”
M Á G I K U S S Z E M E K”
Horváth Dávid
Sorozatszerkesztô
Albertini Béla
Horváth Dávid fotómûvész
Szerkesztette
Baki Péter
„MÁGIKUS SZEMEK” Tipográfia
Papp László
címû kiállítása
A kiállítás helye
Csokonai Galéria Kaposvár, Bajcsy-Zsilinszky Endre utca 10. Nyitva 2005. április 4-tôl április 25-ig, naponta 9-tôl 17 óráig
A fotóriporter és képszerkesztô szak kiállítási katalógusai, 3.
A kiállítás létrejöttét
A Nemzeti Kulturális Alapprogram Fotómûvészeti Kollégiuma támogatta
ISSN 1786-2949 Kiadja a Kaposvári Egyetem Mûvészeti Fôiskolai Karának kiadója Felelôs kiadó dr. Leitner Sándor A címoldalon: Csákányi Eszter színésznô, 2002 A hátoldalon: Orbán Ottó költô, 2000
Kaposvár, 2005
Kornis Mihály
A SZEMÜNK MÖGÖTT Horváth Dávid szem-képei
Az ember veszélyes Az ember lát. Tudja is. Hogy az állatok mit látnak, arról vita van. Hogy azonban mi látunk, az nem kérdéses. Az egyik ember persze többet lát, mint a másik. Manapság úgy illik mondani ezt, hogy mindenki mást lát. Másfelôl azt mondják boldognak, aki mindig azt veszi észre az életbôl, ami nem szúrja a szemét. Az ember szeme könnyen szúrható. Kiszúrható is. Az ember veszélyben van. Az ember arca Milyen védtelen az ember arca. Nem szoktuk elgondolni, vagy túlságosan is ritkán, hogy az emberi test legnagyobb, látványában is szinte felfoghatatlan misztériuma a két rettenetes, élô, gömbölyû ablakocska, melyeken át nem csak a világ, illetve annak jelei jutnak tudatunkba, hanem, amelyeken keresztül ráadásul még mi, emberek is kitekintünk. De hova? Másképpen szólva: ki az, aki néz? Ki néz ott ki? Tudtommal nincs még egy nyílás az univerzumban, amelyen át valamely tudat vizsgálódik is, meg vizsgálható is. E fotók bizonyítékai annak, hogy az emberi test olyan apparátus, melyben – tessék elképzelni! – laknak. Valaki lakik ott, annyi szent. Én nem tudom, hogy ki, isten bizony. Egy valaki? Ugyanaz a valaki? Más? Horváth Dávid, aki ezeket a képeket készítette, amikor elôször fölkeresett, azt mondta, hogy a szemek mágiájával foglalkozik. S hogy lefotografálná az én szememet is ebbôl a célból. Elgondolkodtam ezen. Barátok között Nyilvános helyen lépett hozzám, ahol én épp Petôfi Sándor két versét, A kutyák és a farkasok dalát mondtam el. Felkértek rá. S minthogy én szeretem elmondani, hogy fázunk és éhezünk, átlôve oldalunk, részünk minden nyomor, de szabadok vagyunk! – hát mondtam. Utána odajön hozzám Dávid, azt állítja, hogy látott valamit a szememben, amit, ha megengedek, ô megkísérelne objektiválni. Azt is mondja, óvatosan, elôrelátóan, hogy nem egészen portréfotó lesz, hanem "szem-fotó", ô a szememet akarja lefényképezni. Átfutott rajtam Akarom-e, hogy másvalaki megörökítse a szempillantásom? De ha szabadok vagyunk - habár fázunk és éhezünk, satöbbi -, miért is ne tehetné meg? Késôbb elhozta a képet, hogy megmutassa. Meghökkentem. Meg is riadtam. Én nem ilyennek ismerem magam. Késôbb, néhány nap múlva, mikor felhívott, közöltem vele, hogy nagyon sajnálom, de mi idehaza képtelenek vagyunk kitenni a falra. Ez a kép elviselhetetlenül erôs. Ám volt még valami, ami akkor fogalmazódott meg bennem, amikor elôször néztem meg e fotót a Mai Manóban.
3
Ez nem én vagyok Ez egy kép. Egyszerû, de néha ki kell mondani, nagyon fontos: ezek itt képek. Mûalkotások. A mûvészi fotóval nagyon kell vigyázni, az ilyennek az igazolványképhez annyi köze van, mint egy Vasarely-zebra csíkjainak az utcai átkelôhelyhez. De ha ez a kép mégsem én vagyok, akkor ki az? Ki néz itt? Ezen valaki van. A szemébe nézve ezt lehet tudni. Valaki, aki, ha nem is én vagyok, de nem is a Horváth Dávid fényképezôgépe. Hát akkor ki? Az ember szeme mögött valaki van És az a valaki a fontos. Szókratész, illetve Platón szerint minden embernek van egy daimónja, szelleme, valaki, aki felette áll, meghatározza ôt: hol segíti, hol fékezi. Sok múlik azon, hogy az ember miféle viszonyt ápol vele. Fölismeri-e egyáltalán? A görögök azonban még nem ismerték az Egy Istent. Nekik nem Egy volt, így is mondhatom. Nekünk aztán már semmink sincs, se daimónunk, se Istenünk. Se egy, se sok. Lehet viszont fotókat készíteni rólunk. És akkor kiderül egy s más. Nem az van a szemünkben - úgy tûnik, akinek látszunk. Nem azok vagyunk, akinek látjuk magunkat? Hanem valaki más? Ez engem megijeszt. Tessék nézni ezeket a képeket.
Szem-fotók: fotográfusi festmények Megfogalmazásaink, démonaink: daimonjaink elôfüttyentése, egy fényképezôgéppel. Kézdy Gyuri gyönyörû arcát egyetlen filmen sem láttam még ennyire önmagának. Kornis, mint már mondtam, elviselhetetlen. Úgy látszik, az angyalom sokkal erôsebb nálam, a jelek szerint mégis sokat kínlódik, rém nehezen bír velem. Persze a két szemem között ez a rémisztô különbség, míg nem jártam iskolába, nem volt jelen. Ahogy öregszem, úgy nô mind nagyobbá, mind nyomasztóbbá, végzetesebbé. Véleményem szerint a legszebb arc Lucien Hervé tulajdona. Belôle kiderül, ha valaki már kísérletet sem tesz önmaga leplezésére, akkor nyilvánosan levetkôztethetetlenné válik. Az ilyen embertôl nem lehet elvenni az arcát. A daimon és az ember benne összebékült: a halál kapujában állnak, kísérletet sem tesznek a hazugságra. A fotómûvészet karcolást sem ejthet e tekinteten. Viszont a legszebb fotó – Réz Pál varangyos, vörös vulkán tekintete mellett – Parti Nagy Lajos szemérôl készült. A lényegrôl szól, amellett egy fotográfiai kísérlet végeredménye, összegzése is. Nem egyszerûen s végre a kellô távolság, képkivágás és a többi megtalálása, hanem egy ember, egy habitus ábrázolása. Az író szeme. Helyesebben szólva: írószem. Szelíd, szigorú, féltô. Valamiként olyan, mint P. N. L. legszebb írásai: formailag bravúros, álláspontnak szimpatikus, hitelesen érzelmes. Gyermekek is nyugodtan látogathatják. Lajos daimonja cuki. Mi, többiek – talán a következô megtestesülésünkben leszünk majd közelrôl nézve is elfogadhatóak, látványnak. Mindenesetre amondó vagyok, a mûalkotás nem azonos a tárgyával. Tehát ábrázolni mindent és bárhogyan szabad. Mindenesetre azért az úgynevezett mûvészportrét mégis felettébb problematikus mûfajnak találom. René Magritte képe jut eszembe: a férfi a tükör elôtt nem az arcát látja a tükörben – jóllehet, szemben áll vele –, hanem a tarkóját, ahonnan az ôt lefestô festô nézi, miközben festi. Horváth Dávid a mi fotós Magritte-unk.
Démonokká válunk Ascher Tamás szeme okos, akárcsak ô maga, aki ismeri, tudja ezt, de szomorú is; hiába mosolyog. Ám a szomorúságában nincs semmi melegség. A mosolyában sincs. Mármint ezen a képen. Fogalmam sincs, hogy ki ez, holott az arcot harminc éve ismerem, közelrôl. Balla Zsófihoz, mint általában nônemû modelljeihez, kegyesebb H. D. – nem olyan közelrôl fotózta a szemét, mint a miénket, férfiakét. Minket, a kamerájával megszúrt. Felszúrt, visszasebzett. Mintha mi is sebet ejtenénk azzal, hogy reá nézünk. Talán a mûveinkkel. Meglehet, így van. Akceptálom. Bezerédi szeme eltökélt. Mégis ijedt. Örökös készültségben a férfi. Börcsök Enikô megint távolabbról fotózva: így a Gelsomina-maszk mögött megpillanthatjuk a gyöngéd léptû csodát, ami Enikô tehetsége. Csákányi Eszter szeme – egy szem. De nem félszem. Egy bohóc szeme. Egy szép bohóc szeme. Nem minden bohóc szeme szép. Az övé attól szép, hogy nyílt és erôs. Még csak nem is rezignált; hat tonna kín alatt a derû aranya csillog. Az Esterházy-portré feltûnôen kíméletlen, de gondos, pontos, lehetséges, noha túlzás. Mármint szerintem, aki Esterházy daimonját ilyen közelrôl még nem láttam. Valamiért E. T. A. Hoffmann világa jut eszembe róla. A bábjátékos. Ami érdekes, a két szem különbsége: csak mûvészek és bolondok tudnak kétféle szemmel nézni a világra. A baloldali a matematikus szeme, félelmetesen kemény, irdatlanul precíz munkára képes, a jobb oldali meg olyan, mint a megbízható nagymama szíve. A kettô együtt azonban, a frakkos varázsló répa-orrára csúszott szemüveggel – nekem, akárcsak az én portrém, kibírhatatlan. Féner. A szomorúság, nem, annál is több, a vigasztalan-vigasztalhatatlan jobb szem – és a még mindig szemrehányva kérdezôsködô bal. Be kéne tiltani ezeket a képeket, úgy hatnak, mint egy-egy betörés. Fotóapparát, mint pajszer. Kirabolták az arcunkat. Megtehették: nem azért, mert megengedtük, hanem mivel ez nem mi vagyunk. 4
5
Ascher Tamás rendezô, 2002
6
7
Balla Zsófia költô, 2005 8
Bezerédi Zoltán színész, 2002 9
Börcsök Enikô színésznô, 2002
Csákányi Eszter színésznô, 2002 10
11
D. Magyari Imre író, 2004 Csordás Gábor író, 2003
12
13
Esterházy Péter író, 2000
14
Féner Tamás fotóriporter, 1993
15
Galkó Balázs színész, 2002
Gárdi Balázs fotóriporter, 2005 16
17
Juhász Kata táncmûvész, 2002 Kányádi Sándor költô, 2002 18
19
Kertész Ákos író, 2002
Kézdy György színész, 2002 20
21
Luchen Hevré fotómûvész, 2000
Kornis Mihály író, 2002 22
23
Parti Nagy Lajos költô, 2000 Orbán Ottó költô, 2000
24
25
Rapai Ágnes költô, 1994
Réz Pál irodalmár, 2000 26
27
Spiró György író, 2002 Spilák Lajos zenebohóc, 2005
28
29
Takáts Gyula költô, 2004
Stark András pszichiáter, 2002
30
31
Tarr Béla filmrendezô, 2002
Valachi Anna irodalmár, 2002 32
33
Horváth Dávid
„FELHÁBORODOM, TEHÁT FÉNYKÉPEZEK”
Fazekas István: Horváth Dávid, 2000
34
Minden úgy kezdôdött, hogy elegem lett a vaksötétbôl. A falumban, Albertirsán – ahol felnôttem – este 8-kor véget ért az élet, sehová sem lehetett menni, én pedig fényre, nyüzsgésre, nagyvárosi életre vágytam. Szomszédunknak, Miklosovits László grafikusnak panaszkodhattam csak, aki éppen Budapestrôl menekült vidékre. „Fényképezz!" – mondta. S elkezdtem… Anyukát, apukát, kutyát, macskát, kisgyereket – mindent és mindenkit fotóztam, ami és aki elém került, egy Pajtás nevû, fényképezôgépnek csúfolt masinával. A filmet levesestányérban húzogatva hívtam elô, s nagyító híján üveglap nélküli, életlen kontaktokkal büszkélkedtem. Aztán érettségi után fölmentem Budapestre, ötszemélyes ágybérletben laktam, segédmunkásként dolgoztam nyomdában, színházban, hanglemez-stúdióban. Amikor elôször átmentem az esti fényben úszó Erzsébet-hídon, kábultan a csodálatos budai-pesti panorámától, tudtam: hazaérkeztem. Pedig hosszú hónapokig magányosan, barátok – és barátnôk – nélkül, szinte elveszve éltem a fôvárosban. Szerencsémre olyan emberekkel hozott össze a véletlen, akik szellemi fejlôdésemre is jó hatással voltak: színházba, moziba, koncertekre jártunk, rengeteget olvastam, és a látottakat-hallottakat szenvedélyesen megvitattuk. Közben egyfolytában fotóztam, fotóztam, már Praktica LTL fényképezôgéppel, cserélhetô objektívekkel (20 mm-180 mm). A legtöbb, híressé vált szociofotómat ezzel a felszereléssel készítettem. A Zeiss objektívek keménysége megfelelt az én „durva" nagyítási stílusomnak. Mindezt Orwo NP 27 filmre. Magam sem hittem a szememnek, amikor ezekrôl a képeimrôl másfél méteres, tökéletes nagyításokat állítottak ki a Nemzeti Galériában. Langer Klára ajánlására a FÉNYSZÖV-nél helyezkedtem el, „sameszként". (Egyébként innen indult Szebeni András, Korniss Péter, Kerekes Gábor is.) Két év után a Práter utcában letettem a fényképész szakmunkás-vizsgát. Szerencsére az iskolába nem kellett járnom, így megóvtam magam a negatív-retustól, a „háromszög–világítástól”, ami az emberi lelket kikezdi, elveszi a kedvét a szakmától, mint a kötelezô olvasmányok az irodalomtól. Én mindig azt fotóztam, amit akartam, még ha olyan lapoknál dolgoztam is fôállásban, amelyek szellemiségét nem vallottam magaménak. (Pl. Ország–Világ, Esti Hírlap). A fôállás mellett dolgozhattam bárhová, és kiállításokon, könyvekben is szerepelhettek a képeim. Sûrûn jártam kezdetben a Budapesti Fotóklubba (MADOME), a Belgrád rakpartra: ott és akkor Eifert Jánostól és Flesch Bálinttól tanultam legtöbbet. Késôbb alapító tagja lettem a Féner Tamás által vezetett Fiatalok Fotómûvészeti Stúdiójának – s ez az idôszak fordulatot hozott szakmai fejlôdésemben. A fotóesztétikai elôadások, a képelemzések, a szenvedélyes viták, az akkoriban politikailag elnyomott „avantgárd" és „experimentális" fotósok (Kerekes Gáboron kívül elsôsorban Jokesz Antal) megismerése, munkáik szakmai elemzése nekem, a „realista" fotósnak különösen tanulságos volt, és életre szólóan meghatározta további törekvéseimet. Persze, a bôrömbôl nem tudtam kibújni. Intuitív riporter-alkat voltam világéletemben, s mindig az emberi sorsok érdekeltek; az öncélú formai kísérletezés távol áll tôlem. Három évtizeden át, a kilencvenes évekig sajtófotós voltam – tehát „megrendelésre" dolgoztam –, s minden létezô mûfajban kipróbálhattam képességeimet. Nagyon szerettem a legkülönbözôbb szakmai feladatokat megoldani (az akttól a sportfotóig), s közben a számomra legfontosabbat, a szociofotót vidéki riportútjaimon, a lap-munka mellett készítettem. Ezek az úgynevezett szociofotók, vallásfotók, szegényfotók a szocializmusban a napi- és heti sajtóban ritkán jelenhettek meg, míg kiállításon és könyvben nem mûködött a politikai cenzúra. Többször szerepeltek képeim a Magyarország felfedezése sorozatban, amely a legrangosabb fóruma volt a szociofotónak. Ezenkívül a Mûcsarnok által rendezett szociofotó-sorozat kiállításain is részt vettem. (Maradandó élményem arról a korról, hogy a sorozatunk utolsó tárlatát, Tímár Péter halál utáni képeinek bemutatását betiltották. Megjegyzem: a rendszerváltozás után sem lett jobb a helyzet: megjelent s máig szelektál a gazdasági cenzúra…) 35
Akkor is a társadalmi igazságérzet vezetett, amikor saját stílusomat kerestem és alakítottam. Eleinte úgy éreztem, hogy igazi mûfajom a Kálmán Kata-i szocio-portréfotó, melyen a hátrányos helyzetben élô emberek, akikrôl addig nemigen vettek tudomást, önnön világuk fôszereplôiként, teljes értékû személyiségként jelennek meg. Ugyanakkor az avantgárd hatás is egyre inkább érvényesült látásmódomban. Az amerikai Diane Arbus deviancia-központú, drasztikusan ironikus, lényeg-láttató fotóstílusa mindinkább átformálta a valóságszemléletemet és a fotóstílusomat. Szép és rút, meghökkentô és sokkoló hatású képek kerültek ki a kezem alól. Mindeközben egyre közelebb merészkedtem modelljeimhez, s egyre szûkebb kivágásokat alkalmaztam, hogy a szemükön keresztül a lelkükbe hatolhassak, s föltárulkozzék személyiségük lényege. Még a nyolcvanas években Hollandiából kértek pár fiatal fotóstól bemutatkozó anyagot, fôleg persze az „experimentálisoktól". Nagy büszkeségemre az én Rock címû fotómat tették a katalógus címlapjára, amely a Pestrôl kitiltott rock-zenekarokat (Hobo Blues Band, Beatrice, P. Mobil) befogadó dorogi Fekete Bárány Fesztiválon készült. Ez a híressé vált kép a következôképpen készült: a koncertre igyekvô tömegben arra lettem figyelmes, hogy néhány fiatal fiú és lány önfeledten táncolni kezd a pocsolyában, mintha játékos iszapbirkózásra készülnének. Amikor fölemeltem a fényképezôgépemet, a képen látható fiú felém fordult, megfeszültek az izmai, az öklét rázta, s elkezdett üvölteni felém. Ekkor exponáltam. Ez a fotó lett az emblémája a „vasfüggöny mögötti" rendszer elleni lázadásnak, ami akkor a rockzene lényege volt. „Másság-fotósként" tartanak számon, mert a társadalmi deviancia bemutatása a célom – cigányokat, hajléktalanokat, betegeket, drogosokat, fogyatékosokat, az élet veszteseit fényképezem, hogy a képek nézôiben tudatosodjék: mi mindent kell megváltoztatni, hogy megszûnjenek a társadalmi különbségek. A Bálint György-i ars poeticát így formáltam a magam képére: „Felháborodom, tehát fényképezek". Kizárólag az emberek küzdelmeinek és gyötrelmes mindennapjainak kendôzetlen ábrázolása tölt el szakmai örömmel. Szegények és megalázottak mindig voltak – és félô: lesznek is –, tehát biztos lehetek abban, hogy még sokáig nem maradok „téma" nélkül. Sokáig hittem abban, hogy a fotó, a sajtó, a nyilvánosság felhasználható nemes célokra. Kezdetben olyan naiv voltam, hogy azt hittem, ha lefényképezek egy hajléktalant, s megjelentetem a képét az újságban, az illetékesek a fejükhöz kapnak, s azonnal adnak neki egy lakást. Úgy véltem, a fotónak küldetése van, s ha felmutatja a társadalmi igazságtalanságokat, a bajokat, képes változtatni a cinikus világon. Most már pesszimista lettem, de abban hiszek, hogy a kiállításlátogató, aki a fotóimat látva részvétet érez a képek modelljei iránt, nemesebben, megtisztulva távozik, és talán jobb emberként, mások iránt érzékenyebben él tovább. (És valóban: volt olyan látogató, aki elsírta magát a tárlatomon, egy intenzív osztályon készült, kilátástalanságot tükrözô fotó láttán.) 1996-ban – született vesebetegségem súlyosbodása miatt – abba kellett hagynom a fotózást: kétnaponként dialízisre jártam, gép végezte el a vese funkcióit. Nagyon legyengültem. Szerencsére fél év múlva transzplantáltak: új vesét kaptam, mely ma is életben tart. De a betegeskedés sokáig létformám volt: kétszer feküdtem intenzív osztályon, lélegeztetôgépen, mert a legyengített immunrendszerem nem bírt elbánni a fertôzésekkel –, két évig mankóval tudtam csak járni, mert a csontrendszerem tönkrement a vesemegtartó gyógyszerektôl. A két csípôprotézismûtét után, öt évvel ezelôtt aztán úgy döntöttem: elég volt a betegeskedésbôl, mostantól jól leszek! Azóta sokkal többet dolgozom, mint egész korábbi életemben. A mûtétek után már nem tudok úgy rohangálni, mint hajdan, riporterként, ezért kevesebb mozgással járó mûfajjal, individuális „pszichofotózással" kezdtem kísérletezni. Régóta tisztában voltam azzal, hogy a fotóim elsôsorban a szemek révén váltanak ki erôs hatást – azáltal, ahogy a lefényképezett emberek rám néznek, nyíltan, feltárulkozóan, ôszintén vagy gyanakvóan, amint az a legtöbb fotómon látszik. Gondoltam, megpróbálok közelebb menni, egészen közel, hogy csak a szem maradjon a képen. Azokat az írókat, zenészeket, színészeket kezdtem fotózni, akikkel barátkoztam, illetve akiket addig messzirôl tiszteltem. A cigányok fotózása során megismert „face to face" intimitást igyekeztem átmenteni a transzcendens világával összeköttetésbe került mûvészek tekintetét fölnagyító „lélekfotókba". Így próbáltam ki azt a különleges technikai eljárást, mely az arc eltorzításával – olykor „feldarabolásával" – jár, hogy az ihletett személyiség lényegét láttassa. (A Mágikus szemek elsô, kamarakiállításra való kollekcióját a Mai Manó Galériában mutattam be, 2002 nyarán. Azóta folyamatosan tovább bôvítem a sorozatot.)
36
Menet közben vetôdött föl bennem: meddig hiteles a „szuperközeli" aspektus; marad-e így valami a kizárólag szemén keresztül ábrázolt modell személyiségébôl is. Kiderült, hogy nem nagyon. Hátrálni kezdtem, már megengedtem, hogy – például Kornis Mihály fotóján – a fél száj is benn maradjon. Aztán még távolabbról exponáltam, olykor a kéz is látható a képen – például Gárdi Balázs vagy Balla Zsófia fotóján –, de ezeken is a szem a legfontosabb, legszuggesszívebb elem. Legújabb kori életem nagy szakmai-emberi élménye, hogy Kaposvárott fotózni taníthatom a leendô sajtómunkásokat. Ugyanakkor örömteli és megtisztelô érzés számomra, hogy a fôiskolai fotóriporter és képszerkesztô szak „vendégül látja" mágikus szemfotóimat a Csokonai Galériában.
37
Horváth Dávid – bibliográfia Név nélkül: Leltár = Esti Hírlap, 1983. július 28. Név nélkül: Jó szem(ek) = Ország–Világ, 1983. augusztus 10. Kenessei András: Elsô visszatekintés = Magyar Hírlap, 1983. augusztus 19. Antológia – Fiatalok Fotómûvészeti Stúdiója. Magyar Fotómûvészek Szövetsége, Budapest 1985. –b–: Egy kép kiállításai = Magyar Hírlap, 1987. március 28. Bálint B. András: Hit és fény. Dadogó szavak Horváth Dávid képverseihez = Új Magyarország, 1991. június 14. B. B. A.: Kapaszkodom és énekelek = Esti Hírlap, 1993. május 15. Bálint B. András: Pasziánsz = Esti Hírlap, 1996. május 17. Név nélkül: Az Újpest Galériában = Újpest, 1998. szeptember 11. Murányi Gábor: „Nézd meg, minden szem rám néz!" Fotóriporter, 1999. 3–4. sz. Név nélkül: Horváth Dávid szociofotói Pécsen = Népszava, 2001. május 8. Rojkó Annamária: Horváth Dávid életmû-kiállítása az Újpest Galériában = Újpest, 2001. augusztus 30. Bársony Éva: Képekbe sûrített sorsok = Népszava, 2001. augusztus 31. Szarka Klára: Szociofotós és szuverén mûvész = Magyar Hírlap, 2001. szeptember 3. D. Magyari Imre: „Minden fénykép arról szól, aki készítette" = Népszava, 2001. szeptember 15. Diósi Ágnes: Igaz beszéd = Amaro Drom, 2001. október Név nélkül: Fotó = Hölgyvilág, 2001. október 1. Név nélkül: Prolongálták a fotókiállítást = Újpalota 2000, 2002. január-február Név nélkül: Szociofotók a gyûlölet ellen = Magyar Hírlap, 2002. április 19. Név nélkül: Mágikus szemek = Népszava, 2002. június 24. Szarka Klára: A tekintet ereje = Magyar Hírlap, 2002. június 29. Nedbál: Horváth Dávid szemportréi = Magyar Nemzet, 2002. július 4. Kornis Mihály: Az ember szeme. Népszava, 2002. július 6. Trencsényi Zoltán: Mágikus szemezgetés = Népszabadság, 2002. július 6. Reznák Gábor: A test mint metafora. Népszava, 2002. július 6. –zab–: Szemenszedett giccs = Magyar Narancs, 2002. július 25. Spiró György: Horváth Dávid fényképei elé = Mozgó Világ, 2002. szeptember Offener Blick. Das Berliner Festival Europäischer Sinti & Roma 18. Oktober = Berliner Morgenpost, 2004. október 14. Voss, Volker: Berliner Festival der Sinti und Roma = Pester Lloyd, 2004. október 27. Gefangene Elends. Eine Ausstellung im Haus Ungarn in Berlin zeigt Fotografien und Zigeuner-Kunst = Markische Zeitung, 2004. november 5.
38
