HRABOVSZKY LÁSZLÓ KÉSŐI ÜZENET 1956

HRABOVSZKY LÁSZLÓ KÉSŐI ÜZENET 1956

1

A verseskötetet szerkesztette Bobory Zoltán

Grafikai tervezés és tipográfia: Revák István Revák András

Szerkesztőség: Vörösmarty Társaság 8000 Székesfehérvár, Kossuth Lajos utca 14. Telefon: 22/320-369 E-mail: [email protected]

Nyomdai munkálatok: ALTO Nyomda Székesfehérvár, Irányi Dániel utca 6. Telefon: 22/510-579 Felelős vezető: Vass Tibor ügyvezető igazgató

ISBN 978-963-9830-25-7

2

HRABOVSZKY LÁSZLÓ

KÉSŐI ÜZENET 1956 versek

3

4

A magam útján Úgy érzem magam mint nő aki szerelmében magát fel kell hogy kínálja s maga kényszerül ingét leszaggatni Nem gondol arra hogy nem kellhet és hogy viszautasíthatják

1958 Gyűjtőfogház másodfokú ítélet előtt

5

6

Kétség József Attila bűvöletében A megszépítő tükör már eltörött Mély sötét szememből új szikra lángol mint vakfekete éjszakán ha távol meteor zuhan a horizont fölött A ma érctükrében vizsgálom magam vágyakkal telten űz a megismerés mint macska ha csaló síktükörbe néz és képe mögé kapkod gyámoltalan Csomókban leng kusza százezer hajam gyökere alatt gondolatok égnek önzőek vakok néha semmiségek kívánom mégis visszhangozva halljam Értelmem tébolyult határát látom tovább nem vezet út a semmibe vész mint kozmikus korom nyeli a merész kóbor sugarat pár fényévnyi távon Kétségek között hányódik a lelkem a foghatatlan végtelenült része búg a hittelen lét szent esküvése messzi orgona hangjaival telten

7

8

Tovalibbent szendergő gyermekálmom vágyott nyugalmat azóta sem leltem s reggelt a múltba mégis visszamentem ha tudtam örülni éber éjszakánkon Vágykoszorúkat fonok hideg télben lobbanó érzelmeimre aggatom s ha elhervad a megfagyott havon sírjába – magamba visszakisérem Taposott utat szűz földön nem leltem Mint anya várja veszettnek hitt fiát éhező testem lelkembe hinti át jogosult másom ki még ismeretlen És belülről hajt a tárulkozó vágy és húznak vissza régi gátlás jármok ne fedjem fel a szennyet amit látok De milliók útján nem megyek tovább

Gyűjtőfogház 1959

9

 10 

Őszi virág Merev arcán nem látszik szenvedés inkább vonzó mint szép olykor lehúnyja fáradt szemét úgy érzi egyedül maradt és nincs értelme tovább élnie Aztán rátapad a hideg hogy vonásainak gőgöt adjon Bátran és gúnyosan akart meghalni Talán észre sem vette könnye hogy futott végig egy hálás fűszálon mely előtte térdepelt

Fő utca, Budapest 1958

 11 

 12 

Másképp Eloldódott lelkem darabja talán a tiéd is Nincs könnyem neked van Száraz vagyok és terméketlen földem sincs De van gyom szívós termő igénytelen Én gyenge vagyok melléd térdepelni miattam Végül is nem értelek hiszen Életben maradtam

Vác fegyház 1958

 13 

 14 

Változás Hajad már este megfésülted még nem te voltál nem tudtad nevem de összehúztad térdeidet ha lefeküdtél Még nem te voltál de hívtál és küldtél haragudtál és megbocsátottál gyűlöltél és anyáskodtál felettem Nem tudtad magad cinkosa vagy Nem tudtad mért álmaidban bár gondolkodtál vonásaimat elfeledted és észrevetted magad

Vác 1959

 15 

 16 

Budapest ’56 Akkor épp ilyen szeszélyes volt a május Az este hűvösen ölelte a Dunát de nappal langyos szél szórt apró leveleket a partmenti fákra Új fények mögött bujkált az esti város hidak hajlongó vonalán átkúszott néha egy hoszú villamos aztán elveszett a házak árnyékában Hányszor hallgattad a csendes város dallamos zaját hányszor nézted esti homályba tűnő tornyait Itt éltél itt kóboroltál elmerülve Pestről Budára a lánchíd ünnepélyes ívei alatt s egy évszázad súlyában itt raktad össze darabokból életed kedves töredékeit

 17 

 18 

Mellékutcák falai őrzik titkodat Emlékezz vissza rá hisz ismered a város könnyú dallamát hallod a Dunán villamos hangja fut feléd ahogy két pohár összecsendül

Budapest, Fő utca 1960

 19 

 20 

Március Szél játszik elszalad ágak villannak délutáni fényben A háttérben csönd lélegzet nélkül alvó temető ahol a sírkövek tejfehér sziklák Az utcán tavasz szeszély fantázia Rövid szoknyák lobogó hajak színe s a pázsiton szerelmes dallam melyre árnyékkal hajolnak a fák Szürke felhőkkel mázolom össze az eget A város lapos bogár foltokra hullik szét Aztán összenőnek fönn a felhők s a lámpák fénye sírni kezd

 21 

 22 

Miért is hallgatom hiszen a hang csak sejtet nem beszél lent elhúz egy busz s a néma falak között megreked a szél

Gyújtőfogház, Budapest 1962

 23 

 24 

Budai hajnal Valami nagy álom terült szét a földön Nehezen ébredtek a dunaparti fák tegnap lombjukat még hűs őszeső alatt mind összedugták Reggelre elmúlt az eső egy álmos házmester mélyen szívta a hajnali levegőt figyelte a csendet szokatlannak találta mintha ma mindenki tovább aludna pedig ő ébredt előbb És éjjel furcsa volt az álma A túloldalról egy kalauz intett át s cinkosan nevetett hozzá egy ideig csak nézte bámulta az ismeretlent Aztán telt szájjal szívből visszanevetett fogta a söprűt és megköpte a markát Gyűjtőfogház, Budapest 1962  25 

 26 

Távoli idők Ködös piszkos megfagyott felhők hátterében éles kontúrok tűnnek el imbolyogva Nyirkos tenyér tapintja csúcsok oldalát ráfeszül a város torz tömegére akár a vasbilincs A dermedt pusztákon tanyák közé bújva menekül az út Elmosódó nyomán nehéz léptekkel indulnak a fák szürke szemükben reflektorok fénye melyek rátapadnak fekete utakra Honnan száll mégis könnyű képzelet túl as köd fölé hol a széles űr elvesző útjain gondolatok hallgatag hulláma csillagképek nyomán messzefut

 27 

 28 

Finoman erezett levél az ég Elhagyott idők légre vetített egyszerű tiszta képe Nappalok munkája magányok titka tavaszi esték visszatérő íze fényévek áttetsző mélyén rezeg Valahol régen eső után lélegzik a föld A város mögül híd hajlik az égre s kéményei fölött hálával símul hozzá a dal Rózsaszín sugár fonja át a ködön szálait és leül mellém a földre

Gyűjtőfogház, Budapest 1962

 29 

 30 

Tavaszi ének A virágok a fák arccal fordulnak az égnek Álmosít a nap A tavaszi pihék míg apró árnyukon üldögélnek kábult álomba hullanak Mint csónak ring Pest fölött a nyár Hol vagy üveges szemem a fényben nem talál hol vannak ajkadról a nagyszerű dalok Bennem lassan pörög az idő arcom sápadt és merev mint a kő megbékült holt vagyok Csitult idegrendszere volt magamnak mosolygó kín tisztulás béke De kamasz álmaink néha fölkavarnak S ahogy hányódik a föld nap nap után elsüllyed az éjben tapintó szemmel megtalállak mert éj az életünk s elveszünk a fényben

 31 

 32 

Hajnalban mindíg elveszünk A föld ilyenkor könnyezik csupa bánat De felülnek felettem és néznek utánad a mohás sírkövek

Gyűjtőfogház Budapest 1963

 33 

 34 

Ma már Észnél vagyok talán de csüngök a perceken idézem az arcod s a fátyolos álom gondolatnyi időt rabol a jelentől Gondolatnyi időt rabolsz a jelentől ki voltál csak Ma már öt éve nem ismerlek ma már öt éve nem talállak és félek tőled az új eszmélettől

Gyűjtőfogház Budapest 1963

 35 

 36 

Évek után Elvettél tőlem minden képet magad hagytad Nézd ez lett belőlem Szókimondó szeszélyes fukar és ilyennek akarlak tudni téged Szivárványt láttam nem volt de megbizonyosodtam szemed tükrözte s hogy színe megfakult nincs tűz nincs élet kihűlve hullt a földre Mert éltünk és képzeltük egymást mindig egymást és mélyen nem tapintottunk idegen lelket Ki isten volt nem tanult szerelmet mástól Évek űznek űrben élni nem tudsz nem tudok S hazugságtól a vágyak ki nem hűlnek

 37 

 38 

Én sokszor hiszem megerősödtem képzellek másnak idegennek világokat hordok közénk S ha színes foltok megjelennek te mégis tiszta meleg szemekkel állsz előttem.

Gyűjtőfogház Budapest 1963

 39 

 40 

Fordul az év Szilveszter a Gyűjtőben Még egy sóhaj és elnyúlik a teste Félig kitakart hátán szennyes ing s már álmodik A függőlámpa meg meging a túlsó fal mozdul s visszabillen A tetőn meglódul és tompán puffan a lucskos udvaron egy hóhalom Az ablakból poloska bújik s elindul ferdén a falon Káposzta íze délről itt maradt Beszűrte magát ő mégsem érzi lassan erjedve hajába ragadt Az undorító kép és szaghalom megnyúlik elterül ráül a plafon Néha felsusszan a csendben alvó A többi piheg mint este a tarló gyermek dühe meleget ont testén és látja magát egy megkövült estén

 41 

 42 

Látja magát szemére foltok tükröződnek Egy két szót még felfog az agya altatóra gondol elveti S hogy álma megjött csámcsog becézgeti Sorsa fölött naponta dönt Bár medve lenne s egy hosszú álomba tudna szenderedni mélyen Míg erre gondol egy rímet elfelejt s míg menne utána alusznak mind a négyen Éjfélkor fordul az év Harangláb virágok hangja cseng és üveggé fagyott tó visszhangozza A város hangját jegeskocsi hozza

Gyűjtőfogház Budapest 1962 éjszaka

 43 

 44 

Imaszonett Símogatom kedves emlékedet mint lankás partot a tavaszi ár szökkenő hullám tör fel a mélyből fürdik a fényben utána leszáll Árnyékod a múltból néha rámborúl Lázas napokon enyhítő eszmélet mint meggörnyedt paraszt derűje feléled ha tűző nap előtt egy felhő átvonul Aztán eltűnsz akár a gondolat mely omló romokon múltat kisért és ottfelejtett tárgyakon tapogat De kell jönnöd még miért tudhatod kereslek űzlek csábítlak beszélj Hallgatok majd hát szólj hozzám ne félj

Gyűjtőfogház Budapest 1962

 45 

 46 

Hullik a szó Tűnik az év szemetelget az ónos őszi eső látod-e kedves a vékony erekből hogy folyik össze a tócsa Mióta lebeg már bús puha fátyol az őszi esőn Rebben a víz és légbuborék feje bujkál-buggyan elő szememen s kezed fejére lehull Érzed-e kedves e sokbuborékú őszi eső nem tűnik el nyomtalanul mint nyáron elillan a zápor lásd lenn gyászruha ing egy nénike félve tipeg s pár szálnyi virágot ölel Tán enyhül a drága megremegő kicsi lelke ha némán térdel a hanton Fáj – itt ma összehúzódunk ki-ki gondolatába réved hitvese anyja után

 47 

 48 

És hidd el az álmok néha elűzik a pillanatot tág térbe zuhannak hol nincs létjoga emberi szónak Pördül az agy mert istent formál szédületében Lázad az agy mert formált istenie kétség emberi vágy ami él... és szított képzeletében a testét szennybe taszítja Lassan ocsúdok szólnék hozzád s tétova elmém hasztalan érlel értelmes szót Hallom ömlik a vád rám csordul a víz a fejembe zuhog most szólsz ugye szólsz vádolsz nem Mégis ömlik a vád rám bőg zúg zúdul a szó S lám mégis úgy szedi sorba a szél mint érett túlteli fürt szemeit szedi sorba az ajkad

Gyűjtőfogház Budapest 1962  49 

 50 

Saját POE fordítások és kedves verseim

 51 

 52 

A HOLLÓ (Edgar Allan Poe) Egyszer, bús éjféli csendben míg fáradtam elmerengtem Feledt könyvek tudományán,– bódult furcsa altatás,– S míg szunnyadva bólintottam, hirtelen valami koppan, Mint finoman meg-megroppan ajtómon a koppanás. – „Látogató”, így mormogtam, „oly szelíd a koppanás Csak az lehet semmi más” Ah, hogy nem felejt az ember,– Tél volt, kopár, zord december, S lelkét titkos sejtelemmel húnyta ki a szénparázs Így vártam a szürke éjben. s gondolatom mindenképpen Eltévedt a könyvmesékben,– kergetett egy látomás: Angyal nevén gyöngy Lenóra, bár itt árnya semmi más, Csak névtelen suhanás.

 53 

Úgy tűnt, mintha selyme libbent, bizonytalan hangja zizzent Függönyömön, nyögve, fájón omlott el a suhanás. Még nem érzett izgalomban dobbant szívem egyre jobban, S ismételve csitítottam: „vendégé a koppanás, Oly csendesen roppant ajtóm kérő, szelíd koppanás,– Biztos az lesz, senki más.” Lelkem hát nem tétovázott, tudtam, hogy valaki vár ott, „Uram” szóltam, „vagy tán hölgyem” alig hittem, megbocsáss. Szó, ami szó, szunnyadoztam, s hallom, szinte alig koppant, Ajtóm tán súlyától roppant oly halk volt a koppanás, Így hát biztos nem lehettem, ajtóm tártam „megbocsáss,”– Kinn sötét volt semmi más.

 54 

Vakhomályba néztem hosszan, elmerengve, elhagyottan. Kétségek közt égi mersszel zúdult rám a látomás, Ám a csend még meg se rettent, hangtalanul alig lebbent, Csak egy szó, Lenóra rebbent ajkamon a suttogás,– Tompa visszhang kapta szárnyra, Zúgó, búgó suttogás,– Csak ez hangzott semmi más. Csalódottan visszamentem, belül lángolt már a lelkem. Egyszerre csak, mintha jobban hallana a koppanás. Most már tudtam, „bizonyára ablakomból jön a lárma, Hadd látom csak, nem hiába kisértett a rossz varázs, Pillanatra csitt csak szívem, elmúlik a rossz varázs,– Szél fúj kinn és semmi más.”

 55 

S ablakom, hogy felnyitottam, hetykén csapkodott és nyomban Belépett egy roppant Holló, fejtartása impozáns, Rám sem nézett, meg se biccent, fontolgatva aprót tippent, Percig sem várt, büszkén libbent,– néhány biztos szárnycsapás,– Ajtóm fölött Pallasz Szobrán ült meg, mint a némulás Merev szobra, semmi más. Oly szigorú, komolykodó képpel ült a tisztes Holló, Komor kedvem kissé enyhült, csiklandott a mosolygás, „Bár tolldíszed szétzilálva” mondtam, „nem vagy mégse gyáva, Ős Holló te, Éjek árnya, zordon, ódon származás. Mond, míly nemes néven szólít a plútói áradás?” „Soha” – szólt a károgás.

 56 

Csak bámultam, majd elhűltem, félszeg csőre egyszerűbben Nem nyílhat íly tiszta szóra,– bár véletlen hallomás. Ám íly káprázatban része halandónak nem volt mégse, Ki ha Pallasz szobrát nézte rajta ült egy látomás Ajtaján, ha szobrát nézte ült rajta a látomás Neve Soha”, semmi más ” Fenn a szobron megpihenve, mintha csak egy szóból lenne Elárasztva egész lelke,– zord, monoton vízfolyás. Más hangot nem ejtett soha, szárnytolla sem moccant, noha Hangom kissé halkra fogva súgtam-búgtam: majd, mint más, ” Barát, Remény, reggel Ő is szárnyára kap majd, mint más.” „Soha” – szólt a károgás.

 57 

Megdöbbentett ez a száraz odaillő furcsa válasz „Ugyan” szóltam „ezt tudja csak s véletlen, hogy ráhibáz, Mindezt bús urától leste, kinek balsors volt a veszte. S míg újra csak ismételte refrén lett a károgás, Holt remények gyászdalához refrén lett a károgás,”– Mindig újra, – soha más? Ám a komor Holló mégis mosolyra csalt, még ha rém is, Óvva húztam közel székem,– alig hallott moccanás,– Símított a bársony bolyha, elmerültem tanakodva, Álmot szőve, összefonva,– tán baljós e látomás. Mért e szörnyű zordon Holló, tán semmi, vagy jeladás? Mindig Soha” ’ – Soha más?

 58 

Eképp ültem, s találgattam, hangos szót nem ejtett ajkam, Hollóm szeme felizott, hol szunnyadt már a gyógyulás,– Ígyen s tovább, fűzve-fejtve, fejem könnyen hátraejtve, Párnám apró bársony selyme mint sok, szétszórt villanás, Ám e fényben ő csak ábránd,– megannyi szórt villanás,– Soha-soha, semmi más Majd, mintha sok légbe rejlett füstülőből halk lehellet Illat leng és alig csengő angyaltánc kél, halk, csodás,– „Eh te hitvány”, sírtam, „lám a Szent Ég maga küld le látva Hűs italt kérsz, s felkínálja: enyhítsen e szép varázs– Idd, ó idd, felejtsd Lenórát, enyhítsen e szép varázs”– „Soha” – szólt a károgás

 59 

„Látnok”, szóltam, „ördög átka, bűnös poklok jósa, hátha Sátán űzött most e partra, vagy viharos pusztulás, S tépve, bátran jöttél árva, zord, elhagyott, szellemjárta Kísértettől bűvölt házba ó mondd van-e gyógyulás?– Gileádban lessz-e balzsam bús sebemre gyógyulás?– „Soha” – szólt a károgás. „Jós” dörögtem, „Sátán átka, poklok madárjósa, hátha Fejünk felett egy az Isten, kit félsz úgy, mint bárki más, Mondd hitedre! Borús lelkem várhat-e jót fenn a mennyben. Átölel-e gyöngy szerelmem kinek árnya suhanás, Átölel-e valaha is, ki itt árny és suhanás?” „Soha” – szólt a károgás.

 60 

„Ez legyen hát végső szavad” ugrottam fel, „hordd el magad, Menj vissza a vad viharba, vár a Plútó áradás! Egy tollad se hulljon itten, hagyj magamra bús-meghitten, Hazug szódból mit se hittem, lódulj, pokol származás! Tépd ki szívemből a csőröd, hagyd el ajtóm látomás!” „Soha” – szólt a károgás. Tolla többé meg sem rebben, Csak ül, csak ül súlyos csendben Pallasz halvány márvány szobrán fekete folt, – elmúlás. Szeme messze néz a térbe, mintha démon szeme égne,– S lámpám ráhullt tompa fénye lenn sötét, mély árnyalás. Lelkem már e sűrű árnyból nem tudja feltépni más, Csak ő, – soha, soha más

Gyűjtőfogház, Budapest 1962-’63  61 

 62 

M. L. SHEW-Hoz (Edgar Allan Poe) Akik közelséged hajnalként üdvözlik Kiknek távolléted vad éjszaka, Mely a kéklő égről letörli az Éltető napot – s akik sírva áldják Benned a reményt, életet – de főként Azt, hogy éledett az Igazban és Jóban való eltemetett hitük– Kik a kétség szenvtelen ágyán már Halva dőltek el, s hirtelen eszméltek Lágy szavadra: „Fény legyen!” Lágy szavadra, mely valósággá lett Szikrázó fényű Szeráfi szemedben Kiknek te vagy a legtöbb és akiknek Hálája téged imád, – mind-mind közül Emlékezzél leghűbb rajongódra, Ki nem tud mást, mint ír pár sort neked– S míg írja, megborzong a gondolatra, Hogy lelke egyesült egy angyaléval.

Gyűjtőfogház, Budapest 1962

 63 

Anyámhoz (Edgar Allan Poe) Mert érzem azt, az angyalok egymásnak Ha szelíden suttognak az égben, „Anyám”-nál drágább szót ők sem találnak, Nincs hang, mely több rajongással égjen– Ezért szólítalak Téged rég e néven, Aki anyámnál több vagy, s amiért Halálod örökül rendelte nékem Virgíniám szárnyaló szellemét. Szülőanyám, kit korán eltemettem Csak engem szült, de Te annak adtál Életet, kit annyira szerettem, Így emléked drágább holt anyámnál, Végtelen sokkal, mellyel hitvesem Volt drágább lelkemnek önmagamnál.

Gyűjtőfogház, Budapest 1962-63

 64 

–HOZ E Föld a sorsról nem tehet– Mit bánom sorsomat, S hogy nagy szerelmeket feled Egy pillanat harag– Nem fáj kedves, hogy elhagyott Is van, ki boldogabb, De fáj, hisz senki sem vagyok Hogy szánod sorsomat.

Gyűjtőfogház, Budapest 1963

 65 

 66 

………… F – HEZ Te drága lány! E föld terén, Hol gond és bánat vesz körül– /Zord az út, s jaj nincs remény, Egy rózsaszál se hajt felém/– De lelkem mégis felderül, Ha te vagy álmom, s édenén Találok csak nyugalmat én. S emléked így olyan nekem, Mint messzi, bűvös földsziget Egy táltos, lármás tengeren, Hol föl-le lüktet esztelen A vad vihar – de fenn nevet A tiszta kék ég szüntelen Ez egy derűs sziget felett.

Gyűjtőfogház, Budapest, 1963

 67 

TARTALOMJEGYZÉK 5 7-9 11 13 15 17-19 21-23 25 27-29 31-33 35 37-39 41-43 45 47-49

A magam útján Kétség (József Attila bűvöletében) Őszi virág Másképp Változás Budapest ’56 Március Budai hajnal Távoli idők Tavaszi ének Ma már Évek után Fordul az év (Szilveszter a Gyűjtőben) Imaszonett Hullik a szó SAJÁT POE FORDÍTÁSOK ÉS KEDVES VERSEIM

53-61 63 64 65 67

A HOLLÓ (Edgar Allan Poe) M. L. SHEW-Hoz (Edgar Allan Poe) Anyámhoz (Edgar Allan Poe) –HOZ F –HEZ

 68 

 69