Hollandia politikai berendezkedésének gyengesége. Bár Orániai Vilmos és leszármazottai komoly tekintélyt szereztek, az új állam politikusai

1492 –1789

147

rokonok, mind a Bourbonok szerették volna megszerezni. II. Károly halála után XIV. Lajos nemcsak a spanyol trón megszerzésének igényét jelentette be, hanem Franciaország és Spanyolország egy korona alatt való egyesítésének szándékát is. (Erre vonatkozott híres kijelentése: A Pireneusok nincsenek többé.) Jelöltje unokája, Bourbon Fülöp, Anjou hercege volt. Hogy az európai erõegyensúly ilyen mérvû felbomlását megakadályozzák, a meginduló spanyol örökösödési háborúban (1701–1714) Anglia, Hollandia és egy sor kisebb német fejedelemség I. Lipót császár (1657–1705) oldalára állt. Bécsben egyébként a császár fiatalabb fiát, Károlyt (a késõbbi VI. Károly császár: 1711–1740) szánták a spanyol trónra. A háború hamarosan négy fronton indult meg: Spanyolország mellett a felek Németországban, Osztrák Németalföldön és Itáliában is összecsaptak. A hadi események a franciák sikereivel indultak. A XIV. Lajos korábbi területszerzõ háborúiban nagy tapasztalatokat szerzett, jól felszerelt francia sereg gyorsan tört elõre, míg 1704. augusztus 13-án a Savoyai Jenõ és Marlborough herceg vezetése alatt egyesített osztrák–angol–birodalmi német sereg a bajorországi Höchstädtnél meg nem állította elõrenyomulását. A hosszúra nyúlt háborúban a franciák egyre jobban kimerültek, végsõ vereségüket azonban két, egymástól független ok akadályozta meg. Angliában 1710 õszén megbukott a háborút támogató whig kormányzat, s a helyére került toryk békére törekedtek. 1711. április 17-én pedig meghalt I. József császár (1705 –1711). A Habsburgok császári ágában egyetlen férfi, Károly maradt, aki a császári korona örökösévé lépett elõ. Spanyol királysága így V. Károly egykori világbirodalmának feléledését, egy európai túlsúllyal rendelkezõ államegyüttes kialakulását jelentette volna. Az ún. tengeri hatalmak (Anglia, Hollandia) tehát beletörõdtek XIV. Lajos unokájának, V. Bourbon Fülöpnek a spanyol királyságába (1701–1746) azzal a feltétellel, hogy országát nem egyesítheti Franciaországgal (utrechti béke, 1713). VI. Károly császár nem adta fel azonnal álmát a spanyol trón megszerzésére, de a következõ évben õ is csatlakozott a megegyezéshez (rastatti egyezmény, 1714). A spanyol örökösödési háború így az európai egyensúlyhelyzet megõrzésével zárult. CENTRUMVÁLTÁS ÉS PERIFÉRIÁK § A 16–17. század forradalmai és háborúi jelentõsen átformálták az európai erõviszonyokat. Az óvilág súlypontja mind politikai, mind gazdasági téren nyu-

148

A KORA ÚJKOR

gatabbra tevõdött át. Hollandia és Anglia nemcsak államberendezkedésükben vezettek be addig ismeretlen gyakorlatot, de ipari termelésükben is túlsúlyba kerültek a régi céhes szerkezetet felváltó új, manufakturális vállalkozási formák, mezõgazdaságukból pedig elõször szorult ki a hagyományos nyomásos gazdálkodás. Fokozatosan e két ország vált a világtengerek urává, nekik sikerült a leghatalmasabb gyarmatbirodalmat kiépíteni. A középkor hosszú idõszakát meghatározó invesztitúraharc két résztvevõje, a Németrómai Császárság és Itália (utóbbiban mind a pápaság, mind a korábban oly kiemelkedõ városállamok sora) ezzel szemben lassan háttérbe szorult. A központi hatalom erõsödése, az állami integráció korszakmeghatározó folyamata itt nem érvényesülhetett, a két nép lakóhelyén lefolytatott háborúk gazdaságukat is tönkretették. Nyugat-Európában leginkább Franciaországnak sikerült a középkor végén, a százéves háborúban aratott diadal során megszerzett nagyhatalmi szerepét a kora újkorra átmenteni. Súlytalanná váltak Közép-Európa korábban befolyásos, néha a Nyugat politikájába is beavatkozó hatalmai, Lengyel-, Cseh- és Magyarország. E két utóbbi a Habsburg Monarchia részévé vált, hazánknak ráadásul politikai egységét sem sikerült megõriznie. Az ország jelentõs területe került egy Európán kívüli, de az óvilág életében egyre jelentõsebb részt követelõ hatalom, az Oszmán Birodalom uralma alá. De maga Európa is tágult kelet felé. A mongol uralom alól megszabaduló Oroszország is nyugat felé fordult. Az európai politika élvonalában pedig hosszabb-rövid idõre periferikus hatalmak tûntek fel, amelyek – mint Spanyolország – akár meghatározó szerepet is játszhattak. A függetlenségét elnyert fiatal holland államnak még egyszer meg kellett védenie önállóságát. Az 1609-ben 12 évre kötött fegyverszünet letelte után – a harmincéves háború kezdeti szakaszában – a spanyolok újra rátámadtak. Hollandia azonban meg tudta védeni magát, s az 1648. évi vesztfáliai béke szentesítette függetlenségét. Sajátos módon a függetlenné vált állam legfõbb ellenségének ezután a forradalmát szintén megvívó Angliát tekintette. Az 1652–1654. évi elsõ holland–angol tengeri háborút a 17–18. században még további három követte. Az 1665 –1667-es második háború még a hollandok fölényét hozta (e háború után cserélték el Új-Amszterdamot, a késõbbi New Yorkot, a dél-amerikai Surinamra). A 18. századi újabb két háborúban azonban lassan kibontakozott az angolok fölénye. Sikerükben nem kis szerepet játszott

1492 –1789

149

Hollandia politikai berendezkedésének gyengesége. Bár Orániai Vilmos és leszármazottai komoly tekintélyt szereztek, az új állam politikusai elhárították a monarchikus törekvéseket. Az állam (neve Egyesült Németalföld, de legerõsebb tartománya után kezdték Hollandnak is nevezni) élén ugyan egy általános helytartó állt, a hét tartomány képviselõibõl pedig megalakult a Generaliteit, az egyes tartományok nagyfokú autonómiája mégis megakadályozta az erõs államszervezet kiépítését. Az 1585 –1625 között az általános helytartó méltóságát betöltõ, rendkívül tehetséges Orániai Móric is inkább mint tartományi helytartó rendelkezett tényleges hatalommal. Amikor a tartományok vezetõi úgy érezték, hogy az Orániaiak uralkodói hatalomra törnek, 1647–72 között egyáltalán nem választottak általános helytartót. III. Vilmost (1672–1702, 1689-tõl angol király) spontán népfelkelés juttatta hatalomra. A spanyolok elleni szabadságharc Hollandiában a társadalmi rendszert alapvetõen megváltoztató forradalommal járt együtt. Megerõsödött a polgárság, felvirágzott a gazdaság. Hollandia a 17. században olyan tõkés mintanemzetté vált, amelynek gazdagságát Európa minden országában irigyelték. Gyarapodott a textilipar, a hajóépítés, az ún. holland csoda két alappillére mégis leginkább a kereskedelem és a mezõgazdaság lett. A holland kereskedõk átvették az északnémet városoktól a baltikumi és a skandináviai kereskedelmet, de szállítottak (például gabonát) a mediterrán térségbe is. A tengerentúli kereskedelemre társaságok alakultak (1594: Távoli Országok Társasága, 1602: Holland Kelet-indiai Társaság). A holland gyarmatosítás elsõsorban Dél-Afrikában, Délkelet-Ázsiában és egy ideig Észak-Amerikában vezetett sikerre. Angliában az 1688–89-es uralkodóváltás, az ún. dicsõséges forradalom eredményeképpen az abszolutizmust felváltotta az alkotmányos monarchia. A Jogok törvénye (Bill of Rights) biztosította a parlament befolyását: elõírta rendszeres idõközönkénti összehívását, jogává tette az évenkénti adókivetést. Törvénnyel zárták ki a hatalomból a Stuart leszármazottakat. Fokozatosan kialakult a politikai egyensúlyt biztosító kétpárti rendszer. A toryk elsõsorban a földbirtokosok és a vidéki nemesek, a whigek a városi gazdagok és az újnemesek érdekeit képviselték. Anna királynõ (1702 –1714) uralma alatt a whig többségû parlament a spanyol örökösödési háborúban való részvétel mellett döntött. A tetemes háborús kiadások miatti elégedetlenség azonban megbuktatta e politikát. A hatalmat átvevõ tory kormány vezetõje, Henry Bolingbroke azonban

150

A KORA ÚJKOR

Stuart-párti összeesküvés gyanújába keveredett, így 1715 –1761 között ismét a whigek kerültek kormányra. A parlamenti erõknek kedvezett az újabb dinasztiaváltás is. Az Annát követõ I. György (1714 –1727, eredetileg hannoveri választófejedelem) nem tudott angolul, s ezért távol maradt az ún. titkos tanács üléseirõl. Szokása precedenssé vált, az eredetileg az uralkodó által irányított tanácsadó szerv a királyi hatalomtól független, önálló vezetõ szervezetté vált. Anglia a 18. században gazdaságilag és társadalmilag egyaránt stabilizálódott. Megerõsödését tükrözhetik az új mezõgazdaság és az ipari forradalom elsõ találmányai. Franciaországban XIV. Lajost alig ötéves dédunokája követte (XV. Lajos: 1715 –1774), s a gyermek király alatt nem akadt tekintélyes politikus, aki az állam zilált pénzügyeit rendbe tudta volna hozni. A gyarmati kereskedelem hasznára támaszkodó skót bankár, John Law reformkísérlete kudarcot vallott, Fleury bíboros elsõ miniszteri mûködése (1726 –1743) az osztrák örökösödési háborúba torkollott. XV. Lajos uralma nem annyira a király hatalmáról, mint inkább kegyencnõi (Madame Pompadour, Madame Dubarry) befolyásáról, valamint a király cinikus szólásáról (utánam az özönvíz) vált nevezetessé. A felfedezéseket követõ viszonylag rövid felfutás után Spanyolország hamar hanyatlásnak indult. Távlatilag a felfedezések következményei inkább károsnak, mint hasznosnak bizonyultak. Az ellenszolgáltatás nélkül szerzett nemesfémmennyiségen mind az állam, mind a tengerentúli utakon elõnyben részesített nemesek olyan árucikkeket akartak vásárolni, amelyeket a hazai ipar nem tudott megtermelni. Az állam gyakorlatilag a protekcionizmussal ellentétes gazdaságpolitikával segítette elõ a külföldi termékek bevitelét az országba, és nehezítette meg a hazai termékek kivitelét. A hazai ipar így elsorvadt. Az Újvilágból származó nemesfém-behozatal elapadása pedig a 17. században pénzügyigazdasági válságot okozott. A spanyol udvar költséges szertartásrendje, az európai háborúkba való beavatkozás, a bécsi Habsburgok katonai támogatása végül pénzügyi válsághoz vezetett. II. Fülöp utódai, III. Fülöp (1598 –1621) és IV. Fülöp (1621–1665) tehetségtelen kegyenceiknek (Lerma gróf, Olivarez herceg) engedték át a kormányzást, ami elmélyítette a belsõ nehézségeket. Amikor pedig II. Károllyal (1665 –1700) kihalt a Habsburgok spanyol ága, a nem is olyan régen nagyhatalmi pozíciót elfoglaló ország trónja idegen hatalmak játékszerévé vált. A trónt az euró-

1492 –1789

151

pai hatalmak jóindulatából megszerzõ V. Bourbon Fülöp (1701– 1746) elõdeinél szerényebb, mediterrán orientációjú politikát folytatott. Rövid életûnek bizonyult a harmincéves háborúban döntõ szerepet játszó Svédország tündöklése is. A dán uralmat a 16. század elején lerázó Vasa-dinasztia tagjai tehetségesen szervezték meg államuk igazgatását. Mintegy a korábbi dán uralom örököseiként megõrizték fennhatóságukat Finnország felett, igaz, rokon népünk feletti uralmuk a zord éghajlat miatt nem sok haszonnal járt. A reformáció lehetõséget adott számukra, hogy szekularizálják az egyházi birtokokat. Az adó megszavazása a rendi gyûlés hatáskörébe került, abban azonban a parasztságnak a jobbágyi alávetést elkerülõ csoportjai (pontosabban képviselõik) is helyet kaptak. Ugyanez a parasztság képezte a hadsereg alapját. A 16. század végén a svédek elfoglalták Észtországot, majd II. Gusztáv Adolfnak (1611–1632) uralkodása elsõ szakaszában sikerült újabb jelentõs balti-tengeri partvidékeket elfoglalnia (Livland, Riga és Pernau kikötõivel), s ezáltal Oroszországot elszigetelnie a Baltikumtól. A harmincéves háború a Keleti-tenger partján juttatta újabb területekhez Svédországot (Mecklenburg, Pomeránia). A 17. század közepének lengyel háborúi nem hoztak közvetlen hasznot, a 18. század elején pedig XII. Károly (1697–1718) kalandorpolitikája és veresége a második északi háborúban véget vetett Svédország nagyhatalmi szerepének. Németország sorsa a vesztfáliai békében pecsételõdött meg. A 17. század legfeljebb a tartományi fejedelmek erõviszonyaiban hozott némi változást. Több nagy múltú, korábban befolyásos fejedelemség – mint Bajor- és Szászország – jelentõsége csökkent, míg más, addig jelentéktelen tartományok (Brandenburg-Poroszország, Hannover) jelentõsége növekedett. A Habsburgoknak öröklött ausztriai tartományaikban és a 16. század elején megszerzett Magyar- és Csehországban kellett abszolutizmusukat kiépíteni. A pénzügy és a hadügy irányítására a 16. században felállított központi szervek (Udvari Kamara, 1527; Udvari Haditanács, 1556) mellett azonban az államirányítás egységének megvalósítása nem sok eredményt tudott felmutatni. Bécsben még a 17. században is közel fél tucat kancellária foglalkozott az egyes országokkal, tartományokkal. Felemás eredménnyel járt a központosítás érdekében a rekatolizáció segítségül hívása. A birodalmi politikában súlyos kudarchoz vezetõ kísérlet az osztrák és a cseh tartományokban

152

A KORA ÚJKOR

sikerrel járt, a reformációt ott (Csehországban gyakorlatilag a nemesség kicserélésével) sikerült visszaszorítani. Magyarországon ezzel szemben az ország megosztottsága és a protestánsokat védelmükbe vevõ erdélyi fejedelmek eredményes politikája miatt a vallási kérdés egészen a 18. század végéig a felszínen maradt. Súlyos teherként nehezedett a Habsburg-kormányzatra az Oszmán Birodalom szomszédsága, terjeszkedõ politikája, amely állandó hadi készültséget igényelt. Amikor a 17. század végén sikerült a törököt kiûzni Magyarországról, ezt szinte azonnal követte a spanyol trón elvesztése. A Habsburg Birodalom súlypontja ezáltal KözépEurópába tevõdött át. Lengyelországi események ugyan viszonylag gyakran szerepelnek a kora újkori történelemben, az ország azonban fokozatosan szomszédai politikájának passzív résztvevõjévé vált. A 17. században lengyel trónra került Vasa-család uralma alatt az országot sorozatos svéd, orosz, kozák és török–tatár támadások érték. Az ún. elsõ északi háborúban (1654 –1660) a lengyel uralkodó elveszítette hûbéruraságát Poroszország felett, a 18. század elején kirobbant második északi háborúban (1700 –1721) pedig a lengyel trón kérdésérõl már idegen hatalmak kívántak dönteni. II. (Erõs) Ágostot (1697–1733) az oroszok, riválisát, Leszczyn´ski Szaniszlót a svédek támogatták. Oroszország központosítása folytatódott. Az országra a Rurikház kihalta után, a 17. század elején „zavaros idõk” (szmuta) köszöntöttek, az 1613-ban hatalomra jutott Romanov-ház tagjainak azonban – többek között az ortodox egyház támogatásával – lassan sikerült úrrá lenniük a belsõ zavarokon. I. (Nagy) Péter (1689 – 1725) nagyhatalmi álmai érdekében komoly belsõ államigazgatási, gazdasági és katonai reformokat hajtott végre. A központi igazgatásban szakkollégiumokat állított fel, a vidéket kormányzóságokra és kerületekre osztotta. A nemesek számára kötelezõvé tette az állami (katonai vagy közigazgatási) szolgálatot. Az új igazgatással megnövelte az állami bevételeket. Az ipart a hadügy (flottaépítés, fegyvergyártás) szolgálatába állította. A Baltikumba való kijutással a cárnak sikerült Oroszországot az európai politika kikerülhetetlen tényezõjévé emelnie. Ennek a jele lehetett az új fõváros, Szentpétervár megalapítása is (1703).