Horváth Györgyi: Szigligeti titkos napló, 2013 KEDD Hát ez a nap is eljött: én lettem a naplóíró. Keservesen bánom minden korábbi akciómat, amivel a naplóírókat annak idején megszorongattam, és inkognitójuk feladására próbáltam kényszeríteni – most százszorosan kapom vissza, vagy legalábbis háromszorosan, mint Döbrögi. Kedves naplóm, én megbántam, hüpp. Szerencsére nem lesz igazam, vagy most, szerda hajnalban még nincsen igazam, mert egyedül Kemény István gyanúsít meg ezen az első napon, hogy én lennék az, én rovom itt eztet, ni, titokban, de őneki szabad, ő ősnaplós, tehát nyilván röntgenből van a szeme. Nekem meg már nyilván az ujjam állásából is látszik, hogy izé. A Volán Budapest–Szigliget járata 40 perccel indulás után még az Osztyapenkónál dekkol, nem panaszkodnék különben, mert nem egészen 3500 forintért még egy ingyen buszos városnézést is ad a Volán a menetjegy áráért a budapesti rakpartok utánozhatatlan panorámájával, de amikor 20 perccel a tervezett érkezési idő előtt még csak Balatonfüreden vagyunk, érzem, ebből nem lesz pontos érkezés. Rossz, trehány naplóíró leszek, nem jelenek meg a programokon, helyette mindig mást csinálok, esetleg a sárga földig leiszom magam, és másnapra elfelejtek mindent, programokat, embereket, beszélgetéseket, és csak szombat délután írom meg az egészet – Gaborják Ádám rossz lóra tett velem. És lám, a busz 35 percet késik, így a Hímzőkör-beszélgetést tényleg lekésem. Kassai Zsigmond fogad a JAK-szoba pultja mögött, „Már nagyon vártunk”, közli meleg mosollyal, aztán szemrehányóan hozzáteszi, ráerősítve a már meglévő bűntudatomra, „te nem szoktál késni”. A szobám a parkra néz, nem zuhanyzós, a kétszemélyességet egy meglehetősen szűk franciaágy képviseli benne, ami a legtávolságtartóbb barátságokat is intim közelséggé varázsolja. Ma még egyedül vagyok benne, holnaptól Benedek Annával ringatózunk a franciaágyon közösen. A teraszon egy halom ismeretlen arcba botlom: ők a leendő vagy már meglévő új irodalmárnemzedék. A jelenlévők kétharmadát még nem ismerem, a maradék harmadot meg nehéz, mert a terasz fölötti villany kiégett, így mindenütt sötétség honol. Szőcs Petra boldogan köszön rá egy előttem álló fekete alakra, „Szia!”, mondja, aztán mindjárt utána, „ja, nem te vagy az”. A Tárna-csoport bányákat, vasműveket és egyéb ipari romokat használ ihlető forrásként, amit a magam részéről csak támogatni tudok, pécsi származásúként különösen. Az észt költők aznap esti bemutatkozásából elsősorban az átütő erejű észt rímpárok keltik fel a figyelmemet, úgy mint, idézem, „homi kuksz, / tuksz, tuksz!!”, ez egy észt rímpár, és nemcsak rímel, de a jelek szerint kiabálni is kell közben, úgy az igazán jó. Csuhai István szelíden, kitartóan kérdezi az észteket, az észtek kétoldalt felugrálnak, úgy látszik, nem szeretnek ülni, de mindannyian nagyon örülnek annak, hogy végül azt a szerzőt fordíthatják, akit kaptak. A program után kényszerűen körútra indulok, az idei év jak-ifjúsága ugyanis, ki tudja miért, nem egyértelműen kultiválja a teraszt, és helyette a labirintusszerű kastély egyéb helyiségeit próbálja meg közösségi célokra felhasználni. Egy szimpatikus fiatal pár másfél órát ül az elhagyatott ebédlőben a tányérokra kitett sonkák fölött, és úgy beszélgetnek. Amikor besurranok két kemény tojásért, lehalkítják a hangjukat. Kisurranok, fellélegeznek, felhangosodnak. Visszasurranok, erre újra lehalkulnak. Nagy Gabiék a kastély legdélibb fertályát tartják megszállva. Érkezésemkor épp Nemes Z. Márió tart kiselőadást valamiről, a közönség megbűvölve hallgatja, aztán valaki opponál, és olyan szavak hangzanak el, mint „hiteles”, meg „értékes”, meg „hű saját magadhoz”, úgyhogy sürgősen lépek tovább. A teraszon Kovács Feri HVG-tudósító és
1
haverja a radikális feminizmusról értekezik épp, ettől is kifejezetten mehetnékem támad. A pingpongteremben Németh Zoli mérkőzik sorra számomra ismeretlen, de lelkes fiatalemberekkel, valamint Bartók Imivel, aki félig felkötött karja ellenére is sikeresen nyert Zolival szemben egy meccset, amire nagyon büszke, ez volt élete legnagyobb élménye, ami minden mást, és ezt értsd szó szerint, minden mást felülír. Éjfélkor kisebbfajta pánik tör ki, űzött arcú jakok kóvályognak a folyosón, kezükben üres pohárral, mondván, bezár a büfé, utolsó kör, utolsó állomás, mert nem mindenki tudja, hogy mindjárt ki is nyit, alig egy ajtóval arrébb. A pinpongterembeli büfépult felállítását legalább nyolc pár kíváncsi és alkoholra kiéhezett tekintet kíséri. Egyben magyarázatot nyer az is, miért a kastély déli oldalán ül a táborlakók majdnem fele. Ninitől megtudom, hogy 1993-ban sokkal rosszabb volt Magyarországon külföldi diáknak lenni, mint ma. Egyre álmosabb fejek tűnnek fel körülöttem, páran a holnapi futás esélyeit latolgatjuk: úgy tűnik, mindenki elszánt arra, hogy fusson, csak épp időpontilag nem egyezünk (van, aki csak reggel, és van, aki csak délután hajlandó). Az est csúcspontja azonban minden bizonnyal az észt szarvasvadász dal, aminek minden második sora ez: „cukirikicuppciki”, 1 és végtelenül hosszú. Karolina, Reet, L. Varga Péter, Vásári Melinda mély átéléssel éneklik a teraszon a megható szépségű, és a jelek szerint akár órákig is dúdolható művet. Hiába, a vadászat időigényes móka, és úgy tűnik, az észtek aztán igazán nem kapkodják el. Hullafáradtan ágyba esnék, de még írom a naplót. A Facebookon közben látom, Bárdos Deák Ági 14 fotót is feltett az idei Szigligeti Táborról, mindezt úgy, hogy Bárdos Deák Ágit még csak nem is láttam a kastélyban. Lám, még csak az első nap, és a naplóíró máris rosszul figyelt. SZERDA Szerda reggel Vendel bácsi már a verseit írja a rózsák között, mire leóvakodom reggelizni. Kovács Feri HVG-tudósító a földszinti toalettel szemben fekszik édesdeden egy díványon, az előtte lévő asztalon gondosan elfektetve a fekete laptopja, és rajta a szemüvege. Utólag mélyen megértem: szerda este én is egy kicsit jobban eleresztettem magam. Ráadásul a nap nagy részét teljesen rosszul időzített hollétekkel töltöttem: vakító strandidőben futószerelésben álltam a betonon, tökéletes futóidőben meg egy szál bikiniben a strandon. Az ebédet Ádám, Judit és Sarankó Márti társaságában költöm el, ahol Márti egy adott pillanatban bemutatja, hogy lehet egy szál rántotthús és egy csemegeuborka segítségével tökéletes országimázs-reklámot alkotni: a hús épp Magyarországot formázza, a rajta keresztbe fektetett uborka pedig a Balaton. Tényleg, egész meggyőző. Az étel amúgy határozottan progresszív irányban mozdult el a kastélyban: végre nem terebélyes népi írókra szabták az adagokat, értsd: nem a hatalmas mennyiség és a sok zsiradék az irányadó, bár a hús még mindig rengeteg. De ma már vegetáriánus menüt is lehet kérni, ami már nem abból áll, hogy a zöldborsófőzelékről nemes egyszerűséggel lehagyják a pörköltfeltétet, mint ahogy ez Lóránd Zsófival, aki feltehetően az egyik első vegetáriánus lehetett a kastély történetében, szóval amikor ez Zsófival alig pár évvel ezelőtt megesett. Ebéd után Németh Zoli posztmodern előadását fájó szívvel kihagyom, de hív a kötelesség, és különösen a napsütés, a Balaton-part, a strand. Négykor Benedek Anna moderálja a magyar irodalom külföldön című beszélgetést, ahol láncreakció-szerű folyamatokkal ismerkedhetünk meg. Ha a Magyar Könyv Alapítványból lett Fordítástámogatási Iroda nem írhat ki pályázatokat külföldi kiadóknak magyar könyvek fordítására, akkor egy év múlva máris kevesebb fordító jelentkezik a füredi Fordítóházba 1
Helyesen: „cuparikicuppciki”. Vásári Melinda szíves pontosítása.
2
fordítani, és még egy újabb év múlva már nincs annyi frissen külföldire fordított könyv, amiből válogatni lehet, és amit el lehetne vinni könyvvásárokra. A Magyar Könyv Alapítvány 1997 óta létezik, és noha annak idején kábé egyenlő kondíciókkal, ha nem jobbakkal indult, mint a környező államok hasonló intézményei, mára már elzárták felette a csapot, és egyre kevesebb pénz fölött diszponál, az utóbbi két évben meg még annál is kevesebb felett. A románok kereken ötször annyi pénzzel támogatják a román irodalom külföldi fordításait és kiadásait, mint a magyarok, holott finoman szólva a románok sincsenek jól eleresztve. Kicsit összeszorul a gyomrom. Rácz Péter szerint a kultúra a legjobb befektetés, mert „az hoz mindent”, és különben is, a németek mostanában már húzogatják az orrukat, ha azt hallják, hogy magyar, míg a Balassi Intézetes Szabó Zsuzsa szerint a külföldi kiadó dolga az lenne, hogy profitot csináljon, a magyar fél pedig inkább csak kedvet csinál a külföldi kiadónak ahhoz, hogy ezt megtegye, illetve hogy épp egy magyar könyvvel tegye meg. Vacsoraidőben elmegyek futni. Strand, Árpád-kori romok, jobb kéz felől a Badacsonyi-hegy, aztán a tördemici vasútállomás, és már a Keszthely felé vezető bicikliúton haladok fölfelé, bal oldalamon kecskefarm, ütemesen rágó kecskepofákkal és a jöttömre bambán kiürülő kecsketekintetekkel, aztán lovak, Paprika csárda, majd a bekötő út hol szelíd, hol durvább lankái, és végül újra a kastély. Izzadtságpatakok folydogálnak a fejemről, miközben a legközelebbi vízcsap felé botorkálok a kastély folyosóján. A „Képzelt Erdély” beszélgetés kicsit lassan indul, de aztán felpörög a hangulat: rétegzett Erdély-képről, és egymás mellett elbeszélő, egymáshoz nem kapcsolódó történelmi emlékezetekről értesülünk, valamint arról, hogy Kolozsváron bizonyos szobrokat bizonyos emberek észre sem vesznek, mert azok olyanok, mint a hiba a Mátrixban, nem szabadna ott lenniük. A „Posztszocializmus és kultúraköziség” programponton újfent renitens naplóíró vagyok, aki a teraszon kuplerájozik, ahelyett, hogy odabenn a teremben fejben jegyzeteket készítene. A teraszon egyébként továbbra is izgalmas sötétség honol, a tipikus forgatókönyv szerint előbb beszédbe elegyedsz, és csak utána próbálod hang és homályos arcvonások alapján a beszélgetőpartneredet azonosítani, finnyásabbaknak persze ott van az alvég, a kastély déli fertálya, mely stratégiailag felülmúlhatatlan, úgy mint a pingpongasztal és a büfé közelsége, ellenben összeszorulnak benne az emberek, mint a pezsgőspalack nyakában a dugó. Az est folyamán egy doboz kínai cigaretta bukkan fel váltakozó időközönként, hol a teraszon, hol az alvégen, és mindig kísértően gazdátlanul, igaz, egyre kevesebb beltartalommal. Hajnalban azzal a megnyugtató tudattal hajtom álomra a fejem a kastély emeletén, hogy nem kell aggódnom amiatt, hogy nem fogok tudni aludni a buli zajától. Ugyanis a buli már véget ért. CSÜTÖRTÖK Be kell látnom, a naplóírás, a szigligetezés és a futás kombinációja egész sajátos szigligeti életmódra kényszerít: az, hogy hajnalig fenn vagyok, és délelőtt alszom, még nem különleges, az viszont már inkább, hogy Németh Zoli előadásai idején írom titokban a naplót, és vacsoraidőben járok futni. És be kell látnom azt is, hogy a többnapos intenzív társasélet és az írás, ha valakinél, akkor nálam különösen összeférhetetlen: én még fordítani sem tudok sörözve, nemhogy saját gondolatokat írni. A kastélyban elérhető kávémennyiség pedig, legalábbis az én írásgyártó állapotomból nézve, finoman szólva is igencsak véges, és különösen a minősége hagy maga után kívánnivalót, nevezetesen, rémesen gyenge. Vagy eleve a kastély kávékiadó ablakocskájánál kéne letáboroznom, és ott írni a naplót, vagy marad az, hogy félálomban, alacsony vérnyomással prüntyörgök a billentyűzeten, középút nincs. Így
3
hát vérszegény, koffeinra kiéhezett, sörgőzös, kialvatlan naplót produkálok, ez egy ilyen félfülű, kacskaszemű teremtmény lesz, kicsit csúnya, kicsit gnóm, de legalább az enyém. Csütörtök reggel arra ébredek, hogy Benedek Anna kelteget: sürgős elutaznivalója támadt, így a tábor fennmaradó idejére gyakorlatilag én fogom képviselni a női középnemzedéket, az életkori limitből még nem kifutott, de nemsokára kifutókat, mivel idén nemcsak Benedek Anna nincs, de Milián Orsi se, akinek az ittlétében pedig szintén nagyon bíztam. És ha már itt tartunk, nincs a velem majdnem egyidős Czapáry Veronika sem, ami szerintem évek óta nem esett meg. Hogy kik vannak itt nők? Sok-sok fiatal, na meg a Nagyok: Nagy Gabi (szó szerint), Bárdos Deák Ági, Kéri Piroska, Sarankó Márti, meg valahol, a két életkori zóna között a semmiben lógva, én. Mán-Várhegyi Réka kedvesen beszélgetést is kezdeményez az este folyamán arról, hogy itt senki nem annyi, amennyinek látszik, szinte mindenki fiatalos, és kevesebbet mutat; ami, ha úgy nézem, feltétlenül így is van, legalábbis ha egy kiégett bolti eladóhoz viszonyítunk, ahhoz viszonyítva viszont még sincs így, mégsem ilyen egyszerű, hogy van egy nemzedék, egy nemzedéknyi nő, akikkel én együtt éltem át nagyon sok mindent, és ők most gyakorlatilag nincsenek itt. Ezek körülbelül azok, akiknek Tata még nem volt meg, viszont Szigligetre a legelső, vagy majdnem a legelső évektől kezdve jártak. Van viszont Gács Anna, aki feltűnő határozottsággal és lényegre törően moderálja a művészeti aktivizmus témakörében összegyűlt Bencsik Barnabást, Süvecz Emesét és Kiss Pál Szabolcsot. Történetek, dátumok és szakszavak röpködnek a levegőben úgymint kötcsei beszéd, operativitás kontra ventillálás, és az MMA alakuló ülésére álruhában bejutás technikái, aztán a közönség is hozzászól, izzanak az indulatok, régen, az Átkosban volt-e nehezebb, vagy ma, és nehéz-e nélkülöző művészként ellenállni havi 150 ezer forintnyi apanázsnak. A Világlíra-beszélgetést én moderálom, a beszélgetés előtt 30 perccel a fellépők háromnegyede még nem érkezett meg, végül sikerül Váradi Pétert bozontos-szakállasan előkeríteni a parkból, Sirokai Matyit a folyosóról, ahol egy babahordozót lóbál, benne babával, G. István László pedig, akivel korábban még sosem találkoztam személyesen, angol lordként, selyemsállal, pecsétgyűrűvel és hölgykísérettel tűnik fel a kastélypark kavicsos ösvényén, kezdés előtt potom öt perccel. A Schein Gábor-beszélgetésről nincs mit mondanom azon kívül, hogy nagyon jó volt, és valószínűleg pontosan ugyanolyan kultikus viszonyban vagyok ezzel beszélgetéssel, mint amilyenben a Patkányhívő esti beszélgetők A patkány évével. Mint megtudom, Bartók Imi új opusza rettenetesen elutasító és inkompetens recepcióban részesült. Lengyel Imre Zsolttal, aki hozzám hasonlóan szintén írt kritikát a könyvről, félénken és kicsit hüledezve egymásra pillantunk, míg a Patkányszerető Kritikusok Cyberhadserege makedón falanx alakzatot vesz fel az előadói asztal túloldalán, és célba veszi a Könyvesblog egyik névtelen kommentelőjének egyik bejegyzését, azon szemléltetve az intézményes irodalomkritika hibáit. Közben azon töprengek, vajon mit érezhet az, aki mondjuk írt egy tabutörőnek elgondolt zaftos szexjelenetet, és remegő orrcimpákkal várja a botrányt, de a botrány elmarad. Én is csalódott lennék, az biztos. Időközben a virtuális térben kisebb háborúság tör ki a futócipőm felett, amit a táborba indulás előtt pár nappal egy internetes szájton eladásra kínáltam, mert nem fértünk össze, alig két hét után a fizikai bántalmazásig jutott a viszonyunk, én legalábbis kegyetlenül szenvedtem az új típusú cipőtől, általa ugyanis olyan combizmok létére kellett rádöbbennem, amire addig nem, és olyan térdfájásokból kaptam ízelítőt, amiket eddig csak más futók elbeszéléseiből ismertem. Hogy a cipő szenvedett-e, azt nem tudom, mert a cipők nem tudnak beszélni. Mindenesetre öt napig a kutyát nem érdekelt a cipőm, most viszont, hogy elvonultam Szigligetre, hirtelen izzanak a vonalak, az elektronikus levelezésem, és mindenki alig használt Asicsre vágyik, és lehetőleg a postaköltséget is térítsem, nem térítem, adjak kedvezményt, nem adok, akkor legalább mihamarabb postázzam, naná, hogy nem postázom, mert épp egy
4
Balaton-parti Esterházy-kastélyban ülök, tessék várni hétfőig. Meglepő módon várnak, a hosszútávfutó kitartó fajta. A szépen bevilágított büfé-előtér, a sötétségbe borult terasz és a pingpongterem között ingázom, a pingpong-asztalhoz egyre könnyebb a hozzáférés, a profik már lejátszották egymás között a meccseiket, most már kezdőknek is szabad, olyan szervákat látok, hogy még egy kétpúpú teve is megirigyelné, olyan szépen domborodik az íve. A könyvtárszobában hol üres táncparkett fogad, hol pedig csípőtekergető-üzekedő mozdulatsorok, kilógó karok-lábak, valamint a nyolcvanas évek break, disco és pogó tánckultúrájának elemeiből merítő emberkavalkád. Bartók Imi spárgázni is tud. Kozák Tibor és társa a táncparkett közepén gépzajokra imitálnak rendületlenül robotmozdulatokat. Ezen az estén korán megyek aludni, legalábbis a tegnaphoz képest korán. Reggel nyűgösen és kialvatlanul ébredek, s miközben kávé felé tapogatózom lefelé a lépcsőn, sikerül elcsípnem a kastély működtetőinek mini-párbeszédét is, melyből kiderült, hogy a JAK-tábor pénteki napjára a kastély pontosan négy liter unikumot, négy liter jägermeistert és negyven liter bort rendelt. „Nem lesz az sok?”, kérdez vissza az egyik alkalmazott. „Ugyan már, a business, az business”, feleli a gondnok. Hiába, a pénz sok problémát megold. PÉNTEK Iszonyatosan fáradt vagyok, most üt vissza az, hogy napok óta nem alszom ki magam, egyszerűen nincs mikor kialudni, szia, napló, ez sajnos a te bőrödre is megy, nemcsak az enyémre. Közeledik a tábor vége, és beáll az általános amortizálódás, a földszinti mosdóban csütörtök déltől kezdve a legkülönfélébb tereptárgyak tűnnek fel, úgymint: elhagyott papír zsebkendő-csomag, fekete csipkés női bugyi, szivárványszín szegélyes férfialsó. Zsiga is megnehezíti, önkéntelenül, a helyzetemet ezen a napon: Szil Ágit kapom tőle szobatársként, és ez végképp elbizonytalanít, hogy akkor most mikor, és főleg: hol is írjak naplót, eddig ugyanis a szobámban tettem, lévén, hogy a franciaágy keskenységéről szóló panaszom Zsiga szívébe talált, így nem is tett mellém senki újat, viszont most helyzet van, rengeteg a táborlakó és kevés a hely. Végtelenül nehéz ezekkel az új szabályokkal naplót írni, mármint hogy se a JAK-titkár, se a szobatárs nincs és nem is lehet beavatva – gyakorlatilag segítők és cinkosok nélkül maradok. Ebédkor Nagy Gabi szerény óhajt fogalmaz meg, miszerint humoros legyen ám az idei napló, ő a humortalant utálja. Műfaji elvárások: légy humoros, említs minél több embert, járj be a programokra, hogy csak a legismertebbeket soroljam. Szerintem erre a legtökéletesebb egy újságíró-alkat, aki, Lukáccsal szólva, mintegy extenzív totalitást tud adni a dolgoknak, értsd: a világ nagy szeletét ábrázolja, de felszínesen, ráadásul még arra is képes, hogy mindezt gyorsan írja meg. Hát ez nem én vagyok. Én lassú vagyok, és rendes kávé nélkül tompa is, fáradt, kialvatlan, húgyagyú, ráadásul a mélyfúrások sokkal jobban izgatnak, mint a széles társadalmi panoráma. És akkor azt az apróságot még nem is említettem, hogy nem vagyok szépíró, hanem csak egy nyomorult teoretikus. A kultúrpolitikáról és kultúrafinanszírozásról szóló beszélgetést mindenki nagyon várja, bár érezhető némi bizonytalanság és kétkedés, hogy L. Simon László vajon tényleg eljön-e. Eljön. Indításként azonnal kiosztja a szerepeket és a diskurzusokat: Bozóki András az értelmiségi, Zentai Péter a szakmai érdekvédő és érdekképviselő, ő maga pedig a politikus, így mást ne is nagyon várjunk tőle. Kétségkívül karizmatikus alkat, aki nagyon sok énüzenetet fogalmaz meg, így hangozhatnak el olyasmik, hogy „azt azért ne felejtsük el, hogy nekem volt egy törvénymódosításom, miszerint”, vagy „az szörnyű érzés, hogy engem lenéznek, és már nem szeretnek bizonyos barátaim, mert politikus lettem”, és így tovább. A beszélgetés egy bizonyos pontján Bozóki András védi meg a képviselő urat a közönség egyik kérdésétől, mondván, „ilyet ne várjunk Lacitól, Laci ilyet nem mondhat, mit szólna hozzá a
5
főnöke”. A hallgatóság ingadozik az érzések között, hol a barátaitól elhagyott, az irodalomért tenni akaró emberrel empatizál, hol pedig számonkérni szeretne a politikuson mindenféléket. Hol az egyik érzés hág magasra, hol a másik, mintegy érzelmi hullámvasúton ülünk, L. Simon ültetett fel rá minket, és profi kézzel játszik velünk. A beszélgetés végén L. Simon bejelenti, ő hosszútávfutó, amivel azért egy kicsit meglep. Végigmérem: sportcipő van rajta. Az est folyamán majd többen is megkérdezik tőlem, szerintem ezt a bejelentést szó szerint vagy metaforikusan kellett-e érteni. Szerintem metaforikusan. Németh Zoli előadássorozatának záródarabját némi bűntudattal hallgatom végig (lévén, hogy a szerdai és csütörtöki előadások idején írtam a naplót), és némi csodálkozással. A posztmodern hármas stratégiájából épp az antropológiaihoz érkezem, ahol arról értesülök, hogy az identitáskultúrák jegyében szerveződő szépirodalmi szövegekből hiányzik az irónia, a humor, a paródia, sőt az intertextualitás is, ellenben trauma, az bőven van bennük, meg alárendelt helyzet, meg az addig elbeszéletlen élmények elbeszélése. Nem elég, hogy szenvedtél, még humorod se legyen, bazmeg. Te csak panaszkodj, légy savanyú, ne viccelődj. Többen opponáljuk Zoli felosztását. Zoli szélesen mosolyogva, napfényes kedéllyel hallgat végig minket – és fikarcnyit nem enged az álláspontjából. Lepereg róla minden, ugyanolyan mosolygós a támadásaink után is, mint előtte. Nem értem, hogyan csinálja, de irigylem érte. A Fehér Renátó moderálta beszélgetést a nyolcvanas évekről fájó szívvel kihagyom, ugyanis nem érek rá vissza időben a futásból. Szegő, Haraszti és Menyhért helyett nekem a strand előtti betonút jut, aztán az Árpád-kori romok, jobb kéz felől a Badacsonyi-hegy, a tördemici vasútállomás, majd a Keszthely felé vezető bicikliút, ahol 5-6 méterrel előttem átszalad egy őz, aztán a Paprika csárda, a bekötőút emelkedője, itt átszalad még egy őz, újabb emelkedő, és végül újra a kastély. Visszaérek. Braun Barna szerint jó volt a beszélgetés, amit kihagytam, kifejezetten érdekes dolgokat mondtak, de különben sincs aggódnivalóm, mondja ő, mert majd ezt beszámolóban ő másnap megírja, és én akkor majd elolvashatom. Hiába, az írástudók nagylelkűsége. Ez a dokumentálási kényszer amúgy nem újdonság számomra, mondhatnám, túlontúl is ismerős. Bár idén azért százszor jobb a helyzet, mint tavaly, amikor olyan volt, mintha a Való Világ forgatásán lennék: az előadók szavait másnap legalább három helyszíni beszámolóban láttam viszont, minden mozdulatukról képek és videók tucatjai készültek és kerültek fel az internetre, és a harmadik nap végére már azon kezdtem aggódni, nincsenek-e direkt kandikamerák is, amire, tegyük fel, az irodalomra igazán kíváncsiak akár elő is fizethetnének. A teraszon meghallgatom Kiss Tibor Noé élményeit azzal kapcsolatban, hogy iszonyatos mázlival, és egy kiló csokis paránnyal valamint nápolyival hogyan sikerült annak idején megvesztegetnie a sorozóbizottságot, és E kategóriássá, azaz alkalmatlanná minősíttetnie magát. Mint megtudom, a csokis keksszel lekenyerezés, azaz a gasztronómiai korrupció általános stratégia volt ekkoriban a katonakorúak körében, ahogy az is, hogy a gerincferdülésesek mehettek a levesbe, miközben a magukat hüjéknek tettetők nem egyszer a jogosítványuktól is megválhatták, mondván, aki pszichésen ennyire bizonytalan, az inkább ne üljön a volán mögé. Kozák Tibor volt katonatiszt ezen a ponton ejti el megejtő szerénységgel az információt, miszerint ő minimálfelkészüléssel jár rendszeresen maratonokat futni, aminek révén kezdem úgy érezni, hogy irodalmi körökben mostanában csak úgy nyüzsögnek a hosszútávfutók, és akkor még például olyan maratonistákat, mint Mestyán Ádámot, aki nincs itt, vagy Tompa Andreát és Borsik Mikit, akik itt vannak vagy voltak, nem is említettem. Tibor azt is elmeséli, hogy amikor JAK-titkár volt, hogyan kapott utasítást arra minden közgyűlés előtt, hogy karikázza be a negyvenéves életkori limitből kiöregedő JAK-tagok neveit a taglistáról, mondván, ezeket kell majd elbúcsúztatni, aztán pedig a listáról mindörökre kihúzni. A közlése a halállista asszociációját kelti bennem, és megrémülök: nemsokára engem is bekarikáznak majd, a nem megfelelők sorába állítanak, és kihúznak, mindörökre. Mehetek majd a kiöregedett jakok temetőjébe, a Szépírókhoz, jajj.
6
De előtte legalább alhatok egy jót. És ihatok normális kávét. Ha felolvastam ezt a naplót, végre kielégíthetem az alapvető szükségleteimet. Őszinte leszek: szerintem egy táborban nemcsak az alkohol, hanem a KÁVÉ is kulcskérdés. Mégiscsak a szellem emberei vagyunk, benzin nélkül nem indul a motor, nekem legalábbis nem, megfelelő kávé nélkül hüje leszek, nyűgös, lassú és dadogós. Ismerek olyan olasz irodalomtörténészt, aki a konferenciákat a felszolgált kávé minősége alapján szelektálja, és soha nem tér vissza oda, ahol nem megfelelő a minőség. Hát ezt akarjuk? Na ugye, hogy nem. Ami a JAK-táborban van, az csak híg lötty. Vagy inkább színezett víz. Jövőre feltétlen hozok kávéfőzőt. SZOMBAT Szombat, az nincs. Közgyűlés volt, meg színház és kultúrpolitika. Meg én, amint felolvasom ezt a naplót, ni. Vajon ki lehet a másik naplóíró?
7
