntabletták ismerôs szaga megnyugtatóan hatott rá, és egy kicsit vissza is röpítette a háború elôtti világba, amikor még élt az apja is. Abba az egyszerûbb és könnyebb korba.
28
Kate Moss-Fellegvar Hc 648.indd 28
5/12/15 9:44 PM
Marieta egész testében megmerevedett. – Mi történt? Megint roszszul aludtál? – Nem – ingatta a fejét Sandrine. – Vagyis, igen, de nem nagyon, és nem is ez a baj. Hanem… – Jól van. Ülj le és egyél. – Marieta aztán szelídebb hangon folytatta. – Minden rendbe fog jönni. Elmúlnak ezek az idôk. És Franciaország Franciaország lesz megint. Van elég sok jó ember. Becsületes emberek, Midiben is. Ôk nem fognak eladni bennünket. Nem úgy, mint azok a gazemberek ott Vichyben. Sandrine a kenyérre nézett. Hirtelen elment az étvágya. – De mi lesz, ha ez így marad örökre? Ha semmi sem fordul jóra? Állandóan attól kell majd félnünk, hogy még rosszabb lesz minden? – Kivárjuk, míg eljön a mi idônk – legyintett Marieta. – Addig pedig hajtsuk le a fejünket. A németek a frontvonaltól északra állomásoznak, mi meg délre. Ez nem tarthat örökké. Most pedig tessék enni. Marieta nézte ôt, amíg el nem tüntette az utolsó morzsát is. S aztán, mire Sandrine nekiállt volna eltakarítani maga után, már vitte is a mosogatóba a tányért. Sandrine a tenyerébe söprögette a szoknyájáról a morzsát, és fölállt. Nem értette, mitôl olyan rossz a kedve. – Hozzak valamit a városból, Marieta? – Most nem jut eszembe semmi. – Gondolkozz. Szeretnék elintézni valamit. – Hát jó – mondta végül Marieta. – Ha arrafelé mész, akkor, tessék… Megígértem, hogy odaadom ezt a szabásmintát monsieur Quintilla feleségének. – Elôvett a fiókból egy borítékot. – Én akartam elvinni, de hát olyan hosszú az út addig a kávézóig a Païchérou-n. És… – Semmi gond. – De csak akkor, ha tényleg arrafelé mész. – Útba ejthetem. – De a hídon túlra ne menj – emelte föl figyelmeztetôen az ujját Marieta. – Madomaisèla Marianna is ezt mondaná. Maradj a folyónak ezen az oldalán.
3. FEJEZET Sandrine leszaladt a meredek lépcsôn a kertes kis hátsó udvarra. Fogta a biciklijét, s kitolta az utcára. A kapu nagy csattanással csukódott be utána.
29
Kate Moss-Fellegvar Hc 648.indd 29
5/12/15 9:44 PM
