Barokk társadalom, barokk irodalom — Paraszti írásbeliség a XVII. században — A helység kalapácsá-nak újraértelmezése — A nézőpont szerepe Kemény Zsigmond műveiben A folklór 24. vagy 25. órájában vagyunk?
I. OSZT. K Ö Z L .
AKADÉMIAI KIADÓ,
BUDAPEST
A MAGYAR TUDOMÁNYOS AKADÉMIA NYELV- ÉS IRODALOMTUDOMÁNYOK
OSZTÁLYÁNAK
KÖZLEMÉNYEI A SZERKESZTŐ
BIZOTTSÁG
TAGJAI:
HARMATTA JÁNOS, PAPP FERENC, TŐKEI UJFALUSSY JÓZSEF A SZERKESZTÉSÉRT
SZABOLCSI
FERENC,
FEI.EL:
MIKLÓS
OSZTÁLYELNÖK SZERKESZTŐ:
SÁRKÁNY
MIHÁLY
Szerkesztőség: 1061 Budapest V., Münnich Ferenc u . 7., I. 136. Kiadóhivatal: 1054 Budapest V., Alkotmány u . 21.
A Magyar T u d o m á n y o s Akadémia Nyelv- és Irodalomtudományok a következO idegen nyelvű folyóiratokat a d j a ki: Acta Acta Acta Acta Acta Studio Studio
Osztálya
Antiqua Ethnographica Linguistica Litteraria Orientalia Musicologica Slavica
Az Actákban orosz, német, angol, francia nyelven (az A c t a Antiquában latinul is) jelennek meg a nemzetközi tudományosságot is érdeklő cikkek, a nyelv-, irodalom-, művészet- és zenetudomány, orientalisztika ós klasszika-filológia köréből. A közlés nyelvét a szerző ós a szerkesztőség együttesen á l l a p l t j a meg. Kéziratok magyar nyelven vagy a fenti nyelvek egyikén az illető Acta szerkesztőségéhez küldendők be. Az Acta Antiqua szerkesztősége: 1052 Bp., Pesti Barnabás u. 1., az A c t a Ethnographica szerkesztősége: 1014 Bp., Országház u. 30., az Acta Linguistica szerkesztősége: 1064 Bp., Izabella u. 64., az A c t a Litteraria szerkesztősége: 1052 Bp., P e s t i Barnabás u. 1., az Acta Orientalia szerkesztősége: 1052 Bp., Pesti Barnabás u. 1., a Studia Musicologica szerkesztősége: 1014 Bp., Országház u. 9., a S t u d i a Slaviea szerkesztősége: 1052 Bp., Pesti Barnabás u. 1. A Közlemények előfizetési ára kötetenként 84 Ft (egy k ö t e t négy füzetből áll). Belföldi megrendelések az Akadémiai Kiadónál (1863 Budapest V., Alkotmány u . 21 Pénzforgalmi jelzőszámunk: 215 — 1389), külföldi megrendelések a „ K U L T Ú R A " Külkereskedelmi Vállalat ú t j á n (H—1389 B u d a p e s t I., Fő utca 32. Pf. 149. Pénzforgalmi jelzőszámunk: 218-10990) eszközölhetők.
A MAGYAR TUDOMÁNYOS AKADÉMIA NYELV- ÉS I R O D A L O M T U D O M Á N Y O K
OSZTÁLYÁNAK
KÖZLEMÉNYEI
XXXI.
KÖTET
3 - 4 . SZÁM
Ш AKADÉMIAI 1. 03ZT. KÖZL.
a
KIADÓ, 1979
BUDAPEST
A MAGYAR
О RS ZA Gl BA R OK К
KEZDETEI
TUDOMÁNYOS ÜLÉSSZAK A MAGYAR TUDOMÁNYOS A K A D É M I A IRODALOMTUDOMÁNYI I N T É Z E T É N E K RENESZÁNSZ-KUTATÖ OSZTÁLYA ÉS AZ EGYETEMEK RÉGI MAGYAR I R O D A L O M T Ö R T É N E T I T A N S Z É K E I R E N D E Z É S É B E N (GYŐR, 1977. MÁJUS 1 1 - 1 4 . )
Az itt közölteken kívül az ülésszakon elhangzottak még a következő előadások: Werner Welzig (Wien): Barocke Predigtsammlungen und Predigttheorien in Wiener Bibliotheken; Tolnai Gábor: Átmenet a reneszánszból a barokkba (megjelent az Irodalomtörténet 1977/2. számában „A magyar barokk és a mediterrán világ" címmel); Pernesz Gyula: A kezdeti magyar barokk irodalom győri vonatkozásai; Bónis György: Révay Péter De sacra corona commentarius-ának keletkezése (megjelenik sajtó alatt levő Révaymonográfiájának egyik fejezeteként). BITSKEY ISTVÁN
NEMZETKÖZI BAROKK-KUTATÁS É S MAGYAR BAROKK IRODALOM Az elmúlt évtizedben Európa-szerte számos tudományos tanácskozás és kiadvány foglalkozott a XVII. század eszmei és művészeti áramlataival, művelődési és irodalmi törekvéseivel, a barokk kategória értelmezésével, a stílus jellegzetességeinek, elteijedési körének problémáival, valamint országonként változó, helyi formáinak feltérképezésével.1 Míg azonban egyrészt az európai művelődés barokk periódusáról kialakult összkép — főként a német, osztrák, francia, olasz, spanyol, magyar és lengyel kutatás jóvoltából számos új vonással gazdagodott, addig másrészt szembetűnő, hogy az új eredmények nem mindig állnak összhangban egymással vagy a korábban elfogadott álláspontokkal. Pedig a nemzetközi kutatás eredményeinek regisztrálása, az egyes nemzeti művelődés- és irodalomtörténetek megállapításainak összehangolása már csak azért is megkerülhetetlen feladat, mert a készülő világirodalmi szintézisek egységes alapelvek lefektetését kívánják, de a világirodalmi szemponton túl, természetesen ?z egyes nemzeti irodalomtörténetek is árnyaltabbá, gazdagabbá válnak a nemzetközi kutatás szempontjainak figyelembevétele révén. A barokkal kapcsolatos problémák már a korszak elnevezésében felmerülnek. Vajon jogos-e a reneszánszot követő időszak kultúrájának, művészetének, irodalmának legfőbb 'Renaissance, Manierisme, Baroque. Paris, 1972. - MARCEL RAYMOND: Aux frontiere du manierisme et du Baroque. Baroque (Revue internationale) Montauban 1969. 73. - WILFRIED BARNER: Barockrhetorik. Tübingen 1970. - Renaissance und Barock. Neues Handbuch der Literaturwissenschaft. I - I I . Hrg. August Buck. Frankfurt am Main 1972. - ALBERTO ASOR ROSA: La cultura della controriforma. lett erat ura Italiana Laterza 26. Roma 1974. - La civiltá veneziana nelľF.tá barocca (Storia della civütá veneziana). Firenze 1959.
3 MTA I. Oszt. Közi
31,
1979
BITSKEY ISTVÁN
244
jellemzőjeként emlegetni a barokkot akkor, amikor számos európai államban csak rövid időre és korlátozott formában terjedt el. Vajon jogos-e „barokk századról" beszélni akkor, amikor a XVII. században számos — e kategóriába semmiképp bele nem szorítható — jelenség tűnik föl Európában, művelődési, irodalmi, filozófiai és teológiai téren egyaránt? A francia klasszicizmus, a cartesianizmus, az angol puritanizmus és egyéb polgári jellegű eszmei- és stí'usáramlatok vajon nem színezik-e oly tarkára e század műveltségi körképét, hogy annak minősítésére már ne legyen elegendő a barokk kategóriájának használata? Az újabb szovjet irodalomtörténeti kutatás egyes képviselői (pl. P. N. Berkov) megkérdőjelezik a barokk kategória használatának jogosságát, mások pedig (Lihacsov, Golenyiscsev—Kutuzov) a XVII. századot a barokk és klasszicizmus kettősségével, egymásmellettiségével tartják inkább jellemezhetőnek. 2 De vajon lehet-e ilyenformán a barokk a reneszánsszal egyenrangú, hozzá hasonlóan általános fogalom? Más irányból is sorjáznak a kérdések: vajon beszélhetünk-e kizárólag a barokkra jellemző fizikai vagy művészi világképről, világnézetről és művészi látásmódról, nem kell-e végül is megmaradnunk a legutóbb Paratore professzor velencei előadása által képviselt nézet mellett,3 amely szerint a barokk csupán ízlés, „gusto"? E kérdéssor valamennyi elemének tüzetes vizsgálata természetesen messze meghaladná jelen munkánk kereteit, úgy hisszük azonban, hogy a barokk keletkezési feltételeinek és körülményeinek minél árnyaltabb és pontosabb vizsgálata e kérdések megválaszolásához is közelebb visz. Mindezt szem előtt tartva, az alábbiakban a barokk kultúra felvirágzását előkészítő társadalmi, ideológiai és művészeti tényezőket próbáljuk vallatóra fogni, s az újabb nemzetközi szakirodalom fényében, valamint a magyar korai barokk irodalom példáján — sokkal inkább a vitaindítás szándékával mint a végleges megoldás ígéretével — ehhez igyekszünk néhány szempontot felvetni. A kutatás általánosan elfogadott álláspontja szerint a barokk kultúra és művészet társadalmi alapja a refeudalizációs folyamat, amely a reneszánsz után szükségszerűen végbement Európa legnagyobb részében. Ezt a felfogást képviseli a külföldi szakemberek többsége is, noha a nemzetközi kutatás álláspontja még korántsem egyöntetű, még az 1970-es években is számos — más szempontokból igen tanulságos — monográfiában ott kísértenek a Curtius, Hocke vagy Eugenio d'Ors felfogásából származó szellemtörténeti barokk-interpretáció egyes elemei. Jó példa erre többek között Emilio Orozco Diaz spanyol professzor nemrég megjelent, számos kitűnő részletmegfigyelést tartalmazó könyve, mely nem annyira a feudalizmus újraerősödését, mint inkább a spanyol nemzeti szellemet hangsúlyozza a barokk alapjaként, s arra a következtetésre jut, hogy a tridenti zsinat által igényelt didaktikus, utilitarisztikus tendenciájú, de ugyanakkor szenvedélyektől fűtött művészet Spanyolországban emelkedett a legmagasabb színvonalra, mégpedig azért, mert ez az „örök spanyolsággal egylényegű művészet" (el arte consustancial con lo eterno espanol).4 Úgy hisszük, e koncepció cáfolatával nem kell bővebben foglalkoznunk, hisz a történelmi materializmus talaján álló kutatás már rég elfogadta a stílusok történelmi
2
LIHACSOV: Razvityije russzkoj lityeraturi X - X V I I . vekov. Leningrád 1973. 1 6 5 - 2 1 4 . ETTORE PARATORE: Barocco storico e Barocco categoriale. Venezia e Ungheria nel contesto Barocco europeo. A cura di V. Branca. Firenze 1 9 7 9 . 1 - 2 7 . "EMILIO OROZCO DIAZ: Manierismo у Barocco. Salamanca 1970. 4 5 - 5 0 . 3
MTA 1. Oszt. Közi.
31,
1979
NEMZETKÖZI BAROKK-KUTATÁS ÉS MAGYAR BAROKK IRODALOM
245
kategóriaként való értelmezését.5 Ennek megfelelően természetesen egy pillanatig sem vonjuk kétségbe, hogy a barokk virágzásának épp Spanyolország volt az egyik legfőbb európai centruma, ugyanakkor azonban az okokat nem ott keressük, ahol a spanyol szerző; mi sokkal inkább a tőkés fejlődés hispániai megakadásában, a feudális viszonyok ebből következő újraerősödésében, II. Fülöp feudális pompával folyó, de produktív tevékenységgel meg nem alapozott udvartartásában látjuk a spanyol barokk virágzásának fő okait. Több tanulságot nyújt számunkra Richard van Dülmen nagy erudícióval megírt, gazdag anyaggal dokumentált tanulmánya, amely a dél-német jezsuitizmus szellemi életét és a fejedelmi abszolutizmus kapcsolatát elemzi.6 Bajorországban ugyanis a Jézus-társaság igen korán gyökeret vert, 1580-tól a szellemi élet legfontosabb itteni pozícióit a rend tagjai töltötték be: ők a fejedelmi udvarok prédikátorai, számos gimnáziumban, valamint a müncheni, dilligeni, ingolstadti, augsburgi egyetemeken ők tanítanak, emellé pedig sokoldalú irodalmi tevékenységet fejtenek ki nemcsak a teológia, hanem a történetírás, dráma, asztronómia, államelmélet és a természettudományok terén egyaránt. A későhumanista tudományosság tradícióit gyümölcsöztető, barokk stílusú jezsuita szellemi élet Dél-Németországban szorosan összefonódik a korai abszolutizmussal, a fejedelmek igen gyakran nagy elismeréssel írnak a rend tagjainak kulturális, pedagógiai, írói. lelkipásztori, sőt nem ritkán diplomáciai tevékenységéről. Nem véletlen, hogy Adam Contzen (1573—1635) mainzi jezsuita professzor könyveiből az abszolutizmust támogató államelmélet körvonalazódik. Contzen szerint a legjobb államforma a monarchia, amelynek uralkodója Isten képviselője, ezért az egyházat pártolnia kell. az eretnekséget nem tűrheti. E harcos ellenreformációs álláspont az uralkodói kegyességet a katolicizmus támogatásával teszi egyenlővé, így az osztatlan uralkodói szuverenitás harcos ellenreformációs hangsúlyt kap.- Ebből vonja le a szerző következtetését: ,,Absolutismus und Gegenreformation bedingen sich bei Contzen gegenseitig." Mivel az abszolutizmus társadalmi konszolidációt kívánt, ezért olyan ideológiát kellett támogatnia, amely minden részletében kidolgozott, amely korszerű (azaz: magába olvasztja a reneszánsz eredményeit), s amely így alkalmas arra, hogy a protestantizmus révén részint öntudatosabbá. részint kétkedőbbé vagy felekezetileg elbizonytalanodóvá vált embereknek új, teljes világképet adjon. Ezt tette a jezsuitizmus, amelynek programja egybeesik az abszolutizmus törekvéseivel. „Militante Gegenreformation und fürstlich absolutistisches Bestreben bildeten eine Einheit" — hangzik Richard van Dülmen végső konklúziója. 7 Hasonlóképp túl szűknek érezzük az NDK kutatói által készített német irodalomtörténet barokk-definícióját: „ . . . unter Barock ist die ideologisch und ästhetisch auf die feudalabsolutistischen Bedürfnisse ausgerichtete Kunst und Literatur zu verstehen."8 Bajorországot illetően természetesen nincs okunk kétségbe vonni jezsuitizmus, barokk s abszolutizmus szoros összetartozását, ez a koncepció azonban korántsem tágítható ki más országokra, Európa más területeire. Többek között a magyar példa épp azt jelzi, hogy az abszolutizmussal szembehelyezkedő rendiség ugyanolyan fogékony volt a S
KLANICZAY TIBOR: Marxizmus és irodalomtudomány. Bp. 1964. 6 6 - 1 1 0 . ' R I C H A R D V A N DÜLMEN: Die Gesellschaft Jesu und der bayrische Späthumanismus. In: Zeitschrift für bayrische Landesgeschichte. 1974. 3 5 8 - 4 1 5 . ' U o . 391. "Geschichte der deutschen Literatur von den Anfängen bis zur Gegenwart V. Berlin 1963. 9. 2 MTA I. Oszt. Közi. 31,
1979
BITSKEY ISTVÁN
246
barokk kultúra iránt s ugyanolyan erős támaszra lelt a feudális viszonyok konzerválását ideológiailag elősegítő jezsuitákban, mint a dél-német fejedelmi udvarok urai. A barokk kultúra elterjedése tehát nem függött az egyes országok államformájától, hisz II. Fülöp abszolutisztikus-despotikus uralmát, a német fejedelemségek, valamint a lengyel és magyar rendek hatalmi törekvéseit és szellemi igényeit egyaránt ki tudta szolgálni. Nem az abszolutizmust vagy nem a rendiséget, hanem a feudális viszonyok újraerősödését tarthatjuk tehát végső soron a barokk alapjának, de természetesen csakis közvetve, az e társadalmi viszonyoknak megfelelő ideológia közbeiktatásával. A refeudalizációs folyamat ideológiájaként a hazai szakirodalom — s a külföldi egy része is — az ellenreformációt tartja számon. Werner Weisbach alapvető könyve óta barokk és ellenreformáció fogalma szorosan összekapcsolódik, noha a katolikus egyháztörténet a tridenti zsinatot nem a „controriforma", a „Gegenreformation", hanem a „riforma cattolica", a „katholische Reform" kifejezésekkel jellemzi.9 Hubert Jedin, a tridenti zsinat monográfusa „Katholische Reform oder Gegenreformation" címen külön könyvet szentelt e kérdéskörnek. Felfogása szerint a két jelenség szorosan összefügg, de egymással nem azonos: a katolikus reform az egyház öntudatra ébredése, „magábaszállása" („Selbstbesinnung der Kirche"), belső megújulás által a katolikus életideálra irányulása, míg az ellenreformáció a protestantizmus elleni harccal azonos. A szerző a továbbiakban ugyanazon jelenség két oldaláról szól, melyek közül egyik a másikat feltételezi, hisz a katolicizmus csak belső megerősödés után, a hatalom birtokában válhatott az ellenreformáció zászlóvivőjévé. Jedin szavaival: „Das durch die katholische Reform innerlich erneute Papsttum wird Träger der Gegenreformation." 10 Ha Jedin nézeteit nem osztjuk is teljes mértékben, s a „katholische Reform" általa használt fogalmát túlzottan kiterjesztettnek érezzük is, zsinatkutatási eredményeit nem hagyhatjuk figyelmen kívül.11 A Tridentinum európai hatásának szemügyre vétele ugyanis azt mutatja, hogy a határozatok megvalósulása az egyes országok helyi adottságaitól függött. A zsinati intézkedések kétféle alternatívát kínáltak: az egyik az elmélyültebb, a korigénynek megfelelő vallásosság és egyházi kultúra kialakításának lehetősége, a másik a protestantizmus elleni támadás esélye. Maga a zsinat az előbbinek, a katolicizmus megújításának szándékából született, üléseire a protestánsok képviselőit is meghívták, mivel azonban a Contarini bíboros nevével fémjelzett reformpárt — nem utolsósorban a bíboros halála miatt — nem tudta érvényre juttatni elképzeléseit, mind dogmatikai, mind szervezeti kérdésekben sokkal kisebb volt a változás a vártnál. Legtöbb új eredmény az egyházfegyelem megszilárdítása terén mutatkozott, de ez a „belső
9 WERNER WEISBACH: Der Barock als Kunst der Gegenreformation. Berlin 1921. A katolikus reformról részletesen ír ERNST W. ZEEDEN: Die Entstehung der Konfessionen. Grundlagen und Formen der Konfessionsbildung im Zeitalter der Glaubenskämpfe. München-Wien 1 9 6 2 . 1 2 0 - 1 2 2 , HANS RUPPRICH. Die deutsche Literatur vom späten Mittelalter bis zum Barock II. München 1973. (Geschichte der deutschen Literatur IV/2.) 1 3 7 - 1 3 8 . '"HUBERT JEDIN: Katholische Reform oder Gegenreformation. Ein Versuch zur Erklärung der Begriffe nebst einer Jubiläumsbetrachtung über das Trienter Konzil. Luzern 1946. 1 1 Handbuch der Kirchengeschichte. Hrg. H. Jedin. Bd. IV. Reformation, katholische Reform und Gegenreformation. Freiburg-Basel-Wien 1 9 6 7 . - H. JEDIN: Geschichte des Konzils von Trient I—III. Freiburg 1 9 5 1 - 1 9 7 0 . - Das Weltkonzil von Trient. Sein Werden und Wirken. Hrg. Georg Schreiber. I—II. Freiburg 1951.
MTA 1. Oszt. K ö z i . 31,
1979
NEMZETKÖZI BAROKK-KUTATÁS ÉS MAGYAR BAROKK IRODALOM
247
rendteremtés" nem párosult a dogmák rugalmasabb, racionálisabb értelmezésével, így szükségképpen a protestantizmustól való éles elhatárolódás következett be. A zsinat nagy lépés volt az egyházi szervezet megtisztítása, a korrupció megszüntetése felé, a klérus szellemi életét is felpezsditette, ugyanakkor azonban benne rejlett a protestantizmus elleni támadás esélye, a majdani túlsúly és hatalom birtokában az ellentámadás lehetősége is. A tridenti határozatok egyfelől a katolikus vallásos élet és kultúra újjászervezését és fellendítését eredményezték, másfelől azonban a protestáns felekezetek elleni erőszakos fellépés is következett belőlük abban a korban, amely nem ismerte a toleranciát, amelynek minden felekezete csakis addig volt türelmes, amíg kisebbségben volt. Végeredményben egy jelenség két oldalával állunk itt szemben, közülük mindig az dominált az egyes európai országokban, amelyik az illető állam társadalmi, gazdasági és szellemi viszonyai között kiteljesedhetett, azaz: a konkrét történelmi helytől és időtől függően valósulhattak meg a Tridentben hozott intézkedések. A reformációtól kevésbé érintett területeken (Itália, Spanyolország, Portugália) a katolicizmus belső átszervezésének folyamata sokkal erősebben érvényesülhetett, mint a felekezetileg megosztott vagy éppen protestáns többségű közép-európai államokban. Az utóbbiak társadalmi és vallási helyzetéből következik, hogy bennük a katolikus egyház újjászervezése már nem mehetett végbe súlyos konfliktusok, a protestantizmus elleni erőszakos fellépések nélkül. Mindezek alapján felmerül a kérdés: vajon nem túlzott egyszerűsítés-e a tridenti zsinat és az ellenreformáció közé egyenlőségjelet tenni? Az újjászerveződő katolicizmusnak ugyanis korántsem csak a reformációval kellett szembeszállnia, nemcsak a protestantizmussal szemben kellett befolyását érvényesítenie, ideológiáját népszerűsítenie és elfogadtatnia, hanem a reneszánszban jelentkező profán, világias szemlélet ellenében is, a vallást a világkép perifériájára szorító humanista gondolkodással, meg a vallásos témákat új módon megfogalmazó, a konvenciókat felrúgó, a művészi szabadságot hirdető manierista teóriákkal szemben is. Nemcsak Kálvin és Luther tanai ellen indult támadás, hanem többek között például a protestáns eszméken messze túlmutató, veszedelmes eretnekké nyilvánított Palaeológusnak egész a felvilágosodás deizmusáig előremutató eszméi vagy a reformációval semmiféle kapcsolatban nem álló Michelangelo művészete ellen is. A Tridentből áradó ideológia összetettségére már Horváth János is utalt, amikor ezeket írta: „ . . . az ellenreformáció nem csupán a reformációval állott szemben. Közte s a középkor között ott volt még a reformáción kívül, s azt részben elősegítve a reneszánsznak pusztán esztétikai, s a szigorúbb vallási követelményekkel nem mindig számoló egyházi művészete. Jóllehet az új szellem eleinte nagy purista szigorúsággal lépett fel az elődje ellen, visszaszorítania nem sikerült, s végül is amit belőle felvehetett, felszívta magába. A barokk ízlésnek aztán az a változata lett legközkeletűbbé, melybe a reneszánsz profán hagyománya is belejátszott". 12 Úgy látjuk, mindezt szem előtt tartva, helyesebb lenne így fogalmaznunk: a barokk társadalmi alapja a refeudalizáció, ideológiai alapját pedig az újjászerveződő katolicizmus adja (nem pedig az ennél szűkebb kategória, az ellenreformáció). Miként a feudális viszonyok újraszilárdulása is többféle módon - abszolutizmus kialakulása, rendiség megerősödése stb. - történhetett, úgy a katolikus újjászerveződés sem azonos formákban ment végbe az egymástól gazdaságilag, politikailag, vallásilag oly nagy különbségeket 1
'HORVÁTH J Á N O S : A magyar irodalom fejlődéstörténete. Bp. 1976. 121. 2 MTA I. Oszt. Közi. 31,
1979
BITSKEY ISTVÁN
248
mutató országokban: egyes helyeken az ellenreformáció, másutt a reneszánsz, a kései humanizmus, a sztoicizmus vagy éppen manierista esztétikai gondolkodás elleni harc formáját ölthette. Mivel mind a magyar, mind a nemzetközi barokk-kutatás idáig főként a barokk és az ellenreformáció összefüggéseire irányította a figyelmét, így szükségképpen a stílus propagandisztikus jellege, monumentalitása, nagyvonalú pompája, dekorativitása hangsúlyozódott, hisz a reformáció ellenében e vonások révén érvényesülhetett az új ideológia. Ha azonban a barokk ideológiai alapját nem szűkítjük le az ellenreformációra, hanem tágabban értelmezzük, s az újjászerveződő katolicizmussal való kapcsolatát vizsgáljuk, akkor egyéb elemek jelenlétére is fel kell figyelnünk. A tőkés fejlődés megtorpanása miatt újraerősödő feudalizmus ideológiájának mindenekelőtt társadalmi feladatokat kellett megoldania, a Tridentben újrafogalmazott dogmatikát s az ezen alapuló etikát kellett elfogadtatnia, a gyakorlati életet kellett ezeknek megfelelően átformálnia. E célok szolgálatába kívánta állítani a zsinati szellemet magáévá tevő klérus á művészeteket is, noha képviselőinek semmiféle esztétikai vagy stilisztikai elképzelésük, eszményük vagy törekvésük nem volt. A művészetekben a társadalmilag hasznosat keresik, a „lelki épülésre" szolgálót, a tanulságosat, a nevelő erejűt, az etikai normát közvetítőt, s ennek megfelelően a művészetektől elsősorban az utilitas erényét követelik meg. Klaniczay Tibor kutatásai nyomán ma már ismeijük Gabriele Paleotti kardinálisnak a képzőművészet szerepéről vallott felfogását, mely szerint a festőnek elsősorban arra kell irányítania figyelmét, hogy alkotása minél hatásosabban közvetítse a vallásos tanokat, minél nagyobb sikerrel népszerűsítse a hittételeket, a szenteket, s minél hívebben mutassa be a túlvilágot. 13 Etikai-kegyességi szempontból még a legapróbb részletekre is kiterjed figyelme, még olyan kérdésekre is, hogy „mely szenteket és milyen módon lehet bizonyos részeken csupaszon ábrázolni", stilisztikai megjegyzéseket azonban az olasz főpap egyáltalán nem tesz. Ez a tény is arra figyelmeztet, hogy katolikus újjászerveződés és barokk kultúra között korántsem közvetlen és azonnali a megfelelés, s hogy az ideológia és a művészeti stílus egymásra találása csak valamivel később következik be. A jezsuitizmus és barokk összefüggését vizsgáló modern német és olasz kutatás eredményei ugyancsak azt tanúsítják, hogy a rend számára nem meghatározott művészi, stilisztikai elvek és modellek az elsődlegesen fontosak, hanem azok használati értéke, funkcionális adekvátsága, az egyház adott szükségleteihez és feladataihoz való illeszthetősége. A római Gesu építéstörténetének monográfusa például arra figyelmeztet, hogy a rend e főtemplomának megalkotásakor nem stilisztikai, hanem csakis gyakorlati kívánalmak formálták ki az Európa-szerte modellnek és követendő mintának tekintett épületbelsőt. 14 A bajor egyháztörténet monográfusa, Romuald Bauerreis ugyancsak megalapozatlannak tartja a Jezsuita stílus" fogalmát, hisz Észak-Európában a rend még gótikus templomot is építtetett, mivel a helyi tradícióknak ez felelt meg jobban. 15 Természetesen nem ez a tipikus, de nem szabad elfelednünk, hogy a Jézus-társaság nem a stílust, hanem a vallásos életet kívánta átformálni. Ennek érdekében kívánták meg13
A manierizmus. Bev. KLANICZAY TIBOR. Bp. 1975. 3 2 8 . "PIO PECCHIAI: II Gesii di Roma (Con prefazione Pietro Tacchi Venturi) Roma 1952. 1 'ROMUALD BAUERREIS:Kirchengeschichte Bayerns. Bd. IV. Augsburg 1965. 3 6 3 - 3 6 5 . 1
MTA 1. Oszt. Közi. 31,
1979
NEMZETKÖZI BAROKK-KUTATÁS ÉS MAGYAR BAROKK IRODALOM
249
szüntetni a templom hajókra tagolását, hisz a szónoklatok így egységes térben hathattak, a szónok személyét, az oltárt, a freskókat nem takarták el architektonikus elemek az épületbelső egyetlen pontjáról sem. A rend templomaiban ugyanis a képeknek fontos szerep jutott, nemcsak a szónok, de a szeszélyes dinamizmust árasztó, alakokkal túlzsúfolt festmények, sőt maga a templomtér is „beszélt", vizuális hatása nem jelentéktelen fünkciót töltött be a hívek megnyerésének folyamatában. A berendezés átcsoportosítását is praktikus célok vezették: az oltárt újra középpontba kellett állítani (ellentétben a protestáns templomok szószék-centrikusságával), a gyóntatószéket a hívek közelébe kellett hozni, hogy azok is önkéntelenül belesétáljanak, akik egyébként nem keresték volna fel. E merőben gyakorlati igények természetesen a templomok tervrajzainak készítőit új feladatok elé állították, s miközben azok igyekeztek e kívánalmakat kielégíteni, a kései reneszánsz művészeti eredményeihez fordultak. Számos formai elem és sajátság, amely a barokkban lesz jellemző, már Michelangelo művészetében megvan, csak éppen korántsem a kegyesség szolgálatában áll. Leonardo da Vinci, Raffaello és a fiatal Michelangelo statikus alakjai helyett a sixtusi kápolna freskóján szenvedélyes, dinamikus Krisztus-alakot láthatunk, a San Pietro in Vincoli Mózese pedig szinte minden pillanatban felugrani látszik, a benne megmintázott hallatlan erő már szétfeszíti a harmónia és a proportio jegyében fogant reneszánsz eszményt. Szauder József kitűnő megfigyelése szerint „folytatást kívánó mozdulatok" indulnak ki Mózes alakjából, „tragikus végre szögeződő tekintete" pedig a reneszánsz világ összeomlásával néz farkasszemet. 16 Noha Michelangelo épp a művészi teremtő fantázia szabadságharcát vívta a s'.abályok által gúzsbakötött alkotásmód ellen, formai megoldásai a szenvedélyekre és érzelmekre épített vallásosság kifejezésére is használhatók voltak. A felbomló reneszánsz dinamizmusából merített később az újraerősödő katolicizmus művészete, s amikor a kései reneszánsz esztétikai tradíciója és az új ideológia egymásra talált, akkor kezdődhetett meg a barokk művészet diadalútja. 17 De vajon érvéňyes-e mindez az irodalomra is? Aligha kétséges, hogy az újraerősödő katolicizmus irodalmi tevékenységének egyik legfontosabb területe a széles tömegeket befolyásoló prédikációírás volt, így a Trident utáni egyházi ideológia irodalmi vetületének vizsgálatakor célszerű az új szellemű egyházi beszédek felé fordítani figyelmünket. A jezsuitizmus első évszázadának legjelentősebb rendfőnöke és ideológusa, Claudio Aquaviva (1543-1615) számos utasítást adott a prédikátoroknak arra vonatkozóan, hogy miként kell beszédeiket megszerkeszteni, felépíteni, miről és hogyan szóljanak a hívekhez, így ha Paleotti nézeteit a poszttridentinus festészet, akkor Aquviva útmutatásait ugyanazon kor vallásos irodalma számára tekinthetjük irányadóknak. Aquaviva nem retorikát írt, nem foglalkozott a beszéd esztétikai szintjével, művészi követelményeivel.18 Utasításai a prédikáció tartalmára, a felhasználható segédeszközökre.
' "SZAUDER JÓZSEF: Kövek és könyvek. Bp. 1977. 323. K L A N I C Z A Y TIBOR: A múlt nagy korszakai. Bp. 1973. 281. 18 Regulae Societatis Jesu. Romae 1582. 1 6 5 - 1 6 8 . - Ordinationes Praepositorum Generalium. Instructiones et Formulae communes Toto Societati. Neapoli 1603. 4 5 - 4 9 . - Instructiones et ordinationes . . . Neapoli 1609. 1 9 - 2 0 . - Epistolae Praepositorum generalium ad patres et fratres S. J. Roma 1615. 17
2 MTA I. Oszt. K ö z i . 31,
1979
BITSKEY ISTVÁN
250
a szónok műveltségére, a hallgatókkal való kapcsolat megteremtésére, a felkészülés módozataira vonatkoznak, azaz soha nem formai (stilisztikai), hanem tartalmi-világnézeti jellegűek. Az általa összeállított Regulae Societatis Jesu (1582) prédikátorokra vonatkozó része (Regulae Concionatorum) a hitszónokoktól gondos munkát, szelíd erkölcsöket, az isteni szolgálatra való eltökéltséget és példás életmódot igényel (1—3. pont). Megköveteli a Biblia és egyházatyák állandó tanulmányozását, a beszéd alapos begyakorlását és ezzel az improvizáló népszónokoktól való elkülönülést, az elöljáró tanácsainak megfogadását és a közérthető előadásmódot, amelyet gyermekek és kevéssé művelt emberek is könnyen megérthetnek (4—7. pont). Aquaviva központi tétele azonban a hallgatóság lelki hasznának hangsúlyozása: „Ea populo proponant, quae ad captum et utilitatem auditorum erunt accomodata; iisque insistant, quae ad Christianam institutionem, atque ad extirpanda vitia et virtutes inserendas valent; et a rerum subtilium curiosa tractatione se abstineant." (9. pont). A hívek értelmi képességeihez való messzemenő alkalmazkodás, a szubtilis témák kerülése, a beszéd etikai irányultsága, a bűnök és erények rendszerének kifejtése, az erények és jócselekedetek érdemszerző tulajdonságainak kiemelésével aktív vallásosság kialakítása (szemben a protestáns hála-etikával): mindez a jezsuita prédikáció jellegét alapjaiban meghatározza. Egészen más ez a felfogás, mint a középkori: itt nincsenek szójátékok, hosszadalmas teológiai okoskodások, hittani részletkérdések; a skolasztikus beszédtől való elkülönülés tudatos: ,,Modus concionandi, qui a scholastico diversus esse debet, ita ad docendum comparatus, ut ad animorum motum praecipue dirigatur." (19. pont) A hallgatók megnyerése a cél, az erre szolgáló eszközök pedig épp Aquaviva működése nyomán formálódnak ki. A rendi generális a továbbiakban bőven osztja gyakorlati tanácsait: a szónok hangja és mozdulatai mérsékeltek legyenek, a dicséret és megrovás terén ne menjen túlzásba, a beszéd egy óránál ne tartson tovább stb. Ezek az intézkedések a katolicizmus itáliai újraerősödésének jegyében fogantak, s egyáltalán nem a reformáció, hanem a reneszánsz nyomán kialakuló vallási közömbösség ellensúlyozását kívánták szolgálni. Aquaviva prédikátorokhoz szóló intelmeinek legteljesebb gyűjteménye az 1613. május 28-i Epištola R. P. N. Claudii Aquavivae ad provinciates Societatis monita complectens formandis concionatoribus accomoda.19 Itt már elöljáróban leszögezi, hogy a lelkek megnyerésének legalkalmasabb eszköze a prédikáció („contionandi ministerium est ad lucrum animarum aptissimum"), ezért különösen fontos e tisztség méltó képviselete, melyhez itt kíván segítséget adni. Elsőként a beszéd segédeszközeit sorolja fel 7 pontban, majd a fogyatkozásokat, a jó beszéd akadályait 15 pontban,végül 12 tanácsot ad; mindezek alapján kirajzolódik előttünk az Aquaviva által ideálisnak tartott, a tridenti ideológiát közvetítő stílus követelménye. A jezsuita prédikátornak mindenekelőtt az erényt és a jámborságot (virtus et probitas) kell hirdetnie és az elrendelt tanulmányokat kell végeznie, különös tekintettel a szentírásra és az egyházatyákra. A teológusok által összeállított idézetgyűjtemények (thesaurusok és florilégiumok) használatát javasolja, ezekből mindig kikereshetők a leghasznosabb citátumok. Hangsúlyozza a prédikátori munkában a pontosságot, a méltóság 1
'Lettres choisies des Generaux aux Peres et Freres de la Compagnie de Jesus. L y o n 1878. L.
204-223. MTA 1. Oszt. Közi. 31,
1979
NEMZETKÖZI BAROKK-KUTATÁS ÉS MAGYAR BAROKK IRODALOM
251
követését. Mindezekkel szemben akadályozza a tanítás sikerét a szónok szándékának „ferdesége" (intentionis obliquitas), a tárgyalt anyag helytelen megválasztása, a tanulatlanság, az emlékezet fitogtatása (memoriae ostentatio), a túlzott díszítésre törekvés (affectatus dictionis ornatus), a „haszontalan kuriózumok" beiktatása, a tartalmatlanság, az átgondoltság hiánya, más beszédének rossz utánzása, az elöljáró intelmeinek meg nem fogadása, a régi rossz szokások beidegződése és a szónok erkölcstelen életmódja. Az ilyen hibák elkerülése végett javasolja a szentírás alapos tanulmányozását, a beszéd előtti felkészülést, az elöljáró tanácsainak megfogadását, Aranyszájú Szent János prédikálási módszerének követését, s azt, hogy egy beszédben csak legfeljebb két-három téma szerepeljen, ezeket kell alaposan megvilágítani. Úgy hisszük, nem szükséges bizonygatni, hogy a XVII. század eleji jezsuitizmus vezető egyéniségének most vázolt elméleti fejtegetéseiből a barokk stílusra vonatkozóan semmiféle utalást nem olvashatunk ki, sőt, az általa vázolt stílust inkább klasszicizáló világosság, közérthetőség, stílusékítményektől való tartózkodás jellemzi, hatást a mondanivaló súlyával, nem pedig formai eszközökkel kíván elérni. De ha sorra vesszük a korszak egyházi prózáját meghatározó, a „rhetorica ecclesiastica" műfajába tartozó egyéb kézikönyveket is - Cyprianus Soarius több mint kétszáz kiadást megért retorikáját, Carolus Regius nyolcszáz lapos Orator christianusix (Roma, 1612), Ludovicus Granatensis közkedvelt szónoklattanát —, valamennyiből a közérthető, racionális, logikára épülő stílus eszménye bontakozik ki. Sűrűn hivatkoznak e retorikák Ciceróra, Quintilianusra és Arisztotelészre, annál kevesebb nyoma van bennük a Loyola-féle misztikának, a víziók és a túlzó dekorativitás keresésének, annak a stílusnak, amelyet egy fél évszázaddal később Balthasar Grácián (1648) vagy Emanuele Tesauro (1655) népszerűsít. De vajon hogyan valósultak meg Paleotti, Aquaviva és a tridenti szellem más reprezentánsainak az egyházi művészettel kapcsolatos utasításai a gyakorlatban? Legyen szabad előbb egy képzőművészeti példát említenünk. A barokk festészetnek kétségkívül legkiemelkedőbb s egyben legtipikusabb alakja Rubens, akinek életútja a kései reneszánsz korából vezetett a diadalmasan előretörő barokk világába. Szülei még üldözött protestánsok voltak, ő már katolizált, s tehetségét teljes mértékben egyháza, valamint az udvari reprezentáció és hatalmi propaganda szolgálatába állította. Mintegy negyven oltárképet készített a belgiumi jezsuiták megrendelésére, köztük a rend antwerpeni temploma számára a Loyola Szent Ignác ördögöt üz (Wien, Kunsthistorisches Museum) című hatalmas festményt. Első pillantásra is nyilvánvaló, hogy a kép túláradó pompája, lenyűgöző ereje és dinamizmusa semmiképpen sem táplálkozhatott a tridenti előírásokból, a Paleotti-féle tilalmakból vagy épp a jezsuitáknak művészettel kapcsolatos nézeteiből. De honnan hát a kép középpontjában álló Szent Ignác rendíthetetlen nyugalmával szemben ellenpólust alkotó, a végtelen térbe tovagomolygó gonosz szellem alakjában feszülő dinamizmus, honnan az előtérben kavargó embercsoport szenvedélyessége, a csoda láttán szinte extázisig fajuló mozgalmassága, honnan a csoportból élénksárga fénnyel elővillanó végtagok, meztelen emberi testrészek markáns ereje? Nyilvánvaló, hogy nem a tridenti szellem, hanem az itáliai késő-reneszánsz művészeti eredményei, a manierizmus esztétikai vívmányai tették lehetővé e művészet létrejöttét, amely persze — ezen a képen legalábbis — a jezsuiták céljainak és propagandájának szolgálatába állt. Rubens legtöbbet Cavaraggiótól tanult, de pompás másolatokat készített többek között a Six tusi Kápolna prófétáiról (Louvre), meg Tiziano képeiről, s szorgalmasan 2 MTA I. Oszt. Közi.
31,
1979
252
BITSKEY ISTVÁN
tanulmányozta Parmigianino, Jacopo Bassano és Giulio Romano manierista művészetét, így ennek a végső soron Michelangelótól kiinduló, a dinamizmus, a szenvedélyesség, a fantasztikum irányába haladó művészeti fejlődésnek lesz Rubens egyik örököse, s egyben magasan kiemelkedő csúcspontja is. 20 Példája reneszánsz és barokk — az utóbbi évek kutatásában eléggé nem hangsúlyozott — kontinuitására figyelmeztet, arra, hogy a barokk létrejöttében korántsem elegendő csupán az ideológiai tényezőket figyelembe vennünk, hisz ha ezek új célt és feladatot adtak is a művészetnek, önmagukban elégtelenek lettek volna új stílus kialakítására. Ideológia és stílus kapcsolatának másik példáját hadd merítsük mármost a magyar irodalom területéről. Aquaviva fent elemzett elveinek és a Tridentinum után felpezsdülő katolikus retorikai stúdiumoknak volt tanítványa többek között a magyar barokk irodalom első reprezentánsaként számon tartott Pázmány Péter, aki a prédikációírás módszeréről és stílusáról beszédgyűjteménye előtt elméletileg is kifejtette nézeteit. Ars praedicandi-jának jellegzetességeiről másutt bővebben szóltunk, 21 ezúttal csupán arra a témánk szempontjából fontos momentumra utalunk, hogy az esztergomi érsek Aquavivával teljesen egybehangzóan az utilitas, a. lelki „haszon" elsődleges fontosságát hangsúlyozza, elítéli azokat, akik „czifrára szaggatnak", azaz „ékesen-szóllásra", fülgyönyörködtetésre törekednek. Az egyházi beszéd stílusában a rövidséget, világosságot, egyszerűséget s az őszinte átéltséget tartja legfőbb erényeknek. Elvszerűen elveti a bonyolult ornamentikát, a manierizmusra jellemző ékítménykultúszt, mert — írja — „az okos embernek nem hímes szók, hanem erős valóságok tetczenek". Ha viszont a tömören megfogalmazott elvekkel szemben Pázmány prózastílusát vesszük vizsgálat alá, úgy tűnik, teóriája és művészi gyakorlata nem felel meg mindenben egymásnak. Noha hangoztatja, hogy „ékesen-szóllásra" nem törekszik, Alvinci Péter mégis épp ebben marasztalja el, amikor így vádolja: „ . . . festett bő beszéddel ékesen szóllásodat is akarod mutogatni, az együgyű embereket el akarod ámítani". Alvinci szerint a jezsuiták „festött és bő beszéddel terhelik az embereket, hogy inkább azzal, amit mondanak, elméjöket elfoglalhassák, de minden szapora beszédüket syllogismusi próbára kell vonni, hogy alattomban való okosságuk megtessék". 22 A kassai prédikátor tehát dagályossággal, zsúfoltsággal, „festőit ékes beszéddel", dekorativitással, azaz: a barokk stílus használatával vádolja a jezsuitákat, holott azok épp az ilyen stílus ellen tiltakoznak. A látszólagos ellentmondás persze könnyen magyarázható: az újjászerveződő katolicizmus írói számára ugyanis valóban nem a stílus az elsődleges, hanem a tartalom, a meggyőzés, de ha korszerűek akartak maradni, szükségképpen fel kellett használniok - sőt tovább is kellett fejleszteniük — a reneszánszban felgyülemlett művészeti, esztétikai eredményeket. Pázmányt alighanem joggal nevezhetjük a XVII. század legtöbbet idéző magyar írójának, hisz csupán beszédgyűjteményé-
2
"Die Zeit des Barock. (Europa und die Welt 1 5 5 9 - 1 6 6 0 ) Hrg. Hugh Trevor-Roper. München-Zürich 1 9 7 0 . 81. 2 'BITSKEY ISTVÁN: Barokk erkölcstan Pázmány Péter beszédeiben. Studia Litteraria (Debrecen) 1974. 1 0 - 1 1 . 22 Alvinci Péter válogatott művei. Kiad. Incze Gábor. Bp. 1935. (A reformáció és ellenreformáció . . . írói 2.) 5 9 - 6 1 . MTA 1. Oszt. Közi. 31,
1979
NEMZETKÖZI BAROKK-KUTATÁS ÉS MAGYAR BAROKK IRODALOM
253
ben mintegy 200 író közel 300 művét idézi, nagy részüket első kézből. 2 3 E monumentális méretű olvasottság, az antikvitás és a reneszánsz irodalom széles körű ismerete, a humanisták által felvirágoztatott szövegkultusz és a XVII. század végi Róma szellemi életének hatása lehetővé tette, hogy Pázmány az őt megelőző évszázad tudományos és esztétikai eredményeivel felvértezve vegyen tollat a kezébe, s mindezeket felvonultassa céljai érdekében. Ezért érezhette stílusát Alvinci oly túláradónak, noha Pázmány kezében a stílus csak eszköz. Olyan eszköz azonban, amelyet rendkívüli tehetsége mellett a humanizmusban gyökerező erudíció s a kései reneszánsz stilisztikai formák csiszoltak fényesre, ezek tették az újra erősödő katolicizmus ideológiájának művészi szintű közvetítésére alkalmassá. Barokk prózánk első reprezentánsának írói alkotó módszere természetesen — műveltsége reneszánsz gyökereinek szerteágazó gazdagsága ellenére — lényeges pontokon különbözik is a XVI. századitól. Nagyrészt ő is azt az exemplumanyagot, sokszor ugyanazokat a történeti, patrisztikai és hagiográfiai példatárakat használja, mint például Bornemisza Péter, látásmódja mégis más, ugyanazon építőkövekből más-más várat építenek fel mindketten. Míg Bornemiszát, Heltait, de katolikus kortársukat, Telegdi Miklóst is elsősorban az emberi relációk érdeklik, főképpen történeteket, cselekedeteket beszélnek el, ezek révén jellemeznek, jelenítenek meg karakterisztikus tulajdonságokat, addig Pázmány és a korai barokk írói előszeretettel festik a környezetet, láttatnak és körülírnak tárgyakat, apró részleteket, s magyarázatuk többnyire a felületből, a látványból, a vizuális szférából indul az elvont mondanivaló kifejtése felé. Tipikus példája ennek a haragos ember pompás bemutatása: „ . . . olyan külső jeleket látunk a haragutt emberben, minémüket a bolondokban: mert, tekintete kegyetlen, szeme villámlik, járása haboz, foga csikorog, színe halvány, járása éktelen, kiáltása szörnyű és oly rút ábrázatba öltözik a haragutt ember, hogy sokan magokat tükörben nézvén, mikor haraguttak, eliszonyodtak magok rútságán; és haragúkat letették". 2 4 Első pillantásra is megkapó a miniatűr jelenet mozgalmassága, a bemutatás dinamizmusa. Vizualitás és időbeliség kapcsolódik itt össze, a cselekvést jelentő vagy arra utaló szavak (tekintet, haboz, járás, csikorog, kiált) mellé a felületet, a látványt festő kifejezések társulnak (kegyetlen villámló szem, halvány szín, habozó és éktelen járás, rút ábrázat stb.), így a stílus élénksége két irányból is biztosított. A látvány és a cselckvéssor egymást felerősítő hatása egyaránt a mozgalmasság irányába mutat, s a statikus — állapotot és nem fejlődést rajzoló — reneszánsz leírásokkal szemben az ilyen képek a barokk esztétika légkörében mozognak. A bemutatott figura egyértelműen belső tulajdonságairól nem esik itt szó, a külső azonban mégis a belsőre utal, annak minősítése felé halad, így az ilyen típusú képek pszichológiailag is pontos rajzokká válnak. Ezzel az írói módszerrel olykor remekbe szabott életképek tárulnak elénk. Ilyen például a részegség bűnéről szóló beszéd asztali jelenetének ábrázolása: „ . . . az asztalnál legelőször apró pohárokkal kezdik el a csatát, mint valami martalékokkal; az-után a derék
23 BITSKEY ISTVÁN: Humanista erudíció és barokk világkép (Pázmány Péter prédikációi) Humanizmus és reformáció 8. 100. 24 PÁZMÁNY PÉTER összes Munkái VII. Bp. 1905. 210.
2 MTA I. Oszt. Közi. 31,
1979
BITSKEY ISTVÁN
254
harczok kezdenek, nagyobb pohárokkal; és abban mesterkednek, hogy eggyik meggyőzze a másikát. Mikor az étket elszedik és azt tudnád, hogy immár fel kel kelni: akkor hozzák-elő a dandárokat és a fal-törő pattantyúkat". 2 5 De nemcsak Pázmány, hanem Káldi György beszédgyűjteménye is bővelkedik ilyen részletekben. A nagyravágyást és harácsolást a pozsonyi jezsuita ilyen képpel ítéli el: „Láttyuk néha, hogy a gyermekek keményen futosnak a leppentyük után: és mint-hogy azok ide s tova térengnek és a gyermekek azokon kapdosván, lábokra nem figyelmeznek; történik gyakorta, hogy vagy sárba dőlnek, vagy kőbe ütköznek vagy verembe esnek; és a míg fel-csühödnek, addig a bogár-is el-röpül: hasonlóképpen a kik nagy Méltóságokat és Fejedelemségeket vadásznak és nyughatatlanul mindenfelé kapnak, gyakorta a miek vagyon is elvesztikk."2 6 A hasonló jellegű példák további szaporítása nélkül is nyilvánvaló, hogy korai barokk prózánk reprezentánsai képalkotásuk során szinte mindig a felületből, a felszínből, a vizuálisan érzékelhető jelenségből indulnak ki, a közvetlenül tapasztalható, empirikus valóságelemeket állítják párhuzamba valamely absztrakt fogalommal vagy gondolattal. A felszíntől a lényeg felé haladás, a kifejtendő művészi igazságnak a látszat irányából történő megközelítése jellegzetesen barokk alkotói módszer, amely gyökeresen különbözik a reneszánsz műveket létrehozó folyamattól. Michelangelo félbemaradt firenzei rabszolgaszobrai (Galleria dell'Accademia) jól mutatják, hogy a reneszánsz művész elsőként mindig az alakjaiból sugárzó eszmét vagy érzelmet fogalmazta meg az arcokon, s csak utána gondolt a részletek kimunkálására, mert nem a felületek tetszetős csillogásával, nem a finoman kidolgozott részletek összhangjával, hanem a mű középpontjában megfogalmazott eszmével, ideával igyekezett magát kifejezni. A Balassi-féle Katonaének vitézei és paripái, vértől pirosló szablyái nem önmagukban, nem mint puszta tárgyak szépek, hanem a költemény egészét inspiráló eszmény, a vitézi dicsőség ragyogásától kapnak fényt, ez csillog a portyára induló katonák sisakjain és páncéljain. Bornemisza postilláiban a tárgyak csupán annyi figyelmet kapnak, amennyiben emberekhez tartoznak, általuk emberi viszonyok, lélektani konfliktusok rajzolhatok ki, mert a semptei prédikátort sohasem a tárgyak összefüggései, hanem a humánum problémái érdekelték. Mindezzel szemben a korai barokk próza egyik legfontosabb stilisztikai újdonsága és ismertetőjegye a tárgyak és jelenségek világának művészi szférába emelése, a velük és általuk való láttatás, az empirikus világ széles horizontú, totalitást ígérő megjelenítése. Általuk az újjászerveződött katolicizmus hitigazságai és etikai normái kapnak közérthető megfogalmazást, a transzcendentális világ válik érthetőbbé. Látszólag persze paradox jelenség, hogy a természetfeletti szférát, a túlvilágot épp a realitások révén, a mindennapi élet apró, valós jelenségeinek felsorakoztatásával kívánja a korai barokk írói gyakorlat érzékeltetni; ha azonban figyelembe vesszük, hogy ennek az irodalomnak új társadalmierkölcsi normarendszert kellett kialakítania, akkor az empirikus valóság művészi-képi szférába emelése az írói szándékkal adekvát jelenségnek bizonyul. Aquaviva és a tridenti zsinatot követő korszak retorikái kijelölték a feladatot, de az eszköz, amellyel a cél megvalósítható volt, az írói gyakorlat során kristályosodott ki. Az új elvárások, igények, követelmények, utasítások ebbe az irányba hajlították az egyházi próza stílusát nemcsak 2S 26
U o . VI. 290. KÁLDI GYÖRGY: Az innepekre való prédikációknak első része. Pozsony 1631. 213.
MTA 1. Oszt. Közi. 31,
1979
NEMZETKÖZI BAROKK-KUTATÁS ÉS MAGYAR BAROKK IRODALOM
255
Magyarországon, hanem másutt is, főként Európa középső és keleti területein. Mindez persze korántsem ment automatikusan, az üj stilus csakis akkor és ott jelenhetett meg, ahol egy kiemelkedő tehetségű, a reneszánsz örökségét recipiálni képes művész vagy író került a Rómából terjedő ideológia hatósugarába. Ilyen volt irodalmunkban Pázmány Péter, akinek műveltsége a reneszánszban gyökerezik, de aki ennek klasszicizáló stílushagyományát tovább tudta fejleszteni, az új igényeknek megfelelően újszerű látásmóddal ötvözte, új szemlélettel itatta át, így a hazai fogantatású barokk prózának egy szélsőségektől mentes, vizuális, de nem misztikus, érzékletes, de nem túláradó, érzelmi effektusokkal is számoló, de nem szenvedélyektől hajtott válfaját teremtette meg. Más a helyzet Lépes Bálint győri püspök prózájával. Néhány évvel ezelőtt — épp itt Győrben — Bán Imre vette számba a magyar barokk próza stílusváltozatait, megállapítva, hogy Győr jeles szülötte a Tesauro nevével fémjelzett olaszos seicento modorban írt, s hogy e stílussal meglehetősen magányos színfoltot jelent irodalmunkban. 27 Arra is utalt, hogy a kétszeres fordítás után létrejött Lépes-szövegnek az eredetihez való viszonya nincs tisztázva. Pedig a győri püspök műve több szempontból is különös figyelmet érdemel: egyrészt viszonylag igen korán (1616-ban) ír tipikusan barokk szellemű, szenvedélyesen áradó, látomásos, de ugyanakkor gyönyörködtető szándékú prózát magyarul, másrészt hatása sem lehetett jelentéktelen, mert művét még másfél évszázad múlva is — kissé átdolgozva - kiadta Borbás Ignác egri minorita szerzetes. Addig is, amíg a Lépes-féle szövegnek és forrásainak külön cikket érdemlő, elengedhetetlenül szükséges összevetését elvégezzük, álljon itt néhány példa alkotási módszerének s ezáltal a magyar barokk próza egy változatának jellemzésére. Don Gabriele Inchino laterani kanonoknak a nápolyi Santo Spirito székesegyházban elmondott beszédében a halálról szólva ezt olvassuk: „O dotti, о virtuosi, o savii, non vale con questa sorda, ne vostra sapienza, ne vostra scienza, ne vostra eloquenza: Percioche ella non ascolta ne ragioni de' Filosofi, ne persuasioni de' Giurisconsulti... etc." 2 8 Anton Dulcken német karthausi szerzetes latin fordításában: „O docti, o sapientes, non valet apud surdam hanc sapientia, non scientia, non eloquentia vestra. Non enim auscultat Philosophorum rationes et argumenta, non Jurisconsultorum persuasiones... etc." Lépes e sorokat így magyarítja: „Oh bölcsek, oh tudósok, semmit nem ér ez süket halálnál, az ti tudományotok és ékessen szóllásotok. Nem halgattya az philosophusoknak erős beszéddel bizonyetó, mesterséges summaban foglalt okos ravasságit; nem figyelmez az Törvény tudó doktoroknak, ország biraynak, Tablan itelő mestereknek és Assessoroknak el-hitetésekre . . . stb." Mint látjuk, a „philosophorum rationes et argumenta" kifejezést (mely csupán három főnevet s egyetlen jelzőt sem tartalmaz) Lépes kilenc szóval adja vissza, s ha ehhez azt is hozzászámítjuk, hogy a kilenc szó 3 X 3-as felépítésű, többszörös jelzős struktúra, akkor nyilvánvalóvá lesz a győri püspök stilisztikai díszítésre törekvése. Ugyanez a helyzet
2 7
BÁN IMRE: Eszmék és stílusok. Bp. 1976. 1 8 8 - 1 8 9 . "DON GABRIELE INCHINO: Prediche sopra i quattro novissimi. Venezia 1601. 12. Latinul: Conciones de quator hominis n o v i s s i m i s . . . interprete F . A n t o n i o Dulcken cartusiae Coloniensis Alumno. Coloniae Agrippinae 1609. 26. - Magyaiul: Az haladó és ítéletre menendő teljes emberi nemzetnek fényes tüköré. Prága 16 1 6 . 37 - 38. 2
2 MTA I. Oszt. Közi. 31,
1979
256
BITSKEY ISTVÁN
a ,jurisconsultorum persuasiones" kifejezéssel is, ezt 10 szóval, hármas felsorolással ülteti át magyarra. Bonyolult, „czifrára szaggató", elokvenciára törekvő, manierista stílus ez, amely azonban a „négy végső dolog" megdöbbentő nyelvi erővel ecsetelt víziója révén határozottan az újraerősödő katolicizmus ideológiai szolgálatába áll. A magyar korabarokk irodalom panorámájában ugyancsak önálló színfoltot jelent Nyéki Vörös Mátyás győri kanonok költészete, amely a legvilágosabban mutatja a kései reneszánszból a barokkba fejlődés ívét. 29 Noha eszmevilága már kezdettől fogva a katolikus restauráció atmoszférájában mozog, stílusára mégis a manierizmus nyomja rá bélyegét. Főként a Rimay vallásos verseiben oly bőséggel buijánzó naturalisztikus elemeket alkalmazza nagy kedvvel, de míg ugyanezek a Balassi-tanítvány kezén neoszfoikus színezetű moralizálás formakincsét jelentik, addig Nyéki a túlvilág — elsősorban a pokol — festésének szolgálatába állítja őket. Hadd emeljünk ki ezúttal egyetlen jellemző motívumot annak illusztrálására, hogy Nyéki barokk világképe mily szorosan kapcsolódik a kései reneszánszhoz. Nemeskürty István Bornemisza-könyvében részletesen szól a XVI. század második felében Európa-szerte hallatlan népszerűségnek örvendő ördögirodalom elterjedéséről, s arra is utal, hogy Bornemisza számára az ördög nem más, mint az emberben meglevő rosszra való hajlam, a pszychikum egy homállyal, rejtéllyel, bűnnel teli zuga. 30 Nyéki verseiben az ördög ugyancsak jelentős szereplő, de funkciója merőben megváltozott: középkorias, pokolban tüzet szító ördög az övé, aki elsősorban külső megjelenésével riaszt. így festi őket: Fejek egyenetlen, s hegyessen szélesült Hajók kigyo módra choportos el terült. Homlokok rut ránczal igen szemtelenült Tűzzel meg emésztő szemek vérben merült. Tekintetek nekik mint villámás vala Tüzet szikrázással ki okádnak vala Szarv ok kechke módra meg horgattak vala Kiknek végeiből méreg churog vala. Orrok mint kányának hegyesek s horgattak Kiknek likaiból kigyók ki forrottak. Fülök mint szamárnak éktelenül nyúltak, Kikből dögletes gözölgést bocháttak. (RMKTXVII. 2. 159.) Aligha szükséges bizonyítanunk, hogy az ördög-motívum funkcióváltásáról van itt szó; míg Bornemiszánál a kiapadhatatlan lélektani kíváncsiság, addig Nyékinél a túlvilágban való hit erősítése mozgatja az ördög figuráját. Heltai közismert fabulájában az evilági, társadalmi igazságtalanságok ellensúlyozását szolgálja, Nyékinél viszont a transzcendencia-élmény részét jelenti az ördög „iszonyú személlye", a Dialógusban megjelenő 39
BITSKEY ISTVÁN: Stílusváltás Nyéki Vörös Mátyás költészetében. Közlemények 1974. 3 3 0 - 3 3 8 . 30 N E M E S K Ü R T Y ISTVÁN: Bornemisza Péter. Bp. 1959. 2 5 9 - 2 9 5 .
MTA 1. Oszt. K ö z i . 31,
1979
Irodalomtörténeti
NEMZETKÖZI BAROKK-KUTATÁS ÉS MAGYAR BAROKK IRODALOM
257
két ördögnek „nincs ki meg írhassa rettentő voltokat". A győri kanonok költészetében egyébként számos középkori és manierista elem található, ezek azonban új cél, új mondanivaló szolgálatában állva alkotnak egységet, így Nyékit már mindenképp a barokk írók között kell számon tartanunk. A reneszánsz fejlettség szintje, elterjedésének mértéke jelentősen befolyásolta a barokk kialakulását, s ahol a reneszánsz gyenge volt, ott a barokk kultúra arculata is más lett, többet merített a középkorból — ezt a tanulságot vonhatjuk le akkor, ha az újabb cseh művelődéstörténeti kutatás eredményeire vetünk egy pillantást. Legújabban Zdenek Kalista adott kitűnő összefoglalást a cseh irodalom, Jaromir Neuman pedig a cseh művészet barokk korszakáról. 31 Kutatásaik egybehangzó eredményei szerint a cseh barokkban több a középkori, gótikus elem. mint más országokban: Bedrich Briedel vallásos lírája és elmélkedései misztikus elemekben bővelkednek, de Jifi Tfanovsky protestáns kancionáléja, Vaclav Holan Rovensky költészete, sőt a XVII. század közepén emelt jezsuita templomok (pl. a jičini Szent Jakab templom) is számos középkori elemet foglalnak magukba, létrehozva ezáltal a barokk sajátságos csehországi változatát. Lihacsov fent említett művében szintén az oroszországi reneszánsz viszonylagos gyengeségében, az európaitól való különbözőségeiben látja a barokk talajnélküliségét, hisz a sokáig Lengyelországban élő Simeon Polockij révén az udvari barokk költészet elteijedhetett volna, de nem lévén nyugat-európai típusú késő-reneszánsz kultúra, munkássága ehhez nem kapcsolódhatott, csupán idegen hatás maradt, s a barokk nem is vált az orosz irodalmi fejlődés szerves részévé. Summázva mondanivalónkat, úgy látjuk, hogy mind a képzőművészetekben, mind az irodalomban a barokk szerves folytatása a reneszánsznak, abból nőtt k . de ugyanakkor alapvető vonásokban, szemléletmódjában határozottan el is különül tőle. A különbségeket az elmúlt évek hazai és nemzetközi kutatása határozottan - olykor talán túl élesen is kirajzolta; Pázmány alkotásmódjának vizsgálata révén mi is az ilyen megfigyelések számát igyekeztünk szaporítani, ugyanakkor azonban a stílusfejlődés kontinuitását sem feledhetjük. Épp a kontinuitás miatt, a Michelangelótól a manierizmuson át Rubensig ívelő fejlődés, a humahizmustól a reformáción át Pázmányig, majd onnan tovább Zrínyiig húzható pálya szakaszainak összefüggései, egymásból következésük miatt nem hisszük, hogy reneszánsz és barokk között értékkülönbségek lennének felállíthatok, hogy az egyik eleve is magasabbrendű, önállóbb kategória lenne, mint a másik, hogy az egyiket átfogó stíluskorszakká, a másikat csupán ízléssé, stüusvariánssá vagy valamiféle ahistorikus kategóriává lehetne süllyeszteni. Sokkal inkább arról van szó, hogy a barokk elterjedése gyakorlatilag — pontosabban: földrajzilag — valamivel szűkebb határok között ment végbe, Európa egyes országaiban rövidebb ideig, más stílusokkal együtt élve jelent meg. A reneszánszból már а XVII. században út nyílott a klasszicizmus felé, így Franciaországban és Angliában például valóban a két stílus szimbiózisáról beszélhetünk. Kelet- és KözépEurópa egyes országaiban (pl. Ausztria, Magyarország, Lengyelország) ezzel szemben a barokk jóval hosszabb életű a reneszánsznál, egyes területeken gyökerei is mélyebbek, a
" Z D E N E K KALISTA: Neue Literatur über das tschechische Barock. Die Welt der Slaven (Halbjahresschrift für Slawistik) 1972. XVII/1. 8 2 - 1 1 7 . - JAROMIR NEUMAN: Das böhmische Barock. Wien, 1970. 26. (Cseh eredeti: Česky barok, 1969). - JOSEF POLIŠENSKÝ: Gesellschaft und Kultur des barocken Böhmens. Österreichische Osthefte 1966.
2
MTA I. Oszt. Közi. 31,
1979
BITSKEY ISTVÁN
258
szellemi életet is intenzívebben áthatotta amannál. A barokk stílusváltozatainak tarkaságára már Klaniczay Tibor 1962-es tanulmánya felhívta a figyelmet, amikor megállapította: , A z egy-egy stílusra jellemző tartalmi, formai elemeknek nem az összessége, hanem csak a túlsúlya; egy-egy stílusnak nem valamely döntőnek, leglényegesebbnek kikiáltott sajátsága, hanem sajátságainak egy csoportja szükséges ahhoz, hogy az illető stílus jelenlétéről beszélhessünk." 32 Az újabb kutatások méginkább aláhúzzák, hogy a barokk nyugodtabb, klasszicizáló, racionalisztikusabb válfajai sokban különböznek a szenvedélyesebb, misztikával telített, dúsan dekorált változatoktól, ugyanakkor azonban a variánsokat összefogó jegyek határozottan felismerhetők. A kutatásnak a változatok kirajzolásában és a közöttük fennálló összefüggések feltérképezésében még sok tennivalója van; ehhez kívánt jelen dolgozatunk néhány szempontot felvetni s ösztönzést adni.
32
KLANICZAY TIBOR: Marxizmus és irodalomtudomány. Bp. 1964. 1 0 4 - 1 0 5 .
MTA I. Oszt. Közi.
31,
1979
21
PÉTER KATALIN
A BAROKK K O R S Z A K MAGYAR TÁRSADALMA*
Nem szándékozom teljes körképet adni a barokk kori Magyarország egész társadalmáról. Csupán egyetlen mozzanattal foglalkozom; ennek a kiemelésére a gazdaságtörténet és az irodalom-, illetve művelődéstörténet közismert eredményei feljogosítanak. Mivel a második jobbágyság fogalmával meghatározott gazdasági sajátságok, illetve a barokk egyetemességében összefoglalt művelődési jegyek kialakulása mögött ugyanaz tűnik elő, az uralkodó osztály viszonyaiban végbement döntő fordulat, nemcsak jogos, de egyenesen kívánatos erről a lényegbevágó változásról külön hangsúllyal beszélni. A téma ilyen meghatározása természetesen bizonyos korlátozást jelent, mert eleve kizárja a tárgyalásból az uralkodó osztályhoz nem tartozók sokaságát. Tűnhet akár önkényesnek is, de tudatosan választottam. Az uralkodó osztály ideológiájaként megjelenő barokk társadalmi kezdeteit keresem, és ezért csak hatásos, de nem a célt szolgáló és — őszintén szólva — reménytelen vállalkozás lenne, ha a közvetlenül érintettek körén túl igyekezném terjeszteni a vizsgálatokat. Elöljáróban azt kell még elmondanom, hogy referátumom kizárólag a királyi Magyarország viszonyaival foglalkozik. Nem mintha az erdélyi jelenségeket nem tartanám a témámhoz tartozónak, a későbbi fejedelemség társadalmi fejlődése azonban úgyszólván a különválás pillanatától oly élesen elkanyarodott, az ottani uralkodó osztály tagozódása a királyságbeliétől annyira eltérően alakult, hogy a kettő közös nevezőre nem hozható, összehasonlíthatatlan. E rövidre fogott mentegetődzés után a tárgyra térve a történetírás régi adósságát vallom be. Illetve, mivel mindenki tudja, elég egyszerűen leszögeznem: jóllehet ennek a második jobbágyságot, illetve a barokkot hordozó társadalmi átalakulásnak a fontosságára már régen fény derült, tényeit a társadalomtörténet eszközei még nem érintették. így talán csak azért kötődött a jelzett döntő fordulat az arisztokráciában új elemek megjelenéséhez, mert a kritikus 16—17. századi századforduló gazdaságtörténetében is, művelődéstörténetében is egy-egy homo novus mágnás lett a főszereplő. Társadalomtörténeti módszeren egyébként azt értem, ha a kutatás valamely természetes vagy reprezentatívnak tekinthető társadalmi csoport valamennyi tagjára irányul. Mivel pedig ilyen módon a 16-17. századi uralkodó osztályt nem vizsgálták, a tőzsérből nemességre, majd a főrendbe emelkedett Thököly Sebestyén és a köznemesi családba született, de a királyi Magyarország egyik leggazdagabb mágnásaként nádorságra emelt Eszterházy Miklós egy új arisztokrácia tipikus alakjainak tűnhettek. *Az előadás egy 1 6 - 1 7 . századi történeti szociográfia még folyó munkálatai alapján készült.
2»
MTA I. Oszt. Közi. 31,
1979
PÉTER KATALIN
260
Kérdés azonban: a homo novus Eszterházy palatínus merész karrierje mennyiben a 17. századi társadalmi viszonyokra jellemző. Nem tükrözi-e inkább a nádorság mibenlétének Mohácstól egészen a 17. század közepéig jól megfigyelhető jellegzetességét. Feltűnő ugyanis, hogy a palatínusok közül nem egy lett az arisztokráciában új emberből az ország első méltósága. A nagy katasztrófa után először Nádasdy Tamást választották, az apja még nemesi lovaskapitány volt. A következő nádorról, Illésházyról köztudott, hogy saját erejéből emelkedett. Majd három régi famíliabelit követett Eszterházy. Utána egy Draskovichra a második generációs Pálffy Pál jött, végül pedig Wesselényi Ferenc, aki előtt — éppen úgy, mint Nádasdy, Illésházy vagy Eszterházy esetében — nem volt főrangú a családjában. Mohácstól a 17. század közepéig ezek szerint kilenc nádort választottak. Négyen valók régi családokból, egyet csupán a közvetlen felmenője előzött meg az arisztokraták között és négyen voltak olyanok, akik famíliájuk első főrendű tagjaként vettek részt a közéletben. Eszterházy Miklós tehát a századfordulón volt nádorok csoportjában nem kirívó jelenség, mert itt gyakori volt homo novusok bekerülése. Feltűnő viszont, ha az összes többi méltóság viselőivel kerül összehasonlításra; az országbírók, bánok, egyéb méltóságok együtteseiben ritka az új emberek megjelenése. A nádorok karrierje a többiekéhez képest atipikus. Az ő csoportjuk nem hasonlítható más méltóságok viselőinek együtteseihez, mert csak náluk tapinthatók ki feltételek, vagy velük szemben támasztott igények határozott körvonalai. Mind a kilenc nádor érett emberként, a politikai életben ismerten, az ország dolgaiban jártasan emelkedett az ország első méltóságába. Tisztán gyakorlati tapasztalatok, a rendi élet útvesztőinek ismerete azonban nem volt elég. A nádorok nem mindannyian érték el a Bolognában és Rómában tanult Nádasdy hallatlanul széles körű képzettségét, a magyar nyelvnek sem voltak valamennyien hozzá hasonló művészei, de — talán az egy Draskovich János kivételével, akinek iszákossága már a régieket is sokat foglalkoztatta — mind művelt, olvasott, a kortársak által is elismerten kiemelkedő tagjai voltak társadalmi környezetüknek. Hasonló szabályosság — minden tagra érvényes közös tulajdonságok jelenléte egyetlen más méltóság betöltőinél sem figyelhető meg. A méltóságba kerülés körülményeinek szeszélyességét náluk csupán a családok tekintélye látszik határok közé szorítani. A méltóság-curriculumok vizsgálatával kiderül: a királyi Magyarország nem nádor méltóságviselőit a 17. században éppen úgy, mint korábban, famíliájuk tekintélye emelte. A palatínusok csoportja ezzel szemben kivételes; mind a régi családokból származók, mind a homo novusok karrierjében szembeszökő az egyéni képességek, adottságok, a személyes teljesítmény lendítő ereje. Ilyen értelemben Eszterházy Miklós valóban típus. Jellegzetes tagja a nagy feladatra alkalmasságuk okán megválasztott 16—17. századi nádorok sorának. Nem biztos azonban, hogy tipikus úgy is, mint új arisztokrata. Mielőtt azonban az ő új-arisztokrata mivoltát megvizsgálnám, visszatérek a másik, sokat emlegetett új mágnáshoz, Thököly Sebestyénhez. Az ő pályája semmilyen összevetés alapját nem nyújtja, mert senkiéhez nem hasonlít. A genealógiai irodalom nem tud arról, hogy rajta kívül bármelyik főúr is közrendű kereskedőként kezdte volna az életét. A genealógia ilyen hallgatása persze nem perdöntő, hiszen többnyire egyszerűen családi hagyományokat szólaltat meg, ezekben pedig nyilván nem volt helye a marhák után 2» MTA I. Oszt. Közi. 31,
1979
A BAROKK MAGYAR TÁRSADALMA
261
rohangáló, mindenkivel alkudozó ősapának. Végignéztem azonban a 16. századból ismerős tőzsérek névsorait is, de a Thökölyn kívül egyetlen későbbi mágnás nevet sem tartalmaztak. Úgy látszik, amennyire szabályos Eszterházy pályája a nádoroké sorában, annyira szokatlan a tőzsér Thökölyé az arisztokraták, vagy a mágnás Thökölyé a kereskedők között. A meredek emelkedés egyetlen szakaszán sem tipikus. A társadalmi jelentéktelenségből a legelsők közé robbanó Thököly Sebestyén karrierje egyedülálló annak ellenére, hogy új tagok megjelenése a 17. századi uralkodó osztály legfelső rétegében kétségtelen tény. Elég akár a legfelületesebb pillantás az arisztokraták valamelyik 17. századi névsorára, és kitűnik: a nevek nagy része az előző századból nem ismerős. Nyilvánvalóan kialakult a 17. század derekára az uralkodó osztály felső rétegének egy, az előző évszázadban még nem létezett része. Ezek kétségtelenül újak, bizonyos körülmények azonban meggondolkoztatnak: jogosult eljárás-e ezt az új főurakból álló együttest egyben új arisztokráciának is tekinteni. Vagy más szavakkal: úgy látszik, érdemes utánanézni annak, hogy hozott-e új minőséget az arisztokráciába az újonnan bekerültek megjelenése. Először is figyelmet követel az a tény, hogy az arisztokrácia — némi túlzással szólva - tulajdonképpen mindig új. ö t időpont - 1458, 1505, 1583, 1608 és 1646 - adatait vetettem össze, és ez az áttekintés egyértelműen állandó megújulásról tanúskodik. Kiderül, hogy az 1505-ös előkelőknek jóval több mint a fele 1458-ban még nem sorolható ebbe a társadalmi kategóriába. 1583-ra még nagyobb a változás: a század végén arisztokrata 49 család közül csak kilenc foglalt helyet már 1505-ben is az előkelők között. Az 1608-as arisztokráciának viszont pontosan a fele nem található meg az 1583-asok névsorában. 1608-ban pedig az 1646-osoknak megint több mint a fele még hiányzott. Nem akarok a számokkal továbbjátszani. Az eddigiekből is kitűnhet azonban, hogy nem ismerünk különböző időszakok arisztokráciájáról két azonos névsort. Kétszáz évet érintő megfigyelések állandónak és egyenletesnek mutatják a megújulásukat. Az eltérő listák összevetésének eredményei ily módon megengedik ugyan, hogy barokk kori új arisztokráciáról beszéljünk, de új voltának hangsúlyozását semmivel nem teszik indokoltabbá, mint akár egy 15. századi, vagy egy 16. századi új arisztokrácia emlegetését. Az újjáalakulás aránya a kritikus századfordulón nem volt nagyobb, mint a vizsgált kétszáz esztendő alatt bármikor. A 17. század eleji arisztokrácia új minőségével kapcsolatban meggondolásokra késztető másik körülményt az eddig citált számok — azt hiszem — már jelezték. A töprengések következő oka ugyanis abban van, hogy míg a főrendhez sorolandó családok együttesébe állandóan újak kerülnek, az arisztokráciát alkotó famíliák száma nem változott lényegesen. 1458-ban 59 család tekinthető előkelőnek, 1505-ben 49, 1583-ban ugyanannyi, 1608-ban 54, végül 1646-ban számoltam össze utoljára, akkor 64-en voltak. Körülbelül kétszáz év alatt csupán öttel szaporodott a számuk. Az 1505-ös és az 1583-as összlétszám azonos, ez azonban rejtett gyarapodásra is utalhatna, hiszen logikusnak látszhatnék, hogy az ország három részre szakadása az uralkodó osztályt is harmadolta. Ha pedig a királyi Magyarországon az 1505-ös előkelők körülbelül egyharmada maradt, az 1583-ban változatlan 49-es létszám az itteni arisztokrácia háromszoros növekedését jelentené. A nagy politikai változás azonban a főrendet alakító ilyen hatásában elhanyagolhatónak látszik. MTA I. Oszt. Közi. 31,
1979
262
PÉTER KATALIN
Végignéztem az 1505 és 1583 között eltűnt arisztokrata famíliákat, és kiderült, hogy egyik sem a három részre szakadás miatt került ki a királyi Magyarország főrangú tagjainak névsorából. A század végén azért nem találtam őket, mert férfiágon kihaltak: az 1505-ben előkelő 49 família közül csak 9-nek az egyenes ági férfi utódai éltek még nyolcvan esztendővel később is. E kilenc személy neve viszont ott olvasható az 1583-as névsorban. A nagy famíliák kihalásának ez az 1505 és 1583 között lemérhető óriási aránya megint csak nem kivételes jelenség. Éppen úgy szabályszerű, ahogy az új családok bekerülése jó kétszáz esztendőn át folyamatos és nagyjából egyenletes volt. Nem akarok most ennek az állításnak az igazolására újabb számokat elsorolni, csupán egy összevetést engedjenek meg: az 1583-ban főrangú famíliák majdnem egyharmada nyolcvan év alatt, 1646-ra eltűnt. így érthető, hogy a század közepén újnak nevezhető 45 család 5-tel növelte az arisztokrácia összlétszámát. A számokból úgy tűnik, mintha az újak jó része egyszerűen a kihalt régiek helyét foglalta volna el. A számok valamilyen, talán természetes mobilitásnak nevezhető alakulásra utalnak, ez azonban lehetne csalóka látszat is. Különösen az 1505—1583 közötti nagy őrségváltás ilyen értékelése kelthet fenntartásokat, amikor is a magyarországi Habsburg-uralom kiépítésévél egy időben nyílt lehetőség ana, hogy a kihalt nagy családok helyére újak, az új berendezkedést támogató urak kerüljenek. Logikus feltételezéssel lehetne a természetes mobilitás felfogásával szemben azt állítani, hogy az új uralkodó a régi oligarchia hatalmának ellensúlyozására igyekezett tőlük távol álló elemeket beépíteni az uralkodó osztály felső rétegébe. Ezzel minőségileg új elitet hozott volna létre. Egy ilyen elképzelést minden elmélet támogatna, a tények azonban ellene szólnak. Még nem végeztem ugyan a mágnások rendjébe került családok valamennyi első tagjára vonatkozó vizsgálatokat, nem ismerem a szóban forgó 1505—1583-as időszak új arisztokratáit sem személy szerint. Csupán egy kisebb kört vettem szemügyre, de ha volt uralkodói törekvés a főrend átalakítására, úgy e csoport viszonyainak azt tükrözniük kell. Az országos és udvari méltóságok betöltőit vizsgáltam ugyanis, akik királyi kinevezéssel kerülvén hivatalba, a legközvetlenebb kiválasztottaknak, az uralkodói szándékkal létrehozott arisztokrácia feltételezésénél reprezentatív csoportnak tekinthetők. Az előbb Eszterházy nádorságáról szólva — jeleztem azt is, hogy olyan együttest alkottak, amellyel szemben nem éltek határozott igények, személyi adottságok esetleges hiánya nem akadályozta a kinevezésüket. E csoportba I. Ferdinánd 27 kinevezéssel 22 személyt emelt. Közülük 8-an jöttek az ország régi előkelő famíliáiból, 14-nek az ősei között viszont nem volt zászlósúr. A Mohács utáni archontológiai sorokban tehát 14 korábban itt nem szerepelt név tűnt fel, és ez, a nagy katasztrófában volt veszteségeket is figyelembe véve, arra utal, mintha I. Ferdinánd valóban az arisztokrácia átszervezésével indította volna magyarországi uralkodását Egy futó összehasonlítás is hasonló következtetésekre indít: a Mátyás kori viszonyokkal való összevetés. Az utolsó nemzeti király ugyanis, akit mint az oligarchia hatalmának erős kezű ellenfelét tartunk számon, aránylag kevesebb homo novust nevezett ki, mint Ferdinánd. A Mátyás alatti zászlósurak 55,8%-a jött új családokból, I. Ferdinándnál ez az arány 68,1%. A számok világosan egy új uralkodó elit kialakulására, kialakítására utalnak. Most nem úgy, mint amikor a természetes mobilitás felfogásához vezettek, és ki is derül, csalókák. A valóság ugyanis az, hogy I. Ferdinánd 14 új 2» MTA I. Oszt. Közi. 31,
1979
263
A BAROKK MAGYAR TÁRSADALMA
méltóságviselője csak nevében űj, de számtalan szállal kötődtek nem egyszerűen az 1526 előtt előkelőkhöz, hanem kifejezetten az akkori zászlósurakhoz, az uralkodó osztály legfelső szűk csoportjához is. Hogy végigsoroljam az eseteket: Nádasdy Tamást Kanizsai Orsolyával kötött házassága Perényi Imre nádor rokonságába vonta. Révay Ferenc ugyancsak egy Perényirokon kisasszony férje lett. Pekry Lajos elvette Báthori István nádor özvegyét, Nyáry Ferenc pedig az egyik közeli rokonát. Macedóniai Péter Báthori unokaöccse volt. Egy egész csoport főúr aztán a 14. század óta igen előkelő Korbáviaiak révén szerzett magának súlyt. Első helyen említhető közülük szigeti Zrínyi Miklós, akinek a családja idők folyamán a leghatalmasabb lett, utána a sógora, Tahy Ferenc és az új rokonok, Dessewffy János és Erdődy Péter. Kecseth Márton az egyik bandérium-állításra kötelezett főpap unokaöccse. Q méltóság nálunk egy Salmi gróf, aki a birodalomban már régen a hatalmasok közé tartozott, Magyarországon azonban csak egy Széchy lánnyal kötött házasság után kapott méltóságot. Az I. Ferdinánd-féle homo novus méltóságviselők sorának végén Mérey Mihály, Ke gl evi ch Péter és Tamóczi András állnak. Három nem túlzottan ismert személyiség, ő k nem voltak régi hatalmasságok rokonai. Illetve: Tarnócziról egyelőre semmit nem tudok, Kegjevich és Mérey esetében viszont biztos vagyok. Mindketten csupán familiárisok. Mérey kancelláriai karriert futott Thurzó Elek embereként, Keglevichet pedig valamelyik délvidéki főúr juttathatta a jajcai kapitányságba, ahonnan aztán messzi földön híres katonaként emelkedett tovább. összefoglalva tehát: az I. Ferdinánd alatti 14 homo novus zászlósúr közül kilencen a Mohács előtt v d t nagy nemzetségekbe beházasodottak, ketten unokaöccsök, egyik hatalmas nádoré, másik főpapé, ketten pedig familiárisok, egyikük kancelláriai, másikuk katonai pályán jutott előre. A kép gyakorlatilag ugyanaz, mint amit a 15. században volt viszonyok kutatója látott. Fügedi Erik szerint akkor régóta hatalmasok vejei, főurak és főpapok unokaöccsei, várkapitány-familiárisok, valamint kancelláriai hivatalnokok jutottak a legelőkelőbbek közé. Az I. Ferdinánd által felemelt arisztokrácia kutatásában reprezentatív csoportnak tekintett együttest alkotók vizsgálata szerint 1526 után semmi nem változott. Talán csak annyi módosulást kell regisztrálni, hogy a beházasodások lendítő ereje a középkorhoz képest még nőtt is. Míg ugyanis a 15. században a beházasodás a karrier típusok egyik változata, és a hatása inkább késlelődve érzékelhető az unokaöccsök emelkedésében, addig Ferdinánd homo novus méltóságviselőinek tanúsága szerint a következő század elején a sorsdöntő házasság jelentősége mindenek felett áll, és általában közvetlenül jelentkezik: a 14 szóban forgó férfi közül 9 maga lépett felfelé emelő házasságába. A jelenség magyarázata kézenfekvő; nálunk Fügedi Erik figyelte meg és magyarázta: főúri kisasszonyok — egyedi eseteket megengedve — akkor kötnek rangon aluli házasságot, ha a házasulandó korban levő rangbéli férfiak száma a nőkénél jelentősen kisebb. Az ily módon megalkuvásra kényszerülő mágnás lányok vőlegényei foglalják el a hiányzó főurak helyét a családokban és a társadalomban. Emberi problémák özöne származik az ilyen kapcsolatokból, a demográfiának is sok érdekes témát nyújt a nőket szinte állandóan túltermelő társadalom jelensége, az én kérdésfeltevésem összefüggésében viszont csak az a lényeges, ami a beházasodások tényéből nyilvánvaló. Az tudniillik, hogy a nevükben elenyészett nagy családok csak genealógiai értelemben haltak ki. TekinMTA I. Oszt. K ö z i . 31,
1979
264
PÉTER KATALIN
télyüket és gazdagságukat nem fiaik, hanem leányaik vitték tovább. A nagy vagyon mellett rangot is szereztek új családjuknak. Mert nálunk ugyan a férj nem emelkedett eo ipso a felesége famíliájának státusába, a tények azonban azt mutatják, hogy mégis alighanem kevés mágnás lány házastársa maradt meg köznemesnek, minthogy a rangot adományozó királyi kegy elsősorban közülük választott. A szociográfiai munkák felépítésének sablonja szerint itt a szóban forgó urak életútjának leírása következnék. Egyelőre azonban csak nagyon kevés pályát ismerek közelebbről. Ezek alapján azonban valószínűnek látszik, hogy a beházasodottak a magasabb rendű familiárisok közül kerültek ki. A 16. századi arisztokrácia mibenlétét kutató vizsgálatokhoz reprezentatív csoportként kiemelt együttes viszonyai ezek szerint nem tanúskodnak arról, mintha az archontológiai sorokban új nevek egyben új minőség megjelenését is jelentenék. I. Ferdinánd aránylag sok zászlósura a legrégibb és régóta hatalmas famíliák legközelebbi rokona, ketten familiárisok.. Társadalmi emelkedésükben az új urak a középkor óta jól ismert utakat jártak. Már jeleztem: hasonló vizsgálatokat még nem tudtam a 16—17. századi arisztokrácia minden egyes első tagjára végezni, megnéztem viszont azt a 45 családot, amelyek szerintem a barokk, második jobbágyság problémáit tekintve a legfontosabbak. Az 1583 és 1646 között feltűntekről van szó, azokról a homo novus főurakról, akik a kritikus századforduló és a második jobbágyság alapján létrejött barokk uralkodóvá válása között jelentek meg. Konkrétan ők lehettek azok, akik mint új arisztokraták az új ideológia hordozóivá válhattak. A szóban forgó 45 család közül 11-et nem tudtam azonosítani. Olyanokat, mint Balogh, Horváth, illetve nem találtam rájuk vonatkozó adatokat, mert nagyon hamar kihaltak, úgy mint a Mikulichok, a Konszkyak, így az irodalom nem foglalkozott velük. A fennmaradó 34 família báróságba emelkedett első tagjai közül ketten mint nagyurak familiárisai jelentek meg, hatan jogtudósok voltak. Hárman futottak nem tipizálható karriert. így Bethlen István, Gábor fejedelem öccse, Sennyei Pongrácz, a Bocskai harcai idején ide-oda ingadozó, nem túl jelentős politikus, végül — bár időben elsőként — Thököly Sebestyén, akinek a pályáját, ahogy már jeleztem, semmilyen szempontból nem tartom tipikusnak. Most mégis jellegzetes figuraként jelenik meg, mert egy Dóczi lány félje lett. Ezzel bekerült az 1646-ban újnak tekinthető családok legnépesebb gyülekezetébe, azok közé, akiknek az 1583-ban létezett arisztokráciához fűződő kapcsolatai nyilvánvalóak. Az eddigiek alapján ugyanis talán nem meglepő, hogy a vizsgált 34 új főúr túlnyomó többsége, 25, családi kapcsolatban élt az 1583-ban számba vett arisztokrata családok valamelyik tagjával. Az özvegyeikkel kötött házasságokat is ide számítottam. Az 1583 és 1646 között felemelkedett új főurak néhány familiárisból jogtudósból, s főként a régiek rokonaiból álló együttese ezek szerint semmivel nem hordozott újszerűbb vonásokat, mint akár a kétszáz esztendővel korábban, vagy az előző században újnak tekinthetők csoportja. Lehet persze, hogy karrierjük középkorias ú íján újszerűen, azaz a régmúlt emlékeit felelevenítő módon gazdálkodtak, talán a barokk eszmények rajongóiként éltek. Mindennek azonban csekély a jelentősége, mert ez az egyedeiben jelentéktelen társadalmi réteg aligha lehetett a gazdasági életben és a művelődésben
2» MTA I. Oszt. Közi.
31,
1979
A BAROKK MAGYAR TÁRSADALMA
265
lényeges újnak a kezdeményezője. Az 1646-ra feltűnt új urak csoportjában ugyanis alig vannak bármilyen szempontból számon tartott személyiségek. És itt van az a pont, a h d kiderül: az eddigieket tulajdonképpen felesleges volt elmondanom. Mert ha a barokk kezdeteiről irodalomtörténészek tanácskoznak, elég lett volna az 1646-ra felemelkedett famíliák neveit egyszerűen felsorolnom, és mindenki látja: lettenek légyen akár minőségileg új, akár a régiből kinőtt tagjai az uralkodó osztálynak, biztosan nem ők voltak a barokkban manifesztálódó új ideológia elfogadásának, terjedésének élharcosai. Bizonyára feltűnt már, hogy ezeket az urakat sorolva folyton ismeretlen neveket emlegetek. Folytatni pedig ilyenekkel lehetne: Megyeri, Joó, Malakóczi, Czikuliny, Jakusith, Kéry, Pogrányi, Kun. Nem hiszem, hogy akár a politika, akár a művelődés világában jártasak sokat hallottak volna róluk. Szerepelnek aztán közöttük olyanok is, Károlyi, Koháry, Rákóczi, Thököly, Wesselényi, amelyeknek viselői idővel bekerültek a barokkról szóló irodalomtörténetbe, művelődéstörténetbe, de nehéz lenne nekik kifejezetten az új stílus és műveltség uralkodóvá válása körül érdemeket tulajdonítani. Ezzel visszaértem - elég nagy kitérő után — Eszterházy Miklóshoz, ő is az 1646-ra megjelent új arisztokráciához tartozik, a vele együtt emelkedettek vizsgálatából azonban kitűnik, hogy ennek az új főrendnek nem volt más hozzá hasonló alakja. Nem volt más, aki a társadalmi jelentéktelenségből a legelsők közé emelkedve a műveltség legújabb elemeinek teljessségét tette volna magáévá. Nem is járt iskolákat, a könyvkiadás támogatásában, a templomépítésben, a képzőművészetben mégis mint mecénás, kiterjedt levelezésével pedig, politikai irataival és nagy térítő értekezésével mint alkotó lett a barokk fogalmában összefoglalt művelődési elemek szinte mindegyikének a hordozója. Eszterházy új arisztokrata kortársai között senkihez nem hasonlítható, de egy nagyon régi elődére mégis csak emlékeztet, egy ugyancsak a semmiből jött nádorra. Nádasdy Tamásra, aki a reformáció korának kezdetén állva játszott az új eszmék terjesztésében az Eszterházy Miklóséhoz hasonló szerepet. A protestantizmus útján megindult homo novus Nádasdy azonban éppen olyan egyedülálló alakja kora társadalmának, amennyire párhuzam nélkül az újkatolikus Eszterházy áll. Egyikük sem típus; inkább kivételes képességekkel felruházott személyiségek gyanánt emelkednek ki a történelemből. És mivel nem feminista programbeszédet mondok, csak félve kérdezem: az egyedülálló képességek mellé hallatlan anyagi és társadalmi lehetőségeket adományozó feleségeik nem álltak-e a szellemi életben is vezető szerepre törő ambícióik mögött? Nádasdy legendásan nagy szerelemben élt az igen régóta igen műveltek köréhez tartozó Kanizsai Orsolyával. Perényi Péter a sógora volt. Eszterházy életébe Nyáry Krisztina, a második asszony hozta a nagy érzelmet, aki előtte Thurzó Imrének, az ország talán legszélesebb műveltségű főurának volt a felesége. Tudom persze, hogy a későbbi nádor hatására vallotta magát megint katolikusnak, de ki a megmondhatója, melyikük döntött a nagyszombati templom barokk tervei mellett? Komolyra fordítva a szót: Eszterházy szerepének különlegességét hangsúlyozva nem akartam azt állítani, mintha a barokk nagy mecénásai és alkotói - az egyháziak nagy része természetesen nem sorolható ide — nem lennének rajta az arisztokrácia 1646-os névsorán. Ellenkezőleg, mind ott vannak, csak nem az új, hanem a legrégibb famíliák tagjaiként. Úgy találhatni meg őket, ha az ember a különböző listákról az új nevek helyett az állandóan ismétlődőket emeli ki. És ez nem is nehéz feladat, mert azonnal szemet MTA I. O s z t . K ö z i . 31,
1979
266
PÉTER KATALIN
szúrnak. Egy Viczayt, Serényit vagy Szunyoghot — 1646-ban újak ezek is — ki lehet felejteni, de kinek a figyelmét kerülné el akár a leghosszabb névsoron is egy Zrínyi vagy Batthyány, a Thurzók vagy a 17. század közepén már régóta előkelő Nádasdyak emlitése. Az 1646-os arisztokrata családoK közül most tehát a régieket felsorolva: a 15. században előkelőek, vagy legalábbis nagyon gazdagok között foglal helyet a Perényiek ifjabb ága, a Frangepánok, a Csákyak, Zrínyiek, a Homonnayak, a gersei Pethők famíliája. Az 1500-as királyi tanács tagjai között aztán már ott szerepel a legendás ős, Batthyány Benedek és a Czoboroké, az előttem közelebbről nem ismeretes Czobor Márton. 1505-ben volt Szörényi bán egy Balassa. Mivel azonban a következő majd nyolcvan esztendőből nem találtam névsorokat, csak azt állapíthattam meg, hogy valamikor 1505 és 1583 között emelkedett fel az 1646-os arisztokraták közül még tíz. A 16. század vége előttről származik tehát az 1646-ban mágnás 64 család nem egészen egyharmada. Viszonylag nem sok családnak, összesen csupán 19-nek az ősei voltak eszerint előkelőek már a barokk kialakulását megelőző évszázadban is. Ha azonban elsorolom őket, a második jobbágyság vagy barokk korának legnagyobb alakjait nevezem meg. Az eddig említetteken kívül — akik között Zrínyi is szerepelt - a Pálffyak, Révayak, Nádasdyak, Forgáchok, Thurzók, Draskovichok, Erdődyek, Keglevichek, végül a Lisztiek, Dócziak és a Zayak családjai tartoznak ide. Az utóbbi három rövid életű família volt, a többi tizenhat viszont a magyar történelem férfi ágon is leghosszabb ideig létező szereplője. Ezt egyébként inkább csak mint érdekességet említem, mert nem hiszem, hogy a demográfia talált volna összefüggést a családok történelmi szerepe és fiaik számának alakulása között, holott a genealógiai értelemben vett kihalásokat kizárólag ez az utóbbi körülmény befolyásolja. Mégis, mintha lenne valami megfelelés az első ős kiválósága, a család férfiágon számon tartott életének hossza és történelmi szerepe között. Csak forrásimpresszió, de elmondom: úgy vettem ki, hogy a rangemeléseknél a kiválónak tartott, illetve a valamilyen okból kevesebbre becsült urakat megkülönböztették. Erre utal az a furcsaság, miszerint egyeseket csak személyükben, másokat elsőszülött fiúkkal és annak férfiági utódaival együtt, megint másokat fivéreikkel, esetleg unokatestvéreikkel és valamennyiük fiúutódaival együtt illetett a rangemelés. Nem nehéz kiszámítani e személyválogatás következményeit. Minthogy pedig a megkülönböztetés valószínűleg a rangemelt személy vagy személyek körülményeinek szólt, úgy látszik, a nagyon kiváló, nagyon gazdag vagy tekintélyes ős eleve nagyobb sánszokat biztosított az utódainak, mint a kevésbé jelentékeny. A start előnyei ugyanis évek folyamán csak halmozódtak: minél több rokon alkotott egy főúri famíliát, annál valószínűbb volt sok fiúutód születése és a család fennmaradása, de sok generációban sok felnövekvő között sűrűbben akadhatott kiválóság is, mint az egy-két nemzedék néhány tagjával elenyészett, rövid életű családokban. Az egymást követő érdemszerzők aztán odáig emelhették a nemzetségek tekintélyét, ahová a Zrínyiek jutottak a nyolcéves korában udvari méltóságba kinevezett Miklóssal, vagy a Rákócziak a gyermek fejedelemmel, Ferkóval. Igaz, az utóbbiakat, Rákócziikat inkább a szerencse éltette, hiszen gyakorlatilag egy ágon élték meg hat férfigeneráció váltakozását. De nem is azért említem a példájukat, mert valami mélyenszántót akarok mondani. Csupán azért idéztem, mert szerintem a „nagy ember nagy famíliát emel fel, a kisszerűnek a családja sem lesz jelentős" tétel érvényesülése a legfőbb oka annak, hogy a 17. század közepi új főurakról szólva jórészt ma már ismeretlen 2» MTA I. Oszt. Közi. 31,
1979
267
A BAROKK MAGYAR TÁRSADALMA
neveket kellett sorolnom. Legtöbbjük nem volt nagyra hivatott ember, jelentéktelenül, nem a legnagyobb sikerrel éltek, és ezért lettek kurta sorsú családok ősei. Sem saját korukban, sem a történelem későbbi folyamán nem hagytak nyomot. A barokk nagy alakjai sem ők lettek, hanem a már régóta mágnás nagy famíliák tagjai. Az egy Eszterházy Miklós kivételével még a Hunyadiak, a Jagellók vagy az első Habsburgok korában arisztokratává vált családok tagjaiként résztvevői a magyarországi közéletnek. Ez tény. Még mutatós elméletet is lehetne rá építeni. Ilyesmit: a 17. században előtérbe kerültek a sok száz éves régi családok, ezek középkorias hatalmaskodással kényszerítették második jobbágyságba a parasztjaikat, mindenki felett álló fölényüket fejezték ki a barokk eszményeivel. így viszont nyilvánvalóan nem igaz. Mert a régiek nagy szerepe szerintem nem jelent többet, mint azt, hogy ők voltak a legelőkelőbbek. Éppen mivel működésük hatását generációk során őrzött hatalmuk és tekintélyük fokozta, nem tekinteném szellemi és politikai vezető szerepüket a barokkot minden más kortól megkülönböztető jellegzetességnek. Még csak feltűnőnek sem tartom a legrégibb nagy famíliák előtérben állását, mert azt hiszem, ha pontosan megvizsgálnánk, a feudalizmus minden korszakában ugyanezt találnánk. Nem ugyanezeket, a barokk kori családokat természetesen, hanem minden adott pillanatban az egy-kétszáz esztendővel korábban felemelkedett famíliák tagjainak vezérségét osztályos társaik között. Eszterházy példája persze mindig ott kísért az ember gondolataiban, tudja, nagy képességű emberek mindig voltak. Azonban nem egyszerűen nagyképességű, de rendkívül független szellem is az, akinek van bátorsága homo novus létére valami újat felkarolni. Mert az új embereknél az azonosulás vágya a törvényszerű, a rangemelő diplomájukon még meg sem száradt festéket fújogatják, a régóta előkelők példájának igyekeznek eleget tenni. És ezért nem lehet szokatlan a feudalizmus világában, ha új ideológia, műveltség a legrégibb családok támogatásával terjed. Olcsó érv, de kézenfekvő megkérdeznem: ugyan kik voltak a világi munkásai a reformáció magyarországi térhódításának? Az előkelőségükben vonzó példájú régi nagy famíliák 17. századi vezető szerepe ezek szerint nem barokk sajátosság. Minthogy pedig az arisztokrácia egyenletes és állandó megújulása, a genealógiailag kihalók helyére beáramló újak helykeresése egyetlen fázisban sem jelentette új minőség megjelenését, nem igen lényeges ismérv a nagy barokk famíliák arisztokratává válásának időpontja sem. Nem fontos meghatározójuk az, hogy a történelem melyik századában emelkedtek fel. Talán csak azért említendő, mert megmutatja, mennyi időnek kell eltelnie addig, míg az előkelők közé bekerült famíliák tagjai a ténylegesen vezetők együttesévé válnak. Mondom, nem tartom a barokk lényeges, ezt a kort minden más korszaktól megkülönböztető ismérvének azt, hogy hordozói régen emelkedtek az uralkodó osztály legfelső rétegébe. A tíz 16. századi família sem alkot a barokk idején különleges csoportot. Mégis azt hiszem, e barokkot előző század társadalmi változásai, azokban egy lényeges fordulat, sorsdöntő előzménye az új egyetemes stílus magyarországi megjelenésének. Ez a lényeges fordulat, sorsdöntő előzmény azonban — talán sikerült az eddigiekben be is bizonyítanom — nem új arisztokraták megjelenéséhez köthető; sokkal kevésbé látványos. Egészen lényegtelen mozzanat hívja fel rá a figyelmet, az országgyűlési uralkodói diplomák arenga-szövegeinek hirtelen megváltozása. Ez 1559-ben történt, amikor is I. Ferdinánd minden előzmény nélkül új fogalommal kezdte jelölni hívei egy csoportját. MTA I. Oszt. Közi. 31,
1979
PÉTER KATALIN
268
így írták: „fideles nostri, domini praelati, barones, magnates, nobiles caeterique status et ordines regni nostri". ők hoztak határozatokat a diétán. A rendek e felsorolásában a magnates kifejezés használata a szokatlan. Korábban hasonló diplomákban soha nem fordult elő. Az 1526-os kettős királyválasztást követő átmeneti bizonytalankodást ugyan a királyi iratok nyelvezete is tükrözte, néhány évig összevissza fogalmaztak, mintha nem tudnák, hogy országgyűlésről, vagy csak részgyűlésről, az ország rendeiről, esetleg csupán egyes urakról szóljanak-e. 1546-ban azonban állandósult egy formula: „domini praelati, barones, nobiles caeterique ordines et status regni". Ezen a tizenhárom éven át használt meghatározáson változtattak, amikor a jelzett 1559-es esztendőben a főpapok, bárók, nemesek és más rendek felsorolásába a bárók megnevezése után a mágnásokét beillesztették. Nem akarom most elsorolni, hogy e fogalom használatának elemzése, a magnates címen felsorolt urak társadalmi státusa, rangemeléseinek felderítése nyomán hogyan bomlik ki az örökös főrendiség megszilárdulásának folyamata. Csak emlékeztetőül: Mátyás-kori elszórt előzmények után a 16. században alakult ki a társadalmi előkelőségnek a középkorihoz képest ü j változata. Ennek alapja a királyi kegy, konkrétan a rangemelés tényét közlő királyi diploma, amely kimondta, hogy a megadományozott urat, esetleg rokonait és utódaikat — ahogy beszámolóm első részében röviden már említettem - a nemesek közül kiemelve a bárók sorába és coetusába helyezik A formula szerint: „eum (vagy eos) e numero nobilium eximentes in numemm coetumque baronum ascribimus". A jogtörténeti irodalomban ez az átalakulás, az örökös főrendiség megjelenése eddig sem volt ismeretlen. Olyan értelemben tárgyalták azonban, mintha a rangemelés, a bárók coetusába soroltatás az országbárók, azaz az országos és udvari méltóságok státusának elnyerését jelentette volna. Ez a felfogás Werbőczi egyik kitételén alapul. Az uralkodó osztályt alkotó rétegek meghatározásával nem foglalkozott ugyan, de a fejtegetéseiben olvasható barones ex officio és barones solo nomine megkülönböztetés, valamint az, hogy többször nyomatékosan hangsúlyozza: csak az országbárói méltóságokat viselő barones ex officio tekinthetők valódi, veri barones-nak, jó kiindulást adott a jogtörténeti pozitivizmusnak. A formális kategóriákban gondolkodó tudományosság e megkülönböztetés nyomán a középkori előkelők nagyobb részét, azokat, akik csak „nevük szerint" voltak bárók, kizárta az arisztokráciából. A következő időszakban pedig, a 16. századtól alakuló főrendet a régi barones ex officio-val tekintette azonos státusúnak. Következésképpen a méltóság elnyerését, a királyi kinevezést is rangemelésnek tekintette. Ez az álláspont egyébként logikus is, hiszen Werbőczi kategóriáihoz ragaszkodva nyilvánvaló lehet: ha csak a méltóságviselők a veri barones, akkor, ha valakit örökletes báróvá akarnak tenni, akkor nyilván a valódi, veri barones-szal emelik egy sorba, és nem azokkal, akik solo nomine bárók, de nem alkotnak az una eademque nobilitason belül elkülönült réteget. Ha az így meghatározott alakulás, tehát az a felfogás, miszerint a 16. század során kialakult főrendiség az országbárók státusának adományozásával jött létre, a tényeknek felelne meg. az nagyon érdekes lenne. A barokk-, második jobbágyság problémáinak összefüggésében különösen feltűnő. Azt jelentené ugyanis, hogy az uralkodó osztály életében nálunk a nyugatiakéhoz hasonló változás ment végbe. Egy olyan jellegű krízise MTA I. Oszt. Közi. 31,
1979
A BAROKK MAGYAR TÁRSADALMA
269
vagy devalválódása az arisztokráciának, amilyenről a francia vagy. az angol történetben írnak. Ott számokkal, az arisztokrata családok összlétszámának gyarapodásával mérik az átalakulást. A franciákét nem találtam, az angoloknál 1559 és 1628 között duplájára, 63-ról 125-re nőtt a peerage-t alkotó famíliák száma. Ha az újkori magyar főrendiség meghatározásában a jogtörténeti pozitivizmusnak igaza lenne, úgy nálunk ez az arány egyenesen lélegzetelállító volna. Mert ha a 16. század elejéig valóban csak az országos és udvari méltóságok viselőit tekintették volna előkelőnek, száz esztendővel később pedig velük együtt mindazokat, akik rangemelést kaptak, akkor nyilván nem kétszeres gyarapodással kellene számolnunk. A 16. század elején méltóságot viselt családok számát ugyan nem ismerem, de feltehetőleg lényegesen kevesebben voltak - tizenegynéhány hivatalt töltöttek be - mint az 1608-ban főrangúak. Talán emlékeznek még rá: 54 família tartozott ekkor hozzájuk. Arra is emlékezhetnek, azt állítottam, az arisztokráciát alkotó családok száma az általam vizsgált körülbelül kétszáz esztendőben, 1458 és 1646 között nem változott lényegesen. Burkoltan már az előbb jeleztem hát, hogy nem értek egyet a jogtörténeti pozitivizmus „örökös főrend egyenlő országbárói státus" felfogásával. Megvizsgáltam ugyanis egy sor méltóság kinevezésének, sok rangemelésnek a körülményeit, a méltóságok utódainak társadalmi helyzetét, és kiderült: a valóság egészen másként alakult. A méltóságba kinevezettek bárósága soha nem volt azonos a rangemeltek báróságával. Talán felesleges minden esetet elmondanom, csak néhány jellegzeteset mutatok be. A legtanulságosabb Illésházy István diplomája 1587-ből. A Királyi Könyv-be bejegyzett címe: Creatio in baronem egregii Stephani Illésházy et collatio officii magistri curiae regiae. Már ez a cím is sokatmondó; az „et" szócskából következtethetni, hogy Illésházy a báróságot az udvarmesterséggel nem együttjáróan kapta. Két adományról van szó. A diploma szövege ezt a benyomást megerősíti. Először báróságra emeli Illésházyt és utódait, majd folytatja: hogy a királyi kegyet „derekasabban" szolgálhassa meg, a tanácsosok közé fogadja, végüí az udvarmesterség tisztével ruházza fel. Nyilvánvaló: Illésházy az örökletes báróságot az udvarmesteri méltósággal egy időben, de attól függetlenül kapta. A kettő tehát nem lehet azonos. Még világosabban kitűnik ez Pálffy János és Batthyány Ádám eseteiben. Mindketten örökletes rangot viseltek már, amikor kinevezéssel járó „báróságot" kaptak. Batthyány éppenséggel gróf volt, a bárói felett álló örökletes rangot viselt, amikor „baronatus cubicularii regii magistri"-t adományozott neki a királyi kegy. A rangemeléssel nyert és a kinevezéssel kapott báróság ezek szerint soha nem azonosult, ahogy a kinevezéssel lett bárók rangja soha nem öröklődött. A már említett Keglevich Péter például horvátországi bán volt, tekintélyre a méltóságok között az akkor másodikat viselte, sok fia mégis közrendű egregius-ként szerepel a királyi iratokban egészen 1557-ig. Akkor feltehetőleg rangemelést kaptak. A gersei Pethők példája még kifejezőbb. Egy János nevű tagjuk királyi udvarmester volt. Ennek egyik fia 1549-ben mégis örökletes baronatust kapott, a másik még 1553-ban is mint egregius szerepel. A rangemeléssel báróságra jutottak ezek szerint nem a méltóságok státusát kapták; a 16. században létrejött főrendiség nem a baronatus ex officio kiterjesztésével jött létre. Nem is jelentette az arisztokrácia devalválódását vagy krízisét. Ellenkezőleg: a megszilárdulását eredményezte.
MTA I. Oszt. K ö z i . 31, 1979
270
P É T E R KATALIN
Ezzel a véleménnyel egyébként mások eredményeire is építhetek. A 16. századi viszonyokkal nem foglalkoztak ugyan, régebben Bónis György, legújabban Engel Pál azonban, akinek a Mohács előtti névsorait használtam, határozottan arra az álláspontra helyezkednek, miszerint nem az országbárókat, hanem az előkelők, ahogyan a kortársak nevezték őket, a proceres teljes körét tekintik középkori arisztokráciának. Werbőczi fogalmaira visszatérve: a barones ex officio és a barones solo nomine együtt alkotják az uralkodó osztály legfelső rétegét. Mindebből nem az következik, mintha Werbőczinek nem lett volna igaza, nevetséges is lenne ilyet állítani. Nyilván jól tudta, hogy a barones solo nomine fogalmával meghatározottakat semmilyen jogi garancia nem választja el a nemesek tömegétől. Ez vitathatatlan. A nagy jogtudós azonban a fogalom puszta használatával elárulta magát. Mert, ha nem volt az uralkodó osztálynak egy ténylegesen mások fölé emelkedő rétege, miért kellett őket külön megnevezni? A feltörekvő nemesség ideológusának viszont bizonyára jólesett, mikor leírta, éppen mert egy Frangepán vagy Perényi hatalma, mégha méltóságot éppen nem viseltek is, nyomasztóan tornyosult a néhány falut birtokló nemesek felett, hogy jogaik és szabadságaik nem nagyobbak, mint bárkié. És éppen ez — a jogi biztosítékok hiánya — a jellemzője a középkori előkelőségnek. Az uralkodó osztály alacsonyabb rétegeitől való megkülönböztetésük alapja a családok gazdagsága és e gazdagságban megtestesülő társadalmi hatalmuk volt. Ahogyan különállásuknak ezt a kettősségét, a gazdasági és társadalmi motivációk összefonódását a proscriptiók szankciói nagyon érzékletesen tükrözik. Ezek nemcsak az elkobzott birtokok átadására szabnak határidőt, hanem jelzik azt az időpontot is, amikorra a proskribált urat a familiárisainak el kell hagyniuk. Nem a jog tehát, hanem társadalmi elismertségük emelte a solo nomine bárók hatalmát osztályos társaik fölé, s ez egyben azt is jelenti, hogy szilárdabb alapokon nyugodott, mint a méltóságuk szerint előkelőké. Mert az uralkodó szeszély — mondjuk — királyi pohárnokmesterré tehetett valakit, és a királyi kegy bizonyára sokat számított. Ha azonban vagyon és tekintély nem állt mögötte, nem lévén örökletes, nem tartotta meg a méltóságra kinevezett úr családját az előkelők között. A középkori előkelőség jellegzetessége a jogi biztosítékok hiánya, mondtam, de ez így csak a 16. század tól visszafelé tekintve igaz. A kortársak semmi különöset nem láttak benne, természetesnek tartották, és barones naturales-nak is nevezték ezeket a természettől fogva, minden mesterséges támasz nélkül sokak fölé emelkedő urakat. Csupán a 16. századtól kialakult főrendiség mibenlétének ismeretében tűnik sajátosságnak a régi előkelők ilyen sehol nem kodifikált társadalmi fennsőbbsége, mert Mohács után nem sokkal a főrend tagjainak nagy része már bármikor felmutatható uralkodói diplomával rendelkezett. Az örökös főrendiség kialakulása azonban a természetes előkelőséget nem söpörte el. Nem; voltak olyan nagyurak, szerintem a Mágóchyak, Homonnayak, Balassák, a Zrínyiek, Tahyak, és valószínűleg nem is soroltam fel valamennyit, akik egyszerűen azért nem kaptak rangemelést, mert az előkelőség középkori értelmében olyan nyilvánvalóan előkelők voltak, hogy nevetséges lett volna őket erről király diplomával biztosítani. Az 1505 és 1583 között feltűnt 40 család viszont már valószínűleg rangemeléssel került az arisztokráciába. Lehetetlen persze e feltételezést mindenkire vonatkozó kutatásokkal
2» MTA I. O s z t . K ö z i . 31,
1979
A BAROKK MAGYAR TÁRSADALMA
271
bizonyossággá tenni, mert nálunk nem vezettek szabályos regisztereket a királyi kegy aktusairól, a családi levéltárak pedig igen hiányosan maradtak fenn. Kiterjedt levéltári kutatások is azonban csak megerősítenék a jogtörténet régi álláspontját, miszerint a 16. század végére kialakult Magyarországon az örökös főrendiség intézménye. És ebben az összefüggésben közömbös, hogy a Werbőczi-féle bárók mely csoportjához kapcsolták az újakat. A folyamat lényege az, hogy az arisztokrácia olyan családok együttesévé vált, amelyekben a rang apáról fiúra öröklődve szilárd körvonalakat adott az uralkodó osztály legfelső rétegének. Ebbe bekerülni lehetett, de kihullani semmiképpen. Míg korábban egy uralkodói proscriptio a legnagyobb nemzetségeket is eltörölhette, egy főrenddé vált családot csak a kihalás tüntethetett el. Nem tudok arról, hogy valaha is visszavonták volna bárki rangemelését. Még a Bécsújhelyen kivégzett főurak utódai is apáik rangján éltek tovább. A rang a családok sajátabb tulajdonává vált, mint maga a birtok. Ilyen értelemben, azt hiszem, az örökös főrendiség kialakulása a magyarországi társadalomtörténetben jelentőségét tekintve az ősiség megszilárdulása mellé helyezendő. Ahogyan az a középkori uralkodó osztály lehetőségeit szabályozta, úgy teremtett a mágnások coetusának megalapítása világos rendet az újkoriak számára az una eademque nobilitas fikciójának végleges felszámolásával. Az uralkodó osztály kettőssége a 16. század végére leplezhetetlenné vált. Itt most megállok. Nem tudom tovább mondani. Csak abban vagyok biztos, hogy a 17. század gazdasági és művelődési sajátságai valahol az arisztokrácia mozdíthatatlanná válásával, az uralkodó osztályt megosztó mély szakadék létrejöttével kapcsolatban alakultak. így kellett lennie, annál is inkább, mert mindaz, amit referátumom elején elmondtam, valami hasonlóról szólt. Az arisztokrácia mobilitásáról beszéltem, de e „mozgékonyság" tényei éppen nem az uralkodó osztály legfelső rétegének nyitottságáról, hanem — paradox módon — az új minőséggel szemben volt elzárkózásukról árulkodtak. Az ember önkénytelenül az elzárkózás szót használja, holott talán nem is igyekeztek mások a legkiváltságosabbak közé, mint azok — féljek, unokaöccsök, néhány familiáris - , akik a genealógiailag kihaltak helyét elfoglalva, mintegy természetes mobilitással be is kerültek. És ha így állt a helyzet, azaz minőségileg új elemek szóba sem jöhettek, mert nem voltak, akkor az elzárkózás kifejezés túlzott. Egy olyat kellene keresni, amelyik egyszerűen „nem nyitotť'-ságot fejez ki, hiszen nem kellett senkit megakadályozniuk a csatlakozásban. Ezen az „elzárkózott" — „nem nyitott" problémán meditálva mégiscsak jó lenne az egész magyar társadalmat szemügyre venni. Megnézhetné az ember, hogy voltak-e egyáltalán olyanok, akik valamilyen nem feudális jellegű gazdagságra szert téve az arisztokrácia hatalmát veszélyeztethették volna. De most már nem kezdem újra elölről. Csak megismétlem: a természetes mobilitás tényei nem vallanak veszélyről, az örökös főrendiség kialakulása pedig krízis helyett az arisztokrácia hatalmának kiteljesedését hozta a 17. századi Magyarországra. Meggyőződésem szerint itt vannak a barokk megjelenésének társadalmi kezdetei. Fogalmam sincs azonban arról, hogy ilyen, az egyén életében csak nagyon áttételesen érzékelhető alakulások miként válhattak az új eszmények iránti fogékonyság megszületésének konkrét okává. Hatásos fordulat lenne az eddigi fejtegetések után a barokkot egy régi ötlettel a magabiztosság kifejezőjeként értékelni. De azt hiszem, még hatásosabb, ha ezen a ponton átadom a szót az irodalomtörténetnek. MTA I. Oszt. K ö z i . 31,
1979
BENDA KÁLMÄN
PÁZMÁNY PÉTER POLITIKAI P Á L Y A K E Z D É S E
Elvégezve a cursus maior-t, Pázmány Péter 1607. április 29-én a gráci templomban letette a negyedik fogadalmat Carillo Alfonz helyettes tartományfőnök kezébe. Ezzel végleg lezárult a szerzetesi felkészülés hosszú időszaka, s a jezsuita rend teljes jogú tagjává lett. Alig néhány hét múlva odahagyta a gráci egyetemet, hogy elöljárói parancsára Magyarországra jöjjön. 37 éves ekkor.1 Állandó jelleggel majd 20 éve nem élt az országban. Amióta 1588 őszén, 18 éves korában Kolozsvárt belépett a rendbe, szinte le sem tette a vándorbotot. Krakkóban, majd Jaroszlóban novicius, Bécsben végzi a bölcsészeti kurzust, 1593 tavaszán Rómába megy, a négyéves hittudományi tanfolyamra. 1597-ben a gráci jezsuita konviktus prefektusa, 1598-tól az egyetemen a filozófia tanára. Közben 1601-ben rövid időre Vágsellyére kerül, a frissen alapított rendházba, de meg sem melegszik, már Kassára küldik népmisszionáriusként, míg néhány hónap után Forgách Ferenc nyitrai püspök mellett találjuk. 1603 őszén azonban már újra Grácban van, előbb akadémiai hitszónok, alig néhány hét múlva pedig a skolasztikus teológia tanára. Grácból nézi végig a Bocskai szabadságharcot, s csak hallomásból értesül a bécsi és a zsitvatoroki békekötés hosszan húzódó tárgyalásairól, majd a megegyezésről. A hazai valósággal csak most, 1607 nyarán kerül szemtől szembe. Claudio Aquaviva, a rend generálisa korábban Erdélybe szánta Pázmányt. A gyulafehérvári jezsuita misszió vezetői szinte minden levelükben megújították kérésüket: küldjön magyar szerzeteseket. A szépen induló fejedelemségi térítést azonban a szabadságharc leállította, s a kolozsvári országgyűlés száműzte a jezsuitákat. Egy ideig még kísértett ugyan a titokban, álruhában való tevékenység terve, hamarosan azonban letettek róla.2 1
Pázmány életére ma is nélkülözhetetlen: FRANKL VILMOS: Pázmány Péter és kora. I—III. к. Bp. 1 8 6 8 - 1 8 7 2 és FRAKNÖI VILMOS: Pázmány Péter. Bp. 1880. (Magyar történeti életrajzok) Pázmány életrajzának 1 5 8 8 - 1 5 9 7 közti részét levéltári kutatások alapján tisztázta, számos téves adatot javítva ÖRY MIKLÓS: Pázmány Péter tanulmányi évei. Eisenstadt, 1970. - Az egész pázmányi életet értékelő tanulmányok közül még az alábbiakat használtam: SIK SÁNDOR: Pázmány Péter az ember és az író. Bp. 1939; KLANICZAY TIBOR: Pázmány Péter (KLANICZAY TIBOR: Reneszánsz és barokk. Bp. 1961. 3 4 0 - 3 6 0 . 1 . ) ; FERDINANDY MIHÁLY: Pázmány az államférfi. (Katolikus Szemle, Róma. 1970. 2 0 1 - 2 1 7 . és 3 1 5 - 3 2 8 . 1.); MAKKAI LÁSZLÓ. Pázmány Péter (Élet és Tudomány 1970. 40. sz. 1 8 7 5 - 1 8 7 9 . L) 2 ÖRY MIKLÓS: I . m . 144. L; Carillo Alfonz jezsuita atya levelezése és iratai. Közrebocsátja Veress Endre. II. Bp. 1943. 3 6 6 - 3 6 7 . 1. és Szántó Arator István jezsuita szerzetes iratai. Összegyűjtötte és sajtó alá rendezte SZITTYAY DÉNES. Bp. 1950. 377. 1. (Meg nem jelent munka, tördelt korrektúrája e tanulmány írójának tulajdonában.) 3
MTA I. Oszt. Közi
31, 1979
BENDA KÁLMÁN
274
1607. július 4-én Rudolf király Forgách Ferencet nevezte ki esztergomi érsekké.3 Forgách — a jezsuita rend régi magyarországi pártfogója — Pázmányt már korábbról ismerte. A Magyari István prédikátor könyvére adott válasz megírására is ő biztatta, még 1603-ban, s valószínű, hogy most az ő kérésére küldi a rend Pázmányt névleg a sellyei rendházba, valóban, hogy tanácsadója és segítője legyen az érseknek.4 A magyarországi katolikus egyház válságos időket élt át ekkor, szinte a megsemmisülés szélére jutott. A Bocskai-szabadságharc győztes protestáns rendei, ráébredve erejükre, nem elégedtek meg azzal, hogy felszámolják a Rudolf által indított ellenreformáció eredményeit, hanem, hogy bebiztosítsák győzelmüket, a katolikus egyház kiváltságos közjogi helyzetének megszüntetésére törekedtek. A hajdú csapatok előnyomulásuk során visszavették az erőszakkal elvett protestáns templomokat, s elűzték, nemegyszer megölték a plébánost, gyakorlatilag megszüntetve az amúgy is csak néhány helyen élő katolikus vallásgyakorlatot. Bocskai pedig egy mozdulattal félretolta az egyházi kiváltságokat, ha azok a politikai életet érintették. Országgyűléseire a püspököket nem hívta meg, katolikus egyháziak tanácsával nem élt, a szerzetesek kezén levő hiteles helyek élére protestáns nemeseket rakott és a kezére került egyházi birtokokat sorozatosan világiaknak adományozta, kihúzva ezzel az utolsó anyagi alapot a katolikus főpapság alól. A béke tárgyalásokon pedig nem kevesebbet követelt, mint a főpapoknak az országos tisztségekből és a királyi tanácsból való eltávolítását. A győztes protestáns rendiség, miközben korlátozta és visszaszorította az uralkodó hatalmát, megsemmisítő csapást készült mérni az udvarral szövetséges klérusra. A magyar katolikus főpapság, amióta hívei az országban megfogyatkoztak, mind jobban azonosította magát a Habsburg érdekekkel, ahogy az uralkodó is hovatovább már csak bennük bízott fenntartás nélkül. Rudolf császár-király, hogy majorizálja a királyi tanács protestáns urakból álló világi részét, teljes számban kinevezte a magyarországi püspököket, jóllehet legtöbbjük egyházmegyéjében a török volt az úr, hívek pedig amúgy sem voltak. Ezek a püspökök Nagyszombatban vagy Bécsben éltek, az udvar kegyelemkenyerén, s mert veszíteni valójuk nem volt, szünet nélkül a protestánsok elleni támadásra tüzelték az udvart. Hogy a protestáns nemességet megtörjék, az Istentől rendelt uralkodó abszolút hatalmát hirdették, s azt vallották, hogy a királynak semmilyen erőszaktól nem szabad visszariadnia a rendek túlhatalmának megsemmisítésére. Az erőszakos rudolfi ellenreformáció nagyrészt az ő unszolásukra indult az 1600-as évek elején, s amikor a fegyveres beavatkozás fegyveres ellenállást váltott ki, ők voltak leghangosabb szószólói annak, hogy a fellázadt protestáns alattvalóknak semmilyen engedmény nem adható. A megalkuvás nélküli harc vezéralakja, Forgách Ferenc akkor még nyitrai püspök volt 5 A maga igazában fanatikusan hivő, semmitől vissza nem riadó, ha kell a mártírhalált is vállaló, fáradhatatlan és erőszakos természet. A rendek, nem ok nélkül, benne látták az 3 A kinevezési iratot közli SÖRÖS PONGRÁC: Forgách Ferencz esztergomi bíboros. Bp, 1901. 63-64. L "Arra, hogy Forgách kérte Pázmány kiküldését, adat nincs, de az irodalom ezt egységesen feltételezi. 5 Forgách Ferencre 1. SÖRÖS: i. m.; ACKERMANN KÁLMÁN: Forgách Ferenc bíboros, esztergomi érsek. Bp. 1 9 1 8 . és BÁRTFAI SZABÓ LÁSZLÓ: A Hunt-Paznan nemzetségbeli Forgách család története. Esztergom 1910. főleg 3 2 8 - 3 5 2 . 1.
MTA I. Oszt. Közi. 31,
1979
PÄZMÁNY PÉTER PÁLYAKEZDÉSE
275
udvar rossz szellemét, aki a fegyveres akciókat - köztük a kassai nagytemplom erőszakos elvételét — elindította, vagy a jogi megtorlásokat — így az eretnekek elleni régi törvényeket felújító 1604: 22. törvénycikket — kieszelte. 1606-ban, amikor az udvar szorult helyzetében már a fölkelőknek adandó engedményekre is kész volt, az egyház nevében Forgách kiáltott nemet. Ahogy a Bocskai-párti urak később mondották: „Senki olyan ellent nem tartott, mint ő, a pacificatoroknak mind az egész német urakval és császár tanácsival nem volt annyi igyek és munkájok, mint ővele. Mert elhasonlott volt az országtul és nem akart az urakval ő nagyságokval egyetérteni, s noha az ország teljességgel elvégezte, ő nem, hanem contradicált." 6 Forgách és a főpapság tiltakozása nem tudta megakadályozni a bécsi béke megkötését, Bocskai 1606 végén bekövetkezett halála azonban új lehetőséget teremtett számukra. A békét ugyanis országgyűlésen be kellett cikkelyezni, hogy hatályba lépjen. Míg a klérus más tagjai úgy akarták ezt megakadályozni, hogy nem javasolták a rendek összehívását,7 Forgách azt vallotta, igenis országgyűlést kell hirdetni, „nem azért, hogy azon őfelsége tekintélyének a rovására bármit is határozzanak, hanem, hogy amit Bocskai idejében ellene végeztek, megsemmisítsék". Mivel Bocskai megszegte a békét — hirdette —, így „az.uralkodót semmi sem kötelezi annak megtartására". „Az országgyűlésen tehát — mondja a párhetes esztergomi érsek, teljes öntudattal oktatva a Rudolf nevében kormányzó Mátyás főherceget — már az uralkodói előterjesztésben ki kell jelenteni, hogy a" régi törvények érintetlenül érvényben maradnak, Bocskai végzései pedig megsemmisülnek, mert törvénytelenek és a királyi hatalom ellen vannak" 8 A Forgách mellé beosztott Pázmány máról holnapra a magyarországi politikai harcok közepébe került. 1607 őszétől állandóan az érsek oldalán találjuk, aki többnyire Nagyszombatban vagy Pozsonyban tartózkodik, de gyakran jár Bécsbe a királyi tanács üléseire, időnként pedig Prágába utazik, kihallgatásra Rudolf királyhoz. Pázmány mindenhová elkíséri, s mivel az érsek rábeszélésére Mátyás főherceg, a többi szerzetes rendhez hasonlóan,a vágsellyei jezsuitákat is meghívja a rendi gyűlésekre, küldöttként részt vesz az országgyűlésen is, míg csak a felháborodott protestáns rendek ki nem tiltják onnan. Pozsony városát azonban akkor sem hagyja el, s ha kívülről is, de mindvégig részt vesz a tárgyalásokon. Az érsek fáradhatatlan, harcos alakja valósággal lenyűgözte Pázmányt. Az egymással mind erősebb ellentétbe kerülő bécsi és prágai kormánykörök között, a pillanatnyi érdekek, hatalmi szempontok szerint változó udvari politikai álláspontok forga-
' A rendek kifogásai Forgách ellen, 1608. február: Okresný Archív Bardejov. Bártfa város levéltára. Acta diaetalia, 1 . 1 6 0 5 - 1 6 1 8 . 7 Szuhai István egri püspök előterjesztése Mátyás főherceghez, 1 6 0 6 . december 12.:Haus-, Hofund Staatsarchiv (HHStA), Wien. Hungarica, Comitialia Fasc. 3 9 4 . Conv. b), Fol. 6 6 - 6 7 . "Az országgyűlés összehívását javasolja, „non ut in ea quicquam contra authoritatem Suae Majestatis disputare liceat, sed ut quae tempore Bochkaii contra earn acta sunt, rescindantur . . . In diaeta itaque regnicolis in propositionibus declarandum erit, esse necesse si antiquas approbatas regni leges salvas velint, acta omnia Bochkaiana rescindent: utpote quae illegitime omnino et contra authoritatem regiam patrata fuerint." Forgách előterjesztése Mátyás főherceghez, 1607. július 17.: Magyar Tudományos Akadémia Könyvtára. Ms. 5169/4. FoL 6 5 . Károlyi Árpád másolata. - L.még Forgách 1607, augusztus 23-i fölterjesztését: HHStA Hungarica, Comitialia Fasc. 394, conv. c), FoL 3 4 - 3 8 .
3*
MTA I. Oszt. Közi. 31,
1979
BENDA KÁLMÁN
276
tagában, az ő meg nem alkuvó céltudatossága jelentette az állhatatosságot, azt a sziklát, amelyet semmilyen vihar nem mozdít ki. Az ország kormányzója, Mátyás főherceg kezdettől fogva hajlamos volt a magyar rendekkel való megegyezésre, amit a spanyol követ, a pápai nuncius és a magyar egyház képviseletében Forgách a leghevesebben ellenzett. A főherceg tanácstalan, már a trón felé kacsintgat, ezért nem akarja a katolikus hatalmakat magától elidegeníteni, de a magyar rendek jóindulatát sem akarja eljátszani. Míg Forgách a rendekkel való leszámolást hirdeti, ő egyre inkább hajlik a velük való megegyezés, sőt szövetség felé. Az udvarban teljes a tanácstalanság — írta Pázmány már 1607. szeptember 26-án egykori gráci tanártársának Stoboeus lavanti püspöknek —, a rendeket összehívták, de az országgyűlést nem merik megtartani, a bizonytalanságban senki sem tudja, mihez tartsa magát, így minden marad a régiben, az uralkodó híveinek és az egyháznak a kárára. Ha ez így megy tovább, a rendek teljesen felülkerekednek, névlegessé teszik a királyi hatalmat, s a katolikus egyház végső romlásba jut. 9 Az 1608. januári pozsonyi gyűlésen is úgy látja, csak Forgách érsek áll igazán helyt az egyházért, - persze a protestánsok gyűlölik is őt. Ahogy Ferdinánd főherceg gyón tatójának, szintén egykori gráci tanártársának, Bartholomaeus Villeriusnak írta: Forgáchot megfojtanák egy kanál vízben, mert benne látják törekvéseik legkövetkezetesebb ellenzőjét. „A helyzet olyan — olvassuk levelében —, hogy a bíboros őeminenciája komoly életveszélyben van; de ő lelkileg jól felvértezve, kész akár a fejét is kockára tenni a hitért és a hűségért, amellyel Istennek és a császárnak tartozik. 10 Forgách ugyanis ekkor, 1608 elején, már nemcsak a rendekkel állt szemben, hanem Mátyás főherceggel és környezetének nem magyar tanácsosaival is, akik Rudolf császár ellen nyíltan a magyar rendekkel való megegyezést keresték. Ahogy az érsek maga panaszolta Borghese bíboros vatikáni államtitkárnak: Mátyás főherceg „a közbéke megzavarójának" nevezte őt, s azzal fenyegeti, hogy birtokait elkobozza, őt magát pedig száműzi, ő azonban — írja - a végsőkig kitart Rudolf mellett. „Ha kell vállalom a száműzetést, sőt életemet is szívesen odaadom." 11 Mátyás és az esztergomi prímás viszonya annyira elromlott, hogy amikor a pápa megküldi Forgáchnak a bíborosi jelvényeket, s levélben arra kéri a főherceget, hogy ünnepélyesen adja át neki, a ceremónia napjára Mátyás tüntetően elutazik Pozsonyból. 12 Forgách politikája az egyházat nemcsak a protestáns nemességgel állította engesztelhetetlenül szembe, hanem az immár Rudolf helyébe lépő Mátyással és udvarával is. Amikor pedig a pozsonyi országgyűlésen Magyarország, a két Ausztria és Mátyás főherceg szövetséget köt egymással a bécsi béke védelmére, a nyíltan ellentmondó Forgách egyedül marad. A rendek megfosztják őt helytartói méltóságától, s a főherceg megfenyegeti: ha ő marad Magyarország élén, az érseknek távoznia kell. „Atyám imádkozzunk egymásért — 9
Pázmány Péter . . . összegyűjtött levelei. Sajtó alá rendezte HANUY F E R E N C . I. Bp. 1910.
21 - 2 2 . 1 . 1 "Pázmány levele, 1608. február Irodalomtörténeti Közlemények 1975. 6 8 6 - 6 8 7 . 1 . 1 'Forgách levele, 1608. május 10.: Archivio Segreto Vaticano. Róma. F o n d o Borghese, Ser. III., Т. 4 5 с), Fol 1 5 3 - 1 5 5 . " P á z m á n y levele: Irodalomtörténeti Közlemények, i.. h. és Peter Vischer jelentése, 1608. február 25.: Magyar történelmi okmánytár a brüsseli országos l e v é l t á r b ó l . . . ö s s z e s z e d t e és lemásolta Hatvani Mihály. III.Pest 1859. (Mon. Hung. Hist. I/HI.) 253. L MTA I. Oszt. Közi. 31, 1979
PÄZMÁNY PÉTER PÁLYAKEZDÉSE
277
írta Pázmány Villeriusnak — . Én rövidesen vándorbotot veszek a kezembe, de hogy merrefelé, azt még nem tudom." 1 3 Ekkor még teljesnek látszik az egyetértés az érsek és jezsuita tanácsadója közt. Ugyanannak a nemzedéknek a tagjai — Forgách mindössze négy évvel idősebb —, teológiai képzettségüket mindketten Rómában nyerték, részben tanáraik is azonosak voltak. Mégis, mintha a változó világ két ellentétes pontján állanának. Forgách a régi értelemben vett ecclesia militans katona egyénisége, legszívesebben karddal vágna ketté minden problémát, maga is legföljebb törik, de nem hajlik. A középkori potestas directa, a világ ügyeibe közvetlenül belenyúló, abban intézkedő egyházpolitika képviselője, e tekintetben maga fölött csak az uralkodót ismeri el, a nemesi-rendi jogokat (jóllehet főnemesi származék) nem hajlandó elismerni. Ahogy a már idézett 1608 eleji nemesi nyilatkozat mondotta róla: „az nemes országbéli regnicolákat megveti és szidalmazza".14 Pázmány mindenekelőtt diplomata, ha kell hajlékony, rugalmas, a körülményekhez alkalmazkodó. A neoskolasztikus eszmékben nőtt fel, vallja a tekintélyi világrendet, melyben „egyesek parancsolnak, mások pedig alárendelik magukat", ugyanakkor — mint Bellarmino-tanítvány — az egyházjogbah kilépett a középkori hagyományokból s a közvetlen cselekvéssel szemben a potestas indirecta, a közvetett egyházi beavatkozás politikáját vallja; éppen ezért nem olyan feltétlen híve az abszolút rendszernek, és a rendekkel sem áll olyan ellenségesen szemben, sőt jogaikat jórészt elismeri és bizonyos fokig érzelmileg is közéjük tartozónak érzi magát. „Magamról azt mondhatom — írta nem sokkal később —, s ezt mind írással, mind jószágok birtoklásával bizonyíthatom: háromszáz vagy több éve, hogy őseim nemesek, közülük többen vérüket ontották a hazáért." 1 5 Olyan hang ez, amit Forgách sohasem ütött meg. Az első kételyek Forgách politikájának helyességét illetően 1608 februárjában, a pozsonyi gyűlésen ébredhettek Pázmányban. Ekkor döbben rá, hogy a mindenkivel való szembehelyezkedés, az uralkodó és a rendek ellen egyszerre folytatott harc, a már amúgy is meggyöngült katolikus egyház teljes megsemmisüléséhez vezethet. Aki gyönge, nem játszhat az erő és erőszak politikájával. De az abszolút uralom merev védelme sem kecsegtet sikerrel. A nemesség nemcsak Magyarországon, hanem az egész Habsburg Monarchiában megerősödött, a protestáns rendek hatalma birodalomszerte növekedőben van. Hogy pedig az erőszak politikája, melyet az udvarnak is csak megkezdeni volt ereje, de végigvinni nem, mire vezet, azt világosan megmutatta a Bocskai felkelés. Még rosszabb folytatást ígért az 1608. januári pozsonyi gyűlés. 16 1608 februárjától kezdve észlelhetjük az első, egyelőre még jelentéktelennek tűnő magatartásbeli különbségeket az érsek és tanácsadója közt. Néhány hónap alatt azonban nyilvánvalóvá válik, útjaik elváltak egymástól. 13
Pázmány levele, 1608. február 4.-.Irodalomtörténeti Közlemények 1975. 688.1. " L . a 6 . jegyzetben idézett iratot. 1 ' P á z m á n y összegyűjtött levelei, i. m. I. 2 4 . 1. Bellarmino filozófiai és politikai felfogását, annak Pázmányra gyakorolt hatását részletesen elemzi Makkai, i. m. "Forgách Ferenc Borghese kardinálisnak, 1608. január 24.: A rendek vezetői kijelentették, „Quandoquidem si Hungaris pertinaciter semet objiceret [ti. Forgách], metuendum fore, ne quicquid supersit authoritatis ecclesiasticae in Hungaria ab exacerbatis Ordinibus regni deleretur et ipsum regnum amitteretur." (Archivio Segreto Vaticano, i. h. Fol. 1 8 2 - 1 8 4 . ) 1
3* MTA I. Oszt. Közi. 31,
1979
278
BENDA KÁLMÁN
A királyválasztó országgyűlésre készülve, 1608 nyarán Mátyás főherceg, mármint designált magyar király, véleményt kért országa több teológusától, adhat-e a protestánsoknak vallásszabadságot? Khlesl bécsi püspök, Millino bíboros, a pápai követ, Grosthoman teológiai doktor és egy ismeretlen főpap válasza az volt: nem. 17 Egyedül Pázmány tett ellenvetéseket, rámutatva, hogy zavaros viszonyok közt, időnyerés okából, célszerűbb engedményeket tenni, mint ezt megtagadva, mindent örökre elveszíteni. A magyarországi helyzet, mondja, egyébként is egészen különleges. A protestáns rendek ugyanis készebbek török vagy tatár uralom alá adni magukat, mint lemondani vallásuk szabad gyakorlatáról. Ilyen körülmények közt nem az a kérdés, hogy mit szabad, hanem, hogy mit lehet tenni. 18 Mátyás főherceg nyilván hálás volt Pázmány véleményéért, mely számára az amúgy is egyetlen lehetőséget járható útnak nyilvánította, Forgách érseket azonban mindez nem győzhette meg. Rudolfnak a magyar trónról való lemondása után a Bécs elleni nyílt ellenségeskedéssel ugyan felhagyott, de egyre másra küldte már nem is följegyzéseit, hanem követeléseit a főhercegnek. „Fenségedtől mindenekelőtt azt kívánjuk" — írta többek közt —, ne engedjen semmiben a törvénytelen követeléseknek. Ne változtassa meg a koronázási eskü szövegét, ne fogadjon el semmilyen újítást, s ne hagyja becikkelyezni a bécsi béke rendelkezéseit. — „Figyelmeztetem fenségedet" — írta máskor —, hogy Bocskai adományai érvénytelenek, mert csak a koronás királynak van joga birtokot adományozni, s hogy a szabad királyi városokban engedélyezett vallásszabadság az uralkodói jogok durva megnyirbálása, „mert ezek a városok a korona tulajdonát képezik és a király kizárólagos joghatósága alá tartoznak". 19 Forgáchot támogatja a pápai nuncius, Placido de Marra melfii püspök, aki Rómába küldött jelentéseiben nem győz panaszkodni Mátyás állhatatlanságától, s az ausztriai jezsuita rendtartomány provinciálisa, Giovanni Argenti is, aki azon kesereg, hogy a főherceg ugyan nem ellenkezik vele, de csak „homályos szép szavakat" kap tőle, „azonkívül semmit". Egyedül Aquaviva generális lát messzebb, megintve provinciálisát, hogy a jövendő uralkodóval az együttműködést keresse. 20 Pázmány azonban kitart az egyszer megkezdett úton. Amikor az országgyűlésen a katolikus klérus képviselői, főpapok, káptalani és szerzetesrendi követek ünnepélyesen ' ' A z egyes idézett vélemények: KHLESL PÜSPÖK: J. HAMMER-PURGSTALL, Khlesl's des C a r d i n a l s . . . Leben. II. Wien 1847. Urkunden No 2 4 0 , 1 3 3 - 1 3 8 . 1 . - MILLINO BÍBOROS: OL Kovachich Márton György országgyűlési gyűjteménye, N 114, Acta diaetae Т. I., FoL 93-98. (Kovachich téves névmegállapításával: Joannes Mellensis S.J.) JOANNES GROSTHOMAN: Hofkammerarchiv, Bécs. Anhang vermischter ungarischer Gegenstände Fasc. 5 0 , Conv. 1608, Fol. 2 7 0 - 2 7 1 . - NÉVTELEN: Eötvös Loránd Tudományegyetem Könyvtára, Ms. Hevenesi-gyűjtemény 8 6 . к. 5 2 - 6 0 . fol. " P á z m á n y véleményének sk. írt fogalmazványa: Győri Püspöki Levéltár. A győri káptalan magánlevéltára, Theca XXVII. No 3 7 7 8 . (Nyomtatásban kiadva: Pázmány összegyűjtött levelei, i. m. I. 26-29.1.) " A kelt nélküli fölterjesztések: HHStA Hungarica, Comitialia Fasc. 396., conv. a), FoL 2 1 5 - 2 1 8 . és Eötvös Loránd Tudományegyetem Könyvtára. Hevenesi-gyűjtemény 8 6 . k. 6 0 - 7 6 . 1 . 2 "Placido de Marra jelentése, Pozsony, 1608. o k t ó b e r 31: Archivio Segreto Vaticano. F o n d o Borghese, Ser. II. T. 146. FoL 6 7 - 6 8 . ; Giovanni Argenti jelentése, Grác, 1608. december 14.: Archivio Generale della Compagnia di Gesu'. Róma. Germ. 184. Fol. 161., 146. és 148. (amit kapott: „bona verba, semper velata, sed praeterea nihil.".) Claudio Aquaviva válasza: uo. Austr. 2. I. p. 338. (Erre a két utóbbi levélre Lukács László S . J . volt szíves figyelmemet felhívni, amiért e z ú t o n is köszönetemet fejezem ki neki.) MTA I. Oszt. K ö z i . 31,
1979
PÄZMÁNY PÉTER PÁLYAKEZDÉSE
279
tiltakoznak a protestánsoknak adott engedmények ellen, a jezsuita rend küldötte nincs közöttük, Pázmány nem csatlakozik a tiltakozókhoz. 21 Ha előző lépése az udvarnál, ez a tartózkodása a rendeknél kelthetett feltűnést. Mégegy lépéssel tovább ment Pázmány, amikor a jezsuita rend birtokjoga érdekében magához az országgyűléshez fordult 1608 novemberében. Eljárása szögesen ellentétes Forgách álláspontjával: jogosnak vélt kérelmét elbírálásra a rendek elé terjeszti. A kérvényben a bécsi béke alapjára helyezkedik és éppen annak a vallásszabadságot biztosító rendelkezései alapján igényli a jezusita rend elleni végzések megváltoztatását. 22 Pázmány beadványa, jóllehet az ügyet az udvar is támogatta, nem hozott eredményt, a protestáns rendek nem voltak hajlandók a jezsuiták javára engedményeket tenni. Mindez viszont csak megerősíthette Pázmányban az egyre jobban érlelődő felismerést: a nagyra nőtt magyar rendeket sem az udvar, sem az amúgy is gyönge egyház nem tudja megtörni. Egy megoldás van csupán: a rendi erőket a katolikus egyház szolgálatába kell hajtani, a protestáns arisztokrácia áttérítésével. A kívülről indított fegyveres harc, a polgárok és parasztok templomainak erőszakos elvétele nem vezet célhoz, csak még jobban összekovácsolja a protestáns rendi egységet. Belülről kell meghódítani a rendiséget, azzal, hogy meggyőzéssel, okos rábeszéléssel megnyeri az ellenséges tábor vezető családjait, ellenségből szövetségessé teszi őket. 1608-ban ez a program merésznek, szinte reménytelennek tűnt, az elkövetkező évek azonban bebizonyították, hogy megvalósítása egyáltalában nem lehetetlen. A Habsburg uralommal megbékült, sőt szövetkezett arisztokrácia vallásában is igyekezett az uralkodóhoz hasonulni, szinte csak az alkalmat várta, hogy ellenzékiségét minden téren feladja. A történelmi személyiség nagyságának a titka mindig is az volt, hogy felismerje a kor lehetőségeit, s a fő társadalmi erővonalak irányába hasson. Pázmány Péter azáltal válhatott a magyar katolikus egyház újjá terem tőjévé, hogy felismerte a hazai társadalmi fejlődés irányát, s a megtörés politikája helyett a rendek megnyerését választotta. Ahogy láttuk, ezt annál inkább tehette, mert maga is a nemesi társadalomból indult, s bizonyos rendi jogok elismerését teológiai érvekkel is alá tudta támasztani. Ahogy 1616-ban, már mint az esztergomi érseki szék jelöltje, a protestáns Thurzó György nádornak írta: „én is szinte oly magyarnak tartom magam, mint akárki; hazámnak, nemzetemnek böcsületit és csendességét szeretem és Istentől óhajtva kérem. Az nemességnek is privilégiomit szeretem és tehetségem szerint oltalmazom; mert noha most, az sok hadak között megaprósodott az Pázmány nemzetség, de azt megbizonyíthatom, hogy Szent István király idejétül fogva jószágos nemes emberek voltak az e l e i m . . . Azért soha bizony a nemesség privilégioma ellen nem törekedtem, ne is adja Isten, hogy törekedjem." 23
" A z 1608. november 21-én a pozsonyi káptalan előtt tett tiltakozás: Magyar Országos Levéltár. Regnicolaris Lt. Archívum regni. N 100. Lad. EEE, Fasc. A No. 3., Fol. 1 1 - 1 2 . 22 Pázmánynak a vágsellyei jezsuita rendház nevében írt beadványa (kelt nélk., 1608. novemberéből): Magyar Országos Levéltár. Magyar Kamara. Acta Jesuitica. Acta Coll. Tyrnaviensis regestrata, Fasc. 1. No. 11. (Vö. Pázmány összegyűjtött levelei, i. m. 1. 2 2 - 2 5 . 1 . ) - Ezzel egy időben a katolikus rendek Mátyás főherceghez adnak be tartalmában azonos kérvényt, amit valószínűleg szintén Pázmány fogalmazott. Kiadva: FRANCISCUS KAZY: História universitatis Tyrnaviensis Socetatis Jesu. Tyrnaviae 1 7 3 8 . 2 3 - 2 6 . 1 . 2 'Pázmány összegyűjtött levelei, i. m. 1.61.1. 3* MTA I. Oszt. Közi. 31,
1979
280
BENDA KÁLMÁN
A későbbi években, pályája további során Pázmány a lényeget tekintve kitartott az 1608-ban választott elvek mellett. A pályakezdés politikai tanulsága egy életre szólt. 24
24 Az előadást követő vitában több érdemleges észrevétel és kiegészítés hangzott el. Talán nem lesz érdektelen ezeket feljegyezni. Bitskey István arra hívta fel a figyelmet, hogy Pázmány 1601-es kassai tartózkodása alatt Aquaviva generálishoz írt jelentéseiben (1. Pázmány összegyűjtött levelei, i. m. I. 1 - 6 . 1 . ) teljesen a Forgách-féle erőszakos egyházi politika hívének mutatkozik, s többek közt a kassai nagytemplom elvételére sző terveket. - Kovács József 1 6 0 7 - 1608-as adatokat hozott a soproni polgárságnak Forgách érsek személye iránti égő gyűlölete bizonyítására. - H . Edler (NDK) arra figyelmeztetett, hogy Pázmányra bizonnyal hatással volt a kor európai politikai vitairodalma is, mely protestánsok és katolikusok, a rendiség képviselői és az abszolutizmus védelmezői közt évtizedeken át f o l y t . A vita egyes termékeit talán már Rómában megismerte, de az is lehet, hogy csak ekkor, 1 6 0 7 - 0 8 - b a n kerültek a kezébe. Ebben a vonatkozásban javasolta megvizsgálni, nem került-e Pázmány személyes kapcsolatba Erasmus Tschernembl alsó-ausztriai arisztokratával, aki, mint tartománya protestáns rendeinek vezére, magyar főurakkal is levelezésben állt, s aki t ö b b munkában kifejtette abszolutizmus-ellenes álláspontját. [Válaszomban utaltam arra, hogy Pázmány személyesen is találkozhatott Tschernembllel, hiszen az az 1 6 0 8 . januári pozsonyi gyűlésen részt vett, mint az alsóausztriai küldőt tség vezetője.) - Pirnát Antal felhívta a figyelmet arra a jelenségre, hogy a 17. századi jezsuita politika Lengyelországban is részben a rendeket támogatta a központi hatalommal szemben. — Klaniczay Tibor Pázmánynak II. Ferdinánd magyar királlyá választása érdekében, 1617 novemberében mondott országgyűlési beszédét idézte (Pázmány összegyűjtött levelei, i. m. I. 1 1 9 - 1 3 2 . 1 . ) , annak igazolására, hogy azért az érsek nem azonosult teljesen a magyar rendiséggel, és különösen nem annak függetlenségi szárnyával. [Válaszomban e z t messzemenően elismertem, annál inkább, mert az ellenkezőjét magam sem állítottam.) - A vita utáni megbeszélésen Heckenast Gusztáv mindehhez még azt tette hozzá, hogy Pázmány felfogása azért is kerülhetett közelebb a magyar rendi állásponthoz, mert különösen később, mint prépost, majd 1616-tól mint esztergomi érsek, maga is magyar rendi méltóságot viselt. [Esztergomi érseki magatartásának rendi vonásaira Makkai László is rámutat i. tanulmányában.)
MTA I. Oszt. K ö z i . 31,
1979
43
SZÖRÉNYI LÁSZLÓ
A SZIGETI VESZEDELEM É S AZ E U R Ó P A I EPIKUS HAGYOMÁNY
I. Örök kár, hogy Arany nem fejezte be akadémiai székfoglalóját Zrínyiről és Tassóról. Az egyes locusok összehasonlítását ugyan — kisebb-nagyobb pontossággal — többen is vállalták utána, de az általános részben fölvetett gondolatai, amelyekben az összehasonlítást a műepika egész történetére kiterjesztette, sok tekintetben ma is folytatásra várnak. Nem csoda, hogy Klaniczay Tibor monográfiájában a hiányt rögzíti: ;r Az összehasonlító irodalomtudomány még megoldandó feladatai közé tartozik a Szigeti veszedelem helyének meghatározása a világirodalomban."1 A jelen előadás nem vállalkozhatik sem terjedelménél, sem szerzője felkészültségénél fogva többre, mint hogy vázlatosan jelezze e feladat körvonalait, s egy-egy ponton javaslattal éljen. II. Arany — noha kifejtetlenül — a probléma lényegét érinti a következő helyen: ,,A Zrínyiász meséje, ha gépeit kivesszük, miben sem hasonlít az olaszéhoz. Szulimán, isteni végzésből roppant haderővel jő Magyarország, közvetve az egész keresztyénség, ellen. A veszély, mely a hon fölött lebeg, iszonyatos: de egy kis vár, egy elszánt maroknyi nép, egy isten választotta hős megtöri az ellen túlnyomó erejét s önfeláldozással megmenti a hazát. Ez alapvázlat, minden egyszerű volta mellett teljes: megvan benne a kezdet, közép, vég; nem hiányzik a fordulat, melyről Aristoteles tanít: »a mely nagyságban, egymás után történvén (azaz egymásból folyván) az események, átmenet van szerencséből szerencsétlenségre, vagy viszont, az a (cselekvényi) nagyság kellő határa«. — Ez átmenet Zrínyinél is megvan, és pedig bal szerencséről jobbra."2 A Poétika VII. fejezetének végén szerepel az idézet,3 s vele Arany azt sugallja, hogy Zrínyi az arisztotelészi szabályok figyelembevételével járt el eposza szerkesztésekor. Ismeretes, hogy Ariosto után, az újonnan fölfedezett és kommentált arisztotelészi mű hogyan keltette fel az igényt a „szabályos", nem romanzo-szerű eposzra az olasz irodalomban.4 Trissino szerencsétlen próbálkozása után Tasso eposza és eposzelmélete oldotta meg a feladatot, melyet a korszerű, tehát keresztény és lovagi tematika, valamint az antik szabályok összeegyeztetése jelentett. 5 1 KLANICZAY TIBOR: Zrínyi Miklós. Második, átdolgozott kiadás. Bp. 1964. 313. ' A R A N Y JÁNOS: Zrínyi és Tasso. — Arany János ö s s z e s Művei. Szerkeszti Keresztury D e z s ő . X. k. Sajtó alá rendezte: KERESZTURY MÁRIA. Bp. 1 9 6 2 . 4 3 ő . 3 Aristoteles de arte poetica über. Ree.: Guilelmus Christ. Ed. ster. Lipsiae, 1898. 11. ( 1 4 5 1 a ) ; magyarul: Arisztotelész: Poétika. Ford.: SARKADY JÁNOS. Bp. 1963. 2 2 - 2 3 . "BERNARD WEINBERG: A history of literaty criticism in the Italian Renaissance. I—II. Chicago, 1961. Kül. I. 6 3 5 . skk. és II. 954. skk. 'GIUSEPPE TOFFANIN: II Cinquecento. Quinta edizione riveduta e aggiornata. Milano, 1 9 5 4 . , kiiL 615. skk.; uő.: II Tasso e ľetá che f u sua (L'etá classicistica). Napoli, é . п., kül. 4 8 . skk.;
MTA I. Oszt. K ö z i . 31. 1979
282
SZÖRÉNYI LÁSZLÓ
Ám ismert-e Zrínyi valamit az eposz-műfaj körüli vitából, vagy ismerte-e egyáltalán Arisztotelész poétikáját? Könyvtára nem enged erre következtetni. Kevés olyan mű található benne, amely poétikai ismereteket nyújthatott. Feltétlenül ismerte Marco Girolamo Vida Ars poeticáját, (1527) hiszen a költő művei megvoltak neki.6 Ez a mű azonban még nem arisztoteliánus, hanem a horatiusi és a quintilianusi hagyomány összeötvözése.7 Mindenesetre Homérosz és Vergilius együttes imitációjának tanát, amelyet Zrínyi „Az olvasónak" címzett élőbeszédben kifejt, már itt is megtalálhatta, nemkülönben azt, hogy az eposz minden műfajok legnemesbike.8 Hathatott rá a II. ének törökellenes harcot sürgető befejezése is, amely a X. Leó pápa tervezett és meghiúsult kereszteshadjáratáról szól, s még Itália hanyatlását is lakóinak bűnös széthúzásából magyarázza.9 Vida tankölteményében teoretikusan kidolgozta a pogány csodás elem helyettesítését a kereszténnyel, s a gyakorlatban is szemléltette elveit Christias c. eposzában, ahol Aeneas alakját az Üdvözítőével gyúrta össze. Az ördögök tanácskozását is ő találta fel. A Luther-ellenes és virgiliánus divinum döntően befolyásolja majd utókorát — Tassót és Zrínyit is beleértve — egészen Miltonig, sőt Klopstockig. 10 Tanulságos Zrínyi egy másik olvasmányának vizsgálata is. Traiano Boccalini: Ragguagli di Parnaso (1624) című művének velencei, 1637-es kiadását birtokolta, sőt, szentenciózus bejegyzéssel is ellátta. 11 Boccalininak, mint politikai gondolkozónak Zrínyire tett hatását már érintette a szakirodalom. 12 Azonban Boccalini nagyszabású kritikus is volt. Szatirikus formában támadja az ortodox arisztoteliánizmust: ám parodisztikus megfogalmazásai mögött átgondolt elvek rejlenek. Az inspiráció, a „furor poetico" mellett van, amely megelőzi az „arte" és a „scienza della dottrina" ismeretét. Ezért a költészetnek nem lehet szabályokat előírni. A teoretikus annyit tehet, hogy a költést megkönnyítse valaki másnak, hogy a leghíresebb költők példáját végiggondolja. Aristoteles ezzel a szándékkal írta a Poétikát, s nem azért, hogy a tudatlanok azt képzeljék: lehetetlen egy eposznak elérni a tökéletességet, ha nem követi az általa előírt szabályokat. így tehát, noha fölmenti Aristotelest az alól a vád alól, hogy oka lenne az irodalmi hanyatlásnak, szembefordul az arisztoteliánus poétikával. Eklektikus alkotásmódra lelkesíti az írókat: kövessenek költői
Dichtungslehren der Romania aus der Zeit der Renaissance und des Barock, herausgegeben und eingeleitet von AUGUST B U C K - K L A U S HEITMANN-WALTER MELTMANN. Frankfurt a.M., Athenäum, 1 9 7 2 . 168. skk.; A manierizmus. A b e v e z e t ő tanulmányt írta, . . . szerk.: KLANICZAY TIBOR, Bp. 1 9 7 5 . 65. skk. 6 Bibliotheca Zrinyiane. - Die Bibliothek des Dichters Nicolaus Zrínyi. Ein Beitrag zur ZrinyiLiteratur. Mit literarhistorischer Einleitung. - Wien 1 8 9 3 . (Verlag von S. Kende). 75. Nr. 4 8 . 7 B. WEINBERG: i. m. II. 7 1 5 . skk. "L. Az olasz reneszánsz irodalomelmélete. Válogatta és sajtó alá rendezte KOLTAY-KASTNER JENŐ, a bevezető tanulmányt írta: BÁN IMRE. Bp. 1 9 7 0 . VIDA: Ars poetica. Ford.: BEDE A N N A . 1 2 5 - 1 7 2 . KüL 110. sor és skk. ' I . m . 1 5 6 - 1 5 7 . , 562. sor skk. 10 V ő . TOFFANIN: И Cinquecento, 49. és P A U L VAN TIEGHEM: La littérature latine de la Renaissance. É t u d e d'histoire littéraire européenne. Slatkine Reprints. Geneve, 1966. 126. " B i b l i o t h e c a Zrinyiana, 6. Nr. 26. és DRASENOVICH MÁRIA: Zrínyi Miklós könyvjegyzetei. Pécs, 1934. 28. Nr. 5 . " K A R D O S TIBOR: Zrínyi a XVII. század világában. ItK 1932. 158., 271. és KLANICZAY TIBOR: i. m. több helyen.
MTA I. Oszt. Közi.
31.
1979
SZIGETI VESZEDELEM - EURÓPAI EPIKUS HAGYOMÁNY
283
modelleket s ne teóriákat. Ízlése a barokkhoz képest konzervatív, késő-reneszánsz.13 Zrínyit különösen érdekelhette a XXVIII. „ragguaglio". amelyben a Parnasszuson a királynak, Apollónak, Tasso bemutatja „il suo dottissimo ed elegantissimo poéma delle Gerusalemme liberata", s az isten-király megvédi őt oktalan kritikusaitól, akik az arisztotelészi szabályok áthágásáért kárhoztatták. A Filozófus remeg Apolló előtt és hajlott korára hivatkozva kér bocsánatot magának, azok miatt, akik tudatlanságukban félremagyarázzák műveit. 14 Mindenesetre Zrínyi is csupán Homéroszt és Vergiliust emlegeti élőbeszédében, s Arany óta a szakirodalom egybehangzólag megállapította, hogy őket és más ko/tó'-mintaképeit öntudatos eklekticizmussal imitálta. Az érett barokk (mások szerint a késői manierizmus) nagy teoretikusának, Emanuele Tesaurónak elméleti főműve, azIII Cannochiale Aristotelico ugyan nem szerepelhetett Zrínyi olvasmányai között az eposz írásakor, hiszen 1654-ben jelent meg, azonban figyelemre méltó, hogy a piemonti költő két kötete is megvolt könyvtárában: az Inscriptiones, Elogia et Carmina (1642) és az Elogia omnia (1654).1 5 Mindenesetre fel kell figyelnünk arra, hogy Tesauro „acutezza" - követelményének Zrínyi költői nyelve eleget tesz, sőt ezt a sajátságot „Az olvasónak" is tudtára adja: „Török, horvát, deák szókat kevertem verseimben, mert szebbnek is gondoltam úgy, osztán szegény az magyar nyelv: az ki históriát ír, elhiszi szómat." 1 6 Tesauro az új asszociatív kapcsolatok, tehát új szavak két fajtáját különbözteti meg, amelyek a szavaknak meghatározott, a normálistól eltérő megjelenítő erőt kölcsönöznek. Ezek: 1. szokatlan szavak (parole pellegrine); 2. metaforák. A „parole pellegrine" alfajai: elavult szavak (prische), idegen szavak (forestiere), származtatott szavak (deriváte), megváltoztatott szavak (mutate), összetettek (composite) és alkotottak (finte). Ami közelebbről az idegen szavakat illeti: „Az idegen szavak azok, melyeket más nyelven beszélő nemzetektől veszünk kölcsön. Ilyen szó máshol polgárjoggal bír és megszokott, »sajátos« (propria) jelentéssel, nálunk viszont idegen és »alakító erejű« (figurata) a jelentése: és egy barbarizmus (mint mondták a régiek), amelyet ügyesen szövünk be, »eleganciához« vezet." 17 További vizsgálatoknak kell eldöntenie, hogy az eposznak többek által sejtett tudatos archaizálása is nem tudatos poétikai meggondolás eredménye-e?! 18 Egyelőre ennyit mondhatunk Zrínyi szorosabban vett poétikai tájékozottságának könyvtárában föllelhető forrásairól. III. Arany kérdésfeltevése ezzel természetesen nincs elintézve. Hiszen az általa megállapított eltéréseket a tassói eposzmodelltől nemcsak bizonyos teóriák követése okoz1 'CARMINE J A N N A C O - M A R T I N O CAPUCCI: II Seicento. Milano, 1963. 3 2 - 3 3 . ; vő. CIRO TRABALZA: La critica letteraria nel rinascimento. Milano, 1915. 221. skk; CARMINE JANNACO, Critici del primo seicento. - La critica stilistica e il barocco letterario. Atti del secondo congresso internazionale di studi italiani. Felice Le Monnier, Firenze ( 1 9 5 7 ) . 2 3 6 - 2 3 8 . " T R A L A N O BOCCALINI: Ragguagli di Parnaso e Pietra del Paragone politico, a cura di G. RUA, Bari 1 9 1 0 - 1 9 1 2 . 1 . 8 6 - 88., vö. Dichtungslehren der Romania, 4 6 . , 2 1 0 - 2 1 2 . 15 Bibliotheca Zrinyiana. 30. Nr. 2 2 1 - 2 2 2 . " G r ó f Zrínyi Miklós Művei. Kiadja NÉGYESY LÁSZLÓ. Elsó' kötet: Költó'i művek. Bp. 1914. 87. " K L A U S - P E T E R LANGE: Theoretiker des literarischen Manierismus. Thesauros und Pellegrinis Lehre von der „Acutezza" oder v o n der Macht der Sprache. München, 1 9 6 8 . 74. skk.; a metaforáról vö.: A barokk. A bevezető tanulmányt írta, . . . válogatta: BÁN IMRE, Bp. 1963. 3 4 - 3 5 . , 119-131. 18 V ö . KLANICZAY TIBOR: L m. 2 5 3 - 2 5 4 .
4* MTA I. Oszt. Közi
31,
1979
284
SZÖRÉNYI LÁSZLÓ
hatta, hanem a Gerusalemme liberata óta a költői gyakorlatban tett fejlődés figyelembevétele is. Megszívlelendő Sík Sándor megjegyzése, aki két alapvető változtatást látott Zrínyi gyakorlatában Tasso Discorsi del poéma epico c. értekezéséhez képest: ti. a középkori lovaghősnek a nem régi magyar végvári kapitánnyal való fölcserélését s a régmúlt mesés Keletjének a dédapák Magyarországával való behelyettesítését. 19 Ha mindent kizáró bizonyossággal nem igazolhatjuk is, hogy a költő olvasta volna a Discorsit (hiszen Tasso általában hiányzik könyvtárából, s még azt sem tudjuk pontosan, hogy a Liberata vagy a Conquistata lebegett-e szeme előtt 2 0 ), de annyi biztos, hogy az eltérés fönnáll. Ennek regisztrálására látszik utalni az előszó első mondata: „Homerus 100 esztendővel az trójai veszedelem után írta históriáját; énnékem is 100 esztendővel az után történt írnom Szigeti veszedelmet." 21 Ami a görög költőt illeti, Eratoszthenész tette az ő működését száz évvel Trója ostroma után, s ezt a föltevést a Plutarkhosznak tulajdonított Homérosz-életrajz és ennek nyomán sok szerző, majd kommentár örökítette tovább, 2 2 Zrínyi nyilván Homéroszkiadásaiból, vagy Jacopo Gaddi írói lexikonából vette.2 3 A támadhatatlan antik példára való hivatkozás kimondatlan védekezés az esetleges kifogások ellen: miért nem Tasso elmélete szerint, a keresztény középkorból vette témáját? „A modern történetek, ami a szokásokat és erkölcsöket illeti, ezzel szemben nagy kényelmet nyújtanak, viszont szinte teljesen megvonják a képzelet és az imitáció lehetőségét, mely a költőknek és különösen az epikusoknak oly elkerülhetetlenül szükséges. Ezentúl, van egy másik ok, amely miatt Arisztotelész megtagadja a tragédiaköltőtől a modern dolgok közül választott tárgyat: mivel a tragédia a legkitűnőbb emberek utánzása, s a modernek nem ilyenek; ugyanezen okból nem kellenek a jelen vagy a közelmúlt dolgai hősköltemény tárgyául. Azonban V. Károly cselekedeteit illetőleg elsősorban az először említett ok vagy okok jönnek számításba, tudniillik túl szemtelen lenne az, aki másként akarná leírni őket, mint ahogyan azt sokan tudják, mert vagy maguk is részt vettek benne, vagy hallották nagyapjuktól vagy apjuktól." 24 így védi Tasso a középkori tematikát. Óvása ellenére azonban mind az olasz, mind az olaszt szorosan követő spanyol epikában csakhamar megjelentek a 19
SIK SÁNDOR: Zrínyi Miklós. Bp. é. n. ( 1 9 4 0 ) . 5 0 - 5 1 . " U t ó b b i t állítja MÄLLY FERENC: Zrínyi Szigeti Veszedelme és Tasso Gerusalemme conquistatája. Klny, a Szegedi Magyar Királyi Állami Reálgimnázium 1929. évi ÉrtesitőjébőL Szeged, 1929. 14. skk. Tanulmányom lezárása után, 1979 decemberében a Zágrábban (Nemzeti Könyvtár) ó'rzött Bibliotheca Zrinyiana-t tanulmányoztam. Többek között megállapítottam, hogy Zrínyi birtokában volt a Liberata egy példánya, azonban az Obsidio megírása utáni idó'bó'l. (II Goffredo, Overo Gierusalemme Liberata 1. . . | h. n. 1652. Jelzete: BZ 418.) 2 ' ZRÍNYI i. kiad. 87. 22 WITTE: Homeros — Paulys Real-Encyclopädie der classischen Altertumswissenschaft Neue Bearbeitung. Begonnen von Georg Wissowa . . . herausgegeben von Wilhelm Kroll. VIII. Bd. Stuttgart, 1913. 2 2 0 8 - 2 2 0 9 . kas., vö. Plutarchi Chaeronensis Moralia. Ree.: Gregorius N. Bernardakis. Vol.ATI. Lipsiae, 1896. De vita et poesi Homert I. 5. 333. 23 Bibliotheca Zrinyiana, 12., Nr. 78., 14., Nr. 9 0 - 9 2 . Benne van ez az adat Iohannes Rhellicenus Plutarchus-fordításában is. (BZ 322. adl. 3. p. 6.) 24 TORQUATO TASSO: Discorsi dell'arte poetica e del poéma eroico. A eura di Luigi Porna. Bari, 1964. Libro II. 99. Akadt még a múlt században is olyan kritikus, aki Zrínyit kárhoztatta ettől az üdvös szabálytól való eltérésért. L. BODNÁR ZSIGMOND: A Zrínyiász. Magyar Salon VIII. 1890. 287. skk. Nem teljesen elképzelhetetlen, hogy a történeti hűségre, ahol lehet, oly aprólékosan vigyázó Zrínyi erre a Tasso-helyre célzott ironikusan, mikor anachronice Károly császárt szerepelteti az eposz korában (I. ének 63. vsz.). MTA I. Oszt. Közi. 31.
1979
SZIGETI VESZEDELEM - EURÓPAI EPIKUS HAGYOMÁNY
285
közelmúlt vagy egykorú tárgyak. Lássuk előbb az olasz seicento Tasso-epigonjait, akiket Zrínyivel kapcsolatban futólag már az eddigi szakirodalom is érintett. 25 Margherita Sarrochi az albán nép törökellenes hősét választotta költeménye hőséül Scanderbeide (1606) с. eposzában. Többen írtak Granadának a móroktól való visszahódításáról, Fulvio Testi: II conquisto di Granata-)a. a leghíresebb (1650). A közelmúltnak a török fölött aratott győzelmei közül a legnagyobb jelentőségű volt a lepantói csata; erről is szól a legtöbb eposz (Danese Cattaneo, Francesco Bolognetti, Ferrante Carraffa, Francesco da Terranova stb.). Már egykorú eseményeket énekelnek mások, legyen az Vercelli bevétele (Pompilio Regnoni) vagy VIII. Orbán pápa megválasztása (Francesco Braccolini), de még hosszan lehetne sorolni őket. 26 Derényi Mária jóvoltából tudjuk, hogy Zrínyi Alderán alakját Scipione Errico: Babilónia distrutta (1624) c. eposzából vette. 2 7 A kortárs Tassoepigonok közül tehát legalább egyet ismer, hasznosít, s nem is a legrosszabbat: az újabb szakirodalom sokra értékeli szerelmi jelenetei finom rafináltságát, pszichológiai éleslátását, verselését, leírásainak teljes barokk pompáját, azt az ügyességet, ahogy Ariosto és Marino imitációját egybeolvasztja.2 8 Ami a spanyol hősi epika Tasso utáni fejlődését illeti, azért tanulságos Zrínyi szempontjából, mert megmutatja, hogy äz olaszétól eltérő történelmi körülmények hogyan változtatják meg a recepció irányát. Az udvar és az inkvizíció, a jezsuitizmus fokozott nyomása politikai kérdéssé tette az egyértelműen ellenreformációs irányban kiaknázott Tasso győzelmét a „pogány" Ariosto fölött. A költők dühödt Luther-ellenes kirohanásokat illesztettek az eposzok szövegébe, a minimálisra korlátozták a szerelmi szál beszövését, királyokhoz, alkirályokhoz, pápákhoz, bíborosokhoz intézett terjedelmes ajánlásokat írtak. Ettől Zrínyi eljárása távol áll. Hasonlít azonban abban, hogy előnyben részesíti a korszerű tematikát a középkorival szemben — ez érthető, hiszen Spanyolország is, Magyarország is súlyos harcokat vívott a „hitetlenek" ellen. A spanyol költők előszavukban sok helyen meg is indokolják eljárásukat. Ebben bizonyos önálló hagyományuk is volt. Alonso de Ercilla y Zufliga a La Araucana előszavában már Tasso előtt (1569) proklamálja, hogy hű lesz a történelemhez — akárcsak Zrínyi: Adj pennámnak erőt, úgy írhassak mint volt, (I. 5.) Juan Rufo 1584-ben a La Austriada előszavában kijelenti, hogy az epikus normák ellen korszerű témát fog választani (ti. Don Juan d'Austria hőstetteit a lepantói csatában). Cristobal de Virués 1587-ben, az El Monserrata előszavában biztosítja olvasóit, hogy igaz történetet fog előadni, a szükséges díszítményekkel (invéntio poetica). Zrínyinél: „Fabulákkal kevertem a históriát." 1604-ben Jósé de Valdivezo, Szent József életéről írott eposzában keresztény igazságokat énekel meg, amelyekhez „discursos poéticos"-t csatol. 1615-ben Alonso de Acevedo a világ teremtésének „igazságát" keveri „digresiones de ficcione poéticos"-szal. 1627-ben Rodrigo de Carvajal y Robles: Poéma heroyco del
1 'KARDOS TIBOR: i. m. 155. " A N T O N I O BELLONI: И poéma epico e mitologico. Milano, JANNACO-CAPUCCI: i. m. 4 6 4 . skk. 27 D E R É N Y I MÁRIA: A Zrínyiász Alderánja. EPhK 1940. 2 3 5 - 2 4 2 . " J A N N A C O - C A P U C C I : i. m . 4 7 8 - 4 8 0 .
é. n.
254-296.;
4* MTA I. Oszt. Közi
31,
vö.
1979
SZÖRÉNYI LÁSZLÓ
286
assaltoy conquista de Antequera c. eposzában már a tárgyhoz illően a hazaszeretetet emlegeti, mint a megírás indítóokát. Dicsekszik vele, hogy milyen rövid idő alatt írta (hét év alatt 16 800 verssort!), krónikákból dolgozott, amelyekhez allegóriákat csatolt, a X. énekben üdvözli kora kiváló íróit. Az Obsidioval egy évben jelent meg Esquilache hercegének, Francisco de Borjának Poéma Heroico-\a, a Napoles recuperada. ő is antiarisztoteliánus és anti-tassóista álláspontról vállalja a korszerű témát, és az antik eposzírókat követi. Horatius módjára keveri a hisztoricizmust (az utile-t) a dulce-ve\, a delectatioval.2 9 Zrínyinél: „ . . . a z én professiom avagy mesterségem nem az poesis, hanem nagyobb s jobb országunk szolgálatjára annál: az kit írtam, mulatságért írtam . . . " Ebben a kijelentésben — ha összevetjük a Dedicatióval és a Peroratio-val, mindenképpen többet kell látnunk, mint a kettős öntudatnak, a költőének és a hadvezérének hierarchizálását: poétikai felfogást a költészet funkciójáról. IV. Hasznosnak ígérkezik tehát annak a korabeli epikus köznyelvnek, koménak megismerése, melyet a spanyoloknál a .hazaszeretet", a klasszikusok követése, a szentenciózus, maximákat beszövő stílus, a neologizmusok, grecizmusok góngorista beszövése és a korszerű történeti téma hagiografikus elemekkel (a „szent" témákat viszont hőseposzi kellékekkel) előadó modor jellemez; 30 az olaszoknál pedig - hogy Belloni kifejezésével éljünk - az „epikus malom" kellékei: a kötelező sztereotípiák. Isten letekint az égből s látja, hogy harcosai hiába küzdenek az igaz ügyért: leküldi egy angyalát, hogy jelenjék meg álmában a fővezérnek és figyelmeztesse hanyagságára, ugyanakkor töltse el a győzelem reményével. A haditanács összeül; ezt követőleg a Sátán is gyűlést tart és az ellenfélre uszítja démonait. Eszköze többnyire egy bűnös szépségű nő, lehetőleg varázsló, aki a legkitűnőbb keresztény harcost a gyönyörök szigetére (palotájába stb.) szökteti. Miután kiszabadul, az igaz ügy győzedelmeskedik. Ez a Liberatának a seicento eposzait meghatározó szkhémája. Ehhez járulnak a halálbamenő hű barátok, a párbajok, légiutazások, démonok és angyalok csatája stb. stb. 3 1 Ha föl is ismerünk sok hasonlóságot Zrínyivel, igazat kell adnunk Aranynak: a két mese-váz lényegesen különbözik. Itt Isten küldöttjét nem kiválasztottjához, hanem „haragja vesszejéhez" küldi, s a Sátánt is ennek megfelelően maga mozgósítja; a kiválasztottal kezdetben személyes kapcsolatot tart fenn, és angyalát csak később küldi hozzá. A csodás elemek valamennyien alá vannak rendelve az isteni terv teljesítésének; a szerelmi szál pedig nem a Sátán műve. Nemcsak arról tanúskodik ez, hogy Zrínyi viszonylag sok ariostoi elemet visszacsempészett a tassói fogantatású alapmesébe,32 hanem arról is, hogy — miként Milton — az antik-reneszánsz alapszövet alá dolgozta a Biblia sajátos hős-felfogását az ember bukásáról és fölemelkedéséről. 33 V. Hogy tisztán lássunk Zrínyi tényleges világirodalmi helyét illetőleg, immár a kortárs eposzelméletekkel és epigonokkal való összevetés után a műeposz nagyjaihoz való " G I O V A N N I MEO ZILIO: Estudio sobre Hernando Dominguez Camargo y su S. Ignacio de Loyola poéma heroyco. Firenze, ( 1 9 6 7 ) 2 0 1 - 3 0 7 . 30 I . m . , k ü L 283. skk. 31 BELLONI: L m. 2 9 4 - 2 9 6 . 32 Vö. MÁLLY FERENC: Delimán és Orlando. (Klny. а Szegedi Magyar Királyi Állami Árpádházi Szent Erzsébet Leánylíceumának 1930-31. évi Értesítőjéből) Szeged, 1 9 3 1 . 3 - 5 . 33 V ö . NORTHROP FRYE: Anatomy of Criticism. Four Essays. Atheneum, New York, 1 9 6 9 . 320. MTA I. Oszt. Közi.
31.
1979
SZIGETI VESZEDELEM - EURÓPAI EPIKUS HAGYOMÁNY
287
viszonyát kell, legalábbis nagy vonásokban, fölvázolnunk. Két ű ton indulhatunk. Az egyik Vergilius és a reneszánsz, valamint barokk műeposz viszonya, a másik az élő orális és közköltészeti hagyomány és a műeposz kapcsolata. Lássuk az elsőt, hiszen Zrínyi is Homérosszal és Vergiliusszal példálódzik, hallgat nemcsak az epigon kortársakról hanem magáról Tassóról és Ariostóról is. Vergilius a homéroszi eposzt mint műfajt, olyan korban teremtette újjá, amikor annak műfaji hagyománya már régesrég megszakadt, és az a ,heroikus" társadalom is mindenestül a múlté volt, amely létrehozta. Szándéka merőben eltért az őskép föltételezhető szándékától, hiszen az a totális hősi világkép, amely Akhilleusszal a hosszú, de dicstelen élet helyett a rövid, de dicső életet választatja, régen átadta a helyét a morális kiegyensúlyozottságot föltételező, késősztoikus, a társadalmat (urbs, majd impérium) szolgálni akaró elszántságnak.34 Ezért lesz a pius Aeneasból sajátosan kiválasztott hős, aki nem csupán hódító és államalapító, a trójai penates Itáliába telepítője, hanem a — korábban tipikusan héroikus — „bűnöktől", a hirtelen haragtól, vérszomjtól, erotikától stb. fokozatosan megtisztuló ember, aki ezáltal lesz méltó az ú j haza megalkotására. Az elsődleges narratív elemek, mint például az Odüsszeia ,hazatérése" így, filozófiailag átértelmezve, tűnnek fel újra az európai epikát tulajdonképpen megalapító római költő eposzában. Mint ahogyan Borzsák István íija: ,,Az Aeneis ( . . . ) gyökeres fordulatot jelent nemcsak a római epikában, hanem egyáltalán Homéros hősi eposzainak más — nem hősi — környezetben időről időre megkísérelt feltámasztásában, megszólaltatásában is. Vergilius egyrészt közelebb került Homéroshoz, másrészt — önállósodásának mértékében — eltávolodott tőle; és fordítva: eltávolodott a római előzményektől, mégsem hagyta veszni, ellenkezőleg: kivirágoztatta a hazai epikus hagyományt, egyben századokra - Augustinusig - érvényes formába öntötte a rómaiság történeti tudatát. Az Aeneis így lehetett klasszikus mintájává az alapjaiban Homérostól függetlenülő, de a mindenkori nagy korszakok valóságát Homéros kalauzolásával igazabban átélő és megformáló későbbi epikának. Ebből a szempontból is mélységes szimbólum a Dantét a poeta sovrano látására vezérlő altissimo poeta alakja; nélküle a nem-hősi korokban nincs hősi epcsz, nincs Tasso, nincs Milton, Zrínyi sincs és nincs Vörösmarty." 3 5 Vergilius interpretációja segítségével Zrínyi kiemelkedik a Tasso-epigonok köréből, eljut Homéroszhoz és a görög költő segítségével olyan hősi eszményt rekonstruál, amely ugyan keresztény finalitásában korszerű, az athleta Christi-vel mutat rokon vonásokat, de annál mégis archaikusabb, s ha tetszik, ezáltal korszerűbb. A harc és a harci dicsőség itt a görög kleosz értelmében öncélú lesz: „Dedicálom ezt a munkámat magyar nemességnek, adja Isten, hogy véremet utolsó csöppig hasznosan néki dedicálhassam," és a peroratio, a maga hasonlíthatatlanul görögös állapothatározójával az utolsó sorban: „De híremet nemcsak keresem pennámmal, Hanem rettenetes bajvívó szablyámmal: Míg élek, harcolok az ottomán hóddal, Vígan buríttatom hazám hamujával." 34 I t t és a következőkben C. M. BOWRA: From Virgil t o Milton. London, 1945. c:könyvének gondolatmenetét követem. 35 BORZSÁK ISTVÁN: Hősi eposz - nem hősi társadalom ÍHoméros és Vergilius). - Népi kultúra - népi társadalom VIII, Fősz.: Ortutay Gyula. Bp. 1 9 7 5 , 1 8 1 - 1 8 2 .
4* MTA I. Oszt. Közi
31,
1979
288
SZÖRÉNYI LÁSZLÓ
Homérosz újrafelfedezése a reneszánszban Vergiliusnak köszönhető nemcsak mint imitatornak, hanem mint interpret a tornak is. 36 Az ő általa utánzott Homérosz-helyek egyúttal magyarázatul szolgáltak és kiindulópontul a görög szöveg latin fordításaihoz — Zrínyi is különben Volaterrano és Lorenzo Valla fordításában olvasta Homéroszt. 37 Különösen tanulságos lehetett neki Vergilius módszere a homéroszi helyek átvételében, pontosabban elsajátításában. Ezt Knauer nyomán a következő csoportokra oszthatjuk: 1. Kontaminációk, illetve átcsoportosítások. Ilyen Junonak az Aeneis VII. énekében elhangzó, Alectot mozgósító monológja, amely az Odüsszeia Poszeidón-monológjából és az Iliász Héré-Athéné párbeszédéből van összeállítva. Ez egyrészt ellentétezi az I. ének Juno-monológját, amelyet különben a római költő szintén két görög helyből kontaminált, másrészt párhuzamot hoz létre a Helené és a Pénelopé körüli harcok, és Juppiter és Juno Turnus halála előtti párbeszéde között; 2. Rövidítéssel létrejövő koncentráció. így az Aeneis VIII. énekének Euander-jelenete három homéroszi részt sűrít össze, ráutaló „vezéridézettel"; 3. A túl nyilvánvaló hasonlóság, illetve kölcsönzés átöltöztetése (Patroklosz és Turnus halála); 4. Egy homéroszi figura vagy szituáció megkettőzése, illetve megháromszorozása; 5. Az eredeti narratív szekvenciában egymásután következő részek szétválasztása és messzehelyezése; 6. A cselekvés egyes helyzeteinek időbeli párhuzamosítása; 7. Célzás az olvasók tudatára, akik a célzásból odaértik a mintát; 8. A Homérosz-hely ellenkező értelműre fordítása; 9. Egész szerkezeti elemek felismerése és átvétele; 10. Elszórt célzások kikerekítése és továbbfejlesztése. Knauer ezt a technikát általános epikus sajátosságnak tarlja, és megkockáztatja azt a föltevést, hogy ha ismemők Homérosz elveszett mintáit, talán megállapíthatnék, hogy az ő technikája sem különbözött Vergiliusétól! Ez lényegében Arany álláspontja is az „epikus közvagyont" illetően. Sürgető feladat ezek után, hogy Arany és folytatói, Greksa Kázmér és Málly Ferenc összevetéseit a föntebbi szempontok alapján osztályozzuk — de ez könyvnyi méretű munka lenne. Csak néhány példa, ezúttal Greksa nyomán. 38 A IV. ének temetési jelenete kontamináció az Aeneis XI. énekéből és az Iliász három helyéből. Ugyanott az egetverő diadalkiáltás koncentrációja egy homéroszi, egy vergíliusi és egy tassói helynek. A madárjóslat okát az Iliász II. éneke, módját az Aeneis XII. éneke szolgáltatja. Az V. ének szónoklata az Iliász XV. énekének egy célzását fejti ki retorikus modorban. A „rákháton" érkező német segítség a Tasso II. énekében emlegetett „görög hűség" átöltöztetése. Hamviván és Deli Vid epizódja az Aeneis két helyére is céloz, ám vége, a megölt ellenségben oroszlán módjára gyönyörködő szigeti vitézről — új lelemény. Van, amikor Zrínyi egy homéroszi—vergíliusi hasonlat átvételénél megváltoztatja a tertium comparationist; máshol Aeneasnak Pallas fölötti keservét elosztja két szereplő, Kambir és Demirhám között, ráadásul színezi egy Homéroszból vett Tasso-hellyel. Mutatóba ennyi is elég. VI. Vergilius segítségével tehát sikerült fölfedeznie Homéroszt és megszabadulni Tasso és a Tasso-követők túlságosan is piusra sikerült főhőseitől, megteremtenie déd36 GEORG NICOLAUS KNAUER: Die Aeneis und Homer. Studien zur poetischen Technik Vergils mit Listen der Homerzitate in der Aeneis. (Hypomnemata, 7.) Göttingen, 1964. küL 6 2 - 1 0 6 . , 332-344., 345-362. 3 3 Bibliotheca Zrinyiana, 14. Nr. 90. 3 " G R E K S A KÁZMÉR: A Zrínyiász és viszonya Tasso-, Vergilius-, Homeros- és Istvánffyhpz.
Székesfehérvár, 1889/1890. passim. MTA I. Oszt. Közi. 31. 1979
SZIGETI VESZEDELEM - EURÓPAI EPIKUS HAGYOMÁNY
289
apjából a szigeti Hektórt. Vergiliustól viszont elsajátította a leglényegesebbet, minden újkori műepósz lelkét: az egyidejű múlt- és jövő-irányultságot. 39 Tehát nála a megvédendő Sziget (mely végül is rombadől) nem a tassói Szent Sír magyar meghonosítása és aktualizálása, amely a várban őrzött Helenét, az ostrom örök tárgyát képező archetípust krisztianizálja, 40 hanem a múltban rombadőlt és a jövőben az ideális (augustusi) Birodalomban újra föltámadó Trója-Róma megfelelője. 41 A szigeti védősereg nem az uniformizálásra szoruló tassói keresztény ostromlók folytatása, 42 hanem az eljövendő méltó társadalom kismintája, mint ahogyan azt a társadalomkép oldaláról Klaniczay Tibor bizonyította. 4 3 Ha összekapcsoljuk az Isten által az I. énekben a magyarokról nyújtott történelmi összképet és a szigeti Zrínyi búcsúbeszédét fiához, akkor ugyanazt állapíthatjuk meg az eposz történelemképéről, mint Knauer Aeneasnak fiához, Iulushoz intézett beszédéből: a magyar a régi magyarok ( = hunok) aranykora után a megpróbáltatás, a háborúk korába lépett, de a jövőben helyreáll az eredeti állapot; mint ahogyan az elveszett saturnusi aranykort a trójai háború és a vele szorosan összetartozó Aeneis-beli számkivetettség után a megprófétált augustusi aranykor fogja visszahozni. Ennyiben Zrínyi Camöes, Tasso, Milton egyenrangú társa. Az újkori epikusokat ebben a jövőirányú gondolkozásban természetesen segítette a keresztény történeti gondolkozás, amely tipologikus megfeleléseket létesített egyrészt az Ó- és Újszövetség, másrészt a mindenkori modern történelem között. A kutatás már felfigyelt a Zrínyiász elejének ószövetségi és végének újszövetségi Isten-képére. Csakhogy Vergiliusnál és az újkori műeposz nagyjainál a jövőirányultságot biztosító vonatkozási pont mindig egy-egy kiemelkedő vagy annak vélt történelmi személyiség, uralkodó vagy vezér: Augustus, Sebestyén portugál király, Estei Alfonz herceg, Cromwell. Zrínyinél ez hiányzik, s a Habsburg-uralkodóra tett célzások hiánya nemcsak a költő politikai gondolkozásából magyarázhatók, 44 hanem abból is, hogy ilyen, az eposz ember- és történelemképével enciklopédikus teljességét biztosító tengely csak egy lehet, s ez egyértelműen maga a költő Zrínyi felé mutat! 4 5 VII. Eljutottunk tehát az eposz szubjektivizmusának kérdéséhez, melyet egyrészt az előbb már említett orális és közköltészeti hagyománnyal vetünk össze, másrészt a legnagyobb eposz-átalakító kortárssal, Marinóval. Leo Pollmann úgy ábrázolja a reneszánszeposz keletkezését, hogy az Észak-Olaszországban élő franko-itáliai orális hagyomány még jóval a vergiliusi—arisztotelészi hatás kezdete előtt találkozik az irodalmiasító szándékkal, s a kezdeti politikai aktualizálást csakhamar fölváltja a dantei reminiszcenciákkal „megnemesített" s egyre inkább az autonóm irodalmi mítosz felé mozgó eposz: Pulci, Boiardo, " A jövő-irányultság szerepét Zrínyinél a vergiliusi anticipatio alapján Arany után különösen hangsúlyozta TRENCSÉNYI-WALDAPFEL IMRE: A török ifjú éneke a Szigeti Veszedelemben. FK 1968., küL 502.; A z egyidejű múlt- és jövő-irányultságra Vergiliusnál vö. K N A U E R : i. m. 3 5 0 . skk. 4 0 Vö. CHARLES BAUDOUIN: Le triomphe du héros. Étude psychanalytique sur le m y the du héros et les grandes épopées. Paris, 1952. 130. skk. 41 Vö. BOWRA: i. m. 4 1 . skk. 41 Vö. SERGIO ZATTI: L ü n i f o r m e cristiano e il multiforme pagano nella „Gerusalemme liberata". Belfagor, XXXI. Nr. 4. ( 1 9 7 6 ) , 3 8 7 - 4 1 3 . Továbbá ERZSÉBET KIRÁLY: Impegno etico e fede religiosa in Tasso e in Zrínyi. Venezia e Ungheria nel contesto del barocco europeo. A cura di Vittore Brana, Firenze, 1979. 3 9 1 - 3 9 0 . 4 3 KLANICZAY TIBOR: L m. 155. skk. 44 Vö. KLANICZAY TIBOR: i. m. 4 5 V ö . SIK SÁNDOR: i. m. kül. 69. 4*
MTA I. Oszt. Közi
31,
1979
SZÖRÉNYILÁSZLÖ
290
majd a tetőpont, Ariosto. 46 Zrínyi bizonyos szempontból olyan helyzetben van, mint e műfaj olasz kezdeményezői, a hazai, műfajtalan, de politikai aktualitással rendelkező, a hősköltészetben már témává vált anyaggal dolgozik. Tassóhoz és saját külföldi kortársaihoz képest érezhető archaikussága bizonyos fokig ebből a műfaj-kezdő, műfajalapító helyzetéből érthető. Már Négyesy Lászlónak szemet szúrt a szigeti bán és Roland halálának feltűnő, noha hatással nem magyarázható egybecsengése.4 7 Király György a barokkból visszanyúló reneszánsz hősformálást lát az eposzban. 48 Klaniczay Tibor szerint pedig „a régi nagyeposzokkal kerül bizonyos fokú tipológiai rokonságba".4 9 Az eddig emiitett okokon kívül ehhez járulhatott az olasz élő orális hagyomány esetleges ismerete is, hiszen — mint az újabb szakirodalom kimutatja — szinte napjainkig él a félszigeten a középkori énekes-hagyomány, amely visszajuttatta az írott eposzokat is az orális forgalomba, másrészt — részben azok nyomán — új kompozíciókat is létrehozott. Híres Montaigne 158l-es élménye, aki Lucca mellett nagy csodálkozással tapasztalta, hogy egy analfabéta Ariosto verseinek gyermekkori hallgatása, nem olvasása után — maga is hosszú epikus verseket költött és recitált. 50 Mindenesetre orális — ez esetben imádságból vett — fordulatnak látszik Zrínyi prdógjában a segélykérés: Szentséges királyné! hívom irgalmadat. (I. 4.) Ugyanis Tasso nem nevezi félreérthetetlenül keresztény néven a Szent Szüzet, csak céloz rá —, még vita is fejlődött ki kortársai és ő közötte, hogy e Múzsán Máriát vagy Urániát kell-e érteni. Noha a Conquistatában átfogalmazta az invokációt, ott sem nevezte néven múzsáját. 51 Hirdt kimutatta, hogy éppen a prológus, s benne az invokáció, orális hatásokra hogyan módosult, megőrizve s egyúttal megváltoztatva hagyományos elemeit költőről-költőre, egészen Tassóig. 52 Ám e szinte megfoghatatlan hatáson kívül sokkal fontosabbnak látszik a horvát orális költészet hatása Zrínyire. Sajnos, itt nyelvtudás híján csak utalhatok a kutatások fontosságára. Amióta a klasszikus filológusok figyelme a délszláv hősi epikára terelődött, tudjuk, milyen fontos párhuzamok léteznek közte és a homéroszi költészet között. 53 Duro Novalié kutatásaiból pedig úgy látszik, hogy a horvát és bosnyák hősénekeknek nagyobb hatásuk volt a Zrínyiászra, mint eddig gondoltuk. Főleg Deli Vid alakjához és szerepéhez gyűlt fel sok új párhuzam.5 4 Miért állítom azt, hogy a köztudatban személytelen tendenciájú orális költészet fokozottabb szubjektivitáshoz segíthette Zrínyit? Azért, mert a naivabbra színezett 4 ' L E O POLLMANN: Das Renaissanceepos. In: Renaissance und Barock. I—II. von August Buck. Frankfurt a.M., 1972. (Neues Handbuch der Literaturwissenschaft, herausgegeben von Klaus v o n See. Band 9 - 1 0 . ) 1 . 1 6 2 - 2 1 1 . 47 Idézett Zrínyi-kiadásában, 6 5 . " ' K I R Á L Y GYÖRGY: Zrínyi é s a renaissance. Nyugat, 1920. 5 5 0 - 5 5 6 . 4 ' K L A N I C Z A Y TIBOR: i . m . 3 1 4 . "WILLI HIRDT: Studien z u m epischen Prolog. Der Eingang in der erzählenden Versdichtung
Italiens. München, 1975., küL 15. skk. " T O R Q U A T O TASSO: Gerusalemme liberata. Introduzione e note di Umberto Bucchioni. I - I I . Torino, 1 9 1 9 . L 2. 2 " H I R D T : i. m. 307. skk. " V ö . A L B E R T B.LORD: The singer of tales. Atheneum, New York, 1 9 6 8 . 54 D U R O NOVALIČ: Madarska i hrvatske „Zrinjiada." Zagreb, 1967., kül. 36. skk. MTA I. Oszt Közi.
31,
1979
SZIGETI VESZEDELEM - EURÓPAI EPIKUS HAGYOMÁNY
291
főhős, a szigeti kapitány és közte, dédunokája között létesített, a kiválasztottságot és jövő-irányultságot líraian saját személyében összpontosító tendenciát a naiv epika genealógiai beállítottsága megerősíthette. Lirizmusának egy másik tényezőjét Marino hatásában kereshetjük. Zrínyi kisebb költeményeivel kapcsolatban már Sántay Mária,5 5 az eposz és a Strage degli Innocenti kapcsolatáról pedig a machinát és a nyelvi megoldásokat tekintve Kardos Tibor értekezett. 56 Legújabban pedig Arnedeo di Francesco tartott előadást Zrínyi és Marino kapcsolatáról.5 7 Én csak arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy Marino főműve, az eposz-műfajhoz való viszonyával már saját korában nagy vitát kavaró L'Adone milyen módon van jelen Zrínyi eposzában. Chapelain, a kortárs francia megállapította, hogy a mű teljesen megújítja a romanzo-hagyományt; Arisztotelész eposzelméletével nem mérhető. Az eddigi minták, Vergilius és Homérosz helyére Muszaioszt, Claudianust, Ovidiust ültette, ezért a XVI. századi eposzokhoz nem is hasonlítható. Létrejötte az epikus műfaj teremtő erejének bizonyítéka, a teória ellenében a költészet abszolút sikere. Újdonságának forrása: a hősi cselekményt és a többi epikus kelléket békés körülmények közé helyezte. A mű a béke eposza. 58 Tudjuk, hogy az eposzba (Fileno alakjában) a költő nemcsak beleépítette saját életrajzát, hanem a hagyományos mítoszokat teljesen alárendelte saját világnézetének, a Művészet (s ebbe a csillagászattól az építészeten át a divatig és a fekete mágiáig minden beletartozik) kozmikus hatalmát valló hitének. 59 Zrínyi világnézeti szinten jelentkező antimarinizmusának a siklósi jelenet a legpregnánsabb kifejezője. Mehmed a maga béke- és luxusfilozófiájával mintha Marino eposzának palotáiból vagy kéjkertjeiből lépett volna elő. A teljes lírai azonosulással vallott harc, háború Zrínyi-féle világa diametrális ellentéte ennek. De a szubjektív azonosulás az eposzi világgal rokon. Még egy ponton lemérhetjük kettejük ellentétét. Marino egyik alap-emblémája a Hold és a Nap foltjai. 60 A legnagyobb tökéletesség relativitását szimbolizálja. Föltehető, hogy a Galilei által fölfedezett napfoltokról Zrínyi is hallott, azonban szimbólumrendszerébe nem építi be. Nála az abszolútum legföljebb időlegesen kerülhet zavarba: „Vagyon fogyatkozás verseimben, de vagyon mind az holdban, mint az napban, kit mi eclipsisnek hívunk." 61 Nagy kortársától tehát eltanulhatta a műfajalakító szándékot, de egészen más irányba alakított. Nézetünk szerint ugyanígy járt el az Ovidius-reminiszcenciákkal is. 62 Ariostóból vett színeihez hasonlóan Nasót is marginális szerepre kárhoztatta, világnézetileg nem aknázta ki. 5
'SÁNTAY MÁRIA: Zrínyi és Marino. Bp. 1915. "TIBERIO KARDOS: II nesso fra realtá ed immagine nello stile di un seicentista ungherese: Nicola Zrínyi. La critica stilistica e il barocco letterario. 2 4 5 - 2 5 2 . I7 AMEDEO DI FRANCESCO: Concezione etica e modelli epici italiani nell' Assedio di Sziget di Miklós Zrínyi - Venezia e Ungheria . . . 3 5 1 - 3 6 9 . "MARZIANO GUGLIELMINETTI: Tecnica e invenzione nell'opera di Giambattista Marino. Messina-Firenze, 1964. 1 9 8 - 2 0 2 . " I . m . 107-141. 60 M. A RIGÓ NI: L'Adone del Marino come poéma di embleml Lettere Italiane, XXIX. Nr. 1. 1977. 1 - 1 6 . , küL 15. " Z r í n y i : i. kiad. 87. 62 V ö . MARÓT KÁROLY: Ovidius, a mindenki költője. MTA I. OK 1968. XII. 5 6 - 5 8 . , Ovidiusról a seicentóban Id. ETTORE PARATORE: Ľinfluenza della letteratura latina da Ovidio ad Apuleio nell'etá del manierismo e del barocco. — Manierismo, barocco, rococo: concetti e termini. Roma, 1962. 2 4 0 - 3 0 1 . Lucanus hatásáról 1. KOVÁCS SÁNDOR IVÁN: Zrínyi-tanulmányok. Budapest 1979.
4*
MTA I. Oszt. Közi
31, 1979
SZÖRÉNYI LÁSZLÓ
292
VIII. Végezetül szeretném felhívni a figyelmet egy elfelejtett gondolatra. Király György ezt írja az Adriai tengernek syrenaia: Groff Zrínyi Miklós, tehát az egész kötet kompozíciójáról: „ . . . ha a költeménynek egymásra vonatkoztatott célzásaira figyelünk, nyilvánvaló, hogy itt egy olyasféle gondolatsor lebeghetett a költő szeme előtt, mint Petrarcánál, ahol a szerelem, dicsőség, halál, hírnév, idő és istenség egymással ellentétes és egymás fölött győzelmes eszméi példázzák az ember szellemi életét. Az ifjúi elmét a szerelem édes játékai foglalkoztatják, ezeket fölváltja a férfikor ideálja, Mars szolgálata, a hazáért való komoly munka, a földi dicsőség, de mindkettő fölött diadalmaskodik a halál. A halált azonban túléli a hírnév, amelyen Petrarcánál győzedelmeskedik az idő, s az időn az örökkévalóság, az istenség gondolata. Zrínyinél azonban — s ez ismét erős individualizmusának bizonyítéka — a hírnév nemcsak az időn arat diadalt: Nem fél kaszájától, nem sebes szárnyától, Üdő rajta elolvad: Az tündöklő hírnév, mely dicsőségre rév, Az mindenkor megmarad, hanem a költő még az időben való megdicsőülésnél is följebb helyezi (Vö. még a Zrinyiász II. éneke utolsó hét strófájának ellentétét is), a verseskötetét nem a Feszületre című vallásos ódájával záija, hanem a gyönyörű és büszke utóhanggal, mely több, mint a horatiusi Exegi monumentum puszta visszhangja: ( . . . ) íme itt már teljesen kibontakozik a maga korának vallásos gondolatköréből s mint a reneszánsz felsőbbséges embere áll előttünk, kit egyetlen vágy hevít, a dolce disio d'eccellenca, 'annak a drága fának gyümölcsét elérni, kit az emberek dicsőségnek hívnak', amint saját szavaival mondja." 63 Klaniczay Tibor Vittorio Siri-tanulmányában végleg tisztázta a „szirén" jelentését. 64 Tehát a cím jelentése, kihámozva az emblémából: „Magyarország költője". Vagy vörösmartysan: „A magyar költő", adysan: „A Hortobágy poétája". Ez fölveti a műfaji hagyományban előre és hátra mozgó, archaizálást és líraizálást egyaránt az eposz korszerűsítésére fölhasználó, egész kötetét poétikailag megszerkesztő Zrínyi és a nemzetkarakterológiai gondolkozás viszonyát. Egy régebbi tanulmányomban megkíséreltem bizonyítani, hogy implicit formában a Zrínyiász alatt kitapintható egy Attila-eposz.6 5 A kortárs eposzok oldaláról annyit tehetek hozzá, hogy Belmonte Cagnali 1628-ban írt egy Aquileia distrutta c., Tassót követő eposzt, ahol a vár keresztény védőire Isten erkölcseik lazulásáért ráküldi ostorát, Attilát; a védők ugyan elesnek, de halálukkal kiengesztelik Istent, aki áldozatukért viszonzásból a jövőben felvirágoztatja majd Velencét. 66 Kortársi példa is támogathatta esetleg tehát, amikor a nemzet sorsát és sajátját széttéphetetlenül egybekovácsoló eposzt és kötetkompozíciót létrehozta. Amely azután döntő módon befolyásolta egész magyar epikus utókorát.
6 3
KIRÁLY GYÖRGY: i. m. 5 5 1 - 5 5 2 . "KLANICZAY TIBOR: Zrínyi olvasmányaihoz: Vittorio Siri. ItK 1970. 687. 4 S A jezsuiták és a magyar honfoglalási epika fordulata. - Irodalom és felvilágosodás. Szerk.: Szauder József - Tarnai Andor. Bp. 1974. 567—571. "BELLONI: i. m. 285 - 286. 6
MTA I. Oszt. Közi. 31. 1979
AMEDEO DI FRANCESCO
KŐSZIKLA ÉS F O R G Ó S Z É L : J E L K É P E K A SZIGETI VESZEDELEMBEN
Abból a feltételezésből szeretnék kiindulni, hogy Zrínyi költői stílusa a valóságnak valamilyen tovatűnő visszaadását szolgálja, hogy írói eljárása szimbólumokon keresztül jut érvényre, továbbá hogy ez az alkotó művelet nem más mint a közélet embere által megvalósított etikai-politikai gyakorlat szimbolikus, eszményi és elvi kifejeződése. Némi megszorítással talán azt állíthatjuk, hogy Zrínyi költészetéből hiányzik a művészi hedonizmus; lényegét az élet hősi kultuszának epikai kinyilatkoztatása alkotja. Kevés a szünet, korlátozottak a leíró intermezzók, de annál sodróbb az egymásba fonódó eszmék és események rohanása. A folytonos mozgásra épülő elbeszélő eljárásmód nemcsak a hősköltemény általános cselekményét határozza meg, hanem mint stilisztikai eszköz is megnyilvánul, a legteljesebben kifejezve Zrínyi életérzését. Ez utóbbi egyrészt ahhoz a reneszánsz-utáni felfogáshoz kapcsolódik, amely a dolgok hiábavalóságában látta a valóság rejtettebb és igazibb értelmét, de másrészt nem alkalmazkodik — mintegy ellensúlyt keresve — a barokk ízlés másik aspektusához, nevezetesen a gyönyör folytonos keresésének érzéki élvezetéhez, hanem mindkettőt túlhaladja egy józan és optimista erkölcsi programot kínálva. A nyugat-európai barokk civilizációnak mintegy ellenpólusaként, ez a program a kelet-európai kulturális zónában kialakult barokknak a pozitív jellemvonását juttatja kifejezésre. Következésképpen, ha Zrínyi stílusában a folytonos mozgásnak az elemét egy olyan valóságszemlélet lírai megnyilatkozásának tekintjük, amely a magyar sztoikusmanierista kultúra költői és filozófiai teljesítményének az öröksége, akkor az az újra meg újra tudatosan közbeékelt statikus visszahatás, amely a szüntelen tovaáramlással szembeni kitartó helytállás szimbóluma, nem fejez ki mást, mint az előző élménynek a túlhaladását egy új öntudatra ébredés által, amely — Klaniczay szerencsés megfogalmazásával élve — a „heroikus és küzdő magatartásiban 1 konkretizálódott és ainely a Zrínyi költészetében levő barokk jelenlét meghatározó vonása. *
1 KLANICZAY TIBOR, A. heroikus és küzdő magatartás a barokk költészetben, A múlt nagy korszakai, Bp. 1973, 3 3 7 - 3 5 2 . De BÁN IMRE is hivatkozik Zrínyi „kozmikus heroizmusára", Problémes de style du barocque litteraire hongrois, in: Litterature hongroise - Litterature européenne, Bp. 1964, 1 5 5 - 1 6 8 . A barokk művészet nagy mozgalmasságáról: JEAN ROUSSET, La litterature de l'age baroque en France, Circe et le Paon, Paris, 1954; ARNOLD HAUSER. A művészet társadalomtörténete, Bp. 1968, I. 3 3 7 - 3 7 9 . ; BÁN IMRE, A barokk, Bp. 1963; MARIO PRAZ, II giardino dei sensi, Studi sul manierismo e il barocco, Milano, 1975. A Zrínyi költészetével
3 MTA I. Oszt. Közi 31,
1979
294
AMA DEO DI FRANCESCO
A mozgás-gazdagság fent említett vonásának három tematikai és stilisztikai változatát különböztethetjük meg költőnk művében. Először: a mozgás mint a valóság szertefoszló látomása, másodszor: a gyors és hirtelen cselekményekben megnyilvánuló mozgás, harmadszor: az emberi és természeti viszontagságok megállíthatatlan sodrásának mozgása. l.A mozgás mint szertefoszló látomás. A költő ebben az első mozgáskategóriában egy sor olyan hasonlatot alkalmaz, amely az éteri könnyedségű természeti elemek átalakulása feletti ámult csodálkozást fejezi ki. Egy stilizált és darabokra szakadozott természet képeinek leírása, illetve az arra való igyekezet azt eredményezi, hogy a tömör és magvas hasonlatok szimbólumokká alakulnak át: Zrínyi szimbolizmusának ezen az első szintjén különösen a szeretett nő megragadhatatlansága és az emberi élet esendősége a jellegzetes témák. A képből a szimbólumba való átmenet nyilvánvaló az ilyenfajta hasonlatok esetében: mint könnyű köd az forgószél előtt, mint árnyék nap előtt, mint gyors szél előttem, mint por szél előtt, mint szalma tűz előtt. Ezek nem idéznek fel természeti látványt, sem érzéki gyönyörűséget, hanem átlépve a metafora elsődleges szintjén, az elme másodlagos, periférikus és fogalmi elképzeléseinek adnak helyet. A képzelet itt nem a természet megragadására irányul, hanem szempontokat és jelenségeket emel ki belőle, hogy azokat jelekké és kommunikációs eszközökké alakítsa át. Zrínyi költői írásmódja a tárgyalt tematika esetében nem leíró jellegű: a dolgok múlandósága nem mint feldolgozandó költői téma van jelen, hanem mint az elmélkedés fogalma, amely a költő életérzésének megfelelő, ahhoz alkalmazkodó formákban kerül közlésre. Ennek a világszemléletnek a dinamizmusa határozott szelekciót végez a rendelkezésre álló adott metaforakészlet anyagából: mellőzi az idő romboló hatását feltételező diakronikus víziókat, előtérbe állít pillanatnyiságukkal szuggesztív megfigyeléseket, melyek a bizonytalan, de mégis láthatóan konkrét természeti formák hirtelen és váratlan változását ragadják meg. Az ilyen képekben a mozgás maga rejtve marad, a felidézett természeti valóság alapján azonban feltételezzük a jelenlétét. Van ugyanis ezeknek a természeti folyamatoknak egy dinamikus eleme, amely jelzi az egyik jelenségből a másikba való átalakulás mértékét. A költő szemléletében tehát a mozgás képzetét kiváltó, görcsösen ismételgetett kép az átalakuló valóság szimbólumává válik. De magukon a képeken túlmenően meg kell állnunk azoknak a szavaknak a kiválasztásánál is, amelyek szemantikailag járulnak hozzá a mozgás érzetének felkeltéséhez. Mindenekelőtt a könnyű, gyors, sebes, melléknevekre hivatkozom, amelyek a megfelelő árnyék, szél, forgószél főnevek mellé vannak állítva, hogy felerősítsék a természeti elemek felerősödéséből adódó bizonytalanság és nyugtalanság érzését. Mint ahogy jelzik azoknak az erőknek a tulajdonságát, amelyeket az eltűnik, elkelni, futni, megszűnik, elröpülni igék cselekménye szabadít el.
foglalkozó irodalomból elsó'sorban a következő műveket követtem: ARANY JÁNOS: Zrínyi és Tasso. Arany János válogatott prózai munkái, Bp. 1968. NÉGYESY LÁSZLÓ: Gróf Zrínyi Miklós Művei A kritikai kiadás bevezető tanulmánya), Bp. 1914; SÄNTAY MÁRIA: Zrínyi és Marino, Bp. 1915; KARDOS TIBOR: Zrínyi a költő a XVII. század világában, ItK, 1932, 1 5 3 - 1 6 3 és 2 6 1 - 2 7 3 , és az Élő humanizmus c. kötetben, Bp. 1972, 4 7 1 - 5 0 5 ; SIK SÁNDOR: Zrínyi Miklós, Bp. 1940; ANGYAL ENDRE: A 300 éves Szigeti Veszedelem, MNyr, 1951, 1 6 0 - 1 6 9 ; KLANICZAY TIBOR: Zrínyi Miklós, 2. kiadás, Bp. 1964. MTA I. Oszt. Közi. 31, 1979
JELKÉPEK A SZIGETI VESZEDELEMBEN
295
Megjegyzendő azonban, hogy a valóság mozgásban történő megragadásakor a költő fantáziája nem szűkölködik a további és még töredékesebb természeti látványokat hordozó egyéb metafora-lehetőségekben. Utalva itt a fentebb idézett igék közül az utolsóra (elröpülni), figyelmünk Zrínyi nyelvének ornitológiai gazdagságára irányul: madár, für, karvoly, sólyom, holló, sas, galamb, ölyv, denevér, —. csupa olyan szó, amely jelen van ebben a kontextusban, nyomatékosan leírva-jelezve azt az örökös mozgékonyságot, amely a vonzás és taszítás állandó játékaként egymást kergetni vagy elkerülni késztet szerelmeseket, természeti erőket, madarakat, kiváló harcosokat. Áldozatok és főszereplők ők egy elrendezett emberi és természeti színpadon, amelyet azonban titokzatos célú és racionálisan alig érthető erők mindegyre össze is zavarnak. Ezen a ponton meg kell jegyeznünk, hogy az efféle hasonlatoknak a jelenléte Zrínyi költői nyelvében a bibliai reminiszcenciák és a Marino-hatás sajátos keveredésének a következménye. Igaz ugyan, hogy a felsorolt képek különösen gyakoriak Jónás, Hoseás és a Zsoltárok könyvében, a közvetlen áradó szerepét mégis Marino költészete töltötte be. De még ezt a marinói közvetítést az idillek vonatkozásában a maga idejében már Várady is kimutatta, 2 viszonylag csekély figyelmet szentelt a magyar kritika az ilyen képek Szigeti Vesz delem-beli jelenlétének. Az a temetési beszéd például, amelyet a szigeti hős a hetedik énekben Farkasics halála alkalmával elmond, és amelyben az általunk most vizsgált képek líraisága a legmagasabb fokot éri el, téves kritikai megvilágításban részesült eddig. Hivatkozhatom itt a néhai Kardos Tiborra, aki - nem ismerve fel, hogy ez a Zrínyi-részlet egy, az emberi esendőségről szóló marinói alkotás nyilvánvaló leszármazottja — hangsúlyozottan állította Zrínyi stilisztikai eredetiségét a kérdéses ének 40. szakaszát idézve: „Még növeli a váratlan fordulatok, a különös, új összetételű szavak, a széles ívű hasonlatok erejét és hatását, hogy Zrínyi Miklós soha nem bőbeszédű, ellenkezőleg, tömör, ünnepélyes. Szava a leglíraibb pillanatokban is oly sebesen áramlik, mint szülőföldje folyójának, a Drávának habjai. Egyetlen példát szeretnék bemutatni, amikor panaszkodik a gyorsan tűnő élet rövidsége miatt." 3 Éppen ellenkezőleg, a magyar szöveg figyelmes olvasása felfedi, hogy az nefn más, mint egy Marino-költemény fordítása, illetve átdolgozása. A mű címe: Al signor Lorenzo Cenami, in morte di sua madre.4 Zrínyi imitációs módszerének a szokásos megnyilvánulásával van itt dolgunk: itt is, mint másutt, a forrásaiból merített teljes részleteket épít be munkájába. Olyan részletekről van szó, amelyek különösen közel állnak a költő világához, tökéletesen kifejezik művészi törekvéseit, és igen alkalmasak annak a világképnek a megjelenítésére, amelyet költőnk a magyar nemzet elé szándékozott támi. Zrínyi önállósága ebben a vonatkozásban másutt keresendő, mégpedig abban a módban, ahogyan meghosszabbítja az olasz szöveget. Elébe illeszt ugyanis
'EKERICO VÁRADY: La letteratura italiana e la sua influenza in Ungheria, 1 - 2 , Roma, 1 9 3 3 - 3 4 ; SÁNTA Y MÁRIA, Zrínyi és Marino. 'KARDOS TIBOR, i. m., 499. Zrínyi halotti beszéde, és a mű más lírai töltésű részei már NÉGYESY figyelmét is felkeltették (i. m. 7 3 - 7 4 . ) , aki ezzel kapcsolatban helyesen vetette fel: „Nem lehetetlen, hogy ezek Zrínyinek önálló költeményei voltak és úgy illesztette be őket a Szigeti Veszedelembe." Feltételezését igazolja az is, hogy az általunk elemzett rész teljes önállósággal rendelkezik úgy saját, mind az egész mű kompozícióját illetően. Mindehhez hozzá kell fűzni, hogy ez a megoldás, mint majd látni fogjuk, a marinói példa tudatos követését mutatja. 4 La Lira, Rime del Cavallier Marino, parte terza, Venezia, 1638. Zrínyi szövegeit pedig NÉGYESY kritikai kiadásából idézem, Bp. 1914. MTA I. Oszt. Közi 31,
1979
AMA DEO DI FRANCESCO
296
egy teljesen új, nyitó szakaszt, nem véletlenül a szerencse motívumára építve azt, és hozzátold további hármat, melyekben a tettek erkölcsiségében kifejeződő erénynek (jószágos cselekedetnek) sikerül legyőznie a halált, megszerezve az Isten által biztosított halhatatlanságot. A következőkben idézem Marino kérdéses strófáit: Ahi vita, ahi vita breve, Come volí, e trapass'in un momento, Brina al Sol, neve al foco, e nebbia al vento. O sogno, o ombra lieve, O d'humano desio speme fallace, О d'humano spelendor lampo fugace. Va serpendo per l'herba Viľanimal che 'nvecchia, indi a sua volta voglia Puó racquistar la giovinetta spoglia. Et á l'huom, che pur serba In sé di Dio ľalto sembiant' impresso, La vita rinovar non é concesso.
Di fiore, e di verdura Ogni fregio talhor la Terra perde, Pur'al fin si rinfiora, e si rinverde. Questa humana natura, Poich'é scorsa all'estrem', in van rappella L'etá fiorita, e la stagion novella. I fonti, i fiumi, i rivi Senza meta vaganti, e senza morso Hanno pepetuo, et infinito il coiso. I mortali malvivi Trovan peregrinand'in lor camino II sentier corto, e il termine vicino. Tempre han si saldee ferme II ciel, l'aria, la terra, e ľacqua, e '1 foco; E l'huom, ehe n'é signor dura si poco? Tempi, Theatri, e Terme Sostengon tanti secoli ďetade; E ľhuom, ehe n'é fattor, si presto cade? Tramonta il Sole a sera, Ma in Oriente a riportarne il giomo, Fa da gli Occasi suoi tosto ritomo; Poiche presta, e leggiera La nostra luce a la sua meta é giunta, Si spegne, e spenta poi, mai piu non spunta. MTA I. Oszt. Közi. 31, 1979
JELKÉPEK A SZIGETI VESZEDELEMBEN
297
Zrínyi így ültette át ezeket magyarra: Ó, élet, mely hamar ez vilagbul kitűnsz! Ó, rövid élet, tülünk mely gyorsan röpülsz! Mikor inkább kellenél, akkor te megszűnsz, És, mint harmat nap előtt, egyszersmind eltűnsz. Mint harmat nap előtt, mint hó az tüz előtt, Mint álom előttünk, mint füst az szél előtt, Vagy sebes forgószél mint hajtya az fölyhőt, Ugy tűnsz el előttünk s kívánságunk előtt. Csusz haszontalanul rut kigyó az réten, Semmit nem törödik unalmas vénségén; Ü megifjadik mikor jün kedvében, Elveti vén bőrét s megifjul testében: Ember penig, az ki isteni formára Meg van ékesítve, Isten-ábrázatra, Hogyha elérkezik utolsó órára, Nem tér s meg nem ujul, de mégyen halálra. Megvénheszik az föld, elveszti szépségét, De ujul, ha éri kikelet idejét; Az nap elvégezi estve ő menését, De megujul reggel, kihozván szekerét; Csak maga egyedül az nyomorult ember, Az ki gyors vénségérül soha meg nem tér; Örök folyás(á)ban van az fris forrású ér; Emberben peniglen soha nem ujul vér. Viz, tüz, föld és nagy ég tartanak sokáig: Ember, ezek ura, egy szempillantásig; Küfalok, nagy tornyok sok száz esztendeig: Ember, ki csinálta ezeket, óráig. (Sz. V. 7, 39—45) Az idézett szövegrész fontossága nem merül ki azonban a marinói forrás azonosításában. Az itt hasznosított képeknek a sora ugyanis gazdagon és'önállóan tér vissza a teljes költemény különböző helyein. Megtaláljuk őket egyes verssorok keretében: Az ki, mint por szél előtt, el nem kerengett (1, 16) Budai török is futott, mint por széliül (5, 18) Fogunk futni előtte, mint hollók sasnak (4, 75) Mihént füst eloszlék (7, 64) Mint kaxa előtt fü, hull török halomban (10, 103) Mint szalma tüz előtt, oly hirtelen omlott (11, 95) MTA I. Oszt. Közi
31,
1979
298
AMA DEO DI FRANCESCO
— vagy pedig egész strófákra kiterjedve: így monda, s eltünék, mint gyors szél előttem, Mint egy könnyű árnyék az levegő égben; Heában utánna futok, hogy öleljem, Háromszor, de csak esék kezem semmiben. (9, 95) Holta után élte árnyékban elröpült, Nagy keserűséggel mint egy füst, ugy eltűnt, Halála határán ő vadsága megszűnt, S lölke örök éjre sok mással elegyült. (15, 90) Ennek a tematikának az egésze - akárcsak a vele összefüggő stilisztikai folyamat — nem kizárólagosan az eposznak a sajátja, hanem jelen van Zrínyi kisebb műveiben is: Én penig előtte, mint köd az szél előtt, Mint te énelőttem, mint árnyék nap előtt, Úgy futok és bújok szép szemei előtt; Mégis én rut vagyok az te kedved előtt (A vadász, 62) Mint ama könnyű köd az forgószél előtt, Eltűnsz én előttem és szemeim előtt, Mint hideg hoharmat nap melege előtt, Mint für karvoly előtt, mint árnyék nap előtt. (Violahoz, 13) Gyönyörű madárkám, kicsin fülemilém, Ah igen hirtelen elröpüle tülem, Az énnékem vala minden reménségem, De mint könnyű árnyék elkele előlem. (Elégia, 11)
s A versszakkal kapcsolatban SIK SÁNDOR hangsúlyozza, hogy ,.megvan benne az az elem ez hetetlen valami, ami a legnagyobb költők líráját jellemzi" (i. m. 42.). Mindez azt igazolja, hogy Zrínyi eposzának lírai részeiben gyakran marinói nyomok fedezhetők fel, és épp ezért nem véletlen, hogy gyakran a költői képekben megjelenő természet sosem nyugodt, hanem állandó mozgásban van, amely az egész európai barokk költészetre jellemző (a francia költészetre vonatkozóan I. JEAN ROUSSET, i. m.; az angolra M. PRAZ, i. m., mindenekelőtt 4 0 9 - 4 2 1 . 1.). Mindebből kiderül Zrínyi modernsége és kitárulkozása az európai kultúra felé, amely költői életművén keresztül hozzájárul, hogy Magyarországon létrejöjjön egy teljesen „egykorú" barokk ízlés, ha csak néhány tematikai és stílusváltozat körében is.
MTA I. Oszt. Közi. 31, 1979
299
JELKÉPEK A SZIGETI VESZEDELEMBEN
Ezzel kapcsolatban elengedhetetlen megjegyeznünk, hogy véleményünk szerint jobban kellene hangsúlyozni az idillek és az eposz kölcsönös összefüggését. Az elemzésnek általunk érvényesített fajtája mindenesetre sokkal nagyobb fokúnak mutatja ezt a függést, mint ahogy azt eddig a magyar kritika megállapította. Ez utóbbi ugyanis túlságosan az idillek „előkészítő" jellegét emelte ki, és mintegy az eposszal való próbálkozás előtti stílusgyakorlatokként értelmezte őket. Mindez igaz is, de nem teszi szükségessé, hogy ezeknek a „kisebb" költeményeknek a fontosságát minden esetben csak arra a szerepre korlátozzuk, amit költőnk fejlődésében betöltött. Zrínyi egész költői életművének a figyelmesebb olvasása ugyanis arra a megállapításra kell hogy késztessen, hogy poétikája nem volt különösebben fejlődő jellegű, és hogy mindent összevéve — leszűkíthető néhány olyan alapvető motívumra, mely mindig megtalálható, mindenütt jelen van, legelső költői próbálkozásaitól kezdve. És ha a mozgás motívumát — a fentebbiek alapján mint a Zrínyi életérzésének egy sajátos aspektusát reveláló stilisztikai eszközt határozhatjuk meg, amely legfőképpen a Szigeti Veszedelem-ben ölt formát, de amely kiterjedten van jelen a szerelmi idillekben is, akkor világossá válik az életfelfogás egységessége, megtartva specifikus ismertetőjegyeit függetlenül bármiféle tematikai változástól. Ezért, véleményem szerint, megalapozott és nem önkényes dolog állítani, hogy már az idillek termése is egy témákban és stilisztikai változatokban érett poétika gyümölcsei. E motívumokat és stíluselemeket a költő az epikus műfajban nem fejlesztette tovább, hanem csupán újra hasznosította, megfelelően variálva azokat. Az imitációs módszer jelenléte sem hangsúlyozottabb az idillekben, mint az eposzban. A marinói modell áttetszése az idillekben ugyanazt a funkciót tölti be, mint amelyet a klasszikus és olasz minták, Vergiliustól Ariostóig, Tassóig és Marinóig a Szigeti Veszedelem komponálásakor. De bármennyire is igaz Zrínyi törekvése a tovatűnő mozgás képeinek az alkalmazására — már az idillekben is —, mindez jelzi a Marinóhoz való viszony jellegét és határait is. Zrínyit befogadja az élet tűnékenységének hangulatát, de teljes érdektelenséget tanúsít a marinói költészet hedonisztikus arculata iránt. 2. A mozgás mint gyors és hirtelen cselekmény. Az áttérés a tovatűnő valóság érzékeléséről a mozgás-komponens még kiélezettebb és váratlanabb érvényesítésére szinte jelképesen kidomborodik az alábbi strófapárban: Karabul, mint madár, nem nyom nyomot földön De mint süvötő nyil megy ollyan sebessen, Ő futhatott volna által az tengeren, S nem esmerszett volna, hogy van viz az körmén. Látjuk az törökök, Szigetbe szép prédát Viszi futó lován, s megesmerik Vidát, Heában utánna futtatják lovakat, Mert mint az könnyű köd eltünteti magát. (13, 28-29) Annak ellenére, hogy az utoljára idézett verssorban visszatér egy olyan kép, amelyet mint a mozgás-kategória első szintjén levőt jellemeztünk, a figyelmünk most az első MTA I. Oszt. Közi 31, 1979
300
AMA DEO DI FRANCESCO
szakaszban olvasható új típusú hasonlatok felé irányul. Miként a hősköltemény számos más helyén is, a költő itt még hangsúlyozottabban törekszik az eddigieknél is lapidárisabb képek alkotására, ah d a leíró szándékot már szinte teljesen eltünteti a nyilvánvaló igyekezet: plasztikusan kiemelni az ember és a természet történéseit átható mozgástényezőt. Ebben az összefüggésben a költő négy hasonlat-típust mozgósít: mint evét, mint nyíl, mint madár, mint szél. Ezek a következőképpen jelentkeznek az egyes verssorokban: a) Könnyen, mint egy evét, ismét lóra ugrott Ismét könnyen Demirhám, mint az fris menyét Eligrik Delimán, mint az könnyű evét Deli Vid peniglen, mint az könnyű evét Jó lovára ismég, mint evét, fölugra ö is, mint szarvas gém, futkos az erdőkben b) De még sem vdt oly gyors, mint az sebes dárda Delimán mint villámás de tűnik reá Mint az sebes menykü, röpül nagy dardája c) Lova mint egy madár, maga mint egy tündér, Mert oly könnyen fordul, mint esti denevér d) Vesse el szablyáját, ki futó mint az szél Megyen több ellenségre, mint az forgószél Mint ntikor kemény szél megfuja az erdőt
(7, 84) (7, 87) (10, 79) (11, 85) (13, 17) (12, 28) (11, 65) (10, 61) (1, 77) (8, 50) (10, 46) (15, 10)
A költői jelentés természetesen változó nemcsak a felhasznált képek különbözősége miatt, de azért is, mert az egyes összehasonlítások a természeti valóság más-más aspektusára utalnak. így, miként a hasonlatok első két csoportja főként az ügyesség és sebesség tulajdonságait fejezi ki, addig a harmadik festői módon jeleníti meg a repülve fordulásnak a térben szabadon érvényesülő mozgásminőségét, sejtetve annak meg nem ragadható és előre nem látható jellegét. Végül a negyedik csoport kifejezetten arra a mozgástípusra vonatkozik, amelyet „a szél akciója"-ként próbálok meghatározni, és amelynek kulcsszerepe van az eposz stílus-jellemzőinek sorában. A mozgásmotívumnak, mint Zrínyi stílusa specifikus vonásának a szétterjedésekor, véleményem szerint az intenzitás dyan állandó növekedésének vagyunk a tanúi, amely a természeti átalakulások higgadt és pontos megfigyelésétől a mozgás tipikus képeinek használatán át elvezet „a szél akciójá"-nak szerepeltetéséhez, vagyis ahhož a mozgáshoz, amely egy féktelenül száguldó és megállíthatatlan erőt tételez fel. A szél képeinek használata Zrínyi költői előadásában különösen akkor válik nagyszerűvé, midőn egy ló gyorsaságát jellemzi:
Mondják, hogy Karabul nagy Arabiában Széliül fogantott egy hires kancában: Hihető is, szélben mert nincs, sem az lángban Oly vidámság, gyorsaság, mint vagyon abban
(1, 80) MTA I. Oszt. Közi. 31,
1979
301
JELKÉPEK A SZIGETI VESZEDELEMBEN
— és amikor a hír gyors terjedését festi: Azonban az gyors hir szárnyára felkele, Sebessebben szélnél s madárnál röpüle, Hir, melynél nincs gonoszb, s mely hamarébb nőne, Az mely futásában nagyobb erőt venne (4, 52) — vagy egy vitéz fürge rohanását éreztetve: Elfuta Vid előtt az szélnél könnyebben, Bizik futásának nagy sebességében. De gyorsan utánna fut Vid kegyetlen, Ennehány ugrásban élére hertelen (6, 85-86) A szélnek egyre intenzívebbé váló motívuma azonban nem korlátozódik itt a puszta összehasonlításra, hanem átfogni látszik a strófák egészét az erősen dinamikus jelentést hordozó főnevek és melléknevek által. Vidámság, gyorsaság, futás, sebesség, gyors, hamar: ezek a szavak állandóan jelen vannak a szél akcióját nyomatékosan kifejezni akarás jegyében. A cselekvő szélnek a motívuma, egyébként, több szakaszon át is érvényesülhet, mint a következő esetben: Véres nagy szemei ugyan kidültenek, Száraz fejecskéjén van helye üstöknek, Az orra likjain lángos szellők mennek, Szája tajtékot vér, mint vizi istennek. Magassan költ nyakán fejét alá hajtja, Szálas rövid serényét szél hajtogatja, Széles mellyel elefántot hasomlitja, Körmmel, száraz innal szarvast meghaladja. Jámborul csendesen császár alatt jára; De hogyha az ember fogdosni akará, Mint az sebes sólyom, mikor kél szárnyára, Vagy ha könnyű evét ugrik fárul fára. (2, 33-35) Az első két strófában a szél elsődleges képeinek mintegy a körítését adják a mozgásban levő természetre történő többi utalások (üstök, vér, víz, serény), kifejezve a magatartás rettenetességét, amely a harmadik szakasz első két sorának várakozásteli szünete után a másutt már alkalmazott és általunk már vizsgált dinamikus képek hirtelen elszabadulásában nyilvánul meg váratlanul. Egy dinamikus feszültség felé tartó azonos, folyvást előrehaladó folyamatot figyelhetünk meg az alábbi strófákban is: 5* MTA I. Oszt. K ö z i . 31, 1979
AMA DEO DI FRANCESCO
302
Itt már sok török hull, mint tűz előtt az nád, Mellyet pásztor tavasszal gyújtogat, s vigad Látván tűznek, szélnek kemény harcolását; így hull az sok török, és szaladton szalad. Nem látnál egyebet pornál s magas füstnél, Kit kovályogva visz az lengedöző szél Jaigatással kevert, jár köztök az vészéi; Omol kémélletlenül pogány török fél. Látta-é az halált az falon leirva, Mely rettenetesül kaszáját hordozza? Bán oly rettenetös az török táborban, Mint kasza előtt fii, hull török halomban. (10, 101-103) Az ariostói reminiszcenciának (Orlando Furioso 10, 48) a nyilvánvaló jelenléte nem homályosítja el itt Zrínyi stílusának sajátos vonását. Ez itt is abban nyilvánul meg, hogy először változékony természeti elemeket (tűz, szél, por, fist) kever bele festői módon előadásába, majd erre egy rövid szünet következik (megint a harmadik strófa elején!), amely megelőzi a fékezhetetlen dinamizmus azonnali kirobbanását, - miközben a ,^/lint kasza előtt fi" riiár ismert képének az utolsó sorban való visszatérése arra példa, hogy Zrínyi miképpen alkalmazza együttesen az elemzett mozgás-kategóriákat, teljessé téve ezáltal a mozgás benyomását. Az utóbb idézett versszakokban olvasható, az eddigieknél is kifejezőbb leírás szinte „a valóság megbolydulásá"-t ábrázolja, ami már Zrínyi utolsó mozgás-szintjének felel meg, miként a továbbiakban majd kimutatjuk. Az erre a fokozatra való átívelést mutatják azok a verssorok is, melyek az eposz egyik leglíraibb részletéhez, Delimán szerelmi monológjához tartoznak: Ha Az Ha Az
foly az folyóvíz, vagy szép csurgó patak, ő szemei is mind egyaránt folynak; az gyönge szellők ágok között fújnak. ő bánáti is nyughatatlankodnak.
Lengedöző szellék, csurgóknak folyása, Mint szévész háború, és Lethe forrása.
(12, 12-16) Érdekesnek tartom itt kiemelni, .hogy a szél-motívum miképpen társul itt a víztémához, amelynek szintén olyan nagy része van Zrínyi barokk természeti képapparátusában. Úgy vélem, hogy ez az elem ilyen miniatűr és idillikus szóhasználattal csak itt szerepel, miközben a víz másutt az erős indulat és a megállíthatatlan erőszak leírásának az eszköze. Valójában az idézett sorokban is jelen van az indulat és erőszak ereje, de egyelőre még potenciális állapotban, csupán kitömi készülőben egy idillikus MTA I. Oszt. Közi. 31, 1979
JELKÉPEK A SZIGETI VESZEDELEMBEN
303
természet ingatag csendjéből. De még ez a nyugalom is mozgással teli, amint azt a „szélvész háború" és a „Lethe forrása" jelzik, ellentmondva egyúttal az előző körvonalazott derűnek, előkészítve a készülő dinamikus kirobbanás atmoszféráját. 3. A mozgás mint megállíthatatlan sodrás. Ezen a harmadik szinten a vizek áramlása tehát a visszatarthatatlan természeti erők szimbólumává válik. A sodró víz mozgásának az értelmezésében pedig eltolódás áll elő: a mozgásban levő természeti elemek leírásáról a figyelem áthelyeződik a nyugalmi állapotra zúduló erő érzékelésére. így pl. a következő képekben érezhető feszültség: „Könnyű had, és bátor gyors, mint az árviz (1, 70) Demirhám haragos, mint hátul nőtt viz-ár (10, 42) mentesülni látszik ugyanezen hasonlatok leíró jellegétől: „Delimán, hasomló ő viznek árjához Mikor fövént, dült fát, gyökeret bőven hoz. (10, 64) Halál formára jár bán törökök között; Mint az lángos harap, ha nádban ütközött, Mint az sebes vizár, ha hegybül érkezett: Oly kegyetlenségben Zrini most öltözött (15, 6 3 - 6 4 ) Miközben másutt, Zrínyi stílusának állandó vonásaként, egyensúly jön létre, az összehasonlítás festői célzata, illetve az ábrázolásra kerülő epikai jelenet értelme között. Nem szabad azonban azt hinnünk, hogy a mozgásnak ez a harmadik szintje csak a víz motívumával kapcsolatban lép elő. A hősköltemény vitézi tematikája és a színpadszerű ábrázolások összefüggésében, midőn az egyes hősök kezdeményezése plasztikus kiemelésben részesül, a költő a jelképszerűen értelmezett természet legkülönbözőbb elemeit hasznosítja. Pl.: Mint mikor az fölszél Késmárkbul kiszakad, Mint magas hegyekből leszállott küszikla, És mint tüzes lidérc száll le az fölyhőbül, Azért mint forgószél, keveregnek égben, Deli Vid másfelől török közt, mint tündér,... mint oroszlány, járni mér. Ezek a képek olyan — mozgásukban felfogott - természeti erőket idéznek fel, amelyek céltudatosan képesek minden lehetséges ellenállást elsöpörni. Amikor a költő a mozgásban levő statikusság (leszállott kőszikla), a lángra gyúlt fénysugár (tüzes-lidérc), a hirtelen légköri fejlemények (fölszél, forgószél) fantasztikus (tündér) és borzalmas (oroszlány) lények képeihez folyamodik, amelyek a maguk robbanó cselekményével a stabilitás legkisebb látszatát is azonnal szertefoszlatják, akkor költői kifejezéskincsének a csúcsára a negatív világképet hordozó első mozgás-komponenst tesz meg, a forgószél titokzatos jelképébe sűrítve annak lényegét. A formák állhatatlanság, az örökös áramlás 5* MTA I. Oszt. Közi. 31, 1979
304
AMA DEO DI FRANCESCO
érzése, a valóság állandó ingatagsága, — vagyis a korábbi manierista kultúrából származó képzetek - visszatérnek itt, de nem mint egy pusztulásra, eltűnésre ítélt emberi világ szimptómái, hanem mint egy dinamikus életérzés részei. A manierizmus és a barokk történeti tagolódását tekintve, a Zrínyi költészetében megjelenő barokkot és annak korlátját Zrínyinek abban az igényében érhetjük tetten, hogy látható kapcsolatot létesítsen a megelőző elmélkedő és befelé forduló költői tapasztalattal, de nem abból a célból, hogy belőle egy elmélyülő halálvízióhoz, hanem hogy egy konstruktív erkölcsi világképhez jusson el. A dolog stilisztikai, poétikai oldalát tekintve, Zrínyinek a mozgásképzetek iránti előszeretetéből nem szabad tehát tévesen az emberi esendőség témája iránti egyoldalú vonzódására következtetünk, minthogy ez a motívumkör csupán első aspektusa annak a költői és gondolati egységnek, amely - éppen ellenkezőleg — e témakör felülhaladására törekszik. Ez pedig olyan költői képeknek és megfelelő életérzésnek köszönhető, amelyekben már az ember lelki és erkölcsi szilárdsága a döntő elem. *
A költői és gondolati folyamatnak ezen a pontján fejlődnek ki Zrínyinél a szilárdság, tartósság képei. A kőszikla szimbóluma,6 amelyet olykor más, hasonló minőségű kifejezés helyettesít, hatalmasan magaslik fel a megsemmisülő, eltűnő valóság ellenében, hogy kifejezze jelképesen az ellenállást és egyúttal a győzelmet a mozgó, tovatűnő élet negatív koncepciója felett: De Vid mint küszikla áll az habok között (6, 103) De mint küsziklának nem ártanak habok (4, 111) ö penig mint egy kii semmit nem rettenik (14, 75) Ihon előttetek Zrini áll fegyverben (15,59) Nagy dárda kezében, hasomló tölgyfához Avagy rettenetes gállyaarbocfához (10, 50) Zrini penig hátul viszi nagy dárdáját Mint vitorlás gállya az nehéz arbocfát (11,92) 'Már ARANY JÁNOS is felfigyelt a kőszikla-képre (i. m., 327, 3 3 8 - 3 3 9 , 358.), melyben azonban az epikus műnem hagyományos költői közhelyét azonosította. Ugyanakkor, úgy vélem, szükséges megvizsgálni, hogy miként használja ezt a képet Zrínyi, miként válik egy sajátságos világlátás kifejeződésévé. Egyébként már KLANICZAY TIBOR is rámutatott alapvető Szigeti Veszedelem elemzésében (i. m. 2 5 1 - 2 8 6 . ) a kőszikla, a nagy szelek és a sebes vízár képek közti összefüggésre (272.). MTA I. Oszt. K ö z i . 31, 1979
JELKÉPEK A SZIGETI VESZEDELEMBEN
305
Az erő heroikus kultusza, amelyet ezek a verssorok oly magvas tömörséggel fejeznek ki, nagyobb lélegzettel tér vissza a csatában elkötelezett többi vitéz helytállásának rajzában: Áll mozdulatlanul, istrázsát az égnek Tart ő nagy botjával, ellenz ellenségnek (15, 37) így szintén Deli Vid holt török fölött áll, Dárdája kezében mint nagy sugár töly-szál, Jól látszik messziről, mint egyenes kiifal (6, 93) Ihon Stipán Golemi rettentő testtel, Lépik, mint egy halom, rettenetességgel; De ennek nem árthatni soha fegyverrel, Mert keményebb bőre vasnál s kemény künél. (5,51) Zrínyi költészetében a szilárd, statikus és az ingatag, mozgó elemek közötti ellentét együttjár szerelemkoncepciójával ugyanúgy, mint a vitézi tematikával, sőt a vallásosság kifejezésévé is válhat, amikor a világ hiábavalósága feletti elmélkedés harci kérdéssé válik számára, saját hősi eszményeinek keresése, illetve egy, az emberi kezdeményezés számára teret hagyó új humanizmus megvalósítása sodrában. Úgy gondoljuk, hogy a Zrínyi költői műve és talán egész élete által képviselt életprogram és magatartás legkifejezőbb tolmácsolását ez a két strófa tartalmazza: Áll rettenthetlenül Zrini nagy gondokon, Mint nagy tornyos küsziklák magas Késmárkon, Heába küszködnek nagy szelek azokon, Erejeket vesztik heában ostromon: Úgy Zrinit nem ijesztheti gond, sem rettentés, Ha Atlas leromlik, ha az nagy ég leés; Mert állhatatosra az félelem nem és, Az ki igaz üggyel s jó szüvel fegyveres. (5, 2 - 3 ) Világosan kifejezésre jut itt az a két dimenzió, amelyet kiemelni igyekszünk: a szüntelen és heves mozgás (küszködnek nagy szelek) és a vele szembeszegülő helytállás (nagy tornyos küsziklák). A kettő összekapcsolását pedig az a „heában" szó jelenti, amely itt, akárcsak másutt, azt fejezi ki, hogy mennyire haszontalan tömi magát az embernek olyasmire, ami nehezen érhető el, szerezhető meg és győzhető le. Itt is azonnal kívül tehát az adott kép közvetlen szemantikai határain, hogy tanúi legyünk annak az egyetemes szimbolikának, mely ebben az egyenletben rögzíthető: dinamikus cselekmény + szilárd helytállás, azaz magának az aktivitásnak a hiábavalósága. A két idézett szakasz azonban egy másik, Zrínyire nem kevésbé jellemző tanításnak is a 5*
MTA I. Oszt. Közi. 31, 1979
306
AMA DEO DI FRANCESCO
hordozója: a második versszak két utolsó sorában jelképes erővel jut kifejezésre az egész eposzt átjáró etikai koncepció, melyet a lelki készség és az erkölcsi erő statikus képzetei tolmácsolnak költőileg. Hivatkozom itt különösen az állhatatosság fogalmára, amely jelentőségteljesen kapcsolódik az „igaz ügy" motívumához, valamint az erkölcsi felkészültséghez (jó szüv). Hogy ezek a mozzanatok a Zrínyi világképének alapvető összetevőjét képező lelki szilárdság szimbolikus jelölői, ezt egy másik strófapár is megerősíti, megjelölve Zrínyi gondolatvilágának döntő pontját: Szerencse üvéle nem játszott mint mással; Ha ijeszteni is akarta csapással, Vagy had veszésével, vagy más kárvallással, Mindenkor állandó volt okosságával; Nem hajlott mint az ág, mint kőszikla állott, Tenger habjai közt, mert magában szállott, Ha szerencse neki valamit adott, Nem bizta el magát, föl nem fuvalkodott. (2, 4 8 ^ 9 )
A Zrínyi írásaiban oly gyötrelmes tárgyként vissza-visszatérő szerencse tölti itt be az egyetemes változékonyság mozgatóerejének szerepét, kifejezve a valóság ellenőrizhetetlen elemét. Ezzel szegül szembe egy itt is jelenlevő fékező elem, amely a gondos szókiválasztás és jól körülhatárolt jelentészóna jóvoltából a szerencse bizonytalan játékának ellenálló erkölcsi felkészültség jelképévé válik. A költői előadás szintjén az ellentétes képek egymás mellé helyezését találjuk: az első szakasz első sorában fordul elő a szerencse szó, amely a hozzákapcsolódó leírás folytán átöleli a két következő sort is; ennek ellensúlyát alkotja a negyedik sor egész szókincse, mely a folytonosság (mindenkor), a szilárdság (állandó) és az „okosság" specifikus minősége tolmácsolásával azoknak az erkölcsi jellemvonásoknak az együttesét is sejteti, amelyek a küszikla szimbóluma mögött rejtőzködnek. Ez a küszikla magasodik azután fel, óriásként a második szakaszban, és retorikailag semmissé is teszi a két sorral később mégegyszer visszatérő szerencsének a hatalmát. Hasonló ellentét van jelen a szorosabban vett katonai tematikában is, ahol a cselekmény intenzitását a mozgáskategória szókincse fejezi ki, de amely egyszeribe megtorpan és semmissé válik a plasztikusan körvonalazott statikus kép nyomán: Adatik őnéki tágos és széles ut Mert minden előtte, az merre lehet, fut, Nem külömben, mikor kilövik az álgyút, Csinál széles nyílást, az mig helyére jút. Csak te magad nem futsz, nagy óriás Rahmat, Farkasicsra bátran hozod nagy botodat; Régen Rahmat elhagyta az magas lovát, Gyalog, mint egy torony, hordozza nagy botját. MTA I. Oszt. Közi. 31,
1979
JELKÉPEK A SZIGETI VESZEDELEMBEN
307
Heában, Farkasics, megvárnod ezt karddal, Nem érhatsz őnéki kemény pallosoddal... (3, 102-104) Az ellentét itt a mozgással, dinamizmussal teli első szakasz és az olyannyira statikus második között feszül, míg a harmadik - vagy legalábbis annak az eleje — a kettő szintetikus feloldását nyújtja a már ismert „heában" szóval. Ebben az esetben mind az első szakasz dinamizmusa, mind pedig a másodiknak a statikussága a megfelelően kiválasztott szókincsre épül: melléknevek, mint tágos és szeles, igék, mint fut és kilövik, valami szélesen hömpölygő, folyamatos cselekmény benyomását keltik, amely azonban szükségszerűen ütközik bele abba a szilárdságba, melyet olyan melléknevek, mint nagy (háromszor ismétlődve a második strófában!) és óriás, valamint olyan főnevek, mint bot, és torony fejeznek ki. Az elmondottak rendkívül hasznosak lehetnek a korai idillek szimbolikájának elemzése esetén is. „A vadász" című idill alábbi szakaszaiban ugyancsak a dinamikus és statikus képsorok szembeállításának lehetünk tanúi: Sóhaj tásim annyit lágyitnak te rajtad, Mint gyönge szél tölgyfán, az mely nem hajolhat; Az mint nagy kősziklát tengerhab nem ronthat, Ugy verseim tégedet nem lágyíthatnak. Miért szépségedben magadat elbíztad? Mely mint egy szép gyöngyvirág, hamar elrothad; Mint egy csurgó patak, mely vissza nem folyhat, Ugy fiit el szépséged s változik szép orcád. Futsz most én előttem, mint galamb ölyv előtt, De ha szárnyas vagy is, nem éred az üdőt, Esztendő is elfut te szépséged előtt: Azt tudod-é: szépséged hogy néked örököd? (18-20) Itt is a kifejező erejű természeti elemek kontrasztjáról van szó: a már ismert gyönge szél és nagy kőszikla ellentéte mellett ott áll a hasonló értékű tölgyfa és tengerhab szembeállítás, amelyekhez azután hozzájárul az igei cselekmények tagadása: nem hajolhat, nem ronthat, nem lágyíthatnak. De azt is megfigyelhetjük, hogy a három idézett versszak a maga egészében is a dinamikus és statikus ellentét kiemelése jegyében tagolódik. Az első szakasz magát az ellentétet emeli ki, a második kiterjeszti azt további természeti képekkel, míg a harmadik ugyanezt az érzést egy egyszerre bibliai és marinói eredetű magvas kép segítségével vési emlékezetünkbe (futsz most én előttem, mint galamb ölyv előtt). Mint jól látható, újra megerősödhetünk abban a meggyőződésünkben, hogy Zrínyi poétikája szempontjából az idillek stílusa-fontos tanulsággal jár: tanúsítja az ihlet és a költői képzelet egységét ez utóbbiak és a nagy mű között. 5*
MTA I. Oszt. Közi. 31,
1979
308
AMA DEO DI FRANCESCO
Utolsóként meg kell még állnunk a statikusság-dinamizmus ellentét egy másik jellegzetességénél. Hogy ha eddig annak lehettünk tanúi, hogy a mozgás, az ingatagság, a változékonyság képeivel, amelyek költői elképzelése szerint a valóság mélyebb értelmét fejezik ki, szembeállította Zrínyi a saját erkölcsi felfogásából eredő statikus-ellenálló mozzanatot, addig a következőkben idézett szakaszokban ennek a dialektikus viszonynak a megfordítottját figyelhetjük meg: a statikusság megtöri magának a dinamizmusnak az erejét: Török táborba utolsó romlásra Elég volt mondani: Zrini vagyon harcban. Mint fölyhő szél előtt siet forgásában: Ugy sietett futni török hazájában. Az Isten üneki adott oly hatalmat. Ellenség előtte, mint fövény, elomlott. Jól ismerte Isten, hogy hü szolgája volt. Azért minden ügyében tüle áldatott. (2, 6 2 - 6 3 ) Ezekben a sorokban a statikus elemnek nemcsak sikerül szembeszállnia a mozgással, hanem le is győzi azt, és a mozgást másodlagossá és passzívvá süllyeszti, amennyiben ez most már csak a statikus képben feszülő erő következménye. Ez az utolsó fázisa ennek a költői elképzelésnek: a költő ugyan még most is a gyors és váratlan mozgás típusképeit alkalmazza, és ugyan még most is előszeretettel idézi a természeti és emberi valóságnak a megragadhatatlan és nehezen felfogható tűnő pillanatait —, valójában figyelme immár nagy nyomatékkal arra irányul, ami nem változik, ami szilárdan helyben marad, az élet minden rohanásán kívül és felül maradva. Mindez Zrínyi költészete barokk jellegének a határait is jelzi. Hiába keressük benne az érzéki gyönyörűséget vagy a halál-tudatban való maga elhagyást. Stílus vonatkozásában hiába keressük nála a túlzottan feldíszített ékesszólást vagy a komplikált metaforák kultuszát. Mindez ugyanis ellentétben állna a költő világképével és életérzésével, amely a lehetőségek határait nem lépi túl és kerüli a magatartás szélsőségességét, valamint a költő stílusával, amely szilárdan megmarad egy konkrét, leíró realizmus határain belül. Zrínyi költészetének a barokk világa a korábbi manierista élményvilág túlhaladására korlátozódik, oly módon, hogy a korábban kialakított stilisztikai és gondolati elemek visszatérnek, de továbbfejlesztve és egy új, mind költői, mind pedig erkölcsi-politikai eszményhez alkalmazkodnak.
MTA I. Oszt. Közi. 31, 1979
KOVÁCS SÁNDOR IVAN
ZRÍNYI KŐSZIKLÁI
Amikor „Szent Lőrinc nap után az ezerötszázban és az nyolcvankilencben," azaz 1589. augusztus 11-én Balassi Bálint szerelmes éneket szerez „a havasok aljában" egy bizonyos Margit nevű szűzről, versbéli állításával ellentétben egyáltalán nem „remete módjára" bolyong a Magas Tátra Kriván nevű hatalmas bércfoka körül. A 2494 méter magas csúcsra biztosan kellő áhítattal pillant fel egyszer-kétszer, leginkább azonban azzal foglalatoskodik, hogy „bokrok megül nézvén" meglesse a szép Margarétát. A roppant hegyláncolatról alig van szava, annál inkább felgerjedt hevülettel részletezi: Igyenesen felnőtt szép nyers ciprusvcsszőt jegyez mert ő termete, S kalárist kis szája, rózsát szép orcája, mézet ereszt beszéde. Hónál fejérb lábát zöld pázsiton harmat ha néha nedvesíti, Hogy mezítláb járván csak mulatságában szép virágit csipkedi. Akkor bokrok megül nézvén szereimétül élek örülvén neki. .. Éles, tiszta reneszánsz életkép ez: a hófödte sziklacsúcsos háttér csak elmosódó díszlet, ugyanígy mint Botticelli madonnaképei vagy Leonardo da Vinci Giocondája esetében. A lényeges, a kiemelendő az emberarc, a női test szép arányossága. Törvényszerű, hogy Balassi plasztikus leírása pontosan egybevág az Árgirus-széphistória hasonló jelenetével, s hogy Gerézdi Rábán az „egy tőről fakadt" ábrázolásokat Baldassare Castiglione II Cortegianó)a megfelelő helyével is párhuzamba állíthatja. „Hónál fejérb lábát, zöld pázsiton harmat ha nedvesíti"; „Fejér gyenge lába mint hattyúnak t o l l a . . . Csak a lábafeje, amint hó látszik vala" — múlják felül egymást Balassi és Gergci Albert izgató, szemérmes gyöngédséggel. Castiglione pedig azt fejtegeti, mennyi baj rejlik abban, ha „egy asszony annyit emel fel szoknyájából, hogy lába és néha lábaszárának kis része is látható, anélkül, hogy ő észrevenné". Gerézdi Rábán, akinek nem kellett a szomszédba mennie egy kis beleélő fantáziáért, ezúttal mértéktartóan kommentál: „Úgy hisszük, ennél többnek elővillannia még akkor sem volt szabad, ha a hölgy csupán múlatságában mezítláb hancúrozott kertje zöld gyepén! Bár ez utóbbinak illendő voltáról szólani még az II Cortegiano is elfeledkezett, ám ha ezt a szép tündérleány és Margaréta egyaránt megcselekedte, aligha ütközött az udvari etikettbe . . . " Ez volt bizony az udvari etikett akkor; és a féktelen Balassi még a „havasok aljában" sem akarhatta csak úgy lóhátról leugorván azonnal megelégíteni kedvét Margaréta úrleánnyal: bókolni kellett — a kor ízlése és stílusnormái szerint. Mert ha, MTA I. Oszt. Közi. 31. 1979
KOVÁCS SÁNDOR IVÁN
310
mondjuk, mégis jobban leköti a táj, a sok égbeszökő hegycsúcs, és azt találja mondani Margarétának: olyan a két lábad, „nevendéken szép szűz", mint egy-egy hatalmas bazaltoszlop, biztosan akkora pofont kap, hogy leskelődő, karikás szeme szikrázó csillagokat lát. Szándékosan hoztam fel ezt az egyáltalán nem fantázia-példát, mert félszázaddal később, 1642 táján Zrínyi Miklós éppen ezzel a keresett költői képpel tette a szépet Eszteiházy Anna Júliának: Sokszor szép két lábát Melynél nap nem láthat Szöbbet, valamerre jár: Hercules oszlopa, Azhol non plus ultra, Higgyed, lenni gondoltam. Zrínyi legelső ismert verse, A vadász és ekhó fenti soraiból világosan kitetszik, hogy a költő képzelete kedvesének „szép két lábát" Herkules oszlopaival, azaz a Földközi-tengert az Atlanti-óceánnal összekötő Gibraltári-szoros szirtfokaival azonosítja. Az Európa és Afrika közötti tengerszoros 14-21 km széles, s bár maga Gibraltár csak 250 méter magas, a torokszűkületben 800 méteren felüli hegytömbök jelzik a két kontinens végpontját: „Azhol non plus ultra", ahol tehát végetért az oikumené, a görögök által ismert világ, s ahonnan még Dante Ulyssese is vesztére hajózott messzebb. Az enyhén szólva vaskos és monumentális bók, „átszámított" földrajzi méretei meghökkentőek. Ha az emberi testen belül a combközépig mért láb részarányát nagyjából 1/З-nak tekintjük, képzeletünk egy kb. 2400 méter magas hölgyfigurát teremthet, s ez (frizurával együtt) éppen akkora magasság, mint a Tátra Kriván-csúcsáé. A költői képet persze még tanulságosább összevetni Eszterházy Anna Júlia fennmaradt arcmásával. Anna Júlia kisasszony darázs-karcsúra fűzött, magas, nyúlánk termet; hatalmas harangszoknyája azonban talpig-szőnyegig ér, és persze a jobb kezét imakönyvön nyugtató istenes beállítás sem meri végiggondoltatni vélünk, milyen is lenne, ha elővillanna legalább harisnyás lábikrája . . . Biztosan nem szikla-vaskosságú, mint ahogy az is valószínű: Zrínyi merész költői képe nem okozhatott botrányt. Akármely műveltebb kortárs olvasó számára nyilvánvalónak kellett lenni, hogy a költő a „szép két lába — Herkules oszlopa" azonosítással a divatos művészi antropomorfizálás technikáját alkalmazza. Ez a módszer barokk fogásként sem ismeretlen, igazi virágkora azonban a későreneszánsz, amikor manierista túlhajtásának elképesztő példáival találkozunk. A föld, a természeti táj és a tárgyak antropomorfizáló ábrázolásának ötlete persze a késő-reneszánsznál is régibb keletű. A Leonardo da Vinci-kommentárok Senecát és a középkori hagyományt emlegetik ősforrásul, mégpedig a Trattato della pittura eme gondolata kapcsán:,Mondhatjuk tehát, hogy a világnak tenyésző lelke van, hogy a föld nevezhető húsának, a sziklák összefüggő rétegei a csontozata, amelyből állanak a hegyek, a tufa a porcogója, a vízerek a vére, s az óceán az a vértó, amely a szív körül van. A lélekzetvétel a vérnek felduzzadása és leapadása az érverésben: ilyen a Földön a tenger dagálya és apálya." Stb. A fordító Kardos Tiborral szólva akármennyire is „plasztikus, izgatott, MTA l. Oszt. Közi. 31,
1979
ZRÍNYI KŐSZIKLÁI
311
l e l k e s . . . , pantheisztikus jellegű" ez a leírás, a festő és elméleti konstruktőr Leonardo da Vinci távlatos fantáziája adós maradt gyakorlati kiaknázásával. Annál inkább a végletekig feszítette a festői antropomorfízálásban rejlő lehetőségeket Giuseppe Arcimboldo (1527-1593), a rudolfínus Prága ünnepelt olasz piktora. Arcimboldo tökéletesen érvényre juttatta az „olykor a torz mögé bújtatott" manierista szépségeszményt. Eljutott az érzéki szépség teljes felszámolásáig, csak a tudós invenció, „pusztán az intellektuális spekuláció képi realizálására" törekedett. „A képek prekoncepcióját sűrítő idea" — hogy továbbra is Klaniczay Tibort idézzem — Arcimboldo agyában is „egyre fantasztikusabb szellemi tornamutatvánnyá torzult". Az ő ideája az volt, hogy az emberi test, főként a fej és az arc képi látványa a legkülönfélébb természeti és tárgyi elemekből rakható össze. így formálta meg a könyvtáros arcképét különféle könyvekből; a kertészét zöldségekből és gyümölcsökből; az évszakok és az elemek allegóriáit virágokból, fagyökerekből, jégcsapokból; groteszk fantázia-fejeit pedig menyétek, mókusok, őzek apró fejecskéiből. Arcimboldo még Kálvin János szentséges fejét sem átallotta csúszómászó kígyókból-békákból összerakni. (Persze ellenpélda is van: egy korabeli metszeten X. Kelemen pápa fejébe a Szent Péter-templom nagyharangját ütötték tiaraként, s épületesek az allegorikus mellékrajzok is: liba nyel dekli az olvasót, szemüveges szamár olvas a szentírásból, disznó zabálja a vitairatokat.) Arcimboldo fantasztikus ötleteit szép számú követői ad absurdum fejlesztették. Főként az ün. flamand iskola, Abel Grimmer és Gilles Mostaer jeleskedett a tobzódó variálásban, de eljutottak Arcimboldo-típusú metszetábrázolások a legkülönfélébb XVII. század eleji Magia universalisok és Ars magnak hatalmas fóliánsaiba is. F. C. Legrand és F. Sluys Arcimboldóról és követőiről írott francia nyelvű monográfiája többek között a jezsuita Athanasius Kircher (1602—1680), a híres polihisztor és orientalista Ars magna című munkájából közöl egy Arcimboldo hatását tükröző tájképrajzot. Jellemző és szinte természetes tévedés, hogy Gustav René Hocke 1957-ben megjelent Die Welt als Labyrinth című könyve képanyagában ezt a Kircher által publikált és leírt metszetet — amit majd a flamand iskola is agyonvariál — a Legrand és Sluys-monográfia megjelenése után két évvel is Arcimboldónak tulajdonítja. Athanasius Kircher Ars magnóját azért kell különös figyelemre méltatnunk, mert a szerző öt könyve megvolt Zrínyi könyvtárában, s ezek között található az Ars magna lucis et umbrae 1646. évi római kiadása is. Az erős Arcimboldo-hatást mutató metszetet (az Országos Széchenyi Könyvtár példányában a 806. és 807. lap közé fűzött illusztrációs mellékleten tekinthető meg) Zrínyi Miklós akárhányszor elnézhette, s bizonyára ugyanúgy aprólékosan szétszedte és összerakta az eléje táruló látványt, mint ahogy mi tesszük alább, mert a kép jelentése másképpen fel sem fogható. A tájportré címe: Campus antropomorphus, s az „emberiesített" mező vagy térség azt ábrázolja, hogy hanyatt fekvő szakállas férfifej nyugszik a tengerben — de ez egyszersmind egy vízbe nyúló szirtfok. Nyakszirtje várfal; jobb füle kerek kőbástya; szeme pinceajtó; homloka és szemöldöke sziklacsúcs, orra várkastélyszerű építmény; bajsza és szakálla az álltól a nyakra is lehúzódó bokorsor; hajzata falomb. Füle körül csónakázókat látunk a vízen, vállán egy horgász ül, a nyakán kaszálnak, szénát gyűjtenek, a pofacsontján egy vadász puskát szegez az égen húzó madárrajra — és így tovább: ökröket hajtanak, kutya nyulat kerget stb. Ez a tengerben nyugvó emberiesített sziklafej akár éppen egy békés Gibraltár is lehetne - a támaszpontok előtti boldog, idilli időkből. MTA I. Oszt. Közi. 31,
1979
312
KOVÁCS SÁNDOR IVÁN
Zrínyi csak az Adriai-tengernek syrenája volt, nem jutott el az Atlanti-óceánra vezető tengerszorosig, de látta és feltehetően ízlelgette ezt az antropomorfizáló tájábrázolást, s ennek ismeretében most már könnyű kézzel nyúlhatott a fekete ténta és a penna után, hogy papírra vesse a manierista concettót: múzsám „két szép lába. . . Herkules o s z l o p a . . . " A Kircher-fóliáns a Gibraltár-kép esetében biztos filológiai révkalauzunk. Ám ha most már saját szakállunkra túl merészkedünk az Adrián és Herkules oszlopain, s felhajózván a portugál, spanyol és gall partok mentén Angliáig, mintát veszünk a korabeli európai költészet világtengeréből, akkor is hasonló az eredmény: Zrínyi Gibraltár-képe a XVII. század elején korszerű megoldás. Vergilius — Arany János szerint — „kora érzületét" fejezi ki, amikor a gibraltári tengerszoros keletkezéséről úgy szól, hogy valaha valószínűleg „egy folytonos part volt, melyet nagy rombolás kettészakaszta... ", és a Kolumbusz vállalkozását ismerő Tasso is — folytatja Arany — csak annyival többíti a Gibraltárra vonatkozó ókori hiedelmet, hogy „Egyszer egy jóslatban (XV. 27—32.) ő is el meri hagyni az ó-világ határát, s túl Herkules oszlopain a nagy óceán síkjára ereszkedik. De már a küszöbnél, nehogy igen eltévedjen, egy klasszikus reminiszcenciával biztosítja magát, midőn a Gibraltári-szorosra Virgil szavait alkalmazza . . . " A „teológiai mélyengés századában" (ez is Arany remek kifejezése), amikor a századelőn még eleven a reneszánsz életérzés és frissek a nagy földrajzi felfedezések eredményei, már nincs szükség efféle klasszikus reminiszcenciákkal való biztosításra. Az egyik tengeri nagyhatalom nagy költője, az angol John Donne (1572-1631), aki fiatalon mellesleg egy Azori-szigeti expedícióban is részt vett, a XVII. század elején végleg polgárjogot szerez a költészetben a földrajzi allúzióknak. Ha a manierista Arcimboldo a természeti tájak és tárgyak antropomorfizálását vitte véghez a festészetben, a metafizikus John Donne a földrajzi tájak és fogalmak antropomorfizáló költői képpé alakítását oldotta meg — Arcimboldónál harmonikusabb és maradandóbb művészi leleménnyel. A mi nagy költőhöz illő méltósággal haldokló Balassink, aki Tasso kortársa volt, még egy klasszikus reminiszcenciával, éppen Vergiliust idézve búcsúzott e földi világtól. A betegágyban fekvő John Donne viszont már eképpen fohászkodott istenéhez egyik utolsó himnuszában: A földrajztudós-orvosok nekem térkép-testemen megtanítanák, hogy lapos ágyamon felfedezem e délnyugati, szűk szoroson át per fretum febrís a halál hónát. íme a kifejezetten földrajzi antropomorfizálás: a beteg test térkép; aki a térképjelekből következtetni képes, az a földrajztudós-orvos; a halál hónába „per fretum febris — a láz tengerszorosán keresztül" vezet az út. A Himnusz Istenhez, betegen következő strófája az égtájak: Nyugat és Kelet halál- és feltámadás-jelentését aknázza ki, majd a mindenkor mindegy beletörődő érzése megint földrajzi allúziókkal mélyül el: MTA l. Oszt. Közi. 31, 1979
zrínyi
313
kősziklái
A Csendes-óceánba vagy talán Jeruzsálembe érek haza én? Egy felé visz Gibraltár, Magellán s minden szoros mindegyik földtekén, Ha Hám él ott, ha Jáfet és ha Sém. A láz tengerszorosa már anticipálta a valóságos tengerszorosok versbeli megjelenését, s most elő is kerül Gibraltár, továbbá a Magellán-szoros. Az idézett versszak utolsó két sora azonban még Vas István kongeniális fordításában is gyanút ébreszt. Nem spórolódott-é el valami az átültetés során, hiszen Hám, Jáfet és Sém a bibliai Noé fiai voltak, akik Európát, Afrikát és Ázsiát benépesítették. Gibraltár Európa és Afrika kettéválasztója, a Magellán-szoros a dél-amerikai Tűzföld alatt húzódik, északnak tehát nem jutott semmi. Pedig John T. Shawcross 1968-ban megjelent Donne-kritikai kiadása szerint az eredeti angol szöveg valóban elrejt egy északi tengerszorost is: Is The Pacifique Sea my home? Or are The Easterne riches? Is Jerusalem? Any an, and Magellan, and Gibraltare All streights, and none but streights are wayes to them. Whether where Japhet dwelt, or Chern or Sem. Az Anyán vagy Anian ugyanis a XVI. század végén kutatott Észak-nyugati átjáró, és nem a Bering Strait, mint Shawcross magyarázó jegyzete állítja, hiszen a Beríngszorost majd csak Donne halála után egy évszázaddal fedezik fel igazából. Donne földrajzi allúziói közül éppen csak megemlítek még néhány fontosabbat: „a föld titkos érrendszere / tenger mérges sóit purgálja ki" (A háromszoros bolond. Ford.: Orbán Ottó. Ez szinte Leonardo da Vinci „átírása"); „Új Amerikám vagy te. mégpedig/úgy biztos, ha egy férfi népesít" (Vetkező kedveséhez. Ford.: Vas István); „a Föld két pólusát / araszoló két kezet szög járja át" {Nagypéntek, 1613. Ford.: Jékely Zoltán). Teljes egészében idézhetném a Szerelmesek útját, amelyben a költő a szeretők vágyteli szívósságával araszol kedvese délkörökkel hálózott, völgyektől, domboktól, bozótosoktól, kikötőktől változatos testén, s az arctól való elindulással szemben azt ajánlja: Kövesd tanácsomat és kezdd alább, minden út között a legjobb út a láb. édes térképed célodig vezet, s míg ott időzöl, az is élvezet: legkevésbé őt leplezi lepel: patáját az ördög sem dugja el . . . (Orbán Ottó fordítása) Ez a merész, edes testi térképészet Zrínyi Gibraltár-metaforájában is ott lappangó lehetőség, hiszen A vadász és ekhó fentebb idézett sorai azzal folytatódnak tovább: „kívántam, dűlne rám / Szép márvány palotám". Csakhogy e két sorhoz egy harmadik is MTA I. Oszt. K ö z i . 31. 1979
314
KOVÁCS SÁNDOR IVÁN
járul: „Miként rádőlt Sámsonra", és ezzel már is visszaránttattunk a világi scénáról az istenes-bibliás, erkölcsös képzetkörbe. Zrínyi — bár jól ismeri a rafinált manierista technikát — nálunk még az 1640-es években sem viheti végig erotikus színezéssel a boncolgatott költői képet. Valóban: a Gibraltár-concetto csupán folytatás nélkül maradt egyetlen erős villanás az olasz idillekből, ekhós versekből, Balassiból, népköltészetből elegyesre kevert Vadász és ekhó ban. Ahhoz mégis elég, hogy a manierista művészet kétségtelen ismeretével gazdagítsa Zrínyi hatalmas műveltségét. A térkép költészeténél maradva rá kell mutatnunk arra is: ahogyan ismerte Zrínyi Miklós a földrajzi és természeti tájat antropomorfizáló manierista műalkotásokat, akképpen tudhatott a holt térképet emberiesítő korabeli kísérletekről is. Mindössze két híres térképrajzra utalok bizonyítékul. Az osztrák Michael Aistinger Leo Belgicusn a XVI. század végén készült, és a németalföldi Pieter van der Keere (1617), valamint Claes Janszoon Visscher (1633) aktualizáló változataival nyerte el későbbi formáját. Karmos mancsát védekezésre és támadásra emelő, nyújtott nyelvű oroszlánt ábrázd; a vadállat hátvonala a tengerpart, agyveleje a Zyder-tó, érhálózata a sok kis holland folyócska stb. A harcos Leo Belgiern a függetlenségéért küzdő Németalföld allegóriája, és talán arra az Európa-térképre adott válaszként is felfogható, amelyet 1610-ben nyomtatott ki Daniel Adam z Veleslavína prágai műhelye a manierizmus közép-európai fővárosában. Ezen a prágai térképen a Spanyol—Habsburg Európa királynő-megtestesülése nyúlik el lustán a Földközi-tenger, az Atlanti-óceán és az Oceanus Germanicus vizében. Szoknyája két íve a Balkán, illetve az Északi-tenger partvidéke; jogaras balkeze Dánia; jobbja Itália, markában Szicília szigete, mint országalma; nyakfodra a Pireneusok; arca és homloka Spanyolország; koronája az Ibériai félsziget nyugati fele. Németalföld valahová a bal válla és könyöke közé eshet, de azt ki sem írja a térképmetsző. Bohémiát és Prágát azonban (a Hradzsin és a Tyn-templom jól felismerhető rajzával) a kép közepére rendezi, mintegy nyakból függő ékszer vagy derekat átfogó csatdísz gyanánt. Ezzel szemben Velence, a város-világcsoda például olyan szerényen bújik meg a jobb hóna alatt, mint valami hétvégi horgásztanya. Zrínyi könyvtára rendkívül bőséges történelmi-földrajzi-politikai könyvanyagot tartalmaz. Különösen feltűnő a földrajzi hányad gazdagsága és korszerűsége. A különféle Históriák, Mercuriók, Reiatíonék, Theatrum orbisok, Atlaszok, Univerzális geográfiák, Kozmográfiák, Descriptiók éppúgy valószínűsíthetik a jellemzett divatos manierista térképek ismeretét, mint a könyvjegyzékben feltűnő Mathias Kirchoffer gráci jezsuita 1659-ben megjelent munkája, az Orbis lusus vagy L usus geographicus. A sziklák és kövek iránt oly erős vonzalmú Zrínyi hasonlóképpen megvette és érdeklődéssel forgathatta II. Rudolf udvari orvosa, Anselmus Boetius könyvét, a Gemmarum et lapidum históriát. A kövek persze nagyon ingatag filológiai támasztékok. A szikladarabokat, mint hasonlatok építőelemeit szinte Sziszifusz óta görgetik közhelyként az írástudók. Az igényes manierista Gibraltár-képhez képest keveset émek tehát a lírikus Zrínyi efféle változatai: „Magas kőszikláknak engedetlensége"; „Hogysem hab kősziklát"; „Zöngnek az kősziklák"; „Mindjárt nagy Vesuvius szakadjon énreám"; „Sisiphus kövével hegyet hajgálok"; „mint Scilla tengerben" stb. (Egy megbúsult vadász ...JA Scylla és a Vezuv, továbbá az ugyancsak említett Kaukázus és Etna nyilvánvalóan irodalmias utalások, a gyakran előkerülő Késmárk azonban már Zrínyi személyes élménye is. MTA l. Oszt. Közi. 31, 1979
ZRÍNYI KŐSZIKLÁI
315
Ennek taglalása előtt közbe kell vetni, hogy a Késmárk Zrínyi tollán persze hogy nem a várost, hanem a késmárki hegyeket, a Magas Tátrát jelenti; továbbá hogy Balassi Margaréta-versének elemzett utalását követően, és Zrínyi előtt, még a magyar későreneszánsz időszakából is felmutatható a Késmárk-motívum értelmezése. A késmárki Frölich Dávid, a hírneves matematikus és földrajztudós beszéli el 1639-ben publikált latin földrajzkönyvében, majd 1644. évi utazási enciklopédiájában is: miként mászta meg 1615 nyarán a Tátra egyik bércét, valószínűleg a Lomnici-csúcsot. A magyar késő-reneszánsz e fájdalmasan sivár, kései petrarcai pillanatát körülírtam már máshol, itt arra utalok csupán, hogy Frölich, ez az állig gombolt komoly földrajztudós semmiféle lírai megindultságot nem érez a csúcson. Hideg fejjel tanulmányozza a felhőjárást, a levegő mozgását, a szélfuvás irányait, a visszhang jelenségét. Ez utóbbit oly módon, hogy Szent Ágoston vallomásainak áhítatos felnyitása helyett puskával durrog bele a fenséges hegyi csendességbe. A Zrínyi könyvjegyzék ugyan nem igazolja, mégsem hinném, hogy a költő ne tudott volna Frölich Dávid népszerű és rangos földrajzi munkáiról. Ha valóban így volt, esetleg még tudatosabban hány fittyet a maga Késmárk-felfogásával mind a mesterkélt manierista szikla-ábrázolásoknak, mind pedig a befogadás érzelmi töltését elfojtó késő-reneszánsz tudósságnak. A Magas Tátra csúcsain Zrínyi valószínűleg akkor jártathatta meg szemét, amikor 1642 és 1643 őszén, a harmincéves háborúban sziléziai és morvaországi csatatereken harcolt, s a Felvidéken keresztül kellett vonulnia. Zrínyi Késmárk-hasonlataiban ennek ellenére nincsen semmi személyesség. Az Egy megbúsult vadász.. . kezdetű idillium két utalása meglehetősen közhelyes („Nekem Késmárk kövei engedelmessek"; „Nagy Késmárk is, ily alázatos versemre / Megindult volna"), az Orpheus keserve pedig ugyanolyan retorikus fordulatként emlegeti, mint az idillium a Vesuviust: „Vagy Késmárkot nyakamba vetnéd véletlen". Friss szemléletességgel mindössze a Kegyetlen, hová futsz? ... indítású idillium hozza szóba: Ha Isten akarná, változnál csudára: Nem hiszem, változnál gyönge laurus-ágra, De Késmárk tetején nőtt kemény tölgyfára, Ottan hadakoznál szeleknek urára. Pa is meglágyulna én könyörgésemre. A közhelyesség itt felenged: erővel és mozgással telik meg, a Késmárknak nevezett Tátra-csúcs értelemszerűen összekapcsolódik az erdővel és a szélzúgással. A Szigeti Veszedelem V. énekének 2. strófájában ugyanezen kép variációjával találkozunk - bár tölgyfa nélkül, de immár a rettenthetetlen Zrínyire és Szigetvárra szabva: Áll rettenthetetlenül Zrini nagy gondokon, Mint nagy tornyos küsziklák magas Késmárkon; Heába küszködnek nagy szelek azokon, Erejeket vesztik heában ostromon: Úgy Zrinit sem ijesztheti gond, sem rettentés. MTA I. Oszt. Közi. 31, 1979
316
KOVÁCS SÁNDOR IVÁN
Az V. ének 37. versszaka ismét megzendíti a korábban leütött hangot; a Késmárkból kiszakadó fölszél úgy fuj át a hárfahúrokat formázó fenyveseken, hogy zúgást támaszt, nagyot: Mint mikor az fölszél Késmárkbul kiszakad, Ama sürü fenyős erdő közben akad, Támaszt zúgást nagyot, nem reked s nem lankad, Hajol előtte lágy és kemény ág szakad: Ilyen nagy zöndülés esék ő közikbe. Az eposz egyik legszebb strófája ez: négy sornyi tökély. Képvezetése logikus és könnyed, szókötései rugékonyan izmosak; erőt, fenséget, monumentális látásmódot tükröz, tapasztalati élményt sugall. S még tudományosan is abszolút helytálló. A „Késmárk tetején nőtt kemény tölgyfára" Frölich professzor uram még bosszúsan legyintett volna, hiszen a tölgy az alsóbb régiókat kedveli. „Ama sűrű fenyős erdő" ellenben már elnyerte volna jeles kalkulusát, mert a fenyő kúszik fel a csúcsok közelébe. A Késmárkot most is precízen megnevező topográfiai hitelesítés azonban némiképp mégis elszínezi a tiszta líraiságot, túlságosan lokalizálja a képet. Ha egy angol Vas Istvánnak kellene lefordítania, lehet hogy éppúgy elhagyná belőle a Késmárkot, mint ahogy elmaradt John Donne magyar átültetésből azAniannak nevezett Észak-nyugati átjáró. „Mint a Mont-Blanc csúcsán a j é g . . . " — vethetnénk ellene máris az állításnak. Csakhogy a Vajda János versében magasodó ismert hegycsúcs internacionálisabb jelentésű a Késmárknál. Amikor Vajda éppen Zrínyi idézett strófájához hasonló képet teremt, elkerüli a földrajzi konkretizálást: Száll a hegyre barna felhő, Zúg alatta már az erdő... Korábban például Verseghy Ferenc is hasonlóan járt el: S hol csak csörgése a vizeknek vagy jajja zeng a zsib szeleknek midőn gallyakba ötlenek. Avagy hogy egy világirodalmi példát is hozzunk, idézzük Dantét: Mint mikor hirtelen szél felmorajlik . . . az ellenséges forróságon át, üti az erdőt, fékevesztve zajlik és tép, ver, visz lombot, k o r o n á t . . . (Inferno. IX. 67-70. Babits Mihály fordítása) Ezek a korántsem módszeresen közbevetett alkalmi párhuzamok persze Arany Jánosnak éppen a lezúduló kőszikla képével kapcsolatos figyelmeztetését juttatják eszünkbe: MTA l. Oszt. Közi. 31,
1979
zrínyi
317
kősziklái
„A hasonlat régi, felnyomozható az Iliásig, s azóta csaknem minden epicus kézen megfordult." Zrínyi zseniális eredetiségét mégis alátámaszthatjuk a Késmárk-motívum végigkövetésével. Mert van még egy Zrínyi sor, ami a Késmárk-címkét immár eldobó kiteljesítés. Az utóbb idézett Késmárk-képnél éppen tíz énekkel odébb, a XV. ének 10. versszakában bukkanunk rá: Hangas zöndülés lén az vitézek között, Mint mikor kemény szél megfújja az erdőt... Ez a legvégső, szép kiérlelés! A hasonlatból elmaradt minden nehézkes, „szociografikus" elem, topográfiai-földrajzi betájolás és empirizmus: másfél tömör sorrá sűrűsödött. Úgyannyira, hogy a legmaibb esztétikai és nyelvi ízlés sem érzékelhet benne szinte semmi avittasat. A szelekció, a művészi sűrítés és általánosítás már Aristoteles által erőteljesen hangsúlyozott örök követelménye diadalmaskodik Zrínyi kiemelt sorában — mégpedig belső alakulás, kronológiailag is folytonos érlelődés eredményeképpen. Balassi, Frölich és Zrínyi Tátra-reflexiói azt mutatják, hogy a régi magyar irodalom bonyolult stüusváltó félszázadában, amikor a XVI—XVII. század fordulóján az érett reneszánszra a manierizmus és a párhuzamosan kibontakozó barokk következik, ezek a vizsgált értelmezések mind a kor művészetfelfogásának és stílusának függvényei, s letörölhetetlenül magukon viselik a költői egyéniség vonásait is. Balassi és Zrínyi a régi magyar költészet két hatalmas Herkules-oszlopa, „azhol non plus ultra" — a földrajztudós Frölich Dávid ővélük tulajdonképpen össze sem vethető. Frölich nyomtatásban megjelent földrajzkönyvei a költészet, a lírai reflexiók számára csak ébrentarthatták, népszerűsíthették a Késmárk—Tátra-motívumot. A tátrai „havasok aljában" bujdosó Balassi Margaréta-verse a középpontba emelt ember és a környező természet zavartalan reneszánsz harmóniáját örökíti meg. Mennyire jellemző, hogy a Lomnici-csúcsot fedő hó rétegeket Frölich abból a szempontból méregeti, miként lehet különböző színárnyalatokból és kéregméretekből a hó évjáratára következtetni. Balassi viszont a Kriván-csúcs minden havát rátékozolja Margarétára, hiszen a ,Jónál fejérb lábát" kifejezés itt nem közhely, hanem a havas csúcs látványából is adódó kézenfekvő költői megoldás. Frölich Tátra-descriptiója koordináták közé foghatóan precíz és topografikus. Balassi általános jegyeket ragad meg, mondhatnánk: komponál, mint a reneszánsz tájrajzoló festői. Pontosan figyelte meg Bán Imre Táj és irodalom című tanulmányában, hogy „Báassi Bálint remek tájképei is csak igen erős áttétellel nevezhetők pl. az Eger-völgy megjelenítésének". Ugyanez áll a Tátra havasaira és a Dunajec völgyére is, ahol a Margaréta-epizód után Balassit Coelia szerelme váija. Az általános érvény ellenére a lírikus Balassi tájszemlélete kifejezetten szubjektív: élvező szemlélőként magát is beleépíti a tájba, és beleírja a versbe. Az epikus Zrínyi — mint láttuk - csak hosszabb belső folyamat eredményeként jut el a sűrítő általánosításhoz, objektivitását azonban mindvégig megőrzi: ő nem hág fel versében a Tátra-bércre, nem azonosul Balassi módján a tájjal. Inkább a késő-reneszánsz természetérzékelést annyira jellemző topográfiai hitelesítésre bízza magát, de aztán mégis elszakad ettől. A Késmárk-motívumban kicsúcsosodó kőszikla-képei költői technika terén is túlhaladták A vadász és ekhó ban még feltűnő manierista modort. A kősziklákkal példálózó Zrínyi MTA I. Oszt.
Közi.
31.
1979
318
KOVÁCS SÁNDOR IVÁN
későbbi idilliumai és eposza barokk jellegzetességeket mutatnak. Az eposzköltő túlhajtásoktól mentes barokk irályát oly sajátos jegyekkei felruházó monumentális heroizmus, szenvedély, erő és feszültség erezi át, s teszi mozgalmassá ezeket a kősziklaképeket is. *
A földrajzi allúzió és az antropomorfizálás divatját a reneszánsz indította el, a késő-reneszánsz manierzmus feszítette végletessé, s még a barokk sem juttatta nyugvópontra. Később azonban — amikor elhullatta tudós nehezékeit és a művészi díszítményeket - napi szóbeszéd s emelkedett költészet mindegyre természetesebben kezdett élni véle. Nincs örök manierizmus, mégis megérné átkutatni egyszer későbbi századok irodalmának hegy- és vízrajzát: kik nyúlnak vissza tudatosan vagy öntudatlanul e technikához, s mily sok az olyan kalózkodó, aki egy Arcimbddo, John Donne, Balassi vagy Zrínyi leleményének szelében hajózik magabízón. Egyetlen tudatos szép példát hozok fel szemléltetésül: Ernst Hemingway-é. Lexikonokba is bekerült ismereti közkincs, hogy az Akiért a harang szól John Donne istenes meditációinak XVII. részéből származó gondolatmenetet követ, mégpedig ekképpen: „Senki sem különálló sziget; minden ember a kontinens egy része, a szárazföld egy darabja; ha egy göröngyöt mos el a tenger, Európa lesz kevesebb, éppúgy, mintha egy hegyfokot mosna el, vagy barátaink házát, vagy a te birtokod; minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel; azért hát sose kérdezd, kiért szól a harang; érted szól."
JEGYZETEK Balassit ECKHARDT SÁNDOR kritikai kiadásából idézem: I. köt. Bp. 1951. 115. A Krivánról: Uo. 250. és ECKHARDT: Balassi Bálint. Bp. 1941. 172. Gergei és Balassi egybevetése: KLANICZAY TIBOR: Hozzászólás Balassi és Rimay verseinek kritikai kiadásához. MTA I. OK 1957. és GERÉZDI RÁBÁN: A magyar világi líra kezdetei. Bp. 1962. 2 9 0 - 2 9 2 . A Zrínyi-idézet: Gr. Zrínyi Miklós Művei. I. köt. Költői művek. Bp. 1914. Kiad. NÉGYESY LÁSZLÓ. Bp., 1914. 345. Zrínyi ésEszterházyAnna Júlia szerelmi ügyeiről: KLANICZAY TIBOR: Zrínyi Miklós. 2. kiad. Bp. 1964. 6 1 - 6 3 . és JENEI FERENC: A szerelmes Zrínyi A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve, 1964. 3 5 - 4 9 . Jenei közli az arcképet is. A Leonardo da Vinci-idézet: Tudomány és művészet. Válogatás művészeti írásaiból. Ford. és kiad. KARDOS TIBOR. Bp. 1960. 331. Senecáról: Uo. 17. KLANICZAY TIBOR megállapításai: A múlt nagy korszakai. Bp. 1973. 251, 254. és A manierizmus. Bp. 1975. 5 1 - 5 2 . F. С. LEGRAND és F. SLUYS az említett képek reprodukcióit is közlő monográfiája: Arcimboldo et les arcimboldesques. Paris, 1955. A táj antropomorfizálásáról és Kircherről: Uo. 9 9 - 1 0 1 . A Zrínyi-könyvjegyzék Kircherpéldányai: [Alexander Kende]: Die Bibliothek des Dichters Nikolaus Zrínyi. Wien, 1893. 8 2 - 8 3 . és KLANICZAY TIBOR: Zrínyi Miklós. Id. kiad. 221, 6 0 7 - 6 0 8 . Az OSzK 500.158 számú példányát használtam. Idézetek ARANY JÁNOS Zrínyi és Tasso című tanulmányából: összes művei. X. köt. Kiad. KERESZTURY MÁRIA. Bp. 1962. 4 2 7 - 4 2 8 . John Donne-ról: SZENCZI MIKLÓSSZQBOTKA TIBOR-KATONA ANNA: Az angol irodalom története. Bp. 1962. 1 6 5 - 1 7 1 . és HANKISS ELEMÉR-MAKKAI LÁSZLÓ: Anglia az újkor küszöbén. Bp. 1965. 3 3 6 - 3 4 2 . Donne verseit magyar fordításban az Égi és földi szerelem címmel 1967-ben megjelent kötetből idézem. Az angol kritikai kiadás: The Complete Poetry of John Donne. With an introduction notes and variants by JOHN T. SHAWCROSS. New York-London, 1968. 3 9 0 - 3 9 2 . Az Anian helyes magyarázata BOISE PENROSE monográfiájában: Trawel and Discovery in the Renaissance. Cambridge, Massachusetts, 1967. 175. Vö. még KURT LÜTGEN: Az északnyugati átjáró regénye. Ford. ELEK ISTVÁN. Bp.
MTA l. Oszt. Közi. 31, 1979
ZRÍNYI KŐSZIKLÁI
319
1976. A Leo flelgicus leírása: CHARLES BRICKER-ROLAND VERE TOO LEY: Gloria cartographiae. Geschichte der mittelalterlichen Kartographie. Hollandból ford. GÜNTHER DESCCHER. Berlin, 1 9 7 1 . 8 6 - 8 7 . ROCKENBAUER PÁL „Amiről a térkép mesél" című könyve 1974. évi 2. kiadásának borítóján a színes Leo Belgicus 1617-es változata látható. AistingerróT: LEO BAGROW: History of Cartography. Revised and enlarged by R. A. SKELTON. Németből ford. D. L. PAISEY. London, 1966. 227. Daniel Adam z Veleslavínáról ( 1 5 4 6 - 1 5 9 9 ) 1. MILAN KOPECKY hasonló című könyvét Praha, 1962. A neve alatt működő' prágai nyomda 1615-ig állt fenn. A térkép modern másolata manapság kelendő prágai souvenir; én is Prágában vettem meg 1976 telén. Matthias Kirchoff erről: CARLOS SOMMERVOGEL: Bibliothéque de la Compagnie de Jesus. Tome IV. Bruxelles-Paris, 1893. 1080. Kirchoffer a Zrínyi-könyvjegyzék id. kiadásában a 71. lapon, „Anselmus Boetius de Boot Brugensis, Rudolphi II. Imperatoris medicus" a 84-en. A Zrínyi-idézetek: I. m. 90,93, 9 5 - 9 6 . A Késmárk jelentésével kapcsolatban Bán Imre megjegyzésére utalok: „Zrínyi a késmárki hegyekre, a Magas Tátrára, s nem a városra gondol. A szó egyébként közszó gyanánt is élhetett a XVII. században »szikla« jelentésben, bár csak Zrínyiből tudjuk kimutatni." ZRÍNYI MIKLÓS Válogatott művei. VáL KLANICZAY TIBOR. Sajtó alá rend. BÁN IMRE. Bp. 1952. 419. Frölich Dávid hegymászó vállalkozásáról K. S.I.: Az Ulysses-metafora. Valóság, 1977. 3. sz. 5 8 - 5 9 . Zrínyi a harmincéves háborúban: KLANICZAY: I. m. 46—50. Ui. a 69. lapon, a Késmárk „a hazai táj színei"-nek egyike. JENEI FERENC pedig (I. m. 4 4 . ) egyenesen így ír: „Az I. Rákóczi György elleni hadjárat idején megfordult Késmárkon, látta a Tátrát és a lenyűgöző látvány ismételten nyomot hagyott költészetében is." Hadd idézzem még KLANICZAY TIBOR 1977. május 26-án kelt levélbeli megjegyzését: „Valószínű . . . hogy ő maga nem látta a T á t r á t . . . A Rákóczi Györggyel való csatározások délebbre voltak a Felvidék alsó szélén. Persze kizárva nincs, hogy egyszer valami okból a Szepességbe vetődött a háború folyamán. Mindenesetre ha nem járt ott, annál meglepőbb, hogy mennyire szuggesztíven eleveníti meg a Tátrát." Zrínyi Késmárk-utalásai (az idézetek sorrendjében): I . m . 90, 94, 349, 1 0 0 - 1 0 1 , 166, 171, 319. Vajda Jánost SÁRKÁNY OSZKÁR idézi: Válogatott tanulmányai. Kiad. GÁL ISTVÁN és SZ1KLAY LÁSZLÓ. Bp. 1974. 103. VERSEGHY FERENC sorai a RIKÓTI MÁTYÁS egyik lábjegyzetében olvashatók: „Akaratom nélkül támadtanak üyen versek egy énekemben . . s t b . Kiad. PAUKA TIBOR és KEMÉNY LÁSZLÓ. Bp., 1935. 93. V ö . még VÁCI MIHÁLY megoldásával: „s az útra tűzött nyárfasor / suhogva mint a hárfa szól" (Tavaszváró). Arany a lezúduló kőszikla-képről: I. m. 3 8 6 - 3 8 7 . Aristotelest BÁN IMRE idézi és magyarázza: Eszmék és stílusok. Bp. 1976. 98, 104. A Balassi-példa a Hajdú-Biharról szóló verseket közlő antológia, a Hortobágy mellyéke bevezető tanulmányában. Válogatta BÉNYEI JÓZSEF. Debrecen, 1972. 6. A John Donne-Hemingway párhuzam: Világirodalmi Lexikon. Szerk. KIRÁLY ISTVÁN-SZERDAHELYI ISTVÁN. II. köt. Bp. 1962. A Donne-szócikket DÁVIDHÁZI PÉTER írta. E dolgozat teljesebb változata időközben megjelent Zrinyi-tanulmányok c. könyvem (Bp. 1980) 3 1 - 5 1 . lapján olvasható. A tárgyalt kérdések új megközelítésére római kutatásaim eredményeit összefoglalva tettem kísérletet: Zrínyi tűzhányó-képei és Scipione Herrico Etna-ódája. ItK, 1980. 2 6 6 - 2 8 4 . A költői antropomorfizilás itt idézett példái: VERGILIUS: Aeneis IV, 2 4 6 - 2 5 1 . TASSO: Gerusalemme liberata XIV, 15, XV, 42; MARINO: ĽAdone V, 86. Az antropomorfizmus reneszánsz kori felfogásáról 1. POGÁNY FRIGYES: Firenze. Bp. 1971. 2. kiad. 1 9 4 - 2 0 1 . és HAJNÓCZI GÁBOR: Andrea Palladio. Bp. 1979. 2 9 - 3 3 . Vö. még K. S. I.: József Attila és John Donne Amerikája. Kortárs, 1979. 7 5 9 - 7 6 0 . (A magyar költészet legszebb antropomorfizáló verse, József Attila Ódája tárgyunk szempontjából még vizsgálatra vár.)
MTA I. Oszt. Közi. 31, 1979
83 HARGITTAY EMIL
A XVIi. SZÁZAD ELEJI MAGYAR K Ö L T É S Z E T T Ö R T É N E T I POÉTIKÁJÁHOZ ( A RENESZÄNSZ-MANIERIZMUS-BAROKK KOMPLEXUM METRIKAI SZEMPONTBÓL)
Az irodalomtörténet-írást mindig izgatták és izgatják az átmeneti időszakok. Azok a rövidebb szakaszok, melyek nagyobb korszakok határán helyezkednek el, s melyekben az átmenet mikéntje megragadható. A XVII. század eleji magyar irodalomban is lényeges változások mennek végbe, melyek a verselési technika módosulásaiban is kimutathatók. A változások tendenciáit a következőkben ragadhatjuk meg: (1) új költői magatartás- és szemléletmód, melynek stílusbeli lecsapódását az újabb szakirodalom' manierizmusnak nevezi, (2) a református gyülekezeti énekköltészet felvirágzása, (3) a katolikus ihletettségű alkalmazott költészetnek az ellenreformációval kapcsolatos kezdődő térhódítása, (4) új műfajok kialakulása, a XVI. századinál szélesebb körű elterjedése (főleg a históriás ének elhalása és a politikai költészet új verstípusainak elszaporodása, valamint a szerelmi költészet ,Jaicizálódása"), (5) a „műköltészet" és a „közköltészet" erőteljesebb szétválása, ezzel párhuzamosan (6) a folklór-jelenségek legalábbis feltételezhető növekedése. Végül (7), valamennyi szempontot bizonyos mértékben befolyásolja Balassi költészetének hatása.2 'Az összefoglaló jellegű tanulmányok: ANGYAL ENDRE: Európai manierizmus és magyar irodalom. ItK 1959. 9 5 - 1 0 1 . - A magyar irodalom története. II. Szerk. KLANICZAY TIBOR. Bp. 1964. (L. a vonatkozó fejezetekben.) - JF.NEI FERENC: Manierista elemek világi költészetünkben Beniczky Pétertől Petrőczy Kata Szidóniáig. ItK 1970. 5 3 5 - 5 3 9 . - KLANICZAY TIBOR: A reneszánsz válsága és a manierizmus. In: KLANICZAY TIBOR: A múlt nagy korszakai. Bp. 1973. 2 2 6 - 2 8 2 . - NEMESKÜRTY ISTVÁN: A magyar népnek, ki ezt olvassa. Bp. 1975. A XVII. sz. eleji líráról: 2 9 6 - 3 1 5 . - BÁN IMRE: A magyar manierista irodalom. In: BÁN IMRE: Eszmék és stílusok. Bp. 1976. 168-185. 2 A változások tendenciáinak irodalomszociológiai szempontú kifejtése egy átfogó poétikai elemzés (ennek szempontjait 1. a dolgozat legvégén) kereteit adhatják meg. Egy, a vizsgált időszakra vonatkozó szintézis így készíthető el a legmeggyőzőbben. A felsorolt költészeti változásokkal kapcsolatban a következő irodalomszociológiai tényeket kell elsősorban figyelembe venni: (a) a magánykeresés különböző formái, az életút és -forma megváltozása, illetve az elmagányosodás (pL Péchi Simon, Pécseli Király Imre, Rimay János, Szenei Molnár Albert); (b) a református énekköltészetnek a kálvinizmus erdélyi megerősödése következményeként való, a XVI. sz.-i előzmények utáni végleges kialakulása (ennek legfőbb reprezentálói „kanonizált" vagy azzá vált énekes- és liturgikus könyvek kiadása: ÚJFALVI IMRE: 1602, 1616, 1620, 1632; SZENCI MOLNÁR ALBERT zsoltárfordítása: 1607, 1608, 1612; GELEJI KATONA ISTVÁN öreg graduálja: 1636); (c) a katolikus egyházi énekgyűjtemények kiadására fokozódó igény az ellenreformációs törekvések következményeként (kisebb gyűjtemények, imádságos könyvek függelékeként megjelent énekek után e folyamatot főleg PETRI ANDRÁS énekeskönyve: 1 6 3 0 - 3 1 , majd KISDI BENEDEK Cantus catholici-ja: 1651 érzékelteti); (d) az alkalmazott funkciójú, folklór jellegű szerelmi és lakodalmi verseknek a XVI. sz.-iterméshez képest való megnövekedése (bár véleményem szerint a XVI. sz.-ot illetően az argumentum ex silentio érvénye fennáll, tehát a fennmaradt kisszámú szöveg alapján nem következtethetünk a valóban létezett verstípus pontos nagyságára, tényleges elterjedtségére). 6
MTA I. Oszt. Közi.
31,1979
322
HARGITTAY EMIL
Az alábbiakban a vázolt kérdéskÖF egyetlen pontját egyetlen szempontból dolgoztuk fel: a műköltészet—közköltészet—folklór viszony módosulásának metrikai bizonyítékait. Az orális és írott hagyományozás kapcsolatának történetére vonatkozóan már Arany János felhívta a figyelmet arra, hogy e folyamatban három szakasz különíthető el:3 az első szakaszban a folklór-jelenségek vannak túlsúlyban, de létezik irodalom is (ez kb. az írásbeliség könyvnyomtatás általi elterjedéséig tart), a második szakasz a jelenségcsoportok egyensúlyát mutatja (ez a XVI—XVIII. század időszaka), végül az irodalmi hagyományozás túlsúlya következik (párosulva a folklór-anyag intenzív gyűjtésével és irodalommá változtatásával). Ez utóbbi a XIX. század népies mozgalmaitól kiindulva jelenleg is érvényben van, természetesen újabb módosulásokkal.4 A folklór—irodalom viszony aspektusa alapjában meghatározza a témához való közeledés módját. A költészet történetének vizsgálatában is megvalósításra vár az, amit a zenetörténetben Kodály Zoltán, Rajeczky Benjánim, Szabolcsi Bence és Vargyas Lajos kutatásai5 megalapoztak: a folklór- és irodalmi alkotásokat mindenkor egymásra vonatkoztatva kell vizsgálnunk, különös tekintettel a régi magyar költészetre. Az összehasonlító történeti poétikai kutatások, melyek eddig teljességgel hiányoznak, ú j lehetőségeket adhatnak majd mind a történeti szempontú folklorisztika, mind az írott vers története számára.6 E dolgozat adalékot próbál e kérdéskörhöz is nyújtani, a verstani vizsgálat segítségével megpróbálja a XVII jzazdd elején lezajló poétikai változás egy szempontjának mibenlétét és kronológiáját megragadni. Ennek a célnak felel meg a verstanilag elemzett anyag kiválasztása is. A korabeli költészet két, leginkább elkülöníthető és a korabeli szerzők némelyike által is szétválasztott alaptípusát jobb terminológia híján mii- és közköltészetként fogjuk fel. Az előbbi csoportból hat költő magyar nyelvű verses életművét elemeztem: Miskolci Csulyak Istvánét, Nyéki Vörös Mátyásét, Pécseli Király Imréét, Prágai Andrásét, Rirnay Jánosét és W.ilbav Ferencét. 7 Az utóbbi kategória lényegében a Régi Magyar Költők Tára XVII. 3
ARANY JÁNOS: A magyar népdal az irodalomban. In: A. J. összes Művei XI. Bp. 1968. 399. A három szempont komplex jellemzését adja: VARJAS BÉLA: Irodalom és folklór határmezsgyéjén. Helikon, 1967. 2 7 - 4 0 . s Itt főleg a következő munkákra gondolok: KODÁLY ZOLTÁN: Árgírus nótája. Bp. 1921. Uő.: Néprajz és zenetörténet. Bp. 1933. - Uő.: A magyar népzene. A példatárt szerk. Vargyas Lajos. 7. kiad. Bp. 1976. - SZABOLCSI BENCE: A magyar zene évszázadai. Tanulmányok a középkortóla XVII. századig. I. Bp. 1959. - RAJECZKY BENJÁMIN: írásai. Bp. 1976. 7 - 1 0 3 . - Népzene és zenetörténet I—II. Szerk. Vargyas Lajos. Bp. 1 9 7 2 - 7 4 . 6 Az összehasonlító poétikai elemzés alapja az a nézet, amely minden más körülmény figyelembevétele mellett is a folklór és irodalom lényegi azonosságát vallja. Ezzel kapcsolatban a következő tanulmányokra emlékeztetek: MARÓT KÁROLY: Mi a „népköltészet"? Ethnographia, 1947. 1 6 2 - 1 7 3 . - Uő.: A népköltészet elmélete és magyar problémái. Bp. 1949. - STOLL BÉLA: Horizontális irányú variánsok. In: Régi magyar századok. Közzéteszi az MTA Irod.tud. Int. Reneszánsz-kut. csop. Bp. 1973. 1 4 - 1 5 . - HARGITTAY EMIL: A poétika lehetőségei a folklór és irodalom kapcsolatának kutatásában, ELTE ВТК Acta Iuvenum 1977/1. Szerk. HARGITTAY EMIL és MÁNDI ILDIKÓ. 1 1 9 - 1 4 0 . - HARGITTAY EMIL: A XVII. századi magyar kéziratos énekköltészet és a folklór. (Az összehasonlító poétikai elemzés körvonalai.) Kézirat. Bp. 1977. 7 A kiadások: R MKT XVII/1. Sajtó alá rend. BISZTRAY GYULA, KLANICZAY TIBOR, NAGY LAJOS, STOLL BÉLA. Bp. 1959. (Wathay Ferenc). - RMKT XVII/2. Sajtó alá rend. JENEI FERENC, KLANICZAY TIBOR, KOVÁCS JÓZSEF, STOLL BÉLA, Bp. 1962. (Pécseli Király Imre, 4
6 MTA I. Oszt. Közi.
31,1979
A MAGYAR KÖLTÉSZET POÉTIKÁJA A XVII. SZÁZAD ELEJÉN
323
századi sorozatának harmadik kötetében megjelent verseket, mint a korabeli költészet legfolklorisztikusabb műveit, a szerelmi és lakodalmi énekeket foglalja magában.8 A vizsgált anyag harmadik csoportját reprezentatív válogatásból vett 9 hasonló témájú (esetünkben: „műfajú") népdalszövegek alkotják. Az átvizsgált, verstanilag elemzett szövegek teljes száma így 1320 db. 1 0 Mindez azonban még mindig csak töredékét jelenti a teljességnek. Csupán a válogatás egyszerre párhuzamos és kontrasztív jellege (tehát hogy az RMKT anyag és a „műköltők" versei szövegszerű egyezéseik és kortárs-jellegük ellenére is alapvetően más költői gyakorlat eredményei) ad alapot a verstani elemzések történeti poétikai következtetéseinek megfogalmazásához. A szinkron leírás szintjén (melyet természetesen nem lehet mereven elkülöníteni a történeti elemzéstől) nem jellemezhető biztonsággal valamennyi költő metrikai sajátossága. E sajátosságok összege azonban, mind a hat kiválasztott költőt figyelembe véve, már lehetővé teszi az árnyalt értékelést. Pécséli Király Imre esetében a metrikai leírásból való következtetés nehézségét a kevés (mindössze tizenöt) ismert magyar nyelvű verse okozza. Csupán azt állapíthatjuk meg, hogy igen változatos versformákban ír, 11 alig van olyan strófaszerkezete, amelyet kétszer, vagy többször is alkalmazna. Élete későbbi szakaszában — amint azt Pirnát Antal az irodalomtörténeti kézikönyvben megállapítja — didaktikus szándékai miatt „Kora legjobb műköltőinek színvonalán álló fiatalkori versek után vissza k e l l e t t . . . térnie az igényesebb irodalomból már teljesen kiszorult primitív formákhoz is." 1 2 Fiatalkori versei közül említenünk kell talán legkorábbi s egyetlen Balassi-strófában írt művét (1608. aug.), a „Gazdag bö kegyelmű, kegyes természetű Szent Jehova Istenem" kezdetű éneket. Az ő verseiben is lezajló poétikai változás Nyéki Vörösnél és Rimaynál máshogyan, de még jobban megfigyelhető. Korai költeményei közül emlékeztetnünk kell még distichonban írt versére is, amely versforma az általam feldolgozott anyagban egyedül itt található meg. 13 Ez a vers azonban metrikailag eléggé kidolgozatlan, érvényes rá az, amit Négyesy László általánosítva jegyzett meg a kor időmértékes verseiről: a magyar nyelvűek közül egyik sem haladja meg Sylvester János csaknem száz évvel korábbi kezdeményeit. 14 Wathay Ferenc metrikájának értékelése más szempontok miatt nem egyértelmű, ugyanis huszonnyolc versét mindössze néhány év alatt (1602-1606) szerezte. E tény az életművön belüli történeti differenciálást akadályozza meg. Wathay is elég gyakran vált formát: minden második versében új strófaszerkezetet próbál ki. 1 5 Verselésének jellegMiskolci Csulyak István, Nyéki Vörös Mátyás) - RMKT XVII/8. Sajtó alá rend. KOMLOVSZKI TIBOR, STOLL BÉLA. Bp. 1976. (Prágai András) - Rimay János összes Művei, összeáll. ECKHARDT SÁNDOR. Bp. 1955. (A Rimay-filológiával kapcsolatos néhány újabb megállapítást nem vettem figyelembe, csak a fenti kötetben szereplő verseket vizsgáltam.) 'RMKT XVII/3. Sajtó alá rend. STOLL BÉLA. Bp. 1961. (Szerelmi és lakodalmi versek). 'Magyar népdalok. Szerk. és bev. ORTUTAY GYULA. Vál. és jegyz. KATONA IMRE. I—II. Bp. 1975. (Az I. kötet alábbi műfajait dolgoztam föl: Párosítók, Szerelmi dalok, Lakodalmi énekek.) "Műköltők: 271 db + RMKT XVII/3.: 539 db + Népdalok: 510 db = 1320 db. (Néhány esetben egy versen belül két metrumfajta volt, üyenkor két szöveggel számoltam.) 1 ' 15 versében 12 fajta strófaszerkezetet használ. 12 A magyar irodalom tört. I. köt. 87. 13 RMKT XVII/2. 4. sz. " N É G Y E S Y LÁSZLÓ: A mértékes magyar verselés története. Bp. 1 8 9 2 . 1 9 . 15 28 versében 15 fajta strófaszerkezet található. 6*
MTA I. Oszt. Közi 31, 1979
HARGITTAY EMIL
324
zetességei az ő költészetét kötik leginkább a Balassi előtti XVI. századi hagyományhoz. Rímelése még szinte valamennyi versében a régebbi örökséget jellemző, paralelizmusokra építő csoportrím, legtöbb strófája három-négy soros. A saját fogságba esésének körülményeiről írt históriás énekei poétikailag egyenes ágú leszármazottjai Tinódi hasonló típusú verseinek. Wathay egész költészete, sajátkezűleg illusztrált és összeírt versei kétségtelenül a korszakból ismert nem tipikus jelenségek közé tartoznak. A hat jelentősebb életművel rendelkező költő közül egyedül ő az, aki a Balassi-strófa eredeti, vagyis Balassi által föltalált metrumát (аб aó b 7 c6 c6 b 7 dó dó b 7) fogyetékos technikájú belső rímeléssel követi és így tulajdonképpen 3 X 19-es strófákat alkot. Ezzel a kevésbé kiművelt verselési technikával csak Prágai művében, a Sebes agynak késő sisak-hm találkozunk, amit azonban a Balassi-strófa elteijedt alkalmazásával ellentétben itt a szokatlanul nagy terjedelem (978 db 19 szótagos sor) némileg indokol. A versek másik csoportjában, az RMKT XVII/3. anyagában viszont van hét olyan ének, amely szintén a Balassi-versszaknak ezt a tökéletlenebb, redukált megvalósulását mutatja, jellemezve ezzel a versszerző réteg verselési szintjét, képességeit is. Prágai András verseinek metrikai értékelésével kapcsolatban két tényező merül fel elsősorban. Az egyik itt is kronológiai: a magyar nyelvű versek túlnyomó többsége egy évtized leforgása alatt, az 1620-as években a Guevara-fordítás alkalmával készült el. 16 Ennél nagyobb gondot okoz, hogy a versek nagy része a Fejedelmek serkentő órája-ba írt néhány soros fordítás, vagyis poétikailag homogén sorozat. E vers-betétek okozzák azt az aránybeli eltolódást, hogy Prágai egymaga többszörösét írja a négyes rímű tizenegyeseknek, mint amennyit a másik öt költő együttvéve. 17 A műköltők közül Miskolci Csulyak István él a legtöbb fajta strófaszerkezettel, bár nem neki van a legtöbb verse. 18 A formák változatosságát az egyedi heterometrikus (vagyis váltakozó szótagszámú sorokból épülő) strófák gazdagsága, sokasága jelenti. Oka a nagymértékű tematikai-műfaji változatosság: zsoltártól ódákon keresztül a szerelmi dalokig és táncnótákig a legkülönbözőbb verstípusokat megtaláljuk itt. Figyelemre méltó, hogy versei között két (egyenként kétsoros) hexametert is találunk. Az egyik egy párnára hímzett szöveg, a másik egy, a költőre igen jellemző rögtönzés: Cervicali Ez párnara mikor fejemet niugalomra le haitom, Lelkemet edes Atiam tarch meg testemmel egiemben. 19 Cum ad nuptiales epulas á Stephane Dedesi invitatus per epištolám fuissem, ita ex tempore lusi Cassa koporsoban minap el reitette Susannam Adgion azért mast Cassa Catust noszdiamba heliette. 20 ' 6 RMKT XVII/8.498. 17 A hat költőnél összesen 32 esetben fordul elő az all all all all metrum. Ebből 26-ot Prágai szerzett. Ez az aránytorzulás valamennyi összesítésnél figyelembe veendő. 18 4 3 versében 23 fajta metrumot alkalmaz. 19 RMKT XVII/2. 32. sz. 20 U o . 46. sz. 6 MTA I. Oszt. Közi.
31,1979
A MAGYAR KÖLTÉSZET POÉTIKÁJA A XVII. SZÁZAD ELEJÉN
325
Miskdei Csulyak formai biztonságának, könnyedségének e néhány sor is jó bizonyítéka. Egyébként Négyesy László már említett összefoglalásából ezek a legkorábbi magyar hexameterek közé tartozó versek kimaradtak. Miskolci Csulyak költői tudatosságát nemcsak metrikájának sokszínűsége reprezentálja, de „grafomániás" változatossággal elkészített írásképei is, melyek a különböző terjedelmű és típusú verssorokkal való játékról árulkodnak. Témaválasztásaiban annak a versszerző rétegnek a képviselője, amely az alkalmazott, világi közösségi költészetet létrehozta a XVII. században; formaművészete külföldi iskolázottságának, a tudatosan művelt verselési kedvnek a jele. A hátra levő szerzők közül a Balassi-tanítvány Rimay és Nyéki Vörös Mátyás verselése jellemezhető a legdifferenciáltabban. Kettejük költészetén mérhető le igazán jól az a poétikai változás, amely a század első harmadában lezajlott. Lényegében a Balassihagyományhoz való visszanyúlásról, illetve a poétikai örökséghez való viszonyulásról van szó. Ezt a továbbiakban — figyelembe véve most már a történeti szempontokat is — két megközelítésben vizsgálhatjuk meg: egyrészt a tulajdonképpeni (vagyis tökéletes) Balassistrófa alkalmazásában, másrészt a Balassi-strófa variációinak megalkotásában. A Balassi-hagyomány XVII. századi és későbbi történetével foglalkozók helyenként metrikai következtetéseket is tettek. 21 A Balassi-strófa későbbi népszerűsödésének, gyors elterjedésének megállapítása így irodalomtörténeti közhelynek minősül. Az azonban homályban maradt, hogyan használták fel ezt a hagyományt, történetileg hogyan periodizálható a hagyományozás folyamata. Nyéki Vörös Mátyás költői pályájának belső alakulására, az életmű két részre tagolódásának tényére Klaniczay Tibor 1960-ban felhívta a figyelmet22 s megállapította, hogy az 1620-ban keletkezett Dialógus „bízvást vízválasztónak tartható a reneszánsz és a barokk határán". 2 3 Ezzel a kiindulással elemezte Bitskey István Nyéki Vörös költészetét, 24 és a két korszak közötti eltérések mellett kimutatta a fdytonosságot bizonyító motívumokat is. A stílusváltás tényének metrikai igazolására már Klaniczay Tibor utalt. E szerint Nyéki Vörös Mátyás költészetének későbbi periódusában „A Balassi-strófát, a magyar reneszánsz-líra e reprezentatív versformáját is felváltotta a négysarkú tizenkettős, mely hamarosan uralkodó lett a barokk epikus és didaktikus költészetben". 2 5 Valóban: Nyéki N őrös 1620-ig huszonegy költeményét írta ebben a metrumban, a Dialógus megszületése után azonban csak egyetlenegyet, amely 1623-ban jelent meg a kiadvány függelékében. A második korszak strófaszerkezete! közül a tizenkettesek térhódításán kívül igen figyelemreméltóak az ugyanolyan nagy számban alkalmazott Balassi-strófa variációk. A Nyéki Vörösnél létrejövő változás, a régi világkép szükségszerű, ezért korszerű meghaladása nem egyszerűen tagadást jelentett, látványos szakítást (metrikailag a Balassi-strófa eltűnését), hanem a korábbi hagyománynak az új igényekhez való adekvát átformálását. Nyéki Vörös új versszak21 Az elszórt megjegyzéseken túl a legfontosabb e tekintetben: IMRE ILMA: Balassa Bálint hatása a XVII. század névtelen költó'ire. (A Vásárhelyi Daloskönyv alapján.) Bp. 1930. 22 KLANICZAY TIBOR: A magyar barokk irodalom kialakulása. In: KLANICZAY TIBOR: Reneszánsz és barokk. Bp. 1961. 384. " D o . 385. 24 Két cikkben: BITS KEY ISTVÁN: A manierizmus barokkba hajlása Nyéki Vörös Mátyás költészetében. Studium II. 1971. (Acta Iuvenum Univ. Debr. de Lud. Kossuth пот.) 1 0 5 - 1 1 0 . Stílusváltás Nyéki Vörös Mátyás költészetében. ItK 1974. 3 3 0 - 3 3 8 . 2 'KLANICZAY TIBOR: i. m. 385.
6* MTA I. Oszt. Közi 31,
1979
HARGITTAY EMIL
326
formái 26 egyszerűsödést mutatnak a Balassi-strófához viszonyítva, azonban a művészi folytonosság ténye már ezen a fokon is dokumentálható. Egyébként ilyen kísérletnek 1620 előttről nincsenek nyomai. A variációk közül kettőnél röviden el kell időznünk. Az boldogságos szűz Mariahoz Szent Kasimirisunak imádságos eneke és a Siralom, az halandóságról című latinból átdolgozott versek együtt jelentek meg a Tintinnabulum 1636-os első kiadásának függelékében. 27 Az alábbi idézet az első (95. sz.) versből való: Mongy napon-ként, és órán-ként Lelkem díchéreteket Mariá-nak Szűz Anyának, 'S ülly vígan Innepeket. Ettől az a4 a4 Ь7c4 c4 b7 metrumtól a következő vers (96. sz.) annyiban tér el, hogy - a dallamnak és a latin nyelvű előzménynek megfelelően — két ilyen egységet kapcsol egymáshoz Nyéki Vörös. Ez utóbbi metrumról állapította meg Szörényi László egyik tanulmányában, hogy a „köztudattal ellentétben" nem Faluditól, hanem Nyéki Vörös Mátyástól erdeztethető a Himfy-strófa. 28 Viszont kétségtelen, hogy a következetes belső rímelés folytán mindkét metrumot legalábbis részben a Balassi strófa variációiként kell felfognunk, s így a fejlődésvonal még messzebbre vezethető. A 95. sz. ének latin mintájának a ab szerkezetű 15 szótagos sorai pedig nem hagynak kétséget afelől, hogy a Balassi-strófa egyik középkori előzményével állunk szemben. Nyéki Vörös minden bizonnyal kettős hatás (a Kázmér-himnusz latin eredetijének verselése és a Balassireminiszcenciák befolyása) alatt alakította Siralom az halandóságról című énekét is a csak itt-ott rímelő latin eredetivel ellentétben következetes belső rímelésűvé. A Balassihatás tényét más Balassi-strófa variációk megléte is alátámasztja. A Nyéki Vörös által gyakorolt metrumokat elemezve a korai, még az 1606-os Pázmány imádságoskönyvben megjelent Mária-antifonákkal kapcsolatban kell egy másik érdekességre felhívni a figyelmet. Ezek a szövegek 29 az általam vizsgált anyagban páratlanul álló ambroziánus nyolcas metrumban íródtak. A középlatin eredetű, hangsúlyon alapuló 5/3-as metszetű metrumhoz képest az a verstörténeti újítás figyelhető meg az énekek néhány sorában, hogy a mai fül számára szótaghosszúságon alapuló jambikus ritmust olvashatunk Nyéki Vörös versében. íme A' Mulandó Világtól-való Búlchúzat, az Eörökké-valoságért című ének egyik strófája: Aranyba járni mit használ? 'S hogy Tested abban talpig áll? A' Szin-arany chak sárga föld: A' főidet nagyra ne böchőld. 30
26 Két esetben fordul elő: a4 a4 Ь7 c4 c4 b7, és.ű6 aó b7 c6 có b 7 metrum, egy esetben pedig az a8 a8 Ь7 c8 c8 b7 metrum. 27 RMKT XVII/2. 95. és 96. sz. 4 9 3 - 4 9 9 . 2 ' S Z Ö R É N Y I LÁSZLÓ: A humoros elégia (Visszatekintés). In: Az el nem ért bizonyosság. Elemzések Arany lírájának első szakaszából. Szerk. NÉMETH G. BÉLA. Bp. 1972. 265. 29 RMKT XVII/2.65., 66., 67., 68., 69. sz. 30 U o . 99. sz.
6 MTA I. Oszt. Közi.
31,1979
A MAGYAR KÖLTÉSZET POÉTIKÁJA A XVII. SZÁZAD ELEJÉN
327
Míg a Döbrentei kódex himnuszfordításai Horváth János megállapítása31 szerint kizárólag a hangsúly-elhelyezésen alapuló metrumok, Nyéki Vörös helyenként már a szótaghosszúságot is felhasználja a versritmus megerősítésére. Az ambroziánus és a jambikus nyolcas metruméban is nyomatékos a hatodik szótag: az első esetben a hangsúly, a másodikban a hosszú szó tagos időmérték folytán. Az idézett részletben csak az utolsó sor ritmusában rövid a hatodik pozíció („ne"), viszont ide ugyanakkor igen erős értelmi nyomaték esik. Az időmérték ilyen jelenléte mindenesetre egyik bizonyítéka a XVII. század eleji már nem homogén verselési gyakorlatnak. A Balassi-strófa használatát illetően Rimay költészete Nyéki Vöröséhez képest sok szempontból hasonlóságokat mutat. Rimay 1610 után csupán három alkalommal él a korábban olyan gyakran alkalmazott metrummal. 32 „Szakítása" a hagyománnyal hasonló Nyékiéhez, bár az ő költészetében a Balassi-strófa variációi folyamatosabban vannak képviselve.3 3 Jellemző az is, hogy Balassitól tulajdonképpen variációiban sem tér el. Az alkalmazott két típus közül az egyik a három hosszú (19 szó tagos) sorhoz még egy negyedik szerves illesztésével jön létre, a másikat pedig maga Balassi is használta. Horváth Iván hívta fel a figyelmemet arra, hogy maga Balassi is kísérletezett az általa föltalált és leggyakrabban használt strófa más lehetőségeivel. Érdekes azonban, hogy míg követői általában egyszerűsítik a tökéletes Balassi-strófát, maga Balassi • többnyire tovább „bonyolítja". 34 Jellemző még, hogy a Balassi által „kikísérletezett" forrnak közül csak Rimay költészetében találunk egyezést: Rimay valóban hű imitáló. A vizsgált „műköltők" által gyakorolt metrumok olyan összképet adnak, mely az értékelésben felhasználható. Ennek nyomán az tapasztalható, hogy a Balassi-strófa használata a tízes években van csúcsponton, 35 majd helyét egyre inkább a tizenegy és főleg a tizenkét szótagból álló izometrikus strófafajták (két-, három- és négysorosak) veszik át. 3 6 A költői ízlés változása ezen a szinten tehát nyomon követhető. Hátra van még annak felderítése, vajon hogyan élt tovább a XVII. századi világi közösségi költészetben és a folklórban a Balassi-strófa? A z R M K T X V I I / 3 . kötet anyaga a „műköltők" poétikájából levont tanulságokat támasztja alá. E szövegcsoport természetesen igen sok kronológiai nehézséget vet fel. Ennek ellenére az RMKT XVII/3-ban levő versek három, nagyjából elkülöníthető időszakba sorolhatók. 3 7 A kb. a század közepéig tartó időszakban keletkezett versek készültek a legnagyobb százalékban Balassi-
31
HORVÁTH JÁNOS: A középkori magyar vers ritmusa. Berlin, 1928. 4 9 . Rimay ö . M. 50., 53., 63., sz. 33 L. Rimay ö . M. 38. sz. Az a5 a5 b6 c5 c5 bó metrumü vers, Rimay első Balassi-strófa variációja 1605-6-ban keletkezhetett. L. uo. 200. 34 A maga Balassi által variált strófaszerkezetek adatait Horváth Iván volt szíves rendelkezésemre bocsátani. A „bonyolított" strófaszerkezetek: a4 a4 ab bó c4 c4 c6 bó d5 d5 Ы0, a4. a4 Ы2 c4 c4 Ы2 d5 d5 Ы0, a5 a5 bó с5 с5 bó, aó a5 b 7 có c5 b 7 dó dó Ь9 eó eó Ь9. Egyszerű variációk: a5 a5 bó c5 c5 bó d5 d5 bó és aó aó b4 có có b4. 35 A Balassi-strófa előfordulási aránya az összes vers metrumához képest: 1610-ig: 26,9%, 1 6 1 1 - 2 0 között: 35,6%, 1 6 2 1 - 3 0 között: 16,3%és 1 6 3 1 - 4 0 között: 9,5%. 36 Az al2 al2 al2 és az al2 al2 al2 al2 metrumok aránya: 1610-ig: 24%, 1 6 1 1 - 2 0 között: 20%, 1 6 2 1 - 3 0 között: 26,1%, 1 6 3 1 - 4 0 között: 28,6%. 37 Az RMKT XV1I/3. szövegszámozása szerint: 1 - 9 6 . sz.: 1 5 8 8 - 1 6 5 9 (1. szakasz), 9 7 - 2 2 1 . sz.: 1 6 5 9 - 1 6 7 6 . (2. szakasz) 2 2 2 - 2 7 9 . sz.: 1676-XVIII. sz. közepe (3. szakasz). 3 2
6* MTA I. Oszt. Közi 31,
1979
328
HARGITTAY EMIL
strófában, 38 később erőteljes csökkenés tapasztalható. Figyelembe véve e költői anyag folklór-jellegéből következő hagyományőrző sajátságait, valamint az időhöz kötés nehézségeit, láthatjuk, hogy a Balassi-strófa „elhalása", devalválódása (vagyis egyszerűbb variációk formájában való továbbélése) párhuzamos jelenségként fogható fel a vizsgált hat költő Balassi-hagyományőrzéséhez képest. A tematikájában az RMKT XVII/3-nak megfelelő népköltészeti anyagban Balassistrófa nem található. Van viszont három olyan strófaszerkezet, mely felfogható a Balassiszak variációjának.39 A népköltészetben már Kodály is talált Balassi-variációt: egy 2 X 1 9 soros, rímelés nélküli formát. 4 0 Ez ugyanazt a redukált szerkezetet mutatja, mint az előző három. Annak ellenére, hogy ezek a változatok valószínűleg csak igen közvetett módon valóban a Balassi-strófára, mint őstípusra mennek vissza, meg kell állapítanunk, hogy az esetleges várakozás ellenére a Balassi-strófa (és maga Balassi) hatása csak kevéssé mutatható ki a népköltészetben. Ez a hatás egyrészt a XVII. században közvetlenül Balassitól (a kéziratos és nyomtatott szövegek alapján) eredhetett, de még inkább az őt követő XVII. századi énekhagyomány közvetítésére gondolhatunk. (Mivel azonban a folklór anyag a dallamok változatossága miatt igen gazdag heterometrikus strófaszerkezetekben, logikailag nem elképzelhetetlen a belső, folklór eredet sem a variációknak felfogott strófaszerkezetek esetében.) Az RMKT XVII/3. kötet anyaga és a népköltészet közötti szövegszerű, motivikus megfeleléseket Stoll Béla kimutatta, azonban ezek aránya jóval nagyobb, mint a Balassinál és a folklórban is meglevő egyezések.41 Az is megfigyelhető, hogy csupán néhány széles körben elteijedt alapmotívumra és közkedvelt szimbolikára teijed ki a hatás ténye. Imre Ilma azt is feltételezte, hogy e motívumokat nem is mint Balassi egyéni költői leleményét kell számon tartanunk, hanem a XVI. század végi népköltészet Balassira való hatásaként kell elkönyvelnünk. Ebben a folyamatban az említett kép- és formulakincs a „népdaltól a népdalig" terjedő utat járta be. 4 2 A folklorizáció törvényszerűségeit figyelembe véve a jellemzett Balassi-hatás oka nem lehet más, mint Balassinak a verselés szintjén is kimutatható öntörvényű költői világképe, amely az univerzális folklór művészetben néhány általánosan elterjedt szimbólumon kívül lényegében nem él tovább. A Balassi-strófa metrikatörténeti szerepét figyelemmel kisérve érdekes módon vele szemben nem tudunk olyan strófaszerkezetet felmutatni, amely egyértelműen „kiszorította" volna a költői gyakorlatból. Talán a négyes rímű tizenkettesek arányának lassú növekedése az egyetlen, amely a Balassi-strófa „elhalásával" párhuzamos folyamat. 43 A Szigeti veszedelem megírása idején ez a szerkezet bizonyára a kor legnépszerűbb formatípusa v d t , azonban Zrínyi költői gyakorlatában egyéni vonásokkal gazdagodva
38
1 . szakasz: 14,5%, 2. szakasz: 4,4%, 3. szakasz: 5,6%, ' Ezek (egy-egy előfordulással): a5 a5 Ъ6 C5 C6 bó, a8 a8 B3 c8 c8 B6, a8.a8 B9 c8 c8 B9 (A nagybetűk versrímet vagy refrént jelölnek.) 4 "KODÁLY ZOLTÁN: A magyar népzene. (L. 5. jegyzet) 70. 41 L. RMKT XVII/3. 5 0 9 - 5 1 1 , 576, 5 9 0 , 5 9 2 , 601, 688. 42 1MRE: i. m.: 153. 43 L. 36. jegyzet. Az al2 a 12 al2 al2 metrum arányváltozása a vizsgált anyag alapján nem egyértelmű. Az abszolút növekedés megállapításához a verssorok számát és más versanyagot is figyelembe kellene venni. 3
MTA I. Oszt. Közi. 31, 1979
A MAGYAR KÖLTÉSZET POÉTIKÁJA A XVII. SZÁZAD ELEJÉN
329
(szabadabb sor- és strófakezeléssel) feltehetőleg a szimmetrikus sort „fellazító" Balassipoétika örökségének továbbélését jelentette. 44 A XVI. század legelterjedtebb metruma, a négyes rímű tizenegyes45 előfordulási aránya sem módosult jelentős mértékben. A tizenegy szó tagos strófaszerkezetek gyakorisága más szempontból meggondolkoztató. A folklorisztika és a népzenekutatás elteijedt álláspontja szerint ez a szótagszám elsősorban az új stílusú népdalokban és balladákban jelenik meg. 46 (Saját népballada vizsgálataim is ezt támasztják alá.) 47 Csomasz Tóth Kálmán a Régi Magyar Dallamok Tára I. kötetében a korábbi kutatásokat összefoglalva megállapította, hogy új stílusú népdalaink legkorábbi nyomai már a XVI. századi dallamok között megtalálhatók. 48 Tekintve e metrum nagy gyakoriságát a XVI—XVII. századi írott költészetben, feltételezhető, hogy a szöveg és a dallam nemcsak a megmaradt „műköltői" énekekben párosult, hanem a korabeli orális költészetben is. Ez esetben „új stílusú" népköltészetünk — bár tömegesen a múlt század vége táján keletkezetteknek tartják darabjait - nem lehet újabb keletű a XVI-XVII. századnál. A megvizsgált költői anyag további egybevetése nyomán még három következtetést megfogalmazhatunk. Az egész anyag vers-esztétikájának alapja a szimmetriára való törekvés. Ezt legvilágosabban az izometrikus strófák nagy aránya mutatja a heterometrikus szerkezetekkel szemben. 49 A „műköltői" anyagban az eltérő arányt a Balassi-strófa (mint heterometrikus szerkezet) használata szünteti meg. Az alkalmazott heterometrikus formák is gyakran szimmetrikusak (pl. a8 all a8 all), de a Balassi-strófa bár rendezett (a versszak szintjén zárt) forma, mégsem ilyen, hanem háromosztatú. Az igen sok heterometrikus szerkezet mind dallam követelte egyedi-egyéni lelemény. Bizonyítéka ennek egyrészt az, hogy a három anyagcsoportban a heterometrikus strófaszerkezetek között az egyezések ritkák, esetlegesek.50 Másfelől Szenei Molnár Albert zsoltárfordításai is ezt igazolják. Horváth János adata szerint a százötven zsoltárszövegnek harmincnégy rímképlete van. 51 Szenei Molnár „franciai nóták"-at mintául vevő metrikájának figyelembevétele a jelen elemzés adatait is módosította volna. (Viszont a XVII. századi költészetben páratlanul
44 L. Vargyas véleményét, aki Zrínyi tagoló jellegzetességeiben Balassi-hatást vélt fölfedezni. L.: Zrínyi ritmusa. In: VARGYAS LAJOS: Magyar vers - magyarnyelv. Bp. 1966. 9 1 - 1 0 5 . 4 5 Vö. PAPP GÉZA: A XVII. század énekelt dallamai. Régi Magyar Dallamok Tára II. Bp. 1970. 72. "'DÖMÖTÖR TEKLA-KATONA IMRE-ORTUTAY GYULA-VOIGT VILMOS: A magyar népköltészet. Bp. 1974. Kézirat. (A balladára és a népdalra vonatkozó fejezetekben: 111. és 274.) 41 R é g i stílusú népballadáinknak 0,5%-a, az új stílusúaknak pedig 42,2%-a 11 szótagos. HARGITTAY EMIL: A magyar népballadák verselési tipológiájának kísérlete. (Ezer ballada vizsgálata alapján.) Kézirat. Bp. 1995. 25. 4 'CSOMASZ TÖTH KÁLMÁN: A XVI. század magyar dallamai. Régi Magyar Dallamok Tára I. Bp. 1958. 1 8 1 - 1 9 7 . Az RMDT I-ben összegyűjtött dallamoknak kb. 7%-a az új stílust jelző architektonikus szerkezetű dallam. 49 Az izometrikus strófaszerkezetek aránya a teljes anyaghoz (100%) képest: Műköltó'k: 53,6%, RMKT XVII/3: 75,4%, Népdalok: 77,0%. 50 Az RMKT XVII/3. és a népdalok között heterometrikus egyezés nincs. A „műköltői" és az RMKT-anyagban két metrum-egyezés van. (Ezek: aó ab Ь7с6 c6 b7 és:a!2 a!2 ab al2.) 51 HORVÁTH JÁNOS: Rendszeres magyar verstan. Bp. 1 9 6 9 . 1 7 9 .
6* MTA I. Oszt. Közi
31,
1979
HARGITTAY EMIL
330
álló metrikai jelenség, amelynek a jelen elemzésből való kihagyását sajátos irodalomszociológiai funkciói is indokolták.) A népdalok esztétikailag változatosabb szövegek a XVII. századi költészet vizsgált rétegeinél A Balassi-strófa az egyetlen, amely az arányokat valamennyire kiegyenlíti. A fejlődés iránya a közösségi költészettől a „műköltészeten" át a népdalok felé mutat. Erre a heterorímes (tehát egy strófán belül nem kizárólag csoportrímet alkalmazó) fajták nagy száma a bizonyíték. Ez okozza a nagy szóródást és változatosságot mind az izo- mind a heterometriában. Nem látszik bizonyítottnak az a korábbi megállapítás ezzel kapcsolatban, hogy a rím-, ritmusgazdagság és egyéb poétikai elemek előtérbe kerülése a dallam elhagyása miatt történt. A poétikai változatosság oka a népdalokban elsősorban a XVII. század utáni „műköltészetben" keresendő. A kéziratos költészet (de gyakran a század eleji „műköltészet") rímhasználata is — a szövegvers kialakulása ellenére — csak funkcionális, a népdaloké esztétikai érték. Ez utóbbiakban is lényeges szerep jut a párhuzamosságoknak, de valószínűleg már ezek is módosultak a kéziratos költészetben található paralelizmusokhoz képest. Utolsó következtetésünk az, hogy a metrikai vizsgálatok a XVII. századi közösségi költészet és a népköltészet szerves kapcsolatát fejezik ki. A rokon alkotásmód következménye az izometria és a heterometria megegyező aránya. A népdalokban megfigyelhető heterownes különfejlődés űjabb fejlemény. A hat költő anyagában ehhez képest már eltérések vannak. Rendkívül fontos a Balassi-strófa időleges népszerűsége, de jellemző a nem hangsúlyos metrumok előtűnése is. Az elmondottak nyomán nyilvánvaló, hogy a magyar költészet történetében az 1620-as évek körül jól érzékelhető változás zajlik le. A dolgozat elején említett tendenciaszerű módosulások a Balassi halálát követő két-három évtizedben indulnak el, illetve mennek végbe, s vezetnek a poétikai változáshoz. A továbbiakban a teljes korabeli költői anyag vizsgálata szükséges valamennyi fontos poétikai szempont szerint (énekversszövegvers, a műnem jellege, a versbeni kommunikáció, szerkezet, strófikusság, terjedelem, saját műfajmegjelölés). A poétikai szempontokat a szintézis elérése érdekében a 2. jegyzetben körvonalazott és még néhány további irodalomszociológiai igényű szemponttal (az adott mű eredeti vagy adaptáció, autonóm vagy alkalmazott funkciójú, mennyire folklorizálódott; ezenkívül főleg a korabeli nyomdászattal és iskolákkal kapcsolatos vizsgálatok) kell kiegészíteni. Az eddigi irodalomtörténetírás általában utalt már a korszakban lezajló költészeti változásokra, de ezek explicit leírása és magyarázata még hátra van. Ehhez az említett módon való elemzés a jövőben már nem mellőzhető. (A vizsgált anyag alapján készített terjedelmes metrumtáblázatokat nem mellékeltem.)
6 MTA I. Oszt. Közi.
31,1979
GYENIS VILMOS
A KORAI EMLÉKÍRÁS É S A BAROKK
Az emlékírás mint átfogó irodalmi műfaj-kategória mindmáig nem kevés gondot okoz, bár egyre inkább az érdeklődés előterébe kerül mind a hazai, mind a nemzetközi vizsgálatokban. A századokon át rendkívül sok változat-típust produkáló „nyitott" műfaj széles skálán fogadja magába az irodalmiság más-más igényű megnyilatkozását, de ma már nyilvánvaló, hogy az eddig feltártnál és elismertnél jóval gazdagabb értékeket fémjelez. Nem ok nélkül húzódott el, s még húzódik ma is több szempontból a benne rejlő irodalomtörténeti értékek felismerése, mert mint meglehetősen összetett, irodalmi és nem irodalmi elemekben bővelkedő keverék, „hibrid" műfaj igen szerteágazó bizonytalansági tényezőkkel is szolgál. Egyfelől erős összetartó szálak fogják közre az emlékírói célokat és gyakorlatot, másfelől azonban különböző, egymásnak ellent is mondó követelmények határozzák meg a már-már önállósodás útján levő speciális műforma-típusokat, mint például a közelebbről vett emlékirat, az önéletírás, mentség, vallomás, napló stb. esetében; vagy bizonyos összefüggésben a sokféle emlékírási elemet hordozó vagy megtestesítő beszámolók, krónikák, útirajzok, imádságos áhítások s nem utolsósorban a levelezés változatai tekintetében.1 Ilyen okoknál fogva különösen probleirfatikus a műfaj történeti vizsgálata. Nagyon nehéz, sőt lehetetlen megtalálni azt a korokon áthúzódó modellt, mely más műfajokban kisebb vagy nagyobb mértékben körülírható. E műfajban a modell igen változó és ezért többféle típusának kiformálódása figyelhető meg az irodalmak fejlődési folyamatában. Az alapvető augustinus-i példa mellett a nagy reneszánsz típusok, Cellini, Cardano vagy Montaigne után a barokk, klasszikus, romantikus megvalósulások — mint Retz bíboros, Saint-Simon, Samuel Pepys vagy éppen Kemény János és Bethlen Miklós, majd később Kazinczy Ferenc, továbbá Rousseau vagy Chateaubriand — mind, mind újabb és újabb, más és más modellt építettek ki és vittek magas művészi tökélyre. A fejlődés e műfajban is nyilvánvalóan kimutatható, ám aligha szűkíthető le olyan körülhatárolt típusra, amely a jövőre nézve teljességgel meghatározó lenne. így például a manapság újból virágzó és közkedvelt „tényirodalom", mely az emlékírási hagyományból erősen táplálkozik, állandóan új meg új megoldásokat keres. Az emlékírás múltját és jövőjét tehát egyaránt
1 Az emlékírásra vonatkozó korábbi általános hazai irodalmat 1. GYENIS VILMOS: Emlékirat és anekdota. ItK, 1970. 3 0 5 - 3 2 1 . - és uő.: La question sur la surviance des élements de la renaissance au siécles du Baroque et des Lumiéres, Budapest, — Huitiéme congres de A. I. L. С. 1976. — YVES COIRAULT: Autobiographie et memoires (XVII-XVIII e siécles) ou existance et naissance ou l'autobiographie. - Revue d'Histoire littéraire de la France, 1975. Extráit, 93 7 - 956.
MTA I. Oszt. Közi. 31. 1979
GYENIS VILMOS
332
bizonyos alapkövetelmények korok szerint az átlagosnál erősebbben változó kiformálásigénye határozza meg.2 Most, midőn a barokk kapcsolatában érintjük e témakört, még inkább felszínre kerülnek azok a vegyes összetevők s bizonytalansági tényezők, amelyek a műfajra általában jellemzők, de azok is, amelyek a barokk ízlés ugyancsak ellentmondásos irányultságát és felhasználási körét e tárgyban kiváltképpen meghatározzák. Mindenesetre bizonyos, hogy azokban az irodalmakban, ahol a barokk kiépülése és tartós fennmaradása gazdasági-társadalmi okok folytán bekövetkezett — mint hazánkban is —, ott az emlékírásnak messzemenően kiváltságos lehetőségeket nyújtott. A sok tekintetben „befejezetlen" reneszánsz következtében a jellegzetesen reneszánsz emlékírási igények csak most, a barokk időszakában érnek be igazán, s így lehetséges, hogy a barokkizálódás folyamata induljon meg, és hogy a szoros érintkezési felületek nyomán végbe is menjen, új barokk modell jöjjön létre. 3 Nem célunk ezúttal magának a barokk emlékírásnak beérett szakaszát vizsgálnunk. Csupán arra törekszünk majd, hogy láttassuk, miként alakul a műfaj fejlődése és a sajátos új modell kialakulása a későreneszánsz, valamint a kora-barokk határterületén. Ebben az egészen korai szakaszban a barokk „mirage" színes fényei még kevéssé látványosak, de némely mélyebb változás előidézésében már jelentős szerepük van, jóllehet eltúlzásuk — az utóbbi évtized idevágó európai barokk-kutatása ismeretében — helytelen irányba vinne. E korai, a reneszánsz és a barokk határán hosszabb időn át alakuló-formálódó emlékírási anyag feltárására és megítélésére csak az utóbbi években irányult közelebbi figyelem (pl. J. Rousset és Y. Coirault munkái). Sokáig a közkeletűen „bevett" Saint-Simon-i modellek mögött ezek az előzmények háttérbe szorultak, vagy hasonlóan hazai viszonylatban a Kemény—Bethlen Mildós-i típushoz vezető utak s formák ismeretlenségben maradtak. A soron levő feladat éppen az ide kapcsolódó tényeknek, karakterisztikus elemeknek megismerése és számbavétele.4 Az emlékírás bármely irodalmi típusának létrejöttében alapvető tényező, hogy a mű bizonyos lehetséges határokon belül elkülönüljön olyan nem irodalmi tényezőktől és funkcióktól, amelyeket a műfaj a kialakulás stádiumában engedelmesen magába fogad és tartósan magával hordoz. (Hasonlatos ilyenkor — mint idevágó munkák szellemesen megjegyzik — ahhoz a regényhősnőhöz, aki jó és sokoldalú személyiség: feleség, szerető és apáca egy személyben, s aki soha nem hanyagolja el adott teendőjét.) Ebben az értelem-
3
Ph. LEJEUNE: L'autobiogiaphie en France. Colin, 1971. 14. - GEORGES GUSDORF: Conditions et limites de l'autobiographie. In: Formen der Selbstdarstellung, Berlin 1956. 16. MAJOR, J. CAMPBELL: The Role of personel memoirs in English biography. Philadelphia Univ. 1935. 175. - ANDRÉ MAUROIS: Aspects de la biographie, Paris, 1928. 34. 3 R. MANDROU: Le Baroque européen: mentalité pathétique et révolution sociale. - Annales (XV. 5). Paris, 1960. - FRANCOIS COURTES: Statut du concept de Baroque, Journées Int. d'Étude du Baroque, Montouban, 1974. Extráit. - P. CHARPENTRAT és V. L. TAPIÉ cikkei az irodalmi barokkra az Encyclopaedia Universalis-ban, Párizs 1968. 1097 és KK. "JEAN ROUSSET: Narcisse romanicer. Essai sur la premiere personne dans le román. Corti, 1973. 139.1. - YVES COIRAULT: Les Ogdoades de Guillame du Beilay. Franciadé en prose, ou „Vrai et diligente" histoire? - Actes du colloque Renaissance-classicisme, Paris, 1976. 2 9 1 - 3 0 7 . — JEAN ROUSSET: L'Interieur et l'exterieur. Essais, Paris, 1976. 277. - uő.: Anthologie de la poésie baroque fran^aise, Paris, 1968.1. II. 2 8 5 - 3 4 0 . - P. CHARPENTRAT: Le mirage baroque. Paris, 1967. 192. MTA I. Oszt. Közi. 31, 1979
A KORAI EMLÉKÍRÁS ÉS A BAROKK
333
ben az emlékírás mindenkor, de különösen a barokk periódusban sokirányú elkötelezettségnek, eltérítésnek van kitéve, s legtöbbször vállalja is ezeket a feles terheket. 5 Kívánatos, hogy olyan munkákra irányítsuk a figyelmet, ahol az irodalmival ellentétes tehertételek viszonylag könnyebbek. Elsőrendűen a históriaíró magatartásának és az emlékírási felfogásnak érintkezési s egyben ütközési felületei gátolják hosszú időn át a tisztábban irodalmi funkciók betöltését. Az emlékíró ugyanis kétfelé figyel: a világ tárgyszerű eseményeire és önmagára, de valójában önmaga érdekli, önmagát íija bele a történelembe is. A külső és belső világ összessége együttesen van jelen; egyfelől a történet, az elbeszélés, másfelől az introspektív jellegű elemzés. A hangsúly azonban mindenkor — bár különböző arányban — a szubjektív elemek túlsúlyára esik. Most a memoárnak és autobiográfiának e téren megnyilvánuló lényeges eltéréseire nem kitérve — minthogy közelebbi tárgyunk, a korai emlékírások színvonala ezt még nem indokolja —, azt rögzíthetjük viszont elöljáróban, hogy a szóba kerülő írások már beváltják az egyéni látásmód jelenlétének megkövetelhető alapigényét. Azáltal lépik át az irodalomnak és az irodalmon kívülinek határát, hogy bár eltérő mértékben, de már ahhoz az összefoglalóan „első Személyű"-nek (Littérature á la premiére personne) nevezett irodalmisághoz tartoznak, ahol az „én" fontossága rendkívüli mértékben megnő, ahol az író egyéniségét képes kifejezni, és amikor a tárgyi-történelmi világot csakis személyes szűrőn keresztül adja elő. Az „egografiá"-nak egyfajta alakulóban levő változata ragadható így meg, noha a magasabb rendű, sajátos önéletírói célok beteljesítése még csak távoli lehetőséget kínál.6 Az önkifejezés művészi vágyát Európa-szerte a reneszánsz hozta meg, és az individuum írói kibontakozásához ez a nagy és sokrétűen dinamikus kor adta a termékeny alaptalajt. A kor jelentős egyéniségeinek alkotó egoizmusa mutathatta fel többek között az emlékírás, az önéletrajz világirodalmi remekeit. A barokk számára mindez kedvező indítást jelentett, s a fejlődés rendje szerint ebből az indíttatásból léphetett szükségszerűen tovább az új, már barokk-diktálta igények szerint. Lényegében tehát a barokká formált reneszánsz hagyomány biztosított alapot az emlékírások új modelljének megteremtéséhez. A barokk periódus sok tekintetben megváltozott világa ugyanakkor az élet súlyos konfliktusaihoz is vezetett. Bukások, tragédiák sora zajlik le ekkor, de a reneszánsz személyi értéktudatát, az egyéniség élniakarását, egyszer már megtalált küzdőszellemét nem lehetett visszafojtani. Szembeszállt új erőkkel, harcolni tudott az új célokért, hibázott, szenvedett, elbukott, de énje alkalmasint már a barokkra jellemző tulajdonságokkal egészült ki, a gyűlölet, az irigység, a harag és a féltékenység újból más erővel, más hevülettel izzott fel a lélek parazsából. Mindez a barokk első személyű irodaimiságának feszes telítődését, az emlékírási formák széles alapú megformálhatását és szétáradását biztosította. 7
5
G. GUSDORF: Memoire et personne. P. U. F. 1951. 2. vol. t. I. p. 37. J . ROUSSET: Narcisse, i. m. i. h. (Essais sur la premiere personne) — Y. COIRAULT: Autobiographie, i. m. 948. - ALAIN GIRARD: Le journal intime Paris, P. U. F. 1963. 58. 'HELLER ÁGNES: A reneszánsz ember, Budapest, 1967. 157. 1 8 3 - 1 8 7 . - A. CHASTEL: La erise de la Renaissance. Geneve, 1968. 217 p. — ROY PASCAL: Design and Truth in Autobiography, London, 1960. 84. - JEAN ROUSSET: La litterature de l'äge baroque en France, Paris, Corti (1953), 312. 1. - BÁN IMRE: A barokk, Budapest, 1962. 28. - UÖ.: Les variantes stylistiques de la prose, baroque hongroise. - In: Le Baroque en Hongrie c. kötet, Montauban, 1976. 57 és kk. 6
MTA I. Oszt. Köz L 31, 1979
334
GYENIS VILMOS
A barokk memoár-műformában — a fentiekből következően — az önigazolás, a maga megvédés, a jó hírnév ápolása, a hatáskeltés és elhitetés változatos repertoárja jelentős szerephez jut. Az emlékíró a külvilág, a valóság tényeit igazul, hűen kívánja ábrázolni, ámde a megjelenítésben a tények már olyanok lesznek, mint amilyeneknek az író csak látni szeretné vagy látni tudja. A barokk emlékíró igazsága így a látszat valósága, mert láttató tükrét nem közvetlenül a valóságra, nem is kizárólag a múltra, de sokkal inkább jelenlegi önmagára irányítja, hogy felidézze az emlékezetében felhalmozott múltbeli élményeket, és hogy ezeket immár valamely célnak szolgálatában, akár spekulatív funkciónak alávetve vetítse ki. A jellegzetesen barokk műformának érett típusában motiválja mindezt a reprezentáció, a propaganda művészete, a hőskultusz pátosza, továbbá a reális, sokszor naturalisztikus szemlélet ellenében alkalmazott misztikus, irracionális felfogás, a mindennapok világának megelevenített életközelsége és az ünnepélyes, heroikus tettek emelkedettségének ellentét-párosítása stb. Nem utolsósorban az előadásmód gazdag barokk eszköztárának és a nyelvi stílusbeli lehetőségeknek messzemenő kihasználása olyan hatásos kifejezési formát biztosít e kor érett emlékírásának, hogy általa még közelebb kerülhetett sajátos modelljének kialakításához.8 A magyar reneszánsz irodalom a maga idejében nem hozta létre sem a széppróza, sem az emlékírás reprezentatív művét. Míg azonban — ennek ellenére — az elbeszélő szépprózában (műprózában) jelentős produktumot tudott felmutatni, addig a reneszánsz emlékírás a még annyira kézenfekvő alaphelyzetből sem tehette meg ezt: csupán elszórt törekvések, kezdeti próbálkozások utalnak a műfaj gyenge és részleges indulására. A latin nyelvű, humanista történeti emlékiratok — mint Brodarics Istváné, Verancsics Antalé, Szerémi Györgyé. Zsámboki Jánosé stb. — sok tekintetben fontos kezdeményezésük ellenére szempontunkból csak olyan antik példákra visszamenő, oknyomozó, történelmi visszaemlékezések maradnak, ahol a történelem privát aspektusa még távolról sem éri el a reneszánsz emlékírás közelebbi követelményeit. A szenvedélyek kisugárzó ereje, a kor és egyéniség együttes művészi megjelenítésének igénye alig jelentkezhetett. 9 Jellemző viszont, hogy a már magyar nyelvű emlékírásoknak új igényű kísérletei éppen a XVI. század legvégén, a századfordulón és a XVII. század elején tűnnek fel meglehetősen nagy számban és már változó stiláris felfogásban. Amíg tehát általánosan a XVI. század végével a széppróza (műpróza) lehanyatlásáról szokás szólni, — egészében helyesen állítván, hogy a barokk nem kedvezett a prózai műformák kibontakozásának —, addig az emlékírási törekvésekben már e korai szakaszban is viszonylagos felfelé ívelés konstatálható, és nem véletlen, hogy ez a fejlődés a továbbiakban reprezentatív művek megvalósulásába torkollik a barokk jegyében. Ez az eredmény egyfelől a reneszánsz hagyománynak fent leírt megtermékenyítő utóhatásával, másfelől a barokknak és az emlékírási gyakorlatnak előnyös egymásra találásával nyilvánvalóan magyarázható. 10 A magyar XVI-XVII. század fordulója, széles összefüggéseket tekintve, valóban kedvező teret nyújtott az emlékírás gyakorlatának kiépüléséhez, fellendüléséhez. A kora8 ALBERT GÉRARD: Pour une phénoménologie du baroque litteraire. Elisabetville, 1963. 25 és kk. - V. L. TAPIÉ: Baroque et classicisme. Paris, 1957. - P. CHARPENTRAT: L'art baroque. Paris, 1967. 186. 'KLANICZAY TIBOR: Szerk.: A magyar irodalom története. I. Bp. 1964. 279 1. és kk. 10 KLANICZAY TIBOR: Reneszánsz és barokk, Budapest, 1961., 64., 303., 361. és kk. NEMESKÜRTY ISTVÁN: A magyar széppróza születése, Budapest, 1963. 275.
MTA I. Oszt. Köz L 31, 1979
A KORAI EMLÉKÍRÁS ÉS A BAROKK
335
beli gazdasági-társadalmi átalakulás ellentmondásai, a történelem visszás helyzetei, a nemzeti lét problematikája, a vallási harcok feszültsége, a tudatbeli konfliktusok, az érzelmi, meggyőződésben válságok és kétségek mind-mind kényszerítően tipikus önkifejezési alaphelyzetet teremtenek az emlékírás számára. A különböző erőknek eme összeütköző, dinamikus periódusában érthető, hogy a születő emlékírások ellentétes elemeket olvasztanak magukba: a reneszánsz alapokon a késö-reneszánsz, manierista eszköztárat is felhasználják, de egyszersmind időben reagálnak a behatoló barokk jegyekre is. 11 A szóban forgó reneszánsz fogantatású, de az újabb hatásoknak már kisebb vagy nagyobb mértékben kitett korai emlékírások részletekbe menő feldolgozásával még adós az irodalomtörténet. Jórészüket számon tartja ugyan a szakirodalom, de nemegyszer azzal a kérdőjellel és fenntartással, miszerint nehéz eldönteni, hogy szépprózai érték tekintetében voltaképpen mit is fémjeleznek. Az e korból számításba vehető emlékírás-szerzők gazdag sora áll előttünk: Gálfi János,Martonfalvai Imre, Szepsi Laczkó Máté,Mindszenthy Gábor, Bornemissza Tamás, Borsos Sebestyén, Nagy Szabó Ferenc, Borsos Tamás, Toldalagi Mihály, Wathay Ferenc és mások, akiknek munkásságuk áttekintő ismeretében valóban nehéz sommás ítéletet mondani. Úgy véljük, hogy éppen azért problematikus az említettek megítélése a reneszánsz széppróza oldaláról, mivel ezek inkább közelebbi emlékírási követelményeknek tesznek eleget, s az abban elért szintjükkel kapcsolódnak az irodalmi értékrendbe, továbbá mivel a reneszánsz széppróza égiszéből részben már üj irányba is fordultak, továbbléptek. 12 Ezúttal nem lehet célunk a felsorolt, vagy a teljesebb emlékező írásokat adó írógárda bemutatása, műveiknek elemzése. Nagyon szerteágazó tematikájú, más-más íráskényszerből fakadó művek gazdag repertoárja kínálna erre lehetőséget: önéletrajz, krónikás emlékirat, követi napló, útibeszámoló, különböző jelentések és előterjesztések, családi krónika, diárium, napló, alkalmi történeti feljegyzés, magavédő, lélekfeltáró irat stb. egyaránt található köztük. Abban egyeznek meg viszont következetesen, hogy mindegyikben —"bár eltérő színvonalon — találhatók már olyan, szempontunkból érdekes kísérletek vagy sikeres eredmények, amelyek méltán utalnak például a szubjektív valóság feltárására, az életábrázolás teljesebb igényére, az önkifejezés tagadhatatlan vágyára, az előadásmód eszköztárának biztos kezelésére, az írói készségre s rátermettségre. Igaz azonban az is, hogy a megalapozottság és kifejezett igény ellenére még nincs együtt ezekben a munkákban minden kívánatos követelmény sem az emlékírás, sem pedig a barokk összefüggésében. A szerzők nem országosan jelentős személyiségek, a magánélet és közélet teljes összetett képe, barokk koncepciója még nem állhat egységbe. Esetenként még hol az életrajzi elemek, hol a közéleti események dominálnak inkább, de, bárha leszűkítetten is, számos összetevőben olyan eredményt tapasztalhatunk, ahol az irodalomtörténeti értékítéletnek elismerő szava lehet, s a továbbfejlődés vizsgálatakor, a születő nagy művekhez vezető út kijelölésében bizonnyal számítanunk kell rájuk. 1 3
11 Ph. MINGUET: Ľart dans ľhistoire. Paris, 1964. 294 p. - GYENIS VILMOS: La question sur la survivance . . . i. m., i. h. 12 A magyar irodalom története i. m. I. 521 és kk. 13 Ennek a feladatnak beváltására csak egy nagyobb, egyébként előkészületben levő feltáró munka vállalkozhat.
7* MTA I. Oszt. K ö z i . 31,
1979
336
GYENIS VILMOS
Közülük ezúttal csupán egy jellegzetes, korai műre utalunk közelebbről — mintegy példaként —: Walthay Ferenc írására. Wathay Ferenc személyét és működését, kivált mint a XVII. század egyik jeles énekszerzőjét, elég jól ismeri az irodalomtörténet. Mint katona különböző dunántúli állomáshelyek hadnagya, majd Székesfehérvár vicekapitánya, az 1590-es évek viharosharcos eseményének résztvevője, 1602 és 1606 között konstantinápolyi török fogságban írta, és nagy gonddal összeszerkesztett kéziratos kötetben hagyta az utókorra önéletrajzát és énekgyűjteményét. Mindkettőt saját készítésű vízfestményekkel illusztrálta, díszítette. 14 Életírásával szemmel láthatóan maradandó művet akar alkotni. Már írása címében feltűnik az öntudatos nagyotakarás: „Az atyám és magam életeknek minden állapotjukról históriaképpen való megírás . . . , minden életemben való forgandóságomnak röviden előszámlálása." Célkitűzése hasonlóképpen jelzi, hogy nem valami alkalmi feljegyzéssel állunk szemben, hanem emlékiratot, mégpedig olvasóra számító önéletírást akar hagyni: „ . . . ezeket több búslakodó bánátim között írtam, emlékezetért és üdő töltésért; ha isten által a köröszténységben ki mehetne; melyből az ki olvassa, megértheti az én időmnek 1600 esztendő túl fogván való erős csapásait és próbáit rajtam . . . " A bevallott írásvágyat szabályszerűen a megélt nehéz idők személyét ért sérelmeiből, tragikus helyzetéből magyarázza. Mint több jeles emlékírásunk esetében, a börtönhelyzetnek és élménynek is jelentős szerepe van az írás megfoganásában. 15 A mű koncepciója teljességet felölelő, gondos beosztású, címekkel, alcímekkel ellátott, kerek egészet adó, ma is élvezetes olvasmányt nyújt. A szerző műveltsége, ha nem is a kor legmagasabb szintjét képviselte — miként énekeinek elemzése nyomán többen következtették 16 - , de bizonyos, hogy azon л téren is széles körű. Életírásából, mint többlet, mindenképpen megállapítható, hogy az emlékírási elvek és gyakorlat tanult, jó példákat ismerő mestere volt A későbbi nagy barokk emlékírások közismerten számon tartott memoárkövetelményei kezdő szinten rendre fellelhetők itt is, s helyenként meglepően fordulatos kimunkálást kapnak. 17 Erre vallanak azok a részek, amikor családja előtörténetével (visszamenőleg 1503-ig) foglalkozik, de nem adatok felsorolásával, hanem jellemző epizódokban feloldva. így ír például apjának frissen élő alakjáról, építő hajlamáról: „Kezdett szegíny elsőben építeni egy fa, nagy rend bama házat, kőbe fekve, „Castelj" módra, azon helen, h d most az én házamban az istállók v a n n a k . . . de mikoron látta vdna szegény atyám, hogy az fa ház romlandó és nem örökös volna, úgy kezdette építtetni ez mostani hazamat tégjábúl..." 1
"Wathay Ferenc írásának kéziratkötete a MTA kézirattárában: M. Cod 4° 29. sz. Kiadva: RMKT. XVII. század 1. k. 5 3 8 - 5 5 2 . (Sajtó alá rendező: NAGY LAJOS) Budapest, 1959. - DÉZSI LAJOS: Wathay Ferenc, Századok 1914. 1 - 1 6 . - MÁTÉ KÁROLY: A magyar önéletírás kezdetei, Pécs, 1926. 14. - ANGYAL ENDRE: W. F. énekeskönyve, Irodalomtörténeti Közlemények - 1955. 51-61. 15 Vö.: a Kemény Jánosra és Bethlen Miklósra vonatkozó, idevágó, gazdag irodalommal. " A magyar irodalom története I. i. m. 521. és 541., továbbá RMKT. idézett kötetének jegyzetei. 5 3 8 - 5 7 3 . 1 'TOLNAI GÁBOR: Bethlen Miklós. Az első Magyar Századok kiadásának bevezetője, Bpest, é. n. ArdóiK. XXI-XXXII. - F. J. WARNKE: Versions of Baroque. European literatúr in the seventeenth century, New Haven, Yale Univ. 1972. 7 2 - 2 7 0 7 . MTA I. Oszt. K ö z i . 31, 1979
A KORAI EMLÉKÍRÁS ÉS A BAROKK
337
Elkerülhetetlenül s bőven tér ki gyermekkorára, ifjúságának éveire. Szinte törvényszerűen behatóan foglalkozik nevelésének, iskoláztatásának kérdéseivel. Leírja, hogy a falusi, majd a soproni „oskolába adatása" után esztendőkig miként ismerkedett meg a „tanulság fundamentumával", majd pedig midőn testvéreinek halálával súlyos gondok szakadtak megözvegyült anyjára, miként kellett fájdalmasan az iskolától búcsút vennie: „ . , . vétetett ki szegín anyám az oskolábúl és tanulságból elég nagy tudatlanságban, nekem eléggé nagy káromra; mely dolgokkal az anyák gyakran nagy károkat szereznek az ő gyermekeknek, gondolván az ő anyai szerelmekhez . . . " — Ifjúságának testi s érzelmi rezdüléseit sem mulasztja el feljegyezni: „Jó, vastag ifjúságbeli állapotban már lévén, valamennyire a szerelmeskedést hát eszemben vettem volt, ki szegíny anyámnak nem tetszvén és megbüntetvén, vele meghóborodtam . . .búdosni akartam indulni, ugyan nem tetszhetvén a hon lakás, mindenkor kivágyódtam vala az végekben." Végvári katonának szerződik „gondolkodván azért az én ifjúságom értelme szerént is". Különböző helyeken „tanulgatja" majd gyakorolja a Balassitól elhíresített „végbeli állapot"-ot, „vévén fundamentumot az emberség tanulásában". Most nem is panaszkodik, sőt megmutatja élete vidám részleteit is: „Életemet — mondom — kedvemre élém, igaz ifjú legények módja szerént,... szolgáim, lovaim és agaraim jók l é v é n . . . s jobban-jobban forgolódván . . . még az menyecskéknek is kedvekben jutottam." További magánéletének főbb eseményeit ugyancsak a későbbi magasabb szintű életírásokra emlékeztető igényességgel örökíti meg. így jár el a Keménynél, Bethlen Miklósnál szintén fontosnak tartott s érdekesen szövött házasodási bonyodalmak elmesélésekor. „Halasztám a mennyegzőnek napját" — írja az „Első házasságomnak megírása" cím alatt, de sor kerül „özvegységemnek," majd pedig „Másodikszor való házasságomnak" megírására is. Mindegyikben távol áll a szokványos diáriumszerű „vettem feleségül" típusú feljegyzéstől, de bő szóval, élvezetesen bonyolított epizódtörténeteket nyújt. Igazi terrénuma azonban a végvári katonaélet élményeinek ábrázolása. Mindenütt ő maga, az „50 lóra való hadnagyságot" viselő, bátornak, elszántnak, leleményesnek, veszélyt nem ismerő katonának jellemzett „egyéniség" reneszánsz hőstípusa áll a középpontban. Történelmi események tanúja, sőt résztvevője a Győr, Pápa, Óvár, Esztergom, Székesfehérvár körüli felszabadító harcoknak s így ezek megörökítője is, de mégis inkább saját személyének történetírója ő, sőt kiemelője, híresítője, propagátora, jó hírnevének szószólója. Nem túlzás, ha ezekben a részekben az emlékírási igényeknek, a későreneszánsz és a barokk szemléletnek bizonyos mértékű együttes jelenlétét figyelhetjük meg. — E központi témából egymás után sarkosodnak ki a főbb témaegységek, mint a harcokban véghezvitt „vitézlő tettek", ismételt sebesülései, többszörös fogságba esése és szökései, („négyszer való megfogatásom s szabadulásom") és hogy végre „az átkozott Fekete Toronyban tartatván" éljenek véget emlékezései. Ebből a zsúfolt, helyenként túlburjánzó eseménysorból most már csak néhány jellegzetes csomópontra hívjuk fel a figyelmet. Feltűnően erős írónk képzeletvilága, s gondja van rá, hogy ez írásában is érvényre jusson. (Énekeiben bevallja, hogy képzelete gyakran túlontúl is elragadja, s küzdenie kell ellene, mert a valóságra döbbenés fájdalmat okoz számára.) Életírásában láthatóan nem fékezi fantáziáját, bár nem vádolhatjuk, hogy az emlékírói „igazságtól" eltérne. Szinte hihetetlenül fordulatosak, pikareszk történetekbe illőek a négyszeres „tömlöcből" szökés izgalmas kalandjai. Egyik alkalommal a 7*
MTA I. Oszt. K ö z i . 31,
1979
338
GYENIS VILMOS
francia zsoldosok a töröknek játsszák át az őrizetükre bízott várat, de ,.hősünk" ellenáll s ezért bebörtönzik. Szökésének központi magja ez: „ . . . kihivék egy franciát az kamoraszékre . . . annak ajtaján kiugródván megkapám a franciát és az földre rántván, tőle el akarván venni az szablyáját... de az francia alattam kiált vala,. és ahogy rettenetesen megsivalkodtattam vala, az ott álló strázsa is e l f u t a . . . " Máris szabad útja van. Más szökéseit már a török fogságból, Nándorfehérvárból, illetőleg a „Tömösvári várbeli tömlöcből,", valóságos szenzációként harangozza be, mert mint írja „innen még soha senki meg nem szökött". De ő igen! ,Annak okáért azért elmetszvén egy vagdalt éles késsel azon vasam szegét... török ruhát, azaz egy janicsár köpönyeget, béllett süveget, száras csizmát szerzék . . . s vasamat levetvén . . . az vár kűfalán úgy mint 9 ölnyi pokrócbul csinált kötélen kiereszkedék . . . nyakra főre kiugrám a palánkon, az fél lábamon a vas lévén,... honnan is felvánszorogván, az vizároknak indulék . . . és itt kertről kertre hágdosék... az Tömös vizének. Az vas az fél lábamon levén . . . az mély vízben úszván bizonyára kicsinnyé, hogy bele nem halék." Mint látható Wathay önábrázolásában éppen nem hiányzik a reneszánsz kalandos életesemények széles sodrású bonyolítása, sőt úgy tűnik, hogy a barokk irodalom által sajátosan kedvelt túlfeszített, fordulatos eljárások sem idegenek tőle. (Nem feladatunk most kimutatni, hogy hány barokk emlékiratnak, önéletírásnak elmaradhatatlan része a „kamoraszék"en keresztüli, vagy a „pokrócokból csinált kötél" által való szökés hasonlóan „eredeti" elbeszélése.) Tény, hogy ezekben a részekben kiváltképpen áradásszerűen a szenvedéllyel tör ki szerzőnkből az élőszószerű, lenyűgözni akaró előadás, a hatalmas szóbőség s egyáltalán a barokkból jól ismert, töményen gazdag zsúfoltság, ami még csak éppen hogy mederben tartható. 18 Az érdekes bonyoldalmak kedvelése mellett egyéb életírói-barokkos célzat is megfigyelhető nála, mint. például a hatáskeltésre és az elhitetésre való törekvés. Többször hivatkozik életének „alig való megmaradására", sebesüléseinek végzetes voltára; „csak az Isten tartá, hogy minden lelkemet, belemet ki nem tiprák a lovasok". Az elhitetés és a valószínűség fenntartására is gondja van: egyik szökése közben „véletlenül egy hajót a Duna partján éjjel találók, kit bizonnyal sok szerencse és vesződéssel elszabadíték az láncrul... aztan egy evezőt f a r a g é k . . . " Hogy kétség ne legyen, mintegy zárójelben hozzáteszi ehhez: „egy kis szekercét is mert velem hoztam", netán a „tömlöcből". Van előadásmódjának olyan jellege, ami e meggyőző, elhitető tendenciát húzza alá, hogy ti. érdekes „eseteit" nyilván sokszor, élőszóban már kiformálta s környezetében, például rabtársai körében ismételten előadta. Ezzel élvezetet (gyönyörködtető célt) érhetett el. Olvasóknak szánt életírásában ugyancsak hasonló, tetszést kiváltó, de kételkedést is eloszlató célzat vezethette tollát. 19 Helyenként szembetűnően elárulja, hogy elbeszélésekor szinte játszani akar feltételezett olvasójával s csalóka, fortélyos helyzetek elé kívánja állítani. így például két „tömlöc" közti bujdosásának idején, mint írja, a törökök megtévesztésére „Nagy Andrásnak neveztettem vala magamat." így tudta ezt az a török (Ferhát) hodzsa is, aki elfogván Wathayt kemény büntetésben részesítette szökéséért: „ . . . egy tengeri nád "ELISABETH W. BRUSS: L'autobiographie considerée comme acte littéraire, poétique, n° 17. 1974. p. 1 4 - 1 6 . - GYENIS VILMOS: A reneszánsz széppróza néhány sajátossága, Helikon, 1974. 4 1 1 - 4 2 7 ; U ö . : Emlékirat és parasztkrónika, ItK, 1965. 1 5 2 - 1 7 2 . " F . COURTES: - és P. CHARPENTRAT (Le mirage baroque) i. művek - NEMESKÜRTY ISTVÁN i. m. 2 2 5 . és kk. MTA I. Oszt. Közi. 31, 1979
A KORAI EMLÉKÍRÁS ÉS A BAROKK
339
mankóval bizonnyal nagyon megveré Nagy Andrást szegínt, de Wathayt nem. Nemcsak faromat, hanem szememet, számat, fejemet etc. veré addig, míg az mankónak csak az csutkája marada kezében". Ebben a kis részletben egyaránt jelen van a barokktól híresített cseles, maszkírozást alkalmazó eljárás, továbbá az a spekuláris elmásító, kicsavaró törekvés (contournage), amely végeredményben szintén a tetszést szolgálja. (Hűen követve az eseményeket, lehetséges azért nemes cél érdekében megmásítani, elferdíteni is azokat, mintegy görbe tükörben nézni magunkat.)2 0 Tragikus-keserves események sorának részese szerzőnk, de beszámolójában fel tudja oldani ezt a helyzetet. Derűs esetekkel vegyítve, néhol a humorral is élve, a meglepőnek, a véletlennek és a különlegesnek alkalmazásával, a szomorúnak és a vidámnak keverésével eléri, hogy írása nem lehangoló olvasmány. Egészében komoly a hanghordozása, de többször kitűnik, hogy játszik önmagával és olvasójával is. Például kínos megvasalásáról, bilincsbe veréséről egyik alkalommal így tudósít: „egy fölötte való nagy undok vassal megajándékoztatám, ki magyarországi 30 fontnál nem sokkal vala kisebb". Máskor, Székesfehérvár ostromának véres harcairól szólva, így fogalmaz: „ . . . már paripán ülvén, akarok vala az kapura mennem, de a szorosságban sem té sem tova nem tuda a paripa alattam m e n n i . . . le szállék róla azért és elhagyván egy jó pléh palack bort, hátul az tanistrában levén az paripán". „Mérgében(? ) : . . . az janicsárokra indulék, hányván vetvén és kiáltván, h d volna az basa hite . . . " — Győr ostrománál, ilyen szavakkal lep meg: „az tatárok nyíllal az balog lábamat által lővén, az száram csontját is meghatván . . . De az tatárok az Dunának megugratván, sok ezer köztök megivá az Dunát". — Végül egy utolsó példa e játékos, tragikus-derűs előadásmódra, melyet maga is „bolondoskodása"-ként említ. A törökök üldözik, mint szökött rabot: „Egy ut mellett az mezőn le fekvén bizonnyal jól távol az ú t t ó l . . . mint megfáradt ember el is aluttam, és már feljővén a nap, s mintegy 12 órakor, az bogarak csipik vala az lábamat. Felülék az nagy fűben . . . hát megláttak a törökök és odaszáguldván megfogának és bevivének a Fellakba", a - mint másutt írja — „búval virágzó, rut, sötét tömlöcbe". Az elmondottak után nem kell különösebben hangsúlyoznunk, hogy Wathay írásában mennyire kiemelt jelentősége van az „én"-nek, személyes mivolta középpontba állításának, a személyes értékek felmutatásának. Néhány érdekes fordulatára hivatkozunk, ahol e reneszánsz emlékírási vonás egészen eltúlzott megnyilvánulással jelentkezik. Már születése Jelentős" eseményének előadásában is e felhangokat érezzük: „Mikoron azért irtanak vdna Sziget veszése után 1568 esztendőben, Szent Mihály havának fottára, adott engem is azon Szent Istenöm az én szüleimek ez világra; azon Nagy vágón, az uj házban, az Rábu felől való szobában." - Nem csillapuló magabiztossággal;, leplezetlenül hivatkozik önmagára mindvégig: „Az én születésemnek megírása . . . ", az „én első házasságom . . . , az „én nagy keserűségem... ", vagy végül: „irtam ezt én Wathay Ferenc, az én kezemmel". - Eme árulkodó fordulatok mellett nyilvánvaló, hogy az emlékírásban hasznos alkotó egoizmusnak igazi értéke akkor ér célhoz, amidőn teljes művének egyéniségtudata önmaga kidolgozott portréját adja. Különálló önjellemző, önelemző részek nincsenek ugyan írásában, de az eseményszerűségbe épített és felddott ilyen törekvések totális képet eredményeznek. 20
L. a barokkra idézett munkákat és Ph. MINGUET: Esthétique du rococo, Paris, 1966. 304. - MARCEL RAYMOND: Baroque et Renaissance poétique, Paris, 1955. 57. 7*
MTA I. Oszt. Közi. 31,
1979
GYENIS VILMOS
340
Nem erős oldala a külső világ, a történelmi háttéresemények ábrázolása. Egyéni helyzete, adottsága erre nemcsak hogy nem predesztinálja, de lehetőséget sem ad a szélesebb alapú kitekintésre, a dokumentatív elemzésre. Nincs beleszólása a „nagy" eseményekbe, csak kiszolgáltatott, szenvedő hőse azoknak. Krónikás leegyszerűsítéssel viszont nem él, s ez előnyére válik, mert így mégiscsak egységes, mégha nem is teljes ábrázolást tud nyújtani. Inkább néhány kitérő erejéig utal a tágabb összefüggésekre. A török elleni felszabadító háborúk megindulásáról például így ad számot: „megháborodott vala az két császár és mind az ország, az frigy felbomlott és már Esztergom alá készülénk . . . " (1594) - Országos ügyben mindössze egyszer jár el, de ezt sem méltatja bővebb szóra: „Az egész magyar vitézlő nép felválaszta engem az fejedelemhez Bécsben fizetések megjobbitásáért... de vékony válasszal megtérék . . . " — Sok helyet bejárt, de a leírások esetén, a városok bemutatásánál rövid megjegyzésekkel beéri: „mivel penig Győr akkoriban fő hely lévén, sok fő, nemes és vitézlő rend lakja". — Hazája sorsát, szélesebb értelemben vett gondjait, bajait látja ugyan, de inkább csak személyes helyzetein keresztül vetíti ki: midőn például törökországi fogságba hurcolják, így reagál a határon: „ . . . siralmas szemmel hátra nézvén bucsut vevék Magyarországiul..." A barokk emlékírásoknak egyik fontos összetevője a vallási problematika. Ez szinte teljesen hiányzik a műből. A következő idézet szerinti isten-élmény (mert csupán ennyire terjed ki) még csak kezdeti csírája a barokká formált emlékírási magatartásnak, könyörög, hogy „az én Istenömnek reám bocsottatott erős próbáját ellene való zúgolódás nélkül elszenvedhessem..." - Van viszont Wathay írásában valamely más, világibb, a szenvedő, s nyomorúságot megért ember irracionális felfogásából eredő szemlélet: a sorsot irányító titokzatos erők számontartása és kisugárzása: „ mindjárt az én életemnek kezdetit siralommal kezdvém el, jövendöltem ez csalárd világban az én életemnek nyomorúságát és minden szerencsétlen állapottyát, s keserves búkban, bánatokban való forgandóságat". A hatalmas, átláthatatlan-felfoghatatlan erők szorításában vergődő egyszerű, magányos ember jajkiáltásává válik nemegyszer az életírás. A belső világ, a lelki élet számos vetületének kifejezése arra vall, hogy szerzőnk számára nem csupán s nem is elsősorban a testi szenvedések és megpróbáltatások jelentik a fő gondot, de igen erőteljesen vannak jelen a lelki világ megrázkódtatásai, feszültségei, indokolt válságai. Tudjuk ezt énekeinek elemzései nyomán is, mert nem egy verses írásában lelki állapotáról elmélkedik, saját szívével disputál, „háborgató" kínzó kétségekkel tusakodik és néhol csaknem „tudathasadásig eljutó gyötrődés" 21 kínozza. Nem hiányzik tehát ilyen értelemben a lelki élet ábrázolása sem, s bizonyos mértékig a konfesszionális igényhez is közelít. Lelki nyugalmat keres a „tömlöc" mélyén és fő célja, hogy: „ . . . írásaimmal és ez egyéb képeknek pepecselésivel az én szívemnek bánatját könnyebbítsem és vele az időt töltvén mulassam . . ." Az említett „egyéb képeknek pepecselése" valójában a lelki feszültségek levezetését s egyszersmind lelki világa tartalmának kifejezését szolgálják. Már többen szorgalmazták, érdemes lenne Wathaynak ezeket az írásaihoz készített vízfestményeit szakszerű vizsgálatnak s elemzésnek alávetni. Nem feltétlenül mint művészettörténeti értéket, de mint az életíró egyik kifejező lehetőségét. Addig is kiemelhetjük, hogy a barokktól kedvelt képi látás több, összetett megnyilvánulásának lehetünk tanúi, mégha maguk az illusztrációk 21
A magyar irodalom története i. m. 542 és ANGYAL E.: W. F. énekeskönyve. L m. 51.
MTA I. Oszt. Közi. 31, 1979
A KORAI EMLÉKÍRÁS ÉS A BAROKK
341
eléggé hagyományosak is. De a különböző ábrázolási formák vegyítése: prózában, versben és festményben egyaránt megörökíteni egyes élményeket, ez a törekvés már továbbra mutat. A képek valóban illusztrálnak, az emlékírásban előadott fontosabb, kerekké szerkesztett epizódok, amelyek kitűntek közvetett képszerűségükkel, most a festmények nyomán közvetlenül töltik be ezt a funkciót. így például párhuzamosan megtalálhatók az olyan esetek mint: Wathay megkínzása és veretése Ferhát hodzsánál; Török fegyveres lovasok kísérik a mezítlábas Wathayt; Hármas fogatú kocsikban a Fekete Torony felé viszik a magyar rabokat stb. (Ez utóbbi íróilag lefestve az emlékírásban így mutat: „Indittatánk Constantinápolj f e l é . . . 60 számuan kocsikra rakatánk, hatan-hatan összekötve láncon; kezünkön kinek fa kaloda s kinek bilincsek lévén, bizonnyára nagy testünk g y ö t r e l m é r e . . . " - De az illusztrációk további darabjai s tematikájuk ugyancsak az ízlésnek és kifejezésnek sajátos, barokkra is utaló jellegét húzzák alá: A Fekete Torony rácsa mögött Wathay fülemülét néz; Teveháton, kosárban rabnők; Ruhátlan nő egy keréken; Meztelen ember, mellette koponya és lábszárcsontok; Megölt őz s rajta egy holló; Baromfiudvar mögött prédára leselkedő róka stb. 2 2 Áttekintve Wathay Ferenc életirásának figyelemre méltó értékeit, megállapíthatjuk összefoglalóan, hogy témánk, a korai emlékírás a késő-reneszánsz és a barokk összefüggésében gazdag adalékkal szolgál. Az író esztétikai érzékenysége, írói rátermettsége, tudatossága s korának rendkívül változó jelenségeivel szembeni fogékonysága biztos alapot jelent, hogy a műforma és szemlélet kérdéseiben tisztábban lássunk. Bár műve korántsem teljes érvényű, nem képviselője még sem a barokk ízlés írói kifejezésének, sem az önéletírás új modelljének, de jellegzetesen átmeneti helyzeténél fogva megvilágítani tudja az oda vezető utakat. Szoros érintkezési felülettel kapcsolódik a reneszánsz teljes világához, Balassi világához; az ide gyökeresedő emlékírási elvekhez, személyiségtudathoz stb.; de a reneszánsz megbomló világképe és alkotásmódja is jelentkezik nála úgy, miként számos vetületben már a barokká formálódás jegyei is feltűnnek. Ugyanakkor mindezeknek a sajátosan különböző jegyeknek életerős egyensúlyáról képes meggyőzni, s ilyen értelemben reális alapot teremt és további előrelépést ígér az emlékírási műfaj reprezentatív kiteljesedéséhez, Kemény János, Bethlen Miklós műveihez. Angyal Endre helyesen állapította meg már 1955-oen - igaz, csak az énekköltő Wathayról szólva —, hogy „művei sokban a jövőbe mutatnak; Zrínyi, Gyöngyösi, Beniczky forma- és gondolatvilága felé". Most az emlékíróról is elmondhatjuk, hogy életírásával elbeszélő műprózánk XVII. századi színesebb, gazdagabb lehetőségeit csillantja meg.2 3 *
A „barokk emlékírás" és önéletírás éréit, kiteljesült modelljéhez (Kemény János vagy Bethlen Miklós műveihez) vezető utat természetesen nem egyedül a Wathay típusú életírás testesíti meg. Külön szakasza, mintegy kiegészítő része ennek az útnak, részben a történeti tárgyat elbeszélő beszámoló-naplók típusa (Borsos Tamás, Toldalagi Mihály); másrészben az a modell, mely a hit és lélek világát környezeti összefüggésében elemzi (Veresmarti Mihály, Ecsedi Báthory István). Náluk a reneszánszhoz való viszony és a barokkhoz kapcsolódás adottságai is jórészt mások. De róluk érdemben szólni már újabb, ám mindenképpen szükséges és érdemes feladat lesz. 22
A képek tárgyi jelölésében a R. M . K . T . jegyzeteknek meghatározásait használtuk fel.
i. m. i. h. 23
BÁN IMRE: Les variantes . . . i. m. 57. - ANGYAL ENDRE: W. F. énekeskönyve, i. m. 61. 7* MTA I. Oszt. K ö z i . 31, 1979
105
HOLL BÉLA
F E R E N C Z F F Y LŐRINC EGY MAGYAR KÖNYVKIADÓ A X V I I . SZÁZAD E L S Ő F E L É B E N 1
Ferenczffy Lőrinc három magyar király, II. Mátyás, II. Ferdinánd és rövid ideig III. Ferdinánd mellett a bécsi udvari kancellária titkára, magyar szekretáriusa volt. Személye a magyarországi vonatkozású könyvkiadás és a hazai nyomdatörténet szempontjából jelentős. Ez indokolja, hogy a működésével kapcsolatba hozható kiadványokat felkutassuk, és az 1640. október 12-én történt halála után Pozsonyba, majd a nagyszombati egyetemi nyomdába került könyvnyomtató felszerelésének eredetét, sorsát nyomozzuk. Nevét a bibliográfiák, életrajzi lexikonok Katona István nyomán egyetlen bécsi nyomtatványára hivatkozva tartották számon.2 A figyelmet igazában Balassi Bálint Istenes énekei-nek első, Bécsben megjelent illusztrált kiadása terelte rá. Mint ismeretes, ennek a nevezetes kiadványnak egyetlen, címlap és impresszum nélküli csonka példányát a marosvásárhelyi Teleki-könyvtárban 1940-ben Varjas Béla fedezte fel. Ő vizsgálta meg először kiadás- és nyomdatörténeti szempontból. Fametszetű képeinek előfordulását nyomozva arra a következtetésre jutott, hogy e nyomtatvány a Ferenczffy tulajdonában volt betűtípusok és fametszetű dúcok felhasználásával Michael Rickhes bécsi műhelyében készülhetett.3 Varjas eredményeit azután Jenei Ferenc fejlesztette tovább. Ő levéltári adatokból azt is kiderítette, hogy Ferenczffy 1628 tavaszán Prágában nyomdai felszerelést vásárolt. Érdemes e helyen felújítanunk Lósy Imre püspök-kancellár 1628. április 8-án Prágában kelt, Pázmány Péternek írt leveléből az ide vonatkozó megjegyzést: „Ferenczffy uram megvette a typographiát. Én nem tudom mit fog vele mívelni, minthogy innét kell indulni. Azon félek, hogy minden dolga vesztébe marad, mert számtalan sok dib dáb vagyon az typográhiához." Jenei figyelme tehát a prágai nyomtatványok felé fordult, és két kiadványban is, az 1615-ben megjelent névtelen Imádságos könyvecske-ben és Nyéki Vörös'Mátyás DialogusÁnak 1623-i első kiadásában a bécsi Balassi-kiadás néhány illusztrációját megtalálta. És mivel ez a két nyomtatvány Pavel Sese, latinos nevén Paulus Sessius prágai műhelyében készült, arra a nagyon is kézenfekvőnek látszó következtetésre jutott, hogy Ferenczffy 1628-ban az akkor már hanyatlóban levő híres prágai Sessius1 E dolgozat a közeljövőben kiadásra kerülő Ferenczffy-monográfia legfontosabb eredményeit összegezi. A téma teljes kibontására, az összegyűjtött életrajzi, kor- és művelődéstörténeti adatok bemutatására, az egyes szerzők jellemzésére, műveik részletesebb elemzésére itt nem térhetünk ki. A jegyzetekben is csupán a legfontosabb forrásokra, bibliográfiai adatokra hivatkozhatunk. 2 KATONA, STEPHANUS: História critica. Vol. XXXI. Budae 1749, 824. p. - Vö. SZINNYEI JÓZSEF: Magyar írók. III. Bp. 1894. 394. L 3 Magyar Könyvszemle 1940. 1 0 5 - 1 2 6 . 1 . ; Irodalomtörténet 1941.57-64. L
MTA I. Oszt. Közi. 31,
1979
HOLL BÉLA
344
műhely felszerelésének egy részét, vele a kérdéses illusztrációk fadúcait vásárolhatta meg.4 Varjas és Jenei kutatása eredményeként az irodalomtörténet számára már a következő öt, példányból is ismert bécsi nyomtatványt Ferenczffy-kiadványként tarthattuk számon: Hajnal Mátyás elmélkedő könyvecskéjének 1629-ben Michael Rickhes nyomdájában készült első kiadását Ferenczffynek Nyáry Krisztinához írt ajánlásával; Franciscus Montmorency Cantica et idyllia sacra című latin versgyűjteményét 1632-ből ugyancsak Ferenczffynek Sennyey István kancellárhoz intézett előszavával; Nyéki Vörös Mátyás Dialogus-ának 1633-i és 1636-i két kiadását; és végül az említett Balassi-kiadást. Ezek alapján Klaniczay Tibor A magyar barokk irodalom kialakulásá-ró\ írt tanulmányában kijelölhette Ferenczffy helyét a magyar irodalom törénetében. Eszerint a Lépes Bálint püspök-kancellár oldalán, Habsburg uralkodók udvarában tevékenykedő, az ellenreformáció katolikus íróival, de Rimayval, Szenei Molnár Alberttel is kapcsolatot tartó udvari szekretárius „a magyar barokk irodalom, s hangsúlyozottan a szépirodalom egyik legfőbb mecénásává" lett; metszetekkel, szentképekkel díszített kiadványaival „külsőleg is új színt, mégpedig a barokk gondolkodást és ízlést" képviselte a magyar nyomdászat történetében. 5 A Ferenczffy-kutatás számára a továbblépés lehetőségét a nyomdai készletét bemutató betűminta-füzetének, a legrégibb hazai vonatkozású „betűmintakönyv"-nek vizsgálata jelentette. Ez a 23 levél terjedelmű füzet a Todorescu-hagyatékból került az Országos Széchényi Könyvtár régi nyomtatványainak gyűjteményébe, anol Fazakas József meghatározása nyomán a katalógusokban nyilvántartották. Feltevésünk szerint valamikor Ferenczffy hagyatéki irataihoz tartozott és tulajdonosa halála után került rá a kézírásos cím: „Sequitur diversa forma typorum ex officina Laurentii Ferenczfy... ab illo mihi D. F. missorum." 6 A betűmintakönyv és a korábbi kutatás által Ferenczffy-kiadványnak tartott nyomtatványok analižáló tipográfiai vizsgálata során sikerült pontosan meghatározni azokat a betűsorokat és nyomdai díszeket, amelyek feltehetően a Prágában vásárolt készlethez tartoztak. E megfigyelések eredményét azután ki kellett terjeszteni valamennyi hozzáférhető bécsi nyomtatványra. így sikerült a Ferenczffy-betűkészlettel előállított nyomtatványok számát tízre szaporítani. Köztük az impresszummal is ellátott kiadványok közös ismertetője, hogy a nyomtató neve rajtuk nincs feltüntetve és a nyomtatási idejük 1632—1638 közé esik. Az eddig Ferenczffy-nyomtatványnak tartott, imént említett hat nyomtatvány közül csak négy: a Montmorency-mű, a Dialógus két kiadása és a Balassikötet tartozik ide. A további hat nyomtatványról viszont eddig nem tudtuk, hogy azokat Ferenczffy betűkészletével nyomtatták. Közöttük a legkorábbi az az 1632-es évszámmal ellátott három ívrét levél, amely a magyar királyokat ábrázoló rézmetszetű képsorozat egybekötött próbanyomata élén a bécsi Albertina grafikai gyűjteményében található. A címlapnak szánt első levelén ez olvasható: História Hungáriáé, divisa in tres reipublicae species: Hexarchiam,
4
Irodalomtörténeti Közlemények 1951. 3 4 3 - 3 4 6 . 1 . ; M a g y a r Könyvszemle 1961. 2 9 7 - 3 0 8 . 1 . 'Reneszánsz és barokk. Bp. 1961. 3 8 2 - 3 8 3 . 1 . 6 A betűmintakönyv jelzete: RMK II 2054b. V ö . HOLL BÉLA: Forrásszövegek a pozsonyi nyomdászat történetéhez a XVII. sz. első feléből. Magyar Könyvszemle 1973. 385.1. MTA I. Oszt. Közi. 31, 1979
FERENCZFFY LŐRINC
345
Heptarchiam, Monarchiam. Ab egressu primo ex Asia in Európam hunnorum ad coronationem augustissimi imperatoris Ferdinandi II. regis Hungáriáé foelicissimi, annis mille comprehensa. Az idevágó irodalomból tudjuk, hogy e kötet Elias Berger udvari történetíró magyar királyokról szóló művének próbanyomata. A rézlemezekkel, amelyek a levéltári adatok tanúsága szerint már 1615-ben elkészültek, Ferenczffynek eredetileg más tervei voltak. Később azonban Berger művének illusztrálására szánta. Sorsukat az irodalomból ismerjük: a háromkötetes kézirat a próbanyomattal együtt Ferenczffy egész nyomdai hagyatékával a pozsonyi jezsuitákhoz került, akik 1659-ben a rézlemezeket átadták Nádasdy Ferencnek az 1664-ben Nürbergben kiadott Mausoleum-а illusztrálására.7 1634-ben két nevezetes mű látott napvilágot Ferenczffy betűivel. Az egyik a horvát származású Kithonich János királyi koronaűgyész, mosoni alispán perjogi kézikönyve, a Directio methodica processus judiciarii inclyti regni Hungáriáé. Ennek első kiadása Nagyszombatban 1619-ben, a szerző halála évében és Bethlen Gábor hadjárata idején jelent meg. Nem sok példánya juthatott el a királyi területekre. Nyilván ezért volt szükség a terjedelmes, 391 negyedrét lapos nyomtatványnak, mindenfajta jogászi munka hasznos segédkönyvének Bécsben való új kiadására. A másik, ugyancsak 1634-ből való nyomtatvány egy 20 lapos füzet, amely a tizennégy esztendős Zrínyi Miklósnak, a bécsi jezsuita gimnázium retorikai osztálya növendékének Szent László magyar királyról szóló Oratio-ját tartalmazza. Ezt a beszédet, amély egyben a költő Zrínyi Miklós első irodalmi alkotása, 1634. június 27-én a bécsi Szent István dómban mondotta el jeles hallgatóság, a bécsi püspök, az égyetem rektora, a professzorok és diákok jelenlétében. Kinyomtatását nyilván az árva Zrínyi-fiúk főgyámja, Sennyey István püspök-főkancellár kérhette hivatali beosztottjától, Ferenczffy tői. 8 A következő két nyomtatvány a hivatalos titkári munkához kapcsolódik. Évtizedeken át ugyanis Ferenczffy feladata volt az országgyűlési törvénycikkek fogalmazása, szerkesztése, aláíratása, megpecsételtetése és ellenjegyzése, továbbá a hitelesített példányok szétküldése. Érthető tehát, hogy az ő felszerelésével, betűivel nyomtatták az 1635-i soproni és az 1638-i pozsonyi artikulusokat. A nyomtatás költségeit a levéltári adatok tanúsága szerint a pozsonyi magyar kamara pénztárából utalták ki számára.9 Végül e nyomtatványok sorát egy alkalmi kiadvány zárja. Szerzője a már említett Elias Berger, a királyi udvarnak II. Rudolf óta familiárisa, historikusa és koszorús költője. Művét III. Ferdinánd feleségének, Mária spanyol infánsnőnek magyar királynévá történt koronázására írta. Az esemény 1638. február 14-én Pozsonyban zajlott, az ünnepi kiadványt azonban a címlap tanúsága szerint már 1637-ben kinyomtatták. A kilenc és fél negyedrét ív terjedelmű nyomtatvány címe: Symbolum sacrum et augustum decern reginarum Hungáriáé politice et historice expositum. Műfaj szerint a Habsburg-ház magyar
'Ferenczffy 1615. május 11-én Bécsből Batthyány Ferenctől pénzbeli támogatást kért „pro edendo libro leonum Regum Hungáriáé, minthogy immáran az kinyomtatásra igyekszem és az több szükségek majori ex parte készek". (Országos Levéltár, Batthyány-család misszilis levelei 13768. sz.) Vö.: KLANICZAY TIBOR opponensi véleményével RÓZSA GYÖRGY kandidátusi értekezésének vitáján. Művészettörténeti Értesítő 1972. 1 4 4 - 1 4 5 . ; Magyar Könyvszemle 1973. 384.1. "KLANICZAY TIBOR: Zrínyi Miklós. Bp. 1964. 2 4 - 2 9 . 1 . 'Országos Levéltár. E 104. Magyar kamara számvevősége. Liber resolutionum. Vol. 6. 375. fol. MTA I. Oszt. K ö z i . 31, 1979
346
HOLL BÉLA
trónhoz való jogosultságát igazolni törekvő államehnéleti irodalomba tartozik, és Szent István feleségével, Gizellával kezdve tíz magyar királynét mutat be. Az említett tíz nyomtatvány és a betűmintakönyv segítségével megközelítő teljességben sikerült rekonstruálni a Prágában vásárolt nyomdai felszerelést, a betűsorokat és nyomdai díszeket, amelyről Lósy alkancellár megjegyezte: „ . . . számtalan sok dib dáb vagyon az typographiához". Ezek részletezve a következők: 5 sorozat különféle nagyságú kezdőbetű, 1 sor nagyobb és 1 sor kisebb verzális címbetű, 8 különböző méretű teljes antikva és 4 ugyancsak különböző fokozatú teljes kurzív betűsor a hozzájuk tartozó jelekkel, számokkai. Ezenkívül még 8 öntött fejlécet, 15 különféle, díszes keretek kialakításához alkalmas körzetelemet és 19 záródíszt sikerült így egybegyűjteni. Ez a készlet az olyan méretű korabeli kisműhelyek felszerelésére emlékeztet, amely alkalmas volt az igényesebb, sőt terjedelmesebb nyomtatványok előállítására is. A felsorolt kiadványokon végzett analitikus mérésekkel meg lehetett állapítani azt is, hogy ez a készlet jól elkülöníthető valamennyi egykorú bécsi műhely betűkészletétől; típusai és díszei azokéval keveredve soha nem fordulnak elő. Tarthatatlan tehát a korábbi feltevés, hogy a Ferenczffy tulajdonában levő betűkészletet bécsi nyomdászok — Formica vagy Rickhes betűivel keverve használták volna. A vizsgálat eredményeként azonban még az is bebizonyosodott, hogy Ferenczffy felszerelése nem a prágai Sessius-műhelyből származott. A látszólagos hasonlóság ellenére a betűk mérete, de a sorközök, sortávolságok mérete is eltér a Sessius-kiadványokétól, amelyekben a bécsi Ferenczffy-nyomtatványok annyira jellegzetes fejlécei, körzetei és záró díszei soha nem fordulnak elő. Ferenczffy tehát nem Sessiustól vásárolta felszerelését. A nyomozást tehát ki kellett terjeszteni a korabeli prágai nyomdák kiadványaira és ennek során sikerült is megnyugtató eredményre jutni. A Ferenczffy-felszerelés elemei Jiŕi Čzerný, latinos nevén Georgius Nigrinus prágai nyomtatványaiban találhatók meg. Ez a műhely 1572-ben létesült. Az alapító halála után három éven át özvegye, majd 1606-tól az özvegy új férje, Jonata Bohutský vitte a műhelyt. Bohutskýnak utolsó nyomtatványát 1620-ból ismerjük. Nigrinus és Bohutský hozzáférhető kiadványait megvizsgálva 4 iniciálé-sorozatnak egyes darabjait, 7 különböző antikvát és 1 kurzivát, fejléceket, több jellegzetes körzetelemet és záró'díszt azonosíthattunk Ferenczffy készletével. Itt azonban a cseh nyomdatörténeti irodalomnak van még egy nem egészen tisztázott, de számunkra elgondolkoztató adata. Eszerint a II. Rudolf udvarában működött és 1629-ben meghalt híres németalföldi rézmetszőnek, Egidius Sadelernek is lett volna saját nyomdája. Ennek 1601 — 1608 között készült állítólagos kiadványait szokták a bibliográfiákban számon tartani. Ez azonban tévedés. Sadeler ugyanis ívrét alakú metszeteit sorozatokban, fűzött vagy .kötött formában is forgalomba hozta és ezekhez rézmetszetű címlápokat készített, amelyeken az „Egidius Sadeler excudit" jelzés olvasható. Ez vezethette félre a cseh nyomdatörténészeket. Az általunk hozzáférhető Sadeler-mappák közül csak egyetlen esetben, Jacobus Typotius Symbola divina et humana című, 1601 — 1603 között megjelent három kötetes művében találtunk szedett, tehát nyomdai úton előállított szöveget. A metszett címlapokon itt is a „sculptor Egidius Sadeler excudit Pragae" megjegyzés olvasható, de az egyik belső kolofon G. N. monogramja, továbbá a betűtípusok és nyomdai díszek itt is elárulják a nyomdászt, Georgius Nigrinust. A nagy gonddal, ízléssel készült nyomtatvány a megtévesztésig hasonlít az 1632-1638 között Bécsben, Ferenczffy felszerelésével készült kiadványok, külsejére. Ferenczffy, aki titkári minőségben sokszor és .hosszasan időzött a prágai
MTA I. Oszt. Közi. 31, 1979
FERENCZFFY LŐRINC
347
udvarban, bizonyára ismerte ezeket a nyomtatványokat. Rózsa György kutatásaiból tudjuk, hogy kapcsolatban lehetett Sadelerrel is és az úgynevezett „rudolfiánus" művészkörrel. A Nigrinus-műhely felszerelését szerezte tehát meg, amelyről 1620 után semmi hír sincs többé. Az utód, Jonata Bohutský 1619—1620 táján a felkelő cseh rendek röplapjait is kinyomtatta. Talán ekkor kellett működését abbahagynia, és valószínűleg nyomdáját is, mint lázadó tulajdonát konfiskálták. Az évekig használatlanul heverő felszerelést azután Ferenczffy Lőrinc 1628 tavaszán megvásárolta.10 Az eddigiek során figyelmen kívül hagytuk a Ferenczffy-kiadványok jellegzetes fametszetű illusztrációit, amelyeket pedig Vaijas Béla és Jenei Ferenc kutatási eredményeik kialakításában jelentős érvként használtak. Valóban, e képek segítségével a Montmorency-kötet és a Balassi-kiadás, Hajnal Mátyás és Nyéki Vörös műve, két prágai Sessius-kiadvány, továbbá — a Ferenczffy-hagyaték sorsát-űtját is követve — néhány 1640 utáni pozsonyi, majd később nagyszombati nyomtatvány valamiféle összetartozására lehet következtetni. Most részben új irányból, a Ferenczffy-betűkkel készült tíz nyomtatványból kiindulva kíséreltük meg e képeknek teljességre törekvő összegyűjtését. Az eredmény meglepő: az illusztrációkat 12 nem Ferenczffy készletével nyomtatott kiadványban találhatjuk meg. Ezek a kiadványok egy pontosan körülhatárolható nyomtatvány-csoportot alkotnak: valamennyi megjelentetésében ugyanis bizonyíthatóan Ferenczffynek része volt. A nyomozás során egyúttal a képek száma is szaporodott. A tárgyuk, formájuk, méretük, ikonográfiái sajátosságaik, sőt egy kígyós mesterjegy alapján is számukat ötvenhatra sikerült növelni. Ezek összetartozása mellett még az is erős bizonyíték, hogy közülük huszonhét később, 1640 után pozsonyi és nagyszombati nyomtatványokban bukkan fel annakjeiéül, hogy a fadúcok a Ferenczffy-hagyatékkal, a nyomdai felszereléssel együtt vándoroltak. Eredetileg tehát valamennyi Ferenczffy Lőrincé volt. Még nyomdai felszerelése előtt szerezhette, készíttethette a nagy részét, és a nyomdászoknak kizárólag csak az általa kiadott, gondozott művek díszítéséré adta kölcsön. A következőkben röviden ezeket, a más nyomdákban megrendelt "kiadványait is áttekintjük, megemlítve azokat az érveket, bizonyítékokat, amelyekkel Ferenczffy közreműködését igazolhatjuk. Elsőnek a két Sessius-nyomtatványt említjük kiemelve, hogy a bennük található illusztrációk más prágai kiadványban, sem Sessiusnál, sem pedig másutt'soha elő nem fordulnak. A kettő közül a Dialógus első, 1623-ban megjelent kiadásának gondozását Ferenczffynek Nyéki Vörös Mátyással való ismeretes, személyes kapcsolata, barátsága és a bécsi kiadványok, elsősorban a.Balassi-énekek gondozásában való későbbi rendszeresnek sejthető együttműködésük valószínűsíti.11 A másik, az 1615-i Imádságos könyvecske viszont a Ferenczffy-kutatás számára egy idáig észre nem vett összefüggés felfedezésére vezetett. Ez a mű ugyanis azonos az ő elveszettnek hitt, saját szerkesztésű, önálló művével, amelyről Vásárhelyi Gergely 1623-ban a Kassán kiadott prédikációs gyűjteménye előszavában így emlékezett meg: „Ferenczffy Lőrinc uram is sok foglala t ossági között ájtatos I "VOLF, JOSEF: Geschichte des Buchdrucks in Böhmen und Mähren bis 1848. Weimar 1928. 7 1 - 7 2 , 8 4 - 8 8 , 90.1. - CHYBA, KAREL: Slovník knihtiskaŕu v Československu - Lexikon der Buchdrucker in der Tschechoslowakei. Príloha Sbonu'ku Pamätníku národního písemnitscí Strahovská knihovna. Praha 1966. 5 9 - 6 0 , 7 1 - 7 2 , 299. L - Bohutský egy röplapját L: BOHATCOVÁ, MIRJAM: Irrgarten der Schicksale. Praga 1966. 28.1. és a 9. tábla. II Régi Magyar Költők Tára XVII. 2. Bp. 1 9 6 2 . 4 0 1 - 4 0 2 . 1 .
MTA I. Oszt. Közi. 31, 1979
348
HOLL BÉLA
könyvecskét írt." A korai barokk irodalomnak e művét tehát ezentúl szorosabban kell a Ferencffy-oeuvrehez kapcsolnunk. Korabeli sikerét mi sem bizonyítja jobban mint az, hogy két évvel később, 1617-ben — nyilván ekkor is a szerző kezdeményezésére — a bécsi Gelbhaar-műhelyben is megpróbálkoztak a kiadásával, amit egy könyvtáblából kiáztatott töredék-címlap bizonyít. 12 Későbbi változatlan kiadásai Lelki liliomkorona címmel 1728-ban és 1747-ben Nagyszombatban láttak napvilágot, és a barokk vallásos életre gyakorolt távolabbi hatását is mutatják. A bécsi nyomdászok közül Ferenczffy a legtöbbet Georg Gelbhaart foglalkoztatta. Az említett 1617-i imádságoskönyv mellett egy évszám nélkül kiadott, gazdagon illusztrált kiskatekizmust kell említenünk. 1618-ban II. Ferdinánd koronázására pedig három alkalmi kiadványban is megtaláljuk az „áruló" fametszeteket; ezekre még a továbbiakban visszatérünk. 1621-ben Balásfi Tamás pozsonyi prépost Christiana responsió-ja jelent meg Gelbhaarnál. Ez válasz volt Szenei Molnár Albert Saecularis conció-jára. Előszavából tudjuk, hogy Balásfi Ferenczffy Lőrinc kérésére készítette. Ferenczffy pedig Szenei Molnár művének egy példányát személyesen kapta Oppenheimben. De nyilván Ferenczffy szerkesztette 1618-1630 között négy országgyűlésnek is a Gelbhaarnál megjelent artikulusait. Ezeken kívül azonban tudunk még olyan kiadványról is, amelynél Ferenczffy kiadói, közvetítői szerepét az egykorú feljegyzések is dokumentálják. Ilyen 1626-ból Lackner Kristóf soproni polgármester Salicetum Semproniense című idézetgyűjteménye. Ezt a szerző a leveleskönyvében található feljegyzés szerint Ferenczffy közvetítésével 200 példányban rendelte meg Gelbhaarnál, amiről a nyomtatott műben egy jellegzetes címer-illusztráció is tanúskodik. 13 Ferenczffy egyetlen esetben adott megrendelést Michael Rictiusnak, aki 1629-ben Hajnal Mátyás gazdagon illusztrált elmélkedő könyvecskéjét nyomtatta. Ezt Eszterházy Miklós feleségének Nyáry Krisztinának szóló ajánlással Ferenczffy látta el, és ebben olvashatjuk kiadói tevékenységére utaló vallomását: „ . . . énnekem módom s alkalmatosságom lévén ezen dolognak nyomtatásban való kibocsátásában". Végül van még három kiadványa, amelyek Matthäus Formica műhelyében 1631 — 1637 között készültek. Mindhárom a győri ferences gvardiánnak, Kopcsányi Mártonnak, a korai barokk vallásos irodalomban és énekköltészetben számon tartott műve. 14 Ezekben a Ferenczffy-illusztrációk az áruló jelek, annakellenére, hogy ezek a nyomtatványok már egyidőben jelentek meg a saját betűkészlettel előállított kiadványaival. Viszont ezek a Formica-nyomtatványok azt bizonyítják, hogy az önálló műhellyel soha nem rendelkező Ferenczffy felszerelését a híres Formica-műhelyben, nyilván annak alkalmazottai kezelhették. De talán még azt a feltevést is megkockáztathatjuk, hogy az alkalmazottak mellett maga Ferenczffy is meglátogathatta ezt a műhelyt, ahol megpróbálkozhatott a szedés és nyomtatás mesterségével is. Valami ilyen célzás lappang Rimay János 1623-ban kelt, hozzá írt levelének ebben a mondatában: „Ne kételje kegyelmed, hogy igen ne kívánnám kegyelmeddel való szembe lételemet, egy vagy két
12
A töredék az Országos Széchényi Könyvtárban található. Jelzete: RMK I 476a. V ö . KOVÁCS JÓZSEF LÁSZLÓ: Lackner Kristóf és kora ( 1 5 7 1 - 1 6 3 1 ) . kandidátusi disszertáció (Bp. 1972), 56.1. 14 Vö. Régi Magyar Költők Tára XVlI/7. Bp. 1974. 4 3 0 - 4 4 4 . 1 . 13
MTA I. Oszt Közi. 31.
1979
Kéziratos
FERENCZFFY LŐRINC
349
óriáig való beszélgetésemet és tekingetésimet is azokban az dolgokban s eszközökben, akikben a kegyelmed elméje gyönyörködik, fárad, szorgalmatoskodik . . . " ' 5 Mindent összevéve Ferenczffy Lőrinc kiadói tevékenységéhez összesen huszonkilenc nyomtatványt kapcsolhatunk. Ezek nyomán felvetődik a kérdés, miként lehetne tovább fejleszteni irodalomtörténeti portréját? Korával a XVII. századnak a magyar történet szempontjából oly izgalmas első évtizedeivel, vagy akár csak életének adatokkal bőségesen dokumentálható történetével ez alkalommal nem foglalkozhatunk. Csupán annyit mondhatunk el róla, hogy a jobbágy sorból főurak familiárisává, majd városi hivatalnokká emelkedett elődök leszármazottja volt. Rokonait Pozsonyban a városi és kamarai hivatalnokok között találjuk. Valószínűleg a pozsonyi káptalani iskolából, Monoszlóy András prépostsága idején került az olmützi jezsuita kollégiumba, majd onnan a bolognai egyetem jogi karára. Úgy látszik, eleve közhivatali pályára szánhatták, mert Itáliából hazatérve II. Mátyás kancelláriájában helyezkedett el. 1608-tól, Mátyás nagy „tisztújítás"-ának évétől, a magyar rendi alkotmányos megerősödés kezdetétől szerepel hitelesítő aláírása a pátenseken és diplomákon. 1610-től haláláig pedig három uralkodót szolgált a modern értelemben vett államtitkárok elődjeként mint „őfelsége magyar udvari szekretáriusa". Lépes Bálint, Sennyey István és Lippay György kancellárok mellett volt a magyar ügyek közvetítője, mindenkori képviselője az udvarban. Hivataláról 1608-tól kezdve országgyűlési artikulusok rendelkeztek, amelyeknek megtartását a diétákon a rendek kérték számon a királytól. Három évtizeden át együtt mozgott a király udvarával. Mindenkit ismert, mindenkivel levelezett, mindenki hozzá fordult bizalommal. Pázmány Péter és Bethlen Gábor egyaránt ,jóakaró barátjának" titulálta. Események beavatott tanújaként ott mozgott névtelenül a kulisszák mögött mint korának jelentős embere. Magától értetődik tehát, hogy kiadói törekvései is ebben a világban gyökereztek, ennek a kornak eszméit tükrözik. Bizonyítékul itt csupán néhány kiragadott megfigyelésre szorítkozhatunk. A cím szerint is említett nyomtatványok egy része az ellenreformáció ismertebb műfajaiba sorolható: Imádság- és énekgyűjtemények, vallásos elmélkedések versben és prózában, hitvédelem és katekizmus. De ezekben a művekben is megtaláljuk a kort jellemző problémák tükröződését: az ország sokfelől veszélyeztetett függetlenségét, önállóságát féltő, az ősöket és hagyományokat kereső, tisztelő embernek gondolatait, érzéseit. Nem véletlen, hogy az egyébként idegen, francia jezsuitának, Franciscus Montmorencynek bibliai példázatokkal moralizáló latin versgyűjteményében illusztrációként Szent István első magyar király képét vagy a nemzeti címert találjuk. A magyar címernek á Ferenczffy-kiadványokban három változata is szerepel. De a Montmorencyműben, Balásfi Christiana responsio-jában és Berger Symbolum sacrum-ibsn a Patróna Hungariae-ábrázolást is megtaláljuk, ami a jezsuita ellenreformációs programmal is összefüggésbe hozható, de szerves része a kor katolikus szempontú nemzet-eszméjének is. 1 6 Ebben az összefüggésben kapnak helyet azok a kiadványok, amelyek a század első felében kibontakozó hazai „alkotmányos" államelméleti irodalomba illenek bele. Ennek gondolatai a korona-tan, a Habsburgok trónhoz való jogának, uralmi rendszerükhöz való 15
Rimay János összes művei. Bp. 1955.410.1. GALLAVICS GÉZA: Hagyomány és aktualitás a magyarországi barokk művészetben. = Magyarországi reneszánsz és barokk. Bp. 1975. 235.1. 16
MTA I. Oszt. K ö z i . 31,
1979
350
HOLL BÉLA
illeszkedésünknek igazolása körül mozognak. Ezt szolgálta volna Ferenczffy meg nem valósult terve, az 1615-ben emlegetett Libericonum regum Hungáriáé és Elias Bergernek fentebb emiitett, História Hungáriáé címmel tervezett történeti műve.1 7 Kiadványai közül nemegy már a napi politika törekvéseit tükrözi, sőt olyan is akad, amely ennek rejtett és szenvedélyes indulataiba is bepillantást enged. Az 1618-ban II. Ferdinánd koronázására kiadott három kiadványra gondolunk itt. Az egyik a nagyszombati jezsuita kollégiumból származik, ahol ebben az évben Ferenczffy jezsuita testvére, Pál volt a rektor. Nyilván köze volt az Apparatus regius címmel kiadott alkalmi füzethez, amelyben az új királynak dicsőítő versekkel hódoltak, majd harminchat strófában Szent Istvántól harminchat magyar király-elődöt méltattak. A másik két kiadványt ez alkalomra a már többször említett Elias Berger szerkesztette. Ő prózában elemezte a trón öröklésének és a koronatannak eszméjét Vindiciae Hungáriáé és Vindiciae solemnitatis S. Coronae című kettős füzetével. Ma már nehéz megállapítani, hogy a Gelbhaar-műhely szedője a kortársak előtt sem rokonszenves, ismételten elveket cserélgető, köpenyegforgató udvaronc historikusszerzőt, vagy pedig az uralkodót akarta sérteni-tréfálni, amikor e kiadvány második, belső címlapján II. Ferdinánd titulusában a POTENTISSIMO szó elejéhez egy IN szótagot is hozzászedett. A szerző mindenesetre kénytelen volt — az egykori jelentése szerint is 'inbecillis', 'debilis', 'infirmus' értelművé vált kifejezésből a megtisztelőnek aligha mondható fosztóképzőt a kinyomtatott példányokon egyenként kivakarni...
17 Az „alkotmányos" ideológiára és Elias Berger szerepére vonatkozóan 1.: WITT MAN TIBOR két tanulmányát: A magyarországi államelméleti tudományosság XVII. század eleji alapvetésének németalföldi forrásaihoz. J. Lipsius. Filológiai Közlöny 1957. 5 3 - 6 6 . 1 . ; Az osztrák Habsburg-uralom válságos éveinek történetéhez ( 1 6 0 6 - 1 6 1 8 ) . Szeged 1959. 32.1.
MTA I. Oszt. Közi. 31, 1979
BÁN ÍMRE
A BAROKK SZÍNEVÁLTOZÁSAI
Minden hallgatóm joggal kérheti számon rajtam, hogy nem a barokk fogalom funkcióváltásairól kivánok beszélni, amint a program hirdette, s amint az ötlet felmerültekor magam is meghatároztam. Mondandóm ily megjelölése azonban túlságosan elméletinek tetszett számomra, holott gyakorlati példákról szeretnék szólni, s ezek a példák jórészt a festőművészet területéről származnak majd, noha az ut pictura.poesis .zázadokon keresztül irányadó, sőt szinte kanonizált horatiusi elve könnyűvé teszi az átlépést az irodalomba is. Az is világos, hogy gondolatmenetem címadását Raffaeliőnak a Vatikáni Képtárban fiiggő remeke, a Transfiguratio („Urunk színeváltozása") határozta meg (1518—1520). Ismeretes, hogy ez volt a nagy urbinóinak utolsó képe, befejezetlenül állott halálos ágya mellett, s ravatalánál is ez volt kiállítva. A hagyomány szerint Giulio Romano és Giovanfrancesco Permi fejezte be.1 Régi művészettörténeti megállapítás, hogy a szilárd reneszánsz szerkezetbe zárt kép kettős síkja, az alsó és a felső között éles, sőt stilisztikai jegyekben is kifejezhető ellentét feszül.2 Fent a hegyen az átszellemült nyugalom, a tökéletes harmónia és szimmetria bontakozik ki gazdag festői színhatásokkal, alul a tanítványok seregének izgatott és tehetetlen vergődése, a résztvevők nyüzsgő sokadalma látható, hiszen nem képesek meggyógyítani a gonosz lélektől megszállt gyermeket. Az alsó csoport tömegelosztása aszimmetrikus: a baloldalon gesztikuláló kilenc apostollal szemben jobbról bizonytalan létszámú, részben homályban tartott alakot látunk, a gyermek rokonságát. A két csoport összeköttetését egy feltűnően szép, római típusú, térdelő nőalak biztosítja, szinte a kép függőleges tengelyében, de tőle kissé jobbra eltolva. Az is consensus communis, hogy a kép alsó része - noha a mű egészében kétségtelenül Raffaellótól származik — a nagy mester színvonala alatt marad, távol attól az olympusí derűtől, amely annyira megszokott nála.3 Vannak, akik a festészeti manierizmus csírasejtjét ebben a képben látják. Akár elfogadjuk ezt a véleményt, akár nem, annyi bizonyos, hogy Raffaello közvetlen tanítványai, pl. éppen a már említett G. Romano, az itáliai manierizmus kezdeményezői közé tartoznak, az utóbbi különösen mantovai működésével (Palazzo del Te).
1 GIORGIO VASARI: A legkiválóbb festők, szobrászok és építészek élete (Vál. VAYER LAJOS, ford. ZSÁMBOKI ZOLTÁN) Bp. 1973. 5 0 2 - 5 0 3 . - LUCIANO BERTI: RaffaeUo, Bergamo 1961. 112., 116. 1 BERTI i. m. uo. - О RESTE FERRARI: Les trésors d'art du Vatican, Paris 1970 , 24 0 - 2 4 4 . 'FERRARI uo.
MTA I. Oszt. Közi. 31. 1979
BÁN IMRE
352
Manierizmus, barokk, klasszicizmus, rokokó: oly fogalmak, amelyekkel több mint száz éve viaskodik az európai művészetelmélet (ide értem az irodalmat is), s a magyarázatok, definíciók szivárványos tarkasága, ha tetszik színeváltozása, manapság már kábító forgataggá vált. Kongresszusok, tanulmánykötetek egész sora vizsgálta. Hogy csak a legutóbbi húsz-egynéhány évre tekintsek vissza, 1955-ben zajlott a velencei Retorica e barocco kongresszus; 1956-ban jelent meg Rudolf Stamm gyűjtőkötete; Die Kunstformen des Barockzeitalters; 1960 áprilisában folyt az Accademia dei Lincei római összejövetele (Manierismo, Barocco, Rococo. Concetti e termini); 1967-ben ugyanez az akadémia ismét a barokkot választotta vizsgálódásának tárgyául; 1965-ben volt a tours-i Reneszánsz Kutatóközpont manierizmus kollokviuma (Lumiéres de la pléiade); 1968-ban ugyanitt Renaissance, maniérisme, baroque címen hangzottak el előadások,4 és 1976 őszén Velencében ismét a barokk korszakról tanácskoztunk, ha ezúttal nem folyt is behatóbb fogalmi körülírás vagy ilyen irányú vita.s A magyar kísérleteket nem is említem, legalább 1956-ig, a sárospataki konferenciáig kellene visszanyúlnunk, de erről ,.hallgatni illőbb, mint beszélni", ahogyan Dante mondja (Par. XVI. 45), hiszen a jelenlevők közül sokan idézhetik a vergíliusi szavakat: „ quorum magna pars fui". Ne maradjon azonban említetlen a montauban-i Kutatóközpont Baroque címet viselő évkönyvének 8. száma, amely a magyar barokk-kutatás nemzetközi bemutatkozása volt.6 A jelzett fogalmak közül a legfontosabbnak a barokk látszik, nemcsak azért, mert a tudomány ezt vitatja legrégebben: úgy tűnik, érvényességi köre is legtágabb, időhatárai is legkiterjedtebbek. A stílusfogalom kialakulásának és fejlődésének útját kitűnően megrajzolta Hans Tintelnot 1956-ban (Zur Gewinnung unserer Barockbegriffe), ill. Bruno Migliorini 1962-ben megjelent tanulmánya (Etimologia estoria del termíne „barocco"1). Fogalomtörténeti szempontból a kutatás azóta sem tárt fel újat. Magam nem is kívánok foglalkozni velük, csak Migliorini kutatásainak egyetlen pontjára hívom fel a figyelmet. A baroco a skolasztikus szillogisztika műszava, s már Petrus Hispanus Summule logicales c. tankönyvében felbukkan. A humanisták, pl. Erasmus, mindig a skolasztikus okoskodás tekervényes voltát kárhoztatják oly mondatokkal, amelyekben a baroco fordul elő idézett példa gyanánt.8 Nagyon jól tudjuk, hogy a barokk elítélő értelemben szerepelt több mint száz év művészetelméletében, szinte a XIX. század végéig. Csak tanulság végett olvasom fel A Pallas Nagy Lexikona II. kötetéből (1893) a Barok címszót: „ . . . a művészi stílusnak ama múlt századi (tehát XVIII. századi) elváltozása: némelykor elfajulása, mely mindenben a túlzott méreteket és a szokatlan ellentéteknek megdöbbentő összehozatalát hajhássza, az egyszerű fenséges és harmonikus helyett. Amennyiben a B. a rococo (1. о.) nyomába lépett és a kicsinyt, gyengédecskét, cicomást, cifrást kiszorította, jc ellenhatást képviselt és lelki emelkedéssel van összekötve. B. festő a mai korban p. a svájci Böcklin. Egyáltalában a B. az építészetben újra divatossá lesz. B.-nak nevezik különben az 4 A Retorica e baroccoról 1. ismertetésemet a FiLK. 1956. évfolyamában. Az Accademia dei Lincei kiadványa 1962-ben jelent meg; a Les lumiéres de la Pléiade és a Renaissance maniérisme, baroque с. kötetek a De Pétrarque ä Descartes (Paris, Vrin) c. sorozatban láttak napvilágot 1966-ban, ill. 1972-ben. 5 A velencei convegno 1976. november 1 0 - 1 2 . napján folyt le. 6 Montau ban 1976. 7 A R. STAMM szerkesztette kötetben, ill. az Accademia dei Lincei 1962-es kiadványában. 'B. MIGLIORINI: Manierismo . . . , Roma 1962, 40.
MTA I. Oszt. Köz L 31,
1979
A BAROKK SZÍNEVÁLTOZÁSAI
353
irodalomban a meglepő, úgyszólván megdöbbentő ötleteket, fordulatokat, melyek a fenségest utánozzák, de melyek csupán az alanyi szeszélyből származnak, s melyeknek kevés logaikai vagy természeti alapjuk van". (669. 1.) Azt még meg tudom magyarázni, hogy szerzőnk szerint miért követi a barok a rococoX (kifejtése itt és most nem éri meg a fáradságot!), Arnold Böcklin minősítése azonban talány számomra, hacsak az erős Rubens-hatásokra nem gondolok, amelyeket egyébként az egykorú kritika már felemlegetett. Annyi bizonyos, hogy a lexikon-cikk a történeti és tipológiai szempontok egészségtelen keverése, mentsége viszont az, hogy ez a keverés még hosszú ideig tart (egészen D'Orsig!), ha nem is a szakszerű művészettörténeti irodalomban. A barokk megfogalmazásának vagy körülírásának színeváltozásai sok csalódást, bizonytalanságot, sőt skepszist okoztak. Nemegy kutató a fogalom használhatóságát is kétségbe vonta. 9 Magam is megdöbbentem, amidőn a múlt év őszén újra végignéztem a velencei Scuola di San Rocco Tintoretto-képeit. Ha a bécsi Fürdő Zsuzsanna és a drezdai Muzsikáló hölgyek a festői manierizmus tökéletes példái, a San Rocco falain (óriási méretű vásznak freskókkal váltakoznak!) grandiózus barokk tombol, noha tudjuk: itt, a Scuolában Tintoretto két szakaszban dolgozott, 1565—67 között, majd 1575-től 1581-ig. A lenyűgöző Keresztrefeszítés (a Sala delľ Albergóban) a legcsodálatosabb barokk alkotások közé tartozik. Tintorettóban együtt van az, amit barokknak minősítünk azzal, amit manieristának tartunk. Nyilvánvaló, hogy a művész egyéniségében, különleges temperamentumában van együtt, amely mit sem törődik az utókor stíluskritikai szempontjaival. Nem tudom azt sem megmondani, hogy a San Giorgio Maggiore csodálatos Utolsó vacsorája még manierizmus-e vagy már barokk. Azt hiszem, legjobb irodalmi párhuzamul itt is Tasso kínálkozik, amint ezt többen, pl. Georg Weise, kifejtették. 1 ü Eléggé ismeretes, hogy a XVI. század második felétől szinte a XVIII. század végéig az európai művészetelmélet eléggé egységes teóriát követett: a válogató kiemelés, a platonizáló idealizálás, a természet megszépítése, az imitatio elvét, s ez volt az a tág keret, amelybe manierizmus, klasszicizmus és barokk egyaránt belefért. Szerencsére számos irodalmi dokumentummal rendelkezünk, s Marosi Ernő nemrég megjelent kiváló antológiája (Emlék márványból vagy homokkőből) nagyban meg is könnyíti munkánkat.1 1 Már Lodovico Dolce kifejti ezt a teóriát Dialogo della pitturájában (1557), amelynek szóvivőjévé Pietro Aretinót teszi meg: „A festőnek tehát nemcsak arra kell igyekeznie, hogy utánozza a természetet, hanem arra is, hogy felülmúlja." 12 Egyetlen alakban nem található meg a tökéletes szépség, mint azt Zeuxis krotoni Helena-képének keletkezése is mutatja. (Ez a legtöbbször használt humanista közhely irodalomban és művészetben egyaránt.) 13 Ezt a módszert követte már Raffaello, mint B. Castiglionéhoz intézett híres levele is bizonyítja. 14 Nem szabad tehát mindent „di pratica", azaz a 9
Ismeretes B. Croce es E. R. Curtius tagadó álláspontja. "Manierismo . . . , 1962. 37. II Budapest, Corvina, 1976. 12 PAOLA BAROCCHI: Trattati d'arte del Cinquecento, Bari 1960, I. 1 7 2 - 1 7 3 . Ez a részlet nem fordul elő Marosi Ernő antológiájában. 13 A Zeuxis-példáról és az irodalmi imitatióról 1. tanulmányomat a Fil.K. 1975. évfolyamában és a Jausz Béla-emlékkönyvben (Debrecen 1976). 19 E levelet 1. P. BAROCCHI i. m. I. 411. I
8»
MTA I. Oszt. Közi. 31,
1979
BÁN IMRE
354
természet szolgai másolásával elkészíteni. Majd Aretino Ariosto Alcinájának leírására tér át, 1 5 mint az ideális női szépség költői bemutatására, erről azonban később szólunk. Csak annyit még, hogy Dolce-Aretino Ariostót egyértelműleg festőnek minősíti. 16 Lássuk azonban a XVII. századi példákat! Nicolas Poussin művészetelméleti írásai között olvassuk: „A művészet a természettől nem különböző dolog, s annak határain túl nem is léphet. Ezáltal a tudásnak az a fénye, amely a természet adományaként mindenfelé szétszórva van, és különböző emberekben, különböző helyeken és időben jelenik meg, a művészet által egyesül, és ez a fény egészében vagy akár nagy részében is sohasem található meg egyetlen emberben." Ezután, egészen természetes, a Zeuxis-Helena példa következik. 17 Giovani Pietro Bellori (1615—1696) a római Accademia di San Luca előtt 1664-ben elmondott beszédében az alábbiakat jelenti ki: „ . . . a nemes festők és szobrászok — utánozva amaz első Mesterembert — ugyancsak kialakítanak elméjükben egy mintaképet a felsőbbrendű szépségről, s erre visszatekintve igazítják helyre a természetet színbeli és rajzbeli hibák nélkül. Ez az Idea avagy a Festészet és Szobrászat Istennője . . . leszáll a márványokra és vásznakra... Ekképpen az idea alkotja a természetes szépség tökéletességét, és egyesíti a valóságot a szem számára adott dolgok valószínűségével, miközben mindig a legjobbra, a csodálatosra törekszik. Ezért nemcsak utánzója a természetnek, hanem felül is múlja azt, miközben elénk tárja elegáns és tökéletesen véghezvitt műveit, míg a természet nem szokott ilyen mindenestül tökéletes alkotásokat mutatni nekünk". Majd kissé alább a Zeuxis-példa kerül sorra más klasszikus hivatkozások (Platón, Cicero) garmadájával, Raffaello levelének már említett részletével, a leíró költészet (Ariosto) dicséretével együtt. 1 8 Az is természetes, hogy Bellori keményen elítéli a manieristák fantastica ideáját.19 A természet idealizáló megszépítése nem különc ötletekben, hanem a harmónia és a fegyelmezett mozgás egyesítésében áll. Ki kell mondanunk, hogy ez klasszicista elv, s mintaképei az itáliai nagy reneszánsz (főként Raffaello) s a Caracciak munkásságában megnyilatkozó akadémizmus, vagy, ha tetszik, eklekticizmus. Ennek a klasszicizáló modornak a nevében ítélik el a XVII. század egyik különlegesen eredeti festőtehetségét, Michelangelo da Caravaggiót. Már Bellori kifejti, hogy „csupán úgy másolta a testeket, amint a szem előtt megjelennek, kiválasztás nélkül" 2 0 . André Félibien francia festő és elméletíró (1619—1696) híres Beszélgetéseibe n részletesen elemzi művészetét, s bár nem tagadhatja meg tőle csodálatát, különösen f é n y árnyék technikáját dicséri, mégis elítéli, mert nem alkotott semmiféle önálló ideát, hanem ennek a természetnek a rabszolgájává vált, nem pedig a szép dolgok utánzójává. 21 Különösen nagy botrányt okozott Mária halála c. képe (ma a Louvre-ban), s el is távolították abból a római templomból, ahová megrendelték. Ugyanígy járt a Szent Péter
1s
Uo. 2 7 2 - 2 7 3 . " U o . 17. „Qui l'Ariosto colorisce e in questo suo colorire dimostra essere un Tiziano" " M A R O S I i. m. 183. "Uo. 189-191. 1 'KLANICZAY TIBOR: A manierizmus, Bp. 1975, 343. 2 "MAROSI i. m. 196 (Annibale Caracciéletrajzában). 21 Uo. 198. MTA I. Oszt. K ö z i . 31, 1979
A BAROKK SZÍNEVÁLTOZÁSAI
355
templomba szánt Madonna dei Palafrenieri, amelyet ma a Borghese-képtár egvik díszének tartunk. 2 2 Kitűnően mutatja a korízlést Vincente Victoria (olaszosan Vincenzo Vittoria) festő-teológus, kanonok Rómában 1703-ban megjelent, de 1679-ben írt könyve: Osservazioni sopra il libro della Felsina pittrice per difesa di Raffaello da Urbino, dei Caracci, e delia loro scuola. Szerzőnk Carlo Cesare Malvasia gróf (1616—1693) megnevezett könyvével vitázik — ez a Felsina pittrice, Bologna 1674 —, s levelekbe foglalt polémiáját Orazio Albanihoz, XI. Kelemen pápa öccséhez intézi. Malvasia ugyanis megtámadta az isteni Raffaello tekintélyét, sőt a bolognaiak érdekében jóformán az egész itáliai festészetet. Raffaellót pl. Boccalajo Urbinatenak, azaz „urbinoi serlegkészítő"-nek nevezte. Hogy ez mit jelent, alább látni fogjuk. A Victoria által körvonalazott művészeti kánon a következő mesterek nevével fémjelezhető: Raffaello, Annibale Caracci (és természetesen Agostino és Lodovico), Francesco Albano, Domenichino, végül Carlo Maratta, akinek Victoria tanítványa volt, s akit kora Apellesének nevez.2 3 Ennek a klasszicizáló kánonnak a nevében ítéli el a korízlés Francesco Borromini szeszélyes építészeti stílusát, 24 vele szemben Bernini klasszikusnak minősül. Ma mindkettőjüket a barokk stílus tipikus képviselőinek tartjuk. Érdekes viszont, hogy Beminit csak Itáliában érzik „klasszikusnak", Franciaországban nem érvényesül, a Louvre impozáns colonnade-ját nem az ő tervei alapján, hanem Claude Perrault (1618-1688) elképzelése szerint építik fel. 2 5 A barokk ízléssel keveredő, vele együtthatóként működő klasszicizmus, ha tetszik akadémizmus, figyelmet érdemlő képviselője, elméletírója a francia Roger de Piles (1635—1709). Itt csak a Cours de peinture par principes avec une balance des peintres (1708) с. művével foglalkozunk Julius Schlosser pompás elemzése alapján. Különösen a művészek „mérlegelése" érdekes. Már a kiválasztás is jellemző; helyet kapnak a négy nagy itáliai iskola (a római, a toszkán, a lombardiai és a velencei) cinquecento művészetének főbb képviselői; a quattrocento teljes elhanyagolásban részesül (csak Perugino és az ifjabb Giovanni Bellini a kivétel). A flamandok közül Rubens, Van Dyck, Jordaens, Otto van Veen, Pourbus, Teniers szerepel, a hollandokat Lukas van Leiden és Rembrandt képviseli, a németeket csupán Dürer és Holbein. A franciák közül csak a „négy klasszikus": Poussin, Le Brun, Le Sueur és S. Bourdon kerül szóba. A spanyolok teljesen kihullanak a rostán. Az értékelés pontszám szerint (0—20-ig) és négy követelmény (a szerkezet, a rajz, a szín, a kifejező erő) figyelembevételével történik. Minthogy — írja De Piles — a 20 pont az elérhetetlen ideált (azaz ideát) jelenti, ennyit egyetlen festő sem kaphat, a 19 is csak az elérhető, de eddig még el nem ért tökéletesség: így az „osztályozás" csak 18 pontnál
12
P A O L A DELLA PERGOLA: La Galleria Borghese in Roma, 1966, 42. - E. BORISZOVA: Muzei Rima. Galereja Borgheze, Moszkva 1971, 65 -66. (Két igen szép reprodukció!) 23 Az 1703-as 1. kiadást használtam (L különösen a 7, 10, 11, 48, 101. lapot). A 115. (számozatlan) lapon Plutarchost idézi: „Pictura est poesis tacens, poesis pictura loquens" (De gloria Atheniensium). 24 Vö. FRANCESCO ABBATE: II Seicento in Europa, il Barocco, Milano 1966, 2 4 - 3 3 . (Stori;. Universale dell'Arte 24.) 25 U a . : Della Controriforma al Classicismo, Milano 1966, 135. (Stor. Univ. dell'Arte, 22.» ALPATOV: A művészetek története, II. köt. Bp. 1965, 274. - NIKOLAUS PEVSNER: Az európai építészet története, Bp. 1974, 322. 8»
MTA I. Oszt. Közi. 31, 1979
356
BÁN IMRE
kezdődik. (Közbevetve megjegyezhetjük, hogy a franciáknál a közép- és főiskolai dolgozatok osztályozása ma is 1—20-ig halad!) Lássuk tehát, milyen bizonyítványt kapnak a figyelembe vett művészek! A kompozíció szemszögéből 18 pontos Rubens, 17 pontot kap Guercino; Leonardo da Vinci a 15-ösök népes gárdájában szerepel, Caravaggio viszont csak 6 pontot érdemel. A rajz rovatában 18 pontot csak Raffaello ér el, Michelangelo, a Caracciak, Domenichino, Poussin a 17 ponttal kénytelenek beérni. Itt a lista alján G. Bellini, Palma Vecchio és Rembrandt állnak, mindössze 6 ponttal. A színkezelés szempontja szerint természetesen a velenceiek vezetnek: Giorgione és Tiziano 18 ponttal; Rubens és Van Dyck 17 pontosak; sereghajtók — mindössze 4 ponttal — Giulio Romano, Leonardo, Michelangelo, Le Sueur. A kifejező erő listáját ismét Raffaello vezeti 18 ponttal, utána Domenichino és Rubens következnek. Giorgione és Tintoretto csak 4 pontot érnek el, s ebben a kategóriában kivételesen 0 pontot is osztogat a szigorú ítész Jacopo Bassano, Caravaggio és Palma Vecchio számára. Ha a négy rendszerezés pontszámait egybeszámláljuk, a legmagasabb 65, ezt Raffaello és Rubens érik el, utánuk a Caracciak jönnek 58 ponttal. Poussin csak 53, Tiziano 51, Rembrandt 50, Leonardo és Tintoretto csak 49, Giorgione 39, Michelangelo és Parmigianino 37, G. Bellini a legutolsó helyen, 24 pontot ér el. Schlosser nem közli Caravaggio pontszámát, ez mindössze 22, így De Piles osztályozása szerint ő a legutolsó. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a francia elméletíró nem egyesíti a pontszámokat: ő mereven mindig a megadott kategóriákon belül marad. 26 E dogmatikus-normatív osztályozás, minden értéktévesztése ellenére, igen jellemző a francia barokk korszakának közízlésére: Raffaello és Rubens együtt szerepelnek, az olaszok (pl. Bellori) által annyira dicsőített Guido Reni vagy Carlo Maratta nem is található meg De Piles jegyzékein. Rubens dicsősége viszont világosan mutatja, hogy a klasszicizáló tendencia a barokkon belül marad, s bár a nagy flamand mestert is bírálják állítólagos hibáiért, mégis az elragadtatás a túlnyomó. Félibien, Bellori, De Piles egyaránt elismeréssel szólnak róla. Csak a legutóbbitól idézünk néhány sort Garas Klára kitűnő antológiájából. 27 „Rubens műveiből világosan kitűnik, hogy ennek a festőnek egészen elsőrangú tehetsége volt, s minthogy az irodalomban való elmélyedt tudással, a hivatásával kapcsolatos dolgok gondos kutatásával, igen szívós munkával fejlesztette kompozícióit, ötletesek voltak, s mindazok a mozzanatok megtalálhatók bennük, amelyek egy tárgyat méltóan alakítanak. Mindenféle témát festett, sokszor ugyanazokat, de igen eltérően. Egyetlen festő sem dolgozta fel olyan hozzáértőén és olyan világosan az allegorikus témákat, mint R u b e n s . . . Témáit nagy energiával és pontossággal fejezte ki, sok nagyságot és nemességet vitt beléjük . . . A beállítás egyszerű, természetes, merevség nélküli, eleven és ellentétekben gazdag, túlzások nélkül, józanul változatos... Mindaz, ami a színnel kapcsolatos, bámulatra méltó Rubensnél, a clair-obscur művészetében minden más festőt fölülmúlt . . ." Nagyjából hasonlóképpen nyilatkozik Bellori és Félibien is. 28 Emeljük ki, hogy tudós festőnek tartják, aki folyton bővíti elméleti készültségét az irodalom tanulmányozásával. A horatiusi jelige meg is fordítható: ut poesis pictura. — Ki gondolná, hogy a neoklasszicizmus atyja Joh. Jakob Winckelmann is a legnagyobb
26 2 2
JULIUS SCHLOSSER: Die Kunsüiteratur, Wien 1924, 604 - 606. 'Kortársak a németalföldi festó'művészetró'l, Bp. 1967. 1 8 5 - 1 8 7 . passim. 'Uo. 1 7 9 - 1 8 1 . és 1 7 6 - 1 7 7 .
MTA I. Oszt. K ö z i . 31,
1979
357
A BAROKK SZÍNEVÁLTOZÁSAI
elragadtatással nyilatkozott Rubensről? Csak néhány sort fordítok le Gedancken über die Nachahmung der griechischen Werke in der Mahlerey und Bildhauer-Kunst c. művéből (1755): „Rubens úgy költött, szellemének kimeríthetetlen termékenysége folytán, akár Homéros.. . Mint mindenki, ő is a csodálatosat kereste, mint költői és egyetemes festő. Fényei a főtömegeken, az alakokon egyesülnek, és erősebben vannak összefogva, mint a természetben." 29 A plasztikus ideálért rajongó Winckelmann számára a méltánylás alapja irodalmi: Rubens oly termékeny volt, akár Homéros. A szuverén lángelme, Rubens, sohasem klasszicizált; egy közepes, bár bravúros francia festő, Simon Vouet viszont magába fogadta kora minden stílustendenciáját. Rómában Caravaggio barokkját követte, XIII. Lajos Franciaországában (1627 után) jórészt klasszicizált. Pusztán két képét kellene szembeállítanunk, ha a kiszabott időkeret megengedné. Az első Szent Ferenc megkísértése a római San Lorenzo in Lucina templom egyik kápolnáját díszíti, a másik Apollo és a Múzsák Szépművészeti Múzeumunkban látható. Amaz viszonylag fiatalkori alkotás — ha nem ismernők mesterét, akár Caravaggioénak is tarthatnók —, a másik 1637 után keletkezett késői alkotás. A római képet Szauder József írta le csodálatos beleérző készséggel,30 a másikat Szigethi Mária. 31 Amott a szabálytalan, ellentétes mozgásokat egybefogó, heves fényeket árnyékkal váltogató kompozíció, amely tartalmában az aszkézis és a csábító erotika együttes megjelenítése, itt, a budapesti képen, a Parnasszus klasszikus nyugalma, kiegyensúlyozott oválisba zárt szerkezet, a telt női szépség olaszosan megfestett idillje. Úgy tűnik, hogy a gyakorlott barokk festő minden ízlést és igényt ki tud szolgálni: mecénásét és közönségét egyaránt. Át kell végül térnünk arra a témára, amely a reneszánsz, manierista, barokk, klasszicizáló művészeknél csaknem azonos módon jut ábrázoláshoz, és ez a női szépség megjelenítése. A kérdés éppúgy irodalmi, mint képzőművészeti: nemhiába idézik minduntalan Zeuxis Helenáját. Legutóbb Elizabeth Cropper írt róla figyelmet érdemlő tanulmányt. 32 Dolgozatát azért olvastam egyetértő örömmel, mert az anyag túlnyomó részben ismert volt számomra. Az olasz irodalomban és képzőművészetben (főként a festészetben) már a quattrocento végére kialakult a női szépség kánonja, s ez a legapróbb részletekig előírja, milyennek kell lennie annak a nőnek, akit szépnek tarthatunk. Nyilvánvaló, hogy ebben a szabály-rendszerben is a platóni jellegű idealizálással van dolgunk, s irodalmi mintaképei az antik ekphrasisok, műalkotások leírásai (lásd Pausanias Periegesisét vagy Cicero De signisét), ezek főként a bizánci irodalomban virágoztak, de vannak középkori nyomai is, pl. Alanus ab Insulisnál, aki Anticlaudianusáhan Natura istennő szépségét írja le. A reneszánsz számára Petrarca a nagy gyűjtőlencse. Ő ugyan sehol sem mutatja be Laura alakját egyetlen leírásban, de Canzionierejében minden vonást egybehalmoz, amelyek asszonyt széppé tesznek. Az összefoglalást Boccaccio híres műve, a Teseida végzi el Emília szépségének részletező bemutatásával. Ebben sorra kerül a termet,
29
A donauöschingeni Sämtliche Werke I. kötetéből (1825). L MAROSI i. m. 235. Kövek és könyvek, Bp. 1977, 3 1 2 - 3 1 5 . A kép a 305.1. előtt. 31 Szépművészeti Múzeum. Francia festmények a XVII-XVIII. századból, Bp. 1975. 1 — 3. kép. 32 Igen részletes történeti és irodalmi dokumentációval ELIZABETH CROPPER: On Beautiful women, Parmigianino, Petrarchismo, and the vernacular style. The Art Bulletin, September 1976. vol. LVIII, number 3. pp. 3 7 4 - 3 9 4 . - L. még az Eszmék és stílusok с. kötetem Ariosto-tanulmányát. 30
8» MTA I. Oszt. K ö z i . 31,
1979
358
BÁN IMRE
a haj, a váll, a homlok, a szemöldök, a szem, az orr, az áll, a száj és ajkak, a fogak, a nyak, a kebel, a kéz és az ujjak, a lábszár, a láb szépségének minden ismérve. Említsünk itt annyit, hogy a szép nő haja aranyló, szemöldöke fekete, szeme sötét színű, keze és ujja hosszú. Ezt a szépségideált mutatja be Pulci Morganté]e (Antea), Poliziano Giostrája (a közvetlen minta talán Simonetta Vespucci volt). Ezt festi meg Botticelli is a Primavera (Uffizi) Flora alakjában, Leonardo Mona Lisa képében (Louvre). Bembo (Gli Asolani) és Castiglione (II cort^gianoj ezt népszerűsítik; Ariosto teljesen a boccacciói minta nyomán halad Alcina és Olimpia szépségének bemutatásakor (Orlando furioso, VII, 9-16. és XI, 65—71). A festőművészetben legtökéletesebben Parmigianino valósítja meg aMadonna dal collo lungo (Pitti), a Madonna delia Rosa (Drezda) és Antea (Nápoly) c. képeivel. Központi helyet foglal el A. Firenzuola két dialógusa a női szépségről, amelyek 1542 táján keletkeztek és 1548-ban láttak napvilágot: egészen természetes, hogy közvetlenül Petrarcára és Boccaccióra támaszkodnak. E női szépségideál hagyományozódása jórészt Firenzuolának köszönhető. Pietro Testa barokk festő ( t 1650-ben) Düsseldorfban őrzött egyik rajzlapján kivonatolja Firenzuolát és ábrákkal illusztrálja az egyes tagok kánonját. Nagyon jelentős az is, hogy a szép női alak mintáját vallombrosai szerzetesünk az antik vázákban találja meg: a Madonna dal collo lungo angyalainak egyike antik vázát tart, Malvasia gróf pedig ezért nevezi Raffaellót, némi lenézéssel, „urbinói serlegkészítő"-nek, mert csak ezt a szépségtípust tudta megteremteni. Ha a Transfiguratio központi nőalakját szemléljük, igazat kell adnunk a csípős nyelvű bolognai teoretikusnak. Egyébként a XVII. század végig ezen a kitaposott nyomon halad, elég ha Poussin bibliai és mitológiai képeire gondolunk, de nem kivétel Caravaggio sem, legfeljebb annyiban, hogy Madonnái többnyire fekete hajúak, s a római popolana szépségét képviselik. Elég, ha a Sanť Agostino csodálatos Mária-képét idézzük fel. Annibale Caracci bolognai akadémiája az egész XVII—XVIII. század számára kötelezővé teszi ezt az irodalmi fogantatású női típust egészen Tiepolóig.3 3 Egyébként Tiepolo az, aki az olasz és nemzetközi barokk művészet minden eredményét összefoglalja: a lendületes mozgás, a valóságismeret, a rokokó könnyedség, a klasszicizáló szépségideál bámulatos egyensúlyba kerül nála. Monográfusa, Ember Ildikó kiemeli, hogy ragyogó szépségű női modellje mindig vele utazott. 34 Legnagyobb művészi élményeim közé sorolom, hogy a múlt év őszén megszemlélhettem a Palazzo Labia Cleopatra-freskóit: Ariosto Alcinája lépett elénk. Rubens és iskolája volt jóformán az egyedüli, amely nem került e bűvös kör vonzásába. Mit akartam mindezzel bizonyítani? Azt, ami jelentékeny mértékben utat tört a művészet- és irodalomtudományban: nincs egységesen definiálható barokk stílus. Vannak tiszta változatai (pl. a bajor—osztrák építészet vagy Rubens művészete), a latin népek a barokk korszak egész folyamatában őrzik, variálták, utánozzák a klasszikus hagyományt, továbbfejlesztve a reneszánsz-manierista örökséget. A kategóriák (reneszánsz, manierizmus, barokk) mindig relatívok, mondta V.-L. Tapié a tours-i 1968-as kongresszuson. Nem lehet a szabadon mozgó művészeti áramlatok, civilizációk lényegét egyetlen definícióban vagy címkében keresnünk; nem ellentétek, 33
V ö . F. H. MEISSNER: Tiepolo, Bielefeld u. Leipzig 1897. (KNACKFUSS: Künstlermonographie). A Palazzo Labia 12 képét mutatja be 3 7 - 4 9 . 1. - VALENTINO CRIVELLATO: Tiepolo, Bergamo 1960. 34 Tiepolo, Bp. 1972. 16. MTA I. Oszt. Közi. 31, 1979
A BAROKK SZÍNEVÁLTOZÁSAI
359
hanem keveredések vannak: egyszóval együttélés. Ugyanilyen értelemben nyilatkozott Franco Simone. 35 Wölfflin híres öt optikai kategóriája általában véve igaz, de egyáltalán nem alkalmas az egyedi műalkotás (egy Parmigianino- vagy Caravaggio-kép) lényegének és értékének megragadására. Az irodalom klasszicizáló hatásaival együtt él az a különös képkultusz (Góngora, Donne, Marino), amelyet igazán barokknak nevezhetünk. Alan Boáz a romantika előtt kibontakozó egész irodalom gondolati, concetto-szerű jellegét hangsúlyozta; a szenzuális, szenzorikus elem csak a XIX. században lesz a költészet lényegévé; 1976-os velencei összejövetelünkön Ettore Paratore még a barokk stílus-voltát is kétségbe vonta, pusztán gustónak minősítette. Erősen szellemtörténeti okfejtésével azonban nem érthettünk teljesen egyet. 36 Előadásom talán szerteágazó volt, de éppen a „színeváltozásokat" akarta megragadni, s ha ehhez csak adalékokat szolgáltatott is, elérte célját.
3 5 Renaissance, maniérisme, baroque, Paris 1972, 7 - 9 . (Tapié), 30, 3 1 - 3 2 . (Simone), 3 9 - 4 2 . (A. Boáz). 36 Előadása Barocco storico, barocco categoriale címen 1976. nov. 10-én hangzott el.
8»
MTA I. Oszt. K ö z i . 31, 1979
TANULMÁNYOK
TAKÁCS LAJOS
A PARASZTI Í R Á S B E L I S É G XVII. SZÁZADI T Ö R T É N E T É H E Z
A paraszti írásbeliség történetének feltárása, mint az jól ismert, összetett és nem éppen könnyű feladat. Nemcsak azért, mert a parasztság, amióta az írás-olvasással megismerkedhetett, már erősen rétegezett és rétegeinek gazdasági és kulturális lehetőségei idők során nagyot változhattak, hanem még inkább a feladat komplex jellege következtében. Az írásbeliség terjedése ugyanis számos olyan tényezőtől függ, amelynek pontos felderítését, illetve értékének meghatározását csak egy-egy speciális szakterület tudja elvégezni. így a falusi iskolák keletkezéséről nyilván elsősorban az iskolatörténet, mig a könyveknek, melyek az itt tanulók kezébe kerülhettek, nyomtatásáról és forgalmazásáról a sajtó- és irodalomtörténet, az egyes irodalmi műveknek a paraszti szóbeliségre tett hatásáról pedig a folklór adhatja a legtöbb felvilágosítást. De bármennyire új és megbízható is az az információ, amit a szakági kutatás e témakörben nyújthat, a belőlük összeszerkesztett kép nem biztos, hogy kielégíti az átfogó megismerésre vágyó embert. A speciális ismeretanyag mellett ugyanis óhatatlanul felmerülhet az igény arra is, hogy némi áttekintésünk legyen az írásbeliség megvalósítóiról: a paraszti rétegekről és azok életkörülményeiről s főképp arról, hogy a művelődés és az információközlés ezen új formája, milyen szerepet tölthetett be a paraszti rétegek köznapi életében, mindennapos gyakorlatában. Az írásbeliség meggyökeresedéséről, de még inkább tartós megmaradásáról ugyanis addig nemigen lehetett szó, amíg az a mindennapi gyakorlat részévé nem vált. Пу módon az írásbeliség az életforma és közművelődés átalakulásának is egyik fokmérője, és mint ilyen, az általánosabb társadalom- és művelődéstörténet részeként is felfogható. Az írásbeliségnek ilyenféle értelmezésével találkozhatunk némely történeti munkában és mindenekelőtt Benda Kálmánnak abban a kiváló összefoglalásában, amelyben a felvilágosodás és a paraszti műveltség közti hatás lehetőségeit vizsgálta. Nagy tömegű adatainak áttekintése után végül ő is arra a következtetésre jutott, hogy а XVIII. században „az iskolahálózat ott sűrűsödik, s az alfabétizmus is ott emelkedik, ahol - a nagy közlekedési utak mentén — a parasztság bekapcsolódik az árutermelésbe, piacra jár, kupeckedik, ad és vesz, amihez már tudni kell írni és olvasni meg számolni. Nem véletlen tehát — állapítja meg - hogy a nyugati határszél (Sopron, Moson) és Komárom, Esztergom, Pest megye, a Duna mente ugrik ki a statisztika alapján: itt volt a legfejlettebb az árutermelés és a kereskedés."1 'BENDA K.: A felvilágosodás és a paraszti műveltség а XVIII. századi Magyarországon, in: „Emberbarát vagy hazafi? " Budapest 1978, 298. MTA I. Oszt. Közi. 31. 1979
362
TAKÁCS LAJOS
Ehhez pedig hozzáfűzhetjük: az sem lehet véletlen, hogy az általunk vizsgált vidék is a Benda által elsőként említett területhez tartozik: Sopron megyéhez. S maga a tárgykör is, amelyben a vizsgálódásunkat folytatni kívánjuk, ugyancsak szorosan összefüggött a parasztság köznapi ténykedésével, olyan tevékenységével, amely alapjául szolgálhatott bizonyos fajtájú árutermelésnek. S ez az alap pedig a Sopron megyei Széchenyi birtokokon a parasztság irtásföldje, melyet köztudomásúan szabadabban és kevesebb szolgáltatás mellett művelhettek meg ez időben a birtokosok. Nos, ezeknek a korántsem kisszámú irtásföldeknek adásvételi és zálogszerződései azok, amelyek a következőkben vizsgálódásunk alapjául szolgálnak. Ezek a szerződések viszonylag nagy tömegben maradtak ránk. Fennmaradásuk egyébként külön is említést érdemel, ugyanis a szabad paraszti földhasználatnak ezek az értékes dokumentumai éppen a Széchenyi uradalom allodizációs törekvései megvalósításának köszönhetik létüket, fennmaradásukat. Az uradalom a XVIII. század elején, pontosabban 1732—33-ban, a tervezett nagy allodizációs fejlesztés biztosabb megalapozása érdekében, összeíratta az irtásföldeket, amelyeket a visszaváltás során számításba lehetett venni. Az összeíráskor viszont mindenkinek igazolni kellett az általa használt irtásföld birtokjogát, amit kiki legjobban az általa vagy elődei által kötött adásvételi vagy zálogszerződéssel tehetett meg. Az uradalom ekkor beszedte ezeket a szerződéseket, lemásoltatta és a másolatokat levéltárában megőrizte. E szerződések szolgáltak aztán alapul az uradalomnál — nemegyszer csak évtizedek múltán — a földek visszaváltásához.2 Az 1732—33-as összeírásban a következő Sopron megyei falvak irtásföldei szerepeltek: Lövő, Nagycenk, Kiscenk, Pereszteg, Újkér, Hidegség, Egykő, Kövesd és Bóz. E helységek közül ez időben egyedül Lövő oppidum, s bár a lakosság életfeltételei alig különböztek a többi faluétól, mégis, a biztonság kedvéért, ennek vizsgálatától most eltekintünk. A többi nyolc község viszont ekkor mind possessio. Anyagunk, úgy véljük, így is elegendő vizsgálatunkhoz. Célkitűzéseinknek megfelelően most nem kívánjuk a teljes anyagot feldolgozni, hanem annak csak kisebb részét: azt, amelyik 1700 előttről való. Persze ott, ahol óhatatlanul szükséges, az adatok átnyúlnak a fenti időhatáron. Mégis, ezt az évet limitnek szántuk. Az elhatárolásnak nem pusztán gyakorlati oka van - tudniillik, hogy a kisebb anyaggal biztosabban megbirkózhatunk —, hanem oka az is, hogy e szűk határokon belül alaposabban szemügyre vehessük a paraszti írásbeliségnek azokat az emlékeit, amelyeknek létét korábban nemegyszer meg is kérdőjelezték. A magyar közigazgatás egyik reprezentáns feldolgozásában olvashatjuk pl. a következőket. „írásbeli ügyintézéssel a XVI. és XVII. századi községeknél még nem találkozhatunk." Ennek okát pedig a szerző abban látja, hogy „községi jegyzővel abban az időben még nem találkozunk, ami — szerinte — azt mutatja, hogy az írásbeliség a közigazgatásnak eme legalsó fokán még nem jutott érvényre". 3 De ha nincs is még állandó jegyző, és a közigazgatás ügyintézése sem írásban történt, maradtak ránk olyan dokumentumok — az irtásszerződések —, amelyeket a helyi
2
OL, Széchenyi cs.lt. 374/k/X/3/l. 'EMBER GY.: Az újkori magyar közigazgatás története . . . , Budapest, 1946. 573.
MTA I. Oszt. Közi 31,
1979
PARASZTI ÍRÁSBELISÉG A XVII. SZÁZADBAN
363
közigazgatási vezetők segédletével készítettek, és amelyek a hajdani írásbeliség nem lebecsülendő emlékei. A kérdés éppen az, miként jöhettek ezek létre, kik voltak a szerződések készítői, írásba foglalói? De mielőtt ennek kibogozásához fognánk, érdemes lesz a ránk maradt szerződések számát, illetve a XVII. századiak arányát is összevetnünk A falvak szerint ez az arány a következő: Újkér: Kiscenk: Homok: Bóz: Hidegség: Hegykő: Kövesd: Pereszteg: Nagycenk:
22 24 25 27 54 66 129 349 338
szerződésből szerződésből szerződésből szerződésből szerződésből szerződésből szerződésből szerződésből szerződésből
1700 1700 1700 1700 1700 1700 1700 1700 1700
előtti: előtti: előtti: előtti: előtti: előtti: előtti: előtti: előtti:
3 3 3 2 7 6 7 42 106
db db db db db db db db db
Eszerint, amíg a hidegségi és újkéri szerződések közül minden hetedik, a homoki, kiscenki és peresztegi közül minden nyolcadik, a hegykőiek közül a tizenegyedik, a bóziak közül a tizenharmadik és a kövesdiek közül minden 18-ik a XVII. századból való. A legmeglepőbb a nagycenki szerződések aránya, hiszen ezek közül minden harmadik való az 1700 előtti időből. Az aránynak később nem lesz ugyan különösebb jelentősége, de azt mégis hozzáfűzhetjük, hogy a kis arányszám nyilván a földforgalom megállapodottságára utal; ez viszont már sokféle tényezőtől függhetett. Mindezeknél sokkal fontosabb most számunkra az, hogy kik is írták e szerződéseket? Mindjárt hozzá is kell fűznünk, hogy ezt nem lehet minden esetben pontosan megállapítani. Van ugyanis eset, amikor az írónak semmiféle nyoma, máskor viszont az írásnak több nyoma is van, csak az nem tudható, hogy a több „mp" (manu propria) jelzés írói közül ki az, aki ténylegesen is írta a szerződést. Igaz, ez utóbbi esetek a ritkábbak. Az viszont tény, hogy a bizonytalan, illetve a figyelembe nem vehető aláírású iratok száma olykor magas. Mégis, ennek ellenére is, úgy véljük, érdemes az áttekintést a fennmaradó példányoknál elvégezni, mert ha nem is teljes értékű az adatsorunk, az arány, amit mutat, mégis elgondolkoztató és sok vonatkozásban jellemző. A közfelfogás szerint a falvak korai írásbeliségében jelentős szerepet játszottak a helyi papok, akiket magasabb képzettségük és ?. falusi néppel való szorosabb kapcsolatuk az írásbeli feladatok elvégzésére kétségkívül alkalmassá is tett. A fent idézett közigazgatási munkában is a következő olvasható: „Ha a község igazgatásával kapcsolatban valamilyen írásbeli munka akadt, annak elvégzésére valószínűleg a falu papját kérték meg. A papság — folytatja tovább - minden bizonnyal jelentős szerepet játszott nemcsak a lakosság lelki életének gondozásában, hanem gazdasági, igazságszolgáltatási és közigazgatási téren
4
EMBER GY. Lm. 573.
9 MTA I. Oszt. Köz L 31, 1979
364
TAKÁCS LAJOS
Ezek után némiképp meglepő, hogy az irtásszerződések írói között viszonylag kevés a pap. összesen öt esetben lelhetjük fel őket 4 község szerződésének írásakor. A legelső ilyen szerződés Nagycenkről maradt ránk, mégpedig az, amelyet 1650. május 10-i keltezéssel készítettek a helyi prédikátor előtt, vagy amint ő írta „Coram me Moderno Concionatore, Paulo Acsádi". A másik szerződést, amely ránk maradt, 1680. aug. 4-én Nemeskéren a plébános írta, jelzése szerint: „Coram me Georgio Patthi Parocho p(ro) t(empore) Ujkériensi mp". A harmadik pedig a kövesdi plébánostól származik: e szerződés 1624. március 25-én készült, mint olvashatjuk „Coram me Francisco Nyilas, Parocho Loci mp". A negyedik és ötödik szerződést hihetőleg a peresztegi plébános, Nigri Israel írta, mégpedig az egyiket 1696. január 29-én és a másikat 1698. január 12-én. A biztos azonban csak az utóbbi, amelynek végén ez olvasható: „ . . . akkorbéli Plébánus Israel Nigri mp". Igaz, az előbbinél is szerepel az „mp" kézjegy a plébános neve után, de olyan szöveg után, melyet elolvasva kétségünk támadhat a plébános írását illetőleg. Ez olvasható ugyanis: „ . . . kirül (ti. az eladás tényéről) adom ezen Levelemet kezem írásával, illen böcsületes emberek előtt úgymint itt való Plébánus előtt, Israel Nigri mp". Ezután ugyanis feltételezhető az is, hogy magától az eladótól származik a levél, aki mint írta „kezem írásával" adta azt. A „kezem írásával" kifejezés egyébként máshol is fellelhető, és legtöbb esetben az hihető, hogy az eladó ténylegesen maga írta a szerződést. így azt a nagycenki szerződést is, amely szerint 1664. február 25-én, majd 1666. január 25-én Bene János eladta irtásföldjeit és e tényt „keze írásával" is igazolta. Az 1699. január 28-án az ugyancsak Nagycenken készült szerződésben Horváth Vida özvegye igazolta, — mint írta — „kezem írása alatt" az eladás tényét. Nem egy esetben olvasható az is, hogy „attam ezen Levelemet" az eladásról vagy zálogról, de hogy ki írta, arról ritkábban esett szó. Azért is külön szerencsésnek kell tartanunk az olyan megjegyzést, mely az egyik, Kiscenken 1640. január 15-én készült szerződés végén olvasható, és amely arról tudósít, hogy a szerződést „ . . . illyen jámbor személlek előtt (ti. írták) - és itt megemlítik a tanúkat, akik között szerepel: - Kótzán Bálás, az ky az Levelet írta". Hasonló esettel találkozunk a Kövesden 1685. március 6-án írt szerződésben is, amelynek végén a tanúkat sorolják fel a következőképpen: „ . . . itten penigh voltanak nevezet szerént Kefiro Márk, Csigó Máttyás, Mráz György, Horváth Márk és én, aki írtam, Csigó B á l i n t . . . " Ez utóbbi név azért is érdekes, mert más szerződésekben mint tanú is előfordul, és így valószínű, hogy a község jobb módú lakói közé tartozott. A fenti szórványos és a foglalkozásra való utalás nélküli adatok egyébként azért is fontosak, mert azt mutatják, hogy a község lakói között is akadt olyan írástudó ember, aki az irtásszerződést is megírta. Egyébként az gyanítható., hogy ezek száma korántsem olyan csekély, mint amire a fenti szórványos adatok alapján következtethetünk. Valószínű, hogy a névtelenül maradt szerződésírók nagy része, akikre a szövegben még egy sor sem utal, éppen az efféle alkalmi írók, pontosabban falusi lakosok, parasztemberek közül kerülhettek ki, akiknek nem számított, hogy nevük nem volt külön is feltüntetve. S mielőtt a többé-kevésbé hivatásos írástudókra térnénk át, illő lenne talán a földesúri adminisztráció tevékenységére is némi figyelmet fordítani, amely ez időben ugyancsak élt az írásbeliséggel, hiszen jelentéseit írásban kellett megküldeni. Ez az uradalmi írásbeliség azonban ez időben még alig érintette a falubelieket és főleg az uradalmi központtal való konverzációra szorítkozott. Még ritkán fordult elő ez időben, MTA I. Oszt. Közi
31,
1979
PARASZTI ÍRÁSBELISÉG A XVII. SZÁZADBAN
365
hogy írásos engedélyt adtak az irtásra: engedelem-levelet, mely az uradalmat legalább annyira érdekelte, mint a lakosokat, hiszen az az irtásföld allodiális jellegét lett volna hivatva elsősorban is biztosítani. A szórványosan előforduló engedély-adáson kívül, amellyel most nem is foglalkozhatunk, s amely leginkább Dongó Sámuel tiszttartó nevéhez fűződik, tulajdonképpen két olyan falusi eladási szerződés maradt ránk, amelyek szövegezését hihetőleg uradalmi személyek végezték. Az egyik, az 1656. május 10-i, hegykői keltezésű szerződés befejező része, melyben az uradalomra utalás történik, így hangzik: „Idem qui Supra et Coram me F. H. Officzialle Alody Hegyküensi mp". A másiknak pedig, melyet ugyancsak Hegykőn 1656. január 27-én készítettek, idevágó sorai: „ . . . Et Coram me Georgio Pinsics Cavigero Allody Hegyküensi mp". Elképzelhető persze, hogy mindkét személy pusztán mint tanú jelent meg a szerződések kötésekor. A fentiektől eltérően viszont az írás rendszeres gyakorlására utal azoknak a neve, akiket „scriptor" illetve „scriba" néven emlegetnek. Az előbbire a Peresztegen 1696. május 18-án kötött szerződés következő szövegrészében történik utalás: „Coram me Scriptore Stephano Bosnyák mp". Csak az a különös, hogy e személy pusztán ez alkalommal, egyetlenegyszer bukkan elő. Többször szó esik viszont arról, aki „scriba" név alatt kerül említésre, és itt az is külön figyelemre méltó, hogy a név mellett mindig más-más foglalkozásnév olvasható, és így a személy közelebbi állapotára is vonhatunk némi következtetést. Először a Hidegségen 1688. január 10-én kötött szerződésben tűnik fel az a személy, akit később „scriba"-nak neveznek, mégpedig itt csak a következő formában: „Coram me Joanne Horváth mp". Másodszor a Homokon 1688. május 23-án kötött szerződésben tűnik fel a neve a következőképpen: „Coram me Joanne Horváth Montanista Hideghiensis mp". Következő említése a bózi 1691. július 4-én kötött szerződésben található: „Coram me Joanne Horváth Vinicola Celsisssimi Principis in Hidegségh". Míg negyedszer abban a Homokon 1694. május 2-án kötött szerződésben bukkant elő, amelyben a scriba szó is található: „Coram me Joanne Horváth Scriba mp". Számunkra ezzel be is fejeződött működése, mégis érdemes egy pillantást vetni további útjára is, ami Lövő városába vezetett. Itt az egyik 1710-ben kötött szerződés írójaként újra találkozhatunk vele ebben a formában: „Coram me Joanne Horváth". Van viszont e szerződésnek, amely Gyorovics Mihály irtásföldjének Frigy Mihály részére történt elzálogolását igazolta, egyéb vonatkozása is, amely külön figyelmet is érdemel. Toldalékban „P. S." alatt külön utalás történik az írnok „igazságának", díjának kifizetéséről és összegéről is: „Azon Levélnek igasságát pedig adgya megh fölleb nevezett Frigy Mihály Gyorovics Mihál helet, 1. máijást pedigh Summa pénzen kívül le tennyi (ti. tartozik)". Eszerint a szerződés írójának ennyi lehetett a bére, ha külön, fizetett írnok készítette azt. A jelen esetben érthető is az írnok serénykedése a fizetségéért, mivel úgy tűnik, nem jómódú és éppen ezért a legkülönbözőbb helyeken vállalkozott írásbeli munkákra. De érdemes talán röviden személyére, foglalkozására is visszatérnünk. Az első adatok szerint Hidegségen lakott, mégpedig előbb mint „montanista", majd később mint „vincola", ami annyit jelenthet, hogy a szőlőhegyen mint szőlőműves élt és közben írásbeli munkát is vállalt. E foglalkozása kétségkívül alkalmat adhatott egyéb teendők elvégzésére, sőt írás-olvasás gyakorlására is, hiszen a szőlőmunkák között — ha ténylegesen erre utalnak a fenti nevek — lényeges hiátusok, üresjáratok is akadtak. Lényegében zselléri 9 MTA I. Oszt. Köz L 31, 1979
366
TAKÁCS LAJOS
sorban élhetett, és talán az sem véletlen, hogy éppen őnála — igaz már Lövőn — találkozhatunk a külön írnoki bér említésével. Az említett személyek száma azonban elenyésző azokhoz képest, akik a tanítók, iskolamesterek közül kerültek ki, és a helyi szerződéseket készítették. „Magister, ludi magister, magister scolae", illetve „rector, rector scolae, ludi rector" majd „oskolamester" néven tűnnek elénk a szerződésírók, olykor csak egy-egy esetben, de nemegyszer szerződések sorozatában is, időnként más-más foglalkozású névvel. S számunkra talán éppen ezek a legérdekesebbek, hiszen az ilyen adatok alapján következtethetünk az írásvégző személyek sorsára, társadalmi helyzetére és egyáltalán jelentőségére. Egyszerű „magister"-ként csak kevés személy kerül említésre. A Nagycenken 1673. június 4-én kötött szerződés befejező mondata: „ . . . et Coram me Magistro Czenkiensi Andreas Johannides"; az 1673. július 29-i szerződésben pedig „Coram Magistro Czenkiensi Janifeszki András", és az újkéri 1698. december 3-án kötött szerződésben: „Coram me Stephano Rátz pro Tempore M. Ujkériensi mp."; de a Nagycenken 1677. március 28-án kötött szerződés végén is ez áll: „Coram me Gasparo Szeli Magister Nagy Czenk". Máskor ,Judi magister" vagy „scolae magister" megnevezéssel találkozhatunk. így a Kövesden 1692. június 15-én írt szerződésben is ez olvasható: „Coram me Francisco Csepregi p. t. scholae magistro Kövesdiensi". Az Újkéren 1698. dec. 3-án kötött szerződés idevágó része: „Coram me Francisco Stakovich P. T. L. Magistro eiusdem Loci тр.", s az 1699. július 10-én Hegykőn kötött szerződésé pedig: „Coram me Joanne Oroszi Ludi Magistro Hegyküensi". Időnként a szövegezők magyarul írják személyes vonatkozású soraikat. így a Nagycenken 1668. október 15-én írt szerződés készítője is a következőképpen: „ . . . ez Levél írás lett illen böcsületes Személlyek e l ő t t . . . és akkorbéli Iskola Mester Hajnal András" (sic!). Az ugyancsak Nagycenken 1672. április 27-én írt szerződésben a fenti személlyel ismét találkozhatunk: „ . . . akkorbéli Iskola Mester Hajnal András". De mint látni fogjuk, a magyar nyelvű aláírás korántsem egy-egy személy specialitása; a szerződésírók olykor váltogatják az aláírás formáját. Az viszont természetes, hogy a magisterekből idővel rectorok lehettek. Rector néven egyébként több szerződés-készítővel találkozhatunk, mint magisterrel. „Rector Scholae" névvel tűnik fel a Hidegségen 1665-ben írt egyik horvát nyelvű szerződés írója „Matthias Chviesich" is és a Kövesden 1681. február 27-én készített szerződés írója „Franciscus Hatos", akivel egy Lövőn 1688. június 28-án kötött szerződésben is találkozhatunk. Ugyancsak rector néven szerepel, Nikolaus Horváth is, a Nagycenken 1696. május 23-án írt szerződésben és e névvel találkozhatunk - a később magister néven említett - Stephanus Rácz által Újkéren 1698. május 2-án készített szerződésben. E név tűnik fel a nagycenki, 1690. május 24-én írt szerződésben is a következőképpen: „Per me Michalem Németh Ludi rectorem Pagi Nagycenk". „Ludi Rector"-ként szerepel az a Jacobus Posgay is, akinek neve előbb egy Kiscenken 1693. október 1-én kötött szerződés végén olvasható: „Coram me Jacobo Posgay eiusdem loci Ludi Rectore", majd három év múlva Peresztegen kiállított szerződésekben (1696. március 19., 1696. jún. 13., 1697. márc. 3., 1697. júl. 14., 1698. júl. 20.) a fentivel teljesen megegyező formában. Mindezeknél, mint utaltunk is rá, tanulságosabbak az olyan esetek, amikor a szerződés-írók többször is szerepelnek, mégpedig váltakozó, eltérő foglalkozás-nevekkel. MTA I. Oszt. Közi
31, 1979
PARASZTI ÍRÁSBELISÉG A XVII. SZÁZADBAN
367
Elsőnek talán a peresztegi Szeli Györgyöt érdemes sorra vennünk, aki 1676. és 1695. között 12 szerződésben szerepelt mint szövegező. Mindjárt az első is felhívja figyelmünket azzal, hogy jelzője a „nótárius" szó. Az 1676. május 8-án kelt szerződés idevágó megjegyzése ugyanis „Coram me Notario Georgio Szeli". Eszerint arra gondolhatnánk, hogy a falunak már állandó jegyzője is van. A következő 1677. május 27-én írt szerződés különben számunkra nem sokat mond, hiszen csak azt közli, hogy a szerződés-írás „Coram me Georgio Szeli mp." történt, viszont a sorrendben harmadik ismét csak notarius-t említ (1678. márc. 27): „Coram me Notario Georgio Szeli mp.". A negyedik szerződés, mely 1690. márc. 15-én kelt, viszont erősen megingathatja korábbi elképzelésünket a falusi nótáriussal kapcsolatban, nüvel így hangzik: „Coram me Notario Georgio Szely Ludi Rectore Pereszteghiensi mp.". A következő szerződésekben pedig egyelőre nem is találkozhatunk a nótárius névvel. Az ötödikben (1692. jan. 1.) „Ludi Rector"-ként szerepel, a hatodikban (1692. máj. 8.) „Ludi Magisterként"; a hetedikben (1692. dec. 14.) ismét a „Ludi Rector" tűnik fel, míg a nyolcadikban (1693. ápr. 4.) az „Oskola Mester" megnevezés olvasható, mégpedig a következő formában: ,jelen lévén ezen alkuban ugyan itt Peresztegen Lakozó Vigh Márton és Szeli György Oskola Mester". Ebből pedig valójában csak az biztos, hogy Szeli György iskolamester mint tanú szerepelt, és mint ilyen tekintélynek örvendhetett. A sorrendben a kilencedik adat viszont, amely az 1694. ápr. 18-i szerződés végén maradt ránk, ismét csak mint nótáriust említi a Ludi Rectort: „Coram me Notario Georgio Szeli, Ludi Rectore". Az ezután következő három szerződésben (1694. nov. 15., 1695. jan. 11., 1695. ápr. 25.) pedig újra csak mint „Ludi Rector" szerepel. A sokféle adat és megnevezés alapján mindenesetre az szűrhető le ez esetben is, hogy a szerződés-írók megnevezése korántsem egységes, és például a nótárius kifejezés sokkal inkább az iskolamester alkalmi jegyzőségére utalhat, mintsem a községi jegyző állandó alkalmazására. Ez a tény egyúttal felhívja a figyelmet a falusi tanítók igen fontos és kiterjedt szerepkörére is és, amint arra utaltunk, nagyfokú megbecsülésére. De ez utóbbiakat még más adatokkal is alátámaszthatjuk. Nagycenken 1683. és 1695. között Újvári János, aki hol magisterként, hol rector-ként szerepelt, 18 szerződés szövegezőjeként kísérhető nyomon. Az első szerződésben (1683. febr. 14.) „ludi magister"-ként, majd a másodiktól az ötödikig (1683. márc. 25., 1684. febr. 24., 1684. okt. 28., 1685. febr. 25.) „ludi rector"-ként, majd a hatodikban (1685. márc. 7.) csak mint „ludi magister", míg a hetedikben (1685. márc. 19.) „ludi rector", a 8-tól 12-ig (1686. aug. 19., 1686. nov. 7., 1687. jan. 7., 1687. febr. 11., 1687. febr, 11.) ismételten mint „ludi magister". Viszont a 13—15-ben (1688. nov. 5., 1688. okt. 12., 1689. febr. 18.) meglepő változást tapasztalhatunk: az eddig magister és rector néven ismert Újváry megnevezése: „akkorbéli Bíró Újvári János". S hogy ez az új tisztség korántsem vetett véget írásos ténykedésének — sőt lehetséges, hogy azt bírói tisztségében is gyakorolta — azt a három utolsó, nevével kapcsolatban fennmaradt szerződés is mutatja, melyekben ez áll (1691. febr. 16. 1691. dec. 26., 1695. ápr. 20.): „per me Joannem Ujváry ". Hogy ez az eset korántsem lehetett egyedülálló, azt egy másik példa is igazolja, mely ugyancsak Nagycenkről áll rendelkezésünkre. E példát Szeneczey György esete szolgál tatja, akinek a neve e század végén - és részben még a XVIII. század elején is — 10 szerződésben szerepelt, mégpedig sorrendben az első háromban (1688. nov. 25., 1692. nov. 25., 1693. febr. 3.) „akkorbéli öreg Bíró"-ként. E három szerződés közül az utóbbi 9 MTA I. Oszt. Köz L 31,
1979
TAKÁCS LAJOS
368
kettőt egyébként a már említett Posgay Jakab írta. A negyedik szerződés szűkszavúan csak ennyit mond (1695. ápr. 10.): „Coram me Georgio Szeneczey", míg az ötödikben (1696. ápr. 24.) ismét feltűnik az Újvárinál már tapasztalt szokatlan kifejezés, a nótárius, a következő formában: „Coram me Georgio Szeneczey, eiusdem Loci Notario". A 6. és 7-ben ismételten (1698. febr. 16., 1698. febr. 16.) csak ez olvasható: „Coram me Georgio Szeneczey", míg a nyolcadikban (1700. május 8.) az elsőhöz hasonlóan „akkorbéli öreg Bíró"-ként tűnik fel, aki előtt kötelességszerűen kötötték a szerződéseket. De a kilencedik (1703. jún. 10.) idevágó szövege más értelmezésre is lehetőséget ad, mivel kétségtelenné teszi, hogy az „akkorbéli öreg Bíró" szerződéseket is írt. Ez olvasható ugyanis a szerződés végén: „per me Georgio Szeneczey p(ro) T(empore) Judicem ejusdem Loci". Ennek alapján már az utolsó (1703. nov. 30.) szerződés „akkorbéli öreg Bíró" kifejezés jelentősége is némileg másképpen mutatkozik. A némelykor zsúfolt adatok áttekintése után mindenesetre megállapítható, hogy a XVII. századi irtásszerződések elkészítésében — a várakozással ellentétben - kis szerepet vállalt a helyi papság és az uradalmak írástudó vezetősége. A szerződések túlnyomó részét a helyi iskolamesterek, tanítók készítették, akik mint észlelhető, nem kis szerepet vállalhattak a falu közéletében, igazgatásában is. Erre nem pusztán az a tény utal, hogy olykor notariusnak is nevezik őket, hanem sokkal inkább az, hogy ezek az iskolamesterek időnként mint a helység bírái is tevékenykedtek. Erre pedig úgy kerülhetett sor, hogy a közéletben részt vettek és egyúttal megfelelő vagyonnal is rendelkeztek. E ténynek a jelentőségét, úgy véljük, nem lehet lebecsülni, hiszen a falu vezetősége írástudó, tájékozódottabb emberrel bővült, aki közvetítő nélkül is tudta a levelezést intézni. De ugyanakkor e tény fényt vet a faluközösség állapotára, az átlagosnál magasabb szintjére is, mely — mint láttuk, nem is csak egy, kivételesnek számító esetben — igényelte az írástudó községi vezetőt. Nem tudni viszont, hogy e bíró megválasztásakor játszott-e valami szerepet a földesúri képviselet, mely a hagyomány szerint a delegált három tagból szokta a neki tetsző személyt kiválasztani. Mindenesetre e korban még korántsem volt olyan feszült és ellenséges a viszony az allodium képviselői és a falu népe között, mint pár évtizeddel később, amikor az irtásföldeket, amelyek szerződéseit a fenti írástudó bírók is segítették szövegezni, a falu népétől kezdték elvonni. A visszaváltások előtt az uradalmak a falvak belső életébe is kevesebbet szólhattak bele, és így még a tanítók is szívesebben vállalhattak községi tisztséget. Végül pedig, a kiindulóponthoz visszatérve, az írásbeliség szempontjából nem lebecsülendő az a szerep, amit a fent említett személyek a falvakban játszhattak. Az a tény, hogy a falvak népe adásvételkor és zálogbavételkor a nem is kisszámú földeket írásos dokumentumokkal kísérte, és e dokumentumokat a lakosság saját közösségén belül produkálhatta, ugyancsak figyelemre méltó. Figyelemre méltó először is azért, mert azt mutatja, hogy itt mindig volt a falvakban annyi írástudó, aki a fenti igényeket kielégítette s ugyanakkor azért is, mert e szerződések írása, használata a gyakorlat során önkéntelenül is kiemelte az írás fontosságát és elsajátításának hasznát. Ily módon kétségkívül ösztönzően hatott az írás-olvasás terjedésére. Végezetül az is bizonyos, hogy aki írni-olvasni megtanult és e szerződések fogalmazására is vállalkozott, az olvashatott könyveket is, amelyek ismeretét gyarapították és művelődésének formáját új mederbe terelhették. Mód nyílott arra is, hogy olyan anyaggal MTA I. Oszt. Közi
31, 1979
PARASZTI ÍRÁSBELISÉG A XVII. SZÁZADBAN
369
közvetlenül ismerkedjenek, amelyre a szóbeliségben nem kerülhetett sor, illetve amelyet megismerve, szóbeli formában terjeszthettek tovább. De hozzáfűzhetjük azt is, hogy ez a falusi írásbeliség azért korántsem élt töretlenül tovább, mivel — mint utaltunk is rá — a XVIII. század közepétől fokozatosan visszaváltották a falusiak irtásföldjeit, és ezzel éppen a legfontosabb írásbeli munkát, a szerződésírást tették feleslegessé, fosztották meg alapjától. Persze, a falvakban azért tovább élt az írásbeliségnek az átlagosnál magasabb szintje, de az a szélesebb kibontakozás, ami a fentiek alapján joggal várható lett volna, sajnálatosan elmaradt.
9
MTA I. Oszt. Köz L 31, 1979
133 KISS JÓZSEF
A H E L Y S É G KALAPÁCSA* (Elemző tanulmány)
A helység kalapácsa keletkezése óta nemzedékek egész sorát kacagtatta meg, s mind a mai napig irodalmunk egyik leghatásosabb komikus műveként tartják számon. Esztétikumát ebben a nevettető hatásban lehet megragadni; elemzésünk célja tehát csak az lehet, hogy minél mélyebben pillantsunk ennek titkaiba, hogy minél teljesebb érvényű választ adhassunk arra (az annyira elterjedt „Miért szép? " analógiájára megfogalmazott) kérdésre: „Miért »nevetséges« A helység kalapácsa? " A végsőkig leegyszerűsített, összevont kérdés ez, amely olyan problémákat foglal magában, mint a művészi nevettetés forrása, funkciója, társadalmi jelentése, érvényre jutásának módja és eszközei stb., tehát többszörösen összetett választ kíván. Feltűnő, hogy a mű gazdag irodalmában ezt a kérdést nem fogalmazzák meg vagy csak rejtve teszik fel; magát a komikum fogalmát általában megkerülik, mintha az valami mellékes, járulékos elem, a mű felületén keletkező jelenség lenne. Szerintünk éppen ez az elsőrendű oka annak, hogy A helység kalapácsa értelmezése körül még ma is annyi a bizonytalanság, s hogy a kutatás úgyszólván a leglényegesebb kérdésekben sem jutott közös nevezőre. Kitűzött célunk érdekében mindenekelőtt tisztázni kívánjuk, mit értünk „parodizálás"-on, illetve „paródiá"-n. A helység kalapácsa helyes megközelítésének meggyőződésünk szerint éppen az volt az egyik fő akadálya, hogy erre a fogalmi, illetve terminológiai tisztázásra még senki sem vállalkozott. Ezúttal csak összefoglalóan ismertetjük e vizsgálódásunk eredményeit, részletesebben megalapozott közlésükre a komikus hősköltemény műfajáról és A helység kalapácsáról szóló nagyobb dolgozatunk keretében kerül sor. A paródia komikus műfaj, módszere a parodizálás. Parodizálni bármilyen művészi alkotást lehet (vannak képzőművészeti, zenei stb. paródiák), de maradjunk a továbbiakban az irodalmi paródiánál (anélkül, hogy a jelzőt újra meg újra ki tennénk): ez az irodalmi utánzásnak az a komikus formája, amely egy bizonyos műre, műfajra, illetve műfajváltozatra (pl. egy-egy nagy hatású alkotás nyomán felbuijánzó sekélyes-sablonos termésre) vagy egy-egy író egész életművére (illetve annak keresztmetszetére) jellemző módszert, alkotásmódot a szóban forgó mű lekicsinyített, torz reprodukálásával mutat be. Lényegében ezt fejezi ki az ógörög szó is, amelynek eredeti értelme „módosított újraéneklés".1 *Egy készülő nagyobb elemző tanulmány elméleti és irodalomtörténeti megalapozása. 1 Pl.: PAPE's Handwörterbuch der Griechischen Sprache. 2. Ausg. Braunschweig, 1888. II. 329t Парсрбеш: 1) daneben singen, nebenbei besingen, 2) ein Lied verändert [ . . . I singen, besonders einen Gesang auf komische Weise nachahmen. - nap
MTA I. Oszt. KözL 31,
1979
372
KISS JÓZSEF
A parodizálás — mint írói módszer — bármely műnemben vagy műfajban alkalmazható, tehát nem egy bizonyos műnem vagy műfaj kisajátított eljárása. Ezek szerint a jelző nélküli „paródia" igen általános megjelölés; csak arra utal, hogy a szóban forgó mű milyen módszerrel készült; konkréttá akkor válik, ha hozzátesszük, hogy milyen, illetve milyen műfajú műnek a paródiájáról van szó. (Ennek az elmulasztása is sok félreértésnek veit okozója A helység kalapácsa irodalmában.) Mivel a paródia — mint láttuk — az irodalmi utánzás egyik formája, azt az eredeti művet, amelyre a parodizálás irányul, a paródia mintájának nevezzük. A parodizálás célja szerint ez a minta lehet olyan mű, amelyet a paródia gúny tárgyává tesz, vagy olyan, amelyre valamilyen szatirikus cél érdekében támaszkodik, vagy olyan, amely — sajátos feltételek között — célpont és támaszpont is egyszerre. A parodizálás összetett eljárás: a karikírozás és ellentétezés kombinációja. A karikírozás а minta alkotásmódjára, formai elemeire jellemző vonások felnagyításából és tömörítéséből (halmozásából) áll; e kettő voltaképpen ugyanannak a törekvésnek két oldala: a jellemző kiemelése, illetve a közömbös mellőzése. A karikírozás ügy torzít, hogy a lényeget sűrítve, a nem-jellemző elemek elhagyásával, a legfontosabb egyéni vonatkozásokra szoritkozva fejezi ki. A karikírozó eljárást a rajzos karikatúra módszerével szemléltethetjük, amely a fontosat többé-kevésbé eltúlozza és leegyszerűsíti. Miért kelt komikus hatást a karikúozás? Azért, mert ez a módszer a jellemző vonásokat az olvasóban (vagy hallgatóban) meglepetésszerűen tudatosítja. Az ügyes karikírozás teszi a paródia mintáját könnyen és jól felismerhetővé; mint Karinthy Frigyes találóan megjegyzi: „Egy ceruzavonással odavetett, jól sikerült torzképről gyakran hamarabb ráismerünk valakire, mint az arcképéről... " 2 A komikum az egyéni karakterisztikus vonások (vagy hibák: a kettő között nincs éles határ) tudatosításának, leleplezésének ebben a hatékony módjában, a meglepő, ráeszmélésszerű felismerésben rejlik, ennek örömét vezeti le, fejezi ki a nevetés. A karikírozás sikerének tehát előfeltétele, hogy a befogadó ismerje а karikírozott művet, hiszen csak ez esetben ismerheti fel; továbbá, hogy a karikírozó utánzás a valóban lényeges vonásokat emelje ki s a csakugyan mellékeseket hanyagolja el. Ehhez a művészi sűrítéshez kivételes képességekre van szükség: a paródia írójában kritikusi és alkotói adottságoknak kell egyesülnie. A karikírozást gyakran magával a parodizálással azonosítják. Pedig félreértéseket okozhat (s már okozott is sokszor), ha a paródia összetett komikus módszerét annak egyik eljárásával tévesztik össze. Emiatt pl. nem tekinthető szerencsésnek a „stílusparódia" terminus technicus sem (bár annyira meggyökerezett, hogy aligha lehet mással felváltani), mert azt sugallja, mintha valamely stflust önmagában, elvontan, a műtől függetlenül parodizálni lehetne. Pedig - eredetileg legalább - valamely miinek olyan paródiáját értették rajta, amelyben a stílus karikírozása dominál, s egyéb törekvéseket háttérbe szorít. A parodizálás másik összetevője az ellentétezés (kontrasztozás, kontrasztteremtés). Ennek lényege, hogy az alkotásmód jellemző elemeinek kiemelése (tehát a karikírozás) a "KARINTHY FRIGYES: így írtok ti. (Bp.) 1954. Szépirodalmi К. 8. (1920. dec. keltezésű előszó az „így írtok ti" 2. kiadásához.) 9* MTA I. Oszt. K ö z L 31, 1979
A HELYSÉG KALAPACSA
373
tárgy meghökkentő megváltoztatásával, leggyakrabban a költészet emelkedett-eszményi szférájából való leszállításával (devalválásával) párosul. Ezáltal a forma és tárgy szokatlan diszkrepanciája (meg nem felelése) jön létre. Az ellentétezés szemléltető példájaként a sokféle változatban elteijedt cirkuszi tréfát említhetjük: a zenebohóc mint ünnepélyesen bekonferált és az alkalomhoz illően öltözött előadóművész a porondon, a kottaállvány előtt — mondjuk — gordonkatokot cipelve jelenik meg, amelyből sűrű hajlongások és körülményes előkészületek után közönséges trombitát emel ki, és fülsértő, recsegtető módon szólaltat meg. A nézőt, aki a jellegzetes formájú tokhoz a gordonka képzetét társította (természetesen nemcsak magát a tárgyat, hanem mindazt, ami tudatában a hangszerhez tapad: gordonkaversenyek élményét, gordonkavirtuózok játékának emlékét stb.), a trombita nem várt látványa, majd durva hangja — a két érzékére egyszerre ható ellentétes benyomás meglepi; ez a pillanatnyi zavar oldódik fel a nevetésben. Persze igénytelen kis tréfa ez (rendszerint csak bevezetése vagy egyik mozzanata valamilyen nagyobb produkciónak), de ezzel a tréfával (melyre a továbbiakban többször hivatkozunk majd) csak a komikus hatásmechanizmus elemi képletét próbáltuk szemléltetni. Az irodalomban a kézzelfogható tárgy térbeliségét a „költői tárgy" időbelisége váltja fel, s a forma—tárgy kapcsolat ott természetesen elvontabb és összetettebb. A kontraszt, mint e példában is jeleztük, nem közvetlenül a forma és a hozzá meglepő módon kapcsolódó, szokatlan tárgy közt jön létre (hiszen különnemű jelenségekről van szó), tehát nem tévesztendő össze a forma—tárgy diszkrepanciával — amelynek következménye —, hanem a felismert formai elemekhez társított (eredetileg azokhoz kapcsolt), a befogadó emlékezetében felidézett virtuális tárgy és a ténylegesen megjelenített, devalvált tárgy között. Ezek mint két ellentétes: képzeletbeli és valós szint állanak egymással szemben. A kontraszt akkor hatásos, ha a két szinten ellentétes vagy egymástól rikítóan eltérő minőségek konfrontálódnak (mint a zenebohóc tréfájában a gordonka elképzelt és a trombita érzékelhető hangja). A karikírozott formai elemek az egyik szinten a mű fiktiv világát idézik fel, s ezzel a másik szinten a nem-fiktiv, a művön kívüli világ, az aktuális valóság elemei lépnek, kontrasztba. A komikus kontraszt gyakori sémája például a „fenséges"-nek a „közönséges"-sel, a „légiesen finom"-nak a „drasztikus"-sal, a „patetikus"-nak a „rideg-prózai"-val való szembesítése. A rengeteg kínálkozó irodalmi példa közül említsük meg Blumauer műfaj-paródiáját, melyet Óda az árnyékszékhez címmel Csokonai magyarított, továbbá Karinthy Kosztolányi-paródiáját: „Mint aki halkan belelépett.. ," 3 . Szükséges felhívni a figyelmet arra, hogy az ellentétezés — a fentiek szerint — viszonyítás: lényege tehát a már meglevő fiktív szinttel ellentétes vagy attól élesen eltérő nem-fiktiv szint létrehozása; a kontraszthatás ezzel majdnem egyidejűleg következik be. A karikírozás és az ellentétezés kiegészíti, kölcsönösen feltételezi egymást: az előbbi összekapcsolja a parodizált mintát a paródiával, az utóbbi távolságot teremt köztük; tehát míg az előbbi nyomán a befogadó felismeri a parodizált művet, az utóbbi kizárja a paródiának akár csak átmeneti összetévesztését is az eredetivel. A két eljárás bizonyos mértékig helyettesítheti is egymást, tehát részvételi arányuk változó: ha a karikírozás igen 'CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY összes művei. (Szerk. HARSÁNYI JÖZSEF.) Bp. 1922. Genius. II/l. r. 1 0 8 - 1 0 9 , ilL KARINTHY i. m. 3 8 - 3 9 .
ISTVÁN-GULYÁS
10* MTA I. Oszt. Közi 31, 1979
374
KISS JÓZSEF
éles és sűrített, akkor a kontraszt a háttérbe szorulhat, hiszen az erős túlzás-halmozás egymaga is elegendő távolságot teremt az eredetitől; ha viszont a karikírozás szelídebb és óvatosabb, akkor az éles kontraszt segíthet: az oda nem illő, „méltatlan" tárgyon szembeötlőkké válnak, kidomborodnak a mégoly finoman karikírozott jellegzetességek is. A kontraszt komikuma tehát egybeolvad a karikírozáséval: a befogadó a karikírozott formai elemekből ráismer a parodizált műre, ennek tárgyát összehasonlítja a megváltoztatott, ellenkezőjére fordított tárggyal, és érzékeli a két szint különbségét: a felismerés öröme és a szokatlan ellentmondás konstatálásának zavara, vagy egyszerűbben: a hasonlóság, illetve az ellentét együttes felismerésének öröme és zavara oldódik fel a nevetésben. A komikus hatás mechanizmusának ez a két eleme lényegesen különbözik egymástól abban, hogy a karikírozás az időfolyamatban történik: az egyes információk a befogadó emlékezetében halmozódnak fel mindaddig, amíg a felismerés bekövetkezik; az ellentétezés viszont a két szembenálló szint pillanatnyi együttes hatásán alapul. Ez a kétféle, egymással összekapcsolódó komikus mozzanat az irodalmi paródiában sűrűn ismétlődik, apró megszakításokkal a mű befejezéséig követi egymást. Ez az összetett hatásmechanizmus a zenét juttatja eszünkbe: a karikírozás a hangsornak, tehát a hangok egymásutánjának felel meg, az ellentétezés pedig a hangzatnak, két különböző magasságú hang együttes megszólalásának; egy-egy hang, illetve hangzat: egy-egy komikus mozzanat, s ahogy a vezető hangsor a kísérettel egyetlen zenei élménnyé olvad egybe, úgy kapcsolódik össze az irodalmi paródiában a karikírozó és ellentétező komikus hatások sora. Azért fordítottunk ilyen nagy figyelmet a parodizáló módszer két fő összetevőjére, mert arányuk, illetve érvényesülésük módja határozza meg a paródia műfaji változatait; ezek megkülönböztetésének pedig elemzésünk szempontjából döntő jelentősége van. Ha ugyanis a karikírozás igen erős és sűrített, a kontraszt-szint pedig — ennek megfelelően (mint afféle dörmögő alsó szólam) a háttérbe szorul, akkor a minta elleni egyenes, ún. parodisztikus gúny érvényesül: ez a kritikai paródia sémája. Ha éppen ellenkezőleg: a kontraszt-szint (a valós, aktuális szint) összefüggő jelentésre tesz szert, az ún. direkt szatirikus gúny erre irányul (a szerzőt körülvevő világ valamely részlete, mozzanata lepleződik le), s ehhez a diszkrét karikírozás keltette fiktív háttér a gunyoros felhangokat szolgáltatja, akkor szatirikus paródiáról van szó. Mivel ez a változat kevésbé ismert, hadd mutassunk be egyet. Karinthy Defoe-paródiájában Robinson Krausz, egy pesti szatócs fia a végtelen víz utáni vágyakozástól és hajósszenvedélyétől űzve egy dunai propellerre száll. Hajótörést szenved, de a budai part közelében egy lakatlan szigeten szerencsésen partot ér, s a robinsoni recept szerint remeteéletet kezd. Élelmes ügynökök zaklatják, s magányából hasznot húznak: a „Robinsonokat Kellékekkel és Kannibálokkal Felszerelő Részvénytársaság" képviseletében összehajtható barlangot, „kitűnően félreszabott" bőrkabátot, fakéregcipőt, húscafatokat, mű-pókot és egyéb kellékeket adnak el neki, újságírók feltűnést keltő riportokat írnak róla, verseit közli a Nyugat és A Hét; majd szerződést kötnek vele, hogy napról-napra közönség előtt játssza el Robinson-szerepét, s mondja el hatásos monológját a reménytelen elhagyatottság keserűségéről. A közönség érdeklődése nőttön-nő, Robinson naponta „telt sziget" előtt játszik, s végül a kordont átszakító 9* MTA I. Oszt. K ö z L 31, 1979
A HELYSÉG KALAPACSA
375
elragadtatott tömeg a paródia egyedüllétről szavaló hősét a vízbe sodoija.4 — A komikum itt abból a rikító ellentétből fakad, amely a Defoe-regény hősének valóságos és teljes magánya mint fiktív (irodalmi) szint és a paródia-szerző t körülvevő kisstflű üzleti világ, a kultúrát-irodalmat aprópénzre váltó, hasznot szimatoló kufárok nyüzsgése mint valósaktuális szint közt keletkezik, s marad a történet végéig. Jut valami a gúnyból az agyoncsépelt (átdolgozott, filmre vitt) defoe-i világnak is, de ez csak másodlagos (az alsó szintről szivárog át); a paródia valóságos (komikus) hőse a mai Robinson: az író, akinek a virtuális háttér előtt zajló históriája a jelen találó szatírájává kerekedik. A műfajnak e két változatát úgy is definiálhatnánk, hogy a kritikai paródia az irodalom komikus önvizsgálata, illetve önbírálata, amely az irodalmi szférán kívüli jelzésekre támaszkodik (a paródia mintája ebben az esetben a bírálat célpontja); a szatirikus paródia pedig az irodalmon kívüli világnak olyan komikus vizsgálata, illetve bírálata, amely az irodalomra támaszkodik (a minta itt a bírálat kiindulópontja vagy támaszpontja). A paródia e két változata tehát az élet és az irodalom sajátos kapcsolatáthozza létre, s vagy az előbbi, vagy az utóbbi leleplezésével kacagtat meg: vagy az emberi élet, vagy az irodalmi mű fonákságainak, hibáinak, visszásságainak felmutatásával kelt komikus hatást. E két paródia-változatban tehát szilárd értékelési pont és meghatározott célpont van: a gúny az egyik szintről indul ki és a másikra irányul. Van még egy lehetőség, s erre épül a harmadik paródiaváltozat: ti. ha a kétféle komikus módszer együtt, egymással egyensúlyban érvényesül. Mivel két, egymással ellentétes gúnyos célzat kizáija egymást, ez az egyensúly csak kölcsönös engedmények árán, valamilyen új, közös cél érdekében valósulhat meg. S csakugyan: azt tapasztaljuk, hogy a paródiának ez a változata a fikciót az aktuális valósággal oly módon fordítja szembe, hogy mindkét szinten elhalványodik az, ami esetleges, egyedi, tehát közvetlenül támadható, s ezzel arányban élesen kirajzolódnak az ellentétes erővonalak: az egymással konfrontálódó eszmék vagy értékek. Világosan felismerhető ez az összetett műfaji képlet a komikus hőskölteményben. 5 Ez (s valamivel előbb ikerműfaja, a travesztia) — bizonyos ókori minták nyomán (pl. a Batrahomüomachia) — a 17. században keletkezett; ettől kezdve a burleszk (a két műfaj összefoglaló neve) minden betiltással, egyházi átokkal, elkobzással dacolva valóságos diadalmenetben teijed országról országra.6 Első nagy sikereit olasz és francia földön aratja (Tassoni: Az ellopott vödör, 1622, Boileau: A pulpitus, 1687), Angliáé a századforduló és a 18. század első fele (Garth: Dispensary, 1699; Pope: Fürtrablás, 1.714, átdolgozott kiadásai: 1717, 1724; Pope: Dunciad, 1728—1743), de a szigetországban még az 1770-es
"KARINTHY i. m. 3 4 7 - 3 6 6 . „Komikus hősköltemény": hagyományos terminus technicus: már Tassoni „Poéma eroi-comico"-nak, Boileau „poéme héroi-comique"-nek, Pope „an Heroi-Comical Poem"-nek nevezi művét (a műfajnak e klasszikus termékeiről 1. a továbbiakban következő áttekintést); a műfaj angQl történetének monográfusa, U. Broich, ugyancsak ennek német megfelelőjét ajánlja és használja („komisches Heldengedicht") a tágabb értelmű „komikus eposz" vagy egyéb elnevezések („víg eposz" stb.) helyett. (L. Broich alább a 9. sz. jegyzetben i. m. 24.) — Magunk is következetesen e kifejezés mellett maradunk. 6 Itt csak nagy vonalakban szólunk a műfaj történetéről, a legfontosabb művek említésével. L. ugyanerről részletesebben „A komikus hősköltemény útja A helység kalapácsáig" c. dolgozatomat az Irodalomtörténeti Közlemények 1978. évf.-ában ( 4 3 2 - 4 4 3 . ) . 5
10* MTA I. Oszt. Közi
31, 1979
376
KISS JÓZSEF
években is írnak komikus hőskölteményt. A német nyelvterületen — főként angol hatásra — az 1740-es évektől kezdve terjed el, s legalább egy évszázadon át bő termést hoz (történetét a német irodalomban Friedrich Wilhelm Zachariá Renommistjának megjelenésétől, 1744-től számítják, - átd. 1754; ennek csakugyan nagy sikere volt, bár a Fürtrablás színvonalát meg sem közelíti); szempontunkból ennek a legalább félszázra rúgó termésnek egy viszonylag kései darabját érdemes még cím szerint említeni: Th. Immermann Tulifäntchenét (1830). A műfaj a 18/19. századforduló táján érkezik Középés Kelet-Európába. Hódító útjának főbb dokumentumai: Csokonai Dorottyád (1799), Budai-Deleanu Tiganiadája (1812), Aranytól Az elveszett alkotmány (1845), illetve a Nagyidai cigányok (1851). Hogy A helység kalapácsa is ebbe a sorba illeszkedik, arra, sajátos módon, sokáig nem figyelt fel a Petőfi-irodalom; csak a közelmúltban mutatott rá Julow Viktor A helység kalapácsa és 18. századi előzményei c. tanulmányában. 7 A komikus hősköltemény a komoly eposz paródiája (tegyük mindjárt hozzá: az egyetlen olyan paródia-fajta, amelyet mint önálló műfajt tartanak számon, s amelynek külön elnevezése van). Fonák értelemben vett mintája maga a műfaj, tehát arra általánosságban támaszkodik, több reprezentatív termékéhez kapcsolódik, de gyakori eset, hogy függése egy-egy hőskölteménytől (pl. valamelyik klasszikus eposztól vagy a kor elismert tekintélyű nemzeti hőskölteményétől) határozottabb egyéb ilyen kötöttségeinél. Lényegesen rövidebb, mint a komoly eposz (mint láttuk, ez a mintához viszonyított rövidség a paródiának általában jellemző ismérve): leggyakrabban 3—6 kisebb, nem-eposzi terjedelmű énekből (részből) áll. Módszere a parodizálás feljebb elemzett sémája szerint a karikírozással összekapcsolt kontrasztteremtés. Mintájának (mintáinak) archaikus nyelvét, méltóságteljes, patetikus stílusát, szerkezetét, poétikai eszközeit (motívumait), a hagyományos eposzi fogásokat, a hősi eposz állandósult elemeit, epizódjait, fordulatait (egyrészt válogatva, másrészt többé-kevésbé túlozva-halmozva) utánozza, tárgyát viszont megváltoztatja: a hagyományos eposzi hangszerelésben a megszokottól merőben elütő, kisszerű, a magánélet körébe tartozó hétköznapi cselekmény bontakozik ki: a ködbevesző múlt jelentős — egy-egy nép, nemzet vagy még nagyobb közösség (pl. a kereszténység) sorsára kiható — történelmi eseményeiben részes rendkívüli (előkelő származású, nagy lelki- és testi erejű, rettenthetetlen, bölcs, erkölcsös) fejedelmek, hadvezérek, kereszteslovagok, legendás hírű vitézek stb. helyén a jelen vagy a közelmúlt közelről ismert, átlagos, közönséges, éppenséggel nem hősi figurái, legfeljebb afféle helyi „kiskirályok", kanonokok, szerzetesek, iparosok (A pulpitus), nőcsábász, léha, üresfejű arisztokraták és hiú áldozataik (Fürtrablás), dorbézoló, virtuskodó egyetemisták és piperkőc polgárok (Der Renommist), pártára unt vénkisasszonyok (Dorottya), civakodó cigányok (Tiganiada) és más hasonlók jelentéktelen, banális vagy éppen ostoba célokért küzdenek; az eposzi világ pompás kulisszáit — várakat, sátortáborokat, egzotikus távoli tájakat, roppant csatamezőket — kisszerű, dísztelen, illúziótlan miliő váltja fel, s az elkeseredett, tengernyi vért és emberéletet követelő, énekek során át részletezett, ide-oda hullámzó eposzi ütközet mindennapos házi perpatvarrá, utcai verekedéssé, könyvekkel, pipereeszközökkel vagy söröskancsókkal vívott „csatává" szelídül. Nem nehéz mindebben a paródia általános kritériumaira ismerni; a módszer a karikírozás és a kontrasztteremtés kombinációja. De az sem lehet kétséges, hogy a 'Studio Litteruria (Debrecen) XIII. k. 1975. 3 7 - 5 3 . MTA I. Oszt. Közi. 31, 1979
A HELYSÉG KALAPACSA
377
komikus hősköltemény a paródia feljebb bemutatott harmadik változatát képviseli. E műfaj legsikerültebb darabjainak tanulmányozása, elkészült elemzései arról győznek meg, hogy ezek sem nem kritikai, sem nem szatirikus paródiák, a komikus hatás kiinduló és célpontja bizonytalan, illetve váltakozó bennük (tehát szilárd értékelési pontjuk nincs). U. Broich, a műfaj angol történetének monográfusa például így ír a Fürtrablástol:8 „ . . . az egykorú valóságnak a hősi eposzi formával és az antik-heroikus értékekkel való parodisztikus szembesítése nem csupán annak megmutatására szolgál, hogy az [angol] klasszicizmus korának emberei az antik hősökhöz képest nevetségesen hatnak, 'kis emberek', akik csupa semmiségért küzdenek. Pope egyúttal arra is törekszik, hogy olyanoknak tüntesse fel őket, akik a maguk módján éppen olyan hősök, mint az antik eposzokéi, és Belindát valamely eposzi hősnővel, sőt istennővel azonosítja. — Másfelől a hajfürtért vívott harc alapjában véve egyáltalán nem tűnik nagyon különbözőnek attól, amit Helénáért vívtak; az erénynek a Fürtrablás hősei jellemzésében megnyilvánuló abszolutizálása pedig közvetve megegyezőnek látszik azzal, ahogy az erényt és hírnevet Szarpedón az Iliászban mintegy az összes homéroszi hősök nevében abszolutizálja. [Tudvalevőleg Szarpedón az Iliász 12. énekében Glaukoszhoz intézett szavaiban az eföldi javak múlandóságával a hősi halál utáni hírnév örök voltát állítja szembe. — K. J.] — Alig dönthető el, hogy ennek az egykorú társadalom és az eposz hősei közötti analógiának az alapján, amely a paró dia révén jött létre, a költemény jellemeit inkább fel vagy le kell-e értékelnünk. »Heroizálni« akarja a költő Belindát és a bárót? Az egykorú valóság elleni szatírát szolgálja az eposzi világgal való kontrasztba-állítása? Vagy nem az illik-e inkább a kor nem-heroikus alapmagatartásához, ha egy tíz éven át tartó mészárlást, amely egyetlenegy asszony miatt folyik, és az olyan életet, melynek legfőbb célja: minél több ember megölésével hímévre tenni szert, — egyformán esztelenségnek tartanak? (Ehhez viszonyítva a levágott hajfürtért vívott küzdelemnek még az az előnye is megvan, hogy ártalmatlan: senkinek sem esik baja.) Mindez eldöntetlen marad: lezárt, végleges választ nem kapunk." 9 Ez a két ellentétes értékrendszer közötti ingadozás (mely a műfaj más sikerült termékeire is jellemző) a viszonyítási pont bizonytalanságának a következménye, és — mint az idézett elemzésből is világossá válik — megrendíti az olvasóban a hagyományos heroikus értékrend hitelét. Az eposz direkt kritikája és a személyes élű, konkrét szatíra a háttérbe szorul; annál erőteljesebben hangzik fel az eposzi keretek közt cselekvő „modem hősök" történetében, cselekedeteiben kifejezésre jutó ideológiai dilemma: ,,Kihát valójában a hős, és mi az a hősi tett? " A komikus hősköltemény szerzője két ellentétes vagy egymástól lényegesen eltérő értékrendszert viszonyít egymáshoz anélkül, hogy határozottan állást foglalna: ,Jebeg" a kettő között, maga is átéli az értékeknek ezt a viszonylagosságát. A műfaj kacagtató hatása tehát a heroikus eszmények, a nagy, komoly eposzokban megvalósult hősi világkép (illetve ennek időről időre, irodalomról irodalomra az új igényekhez alkalmazott vallásos, nemzeti, romantikus stb. változatai) megrendülésével és az antik eposzi hagyomány tekintélyének, befolyásának meggyorsult 8
Az idegen nyelvű idézeteket magyar fordításban adjuk; indokolt esetben az eredeti szöveget is közöljük a jegyzetekben. 9 BROICH, ULRICH: Studien zum komischen Epos. Ein Beitrag zur Deutung, Typologie und Geschichte des komischen Epos im englischen Klassizismus 1 6 8 0 - 1 8 0 0 . Tübingen, 1968. Niemever. (Buchreihe der Anglia, Zeitschrift für englische Philologie, 13.) 266. 10* MTA I. Oszt. K ö z i 31, 1979
378
KISS JÖZSEF
hanyatlásával függ össze. Broich úgy jellemzi ezt a burleszk műfajok kialakulása és elterjedése szempontjából kedvező, meghasonlott korszakot, hogy a költők, kritikusok és az olvasóközönség egésze vagy legalábbis számottevő csoportja, rétege tudatában a kor társadalmi életének a privát szférába tartozó, jelentéktelen, kisszerű eseményei iránti érdeklődés egyensúlyba kerül az antik irodalmi hagyomány, műfajok és ideálok tiszteletével, s fokozatosan kiszorítja azt. 1 0 K. Schmidt, aki először tett kísérletet a műfaj történetének áttekintésére, hasonló eredményre jut: azt fejtegeti, hogy a komikus hősköltemény gyors térhódítása akkor következett be, amikor a társadalom vagy annak egyik rétege már képtelen volt a heroikus eszményekkel közvetlen irodalmi kapcsolatot létesíteni; s kétségtelen, hogy a 16. századtól kezdve az ilyen kapcsolat az antik eposzok és a lovagregények világával fokozatosan gyengült, majd megszűnt. 11 Közismert tény, hogy ez a folyamat már a 15—16. századi komikus lovagi eposzokban, Pulci, Boiardo, Ariosto stb. műveiben megkezdődik. A „hős" középkori, hagyományos fogalma mindinkább hitelét veszti: a „hérosz" emberfölötti, kiválasztott, előkelő származású alakja helyett a harmadik rend fölfelé törekvő figurája, a józan polgári keretek között munkájával, ügyességével boldogulni vágyó kisember típusa kerül előtérbe. Azt, hogy a komikus hősköltemény szerzője a komoly eposzival éppen ellentétes, de ugyanakkor hihető helyzetet, minden hősi vonást nélkülöző, mégis többé-kevésbé „elfogadható", a hagyományos eposzi hősökkel egyensúlyt tartó (megbotránkoztatás helyett megkacagtató) jellemeket képes kidolgozni, ez a fejlődési folyamat teszi lehetővé, amely a valóságban is egyre-másra produkál ilyen helyzeteket és jellemeket. Szalay Károly népszerű komikumelméleti összefoglalásában az ún. „összetett kontraszť'-ról szólva Marxnak egy — bár nem irodalmi, hanem történelmi képződményre, a német „ancien régime"-re vonatkozó, mégis pontosan idevágó — megjegyzését idézi: „A modern ancien régime már csak komédiása egy világrendnek, amelynek valódi hősei meghaltak. A történelem alapos, és sok fázison megy át, amikor egy régi formát sírba tesz. Egy világtörténelmi forma utolsó fázisa a komédiája. Görögország isteneinek, akik már egyszer, tragikusan, halálos sebet kaptak Aiszkhülosz Leláncolt Prométheuszában, még egyszer, komikusan, meg kellett halniok Lukiánosz Beszélgetéseiben. Miért halad így a történelem? Hogy az emberiség derűsen váljék meg múltjától." 12 A világirodalom nagy komikus klasszikusai — kommentálja az idézetet Szalay - „Rabelaistől Gogolig és Swifttől Majakovszkijig ezt a Marx által is észlelt történelmi anakronizmust leplezik le. E komikum lényege, hogy a történelem fejlődése minduntalan olyan helyzetet teremt, hogy a tegnap még hősi vagy tragikus szituációk elveszítik e jellegüket és komikusakká válnak." 13 A komikus hősköltemények (s velük együtt a burleszkműfaj másik ágán a travesztiák) a szóban forgó hanyatlási folyamat új szakaszán a középkori (nemesi, feudális) és az újkori (polgári, kapitalista) világkép közötti, ideológiai küzdelmekkel és ellenI
°Uo. 158. SCHMIDT, KARLERNST: Vorstudien zu einer Geschichte des komischen Epos. Halle (Saale), 1953. Max Niemeyer. 25. ' 2 SZALAY KÁROLY: Szatíra és humor. Bp. 1963. Magvető. 60. A szóban forgó részlet Marx „Zur Kritik der Hegeischen Rechtsphilosophie" е., 1844 elején írt munkájából való. A szöveg magyar fordítását a legutolsó kiadás szövegéhez igazítottuk. (L. MARX-ENGELS-LENIN. Bp. 1 9 7 5 . 4 6 . ) ,3 Uo. 60-61. II
MTA I. Oszt. Közi 31,
1979
A HELYSÉG KALAPACSA
379
tétekkel terhes átmenet különféle, az időponttól, a földrajzi helytől, az alkotók társadalmi helyzetétől stb. meghatározott állomásait tükrözik, s ennek az átmeneti korszaknak bőséges hozamú komikus forrásaiból merítenek. A komikus hősköltemények nyomán Európa-szerte felhangzó nevetés nemcsak szélesen, nagy hullámokban árad, hanem a derű tisztaságával is: közvetlen, konkrét célra irányuló kritikai szándék legfeljebb a kölcsönös pajkos ingerkedés szintjén keveredik bele, mintha a két korszak mezsgyéjére lépő ember a saját „furcsa" helyzetén mulatna. Az egymással szemben álló hősi és polgári világkép nem ölt közvetlenül támadható formát, a féktelen jókedv ég és föld közötti elektromos kisülései senkit sem sújtanak halálra és nem okoznak tűzvészt; olyan az egész, mint egy gyorsan elvonuló nyári zivatar, melynek színpompás látványa elgyönyörködteti az ablakból figyelőket, s üde, ózondús levegőt hagy maga után. A néző, akár nemes, akár polgár, jól szórakozik; az előbbit inkább a korszatíra, az utóbbit az eposz kritikája kacagtatja meg; amaz az álheroikus szituációk prózaiságán, az újsütetű, kisszerű „hősök" gyámoltalanságán, csetlés-botlásán mulat, ez meg kárörömmel fedezi fel a heroikus sablonok elkopott, töredezett voltát, a mitikus figurák belső ürességét. Valahol, mélyen a felszín mögött, jelen vannak e tendenciák negatív megfelelői is: a nemes mélabús nosztalgiája a soha vissza nem térő heroikus múlt után és a polgár bosszús türelmetlensége az új eszmerendszer térhódításának lassú üteme miatt. A nagy horderejű ideológiai válságnak az irodalom síkján a két alapvető irányzat: a hanyatló hősi romantika és a hódító útjára lépő realista irány küzdelme felel meg, s egyik legfontosabb tünete a „műfajok műfaja", az ókori klasszikus hagyományban és a szóbeliségben gyökerező eposz tekintélyének megrendülése. Az eposz megújítása, korszerűsítése mind nagyobb nehézségekbe ütközik, s ahol létrejön, ott is feltűnő szerkezeti és szemléleti következetlenségek sejtetik a műfaj közelgő leáldozását. Broich e találó címszó alatt foglalkozik e kérdéssel: „Az eposz megvalósíthatatlan volta és az eposz keresése." 14 A világ mintegy „elfordul" a hősi eposz alól, amely még mindig harmóniát próbál hazudni a meghasonlott világba, s amelynek hagyományos, megszabott kerete emiatt egyre értelmetlenebbé, módszere mind elnyűttebbé, elavultabbá, sőt (a szerzők szándéka ellenére) már-már komikussá válik. A komikus hősköltemény a tárgy megváltoztatásával következetesen továbbviszi ezt a folyamatot: kifordítva állítja helyre „az eposz egységét", hogy - Marx idézett fogalmazása szerint — az emberiség „derűsen" váljék meg heroikus múltjától; a letűnő hősi romantika és a kibontakozó realista törekvések helycseréje e műfaj termékeiben úgyszólván a szemünk láttára zajlik. A paródia kettős felismertető-ráeszméltető funkciója tehát ezúttal lényegesen kibővül, sőt minőségi változáson megy át: itt már nem egy-egy meghatározott mű vagy egy-egy konkrét szituáció, illetve jellem helyhez és időhöz kötött gúnyos bemutatása és egymással szembefordítása a cél; az eposz karikírozásának olyan módon kell történnie, hogy az olvasó ne a műfaj egy darabját, hanem a legáltalánosabb értelemben magát a műfajt ismerje fel, s rajta keresztül a heroikus világot, az azt összetartó eszményeket asszociálja; hasonló eljárásra van szükség a kontrasztteremtés során is: ennek előfeltétele, hogy az alsó szint, vagyis a heroikus formájú nem-heroikus história látható helyszíne, cselekménye, az olvasó előtt mozgó figurái tipikus vonásokat öltsenek, tehát egyszeri, 14
„Die Unmöglichkeit des Epos und die Suche nach dem Epos." Broich u m . 15. 10* MTA I. Oszt. K ö z i 31, 1979
380
KISS JÖZSEF
esetleges mivoltukban is a kibontakozó polgári világot s annak új értékrendjét idézzék; az olvasónak ezt is fel kell ismernie, ezt is érzékelnie kell, hogy ráébredjen a régi és az új világkép között tátongó szakadékra, a fikcióban, ill. a kor valóságában gyökerező eszmék összebékíthetetlen voltára. Ez a meghasonlottság maga is valóságos: úgy érvényesül egyszerre és egymás mellett a befogadót körülvevő világban, mint a forma és a hozzá nem illő tárgy szoros együttese a komikus hőskölteményben. Ha tehát ennek szerzője sikeresen oldja meg kettős feladatát, az egymáshoz kapcsolódó felismerések összehasonlíthatatlanul nagyobb érzelmi hullámzást váltanak ki, mint a kritikai vagy a szatirikus paródiában: olyan összefüggésekre ébresztik rá az olvasót, melyek tudata legmélyét érintik, hiszen úgyszólván egzisztenciájában hordozza őket. Ennek a végső (többé-kevésbé tudatos vagy ösztönös) felismerésnek az örömét azonban nem kíséri a fölényérzetnek az a kielégültsége, ami a direkt gúnnyal jár együtt, mert az ellentmondásokért nem az eposz-szerző s nem a csetlő-botló kortársi figura, hanem maga a történelem felelős, mely újra fordít a világ kerekén, s az ember nem tehet sokkal többet, mint hogy kineveti — saját magát. A komikus hőskölteménynek mint a paródia e harmadik változatának mintája eszerint maga a hősi eposz műfaja, pontosabban annak az adott irodalomban és időpontban ismert változata; ez a minta cél- és támaszpont egyszerre: a szerző ezt karikírozza a lehető hitelességgel, tartózkodva az egyedire, egyszerire (egy bizonyos műre, szerzőre) való utalásoktól, mert a műfaj mögött ható heroikus értékrendszerre kívánja irányítani a figyelmet. Hasonlóan jár el a másik póluson: itt a típusok és a tipikus szituációk az új, polgári világkép közvetítői, tehát nem válhatnak esetleges, személyes szatirikus célok eszközeivé. Ezek szerint a paródia e változatában a leleplező gúnyt mint uralkodó esztétikai minőséget valami más váltja fel, s ez meggyőződésünk szerint az irónia, illetve annak sajátos, a komikus hősköltemény műfajára jellemző megjelenési formája. Félreismerhetetlenül összekapcsolja ennek más változataival a viszonyítási pontok bizonytalansága, illetve állandó váltakozása (s ennek következménye: az említett „lebegő" egyensúlyi helyzet), valamint az a pajkos, ingerkedő, játékos módszer, amellyel a szerző az olvasót a szóban forgó felismerésekig eljuttatja. Az értékelési pont bizonytalanságát mint az ironikus szerkezet alapvető kritériumát meggyőző módon hangsúlyozza Veres András ,,Az irónia mint értékszerkezet" c. tanulmányában. 15 A „lebegés" jelenségét az irónia-irodalom jól ismeri, s a komikus hősköltemény szereplőinek, cselekményének stb. gyakran emlegetett „ambivalenciája": kétértékűsége is lényegében ugyanerre utal. B. Allemann, a kitűnő svájci tudós, aki „Ironie und Dichtung" с. művében1 6 a modern iróniakutatás alapjait rakta le, a „Reallexikon der Deutschen Literaturgeschichte" с. ismert kézikönyv új kiadásában 17 azt fejtegeti, hogy az iróniára némely módosítással a komikus kontraszt-elmélet alkalmazható; „csakhogy teszi hozzá — az iróniából hiányzik a hirtelenségnek az a mozzanata, amelynek révén az éle (Witz) és a durva-komikum körében a kontraszt láthatóvá lesz, és hahotát vált ki. Az ironikus szerző titkos mosolyának az irónia érzékeny (sensibel) „lebegése" felel meg az
15
Magyar Filozófiai Szemle 1976. 4. sz: 6 3 6 - 6 3 7 . ALLEMANN, BEDA: Ironie und Dichtung. Pfullingen, 1956. 17 Szerk. W. KOHLSCHMIDT-W. MOHR. l . k . ( A - K ) Berlin, 1958. Gruyter. 7 5 6 - 7 6 1 . („Ironie" címszó.) 16
MTA I. Oszt. Közi
31, 1979
381
A HELYSÉG KALAPACSA
ellentétek között. Úgy látszik, hogy az irónia ebből a lebegésből mint lényeges jegyből kiindulva különös módon az ellentétek közötti közvetítés funkcióját képes betölteni". Nemcsak a szerkezet, hanem a módszer is az irónia jelenlétét igazolja. Az értékbizonytalanság az ironikus műben nem azonnal, hanem fokozatosan alakul ki, s ezt a szerző sajátos játékos módszerrel éri el: egyfelől tudatosan félrevezeti olvasóját, másfelől elülteti benne a gyanút, hogy megtévesztő játék áldozata. Ez a ravasz és összetett manőver ún. ironikus mozgástérben folyik (a terminus technicus német nyelvű megfelelője: Spielraum, közvetlenül is utal a költői játékra), s finom célzások, utalások sorozatából áll, melyek az állított tétel és sejtetett ellenkezője közt cikáznak: ezért emeli ki Allemann a durva komikum hirtelenségével (Plötzlichkeit) szemben az irónia mozgékonyságát (Beweglichkeit);18 szerinte az ironikus módszer éppen azért talál főként az epikus műfajokban alkalmazásra, mert az ehhez szükséges mozgástér azokban könnyebben kialakítható. 19 Nos, a komikus hősköltemény szintjei úgy foghatók fel, mint az ironikus mozgásteret határoló két felület, melyek között a szerzőnek - megtévesztésből-önleleplezésből álló — játéka zajlik. Sem a komikus hősköltemény irodalmában, sem az iróniakutatásban nincs nyoma, hogy felfigyeltek volna erre az összefüggésre.20 Ennek véleményünk szerint az a magyarázata, hogy a komikus hősköltemény-műfaj kutatása csak a legutóbbi évtizedek során jutott el az első szintetikus kísérletek szintjéig. A kapcsolat azonban — meggyőződésünk szerint — már most is világosan felismerhető, ezért a komikus hősköltemény műfaját mint a paródia szóban forgó harmadik változatának képviselőjét a hősi eposz ironikus paródiájának, módszerét pedig ironikus parodizálásnak nevezhetjük. Az iróniáról szólva önként vetődik fel a kérdés, hogy mi a viszonya a komikumhoz; hiszen a )rMiért nevetséges?" kérdésfeltevésből indultunk ki. Veres András említett tanulmányában a fogalom történeti elemzése során hangsúlyozza, hogy bár az irónia a komikumban gyökerezik (innen ered az a sajátossága, hogy „egymásnak meg nem felelő [inkongruens] értékek viszonyát feltételezi és fejezi ki"), a történeti fejlődés egy bizonyos szakaszán minőségileg elválik tőle (s egyúttal a tragikumtól is), éppen annak következtében, hogy (amazokkal ellentétben) nincs szilárd értékelési pontja, „az érték- és szemléletváltás egyszerre következik be: az ironikus szerkezet úgy állítja egy érték (és álláspont) létjogosultságát, hogy magán az állításon keresztül megsemmisíti. A kijelentés közvetlen, betű szerinti jelentése közvetve, az ellentmondó kontextus által egy második, mélyebb jelentésre tesz szert, és az utóbbi az elsővel ellentétes értékviszonyt fejez ki". 2 1 Mivel ez az értékváltás a komikus hőskölteményben már nyilvánvalóan bekövetkezett (az „állítás", „kijelentés" az általunk említett megtévesztésnek, a „második, mélyebb jelentés" az ezzel
' " „ D e n im komischen Bereich traditionellen Begriff der Plötzlichkeit ersetzen wir hier durch den der Beweglichkeit" stb. L. Ironie und Dichtung c. L m. 16. " U o . 29: „Ironie bedarf einer gewissen Breite des Sprachflusses, um sich zu entfalten. Nicht nur das Epigramm, die kleineren lyrischen Formen überhaupt sind ihr verschlossen, und wo in diesem Bereich, wie etwa bei den Gedichten Heines, von Ironie die Rede zu sein pflegt, wird ein uneigentlicher Gebrauch von dem Begriff gemacht." 20 ALLEMANN (feljebb idézett lexikoncikkében, 757) összekapcsolja, de egyúttal el is határolja egymástól az iróniát és a paródiát. Szerinte ez utóbbi „különleges helyet foglal el az irónia két formája között", és az irónia ,/ormai-nyelvi aspektusát" valósítja meg. " VERES i. t. 638 ill. 637. 10* MTA I. Oszt. Közi
31, 1979
382
KISS JÓZSEF
ellentétes, sejtetett tételnek, az „ellentmondó kontextus" pedig a célzások-utalások játékának felel meg), az irónia „minőségileg elvált" a komikumtól: mint láttuk, a direkt gúny „megszelídített" változatait fogta egybe. A szembesítésnek, illetve egyensúlyba hozásnak ez a módja ideológiai távlatokra világított rá (ezt a közvetítő funkciót emeli ki Allemann), a paródia eredendő komikumát elmélyítette, bölcs rezignációt cseppentett bele, s ezáltal új, már nem komikus esztétikai minőséget hozott létre. Ebből pedig azt a tanulságot vonhatjuk le, hogy a komikum mint irodalomelméleti jelenség nem esik egybe a nevetségessel: nevetés és nevetés között lényeges különbség lehet. Ez jut kifejezésre Allemann megfogalmazásában is, aki ugyan az iróniát (mindenesetre mint határértéket) „a komikum legfinomabb formájának" [die sublimste Form des Komischen] tartja, ugyanakkor azonban élesen elkülöníti a durva hatásokkal érvényesülő élctől és a nyers komikumtól (ehhez számítja a „támadóbb kedvű és közvetlenebb" szatírát is). 22 A „komikus hősköltemény" eszerint nem a legszerencsésebb elnevezés (az „ironikus" jelző helyesebb lenne); magyarázata nyilván az, hogy a műfajt kezdettől fogva paródiának tekintik, ennek legismertebb változata, a kritikai paródia pedig kétségkívül komikus. De gondoljunk arra, hogy e terminus technicust sokan tágabb értelemben használják, mint mi a fentiek során; Broich például odaszámítja a műfaj durván szatirikus elágazásának termékeit is. S valljuk meg: pl. Pope Dunciad)ít, mely ezek közé tartozik, alig is lehet figyelmen kívül hagyni, ha a komikus hősköltemény történetéről van szó; mi magunk is említettük rövid áttekintésünkben. A hagyományos terminus technicus tehát — ez idő szerint legalább — nem kifogásolható.
Petőfinek, aki 1844 augusztusában írta A helység kalapácsát, a hazánkba is eljutott komikus hőskölteményekben az elmondottak szerint úgyszólván kész, kidolgozott, kipróbált műfaji séma állt rendelkezésére. Hogy mit olvasott, vagy hogy egyáltalán melyekről tudott közülük, nem tudjuk. A műfaj egyetlen olyan darabja, amelyről többkevesebb bizonyossággal állíthatjuk, hogy ismerte, Csokonai Dorottyája. Kézzelfogható filológiai-életrajzi adatokban rendelkezésre álló vagy szöveg-, illetve motívumegyezésekben tettenérhető — bizonyítékunk ugyan erre sincs, de úgy gondoljuk, hogy érvek és bizonyítékok felsorakoztatására éppen annak lenne szüksége, aki ezt cáfolni kívánná. A Dorottya „előbeszéd"-e2 3 feltehetően elvezette Petőfit a műfaj más forrásaihoz: A pulpitus első magyarításához2 4 (s talán az eredetihez is), Pope Fürtrablásához-, lehet, hogy Tassoni Ellopott vödrét is ismerte.2 5 (Csokonai előszavának ezt a közvetítő szerepét bizonyítja Bangó Péternek 26 az „eposz korszerűségé"-ről a Kisfaludy-Társaság pályáza-
22
ALLEMANN idézett lexikoncikkében, 756. A „Dorottya" először 1804-ben Vácott, majd 1808-ban Nagyváradon jelent meg. Az „előbeszéd" új kiadását 1. HARSÁNYI-GULYÁS kiadás (3. sz. jegyz.) 1/2. r. 5 3 0 - 5 5 0 . 24 Győr, 1789. Streibig ny. 136 1. (Kováts Ferenc ford.) 2 'Vannak adataink arról, hogy Petőfi az olasz irodalom iránt érdeklődött, s olaszul is tanult (1. NÉVY LÁSZLÓ: Petőfi olasz tanulmánya. Koszorú 1880. 3 . k . , közli HATVANY LAJOS: így élt Petőfi. 2. jav. kiad. Bp. 1967. I. 8 6 0 - 8 6 1 ) , de 1844-ról lévén szó, előbb gondolhatunk arra, hogy a költemény német fordításához hozzájuthatott. "PETÖFIvel körülbelül egyidőben fellépett költő, esztétikai író (pontosabb életrajzi adatai ismeretlenek). 23
9* MTA I. Oszt. K ö z L 31,
1979
A HELYSÉG KALAPACSA
383
tára 1844-ben készített értekezése is, melyben a vígeposzról szólva a Dorottyát Pope és Boileau művével veti össze.) 27 Kezébe juthatott Petőfinek a német komikus hősköltemények egyik-másika is. Ezek a külföldi művekre való utalások azonban csak puszta feltevések, a Dorottyát pedig, bár rokonsága Petőfi költeményével félreismerhetetlen, csaknem fél századdal korábbi keletkezése, a lényegesen eltérő társadalmi és irodalmi viszonyok messze eltávolítják tőle. Természetszerűleg még messzebb esik a műfaj hímevét megalapozó, nagy hatású említett korai külföldi művektől, főként ami a történelmikulturális hátteret illeti; de a módszer hasonlósága nyilvánvaló, a műfaji folyamatossághoz nem férhet kétség. Azt, hogy Petőfi tudatosan ilyen műfajú költeményt írt (ha kételkednénk benne), az az apró adat is igazolhatja, hogy 1846 tavaszán Beck Károlynak adott saját kezű, német nyelvű önéletrajzi vázlatában „komisches Heldengedichť'-nek nevezte, 28 tehát a nemzetközileg elfogadott terminus technicust alkalmazta. (A mű kiadásának címlapján a jelző elhagyása már az ironikus játék kezdete.) Meglepő (s csakis irodalomtörténeti gondolkozásunknak a komikum- és műfajelméleti kérdésektől való hagyományos idegenkedésével magyarázható), hogy ezek a szálak, amelyek Petőfi művét az európai irodalom egyik nagy áramlatához kapcsolják, a legutóbbi időkig jóformán homályban maradtak. Érdemben eddig csak Julow Viktor világított be ebbe, amikor A helység kalapácsa és Pope Dunciadja közt kísérelt meg kapcsolatot kimutatni, Verseghy Rikóti Mátyása mint feltételezett közvetítő kapocs közbeiktatásával.29 Bár bizonyítása véleményünk szerint csak Verseghy művéig meggyőző 30 (onnan már nem látunk Petőfihez vezető szálakat): Pope a Dunciadban - mint az imént említettük — az eposz paródiájának durván szatirikus változata felé kanyarodott el (az angol irodalomban egész iskolát teremtve ezzel); Julow tanulmánya mégis úttörő jelentőségű A helység kalapácsa irodalmában, mert korábban nem is gyanított összefüggéseket tár fel; ő volt az első, aki Petőfi művét a komikus hősköltemény-műfaj európai múltja felől közelítette meg. Van A helység kalapácsa irodalmának egy olyan vonulata is, amely Petőfi művét nem a komikus hőskölteményből, hanem magyar előzményekből, nevezetesen az ún. „ossziánista paródiák"-ból próbálja levezetni. Arról a parodisztikus novellatermésről van szó, amelyet Kisfaludy Károly indított el az Andor és Jucival (1824), illetve a Hős Fercsive1 (1828). 31 Az osszianizmusnak: a mélabús-érzelmes pátosz divatjának sikerült kigúnyolása volt ez a két kis írás. A keresetten dagályos stílus együgyű falusi tárgyon lepleződik le: suta parasztlegények, falusi gazdák tenyeres-talpas szerelmük kedvéért az eposzi ütközetet parodizáló csatát vívnak. Az a bírálat, amelyet Kisfaludy az Andor és
27 BANGÖ PÉTER: A korszerű epos. Kisfaludy-Társaság Évlapjai VI. k. 1843-1845-ról. 2 . k . Pesten, 1846. 5 1 2 - 5 3 8 . (A szóban forgó részlet: 534.) 28 „»A helység kalapácsa« (Der Hammer des Dorfes, ein komisches Heldengedicht)". PETŐFI SÁNDOR vegyes művei. Bp. 1956. Akadémiai К. (PETŐFI SÁNDOR összes művei V.) 164. 2 'JULOW i. L (7. sz.jegyz.) 4 3 - 4 5 . 30 VERSEGHY FERENC „Rikóti Mátyás"-a (1804) szatirikus költői elbeszélés, mely a magát nagyra tartó parlagi versfaragót teszi nevetségessé; tehát nem komikus hősköltemény. Ennélfogva nem is játszhatott közvetítő szerepet POPE és PETŐFI műve között; más természetű összefüggés (hatás) sem mutatható ki. 31 Az előbbi az Aurora 1825. évf.-ban ( 8 9 - 9 5 ) , az utóbbi a Muzárion IV. köt.-ben (1829; Élet és Literatúra XX. r. 1 - 9 ) jelent meg SZALAY (Szalai) BENJAMIN álnév alatt.
10* MTA I. Oszt. Közi
31, 1979
KISS JÖZSEF
384
Juci „Hamis pathos" с. mottójában közvetlenül is megfogalmazott („Bú, panasz és új szók a költőt nem teszik ám még" stb.), a Zalán futását is súrolja 32 (közismert, hogy ebben — bár megnemesedve — milyen erőteljesen érvényesül az ossziáni énekek hatása), így pl. ebben a korábbi paródiában: Andor „karja elterül, s mint egy útmutató jel áll néma homályban"; ez nyilván nem véletlenül cseng össze az eposz első sorával; ugyanott az „ősiélek" keltegető szózata: „Meddig hortyogsz még padlásod hűsében, söppedezve lágy saijúpárnán, ura a kéménytelen háznak? Nem hallod az udvari őrt a kert alatt riadozni? Fel! Fel!" 3 3 jól felismerhetően a Zalán futása nemzetébresztő előhangjának: „Oh hon, meghallasz-e engem, S nagyra törő tehetősb fiaid hallgatnak-e szómra? . . . Oh hát halljátok, ti hazának gyermeki! szómat" csúfondáros devalválása. Még félreérthetetlenebb és filológiai irodalmunkban régóta ismert adat, hogy Kisfaludy a Hős Fercsiben a Zalán futása egyik sorát variálta: Fercsi szerelmének, a „vékony-tagu" [!] Jutkának „szeme nagy, lába nagy, szája nagy, ő maga is nagy", 34 az eposzban pedig a „szép Ete, hadzavaró hős" az, akinek „Mindene nagy: vasa nagy, dárdája nagy, ő maga is nagy"; 35 egyéb egyezések is előfordulnak. Mindezek arra mutatnak, hogy Kisfaludy említett írásai olyan kritikai paródiák, amelyekben - mind a gúnyos karikírozás, mind a devalváló kontrasztozás módszerével — a Döbrentei—Kovacsóczy-féle ossziáni novellák mellett Vörösmarty nagy hatású eposzát is célbavette. Az Andor és Juci és a Hős Fercsi sikerét elsősorban azok az utánzatok mutatják, amelyeknek szerzői a harmincas évek folyamán és a negyvenes évek első felében átveszik, utánozzák Kisfaludy összetett parodizáló eljárását: a mélabús-patetikus dikció túlzó utánzását és a földhözragadt paraszti témához alkalmazott eposzi fogásokat (invokáció, hasonlatok stb.). Kisfaludy ötletes és mulatságos paródiáinak jelentősége kritika-mi voltukban merül ki; utánzóik azonban, bár igen alacsony színvonalon, fokozatosan eltávolodnak ettől a kifigurázó-leleplező programtól, és az eltanult séma felhasználásával a vidéki élet mulattató ábrázolására törekednek; e művek tehát afféle szatirikus paródia-kísérletek — prózában. Nem könnyű eldönteni, hogy e szövegeknek gyakran világosan felismerhető ritmikus lejtése az ossziáni ritmikus próza vagy a hexameteres hősi eposz visszhangja-e. Először Szinnyei Ferenc kapcsolta Petőfi komikus hőskölteményét az ossziáni paródiákhoz: tanulmányában nyolc ilyen írást említett, s arra a véleményre jutott, hogy „ez a paródia-genre" éppen A helység kalapácsában éri el „tetőpontját"; 36 monográfiájá-
32 Az „Andor és Juci" feltehetőleg 1824 végén készült, tehát még a „Zalán futásá"nak a megjelenése előtt; KISFALUDY azonban, mint SALLAI IMRE emlékirataiból tudjuk, 1824/1825 fordulója táján, a téli hónapokban, kéziratban olvasgatta a költeményt, Vörösmartynál „majd naponként megjelenvén" (I. VÖRÖSMARTY MIHÁLY összes m ű w i IV. Nagyobb epikai művek I. k. Bp. 1963. Akadémiai K. 342.). 33 Aurora i. h. 91. 34 Muzárion i. h. 3. 35 „Zalán futása" I. 580. s. - Tudtunkkal először ifj. KISS FERENC hívta fel a figyelmet erre az összefüggésre. (Vörösmarty és Ossian. Debrecen, 1931. A Debreceni Tisza István Tudományos Társaság I. Osztályának Kiadványai V. 1. 7.); emh'ti ezt az adatot egy ismertetésében LUKÁCSY SÁNDOR is (Élet és Irodalom 1962. 29. sz. júl. 21; 7). 36 SZINNYEI FERENC: Novellairodalmunk Jósikáig. Irodalomtörténeti Közlemények 1911. 147.
MTA I. Oszt. Közi
31,
1979
A HELYSÉG KALAPACSA
385
ban pedig további két darabbal toldotta meg ezt a sort. 37 Horv;th János, Petőfimonográfiájának függelékében, még egy ilyen, A helység kalapácsához „korban közelebb álló" (1844 márciusában megjelent) ossziáni novellára hívta fel a figyelmet, melynek modorában, metaforáiban Petőfi költeményével rokon elemeket vélt fölfedezni. 38 Farkas Gyula — Szinnyei tételéből kiindulva - Petőfi költeményét az eredeti Kisfaludy-féle (követőinél szerinte már eltorzult) „paródia-faj" felújításának tekinti, sőt az Andor és Juci, illetve Hős Fercsi közvetlen, szövegszerű hatását is megkísérli kimutatni. 39 Ezt az elméletet s vele a mű irodalmának ezt az egész vonulatát Pándi erélyesen cáfolta, 40 de hatása - áttételesen - továbbra is érvényesült; a legutóbb Julow Viktor fejtegette (s hosszabb szövegrészlettel is illusztrálta), hogy A helység kalapácsában „nagy hangsúllyal és bravúrral van jelen a korszak nemesi epikájában, de lírájában is jelentős osszianisztikus életérzés és stílus paródiája is". 4 1 Mi úgy látjuk, hogy ez a — legfeljebb nyomokban jelentkező — ossziáni „beütés" Vörösmarty és nem Kisfaludy felől jutott el Petőfihez: A helység kalapácsa és az ossziáni novellák rokonsága nem a közvetlen ösztönzés, hanem a hasonló (karikírozó-kontrasztteremtő) módszer és a nagyjából megegyező történelmi-társadalmi körülmények természetes következménye. Kisfaludy említett írásai azonban — ismételjük — kritikai, az ezeket követő novellák meg inkább szatirikus paródiák, s Petőfi komikus hőskölteményének ösztönzőiként alig vehetők számba. De bármelyik komikus hősköltemény vagy egyéb mű volt is az (vagy akár több is), amely A helység kalapácsát író Petőfi műfaji modelljéül, ösztönzőjéül szolgált vagy amelyből bizonyos módszertani elveket elvont, nem férhet kétség hozzá, hogy ezeknek a felhasználása mellett valami gyökeresen újat teremtett: műve azoknak a történelmitársadalmi változásoknak, dilemmáknak a kifejezése, amelyek keletkezése idején a hazai irodalmi gondolkozás középpontjában állottak, s irodalmi tudatunk fejlődését meghatározták. Nyomatékkal utal erre Julow Viktor is, aki szerint Petőfi „a műfajba fokozatosan behatoló realista tendenciák népiességgel való feltöltését", melynek kezdetei már a Dorottyában megfigyelhetők, A helység kalapácsában „a végső konzekvenciákig viszi"; majd igen tanulságosan fejtegeti, hogy Petőfi hőskölteményében a műfaj recepciója
37 U a . : Novella- és regényirodalmunk a szabadságharcig. Bp. 1925. Magyar Tudományos Akadémia. 1.63. 3 * HORVÁTH JÁNOS: Petőfi. Bp. 1922. (2. kiad. 1926.) Pallas. 513. - Itt felsoroljuk a szóban forgó novellákat: FOGARASSY JÁNOS: Fáj a szívem. Felsőmagyarországi Minerva 1830. 3. k. dec., 2 0 2 - 2 2 4 .
10*
MTA I. Oszt. K ö z i 31,
1979
KISS JÓZSEF
386
„éppen megkésettsége okán nagyfokú eredetiséggel" párosul. 42 Ennek az eredetiségnek egyik szembeötlő megnyilvánulása a műhelykérdések erős hangsúlyozása (egyfelől a konvencionális, öncélú eposzi technika éles karikírozása, másfelől az „egyszerűség" stíluskövetelményének hangoztatása), melyben Julow — véleményünk szerint itt már az egyoldalúság hibájába esve — „a komikus eposzban rejlő stílusparódia-lehetőség"-nek a végsőkig való továbbfejlesztését, s Petőfi újításának lényegét látja. 4 3 Mi a stílus karikírozását, mint alább elmondjuk, A helység kalapácsa ban kifejeződő eszmei-tartalmi problémák függvényének tekintjük, melynek (látszólagos) előtérbe kerülését a költő életrajzialkotói helyzete és irodalmunk akkori állapota magyarázza. A műfaj kereteit Petőfi mindenesetre erősen kitágította, a saját igényeihez alkalmazta; emiatt Hatvany már arra a meggyőződésre jutott, hogy A helység kalapácsa költője nem indult sem a „Béka-egérharc, sem Boileau Lutrin]ének, sem Pope Ellopott ha/fürtjének nyomában, mint a Dorottya költője [ . . . ] , neki a humoros eposzra a maga jókedvéből tellett". 4 4 Magunk is azon a véleményen vagyunk, hogy Petőfi művének keletkezése valamilyen közvetlen műfaji ösztönzés feltételezése nélkül is elképzelhető (ilyesmire utaló konkrét jelről, adatról, szövegegyezésről stb. nem tudunk): maguk a nagyjából hasonló (Magyarországon 100—150 évvel később bekövetkezett) történelmi feltételek is rávezethették Petőfit a költői kifejezésnek az eposz kifordított formájában rejlő adekvát komikus lehetőségére. A következőkben éppen azt szeretnénk kimutatni, hogy Petőfi 1844 nyarán úgyszólván szükségszerűen nyúlt a komikus hősköltemény műfajához. Nem tudjuk, mikortól fogva foglalkoztatta az a terv, hogy nagyobb szabású elbeszélő művet ír. Az a körülmény, hogy Versei első füzete kéziratának átdolgozása és lezárása (1844 júliusa) 45 után mindjárt hozzáfogott A helység kalapácsához, arra vall, hogy — talán hónapok óta — csak az alkalmas időpontot várta, amikor többé-kevésbé zavartalan körülmények között dolgozhat rajta. Tervezgetés re, bizonyos alapvető kérdések tisztázására azonban feltehetően már előbb — a Versek kéziratának átdolgozása, bővítése, másolása és nyomdai előkészítése mellett is — sor került; a költemény hamisítatlan falusi légköre: tniliője, cselekménye, figurái mindenesetre azt sejtetik, hogy az egész vállalkozás terve a kéthónapos tavaszi dunavecsei tartózkodás idején kezdett kiformálódni. Közelebb visz bennünket a vállalkozás megértéséhez, ha egy pillantást vetünk Petőfi sorsának 1844 tavaszán bekövetkezett kedvező, éles fordulatára. Mint ismeretes, a költő gyötrelmes vándoréveinek s egyúttal diák-, katona- és vándorszínész-pályafutásának időszaka 1844 tavaszán ért véget, miután Debrecenből Pestre gyalogolt, s ott a Nemzeti Kör — Vörösmarty közbenjárására — elhatározta az anyagi eszközökből teljesen kifogyott tehetséges fiatal poéta összegyűjtött verseinek kiadatását. A Kör ugyanakkor, a kötet várható jövedelme terhére, olyan összegű kölcsönnel is segítette, amelyből nemcsak tartozását fizethette ki Pákh Albertnek, hanem egyelőre megélhetését is biztosíthatta. 46 Feltehetőleg már áprilisban megállapodott Vahot Imrével is, hogy az annak szerkesztése 42
Uo. 51-52. U o . 45. 44 H A T V A N Y i. m. (L 25. sz. jegyz.) 1 . 6 4 5 - 6 4 6 . 4 5 KISS JÓZSEF: A Versek ( 1 8 4 2 - 1 8 4 4 ) kiadásának története. = Petőfi tüze. Tanulmányok Petőfi Sándorról. Bp. 1972. Kossuth-Zrínyi K. 2 7 - 2 9 . 46 Uo. 1 7 - 1 9 . 43
9* MTA I. Oszt. KözL 31, 1979
A HELYSÉG KALAPACSA
387
alatt július elsejével meginduló Pesti Divatlap segédszerkesztője lesz; ezután (ápr. 20—25. táján) huzamosabb időre Dunavecsére költözött szüleihez, s június 20. körül, két héttel munkába lépése előtt tért vissza a fővárosba. Petőfi kapcsolata szüleivel ettől fogva zavartalan volt, apjával való fájdalmas konfliktusa végleg megoldódott; megélhetési gondjai nagymértékben enyhültek (olykor még szüleinek is tudott juttatni valamit), költeményeit a folyóiratokban folyamatosan közzétehette, 4 7 számíthatott első verseskötete belátható időn belüli megjelenésére; végül, de nem utolsósorban, az ország szellemi életének középpontjába került: közvetlen közelről figyelhette a politika és az irodalom eseményeit, hozzájuthatott mindenhez, amit elolvasni érdemes volt, rendszeresen látogathatta a Nemzeti Színház előadásait, írói körökben korábban szerzett ismeretségeit felújíthatta és újabbakra tehetett szert. — A mérleg másik serpenyőjébe egyetlen tétel került: a segédszerkesztői feladatkör gépies, sok időt és energiát felemésztő műveletei: korrektúra, a versrovat gondozása, szerkesztői üzenetek fogalmazása, „mindenesség" stb. 4 8 (Bár egyik legfontosabb feladata: a közlésre beérkezett versanyag elbírálása során hasznos tapasztalatokra is tehetett szert.) Ezektől a terhektől egy újabb fordulóponton szabadult meg: 1845 első negyedének végén, amikor Vahottól és a laptól megválva felső-magyarországi útra indult. Lényeges körülmény, hogy ezek a sorsfordító változások viszonylag gyorsan következtek be: a még jóformán ismeretlen poéta és „színészpályára menendő ifjú" 4 9 debreceni nyomorát és reménytelenségét a dunavecsei idill derűlátó nyugalmától alig 6—8 hét választja el. Csak természetes hát, hogy mindez Petőfi kedélyállapotában mélyreható és tartós változást idézett elő. Mint aki valamilyen nyomasztó álomból napsütéses tavaszi reggelre ébred, szinte egyik napról a másikra egzisztenciálisan rendezett körülmények közé csöppent, s egyúttal régóta dédelgetett, merész reményei megvalósulásának küszöbén találta magát. A lelküsmeretes krónikás Sass István, aki már 1844 kora tavaszán is szoros, személyes kapcsolatban állt a költővel, évtizedek múltán így emlékezett vissza barátja ekkori feltűnő hangulatváltozására: „Lángoló jó kedve, tudva, hogy dicsősége nem álomlátás, hanem megtestesült valóság, határt nem ismert, s érezve, hogy az ország első költőjének [ti. a verseit dicsérő és kiadásukat szorgalmazó Vörösmartynak] megbecsülését s mások kedvező fogadtatását kivívnia és tüneményszerű emelkedésének alapját minden oldalról megvetnie sikerült: nálánál boldogabb embert képzelni sem lehetett. Belejátszott ez érzelem emelésébe szüleivel való kibékülésének biztos kilátása is. [ . . . ] Láttam, megfigyeltem költő-dicsőségének magaslatán, boldogsága kellős közepén, Júliája mellett, hazafiúi lelkesedéstől elragadtatva; de tisztább öröme a mostaninál sohasem volt." 50
47 Vahottal - mint ismeretes - úgy állapodott meg, hogy külön díjazás mellett a Pesti Divatlap minden számába ad l - l verset; 1844 második félévében az Életképek havonta közölte l - l költeményét; a „Honfidal" és „Az alföld" pedig a Honderű ben jelent meg. 48 L . erről részletesen: FEKETE SÁNDOR: Petőfi, a segédszerkesztő. Bp. 1958. (Irodalomtörténeti Füzetek 20.) 97 1. 49 Az 1844. jan. 15-i debreceni „Velencei kalmár"-előadás színlapján áll Petőfi neve mellett ez a szerény megjelölés (1. FEKETE SÁNDOR: Petőfi, a vándorszínész. Bp. 1969. [Irodalomtörténeti Füzetek 64.) 1 3 8 - 1 3 9 , 1 4 8 . ) . 5 "SASS ISTVÁN: Petőfi mint Pönögei Kis Pál megérkezik Pestre. Vasárnapi Újság 1887. 1. sz. jan. 2; 5 - 6 . (Közli: HATVANY i. m. I. 541.).
10*
MTA I. Oszt. Közi 31,
1979
KISS JÓZSEF
388
A költő kedélyállapotát 1844 nyarán is az egzisztenciális felszabadultságnak ez az eufóriája jellemzi. Bor és zene mellett vidám estéket és éjeket tölt baráti társaságban. Egy alkalommal (augusztus 22-én) a Pesti Hírlap újdonság-írója megrója a Pilvax-kávéházban cigánybanda „fülsértő recsegtetései" mellett mulatozó ifjakat; ezek nevében Petőfi küld be „cáfolat"-ot; 51 Vahot pedig éppen ez idő tájt a külföldön tartózkodó Erdélyi Jánosnak küldött beszámolójában ezt jegyzi meg segédszerkesztőjéről: „Petőfy minden számba ír humoristicus verset; ő az én segédem, — nagy korhely." 52 Ebből az időszakból (július-szeptember) valók a Versek 2. füzetének olyan darabjai, mint a Furfangos borivó, Takarékosság, Igyunk!, Dáridó után stb. S ha ezek a szórakozások feltehetően nem voltak is a versektől sugallt szélsőséges duhajkodás alkalmai (1. Petőfi önkorrekcióját Tompa Mihályhoz intézett költői levelében: „Egyébiránt ne gondold barátom, / Hogy én valami vad fickó vagyok, / Mihelyest a bor színét meglátom: / Nem én! csak úgy csendesen vígadok"), ez a dolog lényegén nem változtat. De hogy gyökeresen megváltozott életkörülményeinek kényelmi előnyei s az érzéki élvezetek fokozatosan a háttérbe szorulnak az immár zavartalanabbul végezhető költői alkotó munka öröme mögött, arról nemcsak a szeptemberi Éjszakáim c. vers árulkodik (ha tréfás-öngúnyos formában is, az tűnik ki belőle, hogy Petőfi versírással tölti éjszakáit), hanem már maga a költő tolla alól kikerülő versek mennyisége is. Petőfi közismert termékenységének folyamata 1844-ben kezdődik: a Vaijas-féle kritikai kiadás tanúsága szerint ebben az évben 136 verset írt, tehát majdnem negyedszázzal többet, mint amennyi összes, ezt megelőzőleg (1843 végéig) készült költeményeinek száma, a zsengéket és kétes hitelűeket is beleértve (113). 5 3 Ebből a mennyiségből — hozzávetőleges számítás szerint — az első évnegyedre legfeljebb 24 esik, tehát az évi termés egészén belül is nyilvánvaló a (2. évnegyedtől mutatkozó) mennyiségi fellendülés, hiszen a fennmaradó, legalább 112 költemény (köztük a két nagy terjedelmű, önállóan kiadott mű: A helység kalapácsa és a János vitéz) számszerűleg több, mint négyötöd részt képvisel. A puszta mennyiségi adatoknál azonban, amelyek csak a korábbi állapothoz képest mutatnak eltérést (hiszen a költő ettől fogva 1849-ig változatlan és megszakítatlan gyors tempóban alkot: egyéb művei - regénye, drámája, útirajzai, cikkei stb. — mellett átlagosan legalább három naponként ír egy verset, a nagyobb elbeszélő költeményeket is beleértve), jelenlegi célkitűzésünk szempontjából fontosabbak az 1844. évi termésnek (s itt elsősorban a tavasztól őszig terjedő fél éves időszakra gondolunk) a jelzett biográfiai fordulatot közvetlenül tükröző hangulati változásai. Martinkó András а prózaíró Petőfiről szóló monográfiájában Petőfi írói működésének 1844 tavaszával kezdődő szakaszáról megállapítja: „Ebben a másfél évben a derűs, humoros hang sokkal jellegadóbban jelentkezik. Ennek oka az, hogy Petőfi esetében a múlt szenvedései, megpróbáltatásai — ha ezeket a felülkerekedés periódusa követi — a humor (mint testi-lelki jóérzés, szerető
51
PETŐFI SÁNDOR vegyes művei c. i. m. (1. 28. sz. jegyz.) 9, 1 9 5 - 1 9 6 . 1844. aug. 19-én kelt levél részlete. (Erdélyi János levelezése. Szerk. T. ERDÉLYI ILONA. 1960.1. 224.). 53 L. az űj akadémiai kritikai kiadás I. kötetét (PETŐFI SÁNDOR összes költeményei. 1 8 3 8 - 1 8 4 3 . Sajtó alá rendezte: KISS JÓZSEF-MARTINKÖ ANDRÁS. Bp. 1973.), mely 113 verset tartalmaz. 55
9* MTA I. Oszt. KözL 31, 1979
A HELYSÉG KALAPACSA
389
fölény kifejezése, mint szellemi játék) színképében rendeződnek élménnyé." 54 A lírai termés „humoros" hangvételének (mi inkább az átfogóbb érvényű „komikus" megjelölést használjuk) ekkori felerősödését Zentai Mária érdekes statisztikai adatai tanúsítják, amelyek szerint a verstermés komikusnak tekinthető darabjai százalékaránya az 1843. évi 5,2-ről 1844-ben 27,l-re ugrott, 1845-ben pedig 7,l-re esett vissza.55 (Igaz, hogy 1845-ben a két ciklus: a Cipruslombok és a Szerelem gyöngyei „rontja" az átlagot, de az arány a komikus versek szempontjából később sem javul lényegesen.) A helység kalapácsából áradó komédiázó kedv bő forrásai ennek a reményekkel, friss energiával teli élethelyzetnek a talajából buggyannak föl. Petőfi meggyőződésünk szerint éppen azért írt — ösztönösen vagy esetleg valamilyen előttünk ismeretlen közvetlen ösztönzés nyomán — „komikus hőskölteményt", mert ez alkalmat adott rá, hogy kötete kéziratának lezárása után, pályája új szakaszának kezdetén, merész tervek küszöbén feltoluló művészi gondjairól nevetve és nevettetve s egyúttal nagyobb lélegzetű elbeszélő formájú mű keretében szóljon. Ez a keret jóval tágabb teret nyitott mesélő és mulattató kedvének, felszabadult hangulata kiáradásának, mint az apróbb darabok. Ezt fogalmazza meg Sőtér István, amikor Petőfi 1844. évi humoros genre-képeinek bemutatása, „genre-humor"-ának méltatása után megállapítja, hogy A helység kalapácsa (akárcsak a költő későbbi nagyobb epikus művei) „sommázást nyújt": „a genre-képek alakjainak, típusainak gazdag, életerős vonásait fogja csokorra", majd hozzáteszi: „Maga a helyzet, melyet a költemény bemutat (kocsmai verekedés és az azt megelőző, majd követő bonyodalmak) ugyancsak jellegzetes genre-helyzet." 56 A komikus hősköltemény műfaja szinte kínálkozott ennek a sommázó-összegező szándéknak a megvalósítására, hiszen - mint láttuk - úgyszólván műfaji követelménye tipikus figuráknak tipikus helyzetekben való szerepeltetése. Érthető, ha Petőfi megragadta ezt a lehetőséget; hiszen hat évi vándorlása alatt költőtársai közül ő merült meg a legmélyebben a kor magyar valóságában, s a leghitelesebb összképet ő szerezte róla: keresztül-kasul bejárta az országot, osztozott a társadalom nagy többségét kitevő alsó rétegek életformájában; megismerte a népélet jellegzetes figuráit, úgy gondolkozott, érzett, beszélt, mint ezek a kezük munkájából élő egyszerű emberek; már mint kezdő költő felfedezte a magyar tájat, elleste a népdal titkait, kísérletezni kezdett a népi hős alakjával (Ki vagyok én? nem mondom meg..., Hírős város az aafödön Kecskemét stb.), a népi tárgyú epikában azonban még alig jutott túl az anekdoták (Furcsa történet, Szeget szeggel) és románcok (Lopott ló) kezdeti, kísérleti szakaszán. Mindez összefoglalást kívánt, annak a „népi szellemben és nyelven" írandó eposznak a megvalósítását tűzte napirendre, amelyről 1847 februárjában Aranyhoz intézett, ismert levelében mint „régi eszmé"-jéről tett említést. 5 7 Minden jel arra mutat, hogy ezzel 1844. évi tervezgetéseire (is) célzott.
54 MARTINKÓ ANDRÁS: A prózaíró Petőfi és a magyar prózastílus fejlődése. Bp. 1965. Akadémiai K. (Irodalomtörténeti Könyvtár 17.) 44. "ZENTAI MÁRIA: Petőfi: A helység kalapácsa. (Egy korszakváltás humoros előképe.) Kéziratos disszertáció. Szeged, 1974. József Attila Tudományegyetem. Bölcsészettud. Kar. A témát adta: Dr. Csetri Lajos. IL fejezet. — E helyen köszönöm meg a szerzőnek, hogy kéziratban levő munkájának használatához hozzájárult. " S Ö T É R ISTVÁN: Petőfi a János vitéz előtt. (1954.) - S.I.: Romantika és realizmus. (Válogatott irodalmi tanulmányok.) Bp. 1956. Szépirod. K. 119. " P e t ő f i Sándor levelezése. Bp. 1964. Akadémiai K. (PETŐFI SÁNDOR összes művei VII.) 48.
10* MTA I. Oszt. Közi
31, 1979
390
KISS JÖZSEF
A helység kalapácsa azonban még nem megvalósítása, csak elkerülhetetlen előkészítése ezeknek a terveknek. (Nem véletlen, hogy a Toldit is megelőzi Arany komikus hőskölteménye: Az elveszett alkotmány.) A komikus hősköltemény ti. arra kínál alkalmas sémát a költőnek, hogy ezt az általa elemeiben, figuráiban kidolgozott népi világot, mely — tipikus vonásaival — a Petőfi gazdag élettapasztalatainak és törekvéseinek megfelelő jelenkori népi valóságot (a munkájukból élők világát) képviseli, abban a hősi eposzi keretben sommázza (az ahhoz tartozó eljárásokkal és eszközökkel), amely az adott időpontban még a költői elbeszélés legegyetemesebbnek elismert, legtekintélyesebb, legnagyobb hatású formája, de hagyományos tartalmaival a nemzet múltjához kapcsolódik, s a „honszerző" nemesség, a „fenti" világ (a vagyonukból, jogaikból élők világa) heroikus eszményeinek összefoglalója. Ez a keret azzal a tartalommal nem illik össze (diszkrepáns), ami pontosan megfelel a ténylegesen meglevő diszkrepanciának, mely az élet és az irodalom között kialakult, s amelyet Petőfi művészi ösztönével érzékel és kifejez: a költő A helység kalapácsában azt az ellentmondásos viszonyt fogalmazza meg művészi módon, amely az irodalmi kifejezés valóságigénye és a rendelkezésre álló kifejezési lehetőségek közt az adott időpontban fennáll. A mű tárgya eszerint nem maga az élet vagy maga az irodalom, hanem a kettő viszonya. E viszony egyik (tartalmi) oldala a hős, a hősi eszmény problematikus volta, a másik (formai) oldala az eposz-műfaj és az epikai hagyomány kérdésessé válása. A költő egyfelől azt a kérdést teszi fel: „Ki a hős, mi a hősi eszmény ma Magyarországon? ", másfelől: „Lehetséges-e ma és itt eposzt írni és hogyan? " — s a két kérdésre adott ironikus válasz azt fejezi ki, hogy a költő véleménye szerint az irodalom elszakadt, eltávolodott az élettől; más megfogalmazásban:'az irodalom hagyományos esztétikai normái nem igazodnak az életben a költő megfigyelése szerint kialakuló új morális értékviszonyokhoz. A kétféle értékrend a hősi eposz virágzása idején még összhangban volt egymással (de ez az összhang mar a Zalán futásában sem zavartalan); az új harmónia pedig a forradalom küszöbén kezd majd kialakulni: közismert Petőfi Aranyhoz intézett levelének az a részlete, amelyben a Tolditól szólva kijelenti: „A mi igaz, az természetes, a mi természetes, az jó és szerintem szép is. Ez az én aestheticám. Mikor Toldi alszik s szájából a nyál foly, ezért sokan le fognak téged köpni, de én megcsókollak." 5 8 Petőfi a kétféle értékrendszer eltolódását úgy érzékelteti, hogy a paródiában egymás mellé helyezi, konfrontálja őket, s így úgyszólván drasztikus módon teszi nyilvánvalóvá össze nem illő voltukat: a komikus hőskölteményben a zsáneralakok eposzi hősök helyébe lépnek, céljaik, cselekedeteik az eposziakat váltják fel. Ennek következtében azok a típusok, amelyeknek e mű előtt vagy mellett, tehát annak keretein kívül csak egy funkciójuk volt: a nemzetté váló plebejus rétegek jellegzetes alakjainak tablószerű képviselete, — Petőfi művében kettős feladatot kapnák: az előbbi mellé még a hősi szerep alakításának terhét, összerogynak-e alatta, vagy a heroikus mez feslik szét? — ez a költemény rejtett kérdésfeltevése. Petőfi tehát mintegy teherpróbának veti alá kedvenc zsánerfiguráit s egyúttal a hősi eposzt is, s ezáltal a szóban forgó értékviszony-eltolódást nagy komikai erővel leplezi le. A helység kalapácsa korábbi értelmezései azért nem vezethettek sikerre, illetve azért jutottak csak rész-igazságokig, mert a művet nem e viszony-fogalom, hanem annak 5
"Az 1847. márc. 31-i levél részlete. Uo. 53.
MTA I. Oszt. Közi
31, 1979
A HELYSÉG KALAPACSA
391
valamelyik oldala felől próbálták megközelíteni. A szerzők nagy része kritikai, támadó paródiát látott benne (bár ezt a műfajt, mivel más változatáról nem tudott, jelző nélkül egyszerűen „paródiá"-nak nevezte), mások (legelőször Illyés Gyula, majd a marxista irodalomtörténészek) kritikai paródiát is, szatírát is, de a kétféle megközelítést — bár ez egyébként sok új megfigyelésre, részeredményre adott módot — nem kapcsolták meggyőzően egybe. Emiatt máig sem alakult ki az irodalomban Petőfi komikus hőskölteményéről valamilyen egységesnek tekinthető kép: sem a paródia-, sem a szatíraértelmezések nem jutottak még nagy vonalakban sem közös nevezőre. így pl. míg Sőtér felfogása szerint „Harangláb, Fejenagy, Bagaija uram vagy vitéz Csepü Palkó: Petőfi csodálatos ember- és jellemábrázoló művészetéről egyaránt tanúskodnak" 59 , addig Martinkó András János ľ/réz-tanulmányában (s más megfogalmazásban egyebütt is) annak a véleményének ad hangot, hogy Petőfi költeménye „letaszítja ugyan eposzi trónusukról s kitaszítja stílusprivilégiumukból az eddigi eposzi hősöket, de trónusukon, eposzi ruházatukban a népi alakok bohózati figurákká válnak". 60 Ezek a nézetek azért térnek el egymástól ilyen kirívó módon, mert két, egymással ellentétes fél-igazságot fejeznek ki: Sőtér Fejenagyot és társait mint Petőfi szemmel láthatóan formálódó, kiteljesedő népi világának képviselőit a saját környezetükben figyeli, Martinkó meg az eposzi hősökhöz viszonyítja őket. Külön-külön mindegyik nézőpont jogos, hiszen Petőfi is tudatosan ebbe a kettős függésbe helyezi hőseit. De ezt elsősorban nem az ő kedvükért, hanem az említett dilemma költői megfogalmazása végett teszi. Kísérletének: a szóban forgó probléma eldöntetlensége, nyitott volta érzékeltetésének sikerét maga az a tény is jelzi, hogy a kutatók a felvetett kérdésre ma, 120-130 esztendő elteltével még mindig homlokegyenest eltérő válaszokat adnak. A költő — a műfaj feltételei szerint — az ironikus „lebegés" megmutatására, tehát a kérdés felvetésére vállalkozott. A helység kalapácsa eszerint ál-epikus mű (nem „víg beszély" vagy „szatirikus elbeszélő költemény", hanem a komoly eposz paródiája): jelentését nem hőse sorsában, hanem mivoltában hordozza; egészében Petőfi János vitéz előtti alkotói gondjainak nevettető formájú művészi megfogalmazása. Az adott körülmények között ez jelentős, nagy horderejű művészi tett volt. Az jutott benne kifejezésre, hogy a magyar költészetben a hősi romantika uralma megrendült, eszményei kérdésessé váltak, a hősi eposz tekintélye megingott; az irodalmi népiesség, a népies irányzat viszont diadalmasan terjeszkedik, új, korszerű eszméket hirdet, és méltó helyet követel magának az irodalomban, s így annak reprezentatív műfajában, az eposzban is. Petőfi eszerint nem támadja az eposzt (sem a műfajt, sem valamelyik termékét), hanem az eposz ironikus parodizálásával jelzi a hősi romantika kezdődő korszerűtlenné válását. Ezt hagyták figyelmen kívül azok, akik azzal érveltek A helység kalapácsa eposzparódia-értelmezése ellen, hogy a negyvenes években már nem írtak nálunk hősi eposzt. Gyulai éppen emiatt hajlott arra, hogy a művet inkább „a regényes novella5, S Ö T É R i. 1 . 1 1 9 - 1 2 0 . "MARTINKÓ ANDRÁS: Költő, mű és környezet. Petőfi-tanulmányok. Bp. 1 9 7 3 . Akadémiai K. (Irodalomtörténeti Füzetek 82.) 84. - L. még uo. 80: „a falusi, a népélet, a népi figurák s a népi nyelv is egy városi író hahotázó, csalafintán fennkölt stílusparódiájában maguk is nevetségessé, alsóbbrendűvé válnak", stb.; továbbá uo. 31, a „Beérkezés után kiútkeresés? " c. tanulmányban: A helység kalapácsa ,.nemcsak a hősi és érzelmes elbeszélő költemények - és prózai elbeszélések ( ! ) — stílusparódiája, devalválása, - akarva-akaratlan devalválása a népi világnak is".
10* MTA I. Oszt. Közi 31,
1979
KISS JÖZSEF
392
irodalom dagályos előadási módja kritikájának" tekintse; ezzel elindította a máig is ható „novellaparódia"-értelmezést.61 Földessy Gyula, aki elutasította ezt („hogy is lehetne verses formában egy prózai műfaj hibáit parodizálni?" — tette fel a találó kérdést), leszögezte, hogy A helység kalapácsa „tisztán az éposz paródiája", sőt arra is felhívta a figyelmet, hogy „a hősköltemény, mint egy nagyobb és jelentékenyebb műfaj paródiája", általánosabb érvénnyel bírt magának az eposznak a kritikájánál; azzal a ténnyel azonban, hogy Petőfi fellépése idején már régen lejárt nálunk a nagy eposzi felbuzdulás időszaka, szemmelláthatóan ő sem tudott mit kezdeni. 62 A Gyulai-féle nézet (ti. hogy A helység kalapácsa novella-paródia) tovább terjedt, Horváth János is elfogadta, sőt az ő nyomán a legutóbbi időkben is felbukkant. 63 Ezzel szemben Zlinszky Aladár, aki az eposz-paródia értelmezés híve volt, Toldynak és Henszlmann Imrének [helyesen: Szontagh Gusztávnak] az eposz korszerűsége kérdésében a harmincas—negyvenes évek fordulója táján folytatott polémiájára utalt, mint annak jelére, hogy a műfaj ügye szinte Petőfi fellépéséig napirenden maradt. 64 Pándi sokkal szélesebb képet rajzolt erről, kezdve Szalay László véleményével, ki már 1830-ban „tökéletesen lehetetlennek" állítja az antik eposzt, Szontagh nézetein át Toldy különféle állásfoglalásaiig. Ez utóbbiak közül szempontunkból az a leginkább figyelemre méltó, melynek 1843. évi Kisfaludy Társaság-i előadásában („Szépirodalmunk ügyében") adott hangot. Feltűnő ugyanis, hogy ebben a kései időpontban még mindig az eposz különféle változatainak (nemzeti eposz, polgári eposz, víg eposz) hiányát panaszolja fel: „az eposz többé meg sem kísértetik, pedig az a nemzeti hősköltemény, mely népünk fényesebb korait egész országos életével, teljesen nemzeti alakban tünteti elő, a magyar Ľias [ . . . ] még nincs megírva" stb. 65 Feltehetőleg Toldy szorgalmazta annak az eposszal kapcsolatos pályázatnak a kiírását is, melyet a következő, 1844 februári közgyűlés alkalmából tettek közzé: „Szépműtani kérdés: »Adassék elő, millyennek kellene a korszerű eposnak lennie? A gépek (úgynevezett machinák) használhatók-é vagy milly módosítással? s ha épen nem, mi lehetne azok pótléka, hogy nagyszerűségét, mellyel a regényen fölül áll az epos, korszerűsége mellett is fen tarthassa? « " A határidő 1844. november 20-a volt. 66 A három jeligés pályamű közül — fenntartásokkal — a Bangó Péterének ítélték oda a díjat.6 7 A szerző az érdemi kérdésben óvatosan nyilatkozik: bár rendre elősorolja, hogy véleménye szerint milyen feltételekkel tehető a műfaj korszerűvé (így például a külön feltett kérdésre válaszolva a Krisztus utáni korban játszódó eposzokban a „tündéres teremtmények", azaz a gépezet mellőzését javasolja), zárófejezetében a magyar eposz újjáéledéséhez alig fűz reményt. 68
61
GYULAI PÁL: Petőfi költészete. - Előadásai után kiadta Lehr Andor. Bp. 1900. 9 8 - 9 9 . FÖLDESSY GYULA: Petőfi elbeszélő költeményei. Bp. 1902. Pátria. 4 - 6 . " H O R V Á T H i. m. 112. - Vö. Martinkónak a 60. sz. jegyzetben idézett véleményével is, melyben „A helység kalapácsát" mint „prózai elbeszélések" paródiáját (is) említi. 64 ZLINSZKY ALADÁR: Miért írta Petőfi A helység kalapácsát? = Emlékkönyv Pap Károly főisk. tanári működésének harmincadik évfordulójára. Debrecen, 1939. 5 8 2 - 5 8 4 . 6 'PÁNDI i. m. 458 - 4 6 0 . 66 A Kisfaludy-Társaság Évlapjai V. k. 1 8 4 3 - 1 8 4 5 . I. k. (Pest, 1846.) 46. - Sajtóközlések: Jelenkor 1844. l l . s z . f e b r . 8; 6 4 ; Regélő Pesti Divatlap 12.sz.febr. 11; 189; Hírnök (Pozsony) 17.sz. márc. 1.; 100. 67 A Kisfaludy-Társaság Évlapjai előbb i. h. 9 3 - 9 9 . 68 L . a 27. sz. jegyzetben i. h. 5 3 5 - 5 3 6 . 62
MTA I. Oszt. Közi
31, 1979
A HELYSÉG KALAPACSA
393
Ezek a tények és adatok tehát éppen azt bizonyítják, hogy a magyar „eposzragyürkőzés" (Illyés Gyula kifejezése) ideje lejárt (a kivételeket, mint Garay unalmas Csatáriit, Debreczeni Márton nehézkes Kióvi csataját, joggal nevezik „elkésett" műveknek), s ez szemmel láthatóan csak a „teoretikusokat" aggasztja (Pándi is utal erre). 69 Ezekről az elméleti vitákról, melyeknek a középpontjában az eposz csodás eleme, a gépezet állt — főként ebben látták az okát a műfaj népszerűtlenné válásának —, Petőfi aligha vett tudomást, 70 s bajos föltenni, hogy A helység kalapácsát afféle gúnyos „hozzászólásnak" szánta volna. Az idézett pályázati kiírásról értesülnie kellett, mert a Kisfaludy-Társaság közgyűlése utáni napokban (1844 február közepe táján) érkezett Pestre, s ezt követően sokat forgott írói körökben; a pályázati felhívás egyébként a sajtóban is megjelent, többek között a Regélő Pesti Divatlap febmár 11-i számában is (ezt a folyóiratot Petőfi feltehetően figyelemmel kísérte); nem tartjuk hát kizártnak, hogy ez a „szépműtani kérdés" szemébe ötlött a költőnek, s talán szerepet játszott A helység kalapácséihoz, illetve a János vitézhez vezető tervezgetései megindításában vagy továbbgondolásában. Ennél jelentékenyebb ösztönző hatást azonban alig tételezhetünk föl róla, már csak azért sem, mert Petőfit - mint láttuk - inkább az eposzi hős, mint a gépezet kérdése foglalkoztatta. Amikor a költő az eposzi hagyományra támaszkodva, abból kiindulva eszmélteti rá az olvasót a heroikus értékrendszer fokozatos kiüresedésére, nem efféle esetleges, kívülről jövő ösztönzéseknek enged, hanem belső kényszer vezeti. Nemcsak a nép neveltje, hanem a romantikáé is: diákkora óta őszinte vonzalommal csüng Vörösmarty költészetén, amely a magyar líra és epika legjobb hagyományait egyesíti s a közelmúlt és jelen legegyetemesebb hatású művészi teljesítménye; Vörösmartyt kétségkívül a legnagyobb magyar költőnek tartja (sőt, amikor Úti leveleibe n mint önzetlen támogatójára emlékezik rá, úgy fogalmaz, hogy akkori nehéz helyzetében „Magyarország egyik legnagyobb emberéhez" fordult), 71 s művészi példaképeként tiszteli. Martinkó András néhány éve sziporkázó ötletekben, friss, találó megfigyelésekben gazdag, okos tanulmányban tekintette át a két költő kapcsolatának az irodalmi folyamat egésze szempontjából alapvető emberi és művészi indítékait; eredményei gondolatmenetünkbe úgyszólván mindenütt pontosan illeszkednek, s ismételten hivatkozunk majd rájuk. 7 2 Emellett azonban szükségesnek látjuk itt felsorakoztatni azokat az apróbb életrajzi és filológiai adatokat is, amelyek így együtt alkalmasak arra, hogy Petőfinek Vörösmartyhoz mint költőhöz való, a gyermek- és ifjúkorban gyökerező szoros és mély vonzódásat tanúsítsák, de Martinkó tanulmányában (annak jellege, illetve kötött terjedelme miatt) csak elszórva és kis részben kaphattak helyet. Petőfi nemzedékének, azoknak a magyar fiataloknak, akik a reformkor zenitjén, az 1830-as évek folyamán ültek az iskolapadokban s kezdtek megismerkedni a kor eszméivel, Vörösmarty költészete volt a nagy, szívet-lelket megdobogtató irodalmi élménye. Egy6
' P Á N D I i. m. 4 5 8 . Petőfi Toldynak 1843. febr.-ban tartott előadására aligha figyelt fel (ekkor tudvalevőleg Kecskeméten színészkedett); ennek szövege egyébként csak a következő év folyamán jelent meg a Kisfaludy-Társaság Évlapjaiban (4. k. 1842-1843-ról. Pest, 1844. 2 5 0 - 267). 71 PETŐFI SÁNDOR vegyes művei c. i. m. (1. 27. sz. jegyz.) 64. 72 MARTINKÓ ANDRAS: Váltás a stafétában: Vörösmarty és Petőfi. = Petőfi tüze c. i. m. (L 45. sz. jegyz.) 3 7 - 7 2 . 70
10* MTA I. Oszt. K ö z i 31, 1979
394
KISS JÖZSEF
értelműen tanúskodnak erről Bodolay Géza - „Irodalmi diáktársaságok" c. monográfiájában közölt - statisztikai adatai, melyekből kitűnik, hogy Vörösmartyt mint a tanulóifjúság költőjét népszerűségben (munkáinak olvasásában, verseinek szavalásában stb.) Petőfi fellépéséig senki sem múlta felül. 7 3 Sok apró életrajzi vagy filológiai tény jelzi, hogy aszódi diák korától kezdve maga Petőfi is a nemzet nagy költőjének elragadtatott hívei közé tartozott. Aszódi tanulótársa emlékezése szerint az iskola titkos társaságában Vörösmarty betyárhősének, Becskerekinek nevét veszi fel; 74 feltehető, hogy már itt olvasta a Cserhalom c. kiseposzt; 75 1839 nyarán Ostffyasszonyfán használt költői álneve: Dalma ugyancsak a Vörösmarty-epika ismeretéről árulkodik (ez a név a Zalán futásában, a Tündérvölgy ben és a Magyarvárban fordul elő); 76 az 1841-ben keletkezett Kuruttyó mintája a Becskereki vagy a Gábor diák lehetett; az Erdő szélén . . . c. népdalkísérleté meg a Puszta csárda;17 az ugyancsak ez évi Zivatarban önkéntelen Vörösmarty-reminiszcencia fedezhető fel a Cserhalomból;18 Petőfi 1841. november 7-én a pápai képző társaságban a Petikét,19 1842. július 10-én a Szózatot szavalja (ezt tótos hanghordozással, „labdacsul azoknak, kiknek a színészi szavalástól gyomruk elromlott"; tehát nem a verset, hanem a rossz szavalót gúnyolva); 80 az éwégi „örömünnepen" a Liszt Ferenchez,81 majd — Orlay emlékezése szerint - a mezőberényi alkalmi színpadon Az úri hölgyhöz című verset adja elő; 82 ebben az évben Szeberényihez intézett egyik levelében Az unalomhoz egy részletét idézi; 83 az év végén mint székesfehérvári színész Pesten felkeresi Vörösmartyt (ekkor ismerkedik meg vele személyesen): büszkén számol be Szeberényinek a költő (és Bajza) társaságában eltöltött „boldog fél nap"-ról; 84 e tájt írt Disznótorban, Pálnapkor, 73
BODOLAY GÉZA: Irodalmi diáktársaságok. 1 7 8 5 - 1 8 4 8 . Bp. 1963. Akadémiai К. 404, 4 0 9 - 4 1 0 , 4 4 5 - 4 4 6 . — A soproni Magyar Társaságban elhangzott szavalatokról szólva pl. megállapítja a szerző, hogy az előadott költemények száma tekintetében „Vörösmarty messze megelőzött mindenkit" (ti. a harmincas évek derekától kezdve), „míg aztán 1 . . . ] hirtelen megjelent Petőfi" "Delhányi Zsigmond emlékezését 1. HATVANY i. m. I. 183. 75 L. az áj akad. krit. kiadás I. kötetében (53. sz. jegyz.) 212. - Vö. még MARTINKÓ imént i. t. 38: [ 1 8 3 8 - 1 8 3 9 - b e n ] „Petőfi a verselgetést éppen csak próbálgató aszódi, majd selmeci diák, aki azonban Vörösmartyt már könyv nélkül tudja." 76 L . a 75. sz. jegyzetben i. m. 209. 77 HORVÁTH i. m. 1 1 - 1 2 , ill. 544. 75 A „Zivatar" 8. és 27. sora: Bár toronnyá nő a hullám Bár Mátrává nő a hullám A „Cserhalom" 313. sora: Vassá váltak az emberek, a sok dárda Bakonnyá 7
' L. az egykorú jegyzőkönyv adatát: HATVANY i. m. I. 361. 8 °Uo. I. 382; vö. még: KISS JÓZSEF: „Művész és költő!" (Petőfi megválása a pápai kollégiumtól.) A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 1973. 1 0 0 - 1 0 1 . " L . az „Örömünnep" egykorú nyomtatott műsorát: ENDRÖDI SÁNDOR: Petőfi napjai a magyar irodalomban. Bp. 1911. Kunossy-Szilágyi. (új fakszimile-kiadása: Bp. 1972. Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár) II. sz. melléklet. (Lehet, hogy ez a műsorszám az ünnepély elhúzódása miatt már nem hangzott el, 1. KISS JÓZSEF előbb i. t. 99; ül. 61. sz. jegyz.) * 2Orlay emlékezését (.Budapesti Szemle 1879. XIX.) közli HATVANY i. m; I. 4 1 7 . 83 PETŐFI SÁNDOR levelezése c. i. m. 40. 84 Uo. 16. MTA I. Oszt. K ö z i 31,
1979
A HELYSÉG KALAPACSA
395
Dínomdánom című verse a Fóti dal erős ihletését mutatja; 85 sőt még az 1844 eleji Ivás közben is azonos versformájú; Petőfi 1843 nyarán is kapcsolatot keres Vörösmartyval, aki — a Szeberényihez intézett levél szerint — „sine-fine" ösztönzi, hogy lépjen fel a pesti színpadon; 86 az 1843/1844 fordulóján keletkezett Honfidal Vörösmartynak néhány hónappal előbb közzétett Honszereteté re adott költői válasz; az ekkortájt írt Végszó ***hoz (ti. Pákh Alberthez) az Életképekben Vörösmarty Megcsalt leányiból vett mottóval látott napvilágot; Petőfi 1844 februárjában, Pest felé vezető vándordíján Andornakon megállapodva, elhatározza, hogy kitérőt tesz Egerbe és felköszönti Dobó „dicső" megéneklőjét, vagyis az Eger szerzőjét (Eger mellett); 1844. ápr. 15-én Pákh Alberthez intézett soraiban Debrecenben hagyott holmijának Pestre küldését kérve megjegyzi: „Vörösmarty arcképe is kinn lóg a falon, ott ne maradjon." 87 Dunavecsén keletkezett Hattyúdal-féle című verséhez a Petikébői választ mottót; 8 8 október végén Dömök Eleknek írt levelében így mentegeti hosszú hallgatását: „nem vagyok képes írni! a levélírás >több, mint halál, több, mint a kínpadok!« hogy Vörösmartyként szóljak"; 89 1845. április 26-án az eperjesi evangélikus líceum Képző társulatában tett látogatásakor nem saját költeményét, hanem a Szép Ilonkát szavalja el; 90 ez évi Úti jegyzeteiben a Duna méltóságteljes „omlás"-át Vörösmarty hexametereihez hasonlítja; Tompa Mihályra pedig tréfásan az Eger kezdősorát alkalmazza;91 az ez évi Lehel refrénjét („a kürtharsogtatással / Országokat reszkettető Lehel") önkéntelen képzettársítással a Cserhalom főhőse epiteton ornansának mintájára alkotja („a baltacsapással rettenetes László"); 92 az Egerből idéz még az Útilevelekben is: „Oh szerelem, lelkem szép üdvessége!" 93 Ezek a jórészt véletlenül fennmaradt vagy felfedezett vegyes adalékok (amelyek közé nem vettük fel a pártfogó iránti hála megnyilvánulásait) véleményünk szerint meggyőzően bizonyítják, hogy Petőfi Vörösmarty ban eredetileg és elsősorban a költőt szerette és tisztelte, s ez a mély belső kötöttség csak később egészült ki az önzetlen, segítőkész idősebb költőtárs iránti érzésekkel. Először a művészt fogadta szívébe hexametereivel és eszményeivel együtt, hiszen jóformán gyermek, fiatal és fogékony lélek volt még, amikor a Vörösmarty-versek varázsos világával megismerkedett. Ez a mély benyomás egész pályáján végigkísérte. Martinkó András szerint Vörösmarty annak idején „Petőfi lelkében volt a leginkább élő költő, ő nemcsak tiszteli, olvassa is Vörösmartyt. [ . . . ] Petőfi fölismeri: mi a maradandó, a továbbélő Vörösmarty művészetében. Felfedezi, hogy amikor a nemzeti lét olyan történelmien magas, ünnepélyes pillanatokhoz ér, hogy a " Ú j akad. krit. kiad. I. 389, 390. ' 6 PETŐFI SÁNDOR levelezése c. i. m. 2 2 - 2 3 . " U o . 27. « ' „ A halál innenonnan Lekaszál. VÖRÖSMARTY." (Életképek 1844. júl. 3.). "PETŐFI SÁNDOR levelezése c. i.m: 31. (Ezt a sort nem találtuk VÖRÖSMARTYnál, vö. uo. 299.). ®°L. a Pesti Divatlap 1845. máj. 15-i számának máj. 2-áról keltezett eperjesi hírét. (ENDRŐDI i. m. 85 ) 91 PETŐFI SÁNDOR vegyes művei c. i. m. 23, ill. 20. 92 L. „Cserhalom" 2 0 9 - 2 1 0 , 2 6 3 - 2 6 4 ; „szekercecsapással rettenetes László" alakban: 2 1 - 2 2 . 93 Az 1847. máj. 9-éró'l keltezett I. levélben (PETŐFI SÁNDOR vegyes művei c. i. m. 44.). 10* MTA I. Oszt. Közi
31,
1979
KISS JÖZSEF
396
történelem nem egyszerűen a hétköznapok »hasztalan soka«, — a nemzet is Vörösmarty nyelvén, Vörösmarty művészetével tudja legjobban kifejezni történelmi méltóságát, nagyságát és kockázatát... " 9 4 Aligha vállalunk túl nagy kockázatot azzal a feltevéssel, hogy e költészet varázsának nem csekély része volt a három nemzetiségű aszódi iskola diákja, Petrovics Sándor Petőfivé és magyar költővé válásában. E folyamat erjesztő-formáló közege — a nemzet ébredésének lelkesítő, napról napra sokasodó jeleivel — természetesen maga a kor volt, de ezeket a hatásokat az adott sajátos viszonyok között különös jelentőségre jutott irodalom foglalta szerves egységbe. Ki kell emelnünk azt a hangsúlyos szerepet, amelyet a nemzeti tudat formálásában a nagyepika: a nemzeti eposz sok új hatása játszott; ennek legnagyobb mestere, aki a legragyogóbb színekkel, az eladdig legszebb magyar nyelven festi a magyar vitézség hajdani példáit, — éppen a Zalán futásának, a Cserhalomnak, Egernek, Magyarvárnak stb. senkitől kétségbe nem vont elsőségű szerzője. „A kor közvéleményében, irodalmi tudatában Vörösmarty és az eposz elválaszthatatlanok voltak" — hangsúlyozza Pándi. 95 Érdemes ezzel kapcsolatban Bangó Péter példájára hivatkozni, aki feljebb említett, 1844 folyamán írt pályaművében a Zalán futását „minden előtte s eddig utána termett honi eposok koronájá"-nak nevezte (dicsérettel említette a Cserhalmot is, Czuczor és P. Horváth Endre eposzait nyomatékkal mögéjük, a második sorba állítva);96 s ez már „enyhített" fogalmazás volt: a pályaművek elbírálói ugyanis külön felszólították, hogy ha dolgozata kiadásra kerül, módosítsa a Zalán futását elfogultan magasztaló, a homéroszi eposzok mellé ill. fölé helyező kijelentéseit.9 7 A reformnemzedék történelemszemléletének legnagyobb hatású alakítói voltak Vörösmarty eposzai: a bennük megjelenített hősi erények valósággal anyagi erővé váltak, az ősi dicsőségről ábrándozó ifjak soraiból került ki a függetlenségi mozgalom s a Fiatal Magyarország derékhada. Senki nem mérkőzhetett Vörösmartyval az eszményi magyar hős festésében, a férfias erő, a csillogó fegyverzet, a harci paripa vonzó megjelenítésében. Idézzünk például egy részletet a Zalán futása 2. énekéből: Jött Ete hős [ . . . ] Délcegen és bátran. Bojtos kacagánya kevélyen Lebbent a széllel, s valamintha világnak utóján A szakadó egeket föl akarná tartani, állott Izmos markában vasazott dárdája merően. Tarczal is a nyilazó seregeknek büszke vezére, Fecske lován mint könnyű madár, nagy gyorsan előkelt! Szép arany ív fénylett baljában, s rakva nyilakkal Csengett és zörgött ékes puzdrája, ha mozdúlt; Görbés kardja pedig csillámlott oldala mellett. Fecske lován, a mint sebesen fordúla, ezüstös Cafrang hányódott, s meglebbent sárga sörénye.
'"MARTINKÓ i. t. (1. 72. sz. jegyz.) 52. PÁNDI i. m: 452. 96 BANGÓ i. t. (1. 27. sz. jegyz.) 535. 97 A Kisfaludy-Társaság Évlapjai 1843-1845-ről. V. к 1. r. (Pest, 1846.) 96. 9s
MTA I. Oszt. Közi
31, 1979
A HELYSÉG KALAPACSA
397
Mint, ha megindul a fuvalom nagy Mátra vidékén, Rengenek a tölgyek, fejeik meghajlanak ingva: Úgy mozgott Bodrog táján a reggeli tábor. A nyihogó paripák, s hősök keveregve forogtak Itt is, amottan is a vezetők villogva kitűnvén. 9 8 Bodolay említi monográfiájában, hogy több iskolai képzőtársaság diákjai Vörösmarty eposzaiból is szavaltak részleteket, mégpedig (hét társaság feldolgozott jegyzőkönyveinek tanúsága szerint): „elsősorban Sopronban, de a Zalán Futásából és az Egerből még Pesten is, a Cserhalomból Debrecenben is"; 99 nem tudjuk, mely részletek voltak ezek, de mindegyik említett mű bővelkedik magyar vezérek és harcosok szemet-lelket gyönyörködtető leírásában: így jelenik meg előttünk a Zalán futásában Árpád (I. 157-166), Ete (I. 574-583), az Egerben Dobó (I. 36-42), Pető (I. 373-389), Zoltai (I. 410-425), a Cserhalomban Salamon (322-332), László (366-393). E festői képek emléke nemcsak az olvasók tudatában, hanem az írói művekben is tovább él és hat. Mintha Toldi is a Vörösmarty-eposzok lenyűgöző erőt sugárzó, csillogó-villogó fegyverzetű, cifra jelzőkkel ékes vitézeire csodálkozna rá az I. énekben, János vitéz meg akkor, amikor vándorlásában huszárcsapattal találkozik. Vörösmarty leírásainak szuggesztivitását, messze ható érvényét látszik igazolni az a körülmény is, hogy feltehetően részük volt a századvég nemesi-nacionalista jelképének, Beöthy híres-hírhedt „volgai lovasának" kialakításában. 100 Petőfi Az utánzókhoz című versében, melyet 1844 nyarán, feltehetőleg még A helység kalapácsa előtt írt, félreérthetetlenül kinyilatkoztatja, hogy a költészet új útjait keresi, arra akar haladni, „merre más még nem haladt". A fenti adatokkal és meggondolásokkal azt kívántuk kimutatni, hogy ezen az új úton Vörösmarty költészete nem mint külső akadály tornyosult előtte, hanem mint belülről visszahúzó erő nehezítette továbbjutását. Ezt az akadályt nem háríthatta el olyanfajta nyílt támadással, amilyen még ez év végén A természet vadvirága, 1845-ben A Honderühöz vagy éppen Vörösmartyhoz című, 1848. évi verse volt. Ez utóbbi példánál maradva: akkor egy fontos (meggyőződése szerint a nemzet létét, a forradalom vívmányait érintő) politikai kérdésben világosan eltérő álláspontról, az ügy érdemét tekintve kíméletlen szókimondással — bár minden durvaság nélkül — bírálta egykori jótevőjét. Az 1844. évi dilemma lényegesen különbözött ettől, és nemcsak abban, hogy ezúttal nem politikai, hanem irodalmi-esztétikai gondokról volt szó. Vörösmarty költészete (az adott helyzetben elsősorban hexameteres epikája) nem mint torlasz állott előtte, melyet a tőle megszokott huszáros rohammal szétszórhatott volna, "Vörösmarty Mihály: Nagyobb epikai művek I. k. (Sajtó alá rendezte HORVÁTH KÁROLY-MARTINKÖ ANDRÁS.) Bp. 1963. Akadémiai К. (VÖRÖSMARTY MIHÁLY összes művei 4.) 90. " B O D O L A Y i. m. 4 4 6 . ' 0 0 Beöthy millenniumi irodalomtörténetének „az ősidők homályából kibontakozó" alakja nem hadvezér, hanem egyszerű vitéz: a „törzs" biztonságára vigyázó őrszem. Mégis a Vöiösmarty-hősök korszerűsített változatát látjuk benne: amint „párduc kacagányában", „sas-szemeivel végigtekint a végtelennek tetsző síkon", az Eger hősét és a Zalán futása Árpádját idézi fel emlékezetünkben. Ezeknek az időben egymástól annyira távoleső jelképeknek a funkciója úgyszólván azonos: a rendíthetetlen nyugalmat sugárzó figurák, melyeknek már Vörösmarty korában is alig van hitelük, Beöthy idején meg éppen semmi, valójában a kor uralkodó osztályának mély belső nyugtalanságát leplezik. 10* MTA I. Oszt. Közi
31, 1979
398
KISS JÓZSEF
hanem mint a nemzeti eposz tőle is csodált monumentális hegytömbje, melyet nem kerülhetett ki: ezt meg kellett haladnia: a költés járatlan utai csak ezen keresztül és túl nyílhattak meg előtte. Helyesen állapítja meg Martinkó András: „Hiba lenne Vörösmartyt aláértékelni csak azért, mert ő a világ- és irodalomtörténet egy korábbi szakaszán > futott" [ . . . ] , s nem venni tudomásul, hogy Vörösmarty Petőfinek nem ellenfele, hanem elődje, előkészítője és ugyanakkor kortársa is"; majd utóbb: „a Vörösmarty elérte magasság nélkül Petőfi nem szárnyalhatott volna — magasabbra; Vörösmarty emberi, eszmei, művészi gazdagsága nélkül Petőfi szegényebb maradt volna". 1 0 1 Az „eposzi hős — népi hős?" dilemma tehát az 1844-ben pályája fordulópontjára érkezett Petőfinek a legszemélyesebb, belső ügye volt; nem utolsósorban a saját ifjúkori eszményeit kellett felülvizsgálnia, módosítania, átformálnia vagy mellőznie, hogy továbbléphessen. Ez a „lelkiismeretvizsgálat" a jelek szerint belső küzdelmekkel járt. Nem valamilyen erkölcsi konfliktusra gondolunk, amely az atyai jóbarát, önzetlen pártfogó és támogató Vörösmarty iránt érzett őszinte ragaszkodás és hála normáinak megsértése miatt keletkezett volna benne, hiszen nem támadó paródiát készült írni (ennek még csak gyanúja sem merül fel az egykorú megnyilatkozásokban), 102 hanem a költő komoly, elmélyült önvizsgálatára: elég erős és önálló-e már ahhoz, hogy kiszakítsa magát a legszebb magyar nyelven zengő hexameterek és a velük-bennük életrekelt hajdankori magyar vitézi tettek, az ősi magyar virtus igézetéből, s a magyar költészet új magaslatainak meghódítására induljon? Meltzl Hugónak az a tétele, amely szerint ,,A helység kalapácsa és János vitéz egymáshoz úgy viszonylik, mint theoria a praxishoz," alapjában véve tehát helyes, ha „theorián" egy alkotói probléma költői megfogalmazását értjük. 1 0 3 Mindaz azonban, amivel Meltzl ezt indokolja — s aminek hatása a Petőfi-iiodalomban a legutóbbi időkig érezhető —, hogy A helység kalapácsa a költő „teljes emancipációja" a romantikától, e költeménnyel „megszabadult tőle", 1 0 4 vagyis leszámolt vele, mint számára értéktelen kacattal; az ilyen fogalmazások megtéveszt-őek, mert úgy tüntetik föl a költőt, mint aki kívül áll az irodalmi folyamaton; holott nem megtagadja, hanem meghaladja ezt a Vörösmarty-képviselte irodalmiságot; nem kifelé támad, hanem belül, önmagában tisztáz, s erről ad számot nevettető formában, az irónia felszabadító módszerével, mely (mint Allemann idézett fogalmazásából is kitűnik) alkalmas arra, hogy az ellentétek között közvetítő funkciót töltsön be. A helység kalapácsa a költőt e „meghaladás" küszöbén mutatja. Az a fejlődési folyamat, amely eddig juttatta, a műfaj szabályai szerint egyszerre (egy műben) lepleződik le; a valóságban azonban apró érlelő-eijesztő, s egyben eltávolító hatások, mozza1 01
MARTINKÓ i . t . 49, 72. U o , 55: „Nem Vörösmarty epikája ellen szól A helység kalapácsa (megmagyarázhatatlan gesztus lenne ez Petó'fi részéró'l, alig 5 hónappal Pestre érkezése után!)." 10 3 MELTZL HUGÓ: Petőfi-tanulmányai. Bev. és jegyz. ell. Barabás Ábel. Bp. 1909. (PetőfiKönyvtár 10.) 140. ,04 U o . 1 4 0 - 1 4 1 . - Pándi is úgy fogalmaz, hogy „Ez a paródia [ . . . ] szemléleti és ízlésbeli elhatárolás és költői emancipáció"; bár ezt követően enyhít e megfogalmazás merevségén (i. m. 470); másutt pedig maga is úgy érzi, hogy „egy árnyalattal talán erősebb hangsúlyt" adott A helység kalapácsa „eposzellenes tendenciájának, mint amit indokolhatna a művet létrehívó szándék" (Uo. 458.); továbbá: „Petőfi ( . . . J kívül áll azon az irodalmiságon, amelyet karikíroz" (466). 102
9* MTA I. Oszt. K ö z L 31, 1979
A HELYSÉG KALAPACSA
399
natok sorozatából állt. Az „ősi dicsőség"-től, amellyel Vörösmarty a Zalán futását (nyilvánvaló szándékossággal) indítja, a „Világszabadság!"-ig, amellyel Petőfi Összes költeményeit (nem kevésbé félreérthetetlen célzattal) befejezi, hosszú út vezet, s ezt Petőfinek magának kellett lépésről lépésre megtennie. Neki is időre és erőfeszítésre volt szüksége, hogy a „magyar vitézi múlt" káprázatától megszabaduljon, illetve hogy ezt mint költői képet, szimbólumot, motívumot, érvet stb. megtisztítva, átalakítva, új célok szolgálatába állíthassa. Tanulságos példája ennek 1844 őszén írt Mért nem születtem ezer év előtt? című verse, mely „Árpád daliái," a „vérkedvelő" kard, a kürtös Lehel, a „Hadvész után nyerítő paripa" és a „párducbőr" emlegetésével világosan a Zalán futása tárgyi rekvizitumaira utal („óhatatlanul a 20-as évek Vörösmartyja ötlik emlékezetünkbe" — írja Pándi is), 1 0 5 ugyanakkor a költemény egésze a lebéklyózott forradalmi tettvágy türelmetlenségével szól. Petőfi a nagy költő-elődtől kidolgozott elemekből s az általa megvetett alapra építkezik, hiszen sem ő, sem nemzedékének színe-java nem tekintette Vörösmarty eposzait puszta ábrándképeknek, öncélú gyönyörködtetést szolgáló falfestményeknek, hanem cselekvésre ösztönző modellt látott bennük. Sőt: mint Martinkó kimutatja, Vörösmarty „fiatalkori eszméi" között is felfedezhető „a véres harc elkerülhetetlenségének (vagy legalábo alternatívájának) gondolata", s hogy nem is várhatta volna jobban ezek megvalósítását mástól, mint Petőfitől. 106 Ez a Vörösmarty-szította tettvágy egyre ingerültebben fordult a kívülről (felülről) rákényszerített akadályok ellen, s az ősi dicsőség példái fokozatosan új, aktuális tartalommal kezdtek megtelni. Világosan kitetszik ez Petőfi 1845. évi Úti jegyzeteinek abból a részletéből is, amelyben említett költeményének alapgondolatát prózában fejti ki. Erre feltehetően Berecz Károlynak februárban megjelent ellenverse (Jobb hogy születtem ezredév után) ösztönözte, aki a „nyers erőszak" dicsőítését elítélte, s Petőfi költeményét félreértve, a cenzúrára utaló befejezését figyelmen kívül hagyva, „szellemtusára" hívta „dalnoktársait". 107 A szóban forgó részlet az Eperjes közelében fekvő Sáros romjával kapcsolatos: „Rákóczi egykori fészke. Voltam rajta. Dehogy mulasztanám el valami romot megtekinteni, ha csak szerét ejthetem. Olly jól esik ott színom a dicső lovagkor levegőjét, melyben születnem kellett volna igazság szerint. Én a tollat meglehetősen forgatom, de úgy érzem, nagyobb hivatásom lett volna a kardviselésre, mire, fájdalom, későn születtem." Ezután elmondja, hogy amikor a társaság megindult a hegyre, ő előresietett: „tartottam tőle, hogy könnyeimet el nem fojthatom . . . s én nem szeretem, ha más sírni lát engemet. E várra vonatkozik »A rom panasza' című versem". 108 Petőfinek ilyen című verse tudvalevőleg nem maradt fenn. Minden bizonnyal azért kallódott el, mert megjelenését a cenzúra megakadályozta. 109 Amikor a költő e sorokat leírta, vagy sejtette, vagy már tudta is ezt, s úgy látszik, a verscímet mintegy a Mért nem születtem ezer év előtt? zárógondolata („Sínlődik a nyelv
10
' P Á N D I i. m. 386. MARTINKÓ i.t. 45. " " B E R E C Z verse az Életképek 1845. febr. 8-i számában jelent meg; szövegét ENDRÖDI is közli (i. m. 4 7 ) . ""PETŐFI vegyes művei c. i. m. 22. " " M á r Havas Adolf is írja PETŐFI SÁNDOR összes művei V. k. (Vegyes művek II. Bp. 1895.) jegyzetében (520.): „A rom panasza című vers nem maradt ránk; a sajtóviszonyok miatt 1845-ben, úgy látszik, nem jöhetett ki, és később elkallódott." 106
10* MTA I. Oszt. Közi 31,
1979
KISS JÖZSEF
400
terhes rabbilincsen") igazolásának szánta. Ez a naplórészlet, melyben a költő az elveszett vers ötletét célzatos keretbe foglalva (Rákóczi neve, a megindultság érzése, a politikai okból kiadhatatlan vers címe) önti prózába, még nyomatékosabban figyelmeztet annak valóságos jelentésére. Hogy e „henyélő század gyermeke" helyett a honfoglaló Árpád vitéze és harci dalnoka szeretett volna lenni, persze csak költői fogás; 110 most még burkolt, fordított kifejezése annak az indulatnak, amely alig három év múlva, a forradalom küszöbén keletkezett s a sajtó felszabadítása utáni napokban megjelent Mit csinálsz, mit varrogatsz ott? című költeményben már minden teketória nélkül tör felszínre: Nem maradhat így sokáig, Mi hogyan lesz, majd elválik, Elválik a csatatéren, Varrd meg azt a zászlót, feleségem! „Költői fogás"-on természetesen csak az ezeréves időpont-áthelyezést értjük, a fegyverforgatói elhivatottság hangoztatását a legkevésbé sem. Ebbe vetett hite (a maga kifejezésével „szent őrültség''-е), 111 melynek gyökerei — mint az említett példa is tanúsítja - ugyancsak korai irodalmi élményei mélyrétegéig, a hősi eposz világáig nyúlnak vissza, később is, ismételten olyan határozottsággal tör felszínre, hogy alig kételkedhetünk őszinteségében. Közismertek 1848/49. fordulóján Kossuthhoz intézett levelei, melyekben katonai „vezérül" ajánlkozik, s kinyilatkoztatja, hogy „egyike lesz a haza megmentéinek"; 1 1 2 Aranyt pedig a baljós hadszíntéri hírekkel kapcsolatban így vigasztalja: „de ne búsulj, én még élek, s kardomat nem húztam ki hüvelyéből, és ki fogom húzni, s ki tudja, kardommal együtt mit húzok ki a hüvelyből, millyen diadalmak fognak ragyogni e kard élén!" 113 Kossuth bizonyára csodálkozott ezeken a leveleken, s talán még Arany is megcsóválta a fejét az idézett sorok olvasása közben. Pedig ezek a nyilatkozatok összhangban voltak Petőfi egész költői programjával. Ebben, 1844-től fogva, mind erősebb nyomatékot kap a forradalmi harcban való személyes részvétel vágya, sürgetése; költészetében a „kard" és a „lant" — jelképesen és szó szerinti értelemben egyaránt — mind szorosabban összekapcsolódik. Jól szemléltetik ezt a makacsul visszatérő (ugyancsak Vörösmartytól ihletett) Lehel-téma új meg új változatai. 114 A korai feldolgozásokban 11 5 a kürtös hős mint a halálmegvető bátorság példája lép elénk, akit a költő áhítattal, de évezredes távolságból csodál. Az imént említett (1844. évi) versben már odaképzeli magát Árpád vitézei közé, s Lehel kürtszavával versengve " " V ö . PANDI i. m. 388: „Petőfi [ . . . j múltbavágyásának elsődleges értelme [ . . . ] a cselekvés, küzdelem kívánása." ' " P E T Ő F I SÁNDOR levelezése c. i. m. 198: „ollyan szent őrültség - írja 1848 végén - , mellyért legalábbis kíméletet érdemlek minden igaz hazafitól". ' " U o . 189,197-198. " 3 U o . 193. ""Pándi is kiemeli Lehel figuráját, mint Petőfi „múlteszményének" (ti. a harcos, cselekvő korszaknak) részét (i. mi 388). 115 A két korai ( 1 8 4 1 - 1 8 4 2 - b ó l való) Lehel-feldolgozás két változatát 1. az új kritikai kiadás I. kötetében (44. és 6 2 . sz. vers; keletkezésükről, összefüggésükről 1. uo. 2 9 6 - 2 9 9 ) . MTA I. Oszt. Közi
31,
1979
A HELYSÉG KALAPACSA
401
mond csataéneket. Az 1845. évi Lehelben („Mellyik szerelmes nem választ magának... "), melynek félreismerhetetlen aktuális, németellenes éle van, költői példaképének választja „a kürtharsogtatással országokat reszkettető Lehel"-t, amitől már csak egy lépés a — befejezetlen — Lehel vezér: itt a lant és kard költője egyértelműen azonosul a hőssel, aki a kürtnek és a fegyverforgatásnak egyaránt mestere volt. íme, Vörösmarty daliáinak egyike, „Úti Lehel," aki a Zalán futása I. éneke szerint elégedetlen volt sípja szelíd hangjával, s addig kérlelte „az ősz tavi tündért", míg „hadi kürtté lett a gyenge dalú síp", 1 1 6 Petőfi költészetének egyik legmegragadóbb, egyre korszerűbb jelképe lesz, s végül már magának a forradalom költőjének vonásait ölti magára. #
A helység kalapácsa középúton mutatja a költőt a Vörösmarty-féle epikai hagyomány és saját költészetének 1845-től kezdődő nagy forradalmi korszaka között, amikor — féllábbal még a múltban, féllábbal új elképzelései küszöbén - a körülbelül egyenlő erejű kettős vonzás állapotában van. Ide is fokozatosan jutott: nemcsak a Vörösmarty-eposzok keletkezése, hanem már Petőfi aszódi diák kora, költői kísérleteinek kezdeti szakasza, „zsenge-korszaka" óta is jelentékeny idő telt el, különösen ami Petőfi eszmei tájékozódását, költői-alkotói tudatosodását illeti. Ezalatt megtanulta az eleinte fenntartás nélkül, áhítatosan tisztelt mestert bíráló szemmel nézni. Felfigyelt a honfoglalási epikának az idő előrehaladtával mind jobban kiütköző, egyre anakronisztikusabbá váló rendinemesi tartalmára (vö. Arany célzásával is Az elveszett alkotmány invokációjában, ahol hőse Rák Bende érdemeit firtatja: „vagy erővel / Foglalt földeket el, mellyek nem voltak övéi? "), a Vörösmarty-féle hősi eszmény korszerűtlen elemeire. Az azelőtt olyan eleven színekben ragyogó „dicső lovagkor" távolodni kezd, fokozatosan veszít fényéből, privilegizált helyzete megszűnik, míg a jelen népi világa mind határozottabb körvonalakat ölt, s mind nagyobb teret foglal el a költő tudatában: a magyar táj 1844-ben az ő szemében már nem fegyverrel meghódított terület, hanem a nép sajátja, birodalma, amelyet a hajdankor vitézei helyett a jelen hiteles öntudatos plebejus figuráival népesít be. A kezük munkájából élő kisemberek világa ez, melynek normáit az ő mindennapos gondjaik és vágyaik határozzák meg. A helységi kovács éppen azáltal válik alkalmassá ebben az átmeneti helyzetben — a „hős" szerepére, hogy (állandó jelzője szerint is) „széles tenyere" van, mely nemcsak egyetlen (de félelmetes) fegyvere, hanem dolgozik is vele: a maga emberségéből s nem mások munkájából él. Ha szükséges, meg is tudja magát védeni: az ősi erények legfontosabbja, a magyar virtus kap itt a hagyományostól eltérő értelmet és hangsúlyt (bár ez a kifejezés nem fordul elő a költeményben), s ennek ismert jelentésváltozását - az „ősi"-től a „kocsmai'Mg — szimbolikusnak tekinthetjük A helység kalapácsában konstatálható értékingadozások szempontjából. Tanulságos párhuzamot vonhatunk e helyen Garay /fontjának paródiájával, melyet Csont címen Pákh Albert írt. Mintája, a Garay-vers 1841-ben jelent meg, s mint jól megszerkesztett, hatásosan deklamálható zsarnokellenes mű, kedvelt szavalati darabbá vált: Bodolay említett statisztikai adatai szerint a diákok közt egyébként is népszerű
' 1 * Zalán futása 1. 2 9 9 - 3 1 9 . 10* MTA I. Oszt. K ö z i 31,
1979
KISS JÓZSEF
402
szerző költeményei közül ezt szavalták a legtöbbször az iskolai képzőtársaságokban. 1 ' 7 A paródia közlésére Tatay István „Költészeti és szónoklati remekek" c. gyűjteményében 1847-ben került sor, 1 1 8 de feltehetően jóval korábban, még 1843/1844. fordulója táján keletkezett: Pákh ugyanis - Fekete Sándor meggyőző okoskodása szerint — éppen Petőfi egyik színészkalandját verselte meg benne; Csont tehát minden valószínűség szerint maga Petőfi volt. 119 Ez a körülmény azonban ezúttal mellékes, fontosabb az, hogy a vers A helység kalapácsa időbeli közelségében készült. Remekbesikerült, szellemes paródia, melyet Horváth János méltán vett föl „A magyar versek könyvé"-be.' 20 Pákh félreérthetetlenül Garay versére támaszkodik: nemcsak a hős neve „rímel rá" a „Kont"-ra, a szerző az utánzott szöveg sok részletét, fordulatát is szinte változatlanul veszi át. Az ötletesen végrehajtott módosítások nyomán azonban a komor történeti eseményből mulatságos újkori epizód lesz, melynek hősei „kemény vitézek" helyett „kóbor színészek". Ami a komikus kontraszthatás javát adja, az a hősök egyformán makacs állhatatosságának különböző indítéka és kockázata: Konték inkább a halált választják, mint a zsarnok (az abszolút hatalomra törő király) előtti megalázkodást, Csontot és társait pedig a kijózanításukra törekvő színidirektor vészjósló fenyegetései sem kényszeríthetik — vízivásra: Garay: Vagy visszavíjja ős hazánk Szabadságát karunk, Vagy érte küzdve, hű felek Egyért s együtt halunk.
Pákh: Vagy visszavíjja ős jogát Torkunknak e fokos, Vagy meghalunk együtt veled Tudd meg, vén potrohos;
De térdet, zsarnok úr, hogy így Dúlsz minket és e hont, Nem hajt neked sem e sereg, Sem, Hédervári Kont.
De vizet, hallod-e, amely Csak életünkre ront, Húsz éve, hogy nem kóstola Se e sereg, se Csont.
Szólott haraggal s vakmerőn, Inkább meghalni kész, Sem hogy térdét meghajtaná Kont a kemény vitéz.
Szólott szomjában vakmerőn, Inkább elveszni kész, Sem hogy vizet hörpentene Csont a kóbor színész.
Aligha kell bizonygatni, hogy nem az eredeti költeménynek vagy éppen Garaynak a csúffátételéről van itt szó. Erre a célra a Garay-Czuczor-féle kisepika kevésbé színvonalas teljesítményei sokkal alkalmasabbak lettek volna. Még kevésbé valószínű, hogy Pákh az éhenkórász komédiásokból akart gúnyt űzni; ezt arszlánokkal vagy patópálokkal inkább tehette volna. Be kell tehát látnunk, hogy — akarva-akaratlan - más meggondolások vezették rá a komikus kifejezésnek erre a módjára. A rendületlen helytállásnak, a
117
BODO LA Y i. m. 448. 'PETŐFI SÁNDOR levelezése c. i. m. 408. 11 'FEKETE SÁNDOR: Petőfi, a vándorszínész c. i. m . (L 49. sz. jegyz.) 1 5 1 - 1 5 7 . 1 20 2 . kiad. Bp. 1942. Magyar Szemle Társ. 5 5 6 - 5 5 8 . (Tévesen 1857. évszámmal.) L. uo. Garay ,JCont"-ját is ( 3 8 0 - 3 8 2 ) . 11
9* MTA I. Oszt. KözL 31,
1979
A HELYSÉG KALAPACSA
403
rendi-nemesi erények e legsarkalatosbikának célja, értelme fordul itt csúfondárosan a visszájára: a „nemzet" ( = nemesség) ősi szabadságjogai helyére a „boriváshoz való jog" kerül. Annak, hogy ezt a cserét a közönség ne megbotránkozással, hanem nevetéssel fogadja, hogy a Garay-vers „ellendarabja" Tatay szavalókönyvében megjelenhessen s népszerűségre tehessen szert, 121 sőt hogy egyáltalán létrejöjjön, az volt az előfeltétele, hogy az effajta hősi magatartás devalválódjék, a rendi-nemesi eszményrendszer korábbi tekintélye meginogjon. Egyúttal, e folyamattal szoros összefüggésben, sajátos átértékelődés tanúi lehetünk az alsó (valós, nem-fiktív) szinten is. Csontnak és társainak hősiessége nevetséges, hiszen tudjuk, hogy nem fenyegeti őket halálos veszély. De amennyire Konték magatartása hitelét kezdi veszteni a komoly műfajban, éppen olyan mértékben hajlandók vagyunk Csont és társai hajthatatlanságát, a komikus ábrázolás szabályai szerint eltúlzott, az élet és halál végleteivel jellemzett víziszonyukat hitelesnek elfogadni a komikus műfajban. Sőt, mivel nemcsak borra szomjazó, hanem ágrólszakadt és nyomorgó vándorszínészekről van szó, a „Mind lumpok ők, mind rongyosak, Mind éhes hazafi" sorokat már-már egyértékűnek vesszük eredeti megfelelőjükkel: „Mind hősök ők, mind férfiak. Mind hű és hazafi," — hiszen a nemzet napszámosai, a jelen hősei. Bizonyos, hogy a korabeli magyar társadalom különböző rétegeinek tagjai, ha a paródiát hallották vagy olvasták, más és más módon reagáltak rá, de éppen ez volt a jele annak, hogy az átértékelődés megkezdődött, hogy a kétféle értékrend egyensúlya kialakulóban van. Ahogyan ez a paródia, amelyet „komikus hősballadának" nevezhetnénk, a hősi világkép boltozatának egyik tartópillérét rázza meg, A helység kalapácsa — mint a nagy tekintélyű eposz kiforgatása — annak érvényét egészében teszi kétségessé. Az egymással szembesülő értékeknek ez a súlytalansági állapota itt még nagyobb erővel, még szuggesztívebben jelentkezik, mert egyrészt: Petőfi művének függése mintáitól távolról sem annyira direkt, annyira szembeszökő, mint az egy bizonyos, azonnal felismerhető költeményre támaszkodó Csonté; másrészt: Fejenagy „hősi" elszántsága itt szélesebb keretbe ágyazottan, kidolgozottabban érvényesül; célja is eposzi: a szeretett nőért vívja a kocsmai „csatát". A helységi kovács és társai szándékos elrajzoltsága (egyszerű, nehézkes észjárásuk, földközeli-anyagias szemléletük, borkedvelésük), az életükre jellemző tipikus vonások kiemelése ebben a komikus viszonyításban — a „hadzavaró" Eték, „rettenetes" Lászlók fokozódó üresedésével szemben — a javukra kezdi billenteni a mérleget. Az az „eposzi trónus", amelyet Petőfi hőskölteményében elfoglalnak, annyira megkopott már, hogy alig lehet eldönteni, kinek a számára megtisztelő a csere: az ülő alkalmatosságnak-e vagy a benne helyet foglalónak? Az eszmék, amelyektől egykori fényét kapta, lassan érvényüket vesztik. Ez az alap már nem elég szilárd ahhoz, hogy hatásos szatirikus gúny indulhasson ki róla. A honszerzői érdemek kétségbe vonásával a szerzett jogok is kérdésessé válnak, sőt még az egyszerű ember számára elérhetetlen „tudás", „tanultság" is más megvilágításba kerül. Amikor Petőfi, Egy estém otthonn c. versében, azzal mentegeti a költészetre s „minden illyes dologra" keveset tartó apját, hogy „csak húsvágáshoz ért", majd hozzáteszi: „Nem sok hajszála hullt ki / A tudományokért," éreznünk kell ebben az
121 Ennek beszédes jele az a levél, amelyben BERNÁT GÁSPÁR „Kont vitéz paródiájá"-nak szövegét kéri Petőfitől egy vidéki ismerőse számára, akihez eljutott „e kedélydús satira kincsnek" a híre (1. PETŐFI SÁNDOR levelezése c. i. m. 135, ill. 4 0 8 - 4 0 9 ) .
10*
MTA I. Oszt. Közi
31, 1979
404
KISS JÓZSEF
okoskodásban a „tudományokéra eső (e kifejezés szó szerinti értelmét megkérdőjelező) ironikus nyomatékot, mely egyúttal a hűsvágást, tehát a kétkezi munkát feljebb löki az értékrendszerben. A derék Fejenagy lassú felfogása, a harangozó naiv intrikája, a bírói „ékesszólás" hiánya már nem a rátótiak együgyűsége, Petőfi hősei nem válnak bohózati figurákká. „És az eposzi cél? " — tehetnénk fel a kérdést. „Egy 55 éves iszákos kocsmárosné kegyeiért vállalja a nyaktörés és az ütlegek kockázatát a már éppen nem könnyű mozgású, 40 éves hős? " Kísértésbe esünk, hogy Broich Fürtrablás-e\emzésének szellemes érvelésével válaszoljunk: hát nem korszerűbb és felvilágosultabb dolog-e az, hogy 1844-ben Magyarországon egy falusi kocsmárosnéért vívnak eposzi csatát — a jelenben; s nem régesrég meghódított területekért — a távoli múltban; hogy a harc nem napokon és terjedelmes énekeken át folyik, hanem egy vasárnap délután lezajlik, s hogy a veszteség — vitézek kínos haldoklása, tömeges pusztulása helyett — mindössze „egy leharapott fül"? Nem válaszolunk határozott igennel, ahogyan Petőfi sem: a döntés a történelem kezében van; de nem kétséges, hogy az inga, amely az egyik irányból éppen a legalsó ponthoz ért, az ellenkező irányba fog tovább lendülni. A folyamatosságot az értékek cseréjében — mint a Csont és A helység kalapácsa egyaránt mutatja — az állhatatosság, a kitűzött cél áldozatkész szolgálata biztosítja. (Ez az erény a titka a Dorottya „csodájának" is: ennek címszereplőjét, a vénlánycsúfolók félig népi—félig irodalmi, széles körben ismert, kigúnyolt, lenézett tárgyának utódát, éppen „a matrikuláért" vívott állhatatos küzdelme ruházza fel nő létére a hadvezéri szerephez szükséges heroikus vonásokkal.) A magatartás/orma megmarad, de a cél lassanként az ellenkezőjére fordul. Ete hős még „póri csoportozatok" ellen ránt kardot, a megújhodott Lehel és költészeti társai meg már a népjogok védelmében. (Addigra világossá válik, hogy a puszta ököl ereje nem elég a felismert jogok kiküzdésére.) A középúton Fejenagy „széles tenyerével" ragadja meg ellenfelét, a színigazgató meg csak fenyegetőzik. A kardok leeresztve várnak, a szemben álló felek (az eszmék) kölcsönös engedményekről tárgyalnak, — az irónia közvetítésével. *
A „hősi eszmény" dilemmájának másik oldala az eposz-műfaj és az eposzi költői hagyomány kérdése. A heroikus világkép megrendülése hovatovább az eposzi formát (az ódon zengésű, választékos, tirádás költői nyelvet, a hasonlatokkal, metaforákkal, jelzőkkel zsúfolt stílust, az eposzi „kellékek"-et, motívumokat, a gépezetet), sőt magát a méltóságteljesen hömpölygő hexametert is gyanúba keveri. Ez a formavilág - az eposzi fenséghez szükséges teljes eszmei fedezet híján — már a Zalán futása keletkezése idején is enyhén anakronisztikus volt, s az eltolódás az ideológiai és esztétikai értékrend között 15-20 év távolából visszatekintve még kirívóbbnak tűnt. A magyar hősi romantika és a nemzeti eposz hagyománya Petőfi számára s az olvasók szemében is Vörösmarty hexameteres epikájában testesült meg, ezt kellett hát hitelesen karikíroznia, hogy az eltolódást érzékeltethesse; ugyanakkor arra is vigyáznia kellett, hogy ezt a célt szem elől ne tévessze, s az olvasó figyelmét Vörösmartyra való direkt utalásokkal mellékvágányra ne terelje. A bennfentes biztonságával, fölényes tájékozottságával, meglepő beleélő készséggel s egyszersmind a csíny tevő gyerek pajkosságával oldotta meg nehéz feladatát. ízléstelenné vagy 9* MTA I. Oszt. K ö z L 31, 1979
A HELYSÉG KALAPACSA
405
durvává sehol nem válik; úgy karikírozza az eposzíró Vörösmarty művészi eljárásait, hogy alig lehet tetten érni, s mégis az ő eposzainak világát varázsolja az olvasó képzeletébe. Már érintettük, hogy ez a karikírozás A helység kalapácsában azért nyomatékosabb, mint más komikus hőskölteményekben (s ezáltal fontos megkülönböztető jegye is a műfaj hazai adaptálásának), mert Petőfit ekkori helyzetében az alkotásmód, a stílus, a költői műhely gondjai a legközvetlenebbül foglalkoztatják, s ezeket egész irodalmi fejlődésünk szempontjából alapvetőeknek tartja: a műből világosan kihallható, hogy az izmosodó „lenti világ" nemcsak hősöket kínál, hanem a saját céljainak, új erkölcsi eszményeinek megfelelő formát, műfajokat, költői eszközöket követel. Leginkább illetékes szószólója éppen Petőfi, aki a költészet nyelvét fellépése óta a közvetlen, élő beszédhez próbálja közelíteni, a műnépdalt belülről, a nép érzésvilága és nyelve felől újította meg, s verselésünket általában is fel akarja szabadítani az idegen mérték, ritmus és rímtechnika gyámsága alól: 1844. évi költői termése, mint Gáldi László vizsgálataiból tudjuk, mintegy 60 különböző versformát képvisel 122 (nyilván ekkori tapasztalataira is támaszkodott, amikor összes költeményei elé szánt Előszavában azt fejtegette, hogy a magyar rím és mérték „még nincs meghatározva", s arról neki nincs „tudata", de van „sejtése"). 1 2 3 Bizonyosan megkezdte már az új népies irodalom esztétikájának kidolgozását is, az „egyszerűség" mint fő követelmény alapulvételével. Ezt A helység kalapácsában (a kántor hatványozottan dagályos szerelmi vallomása elején) — visszájáról, de félreérthetetlenül — szó szerint hangoztatja is, 1 2 4 továbbá, mintegy szemléltetésül, az ironikus játék keretében, ízelítőt is ad belőle: a túlcifrázott eposzi stílust időnként realista részletek váltják fel, a kántor vallomását meg Fejenagy és Harangláb hiteles, ízesen paraszti párbeszéde követi. Ferenczi Zoltán A helység kalapácsának e fordított célzata és a Pesti Divatlap szerkesztője Vahot bizonyos törekvései között szoros összefüggést látott. Arra a kampányra utalt, amelyet Vahot az egykoni magyar novellairodalom mesterkélt, túlcifrázott, dagályos stílusa ellen indított lapjában. Már a folyóirat első (július 1. heti) számában közölt egy „paródiai vázolat"-ot „egynémelly divatos magyar novellára", 125 majd a július 4. heti számban „Novellaíróink" cím alatt hosszabb cikkben éppen az „egyszerűség"-et kérte számon az elbeszélések szerzőitől. „Az eltévedt, a kicsapongó phantaziából eredő, dagályos, erőtetett [ ! ], cikornyás nyelv - írta többek közt - nagy mértékben árasztja el és teszi semmivé a legtöbb magyar novellát. Cifra az ő beszédök, mint Bálint nadrágja, mellyen a példabeszéd értelmében, a sok zsinór és sujtás miatt a posztó nem is látható. [ . . . ] Sokan azt hiszik, hogy csak az a jó költő, ki cifrábbnál cifrább képes beszéddel áll elő. Ezek az egyszerűség nemes fogalmát nem ismerik. Minden képes, virágos nyelv nélkül 12 2 GÁLDI LÁSZLÓ: Vers és nyelv. = Nyelvünk a reformkorban. (Tanulmánykötet. Szerk. PAIS DEZSŐ.) Bp. 1955. Akadémiai K. 580. 12 3 PETŐFI SÁNDOR Vegyes művei c. i. m. 38. 124 L . a költemény 7 1 1 - 7 4 4 . sorát (Petőfi művét az akadémiai kritikai kiadás sorszámozza: PETŐFI SÁNDOR összes költeményei. 1. k. Bp. 1951. Akadémiai К. 1 2 0 - 1 4 9 . ) . Figyelemre méltó ebből a szempontból, hogy az a mutatvány, amelyet PETŐFI „A helység kalapácsa" megjelenése előtt (okt. 13-án) a műből a Pesti Divatlapban közreadott, éppen az a jelenet, amelyben ez a vallomás is benne foglaltatik; sőt ezt ábrázolja az önállóan kiadott mű hátsó boritólapja is; mintha a szerző ezen a módon is utalni kívánt volna erre „az érzés egyszerű hangján" elmondott szózatra mint a mű helyes értelmezésének kulcsára. 12 5 TURÓCZY (álnév? ]: Eugen és Hermine; vagy: szerelmi kéj és vérboszú. Pesti Divatlap 1844. 1. sz. nyárhó (júl.) 1. hetében, 1 1 - 1 4 .
10* MTA I. Oszt. Közi 31,
1979
KISS JÖZSEF
406
is lehet igazán költőileg bánni valamelly tárggyal; és viszont a legmagasabb, legfellengzőbb képet is lehet, sőt kell világosan és egyszerűen kifejezni." Ez utóbbira Tassót, Shakespeare-t, Byront, Wielandot és Vörösmartyt hozza fel példának, kik „merész képzeletöket a legmagasabb tetőpontra emelik, honnét a költészet legszebb virágait, képeit, sűrűen, tarkán hullatják alá, s még sem sértik az annyira kedves egyszerűség szabályait" stb. 1 2 6 Ferenczi ezt a szóban forgó cikk és a közvetlenül ennek megjelenése után keletkezett komikus hősköltemény közötti gondolati egybeesést Zilahy Károlynak, Petőfi első életrajzírójának 127 azzal az értesülésével kapcsolta össze, amely szerint „Petőfi A helység kalapácsát Vahot Imre buzdítására írta; de mikor készen volt, nem tetszett neki [ti. Vahotnak], aztán Geibel Károly könyvkereskedő vette meg 40 frton"; 1 2 8 s így vonta le — a Vachott-cikk terjedelmes részletének közlése után — azt a következtetést, hogy ebben az (egykorú novellastílus elleni) „kifakadásban megleljük azt az irányt, melyet Vahot kigúnyoltatni akart, s fölhívta Petőfit, hogy írjon prózánk, novelláink e hibáiról egy satirát vagy paródiát, s a költő e felhívásnak engedett. így született 1844 augusztusában A helység kalapácsa,"129 Ferenczi a tanulmány második részében arra keres magyarázatot, miért nem tetszett a már elkészült mű (mint Zilahy állította) Vahotnak: „Petőfi, midőn e művét megírta, nem felelt meg annak, a mit Vahot várt; mert nem annyira a prózai styl ellen fordúlt, mint inkább az eposz stylusából indúlt ki, s a nagy hangú, semmit mondó phrasisok mellett ennek fogásait parodizálta. E tekintetben részint Vörösmarty Zalán futása és Cserhalomja, részint Homer fordulatai, s az ők nyomain [ ! ] nagyon is divatos beszédfordulatok és átmenetek álltak szeme előtt." E tétel példákkal, szövegösszevetésekkel alátámasztott kifejtése után megjegyzi, hogy „midőn Petőfi az eposz stylját tartotta első sorban szeme előtt, ebben lényegileg az akkori próza temérdek tulajdonságát is kiparodiázta, mely az eposzi nyelv sok sajátságát, formalitását utánozta s ez által feltűnően affectált lőn" stb., s arra a végkövetkeztetésre jut, hogy ,A helység kalapácsa nem valamely határozott műre vonatkozott, hanem egy irány paródiája volt." 1 3 0 Mindez (összevonva) lényegesen módosított formában került át Ferenczi Petőfi-életrajzába: „bárha a mű az eposz fogásait és phrazeológiája alkotásának módját felhasználja — vonja meg itt a mérleget az-érdemes Petőfi-kutató —, úgy hogy a komoly eposz paródiájának látszik; mégis valósággal az akkori novellaírásban és lyrában divatos rhetorikai dagályosságot akarta nevetségessé tenni. A >sallangos, puffogó' dagályosságnak, az affectált nagyot mondani akarásnak Petőfi a leghatározottabb ellensége [ . . . ] volt; vele szemben, mint legfőbb művészeti elvet, az egyszerűséget állította föl. [ . . . ] E szerint paródiája nem valamely eposz nyomán indul [ . . . ] , hanem általában irányúi a divatos dagály ellen; tehát egy álművészed irány paródiája." 131 Ferenczi tehát a Petőfi-életrajzban — a költő paródiájának „céltábláját" keresve — az egykorú novellákon át általában a „dagály"-ig jut el, egyszersmind (korábbi véle126
Pesti Divatlap, 1844.4. sz. 1 2 1 - 1 2 4 . Az első biográfiai kísérlet GYULAI PÁL nevéhez fűződik, de ő - „Petőfi Sándor és lyrai költészetünk" c. tanulmánya keretében (Új Magyar Múzeum 1854. 1. és 2 . s z . , 24 - 4 3 , 9 7 - 1 2 4 . ) csak 1847 végéig vázolta fel a költő életútját. 128 ZILAHY KÁROLY: Petőfi Sándor életrajza. Pest, 1 8 6 4 . 5 9 . 129 Petőfi-Múzeum (Kolozsvár) 1893. 2. sz. 2 5 - 2 8 . 130 Uo.3.sz. 60-62. 131 FERENCZI ZOLTÁN: Petőfi életrajza. Bp. 1896. Franklin. II. 8 3 - 84. 121
MTA I. Oszt. Közi
31, 1979
A HELYSÉG KALAPACSA
407
ményétől eltérően) egészen eltávolodik az eposztól s vele együtt a tartalmi kérdésektől: a mű „főérdeke nem a tartalomban, hanem a formában van" — szögezi le, s ezzel — Toldy egykorú véleményéhez visszanyúlva, 132 ill. Meltzl és Gyulai felfogását egyesítve — A helység kalapácsának azóta is makacsul vissza-visszatérő stílusparódia-értelmezését indítja útjára. Azok a meghatározások (stíltréfa, stílusfintor), 133 amelyek ezt a terminus technicust variálják, ugyancsak Ferenczi hipotézisére vezethetők vissza. Pedig, mint láttuk, ez ugyancsak ingatag alapra épült. Zilahy adata, amelyből Ferenczi kiindult, ellenőrizhetetlen (mint az éppen kritikátlansága miatt joggal elmarasztalt Zilahynak 134 annyi más állítása); sőt feltehetőleg magától a rossz memóriájú, ráadásul hiú és kérkedő Vahottól származik. Valóban az ő ösztönzésére készült volna A helység kalapácsa? Handelsmann Antal feljegyzései ezt éppenséggel cáfolni látszanak: neki Vahot az 1860-as években azt mondta, hogy egyszer, 1844 nyarán, a költő íróasztalán, távollétében, meglepetve fedezte fel a mű megkezdett kéziratát (az I. ének egy részét). 135 Feltűnő továbbá, hogy Vahot „Emlékirataf'-ban, 136 amelyek tekintélyes részét szentelte éppen Petőfinek, egy szóval sem említi A helység kalapácsa létrejöttében játszott állítólagos szerepét. Valószínű tehát, hogy csak felelőtlenül fecsegett, emlékezéseiben pedig jobbnak látta, ha hallgat arról, ami már végleg elhalványodott az emlékezetében. De Ferenczi végül ettől függetlenül is ellentmondásba került önmagával, mert ha Petőfi csakugyan az egykorú irodalom dagálya ellen támadt (mint cikkében Vahot), akkor a mű miért ne felelt volna meg a szerkesztő elképzeléseinek? (Ferenczi ennek a kérdésnek a felvetését a Petőfi-életrajzban már mellőzi.) De ami még feltűnőbb Ferenczi érvelésében: ő maga hangsúlyozza, hogy Vahot említett cikkének gondolatai távolról sem eredetiek, sőt éppen azért hangoztatja őket lapjában, mert divatosak; 137 mégis közvetlenül belőlük akarja „levezetni" (Zilahy állításának igazát erőltetve) annak a Petőfinek a művét, aki költői gyakorlatában már jóval előbb rálépett az „egyszerűség" útjára. Tegyük hát félre a Vahot kezdeményezésére vonatkozó hipotézist mint bizonyíthatatlant s valószínűtlent, s csak annyit fogadjunk el, amennyit e feltevés gyér tényanyaga megenged, ti. azt, hogy Petőfi ars poeticájának kialakításában, az egyszerűség elvének tudatosításában segédszerkesztői tapasztalatai, olvasmányélményei is szerepet játszhattak, s Vahot említett cikkének alapgondolatait - akár beszélgetett erről főnökével, akár nem — mint friss emléket felhasználta A helység kalapácsa írásakor; annak azonban semmi jelét nem adta, hogy az eposzi alapról a novellák kedvéért le akart volna térni. Ferenczi
1
" T O L D Y a Budapesti Híradó 1845. márc. 4-i „Szépirodalmi újdonságok" c. cikkében - névtelenül - Petőfi, Kerényi és Sujánszky Antal versesköteteit ismertette; ekkor foglalkozott, röviden, Petőfi komikus hőskölteményével is. L. ENDRÖDI i. m. 5 9 - 6 2 . 13 3 HORVÁTH JÁNOS i. m. 112, MARTINKÓ feljebb idézett János vitéz-tanulmánya 80. stb. 134 Z I L A H Y Petőfi-biográfiáját GYULAI PÁL részesítette megérdemelt bírálatban, 1. Zilahy munkáiról írt recenzióját (Budapesti Szemle 1866.). 135 P . A. (GULYÁS „Álnév-lexikona" szerint HANDELSMANN ANTAL): Vachott [ ! ] Imre Petőfiről. (Adatok Petőfi életéhez.) Bácskai Ellenőr (Szabadka) 1887. 29. sz. júL 10; 1 - 2 . 1 36 2. kiad. Bp. 1881. Aigner. 4 6 3 (1) 1. (Petőfire vonatkozó személyes emlékeit főként a V I - X . fejezet tartalmazza: 2 2 5 - 3 3 5 . ) 131 Petőfi-Múzeum: i. h. 26.: „Nem ő [Vahot] vette észre ennek [ti. az akkori novellairodalomnak] pöffeszkedő, üres bombasztokkal rakott, affectált stylját és természetellenes irányát. Régi panasz volt prózánknak ez a hibája." Stb. 10* MTA I. Oszt. Közi 31,
1979
408
KISS JÓZSEF
eljárása, „foghíjas" logikája ebben az esetben a felületes, elhamarkodott filológiai módszer iskolapéldája lehetne. „Az egyszerűség nemes fogalma", amelyre Vahot olyan magabiztosan hivatkozik, ekkor még teljességgel tisztázatlan kategória, bizonytalan, körvonalazatlan célkitűzés mindannak kiküszöbölésére a stílusból, amit a kor irodalmi tudata korszerűtlennek, elavultnak kezd érezni. Vahot is így, visszájáról közelíti meg a fogalmat: arról ír, ami az egykorú novellatermésben elrettentő (ezt is inkább csak jelzőkkel minősíti), de hogy voltaképpen miben állnak „az annyira kedves egyszerűség szabályai", arra nézve semmilyen konkrét utalással nem szolgál. Ennek azonban korántsem az ő egyéni tájékozatlansága az oka. Horváth Jánosnak a magyar irodalmi népiességről írt monográfiája óta tudjuk, hogy ennek az egész irodalmunkat megújító irányzatnak a térhódítása éppen az elbeszélő műfajok területén jelentős késéssel következett be: „az irodalmi népiesség" Petőfi és Arany fellépéséig „tűlnyomólag a népdalkultusz körében maradt meg". 1 3 8 A népivel beoltott új irodalom elméleti alapjainak lerakása is éppen csak megkezdődött: Erdélyi Jánosnak a Kisfaludy-Társaságban a népköltészetről tartott előadása, melyben a népköltészet nyelvét, az „átlátszó tiszta, nemes előadást" ajánlotta költőink figyelmébe s végül lelkükre kötötte: „Tehát tanulni a népet, az életet, beállni e tengerbe, mint Jézus, midőn a lélek kegyelmét venné a Jordánban, ez a mai költő hivatása, nemes kötelessége!" — ez a szép szózat már Petőfi fellépése után, 1842. nov. 30-án hangzott el. 1 3 9 Kétségkívül Petőfi volt az, aki ebből a programból, akár tudott róla, akár nem, 1844-ig a legtöbbet megvalósította. (így válik érthetővé, hogy Erdélyi olyan feltűnően korán: 1844 elején kiemelte „az 1840 óta fellépett" költők közül, holott ekkor még alig ismerhetett többet egy tucat versénél 140 ). De ennek az évnek a derekán még csak az úttörésnél tartott, csak kísérletezett a változó értékekhez igazodó új esztétikai normák kialakításával. Messze vagyunk még 1847 nyarától, amikor az „egyszerűség" már a „fenség" szinonimája lesz, 1 4 1 amikor Petőfi már „föl nem éri ésszel", hogy „vannak a nemmindennapi emberek közt is ollyanok, kik nem tudják vagy nem hiszik, hogy az egyszerűség az első és mindenek fölötti szabály, hogy akiben egyszerűség nincs, abban semmi sincs" stb., 1 4 2 amikor — hogy mást ne említsünk - maga mellett érezheti Aranyt is („Dalod, mint a puszták harangja, egyszerű" — írja a Toldit köszöntő versében, 1847 februárjában). A helység kalapácsa keletkezése idején az „egyszerűség" még csak mint az adekvát kifejezésmód igénye kapcsolódik a népi tematikához, de ezt a mű félreérthetetlenül tudtunkra adja: a hősi eszmény lebegésének — az élet és irodalom között újra megfogalmazódó viszony másik (formai) oldalán — a hősi eposzi tülcifrázottság (körülményesség, mesterkéltség, a művészi kifejezés öncélú pompája stb.) és a népi
,3a
H O R V Á T H JÄNOS: A magyar irodalmi népiesség Faluditól Petőfiig. Bp. 1927. Magyar Tudományos Akadémia. 256. 139 U o . 283, 2 8 5 - 2 8 6 . ' 4 "Feltehetően az Athenaeumban megjelent 20 vénéről tudott, kivéve a Pönögei Kis Pál álnév alatt megjelenteket (vö. KISS JÓZSEF: A Versek 1 8 4 2 - 1 8 4 4 . kiadásának története c. i. 1.17. ill. az új krit. kiadás I. k. 4 2 2 - 4 2 4 ) . 141 L. III. Uti levelében, a Hortobágyról szólva: „Milly egyszerű a puszta és még is milly fönséges! de lehet-e fönséges, a mi nem egyszerű? ", Petőfi vegyes művei c. i. m. 49. ' 4 2 Uo. XII. levél, az előbbi i. m . 66. 9* MTA I. Oszt. K ö z L 31, 1979
A HELYSÉG KALAPACSA
409
egyszerűség (természetesség, sűrítettség, paraszti szókimondás, teketóriátlanság) egymás elleni kijátszása, szembenállása felel meg. Julow Viktor méltán emeli ki ennek a módszernek a jelentőségét: „Bombasztikusnak, nyeglének, fennköltnek és durvának, alpárinak gyakran a végletekig kiélezett, valósággal robbanó kontrasztjai gyors egymásutánban követik egymást, páratlanul eleven, vibrálóan ritmikus hatást keltve" — állapítja meg, s helyesen mutat rá, hogy ez az „átcsapásos módszer a legapróbb eleméig át- meg átszövi a művet". 1 4 3 E módszernek Julowtól adott interpretációját azonban nem fogadhatjuk el. ÖA helység kalapácsában a komikus hősköltemény és műfaji iker-páija, a travesztia módszerének (Julow terminológiájával a Fürtrablás-féle „mock-heroic"-nak és a blumaueri „lerántó paródiá"-nak) egyesítését, a Csokonaitól alkalmazott „megduplázott komikum" zseniális továbbfejlesztését látja. Első szemléltető idézetét Csokonai Békaegérharcából veszi, amely a Batrahomüomachiának, az Iliász antik devalváló pendantjának travesztálása, tehát valóban a két módszer összekapcsolása által kelt nevettető hatást; de már a Dorottyává kapcsolatban maga Julow megjegyzi, hogy Csokonai ezt az eljárást itt „valamivel temperáltabban" alkalmazza. 144 Mi ezt természetesnek tartjuk, hiszen a Dorottya komikus hősköltemény; ez pedig nem „tűri" a maga sajátos módszerével ellentétes eljárást, legfeljebb alárendelt szerepkörben. („Az alacsonynak magasra emelését", tehát Dorottya heroizálását lehetetlenné tette volna az egyenrangú, hangsúlyos travesztáló-devalváló módszer.) A helység kalapácsában még kevésbé lehet erről szó. Petőfinek semmi köze sincs Blumauerhez: a „heroikus tárgy — közönséges forma" travesztia-séma teljességgel idegen az ő módszerétől: az az elem, amelyet Julow A helység kalapácsában „durvának", „alpárinak" minősít, valójában már az „egyszerű" előzménye: a korai patriarchális népiességre jellemző vaskos „paraszti"-t az a „népi" váltja fel, amely Petőfi költői programjában a nemzeti költészet fundamentuma lesz. Komikus hőskölteménye a két minőség közötti átmenetet jelzi. Az „átcsapásos módszer"-nek Julowtól felhozott példa-típusai az ironikus játék különféle változatait képviselik, melyek éppen ezt a minőségi változást készítik elő. Petőfi A helység kalapácsában nem két, egymással ellentétes eljárást vegyít, hanem a komikus hőskölteménynek Boileau és Pope művében kidolgozott alapképletét, a heroikus formának közönséges tárggyal való összekapcsolását fejleszti tovább a végső lehetőségekig, tehát úgy, hogy a hősi eposzi keret mind egészében, mind részieteiben, a nagyobb szerkezeti elemektől (invokáció, seregszámla, hősi párbeszéd stb.) a kisebbeken át a legapróbbakig (motívumok, jelzős szerkezetek, halmozott, epikus vagy közönséges hasonlatok, metaforák stb.) nem-heroikus tartalommal telítődik; vagyis a hasonlatok, metaforák „képi szférája" is azonos a mű tárgyi szférájával: maga a képanyag is a megjelenített falusi világból való. Petőfinek ez a kétségkívül tudatos újítása páratlan kísérlet a műfaj történetében. Csak gyér, kezdetleges előzményeiről tudunk: Schmidt említi, hogy az angol Garth, I. György király háziorvosa, aki XVII. század végi Dispensary)ában gyógyszerészeknek és orvosoknak egy ún. „szegény-gyógyszertár" körüli perpatvarát énekli meg, hasonlatai szóképeinek (ti. amihez hasonlít) mintegy lO^át az orvostudomány területéről veszi;14 5 Julow meg а Dorottya III. énekének „híres, kifejtett
143
JULOWi. t.49. Uo. 4 8 - 4 9 . 14 'SCHMIDT L m . 42. 144
10* MTA I. Oszt. Közi 31,
1979
KISS JÓZSEF
410
Hortobágy-hasonlatára" hívja fel a figyelmet, majd maga is megjegyzi, hogy a komikus hőskölteménynek „ezt a > népiesítését < viszi Petőfi a végső konzekvenciákig". 146 A költő tehát egy minden ízében falusi-népi-paraszti világot jelenít meg a hősi eposz hagyományos eljárásaival és eszközeivel. („Belső magatartása azok ellen szól — jegyzi meg találóan Illyés Gyula —, akik a magyar múltban csak a főrangúaknak nyújtanak babért és eposzt, a népnek soha." 1 4 7 ) Ez valóban éles és változatos kontraszthatásokkal jár, de ezek úgy összegeződnek, hogy az is, ami kezdetben ízléstelenül „alacsony"-nak, drasztikusnak, azaz „alpári"-nak tűnt, lassanként — mint az egységes népi világ része — elfogadhatóvá válik, mintegy „irodalmi polgárjogot" nyer. Mindez pedig — mint mondtuk — egyúttal a természetesség, egyenes beszéd, egyszóval az egyszerűség felé egyengeti a költői kifejezés útját. Ezáltal Petőfi a konvencionális eposzi technika (ironikus) bírálatát kiterjeszti minden olyan írói eljárásra, ami nem „egyszerű", nem természetes: a hamis pátoszra, az érzelmességre, a mesterkéltségre, az öncélú formajátékra; azaz: a paródia ezen az oldalon is csak kiindul az eposzból, de éppen annak központi szerepe, tekintélye révén — fonákjáról — egész irodalmunk programját megfogalmazza. A helység kalapácsa „úgy nevetséges" tehát, hogy mentes marad a durva, a személyesre, esetlegesre, egyedire irányuló célzásoktól: nem támad egyik irányban sem; eszköze nem a parodisztikus vagy szatirikus gúny, hanem a kettőt lefegyverző, a szembesítés révén magasabb célt: a történelmi változás leleplezését-feltárását, a befogadó hirtelen ráeszméltetését szolgáló irónia. Ez a feleszmélés hirtelen, amennyiben egy hosszabb történelmi folyamat változásai egy mű olvasása-hallgatása alatt válnak tudatossá, de a szerző e művön belül nem drasztikus hatásokkal, hanem mozgékony, fürge, ötletes műveletekkel: játékkal ér célt; s míg ez az ironikus játék a két értékszint között az olvasó aktív bevonásával folyik, fokozatosan ébred és válik teljessé a felismerés öröme. Nem több és nem kevesebb ez a felismerés, mint hogy „Fejenagy és társai talán mégsem egészen méltatlanok az eposzi hős szerepének eljátszására, de ennek az eposznak a nép nyelvén és szellemében kell megszólalnia." *
Ezt a tételt, amelyhez A helység kalapácsa külső megközelítésével: a komikus hősköltemény műfaja, az irónia-elmélet, a biográfia és a Petőfi-életmű felől jutottunk, a továbbiakban a költemény módszeres belső vizsgálatával, az ironikus mozgástér két szintjének és a köztük folyó játéknak az elemzésével kívánjuk finomítani, részletesen kidolgozni. A két szint, mint e külső megközelítés során megállapítottuk: a tovatűnő, fakuló-üresedő heroikus világ, melyet a hexameteres eposz karikírozása idéz fel, ill. az eposzi keretben a maguk módjára vitézkedő falusi-népi hősök színesedő-telítődő világa, mely viszont felkelti az egyelőre hiányzó adekvát kifejezésmód igényét. Maga a mozgástér is az elbeszélés folyamán, lépésről lépésre, mozzanatról mozzanatra épül ki, s válik az ironikus játék mind élesebben kirajzolódó színhelyévé. E játék célja az új eszmék egyensúlyba hozatala a hagyományos heroikus értékrenddel, az olvasó nevető ráeszméltetése arra az egyensúlyi állapotra, melyben a korábbi vonzások ereje csökken, s újak válnak érezhetővé. (Készült 1976/77-ben az MTA Irodalomtudományi Intézetében.) " " J U L O W i. t. 41. 14 7
ILLYÉS GYULA: Petőfi. Új, átdolg. kiad. Bp. 1950. Révai. 97.
MTA I. Oszt. KözL 31, 1979
173
SZEGEDY-MASZÁK MIHÁLY
AZ E L B E S Z É L Ő N É Z Ő P O N T Ö S S Z E T E T T S É G E KEMÉNY ZSIGMOND SZÉPPRÓZAI MŰVEIBEN
I. Módszertani bevezető Minden tudományos szándékú vizsgálatban szükségszerű alapfeltétel, hogy a kitűzött célt világosan meghatározzuk. Az itt következő szöveg olyan elemzés része, mely kizárólag Kemény szépprózájára vonatkozik. Az író értekező műveit másik három — politikai, történelembölcseleti és esztétikai nézeteit tárgyaló — dolgozatban kívánjuk tárgyalni. A szépírói és értekező szövegek között átmenetet képező politikai jellemképek költői megformáltságára is külön tanulmányban térünk ki.1 Nem vállalkozunk Kemény jellemképének megrajzolására. A róla szóló szakirodalom legjavát arcképek alkotják, s mi hozzájuk képest nem tudnánk újat mondani. Ehelyett inkább a megvalósult alkotások törvényszerűségeit próbáljuk felderíteni azzal a meggyőződéssel, hogy a regényelemzés mindenütt, így Magyarországon is kevésbé fejlett, mint a líra megközelítése, a Keményről szóló munkák között pedig alig akad szövegelemzés. Napjainkban szövegszerűbben olvasunk regényt, mint korábban, s ez történetileg értelmezhető jelenség: Kemény idejében a regény elsősorban a népszerű szórakoztatás eszköze volt — nemcsak Jókai Magyarországában, hanem még Dickens Angliájában is. 1841 -ben a New York-i mólon az emberek azért várták tömegesen az Angliából érkező hajót, mert tudták, hogy az magával hozza Dickens regényének legújabb folytatását. Amikor a hajó feltűnt, messziről odakiáltva tudakolták, hogy meghalt-e a kis Nelli. Ma a népszerű szórakozást elsősorban a rádió, a televízió, a tudományos fantasztikus könyvek és a mozi elégítik ki. A regénnyel szemben támasztott igény beszűkült és elmélyült. Hosszabb történeti folyamat eredménye ez a változás, s a későbbi visszahat a korábbira: ma az Ódon ritkaságok boltját nem soroljuk Dickens legjobb regényei közé, Tolsztojt és Jókait pedig már Bulgakov és Kosztolányi ismeretében olvassuk. Visszatekintve, úgy látszik, hogy a szövegszerűbb regényolvasás igénye 1850 után tudatosodott az írókban: világirodalmi méretekben Flaubert, majd James tekinthető hirdetőjének, nálunk Kemény Zsigmond képviselte legkorábban ezt az igényt. Amikor szövegszerű megközelítésre törekszünk, nem az egyes regények szerkezetét akaijuk leírni, mivel így állóképet adnánk a művekről. Megszerkesztettség helyett inkább megszervezettséggel, dinamizmusokkal kívánunk foglalkozni. Olyan alaktani vizsgálat a célunk, amelyre Goethe gondolt, s amelynek Propp volt az úttörője. Állandó elemek közötti változó viszony áll figyelmünk központjában, s mivel a viszonyra esik a hangsúly, 1
A Kemény Zsigmondról készülő nagyobb munka itt felsorolt részeiből e legutóbbi már megjelent: „Költői megformáltság Kemény Zsigmond politikai jellemrajzaiban." ItK 1976. 3 5 2 - 3 6 6 . MTA I. Oszt. K ö z i . 31, 1979
412
SZEGEDY-MASZÁK MIHÁLY
az összetevők körét minél szélesebbre tágítjuk. A regényelemzésben a szereplők közötti viszony értelmezésének van a legrégibb hagyománya. A XIX-XX. század fordulója óta egyre többen írtak az elbeszélő nézőpontjáról, legújabban pedig a szövegben jelölt történetbefogadóval is foglalkoztak. A magunk részéről úgy véljük, e három kérdéskör külön-külön tárgyalásának nincs értelme, mindegyikük csakis a másik kettő függvényeként szemlélhető. Az állandó elemek közötti változó viszony tárgyalása olyan követelmény felállításához vezet, mely szerint a vizsgált szövegeket úgy kell alkotórészekre bontani, hogy általános fogalmak meghatározásához jussunk el. Nem válik-e akkor regényelméleti fejtegetés ürügyévé Kemény Zsigmond szépirói munkássága? Semmiképpen nem. Sőt, elméleti fogalomalkotás nélkül az egyedi művek elemzése is hitelét veszti, hiányozni fog belőle az elemző szókincs, mely nélkül az írói arcképrajzolás művészi igényétől különböző tudományos igény teljesen jogosulatlan lenne. „Ha ezeknek az elvont alapoknak a vizsgálatáról lemondanánk, egyetlen konkrét jelenség magyarázatára se volnánk képesek." 2 Amennyiben lemondtunk arról, hogy esszét írjunk, a vizsgált szövegek nyelvét próbáljuk utánozni, akkor elméleti általánosításokra kell törekednünk, különben atomisztikusan szemléljük az irodalmat, elszigeteljük egymástól a műveket, és végső soron az irodalom megismerhetőségét vonjuk kétségbe. Mivel poétikai vizsgálat, értelmezés és nem leírás a célunk, Kemény szépprózai szövegeit nem külön-külön elemezzük. Abból a legáltalánosabb tételből indulunk ki, hogy az elbeszélés emberi közlésforma, amely az üzenet küldője és vevője számára bizonyos, a vizsgálat során megállapítandó közlési szabályok megtartását teszi szükségessé. Végső soron tehát az elbeszélés univerzáliáit keressük, hogy azután megállapíthassuk: az elbeszélő számára logikailag adott lehetőségek közül a történeti fejlődés melyeket tette használhatóvá Kemény számára. Viszonyítási pontjainkat jórészt külföldi irodalmakból vesszük, éspedig két okból. Először azért, mert Keménynek a magyar regényirodalomban betöltött helyével külön tanulmányban szeretnénk foglalkozni, s így ebben az elméleti igényű tárgyalásban magyar szerzőket csak annyiban szerepeltetünk, amennyiben az általános elméleti okfejtés megkívánja. Másodszor azért, mert hangsúlyozni szeretnők, hogy a regényírás éppúgy nemzetközi jelenség, mint a népköltészet — a romantikusok tévedtek, amikor mindkettőben a „nemzetjellem" kifejezését látták. Nem véletlen, hogy Lukács György a regényről írott könyveiben nem foglalkozott behatóan magyar regényekkel, a regény poétikájának kutatója aligha számolhat a magyar regény fejlődéstörténetével. Sőt, olykor még tovább kell tágítanunk Kemény szépprózájának a kontextusát: ki kell térnünk általában az epika kérdéseire, mivel a regény mindig tőle különböző műfajok kölcsönhatásában fejlődött, s e fejlődés irányát mindig az epikus és nem epikus elemek megkülönböztetésével határozhatjuk meg. Létezik olyar feltételezés, mely szerint a műnemek közül az epika a legegyetemesebben elteijedt — minden társadalom minden osztálya s rétege ismeri, az egyed fejlődésében pedig a harmadik életév körül szükségképpen megjelenik a történetelmondás igénye3 —, annyi mindenesetre bizonyos, hogy az elbeszélés szabályai feltűnően állandónak látszanak, s ezért célszerű belőlük kiindulni. 2
VLAGYIMIR JAKOVLEVICS PROPP: A mese morfológiája. Bp. 1965. 32. L. ROLAND BARTHES: Introduction ä ľanalyse structurale des récits. Communications (1966). 1, 27. 3
MTA I. Oszt. K ö z i . 31, 1979
8
AZ ELBESZÉLŐ NÉZŐPONT
413
Bármely műalkotás befogadása több szakaszból áll. Már az első összhatás is élményhez, sőt esztétikai értékítélethez vezet. Ha valaki ezt a szakaszt rögzíti, akkor élménybeszámolót ír, s nyelve általában a befogadott mű nyelvének a hatását mutatja. A következő állomás a mű szigorú értelemben vett elolvasása, a részletek megszerkesztettségének felismerése. Az ún. műelemzések általában ezt a szakaszt tükrözik. Az élménybeszámoló és a műelemzés közül egyiket sem tartjuk magasabb rendűnek a másiknál: az egyikben az értéknyelv, a másikban a funkciótlan nyelvi leírás lehet túladagolt. Élmény és a műben használt jelrendszer elolvasása elengedhetetlen alapfeltétel a befogadás harmadik módjához, melyet értelmezésnek nevezünk. Ez annyit jelent, hogy felfogjuk a műegész megszervezettségét, a mű jelrendszerét más jelrendszerekhez viszonyítva értékeljük. A magunk részéről most ennek a harmadik felfogásnak a racionalizálását kíséreljük meg. Az elemzések helyett csak az értékelt végeredményt közöljük: Kemény elbeszélő műveinek általános szabályrendszerét ismertetjük, bevallottan „oktató célzattal", amennyiben nemcsak a szóban forgó szövegeknek, hanem általában a regénynek olyan alaposabb, mélyebb befogadására szeretnénk ösztönözni, amelyet az olvasók többsége inkább csak a líra esetében tanult meg. Hármas feladat áll előttünk: meg kell állapítanunk azokat a szinteket, amelyeken az általunk megkülönböztetett alkotóelemek elhelyezkednek; egymáshoz kell viszonyítanunk a szinteket; s végül esztétikai értékítéletet kell formálnunk. Nem azt a történeti szerepet akarjuk megvilágítani, melyet Kemény szépprózája betöltött — ezt a feladatot már korábbi tanulmányírók elvégezték —, hanem műveinek esztétikai hatására próbálunk fényt deríteni. Ennek érdekében tovább differenciálható négy réteget különböztettünk meg Kemény regényvilágának szerkezetében, torzító leegyszerűsítésként félretéve az angolszász „új kritikusoknak" azt a feltevését, mely szerint a regényt tartalom és forma, anyag és technika, téma és technika, téma és stílus vagy cselekmény és textúra névvel illethető kettősségre lehet visszavezetni.4 Az első megközelítésre is nyilvánvaló, kisebb, közvetlenül nyelvi egységek szerint tagolt felszínibb szerkezetek felől a nagyobb s összetettebb részekből álló, a közvetlen érzékelés számára nem adott, burkoltabb, mélyebb szerkezetek felé haladva az első szintnek a szöveg stilizált sága felel meg, tehát a szóképek és a szóalakzatok szövegalkotó tevékenysége, a második szinten képzeljük el az idő és a tér szerepét a regényben, a harmadik síkot az elbeszélő, a szereplő és a történetbefogadó viszonya, végül a negyediket az elbeszélt történet értékszerkezete képezi. A mélyebb szerkezeteket redukcióval és megszerkesztéssel kapjuk. A redukció olyan összehasonlítás, mely nem azonos elemekre, hanem egymásnak megfelelő mondat- és jelentéstani viszonyokra irányul. A redukció szempontjából az olyan szövegrészek tekinthetők feleslegesnek, amelyek nem feleltethetők meg más szövegrészeknek. A felszíni szerkezetben ezek a szövegrészek még különösen jellemzőnek találtattak. A felszíni szerkezettől a mély felé haladva éppen azért mind kevesebb viszonnyal kell számolnunk: az egyik szinten a viszonyok egy csoportjának a következő szinten egyetlen viszony felel meg. A szóképek és szóalakzatok száma igen nagy, az alapvető értékszerkezeteké erősen korlátozott. Az egyik szintről a másikra átváltás egyszerre jelent sűrítést és bővebb kifejtést: a nagyobb
4
L pl.: MARK SCHORER: Technique as Discovery (1948) és WILLIAM HANDY: Toward a Formalist Criticism of Fiction (1961), in: ROBERT MURRAY DAVIS (ed.): The Novel. Modern Essays in Criticism. Englewood Cliffs, N. J., 1969. 7 9 - 8 1 , 85, 90 és 9 5 - 9 6 . 13* MTA I. Oszt. K ö z i . 31, 1979
414
SZEGEDY-MASZÁK MIHÁLY
redukció az értelmező részéről is magasabb szintű általánosító munkát igénytl.5 Ha az első szintet stilizáltságnak neveztük, a másodiknak a poétizáltság, a harmadiknak a retorizáltság nevet adhatjuk. Vizsgálatunk a retorikától indul, s a műfajelméletként értelmezett poétikán át az értékelmélethez vezet. Tekintettel arra, hogy olvasáskor nem egyszerűen azonos szintű részek egymáshoz kapcsolódását figyeljük, hanem állandóan egyik szintről a másikra váltunk át, a rétegek kölcsönhatását a tudományos szándékú vizsgálatban is érzékeltetni kell. Mivel azonban a retorika a legjobban s az értékelmélet a legkevésbé kidolgozott terület, inkább csak a visszautalásokra tudunk sort keríteni. Kemény regényeinek általános törvényszerűségeit szeretnők megállapítani, ezért szükségtelen mind a négy regényréteg vizsgálatánál az összes szépprózai műre hivatkozni. A stilizáltság elemzésekor két zsenge töredéket szembesítettünk a bizonyos alkotóelemeik felhasználásával készült későbbi regényekkel: a Martinuzzi (1837—39 k.) és a Zord idő (1862), illetve A hírlapszerkesztő naplója (1844 - 4 5 k.) és a Férj és nő (1852) képezte a vizsgálat tárgyát. Az idő- és térszerkezet meghatározásakor Kemény kétféle regénytípusa: a Férj és nő és a Ködképek a kedély láthatárán (1853), illetve az Özvegy és leánya (1857) és A rajongók (1859) állt a figyelem középpontjában. Az elbeszélő, a szereplők és a történetbefogadó viszonyát a nagyobb terjedelmű regények közül az elsővel és az utolsóval: a Gyulai PáRú (1847) és a Zord idővél fogjuk szemléltetni, de a befejezett rövidebb történetekre is itt fogunk kitérni: A szív örvényei (1851), a Két boldog (1852), a Szerelem és hiiiság (1854), az Alhikmet, a vén törpe) 1853), a Poharazás alatt (1853) és A szerelem élete (1854) műfajtörténeti helyét ebben az összefüggésben jelöljük ki. Az időés térszerkezetről mondottakkal elsősorban úgy teremtjük meg az összefüggést, hogy az Özvegy és leányát is bevonjuk az összehasonlításba. A szépprózai művek értékszerkezetét majd az Élet és ábránd (1842—44 k.) a Gyulai Pál, a Ködképek, az Alhikmet és A rajongók alapján próbáljuk megállapítani. A négy szakaszos vizsgálat során tehát a hét jelentősnek ítélt mű két ízben kerül szóba. Amikor a tér- és időszerkezettel foglalkoztunk, értelemszerűen csak hosszabb lélegzetű művekre utaltunk. Akkor azt mondtuk: a Ködképeket és A rajongókat véljük Kemény legművészibb teljesítményeinek. Most ezt az értékítéletünket annyival fogjuk kiegészíteni, hogy a rövidebb szövegek közül az Alhikmet, а vén törpe című alkotást tartjuk legsikerültebbnek. Tekintettel arra, hogy az esztétikai értékítéletnek végső soron az élmény az alapja, az élmény pedig szükségképpen szubjektív, az értékítélet viszonylagos ellenőrzésére a történeti poétikának, a műfaj fejlődéstörténetének a szempontjait vesszük igénybe. Feltevésünk szerint Kemény maga is nagy jelentőséget tulajdonított az irodalom fejlődéstörvényeinek, s annak korszerű irányaihoz képest értékelte azokat a műveket, amelyekről írt. Regényíróként a legfejlettebb országok irodalmában jelentkező igényt ismerte fel, mely a romantika és a realizmus ötvözésére és a szövegszerűbb regény olvasásra irányult, s nálunk is új regényolvasó közönség megteremtésére tett kísérletet, arra hivatkozván, hogy „nemcsak irodalmi, de mély jelentőséggel bíró politikai kérdés is az, vajon milyen irányokban kell az irodalmi munkásságnak vezéreltetni". 6 Regényeit, éppen ezért, a műfaj fejlődési irányainak igen tág összefüggésrendszere alapján kell minősítenünk, nem
5 Vö. A.-J. GREIMAS: Sémantique structural. Paris, 1966. 1 3 5 - 1 3 9 , 1 5 8 - 1 6 4 . 'KEMÉNY ZSIGMOND: Szellemi tér (1853), in: Élet és irodalom Bp. 1971. 231.
MTA I. Oszt. K ö z i . 31, 1979
AZ ELBESZÉLŐ NÉZŐPONT
415
pedig valamely „ideális epikus alapszinthez" viszonyítva, mert ez utóbbinak a feltételezése egyszerre vezet normativitáshoz és szubjektivizmushoz.7 Az elbeszélő hagyományok szétágazó összefüggéseit zárt fogalomrendszerrel próbáljuk rendezni, de egyetlen kérdést sem a végleges egzaktság igényével válaszolunk meg. Korábban megfogalmazott célkitűzésünknek megfelelően, „önreflexiós irodalomtudományt" kívánunk művelni, olyan műértelmezőként szeretnénk dolgozni, „aki a fogalmakat állandóan teremti és megszünteti". 8 A tér és idő kérdéseit újra felvetjük most, az elbeszélő nézőpont tárgyalásakor, és némiképp módosítjuk a korábban adott választ. A regények, sőt, a drámák is az időbeliség fiktív modelljei, a bennük jelenlevő idő virtuális, jelrendszer, konvenció jellegű, ugyanúgy, mint a távlat a festészetben. Marlowe Doctor Faustusáпак (1592 ?) a végén a címszereplő az éjszakai 11 és 1/2 12 órát jelző harangszó között 31, 1/2 12 és éjfél között 19 sornyi versszöveget mond el. Van-e értelme, hogy a két szövegrész elmondásának és a kétszer fél órányi (belső) történésnek — a jelentőnek és a jelentettnek — az időtartamát egymáshoz viszonyítsuk? Van, amennyiben az irodalmat megismerési formaként értelmezzük, tehát a mimetikus illúziót vesszük tekintetbe - mint a térről és az időről szóló fejtegetésünkben tettük, amidőn az epikának abból a mimetikus lényegéből indultunk ki, mely szerint a történet események időbeli egymásutánja. A mimetikus illúzión kívül azonban a literális illúziónak is van — jóllehet másodlagos — szerepe az irodalomban. A literális illúzió alapján a regény nyelvi szöveg, a benne található igealakok és határozószók nem feleltethetők meg objektív időértékeknek. Létezik olyan feltevés, amely szerint az egyes művek kisebb vagy nagyobb mértékben hívják fel a figyelmet a mimetikus, illetve a literális illúzióra.9 E kérdés eldöntéséhez a Gyulai Pál végét és Beckett Molloy (1951) című regényének zárlatát idézzük: „Teréz a hit, szeretet és lemondás nemtője volt: midőn angyalszárnyait a föld pora bemocskolta, nevezték őt az emberek Cecilnek, az énekesnőnek; midőn Boldizsár gróf megöletésekor zárdafátyolt tűzött homlokára, és Teréz testvérnek keresztelték, már akkor a szent fájdalomban kitisztultabb szívet nem ajándékozhatott volna senki az égnek." „Annyit jelent-e ez, hogy most szabadabb vagyok? Nem tudom. Majd meglátom. Akkor be fogok menni a házba és írtam. Éjfél van. Az eső veri az ablakot. Nem éjfél volt. Nem esett." A magunk részéről kétségbe vonjuk, hogy lenne értelme a mimetikus illúzió nagyobb mértékéről beszélni az első szöveg esetében. Inkább az látszik valószínűnek, hogy az újabb szöveg jelrendszere még kevésbé ismert számúnkra, ezért itt a jelentők jobban elfedik a jelentettet. A XIX. századi regény jelrendszerét már inkább elsajátítottuk, s ezért ott a jelentők már majdnem átlátszóak a számunkra, kevésbé vagyunk tudatában a benne használt konvenciónak. Kemény regényeit éppen azzal a céllal tanulmányozzuk, hogy a bennük használt jelrendszert tudatosítsuk az olvasóval. Elbeszélő művekről lévén szó, a jelentők egyik csoportja történetté, a másik poetizált epikus beszédhelyzetté szerveződik. A történet eseményekből és fennállókból, 1 BART A JÁNOS: Kemény Zsigmond mint szépíró, in: Költők és írók. Irodalmi tanulmány cíc. Bp. 1966. 9 7 - 9 8 . ' A költőileg megformált világkép elemzéséről. Literatúra 1975/1. 77. 9 JEAN RICARDOU: Le nouveau román. Paris, 1973. 2 7 - 3 1 .
13* MTA I. Oszt. K ö z i . 31,
1979
SZĽGEDY-MASZÁK MIHÁLY
416
az eseménysor cselekvésekből és történésekből, a fennállók halmaza szereplőkből és környezetből tevődik össze; az elbeszélés a történet modalitása. Az időt és a teret mind a történetnek, mind az elbeszélésnek a vonatkozásában külön kellett értelmeznünk. A retorizáltság egyértelműen az elbeszélés kérdéskörébe tartozik, hiszen az elbeszélés és a történet két-két összetevőjének: a történeteimondónak és a történetbefogadónak, illetve a jellemeknek és az eseményeknek a viszonyával azonos. A nézőpont a térrel és az idővel is összefügg: a regény alapegységeként felfogható jelenet a nézőpont egységére vezethető vissza, ez pedig nem más, mint a történet és az elbeszélés terének, a történet időszakaszának és az elbeszélés ütemének az állandósága. Az elbeszélő helyzet és a nézőpont nem az epika egyes történeti típusaira jellemző szerkezeti adottság, hanem bármiféle elbeszélésnek - még a filmnek vagy a képregénynek is - nélkülözhetetlen alapfeltétele. Fontosságát mások a versformáéhoz hasonlították; 10 mi inkább a vershelyzetéhez hasonlítanék, mert ugyancsak a „ki kihez szól?" kérdését teszi fel, csakhogy az epikában a küldő és a vevő közé harmadik tényezőt, történetet iktat. Minden jelentős elbeszélő megtagadja a korábbi nézőponttechnikákat — ebben az értelemben igaza van Sklovszkijnak, aki szerint a regény mindig ellen-regény volt. 11 Szalárdi Siralmas magyar krónikajában a lányrablás mese-szerkezetét módosította, Kemény a nézőpont váltogatásával másodszor is elrugaszkodott a mesétől. Kemény regényeinek elbeszélő helyzetét és nézőpontját a továbbiakban nyolc szempontból vizsgáljuk: a beszédhelyzet nyelvtani megnyilvánulásából indulunk ki, majd olyan kérdésekkel foglalkozunk, amelyek a nézőpont függvényei: a többi műnem hatásával, az elbeszélt történet összetettségével, a szereplők típusainak és az elbeszélt történetnek, az elbeszélőnek és a szövegben jelölt történetbefogadónak a kapcsolatával, az elbeszélőnek és a szereplőnek az értékek, illetve a történetre vonatkozó ismeretek szempontjából vizsgált viszonyával, végül az elbeszélő és a történet távolságával.
1. Az elbeszélő helyzet nyelvtani megnyilvánulása Az elbeszélő helyzeteket nyelvtani szempontból annak alapján osztályozhatjuk, hogy milyen személynévmások és igeragok szerepelnek a beszédaktusban. Mivel nincs olyan elbeszélő helyzet, amelyet természetesnek, a többihez képest elsődlegesnek, korábbinak tarthatnánk, önkényes sorrendben vesszük számba a lehetőségeket: az egyszerű — egy személy és idő alapján meghatározható — megnyilatkozásokból indulunk ki, és az első személy és a jelen idő párosítását vesszük kiindulópontnak. A jelen idő egyesszám első személyű megnyilatkozást belső magánbeszédnek nevezzük. A XIX. század közepén a pozitivista lélektan művelői statikusan értelmezték, Taine kifejezésével „tudati állapotok" kifejeződését látták benne. Kemény végeredményben ezt a felfogást képviselte regényíróként: gyakran élt belső magánbeszéddel, de többnyire nem azokban a részekben, ahol gyors változást ábrázolt. A belső folyamatok kifejezésekor mégis óvatos kísérletet tett abban az irányban, amelyben a pozitivista lélektan későbbi ellenfelei átfogalmazták a belső magán beszédet. William James A tudatI
"DAVIS: L m. 165.
II
Idézi HENRI MESCHONNIC: Pour la poétique. Paris, 1970. 4 6 .
MTA I. Oszt. Közi
31, 1979
AZ ELBESZÉLŐ NÉZŐPONT
417
folyam (1888), A lélektan alapelvei (1890) és Lélektani szöveggyűjtemény (1892) című munkájában, Bergson A tudat elsődleges adottságairól (1888) írt könyvében foglalkozott e kérdéssel. James A lélektan alapelveiben azt állította, hogy Jéteznek olyan tudati állapotok, amelyek előre haladnak, áramlanak, megállás nélkül követik egymást bennünk", Bergson pedig „kusza, végtelenül mozgékony és kifejezhetetlen állapotokról" írt. A fejlődés irányára mi sem jellemzőbb, mint hogy ezekkel az elméleti megfogalmazásokkal egyidőben s tőlük függetlenül már gyakorlati megvalósulás is létrejött: Edouard Dujardin Megnyesett babérok (1888) című kisregényét egyetlen tudatfolyamból építette fel. Ugyanő évtizedekkel később, 1931-ben „hallgató nélküli és kimondatlan beszédnek" nevezte a belső monológot, „amellyel valaki a legmeghittebb, a tudattalanhoz legközelebbi, minden logikai megszerkesztettség előtti, keletkező gondolatát fejezi ki, a legkevesebb mondattani eszköz segítségével". Ez a részben naiv, mert kissé dodonai meghatározás feltűnő egyezést mutat azzal, ahogyan Breton értelmezte a szürrealizmust, hét évvel korábban. Breton hasonlóan nem eléggé szakszerű tétele szerint a szürrealizmus „olyan lelki automatizmus, amely révén valaki - akár szóban, akár írásban, akár más módon — a gondolat valódi működésének kifejezésére törekszik, félretéve az értelem bármiféle ellenőrzését". Napjainkban a korábban tudatfolyamként vagy automatikus írásként emlegetett fogalomra a lélekelemzők a „szabad társítás" elnevezést alkalmazzák. Ez a „módszer vagy szabály" annyit jelent, hogy valaki „megkülönböztetés nélkül minden gondolatot kifejez, amely akár adott elemből kiindulva, akár ömagától keletkezik a lélekben". 12 A belső magánbeszéd történetéről adott rövid s ezért szükségképpen elnagyolt vázlatunknak az a célja, hogy jelezhessük: Kemény a pozitivista indíttatású realista jellemábrázolás elsajátításával együtt megtette az első lépést a későbbi tudatregény irányába. Nem kétséges, hogy a romantikus örökség tette ezt lehetővé a számára. Egyszerre nézett vissza és előre. Az Alhikmet, a.vén törpében egyfelől a romantikus álomszerkezetet valósította meg, másfelől viszont Bánházy Arthur álma úgy is értelmezhető, mint a Taddé doktor által megadott néhány alapelem köré font szabad társítások rendszere. Kemény gyakrabban folyamodik belső magán beszédhez, mint a nagy realisták: Stendhal, Balzac, Dickens vagy Tolsztoj. A mimetikus illúzió jegyében teszi ezt, mert regényeinek belső magánbeszédből álló részeiben a történet és az elbeszélés időtartamát erősen közelíti egymáshoz és nem kényszerül arra, hogy magyarázza hőseit, különösen azok lelkiállapotát. Másrészt viszont az is igaz, hogy a belső magánbeszédet szükségképpen jelrendszer részeként használja, ezt különösen akkor érezzük, ha felvetjük a kérdést: honnét van tudomása az elbeszélőnek arról, ami végbemegy hősei tudatában. A válasz csakis az lehet, hogy Keménynél az elbeszélő kiváltságos megfigyelő, gondolatolvasó, s ez csupán kitágítását és nem cáfolatát jelenti a mindentudó elbeszélőnek, aki a realista regényekben az egyetlen megismerő tudat. A későbbi tudatregény művelőivel ellentétben ő a belső magánbeszédet még korántsem az első személyű közlés egyedül lehetséges formájaként, hanem olyan öttagú konvenciórendszer részeként használja, melynek többi négy összetevője a korábbi hagyományban fontos szerepet vitt. Emlékirat, 12 Idézi DANIÉLE SALLENAVE: A propos du 'monologue intérieur': lecture ďune théorie. Littérature, février 1972. 80; 75.
13*
MTA I. Oszt. K ö z i . 31,
1979
418
SZEGEDY-MASZÁK MIHÁLY
vallomás, önéletrajz és bensőséges napló: így neveznők ezeket a megnyilatkozási módokat. Az emlékirat esetében a befogadó a szövegben is jelölve van, az igék és a határozók múlt idejűek. A vallomás ettől annyiban tér el, hogy a befogadó legfeljebb burkolt formában van jelen a szövegben. Az önéletrajzban a múlton kívül a jelen is szerephez jut, a bensőséges naplóban pedig az egyes szám első személy jelenléte kevésbé nyilvánvaló. Kemény ehhez a négy másik lehetőségihez képest viszonyítja a belső magánbeszédet, ahol az egyes szám első személy mindig jelölt, a jelen idő uralkodik, a befogadóval szembeni nyitottságnak pedig nincs nyoma. Ez az erősen korlátozott szerepkör indokolja, hogy vannak olyan szereplők Kemény regényeiben, akiket főként, másokat viszont csak kis mértékben, belső magánbeszédeik alapján ismerünk. A környezetükkel összhangban élő regényalakok — Naprádiné, Mikes Mihály vagy a Deák testvérek — általában párbeszédben élik ki magukat. A környezetükkel ellentétben állók között vannak olyanok, akik egyszer valamilyen fordulóponton tisztába jönnek önmagukkal s a világgal. Ők általában nem nyelvi jelrendszerrel fejezik ki magukat: Tarnóczy Sára vagy Mikes János a gesztusaival minősíti helyzetét. Bikfalvi Szánthó Ede a visszaemlékezés igényével fog az elbeszéléshez, Dorka vallomást tesz a Deák testvéreknek, Villemont Randon gróf önéletrajzot, Gyulai Pál és Sennoné naplót ír. A felsorolt szereplők mindegyikében él a közlési vágy. Van azonban a regényalakoknak egy olyan csoportja, amelyet a jellem önmagára zártsága jellemez. A mellékszereplők közül Csulai tisztelendő, a karakterfigurák közül Halier Péter, a főhősök sorából Barnabás és Tarnóczyné tartozik ide. A maga erejéből egyikük sem képes felismerni helyzetét a környező világban. A másokkal rendszeresen folytatott közlésre vaió képtelenségüket az is bizonyítja, hogy belső és külső magánbeszédjeiket nem lehet világosan elkülöníteni egymástól: hangos beszédjük is alkalmatlan arra, hogy párbeszéd szerves része legyen. Gondolatmenetük körben forgó, magánbeszédük elvileg végtelen. A belső magánbeszéden kívül egyetlen másik egyszerű beszédhelyzet fordul elő Kemény regényeiben: a kívülálló, mindentudó elbeszélőé, akinek hangnemét a múlt idejű egyes szám harmadik személy határozza meg. A belső magánbeszéd a jellem belső, a mindentudó elbeszélő a történet külső megközelítésére szolgál. A regények tér- és időszerkezetének tárgyalásakor megjegyeztük, hogy Kemény gyakran váltogatja a múlt időt az antikvitás óta ismert elbeszélő jelennel, s ilyenkor a múlt a háttér összefoglalását, a jelen az előtér megjelenítését biztosítja. A kettő állandó váltogatását megkönnyíti, hogy a magyar nyelv nem ismer időegyeztetést. Háttér és előtér megkülönböztetéséből következik, hogy Kemény mindig kívülálló elbeszélőhöz folyamodik, valahányszor külső visszatekintéssel él — példa rá a Zord idő I. könyvében a 2. fejezet első szakasza, melyben arról értesülünk, hogyan ismerte meg egykor Deák István a gyerek Komjáti Elemért és testvérével együtt miként fogadta be házába Dorkát és Barnabást. Ugyancsak a háttér-jelleg indokolja, hogy e regény II. könyvében Izabella udvara és a magyar politikusok is a mindentudó regényíró szenvtelenségével szemléltetnek. Tömegjelenetkor a kiemelt szereplők párbeszédéhez képest a többség viselkedéséről tudósít a kívülálló elbeszélő — a budai fogadóban játszódó részre hivatkoznánk, ugyancsak a Zord idő I. könyvéből. Szintén háttér benyomását kelti ez a nézőpont: nagy feszültségekkel, sorsdöntő változásokkal zsúfolt, nagymértékben párbeszédes jelenetsor után megváltozik a színtér, s az új rész elején bevezetés szerepét tölti be a múlt idejű harmadik személyben készített részlet — mint a Komjáti Elemér, Dorka, Barnabás, Deák Dániel és Werbőczi halálával végződő MTA I. Oszt. K ö z i . 31, 1979
419
AZ ELBESZÉLŐ NÉZŐPONT
budai jelenetsor után, Deák István otthonlétével foglalkozó rész eleje. Azt is háttérszerűnek érzi az olvasó, ha a szereplő hosszabb helyváltoztatása a megérkezés helyszínén játszódó, külső eseményekkel telített jelenetsort előz meg. Ilyen szerepet tölt be Komjáti Elemér útja Mezőtúrra a Deák-családért, majd velük együtt Budára jövetele, vagy Boros Jancsi útja Gyulafehérvárról a muderrisek tanyájára. A szenvtelen elbeszélő szerepköre mindkét esetben a hosszú, egyazon ütemű folyamat végéig tart. A harmadik személyű múlt azonban a külső eseményeket sűrítő részekből sem hiányzik, csak ilyenkor sokkal rövidebb szövegrészekre jellemző: a jelenetek, párbeszédek közötti rövid átkötést biztosítja, közvetít a megelőző és a rákövetkező hangnem között. A tetőpont után a harmadik személyű tudósítás ismét hosszabb terjedelmű lehet: Hamzsa bégről, azaz Barnabásról Elemér halálát követően már csak közvetve, beszámoló útján értesülünk, őt magát nem látjuk a színen. Nathalie Sarraute a belső magánbeszéd létjogosultságát azzal indokolta, hogy a szenvtelen hangnem „nem alkalmas összetett állapotok visszaadására".' 3 Ezt a történetietlen és torzítva leegyszerűsítő állítást Kemény regényírói gyakorlatával is cáfolhatjuk. A múlt idejű 3. személyt ugyanis ő nemcsak a háttér jelölésére használja, hanem közvetett, elbeszélt belső magánbeszéd (erlebte Rede, style indirect libre) formájában is. Ezt találjuk abban a részben, ahol Werbőczinek Turgovicsnál tett látogatása után támadt gondolatairól olvashatunk, tanúi vagyunk a fájdalmas érzésnek, melyet az okoz, hogy a töröktől megszállt budai utcákon járva először lát ellentmondást ábrándjai s a valóság között. Hasonlóan összetett Turgovics elbeszélt monológja. Kemény tömörítő művészetének egyik csúcsa az a bekezdés, amelyben egyszerre tudósít a töröknek Budára való bevonulásáról és a bíró egész világképének belső katasztrófaszerű megváltozásáról. Eddig Turgovics önnön érdekeit néző, felszínes alkalmazkodó volt, aki teljes érzéketlenséget mutatott akár a közösségi sors, akár az egyéni lét nagy kérdései iránt. Ebben a bekezdésben egysíkú karakterfigurából három kiteijedéses, belső mélységet eláruló jellemmé válik. A mártíromságot még valahogy be tudta volna építeni korábbi világképébe, mert önérzete nem szenvedett volna csorbát, de azt már nem, hogy a janicsárokat ő vezeti be saját városába. A harmadik személyű elbeszélés teljesen indokolttá válik azáltal, hogy Turgovics elidegenedik a közösségtől, melyhez korábban tartozott, sőt, még saját korábbi énjétől is. „Turgovics előbb megkísérté, hogy látja-e a janicsárokat? S csakugyan látott holmi fantasztikus alakokat, mintha lebegnének megnyújtva, megrövidítve, foszlányokká osztva magukat. Aztán megkísértette: vajon mozognak-e lábai? S úgy találta, hogy mereven és előre lépnek, de mintha fából volnának készítve. Nagy mesterség volt figyelemmel kilesnie: vajon a lábmozgás vakmerész próbája közt feje elő vagy hátra akar-e esni, azonban rendre sikerült az egyensúlyozást kitalálni. S ő valóban ment Buda felé, s ez nem lehetett csalódás, nem az érzékek káprázata, nem a forró láz álma . . . nem, az száraz és elvitathatatlan tény volt. Mintha ittas volna, hozzá közelítettek a h á z a k . . . azonban csalhatatlanul ő ment azok felé. Néha úgy rémlett, mintha a magas épületek levették volna fedeleiket, mint szokta az ember fejéről kalapját, ha nevezetes férfiúval találkozik; azonban Turgovics utóbb ennek is ellenkezőjéről győződött meg, tapasztalván, hogy az út fordulatai miatt tűnik el némelyik ház teteje. Az ő vizsgáló elméje, fájdalom, mindinkább kezdé jogait visszanyerni, mind gyérebbé lettek a tünetek, mind sivárabbá a való". Már nem 13
NATHALIE SARRAUTE: L'ere du soup<;on. Essais sur le roman. Paris, 1956. 84.
13*
MTA I. Oszt. K ö z i . 31, 1979
420
SZEGEDY-MASZÁK MIHÁLY
kétkedett többé, hogy az emberek előle nyargalnak, zárják be kapuikat, és az ablakon véletlenül kitekintő arcok őt látva válnak kővé. Még csak egy víziója volt, midőn a Víziváros kapujának első lépcsőjére tette lábát, felesége halottas ágyban feküdt, kezét görcsösen szorítva szívéhez, mely egy nagy fájdalom miatt egyszerre megszakadt... Ó, de ez talán mégsem puszta látomás, ez a meg nem hamisított való, és oly tény, melyről kétkedni semmi tagadó bölcselet nem tud." A belső magánbeszédet és a mindentudó elbeszélést leszámítva Kemény regényeiben csak olyan beszédhelyzetek fordulnak elő, amelyek burkoltan vagy nyilvánvalóan két nyelvtani személy jelölését tételezik fel. Az ilyen összetett beszédhelyzetek három típusba sorolhatók aszerint, hogy belső, külső vagy írott beszéd a megnyilvánulási formájuk. Az első típus a legritkább: a belső párbeszéd az egyedüli képviselője. Általában nem önállóan, hanem belső magánbeszédbe ágyazva fordul elő. Említettük, hogy Kemény világos megkülönböztetést tesz a csak kívülről és jórészt belülről ábrázolt alakjai között. A belülről ábrázolás nála annyit jelent, hogy a gyakran használt belső magánbeszéddel a hősben végbemenő lelki folyamatot ábrázol. A belső magánbeszédről akkor vált át belső párbeszédre, amikor e lelki folyamat válságos szakaszba jut: az ismétlődő önmegszólítás a szereplő belső meghasonlását jelöli. Gyulai Pál alakját említenők jellegzetes példaként, akinek belső párbeszédei akkor kezdődnek, amidőn lelki alkata és a neki szánt és általa vállalt társadalmi szerep kibékíthetetlen ellentmondásba kerül: a tudós-művész és a politikus, a kegyenc nem fér össze egymással, egyikük ki akarja szorítani a másikat. A külső magánbeszéd, a külső párbeszéd és a katekizmusforma képezi az összetett beszédhelyzetek második típusát. A külső magánbeszéd statikus elem a regényben: nem viszi előre a történetet, hanem csakis a jellemzést szolgálja. A közvetett, objektív jellemzést Kemény egyéni nyelvhasználattal biztosítja. Zakariás, Halier Péter örökké gyanakvó és kémkedő inasa állandóan a színpadon használatos félre szólást utánozza, azt színleli, hogy nem a jelenlevőnek, hanem önmagának vagy elképzelt közönségnek beszél. Általa hallott párbeszédeket ismétel meg, és rövid, sokat sejtető, de keveset mondó értelmezéssel látja el őket. Állandóan lefokoz, jelentéktelennek tüntet fel a cselekmény kimenetele szempontjából döntő fontosságú eseményeket, s így fölcsigázza az őt hallgató Halier érdeklődését, kikényszeríti belőle a figyelmet. Halier abban a hiszemben látogatja meg a szentléleki kastélyt, hogy Sárát otthon találja. Készpénznek veszi a Naprádiné által felsorolt okokat, amiért Sárát nem láthatja. Hiszékeny jóindulata miatt önmagától nem jönne rá, hogy Sárát elrabolták, Naprádiné pedig éppen elhagyni készül a kastélyt, csak inasának magánbeszéde kelti fel Halier gyanúját. Werbőczinek az államtanácsban elmondott magánbeszéde a Zakariáséhoz képest éppen ellenkező előjelű retorizáltságot mutat: ő nem kicsinyíti, hanem felnagyítja a jelenségeket, nem töredékekben, hanem óriási körmondatokban fejezi ki magát. A hatás is egészen különbözik Zakariásnak Hallerra gyakorolt hatásától. Werbőczi hallgatói általában érzik, hogy retorizáltsága egyoldalú, jórészt díszítő elemek, főként jelzők halmozásából áll, s-a várhatóságnak igen magas foka egyhangúságot eredményez. Werbőczi szónoklata éles ellentétet képez Martinuzzi rövid megnyilatkozásaival, amelyek világos okfejtést tartalmaznak, dísztelenek s a beszélő egységes fogalomrendszerét bizonyítják. Kemény a külső párbeszédet a külső magánbeszédével ellentétes szereppel ruházza fel, cselekményhordozó elemként veszi igénybe. A háttér megrajzolásában nem ad helyet neki, másrészt viszont a gyors külső eseményeket sem párbeszéddel hozza tudomásunkra. MTA I. Oszt. K ö z i . 31,
1979
AZ ELBESZÉLŐ NÉZŐPONT
421
Legtöbbször hosszabb, az előtérben lejátszódó jelenetek fő részét alkotja a párbeszéd, s ilyenkor gyakran leírás előzi meg. A környezet és/vagy a szereplő(k) leírását sokszor közvetett, elbeszélt párbeszéd követi, s csak ezután közvetlen dialógus: a jelenet egésze így a fokozatos belső elmélyülés illúzióját kelti. Ehhez az elsődleges szerephez képest természetesen a külső párbeszéd is bír másodlagos jellemző funkcióval, különösen a mellékszereplőknél, akik többnyire csak külső párbeszédben nyilatkoznak meg, mert nem teljes személyiségek - mint Naprádiné, Mikes Mihály vagy a Deák testvérek. A majdnem tiszta, tehát múlt idejű harmadik személyű értelmező közbeszúrása nélküli külső párbeszéddel Keménynek az a célja, hogy az olvasót tevékenységre késztesse. A túlzottan tömör, kihagyásos szöveghez ilyenkor behelyettesítéssel hozzá kell képzelnünk a belső történést — akár Arany balladáinak számos részletében. Különösen a tetőpont előtt jut fontos szerephez a tiszta párbeszéd. A budai főbasa és „egyik biztos embere" Werbőczinek a szultán számára készülő beadványáról beszélget s arról, hogy a törvény tudós titkárára, Komjáti Elemérre fogja bízni a kéziratát. A basa nem rendeli el a titkár megöletését, de a párbeszédből világosan kitűnik, hogy erre ösztönöz. A következő jelenetben Werbőczi és Turgovics beszélget. Mivel párbeszédük semmiféle értelmezéssel nincs kiegészítve, az olvasó két helyzet-értékelés, sőt világkép puszta szembeállítását éli át: Werbőczi kiigazításokkal, reformokkal szeretne megjavítani egy politikai rendszert, amelyet Turgovics lényegénél fogva megjavíthatatlannak tart. A feszültség vagylagos kérdéshez hasonlít, amelyre Elemér sorsa fog választ adni. Az ő halála majd általánosító szinekdoché funkcióját látja el: egy egész ország sorsát fogja jelölni. A külső párbeszéd e feszültségteremtő szerepen kívül még egy feladatkört lát el: a zárlatét. Ebben a vonatkozásban viszont az egyes regények között számottevő az eltérés. Ennek alaposabb megfigyelése céljából szerencsés lesz, ha összehasonlítjuk Kemény regényeit Eötvös regényeivel és Jókainak pályája első másfél-két évtizedében írt műveivel. Két típust különböztethetünk meg: a zárlat vagy hosszú történésről rövid összefoglalással tudósít, vagy a történetbefogadó és az elbeszélő kapcsolatát hangsúlyozza. A Magyarország 1514-ben (1847) és a Janicsárok végnapjai (1854) az első, A nővérek (1857), A régi jó táblabírák (1856), Az elátkozott család (1858) és Az új földesúr (1863) a másik típusba sorolható. A jelenbe illetve jövőbe kitekintést a Hétköznapok (1846), az Erdély aranykora (1852), a Fehér rózsa (1854) és a Szomorú napok (1856) befejezésében a második típus változatának, A falu jegyzője (1845), az Egy magyar nábob (1854) és a Kárpáthy Zoltán (1854) végkicsengését a két típus ötvözetének tekinthetjük. Kemény is ilyen összetett zárlatot alkalmaz a Gyulai Pálban, de később ezt csak az Özvegy és leányában ismétli meg. Szemléltetés végett hadd idézzük az Eötvös-regény, a Nábob és a két Kemény-mű zárlatának felütését: „Azoknak leírását, mik Viola halála után történtek, nyájas olvasóimra bízhatnám, kik, ha könyvemet eddig félre nem vetették, kétségen kívül minden egyes személyemnek legközelebbi jövőjét önmagok ép oly jól ismerik, mint én." „Többi ismerőseinkről kevés mondanivalónk van még." „Mielőtt a közelebbről találkozás reményével most búcsút vehetnék olvasóimtól, néhány fölvilágosítással tartozom oly kérdésekre, melyek regényem személyeire vonatkoznak." „Kevés említeni valónk van még."
13* MTA I. Oszt. Közi. 31,
1979
422
SZĽGEDY-MASZÁK MIHÁLY
A négy zárlat közül az Özvegy és leányáé többszörösen rövidebb a többihez képest, de még mindig azt az összetett típust képviseli, amelyre Jókai a Nábob végén a „búcsúvételek" megjelölést használja. Ez a típus a XIX. század első felében a legáltalánosabb regénykonvenciónak számított: a The Heart of Mid-Lothian (1818), az Elveszett illúziók (1843) vagy a Nicholas Nickleby (1839) szerkezete például nagymértékben különbözik egymástól, de a zárlatuk egyaránt ezt a konvenciót követi. Kemény ettől a köznyelvvé kopott megszokástól rugaszkodott el, amidőn a Férj és nő, A rajongók és a Zord idő írásakor áttért a párbeszédes, tehát nyitott befejezésre. A század második felében az európai regény fejlődésének egyik iránya kétségkívül a párbeszédes záradékot tette szükségessé: Dickens a Két város történetének (1859), Dosztojevszkij A félkegyelmünék (1868), Flaubert az Érzelmek iskolájának (1869) a párbeszédes végkicsengésével általában a regénybefejezés konvencionális jellegére hívta fel a figyelmet. A fejlődés későbbi szakaszában azután Henry James már eldöntetlen párbeszéddel fejezte be A galamb szárnyai (1902) című regényét, s a regényírónak ilyen mértékű objektivitása a világ befejezetlenségével szemben döntő hatású lett a XX. században. Kemény párbeszédes regényzárlatai tehát egy hosszú történeti fejlődéshez jelentenek hozzájárulást, e fejlődés kezdeti fokán. Létezik a párbeszédnek egy csökevényes formája, amelyet katekizmus-formának nevezhetünk. A résztvevők ilyenkor két csoportra oszolnak: némelyek közülük csak a kérdező, mások csak a válaszadó szerepét látják el. Kemény sajátos feladatkörrel látja el a katekizmus-formát: vallatás megjelenítésére használja. A párbeszédekkei ellentétben, ez a forma nem cselekmény hordozó. Az öreg Andori vallatása a jellemzésnek rendelődik alá, ám ezen belül kettős célt szolgál: egyrészt az addig ismeretlen áldozati személyt mutatja be, másrészt a vallatok, a muderrisek céljait. Ez a részlet jól szemlélteti, hogy Kemény már a 40-es években felismerte az objektív láttatás tömörítő erejét. Az összetett beszédhelyzetek harmadik típusa írott megnyilatkozást feltételez. Az ide számítható formák közül a vallomással és.azönéletrajzzal, a korábban említett példákat leszámítva, alig találkozhatunk Kemény műveiben. A Ködképekben és azAlhikmetben az első személyű elbeszélés csak egyik összetevője egy összetett szerkezetnek. A beszédhelyzet összetettsége folytán Kemény minden előnyét kihasználja az első személyű elbeszélésnek — a hitelesség illúzióját és az elbeszélő közvetett jellemzését mindkét szövegben, a megszakítások, sűrű idő- és térbeli váltások természetes magától értetődését a Ködképekben —, anélkül, hogy számolnia kellene a hátrányaival: a feszültség eltompításával — ami annak a következménye, hogy az elbeszélő távlatból nézi az eseményeket — és a szerkezet viszonylagos lazaságával. Kemény nyilvánvalóan felismerte a Lukács által is bírált életrajzi forma 1 4 legfőbb hátrányát: a benne rejlő formátlanságot, amely a Henry Esmond történetében (1852), sőt még a Nagy várakozásokban (1861) is érezhető. Ez teszi érthetővé, hogy csak egyszer, rövid terjedelmű szövegben, A szerelem életében tartotta magát végig az emlékező beszédhelyzethez. Ez a mű nem tartozik jellemző alkotásai közé, s viszonylagos szerkesztetlenséget mutat. Annál nagyobb előszeretettel folyamodik Kemény a шр/ö-formához. Az elméletírók általában kétféle naplóról írnak, aszerint, hogy a napló az elbeszélés eszköze vagy
'"LUKÁCS GYÖRGY: A történelmi regény. Bp. (1946). 2 5 6 - 2 5 7 . MTA I. Oszt. Közi
31,
1979
AZ ELBESZÉLŐ NÉZŐPONT
423
maga is a történet része. 15 A Gyulai Pálban a címszereplő és Sennoné naplója egyszerre mindkét feladatot ellátja: az előbbi a belső magán- és párbeszédek szerves kiegészítéseként a belső történést viszi előbbre, a tudós-kegyenc belső meghasonlását kíséri nyomon, a második az özvegynek Gyulai Pállal szembeni bosszúját mint külső és belső történést. Ugyanilyen kettős szerepet töltenek be a levelek az Özvegy és leányában: az olvasó nem az elbeszélő tudósításából, hanem Mikes Mihálynak Mikes Zsigmondhoz címzett leveléből értesül, hogy Tarnóczyné visszaérkezett szentléleki várába, értesült lánya elrablásáról, s már úton van Mikes Zsigmondékhoz, hogy számon kérje tőlük a történteket. Az elvakultságában mások számára elképzelhetetlenül gyorsan cselekvő Tarnóczyné későbbi lépéséről is levélből szerzünk tudomást. Az öreg Mikeséket özvegy Naprádiné figyelmezteti levélben: Sára anyja Gyulafehérvárra siet, mert köztudomásra akarja hozni, hogy a fogságba esett s nevét elhallgató Mikes Móric a királyi Magyarországból jött jezsuita, akire az erdélyi törvények szerint halál vár. A fordulat egy szűkszavú levélben való bejelentése nagyobb feszültséget okoz, mintha másként jutna tudomásunkra. A levelet ugyanis mindig annak elolvasójával együtt ismeijük meg, a levél egy másik színhelyről érkezik, az ottani legújabb eseményekről, így a fordulat előzményeiről nincs tudomásunk. Azáltal, hogy Kemény nem az egész regényt, csak annak egyes részeit úja levél-formában, kizárja e forma hátrányait. Nem vezet be új regényalakot levéllel, mert ehhez sok levélre lenne szükség, míg az olvasóban fokozatosan kialakul egy jellem benyomása. Rövid levélben nem vállalkozik párbeszéd visszaadására, és egymás után nem szerepeltet egy sor levelet, mert így rendkívül lelassulna az elbeszélés üteme, az olvasó nehezen tudná emlékezetben tartani azt a helyzetet, amelyben a regény szereplője elolvassa a levelet, és a levélformula külső jegyei (megszólítás, üdvözlés stb.) egyhangúvá tennék a szövegrészt. Az elmondottak egy részét azzal a megszorítással kell kiegészítenünk, hogy csak Kemény regényírói pályafutásának második felére érvényesek. Kemény sohasem írt levélregényt, csak betétként használta a /evé/-formát. Mindig azzal a céllal, hogy megkönnyítse az olvasó számára az azonosulást valamelyik szereplővel. A Gyulai Pálban azonban még a levél írója képezi az azonosulás tárgyát: Alfonso páter első két levele éppen azért terjedelmes, azért követi szorosan egymást, és azért tartalmaz párbeszédet, mert az olvasó a megírás időpontjában ismeri meg őket, s így az a feladata, hogy megismerje a levélíró gondolkozásmódját, a levélben elbeszélt eseményeknek rá gyakorolt hatását. A levélírót látjuk magunk előtt, amint gyóntató szerepkörére hivatkozva kikényszerít Báthory Zsigmondból egy államtitkot, hogy azután az egyébként is kiszolgáltatott Erdélyt nyugati hatalmak puszta eszközévé süllyessze. Egészen más a helyzet Döme diáknak és I. Rákóczi Ferencnek közös, Mikes Jánosnak címzett levelével. Ezt a levelet akkor ismerjük meg, amikor a címzettet hiába kereső futár feltöri a pecsétet. Itt a levelet elolvasó Kapronczait figyeljük belülről. Akaratgyenge, értelmileg középszerű embert látunk magunk előtt, aki képtelen megvalósítani karrierista szándékait. A levél Cariglia Alfonsoénál sokszorosan rövidebb, s így nem felejthetjük el, hogy Kapronczai a tökéletes tanácstalanság állapotában olvassa el. A futár állandó aggodalomban él, hogy egyetlen lépéssel elrontja szerinte fényesnek ígérkező diplomáciai pályafutását. Amikor a levélben vele együtt azt olvassuk, hogy Rákóczi Mikes Jánosnak kegyelmet ajánl, ha Lupuj vajdánál ki tucjja eszközölni a vajda lányának házasságát Radzivil litván herceggel, azonnal megértjük, hogy Kapronczai 1
'WALLACE HILDICK: Thirteen Types of Narrative. London, 1968. 87. 13* MTA I. Oszt. K ö z i . 31,
1979
424
SZEGEDY-MASZÁK MIHÁLY
az erdélyi fejedelemnek titkos diplomáciai tervéről szerzett tudomást, s többet nem jelenhet meg Rákóczi színe előtt. Az összetett beszédhelyzet eddig felsorolt típusaiban az egyes szám első személy volt az egyik alkotóelem. Ezek fordulnak elő leggyakrabban Kemény regényeiben. Rajtuk kívül még két másik beszédhelyzet érdemel említést. Megesik, hogy Kemény az egyes szám második és harmadik személyét teszi a szövegrész alanyaivá. Jelen idejű mondatsorokra gondolunk, amelyek értekező jellegűek: a második személy általános alanyként, a harmadik az értekezés tárgyaként szerepel. Sokkal gyakoribb a többes első személy társulása egy másik személlyel. Többségükben rövid szövegrészekről van szó, amelyek szinte kizárólag jelen idejűek. Ha a második személy képezi az összetétel másik tagját, akkor rendszerint az elbeszélő és a történetbefogadó kapcsolatát jelöli a szövegrész. Különösen akkor van szükség erre a beszédhelyzetre, ha időpontokat kell egymáshoz viszonyítani, főként egyegy új fejezet elején vagy helyszínváltáskor. Ettől az elrendező beszédhelyzettől világosan elkülöníthető az értekező beszédhelyzet, mely a szerkesztői többes és egy harmadik személy állandó szerepeltetését kívánja meg. Ide :orolhatók a kiutalások is — értve ezen a történetírókra tett utalásokat, például a Gyulai Pálban. A Magyarország 1514-ben és az Erdély-trilógia szerzőjével ellentétben Kemény nem idéz dokumentumot — feltehetően azért nem, mert a beszédhelyzetváltást nem akarta stílustöréssel párosítani. Az egyszerű és az összetett oeszédhelyzetek számbavételét Két megjegyzéssel szükséges kiegészítenünk: az egyik a nézőpont eldönthetőségét, a másik a változását érinti. A XIX. századi regénynek alaptulajdonsága, hogy bármely részleténél egyértelműen ki lehet deríteni a beszélő személyét. A XX. század írói megtagadták ezt a szabályszerűséget. Kemény kortársaihoz hasonlít ebben a tekintetben, regényeiben mégis akad néhány részlet, amelyet külön figyelemre méltatnánk. Hármat idézünk közülük: „Ah, Petrarca szonettjei! Belőletek sokáig tanultam én ismerni a szerelmet; mint a gyermek füléhez tartja a tengeri kagylót, hogy hallgassa az óceán zúgását. Lapot lap után átforgatott Gyulai, de kedélye nem vőn más színt." „Merre hangzik a robaj? Hol üldözik a vadat? Távoli lövések bágyadt moraja zeng." „Egy csalogány érkezett a holdsugártól vezetve oda. Nem tudom, hol hagyta és miért hagyta el a párját? De kis kebele tele volt bánattal és dallal, s aminthogy szívtitkainak el regélésében semmi illem vagy világi tekintet nem korlátolá, az egész kert meghallotta féltékenységének, csalódásainak és növekedő szerelmének történetét. Dóra szóról szóra újra elálmodá, amit a madártól hallott, ( . . . ) . " Nem véljük biztosan eldönthetőnek, ki beszél ezekben a részletekben: a szereplő-e vagy az elbeszélő. Kísért bennük a beszélő alany egyértelműségének a kétségbe vonása, valamiféle általános, majdnem személytelen jelleg, amely halványan emlékeztet a tudatfolyamra. Ennél a viszonylag ritka és bizonytalanul értelmezhető jelenségnél sokkal központibb kérdés a nézőpontváltás. Nem hisszük ugyan, hogy „a ,nézőpont' esztétikailag csak addig működőképes, amíg a vele szemben álló rendszer — az ellentétes nézőpont — is tevékeny", 16 mint ahogy nem valószínű, hogy a többszólamúság önmagában értékesebb az egyszólamúságnál. Bizonyossággal csak annyit merünk állítani, hogy vannak a nézőpontot ritkán, vagy egyáltalán nem változtató, monologikus és az elbeszélői távlatot 16
J . M. LOTMAN: Point of View in a Text. New Literary History. Winter 1975. 352.
MTA I. Oszt. Közi. 31, 1979
AZ ELBESZÉLŐ NÉZŐPONT
425
gyakran növelő vagy csökkenő, dialogikus hajlamú regényírók. Kemény egészen bizonyosan a második típust képviseli — árnyoldalaival éppúgy, mint erényeivel. A párbeszédet és a magánbeszédet állandóan múlt idejű elbeszélői értelmezésekkel szakítja meg, és ez nemcsak az olvasó gyors alkalmazkodási képességét teszi próbára, hanem egyhangú töredezettséget eredményez — még olyan folyamatszerű kidolgozást igénylő jelenetben is, mint a Zord idő II. könyvében szereplő államtanács. A töredezettség önmagában természetesen nem esztétikai fogyatékosság. A Zord idő III. könyvében a tetőpont előtti feszültség a nézőpont lépcsőzetes váltogatásából származik. Az első szakaszt Izabella útja jelenti, a könyv legelején, a másodikat Barnabás és Elemér tartózkodása a börtönben, a harmadik Deák Dániel és Dora útja a kastélyból a zárdába, a szomszéd faluba, ismét a zárdába, majd vissza a kastélyba. Mindhárom esetben múlt idejű elbeszélés és pár- vagy magánbeszéd sorozatos váltakozásáról van szó. Az első és a harmadik esetben kételemű a sorozat, és az út szakaszosságának a benyomását kelti. Elvileg mindkettő végtelen lehetne, a szerkezet zártságát az utazás felépítése biztosítja: az első múlt idejű elbeszélése a kiindulópontnak (Buda, illetve a Deák kastély), az utolsó a végcélnak (Gyulafehérvár, illetve ismét a Deák kastély) felel meg. A második szakasz e két utazással szemben jelenetszerű, s a két helyváltoztatással szemben ellentétet alkot: kicsiny, zárt téren játszódik s kényszerű mozdulatlanságot jelöl. Mi okozza, hogy mégsem állóképszerű? Az, hogy a két párhuzamos elem egyszerű váltakozását harmadik, belső ellentétet magában foglaló részelem bonyolítja. Az kerül múlt időbe, ami történik a foglyokkal, aminek ők pusztán szenvedő alanyai. A személytelen, kiismerhetetlen török világ eleinte csak Elemér és Barnabás párbeszédével váltja egymást. Kétszeri ismétlés után harmadik elem jelenik meg: az idegen világ részéről kísérlet történik a közeledésre. Ez a harmadik összetevő megbontja a párbeszéd egységét. A két fogoly közül Elemér érintkezésbe kerül az idegen világgal, s így a távolság megszűnik közöttük. Ennek köszönhető, hogy ő hamarosan távozhat a börtönből, míg Barnabásnak ott kell maradnia, mivel ő képtelen volt a közeledésre, hiszen nem tud törökül. Más módot kell találnia az érintkezésre. Hogy végül is megtalálta, arról majd csak közvetve szerzünk tudomást, a tetőpontkor. A három szakaszos nézőpontváltásnak a párbeszédes elem ismétlődése folyamatszerű nyújtottságot ad. A későbbi szakasz alapegységei rövidebbek, mint a megelőzőé. A fokozás tetőpontja pillanatszerű esemény jelölése egyetlen nézőpontváltással. Harmadik személyű múlt határozza meg annak az elbeszélését, hogy Werbőczi kocsiba száll és a kocsi előtt és oldalán haladó kíséretével elindul hazulról. A nézőpont még változatlan, amikor a tragédia már megtörtént, csakhogy Werbőczi és a mellette lovagolok még nem tudnak róla. Werbőczi előre küldi Turgovicsot, hogy nézzen utána Elemérnek, aki legelői haladt. Turgovics visszatértekor a szöveg átvált katekizmusformába. Werbőczi kérdez és Turgovics válaszol a hallottak alapján. A tetőpont visszatekintés részeként jelenik meg, az író így hangsúlyozza rendkívül gyors bekövetkeztét. A tetőpontot azután újabb szaggatottság követi, mintegy a korábbi nézőpontváltások kicsinyített tükörképeként. A Gyulai Pálban a gyakori nézőpontváltás az értelmező, sőt értekező műnem sokszori jelenlétével jár együtt, s ez a mű egyes részeit kimondottan nehézkessé teszi. Ugyanennek az esztétikai fogyatékosságnak a nyoma még a Zord idő II. könyvének az államtanácsot ábrázoló jelenetében is érezhető. Semmiképpen sem mondhatjuk tehát, hogy Kemény mindig olyan kidolgozott szerkezetté képes fejleszteni a nézőpont váltásait, 13* MTA I. Oszt. Közi. 31, 1979
SZEGEDY-MASZÁK MIHÁLY
426
mint a Zord idő III. könyvében. Azt viszont nem lehet tagadni, hogy az elbeszélő beszédhelyzet sűrű cserélése Keményt a regény jelrendszerének megújításához vezette. Az Özvegy és leánya I. részének utolsó fejezetében pl. Naprádiné és Halier Péter külső párbeszédét állandóan kettejük belső magánbeszédével egészítette ki, s ezáltal az elbeszélés és elolvasás közös idejét a történés idejének kétszeresére növelte. A szakirodalomban ezt az újítást Meredith nevéhez szokás kapcsolni, aki a magyar regénynél éppen tíz évvel későbbi, Rhoda Fleming (1865) című könyvében alkalmazta ezt a kettős nézőpontot. 1 7 Az elbeszélő helyzet nyelvtani megnyilvánulási formáinak számbavétele azt a korábbi megállapítást igazolja, mely szerint Kemény „a közlésformák tarka váltogatásában éli ki magát", igen bőven válogat abból „a sok lehetőségből, amely az elbeszélőnek részint olvasójához, részint tárgyához való viszonyulásából adódik". 18 Előfordul, hogy több nézőpontot csúsztat egymásba. Sennoné naplójának közlésekor például hatféle idősíkot vesz igénybe: a naplóban történteknek, a napló megírásának, Cecil által a regényben szereplő elolvasásának, a naplóban idézett, Alfonso pátertől származó levél keletkezésének, a benne foglaltaknak és a regény elolvasásának az idejét játssza egymásra. A nézőpontnak ilyen mértékű bonyolítása Keményt elhatárolja európai kortársaitól és részben a XVIII., részben a XX. század regényíróihoz közelíti. Nézőpontváltásai nem vezetnek zűrzavarhoz, mivel egységes rendezőelv érvényesül bennük: a külső és a belső világ állandó szembeállítása. Jellemző tény, hogy az Özvegy és leányában például negyven hosszabb párbeszédet tudunk megszámolni, ezzel szemben huszonkilenc terjedelmesebb belső és tizenegy külső magánbeszédet; a külső és belső nézőpont aránya tehát kiegyenlítettnek mondható. 2. Más münemek hatása az elbeszélő nézőpontra Kemény elbeszélő nézőpontjának változó jellege kétségkívül szoros összefüggést mutat azzal, hogy elsődlegesen epikai művéiben lírai, drámai, leíró és értekező elemek másodlagos jelenlétével kell számolnunk. A világirodalom története folyamán a regényírók időről időre hajlamot mutattak arra, hogy átemeljenek egyes elemeket a korábbi, legtöbbször a közelmúltban írt verses költészetből a saját prózai műfajukba. A XIX. század közepének nagy realistái: Stendhal, Balzac, Dickens nem éltek ezzel a lehetőséggel, a romantika hatása alatt indult regényírók viszont annál inkább: Emily Bronte Byron, Melville Coleridge, Kemény Vörösmarty költészetének bizonyos sajátosságait hasonította az elbeszélő szépprózához. Heathcliff elképzelhetetlen lett volna a byroni lázadó hősök, a Moby Dick A vén tengerész balladája, az Özvegy és leánya A két szomszédvár nélkül. A romantikus költészet hatása révén lírai elemek kerültek az említett regényekbe. Kemény esetében a liraiság különböző mértékben és módon nyilvánul meg az egyes művekben. A lírai minőség a Gyulai Pálban fordul elő a leggyakrabban, éspedig kétféle módon: egyrészt azáltal, hogy a szereplők egy része — mindenekelőtt Gergely diák — elsődlegesen lírai, másodlagosan epikai és drámai helyzetdalokban fejezik ki magukat, 17
A. A. MENDILOW: Time and the Novel. London, 1952. 59. BARTA JÁNOS: Kemény Zsigmond mint szépíró, in: Költólc és írók. Irodalmi tanulmányok. Bp. 1966.103. 18
MTA I. Oszt. Közi. 31,
1979
AZ ELBESZÉLŐ NÉZŐPONT
427
másrészt az egymással rokonértékű napló, vallomás vagy magánbeszéd jellegű szövegrészekben. Mindez azonban korántsem jelenti, hogy a líraiság akárcsak ideiglenesen is elsődleges, meghatározó tulajdonsággá válnék. Ehhez arra lenne szükség, hogy az író egyetlen nézőpontnak rendelje alá a szöveget — mint például Steme az Érzelmes utazásban vagy Eötvös Л karthausiban. Monologikus tudatot Kemény művei közül csak Л szerelem életében találhatunk. Nem azért erős a líraiság ebben a „beszélyfüzérben", azaz kisregényben, mert a külső cselekménnyel szemben a belső történés elsődleges: ,fündig kevésbé hatottak érzékeimre a kültárgyak" — írja magáról Bikfalvi Szánthó Eduárd, a főszereplő. Nem is a vershez vagy a költői retorizáltsághoz közel álló próza okozza a líraiság előtérbe kerülését — hiszen az előbbit Dickens, az utóbbit Flaubert vagy James regényeiben sokkal nagyobb mértékben megtalálhatjuk, s anélkül, hogy elsődleges líraiságról beszélhetnénk műveikben. A mű egészét meghatározó líraiságot három tényező eredményezheti: elsősorban az, ha a jellemeket egyetlen lírai én szorítja ki, másodsorban az időbeliséget kiszorító állapotszerűség, végül harmadsorban a környezet leírását elhomályosító költői képalkotás. Л szerelem életében a líraiság első tényezője a legerősebb, a harmadik a leggyengébb. Mivel a kömyezetrajz kevéssé metaforikus, a szöveget átmeneti műfajúnak mondhatjuk, lírai életképnek nevezhetjük. Л szerelem élete kivételszámba megy Kemény munkásságában. Ebben a művében szorította leginkább háttérbe a meditációt. Az 50-es években az volt elsődleges célja, hogy az embernek és környezetének egymásra hatását időbeli vetületében ábrázolja. Ez a célkitűzés szükségképpen a cselekménynek a középpontba állítását vonta maga után. Л szerelem életében a lírai én lelkiállapotára esett a hangsúly, az Özvegy és leányában vagy a Zord idő ben a jellemek belülről ábrázolására. Ha megkülönböztetünk három típust, aszerint, hogy a költői képek a jellemfejlődés szolgálatában állnak (Bovaryné), a jellem és a környezet viszonyát jelölik (Aranysárkány), vagy jórészt a beszélő világára vonatkoznak (Szindbád), akkor Kemény műveinek többségét a második, hangsúlyozottan epikai típushoz kell sorolnunk, élesen szembeállítva a harmadik, erősen lirizált típussal. A líraiság háttérbe szorulása Keménynél általában a drámaiság előtérbe kerülésével esik egybe. Megállapítást nyert, hogy a dráma fejlődésében nincs folytonosság; az antik dráma az epikai világból nőtt ki, az újkorban viszont a dráma virágzása megelőzi a regény nagy fejlődését.1 9 Jellemző tény, hogy az epizodikus szerkezet elutasítói, a cselekmény egységének a helyreállítói közül Fielding és James drámaírással is foglalkozott. A XIX. század második harmadától a drámaiság különös hangsúlyt kapott más műnemekben — Browning Drámai-lírikus versek (1842) című kötetétől James Л kamaszkor (1899) című regényéig. Kemény a Gyulai Pálnak számottevő részét drámai formában írta, de e részek a lírai betétek ellensúlyozását, a szerzőnek azt a célját szolgálták, hogy művében az összes műnemnek helyet adjon. Ez az átfogó igény — mely egyszerre teszi a Gyulai Pált Keménynek legváltozatosabb, de egyszersmind legegyenetlenebb regényévé — a későbbi szövegekből hiányzik. Martinkó András ebből arra következtetett, hogy Világos után Kemény „már a drámai zártságot tartja ideálisnak: a jó író „örvendeni fog, ha regényének ökonómiája minél inkább közelíthet a színművekéhez". 20 Ez az állítás figyelmet érdemel, "LUKACS GYÖRGY: A történelmi regény. Bp. (1946). 95, 68. "MARTINKÓ ANDRÁS: Báró Kemény Zsigmond pályafordulata. Pécs, 193 7, 84.
2
MTA I. Oszt. Közi.
31,1979
428
SZEGEDY-MASZÁK MIHÁLY
annak ellenére, hogy véleményünk szerint Martinkó téved az általa idézett tanulmány értelmezésekor: az Eszmék a regény és a dráma körül (1853) lényege éppen a regény és a dráma érvényességi körének világos megkülönböztetése. Mivel e tanulmány egészével részletesen foglalkozunk akkor, amidőn Kemény esztétikai nézeteit tárgyaljuk, itt csak a szóban forgó idézet közvetlen összefüggéseire hivatkozunk: „ ( . . . ) a regénynek egy nagy előnye van a sokkal tökéletesebb formájú és sokkal költőibb természetű dráma fölött, ti.: a körülményesség, a détailok varázsa az állapotok, helyzetek, irányok és jellemek festésében. ( . . . ) én még azt sem vonom kétségbe, miként állhatnak elő az összhangzás és széparányű ság iránt a miénknél sokkal fogékonyabb nemzedékek, kik a regény széles alapeszméjeért nem fogják elengedni a mese szoros egységét, és a körülményesség bűbája miatt nem hunyandják be szemeiket a szabálytalanságokra; midőn aztán a regény kénytelen leend drámai szerkezetet venni föl, s oly térre lépni, hol babért bőven gyűjthet, de befolyásának nagy részét elveszti, s létezése nem lesz eléggé indokolva. ( . . . ) a regényre alkalmas tárgyak nagy része a drámai földolgozásra teljesen alkalmatlan. ( . . . ) A regény tárgyainak egy része olyan, mely a drámai földolgozást is megtűri. S ekkor az író,, ha művészi tapintattal bír, nem fog könnyelműleg eltérni a dramaturgiában annyi hatást és műélvezetet nyújtó szabályoktól; sőt örvendeni fog, ha a regénynek ökonómiája minél inkább közelíthet a színművekéhez, s ha különösen a cselekvény egységéből folyó széparányúságot, összhangzást és bevégzettséget minél szeplőtlenebbül megóvhatja. De egy kevés körültekintés után úgy találandjuk, hogy éppen a legnagyobb hatást gerjesztett regények tárgyai igen szélesek, igen szétágazók s nem engedik magokat a drámai törvények rámájába szoríttatni". 21 Az Eszmék a regény és a dráma körül című értekezést tehát nem tekinthetjük egyértelmű bizonyítéknak arra, hogy 1849 után Kemény a drámaiságot tartotta eszménynek a regényírásban, mert tanulmányának gondolatmenete bonyolultabb: Kemény valóban irigylendőnek véli a drámai szerkezet költőiségét, de szerinte a regényíró nem valósíthat meg ilyen felépítést, mert akkor kilép a műfajából, s felad olyan erényeket, amelyek a drámaíró számára elérhetetlenek. Más kérdés, hogy mit árul el Kemény saját szépírói gyakorlata. Ahogyan a Vörösmarty emlékezetéhen (1864) adott tragikum-meghatározása közelebb állt Aranynak, sőt Gyulainak ugyancsak értekező prózában kifejtett felfogásához, mint saját regényeinek tragikumához, ugyanúgy a regény és dráma viszonyának előbb idézett taglalása sem felel meg pontosan az 50-es években írt regényeknek. Ami a tanulmányban megszorítással bevezetett egyik lehetőség, az egyes regényekben fő szervezőelv: a gazdaságossága miatt felhasznált szerkezeti drámaiság. Ezt nevezte Salamon „erős compositiónak", Péterfy „drámai vonásnak", Nagy Miklós balladai jellegnek, sőt, Barta János is erről írt, amikor kimutatta, hogy Kemény már a Gyulai Pál írásakor „rendkívüli módon sűríti a történelmi mozzanatokat", amennyiben tíz napba szorítja öt év eseményeit. 22 2
' K E M É N Y ZSIGMOND: Eszmék a regény és a dráma körül, in: Elet és irodalom.
Bp. 1966.
191, 197, 198. 2 'SALAMON FERENC: „Zord idő" (1862), in: Dramaturgiai dolgozatok 11. Bp. 1907. 489; PÉTERFY JENŐ: Báró Kemény Zsigmond, mint regényíró (1881), in: Összegyűjtött munkái I. Bp. 1901. 122; NAGY MIKLÓS: Kemény Zsigmond. Bp. 1972. 151; BARTA JÁNOS: Kemény Zsigmond., in: Kemény Zsigmond: Gyulai Pál. Bp. 1967.1. 6 2 - 6 3 . MTA I. Oszt. Közi. 31, 1979
AZ ELBESZÉLŐ NÉZŐPONT
429
Az 50-es évek második felében Kemény oly módon közelítette a regényt a drámához, hogy e változás mögött Arisztotelész szellemének hatását sejthetjük. A görög bölcselő az epikának több jellemzőjét is a drámából vezette le. Azt állította, hogy „az eposzköltészetben ugyanazoknak a fajtáknak kell meglenniük, mint a tragédiában — az egyszerűnek, bonyolultnak, jellemábrázolónak, szenvedélyesnek". Az elbeszélőnek „az eseménysorozatot ( . . . ) drámaian kell megszerkeszteni", mert különben a cselekmény túlságosan terjedelmes és áttekinthetetlen. 23 A jellemregények művelői a jellemképhez közelítettek, amikor a teret emelték formaalkotóvá, Kemény viszont a cselekmény-regény többi művelőjéhez hasonlóan a drámához rokonította műveit, amikor az időnek szánt elsődleges szerepet, a kibontakozásra tette a hangsúlyt; a térnek nagyobb állandóságot biztosított, míg az időt gyors és alapvető változások közegévé tette. A nézőpont kezelése is szorosan összefügg regényeinek drámaiságával, hiszen a nézőpontváltás a drámában eleve adott. Magától értetődik azonban, hogy a drámaiság még ott is csak viszonylagos, ahol jelentős szerephez jut — az Özvegy és leányában, A rajongókban és a Zord idő ben. A globális felépítésre tett igen áttételes hatást leszámítva, legfeljebb egyes részekre érvényes, hogy minden a kimondott szavakon múlik — ami a díszlethez hasonlóan a dráma alapvető sajátosságai közé tartozik. Más részekben leíró vagy értekező elemek szorítják háttérbe a drámaiságot Magát az epikát bizonyos szempontból úgy is meghatározhatnék, mint drámai és leíró összetevők kölcsönhatását. Az akarat, a képesség és a lehetőség drámai feszültséget, a minősítés leírást hívhat életre. A jelenetek számottevő része leírással kezdődik — példa rá az a június 6., amely a Gyulai Pál IV. részében a főhős belső megközelítését tartalmazza, s amelyet a reggel képe vezet be. Ha valóban igaz, hogy az ember jobban képes emlékezetben tartani az elbeszélő, mint a leíró jelrendszert, mert az időbeli és oksági viszonyok az előbbiben fontosabb szerepet töltenek be, mint az utóbbiban, 24 akkor érthető, hogy a Gyulai Pál Kemény legnehezebben olvasható regénye, és a Zord idő is kevésbé könnyen áttekinthető, mint az özvegy és leánya vagy A rajongók. Az is igaz, hogy Kemény elsősorban a szereplőket írja le — ilyenkor általában a külső leirást belső jellemzés követi, mint a Gyulai Pálban Sofronia, Sennoné, Báthory Zsigmond és mások esetében. Balzac részletező környezetleírásának nem találjuk megfelelőjét az ő regényeiben. Világképében a személyiségnek nagyobb a jelentősége, kevésbé hisz a külső környezet meghatározó erejében, kapcsolata ellentmondásosabb a pozitivizmussal. Azt mégis túlzás állítani, hogy „a szobák bebútorzását ( . . . ) egész életében úgy elhessenti magáról, akár az alkalmatlankodó legyet". 2 s Báthory Boldizsár palotájának, Sofronia és Cecil környezetének, Báthory Zsófia lakosztályának vagy Deák Dora szobájának a leírása azt mutatja, hogy Kemény hisz abban, hogy a környezet a lélek tükre. Lélektan és környezetrajz a Szerelem és hiúság két fő összetevőjét alkotja. Igaz, Kemény többnyire leírás helyett a kint és a bent kölcsönhatását, a látvány és a reflexió, táj és kedélyállapot egységét hangsúlyozza — ennek végletes példája az elképzelt, sohasem látott táj megjelenítése az Élet és ábránd, illetve а Poharazás alatt című szövegben, vagy a fantasztikumé
2
'ARISZTOTELÉSZ:Poétika. Bp. 1974. 5 5 - 5 7 . T E U N A. VAN DIJK: Action, Action Description, and Narrative. New Literary History,. Winter 1975. 276. 25 ILLÉS ENDRE: Kemény Zsigmond, az otthontalan, in: Krétarajzok. Bp. 1957. 383. 24
MTA I. Oszt. Közi.
31,1979
SZEGEDY-MASZÁK MIHÁLY
430
az Alhikmet, a vén törpe című álomnovellában. Önálló betétként leírást főként a Gyulai Pálban találhatunk — részben a terjedelmes leírások teszik e regény egyes részeit statikussá. Báthory Zsigmond jellemzésekor Kemény egy a XIX. századi Európában közkedvelt, nálunk a reformkori sajtóban gyakori s később Kemény által is művelt átmeneti, részint elbeszélő, részint értekező műfajhoz, a történeti politikai jellemképhez közeledik. Később Kemény már csak kétszer lépett át a regényből a jellemképbe: a Szerelem és hiúság elején és a Zord idő középső részének Izabella udvarában játszódó fejezeteiben. Mindkét esetben stílustöréshez vezetett a két műfaj keverése: a Szerelem és hiúságban a történeti háttér, Széchenyi és Wesselényi világának felidézése nem mutat eléggé szerves összefüggést a történéssel, a Zord idő cselekményében fékező hatást kelt, hogy bevezetésükkor „Werbőczi, Martinuzzi, Frangepán és Izabella királyné: megelevenített történelmi portrék — némiképp Macaulay modorában". 26 Az állóképszerűség a Zord idő III. részében viszont már teljesen eltűnik, mert a kitalált és a történeti alakok világa között kapcsolat jön létre. Nem véletlen, hogy a történeti alakok olyan mértékben válnak mozgó hőssé, amennyi szerep jut nekik e részben. Csak azok maradnak két kiterjedésű jellemek, akik a II. részben eltűntek a színtérről: Petrovics, Török Bálint, Frangepán Orbán. Az epilógusban már a leírás is elbeszélő szerepet kap: Izabella leírása az idő múlását hivatott jelölni. Kemény említett regényeiben nemcsak a leíró, hanem az értekező elemek is hozzájárulnak a statikus jellemképszerűséghez. Két politikai jellemképében az elbeszélést az értelmezésnek rendelte alá, regényeiben fordított e viszony. Mindkét műfajban írt alkotásainál előfordul, hogy rövid időre átlép a másik műfajba: A két Wesselényi Miklós jelenetszerű részletei és a Gyulai Pál, а Szerelem és hiúság, valamint a Zord idő említett jellemképei ezt példázzák. A politikai jellemképek modorában írt, önálló, betétszerű eszmefuttatás azonban az értekező műnemnek csak egyik, legközvetlenebb megnyilvánulása. Az is előfordul, hogy az értelmezés retorikai szerepet tölt be: az elbeszélő és a történetbefogadó kapcsolatát erősíti, tehát az elbeszélés része. Szemléltetésül a Kődképek és kedély láthatárán felütését idézzük: „Mondják, hogy egy nővel való barátságunk akkor is, ha nincs a világ félrevezetésére ürügyül használva, vagy szerelmünk előnesze, vagy pedig utóhangja. Mondják, hogy érzéseink és szenvedélyeink regényének ez csak bevezetése vagy zárszava, melyen egészen kívül esik a figyelmet ingerlő szöveg, s így mentől művésziebb alakú, mentől tisztább és kedélyesebb modorú, annál több kíváncsiságot ébreszt annak megtudására, ami még el sem kezdődött, vagy már be van fejezve. De én merőben más véleményen vagyok." Ez a szöveg arra szolgál, hogy bevezesse az elbeszélőt, aki maga is szereplő s később Várhelyinek neveztetik. A későbbiek bebizonyítják, hogy Várhelyi mindig hosszas magyarázkodásba, személytelen fejtegetésbe bocsátkozik, valahányszor Cecil és jómaga kapcsolatáról kellene beszélnie. Kemény az első mondatoktól kétértelműnek mutatja Várhelyi magatartását az általa elbeszélt és hallott történetekkel szemben. Ebben a regényben tehát az értekező elem egyáltalán nem von maga után tanító jelleget, mindvégig a Ködképek félig játékos, félig komoly értéknihilizmusát hivatott kiemelni. Létezik azután az értekező minőségnek egy harmadik típusa is, amely szintén megfigyelhető a 26
SÖTÉR ISTVÁN: Nemzet és haladás. Irodalmunk Világos után. Bp. 1963. 568.
MTA I. Oszt. Közi.
31,1979
AZ ELBESZÉLŐ NÉZŐPONT
431
Ködképekben, elsősorban a Jenő Eduárd és Villemont Randon gróf „ideológiáját" szembesítő részben. Példázat jellegnek neveznők ezt a típust. A történet ideáltípusában a kijelentő mód, az értekezésben a felszólítás és a kérdés-válasz forma, a példázatban e három közlésforma egyszerre határozza meg a modalitást. A Két boldogban feldolgozottak Szalárdi krónikájában még egyszer s meghatározott helyen lejátszódott történetként szerepelnek; Kemény már ugyanezeket az eseményeket mindenhol vagy bárhol, mindenkor vagy bármikor megtörténhető példázattá emeli. Az értekező jelleg háromféle megnyilvánulása közül a példázat a Két boldog, az Alhikmet, а vén törpe és a Poharazás alatt című szövegekben a legfeltűnőbb, a Férj és nőben és a Ködképekben már közvetettebb, a többi műben pedig még burkoltabb. Az első két típus között nem mindig könnyű a megkülönböztetés, mert azon múlik, hogy mekkora hangsúlyt tesz az író az elbeszélő megformáltságára. A Ködképekben, az AUiikmetben és A szerelem életében az elbeszélő tulajdonnévvel ellátott jelentős mértékben egyénített, ezért az értekező elemek vitathatatlanul a második típusba tartoznak. A Gyulai Pálban és a Zord idő ben viszont az elbeszélő nem emelkedik önálló szereplő státusára, az elbeszélőt helyenként értekező váltja fel. Kétféle értekező műfaj hatása érezhető e két regényben: a maximáé, mely általában a jellemképeknek rendelődik alá, 2 7 és a tanulmányé, mely többnyire önálló betétet képez. Az elbeszélőt akkor szorítja ki az értekező, amikor a konkrét főneveket elvontak váltják fel. A Gyulai Pálban ez igen gyakran következik be: rövid fejtegetést olvashatunk benne а XVI. századi festészetről, az opálról, a költészetről, a bukott angyalokról, a székelységről, a gyönge, de indulatos vagy a könnyelmű jellemekről, a léleknek testre tett hatásáról, az időről. Való igaz, hogy „Kemény korai és kései korszaka közt sok az egyezés" 28 , és ennek egyik megnyilvánulásaként tarthatjuk számon az értekező hangnem jelenlétét a Zord idő II. részében a kormánytanáccsal összefüggő jelenetekben. A túlértelmezés tehertétele mégis sokkal kevésbé jellemzi ezt az utolsó regényt, mint a Gyulai Pált, ahol Eleonórának Senno iránt érzett szerelmét oly mértékben túlmagyarázza az értekező, hogy a történet ürüggyé válik a tanulmányíró számára; Senno börtönjelenetének hatását a rákövetkező s a féltékenységről szóló elmélkedés nem emeli, hanem elhomályosítja; a muderrisekről írt fejtegetés pedig teljesen lefékezi Farkas István és Gergely diák megjelenített párharcának dinamikáját. Történetietlenség lenne önmagában azért kárhoztatni a regényírót, mert az értekező műnemhez folyamodik. Dickens még utolsó korszakában is adott statikus, leíró és értekező elemekből megszerkesztett jellemképeket, Balzac, Thackeray vagy Tolsztoj nem riadt vissza a hosszabb értekezéstől. Magyarországon a XIX század közepén a regényíró értekező kitérőit különösen indokolttá tette, hogy a szépírók a nemzeti polgárosodás közvetlen szolgálatára vállalkoztak. Kemény nem folyamatosan dolgozott regényein, hanem akkor foglalkozott egyszerre több szépírói művével, amidőn a kormány két hónapra betiltotta az általa szerkesztett Pesti Naplót, vagy amikor teljesen elhanyagolta az újságírást.2 9 Magától értetődik, hogy e kettős munkakör nyomot hagyott szépírói munkásságán. Mindezek előre bocsátása után le kell szögeznünk, hogy a XIX. század 27
SÖTÉR ISTVÁN: Nemzet és haladás. Irodalmunk Világos után. Bp. 1 9 6 3 . 5 1 7 .
2
" SÖTÉR ISTVÁN: Nemzet és haladás. Irodalmunk Világos után. Bp. 1963. 473. 29 BEKSICS GUSZTÁV: Kemény Zsigmond. A forradalom és a kiegyezés. Bp. 1883. 1 6 3 - 1 6 4 . MTA I. Oszt. Közi.
31,1979
SZEGEDY-MASZÁK MIHÁLY
432
közepén a magyar regényírók közül Kemény juttatta a legkisebb szerepet az értekező műnemnek akkor, amidőn regényeit megtervezte. Jpsika az erkölcsi tanmesét választotta kiindulópontul, s „majd minden regényében egy-egy erkölcsi eszmét igyekezett megtestesíteni"; 30 Eötvös a politikai értekezést elegyítette a regénnyel; Jókai a mese szerkezetét vette alapnak. Első pillanatra a meséről azt hihetnők, hogy távolabb esik az értekező műnemtől, de ha igaz az újabb feltevés, mely szerint minden mesét vissza lehet vezetni valamely közmondásra, 31 akkor megértjük, hogy az Egy magyar nábob, Az új földesúr, sőt A kőszívű ember fiai (1869) vagy a Fekete gyémántok (1870) miért nem kevésbé tanító célzatú A falu jegyzőjénél. Keménytői az ilyen közvetlenül tanító szándék távol állt. „A Nábob irányzatossága konkrét, s a napirenden levő politikai-közéleti kérdésekben való közvetlen állásfoglalással jár együtt; Kemény eszmeregényei sokkal közvetettebb célokat szolgálnak"3 2 , esztétika és etika viszonyát sokkal bonyolultabbnak mutatják, ő fokozottan tudatában van annak, hogy a történetírás is felfogható nyelvi jelenségként, s mint ilyen, két tényező: a nem vonalszerű történeti gondolkodás és a vonalszerű történeti elbeszélés kölcsönhatásaként is értelmezhető. Valahányszor történetíró munkájából indult ki, regényében még összetettebb szerkezetet hozott létre, azáltal, hogy az egykor írt történeti elbeszélést egyrészt a dráma és a belső megközelítés irányában, másrészt egy későbbi kor történeti gondolkodása alapján módosította. Távol állt tőle kortársainak az ábrándja, mely szerint a történeti regény a múlt szakszerű ábrázolására törekszik, s Scott a történelemhez „oly hű, mint bármelyik történetíró". 33 Vonzódása az objektív azaz megjelenítő, láttató s nem tudósító elbeszélői nézőpont iránt eleve maga után vonta a didaxis és a propaganda kizárását, hdott értekezőként, publicistaként mindkettőt célul tűzte ki. Regényei tanulságát szokás volt úgy értelmezni, hogy az értekező Kemény szemléltető műveiként fogták fel őket — még Horváth János is erre mutatott hajlamot. Pedig Kemény életművét sejtésünk szerint csakis úgy lehet helyesen megközelíteni, ha kiinduló axiómaként fogadjuk el a feszültséget a szépíró és az értekező között. Ez a feszültség teszi érthetővé, hogy regényeiből hiányzanak a publicisztikájában kitűzött erkölcsi eszmény pozitív példái. 34 Abból, ahogyan Kemény az értekező elemek egy részét felhasználja, arra következtethetünk, hogy ő is ahhoz a felismeréshez jutott, amelyet később Lukács György vallott magáénak: tulajdonképpen minden regény történelmi regény. A történet mindig lezárt múltban játszódik. Nem beszéd jellegű; semmi sincs benne, amit egy küldő és egy befogadó közötti üzenetnek lehetne nevezni. Ha ehhez az egyszeri eseménysorhoz elbeszélőt csatol a regényíró, ez az elbeszélő is bizonyos mértékig szereplővé válik, neki is lesz története, legfeljebb ez az elsődleges történethez képest későbbi múltban játszódik. Az értekező beszédhelyzet a szöveg befogadójának a jelenéhez képest nyitottabb, mint az elbeszélőé. Az elbeszélésnek van története, az értekezésnek nincs. Bármennyire is tükrözi az értekezés az értekező korát az értékrendszer mélyebb, vagy a stilizáltság felszínibb síkján, a közbülső szinteken: az idő, a tér és a nézőpont vonatkozásában az értekezés
3
»GYULAI PÁL: Kemény Zsigmond, imEmlékbeszédek. 3. bőv. kiad. Bp. 1914. I. 1 6 8 - 1 6 9 . KIBÉDI VARGA ÁRON: Népmese és irodalomelmélet. Magyar Műhely. 1976. nov. 15.47. 32 SÖTÉR ISTVÁN: Nemzet és haladás. Irodalmunk Világos után. Bp. 1963. 524. 33 SALAMON FERENC: „Zord idő" (1862), in:Dramaturgiai dolgozatok II. Bp. 1 9 0 7 . 4 7 8 . 34 SÖTÉR ISTVÁN: Nemzet és haladás. Irodalmunk Világos után. Bp. 1963. 4 8 6 - 4 8 7 . 31
MTA I. Oszt. Közi. 31, 1979
AZ ELBESZÉLŐ NÉZŐPONT
433
önmagában nem megkötött. Az értekezés szerkezetét nem múltbeli történés, hanem jelenbeli gondolatmenet szervezi meg. Ebbó'l indultak ki mindazok, akik Kemény regényeiben tanítást kerestek. Csakhogy Kemény szépírói műveiben áttételesen juttatja érvényre az értekezés nyelvét. A történetet és az értelmezést nem úgy állítja szembe egymással, mint költészetet (fikciót) és valóságot. Tanulmányaiban mindig személytelen igazságok megállapítására törekszik, regényeiben nem ez a célja. Az értekező és a regényíró Kemény viszonya az értekező és a regényíró Dosztojevszkijéhoz hasonló: a tanulmányíró gondolatokban, a művész nézőpontokban gondolkodott. 35 Pontosabban fogalmazva: Kemény értekezéseiben azért szembesített egymással különböző gondolkodásmódokat, hogy saját állásponthoz jusson el; regényíróként viszont elidegenített személyes igazságokat mutatott be. Tanulmányaiban csökevényes a párbeszéd, kérdésekre és válaszokra korlátozódik — hasonló ahhoz, amit korábban káté-formának neveztünk. Regényeiben viszont az értekezés a drámaiságnak rendelődik alá. A bennük kifejtett ideológiák párbeszéd részei. Vagy a többé-kevésbé elidegenített elbeszélőhöz — Várhelyihez, Bánházy Arthurhoz, Bikfalvi Szánthó Edéhez —, vagy a szereplőkhöz tartoznak. Nem lehet eldönteni, hogy a Ködképek 1848-ról szól-e vagy a Bach-korszakról, nem lehet választ adni a kérdésre: Kemény a liberalizmust támadja-e benne vagy annak torz formáját, Jenő Eduárd grófot hibáztatja-e avagy volt jobbágyait, mert e regényben nem ideológiák, hanem Jenő Eduárd és Villemont Randon ideológiája áll szemben egymással, és vitájukat csak traktátusban lehet befejezni, szépprózában nem. Ennek a regénynek a szerkezete arra enged következtetni, hogy Kemény fölismerte: az esztétikai hatás feltételezi, hogy a befogadónak befejezetlen alkotás társszerzőjévé kell válnia. A tanító célzat háttérbe szorítása — amelynek a Ködképek és az Alhikmet eldöntetlen zárlata, megoldás nélküli befejezése képezi a legszélsőbb megnyilvánulását — azzal is összefügg, hogy Kemény jelentős mértékben eltávolodik az egyszerű epikus formáktól. Minden regényíró végső soron ezekből a formákból indul ki. Ha elfogadjuk azt a tételt, mely szerint a mesének az óhajtó mód (optativus), a legendának az imperativus, a mítosznak a kérdő forma az ideális közege, 36 akkor könnyűszerrel megállapítható, hogy Az új földesúr vagy a Fekete gyémántok cselekménye a mese alapszerkezetére vezethető vissza, Ankerschmidt lovag és Berend Iván pedig követendő példák, tehát a legendák hősére emlékeztetnek, és Jókai a történetet mitikus szereppel ruházza fel: a mű keletkezésének idején fennállt világ magyarázatának eszközévé teszi. Innen e művek közvetlen irányzatossága. Végeredményben tehát azt mondhatjuk: Jókai három egyszerű formát úgy aktualizált, hogy közben a három formából összetételt hozott létre, és a végleges vagy állandó szöveget nem ismerő szóbeli epika alapelemeihez, a szereplők funkcióihoz képest a szóbeli epika járulékos, összekötő elemei közül a leíró elemeket fontos szerephez juttatta. 3 7 Kemény négy vonatkozásban is eltért Jókaitól. Mindenekelőtt kifordította az egyszerű formákat: a mese szerkezetét irányító birtokbavétel az ő regényeiben meghiúsul,
3 'MIHAIL MIHAJLOVICS BAHTYIN: A szó esztétikája (Válogatott tanulmányok). Bp. 1976. 138-141. 36 J. M. MELETYINSZKU: A mese strukturális-tipológiai kutatása, in:V. J. PROPP: A mese morfológiája. Bp. 1975. 229. 31 A N D R É JOLLES: Formes simples (1930). Paris, 1972, 43, 49, 138, 143; ELLI KÖNGAS MARANDA: Theory and Practice of Riddle Analysis. Urbino, 1972. 9.
13*
MTA I. Oszt. Közi. 31, 1979
SZEGEDY-MASZÁK MIHÁLY
434
a követendő példák hiányoznak, a történet nem mitizáló, az összekötő elemek közül pedig az indítékok kerülnek előtérbe. Sőt, a Gyulai Pál és a Ködképek esetében még egy ötödik tényező is szembetűnő: ezekben a szövegekben a történet elbeszélését az elbeszélés története egészíti ki. összefoglalva az elmondottakat, Kemény regényeinek nézőpontját összetettnek nevezhetjük, annak alapján, hogy a „más eszközökkel, mást és máshogyan — tehát nem ugyanazon a módon —"3 8 utánzó műnemek mindegyike érezteti bennük a hatását. Ebből a szempontból a Gyulai Pál számíthat a legszélsőbb példának, mivel írója egyszerre kívánta adni az előadott dráma, az énekelt líra és az olvasott elbeszélés, leírás és értekezés illúzióját. Ha a műnemeket s műfajokat úgy értelmezzük, mint a beszédaktusoknak, nyelvi megszokásoknak, befogadói elvárásoknak, író és olvasó közötti megegyezéseknek, a szöveg összetartozását biztosító céloknak meghatározott körét, akkor érthetővé válik, miért teszik a gyakori beszédhelyzetváltások nehezen olvashatóvá Kemény első és kísérletezésben a Ködképeket leszámítva legmerészebben kezdeményező regényét. Ez a kísérletezés teljesen összhangban volt az epika hagyományának a szellemével. Műnem és műfaj tisztaságát leggyakrabban az elbeszélők vonták kétségbe. Feltehetően már Arisztotelész is azért tartotta legtöbbre az elbeszélő utánzást, mert az elbeszélő a saját műneméhez hasoníthalja a többit. 39 Kemény esetében a választott műnemen kívül a kor is indokolta a műnemek keverését. A poétikai rendszerezés igénye a klasszikus ókorban, a reneszánszban és a klasszicizmusban a műnem-elválasztás igényével járt egy itt, s az elmélet visszahatott a gyakorlatra. A klasszicista rendszerezők az elbeszélő prózát általában lenézték, mivel rendszerükben kevéssé tudták elhelyezni. Kemény a klasszicista retorika válsága után lépett fel regényíróként. Elvileg a műnemkeverésnek két lehetősége állt előtte: különböző műnemű szövegek egymáshoz illesztése és a többféle műnem ötvözése. Történetileg a regény hagyományában a XIX. század közepéig inkább csak az első lehetőség valósult meg: a Tom Joneshan például az értekező és az elbeszélő szövegrészek elkülönülnek egymástól. A fejlődés későbbi irányát Dosztojevszkij nevével fémjelezhetjük, akinél a különböző műnemek asszimilálják egymást. A Gyulai Pál még tisztán az első típust képviseli - s ezt ma fogyatékosságnak érezzük. Tény, hogy verses költészetünkben a műfajok egymáshoz asszimilálódása hamarabb végbement, A puszta, télen például a leírásnak, az elbeszélésnek és a lírának tökéletes ötvözete. Ilyen maradéktalanul teljes értékű műalkotást Kemény nem hozott létre, mégis méltányolnunk kell a Ködképekben és A rajongókban esztétikailag is jelentős értéket hozó kísérletét az öt műnem asszimilációjára, hiszen még a Háború és béke is azt mutatja, hogy az elbeszélő szépprózában az ötvözés csak hosszabb folyamat eredményeként volt elképzelhető. Kemény megérezte, hogy az információszerzés lehetőségeinek gyors kitágulása következtében a regényíró már nem érheti be a történet puszta elmondásával. Az értekező, a lírai és a leíró műnemet azért vonta be kísérleteibe, hogy filozófiai és lélektani igényt vezessen be a regénybe, az egyszerű epikai formákat azért, hogy egyéníteni tudja alakjait.4 0 Egyes természeti jelenségeknek (pl. az évszakoknak) a lírai és a leíró műnemben oly fontos körkörös egymásutánját az értekezésben formaszervező logikai sorral, az epikára jellemző okság-
38
ARISZTOTELÉSZ: Poétika. Bp. 1974. 5. 'ARISZTOTELÉSZ: Poétika. Bp. 1974. 68, 58. ""NÉMETH G. BÉLA: Türelmetlen és késlekedő félszázad. A romantika után. Bp. 1971. 131. 3
MTA I. Oszt. Közi.
31,1979
AZ ELBESZÉLŐ NÉZŐPONT
435
gal és a drámai fokozással társította. A Gyulai Pált a Zord idővel összehasonlítva, el kell ismernünk, hogy a műnemek elkülönülése még Kemény utolsó regényében is érezhető: a líraiság Deák Dora és Komjáti .Elemér jeleneteiben, az értekező nyelv a kormánytanács ábrázolásában, a drámaiság Elemér és Barnabás, valamint Turgovics és Werbőczi szembeállításában összpontosul. Azt viszont nem lehet tagadni, hogy a Zord idő visszalépés A rajongókhoz képest, s Kemény pályafutása egészét tekintve, hangsúlyeltolódás észlelhető a líraiság felől a drámaiság felé — ami az európai regény későbbi fejlődése alapján korszerű törekvésnek mondható.
3. Az elbeszélt történet összetettsége Az eddig vázoltak alapján azt állithatjuk, hogy Kemény regényeiben az elbeszélő nézőpont összetettségét a beszédhelyzetet jelölő nyelvtani formák sokfélesége és a különböző műnemek keverése eredményezi. Még egy harmadik okot is számba kell vennünk: magának a történetnek több eseménysorból való összeszerkesztettségét. A legegyszerűbb történet állapotleírásból, változásból és újabb állapotleírásból áll. Ez a három elem hatásában úgy viszonylik egymáshoz, mint bemutatás, feszültség és feloldás. A történetek megsokszorozása láncszerű vagy összetett szerkezetet eredményezhet. Önmagában e három típus közül egyik sem nevezhető magasabb rendűnek, bár feltételezhető, hogy abban a sorrendben jöttek létre, amelyben említettük őket. Tendenciaként az egyszerű történet minden elbeszélő műben tevékeny hatóerő azáltal, hogy a feszültséget mindig cselekvő személy hozza létre, szándékosan és valamilyen cél érdekében. A mesében a feszültség ismétlődéséből létrejövő láncszerű szerkezet késlelteti a feloldást. 41 Kemény nem folyamodik a pusztán lassító szerepű ismétléshez, összetett szerkezetei létrehozásakor vagy közbeékel, vagy egyértelmű rangbéli különbséget tesz elsődleges és másodlagos feszültségek, illetve feloldások között: a Ködképekben például Jenő Eduárd és Villemont Stefánia ellentéte másodlagos Jenő Eduárd és Villemont Randon ellentétéhez képest. Kemény hosszabb műveiben általában többszörösen összetett történeteket beszél el, talán csak az Özvegy és leánya kivétel ez alól, amely semmiképpen nem a „legjobban szerkesztett", 42 csak a legegyszerűbb felépítésű regénye, amennyiben szerkezetének egészét egyetlen, a szöveg első negyedében ábrázolt feszültség: a lányrablás irányítja. Hozzá képest a viszonylag kevéssé bonyolított Zord idő is már egyértelműen összetett: az eredetileg csak a feladat megoldására szolgáló eszköz a későbbiekben célfeladattá válik, Komjáti Elemér már nemcsak azért törekszik társadalmi emelkedésre, hogy feleségül vehesse Deák Dórát. A mesében bármely szerkezeti elemből szerveződhet önálló történet, gyakori az elemek megháromszorozódása, és az egyes funkciósorok azaz menetek láncszerűen kapcsolódnak egymáshoz. 43 Az írott epikában aláncszerüségnek három bonyolított formáját
41 J. M. MELETYINSZKIJ: A mese strukturális-tipológiai kutatása, in: V. J. PROPP: A mesemorfológiája. Bp. 1975. 223. 42 NÉMETH G. BÉLA: Türelmetlen és késlekedő félszázad. A romantika után. Bp. 1971. 137. 4 "VLAGYIMIR JAKOVLEVICS PROPP: A mese morfológiája. Bp. 1975. 112, 1 0 5 - 1 0 6 , 134-135.
13*
MTA I. Oszt. Közi. 31,
1979
SZEGEDY-MASZÁK MIHÁLY
436
ismerjük. Elképzelhető, hogy az író csak annyiban módosítja a láncszerűséget, hogy olyan elbeszélői tudatnak rendeli alá őket, amelynek a megformált, elidegenített jellegét alig hangsúlyozza. Keménynél ezt a típust hiába keressük — jellegzetes példa rá Tolsztoj Három halál című szövege.44 A Poharazás alatt már a következő típushoz tartozik, amelynél az elbeszélő már maga is szereplő: az indiai és az észak-amerikai történetet Taddé doktor mondja el, akit az Alhikmetböl már ismerünk. (A két történet közül a Poharazás alatt játszódik később.) A Két boldog képviseli a harmadik típust: az elbeszélő itt kevéssé megformált, a két történet viszont kölcsönhatást mutat. Másként fogalmazva, a Poharazás alatt esetében két fabula egy szüzsére, a Két boldogban két fabula másfél szüzsére vezethető vissza. Az indián Mataba és az indiai Nandana története párhuzamos. Csiaffer basa és Kun Kocsárd sorsa is sok hasonlóságot mutat, de más a kezdet és más a vég: Csiaffer fatalista és az első parancsra meghal, Kun Kocsárd szembeszegül a hatalommal és elkerüli a halált akkor, amidőn az elkerülhetetlennek látszik. Tulajdonképpen harmadik fokozatnak számíthatjuk Komjáti Elemér és Barnabás történetét, amelyek viszonyát még nagyobb mértékben a feszültség határozza meg. Kemény a láncszerű epikus szerkezetet a drámában — például a reneszánsz angol drámában — kialakult kettős történet bonyolítási módjai alapján fejlesztette tovább. A Poharazás alatt felépítését láncszerű párhuzamos megoldás jellemzi: a két hasonló történet egyszerűen követi egymást. A Két boldogban Csiaffer basa és Kun Kocsárd történetének részletei egymást váltják: a párhuzam ellentéttel és válogató szerkezettel ötvöződik. Az Alhikmet, а vén törpéből hiányzik a láncszerűség: Bánházy Arthur álma az ébrenlét történetéhez képest közbe van ékelve. A szív örvényeiben viszont újra megjelenik a láncszerűség, csak most már a közbeékeléssel együtt: a múlt a jelen keretein belül kap helyet, de a szöveg belső részében a kettő egymást váltja, mivel a múltat is és a jelent is több részletben, adagolva ismerjük meg. Ugyanez az elv érvényesül a Ködképekben, csakhogy a láncszerű-közbeékelő szerkezet itt már kétszeresen is tovább bonyolított: részint nem két, hanem négy történetről van szó, részint a főszereplők már nem egyenrangúak. Mataba és Nandana, Csiaffer basa és Kun Kocsárd, Szeredy Anselm gróf és Mery Agatha történetének az elbeszélő egyforma figyelmet szentel, a Ködképekben viszont a négy történet hőse négy fokozatot képvisel: Várhelyiről tudunk legkevesebbet, Villemont Randonról már több értesülésünk van, még több ismeretet találunk a szövegben Villemont Florestanról, Jenő Eduárd sorsát pedig részletesen megismerjük. A Poharazás alatt tisztán láncszerű szerkezetében a történetek főszereplői: Mataba, az indián és Nandana, az indiai nő nem ismerik egymást, csak az elbeszélő ismeri mindkettejüket. A Két boldog váltogató, egyszerre párhuzamos és ellentétes felépítésében döntő szerepe van annak, hogy Csiaffer basa és Kun Kocsárd sorsa kétszer találkozik és kétszer elválik egymástól. A Ködképek cselekményének négy szintje a szereplők négy kapcsolatára vezethetők vissza: Várhelyi ismerte egyrészt Jenő Eduárdot, másrészt Cecilt, Cecil korábban Villemont Florestan felesége volt, Jenő Eduárd pedig Villemont Randon veje. Azáltal, hogy a kapcsolódások két szabad végét összeköti egymással (Florestan Randon fia), Kemény a történet szintjén bezárt körre emlékeztető zártságot ad ennek az elbeszélés szintjén igen bonyolult szerkezetű szövegnek.
44 M I H A I L MIHAJLOVICS BAHTYIN: A szó esztétikája (Válogatott tanulmányok). Bp. 1976. 111-112.
MTA I. Oszt. Közi.
31, 1979
AZ ELBESZÉLŐ NÉZŐPONT
437
Az összetett szerkezetek ellen azt szokás felhozni, hogy nem könnyű őket emlékezetben tartani. Már Arisztotelésznél is szerepel ez a kifogás. 45 Történeti létjogosultságát bajos lenne tagadni, hiszen a stíluselválasztó irányzatok hívei időről időre magukénak vallják. A klasszicista retorika felbomlása azonban jelentős mértékben vesztett érvényéből, napjainkban pedig az elbeszélő műfajok differenciálódása teszi időszerűtlenné a magas művészetben: a XX. század második felének kultúrájában az egyszerű, illetve láncszerűen ismétlődő szerkezet bizonyos, egyszeri befogadásra szánt műfajoknak (pl. detektívtörténet, tudományos fantasztikum, képregény, folytatásos rádió- vagy TV-játék) majdnem kizárólagos jellemzőjévé vált. Mindez együtt indokolja, hogy Keménynek a történet összetettségére irányuló törekvését az utóbbi másfél évszázad regényirodalmának egyik döntő fejlődési törvényszerűségével hozzuk összefüggésbe. Kemény műveiben az elbeszélt történet összetettségét négy tényező okozhatja: a fordulat, a folytonosság megszakadása, a műfaj szerinti várhatóság megtagadása és a közbeékelt betét. E négy típus közül a fordulat a legősibb — a görögök peripeteiaként ismerték. Kemény hangsúlyozottan archaizáló elemként használja. Az olvasónak először az a benyomása, hogy a fejedelem kegyelme a Mikes-család illetve Kun Kocsárd esetében deus ex machina jellegű. Alaposabban utána gondolva mégis arra következtethetünk, hogy e fordulatoknak mélyebb jelentősége van: Tarnóczyné romboló ereje végül önmagát is elpusztítja, Kun Kocsárd története pedig mégsem Csiaffer basa fatalista meggyőződését igazolja. Mindkét szövegben létrejön egy logikai sor, amely azután megszakad. A fordulat kísérő jelenségeként tehát megjelenik a folytonosság és a várhatóság cáfolata, amelyek önálló típust képviselnek, ha elsődleges szerephez jutnak. Az idő- és térbeli folytonosság megszakadásával nem itt foglalkozunk. Mindkettő előfeltételül szolgál a nézőpont folytonosságának megszakításához. A hármas megszakítottság együtt okozza, hogy a Ködképek szerkezete igen messze kerül az egyszerű történetek vonalszerű előrehaladásától. A történet folytonosságát biztosító oksági viszonyban keletkező zavar többnyire az eseménysoron belüli ellentmondásból adódik, s a megszakítás lassítja az események célelvű előrehaladását. Gyulai Pál a titkos tanács ülése után azonnal elhatározza, hogy Báthory Zsigmond fejedelem védelmére kieszközli Báthory Boldizsár megöletését. Mivel azonban a vállalt feladat elvégzésére nincs adva az alkalom, Boldizsár nem szolgáltat ürügyet, szándék és lehetőség ellentéte hosszabb időre megszakítja a történet mozgását. A történet álló helyzetté merevednék, ha Gyulai a következő adott alkalommal nem semlegesítené a metonimikus előrehaladás megszakítását: amikor úgy érzi, hogy Senno megöletése kilendítené a holtpontról a helyzetet, mert fényt derítene Senno és Báthory Boldizsár kapcsolatának létére vagy hiányára, nem vesz tudomást feladat és eszköz ellentmondásáról, és elrendeli Senno megfojtását. Ebben a regényben tehát az események oksági összefüggésének megszakítása késlelteti a befejezést. A Zord időben a folytonosság megszakítása bonyolultabb formában érvényesül. Amikor Komjáti Elemér elodázza a feladat végrehajtását, nem siet kiváltani Barnabást, ezzel a mű elején felállított és később Elemér és Barnabás barátibb viszonya révén megszakított, tehát korábbi okságot iktat újra érvénybe: Barnabás gyűlöli Elemért és meg
4
'ARISZTOTELÉSZ: Poétika. Bp. 1974. 20. 13* MTA I. Oszt. Közi. 31, 1979
SZEGEDY-MASZÁK MIHÁLY
438
fogja ölni. A kétféle folytonosság közül tehát az elsőt a második, a másodikat újból az első szakítja meg. A folytonosság másodlagos szereppel mindig maga után vonja a várhatóságot, de az irodalmi konvenciók, a történetiség egy-egy adott szakaszán megszokott jelrendszerek teremtette várhatóság elsődleges fontosságú is lehet. A XIX. század közepén Angliában éppúgy, mint Magyarországon, a boldog befejezés — Henry James szavaival „a jutalmak, nyugdíjak, férjek, feleségek, csecsemők, milliós pénzek, függelékszerű bekezdések és örömteli megjegyzések végső szétosztása" 46 — számított normának. Kemény szakított ezzel a paradigmával: a Gyulai Pálban és aZotd idő ben a boldog befejezés ellenkezőjét, a Férj és nőben, a Ködképekben, az Alhikmetben és A rajongókban ironikus zárlatot találunk. A várhatóság tagadásának akkor van jelentősége, ha a műben nagyon erősen várható a befejezés — a Két boldog váltogató szerkezetében a fatalista Csiaffer és a voluntarista Kun Kocsárd története például sokáig annyira párhuzamos, hogy az olvasó a két ellentétes világfelfogású hős sorsának azonos kifejletét várja. A várható befejezést a hősök vágyai, erőfeszítései, akarata, a műfaj szabályrendszere alakítja ki. A várható tagadás következtében újabb várhatóság jön létre a műben, s a kétféle várhatóság kétszeres meghatározottságot ad a mű célelvű idejének. Az egyszeres várhatóság az olvasó egyértelmű azonosulásait teremti meg — mint a mesében vagy idősb Dumas s Jókai meseszerű felépítést követő regényeiben. A kétszeres várhatóság kizárja annak a lehetőségét, hogy az olvasó egyszerű azonosulással felismerje a mű jelentését, ehelyett értelmező munkára kényszeríti a szöveg befogadóját. A történet összetettségének negyedik összetevője, a közbeékelt betét, voltaképpen nem más mint kétféle várhatóság éles szembeállítása. A betét megszakítja az elsődleges történetet, másodlagos történetként felfüggeszti annak idejét. Élete különböző szakaszaiban Kemény a betétnek más és más formáját kedvelte. A Gyulai Pálban a fabula és a példázat a leggyakoribb.4 7 A szöveg első kétharmadában rendszerint az elbeszélő mond példázatokat a szereplőre: a titkos tanácsra, Sennora és a feleségére. Az utolsó harmadban ehhez képest változás tapasztalható: Cecil olyan példázatszerű helyzetdalt énekel el, amelyről maga sem tudja, nem őrá vonatkozik-e, később pedig Gergely diák saját helyzetét értelmezi annak a mókusnak a történetével, amelyik két ablakú odúban lakik. Az egyik nyílás nyugatra, a másik keletre néz, s e mókus mindig azt tapasztja be közülük, amelyiken kitekintve, vihart lát közeledni. Az áttérés az elbeszélő példázatairól a szereplők példázataira a mű világának fokozatos elmélyülését segíti: a regény végén a történet démonikus káoszba torkollik. Az ötvenes évek első felében írt művek két alapvető változást tükröznek. A betétként alkalmazott példázat és a vele rokon állatmese veszít jelentőségéből. Ez óhatatlanul maga után vonja az allegorikus jelleg háttérbe szorulását. Másrészt eltűnik az egyértelmű választóvonal az elbeszélő és a szereplő betétei között. Inkább csak tendenciaszerű a különbség a szövegek két típusa között. Az első típusban elvileg keret és törzselbeszélés48 áll szemben egymással, de a kettő közötti viszony megsokszorozódik: 46
Idézi FRANK KERMODE: The Sense of an Ending. Studies in the Theory of Fiction. New York, 1967.. 22. 47 B A R T A JÁNOS: Kemény Zsigmond, in: Kemény Zsigmond: Gyulai Pál. Bp. 1967.1. 87. 411 HALÁSZ ELÖD: A polgári tudat válsága és a modern regény szerkezeti problémái (Az idő mint szerkesztési elv a varázshegyben). (Kézirat, 1960.) 46. MTA I. Oszt. Közi.
31,1979
AZ ELBESZÉLŐ NÉZŐPONT
439
három vagy több rétegről van szó, s ugyanaz a réteg egyszerre töltheti be a törzselbeszélés és a keret szerepét. A Poharazás alatt és a Ködképek a kedély láthatárán tartozik ide. A Poharazás alattban három elbeszélőt találunk: a megnevezetlen első számú elbeszélő tanúja annak a történésnek, amely során Taddé doktor, a második elbeszélő tanúja annak a történetnek, amely egy Eduard nevű fehér tiszt és egy Nandana nevű indiai nőről szól. Mivel azonban Eduard szerelmének históriájából Taddé csak egy szakaszt ismer, harmadik elbeszélőre is szükség van, s ez maga Eduard. Elbeszélői rangjában ő különbözik a másik két történeteimondótói, mivel ő nem tanúja, hanem egyik főszereplője az általa elbeszélt történetnek. A Poharazás alatt két betétje általánosabb értelmező összefüggésbe helyeződik, azáltal hogy a kerettörténetben Taddé doktor általános tételt szemléltet velük. A betétek tehát úgy viszonyulnak a kerethez, mint rész az egészhez, konkretizáló szinekdoché szerepét töltik be, azaz a példaként vagy esetként ismert egyszerű formának felelnek meg. A Ködképek nemcsak annyiban bonyolultabb szerkezetű, hogy kettő helyett három betét és négy elbeszélő (Vásárhelyi, Villemont Randon, Cecil és Cecil második féije) szerepel benne, hanem a történetek közötti viszonyok révén is: Jenő Eduard története Várhelyi és Cecil történetéhez, Villemont Randon története Jenő Eduárd történetéhez képest betét, Cecil és Villemont Florestan történetének az a szerepe, hogy megerősítse Jenő Eduárd és Villemoní Stefánia történetét. A többszörös betét segítségével az író úgy ábrázolja az eseményeket, ahogy azok különböző tudatokban tükröződnek. Kemény az ötvenes évek első felében írt műveinek másik csoportjában nem az elbeszélő, hanem a szereplő által hallott másodlagos történetet használja betétként. Ebben az esetben nincs értelme a keret és törzselbeszélés kifejezésnek. A szív örvényeiben létezik ugyan első személyű, megnevezetlen elbeszélő, de Mery Agatha múltjának részleteit nem az ő, hanem Pongrác elmondásából ismerjük meg," sőt, részben annak alapján, amit Pongrác Wehrner orvostól hallott. Későbbi mondandónkat előlegezve úgy fogalmazhatunk, hogy a szereplő-elbeszélő másodlagos története objektív nézőpontú egy egészében véve szubjektív nézőpontú elbeszélésben, s ez a másodlagos elbeszélő maga is élhet összefoglaló (azaz szubjektív) elbeszéléssel és párbeszédeket közvetlenül idéző, láttató jelenettel (objektív elbeszéléssel). A szereplő függvényeként kezelt másodlagos történet alkalmat adott Keménynek arra, hogy a betétet a lélektan szolgálatába állítsa. Több művében is a szereplő tudatába helyezte a közbeékelt történetet. Kun Péter a bálteremben arra gondol, vajon meg tudja-e tartani szép és talán kikapós feleségét, Szécsi Máriát. Visszaemlékezik gyerekkorára és eszébe jut dajkájának a meséje Koresről, a koldusról, aki másoknak adta a talált gyémántokat, mert csak így érezte szabadnak magát. A gyerek Bikfalvi Szánthó Eduárd álmában próbál megszabadulni anyakomplexusától. Az álom különösen foglalkoztatja Keményt, hiszen már Senno álmának leírásakor különös jelrendszerként alkalmazta: úgy vélte, az álmodó mindent megért, anélkül hogy szavakkal tudomására hoznák. Álom s keleti történet ötvöződik egymással s a fantasztikum hatását kelti az Alhikmet, a. vén törpében, amelyet a legjobbnak tartunk Kemény rövidebb történetei közül. A csodálatos elsődleges formája közismerten korábbi történeti jelenség, mint az írott széppróza. Az Alhikmet viszont már másodlagos formáját képviseli, amely a romantikában jött létre. A csodálatosnak ezt a másodlagos formáját neveznőlc fantasztikumnak. Kapcsolata a mesével tagadhatatlan: bizonyos mozzanatainak nagyobb fokú szemiotizált13* MTA I. Oszt. Közi. 31,
1979
SZEGEDY-MASZÁK MIHÁLY
440
sága visszautal a mese formula-szerű felépítésére. Az Alhikmetben az emlékeztető gyűrű például jellegzetesen mese-motívum. Kemény az álom-mese hagyományához fordul, de a régi motívumokat új szereppel látja el, lélektanilag hitelesített fantasztikummá alakítja át. Hoffmann és Poe is hasonló szerepet tulajdonított a fantasztikumnak. Indokolt tehát azt állítani, hogy a fantasztikum a lélekelemzés előzménye, helyettesítője volt, de megalapozatlan az a tétel, mely szerint a XX. században a lélekelemzés feleslegessé tette a fantasztikus történetet. 49 Borgesnek ugyanebbe a műfajba sorolható szövegeire utalnánk cáfolatként. Ennek a cáfolatnak azért van itt helye, mert a nyomában megfogalmazható az a feltevésünk, hogy a fantasztikum Kemény idejében sem pusztán lelki folyamatok jelölőrendszere volt. Az Alhikmet egyfelől valóban Bánházy Arthur középszerű létformájának és félig tudatos vagy öntudatlan vágyainak szembeállítása. A tudatnak olyan rétege áll itt a figyelem középpontjában, amelyik A rajongókban legfeljebb epizodikus szereppel bírt, Géczy Andrásné vagy Szőke Pista (Laczkó István) lázálmainak bemutatásakor került fölszínre. Másrészt viszont Bánházy álma különös megszerkesztettséget mutat, önmagára mint szövegre hívja fel a figyelmet. A mondatok rejtvényszerűnek tűnnek s többféle értelmezést tesznek lehetővé, mintha az író arra kívánná emlékeztetni olvasóját, hogy az irodalmi alkotások olyan szövegek, amelyek ellenállást tanúsítanak; csak erőfeszítéssel fejthetők meg. A kétértelműség a fantasztikum lényege. Az Alhikmet szerkezetét eldöntetlen vagylagosság szervezi meg: vagy az álombeli lényeg, vagy az éber lét fejezi ki Bánházy Arthurt. Az olvasó maga is azonosul Bánházy habozásával, mivel a történetet — a fantasztikus történet szabályai szerint 50 — a főszereplő mondja el. ö maga nem tudja eldönteni álmának jelentését, s mivel a szövegben ő az egyedüli értelmező, az allegóriaként kisajátíthatatlan történet jelkép szintjére emelődik. Többen a jelképteremtésben látták Kemény fő erényét, s Péterfy joggal állapította meg, hogy a fantasztikum iránti érdeklődés írói alkatának lényegéből következett. 51 Tény, hogy az Alhikmetben a boldogságkeresésnek és az ember szabadságigényének olyan jelképét teremtette meg, melynek rokonát XIX. századi elbeszélő prózánk helyett inkább verses költészetünkben, A Délsziget, A.Rom és a Csongor jelképteremtő költőjénél kereshetjük. Az ötvenes évek második felétől Kemény távolodott a romantikától. Utolsó három regényében viszonylag kevés és rövid betétek fordulnak elő. Ekkori jelrendszerének a történet folytonossága felelt meg. Csak a Zord idő elsődleges történetébe iktatott be valamivel több másodlagos történetet. Ekkor már nem annyira újat kezdeményezett, mint inkább visszatért a Gyulai Pálban használt szerkezeti elvhez: ismét példázatokhoz és állatmesékhez folyamodott, csak most végig a szereplőkkel mondatta el őket. A regény világának belső mélyítése, a szereplők fokozatos kidolgozása itt is megfigyelhető, amennyiben a regényalakok előbb másokra, majd saját magukra alkalmazzák példázataikat. A regény korábbi részeihez képest kiugróan jobban, remekül szerkesztett fokozáskor azután eltűnnek az allegorikus példázatok, s helyüket a szereplők szájába adott
49
TZVETAN TODOROV: Introduction k la littérature fantastique. Paris, 1970. 1 6 8 - 1 6 9 . TZVETAN TODOROV: Introduction ä la littérature fantastique. Paris, 1970. 91. " P É T E R F Y JENŐ: Báró Kemény Zsigmond, mint regényíró(1881),in:Összegyűjtött munkái I. Bp. 1901. 1 4 1 - 1 4 2 ; IGNOTUS PÁL: Kemény Zsigmond (Elevenek és holtak II.), in. FEJTŐ FERENC (összeáll.): Mai magyarok régi magyarokról. Bp. é. n. 207. 50
MTA I. Oszt. Közi.
31,1979
AZ ELBESZÉLŐ NÉZŐPONT
441
egyszerű visszatekintések váltják fel. Dorka hosszú, szenvedélyes, szaggatott vallomása és Turgovics szűkszavú, szenvtelenül rezignált beszámolója Elemér haláláról — e két utolsó betét — a mű végső hangnemváltását jelöli tragikumból elégikumba. A betétek azonban még e legutolsó regényben sem képeznek olyannyira döntő rendezőelvet, mint az ötvenes évek közepéig írt művekben. Az Özvegy és leánya, A rajongók és a Zord idő elbeszélő nézőpontjának összetettsége már más okokra vezethető vissza: kisebb részben a történet idejének az elbeszélő idejétől való távolságából származik, nagyobb részben viszont csak a jellemek megalkotottságából kiindulva vizsgálható. Ezért szükséges, hogy a Kemény műveit jellemző epikus nézőpont további felderítése érdekében, következő lépésként magukkal a regényalakokkal foglalkozunk. 52
52 Az itt véget érő szöveg a „Módszertani bevezető" utolsó bekezdésében vázolt gondolatmenetnek csak első három szakaszát adja. A további részek lelőhelye: ItK 1978. 4 7 5 - 4 9 5 . és literatúra, 1978/1-2. 3-25.
13* MTA I. Oszt. Közi. 31, 1979
VITA
KATONA IMRE
A F O L K L Ó R 24. VAGY 25. ÓRÁJÁBAN? A FOLKLÓR ÁLTALÁNOS MOZGÁSÁNAK SZOCIOLÓGIÁJA
A folklór tudatos és rendszeres gyűjtésének szinte már az első pillanatától kezdve tart a fájó búcsúzás a hajdani (olykor csak feltételezetten, máskor igazolhatóan) gazdagabb néphagyománytól. A kutatók zöme (és az érdeklődők többsége is) saját korának és népének hagyományos szellemi termékeiről sajnálkozva állapítja meg, hogy azok már csak halvány visszfényei a régieknek vagy más, „szerencsésebb" (voltaképpen régiesebb, hagyományosabb) népek hasonló szellemi termékeinek, vagyis a mindenkori folklór árnyéka régi önmagának. Arra is előbb-utóbb rá kellett döbbenniök, hogy hiába is kísérelnék meg e „pusztulás" megállítását, kivált az egész folyamat visszafordítását, ez éppoly lehetetlen, mint az idő kerekét visszaforgatni. így sokan félre szokták verni a harangokat; ismert gyűjtésre serkentő felhívás: elérkezett a folklór 12. vagy éppen 24. órája! Elsősorban maguk a kutatók keltek versenyre a múló idővel: a tünedező hagyományok nyomába szegődve eléggé egyöntetű volt tapasztalatuk, hogy a folklór jelenségei nem máról holnapra, hanem az egymást váltó nemzedékek hosszú során át tűnnek el vagy alakulnak át. így a legfontosabb gyűjtési szabállyá és egyben gyakorlattá is vált, hogy elsősorban az idősebb nemzedékeket, ill. korosztályokat kell kifaggatni, különösen olyan egyéneket, akik helybeli születésűek és lehetőleg ki sem mozdultak hazulról! Ezzel a belső változásokat meggyorsító külső hatások eredményeit igyekeztek minél jobban kiküszöbölni. Eközben lassanként fény derült a folklór társadalmi életére is. A történelmi korszakokon áthúzódó és ugyanakkor folyton változó nemek közötti fizikai munkamegosztás közismert és kellő módon értékelt társadalmi jelenség, ám a női és férfi nem közötti szellemi munkamegosztás teljes rendszerszerűségét, tehát a két nem repertoárjának eltéréseit máig is csak kevéssé ismerjük. Az mindenesetre köztudott, hogy az otthonhoz, családhoz kötött és hagyományosabb munkakörökben dolgozó második nem, tehát a nők folklór repertoárja többnyire régiesebb, sőt olykor gazdagabb is a férfiakénál, ennek megfelelően az ún. adatközlők között általában jóval több a nő, mint a férfi. Mindenki magától értetődőnek tekintette pl., hogy altatódalt, lakodalmi vagy siratóéneket (és hasonló régies műfajokat) csak nők, míg katona-, pásztor- és betyárdalt (és ezekhez hasonlókat) többnyire férfiak énekelnek, de már a közös műfajokkal (szerelmi dal, ballada, mese és egyebek), és főként a két nem közötti szellemi termékcserével alig tudtak mit kezdeni, holott ennek a „forgalomnak" is megvannak a törvényszerűségei. Magyar viszonylatban a szerelmi (mű- és nép-)dalok kezdeményezői többnyire a férfiak, alkotásaik egy része hosszabb-rövidebb idő elteltével nők szájára kerülhet és MTA I. Oszt. Közi. 31,
1979
444
KATONA IMRE
ebben az „új" közegben némileg meg is változhat. E váltás azonban a magyar folklórban a nyelvtani nem hiánya miatt csak nehezen követhető, a dalformák zöme is könnyedén átalakítható, mindenesetre pl. a 17. századi leánycsúfoló к mintájára egy évszázados késéssel hasonló legénycsúfoló к keletkeztek. (Az El kéne indulni... 17., míg a Lányom, lányom, gyöngyvirágom . . . 18. századi előképre vezethető vissza.) A ballada műfaja kezdettől fogva sejthetően „kétnemű" volt, vagyis a közéletibb jellegű típusok (pl. történeti, betyár és hasonlók) a férfiak, míg a családi, magánéleti vonatkozásúak (szerelmi tragédiák, családi viszályok és egyebek) inkább a nők repertoárjába tartozhattak, később viszont törvényszerűen megkezdődött az egész balladakincs „elnőiesedése". Szerencsésebb esetekben ezt igazolni is tudjuk: egy múlt század közepén történt véres családirtás első balladai megfogalmazásában még a családapa, bizonyos Pápai nevezetű kocsmáros a főhős, később a női énekesek teljesen elfeledkeznek róla és már csak Pápainéról énekelnek; ő lett egyébként e típus cím- és névadója is. (Mintha Kőmíves Kelemen helyett is Kelemenné szerepe lenne mind hangsúlyosabb!) A mese műfajának hasonló kétneműsége talán még a balladáénál is elfogadhatóbb: egy-egy faluközösségen belül a férfiak-nők repertoárja mindössze 8—10%-ban közös! A férfiak a hősmeséket, a nők pedig a családi tematikájú történeteket kedvelik jobban. Ha pedig a nők valamilyen okból „férfias" meséket vesznek át, a párbajra és egyéb vitézi jelenetekre vonatkozó részleteket feltétlenül megrövidítik, és ők mindig a nők szemszögéből látják és láttatják az eseményeket. Ehhez hasonló a helyzet a nyilvánvaló nemváltás eseteiben: a nőktől lejegyzett katonadal ok nem a kaszárnyai kiképzésről vagy a háborús élményekről szólanak, hanem csak a sorozástól a bevonulásig tartó búcsúzkodásról; a summáslányok pedig a korabeli divatos katonanótákat annyira elcivilesítik, oly közel viszik a summásélethez, főként pedig a saját nemükhöz, hogy jónéhány évig eltartott, mire az eredeti forrásra rábukkantunk! Az eddigiek alapján tehát tételszerűen megfogalmazhatjuk: a mozgékonyabb (fiatalabb) korosztályok és a kedvezőbb társadalmi helyzetű (férfi) nemhez tartozók a mindenkori újítók, míg az idősebbek és a nők általában hagyományőrzőbbek; nemcsak abban az értelemben, hogy fenntartják a régit, hanem a befogadott újat is magukhoz közelítik és a már kialakított keretekbe illesztik. (Hasonló a helyzet a zene és a tánc vonatkozásában is, míg a népi díszítőművészet egyes ágazataiban, különösen a viselet tekintetében a nőké a vezető szerep; az idősebb asszonyok pedig még a színes és eleven népviseletből is kényszerűen „kivetkeznek".) Jóval kevesebben és később jöttek csak rá arra, hogy egy adott időpontban, népen-nemzeten vagy országon belül a folklór egyáltalán nem arányosan oszlik meg az egyes osztályok, rétegek, csoportok, típusok és főként foglalkozások között: a kedvezőbb társadalmi helyzetűek általában jobban kapnak az újon, míg a szegényebbek (kényszerűen) tovább őrzik a hagyományt. így a kutatók előszeretettel keresték fel az írástudatlan, szegény cselédeket, szolgákat, utcaseprőket stb., és bámulattal adóztak kiterjedt tudásuknak. Különösen a legszegényebb és legidősebb nők (ritkábban férfiak) bizonyultak a legjobb hagyományőrzőknek. Ám ebben a keresgélésben a piozgékonyabb és modernebb gondolkodású vándormunkásokat lehetőleg elkerülték, holott ezek is a társadalom szélére szorultak. Ebből a gyűjtői gyakorlatból fakadt a folklór teljes társadalmi egységének illúziója: az éves szerződésekkel helyhez kötött és közvetlen személyi Af7>l
I. Oszt. Közi. 31, 1979
A FOLKLÓR SZOCIOLÓGIÁJÁRÓL
445
függőségben élő rétegek repertoárja ti. valóban nem idomult annyira saját társadalmi közeghez, mint a kevéssé ismert vándoroké (pl. a summásoké), hanem megmaradt általános népi (paraszti) jellegűnek. Különösen hiányos ismereteink voltak sokáig a mezőgazdaság és az ipar között félúton megrekedt vagy az iparba felszívódott tömegek folklórjáról. (Kubikosok, gyári munkások stb.) E társadalmiatlan látásmódot némileg ellensúlyozta az az eléggé korai felismerés, hogy egy-egy település szélén (a szegénynegyedben, gyepsoron, putriban stb.) vagy külterületen (pusztákon, tanyákon stb.) lakó emberek éppúgy tovább őrzik hagyományaikat, mint régi eszközeiket és bútoraikat stb. is. így különösen a pásztorokat faggatták nagy buzgalommal, de egyesek felkeresték az eldugottabb alföldi tanyákat és az erdei szórványtelepeket is. (Az utóbbi helyeken nem csupán régiességeket tapasztalhattak, hanem olyan eleven szóbeliséget is — pl. a favágóknál —, amely zárt településen belül már csak jóval halványabban érvényesült.) Az eltűnt idő térbeli megközelítésének elemi gondolata később mindjobban kiteijeszkedett: hamarosan rájöttek arra is, hogy a nyelvterület peremén elhelyezkedő kisebb-nagyobb népcsoportok (pl. őrségiek, ormánságiak, az egész székelység stb.), továbbá az idegen nyelvi környezetben élő szórványok (Szlavónia, Zobor-vidék, Moldva magyarsága) körébe jókora késéssel érkeznek az új szellemi impulzusok, a régiségeket tehát itt kell keresni! A mind tervszerűbb kutatások esetenként jóval alaposabban felderítették e szellemi zugocskákat, mint pl. a központi népterületeket. (Az Alföld folklórjáról — méreteihez, kiterjedéséhez viszonyítva — jóval kevesebbet tudunk, mint az említett kisebb népterületekről.) E térbeli versenyfutás révén az új zenei stílusnak diadalmas előrenyomulását és a réginek (nemzedéki, nemek szerinti) visszaszomlását is éppen ezzel a módszerrel sikerült rögzíteni. Egy adott időpontban a századforduló országjárói: Vikár Béla, Bartók Béla és Kodály Zoltán tapasztalata szerint — a legfejlettebb és folklór szempontDól legrégiesebb népterület közötti különbség akár egy-két évszázados is lehetett! Sokkal kevesebben érdeklődtek viszont a kivándorlók folklórja iránt, pedig magyar viszonylatban is jelentős tömegekről van szó, akik tudatukban az elszakadás pillanatának folklórját rögzítették — az óhaza szempontjából tehát korábbi szintet képviselnek — de szórványhelyzetük, társadalmi hátrányaik, nyelvi elszigeteltségük stb. miatt ezt új környezetükben tovább is fejlesztették, és szerencsés esetben a szó szorosabb értelmében vett munkásfolklór inkább jellemző az amerikás, mint az óhazai magyarok költészetére. Általában ahol különböző népek élnek együtt századok óta és különállásukat meg is tudták tartani, a két- vagy többnyelvűség a szedemi javak kölcsönös cseréjét nagyban megkönnyítheti. A régiségek kitartó nyomozása során a gondosabb kutatások azt is felderítették, hogy a többségen belüli nemzetiségi szórványok, továbbá a központi és kedvező helyzetű népek körül lakó nemzetiségek folklórja nemcsak a saját népénél, hanem a vele együtt élő és idegen nyelvű nép költészeténél is régiesebb. így a magyarok esetében nem is egy általunk már elfeledett típust és formát saját nemzetiségeinknél vagy szomszédainknál (pl. a délszlávoknál) lelhetünk meg, és viszont, mindig attól függően, melyik nemzetiség a többségi és kedvezőbb helyzetű vagy éppen a fejlettebb. Arra viszont kevesebben ügyeltek, hogy a nemzetiségek egyben közvetítők is. Ha ezt az interetnikus vizsgálódást nemzetközivé, sőt világméretűvé szélesítjük, az együttéléstől és kölcsönhatástól függetlenül is olyan tipológiai-fejlődési sort tudunk MTA I. Oszt. Közi.
31,1979
446
KATONA IMRE
felállítani, melyen belül Földünk ezernyi ezer népének költészetét a megfelelő helyre tehetjük. A népek folklórja a társadalmi fejlődésnek és váltásoknak megfelelően jutott el (vagy rekedt meg) bizonyos fejlődési fokokra, és önmagában belül éppoly tagolt lehet, mint a magyaré; mozgása is folytonos, soha nem stagnáló. Bármilyen távoli és „idegen" legyen is egy nép, folklórja közvetve vagy közvetlenül a fejlődés egészén belül feltétlenül bevonható az összehasonlításba. így a magyar és a vogul nép folklórja a legközelebbi nyelvi rokonság ellenére is éppenhogy a legtávolabb van egymástól, a fejlődés két végpontját képviselik, közvetve mégis összevethetők. A nyelvrokonság alapján végzett folklór-összevetések időbeli és egyéb hézagait egyébként jól kitöltik a tipológiai összevetések. Mindenesetre kutatóinknak hozzá kellett szokniok, hogy pl. a közép-ázsiai török nyelvű népek szerelmi lírája rokonabb a magyarral, mint a karéliai vagy más finneké! A régiségek nyomozása sugallta a gyermek folklór iránti érdeklődést is: közkeletű az a felfogás, mely a gyermekeket társadalmunk primitívjeinek, úgyszólván mai ősemberkéknek tekinti, akiknek folklórja még szinkretikus, tehát nincsenek önálló műfajai; egészében véve rögtönzött, alkalomszerű és egyéb régies vonásokkal (pl. a korcsoportok és nemek szerinti különbségekkel) is jócskán rendelkezik. Valóban, a felnőttektől „alászállott" szellemi javak egy része ugyanúgy a gyermekek körébe szorulhat, mint a szegények, a nők, az idősek vagy esetenként a nemzetiségiek közé is, de e folyamatok közé hiba lenne egyenlőségjelet tenni. A gyermekek folklórja mindenesetre egy történelmi korszakkal régiesebb a felnőttekénél, de egészen kezdő társadalmi fokokon éppúgy nincs külön gyermek- és felnőtt folklór, mint ahogyan osztályköltészet sem! Csakis erősen szegmentált, tagolt társadalmakban beszélhetünk mind a kettőről! A felsorolt változások-váltások és különbözések fokozatos felismerésével párhuzamosan magának a folklórnak a (fogaiom-)köre is mindjobban kitágult: így pl. új és új műfajokat „fedeztek fel" (a hősének után, kivált annak híján pl. a balladát), vagy fanyalodtak rá korábban figyelemre sem méltatott formákra (mint amilyenek pl. a reklámversek, viccek, igaz történetek és hasonlók). Utána némi megelégedéssel állapították meg, hogy ezek is alá vannak vetve a szóbeliség általános törvényeinek (pl. még a tipikusan városi, középrétegbeli viccek is), sok hagyományos vonással rendelkeznek, és főként nem olyan halványak, tünékenyek és „romlottak", mint a folklór már megismert klasszikus műnemei, műfajai és formái. Akiket netán még ez sem vigasztalt volna, visszatértek a történeti forrásokhoz és azokban búvárkodtak kedvükre. Némi csalódással tapasztalták azonban, hogy folklór szempontból az írott források mennyivel szegényesebbek, mint a mégoly gyérnek vélt szóbeliek, és reménytelenül belegabalyodtak az állam, az egyház, az írásbeliség (a latin vagy német nyelv) és a (későbbi) folklór kapcsolatának, adott korokban pedig kölcsönhatásának kérdéseibe, melyek még az előző társadalmi jellegű kapcsolatoknál is szövevényesebbek. Ezzel már be is zárult a kör, nem volt belőle kitörés, tudomásul kellett venni a változást! Az első gyakorlati felismerés mindenesetre inkább megnyugtató, mint riogató volt: a folkloristákat a (szóbeli vagy írásos) anyag további feltárása terén sem fenyegeti a munkanélküliség réme, az általánosító feldolgozások pedig javarészt még hátra vannak. A lehetséges szempontok közül vigyük tovább a szociológiait! Az említett szellemi régészkedés elég régóta és eredménnyel is folyik ahhoz, hogy a folklór hagyományok egysegének es örökérvényüségének ábrándját végre feladjuk. De még ma sem helyezkedünk teljesen arra az álláspontra, hogy ízlésünk és előítéleteink MTA I. Oszt. Közi. 31, 1979
447
A FOLKLÓR SZOCIOLÓGIÁJÁRÓL
alapján a folklór egészéből ne rekesszük ki a „kedvezőtlen" jelenségeket, és hogy főként vegyük már észre a senki földjén elhelyezkedő közvetítőket és átmeneteket, melyek „le" és „fel" egyaránt összekötik az egymással szembenállónak hitt pólusokat! Arról is le kellett vagy le kellene végre szoknunk, hogy a saját nemzeti vagy társadalmi helyzetünkből adódó kategóriákat (a népdal és műdal különbségei, a ballada jellege stb.) abszolutizáljuk, szükségtelenül kiterjesszük, vagy pedig egy fejlődési „végpontról" visszanézve rajzoljuk meg a megtett utat! Szét kell választanunk a nyelvi, a kulturális és a folklór rokonság fogalmát és körét is! Legbiztosabb iránytűnk továbbra is a társadalmi meghatározottság lehet. A kutatás eddigi menete akarva-akaratlanul is rávilágított a folklór társadalmi, térés időbeli, következésképpen műfaji tagoltságára és hierarchizáltságára, főként pedig bonyolult mozgásformáira. E mozgást azonban a régies vonások iránti következetes érdeklődés miatt mintegy negatív formájában ismertük fel! Még eleven folklórral rendelkező közösség körében is — kialakult nézőpontunk szerint — a visszavonuló „régi" helyére az előbb bemutatott menetek fordítottjaként érkezik az „új", vagyis előbb a központi népterületen, a kedvezőbb helyzetű társadalmi csoportok és a mozgékonyabb korosztályok, nembeliek és egyének körében kezd terjedni, majd fokozatosan halad a „szélek" (peremvidékek, társadalmilag alávetettek, nők, idősebbek és gyermekek stb.) felé. Legklasszikusabb példája ennek az új zenei és tánc-stílus elterjedése a régi rovására. Ha e folyamat közepette pillanatfelvételt készítünk, az észlelt különbségek a változás menetéből adódnak, lényegüket tekintve tehát fejlődési fáziseltolódások, bár sohasem olyan mechanikusan, mint első pillanatban tűnnék. A látszólagos kivételeknek is megvannak a maguk felismerhető szabályai, ezekből is lássuk itt a fontosabbakat! A felnőttekénél gyakran valóban egy egész történelmi-társadalmi korszakkal is régiesebb gyermekfolklór nem azonos az elmúlt korszak(-ok) felnőtt folklórjával, abból legfeljebb töredékeket és gyermeki körbe levitt, egyszerűbb formákat őriz; inkább egészét tekintve régies, egyébként nagyon is rétegzett. Következésképpen a mai gyermekfolklór mégoly alapos és beható ismerete alapján sem lehetne elmúlt korszakok felnőtt folklórjának egészét rekonstruálni, hiszen egész műfajok (sirató, ballada, hősének stb.) hiányoznának az összképből. A fiatalabb korosztályok felé tartó nemzedéki váltás különben sem ilyen mechanikus: a három nemzedéket magukba foglaló családtípusokban pl. megvan a „visszacsatolás" lehetősége: a nagyszülők saját folklór hagyományaikat közvetlenül az unokáknak adják át; egyes gyakorlatlanabb kutatók nem kis meglepetésére. Némileg hasonló a helyzet az együttélő nemzetiségekkel is: akadhat közöttük olyan (két- vagy többnyelvű) közvetítő, melynek a saját folklórja — már ti. „eredeti" rétegét tekintve — lehet nagyon régies is, mégis az új szellemi javak közvetítői éppen ők. (Pl. a cigányok a népies műdalokéi!) Az egymással tartósan együttélő népek-nemzetiségek sem csupán szellemi közlekedő edények, az átadás-átvétel sem egyoldalú, hanem többnyire kölcsönös, különösen nagyjából egyenlő fejlettségi szinteken. így az oda- és visszacsatolás bonyolult jelenségeibe ütközünk, melyek ráadásul koronként és az egyes népeken-nemzetiségeken belül még társadalmi csoportonként, sőt korosztályonként és nemenként is eltérhetnek! El kell ismerni, így már valóban szinte kibogozhatatlan a sokféle hatás-kölcsönhatás. Nem is mindig tudunk megoldást találni; így pl. a magyar folkloristák kimutatták, hogy régi MTA I. Oszt. Közi.
31,1979
448
KATONA IMRE
stílusú népballadáink inkább Nyugat, míg az újak Közép-Kelet- és Dél-Európa felé kötnek össze bennünket; a népzene (népdal) esetében viszont éppen fordított a helyzet, mert a régi stílus Dél- és Kelet-, az új pedig többnyire Közép- és Nyugat-Európa felé mutat szorosabb kapcsolatot. Ezeken az összekötő utakon is koronként más-más irányba tart az áramlás, míg pl. régi zenei stílusunkat erős szomszédnépi hatások is alakították, az új magyar népdalstílus nemcsak interetnikussá vált, hanem részben internacionálissá is: túlterjedt a nyelvhatáron és egyes népek (horvátok, szlovákok) zenéjét befolyásolta. Szerelmi és családi tematikájú régi balladáink jelentős része közvetlen nyugati (francia) import, egy részük feltehetőleg tőlünk került át a szomszédokhoz is, az ú j stílusú rétegben viszont sokkal gyérebbnek tűnik e nemzetközi balladaforgalom. A magyarok és a bunyevácok pl. évszázadok óta élnek együtt a mai Vajdaság északi peremén, eközben alakult ki a mindkét nép körére kiterjedő betyárvilág, és virágzott fel a betyárköltészet is. E népszerű és nemzetközi, társadalmon kívüli figurákról mégsem közösen kialakított vagy egymástól átvett balladákat és dalokat énekelnek, hanem távolibb magyar, ill. délszláv népcsoportoktól (népektől) kölcsönöznek, holott a közvetlen átvételt a szinte mindenkire kiterjedő kétnyelvűség is elősegíthetné. Szinte ahány műfaj, művészeti ág vagy forma, annyiféle nemzetközi kapcsolat is. Az eurázsiai elterjedésű népmese a magyaroktól pl. hazai cigányaink közé kerülve jórészt elveszti gondosan kimódolt és felépített szerkezetét, kisebb részekre tagolódik, s így egyrészt könnyebben vegyül más mesékkel, másrészt a hatáskeltő részletek egyetlen történeten belül is halmozódnak. Mindjárt megváltozik a helyzet, ha e cigányság nem saját magának, hanem a „megrendelőknek" mesél, miként a cigányzenészek is másokat szórakoztatnak: Erdélyben a gyakran három nyelven is beszélő cigányok közvetítenek a magyarok és a románok között és igyekeznek az adott közösség ízléséhez is igazodni. Magyarországon belül egy magyarul és románul egyaránt jól mesélő román paraszt is saját nemzetiségén belül epikusabban, a magyaroknak viszont drámaibb eszközök segítségével adja elő ugyanazt a történetet, a korábbi magyar vagy román forrásra való tekintet nélkül! Az ilyen és hasonló átfogalmazásokra egy népen belül is akad példa, különösen ha egy-egy adott alkotás népcsoporttól népcsoportig vándorol, és ezek között fejlődési fáziskülönbség adódik. A moldvai csángók körében aligha termett valaha is ballada, ellenben bőven fogadtak be mind a székelyektől, mind pedig a románoktól. Míg a székelyek tömörebb, drámaibb balladáit általában feloldották és meghosszabbították, a románokéit épp fordítva: a Miorija-ból rendszerint kihagyták a mágikus-mitikus és a teijengősebb leíró részleteket. Ha pedig valamely újabb kori balesetről mégis balladát rögtönöznek, az idők folyamán nemhogy tömörülne, hanem inkább még részletezőbbé válik. Itt tehát nincsenek meg a balladaalakulás feltételei! Más magyar népcsoportok között is akadhatnak hasonló különbségek, így pl. Rákóczi alakja Szabolcs-Szatmárban és Borsod-Abaúj-Zemplénben egyaránt kedvelt, míg azonban az előző helyen népfelszabadító hős, kiváló hadvezér és népbarát fejedelem, az utóbbin gazdag és pompakedvelő barokk főúr. A tarcallak nem vagy alig rendelkeznek betyárhagyománnyal, ezt még a környezeti hatásból is gondosan kiszűrték, ugyanakkor Erdélyben széltében elterjedt: az Alföldről jutott be Kalotaszeg közvetítésével, legújabban már Moldvában is felbukkant. Zala megyében sem volt számottevő betyárság, ámde
Af7>l
I. Oszt. K ö z i . 31, 1979
A FOLKLÓR SZOCIOLÓGIÁJÁRÓL
449
oetyárdalt és balladát mégis szép számmal ismernek: ők pedig a szomszédos Somogyból „importálták". Az egyes népek és nemzetek, azokon belül pedig a népcsoportok között is fáziseltolódásból adódó valóságos táji munkamegosztás alakulhat ki éppúgy, nun t a társadalmi csoportok, korosztályok és nemek között is. Magyar kutatók pl. megfigyelték, hogy a messze idegenből érkező nemzetközi vándormondák adott helyekre jutva lokalizálódnak, és fordítva is: helyi jellegű mondaképződmények továbbhaladva mindjobban interetnikussá és utóbb nemzetközivé is válnak, ez rendszerint egybeesik költőibb szférákba való felemelkedésükkel is. Erdély és az Alföld a népi líra műfaji megoszlása szempontjából egymásnak valóságos szellemi tükörképei: a régies keserves, bujdosóének és rabének hazája Erdély, ugyanott valamivel elevenebb a kuruc mozgalmak emléke is, de már 1848 és Kossuth folklórja az Alföldön gazdagabb és Ráday vésztörvényszéke „jóvoltából" ugyanitt keletkeztek az újkori (többnyire betyárokról szóló) rabénekek is. A Dunántúlon jóval kevesebb a történeti ének, mint az előbb említett nagy tájakon, gyorsabban és szélesebb körben terjednek viszont a különféle átmeneti (írásos, ponyvái stb.) formák; itt az új viszont nem söpri el a régit, mint az Alföldön, és a Dunán túl a nagyobb tagoltságból adódóan is sokféle szokás és egyéb hagyomány él még, ami a Dunán innen sokszor már emberemlékezet óta kiveszett, ha ugyan valaha is volt. (Pl. a regölés.) Erdélyben sohasem volt olyan nagyarányú külterjes állattartás, mint a török miatt pusztásodott Alföldön és részben a Dunántúlon, Felvidéken is, így nemcsak betyár- de pásztordal\a\ sem találkoztak sokáig, míglen ezek Erdélybe is benyomultak, annak folklórját gazdagították. A mediterrán népek körében ismert pásztorballada azonban teljességgel hiányzik az egész magyar népköltészetből, talán sohasem is volt, utóbb pedig a betyárballada vált népszerűvé; ezt a pásztorok is sajátjukként énekelték, az uradalmi cselédek viszont idealizált hőseiket találták meg a balladabeli betyárok alakjában. Az utóbbi fél évszázadban a központi magyar népterületen az új zenei stílus aránya elérte a 80-90%-ot, míg a peremeken (pl. Szlavóniában, Moldvában) még alig-alig jutott túlsúlyra. Ebből a váltásból érdekes esetek adódtak: míg a központokban a régi daltípusokat is új stílusköntösbe öltöztették (esetenként ugyanannak a dalnak két „kiadását" is ismerjük), a peremeken néha épp fordítva: az új jövevényt visszarégiesítették, beillesztették a még uralkodó stíluskeretbe. Az új stílus egyebütt sem úgy terjedt, hogy egyszerre és mindenestül „elsöpörte" a régit (bár győzelme és terjedése olyan elsöprő erejű volt, hogy még Bartók Bélát is bámulatba ejtette, és ő e zenei forradalomra nem tudott még csak megközelítő párhuzamot sem idézni), hanem egy ideig osztozott vele: együtt éltek, csak más-más korosztályon és nemen belül, esetenként pedig egyénekhez (nótafákhoz) kötötten. A kedvező társadalmi helyzetű csoportok újító szelleme és a kedvezőtlen helyzetűek megőrző „hajlama" sem mechanikusan egyszerű: paraszti körön belül maradva, a módos gazdák nem feltétlen hívei és hordozói az újkori, új stílusú betyárhagyományoknak, a betyároknak, akik viszont kedvelt hősei és ideáljai a cselédeknek! A kedvezőtlen helyzetű és hazánkban feltűnően nagyszámú mezőgazdasági vagy átmeneti jellegű vándormunkásság a szellemi csereforgalomnak és így az újításoknak is egyik fő közvetítője, de pl. míg egyes zártabb csoportjaik (pl. a summások) idegenben is őrzik faluközösségük normáit és folklórját, azt fejlesztik tovább: alkalmazzák a saját életükre, a 14*
MTA I. Oszt. Közi
31.
1979
450
KATONA IMRE
nyitottabb kategóriák (pl. a kubikosok) viszont féllábbal már kilépnek a paraszti sorból és egyben a folklórból is; a még kissé falusias bányászok dalkincsének nagyjából harmada népdal, harmada magyar nóta és ugyancsak harmada idegen (német) jövevény vagy mozgalmi jellegű alkotás. A városi ipari munkásság társadalmi helyzete szintén kedvezőtlen ugyan, ám fejlettebb az egész (társadalmi-gazdasági és kulturális) környezete; belülről szervezett megmozdulásai révén pedig az említett fokozatokat (népi-félnépi átmeneteket) át is ugorhatja, és közvetlenül sajátíthatja el a városi-polgári zeneszerzők és költők alkotásait, alkalmazhatja ezeket saját életkörülményeire és harcaira. A munkásosztály folklórjának szóbelisége voltaképpen másodlagos, kényszerű jelenség, nem annyira az írástudatlanságból, mint inkább az illegalitásból fakad. Az ösztönös osztálytudatot pedig felváltja egy „kívülről" és „felülről" kapott, zárt eszmerendszer. A „hőskorban" még elfordul minden népitől, azután tudatosan és szelektálva válogat belőle, és lesz végül a néphagyomány legértékesebb kincseinek fenntartójává. Már az eddigiek alapján is joggal feltételezhetjük, hogy nemcsak nemek és korcsoportok, hanem tájak és társadalmi csoportok szerint sem lehetett soha igazán egységes a folklór, hiszen állandó mozgásban volt, és a váltás mindig más és más közegben kezdődött, mint amelyikben befejeződött, és fordítva. így a magyar népballadák, új stílusú népdalok vagy néptáncok viszonylagos egysége is csak pillanatfelvételben és madártávlatból igaz, közelebb kerülve, térben és időben elmozdulva azonban a szivárvány minden színében gyönyörködhetünk. E színek nem is mindig rétegesek, sokszor kaleidoszkópszerűen vegyülnek, váltakoznak. Tovább színezi és bonyolítja ezt az amúgy is tarka összképet a minden korban megtalálható, de szerepet, alakot és nevet is cserélő félnépi közvetítők széles tábora, akik máig mostohagyermekei a folklór- és irodalomkutatásnak egyaránt. így a félnépi, átmeneti formák sokasága is szinte a senki földjén hever, egy-egy érdeklődő hajol csak le némelyikükért (pl. a ponyvaversekért, a félnépi legendaballadákért stb.), ám mindez csak csepp a tengerből! A szellemi ingamozgás két szélső pólusát már ismerjük, de a közben megtett utakat korántsem! Hajlandók vagyunk megfeledkezni a századokon át szinte megfellebbezhetetlen teljhatalmú állami és egyházi szervek és szervezetek szabályozó hatásáról is. így történhetett, hogy a magyar népballadák legújabb „etnogenezisében" nem jutott hely az egyház(ak)nak! Századok óta ott van a háttérben az írásbeliség is, amely akkor is hat, ha egy nép netán teljes egészében írástudatlan, erre még újkori (mongol, tibeti, sőt albán) párhuzamokat is ismerünk, hiszen a memorizálás a szóbeliség fokán akár könyvnyi terjedelmű szövegekre is kiterjedhet. (A közép-ázsiai énekesek több tíz, sőt kivételesen százezer sort is képesek fejben tartani; egész mesegyűjtemények kerültek be és maradtak fenn a szóbeliségben akár Tibetben, akár mongol földön; az albánok is századokon át fejben hordozták törzsi kánonjaikat, miglen századunkban egy szerzetes papírra vetette.) A néphagyományban tehát századok óta számolnunk kell írásbeli hatásokkal, különösen erős lehetett a latin nyelv közvetítő szerepe, de a középkorban a hivatásos énekesek is éppúgy bejárták fél Európát, mint legutóbb a balkáni énekmondók is átjártak a szomszéd népekhez, hiszen több nyelven is elő tudták adni ugyanazt a történetet, de akár említett mai utódaik, a két- vagy több nyelvű mesemondók is. Az énekmondók esetében is érdekes „etnikus" átfogalmazások tanúi lehetünk: a bosnyákok egy része mohamedán, másik Af7>l
I. Oszt. Közi. 31,
1979
A FOLKLÓR SZOCIOLÓGIÁJÁRÓL
451
részük katolikus, ill. görögkeleti. Míg az előzők ugyanazt a történetet törökbarát, a másik kettő törökellenes felfogásban adta elő. (Érdekes viszont, hogy az albánok, akik túlnyomóan mohamedán vallásúak, mégis csak ritkán álltak a török mellé, legalábbis az énekeikben.) Hasonló a helyzet a Kossuth-barát magyar és a Kossuth-ellenes osztrák és délszláv énekekkel is. Az írásbeliség múltbeli hatása inkább csak feltételezhető, mint kimutatható: esetenként nincs szóbeli folytatása, máskor épp fordítva (pl. a Megkötöm lovamat... bizonyosan régi virágének, de írásbeli emléke máig nem került elő). Az írásbeli közlés történelmi korszakokat, népeket és országhatárokat ugorhat át, nem kell hozzá sem idő-, sem pedig térbeli folyamatosság, mint a szóbeliséghez, így hatása is nehezen mutatható ki. Csak legutóbb is meglepően sok ókori téma (epizód, formula) újkori népballadákban való jelenlétére bukkantunk, anélkül azonban, hogy erre elfogadható magyarázatot tudnánk adni. (Pl. a gyermek helyett a kincset mentő pásztor; a hűtlen házastársnak elégetés helyett hangyákkal elevenen való felfalatása, és még hasonló epizódok, motívumok.) Mivel a mindenkori írásbeliségből bármikor új életre kelhetnek műfajok, formák és alkotások, esetenként pedig csak átfogalmazódnak, mindez nemhogy megkönnyítené, hanem inkább még megnehezíti a genetikus és a tipologikus kutatások helyzetét. Csakis a legújabb korokban tudunk valamivel biztosabban eligazodni, és e két létforma (írás-, szóhagyomány) együttélését behatóbb figyelemmel kísérni. A folklórt színező, mozgató átalakító tényezők közül kétségkívül az írásbeliség a legfontosabb; a hivatásos irodalom fiatalabb ugyan szülőjénél, de egyben fejlődőképesebb is. A művészetek e két (lét-) formájáról és kölcsönhatásáról főként az utóbbi időkben tudtunk meg valamivel többet, amikor már mind közelebb kerültek egymáshoz és az átmenetek is elszaporodtak. Általában az irodalom éppúgy elsőbbséget élvez, miként az új stílus is törvényszerűen győz, de mindkét tartományban vannak „átfogalmazások", továbbá fennáll a félnépi közvetítők és formák sokasága. E kettő között persze nincs egyenleg, és az ingajárat sem állandó, inkább közeledik a folklór az irodalomhoz, mint fordítva. Hanyatló néphagyomány esetében és korszakában született meg a mindent az irodalomból származtató és a folklórt „romlott" irodalomnak tekintő egyoldalú elmélet, mely a nyelvjárások és az irodalmi nyelv viszonyában is eluralkodott. A folklorisztikában elteijedt a gesunkenes Kulturgut és a Zersingen-elmélet is, amely éppúgy pillanatfelvétel csupán, mint a hasonlóan romantikus és egyoldalú ellenelméletek. Egyikük sem alkalmazható virágzó szóbeli hagyománnyal rendelkező népek költészetére, mint pl. legújabban a gyarmati sorsból frissen szabadult népek folklór alapokról induló nemzeti irodalmára sem! De a vén Európa és a hanyatló Nyugat idejétmúlt kategóriáit is aligha alkalmazhatjuk a mai jelenségekre! A folklór és az irodalom együttélésének szellemi gyümölcse a folklorizmus és a folklorizáeió, idővel és társadalmi közegét tekintve ezek tartalma is változik, és az adott kor és társadalom függvényrendszerében nyeri el valódi értelmét. A népi-nemzeti felszabadító mozgalmak idején, az önálló irodalmak megszületésének időszakában a folklorizmus egészen mást jelentett, mint amit a megfáradt művészetek új ihletforrásokat kereső neofolklorizmusa. Adott korszakokban a folklórt éppúgy felhasználhatták a romantikus antikapitalisták, mint a nép életének demokratikus átalakulásáért küzdő művészek. (A magyar fejlődés mindkét irányzatot ismeri, elegendő Gvadányi és Petőfi népiességére utalnunk.) 14*
MTA I. Oszt. Közi
31. 1979
KATONA IMRE
452
Napjaink folklórja nem kevésbé összetett, mint az előző korszakokban volt: a modern népvándorlás (pl. a turizmus), a fiatalság mozgékony többnyelvűsége, kiegyenlítődő, haladó világnézete, a nemek közötti — társadalmi — korlátok fokozatos ledőlése és más jelenségek révén is szinte már nemcsak népek-nemzetek, hanem világrészek feletti folklór kialakulásának is szemtanúi lehetünk. Minden a nemzetköziség irányába tart. A modem közlésformák és a hivatásos művészetek nemhogy feleslegessé tették, hanem még terjesztik, vagy csak fenntartják és rögzítik a folklórt. Igaz, manapság már népi-félnépi és hivatásos művészetek között nincs merev határ, az átmenetek jellege és száma még összetettebb, mint előzőleg volt: így egyéni és csoportos fellépés, időleges és állandó, hivatásos művészkedés, folklór ihletésű irodai mi-zenei alkotások terjedése, a hivatásos irodalmi és zeneművek folklorizálódása, továbbá modemség és hagyomány, nemzeti és nemzetközi jelenségek és vonások tarka szövevénye fogad mindenütt, ahova csak tekintünk. Régi formák újulnak meg, kapnak modern köntöst, és viszont; máskor a leghitelesebb népi és történelmi rekonstrukciókban gyönyörködhetünk. A múltat és a mát, saját magunkat és más népeket kifejező alkotások feléledése, megszületése, együttélése jellemzi egész korunkat, mindez csupa „átmenet", ha úgy tetszik, de talán helyesebb így fogalmazni: korunk mindazt az értéket ápolja, fenntartja, tovább fejleszti, melyet elődeink és kortársaink is felhalmoztak, miközben mindnyájunk számára újat is alkot. A hivatásos művészet egyes ágazatai, kifejezésformái között is feloldódnak a határok. Mindez jelentősen megnehezíti a biztos tájékozódást. A szűkebb vagy akár tágabb értelemben vett folklór nem örökérvényű, hanem állandóan változó művészet-, ill. tudatforma, mely mindaddig fennmarad, míg csak mindenkiből nem lesz hivatásos tudós-miívész-előadó, vagy legalább azokkal egyenértékű műélvező. Mivel e korszak még ma sincs belátható közelségben, a folklór elmúlásától sem kell tartanunk, jelenkori átalakulása viszont annál rohamosabb. Ahhoz azonban, hogy változásait és váltásait jól áttekinthessük, ki kell munkálnunk a folklór szociológiáját! Nélküle a hivatásos művészeteket sem tudjuk igazán érteni és értékelni. Ennek érdekében íródott e kísérleti jellegű dolgozatom is.
Af7>l I. Oszt. Közi. 31,
1979
SZEMLE
Niederhauser Emil: A nemzeti megújulási mozgalmak Kelet-Európában Budapest, 1977, Akadémiai Kiadó. 385 p.
A 19. sz. első' felében Kelet-Európa térségén három nagyhatalom, a Habsburg-monarchia, a cári Oroszország és a török birodalom osztozott. NIEDERHAUSER EMIL a könyvében arra vállalkozott, hogy - „Porosz-Lengyelországot" is belevéve - megvizsgálja az említett birodalmak tizenhat népe (oroszok, lengyelek, csehek, magyarok, horvátok, románok, görögök, szerbek, szlovákok, szlovének, bolgárok, ukránok, litvánok, lettek, észtek, albánok) történetének fontos szakaszát, a polgári nemzetté válás törekvését. A magyar olvasónak kissé szokatlan a „nemzeti megújulás", illetőleg a ,,nemzeti újjászületés" terminus technicus, mivel a magyar történetírás, eltérően több más nemzeti történetírástól, nem használta és nem használja. A szerző' könyvének első soraiban foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy az elnevezés a burzsoá ideológia lényegéből fakad, minthogy a polgári történetírás — többek közt - ezzel foglal állást a nemzet örök, de legalábbis a kora középkor óta fennálló kategóriája mellett, amely egy bizonyos időszakban feltételezi a megújhodást. NIEDERHAUSER a bevezető fejezetben, áttekintve az érintett népek történetírásának vonatkozó részeit, elhatárolja magát ettől az értelmezéstől, de az elnevezést, mivel nincs jobb az azonos jelenségek összefoglalására, megtartja. Hasonló gondot okoz a nemzet-fogalom használata is. A szerző a sztálini meghatározáshoz visszanyúló marxista nemzet-fogalmat teszi magáévá (25. o.). Azok a népek azonban amelyekkel foglalkozik, a tárgyalt időszak nagy részében legfeljebb megközelítik, de — néhány kivétellel — nem merítik ki ezt a fogalmat. A kiinduló időszakban, a 18. sz. második felében — az oroszok és a lengyelek kivételével - állami és gazdasági egységet nélkülöző etnikai alakulatokról van szó, amelyek nagyobb része a nyelv és a kultúra viszonylagos egységét sem mondhatja magáénak, hiszen éppen ezek megteremtését tűzi ki legelőbb programul. Olyan prenacionális alakulatokról van szó, amelyeket a szakirodalom igen változatosan népnek, etnikumnak, etnosznak, nemzetiségnek nevez, és némelyikük a középkorban önálló államisággal rendelkezett. A kelet-európai nemzeti megújulási mozgalmak a feudalizmusból a kapitalizmusba való átmenet korában zajlottak le; olyan döntő változásokat és fordulatokat hoztak az itt élő népek életében, amelyek jelentősen befolyásolták Európa mai képének kialakulását. NIEDERHAUSER két egymást metsző síkon népenként és általános kérdéskörönként elemezte a folyamatot. Módszerében az összehasonlítás dominál. A könyv első részében is, ahol a tizenhat nép nemzeti mozgalmát egymástól elkülönítve vizsgálja. Miközben számos esetben figyelmeztet a hasonlóságokra (pl. szlovákok és szlovének, horvátok és csehek stb.), sorra kiemeli az egyedi problémákat (pl. görögöknek, magyaroknak, oroszoknak a többiektől sokban elütő fejlődése). A kötet nagyobb részét azonban az egyes kérdéskörök szintetikus bemutatása tölti ki. A tárgyalt időszakban (a 18. század végétől a 19. század derekáig, több esetben a századvégig, kivételesen a 20. század elejéig) a kelet-európai népek jellegzetes agrártársadalmakban éltek. Valamelyes kivételt csupán a csehek és a görögök alkottak, akiknek körében a polgárság a megújulás kezdetér -ár komolyabb társadalmi súlyt jelentett. A feudális társadalom alapvető osztályai közül a parasztság mindenütt a népesség túlnyomó többségét alkotta, azonban NIEDERHAUSER vizsgálatából pontosan kiderül, hogy a nemesség, a polgárság, a szabadparasztok, a jobbágyok, a katonaparasztok változó aránya a késő feudalizmus egymástól többé-kevésbé eltérő társadalmi struktúráit takarja. Az erősen bomló hűbéri rendtől — mint amilyen a cseheké volt, az albánokig, akiknél még századunk elején is virultak a nemzetségi szervezet maradványai - a fejlődés más-más fokozatain álltak az illető MTA I. Oszt. Közi.
31,1979
SZEMLE
454
népek. (Említsük meg, hogy éltek a térségben olyanok is, a macedónok, akikró'l nem esik szó a könyvben, mert ekkortájt legfeljebb csírái jelentkezhettek a késó'bbi nemzetnek.) A különböző' társadalmi fejlettségű népeket NIEDERHAUSER EMIL - hangsúlyozva ezeknek a terminus technicusoknak a kényszerű voltát — alapvetően két csoportra, „nemesi" és „nem nemesi" társadalmakra osztotta. Az első típusba tartozóknak volt valamifajta nemességük vagy arisztokráciájuk, amelynek rendi kiváltságait vagy regionális önállóságát a megújulási mozgalmak támaszul használhatták. Ezek között a népek között is egymástól igen különbözők találhatók. Gondoljunk pl. az elnémetesedett csehországi arisztokráciára, a nagyszámú és erősen rétegzett lengyel, magyar és horvát nemességre vagy az ezektől egészen különböző jogviszonyok közt élő óromániai bojárokra. A másik csoport felső rétegét a nemesek helyett kevés értelmiségi és kereskedő alkotta. A társadalmak és a nemzeti mozgalmak történetének bemutatása után röviden szó esik a mozgalmak élén álló „nemzetébresztők" indíttatásának forrásairól, amit a szerző elsősorban a felvilágosodás eszméiben jelöl meg. Külországi tanulmányutak, utazások, emigráció mind hozzájárultak a nemzeti eszme vagy annak alapját képező gondolatok elsajátításához. A mozgalmak vezetői tudatosan dolgoztak azon, hogy közösségüket nemzeti öntudatra ébresszék. Törekvésük először mindenütt kulturális programként öltött testet. Az első szakaszban az egységes nemzeti nyelv megteremtése volt a cél. A magyarok ezt a gondot Európában egyedülállóan egységes és izolált nyelvük miatt voltaképpen nem ismerték, de az egymáshoz közel álló szláv nyelveket beszélők körében - gyakran vallási meghatározottsággal — a nyelvi sokféleség sok vitához vezetett. A nemzeti nyelv és öntudat terjesztése és erősítése erősen összefüggött az oktatás fejlesztésével és méginkább a művészetek felvirágoztatásával. Különösen a szépirodalom és ezen belül a költészet bizonyult hatásos fegyvernek a nemzeti megújulási mozgalmak hívei kezén. NIEDERHAUSER idézetek sorával szemlélteti, hogy a földrajzilag egymástól távol eső népek költőinél miként jelentkeznek párhuzamosan azonos vagy hasonló gondolatok. Tanulságos az írók származásának, a sajtó és a könyvkiadás alakulásának, valamint az alkotókra befolyást tévő felvilágosodás, klasszicizmus és mindenek fölött a romantika hatásainak számbavétele. Az írott szó mellett óriási szerepe volt a nemzeti öntudatra ébredésben a színháznak is. A zene és a képzőművészetek - NIEDERHAUSER gondolatmenetének tanulsága szerint - műfaji sajátságaik miatt kevésbé bizonyultak alkalmasnak a nemzeti eszmék hatásos hordozására, mint a szépirodalom és a színjátszás, bár e téren is akadnak eltérések a tárgyalt népek kultúrái között. A múltat idéző és ezzel a nemzeti egység létrejöttét segítő szépirodalommal szorosan összefonódott a történeti tudatot építő nemzeti történetírás. A megújulási mozgalmak előtt több népnek már volt saját történetírása, amelyből azonban hiányoztak a most sorozatban jelentkező nemzeti mozzanatok: őstörténetre orientáltság, a nemzeti jellem (erények és hibák) föltárása, a dicső korszakok kultusza, az államiság, illetőleg a népi folytonosság hangoztatása. Nemcsak a történettudomány föllendüléséről ad számot NIEDERHAUSER könyve, hanem népenként változó mértékben a nyelvtudomány, a jogtudomány, a statisztika és az államismeret fejlődéséről, valamint a népköltészeti gyűjtések megindulásáról. A kulturális téren kétségtelen, hogy a „nemesi nemzetek"-nek volt jelentős előnye. Részben az előzmények, részben a műveltség forrásaihoz könnyebben hozzájutó rétegek révén. A balkáni és balti „nem nemesi nemzetek" ezzel szemben a kezdés számos súlyos nehézségével és a nagy nyugat-európai szellemi áramlatoktól való messzeszakadás gondjával küszködik. Még differenciáltabb a kép, ha a kulturális program nyomában föllépő politikai törekvéseket tekintjük. A megújulási mozgalmak a térség nagyobbik felén, főleg a Habsburg-birodalomban a század derekáig lezajlottak. A Balkánon elnyúltak az 1870-es évekig, sőt az albánok esetében egészen az első világháború küszöbéig. A litvánok, lettek és észtek körében a múlt század második felében elkésetten, akkor kaptak lábra, amikor a burzsoá nacionalizmus mellett már a korai baloldali mozgalmak, a munkásosztály harca is jelentkezett. A kulturális egység létrehozását szükségszerűen követte a nemzet területi egysége kialakításának célkitűzése, és.vele kapcsolatban a nemzeti önállóság valamilyen formájának követelése. (Az utóbbihoz tárgyalt korszakunkban sem a Balti-tenger mellett lakó három kis nép, sem az ukránok nem értek el.) Külön figyelmet érdemelnek a sorban az oroszok, akikkel a szerző könyvének számos pontján kiemelten foglalkozik. Ennek az az oka, hogy a tárgyalt népek közül - a rövid lengyel önállóságot nem tekintve - egyedül az oroszoknak volt folyamatosan önálló államuk. Következésképpen, míg a többiek a nyelvi, a kulturális és végül a politikai függetlenség igényét többnyire más népekkel szemben MTA I. Oszt. Közi.
31,1979
SZEMLE
455
fogalmazták meg, nekik nem kellett nemzeti célokért küzdeni, valós vagy vélt nemzeti elnyomás ellen szervezkedni. A polgári nemzet születésének kulturális eló'zményei az orosz művelődés 1 8 - 1 9 . századi történetében is számos hasonló jelenséget teremtettek, mint a térség más népeinél. Viszont politikai mozgalmak — a dekabristákét kivéve - korszakunkban az oroszok körében nem voltak. A szerző ugyan nem hangsúlyozza az orosz fejlődés jelentős eltéréseit, sőt programszerűen a közös vonásokat helyezi előtérbe, mégis gyakran kényszerül külön magyarázatokra. Valószínű, hogy a nemzeti megújulás általa felállított modellje és megfogalmazott definíciója is ezért alkalmazható csupán bizonyos megszorításokkal az orosz jelenségekre ( 3 7 1 - 3 7 3 . o.). A nemzeti program megvalósításának számos jellemzője bontakozik ki a könyv lapjain. A kialakuló nemzetek védelmét részben a meglevő feudális előjogokra támaszkodva, részben új kiváltságokat követelve képzelték cl. Az egyenjogúságot hangoztató politika céljait, amint NIEDERHAUSER EMIL kiemeli, gyakran keresztezték az osztályok és rétegek érdekellentétei, továbbá vallási és nyelvi ellentétek is. Egy-egy mozgalom más mozgalmak részeként indult (horvátszerb viszony). Nemegyszer szóba került a külföldi támasz is (pl. az emigráció vagy a hivatalos orosz segítség). A szerző elemzi a térség két jellemző politikai ideológiáját, a pánszlávizmust és az ausztroszlávizmust is. Igen tanulságos a társadalmi követelések helye és szerepe a nemzeti megújhodási mozgalmakban. A liberális szabadságjogok kivívásának igénye mindenütt jelentkezett, de azonnal keresztezték a korlátozott választójogra vonatkozó elképzelések. A vezetők az alkotmányos rendszerek hívei voltak, de ezen belül a monarchiától a köztársaságig több változatot és árnyalatot képviseltek. A parasztság társadalmi felszabadításának elképzelése szintén állandóan jelen volt a mozgalmakban, mint a polgári átalakulás része. A mű sorra veszi a megoldás terveit, kísérleteit és a megvalósulásokat. Végső összegzése az, hogy a nemzeti programok mindenütt megelőzték a társadalmi programokat. Ezzel függ össze a parasztság magatartása. A parasztok általában addig és akkor támogatták a mozgalmakat és a nem mindenütt bekövetkezett forradalmakat, amíg érdekeik diktálták. Végül meg kell említenünk, amire a szerző több helyen figyelmeztet és amit a befejező részben külön kiemel (375. o.), hogy a magyar olvasóközönségnek szánt könyv a magyar történelmi vonatkozásokat csak a legszükségesebb esetekben taglalja, inkább utal rájuk. A hatalmas tényanyag miatt kellett így cselekedni. Mégis úgy véljük, hogy az összehasonlító módszer szabta keretben kissé vázlatosra sikerült a magyar anyag bemutatása. Különösen, ha arra gondolunk, hogy a magyar reformkornak és a forradalomnak az értékelése mind a hazai, mind a külföldi történészek körében sokoldalúan vitatott. Egy rövid könyvismertetés keretében lehetetlen visszaadni NIEDERHAUSER EMIL könyvének tematikai rétegzettségét, az érintett problémák gazdagságát. A könyv soknyelvű hatalmas szakirodalomra épül. A térség népeinek nemzetté válását sokan megírták már, de a párhuzamos tárgyalást NIEDERHAUSER EMIL könyvének megjelenése előtt csupán ARATÓ ENDRE kísérelte meg (KeletEurópa története a 19. század első felében. Bp., 1971). NIEDERHAUSER könyve befejező fejezetének utolsó sorai SPINOZÁt idézik, miszerint a könyv „az indulatoktól mentes megértést" kívánja szolgálni. KÓSA LÁSZLÓ
Mann Miklós: Trefort Ágoston Budapest, 1978. Akadémiai Kiadó. 200 p „A múlt magyar tudósai" sorozatban megjelent TREFORT ÁGOSTONról szóló könyv rövid összefoglalást ad múlt századi történelmünk egyik jellegzetes alakjáról, bemutatva gazdag életpályáját, pozitív tevékenységét. A közgazdász, író, publicista és művelődéspolitikus az 1840-es évek magyar politikai életében fellépő centralista ellenzéki csoportban kezdi meg közéleti pályáját. Korának ahhoz az értelmiségi rétegéhez tartozik, akik megfelelő anyagi háttérrel rendelkezve már korán, ifjúkorukban szerezték meg széles körű műveltségüket és lehetőségük volt nagy utazások megtételére. Középiskolai tanulmányait Homonnán, Eperjesen, Sátoraljaújhelyen, Egerben végzi, majd MTA I. Oszt. Közi. 31, 1979
SZEMLE
456
a pesti egyetemen jogot tanul. A magyaron kívül tud szlovákul, latinul, németül, franciául. „1834-ben már angolul és olaszul tanul, s a külföldi szerzők műveit hamarosan eredetiben olvassa" írja róla MANN MIKLÓS. A francia forradalom története MIGNET-tó'l az első olvasmányai közé tartozik, mint több kortársának. Az 1836-ban megkezdett első nagy nyugat-európai utazása döntő befolyást gyakorolt egész életére. Az utazás során szerzett benyomások továbbfejlesztették nézeteit. Megismerte a nyugati polgári világ életét, és egyúttal rádöbben hazája elmaradottságára. Olvasmányai, utazásai és barátai — PULSZKY, SZALAY, EÖTVÖS, LUKÁCS - hatására nemcsak a polgári társadalmat ismeri meg, hanem annak ellentmondásait is. Látja a feudalizmus felszámolásának, továbbá az ipar és kereskedelem fejlesztésének szükségességét. Elgondolásai kapcsolódnak EÖTVÖS és SZALAY nézeteihez, „s így érthető, hogy a 40-es évek elején politikai pályafutását a centralista csoport tagjaként folytatja". A centralisták ellenzéki csoportja a nyugati polgári államokhoz hasonló államberendezés létrehozását kívánta reformok útján, amely központosított népképviseleten és felelős kormányzaton alapult, természetesen feudális maradványok nélkül. A nemzeti függetlenség kérdésében kerültek szembe az ellenzék KOSSUTH vezette többségével. A centralisták munkássága teszi lehetővé, hogy az 1848-as új alkotmány a polgári átalakulás céljainak leginkább megfelelő és magas színvonalú formában jöhessen létre. A centralista csoport magvát az a baráti kör képezte, amelynek EÖTVÖS, SZALAY, LUKÁCS és TREEORT voltak a tagjai. Ennek a munkacsoportnak volt gazdasági szakembere, „közgazdásza" TREFORT ÁGOSTON. MANN MIKLÓS részletesen elemzi azokat a hatásokat, amelyek TREFORTot az európai liberalizmus azon irányzatához kapcsolták, „amely szerint minden embernek természetes joga van az életre, a szabadságra, a boldogságra, s mely a magántulajdon, a vállalkozás és az egyén szabadságát követelte". Megállapítja, hogy TREFORT nézeteinek fejlődését elsősorban barátainak hatása, továbbá a külföldi irodalom fokozatos megismerése határozta meg. Az 1841 - 1 8 4 8 között írott gazdasági írásait a magyarországi feudalizmus válságának, a polgári átalakulás szükségességének tudata hatja át. Foglalkozik a kereskedelem, a hitel- és bankkérdés, az adózás, az örökváltság, az ősiség, a vámkérdés, a gyáripar fontosságának, a városok ügyének problémáival. A közgazdasági témakörök mellett több irodalmi és történeti vonatkozású cikket is publikált. TREFORT örömmel fogadja a Pesti Hírlap megindulását, majd hamarosan bekapcsolódik a Hírlap szerkesztői közé. A negyvenes években munkásságára „elsősorban a közgazdasági témakör jellemző, írásaiban az aktuális politikai kérdéseket elsősorban gazdasági vonatkozásban teszi vizsgálat tárgyává" állapítja meg a tanulmány. Munkáira jellemző a szerző széles látóköre, olvasottsága, rögtönzött, de mégis találó ítéletalkotása. Cikkei „élők", és a közönség érdeklődéssel olvasta írásait. TREFORT cikkeiben világosan és határozottan képviselte a centralista álláspontot a polgári átalakulás kérdéseiben. Közjogi vonatkozásban ő is a Habsburg-monarchia keretei között képzelte el az ország polgári átalakulását. A középúton haladás politikájának csődjéből következett emigrációja. „A reakcióhoz ő sem csatlakozott, de a forradalom további követése szintén lehetetlennek tűnt számára." Az emigrációból 1850-ben tér vissza és bekapcsolódik a megyei politikába, majd az országos politikai életbe. A gazdasági kérdések közül többek között a vasút kérdése foglalkoztatja. A kiegyezéshez vezető út lényeges kérdéseiben egyetért DEÁK politikájával. A Politikai Hetilap megjelenésekor, amely jelentős szerepet töltött be a kiegyezés politikai népszerűsítésében - a közgazdasági rovat munkáiban vesz részt. Bekapcsolódik a kiegyezés gazdasági előkészítésébe. A legtöbb energiát az alföldi vasút ügyében fejti ki, melynek építése 1871-ben fejeződött be. Az országos politikában való részvételének jelentős állomása, amikor sógora, legjobb barátja, EÖTVÖS JÓZSEF halála után átveszi a kultusztárca vezetését, és haláláig irányítja a vallás- és közoktatásügyi minisztérium élén a magyar kulturális életet. A közművelődési kérdések iránti érdeklődése nem újkeletű. Gyökerei megtalálhatók a centralista programban. Az EÖTVÖS által kijelölt úton folytatja a polgári közoktatási rendszer kiépítését. „A liberalizmus eszmerendszerének megfelelően elsősorban EÖTVÖS, de TREFORT is a művelődés elsődlegességének eszméjét képviseli, s mindketten a nép politikai érettségének elérését, a művelődés szerepének érvényesítésével szeretnék biztosítani" állapítja meg a szerző. TREFORT munkastílusára jellemző, hogy az előtte álló problémák megoldására a „szakférfiak közreműködésével tartandó értekezletek" rendszerét tartotta megfelelőnek. Alapfelfogására jellemző: „Magyarország fennállása a kultúra kérdése." MTA I. Oszt. Közi.
31,1979
SZEMLE
457
A közoktatáspolitikában érdeklődése a felsőoktatás és részben a középiskolák irányába fordult. MANN MIKLÓS ezt elsősorban azzal magyarázza, hogy ezek az iskolatípusok tartoztak leginkább a minisztérium fennhatóságába. Egyetértünk ezzel a megállapítással, de ki kell egészítenünk. Amikor TREFORT a közoktatáspolitika időszerű kérdéseiről nyilatkozik és kijelenti: „minden tisztelet, becsület a népoktatásnak, a világosság mégis felülről jön . . . s ezért - a felsőbb oktatás a legfontosabb" úgy véljük, hogy ez a gondolatkör szorosan kapcsolódik a centralistáknak az értelmiségről megfogalmazott felfogásához. A centralisták a Magyarországon meghonosodó polgári demokrácia fő pillérének nem a kereskedelem és nem a „műipar" polgárságát, hanem az értelmiséget kívánták. EÖTVÖS óhaja, hogy a „pénzoligarchák" új arisztokráciája helyett a kiművelt fejű, nemes szívű emberek kezében lássa az új társadalom vezetését, TREFORT óhaja is volt. Természetesen ez az óhaj sugallta az EÖTVÖS által indított népet nevelő, népet pallérozó művelődéspolitikát is. Úgy véljük, hogy TREFORT közoktatáspolitikáját, amely a felsőoktatás és a középiskola felé irányult, ez a szemlélet vezette. Nevéhez fűződik a korszak modern magyar felsőoktatásának kiépítése. Ekkor kezdte meg a magyar tudományos élet felzárkózását az európai országok színvonalához. TREFORT nagy jelentőséget tulajdonított az orvostudományok és természettudományok fejlesztésének. Ezek fejlesztéséhez az anyagi feltételeket is megteremtette. Nevéhez fűződik a kolozsvári tudományegyetem felállítása, a tanárképzés megreformálása, a későbbi Eötvös Kollégium eszméjének felvetése stb. Minisztersége alatt jelent meg polgári társadalmunk első középiskolai törvénye. A kapitalizmus fejlődése előtérbe állította TREFORT korában az ipari-kereskedelmi oktatás kérdését. A miniszter kitűnő érzékkel felfigyelt erre a jelenségre, és az igényeknek megfelelő iskolatípusok fejlesztésére törekedett. Érdemei a népoktatás mennyiségi fejlesztésének vonatkozásában is elvitathatatlanok. A szerző a kötet utolsó fejezetében összefoglalásként TREFORTot mint politikust és mint magánembert mutatja be. Az anyagot néhány fontos bibliográfiai adat közlésével zárja. MANN MIKLÓS esszészerű tanulmánya reális képet ad TREFORT ÁGOSTON életéről, tudományos és közéleti tevékenységéről, bemutatva jelentőségét a hazai tudománytörténetben, a politikai és kulturális életben. TÓTH GÁBOR
Juhász Géza: Csokonai-tanulmány ok Budapest, 1977. Akadémiai Kiadó. 413 p. Csokonai Vitéz Mihály életművének kutatása az utóbbi tizenöt-húsz évben lendült fel nagyon, mióta műveinek kritikai kiadására készül a magyar irodalomtörténészek magasan kvalifikált kis csapata. A kritikai kiadás elhatározása és megkezdése óta egymás után láttak napvilágot a Csokonaiművek és a róla szóló kisebb-nagyobb tanulmányok. A Harsányi István-Gulyás József Csokonai Vitéz Mihály Összes müveinek kiadása (1922), valamint a Franklin Társulatnál megjelent (1942) vaskos kötet (ez még a legteljesebb kiadás) óta több mint egy évtized telt el, míg 1955-ben Juhász Géza professzor Csokonai halálának 150. évfordulójára megjelentette Csokonai Vitéz Mihály Elegyes Poétái Munkái mellyeket mint debretzeni deák irt ( 1 7 8 9 - 1 7 9 5 ) című, szép kiállítású kötetét. Ennek utószavában már céloz „a rövidesen meginduló kritikai kiadás"-ra, melyben teljesen feltáródik majd a Csokonai életmű. Nagyobb kutatómunka után, 1956-ban megjelent Vargha Balázs sajtó alá rendezésében a Magyar Parnasszus sorozatban Csokonai két kötetes Összes versei, mely már törekedik Csokonai műveinek kronológiai meghatározására éppen Juhász Géza alapos tudományos munkája alapján, aki megállapította Csokonai verseinek keletkezési időrendjét, és e kiadás számára a még ismeretlen és kiadaüan Csokonai-verseket is rendelkezésre bocsátotta. így ez az első olyan kiadása Csokonai költeményeinek, mely már a Juhász Géza irányítása alatt készülődő kritikai kiadásra támaszkodhatott. Ezt követte 1960-ban, szintén Vargha Balázs sajtó alá rendezésében Csokonai Vitéz Mihály Összes versei című kötete, melyben az eltelt évek tudományos kutatásait még jobban felhasználhatta, igazíthatott, javíthatott a költemények szövegén és időrendjén, melyhez a legnagyobb segítséget MTA I. Oszt. Közi.
31,1979
458
SZEMLE
szintén Juhász professzor újabb kutatásai adták. Abban az évben jelent meg a Csokonai emlékek vaskos kötete is A magyar irodalomtörténetírás forrásai című sorozatban, s ez időtől kezdve egyremásra láttak napvilágot a Csokonairól szóló tanulmányok és kismonográfiák Juhász Gézától, Julow Viktortól, Szauder Józseftől, Szilágyi Ferenctől, Vargha Balázstól stb., 1975-ben pedig, hosszú előkészületek után megjelent Csokonai Vitéz Mihály Összes művei kritikai kiadásának első kötete Julow Viktor és Szilágyi Ferenc gondozásában, melynek jegyzetanyaga sok helyütt kiemeli Juhász Géza kronológiai megállapításait, sőt egy egész fejezetet szentel a nagy apparátussal dolgozó Juhász Géza professzor munkájának is: „Kiadásunk közvetlen előzménye Juhász Géza eléggénem fájlalhatóan befejezetlenül maradt nagyszabású vállalkozása, egy hat kötetre tervezett, teljességre törekvő, a korszerű igényeknek megfelelő Csokonai kritikai kiadás elkészítésére," - írják a szerkesztők, mintegy megállapítva és mélyen elismerve Juhász Géza irodalomtörténeti munkásságának kiemelkedő érdemeit. Arra is kitérnek, hogy a debreceni professzornak majdnem két évtizeden át folytatott munkája mily óriási nehézségekbe ütközött, mert a Toldy Ferenc Csokonai-kiadásán kívül a többiekre csak igen kis mértékben lehetett támaszkodnia. ,Alikor két évvel ezelőtt (1951) hozzáfogtunk a Kossuth Lajos Tudományegyetem Magyar Irodalmi Intézetében, hogy elkészítsük Csokonai kritikai kiadását, nem sejtettük, mekkora fába vágtuk a fejszénket. Nem is egy fába. Olykor az az érzésünk, hogy szinte áthatolhatatlan dzsungelben járunk — azzá vált: elhanyagolt ősvadonná vált másfélszáz év alatt Csokonai hagyatéka" (Építünk, 1953. 4. sz. 16.1.) — fogalmazza így maga Juhász Géza a Csokonai kritikai kiadás munkálatait. A néha leküzdhetetlennek látszó kronológiai és variáns-nehézségek ellenére is Juhász egészen haláláig folytatta Csokonai-kutatásait. Hatalmas kéziratos hagyaték maradt a filológus Juhász után, mely a Magyar Tudományos Akadémia Kézirattárába került. Ez a hagyaték nemcsak a Csokonai kritikai kiadás anyagát tartalmazza, hanem Juhász professzornak azokat a tanulmányait és előmunkálatait is, melyekből korszerű Csokonai-monográfiát akart kialakítani. Sajnos erre már nem kerülhetett sor. Az Akadémiai Kiadónál most megjelent Csokonai-tanulmányok Juhász Gézának azokat a posztumusz műveit gyűjtik egybe — lányának, Juhász Izabellának gondos és pontos sajtó alá rendezésében és jegyzetelésében melyek a készülő Csokonai-monográfiának lettek volna a bázisai. A jól megszerkesztett kötet élére a Csokonai-monográfia elkészült fejezetei kerültek: Csokonai debreceni diákévei, reménykedései, letörései s igazságtalan kiűzetése: „Hogyan s miért csapták ki voltaképpen? " Csokonai zsengéi, fordításai, diákkori versei, nagy szerelme, az Árpádiász kérdése, klasszicizmusa, helyesírása, verselése azok a nagyobb témakörök, melyeket filológusi részletességgel tárgyal Juhász Géza tanulmányaiban: pályaképet vizsgál azonos elvek, szempontok alapján. Ahogy Szuromi Lajos írja a kötet utószavában, „két cél lebegett Juhász Géza szeme előtt": kritikai kiadás alá rendezni Csokonai műveit, és megírni egy oly Csokonai-monográfiát, mely a költő valódi egyéniségét és életművét tükrözi. E két cél szerint oszlanak meg a tanulmányok is: filológusi-szakmai megállapítások és érvelések a kritikai kiadás számára, valamint Csokonai életének s életművének értékelése. A kritikai kiadás számára filológusi lelkiismeretességgel búvárkodott Csokonai műveinek kronológiai meghatározásán Juhász, ennek alapján készült el a kritikai kiadás első kötete és folytatódhat a többi is. Hatalmas filológiai apparátussal dolgozott Juhász professzor, főleg a Csokonaiéletmű genezise körül, hol megalapozott egészet tudott kiformálni részlettanulmányaival és tisztázott minden homályos, egymásnak ellentmondó pontot. A Címjegyzékek vizsgálatával tökéletes rendet teremtett Csokonai műveinek zavaros időrendjében. Módszeres tudományossággal végezte sziszifuszi feladatát küzdelmes kutatásai során. Lássuk most pontosabban, mit tartalmaz a kötet, mely - mint említettük - csak válogatást nyújt Juhász Géza Csokonairól szóló műveiből. Először — mint feljebb szóltam róla - Csokonai fejlődésrajzát vázolja fel, sőt feltérképezi, irodalomtörténetírásunkban talán először ilyen alaposan, a fiatalkori műveket. Részletesen tárgyalja a költő egyéniségét és a debreceni környezetet, az európai és a magyar társadalmat, a politikai helyzetet. Utána úgynevezett „Műhelytanulmányok" következnek, főleg Csokonai fiatalkori költeményeiről, zsengéiről, a magyar- és latin nyelvűekről egyaránt, majd fordításairól s még részletesebben radikális verseiről számol be Juhász. Hosszú, körülbelül 50 lapos taglalása következik annak a feltevésnek, hogy ki volt „Csokonai Rozáliája". Részletesen fedi fel Juhász feltételezéseit e szerelem körül, s igen érdekesen bizonyosnak állítja felfedezését az igazi Rozáliáról, Földi feleségéről. Ezt az irodalomMTA I. Oszt. K ö z i . 31,1979
459
SZEMLE
tudomány ily mértékben még nem fogadhatta el valóságnak, bár sok helyütt meggyó'zó' érveket hoz fel Juhász Géza. Izgalmasan - a filológus számára - taglalja, dátumokkal, levelekkel támasztva alá Csokonai Árpádiász című eposztöredékét s annak keletkezési körülményeit. Majd a költő helyesírásáról, verseléséről közöl két alapos tanulmányt, azután a tudós filológus pontosságával számol be Csokonai címjegyzékeiről: a debreceni diákkori, a dunántúli vándorévek műveiről, hogyan fogott hozzá költőnk 1800 folyamán verseinek kötetté való rendezéséhez; milyen köteg kéziratok maradtak fenn halála után; ki, hogyan igyekezett azokat kiadni; mit tett az utókor, hogy a Csokonai-művek időrendjét megállapítsa: mind megannyi filológia; érdekesség és érték a mai irodalomtörténészek számára, hogy a kritikai kiadást pontosabbá tehessék. Egy tanulmányát szándékosan hagytam utoljára, a Talányos Csokonai? címűt, mely tán a legérdekesebb, legolvasmányosabb a nagyközönség számára is Juhász Géza művei közül. Az egész kötetnek ez talán a legelmélyültebb tanulmánya, amikor a szerző ráérez a tárgyra és meggyőzően formálja meg az olvasó számára az alkalmi költészet eredetét, elterjedését, népszerűvé válását; Csokonai kiadatlan szövegváltozataival bizonyítva nemcsak a költemények kronológiáját, hanem Csokonai eredeti s későbbi szándékát is. Hitelesen mutatja ezt be az Újesztendei gondolat és a Reményhez című verseinek szövegelemzésén keresztül. Költői számvetésre törekszik, de feltárja a közéleti motivációkat is. Az író néhány helyen - talán —, Csokonai iránti nagy szeretetből eltúlozza Kazinczy és Kölcsey bírálatát, akik nélkül - valljuk be őszintén - nem maradt volna fenn ennyi értékes Csokonai-mű, még ha az említettek - koruk ízlését követve — bírálták vagy rövidítették is a verseket. Juhász Géza tanulmányainak elkészülte óta több helyen helyesbített kutatásain a magyar irodalomtudomány. Mély Csokonai-elemzések láttak napvilágot az utóbbi évtizedben Julovv Viktor, Szauder József, Szüágyi Ferenc, Szuromi Lajos, Vargha Balázs stb. tollából. Tehát ezek alapján itt-ott korrekcióra szorulnak Juhász korábbi tanulmányai. Mindez azonban semmit sem von le Juhász Géza tanulmánykötetének értékéből, melynek legnagyobb erénye a hűség a választott költőhöz, a korhoz, az irányzathoz. Azt mutatja meg, hogy Juhász professzor kezdeményező munkája müyen óriási folyamatot indított el irodalomtörténeti kutatásunkban a Csokonai-életmű terén, hol természetesen mélyebbre lehetett ásnia a következő nemzedéknek és mélyrehatóbban megvizsgálnia a költő egy-egy nagy művét, forrásait. Ezért is nyeresége irodalomtudományunknak Juhász Géza Csokonairól szóló tanulmánykötete. SZAUDER MÁRIA
MTA I. Oszt. Közi.
31,1979
AZ OSZTÁL Y ÉLETÉBŐL BESZÁMOLÓ a Nyelv- és Irodalomtudományok Osztályának tevékenységéről*
I. Az osztály felépítése A Nyelv- és Irodalomtudományok Osztályának jelenlegi kerete történetileg kialakult tudományágak csoportját öleli fel, amelyek együttesét nem a tudományrendszertan alakította ki, hanem a történeti fejlődés és személyi véletlenek is formálták. Az osztály az Akadémia alapítása, célkitűzései szellemében a nemzeti kultúrával és a nyelvvel foglalkozó tudományágak egy részét csoportosítja. Ma hét nagyobb tudományág tartozik az osztály keretébe: nyelvtudomány, irodalomtudomány, modern filológia, klasszika-filológia, orientalisztika, néprajztudomány, zenetudomány. (Már ebből a csoportosításból is látszik a történetileg kialakult jelleg. A klasszika-filológia történeti és régészeti része, a bizantinológia, valamint más részről a képzőművészetek története a II. osztályhoz tartozik, viszont az anyagi kultúra történetével foglalkozó tárgyi néprajz az I. osztályhoz.) A fent jelzett területen egy régi, lényegében 1945 előtt alapított kutatóintézet működik (ma az MTA Nyelvtudományi Intézete), valamint három újabb, 1956 után keletkezett, ill. felfejlesztett kutatóintézet (az MTA Irodalomtudományi Intézete, Zenetudományi Intézete, Néprajzi Kutatócsoportja). Ezenkívül több akadémiai kutatócsoport működik egyetemi tanszékeken, köztük a legjelentősebbek: az ELTE-n a Kelet-európai Irodalmak Tanszéki Kutatócsoportja, az Ókortudományi Tanszéki Kutatócsoport, valamint az Altajisztikai Tanszéki Kutatócsoport. Az osztály a testületi munkáját elsősorban a bizottságokban, valamint azok munkabizottságaiban végzi. A bizottságok a következő típusokat képviselik: a) tudományágak egészét összefogó bizottságok, b) egyes részdiszciplínákat összefogó bizottságok, c) interdiszciplináris jellegű bizottságok. Már itt meg kell jegyezni, hogy különbség mutatkozik a bizottságok között aszerint, hogy területükön van-e akadémiai kutatóintézet. Az osztály tudományágainak területén öt tudományos társaság működik, mindegyik általában névlegesen ezer körüli taglétszámmal, gyakorlatilag 50-től 300 aktív taggal, ezenkívül egy nemzetközi tudományos társaság magyarországi székhellyel. Az osztály területén működik egy újonnan alakult irodalomtudományi vegyesbizottság (magyar-osztrák) és több nemzetközi szervezet magyar nemzeti bizottsága. összességében az osztály területén a tudományszervezésben,-irányításban, közéleti munkásságban részt vevő tudósok száma kb. 400 főre tehető. Az osztály tudományágait a Magyar Tudományos Akadémiához, az Oktatási Minisztériumhoz és a Kulturális Minisztériumhoz tartozó intézményekben művelik. *A beszámolót Szabolcsi Miklós osztályelnök terjesztette elő elnökségi vitára. MTA I. Oszt. Közi. 31, 1979
462
AZ OSZTÁLY ÉLETÉBŐL
II. Az osztályhoz tartozó tudományágak általános helyzete Bevezetés tsz osztályhoz igen különböző területeket felölelő, különböző módszerekkel dolgozó, különféle hagyományokra épülő és más-más külföldi összefüggésrendszerbe foglalt tudományágak tartoznak, ezért összképüket igen nehéz megrajzolni. Általánosságban talán annyit lehetne leszögezni, hogy e tudományágak általában leíró jellegűek, túlnyomó részben a történeti múlttal foglalkoznak, jelentős részük a nemzeti hagyományok, a nemzeti tudat kutatását tekinti fő céljának. Ugyanakkor az újabb időkben erősödik a törekvés a jelenkor jelenségeinek megragadására, a történeti módszer mellett a logika alkalmazására, a törvények és szabályszerűségek kutatására.
Nyelvtudomány A magyar nyelvtudomány helyzete, a nemzetközi mezőnyben elfogjalt helye kettős arculatú. Előnyös a helyzete a hagyományos magyar és finnugor történeti és összehasonlító nyelvészetnek és a keleti nyelvészet bizonyos ágainak. Ezek több jelentős, nemzetközi szinten is elismert eredményt mutathatnak föl. Ugyanakkor világszerte új elméleti irányzatok keletkeztek, s a magyar nyelvtudomány termésének zöme sem vizsgált problémái, sem elméleti és módszertani szintje tekintetében nem mindenben esik bele a nemzetközi nyelvtudomány mai fő áramlataiba. Emiatt a magyar nyelvtudomány nem vált olyan mértékben alkotó tényezőjévé az elméleti nyelvtudomány nemzetközi fejlődési folyamatának, amennyire ezt hagyományai és mai szintje lehetővé tennék és amilyen mértékben ezt tőlünk, egy sajátos problematikájú nyelv képviselőitől a nemzetközi tudományosság elvárhatná. Az említett kettősség a nyelvtudomány belső helyzetében is érezteti hatását. A kutatások súlypontja a magyar nyelvvel és rokonaival való foglalkozásra esik, ez azonban nagyrészt hagyományos elméleti szinten folyik, ugyanakkor a modern általános nyelvészeti irányzatok ezektől elkülönülve, csak az adaptálás szintjén jelentkeznek. E kettősség szintézise a magyar nyelvtudomány egyik fontos feladata. A nyelvtudomány intézményi bázisa általában kielégítő, csak a pszicholingvisztikának és a szociolingvisztikának nincs tényleges bázisa. Szükségesnek látszik ennek kialakítása, s az egyetemi kutatóhelyek és a vidéki bázisok lassú fejlesztése. A magyar nyelvtudományban ma többféle irányzat figyelhető meg, amelyek elméleti alapjai az újgrammatikusoktól a posztsaussurianus iskolákon át a legmodernebb áramlatokig terjednek. Nem hiányoznak a törekvések e nyelvtudományi irányzatok marxista értékelésére, azonban a marxista nyelvészet fogalma és a nyelvtudomány tudományrendszertani helye egyelőre nemzetközi szinten is tisztázatlan. A nyelvtudomány társadalmi és közművelődési szerepe jelentős. Részt vesz a 6. sz. kutatási főirány (az oktatás továbbfejlesztése) különböző munkálataiban. Nyelvművelő tevékenységének tekintélye és hírneve van. örvendetes, hogy a legutóbbi időben ez a MTA I. Oszt. Közi.
31,1979
463 AZ OSZTÁLY ÉLETÉBŐL
tevékenység kezd kiterjedni a nyelvi kommunikáció szempontjából legalapvetőbb területekre is. Nyelvi kultúránk színvonalának emelése terén azonban még jelentős feladatok várnak a nyelvtudományra. A nyelvtudomány sajátos, bár tisztázatlan tudományrendszertani helyzete sok lehetőséget kínál multi- és interdiszciplináris kutatásokra. A multidiszciplináris kutatások terén jelentős eredményeket mutathatnak fel az utóbbi években dinamikusan fejlődő urálisztikai kutatások mind nemzetközi, mind hazai helyzetük tekintetében. Figyelemre méltók azok az interdiszciplináris törekvések is, amelyek az utóbbi időben a szociolingvisztika és pszicholingvisztika, ill. patholingvisztika és a matematikai nyelvészet művelésében figyelhetők meg. E kutatásoknak azonban meg kell teremteni a szervezeti bázisát, hogy valóban betölthessék társadalmi hivatásukat. A nyelvtudomány belső demokratizmusa területén az utóbbi időben jelentős haladás figyelhető meg. Monopolhelyzetek nincsenek, s a viták légköre szabad, a különböző irányzatok képviselői egyformán szóhoz juthatnak a folyóiratokban és az önálló kiadványokban is. A bizottsági rendszer működőképessé vált, azonban további egyszerűsítése szükséges volna a testületek irányító szerepének növeléséhez. A nyelvtudomány jövő távlatai nem kedvezőtlenek, bár számos nehézséggel kell szembenéznie. Az utánpótlás nevelése, főleg az általános nyelvészet területén, nem megnyugtató. A nyelvtudomány társadalmi jelentősége, gyakorlati alkalmazhatósága valószínűleg növekedni fog, éppen ezért az utánpótlás kérdésének megoldása elsőrendű fontosságú feladat. A különböző irányzatok egymás melletti létezésével és küzdelmével mindig is számolnunk kell, de magas színvonalú elméleti viták segítségével a különböző irányzatok bizonyos együttműködése kialakítható.
Irodalomtudomány A magyar irodalomtudomány - az előzményeit is beleszámítva - kétszáz éves múltra tekinthet vissza. Jelentős része volt a polgári nemzetté válás előkészítésében, a nemzeti öntudat és azonosság kifejlesztésében. Mint a magyar irodalom, a magyar irodalomtudomány is hosszú ideig fontos, a kulturális szerkezetben kiemelkedő szerepet töltött be. Ugyancsak körülbelül hetven évre visszanyúló hagyományokra támaszkodva, új felismerésekkel gazdagodva indult új fejlődésnek 1945 után a magyar marxista irodalomtudomány; a dogmatizmus okozta torzulásokat leküzdve, 1960-tól jelentős eredményeket ért el. Az addigi fejlődés összegezésének lehet tekintetű az 1963—1967 között megjelent hatkötetes művet, A magyar irodalom történetét. Megjelenése óta, tehát az utolsó tíz évben ellentmondásosabb szakasz kezdődött a magyar irodalomtudományban, párhuzamosan egyébként az irodalmi és kulturális életben is lezajló folyamatokkal. Az egyik részről mind a hagyományos történeti módszer, mind a társadalomtörténeti alapú marxista megközelítés finomítására, gazdagítására történtek erőfeszítések; elsősorban a műelemzőnek nevezett, tehát szinkron módszerek, a nyelvészeti, a szemiotikai, az információelméleti stb. megközelítés új módjai említésre méltók. Másrészt kísérletek történtek a poétikai és a történeti poétikai szempontok erőteljesebb alkalmazására, és megerősödött a filozófiai alapú irodalomtörténet-írás is, mind a lukácsi esztétika és ontológia termékeMTA I. Oszt. Közi.
31,1979
AZ OSZTÁLY ÉLETÉBŐL
464
nyítő hatására, mind pedig más filozófiai eredmények felhasználásával. Igen jelentősnek minősíthető, hogy irodalomtudományunkban tért nyert a világirodalmi kitekintés, a magyar irodalom jelenségeinek összehasonlító szemlélete, ezen belül a kelet-közép-európai összefüggések erősebb számbavétele. Az utóbbi években irodalomtörténet-írásunk könyvsorozatokkal és összefoglaló művekkel egyaránt erőteljesebben fordult a jelen és a közelmúlt vizsgálata felé, ugyanakkor megszülettek a hosszú ideig hiányzó irodalomelméleti művek is. Ez a fejlődés azonban nem volt ellentmondás nélküli. A marxista módszer gazdagítása olykor polgári elméletek behatolását is magával hozta, és ezt nem mindig követte kellő kritikai tevékenység. Az elmúlt tíz évben is egész sor fontos munka született, nem utolsósorban a fentebbi módszertani gazdagodás, szemhatártágítás eredményeképpen. Folytatódott a magyar klasszikusok kritikai kiadásának hatalmas arányú vállalkozása, fontos forráskiadások láttak napvilágot, megindult A magyar irodalomtörténet bibliográfiája. Megjelent, ill. elkészült A magyar irodalomtörténetírás és kritika történeté-nek, valamint A magyar sajtó történeté-nek első kötete. Új lendületet vett a középkorkutatás, nemzetközileg elismert eredmények születtek a reneszánsz, a barokk és a manierizmus kutatásának területén. Ugyancsak nemzetközi rangú felismerések és vállalkozások láttak napvilágot a felvilágosodás, a romantika, a századvég és az avantgarde kutatásának területén. Hosszabb szünet után megkezdődött a XIX. század második felének összefoglaló ábrázolása is. Fokozott erővel és a nemzetközi tekintélyt kivíva folytatódott a magyar szocialista irodalom és kultúra történetének és elvi kérdéseinek kutatása. Nagy alkotóink egész soráról (Ady, Kosztolányi, Babits, József A.) láttak napvilágot az életműveket és korukat összefoglaló munkák. Jelentős munkálatok folynak a könyvtörténet, a bibliográfia és főleg a középkori kódex kutatásának területén.
Modern filológia Ha az elmúlt húsz—huszonöt évet nézzük, meg kell állapítanunk, hogy szinte valamennyi ide tartozó irodalmi stúdium vonatkozásában történt lényeges fejlődés: egyes esetekben a korábbi hazai hagyományt is folytatva (francia, olasz, német, angol stb. terület), más esetekben új kezdemények alapján (orosz, kelet-európai, spanyol nyelvű irodalmak stb. kutatása). Probléma mutatkozik elsősorban abban; hogy folynak ugyan kutatások és létrejönnek számottevő eredmények, de központi átgondolás, koncepciózus tervszerűség, irányítás, koordinálás nélkül. Az irodalomtörténetben a szláv nyelvű irodalmak kutatása terén az érdeklődés elsősorban a nagy orosz írók — Puskin, Tolsztoj, Dosztojevszkij, Csehov, Gorkij, Majakovszkij — felé fordul. Ujabban megélénkült a XX. század első évtizedeinek orosz és szovjet irodalma iránti érdeklődés. A többi szláv irodalom terén is élénkült a kutatómunka, mindenekelőtt a XX. század vonatkozásában. A neo-latin nyelvű irodalmakban a Magyarországon hagyományos két terület, a francia és az olasz irodalom iránti tudományos érdeklődés a legaktívabb. Van bizonyos folytonossága a régi francia irodalom iránti érdeklődésnek, s emellett a fiatalabbak változatlanul a XX. század nagy írói iránt érdeklődnek. Sok tanulmány jelenik meg az 15 MTA I. Oszt. Közi
31, 1979
465 AZ OSZTÁLY ÉLETÉBŐL
egzisztencializmusról, az ún. „új regényről" stb. Sajnálatos a francia irodalom klasszikus korszakai iránti érdeklődés halványulása, holott ezen a téren a marxista irodalomtörténetnek még nagy, megoldatlan feladatai vannak. Dinamikusan fejlődik a hispanisztika, s örvendetes eredmények vannak a délamerikai spanyol irodalom kutatásának terén is. Szinte teljesen hiányzik a portugál nyelvű irodalommal való tudományos szintű foglalkozás, és sajnálatos lassulás van az utóbbi években — szintén egyéni kiesések következtében — a román irodalommal való foglalkozás terén. A német nyelvű irodalmak kutatásában — nagyrészt Lukács György emlékezetes tevékenysége nyomán — aktív munka folyik. Thomas Mann van az érdeklődés homlokterében ma is; magyar vonatkozásai miatt is említésre méltó emellett az aktív Lenaukutatás. Az utóbbi időben többen fordultak a modem irányzatok felé, viszonylag sok a Brecht-kutatás és a német avantgarde-ra és a szocialista irányzatokra vonatkozó tanulmány. Az angol irodalomtörténetben az érdeklődés szétszórt; leginkább a XX. századi témák kerültek előtérbe; sajnálatos, hogy az utóbbi években a középponti fontosságú Shakespeare-kutatások és reneszánsz-kutatások — amelyeknek pedig nálunk jelentős hagyományai vannak — visszaestek. Az amerikanisztika újabban dinamikusan fejlődik, s ma már érdekes tanulmányok, sőt összefoglaló igényű művek is léteznek. A többi germán nyelvű irodalom terén a helyzet nem kielégítő, kifejezetten tudományos szintű kutatás a skandináv irodalmakra, a holland és flamand irodalomra vonatkozóan nem folyik; egyes fiatalabb kutatók most indulnak el, dicsérendő módon, a skandinavisztika útján. Igen fontos megjegyezni, még az irodalomtörténet terén maradva, hogy jelentős előrelépés történt az utóbbi évtizedekben az összehasonlító irodalomtudomány terén; hagyományainknak megfelelően folytatódott a bilaterális (magyar-külföldi) irodalmi kapcsolatok tanulmányozása; megindult a munka a közép- és kelet-európai irodalmak összehasonlító kutatásában is, és jelentős szerepünk van nemzetközi téren is az európai nyelvű irodalmak összehasonlító, szintetikus földolgozása terén. Ezek az eredmények tették lehetővé egy nagy világirodalom-történeti sorozat előkészítését, amelynek a magyar tudományos és kulturális éiet szempontjából, de nemzetközi téren is várhatóan nagy jelentősége lesz. Megjegyzendő, hogy a nagyközönség igényeit szolgáló ismeretterjesztő művek (irodalomtörténeti áttekintések, lexikonok stb.) szinte valamennyi ágazatban kielégítő számban és színvonalon születnek. A nyelvtudomány terén — ami a szlavisztikát illeti — a russzisztikában a helyzet mind a leíró nyelvészet, mind az orosz nyelvtörténet egyes szakaszainak szempontjából jó; a magyarországi orosz leíró nyelvészeti kutatások külföldön, többek között a Szovjetunióban is jól ismertek. Az ún. kisebb szláv nyelvek terén a helyzet egyenetlen. Ami a romanisztikát illeti, az utóbbi évtizedekben - hagyományaink folytatásaképpen — külföldön is számon tartották francia nyelvtörténeti vonatkozású publikációinkat, és a nyelvországban is tekintélye van egyes magyarországi otasz nyelvtörténeti kutatásoknak. Jelentős előrelépés történt az összehasonlító romanisztika és az újlatin nyelvek kialakulása problematikájának terén, s a magyarországi munkálatok e tekintetben 15
MTA I. Oszt. Közi 31,
1979
466
AZ OSZTÁLY ÉLETÉBŐL
is ismertek nemzetközileg. Sajnálatos visszaesés tapasztalható a szomszédos román nyelvvel való foglalkozás területén, ahol pedig jelentős hagyományaink vannak. Hozzá kell tenni, hogy a tudományosan nálunk is élenjáró francia és olasz nyelvészeti kutatásokban a gyakorlat szempontjai sem hanyagolódnak el, amit többek között az ün. kontrasztív nyelvészeti tevékenységek aktivizálódása bizonyít. A germanisztika területén mind a tudományos kutatás, mind agyakorlat szolgálata terén a német nyelvészet a legsikeresebb, német nyelvtörténeti és dialektológiai eredményeink nemzetközi téren is számon tartottak. Jelentős eredmények születtek az összehasonlító germanisztika terén is. A modem filológia területének alapvető problémája, hogy mindeddig voltaképpen nem volt központi irányító és koordináló szerve; a Modern Filológiai Bizottság eddig nem volt képes ezt a hiányt pótolni. A tudományág belső szükséglete egy modern filológiai társaság megalakítását is követeli. A területnek gyenge pontja a publikációs lehetőségeknek, főleg az idegen nyelvű publikációs lehetőségeknek, valamint a folyóirat-közlések lehetőségének szűkössége. Végül, tekintettel arra, hogy a kutatás nagyrészt egyetemeken folyik, a gyakorlati tény az, hogy a területen dolgozók utazási lehetőségei arányosan rosszabbak, mint pl. a magyar irodalomtörténészekéi. A modem filológia kérdései mindezeken túl szorosan összefüggnek az egyetemi oktatással, még tágabban az idegen nyelvek oktatásának és tanulásának magyarországi helyzetével. A kutatás középpontja a továbbiakban is az egyetemeken kell hogy legyen. A Modem Filológiai Bizottság által kidolgozott és felsőbb szervek elé terjesztendő alapos anyag túlnyomó részében éppen ezért e helyzet megjavítását tűzi ki célul.
Klasszika-filológia A magyar klasszika-filológia kezdetei a reneszánsz és a humanizmus korába nyúlnak vissza. Az ország történeti sorsa következtében azonban fejlődése csak a XIX. század elején indult meg újra, de az európai fejlődésbe már a század végére bekapcsolódott. A két világháború között a tudományág nemzetközi helyzete kedvezően alakult, s ezt a színvonalat az utóbbi évtizedekben is sikerült megtartani vagy tovább emelni. A magyar klasszika-filológia részt vesz a tudományszak legjelentősebb nemzetközi vállalkozásaiban és nemzetközi szervezeternek működésében, s 1979-re megkapta a VII. Nemzetközi klasszika-filológiai kongresszus rendezésének jogát. A tudományág hazai helyzete ellentmondásos. Egyrészt jelentős tudományos és társadalmi igény jelentkezik vele szemben, ugyanakkor azonban kutatóbázisa elégtelen ennek ellátására. A klasszikus szakok az egyetemeken fokozatosan háttérbe szorulnak, s a középiskolai tanárképzésben egyre kisebb szerepet játszanak. így kutatóbázisként szűkös személyi ellátottságuknál fogva nem jöhetnek számításba. Az MTA Ókortudományi Tanszéki Kutatócsoportja az utóbbi években örvendetesen megerősödött, de szerény kutatóállománya lényegében csak két téma kutatását teszi lehetővé. A klasszika-filológia tudományos utánpótlása is nehezen biztosítható. Külön nehézséget jelent, hogy korábbi évtizedek mulasztása következtében egy nemzedék szipte teljesen kiesett s most éppen a középnemzedék hiányzik. Ahhoz, hogy a tudományszak el 15 MTA I. Oszt. Közi
31, 1979
467 AZ OSZTÁLY ÉLETÉBŐL
tudja látni az előtte álló feladatokat, a tudományos utánpótlás biztosítása feltétlenül szükséges. A klasszika-filológia az utóbbi két évtizedben jelentős részt vállalt a közművelődés feladataiban. Közművelési tevékenységének eredményeképpen száznál több műfordítás és ismeretterjesztő kötet jelent meg közel kétmillió példányban, s társadalmunk széles rétegei ismerhették meg a klasszikus ókor irodalmának remekeit és más kulturális értékeit. Hasonlóan élénk volt a tudományág tevékenysége a TIT-ben, a rádióban és a televízióban is. A tudományág különösen kedvező lehetőségeket nyújt multi- és interdiszciplináris kutatásokra. így ezek részaránya a szak tudományos termésében kedvező. Ennek megfelelően jó a tudományos együttműködés az osztály keretében képviselt többi tudományszakkal is, amint erről közös rendezvények sora tanúskodhat. A klasszika-filológia tudományos és közművelődési távlatai további feladatokat tűznek ki számára. Ezek megvalósítása a kutatóbázis további fejlesztését kívánja meg.
Orientalisztika A magyar orientalisztika őstörténeti indítású kezdetei óta a történelmi értelemben vett Kelet és írott forrásai kutatását tekintette feladatának. Ma e hagyományos kereteket korunk történeti fejlődése fokozatosan kitágítja Ázsia és az ázsiai eredetű népek, nyelvek és kultúrák múltjának és időszerű problémáinak átfogó marxista vizsgálatára. A magyar orientalisztika erőssége nyelvészeti, filológiai bázisában rejlik. Ez, előnyei mellett, bizonyos korlátokat is jelent, amelyek nemcsak a kutatásban, hanem az egyetemi oktatásban, sőt a tudományos könyvtárak törzsanyagában is megfigyelhetők. E korlátok kívánatos tágítása a jelenlegi intézményes keretek között csak fokozatosan érhető el. Az orientalisztikai kutatás bázisa az ELTE Orientalisztikai Tanszékcsoportja, az MTA hozzá kapcsolódó Altajisztikai Tanszéki Kutatócsoportja, az MTA Nyelvtudományi Intézete mellett működő Orientalisztikai Kutatócsoport, a JATE-n működő Altajisztikai Szakcsoport. E kutatóhelyek kutatásainak koordinálása jelenleg az MTA Orientalisztikai Bizottságát terheli, amelynek teherbírását azonban e feladatok örvendetesen növekvő mennyisége már meg is haladja, és felveti az intézményes bázis létesítésénekkérdését. A magyar orientalisztika nemzetközi szempontbol is jelentős eredményeit az Acta Orientalia A. S. H. folyóirat és a Bibliotheca Orientális Hungarica könyvsorozat teszi közzé, amelyekhez sorozaton kívüli monográfiák is társulnak. Hasznos szerepet kezd játszani újabban az MTA Könyvtárának új orientalisztikai sorozata is. A magyar nyelvű orientalisztikai könyvkiadás helyzete nem teljesen megnyugtató. Tudományos igényű, de széles olvasótáborra tervezett magyar nyelvű sorozat a Körösi Csorna Kiskönyvtár (Akadémiai Kiadó), amelynek jelentős része megérdemelné az idegen nyelvű kiadást is. Ezenkívül azonban más kiadóknál csak ritkán jelennek meg orientalisztikai művek, s a kiadókat nehéz meggyőzni a tudományos apparátus fontosságáról, amely keleti tárgyú művek esetében szükséges a szélesebb olvasóközönség számára is. Ezért kívánatos volna olyan magyar nyelvű „Keleti Könyvtár" megindítása, amelynek tervét tudományos szintű közművelődési program szabná meg. 15
MTA I. Oszt. Közi 31,
1979
AZ OSZTÁLY ÉLETÉBŐL
468
A magyar orientalisztika tevékeny szerepet vállal a közművelődés feladataiban. A tudományos közművelés orientalisztikai bázisa a Körösi Csorna Társaság, amely felolvasó és vitaüléseivel, kiadványaival és időszakos konferenciáival, valamint a középiskolák számára indított Körösi Csorna Diákkörrel figyelemre méltó eredményeket ért el.
Néprajz tudomány A magyar néprajz újjászervezése 1948 körül történt meg. Már ekkor fölmerült Az új magyarság néprajza készítésének gondolata. A néprajz fő kutatási bázisa hosszú ideig a Néprajzi Múzeum volt, valamint a Kodály Zoltán vezette Népzenekutató Csoport. Később a vidéki múzeumok, az egyetemi tanszékek és legújabban az MTA Néprajzi Kutatócsoportjajelenti a kutatási bázis kiszélesedését. A néprajz területén a különféle szakágazatok jelentős eredményeket értek el, ugyanakkor bizonyos fejlődési egyenlőtlenség is észlelhető. Az anyagi kultúra néprajzi kutatása nemzetközileg elismert tematikus monográfiák és tanulmánykötetek sorát hozta létre az elmúlt évtizedben, mindenekelőtt az agrokultúra tárgykörében. Ugyanakkor ezen a területen bizonyos lelassulás észlelhető, a tudósutánpótlás akadozik, a korábban létrehozott nagy értékű gyűjtemények földolgozása vontatottan halad. A néprajz problémája is az, ami a zenetudományé, hogy a nagy múltú és fontos népzenekutatás és főleg annak összefoglaló művének, A magyar népzene tárának munkálatai rendkívül lassan haladnak. A folklórkutatás bázisai, az MTA Néprajzi Kutatócsoportja és az egyetemi tanszék, néhány fontos nemzetközi munkába való bekapcsolódással és új módszerek alkalmazásával tűntek ki. Ezek között a népköltészet-kutatás területén a műfajkutatásra, a folklórpoétika és a folklóresztétika kibontakoztatásának kezdeményeire utalunk. Ugyancsak fellendülés jellemzi a népi hiedelem- és szokásrendszer kutatását. Érdekes kezdeményezés és elvi viták jellemzik a népi díszítőművészet kutatását; ez azonban olyan terület, ahol a társadalmi igény és a tudományos teljesítmény közti szakadék eléggé érezhető. Újabban jelentős eredmények születtek a társadalomnéprajzi kutatásban, elsősorban az MTA Néprajzi Kutatócsoportjának megfelelő osztályán. A kutatások egyaránt irányulnak a múltra és a jelenre, a történeti rekonstrukcióra, a változási folyamatra, de napjaink társadalmi valóságának feltárására is. A történeti kutatások mellett fő feladatának a szocialista faluban végbement változások vizsgálatát látja, elsősorban településközösségi szinten, kiterjesztve figyelmét a normarendszer és a tudat változásának problémájára is. A megjelent és a megjelenés előtt álló egy-egy falumonográfia a társadalmi tudat vizsgálata szempontjából is fontos eredményeket jelent. Az egyetemes néprajzi kutatások területén nemzetközileg számon tartott idegen nyelvű kiadványok is jelzik az eredményeket (latin-amerikai, óceániai, afrikai, uráli és szibériai kisnépekre vonatkozó és kaukazológiai kutatások). A debreceni egyetem néprajzi tanszékének fő jelentősége a kelet-európai összehasonlító néprajzi kutatás. Ugyancsak újabb kezdeményezés, amely 1975-től már folyamatos publikációival is jelentkezik, a magyarországi nemzetiségek néprajzának kutatása. A jelentős eredmények sem feledtetik a néprajz területének alapvető problémáit. Szükséges volna a tudományág elvi-módszertani alapjainak alaposabb vitája. Elsősorban a MTA I. Oszt. Közi.
31,1979
469 AZ OSZTÁLY ÉLETÉBŐL
hazai és a nemzetközi jelenségek osszetüggése — ezen a területen, mint a legkényesebb kérdés, a magyar és a szomszédos népek néprajzának összefüggése —, más oldalról: a társadalmi formációk fejlődésének tana és a néprajz közti összefüggés lenne kimunkálandó. A terület legnagyobb vállalkozása, Az új magyarság néprajza még mindig az előkészület, a viták stádiumában van. Ez a helyzet egyúttal tükrözi a néprajztudományon belüli szemléleti-módszertani viták eldöntetlen voltát. A közeljövő feladata az egész terület módszeres fölmérése lesz.
Zenetudomány Zenetudományunk - zenei művelődésünk függvényeként — jókora késéssel eredt a felnőttebb hazai tudományok és a nemzetközi zenetudomány nyomába. Sajátos történelmi körülmények folytán első, valóban a maga kora színvonalához illő lépéseit századunk elején a zenei folklór körében tette. Bartók és Kodály munkássága révén egyszeriben a nemzetközi mezőny élére tört. Ezen az ágon, nem utolsóso/ban a „népdal" múlt századi irodalmias felfogásának vonzása folytán sorolódott a Magyar Tudományos Akadémia által számon tartott és művelt tudományok közé. Ez a tradíció jelölte ki helyét a „nyelv- és irodalomtudományok" társaként, ez szabja meg jobbára ma is megítélését az akadémiai közfelfogásban. Első akadémiai kutatóbázisaiként is A magyar népzene tára szerkesztősége, majd a Népzenekutató Csoport jött létre. Ez később a néptánckutatással egészült ki. Az akadémiai kutatóintézetek létrejötte, a Bartók Archívum, majd a belőle alakult Zenetudományi Intézet, végül a Népzenekutató Csoport egyesülése a Zenetudományi Intézette! i974-ben új helyzetet alakított ki. Az intézeti keret adta szervezeti, módszerbeli és - bármily szegényes - technikai feltételek lassanként korszerűbbé teszik a kutatás jellegét. Ennek kétségtelen eredményei - a mostoha és nem javuló forráshelyzet ellenére - Bartók-kutatásunk kiteljesedésében, a Liszt-kutatás felélénkülésében, a magyar zenetörténeti kutatás és a népzenetár munkálatainak rendszeresebb és szélesebb alapokra helyezésében egyaránt megmutatkoznak. Az intézeti munkamódszer nyeresége a tudományszakon belüli komplexitás, vokális és hangszeres népzene, népzene és néptánc, folklór és zenetörténet, muzikológia és szociológia sokoldalú kapcsolatainak mind gyümölcsözőbb érvényesülése. Tanúi vagyunk egyben a magyar népzenéről és a magyar zenetörténetről, a zeneelet folyamatairól alKotott ama szemlélet kiegészülésének, módosulásának, melyet a nagy iskoláktól, nagy mesterektől (Bartók, Kodály, Szabolcsi) örököltünk. Ugyanakkor a magyar zenetudománynak akkora — vagy a történelmi késés miatt olykor még nagyobb — feladatokat kell magára vállalnia aránytalanul csekélyebb személyi, szervezeti és dologi ellátottsággal, mint évszázados múltú más nemzeti tudományainknak. Ez arra kényszerít, hogy minden erőt egy-két fő feladatra egyesítsünk. így olyan lényeges témakörök rekednek kívül az intézeti terveken, mint az.általános zenetörténet kutatása. Alig van módunk továbbá az elméleti ágazatok (analízis, zenepszichológia, esztétika) terén mutatkozó korszakos hátramaradásunk pótlására.
MTA I. Oszt. Közi.
31,1979
AZ OSZTÁLY ÉLETÉBŐL
470
Néhány összefoglaló megjegyzés Az utóbbi időben erőfeszítések történtek újabb tudományágak művelésének megalapozására, interdiszciplináris kutatások kezdeményezésére. Bizottságot alakított az osztály a művelődéstudomány feladatkörének megállapítására, programjának felvázolására, a szemiotika módszereinek vizsgálatára. Több ilyen irányú kezdeményezés (színház-, filmtudomány) különféle szervezési nehézségek miatt akadt el. Az osztály egyes tudományágainak rendelkezésére álló intézeti bázis nagy vonalakban és nagyságrendileg megfelelő. Más tudományágak területén viszont a megfelelő kutatóbázis hiánya gátolja a kutatások kibontakozását és fejlődését (világirodalom-kutatás, a harmadik világ kutatása).
III. A testület működése Az osztály У
Az osztály plénuma általában havonta egyszer ülésezik. Az ülések általában élénkek, vitázó szelleműek, őszinte hangulatúak. Ha nem is mindegyik osztály ülésen, de igen sok alkalommal színvonalas elvi-elméleti hozzászólások hangzanak el, nézetek ütköznek meg. Különösen kiemelhető, hogy az osztály tagjainak érdeklődése erős a közoktatás és a közművelődés kérdései iránt. A tudományos problémák ilyen vonatkozásai szinte minden alkalommal fölmerülnek. A tudományos-módszertani kérdések kevésbé kerülnek szóba, így az osztály működése elsősorban a tudományszervezési, a kultúrpolitikai és az általános működési kérdések vonatkozásában volt hatásos. Az osztály és általában a testületek, különösen a bizottságok munkáját fékezi az a tapasztalat és tudat, hogy véleményei, ajánlásai igen gyakran nem kerülnek meghallgatásra (pl. az OM-en, a TMB-n és az MTA-n belül), ill. az az érzés, hogy egyes felsőbb és mellérendelt szervek nem is igénylik véleményüket. A bizottságok Az osztály bizottságai közül nem mindegyik tudott feladatának és szerepének eleget tenni. A tudományágat összefogó bizottságok egy része a fentebb felsorolt okoknál fogva sem vált területe felelős gazdájává, tanácskozo testületévé. Ahol pedig akadémiai intézet és nagy egyetemi tanszékek működnek, ott egyes bizottságok hatásköre formálissá válhat. A bizottságok döntését és véleményét más testületek és szervek kevéssé veszik figyelembe, és ez elkedvetlenedést szül. Az egyes tudományágakban uralkodó belső feszültség vagy túlságos belső nyugalom passzivitásra kárhoztatja a bizottságokat. A bizottságoknak ez a funkciótlansága még fokozottabban megmutatkozik az olyan területeken, ahol az államigazgatási felelősség nem az Akadémiáé. Általában eredményesen dolgoztak a munkabizottságok, a részterületeket felölelő bizottságok és főleg az olyanok, amelyek új, intézményhez nem kötődő feladatokat vállaltak (pl. a Könyvtörténeti és Bibliográfiai Munkabizottság, a Vizuális-kultúra Kutató Munkabizottság, a Szemiotikai Munkabizottság, az Alkalmazott Nyelvészeti Bizottság). MTA I. Oszt. Közi.
31.1979
471 AZ OSZTÁLY ÉLETÉBŐL
Ilyen esetekben e bizottságok kezdeményezéséből sok uj, tontos intézkedés, terv született meg. Külön kell említést tenni a Helyesírási Bizottságról, amelyre különösen nagy felelősség hárul hatásköre miatt. A bizottság előkészítette a helyesírási szabályzat továbbfejlesztését. Általában is meg lehet állapítani, hogy az osztály területén az utóbbi években egy sor olyan elgondolás, javaslat, kezdemény született, amelyekből utóbb országos vagy helyi elhatározás, intézet, társaság, bizottság jött létre (pl. az anyanyelvoktatás korszerűsítése; általában az oktatási és az akadémiai erőfeszítések szervezeti összehangolása; a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság megalapítása; a „Nemzeti hagyományok . . . " c. kutatási főirány első javaslata; a magyar nyelvművelés kérdéseinek fölvetése; nemzetközi tudományos vállalkozások, bizottságok, akciók megindítása; a közművelődés-kutatás tudományos megalapozása stb.). Ezek kétségtelenül az osztály munkájának legfontosabb, leghosszabb ideig ható eredményét jelentik. Az ilyen kezdemények rendszerint „informálisan" jöttek létre, a legváltozatosabb szervezeti formákban tárgyalódtak meg és váltak határozattá, minden esetben az Akadémia főtitkárával, ill. más felelős igazgatási vezetőjével való szoros kooperációban, másrészről illetékes párt- és más állami szervek segítségével.
Az osztály kapcsolatai Akadémián belül Az osztály kapcsolatai más akadémiai osztályokkal jónak mondhatók, bár távolról sem használtuk ki az e téren kínálkozó lehetőségeket, ill. az osztály ez irányú kezdeményei nem mindig találtak visszhangra. Az érdeklődési területen hozzánk legközelebb álló II. osztállyal közös bizottságot alakítottunk (a Kelet-európai és Nemzetiségi Komplex Bizottságot), más bizottságainkba pedig több más osztály tagját vontuk be. Az 1978. évi közgyűlésen együttes ülést tartottunk a II. osztállyal. Közös osztályülésre még nem került sor. Az osztály kapcsolatai az MTA főtitkárával, főtitkárhelyetteseivel és a Társadalomtudományi Főosztállyal kifogástalannak mondhatók, a kölcsönös információ, egymás munkájának segítése, egymás véleményének tiszteletben tartása jellemzi. Ugyanez mondható el az Akadémia „funkcionális" főosztályaival való kapcsolatról is. A Terv- és Pénzügyi Főosztály, a Személyzeti Főosztály és - az I. osztály különleges helyzetéből kifolyólag — a Nemzetközi Kapcsolatok Főosztálya a lehetőségekhez képest mindig segítette az osztály munkáját és céljainak megvalósítását. Kevésbé kielégítő a viszony a Tudományos Minősítő Bizottsággal. Nem szólva most a minősítés általános elvi kérdéseiről, a két testület, ill. szervezet párhuzamosságáról, meg kell jegyeznünk, hogy az osztály által képviselt, felelősen kimunkált káderpolitikai, elsősorban minőségi szempontok érvényesítését a TMB gyakorlatában nem mindig sikerült realizálnunk. Súrlódások, problémák mindkét irányban mutatkoztak: olyan esetekben, amikor az osztály tudományos fokozatban kifejezhető elismerést látott volna indokoltnak, a TMB nem fogadta el az osztály javaslatát, más esetek egész sorában pedig mások minősítést kaptak az osztály véleménye ellenére. A mi gyakorlatunkból kiindulva meg lehet állapítani, hogy a kétféle, ül. az egyetemi oktatást is beleszámítva háromféle káderpolitika létrejöttének valóságos veszélye áll fenn. 15 MTA I. Oszt. Közi 31,
1979
AZ OSZTÁLY ÉLETÉBŐL
472
Az osztály kapcsolatai az Akadémián kívül A Nyelv- és Irodalomtudományok Osztályának tevékenysége szoros kapcsolatban áll a közművelődés területével, amelyet a Kulturális Minisztérium, a Magyar Rádió és Televízió, a TIT és a Tájékoztatási Hivatal felügyel. Államigazgatási vonalon az említett szervekkel való kapcsolat jó, ill. javuló, bár ezen a téren is lehetne még javítani. Elsősorban a Kulturális Minisztériummal való szorosabb együttműködés lenne kívánatos. Ez annál is inkább fontos, mert az osztály tudományágai munkásainak nagy csoportja a KM felügyelete alá tartozik (könyvtárak, a Petőfi Irodalmi Múzeum, a vidéki múzeumok néprajzosai — összességükben többszáz kutató). Ezen a területen szervezeti javításra lenne szükség. A közművelődéssel való kapcsolatnak azonban inkább az elvi-elméleti oldalára szeretnénk fölhívni a figyelmet. Két folyamatról van szó: egyrészt a magyar társadalom, szellemi élet ideológiai mozgása, állapota vet föl olyan új és új kérdéseket, amelyekre a tudománynak a maga eszközeivel kellene választ adni, másrészt a tudományág belső munkásai lesznek figyelmesek a munkájuk folyamán olyan összefüggésekre, amelyeknek nyomon kísérése, tudatosítása, általánosítása a szélesebb közvélemény számára szükséges lenne. Hogy csak néhányra utaljak e közös kérdések közül: a nyelvészet számára - a nyelvművelésen túl — állásfoglalás a mai magyar nyelv állapota, fejlődése, változása irányainak kérdésében; a néprajz számára elméleti és gyakorlati állásfoglalás és iránymutatás a néphagyományok mai szerepének, funkciójának, az ún. neofolklorizmusnak a kérdésében; az irodalomtudomány számára állásfoglalás és értékelés a mai magyar irodalom és kultúra fejlődésének, állapotának kérdéseiben, egyes művek megítélésében; a modem filológia, az orientalisztika számára iránymutatás és segítés a világirodalmi kultúra régi és új jelenségei között való eligazodásban; szinte minden tudományágunk számára segítség az eljövendő magyar szocialista kultúra jellemvonásainak kidolgozásában. Ezekben és más kérdésekben eddig is megvolt a kapcsolat, az érintkezés a tudományágak és a kulturális terület között, kisebb mértékig a tudományágak és a tömegtájékoztató, közvéleményt alakító eszközök között. Márpedig, ha van „gyakorlati hasznosítása" a társadalomtudományok eme ágainak, akkor az éppen a részvétel e kérdések megoldásában. Kétségtelen, hogy - a magunk dolgáról beszélve - a tudományágaknak éberebb figyelemmel, segítőkészséggel kell fordulniuk e kérdések megoldása felé. Ugyancsak szoros a kapcsolata tudományágainknak az oktatás minden területével. Néhány tudományág teljesen közvetlenül (irodalom-, nyelvtudomány), mások közvetettebben kapcsolódnak az általános és középiskolai oktatás anyagához. Az osztály keretében is, de oly módon is, hogy az osztály tagjai és a kutatók különféle bizottságokban fejtik ki működésüket, az utóbbi időben sikerült közelebb kerülni a közoktatás területéhez, egyes esetekben javaslatainkat, véleményünket érvényesíteni is a tantervekben, tankönyvekben. Ez a kedvező folyamat tovább kell hogy folytatódjék, ugyanakkor tisztában kell lennünk azzal, hogy a közoktatásra vonatkozó kérdések még tágabb körű meggondolást követelnek. A társadalomtudományi — ezen belül az irodalmi, a nyelvi — műveltség helyéről és szerepéről van szó a jövő nemzedéknél. Az újabb időkben aggodalommal kell látnunk, hogy - különösen a szakképzés területén - erősödik az általános műveltségnek, ezen belül is a nyelvi és az esztétikai műveltségnek a lebecsülése. A Magyar Tudományos Akadémia egyik kötelessége, hogy ezen a területen fölemelje szavát. MTA I. Oszt. Közi.
31,1979
473 AZ OSZTÁLY ÉLETÉBŐL
Az osztály kapcsolata rendkívül szoros az egyetemi oktatással. Minden egyes tudományág művelőinek jelentős része az egyetemeken vagy más felsőoktatási intézményben dolgozik, egyes tudományágaink művelői pedig teljes számban csak az egyetemeken találhatók. Az osztály tehát rendkívüli módon érdekelt abban, hogy az egyetemi tudományos munka lehetőségei és színvonala, körülményei és ellátottsága növekedjék, hogy az egyetemek szervezete és belső rendje alkalmassá váljon az elmélyült kutatómunka végzésére. A magunk részéről is szorgalmazzuk tehát az idevágó intézkedések régóta megtárgyalt és elhatározott sorának valóraváltását: egyetemi intézetek kialakítását, vegyes egyetemi-akadémiai kutatóintézetek, ill. kutatási programok létrehozását, a nagyobb mobilitást az egyetemi és az akadémiai intézetek között, az egyetemi publikációs fórumok szaporítását stb. IV. Nemzetközi kapcsolatok Az osztály nemzetközi kapcsolatai a leioieit tudományszakok körének és jellegének megfelelően sokrétűek és széles körűek. Gyors fejlődésük az ötvenes évek végén indult meg, s néhány év alatt olyan kereteket ért el (133 egyezményes, 61 egyezményen kívüli tanulmányút, részvétel 26 kongresszuson, 88 külföldi tudós fogadása 1962-ben), amelyek az utóbbi évtized folyamán inkább szűkültek, mintsem bővültek. A nemzetközi kapcsolatok jellege azonban azóta fokozatosan megváltozott: a kapcsolatok felvételét követte az információcsere megszervezése, majd meghatározott témákban a tudományos együttműködés megteremtése. Az osztály nemzetközi kapcsolataiban fontos szerepet játszik a nemzetközi tudományos szervezetek munkájában való részvétel, amely egyszerre segíti elő a tudományos információszerzést és saját eredmények külföldi megismertetését. Jelenleg az osztály tagjai, nemzeti bizottságai és a tudományszakjainak területén minősítettek 129 nemzetközi vagy külföldi nemzeti tudományos szervezet működésében vesznek részt. Ezek közül mindössze 29 szerepel az MTA nyilvántartásában, míg a többi 100 szervezettel való kapcsolat más hatóságok felügyelete alá tartozik. Ez az arány jól érzékelteti az MTA-ra háruló koordinálás feladatának nagyságát. E tudományos szervezetek működésében való részvétel különböző szintű és hatásfokú. A legjelentősebbekkel az osztály tagjai és nemzeti bizottságai tartják a kapcsolatot és vesznek részt munkájukban. E részvétel legmagasabb szinten a szervezetek irányításában, részben tudományos vállalkozásaikban való együttműködésben, alacsonyabb szinten pedig a rendezvényeikre való kiutazásokban valósul meg. Az utóbbi öt évben az osztály keretébe tartozó tudományszakok képviselői az MTA támogatásával évenkint 20—40 nemzetközi tudományos rendezvényen vettek részt. Ez hozzávetőleg megfelel az MTA nyilvántartásában az osztályra eső nemzetközi szervezetek számának. Az osztály nemzetközi kapcsolatai fejlődésének jelentős állomása volt a közelmúltban a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság megszervezése, amely jelentősen elő fogja segíteni a magyar vonatkozású kutatások megismerését és elismerését a nemzetközi tudományos életben. A nemzetközi tudományos szervezetekkel való kapcsolatok értékes kiegészítője az osztály tagjainak külföldi akadémiákban viselt tiszteleti vagy levelező tagsága, valamint külföldi tudósok megválasztása az osztály tiszteleti tagjává. MTA I. Oszt. Közi.
31,1979
474
AZ OSZTÁLY ÉLETÉBŐL
Külföldi tudósok meghívására az osztályra jutó keret igen szerény (5—6 fő évente). Ezt mindenesetre kiegészítik az MTA szakigazgatása és az egyetemek részéről az OM útján történő meghívások. Nemzetközi kapcsolataink szempontjából igen fontosak a külföldi tudósok MTA-, esetleg KKI-egyezményes keretben megvalósuló magyarországi kutatóvagy tanulmányútjai. Az osztály keretébe tartozó tudományszakok kutatási eredményeinek a nemzetközi tudományos élettel való megismertetésében fontos szerepet játszanak a nemzetközi szervezetek hazánkban rendezett kongresszusai, amelyeket értékesen egészítenek ki saját nemzetközi jellegű rendezvényeink. Korábbi jelentős nemzetközi rendezvényeink (Haydnkongresszus, Liszt-Bartók-konferencia, I. Nemzetközi magyar nyelvészeti kongresszus, az Associazione Internazionale per gli Studi di Lingua e Letteratura Italiana kongresszusa, a szocialista országok akadémiáinak klasszika-filológiai kongresszusa) után az utóbbi években az osztály irányításával a következő fontosabb nemzetközi tudományos rendezvények megtartására került sor: „Az automatizálás szerepe a nyelvtudományban," az International Committee on Computational Linguistics konferenciája, a II. Nemzetközi magyar nyelvészeti kongresszus, az Internationale Lenau-Gesellschaft konferenciája, a Nemzetközi diplomatikai kongresszus, az Association Internationale de Littérature Comparée (AILC) kongresszusa, a Permanent International Altaic Conférence ülése, a Fédération Internationale des Associations d'Études Classiques II. kollokviuma, az Union Académique Internationale-nak a „Közép-Ázsia történeti forrásai" című I. és II. kollokviuma, a IV. Nemzetközi finnugor-kongresszus, a Nemzetközi szemiotikai konferencia, az Etimológiai konferencia, a Körösi Csorna emlék-szimpózium, a III. Nemzetközi magyar nyelvészeti kongresszus, a szocialista országok kutatóinak asszirológiai konferenciája. Ezekhez csatlakozik 1979-ben két jelentős nemzetközi kongresszus: a Nemzetközi Szlavisztikai Bizottság plenáris ülése és a FIEC VII. Nemzetközi klasszika-filológia kongresszusa. Az osztály nemzetközi kapcsolatainak fejlesztésében fontos szerepe van tagjai külföldön tartott tudományos előadásainak. Négy év alatt az osztály tagjai 94 előadást tartottak külföldi tudományos intézményekben és rendezvényeken. Ezt jelentősen kiegészítik még az osztály keretébe tartozó tudományágak kutatóinak külföldön tartott előadásai. Tudományos eredményeink megismertetését a nemzetközi tudományos világgal hasznosan szolgálják az osztály idegen nyelven megjelenő folyóiratai és egyéb, idegen nyelven megjelenő kiadványai (az osztály kiadványainak 20%-a idegen nyelven jelenik meg. Az osztály nemzetközi kapcsolatainak legmagasabb szintjét a két- vagy többoldalú nemzetközi együttműködésben végzett kutatások képviselik. Jelenleg az osztály keretébe tartozó tudományszakok területén nemzetközi együttműködésben 24 téma kutatása MTA I. Oszt. Közi.
31,1979
475 AZ OSZTÁLY ÉLETÉBŐL
folyik. Ebből 11 téma kutatása többoldalú, 13 témáé pedig kétoldalú nemzetközi együttműködésen alapul. A többoldalú együttműködéssel végzett kutatások a következők: A szocialista világirodalom kialakulása (AILC) Az európai nyelvű irodalmak története (AILC) Atlas Linguarum Europae (UAI) Novum Glossarium Mediae Latinitatis (UAI) Corpus Vasorum Antiquorum (UAI) Lexicon Iconographicum Mythologiae Classicae (UAI) Collection des sources sur ľhistoire de l'Asie Centrale préislamique (UAI) Iranisches Namenbuch (ÖAW) Internationale volkskundliche Bibliographie Europa néprajzi térképe (UISAE) Internationale ethnographische und folkloristische Informationen A kétoldalú együttműködésben végzett tudományos kutatások a következők: Általános szláv nyelvatlasz (Lengyel ТА) Szlovák nyelvtörténeti szótár (Szlovák ТА) A finnugor nyelvészet alapjai (SZUTA) Magyar—angol kontrasztív nyelvészet (USA) Magyar—francia kontrasztív nyelvészet (Franciaország) A magyarországi német nyelvjárások atlasza (NDK) A magyarországi német nyelvjárások szótára (NDK) Magyarországi korai újfelnémet szótár (NDK) A reneszánsz elvi kérdései és periodizációja (SZUTA) Az európai romantika (SZUTA) Az októberi szocialista forradalom és a magyar irodalom (SZUTA) Dudith András levelezésének kritikai kiadása (Lengyel ТА) A Turfan—Sammlung feldolgozása (NDK ТА) E kutatások eredményei közös kiadványokban kerülnek közlésre, részben a legmagasabb szintű nemzetközi tudományos szervezetek (CIPSH, UAI stb.) védnöksége alatt és támogatásával. Az osztály nemzetközi kapcsolatait segíti a magyar tudósok részvétele a külföldi folyóiratok szerkesztő bizottságaiban is. összefoglalóan megállapíthatjuk, hogy az osztály nemzetközi kapcsolatai az utóbbi másfél évtizedben jelentősen fejlődtek és fontos szerepet játszanak a keretébe tartozó tudományágak területén folyó kutatásokban. Fontos volna e kapcsolatok jelenlegi szintjének megtartása a jövőben is. A rendelkezésre álló pénzügyi kereteknek az inflációhoz viszonyítva változatlan szintje azonban komoly aggodalomra ad okot e tekintetben. Lényeges feladat az osztály nemzetközi kapcsolatainak további, intenzív fejlesztése átfogóan kidolgozott elgondolás és széles körű tartalmi egyeztetés alapján. E célból kívánatos lenne meghatározni az osztály szerepét a nemzetközi szervezetekben való közreműködés egyeztetésének szervezeti és tartalmi kérdéseiben.
15 MTA I. Oszt. Közi
31,
1979
AZ OSZTÁLY ÉLETÉBŐL
476
V. Könyv- és folyóiratkiadás Az osztály területén folyó tudományos munka eredményei az osztály kiadványaiban kerülnek nyilvánosságra. Ezért válik különösen fontossá a kiadványok helyzete; innen érthető az is, hogy az MTA területén az osztály ad ki a legnagyobb ívszámban. Általánosságban elmondható, hogy az osztály kiadványai mind hazai, mind nemzetközi összehasonlításban magas szintet képviselnek, és jól reprezentálják a tudományágak helyzetét. Különösen kiemelkedő jelentőségű néhány nagy, kollektív vállalkozás folyamatos megjelenése; az egész magyar tudományos és kulturális élet központi vállalkozásai ezek (pl. A magyar nyelv értelmező szótára, A magyar történeti-etimológiai szótár, a Néprajzi Lexikon I. stb.). Fontos munkák sorozata jelenik meg a monografikus sorozatokban is; a legtöbb tudományág kisebb terjedelmű, mozgékonyabb sorozatokat indított, amelyben fiatalabb kutatók munkái is gyorsan megjelennek. Kiemelkedően fontos munka folyik a forráskiadványok és kritikai kiadások terén. Mindezeken a területeken az Akadémiai Kiadó és az osztály együttműködése igen jónak mondható. A kiadás területén azonban néhány alapvető, a fejlődésből is következő ellentmondás észlelhető. A másfél évtizede elindított nagy tervmunkák megjelenése most kerül sorra, és ezek mind papírban, mind nyomdai kapacitásban az eddiginek többszörösét követelik meg; így a munkák megjelenésének elhúzódása egyre nagyobb lesz, egyre több kollektív munka vár évekig. Másrészről, a monográfiák területén igen nagy a verseny; a nem akadémiai kiadás mozgékonyságban és gyorsaságban is, tiszteletdíjban és terjesztésben is kedvezőbb feltételeket kinál, így a monográfiák területén a legkimagaslóbbak újabban nem az Akadémiai Kiadónál jelennek meg.
VI. Főbb feladatok és tervek 1. Az osztály fontosnak tartja és elősegiti az egyes tudományágak területén az elméleti, elvi-módszertani viták megrendezését, az egyes áramlatok és irányzatok marxista szellemű kritikai felmérését. A közeljövőben sorra kell kerülnie a nyelvelmélet kérdései megvitatásának (a megalakult Nyelvelméleti Bizottság keretében), az irodalomelméleti kézikönyv koncepciója, valamint a kultúrantropológiai kutatás problematikája megvitatásának. 2. Az 1980-85. években az osztály egyes, a korábbi időszakban már fölmért tudományterületeit újból meg kell vizsgálni. így a néprajz és a vele kapcsolatos tudományágak, a klasszika-filológia, a zenetudomány és az időszak végén a nyelvtudomány egészének helyzetelemzése kerül sorra. A modern filológia és az irodalomtudomány elkészült elemzései alapján az időszak végén ellenőrizni kell az ott fölvetett javaslatok végrehajtását. 3. Az 1980—85 közötti tervek kidolgozása során az osztály a maga részéről törekszik arra, hogy a magyar társadalom múltjának és jelenének összefoglaló feltárására, vizsgálatára alkalmas tervtémák szülessenek. 15 MTA I. Oszt. Közi
31, 1979
477 AZ OSZTÁLY ÉLETÉBŐL
4. Az osztály fölméri, hogy a maga területén a közeljövőben milyen új, Ш. milyen interdiszciplináris kutatások megindítása, kezdeményezése lenne szükséges. Ennek folyamán különösen vegye tekintetbe a magyar társadalom alakulásának jövendő tendenciáit, a szocialista kultúra, ill. életmód kérdéseit. 5. Az osztály a maga keretében, bizottságainak és az intézetek területén is szorgalmazza, hogy az időszerű kultúrpolitikai kérdések, a magyar szellemi élet által fölvetett problémák megoldásába a kutatók az eddiginél szervesebben és aktívabban kapcsolódjanak be. (A magyar nyelv fejlődési iránya, kiteljesedése; a nemzeti hagyományok mai szerepe; a folklorizmus kérdései; a műalkotások szerkezete és időbeni változása; a hagyomány- és szokásrendszer kialakulása és változása; a „tömegkultúra" problémája.) Állandóan törekednünk kell — a békés egymás mellett élés és az ideológiai harc helyzetét figyelembe véve — a marxista módszer továbbfejlesztésére, új helyzetekre való alkotó alkalmazására. 6. Az osztály a maga részéről szorgalmazza a területén, az intézetekben és a tanszéki akadémiai kutatócsoportokban folyó hosszabb távú tervmunkák ütemes előrehaladását, befejezését. Különösen fontos A magyarság néprajza, A magyar kritika története, az új, összehasonlító alapra írandó Magyar irodalomtörténet, a Magyar leíró nyelvtan, a Magyar zenetörténet és A magyar népzene tára munkálatainak szemmel kísérése, problémáinak folyamatos megvitatása. Az osztály szorgalmazza A magyar helyesírás szabályzata új kiadását, valamint a jelen nyelve és kultúrája vizsgálati eredményeinek összegzését (jelenkori magyar irodalomtörténet, a mai világirodalmi kérdések, a jelenre irányuló társadalomnéprajzi vizsgálatok). Az osztály kötelességének tartja, hogy a forráskiadványok és kritikai kiadások helyzetét újból fölméije és intézkedéseket javasoljon a munkálatok gyorsítására. Az osztály bizonyos benne, hogy a keretében képviselt tudományágaknak a jövőben is fontos szerepük lesz a teljesebb ember kiformálásában, az ember önmegvalósításának eszközeként. A kisebb és nagyobb közösségek múltjának és emlékeinek megismerése, jelenlegi nyelvének, művészetének, kulturális szerkezetének leírása, a jövőre való alkalmazása és a mindezekből levonható (általános tudományos következtetések a jövőben is lényeges szerepet fognak játszani a magyar szocialista társadalom életében. 7. Az osztály az elkövetkező időszakban is folyamatosan foglalkozni kíván kiadványainak helyzetével, és gondot fordít az alapos szakmai kritika kifejlesztésére. Következetesen felülvizsgálja folyóiratait szakmai-ideológiai szempontból, valamint a népműveléssel való összefüggésben. 8. Az osztály a következő ciklusban felülvizsgálja bizottsági hálózatát, és csak olyan bizottságok létesítését javasolja, amelyek hatékony működése biztosítottnak látszik. Ugyanakkor gondoskodik a bizottságok személyi állományának jelentős felfrissítéséről is. 9. Az osztályplénumon és a bizottsági üléseken kívül továbbra is szorgalmazni kell az „informális" csoportok működtetését, ezekbe lehetőleg minél több fiatal erőt kell bevonni. 10. A tudományos minősítés és a káderutánpótlás kérdésére vonatkozólag az osztály, a maga területének sajátságaiból kiindulva külön tervet dolgoz ki. 11. Az osztály szervezetileg is rendezi kapcsolatát a Kulturális Minisztérium és az Oktatási Minisztérium megfelelő szerveivel és tudományos tanácsával.
15 MTA I. Oszt. Közi 31,
1979
478
AZ OSZTÁLY ÉLETÉBŐL
12. Az osztály továbbra is részt vesz a közoktatás távlati és jelenlegi rendszerének kidolgozásában. Állásfoglalást dolgoz ki a szakképzés és az általános'képzés viszonyáról, különös tekintettel a humán műveltség kérdéseire. 13. Az osztály az eddiginél még változatosabb formában kívánja folytatni működését; az ünnepélyesebb felolvasó és megemlékező üléseken kívül gondoskodni kell a kisebb ankétok, vitaülések megrendezéséről is.
A Magyar Tudományos Akadémia elnökségének az 1978. december 19-i ülésén hozott 55/1978 számú határozata a Nyelv- és Irodalomtudományok Osztályának beszámolójáról 1. Az Elnökség a vitában elhangzott észrevételekkel elfogadja a Nyelv- és Irodalomtudományok Osztályának beszámolóját. 2. Hangsúlyozza, hogy az Osztály keretében képviselt tudományágaknak a jövőben is fontos szerepük lesz a teljesebb ember kiformálásában, a kisebb és a nagyobb közösségek múltjának és emlékeinek megismerése, jelenlegi nyelvének, művészetének, kulturális szerkezetének leírása, a jövőre való alkalmazása és a mindezekből levonható általános tudományos következtetések a jövőben is lényeges szerepet fognak játszani a magyar szocialista társadalom életében. 3. Felhívja az Osztályt, hogy az általános elvi és módszertani befolyást a szervezetszerűen biztosított kereteken (könyvkiadás, tudományos rendezvények stb.) túl a jövőben is elsősorban a szakterületeken folyó elvi-ideológiai viták útján gyakorolja, törekedve e viták tudományos elmélyítésére, az egyes tudományágak területén az elméleti, elvimódszertani viták rendezésére, az egyes áramlatok és irányzatok marxista szellemű kritikai fölmérésére. 4. Az Elnökség megerősíti az Osztály vezetését abbeli törekvésében, hogy következetesen elő kívánja segíteni nyelvünk korszerű fejlődését. A helyesírásunk egységes rendszerének erősítését szolgáló új akadémiai helyesírási szabályzat kiadásával kapcsolatos feladatok eredményes megoldása érdekében az Akadémia Elnöksége mind erkölcsileg, mind szervezeti kérdésekben megadja a szükséges segítséget, erősítve esetleg a Helyesírási Bizottság szervezeti státusát is. 5. Az 1981—85 közötti tervek kidolgozása során az Osztály a II. és IX. osztállyal történő egyeztetés és együttes állásfoglalás alapján nyújtson segítséget ahhoz, hogy történelmi és kulturális hagyományaink, emlékeink komplex feltárására alkalmas tervtémák szülessenek, az ókortudomány, valamint a közoktatás és a szakképzés fejlesztésének, korszerűsítésének tudományos megalapozása érdekében az érdekelt társadalomtudományi osztályok egységes álláspontot fogalmazzanak meg és a végrehajtásban is egyesítsék erőiket. 6. Az Elnökség egyetért azokkal a célokkal, amelyeket a beszámoló „Főbb feladatok és tervek" c. fejezete tartalmaz, és javasolja az ebben foglalt programpontok megvalósítását.
15 MTA I. Oszt. Közi
31, 1979
t
TARTALOMJEGYZÉK A
MAGYARORSZÁGI
BAROKK
KEZDETEI.
TUDOMÁNYOS
ÜLÉSSZAK
G Y Ő R Ö T T 1977-BEN
243
Bitskey István: Nemzetközi barokk-kutatás és magyar barokk irodalom
243
Péter Katalin: A barokk korszak magyar társadalma
259
Benda Kálmán: Pázmány Péter politikai pályakezdése
273
Szörényi László: A Szigeti veszedelem és az európai epikus hagyomány Amedeo di Francesco: Kőszikla és forgószél: jelképek a Szigeti veszedelemben
281 ....
293
Kovács Sándor Iván: Zrínyi kősziklái
309
Hargittay Emil: A X V I I . század eleji magyar költészet történeti poétikájához
321
Gyenis Vilmos: A korai emlékírás és a barokk
331
Holl Béla: Ferenczffy Lőrinc. Egy magyar könyvkiadó a X V I I . század első felében .
343
Bán Imre: A barokk színeváltozásai
351
TANULMÁNYOK Takács Lajos: A paraszti írásbeliség X V I I . századi történetéhez
361
Kiss József: A helység kalapácsa (Elemző tanulmány)
371
Szegedy-Maszák
Mihály:
Az elbeszélő nézőpont összetettsége Kemény Zsigmond
szépprózai műveiben
411
VITA Katona
Imre: A folklór 24. vagy 25. órájában?
(A folklór általános mozgásának
szociológiája)
443
SZEMLE Niederhauser
Emil: A
nemzeti
megújulási mozgalmak
Kelet-Európában (Kósa
László)
453
Mann Miklós: Trefort Ágoston (Tóth Gábor)
455
Juhász Géza: Csokonai-tanulmányok (Szauder Mária)
457
AZ OSZTÁLY ÉLETÉBŐL Beszámoló a Nyelv- és Irodalomtudományok Osztályának tevékenységéről
461
A kiadásért felel az Akadémiai Kiadó igazgatója Műszaki szerkesztő: Marton Andor A kézirat nyomdába érkezett: 1979. X. 15. Terjedelem: 21 (a/5 ív) 80.7614 Akadémiai Nyomda, Budapest - Felelős vezető: Bernát György
I n d e x : 26.500 ISSN 0025—0368
Á r a : 42,— Ft
Megjelent
II
1980. VIII.
19.
II J—:i)
AKADÉMIAI KIADÓ,
BUDAPEST
