Húsvét 1. napja 2012. április 8. Az ünnepről: Húsvét vasárnapja az egyházi év csúcspontja, de az egész egyház életének is a szíve közepe. Húsvét ad értelmet az egyház létének, távlatot az emberi életnek. Nélküle hiábavaló az igehirdetés, nélküle hiábavaló a mi hitünk.
Életközelben Textus: 1Sámuel 2,1−2.6−8a 1. Amit a textusról tudni kell – exegetikai/kortörténeti megértés 1.1. Előzetes megjegyzések a perikópához Joggal válthat ki némi idegenkedést az igehirdető részéről, hogy a perikópát a húsvétvasárnapi prédikáció alapigéjéül válassza. Mi sem támasztja ezt a hezitálást jobban alá, mint hogy csak 1981/82 óta rendelték ezt az igeszakaszt Húsvét ünnepéhez, azelőtt (1Sám 2,1−10 perikópaként) a Szentháromság utáni 14. vasárnap alapigéje volt. További ódzkodásra adhat okot a perikóparenden belüli mozgásán túl, hogy az igeszakasz sokkal inkább köthető Anna személyét és élethelyzetét figyelembe véve adventhez, a várakozás, gyermekvárás, megérkezés tipikusan adventi gondolata alapján, egyben párhuzamba állítva Mária helyzetével és énekével, a Magnificattal (Lk 1,46−55), mintsem a húsvét jól ismert és jól bevált kliséihez. Tovább mélyítené ezt az elgondolást az a megállapítás, mely szerint Mária éneke Anna énekének szövegét vagy variációit tartalmazza.1 Ami mégis releváns húsvéti textussá teszi, az nem is a 6. vers ellentétpárja („Az Úr megöl és megelevenít, sírba visz és felhoz onnét”), hanem Isten mindenhatóságának és hatalmának gondolata, amely jól kivehetően szólal meg Anna hálaénekében. Egy olyan Isten képe jelenik meg ebben a hálaénekben, aki képes az emberi lehetőségeken túl cselekedni; hatalma és ereje nem áll meg az emberi képességek határainál. Ezeket figyelembe véve olyan súlyos teológiai témák megszólaltatójává válik Anna éneke, amelyek joggal köthetők a feltámadás ünnepéhez, és az afelett való örvendezéshez. Az igeszakasz további lehetséges húsvéti relevanciáját támasztja alá – Mária énekével és az arra való applikálással szemben –, hogy Anna egy személyesen megtapasztalt esemény (Sámuel születése) után „szólaltatja” meg a himnuszt, így egyfajta objektivitás hallható ki a sorok közül. S ez az objektivitás, tapasztalat és befejezettség áll a húsvéti történet mögött is: lényegében minden fontos üdvtörténeti esemény lejátszódott, a lényeg már megtörtént, Jézus Krisztus megszületett, meghalt és feltámadt! 1.2. Az igeszakasz helye a Sámuel elbeszélésen belül Szinte mindegyik magyarázat egyetért abban, hogy Anna hálaéneke későbbi redakció eredménye, a Sámuel születését és gyermekkorát elbeszélő egység kere1
PERES: Mária éneke, 84.
180
1Sámuel 2,1−2.6−8a
tén belül.2 Legszembetűnőbben az bizonyítja ezt a megállapítást, hogy a 2,11 közvetlenül az 1,28-hoz kapcsolódik, annak értelemszerű és egyértelmű folytatása. Maga a 2,10 is árulkodó lehet abban a tekintetben, hogy Anna (Sámuel) korában még nem volt király(ság) Izraelben.3 Az is nyilvánvaló, hogy Anna hálaéneke nem személyes imádság, hiszen a 2,1−10-ből alig valami vonatkozik Anna egyéni sorsára, leszámítva az 5b-t, de nem követelmény, hogy egy ilyen későbbi betoldás estében a Zsoltár minden sora illeszkedjen az imádkozó élethelyzetéhez vagy adottságaihoz.4 Hasonló beillesztéssel találkozhatunk Jónás próféta történetében, ahol a Jónás imájaként ismert Jón 2,3−10-t tarthatjuk későbbi betoldásnak. Hans-Joachim Kraus szerint egyéni hálaénekkel van dolgunk. Az ószövetségi istentiszteletek alkalmával szokás volt, hogy azok, akik megtapasztalták Jahve segítségét, átvettek a kultuszhelyen megírt formulaként elérhető hálaénekeket az ünnepség alkalmával, s azt, mint magukét mondták el.5 Ez már csak azért is tűnt bevált szokásnak, mert az öröm vagy szomorúság hatására gyakran kerülhetett az ember abba a helyzetbe, hogy egyszerűen nem tudott mit mondani, így ez a kellemetlen szituáció elkerülhetővé vált.6 1.3. Az igeszakasz teológiai súlypontjai A perikópa jóllehet nem foglalja magában az egész hálaéneket, mégis tartalmazza annak markáns teológiai üzenetét. Az első gondolat a hálaadás köré épül, Jahve segítségét megtapasztalva fakad örvendezésre Anna. Mind Anna élethelyzetére, mind pedig az igehirdetés irányára nézve fontos, hogy figyelembe vegyük Izráel viszonyulását az Isten dicséretéhez. Gerhard von Rad megfogalmazásában: „A dicséret és a dicséret megszűnte úgy viszonyul egymáshoz, mint az élet és a halál. A dicséret az élet ténylegességének leglényegesebb ismertetőjegye. Nemzedékről nemzedékre áradnak a hálát adó közösség himnuszai.”7 A hálaadás és Isten dicséret oka a megváltozott és értékcsökkent egzisztencia helyreállítása. A „visszaadta erőmet az Úr” fordítás kissé élét veszi az eredeti szövegnek. A rámáh qarnij (felemeltetett a szarvam; Károli fordításában: „felmagasztaltatott az én szarvam”) képszerűbben ábrázolja a hálaadást. A szarv az erő, a vitalitás szimbóluma. Amennyiben felemeli az ember a szarvát, illetve a szarv kimagaslik, akkor az ember teljes életerejének visszanyeréséről lehet beszélni8 (lásd 5Móz 33,17). Nem véletlen, hogy az Izraellel szomszédos népeknél gyakori volt az istenségeket szarvakkal, vagy bikaformában ábrázolni, demonstrálva az erőt és hatalmat.9 A „szív, szarv, száj” az érzelmek kifejezésének eszközei,10 a hálaadásban tehát az egész ember és az egész emberi egzisztencia érdekelt. Lásd többek között: RÓZSA: Az Ószövetség keletkezése I. 334. STOLZ: Das erste und zweite Buch Samuel, 29. 4 BAR-EFRAT: Das erste Buch Samuel, 76. 5 KRAUS: Predigtmeditation, 223. 6 SCHRÖTER: Predigtmeditation, 182. 7 VON RAD: Az Ószövetség teológiája, I. 292. 8 KRAUS: Predigtmeditation, 222. 9 STOLZ: Das erste und zweite Buch Samuel, 30. 10 BAR-EFRAT: Das erste Buch Samuel, 76. 2 3
181
Húsvét 1. napja
Az ellenség említése gyakori a panasz- és hálazsoltárokban. De nem kizárólag emberi (politikai) ellenfelet jelent, hanem az ószövetségi imádkozó minden hatalmat megszemélyesít, s ellenségnek nevez mindent, amely életét fenyegeti.11 Más értelmezés szerint az ellenség elsősorban nem az imádkozóval szemben válik ellenséggé, hanem Istennel szemben. Míg az igaz Istenhez tartozónak értelmezi magát, addig az ellenség – értelemszerűen – Istennel szemben áll.12 Anna esetében leginkább arról lehet szó, hogy terméketlenségét, mint testi fogyatékosságot „ellenségei” Anna bűnének következményeként értelmezték,13 így a testi fogyatékosság elmúlása egyben a vád alóli felmentésként is szolgálhatott. A szakasz legizgalmasabb pontja – figyelembe véve az igeszakasz rendeltetését – a 6. vers. Szinte valamennyi magyarázat egyet ért abban, hogy itt még nincs szó az újszövetségi értelemben vett feltámadásról.14 Kraus szerint itt a „halál szférájából” való megmentésre kell gondolni, tehát a teljes Istentől való elhagyatottságból való megszabadításra (lásd Zsolt 22,2).15 Más értelmezés szerint az életerő bármilyen csökkenése esetében, legyen az betegség vagy üldöztetés, visszatükröződik valami a halál bénító erejéből.16 Érdemes ezen a ponton Hans Walter Wolff definitív megközelítését idézni a halál ószövetségi felfogásával kapcsolatban: „Az Ószövetség a halált általában annak teljes szörnyűségében látja; nem lengi azt körbe semmiféle dicsfény. Mint a sírt, úgy a halált sem ruházzák fel semmilyen szent vagy esetleg isteni jelleggel.”17 De éppily lényegre törően fogalmazza meg von Rad is: „Magát a meghalás tényét a Jahve-hit olyan eseménynek tekinti, amely a lehető legszorosabb kapcsolatban áll Istennel. A halott azonban kívül kerül Jahve életközösségén, és a lehető legnagyobb mértékben tisztátalan. A Zsoltárok könyve a halotti állapotot szinte kimerítő pontossággal a következőképpen határozza meg: a halott távol van a dicsérettől, távol minden igehirdetéstől, mindenekelőtt azonban távol van Jahvétól.”18 Különös és különleges módon kapcsolódik össze tehát az Isten dicséretének állapota (az élet) az Istentől való végső eltávolodás (a halál) állapotával. Így egyben a halál az Istennel való kapcsolat megszűnését is jelenti: „Az élet azt jelenti az Ószövetség számára, hogy kapcsolatban lenni. Mindenekelőtt Istennel lenni kapcsolatban. A halál kapcsolatnélküliséget jelent.” – írja Eberhard Jüngel.19 A húsvétvasárnapra kijelölt textusnak van egy jól követhető íve: a gyermektelen, önmagát fogyatékosnak, Isten áldását életén nem érző Anna megtapasztalja az élet ajándékát Istentől, ez hálaadásra készteti, s elvezeti őt arra a felismerés-
STOLZ: Das erste und zweite Buch Samuel, 30. SEIM: Predigtmeditation, 539 13 KRAUS: Predigtmeditation, 222. 14 STOLZ: Das erste und zweite Buch Samuel, 30. 15 KRAUS: Predigtmeditation, 224. 16 SCHRÖTER: Predigtmeditation, 183. 17 WOLFF: Az Ószövetség antropológiája, 131. 18 VON RAD: Az Ószövetség teológiája, II. 292. 19 JÜNGEL: Tod, 99. Idézi: WOLFF: i. m., 136. 11 12
182
1Sámuel 2,1−2.6−8a
re, hogy Isten képes valóban életet adni, képes az Isten nélküli állapotban lévő embert újra Isten közelébe emelni.
2. A perikópa megértése – teológiai összefüggések feltárása Egyértelmű, hogy a kijelölt igeszakasz a többi Húsvét vasárnapi perikópától (Mk 16,1−8; 1Kor 15,1−11; Mt 28,1−10; Jn 20,11−18; 1Kor 15,19−28) mindenekelőtt abban különbözik, hogy ószövetségi lévén, nem a Krisztus-eseményt eleveníti fel, s nem is arra reflektál. Így egyértelműnek kell lenni az igehirdetés irányának is, nevezetesen hogy ne szóljon az igehirdetés arról, ami nincs benne a textusban! Jóllehet Krisztus feltámadása, mint történelmi, üdvtörténeti esemény semmiképpen sem kerülhető meg az igehirdetésben, már csak liturgiai szempontból sem, de a kijelölt perikópa nem Krisztus feltámadásáról szól. Mindazonáltal érdemes és hasznos lehet a kijelölt perikópát összevetni az evangéliumok ismert (és lekcióként feltétlenül felolvasandó) feltámadás történeteivel antropoilletve teocentrikus szempontból. Krisztus feltámadásának evangéliumokban ránk hagyományozott történetében az ember csupán személő, tehát kívül áll az eseményeken, utólag értesül a történésekről, tehát passzív szemlélője a történetnek. Anna hálaénekében viszont éppen a korábbi negatív élethelyzete, és Isten segítségének megtapasztalása aktív részesévé teszi az eseményeknek az embert. Azonban fontos hangsúlyozni, hogy Isten „mindkét esetben” a cselekvő. Ő az, aki „megöl és megelevenít”, és Ő az, aki Krisztust feltámasztotta a halálból (1Kor 15,15). A történetnek tehát (Krisztus feltámadás/feltámasztás történetére nézve is) erőteljes a teocentrikus meghatározottsága. A Húsvét tehát nem „csak” Krisztus emlékünnep, hanem az életet adó Isten ünnepe is! Másrészt azért tűnhet relevánsnak a kijelölt textus alapján prédikálni húsvétvasárnap, hogy az általános és élét vesztett klisék helyett újabb tartalommal lehessen megtölteni az ünnep kérügmatikus üzenetét. Hiszen, mint minden sátoros ünnep, a húsvét is magában hordozza annak a veszélyét, hogy a népegyházi „ünnepi igehallgatóság” igényeinek kiszolgálása mentén olyan általános információkat, közérthetővé degradált dogmatikai igazságokat szólaltasson meg, amelyek nem járnak különösebb etikai következményekkel, illetve nem késztetnek az életstílus megváltoztatására, nem ösztönöznek a megújulásra. A textus egy olyan élethelyzetben szólalt meg, amely megváltoztatta az imádkozó életminőségét, megbecsültségét, mások értelmezése szerint még az Isten előtti pozícióját is. A változás újabb változást generált, illetve foganatosította a fogadalmat, amelyet Anna tett: Sámuelt az Úrnak ajánlotta fel (1Sám 1,11.28). Éppen az ünnepekként jelenlevő népegyházi gyülekezet lehet az alapja annak, hogy megszólaljon a fogadalmak (konfirmációs, házassági, úrvacsorai) teljesítésének fontossága, illetve az, hogy Isten megtapasztalt segítsége nem hagyhatja az embert passzivitásban. Maga Jézus Krisztus feltámadása/feltámasztása a legnagyobb isteni segítség az ember számára, amely mindenki számára alapot szolgáltathat ahhoz, hogy az ember komolyan vegye: valóban szabadító Istene van. A kijelölt igeszakasz kapcsán beszélni kell a halál értékelésének és megközelítésének a problematikájáról, amely szervesen összekapcsolódik húsvét 183
Húsvét 1. napja
dogmatikumával és homiletikumával. A legtöbb gyülekezeti tagnak van tapasztalata a halállal. Ezért a húsvéti igehirdetés fájó sebeket téphet fel, és olcsó vigasztalássá is válhat, hiszen akit szerettek, azt (emberi gondolkodás szerint) nem adhatja vissza senki. Így a halál sokak számára legyőzhetetlen ellenséggé, az utolsó tapasztalattá válik. Eberhard Jüngel korábban idézett megállapítását a gyászoló az ember-ember kommunikációra adaptálja: a halál az emberek közötti kapcsolatnak vet véget. De néhányan éppen ezért érzik a halált az elő (és itt maradt) ember és a halált megengedő Isten közötti kapcsolat végének is. Ez azonban nem feltétlenül elítélendő, hiszen maga Jézus is átélte a halála pillanatában az Istentől való távolságot, az elhagyatottságot: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet!” (Mt 27,46) Wolff a már idézett munkájában éppen a 22. Zsoltárt idéző Jézusra utalva írja: „A ma embere számára fontos a halál teljes demitizálása, amellyel az Ószövetség a halál jelenségét mindenféle glóriától megfosztotta. Jézus olyan halált halt, amelyben Isten dicséretének utolsó hangját és tettei hirdetésének legutolsó foszlányait is elnyelte a borzalom. Ezt a puszta vákuumot, amely torkát napjainkban még jobban kitátja, mint bármikor máskor, fosztotta meg hatalmától.20” A halállal szembeni félelem nagyon is emberi. Bár érdemes egy pillantást vetni a halál kultúrtörténeti, teológiatörténeti megítélésére, s csak egy gondolat erejéig utalni arra, hogy többek között a pietizmus halálról alkotott képe egy kívánatos állapotnak látta és láttatta a véget, amint egy korabeli énekből világossá válik: „Jöjj halál, álomnak fivére…” („Komm, oh Tod, du Schlafes Bruder”). Az igehirdetés tehát nem veheti el a halál fájdalmának élét, de nem is kelthet hamis illúziókat. A húsvéti üzenetnek a hitvallás mentén kell megszólalnia: „Krisztus feltámadása a mi dicsőséges feltámadásunknak bizonyos záloga számunkra” (HK 45.). Végül a perikópa eredeti, liturgiai meghatározottsága (az a tény, hogy egy hálaéneket illesztettek az elbeszélés menetébe) bekapcsolja az igehirdetőt és az igehallgatót az Isten dicséret generációkon átívelő kontinuitásába. Itt ismét viszszatér a gondolatmenet ahhoz a ponthoz, hogy mennyire aktív részese vagy mennyire passzív szemlélője a húsvéti eseményeknek az ember? A kérdés nem csupán az, hogy mennyire és milyen mélységig kapcsolódik be az ember a húsvéti istentisztelet liturgiájába, hanem az, hogy az ember élete mennyire válik Istent dicsérő liturgiává. Szép példája lehet ennek a gondolatnak az, hogy Jézus Krisztus feltámadásának ünnepe az origója a keresztyének vasárnapi istentiszteletének a zsidó szombattal szemben. A feltámadás ünnepe tehát egy új Istentisztelet kezdete.
20
WOLFF: Az Ószövetség antropológiája, 148.
184
1Sámuel 2,1−2.6−8a
3. Prédikációvázlat 3.1. Halálközelben Nem vér nélküli ünnep a Húsvét! Sosem volt az. Az ősi zsidó páska sokak számára jelentett egyet a pusztító angyal kardjától való megszabadulással, a leölt páskabárány vére megmentette a kiválasztottakat. Halálközelben voltak mindazok, akik ott, Egyiptomban átélték az Isten szabadítását. De a mi keresztyén húsvétunk is a halál és élet határán mozog. Jézus lepecsételt sziklasírja sokak számára a halál bizonyítéka volt. S halálközelben vannak ma is sokan: szerte a világban polgárháborúk, igazságtalan diktatúrák, értelmetlen mészárlások vagy az emberi felelőtlenségnek köszönhető balesetek, tragédiák közel hozzák mindennapjainkhoz a halált. És itt vannak közöttünk mindazok, akik friss vagy éppen begyógyuló gyászukat hordozzák magukban: senki sem tudhatja távol magától a halált. Anna nem gyászolt, és nem halálközeli élmény után van. De megtapasztalta annak a fájdalmát és keserűségét, hogy nem adhat új életet. Mintha az élet folyamata, kontinuitása, a lánc éppen nála szakadt volna meg. Mindannyian voltunk, vagyunk vagy leszünk olyan élethelyzetben, amikor szembesülnünk kell valamilyen szinten és valamilyen formában a véggel. Egészen bizonyos, hogy amikor az öldöklő angyal átvonult Egyiptom földjén emberek ezrei mondták: ez itt a vég. Egészen bizonyos, hogy többen sóhajtottak a keresztfa tövében, vagy a szörnyű híreket hallva a Názáretiről, hogy „ennyi volt”, talán mégsem ő volt az igazi, ez a lehetőség is véget ért. Azonban nem kell öldöklő angyal, sem Krisztust szegező római katona, sem terrorista, sem pokolgéb, sem egy rosszul bevett kanyar ahhoz, hogy közel jöjjön a halál és vele együtt a „semmi” az életünkhöz. Elég a lehetőségek, a reménységek végére gondolni. Befejezett és szétzúzott kapcsolatokra, elveszített bizalomra, kiábrándultságra, csüggedésre. Hiszen Anna sem tapasztalta meg közvetlenül a halált és az élet végét, hanem meg nem született gyermeke miatt érzett gyásza jelentette számára azt, hogy bezárultak csatornák, lehetőségek, mert úgy tűnt, nem lehet azzá, amiért egy nő abban az időben igyekezett, s amiért élt. A húsvét nem érthető meg igazán a halál, Krisztus halála nélkül. S a mai ünnepi igeszakaszunk öröme, vitalitása, átütő ereje sem érezhető meg anélkül, hogy ne látnánk meg, mennyi szomorúság, lemondás, csüggedés áll mögötte. Az egész ünneplésünk akkor tud kilépni a felszínességből, ha képes lesz komolyan venni az előzményeket: Anna meddőségét Sámuel születése előtt, szomorúságát öröme előtt; az ember bűnét az Isten bocsánata előtt; Krisztus halálát a feltámadása előtt. Nem állandó öröm, szépség, kiegyensúlyozottság, boldogság az életünk – mint amire annyira törekszünk, s amire a reklámok annyira inspirálnak. Tudni kell élni a halál és lehetőség végének a közelében is. Nem kell kívánni és nem kell szeretni, de el kell fogadni a halálközelség tényét. De van kiút és van megoldás. Az öldöklő angyal kihagyta a vérrel megkent házakat. Anna gyermeket kapott az Úrtól. Krisztus feltámadt a halottak közül.
185
Húsvét 1. napja
3.2. Életközelben A Húsvét mindig összekapcsolódott az élet igenlésével. Az Egyiptomból való szabadulás és a pusztító angyal kardjától való megmenekülés, Krisztus feltámadása, Sámuel születése az Isten életre mondott „igenjét” bizonyítják. A halál és vég megtapasztalása után az élet közelébe kerülnek valamennyien. Igen: az Isten képes arra, hogy ott mutassa meg hatalmát, ahol az emberi lehetőségek és képességek már véget értek. Nem egy megalázó és embert próbáló Istentől szól Anna éneke, aki megöl és sírba visz, hanem egy olyan Úrról, aki képes arra, hogy az ember lezárt, befejezettnek és elveszettnek hitt ügyét újra megtöltse élettel, élni akarással, reménységgel. De nem erre lenne valamennyiünknek szüksége, hogy felfedezzük az életet adó, életre hívó, az életet annyira igenlő Istent? Nem titok és nem tabu még egy ilyen nagy ünnepen sem arról beszélni, hogy csökken az egyházunk iránti érdeklődés. De nem bujkálhat ott az okok között, hogy mi magunk életunttá válunk (igehirdetők és igehallgatók egyaránt)? Vissza-visszatérő téma a magyar társadalom lelkiállapotának a krízise. De nem annak köszönhető a depresszió, a melankólia, az apátia, hogy nem tudunk örülni az életnek, és mindig mindenben csak a rosszat, a negatívumot látjuk? Fiatalok, akik előtt még ott van az élet, olyan élettelenül és céltalanul lődörögnek, mert nem veszik komolyan, hogy az élet, a tanulás ajándék. Idősek, akik méltósággal, tisztességgel és becsülettel éltek le egy emberöltőnyi időt, félnek a haláltól, mert úgy érzik: nem éltek mégsem eleget, vagy nem éltek mégsem „jól.” Nem is azzal van a legnagyobb bajunk, hogy sokszor nem tudunk és nem is akarunk mit kezdeni a halállal, hanem az, hogy nem tudunk mit kezdeni az élettel. Úgy képzeljük el az életet, mint egy festő a vásznat, zeneszerző a kottapapírt, rendező az üres színpadot: akkor nyeri el igazán az értelmét, ha rákerül a műalkotás. Értékét veszítette önmagában az élet. Anna éneke azonban mintha egy pillanat alatt felfedezte volna az életben rejlő lehetőséget, az élet szépségét. Ma már csöpögős és giccses hollywoodi filmvászonra száműzik sokan „az élni szép és élni jó” filozófiáját az egyik oldalon, míg a másik elképzelés a féktelen karrierben, a gátlástalan önmegvalósításban, a korlátlan fogyasztásban véli felfedezni az élet örömét. De az élet nem ez utóbbitól válik értékessé, hanem attól, hogy maga az Isten áll mögötte. Krisztus feltámadása is akkor válik értékké a hitünk számára, ha tényleg képesek vagyunk elhinni: az Isten tényleg, valóban, bizonyosan feltámasztotta őt a halálból, hívta újra éltre őt, és nem csupán a tanítványok hitében történt meg a feltámadás, mint ahogy azt némelyek gondolják. Akkor leszünk igazán életközelben, ha meglátjuk: az Istennek nem kedves, nem jó és nem szép sem a Fia halála, sem az ember halála. Az Isten akarja az életet – mert teremtő Úr Ő. S aki e hitvallás alapján eljut az élet közelébe, az Isten közelébe is kerül. 3.3. Istenközelben Anna a nyomorúságában és az örömében is közel érezte magát az Istenhez. Imádságának intenzitása, őszintesége, fogadalmának súlya és annak betartása, örömének mélysége valóban egy Istenközeli életet tükröz. Jól tudja, hogy az élet 186
1Sámuel 2,1−2.6−8a
minden pillanatában ott van az Isten. Talán bigottnak is mondható ez a mentalitás, hiszen még maga Jézus is átérezte az Istentől való magára maradottságot a kereszten: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?”. S a mi életünk története tele van olyan epizódokkal, amikor csak azt érezzük, hogy az Isten elhagyott, az Isten távol van. Éppúgy igaz ez a személyes sorsokra, mint a nemzetek történelmére. Nagyon leegyszerűsítjük ezt: a jót Isten-közelségnek, a roszszat Isten-távolságnak tudjuk be. Vajon nem ez a mentalitás ábrándított ki sokakat Jézusból: „Hisz, ha Isten hagyta őt meghalni, akkor talán mégsem lehet ő a Messiás?” S nem ennek az elgondolásnak a mentén ítélik meg sokan a keresztyén hitet: „Ha az Isten engedi a halált, a rosszat, a kegyetlenséget, akkor valószínűleg távol van -– nem érdemes foglalkozni ezzel az üggyel.” Másrészt az Istenközelséget vallásos, spirituális fellángolással azonosítjuk, vagy életünk fordulópontjain különösen közel érezzük magunkat Istenhez – fogadalmat teszünk konfirmációkor, házasságkötéskor, úrvacsora alkalmával – de nagyon hamar lelohad a lelkesedésünk. Anna egész élete Isten közelében maradt. Az első keresztyének a hét első napján, Krisztus feltámadására emlékezve kezdték el ünnepelni az istentiszteletet. Egy új Istenközelség volt ez. A halált legyőző Istent megismerve és a feltámadott Urat megtapasztalva már nem lehetett úgy beszélni Istenről, mint régen. A haláltól megszabadító Úr új éneket és új hálaadást kíván. Anna az életet adó Isten segítségét megtapasztalva hálát ad. Számunkra sem marad más lehetőség, mint hogy a Feltámadott Krisztusba vetett hitünk alapján, szüntelenül magasztaljuk Istenünket, mindig Isten közelében maradva.
4. További szempontok az istentisztelet alakításához Lekció: Mt 28,1−10 Énekek: RÉ 138; 185; 348; 356. 5. Felhasznált és ajánlott irodalom BAR-EFRAT, SHIMON: Das erste Buch Samuel, Ein narratologisch-philologischer Kommentar, Stuttgart, Kohlhammer, 2007. JÜNGEL, EBERHARD: Tod, Berlin – Stuttgart, Kreuz Verlag, 1973. KRAUS, HANS JOACHIM: Perdigtmeditation über 1Samuel 2,1−10 für 14. Sonntag nach Trinitatis, in: Göttinger Predigmeditationen 13 (1958/59), 221−224. PERES IMRE: Mária éneke, igemagyarázat a Lk 1,46−55 alapján, in: Igazság és Élet, 2 (2008/4), 84−92. RÓZSA HUBA: Az Ószövetség keletkezése I., Budapest, Szent István Társulat, 1999. SCHRÖTER, ULRICH: Predigtmeditation über 1Samuel 2,1−2.6−8a für Ostersonntag, in: Göttinger Predigmeditationen 70 (1981/82), 182−188. SEIM, JÜRGEN: Predigtmeditation über 1Samuel 2,1−10 für 14. Sonntag nach Trinitatis, in: Göttinger Predigtmeditationen 31 (1976/77), 359−368. STOLZ, FRITZ: Das erste und zweite Buch Samuel, Zürich, Theologischer Verlag, 1981. VON RAD, GERHARD: Az Ószövetség teológiája I.; II., Budapest, Osiris Kiadó, 2000, 2001. WOLFF, HANS WALTER: Az Ószövetség antropológiája, Budapest, Harmat, 2001.
Kovács Krisztián (Debrecen) 187
