HORN A
FORRADALOM
ÉS
A
EDE
ZSIDÓK
MAGYARORSZÁGON
Horn Ede
A forradalom éd a uúJók Magyarordzágon XIII Részleteiben követtük a magyar zsidók történetét a március előtti és utáni idő szakban a voltaképpeni forradalom kitöréséig. Ennek kezdetétől a befejező aktusig, ahol is a zsidó ismét kiemelkedő szerepet játszott, a részletek helyett csupán általánosságokra szorítkoztunk. A magyar zsidó ugyanis nem il forradalomban magában, hanem csupán annak elő- és utójátékában játszott különleges szerepet. Mint minden rendi különbség, akként a haza is megszűnt az összes felekezeti különbözés között, nem az egyik "atyjának", a másik "fiának", csak a "Magyarok Istenének" adózott itt bárki is tisztelettel és szolgálattal. Nem a hit, hanem a hazaszeretet szerint minősítették az embereket. Aki sebekkel borítottan tért haza a csatamezőről, nem a vallásáról, aki ott hősiesen elvérzett, nem a családfájáról kérdezték. Windischgratz és Haynau a magyar zsidókra a forradalomban tanúsított kiemelkedő részvételük miatt rendkívüli büntetést szabott ki. Az állítást azonban sem ők, sem tollnok csatlósaik nem voltak képesek tényekkel bizonyítani. Nem kívánjuk magát az állítást teljesen igaztalannak minősíteni, de őszintén szólva, azt könnyebb kijelenteni, mint igazolni. Ám ha nem részleteiben is, általánosságban mégis jellemezni szeretnénk a szereplést, amelyet a ma-
gyar forradalomban a zsidóknak tulajdoníthatunk. Ez az általános jellemzés elegendő is a célunkhoz. Ha az egyik nagyobb mértékben lett áldozat, ha a másikat inkább díszítették fel szolgálati kereszttel, ez a mi szempontunkból keveset nyom a latban. Nem statisztikai adatokról van itt szó, hanem általános körvonalakban a zsidók részvételének ábrázolásáról a nemzeti küzdelemben. E téren a zsidó mindenekelőtt mint a magyar érzület hordozója jön számításba a nem magyar országrészeken. Fentebb kimutattuk e kiütköz ő jelenség forrásait és általános elterjedését márciusban. Fennmaradt és igazolódott ez március után is. Kevésbé feltűnőnek fogjuk ezt találni, ha meggondoljuk, hogy a magyar nép a zsidókat majdnem mindenütt barátságosan körébe fogadta, hogy magasabb képviselői, az országgyűlés és a kormány csak a mulasztás bűnével voltak terhelhetők, miközben más néptörzsek valójában durva ellenségességgel viseltettek a zsidók iránt. Főként a városok német polgárai voltak azok, akik zavargás okat támasztottak ellenük, vagy legalábbis kiűzték őket a nemzetőrségből. Északon a szlovákok a legnagyobb mértékben kifosztották a zsidókat. A szerbek és a rácok kegyetlen üldözések céltábláj ává tették őket, hol azért, mert nyelvük miatt német elemet láttak bennük, hol azért, mert régóta magyar érzülerueknek ismerték őket ... Ehhez jött még, hogy a nyár folya-
HORN A
FORRADALOM
ÉS
A
EDE
ZS[[)c'K
mán lassan fellebbent a fátyol, s mindenki a reakció szövetségeseinek látta a nem magyar nemzetiségeket. Hogy milyen kevés oka volt a zsidóknak ezekke! rokonszenvezni, nem szükséges különösképpen bizonygatnunk. Így történt, hogy a kormány és az országgyűlés velük szemben gyakorolt igazságtalan eljárása ellenére mindinkább a magyarok ügyéhez vonzódtak, olyannyira, hogy még akkor is a legmelegebb rokonszenvvel viseltettek iránta, és azt kinyilvánították akkor is, ha egész környezetük magyarellenes volt. Ahol a magyarság csupán gyengén volt képviselve, hű harcostársakra lelt bennük a nem magyar elemek ellenében. Ahol pedig egyáltalán nem volt képviselve, és egyedül a harcot alkalmasint nem tudta vállalni, ott a zsidóság legalábbis semlegesként vJiselkedett, s í'gy csökkentette azt a haderi5t, amelyre az ellenség számíthatott. Azokban az országrészekben, amelyek a magyar kormány ellenőrzése alatt állottak, a zsidók a legnemesebb készséget mutatták, hogy vagyonukat és vérüket annak a kormánynak a rendelkezésére bocsássák, amely a március utáni első hónapokban védelem és oltalom nélkül kiszolgáltatta őket a csőcselék dühének. Amikor a nemzetőri szolgálat mindenütt komollyá és veszélyessé kezdett válni, a zsidókat ismét belépésre szólították fel. Minden elszenvedett méltatlanságot feledve azonnal eleget tettek a hívásnak. S jóllehet újoncok voltak, míg sok keresztény bajtárs uknak évek óta, másoknak legalábbis hónapok óta alkalmuk volt a fegyverforgatásra, mégsem hallottuk soha, hogy egy zsidó a szolgálatban kevesebb szorgalmat, a fegyverforgatásban kevesebb ügyességet, a harcban kevesebb bátorságot mutatott volna fel, mint keresztény szomszédja ... Amint 1848 augusztusában az első tíz honvédzászlóaljat, utóbb a nagy nemzeti hadsereget megalkották, a zsidók tömegesen léptek a zászlók alá. Sokan, igen sokan mint magyar hazafiak, de a legtöbben vitathatatlanul mint menekülést kereső zsidók. A nem magyar néptörzsek áskálódásaitól kísérve, a magyarok pártfogását nélkülözve, március óta azzal a szomorú tapasztalattal gazdagodva,. hogy egy forradalom sem képes az elmúlt idők minden előítéletét és igazságtalanságát egyszerre eltörölni: most mint egy fuldokló nyúltak az utolsó szalmaszál után, hogy talán ez elhozza számukra a menekvést. Nem jogtalanul remélték, hogy közös háborús szenvedéseik talán jobb kötőanyagul szolgálnak, mint a szabadság fölötti öröm, hogy a vér, amely
M;\GYARORSZÁC,ON
zsidó és nem zsidó szívekből a csatatéren közösen kiömlik, a szíveket is, amelyekből folyik, talán szorosabban köti össze ... Azt is tekintetbe kell venni, hogy a zsidóknál, akiknek a megélhetési módja oly nagyoll korlátozott volt, a keresztényeknél sokkal nagyobb számban akadtak oLyan emberek, akik meghatározott megélhetés nélkül, csak a véletlen jövedelemből éltek, s ennélfogva könnyebb volt a nem megalapozott egzisztenciát felajánlani, azt a hadiszerencsére bízni ... Innen az a jelentős képviselet, amdlyel a magyar zsidóság a nemzeti hadseregben részt vett. Milyen arányú volt ez a szám, pontosan nem adhatjuk meg, mert erről listákat nem vezettek A legcsekélyebb értékelés szerint e számot megközelítőleg 20 ezerre tehetjük. A hadsereg összlétszáma magaspontján, 1849 tavaszán nem haladta meg a 175-180 ezer főt. Annak az országrésznek az összes népessége, amely a magyar kormány kezében volt, és amelyből a hadsereget toborozni tudták, legfeljebb tízmilIióra rúgott, az ország zsidó lakosságáé pedig 275-300 ezerre. A zsidók eszerint hozzávetőlegesen a lakosság harmincadrészét képezték, ugyanakkor a hadsereg egykilencedét, azaz számarányuk viszonylag három és félszer akkora volt, mint a keresztény lakosságé. A harcokban tanúsított magatartásukkal a legszélesebb körben meg voltak elégedve, s osztatlan szeretet és tisztelet övezte őket mind bajtársaik, mind felsőbbségük körében. Jelentős volt az a részvétel is, amelyet a zsidók a nemzeti harc kó"zveteU támogatásában vállaltak; a háborús szükségletek előteremtésére gondolunk. Az egyenruha-bizottmányban igen sok zsidó kézműves dolgozott; ennek és a fegyvergyártásnak stb. szállítását főleg zsidó kereskedők végezték. 1848 nyarán, amikor a béke még látszólag fennállt, harci készül6désről csak a rácoknál meg a szerbeknél volt szö, ennélfogva nyilvánosan és legálisan gyakorolták, a keresztény kereskedő és kézműves mindenesetre versenyzett a zsidóval. Amint azután a bécsi októberi forradalom következtében a határokat lezárták, s az áruk beszerzése külföldről veszélyessé és nehézzé vált, amint Budapest bevétele után a magyar kormánnyal val6 minden kapcsolatot a legszigorúbban eltiltottak és az utazás Debrecenbe csak kerülő úton és drága pénzen vált lehetségf,ssé: ekkor jelesül a zsidó kereskedők voltak azok, akik e nagyon veszélyes vállalkozásba belebocsátkoztak. Tudvalevőleg a zsidó, mivel tevékenységét évszázadok óta egyetlen területre kor-
HORN A
FORRADALOM
ÉS
A
látozzák, a kereskedelmi vállalkozásokban több leleményességet, nagyobb kedvet és bátrabb vállalkozási szellemet tanúsít, mint keresztény polgártársa. Ezúttal még hazafisága is segítségére sietett. Ezzel semmiképpen sem akarjuk azt mondani, hogy a zsidó szállító hazafiságból folytatta üzletét; tudjuk jól, hogy a kereskedő mint olyan, csak a számtani érzéket ismeri, és hogy a magyar zsidó szállítókat inkább a Kossuth-bankók szeretete, mint az általa képviselt ügy iránti lelkesedés késztette veszélyes vállalkozásokra. De a hazafiság, amely a zsidó kereskedőt mint zsidót táplálta, Magyarország győzelm ét mint bizonyosat engedte számára elképzelni, s ennek révén a veszélyt felfedeztetés esetén kevésbé nagynak, a nyereséget siker esetén a valóságosnál nagyobbnak vélte. A kereskedő számára több boldogulási-, mint balsors-esély villant meg, s ez jókedvet csinált vállalkozásához ... Lényeges szolgálatokat teljesített a zsidó a magyar számára 1849 első tavaszi hónapjaiban is, amikor Windischgr::itz herceg Pesten az összes Kossuth-bankót érvénytelennek nyilvánította. Ennek ellenére a zugkávéházakban a váltakozó hadi híreknek megfelelően körülbelül 60-90%-os ingadozással árusították, minden tilalom ellenére az egész országban olyan kurzus alakult ki, amely az osztrák bankügyeknek alig állott mögötte; úgyhogy a magyar kormány az elfoglalt országrészekből odaszállított árukért folyamatosan a saját bankjegyeivel volt képes fizetni, ami számára rendkívül üdvös volt. E három pontra, nevezetesen a magyar érzület képviseletére nem magyar tájakon, a hadseregbe való belépésre és a háborús szükségletek szállítására korlátozódott a zsidóság részvétele a magyar forradalomban. Első pillantásra is világossá lesz, hogy ez a részvétel bármilyen jelentős tulajdonképpen, mégiscsak másodlagos jellegű. Oly iránymeghatározó befolyást, mint amilyet például Fischhof és Goldmark Bécsben, Jakoby Berlinben, Cremieux Párizsban és más zsidók a kis német államokban gyakoroltak, a magyar zsidó sohasem nyert. Ehhez hiányzott számára még minden eszköz és út. A nemzetgyűlésben egyetlen zsidó sem foglalt helyet, sőt a legtöbb községben még a képviselők választásából is ki voltak zárva. A minisztériumi hivatalokban április 14-e előtt nem volt egyetlen zsidó sem, s utána is csak igen kevés, és akkor is alárendelt hivatalokban. A hadseregben egyetlen zsidó sem emelkedett a kapitányi rangnál magasabbra; s nem létezett zsidó törzstiszt, aki esetleg a hadita-
EDE
ZSIDÓK
MAGYARORSZÁGON
nácsban vagy a csatatéren határozott befolyást tudott volna gyakorolni a hadműveletek menetére ... Bár a forradalom idején a külföldi lapok gyakran beszéltek egy állítólagos, igen befolyásos zsidó tábornokról, bizonyos Dannenberg nevűről. Magyarországon azonban senki ellenség az ő kardjának élét nem érezte. Dannenberg egy m~ar zsidó, kanizsai születésű, számos év óta már Észak-Amerikában él. Az ottani kormánynál képviselte ő március után hazája érdekeit. Hogy feladatát ügyesen látta el, már a ragyogóan vendégszerető fogadtatás mutatja, amelyben a magyar menekültek odaát részesültek, valamint Taylor és Elass tábornokok kongresszusi megnyilvánulásai. Ismeretes azonban, hogy ezt az észak-amerikai rokonszenvet csak a forradalom befejezése után nyilvánították, így ez az egyetlen, magyar zsidótól eredő, magas szintű tevékenység magára a forradalom menetére és jellegére semminő befolyást nem gyakorolt. Mindazonáltal sokszor állították, hogy a zsidók a .Jajtó révén a magyar mozgalomra roppant befolyást gyakoroltak, és azt forradalomra késztették. Ez az állítás annál is inkább hiszékeny meghallgatásra lelt és lel, mivel külföldön számos analógiát lehet erre találni. Ausztriában és Németországban ez az állítás talán nem egészen igazságtalan; de Magyarországra vonatkoztatva a mi viszonyaink legteljesebb félreismerését árulja el. Mindenekelőtt a magyar forradalmi sajtó annak a befolyásnak a negyedrészét sem gyakorolta, amelyet az más országokban élvezett. Először is abból az egyszeru tényből kiindulva, mivel a tulajdonképpeni nép, különösen a vidéken, még igen kevés irodalmi műveltség gel rendelkezett és újságolvasáshoz nem szokott. Legfeljebb március után minden faluba elkerült egy példány Vas Gereben NépbaráLjából, és vasárnap délután a pap vagy a jegyző a kocsmában felolvasta. De még egy másik mélyen ható ok is közrehatott itt, amely a művelt és újságolvasó közönségben a sajtó szabadságát nem nagyon hagyta megerősödni. Jóllehet törvényellenesen, de az osztrák kormány Magyarországon évtizedek óta bevezette a cenzúrát, és meglehetős szigorúsággal alkalmazta is. Ezzel szemben a kormány, különösen 184 O óta, amikor is rábírták az országgyűlés által Wesselényinek és szenvedő társainak szabadon bocsátására, többé nem merte korlátozni a szabad .Jzót, így az 52 megye termeiben folytonosan a legtüzesebb beszédeket tartották, amelyek közül néhány, ha nyomtatásban megjelenik, szerzői szá-
HORN A'ORRADALOM
~S
A
EDE
ZSIDÓK
mára legalábbis élethosszig tartó állami lakóhelyet jelentett volna Munkácson vagy a Spielbergen. Ennek következtében történt, hogy minden tehetséges ember érzületének kifejezésére és a népre való hatásra inkább a nyelvet, mint a tollat használta, és hogy itt - éles ellentétben például Németországgal- a szónoki tehetség sokkal magasabb fokon fejlődött ki, mint az írói képesség. Ebből természetesen következett, hogy a kimondott szó általában magasabb tekintélynek örvendett, mint az írott. Amabban látták az érzület igazi kifejezését, ebben csak egy gyenge, cenzúra által megnyirbált utánzatot. A márciusi forrongás e mélyen gyökerező viszonyokat nem volt képes egyszerre megtörni. Néhány hét leforgása alatt az újságírók tolla nem volt képes elérni azt az ügyességet és erőt, amelyet a szónokok nyelve már régóta elért; néhány hónapon belül a nép nem szokta meg figyeimét és érdeklő dését egyenlő mértékben az újságírókra és a szónokokra fordítani. Innen ered a magyar sajtó befolyás nélkülisége március után. Ahelyett, hogy mint más országokban - impulzust adott volna a kormánynak és az országgyűlésnek, ő kapott azt azoktól. Legfeljebb tolmács és közvetítő tudott lenni, de majdnem egyetlen kérdésben sem volt képes vezető szerepre emelkedni ... Mivel azonbanmint azt már fentebb megmutattuk -, a magyar zsidóság sem az országgyűlésen, sem a kormányzati apparátusban nem nyert képviseletet, így nem volt képes a két hatalom kormányzata irányban meghatározni él sajtót. Magát ezt a csekély, másodlagos szerepet, amelyet a sajtó a forradalom menetére vagy még inkább elterjedésére gyakorolt, sem lehet - mint más országokban - kizárólagosan vagy akár csak részben is a zsidóknak tulajdonítani. A sajtó nálunk már régóta kétféle volt: magyar és német nyelvű. A zsidó literátorok születésüknél fogva az utóbbi csoportba tartoztak, mégis évek óta a legnagyobb szorgalommal arra törekedtek, hogy az előbbibe menjenek át. Nlárcius előtt, amikor is egy újságcikket napokig, brosúrát hetekig, könyvet hónapokig lehetett írni, ez lehetséges volt. Március után ellenben, amikor a szelek szárnyán repült ide-oda minden, az író felfogásának kifejezésére csak anyanyelve szolgálhatott, egy idegen nyelv csak azután, ha azt már második anyanyelvként és a lehető legfolyékonyabban bírta. Csak keveseknek nyílhatott meg ez a tábor, mert a német literátorok magyarosítása még a kezdeteknél tartott. Ezért a forrada-
MAC,YARORSZÁC,ON
lom idején a szükségtől kényszerítve nyúltak ismét a német tollhoz; ezért Diósyn, Szegfin és Ludassyn kívül (akik, mellesleg szólván, mindhárman mérsékelt liberálisok voltak), március után egyetlen zsidó literátor sem próbálkozott a magyar újságírással, hanem kizárólag a némettel. Aki azonban a mi országos viszonyainkat csak egy kicsit is ismeri, tudja jól, hogy a német sajtó március előtt és után egyaránt igen kevés önállósággal rendelkezett, hanem a magyar nővér (vagy úrnő?) uszályhordozója volt. Hogy ma vezércikkét szó szerint fordítja, holnap ellentétes szelleműt közöl, az itt nem tartozik a dologhoz. Legyen elég annyi: a német sajtó kapott ösztönzést, de adni nem adott. A Pedter Zútung volt a német Közlöny, a Pedtofener a német Hfrlap, az Oppodition a német /J1arcziUd. S mert - mint mondottuk - a zsidók csak a némel sajtóban tevékenykedtek, így magától értetődik, hogy tolluk révén semminő kiemelkedő szerepet nem tudtak játszani, és teljesen képtelenek voltak arra, hogy a sajtó közegén át bárminő határozott befolyást gyakoroljanak a forradalom menetére. Egyetlen német lap létezett, s jóllehet csak a Független.légi nyilatkozat után, Pesten, ez önálló volt, és politikai, valamint társadalmi elmélet terén az egész magyar újságú'ást messze meghaladta; de ez - a "der 14. April" - egy nem zsidó honvédkapitány (Hazay) által szerkesztve és egy volt keresztény pap (Horárik) által irányítva - semmiképp sem volt a "zsidó szégyt~nsajtó" .
XIV A magyar köztársaság napjai meg voltak számlálva. A szakadás a kormányzó elnök és katonai vetélytársa között egyre nagyobb lett, s egyre nyíltabb és vészterhesebb. Görgey ismételt ígérete ellenére még mindig késlekedett az általánosan követelt és sürgetően szükséges összes haderő egyesítésével; mindazonáltal Paskievics herceg az orosz fősereggel Tiszafürednél már átlépte a magyar Rubikont, s Haynau báró az osztrák fősereggel Félegyházánál állott, 5 mérföldre a magyar kormány ideiglenes székvárosától. Még alig három hét múlott el attól az estétől Gúlius ll), amelyen Kossuth bevonulását tartotta, és a hazafias lakosokat, akik őt pompás fáklyásmenettel fogadták, arról biztosította, hogy amint Debrecenből kiharcolták Magyarország függetlenségét, úgy Szegedről Európa szabadságát fogják kihar-
HOR0! A
F O R R A D A L O ,\\
ES
/\
colni; - S az e prófécia által ébresztett remény és győ zelembe vetett bizalom szomorúságra és aggodalomra változott át. Az osztrák-orosz haderők feltartóztathatatlanul közeledtek, a magyarok lépésről lépésre hátráltak, és mindinkább közelítettek a jelenlegi kormányszékhelyhez. Már azon kezdtek töprengeni, nem kell-e ezt ismét más helyre áttenni. "Feladni vagy védelmezni, maradni vagy menekülni" - ez volt a nehéz kérdés, amely körül most a vezérek tanácskozása és a nép beszéde forgott. Július 25-én, 26-án és 27-én erről titkos tanácskozások folytak, amelyekről azonban alkalmasint néhány sötét hír, de semmi határozott bizonyosság a közönséghez ki nem szivárgott. Július 28-án, az országgyűlés nyilvános ülésén kellett a háromnapos titkos tanácskozás eredményeinek általános tudomásul szolgálnia. Mindenki a legfeszültebb várakozással nézett e jelentőségteljes ülés elé, amelyben nyíltan ki kellett mondani, hogy léteznek-e még győzelmi remények, vagy a vereség már elháríthatatlan. Efelől ugyanis már többé nem voltak illúziók; azt a legtöbben elismerték, hogy Szeged és az alsó Tisza vonalának feladásával a magyar ügy is nagyjából elveszett. Sajnos, kiadtak néhány rendeletet az utolsó napokban, amelyek jogos alapot szolgáltattak arra a gyanúra, hogy a kormány e lépés súlyos következményeinek ellenére újból a baljós "visszavonulás"-t nyilvánítja ki, és mint korábban Budapestet, úgy most Szegedet az ellenállás megkísérelése nélkül kiüríti. Már korán reggel százak gyülekeztek a sokszögű piactéren a városháza előtt, amely most országházává változott át. Katonák és polgárok, kereskedők és hivatalnokok, gyermekek és aggastyánok, gyümölcsárusnők és előkelő hazafias dámák tarka összevisszaságban vegyültek össze, hogy a lehető leghamarabb meghallják a súlyos elhatározásokat a haza atyjainak ajkáról. Azt lehetett gondolni, hogy ez azoknak a féktelen rohanása, akik ezt a határozatot már előre ismerték, és gyorsan menekülni akartak, a számtalan, bankjegynyomdával, kormánylevéltárral, beteg katonákkal stb. visszavonuló kocsik zörgése, a be- és kivonuló zászlóaljak sürgéseforgása, a vérmesebb hazafiak kiáltásai és szitkai, a kishitűek panaszai és jajgatásai; az egész a pillanat hű képmása volt, amelyet a szegedi piactér ennek az emlékezetes napnak a reggelén nyújtott. E szoros tömegben Izrael népe aránytalanul erő teljesen volt képviselve. Nagy számban voltak lát-
EDE
Z SI D 6 K
AI A C,
Y /\ R O R S Z A
C, O I':
hatók itt a kormány által Budapestről és más helyekről ide menekített zsidó írók, szállítók, kézmű vesek és néhány hivatalnok; ott Szeged bátor zsidó ifjúsága, részben nemzetőri uniformisban, mert igen szorgalmasak voltak a szolgálatban, részben fehér blúzban, ráakasztva kis sárga bőrtarisznyával, amint az e nyári köztársaságban divat volt; oldalukon állottak az öreg és jámbor emberek, akik, ősi hagyományok ellenére, ezúttal gyász-szombaton (Sabbat-Chason) is az ünnepi szombati ruhát viselték, s néhányan a zsinagógából jövet, néhányan éppenséggel oda menet, imaköpennyel és a Bibliával hónuk alatt, a várakozó tömegbe vegyültek. A gyász kifejezésének, amikor is az ugyanezen nap estéjén énekelendő Jeremiás panaszaira méltóan előkészülve, az arcot előírásszerűen kell tartani, ma még az ortodoxoknál sem lehetett nyomát találni. Úgy látszott, hogy Jeruzsálem pusztulását, amelyet reggel 9-től siratniok kellett volna, egészen elfelejtették, és teljesen csak a jelenben élnek. Arcukon csupán kíváncsiság és aggodalmas várakozás fejeződött ki. Mindenesetre mind az idemenekült, mind az itteni lakos izraeliták eléggé hazafiasak voltak ahhoz, hogy az említett fontos döntés iránt, amelyet a mai országgyűlési ülés hozni fog, élénken érdeklődje nek. Az is látható volt azonban, amint a zsidóknak egy kisebb csoportja elkülönült a többi tömegtől, és egymás között halkan, de élénken vitatkozott, amint ott egy zsidó elfordult keresztény szomszédjától, hogy távolabb álló zsidó ismerősével közöljön valamit, vagy közlésre kérje őt - így gyanítani kellett azt, hogy a hazafiságon kívül még egy külön érdek is idecsalogatta őket. Erről tanúskodott a zsidóknak már említett erőteljes képviselete is. Egyedül a szombat kötelezettségének ezt nem lehetett tulajdonítani, mert a modern szegedi zsidók ebben a viharos és üzleti lehetőségekben gazdag időkben a szombat által csak kevéssé engedték magukat dolgaik intézésében megzavarni, miközben másrészről az öregek hazafias kíváncsisága általában meg szokott elégedni a másodlagos forrásokból érkező hírekkel, és nem szoktak itt saját személyükben tolongani. E minden oldalról hazafias türelmetlenséggel várt országgyűlési ülésnek a zsidók számára csakugyan különös jelentőségűnek kellett lennie; mert itt - s ez visszhangzott a közönségben - végre a régóta kívánt és eddig megtagadott emancipációt fogják kimondani. Még sokan hittek a magyar ügy győz el-
HORN A
fORRADALOM
LS
A
U)[
ZSIDÓK
mében és reméltek ennélfogva az emancipációtól fényes és örömtelli jöv6t a magyar zsidóság számára. Mások alkalmasint gyanították, hogy egy, a magyar korm.iny által nlOdt kimondott egyenjogúság csak meghívás a szenvedésben való részvételre, nem pedig a nemzet örömére; mindazonáltal a saját szemükkel akartak meggy6ződni arról, hogy a kormány milyen módon teszi jóvá a zsidókon gyakorolt igazságtalanságokat, és javaslataik milyen meghallgatásra találnak. Ezért sok zsidó odaáramlott, hogy szem- és fültanúja legyen ennek a következményekben talán gazdag, de mindenesetre rendkívül érdekes ülésnek.. A jelenlegi miniszterelnök, Szemere Bertalan magatartását már a forradalom els6 korszakában közelebbr61 jellemeztük, amikor is mint belügyminiszter tevékenykedett. Ő e vonatkozásban most is a régi maradt. Amikor április 14-e után miniszterelnöknek kinevez ték, és a programban, amelyet május 2-án a debreceni országgyűlésen el16terjesztett, kormányát mint "forradalrnit - demokratikusat - köztársaságit" jelölte meg, a zsidók jövend6 helyzetéről is interpellálták 6t. Nem akarta elismerni, hogy azok egyenjogúsága magukból a kormányzati alapelvekb61 folyik, amelyeket épp az imént állított össze, hanem megígérte hogy alkalomadtán saját törvény javaslatot fog benyújtani az emancipációról. Őt és Vukovics igazs.igügy-minisztert bízta meg azután az országgyűlés ennek a kidolgozásával. A kevés ülésen, amelyet az országgyűlés május végéig még Debrecenben tartott, nem volt többé id6 e törvényjavaslat benyújtására, így ezt elhalasztották egészen az országgyűlés újrakezdéséig, amely július 2-án történt meg Pesten. Június folyamán, amelyet a kormány Pesten élt át, ez a tárgy a minisztertanácsok alkalmával néhányszor szóba került, mert részben néhány úr a március előtti nézeteit61 - attól, hogy a zsidóktól az emancipáció ellenértékeként vallási és társadalmi reformokat parancsolóan követeljenek - még nem szabadult meg; részben kemény harcban állottak a kultuszminiszterrel, mert ez jóllehet politikai téren radikális volt, mégis vallási téren inkább püspök volt, mint miniszter, és például a vegyes házasságot, amelyet Szemere teljességgel engedélyezni törekedett, csak azzal a feltétellel engedte volna meg, ha az e házasságból származó összes gyermek a Iceredztény vallásban fog nevelkedni. Ez és más különbségek miatt a szóban forgó törvényjavaslat még befejezetlen volt, amikor is a kor-
iVIAC,YAROR5ZÁGON
mány számára a szerencsétlen gy6ri csata következtében már július els6 napjaiban szükségesnek tűnt az újbóli távozás Budapestr6l. Szegedre érkezve mindellesetre túl fontos életkérdésekkel voltak elfoglalva akkor, hogy erre a törvényjavaslatra tudtak volna gondolni, és az els6 országgyűlési ülésen, amelyet július 21-én tartottak, a haza atyjait túlságosan is nehéz gondok nyomasztották, mintsem hogy más elnyomottak felemelésére gondolhattak volna. Mégis a következő hét folyamán Szegedre is elértek a hírek arról az óriási hadisarcról, amelyet Haynau július 16-án a budapesti zsidókra hazafiságuk miatt kivetett. Ha az ellenség a zsidók hazafiságál: ily szörnyű módon méltatta, a barát sem mulaszthatja továbbra az elismerést, hogy a szegények fájdalmát legalább egy balzsamcseppel enyhítse. Szemere is sejtette, hogy közel van kormányának halotti órája. Azt akarta, a forradalom tisztességgel fejez6djön be, és a nagy adósságot, amelyet a zsidókra kiróttak, legalább szavakkal kísérelje meg törleszteni. Ezért a különösségr6l, amely abban nyilvánult meg, hogy a zsidók számára ebben a pillanatban biztosítják az egyenjogúságot, nem vett tudomást, és a szóban forgó törvényjavaslat előterjesztését elhatározta. Haynau mindenesetre az óriási hadisarccal a zsidók hazafiságát feltűnő módon elismerte. Még fényesebb elismertetést kapott ez ma, s nem is az előterjesztett törvényjavaslat, hanem egy jelentős mellékkörülmény által, amely ezt az előterjesztést kísérte. A zsidók egyenjogúsítása előtt ugyanis az összes nemzetiség egyenjogúságát tárgyalták. Sokáig l'vlagyarországon az 1849. március 4-i alkotmányban kifejezett egyenjogúsági elven csak mulattak.. Csupán az utolsó órákban ismerte el a magyar kormány azt, hogy ebben az elvben mégis van valami igaz és igazságos, s határozta el, hogy meghonosítja. Ennek a döntésnek következtében nyitotta meg tehát Szemere is a mai ülést egy törvényjavaslat támogatásával és el6terjesztésével minden Magyarországon lakó nemzetiség egyenjogúságáról, amelyet Madarász és Nyáry néhány jelentéktelen kifogása után egyhangúlag el is fogadtak, s amelyr61 azután az emancipáció kérdésére tértek át. Így azonban két törvényjavaslatot terjesztettek be, s a kormánya nem magyarokkal és a nem keresztényekkel eddig gyakorolt igazságtalanságot egyszerre vallotta be, jóllehet senki sem tudott védekezni az észrevétel ellen, hogy mennyire különböz6 J[nódon viszonozta az egyik, illetve a másik az
HORN A
FORRADALOM
ÉS
A
[D[
ZSIDÓK
MAC,YARORSZÁC,ON
elszenvedett igazságtalanságot. A nem magyarok ez
őseikhez méltóan harcoltak a zsarnokság és az erő
időben nyílt felkelést robbantottak
szak ellen, véreztek a jogért és a szabadságért. A legkevesebb azonban, amit mi földi jutalomként ehhez a felbecsülhetetlen égi jutalomhoz hozzá tudnánk fűzni: hazát adni azoknak, akik azt a legnagyobb áldozatokkal kivívták, azokat mint teljes jogú testvéreinket elfogadni, akik ezt a szövetséget már a szívük vérével pecsételték meg, azokat igaz magyarokként elismerni, akik Magyarországért többet tettek és tűrtek, munkálkodtak és áldoztak, mint bármelyik népfaj ." Egy haldokló bűnbánó beismerése volt ez arról, hogy ő igaz barátjával egész életén át igazságtalanul bánt. A követek és a karzatokon található keresztény közönség erre százszoros "Helyes" és "Éljen" kiáltásokkal válaszolt. A zsidó hallgatók örültek az elismerésnek ily szavait annak a kormánynak a szájából hallani, amely eddig a zsidóknak csak a szolgálatait fogadta el, de az ellenszolgáltatásra nem gondolt; mindazonáltal örömüket megzavarta az a gondolat, hogy ez az elismertetés oly későn, túl későn érkezik ahhoz, hogy számukra vagy az ország számára áldásokban gazdag gyümölcsöket eredményezhessen. "Az élénk és egyhangú tetszésnyilvánításon át, amellyel szavaimat fogadták, biztosítva látom az Önök teljes beleegyezését. Ez feljogosít arra, hogy előterjesszek Önöknek egy törvényjavaslatot, minden jogi egyenfőtlefldég megdzüntetédérő4 ameLLyeL a ZdúJÓ magyarokat eddig elnyomták. " Ezt előre bocsátva Szemere minden jelenlévő néma csendjében felolvasta az általa és Vukovics által kidolgozott törvényjavaslatot: "l. §. A hazának polgárai közt, vallásbeli különbség, jog és kötelesség tekintetében különbséget nem tevén, ezen elv szerint kijelentetik, miképp a magyar álladalom határain belül született vagy törvényesen megtelepedett móses vallású lakos mindazon politikai s polgári jogokkal bír, melyekkel annak bármely hitű lakosai bírnak. 2. §. A törvényes letelepedésnek föltételei, ideiglenes rendeletnél fogva a kormány által fognak meghatároztatni. 3. §. Keresztény és móses vallású közt kötendő házasság polgári következményeire nézve érvényesnek nyilváníttatik. - Az ily házasság polgári hatóság előtt köttetik, melynek módja, ideiglenesen, rendelet által fog meghatároztatni. 4. §. Egyszersmind a belügyminiszternek meghagyatik:
ki,
tűzzel-vas
sal elpusztítottak mindent maguk körül, és szövetkeztek az ország ellenségeivel a magyarság elnyomására és megsemmisítésére; a nem keredztények ugyanakkor vagyonukat és vérüket áldozták a nemzeti ügyért, és annak az országnak a leglelkesebb és legönfeláldozóbb védelmezőivé váltak, amely még mindig nem akarta fiainak elismerni őket, harcban egy olyan kormány ellen, amely régóta saját akaratából meghirdette az egyenjogúságot! ... Valóban, nyilvánvalóbb példát aligha tudnánk felhozni nemcsak a zsidók hazafiságáról, hanem nemeslelkűségéről is, mintha összevetjük ezt a két törvényjavaslatot. Szemere is érezte, hogy ez az egyetlen körülmény erősebben szól az emancipáció mellett, mint bármely más érv. "Uraim - kezdte, miután a nemzetiségek egyenjogúságáról szóló törvényjavasiatot elfogadták és törvénnyé emelték -, ha mi a legbőszebb ellenségeinkhez a megbékélés olajágával közelítünk, szabad akkor a legszívélyesebb barátainkat embertelen keménységgel eltaszítanunk? Ha azt a kezet testvéri módon meg akarjuk szorítani, amely ellenünk kardot rántott, és vérünkkel szennyezte be magát, mivel tartozunk azoknak, akik a mi hidegségünket meleg szeretettel, a mi keménységünket határtalan önfeláldozással fizetik meg, és javaikat, vérüket és életüket a hazáért és annak szabadságáért felajánlják? Ha mi azokat karjainkba zárjuk, kik eddig a mi halálos ellenségeinknek legvadabb szövetségesei voltak, milyen kötelességeink vannak akkor azokkal szemben, akiket ez az ellenség nemcsak hozzánk hasonlóan, hanem még inkább, mint bennünket, üldöz és elnyom?" "Igaz, igaz! Éljenek az izraelita hazafiak, a mi derék testvéreink!" - harsant fel száz torokból, miután a szónok még néhány rövid, de velős mondatban kifejezést adott a zsidók hazafiságának, és különös nyomatékkal kiemelte, hogy a rác tájakon a zsidók a legszégyenletesebb elnyomást, sőt a véres mészárlást is inkább elviselik, mintsem hogy a magyarság ellenségeivel szövetkezzenek. "A haza - folytatta azután Szemere - zsidó fiaival szemben nagy felelősséget hordoz; oly óriási felelősséget, hogy ő maga évtizedeken át a legragyogóbb megkülönböztetésekkel alig tudná teljesen eltörölni. A dicsőséggel koronázott Makkabeusok méltó hősi sarjadékai mindenesetre igen értékes jutalmat találnak a felemelő öntudatban:
HORN A
F O R RA
I) J\
LOM
É. S /\
EDF.
Z S l ]) (, K
a) A móses vallásúak papjai ból és népválasztottjaiból hívjon össze egy gyülekezetet, részint, hogy hitágazataikat nyilvánítsák s illetőleg reformálják, részint, hogy jövend6 egyházi szerkezetökre nézve a kor kívánataival megegyezi5 javításokat tegyenek. b) E törvény foganatosítása azon utasítással tétetik kötelességébe, hogy alkalmas szabályok által a móses vallásúak a kézi mesterségek és a fÖldmívelés Kyakorlására vezéreltessenek. " Ez a törvényjavaslat mindenesetre több világos jelét hordozza a március eiéitti vaskalaposságnak, mint a március utáni - "forradalmi - demokratikus - köztársasági" - kormányzati rendszernek. Hogy ezt a fonákságot megértsük, arra kell emlékeznünk, hogy a minisztérium e törvényjavaslat dolgában még nem volt egységes, és Szemerét csak a külső körülmények kényszerítették arra, hogy a be nem fejezett művet a rendek elé terjessze. Sietségében azt hitte, hogy most mindent egyesíteni képes, amir61 az utolsó években az emancipáció kapcsán álmodoztak, amelyb6l azután a különöse n feltűn6 4. §. keletkezett. Mennyire és mi által váltak otthonossá Magyarországon az utolsó két évben az ott kifejezett követelések, az írás korábbi fejezeteiben megmutattuk. Egyetlen hang sem emelkedett a felolvasott munkálat ellen, sem az egésszel, sem az egyes meghatározásokkal szemben. S amllkor a korelnök, a tiszteletre méltó, i5sz Palóczy László megkérdezte: "van-e valakinek megjegyzése az el6adott törvényjavaslattal kapcsolatban? ", egyhangú "elfogadjuk! maradjon!" volt a válasz. "A t. Képvisel6ház egyhangú szavazásának következtében - jelentette ki a nemes agg érthet6, de örömtől és megindultságtól reszkető hangon - az előterjlesztett törvényjavaslatot törvénnyé s ezáltal Magyarország izraelita lakosait a haza teljes jogú polgáraivá emeltük." A zsidókérdésnek e gyors és egyhangú elintézése példa nélkül áll az emancipáció történetében, de az éppen emancipált zsidó öröme sem volt ily rövid, mint itt. Mert alig intézték el ezt a tárgyat, amikor Szemere bejelentette a kormány határozatát: Szege det minden ellenállás nélkül kiürítik. Hová mennek, még ő maga sem tudja. Sokan gyanították. néhányan nyíltan meg is mondották: külföldre. Amikor az ütéstermet elhagytam, a városháza udvarát zsidókkal tele találtam. A kis galéria nem volt képes befogadni őket, így itt lent vártak a határozatra az őket oly közelről érintő kérdésben.
M ,\ C, Y A R O R S Z Á C, O N
A kedvező határozat örömmel töltötte el őket, ez azonban csakhamar szomorúsággá változott, amikor értesültek a kormány Szegedr61 való eltávozásáról. Tudták, hogy most milyen csúnyán állunk a régi Nlagyarországgal, s milyen csúnyán az alig megszületett emancipációval. .. A kíváncsi zsidók tömött csoportjai közé, kik a városháza előtt álltak, odavánszorgott egy ősz öreg emberke, könnyekkel a szemében és iróniától keserű mosollyal ajkain. Jobbjában egy bádogdoboz t tartott" amelyben néhány rézpénz volt, melyekkel szakadatlanul csilingelt, míg ismerő mély basszushangon a zsidó halotti szertartások alkalmával szokásos "Zekadah tazil mimawet" (Az alamizsna megment a kárhozattól) recitálta. "Ki halt meg hát? kérdeztem ijedten -, és ki az, akit ma, szombaton, temetnek?" "A magyar köztársaság - válaszolta komor fájdalomtól elcsukló hangon a kérdezett. És hogy Abrahám kebelében csendesen pihenhessen, elhalálozása előtt jámbor adományként megadta nekünk az emancipációt. Béke poraira!"
xv Ez írás első fejezetében láttuk mennyire alaptalan általában véve az a vád, hogy az újkor forradalmi mozgalmait kiváltképpen, sőt kizárólagosan a zsidóknak kívánják tulajdonítani. Az írás folyamán, különösen a tizenharmadik fejezetben meggyőződhettünk arról, milyen kevéssé alkalmazható ez a vád a magyar zsidókra, milyen kevéssé tulajdoníthatunk nekik kiemelkedő, mértékadó és irányjelölő befolyást a magyar forradalom menetére ... Mindenesetre a győztes parancsnokok ösztönözve látták magukat arra, hogy a zsidókat "forradalmi érzületük" miatt különleges büntetésekkel sújtsák. A kezdeményezést már az első császári főparancs nok, Alfred Windischgratz herceg megtette a téli hadjárat idején. 1849. február ll-én kelt proklamációjában, mely szerint a legszigorúbban megtilt mindenfajta összeköttetést a magyar párttal, a fő parancsnok különleges figyelmeztetést intéz "kizárólag" a zsidókhoz: "bizonyos tudomásomra esett, hogy a pártütők által többnyire éppen az izraeliták használtatják magokat kémekül és szállítókul, valamint a hamis és balhíreket is terjeszteni igen igyekeznek a pártüti5k állítólagos győzelmeiről, hogy ezáltal féllelmet, bizalmatlanságot gerjesszenek. Azért minden izraelitáért, aki a fenn említett vétkek miatt hadi és rögtönítélet által elítéltetik, azon zsidó köz-
HOR0I A
FORRADALOM
ÉS
A
ség, melyhez tartozik, 20 OOO p. frt. bírsággal fog büntettetni." Az itt fenyegető büntetést háromszor hajtották végre: kétszer a pesti, egyszer az aszódi hitközségen. Mindazonáltal, miként minden más rendszabály esetén, a Windischgratz herceg által a zsidók ellen elkezdett eljárás keménységét utódai messze túlhaladták. Alig érkezett meg Pestre, Haynau báró elrendelt a pest-budai zsidókra egy valójában elő nem teremthető büntető sarcot, és anélkül, hogy mint elődei, azt egyes büntethető esetekhez kapcsolta volna, általában a zsidók "szégyenletes magatartása" miatt rótta ki. Nem kevesebbet követelt, mint hogy 14 napon belül szállítsanak - 500 p. forint büntetéssel sújtva a késlekedés minden napjáért -: 40 OOO darab gyalogsági köpenyt, 8000 darab lovassági köpenyt, 40 OOO darab gyalogsági pantallót, 16 OOO darab lovassági kék pantallót, 8000 darab lovassági sötétzöld pantallót, 12 OOO darab lovassági félnadrágot, 60 OOO pár német cipőt, 20 OOO pár magyar topánt, IS OOO pár félcsizmát, 60 OOO darab inget, 60 OOO darab gatyát, 20 OOO nyakkötőt, 16 OOO nyakfátyolt, 16 OOO rőf hamuszín posztót, 30 OOO rőf fehér posztót, 800 mázsa talpbőrt, 400 mázsa felbőrt, 300 mázsa talpbélést, ezenkívül 100 darab jól felszerelt lovat. .. A büntetés példátlan szigorúságának megfelelt a mód is, amellyel megkísérelték végrehajtani, melynek során például az óbudai hitközség egész elöljáróságát, akik a megfelelő rátát teljességgel nem voltak képesek kifizetni, több hétre börtönbe vetették. Meg kell-e kísérelnünk, hogy ennek a középkori zsidóellenes fosztogatásnak az égbekiáltó igazságtalanságát bizonyítsuk? Európa már felmentett bennünket ettől a fáradságtól. Az összeurópai sajtóban, magában az ostromállapotban levő Ausztriában a megbotránkozás egyhangú kiáltása emelkedett a hatalmaskodás ellen, helyeselték az efölötti és az okozója fölötti osztatlanul kárhoztató ítéletet; kárhoztató ítéletet, amelyben nemcsak az egész lakosság, hanem az osztrák kormány is osztozott. Mivel a legyőzött forradalom utáni első hónapokban nem találhatták tanácsosnak a főparancsnok és császári alteregó ellen nyilvánosan fellépni, úgy mégis ismételt engedményekkel jelezték - így az eredetileg csak a pest-budai zsidókra kirótt summát az összes magyarországi zsidókra osztották fel, kivéve egyes lojálisnak bizonyult hitközségeket, később minden hitközség tetszésére bízták, megtisztulás által az adót elkerülni, s több ízben is elren-
EDE
ZSIDÓK
MAGYARORSZAGON
delték az egész ügy törlését -, hogy a büntetés szigorát enyhíteni vagy azt egészen megszüntetni törekszenek, s ez az igazságos törekvés csak a főpa rancsnok hajthatatlan felfogása következtében vallott kudarcot. Az ő órái is ütöttek, s tudvalevőleg csökönyös magatartása a zsidók megsarcolása ügyében nem kevéssé hozzáj árult leváltásához. Vele elbukott gyű löletes műve is; és a minisztertanács javaslatára a császár 1850. szeptember 20-i határozatával,,,a ZdWÓ
hitköZdégekre éd ZdiJó Cda!ddokra kirótt hadúarcot teLjeJen eLenged~ éd Legkegyelmc.Jebben megparanCdoLni kegYeJkedett, hogy minden további eljártiJtóL ebben a vonatkowban tekintJenek et'. Ez a határozat igazságos és méltányos, és teljes elismerésünkre szolgál. Ha azonban a cs. leirat további folyamán azt jelölték meg, hogy a már korábban egymillió p. forintra csökkentett sarcot mégis be kell fizetni, de egy zsidó iskola- és oktatásügy alapján: úgy meg kell vallanunk, hogy ezt a fordulatot nem vagyunk képesek egészen megérteni. Mi érdeme szerint tiszteljük és becsüljük a figyelmet, amelyet a kormánya zsidó iskolaügyre fordít, szívből kívánjuk is, hogy ennek a célnak megvalósítására az anyagi eszközök is rendelkezésre álljanak; mégis igazságosabbnak és célszerűbbnek találtuk volna, ha erre egy önálló felhívás jelent volna meg, amelyet a magyar izraeliták bizonyosan örömmel fogadtak volna, mint azt, hogy a hadisarc összegét egy iskolai alapra változtatják s ezáltal ama szégyenletes sarcolás emlékezetét megörökítik. Miért kell annak, aminek a legtisztább célokat kell szolgálnia, oly tisztátalan talajon keletkeznie ? miért kell egy alapnak, amely számunkra a boldogabb jövőt alapozza meg, bennünket örökké a közelmúlt szégyenére figyelmeztetnie ?? ... Hogy a zsidóknak egyébként a különleges sarcolás mellett az általános szenvedésben is osztoznia kellett, amely a vereségből származott, hogy a zsidó honvéd eket is besorozták a császári hadseregbe, hogy sok kompromittált zsidó csupán külföldre meneküléssel biztosította életét vagy szabadságát, hogy a zsidó kereskedők a Kossuth-bankók elértéktelenedésével roppant károkat szenvedtek, magától értetődik. Ennek a szenvedésnek közelebbi felvázolása nem ide tartozik, mert ezeket a zsidók nem mint zsidók, hanem mint Magyarország lakosai szenvedték el, mint ahogyan a szerencsétlen zsidók, akik a bácskai, bánáti és erdélyi mészárlások során életüket vagy javaikat vesztették, nem mint zsidók, hanem mint keresztény
HO~N
A
FORRADALOM
I~S
,\
[[lE
ZSIDÓK
szomszédaik, mint nem rácok, nem szerbek és nem oláhok szenvedtek ... Mégis említést érdemelnek azok a zsidó c!;ryházl .1zcmé~IfCk, akiket vétségeik miatt, amelyeket állítólag vagy valóságosan a sZószékről él forradalom érdekében elkövettek. a győz tes kormányzat részéről megbüntettek. Örömmel közöljük: a szerencsétlenek száma a többi vallásúakkal összehasonlítva igen csekély volt. Schwab Löwöt, a pesti izraelita hitközség rabbiját három hónapi szabadságvesztésre ítélték, azonban az ítélet kimondásáig; már elszenvedett hatheti vizsgálati fogságot beszámították. Löw Lipót pápai rabbi kilencheti vizsgálati fogságot állt ki, mely után mint ártatlant bocsátották szabadon. Einhorn Ignác, a pesti izraelita reformszövetség rabbija Haynaunak e városba bevonulása után elhagyta Pestet, és később :szerencsésen Komáromba menekült, ahol Klapka, az erőd parancsnoka által tábori pappá (az egyetlen izraelitává az egész magyar hadseregben) kineveztetett, és mint ilyen, a komáromi erőd védőrségéhez tartozó, az ismert kapitulációs feltételek szerint amnesztiában részesült; mi.ndazonáltal mivel 2-:5 hónap után a komáromi feltételeket nem túl aggályosan tartották be, és több kapitulánst besoroztak vagy más módon büntették meg i5ket, tanácsosnak látta, hogy külföldre távozzék, ahol jelenleg is tartózkodik. A két előbb megnevezett már ismét megkezdte egyházi funkcióinak gyakorlását. - Dr. Schiller S. M., korábbi eperjesi hitszónok, míg a forradalom idején hivatal nélkül volt, nem tudott a szószéken mű ködni, ezért más területen tevékenykedett. Utoljára 1849. augusztus 2-án Szeged kiürítésénél beszéltünk egymással, amikor Schiller mint tizedes a 3. utászhadtestben működött, és az ottani Tiszahíd lebontásánál derekasan dolgozott. Brück M., lugosi hitszónoknak és a ceremóniatörvényről szóló több érdekes írás szerzőjének az oláhok mészárlása miatt egész hitközségével együtt menekülnie kellett, s később egy élelmezési hivatalban mint ügyvezető nyert beosztást kapitányi rangban. Haynau esetleges kegyelmét a halála által kerülte el; 1849 júliusának utolsó napjaiban Szegeden kolerában halt meg. Fordítsuk végül tekintetünket a közelmúltról a legközelebbi jöv,obe, úgy oly sok barátságos képpel találkozunk, amely annyi szépet és jót mutat, hogy nem kevéssé hozzá fog járulni a keserves sebek elfelejtéséhez, a nagy szenvedés gyors feledéséhez.
MAC,YARORSZÁGON
A magyar zsidó a forradalommal sokat, rendkívül sokat nyert. Mindenekelőtt, mint külföldön élő hitsorsosai, azt a felbecsülhetetlen jót, amelyre régóta hiába törekedett: az emancipációt. Hány évtizednyi fárasztó harcot vett volna még igénybe ez a márciusi mozgalom közbejövetele nélkül? Ezt most egy pillanat alatt elérték. Minden ember egyenjogúságának eszméje az utolsó két év folyamán olyan általános elterjedésre és elismertetésre talált, hogy elvetésétől többé nem tarthatni. Ahol az utóbbi időben a reakció ismét teljesen diadalmaskodott, ott sem merték, sem akarták minden jognak e fundamentumát megsérteni. Legkevésbé az osztrák kormánytól kell ezt félteni, amely 1849. március 4-e óta már számos ékesen szóló példáját mutatta annak, hogy rendíthetetlen akarata: az oktroj cúőparagrafusának teljes igazságot szerezni. A véres harcokon át, amelyek a márciusi mozgalmat követték, a magyar zsidó még azt nyerte, hogy az egyenjogúság eszméje nem csupán törvényben, hanem a nép öntudatában is szilárd gyökeret eresztett. A közös harcok, a közös háborús szenvedések és örömök szorosra zárták a köteléket zsidó és keresztény között. A barátság és testvériség: kötelékét a csatatéren kiontott vér szilárddá és bensőségessé tapasztotta. A régi zsidógyűlölet eltűnt, és néhány menthetetlenül megcsontosodott filiszterlelket kivéve ma a népből egyetlen hang sem emelkedik a törvényesen kimondott emancipáció ellen. A zsidókon magukon múlik most, hogy ezeket a kedvez,o viszonyokat erővel és energiával hasznosítsák. A leggondosabban őrködniök kell azon, hogy az emancipáció szép szava minden viszonylatban erős igazság legyen, és jogaikat a legkevésbé se sértsék meg. Az ő dolguk az a szent kötelesség is, hogya szabaddá vált karokat és erőket mind az övéik, mint az összesség üdvére hasznosítsák, hogy törekedve a műveltségre és a kultúrára, társadalmi és vallási viszonyaik korszerű átalakításával a szabad állam és a polgári társadalom mindig hasznos tagjaivá váljanak. Oriási, eddig ki nem használt er6 szunnyad a magyar zsidóságban; csupán fel kell ébreszteni, és bámulatosat fog teljesíteni. A magyar zsidónak csak komolyan akarnia kell, és ő sokra, igen sokra lesz képed. NémctbőL fordította: Fcnyő ütván
HORN A
FORRADALOM
ÉS
A
JEGYZETEK
l Horn Ede, Vtuárnapi ÚiJág, 1875. 13. sz. II1.28. 2 Komlós Aladár: Magyar-zsidó Írók 1848-ban. In: Évkönyv. Kiadja az Izr. M. Irod. Társulat 1948. Szerk. Szemere Samu. 1848. Bp., 1948. 187-192. 3 Einhorn Ignác papjelölt: Szózat a magyar zsidóság képviselőihez. Tárdalkodó, 1847. 45. sZ. VI. 6. 4 EúőMagyar Z1iJó Naptár é<1 Évkönyv 1848. szökőévre. Pest, 1848; Szalai Anna: Ábrahám és Árpád. A zsidó értelmiségi útkeresése a szabadságharc előestéjén.lrodalomiJmeret, 1998. l-2. sz. 79-86.; Fenyő István: Der ungarische Israelit. A magyar zsidók első hetilapja 1848-ban. Élet éd IroJalom, 1998. ápr. 3. 5 J. Einhorn rabbijelölt: Zur Judenfrage in Ungarn. Ofen, 1848. Az idézet a 46. lapon. 6 Zakar Péter: Tábori rabbik 1848-49-ben. Múlt éd Jövő, 1998. 1. sz. 88-102. 7 Walter Pietsch: Reform és ortodoxia. A németországi zsidó sajtó befolyása a magyar zsidóság belső fejlődésére az 1848-1849-es forradalom idején. Uo. 106-115.; Michael K. Silber: A pesti radikális reformegylet (Genossenscha& für Reform in Judenthum) társadalmi összetétele 1848-1852 között. Uo. 125-142.
8 Schweitzer Gábor: A toleranciától az emancipációig. A magyar zsidóság az 1848--49-es forradalom és szabadságharc idején. VaMdág, 1998.9. sz. 83-114. 9 Horn Ede, A Hon, 1869. 112-113. sZ. V. 16-19. 10 Kosáry Domokos: A Görgey-kérdéd tdrténete. Bp., 1994. I. k. 234.
EDE
ZSIDÓK
MAGY ARORSZÁGON
II A Hon, i. m. 12 Kossuth Lajos: Irataim az emigrációból Bp., 1881. II. k. 83-84., 103. 13AHon, i. m. 14 [r.]: Horn Ede, A Hon, 1869. 161-164., 194-196. sZ. VII. 16., 17., 18., 20., VIII. 25., 26., 27. 15 A Hon, 1869. 112-113. sZ. V. 16-19. 16 Horn Ede, Vadárnapi ÚjJág, 1875.45. sZ. Xl. 7. 17 Uo. 18 Uo. 19 Horn Ede munkásságának, illetve a zsidókérdés értelmezésének elemzéséhez a következő műveket használtam: Grünwald Fülöp: A zsidó ifjúság a magyar szabadságharcban. In: Évkönyv. Kiadja az Izr. M. Irod. Társulat. Szerk. Szemere Samu. 1848. Bp., 1948. 193-206.; Spira György: 1848 nagyhete Pesten. Századok, 1974. 2. sz. 323-369.; Vörös Károly: Ungarns Judentum vor der bürgerlichen Revolution. In: StuJiu in EaA European SociaL HiJtory. Ed. by Keith Hitchins. Vol. II. Leiden, 1981. 139-156.; Kecskeméti Károly: A liberalizmus és a zsidók emancipációja. Tö'rténeLmi Szemle, 1982. 2. sz. 185-210.; Sándor Pál: Az emancipáció útján. VaMdág, 1991. 3. sz. 34-55.; Gonda László:AuiJódágMagyarordzágon 1526-1945. Bp., 1992; William O. McCagg: Z1iJÓdága Habdburg-Birodalomban, 1670-1918. Ford. Boris János. Bp., 1992; Komlós Aladár: Magyar-uiJó duLlemtö'rténet a reformkortól a holocauAig. Bp., 1997. I-II. k.; Bernstein Béla: A negyvennyolcad magyardzabaddágharc éd a uiJók. 3. kiad. Bp., 1998; Zsoldos Jenő: 1848-1849 a magyar zsidóság életében. 2. kiad. Bp., 1998; Miskolczy Ambrus: Az 1849-i magyar zsidóemancipációs törvény és ismeretlen iratai. Múlt éd Jö'vő, 1998. 1. sz. 8-41.; Schweitzer Gábor: i. m.
esztergály08
kl5faragó
c'i~.-iti~r;:
i-?l!-'tÍ;~
:l)red}~{et
~teinme~
kl;műve"
jJt amer
