Horváth Márk – Lovász Ádám
Pók-kannibalizmus és a szexualitás értelmetlensége
1
Az erotika a sötétségben megnyíló résen keresztül kínál olyan szökésvonalat, amely a halál végtelen interioritásába torkollik. A felületek – legalábbis a megnyilvánult világ szintjein – mindig befejezetlenek és eredendően romlottak. A közösülés, a szexuális aktus erőszakossága arra figyelmeztet bennünket, hogy a reprodukció távolról sem egyenértékű a megmaradással, sőt az egyedek szintjén éppenséggel ellentétes is lehet azzal. Minden szexuális aktus kisebbnagyobb mértékben egy erőszakkal teli elemésztődés. Míg az emberek orgiáira olykor rárakódnak a kulturális rétegződések, kiszáradt hordalékanyagok gyanánt, addig bizonyos állatfajok sokkal őszintébben viszonyulnak a szexualitás kínjaihoz. A farkaspókok esetében a nőstények szexuális kannibalizmust gyakorolnak, és az aktust követően elfogyasztják áldozatukat, párjukat. Ezzel egy másodfokú elnyelést produkálnak, hiszen a közösülés agóniáját a totális megsemmisítés követi, amely során a pók teljes testisége feloldódik a nőstény emésztőrendszerében. Egy 2006-os kutatás kimutatta, hogy a hím farkaspókok több technikával is igyekeznek elkerülni a kannibalizmust. Bizonyos esetekben élelmet szolgáltatnak a kiéhezett nősténynek, máskor pedig egy nőstény tojásait kínálják fel áldozatként. A hím saját felszámolódását a világrajövetel ellehetetlenítésével kerüli el, betömve ezzel az erotika dialektikus szakadékosságát. Peter Sloterdijk a következőképpen fogalmaz a dialektika kapcsán: „titka a világtól szabad magzati negativitás reaktivizálásában áll, mely az abszolút benne-lét eufóriájában ismeri fel önmagát, anélkül, hogy birtokolná magát.” 1 A nem tudásban feloldódik az objekivitás, és belehelyezkedünk a „magzati mélységekbe”.2 A feláldozott póktojások ennek az eredendő magzati negativitás eltúlzott gesztusainak tekinthetők. A hím a halált csak a még alapvetőbb negativitás, egy általános halál szétterjesztésével tudja elkerülni. Saját helyére – amely a nőstény gyomrában volna – behelyettesíti a közölhetetlen többletet, az eljövendő pókgenerációk feleslegességét. A hím áldozati ajándékában retro-aktív ébresztésről van szó, annak a belátásáról, hogy most már késő nem megszületni. Ismét más esetekben a hím nemcsak áldozatot mutat be „istennőjének” (ha ugyan alkalmazható ennyire telített kifejezés a nőstény jelölésére), hanem mozdulatlanná dermed, halottnak tetteti magát. Sloterdijk szavaival élve „az önmagát a világos nemtudásba visszavevő szókratészi bölcs felnőtt gyermekként tartózkodik újabb világi hatásláncolatok elindításától.” 3 A tojások retroaktivitása, valamint a dermedtségbe való helyezkedés következtében a pók mint egyed túlél, viszont egy társát megfosztja génállománya továbbadásának lehetőségétől. Akár úgy is fogalmazhatnánk, hogy a hím ezen esetben sívai magatartást tanúsít. Mircea Eliade a hindu tantrikus kozmológiáról a következőt írja: „a világot két ellentétes őselv, Síva és Shakhti teremtette és kormányozza. Minthogy azonban Síva az abszolút passzivitást, a szellem mozdulatlanságát képviseli, a mozgás, és következésképpen a teremtés és az élet – minden kozmikus szinten –, a Shakhti megnyilvánulásának tekinthető.”4 A két említett elv csakis a testben, a közösülésben kifárasztott, a megsemmisülés szélére sodort testiségben egyesülhet. A pók mozdulatlansága sötét éjszaka, amely már meghaladta az aktivitás mozgékonyságát. Abban a pillanatban, amikor a hím mozdulatlanságot, kővé dermedtséget játszik el, némaságában valójában a feláldozott póktojásokkal vállal 1
Peter Sloterdijk (1999) Világra jönni – szót kapni. Frankfurti előadások (Pécs: Jelenkor Kiadó) 70. Uo. 3 Sloterdijk 1999: 72. 4 Mircea Eliade (2006) Mítoszok, álmok és misztériumok (Budapest: Cartaphilus) 214. 2
2
kikezdhetetlen közösségiséget. Az áldozattá való átlényegülés világidegenség is egyben, amely felmérhetetlenül távol van a további mozgások gerjesztésétől és tenyészetétől. Az erőszakos szexualitás utal az élet burjánzó, virális, bakteriális fertőzöttségére, amely minden stabilitást kikezd. Az aktustól megfáradt hím elfogyasztása egyben a temporalitás állandó leépítő, dekonstruáló jellegére is utal, torzan összesűrítve azt. Az eksztatikus élményt, amely a mozdulatlanságban, a szellem alvásában teljesedik ki, akár a Sloterdijk által leírt mitikus himalájai madár szárnyalásához is hasonlíthatnánk: „ha egyszer a levegőbe emelkedtek, kiszabadultak a föld nehézségi erejéből, nem kell táplálkozniuk, mert önmaguknak teljesen elegendőek”. 5 A „szerencsétlenül járt” hím, amely már a nőstény interioritásának alkotóelemévé lényegült át, nem táplálkozik többé, önmaga számára teljes, még ha fel is kellett adnia saját integritását. A produktivitás alábbhagyása megragadhatóvá teszi az összetevők sokaságát, azon tényt, hogy végtelenül sok számú világszinttel van dolgunk. Sokkal összetettebb még egy olyan látszólag egyszerű aktus is, mint egy pókfajnak a szaporodása. A közösülés létrejöttét a tömeges áldozat, a szinte korlátlan ajándékozó jelleg, a felesleg elfogyasztása, felélése teszi lehetővé. Viszont meg kell említenünk, hogy még a legteljesebbnek tűnő áldozat sem képes teljességgel betömni a szakadék nyíltságát, vagyis a többlet kétoldalú. Egyfelől az áldozat rendelkezik sajátos, elfogyasztható tartalommal, valamint egy elfogyaszthatatlan, feldolgozhatatlan hányaddal, másfelől a feltöltésre szánt űr szintén felülmúlja a betöltésre felkínálkozó materialitást. Ullmann Tamás a fenomenológiai fedésről megállapítja, hogy már Husserl kései életművében is egyre inkább előtérbe kerül annak felismerése, hogy a teljes fedés eszméje illúzió.6 Az érzéki adottságok sohasem teljesen integrálhatóak a tudatba vagy a nyelviségbe, mivel „olyan többlettről adnak hírt, amelyhez képest a nyelv még nem »dadog«, hiszen még nem is tudjuk, hogy mit kellene kifejezni, ugyanis maga a tapasztalati értelem is a folyamat során alakul ki: utólag ébredek rá, hogy miért voltam nyugtalan.”7 Utólag ébrednek rá a biológusok, hogy a pók kannibalisztikus tánca milyen cél érdekében történt. Felidéznek vélt biológiai törvényszerűségeket, szükségszerűségeket, és e sémákkal igyekeznek leírni olykor öncélúnak tűnő mozdulatokat, spontán megnyilvánulásokat és együttléteket. Felébresztik, újraidézik a jelenséget, amely mint egy kísértet végig a nyomukban jár. A pók szexuális aktusának keserű tanulságai az emberi erotikára is érvényesek. Mi más lenne az egyre kiterjedtebb fogamzásgátlási technikák elterjedése az emberi társadalomban, mint az elkülönülés diszkontinuus kölcsönössége? A fogamzásgátló tabletta vagy az abortusz az emberi női egyedek orgiasztikus, kannibalisztikus áldozatának berobbanása egy felbomlott társadalom belsejében. Eduardo Viveiros de Castro kétféle „szövetséget”, összeállást különböztet meg, amely meghatározza a korai 21. századi világtársadalmat: „létezik egy extenzív, kulturális és szociopolitikai szövetség, és egy intenzív természet-ellenes és kozmpolitikai szövetség”.8 Az „intenzív szövetség” sajátossága az, hogy egymástól különálló modalitásokat és fogalmiságokat egyaránt összekever egy sajátosan pervertált azonosságlogika keretén belül. Exogámiatermelésre rendelkezik be, és egyre kisebb 5
Sloterdijk 1999: 78. Ullmann Tamás (2012) Az értelem dimenziói (Budapest: L’Harmattan) 212. 7 Ullmann 2012: 211. 8 Eduardo Viveiros de Castro (2014 [2009]) Cannibal Metaphysics (Minneapolis: Univocal Publishing) 164. 6
3
mértékben határozzák meg a társadalmakat az endogám párosulások. A kozmpolitikai intenzitás, a differencia-bomlasztó gépezet nemcsak természetellenes, ellen-természetet képező strukturálatlanság, hanem „kultúra- és társadalomellenes”. 9 A természetellenes szövetségi rendszerek erővonalakat termelnek, amelyek meghaladják a társadalomban résztvevő ágensek fogadóképességét.10 Ugyanakkor fontos szem előtt tartanunk azt, hogy az ajándékozás vonatkozásában „a reciprocitás egyszerűen rekurzivitást jelent”. 11 Amikor a másikat megajándékozzuk élő húsunkkal, nem valami új képződéséhez járulunk hozzá, még akkor sem, ha pókként sikerült megtermékenyítenünk őt, hanem helyreállítjuk a passzivitást, retroakítv ébresztést hajtunk végre önmagunk felhasználásával. A husserli retroaktív ébresztés során „a jelenből visszaugrom az éppen elmúltba, és azt mintegy újrakonstituálom”. 12 Visszaugrunk múltunkból az elmúlás jelenébe, a jelenből pedig megszökünk a megsemmisülés állandósult jövőjébe. A pókok párosodási tánca: szökésvonal. Dél-Olaszországban régóta megfigyeltek egy sajátos betegséget, az úgynevezett „tarantizmust”. Ez egy olyan hisztériaszerű ragályos állapot, melyet túlzás volna betegségnek nevezni. Pókharapások következtében egyesek, főképpen nők, megbetegedtek. Melankólikussá, életúnttá váltak, és csupán napokon át tartó tánc során voltak képesek „kiűzni a pókmérget”.13 A tarantizmus mára csaknem teljesen alábbhagyott, már csak azért is, mert az ipari mezőgazdaság által meghonosított tömeges vegyszeres permetezés és a rovarírtó szerek elterjedése következtében kihalt az apúliai tarantula pók. Ennek dacára egyesek máig úgy vélik, hogy a pók él, és képes megszállni magányos vagy mentálisan sebezhető embereket. Mindazonáltal, hogy a táncot „kiváltó” pók eltűnt, a póktánc, vagy „pizzica” újra megjelent az 1990-es évek folyamán, sőt, az érintett olasz régió egyik turista nevezetességévé vált.14 Újra felidéződik a már eltűnt állat, méghozzá kísértet formájában. Noha elmúlt, és fizikailag nem része az élő tájnak, halálán és eltűnésén keresztül ismét megjelent. Talán ennyiben is igaz azon meglátás, mely szerint „az értelem mindig túlcsap az érzékileg adotton, és valamit mint valamit tesz láthatóvá”.15 Viszont az érzékelhető is mindig több, mint az éppen adott. 16 Ebben a népi hiedelemben konkrét alakot ölt a melankólia, a feketeség keserűsége, méghozzá a pók immáron mitikussá vált alakjában. Máig vannak olyan emberek, akik azt állítják, megszállta őket a pókméreg. Nem fizikai harapásokól szenvednek, hanem valami sokkal rejtélyesebb kórtól, amely gyötri őket. Egy, a kutató által megszólaltatott modern pszichológus egész egyszerűen idejétmúlt diagnózisként azonosítja a tarantizmust: „akkoriban nem léteztek a depresszió, kiégettség vagy idegösszeomlás fogalmai.”17 Valóban megelégedhetünk azzal, hogy ily módon legyintünk, és mindörökké elfelejtjük az „idejüket múlt” fogalmakat? Akár még jogosnak is gondolhatnánk az ilyen feltevéseket, nemcsak amiatt, mert pszichológusok szájából erednek, hanem azért is, mert az idő látszólag lineáris módon áramlik. Csakhogy távolról sem bizonyos, hogy el kéne köteleznünk magunkat a 9
Uo. Viveiros de Castro 2014 [2009]: 164-165 11 Viveiros de Castro 2014 [2009]: 167. 12 Ullmann 2012: 210. 13 Karen Lüdtke (2008) Dances with Spiders: Crisis, Celebrity and Celebration in Southern Italy (Oxford, New York: Berghahn Books) 1. 14 Lüdtke 2008: 2. 15 Ullmann 2012: 211. 16 Uo. 17 Lüdtke 2008: 97. 10
4
lineáris időfelfogás mellett. Amennyiben elfogadjuk a nem lineáris időfelfogás-módot, a múltbéli tudásformák és világértelmezések is visszatérhetnek, kísérthetnek bennünket. A pók még kihalását követően is gyötri az egyik interjúalanyt: „Interjúalany: Mint emberek egészségesek vagyunk. Kutató: De nem volt jól. Interjúalany: Egyáltalán nem voltam jól. Az orvosok mindannyiunkat (akik tarantizmusban szenvednek) bolondnak mondanak. Amikor bizonyos dolgokról szólsz nekik, azt mondják: »mindebből egy szó sem igaz!« Az orvosok nem hisznek.”18 Francesco, a meginterjúvolt melankólikus beteg, „elhagyatottnak” érezte magát, teljesen bezárkózott, és nem kívánt emberek közelében tartózkodni.19 Végül a zene jelentette számára a megváltást. Ellentétben az orvosokkal, a helybéliek hívőknek bizonyultak, és megbíztak egy zenekart, hogy az zenéljen a házában. A zenére táncra perdült, és szó szerint „kitáncolta magából” a betegséget, mivel a zenészek „a pók zenéjét” játszották el neki, és egyedül ezen sajátosan zaklatott dallamú zene meghallgatása az, ami a helyiek vélekedése szerint nyugalmat és gyógyulást hozhat a tarantizmusban szenvedő számára. 20 Francesco máig kizárólag a tarantula zenéjét hajlandó meghallgatni, mivel az nyújtott számára „kegyelmet”. Említésre méltó mozzanat, hogy az eksztatikus állapotba kerülő táncolók szinte egyöntetűen azt állítják, legalábbis Francesco elbeszélése szerint, hogy „miközben táncolunk, egy emberi alakot látunk magunk előtt. Viszont nem tudni, ki az. Egy árnyat látunk.”21 Mi egyéb volna ez az árny, mint az elmúlás retroaktivitásának szimbolikus megjelenési formája? Akár a pók „retroaktív ébresztésére” is gondolhatunk, mint olyan nosztalgikus mozzanatra, amely nem hagyja nyugodni a megszállt, eksztázisban ringó egyéneket. Valóban különös az az időviszony, amely a tarantizmus következtében megjelenik. „Az affektív erő”, írja Ullmann, „rejtélyes módon az időben visszafelé is képes terjedni”.22 A tarantula által „megszállottak” esetében olyan, mintha tudatuk a kimúlt pókok múltbéli affektivitásával létesítene különleges, kitüntetett kapcsolatot, olyan viszonyt, amely a hitetlenek számára hozzáférhetetlen és átélhetetlen. Francesco diskurzusában az orvos mint hitetlen, a titokhoz hozzáférni képtelen ágensként jelenik meg, külsődleges mellékszereplőként, aki képtelen megoldást nyújtani kínjaira. Az egyedüli megoldás a póktánc, az eksztázis objektiválatlan vadsága. A melankólikus férfi beszámolója szerint hosszadalmas folyamat a megszállottságból való kigyógyulás: „Kutató: »És számodra mennyi ideig tartott (a kigyógyulás)? Interjúalany: Három, négy évig. Egy-két napig rendkívül pocsék állapotban voltam, és aztán jött egy látomás, ugyanez a (rejtélyes) ember ekképpen szólt hozzám: »nem kell táncolnod többé. Elég!«”23 18
Lüdtke 2008: 80-81. Lüdtke 2008: 81. 20 Lüdtke 2008: 82. 21 Uo. 22 Ullmann 2012: 210. 23 Lüdtke 2008: 82. 19
5
Az dionüszoszi élmény tetőpontja a teljes összeomlás maga, a mindennapi fenomenalitásba való visszahanyatlás mozzanata. Az eszkatológia alapvetően immanencia. 24 A pók alantassága mint a sötétben és a résekben meghúzódó alteritás a folyamatos felszámolódás heterogenitása felé mutat. A kannibalisztikus nőstény pók felbomlasztja a rögzített homogenitást, és a tojások elfogyasztásán keresztül előtérbe juttatja a halál eredendőségét. Minden szexuális együttlét egy olyan erőszak, amely a halál árnyékában történik, és az áldozathozatal jegyében zajlik. Minden erotikus aktus a fölösleg elpazarlása, az ondó terméketlen talajra való szétlövellése. A görög mitológiában Médeia felfalja saját gyermekeit, mivel elveszíti szeretőjét. Szenvedélyessége határtalan, és a reprodukció útját állja. A túlzott, elragadtatott szeretet is lehet a kiirtás, a jövő elabortálásának alapja. A túlzott megnyílás, a pozitív viszonyulás extenzív kivetülése átlép az embergyűlölet Médeia-szerű démonikusságába. Médeia cselekedete olyan démonokat termel ki, amelyek életképesebbnek bizonyulnak, mint az emberi utódok.25 Sokatmondó, hogy amint Iászón megtudja, mit tett egykori szerelme közös gyermekeikkel, elvitatja tőle emberi mivoltát, és oroszlánként, még a Szküllánál is szörnyűbb „bestiaként” jellemzi. 26 A bestiává válás, az átlényegülés a többlettermelést lezáró mozzanatra utal, a fenomenalitás tartalmatlan, ám ürességében is végtelenül távollévő mozdulatlanságára. Emberből átlényegülünk bestiákká, bestiákból pedig emberekké, jelenbéli emberekből múltbéli pókokká, jövőbeli szörnyszülöttekből a jelenkor megdermedt élőhalottaivá.
Bibliográfia: ASMA, Stephen T. (2011) On Monsters: An Unnatural History of Our Worst Fears (Oxford, New York: Oxford University Press) ELIADE, Mircea (2006) Mítoszok, álmok és misztériumok (Budapest: Cartaphilus) LÜDTKE, Karen (2008) Dances with Spiders: Crisis, Celebrity and Celebration in Southern Italy (Oxford, New York: Berghahn Books) SLOTERDIJK, Peter (1999) Világra jönni – szót kapni. Frankfurti előadások (Pécs: Jelenkor Kiadó) SMITH, Jeremy R. (2015) “In the face of it: Groundwork towards a general theory of horror” In: Thinking Horror Volume 1: 48-65. ULLMANN Tamás (2012) Az értelem dimenziói (Budapest: L’Harmattan) VIVEIROS DE CASTRO, Eduardo (2014 [2009]) Cannibal Metaphysics (Minneapolis: Univocal Publishing)
24
Jeremy R. Smith: “In the face of it: Groundwork towards a general theory of horror” In: Thinking Horror Volume 1: 48-65, 57. 25 Stephen T. Asma (2011) On Monsters: An Unnatural History of Our Worst Fears (Oxford, New York: Oxford University Press) 58. 26 Asma 2011: 56.
6
