Hódi Sándor Miért hazudnak a politikusok?

Hódi Sándor Miért hazudnak a politikusok?

Mi fán terem a nemzetstratégia?

Stratégiai Füzetek 7. Sorozatszerkesztő: Dr. Hódi Sándor Szerkesztő: Dr. Hódi Éva Korrektor: Buzás Márta Műszaki szerkesztő: Beszédes István A Széchenyi István Stratégiakutató Társaság és a Forum Könyvkiadó közös kiadványa Újvidék: Magyar Szó, 2012

2

Hódi Sándor

Miért hazudnak a politikusok?

Széchenyi István Stratégiakutató és Fejlesztési Intézet, Forum Könyvkiadó Intézet Tóthfalu–Újvidék, 2012


© Hódi Sándor, 2012

4

STRATÉGIAI FÜZETEK 7.

Előszó Nincs olyan ember a földön, aki meg tudná mondani, mikor, mely politikusok, pártok hazudtak többet, és hány hazugság felett hunytak szemet az emberek később súlyos árat fizetve jóhiszeműségükért. Igen elgondolkodtató az is, hogy az érintett tudományágak nem nagyon jeleskednek objektív összehasonlítási vizsgálatok végzésével arra vonatkozóan, hogy miért él a köztudatban kifejezetten rossz vélemény a politikáról és politikusokról. A kérdésre természetesen objektív vizsgálatok nélkül is tudjuk a választ. A politikusok szavahihetősége mindenütt mélyrepülésben van. Egyes felmérések szerint a polgárok többsége a fejlett nyugati demokráciában egyáltalán nem hisz a politikusoknak. Az emberek 92 százaléka meg van győződve arról, hogy a politikusok mindig mellébeszélnek, soha semmire sem adnak egyenest választ. A helyzet nálunk még rosszabb. Azt, hogy a rendszerváltás eredményeként a volt szocialista országok többsége totál csődben van mind gazdaságilag, mind pénzügyileg, mind morálisan és szellemi értelemben egyaránt, az egyszerű emberek elsősorban a politikusok számlájára írják. Ezt a sommás ítéletet valamelyest ugyan árnyalhatjuk, ez azonban a lényegen nem sokat változtat. A szovjet birodalom által megszállt, vazallus államokká tett középés keleteurópai országok rendszerváltása nem társulhatott a demokratikus politikai kultúra és szocializáció magától értetődő mintáival és formáival, mivel ezek

5

Hódi Sándor: Miért hazudnak a politikusok?

a minták és formák hiányoztak és máig hiányoznak.1 Így nincs mit csodálkozni azon, hogy a mesterségesen, erőltetetten és kívülről irányított demokratizálódási folyamat már a rendszerváltás kezdetén gellert kapott. A tekintélyuralmi oligarchikus rendszereket felváltó demokratikus politikai keretek kiépítése belső és külső ellenállásba ütközött. A demokratikus politikai kultúra és szocializáció magától értetődő mintáinak hiányában a demokrácia – a nyugati típusú civilizáció egyik legfontosabb politikai, illetve társadalmi hitvallása – a rendszerváltó országokban rendkívül módon hamisított ideológia formájában volt és van jelen mind a mai napig. Ugyanakkor a nemzetközi tőke és pénzügyi körök helytartói befészkelve magukat a különféle vezetőségekbe, igazgatóbizottságokba, bankok élére, a végletekig kiszolgáltatottá tették az egész térséget a nyugati piaccal szemben száz esztendőkre előre eladósítva az itt élő népeket. Tették és teszik ezt a szintén a demokrácia nevében. Mindezek folyományaként az ezer sebből vérző és végletekig kifosztott országokban a végletekig polarizálódott a társadalom. További ok, amiért a térség népei képtelenek politikailag magukra találni és talpra állni, a Brüsszel által alkalmazott kettős mérce. Az úgynevezett fejlett Nyugat teljesen abszurd, hazug és az objektív valósággal köszönő viszonyban sem álló vádakkal ostorozza a kommunizmus rabigájából szabaduló, gazdaságilag tönkretett országokat, amennyiben azok választott vezetői hangot mernek adni nemzeti vagy országos érdekeiknek.

1

Dénes Iván Zoltán: Újjáépítés és alapítás. In. Bibó István – Centenáriumi sorozat 2. Politikai hisztériák. Utószó. 357. oldal.

6

Előszó

Kitűnt, hogy az Európai Unió politikusainak egy hangadó része kettős mércét alkalmaz, képmutató módon viszonyul a demokráciához. Szerintük a többségi demokrácia csak abban az esetben működik helyesen, ha az újonnan csatlakozott államokban a nemzetközi pénzügyi körök érdekeinek megfelelően alakulnak a választások, azaz olyan kormányok kapnak mandátumot, amelyek zokszó nélkül hajlandóak elárverezni az ország lakosságának jövőjét, ellenkező esetben jönnek a szankciók, és a megmondó emberek képtelen állításokkal, egetverő hazugságokkal nyilatkozzák tele az elektronikus médiát és a nemzetközi sajtót. Eltekintve attól, hogy az európai parlamenti képviselők jelzett hangadó része semmibe veszi a nyugati típusú civilizáció politikai és társadalmi hitvallását, a demokráciát, az utóbbi időben (a tévé nyilvánosságának köszönhetően) kellő bepillantást nyerhettünk arra vonatkozóan is, hogy milyen elképesztően tájékozatlan és felkészületlen politikusok vannak fontos döntési pozíciókban. Olyan emberek szabják-varrják az új ruhát Európára, akiknek halvány fogalmuk sincs Európa keleti részének történetéről, egyes népek múltjáról, még kevésbé ismerik azok gondjait, jelenlegi társadalmi és gazdasági körülményeit. A tájékozatlanság és felkészületlenség olyan mértékű, hogy az ember nehezen tud szabadulni a gondolattól, talán csak nem azzal érdemlik ki a több tízezer eurós fizetésüket az Európai Unió intézményeiben, hogy Marionett figurák szerepét töltik be, más szóval a velük szemben támasztott felsőbb hatalmi elvárásoknak tesznek eleget. De ami a demokrácia, a parlamentarizmus alapelveinek és gyakorlatának sárba tiprását illeti, söpörhetnénk a 7


saját portánkon is. Ebben a „születési hibákkal világrajött demokráciában” (Csoóri Sándor kifejezése) a politikusok nálunk sem érdemelik meg – a mellesleg csinos kis jövedelmet biztosító – parlamenti bársonyszékeiket. Nem az én reszortom számon kérni mulasztásaikat és tévedéseiket, ahogyan mentőkörülményeket sem keresek számukra, hogy tompítsam a demokráciával való elégedetlenség élét. Egy-két hiányosságot azonban szóvá kell tennem, ha már megérlelődött bennem a gondolat, hogy érdemes lenne pszichológusként az igazság-hazugság, és vele összefüggésben a demokrácia színeváltozásainak jobban utánanézni, illetve utánagondolni. Annál is inkább. mivel hallgatással, mellébeszéléssel azt a demokráciát sértjük meg, amelyet segíteni szeretnénk. Maradva a magyar útkeresésnél elsőként a paktumkötést kell megemlíteni, hiszen bizonyos sorompók akkor zárultak le az első szabadon választott magyar kormány előtt amikor a két győztes párt (MDF és SZDSZ) között titkos megegyezés jött létre, anélkül, hogy például a Demokrata Fórum elnöksége ismerte és jóváhagyta volna az egyezséget. Arról nem is beszélve, hogy „az ország népe hat pártot választott be törvényesen a parlamentbe, hogyan lehetett azonnal a hatból kettőt kiemelni s megkülönböztetett szereppel és döntésekkel felruházni?”2 A magyar demokráciának ezt a születési hibáját mindmáig nem sikerült kiheverni. A magyar politikai élet másik rákfenéje a pártlistákra való szavazás. Nem magyar sajátosság, de ez a helyzeten mit sem változtat. A dolog úgy fest, hogy amíg pártvezérek látják

2

Csoóri Sándor: Tenger és diólevél. Összegyűjtött esszék, naplók, beszédek 1961 – 1994. Püski, Budapest, 1994., 1246. oldal.

8

A nyugati civilizáció eg yik leg fontosabb politikai, illetve társadalmi hitvallása a rendszerváltó országokban hamisított ideológia formájában volt és van jelen mind a mai napig

Előszó

elő, hogy belső rokoni, haveri-cimborai alapon kik kerülnek az országos és helyi listák befutó helyeire, ezzel négy évre biztos egzisztenciális helyzetet teremtve számukra, addig – finoman szólva – merő képmutatás a szabad választásokra való hivatkozás és a közérdekkel való takaródzás. A belső rokoni, haveri-cimborai grémiumhoz való tartozás ugyanis eleve kizár minden társadalmi kontrollt, ugyanakkor a melegágya a korrupciónak. Nos, a megoldás roppant egyszerű és kézenfekvő lenne például az angol választási rendszer bevezetésével, ahol köztudottan csak egyéni jelöltek vannak, tehát a polgárok választókerületenként kizárólag valamely politikai párt vagy civil mozgalom képviselőjelöltjeire szavazhatnak – pártlistára nem -, ez esetben a befutóknak igen keményen meg kell dolgozniuk a győzelemért, s véletlenül sem kerülnek hatalmi pozícióba olyan személyek, akiket a nép nem ismer, vagy nem becsül semmire. Régen törvényt kellett volna hozni arra vonatkozóan is, hogy amennyiben bármely politikai erő a választási programjában szereplő ígéreteket megszegi, illetve később azokkal homlokegyenest ellenkező politikát követ, durván becsapva a választópolgárokat, bűncselekményt követ el, és viselnie kell annak minden büntetőjogi következményét. Ezzel a poklok kapuinak jó részét be lehetne reteszelni, és jó szolgálatot tennénk vele a demokrácia ügyének is, amennyiben sikerülne valamelyest a polgárok megrendült bizalmát is visszanyerni. Hogy miért nem születtek (és születnek) ilyen törvények? Nyilvánvalóan azért, mert a politikai „elit” abban érdekelt, hogy ez a velejéig rothadt antidemokratikus rendszer fennmaradjon. Márpedig amíg ez a politikai gyakorlat 11


terheli közéletünket jó döntések nem születhetnek, a politikusok nemhogy megoldanák, hanem ellenkezőleg, az ügyes, tetszetős demagógiával inkább eltakarják és elodázzák gondjaink orvoslását. A pszichológiát régóta foglalkoztatja a politikai vezetők személyisége és társadalmi környezetük sajátossága. Ismeretes például, hogy a vezetők személyi sajátossága szorosan összefügg az adott társadalom mentális állapotával, azokkal a szükségletekkel, szokásokkal, lélektani folyamatokkal, amelyek az emberek többségét jellemzik. Áll ez a hazugságra és mellébeszélésre is. Vélhetően azért a sok elhallgatás, csúsztatás, álcázás, ködösítés, mellébeszélés, elrejtés, félrevezetés, mert e nélkül az egyéni élet az adott körülmények között kudarcra van ítélve. Fokozottan áll ez a politikai életre, ahol a hatalmi harc állandósulása miatt a jó ügyet szolgáló, a problémákra megoldást kínáló, jóhiszemű, egyenes, becsületes emberek vesztésre állnak, eleve bukásra vannak ítélve. Ezekkel a kérdésekkel foglalkozik a könyv első – Miért hazudnak a politikusok? című – fejezete. A könyv második része, A demokrácia színe és vis�szája, a demokrácia ezer sebből vérző kérdéskörét járja körül rámutatva azokra a kiábrándító történelmi tapasztalatokra és a mindennapi gyakorlatban folyamatosan jelen levő visszaélésekre, amelyek a térségben demokrácia hitelvesztéséhez vezettek, és vesztünkre állandósítják a demokráciadeficitet.

12


Miért hazudnak a politikusok? Pertics Péter beszélgetése Hódi Sándorral3 Mikor és hogyan került kapcsolatba először a politikával?

Gyerekkoromban Kisoroszon* mindenki mély megvetéssel beszélt a politikáról. Abban az időben kizárólag a kommunisták politizáltak, akiket a falubeliek egy emberként utáltak. Egyszer megkérdeztem Talpai sógorunkat, hogy mi az oka ennek az ellenérzésnek. Sercintett egyet, és dühösen ennyit mondott. Akasztófára való valamennyi. Mondanom sem kell, hogy a válasz felcsigázott, és egyfolytában azon fáradoztam, hogy a titkot valahogy megfejtsem. Volt valami, amiről a felnőttek előttünk, gyerekek előtt soha nem beszéltek. Talán egymás között sem, mert nem volt szükségük beszédre, némán, félszavakból is értették egymást. Ha erre terelődött a szó, mindig zavarba jöttek, és kitérő választ adtak. Arra azért rájöttem, hogy ennek a titkolt, veszedelmes dolognak köze lehet a politikához. Végül kiderült az igazság. 1944-ben a szerbek „bevonulását” követően, valóságos népirtás volt a faluban. Nemcsak Kisoroszon, hanem a környező magyar falvakban is szinte megtizedelték a lakosságot. A magyarok ennyivel megúszták. A németeket egy szálig kiirtották, templomaikat lerombolták, temetőiket felszántották. Iszonyatos volt ezt hallanom. Hát még mikor megtudtam, hogy két nagybá

3

*

Megjelent a HITEL Irodalmi, művészeti és társadalmi folyóirat 2007. augusztusi számában A falu a Bánságban van, közel Nagykikindához, a valamikori Torontál vármegyéhez tartozott, sokáig Torontáloroszinak hívták.

13


tyám is áldozatává vált a népirtásnak, akik máig jeltelen sírban nyugszanak Magyarcsernye határában, egy gazzal és bokrokkal benőtt szemetes gödörben. Minderről nem volt szabad beszélni. Évtizedekkel később, felnőtt fejjel tudtam meg, hogy több mint negyvenezer ember esett áldozatul a szerbek délvidéki vérengzéseinek. Édesapánk nem sokkal halála előtt mesélte el, hogy az ő élete is hajszálon múlott. Az volt a szerencséje, hogy az egyik őr, akinél Szerbfaluban szobát festett, felismerte, és az kiengedte. Ez a tapasztalat hosszú időre megpecsételte a szerbekhez, a párthoz, a hatalomhoz, a politikához és a kommunistákhoz való viszonyulásomat. Számomra ez akkor tájt mind egyet jelentett – halálos veszedelmet. Visszatérő rémálmaim közé tartozott, hogy jönnek értünk, és elvisznek. Hasonlóképpen volt a politikával mindenki a faluban. Az emberek árulónak tartották a pártagokat. Később az idők változtak. Az új nemzedék nem sokat tudott a múltról. A vérengzés az élő szemtanúk halálával feledésbe merült. Aki „vinni akarta valamire”, belépett a pártba. Senki sem hányta már szemükre, de azért az emberek bizalmatlanok voltak velük szemben. Cifrázhatjuk, de a nép ma is „árulóként” tartja számon őket. A politikai fordulattal nem sikerült helyükre tenni a dolgokat. A szerb kormány, mindegy, hogy melyik párt van hatalmon, a 44-es vérengzéssel mind a mai napig nem képes szembenézni. De elmaradt a múlttal való szembenézés azoknak a magyaroknak a részéről is, akiknek korábbi politikai szerepvállalásuk miatt lett volna elszámolnivalójuk. Én azon kevés délvidéki magyar értelmiségi közé tartozom, aki nem volt pártag. Soha nem alázkodtam meg előt14

Első kapcsolatok a politikával...

tük, nem fújtam egy nótát velük, nem kilincseltem náluk állásért, útlevélért, pozícióért, befolyásért. Nem tűztek a mellemre kitüntetéseket, nem kaptam tőlük pénzt, nem köszönhetek nekik semmit. Munkával, kitartással, gürcöléssel lettem azzá, akivé lettem. Nem érdekelt a hatalom, a poszt, a karrier, amit szellemi függetlenségemért cserében ígértek. Büntetésül többször kirúgtak állásomból. Nem a szerbek, hanem a senkiházi magyarok, akik igyekeztek túllihegni a hatalom elvárásait. A felkapaszkodás reményében sokan adták besúgásra fejüket, a magasra ívelő pálya, az igazgatói poszt mögött rendszerint nemcsak politikai elkötelezettség, hanem ügynöki tevékenység is állt. Nemrégiben megállított az utcán egy ismerősöm, akivel valamikor egy munkahelyen dolgoztam. Szerb ember, de jól beszél magyarul. Elmondta, hogy rossz a lelkiismerete velem kapcsolatosan. Évekig arra kényszeríttették, hogy megfigyeljen, és jelentéseket írjon rólam. Higgyem el, nem jó szívvel tette, hiszen mindig nagyra becsült, de nem volt más választása, az állásával fenyegették. Immár nyugdíjas, és sokat kesereg a történtek miatt. Nem várja, hogy megbocsássak neki, de szeretett volna könnyíteni a lelkén. Talán különösen hangzik, de én is megkönnyebbültem. Megrendített a vallomása. Ebben a nacionalista országban egy szerb besúgó kér tőlem bocsánatot. Nem tudtam hova lenni a csodálkozástól. Azóta várom, hogy mikor tisztelnek meg vallomásukkal a magyar besúgók, akik garmadával írták a jelentéseket rólam? Az ő lelki nyugalmukkal mi van? Bizonyára azzal nyugtatják magukat, hogy „nem volt más választásuk”. 15


Volt. Mindig van választási lehetőségünk. Ők az „eredményesebbnek” ígérkező utat választották. Szolzsenyicin ezt a problémát úgy fogalmazta meg, hogy ha hirtelen mindenki elkezdene egyenes derékkal járni, és igazat mondani, huszonnégy óra alatt megbukna minden diktatúra. Ha ez így van, vajon mért nem próbálnak meg az emberek egyenes derékkal járni és mindig igazat mondani? Azért nem, mert az élet színpadán sokszor egy személyben testesítjük meg a hóhért és az áldozatot. Nehéz elfogadni, de az adott hatalmi viszonyok, amelyeknek szenvedő alanyai vagyunk, nem függetlenek saját lelki alkatuktól. Azért vannak besúgók, mert ezt a helyzetet elfogadják, nemcsak szolgálják a mindenkori hatalmat, hanem maguk is hatalomra akarnak szert tenni mások felett. Szükség van-e hatalomra?

A természetben számos példát találni hatalom nélküli csoportos életre. A társadalmi szerveződés lenyűgöző példái a hangyák, a méhek, de a madársereg és halrajok is vezető és külső irányítás nélkül teszik a dolgukat. Náluk a mozgás, a feladatok, a többiekhez való igazodás biológiailag van programozva. Az ember esetében ez másként van. Azt gondolnánk, hogy mindannyian szívesen megvolnának hatalom nélkül. Ha ez így lenne, ha a hatalom a társadalomban nélkülözhető lenne, elődeink az évmilliók során bizonyára régen megszabadultak volna tőle. A hatalom nem idegen az ember természetétől. A probléma a szereposztásban rejlik. Ha mások gyakorolják rajtunk, a világon legnagyobb rossznak tekintjük, mert szabadságunk korlátozását jelenti. Ha 16

A hatalom és az ember személyisége...

viszont mi gyakoroljuk mások felett, az a világ a legédesebb gyümölcse számunkra, melynek megszerzéséért és megtartásáért mindent megteszünk. Milyen hatással van a hatalom az ember személyiségére? Azt szokták mondani róla, hogy elvakít.

Annyira elvakít, hogy azt kizárólag másokon vesszük észre. Ha egy régi jó barátunk (rokonunk, ismerősünk, egykori osztálytársunk stb.) pozícióba kerül, meg sem melegszik alatta szék, máris kimutatja a foga fehérjét. Ellenben, ha történetesen mi kerülünk ugyanabba a pozícióba, szent meggyőződésünk, hogy szó nem érhet bennünket, szívvellélekkel mások javát szolgáljuk. Ugyanolyan elvakulttá válunk, mint a diktátorok: folyton a közre, a jogra, a kötelességre, a törvényekre hivatkozunk. A diktátorok is abban a meggyőződésben élnek, hogy a közjót szolgálják, maximálisan törvénytisztelő emberek, amit természetesen elvárnak másoktól is. Fel sem merül bennük, hogy „jó szándékukkal” másoknak mennyi rosszat tesznek. A hatalom minden formája valójában eszköz saját érdekeinknek az érvényesítésére. A tisztességre, becsületre, jó szándékra való hivatkozás és törekvés önmagában véve nem ér semmit. A hatalom akkor szolgálja a közügyet, ha a többieknek módjuk van a hatalom gyakorlását ellenőrizni. Ha ez a jog nemcsak vak engedelmességre kötelez, hanem arra is, hogy leleplezzük a hatalommal való visszaélést. Ennek a jognak a gyakorlásához olyan garanciákra van szükség, amelyek többnyire hiányzanak a társadalmi életünkből.

17


Max Weber a hatalom három alaptípusát különböztette meg: a tekintélyelvű, a tradicionális és a bürokratikus hatalmat. Pszichológiai szempontból hogyan látja ezt?

Azt hiszem, hogy a hatalomnak nincs állandó arca, nincs lezárt határa, mindig azt az arcát fordítja felénk, olyan eszközöket vesz igénybe, amelyek az adott politikai környezetben a leghatásosabbak. A három vagy több típus váltogathatja egymást, de egyidejűleg is jelen lehetnek a társadalom különböző szféráiban, sőt egyazon emberben is. Vannak-e a hatalom megszerzésének és gyakorlásának személyi feltételei? Ha igen, melyek ezek?

A hatalomvágyat az emberekben rejlő rossz hajlamok motiválják. Ezekre a rossz hajlamokra építkezik minden világi hatalom: az erőszakra, irigységre, önzésre, besúgásra. Azok a jóhiszemű emberek, akik a jót próbálják belőlünk előhívni: például a szeretetre, családra, munkára, tudásra, szorgalomra, kitartásra hivatkoznak, a hatalmi harcban bukásra vannak ítélve. Nem azért, mintha az emberek ezeket az értékeket nem tartanák fontosnak, hanem mert a rossz hajlamok és alantas ösztönök a viselkedés erősebb mozgatórugói. Az emberek óriási tisztelettel tekintenek a történelem nagyjaira, akik többnyire híres államférfiak, hadvezérek. Ezt a tiszteletet az tartja fenn, hogy nem tudnak róluk semmit. Egy mítosznak a rabjai, amelyek a nagy emberekről keringenek. A nagy emberek attól lettek nagyok és híresek, hogy okos cselszövéseikkel és politikai manőverekkel maguk alá 18

A hatalomvág yat az emberekben rejlő rossz hajlamok motiválják. Ezekre a rossz hajlamokra építkezik minden világi hatalom: az erőszakra, irig ységre, önzésre, besúgásra.

Manipuláció a társadalomban...

gyűrték ellenfeleiket, ügyesebbnek bizonyultak a többieknél. És nem azért, mert nemesebbek voltak a többinél. A siker módszerei közé tartozik a bőséges jutalom, amellyel a nagyra hivatott emberek maguk köré gyűjtik a szolgalelkeket, hogy megfelelő helyzetben offenzívába vonhassák tudásukat, kapcsolataikat, befolyásukat. A „nagyok” attól nagyok, hogy gátlástalanul, kényük-kedvük szerint játszanak az emberekkel, ügyesen manipulálnak velük, kibékítik és összeveszítik őket. Többnyire gátlástalan, amorális lények, ezért szinte legyűrhetetlen ellenfelek. A morális embereknek nincs velük szemben semmi esélyük. A hatalom egyik eszközeként említette a manipulációt? Ez milyen formában érhető tetten a társadalomban?

Sokféle formában. Itt csak egyet említek. A manipulációnak, az agymosásnak a legkirívóbb példája az egykori pártvezetők népszerűsége, viselt dolgaik elfogadtatása és megszerettetése. A nép a rendszerváltást követően nemcsak mindent megbocsátott a volt nomenklatúra embereinek, hanem miközben egyre nagyobb nyomorba süllyedt, természetesnek tartja azok politikai színváltását, mérhetetlen vagyonosodását és fényűző életmódját is. Pedig egyébként ugyanezek az emberek egymásra felettébb irigyek és féltékenyek. Nincs tudomásom olyan tudományos projektumokról, amelyek ezeket a társadalmi jelenségeket kutatnák. Hogyan lehetséges, hogy az emberek rendületlenül hisznek azoknak, akik többször kiforgatták őket javaikból, egyszer az államosítással, aztán a privatizáció során?

21


Ön szerint mért nem tartozik ez a téma a kurrens tudományos projektumok közé?

Azért, mert nem finanszírozza senki. Azokat, akik a költségvetésről döntenek, kizárólag az érdekli, hogyan lehet választásokat nyerni, hogyan lehet a tömeget manipulálni. Amerikában nem zavar senkit, hogy vannak gazdagok és szegények, és hogy a politikai élet kiváltságosai a dúsgazdagok.

Minden a megszokás dolga. Ott talán már megszokták, hogy van felső osztály, és az ország vezetése ennek az osztálynak a dolga. A választópolgárok már régen elfelejtették, hogy Amerika gazdagjai hogyan és miként tettek szert a vagyonukra. Senki sem hányja szemükre az indiánok kiirtását, a rabszolgatartást. Azt sem, hogy napjainkban üzleti monopóliumokkal, pénzügyi spekulációval, politikai szélhámossággal sarcolnak meg és forgatnak ki javaikból más országokat. Lehetséges, hogy nem mindenki irigykedik a gazdagok kiváltságos életére, viszont minden amerikai büszke az ország mérhetetlen gazdagságára, jogosnak és természetesnek tartja az emberiség túlnyomó többségének a mérhetetlenebb kizsákmányolását, egyszerűen azért, mert a gazdagok a zsákmányból juttatnak a köznépnek is valamit. Visszatérve a politikusokra, mennyire jellemzi a nagyra hivatott politikusokat az előrelátó képesség?

22

Előrelátó képesség...

Semennyire. Nem jellemző rájuk. A sikeres politikusok nem ahhoz igazodnak, ami jó érzékkel előrelátható, kiszámítható, hanem a mindenkori szignifikáns többség akaratához. Előrelátás helyett a metamorfózis, a színeváltozás, a körülményekhez való igazodás az erős oldaluk. A hatalomra törők ilyen értelemben állandó tréningben vannak. A tréning, a gyakorlat kétségkívül kialakít bennük bizonyos előrelátó képességet, ez azonban nem a távlati célokra vonatkozik, nem stratégiai jellegű, hanem az előállt helyzetben való sikeres taktikázásban segíti őket. Ügyesen manővereznek, blöffölnek, saját hatalmi ambícióikon kívül egyébként semmiféle távlati cél sem érdekli őket, legfeljebb annyiban, amennyiben meg lehet lovagolni azokat. A magyar politikai palettán sem találunk jóstehetséget, beleértve a kisebbségi politikusokat is. Pártvezéreink közül a fordulat idején egyik sem látta előre Jugoszlávia szétesését. Sokáig egyedül maradtam azzal a meglátásommal, hogy fel kell készülnünk az ország szétesésére, a várható háborús fejleményekre és a térség átrendeződésére. Ezért is tartottam szükségesnek a helyzetünk rendezését szolgáló távlati terv, az autonómiakoncepció kidolgozását. A régi motorosokat azonban egészen más érdekelte: hogyan tudnák átmenteni magukat. Nyeregben is maradtak, bár történelmileg az orrukig sem láttak előre. Milyen személyi adottságok szükségesek a hatalom sikeres gyakorlásához? Manapság a választási propagandában gyakran elhangzik a szakértelemre való hivatkozás? Miféle szakértelemre kell itt gondolnunk?

23


Az embereknek általában nagyra értékelik a tapasztalatot, a szakértelmet. Azt gondolják, hogy az ügyes kézművesekhez hasonlóan a politikai döntéshozatal is nagy körültekintést és szakértelmet kíván. Elvileg csakugyan ez volna a kívánatos, nagyon jó lenne, ha a hatalom gyakorlói művelt, tájékozott, intelligens, szakmai téren elmélyült emberek lennének, akiket ugyanakkor meleg szív és kiváló emberismeret jellemezne. Ilyesmi azonban csak a meséskönyvben fordul elő. A hatalomgyakorlásban azonban a tudással, szakértelemmel, tapasztalattal szemben mindig az érdekeké és az erőfölényé a döntő szó. Annak, aki pisztolyt szegez ránk, hiába vetjük föl a fegyverviselésre való kompetencia kérdését. Az emberek még külső nyomásra sem szívesen cselekszenek saját érdekeik ellen, még kevésbé várható ez el a hatalmi pozícióban levő személytől. Röviden, a szakértelemre való hivatkozás humbug: a politikusok mindig egyéni és csoportérdekeiknek megfelelő döntéseket, megoldásokat keresnek. Hozzá kell tennünk, hogy a gazdag hagyományú polgári demokráciában ma már kívánatos, hogy a hatalom gyakorlói többé-kevésbé szalonképesek legyenek, és a dolgokhoz értő, tájékozott személy benyomását keltsék. A mi térségünkben, ahol a rendszerváltás folyományaként egymást tapossa a sok hatalomra éhes ember, leginkább a hályogkovácsok gyülekezetére emlékeztet a törvényhozó testület. Meg tudná ezt egy példával világítani?

Hogyne. Napról napra egyre több közlekedési baleset történik. Nemrégiben egy japán szakértő kiszámolta, hogy a 24

Pszichológiai „fogások”...

közutakon évente olyan mészárlás megy végbe, amely felér a Hirosimára ledobott atombomba vérveszteségével. Az arányokat illetően a magyar baleseti statisztika semmivel sem jobb a japánnál. Erre mit tesz a magyar törvényhozó testület? A rossz minőségű közutakon felemeli a megengedett sebesség határát 80 kilométerről 90-re. Ismerve a gépkocsiállomány műszaki állapotát, valamint a közlekedési kultúra hiányát, ezt a döntést pszichológiailag nem tudom másként minősíteni, mint az élet megrövidítésében való bűnrészességet. Visszatérve a manipulációra, a pszichológia milyen „fogásokat” ismer ezen a téren?

Többféle módszer van az emberek befolyásolására és meggyőzésére. Ezek egy részét a politikusok eredménnyel használják saját maguk és pártjuk népszerűsítésére. A tömegkommunikáció kulcsszerepet játszik benne. Az a lényege, hogy egy állítást minél többször el kell ismételni. Az ismétlések következtében az emberek akkor is megjegyzik, és hitelt adnak neki, ha különösebben oda sem figyelnek az üzenetre. A manipuláció egyébként könnyebb és kényelmesebb a tévén keresztül, mint szemtől szemben egy gyűlésen, ahol előfordulhat, hogy a jelenlevők az előadót kifütyülik, vagy magára hagyják egyedül a teremben. Amikor egy gyűlésen beszélünk, a padsorokban ülő személyek gondosan és figyelmesen mérlegelik az üzenet valódi értelmét és értékét, gyakran ellenérveket hoznak fel, kérdésekkel állnak elő, s további információkat szeretnének kapni, kifejthetik ellenérzésüket stb. Ilyenkor az üzenet meggyőző ereje attól 25


függ, hogy az előadó mennyire tud érvelni, példákat felhozni álláspontja mellett, statisztikákat és egyéb bizonyító összefüggéseket felsorakoztatni. A tévével más a helyzet. Egyáltalán nem érdekes, hogy a befogadók eltérő véleményen vannak-e, vagy sem, arra sem kell törekedni, hogy elképzeléseinket alaposan megismerjék, más ismeretekkel összehasonlítsák stb. Elég, ha a politikusok a nyilvánosság előtt többször kifejtik az álláspontjukat. A tévénézőnek elvileg lehetősége van tájékozódni, s ennek alapján kialakítani a saját álláspontját, erre azonban ritkán kerül sor. Az emberek nem nagyon tesznek kognitív erőfeszítéseket az igazság kiderítésére, mert ahhoz rengeteg időre és energiára lenne szükségük. Az idő viszont kevés, az információ túl sok, egyre kevésbé vagyunk képesek és hajlunk arra, hogy az üzenetet átgondoljuk. Ha elégszer halljuk a tévéből ugyanazt, ha a felvetett probléma elég sokáig beszédtéma, az üzenet akkor is eljut hozzánk, akkor is befészkeli magát a tudatunkba, ha a tévénézés közben valami mással foglalatoskodunk, és ha szemernyit sem érdekel bennünket az, amit hallunk. Már Goebbels is tudta, hogy ha sokáig ismételnek egy hazugságot, végül igazság lesz belőle.

Igen. De vannak más szempontok is, amelyek az emberek manipulációját segítik. A tévénél maradva – ma igen nagy azoknak a száma, akik szinte kizárólag a tévére hagyatkozva tájékozódnak – nagyon fontos például a politikus (kommunikátor) megjelenése, fellépése, személyi kisugárzása, vonzereje. Fontos továbbá az is, hogy a körülöttünk 26

Mit igér a kommunikátor...

élő emberek mennyire értenek egyet az üzenettel. Továbbá, hogy az üzenet értelmének megfelelő viselkedés milyen előnyökkel és hátrányokkal járhat a számunkra. Hogy mit ígér a kommunikátor. Sokat lendít az ügyön az is, hogy milyen tekintélyekre hivatkozik. Napjainkban például a legnyomósabb érvek és legfrappánsabb előadás sem ér fel az Európai Közösségre, annak elvárásaira, szabályaira való hivatkozással. Ugyancsak érdemes hivatkozni a NATO-ra, az Egyesült Államokra, a terrorizmus veszélyére, az idegengyűlöletre. Nem számít, hogy a hivatkozásnak van-e valóságalapja, vagy légből kapott hazugság az egész. A tévénézők úgy sem tudják ellenőrizni. A fontos az, hogy eladjuk a mondanivalónkat. Nem mindig ugyanaz a sikeres hivatkozási alap?

Nem. Az ügyes manipulálók felhasználják a politikai széljárást. Úgy tűnik, hogy napjainkban a kommunikátor személye, hitelessége és vonzereje veszít jelentőségéből. A siker szempontjából fontosabb, hogy hasonlítson a megcélzott emberekhez. A nagy manipulátorok megpróbálják hatástalanítani azt is, hogy a körülöttünk élő emberek mennyire értenek egyet az üzenettel. Elég például azt sugallni, hogy az emberek sokasága elfogadja az üzenetet: az általunk reklámozott mosóport használják világszerte, mindenki támogatja a mi jelöltünket, az EU helyesli a mi törekvésünket, az ellenzék megnyilatkozásait viszont rossz szemmel nézi. Ha ezt elégszer elmondjuk, egy idő után a legmegátalkodottabb néző is késztetve érzi magát arra, hogy ő is elfogadja a felajánlott mosóport vagy nézeteket. A politikai kampányok, 27


az ideológiai befolyásolás, a nézők megdolgozása egyre inkább hasonlítanak a mosóporreklámokra. Minél gyakoribb a reklám bevillanása, és minél nagyobb sikerrel, szerencsével, előnnyel kecsegtet bennünket, annál több a vevő rá. Az sem árt, ha jelöltünket hatalmas tömeg élteti. Ma már nem jelent gondot ilyen képsorok bevágása, amelyek esetleg éppen az ellenjelöltet ünneplő tömeggyűlésen készültek. A tévé esetében a tapsológépről sem feledkezhetünk meg. Pszichológiai tény: a népszerűség népszerűséget szül. Minél többet szerepeltet a média valakit, annál népszerűbbé válik. A média révén ma már egy idiótából is világsztárt lehet formálni. Ilyen körülmények között meglehetősen nehéz a választásokon a rátermett emberek kiválasztása.

Nemcsak nehéz, hanem gyakorlatilag lehetetlen is. Minden más egyébtől eltekintve, az emberek nem a rátermetteket tüntetik ki bizalmukkal. Még ha tudják is, hogy kik a legjobbak, legeszesebbek, legtisztességesebbek, nem azokra adják le voksukat. A választásokon az a befutó, aki életmódjában, viselkedésében, nézeteiben leginkább hasonló hozzájuk. Ezért gyakran láthatunk politikusokat a piacon, a boltban, amint éppen bevásárolnak, a kiskertjükben kapálnak, a kutyájukkal sétálnak, gyermeküket az ölükben tartják, idős, beteg személyeket látogatnak, a sarki fűszeressel alkudoznak stb. Manapság a sikeres politikustól színészi képességeket követel a televíziós világ. Ezeknél vannak rejtettebb módszerek is, amelyek a nézők, választópolgárok rejtett motivációira próbálnak hatni. A befogadók ösz28

A rátermett emberek kiválasztása...

töneit, tudattalan hajtóerőit próbálják felkorbácsolni és meglovagolni. Vonzó lehet például a gondoskodó, szigorú, igazságot tevő apa szerepét játszó politikus, mert előhívhatja másokból az engedelmes gyermeki viselkedést, amely ellenében biztonságot, védelmet, gondtalan életet remélnek. Ez mindazoknál beválik, akik pszichológiai értelemben nem felnőttek, már pedig minden társadalomban van belőlük bőven. A manipulációnak ma már kialakult „rávezetési technikája” van: rendelkezésre állnak a megfelelő kulcsszavak, jelképek, amelyek használata csaknem mindig eléri a kívánt hatást. A kampány szervezői igyekeznek a befogadókból érzelmi feszültséget kiváltani, amelynek feloldására saját magukat és programjukat ajánlják. Igen hatásos a félelem- vagy bűntudatkeltés is. Ennek az alkalmazása térségünkben már olyan méreteket öltött, hogy gyakorlatilag frászban él mindenki. A kétségbeesett emberek alig várják, hogy jöjjön valaki, aki megállítja a további zuhanást, aki svájci életszínvonalat kínál. A félelemkeltéssel azonban csínján kell bánni. A negatív kampány a visszájára sülhet el: a halállal, az átlagéletkor csökkenésével, betegségekkel, pusztulással, a népesség fogyásával nem jó fenyegetőzni. Még a valós helyzet ismertetése is a visszájára sülhet el. A vágykeltésben a lényeg, olyan érzelmek kiváltására kell törekedni, amely előkészíti a terepet a régi elvtársak újraválasztásának vagy az új messiásnak. Na meg a biztonságot, gazdagságot, szabadságot, adómentességet, könnyű megélhetést ígérő pártnak. Színjáték minden választás?

29


Rosszabb annál. Késhegyre menő harcot jelent a közönség tetszéséért, a különböző csoportérdekek elfogadtatásáért, amelyek mindig lehetőleg a nemzet, az európai közösség, sőt az egész emberiség érdekeinek az álruhájába vannak csomagolva. A hatalom megszerzésének az érdekében semmi sem drága. Ha nem sikerül fenyegetéssel, félelemkeltéssel, akkor el kell kápráztatni valamivel az embereket. Aki hatalomra tör, annak a manipulálás és rávezetés jól bevált módszereiről nem szabad lemondania. Ennek lényegét nem árt ismét hangsúlyoznunk: fontos, hogy a média, elsősorban a televízió sokat foglalkozzon velünk, a jelöltünkkel, pártunkkal, programunkkal. Minden, amit törölnek a tévé műsoraiból, halálra van ítélve. Egyebek mellett ezért van nehéz helyzetbe a magyar autonómia ügye. Az Újvidéki Televízió például ennek a kérdésnek az elmúlt 17 év alatt vajmi kevés műsorpercet szánt. Ha már a médiánál tartunk. Sokan azt állítják, hogy a jugoszláviai etnikai háborúk kirobbantásában a médiának meghatározó szerepe volt.

Nem csak a Milošević rezsimje használta a médiát a háború kirobbantásához. A NATO posztmodern médiahasználata, PR-magasiskolája a szemünk láttára sorakoztatja fel a világot valamely ország, térség katonai megszállásához. A hivatkozási alap Amerika fenyegetettsége, az emberi jogok megvédése, a terrorizmus elleni harc stb. Ezekre vagy más okokra hivatkozva bárkit célba lehet venni a cirkálórakétákkal. Az emberi jogok védelme – a könnyebb érthetőség kedvéért – úgy vetődik fel, hogy az óvodások is értsék: a jó 30

… a média eg yáltalán nem szabad, hanem a politikusok, bankárok, titkosszolgálati és katonapolitikai tanácsadók kezében van.

A média a háborúskodás eszköze...

és a rossz harca ez, civilizáció kontra barbárság. Szabadság kontra terrorizmus. Ezt a média annyiszor elmondja, hogy a végén a legbékésebb polgár keze is összeszorul az esti tévénézés közben, és azt motyogja magában: csapjunk már oda nekik. És ekkor az ő békéjének a védelmezői odacsapnak. A pattogatott kukorica, csipsz és sör mellett cseverésző embereket teljesen ki lehet hozni a sodrukból a vegyi fegyverekről, az atomháború veszélyéről, a terroristákról szóló hosszú mesékkel. Egy idő után unják már a szövegelést, a tétlenkedést, legyen már egy kis pergés, vérontás, borzongató érdekesség a tévében. A háborúkat ma már a nagyhatalmak az adófizető polgárok nappali lakosztályaiban készítik elő és vívják meg. Érdekes a kérdés: miért válik a média a háborúskodás és nem a megbékélés eszközévé? Miért gerjeszti a feszültséget, ahelyett hogy enyhítené?

Szerény véleményem szerint azért, mert a média – minden ellenkező híreszteléssel ellentétben – egyáltalán nem szabad, hanem a politikusok, bankárok, titkosszolgálati és katonapolitikai tanácsadók kezében van. Természetesen nem abban a nyers és brutális formában, ahogyan az volt a kommunizmusban. Akkor az egyszerű halandó nem jutott információhoz, ma belefullad az információkba. A tévénéző vagy újságolvasó az információáradatban nem tudja, kire hallgasson, kinek higgyen. Az egymás követő képsorok, cikkek kavarodásában senki sem mondja meg pontosan, hogy mi a tényállás, egy adott problémáról mit kell gondolnunk. A tévében is, sajtóban egymásnak telje33


sen ellentmondó jelentéseket kapunk. Illetve, és itt jön be a politika, ez csak látszat, valójában minden patikamérlegen van adagolva. Ezt azonban nem látjuk. A valós szándékok tisztázatlanok, háttérben maradnak. A képsor, a cikk, nem arról szól, amit látunk és olvasunk. Rejtett üzenetük van. A szöveg, a képek csak verbális és vizuális álca. Arra valók, hogy a médiafogyasztó fejébe döngöljék a nagy mogulok világról alkotott politikai véleményét. A média nemcsak megkettőzi a világot, hanem azzal, ahogyan és amiről tudósít, egy hamis világot konstruál számunkra. Milyen hamis világra gondol?

A közvetlen személyes kapcsolatokra épülő közösséget, a hagyományos közösségeket és eszmei közösségeket, kezdi háttérbe szorítani egy új, eddig nem létező, virtuális közösség, a kommunikációs közösség, amely veszélyezteti a társadalom értékrendjét, a nyelvet, kultúrákat és a valós emberi kapcsolatokat. A modern társadalmak nagyfokú, a teljes lelki és szellemi kiszolgáltatottságig menő médiafüggését jelzik azok a felmérések, melyek számszerűen bizonyítják, hogy a felnövő generációk százszorosan több időt töltenek a képernyők előtt, mint családi vagy baráti közösségekben; holott a közvetlen emberi kapcsolatokra épülő kommunikáció mint közösségteremtő forma nélkülözhetetlen a személyiség társadalmi integrációjához. Lehetséges, hogy a túlnépesedéshez és környezetszennyezéshez hasonló veszélyt jelent az emberiség számára a média is? 34

Médiaveszély!

Közhelynek számít, hogy az ipari társadalmat a kommunikációra alapozó információs társadalom váltotta fel. Ismeretesek ennek a társadalomnak a fő ismérvei is: a hagyományos (törvényhozó, kormányzó és igazságszolgáltató) hatalmak mellett új hatalmi ágazatként jelenik meg a média. Hovatovább ez a legnagyobb hatalom. A másik három hatalmi ágazattal ellentétben a médiákban szereplő személyek számára a szakmai, kulturális, erkölcsi és törvényes követelményrendszerek hiányoznak. Ez a nagy hatalommal rendelkező ágazat nélkülözi a szakmai kompetenciát és erkölcsi felelősségtudatot ellenőrző intézményt, amely büntetné a médiákban működő kuruzslókat, uszítókat, rágalmazókat, gyűlöletszítókat. Pszichológusként úgy látom, hogy a médiában folyó lelki környezetszennyezés és a tudatfertőzés súlyossága semmivel sem kisebb és veszélytelenebb a természeti környezet szennyezésénél. Az emberek – a nyilvánvaló hazugságok ellenére – beletörődtek abba, amit a média sugall számukra. A társadalmi önvédelmi reflex már nem működik. Azt gondolják, hogy a hazugsággal együtt kell élniük. Sőt, hogy a hazug embereket még tisztelniük is kell, hiszen napról napra nyilatkoznak az újságban, szerepelnek a tévében, s nem áll módjukban ezt meggátolni. Azt mondják, hogy a média olyan, mint a társadalom. Se nem jobb, se nem rosszabb annál. A társadalom megosztottsága lecsapódik a médiában is, valóságos médiaháború folyik.

Ezt én nem így látom. Nincs médiaháború, egyoldalú népbutítás folyik. A pénz világában a médiával kapcsolatban 35


csak a tulajdonosi érdekek kritikátlan kiszolgálásáról beszélhetünk. A kisemberek nem jutnak szóhoz. Az álhírek, alaptalan rágalmak nem mozdítanak el riportereket, főszerkesztőket. A médiasztárok mindent megengedhetnek maguknak, amit a gazda megenged. A gazda pedig mindent megenged, ami az érdekeit nem veszélyezteti. Tegyük fel, hogy globális szempontból ez a helyzet, de mi a helyzet nálunk?

A média nálunk se nem rosszabb, se nem jobb, mint a nyugati vagy a tengerentúli. Mindannyian tudjuk, hogy a Belgrádi Televízió és a szerb sajtó milyen szerepet játszott abban, hogy Szerbia a demokratizálódás és az európai integráció helyett a háborút, a pusztítást, a nyomort választotta. A média az ország szétzúzása és a gazdasági szankciók egyik legfelelősebb tényezője volt. A helyzet ma sem sokkal jobb. A sajtó egy része gyakran a bűnözőket védelmezi, a politikai szélhámosokat reklámozza, ugyanakkor nyomást gyakorol a nyilvánosságra, a bíróságra, az ügyészségre, a rendőrségre. Ami azt illeti, a magam részéről nem vagyok megelégedve a honi magyar sajtóval sem. A rendszerváltás óta ellendrukker, és a magyar közösségi érdekekkel szemben politizálva egyfolytában növeli a bizalmatlanságot a magyar politikai szerepvállalással szemben. Ennek meg is van a következménye: a politikai szerepet vállaló magyarok többsége szerb pártok színeiben keresi a boldogulást, eladdig, hogy a magyar politikai törekvések csaknem teljesen káderutánpótlás nélkül maradtak. Különösen szembetűnő a sajtó fanyalgása a magyar autonómiával kapcsolatban. Nem feltétlenül tu36

Kisebbségi kudarc...

datos politikáról van szó. És az sem biztos, hogy a média nem a vajdasági magyarok többségének a véleményét tolmácsolja, amire gyakran hivatkoznak. Pszichológiai szempontból egyre megy: ezek is, azok is nehezen tudnak a régi beidegződésektől, életfelfogástól, elkötelezettségtől, identitászavartól megszabadulni. Nem valószínű, hogy a kisebbségpolitika bukásának a Magyar Szó lenne az oka.

Erről szó sincs. Mindennek több oka van. Sokaknak megfelelt, hogy a helyzet úgy alakuljon, ahogyan alakult. Már a 90-es évek derekán is több magyar politizált nem magyar pártban, mint ahányan szívügyüknek tekintették a vajdasági magyarság sorsát, és a magyar szavazók közül is sokan nem magyar pártokra szavaztak. Kezdetben nagy volt a lelkesedés, tervek készültek, sokasodtak a pártok, a civil szervezetek. Aztán leállt az élet. Új magyar intézmények nem létesültek, az államilag fönntartottak sorvadozni kezdtek, a pártok az egyéni karrier áldozataivá lettek. Ez nem csak a Magyar Szón múlott, a Magyar Szó csak rátett egy lapáttal a kisebbségek koporsófedelére. Miben látja ön, a kisebbségpolitika kudarcának a legfőbb okát?

A kollektív erőfeszítés hiányában. Nem vádolok senkit, a helyzetet próbálom értelmezni. Bukásra van ítélve minden politikus, aki a kollektív erőfeszítés igényével mer előállni. Nálunk is, másutt is a társadalomnak csak egy nagyon 37


vékony rétege érzi szükségét a közös erőfeszítésnek. Menet közben ez a vékony réteg is lemorzsolódott. Az embereket már annyiszor átverték, becsapták a nemzet, a haza, a közösség érdekeire való hivatkozással, annyi túlmunkát vállaltak érte hiábavalóan, hogy ma kizárólag az azonnali, közvetlen haszonnak, a pénzzé tehető, megvehető kis örömöknek, a sikernek, elismerésnek van hitele. Csak annak érdekében hajlandók tenni valamit. Az emberek egyre kevésbé képesek távoli célok érdekében kemény munkára, lemondásra, nélkülözésre, konfliktusok vállalására, mivel a tévé is ezzel homlokegyenest más világlátást és magatartást sugall. A mai fogyasztói társadalom az emberek komfortigényére alapoz. Ezt sugallják, ösztönzik a reklámok. A posztkommunista társadalmak embere erre különösen fogékony. Egyedül és kizárólag a nyugatihoz hasonló életkörülmény megteremtése az, ami érdekli, egyedül ez az, ami vonzó számára. Minél jobban csökken az életszínvonala, annál inkább. Különösen nehéz távoli célok zászlaja alá toborozni az otthonát, szerény javait, testi épségét féltő kisebbségi magyarokat, akik az egykori Jugoszláviában magasabb életszínvonalon éltek, mint jelenleg. A kilátástalanság, a fenyegetettség, a megmaradt komfort esetleges további elvesztése miatti ingerültség eleve kilátástalanná teszi, hogy nagy tömegekben felsorakozzanak egy majdani magyar autonómia víziója mögé. Tulajdonképpen vakmerőség volt részemről vagy részünkről ezeket a távoli célokat megfogalmazni. Politikai értelemben bele is buktam, hiszen ma már szinte teljes egészében a régi világ emberei politizálnak. Ez lett a sorsuk azoknak a demokratikus pártoknak is, amelyek a 38

Az élet nem a józan észhez, nem tényekhez, nem a körülményekhez igazodik, hanem a képzelet, a vág yott jövő, a kielégítetlen szükségletek mozgatják.

Irreális illúzió...

jövő felé tapogatózva a távoli jövő ködbevesző ormaira mutattak. Az elszegényedett, türelmetlen, csalódott, ingerült tömegek a választásokon rendre leszavazzák a rendszerváltó pártokat. Attól persze, hogy a polgárok a jövőről vizionálók helyett az azonnali kielégülést és konformizmust ígérő politikai szélhámosok hálójába kerültek, nem jutnak előbbre. Ellenkezőleg. A régi zsiványok, akik a javak kisajátításában a kommunizmus idején sem voltak szívbajosak, mint újdonsült kapitalisták még kíméletlenebbül járnak el, mindent és mindenkit kifosztanak. De a tanulópénzt, úgy tűnik, meg kell fizetni. Mikor ismerik föl az emberek, hogy szélhámosokkal van dolguk?

Soká. De nem célszerű az embereknek szemrehányást tenni azért, hogy felülnek a csábító szirénhangoknak. Az illúziók, a szépen kirajzolt jövőkép az egyén lelki életének fontos mozgatórugója. Még inkább vonatkozik ez a tömegekre. Elvégre, ahogyan Adler mondja: minden politikai, vallási és társadalmi irányzat végül is nem egyéb, mint utópia. Minden forradalmat, társadalmi mozgalmat, hitújítást, háborút valamilyen irreális illúzió táplál. Az élet nem a józan észhez, nem tényekhez, nem a körülményekhez igazodik, hanem a képzelet, a vágyott jövő, a kielégítetlen szükségletek mozgatják. Ezek a szükségletek válnak a történelem mozgatóerejévé, jóllehet sokszor meglehetősen gyermeteg és ábrándos formában. Ha a történelemből – mondja Le Bon – kiküszöbölnénk az illúziókat és délibábokat, a históriának vége volna. So41


kan azt hiszik, hogy a tömegek a mi korunkban már csak az ész szavának engedelmeskednek. Erről szó nincs. A tapasztalat épp ennek az ellenkezőjét bizonyítja. A tömegek gondolkodását és akaratát elsősorban az érzelem, a lelkesedés, a csalódottság, az indulat irányítja, ezek pedig a tényeket, a valóságot, a tisztánlátást mindig színezik, módosítják. Különben már Epiktétosz is megmondta, hogy nem a tények mozgatják az embereket. Ugyanazok a tények ugyanis különböző nyelven beszélnek, attól függően, hogyan csoportosítjuk, szelektáljuk, „milyen nyelven szólítjuk meg” őket. Magunkon is tapasztalhatjuk, hogy hangulatunktól, érzelmi beállítódásunktól függően milyen különböző módon ítéljük meg a körülményeket, a tényeket és az embereket. Amikor arról beszélek, hogy az illúziók, a hamis ígéretek is beleszólnak a történet menetébe, ezzel a jövőkép fontosságát szeretném hangsúlyozni. Azoknak, akik politikával foglalkoznak, tudniuk kell, hogy az észokok mellett milyen fontos szerepet játszanak az érzelmek, az irracionális elemek. A vérbeli politikusok mindig rá is játszanak az emberek pillanatnyi hangulatára. Egyetlen politikai párt sem nyerhet a választásokon pusztán észokokra hivatkozva, ha nem tud programja iránt valamilyen misztikus hitet fölkelteni. Az embereket akkor lehet fölsorakoztatni valamely politikai program mögé, ha az összhangban van érzelmi állapotukkal és elvárásaikkal. A pillanatnyi történelmi trenddel szemben a felcsillanó legbriliánsabb ész is tehetetlen. Ez a magyarázata annak, hogy sokan szívesebben fordulnak kuruzslókhoz, mint a sebészorvosokhoz. Kivételt jelent az a helyzet, ha a sebészorvos történetesen világhírű, és a sajtó bálványozza. Magyarán, ha mítosz lengi körül személyiségét. Így van ez 42

Piszkos dolog-e a politika?

a politikában is. Olykor egy-egy bálványozott, misztikus hatalommal felruházott személy képes lehet magával ragadni a tömegeket, és más irányt tud adni a történéseknek. Mi, többek között, azért topogunk csaknem két évtizede egy helyben, mert hiányzanak a hiteles emberek. Persze ez sem véletlen. A múlt emberei a média segítségével mindent elkövetnek, hogy sárba rántsák az ígéretesnek látszó politikai ellenfeleiket. Hiteles emberek nélkül ugyanis biztosítva van a hatalmuk. Elegendő, ha folyamatosan hazudoznak, ha mindig rájátszanak az emberek érzelmeire. A politikát sokan eleve piszkos dolognak tartják, míg mások ezt vitatják.

Václav Havel írja egyik – önmagát mint politikust – elemző írásában, hogy a politika az emberi tevékenység olyan területe, amely fokozott követelményeket állít az erkölcsi érzék, a magas fokú kritikus önelemzési képesség, a tényleges felelősségérzet, az ízlés és tapintat, a mások lelkébe való beleérzési képesség, a békesség és alázat érzéke elé. Szó szerint ezt mondja, majd hozzáteszi, hogy ez a képesség a „szerény emberek” sajátja. Václav Havel szerint mindenki hazudik, aki azt állítja, hogy a politika piszkos dolog. A politika egyszerűen olyan munka, mondja, amelyet igazán feddhetetlen embereknek kell végezniük, mert e munka közben erkölcsileg rendkívül könnyen be lehet mocskolódni. Nos, lélektanilag a helyzet ennél jóval bonyolultabb. A hatalom ugyanis, beleértve a hatalomért folyó harcot is, pillanatok alatt megváltoztatja az ember természetét. Az, hogy valaki mint pincér, tanár, géplakatos, szakácsnő, gépírónő, 43


hivatalsegéd kedves, okos, szolgálatkész és mindenféle más emberi kvalitásai vannak például szerény, egyáltalán nem jelent garanciát arra nézve, hogyan fog viselkedni politikusként, vezetőként, magas beosztású állami hivatalnokként. Ezt a színeváltozást a kommunizmusban számtalanszor megtapasztalhattuk. A hatalom, és a hatalomért folyó harc olyan szerephelyzet, amelynek – függetlenül a szubjektív szándéktól – nem mindenki képes sikeresen megfelelni. A Havel által felsorolt személyi tulajdonságok például, annak ellenére, hogy rokonszenves vonás valamennyi, a politikai pályán nemcsak hátrányt, hanem végzetes veszélyt is jelentenek az illetőre nézve. A biztos bukását jelentik, ugyanakkor nem védik meg attól, hogy bemocskolódjék. A helyzet ugyanis az, hogy a politikai arénában többségükben törtető, gátlástalan, néha szembetűnő erkölcsi fogyatékosságokkal rendelkező emberek hemzsegnek, akik arcátlanul hazudoznak, folyton egymás tyúkszemére lépnek, sőt, ha érdekük azt kívánja, kíméletlenül belegázolnak egymás becsületébe. Minél közelebb kerülnek a vágyott hatalmi pozícióhoz, annál jobban kiütköznek rajtuk jellembeli fogyatékosságaik. Ami természetes is, hiszen éppen személyi fogyatékosságaik fűtik hatalomvágyukat. Azt remélni, hogy a tisztességes és szerény emberek át fogják nevelni a politikai banditákat, olyan fokú naivitás, mintha fiatal apácákat küldenénk hittérítő munkára a kuplerájokba. Ön tehát nem hisz a politikusok tisztességében?

Ez nem hit kérdése, hanem egy sajátos társadalmi szerephelyzet függvénye. Mindenki számára nyilvánvaló például, 44

A politikusi tisztesség...

hogy nem lesz jó sebészorvos abból, aki elájul, ha vért lát. Nos, a jó szívű, becsületére kényes ember is jobb, ha mes�sze elkerüli a politikai pályát, mert egész biztos, hogy orrba vágják és besározzák. A szakadatlan ütközések, a szándékok tisztázatlansága miatt olyankor is, amikor egyáltalán nem várja, és azok is, akiktől a legkevésbé számít rá. A társadalmi élet számos szférájában a teljesítmény, a tehetség, a tudás, a munkabírás döntik el a versengők társadalmi helyezését és a játszma kimenetelét. A politikában ez nem így van. Itt az alakoskodás, a hazudozás, a gerinctelenség, a besúgás, a gáncs, mások átverése, a riválisok besározása, brutális eszközökkel való félreállítása dönti el, hogy a végén ki marad állva. Ez az eleve tisztességtelen eszközökkel folyó verseny az egykori Jugoszláviában például olyan brutális formát öltött, amelyre nem volt példa a második világháború óta. Ez nem azt jelenti, hogy a politikusok kivétel nélkül mind buta és tisztességtelen emberek. Esetenként akadnak közöttük nagy jellemek, akik komoly sikereket érnek el. Ám nem ez a jellemző. Nálunk is vannak tehetséges és tisztességes emberek, akik sokat tehetnének helyzetünk javítása érdekében, a politikai életre jellemző becstelenség miatt azonban eszük ágában sincs, hogy kitegyék magukat a gátlástalan emberek céltáblájának. Pszichológiai értelemben ez a társadalmi problémák legfőbb gyökere. Azért nem megyünk semmire, mert a politikai banditák szabadon garázdálkodhatnak a társadalomban, büntetlenül lerúghatnak és eltávolíthatnak mindenkit a politikai szintérről, akinek náluk különb a szellemi kapacitása és a személyi kvalitása. Ez a kontraszelekció egyébként minden hatalmi rendszernek a sírásója. 45


Meg lehet-e érvekkel győzni a politikai ellenfelünket?

Az érvek a politikában nem sokat érnek. A gond nem az, hogy meg tudunk-e győzni valakit álláspontunk helyességéről. Könnyen lehetséges, hogy nem is kell meggyőzni ellenfelünket, mert hozzánk hasonlóan vélekedik, és azért nem mondja azt, amit mi, mert ebben pillanatnyi személyi és csoportérdeke korlátozza, a szekértábor, a vezér, a gazdasági háttér, a műveltségi színt. Beszéljünk talán még a politikai vezetők pszichológiájáról. Helyesen ítélik-e meg az emberek a politikusok szerepkörét?

A pszichológiát régóta foglalkoztatja a politikai vezetők személyisége és társadalmi környezetük sajátossága. Az egyik fontos felismerés az, hogy az emberek olyan hatalmat tulajdonítanak a politikai vezetőknek, amely azoknak nincs. Meglehetősen elterjedt például az a nézet, hogy a társadalmi viszonyok vagy a gazdasági helyzet kedvezőtlen alakulásért a politikusok a felelősek. Ennek a fordítottja is áll: az emberek elhiszik nekik, hogy a gazdasági fellendülés az ő személyes érdemük, amiért hálával tartoznak neki. Nagyobb időtávlatból szemlélve azonban látni való, hogy a társadalmi folyamatokat nem a politikusok irányítják: az elnyúló recessziók menthetetlenül a politikai vezetők bukásához vezetnek, a gazdasági helyzet javulása, a bajokból való kilábalás viszont magával hozza az adott politikai vezetők ünneplését akkor is, ha ebben a felemelkedésben nem volt semmi érdemük. Így például a saját akart és személyes meggyőződés érvényesítésének vonatkozásában is. Általában túlzó a politikusok 46

Személyi felelősség...

lehetőségeinek a megítélése. Okos emberek már több évszázaddal ezelőtt tudták, hogy az uralkodásnak, az államvezetésnek összhangban kell lennie a kormányzott emberek természetével. Innen a szállóige, hogy minden népnek olyan a vezetője, amilyet megérdemel. De hát Hitler, Sztálin vagy Milošević személyi felelősségét mégsem lehet elvitatni.

A társadalmi történéseknek más a jogi-politikai és más a pszichológiai értelmezése. Minden új hatalom azzal kezdi, hogy bűnösnek kiálltja ki és börtönbe veti korábbi politikai ellenfeleit és aktuális ellenlábasait. Ahhoz, hogy megszilárdíthassa helyzetét, a korábbi vezető támogatásában „bűnrészes” népet fel kell menteni a felelősség terhe alól. Ez úgy történik, hogy a „bűnt” meg kell személyesíteni, néhány ember nyakába kell varrni. Általában a korábbi politikai vezetők lesznek a bűnbakok, akikért egy idő után már senki sem hullat könnyet. Annál kevésbé, mivel a rossz lelkiismeretüktől szabadulni igyekvő emberek a bűnbakképzésben készséges partnerei az új államvezetésnek. Pszichológiailag egyazon politikai környezetnek a tartozékai a törvénytisztelő állampolgárok és a vezetőik is. Ami pedig a vezetők személyi sajátosságait illeti, az szorosan összefügg az adott társadalom mentális állapotával, azokkal a szükségletekkel, szokásokkal, lélektani folyamatokkal, amelyek az emberek többségét jellemzik. Ha nincs Adolf Hitler, akad helyette száz másik. Amennyiben Sztálint likvidálták volna, más véres kezű hóhér veszi át a helyét. Szerbiában sem egyedül Milošević személyéhez kötődött az a szörnyű forgatókönyv, 47


ami történt. Valószínű, hogy nem is ő volt a legrosszabb lehetőség. Van-e a politikusoknak valamilyen sajátos pszichológiai jellemzőjük? Beszélhetünk-e politikai alkatról?

Azt gondolom, hogy a hivatásos politikusokkal kapcsolatosan valamilyen sajátos és egyedi személyiségtípusról nem beszélhetünk. Vannak bizonyos személyiségvonások és motivációs tényezők, amelyek mintegy predesztinálják az embert politikai vezetői pályára. Ki lehet emelni közülük a hatalmi ambíciót, a teljesítményre való törekvést, a feszültségtűrést, az agresszivitást, a tekintélytiszteletet, a cezaromániát, a mások elvárása iránti fogékonyságot, a véleményváltoztatásra való képességet. Egyes vizsgálatok szerint a politikai ambícióktól fűtött embereket általában dogmatikus személyiségstruktúra jellemzi. Mindenképpen sokkal dogmatikusabbak, mint azok, akik a politikától távol tartják magukat. Szeretném ismételten hangsúlyozni, hogy sem ezeknek, sem más személyiségvonásoknak a szerepét nem lehet a környezeti és kulturális tényezőktől függetlenül értékelni. Az, hogy ki alkalmas politikusnak, nemcsak a személyiségtényezők kérdése, hanem nagymértékben függ az adott politikai körülményektől is, a hatalomgyakorlás formájától. Elvileg a demokratikus és diktatórikus kormányzás más személyiségtípust kíván, feltéve, ha a politikai körülmények alapvetően mások, és nem csupán színjáték a demokrácia. Függetlenül a körülményektől, a politikai szerepkör nagyfokú rugalmasságot, a körülményekhez való igazodást, 48

A magas önértékelésű személy saját értékrendszerének a kockázata nélkül nem képes tartósan politikai pályán maradni.

Személyi felelősség...

a különböző elvárások iránti fogékonyságot igényel. A siker egyik fontos feltétele, hogy az illető képes legyen a gyors véleményváltoztatásra, a megegyezésre, sőt az ellentétes vélemények támogatására is, ha érdekei azt kívánják. Erre nem mindenki képes. Az a személy, aki magas önértékelésű, céltudatos, következetes stb. könnyen elszigetelődhet politikai környezetétől, hiszen számára a széljárás szerinti alkalmazkodás önfeladás, külső kényszer, súlyos áldozat, személyes vereség, megalázkodás. Az alacsony önértékelésű személyeknél ez másként van. Nincs szilárd értékelő rendszerük, a sikert a felszínen maradás jelenti, ezért gyorsan és fenntartás nélkül alkalmazkodnak az uralkodó feltételekhez. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a sikeres politikai karrier a mindenkori politikai körülményekkel való azonosulási képesség kérdése. Azok a személyek, akiknél az én és a nem én, az én és a külvilág élesen elhatárolódik, hogy úgy mondjam: markáns személyiségek, kevésbé alkalmasak politikai pályára, mint az enyhén differenciált, többarcú és többlelkű személyek, akiknél az új helyzettel, emberekkel, elvekkel való azonosulás nem jelenti a belső értékekkel való ütközést. A politikus alkat az önmaga és mások közötti hasonlóságnak és különbségnek nem tulajdonít különösebb fontosságot, az apolitikus alkat viszont szuverenitását fölébe helyezi a változó körülményeknek, hajlik az önmaga és mások közötti ellentét kiélezésére. A magas önértékelésű személy saját értékrendszerének a kockázata nélkül nem képes tartósan politikai pályán maradni, hiszen a mások felé való nyitottságot, az új elvárások elfogadását és beépítését lelki öncsonkításként, saját személyiségének a degradálásaként éli meg. Az alacsony önértékelésű 51


személy viszont mindenkor nyitott és fogékony a szociális ingerekre. A politikai viselkedés szempontjából ez azt jelenti, hogy pragmatista, az elvek, dogmák, ideológiák, értékek nem érdeklik, egyetlen cél vezérli, hogy a rázúduló ingerözönből a mindenkori politikai széljárás irányát kiszűrje. Nyilván ezért szokták a politikusokra azt mondani, hogy köpönyegforgatók. A választásokon erre ügyelni kellene, és mindent el kellene követni, hogy állhatatos, megbízható emberek kerüljenek a helyükre.

Ez pont fordítva történik. A magas önértékelésű, tehát állhatatos, céltudatos, szilárd jellemű embereket nem választják meg képviselőnek, vagy ha ez netán néha megtörténik, magas pozíciókba sosem kerülnek. Alkatilag nem felelnek meg a politikusi szerepkör követelményeinek. Az alacsony önértékelésű, pragmatista személyek a választásokon sokkal eredményesebbek. Eleve fogékonyabbak a velük szemben támasztott elvárásokkal szemben, ezekre – és nem a programokra – építik mondanivalójukat, miközben az ígéretekkel sem fukarkodnak, hiszen nem kerül nekik semmibe. Aztán, ha a helyzet úgy kívánja, holnap hajlandók mindannak az ellenkezőjét állítani, amit ma mondtak. Az önértékelésben mutatkozó különbség milyen más magatartási jegyekkel jár együtt? Más szóval, mi jellemzi még a politikai személyiséget?

Nos, számos kísérletet végeztek annak tisztázásra, hogy a politikus alkatú és az apolitikus személyek milyen mód52

Vérbeli politikusok...

szert, milyen eszközöket alkalmaznak másokkal szemben például egyezkedő helyzetben. Kiderült, hogy a magas önértékelésű személyekre általában a jutalmazó magatartás a jellemző, az alacsonyabb önértékelésű személyek viszont a büntetést részesítik előnyben. Az apolitikus személyiséget messziről felismerni arról, hogy magyaráz, érvel, a vérbeli politikus ezzel szemben fenyegetőzik, megpróbál kényszert alkalmazni. Az apolitikus embert, ha részt vesz a politikai életben, a mások szabadsága, jóléte iránti őszinte érdeklődés vezérli. Optimisták, jóindulatúak, pozitív kapcsolatra törekszenek, ebből kifolyólag nagyon sebezhetők. A vérbeli politikusok a programokat illetően pesszimisták, önorientáltak, másokkal szemben bizalmatlanok, hideg észjárásúak, számítók. Nem szeretném, ha a történelmet a politikusok személyiségalkatából próbálnánk megérteni. Arról beszélek, hogy a hatalomért folyó harcban, a gazdasági érdekek ütközésében, mások elnyomásában és kizsákmányolásában milyen pszichológiai tényezők jutnak nagyobb szerephez. A politikusi alkat annyiban történelemformáló erő, amennyiben megfelel az adott politikai körülményeknek. A kőkemény társadalmi feltételek és a lágy pszichológiai tényezők közül mindig az utóbbiak húzzák a rövidebbet. Miről ismerni fel még a vérbeli politikusokat? A kedvező körülmények mellett mi kell ahhoz, hogy egy politikus erőfeszítéseit siker koronázza?

Minél kevesebb a mondanivalójuk annál többet beszélnek, szerepelnek. Azt hiszem, nincs egyetlen foglalkozás sem a világon, amely ellentmondásosabb volna a politikusénál. 53


Az ellentmondásosság abból adódik, hogy ég és föld a különbség az ideális politikus személyével kapcsolatos társadalmi elvárások és a való világ között. Mik a jó politikussal szembeni kívánalmak? Az, hogy legyen becsületes, elszánt, felelősségteljes, energikus, szuggesztív, széles látókörű, tántoríthatatlanul képviselje, áldozza vérét és verejtékét az ügyért, amit képvisel. Ilyen politikus nincsen. Ha feltűnik a pályán, azonnal lerúgják. A sikeres politikus pontosan ellentéte ennek az eszménynek: köpönyegforgató, szószegő, ravasz, számító ember, akit saját becsvágyán kívül nem igazán érdekel más semmi. Közülük a zászló persze azoknak áll, akik emellett eszesek és szemfülesek, értik az idők szavát, és kiválóan tudják manipulálni az embereket. Miért hazudnak a politikusok?

Mert ez a siker titka. A vérbeli politikus nem azt mondja, amit gondol, hanem amitől az adott helyzetben a legnagyobb hasznot várja. Mi a hazugság?

A valóság meghamisítása mások megtévesztése céljából. Rendellenes magatartásról van szó, amely egyaránt pszichológiai és társadalmi probléma. Pszichológiai szempontból két probléma van a hazudozással kapcsolatban. Az emberi élet fenntartásában és a személyiség kibontakozásában kulcsfontosságú szerepet játszik a valósághoz való igazodás. Ha valaki nem képes a valósághoz igazodni, nem tud adekvát módon gondolkodni és cselekedni, az súlyos 54

Mi a hazugság?

szellemi deficitet jelez, amit retardációnak nevezünk. Az esetek többségében az emberek tudják, hogy mi az igaz, nincs baj a valóságismeretükkel, mentálisan nem retardáltak, de – különböző okok miatt – mégsem e szerint járnak el. Ez esetben magatartási rendellenességről beszélünk. Az egyik pszichológiai problémát ennek a két csoportnak a különválasztása jelenti. Ki az, aki inadekvát módon gondolkodik, és ki az, aki hazudik? A másik probléma az, hogy a normális, értelmes emberek mért hazudnak? Hiszen tőlük elvárható volna, hogy szembenézzenek önmagukkal, képesek legyenek helyesen, az igazságnak megfelelően dönteni, és az akadályokat megfelelő eszközökkel leküzdeni. Gyakran mégsem ez történik. A tapasztalat azt mutatja, hogy az ember akkor szorul védekező helyzetre, akkor beszél mellé, akkor hazudik, ha a felmerült problémát megoldhatatlannak véli, vagy ha önértékelése sérül, és folyamatosan elégtelenségi érzéstől szenved. Senki sem születik hazudósnak, a kedvezőtlen körülmények, élettapasztalatok alakítják ki ezt az élettechnikai fogást, amely napjainkban elképesztő társadalmi méreteket öltött. Nem csak a politikusok hazudnak. A hazugság a mindennapi élet egyik leggyakoribb és legváltozatosabb formában megnyilvánuló magatartási rendellenessége. Ennek minden bizonnyal az lehet a magyarázata, hogy hazudozás – elhallgatás, csúsztatás, álcázás, ködösítés, mellébeszélés, elrejtés, félrevezetés stb. – nélkül az egyéni élet az adott körülmények között kudarcra van ítélve. Bár úgyszólván elfogadott társadalmi gyakorlatról van szó, a valósághoz való igazodás pszichológiai követelménye olyan erős az emberben, hogy a hazugság csak az igazság köntösébe bújva 55


hatékony, mint ahogy a gonosz szándék is csak igazság és jóság álruhájában, csalárd módon jut szóhoz. Sőt, jól megfigyelhető trend, hogy cinkos tapintatból magát a hazugságot sem illik mindig a nevén nevezni. A hazudozó, „vérbeli” politikusra azt szoktuk mondani, hogy „ügyes diplomata”. Mind az, amit gesztusainkkal, hangos szóval, néma hallgatással, fedezet nélküli érzelemnyilvánítással azért teszünk, hogy valóságosnak tüntessük fel azt, ami nem az, a lényegét tekintve hazugság. Bizonyos módon hazugság a modorosság, a tettetés, az álarcviselés, a szimulálás, figyelemelterelés, elhallgatás, ürügykereső önigazolás, képmutatás, az alattomos viselkedés sokféle formája is. Úgy tűnik, hogy a sors ebből a szempontból eléggé kérlelhetetlen hozzánk, olykor azok számára is szükségessé teszi a kegyes hazugságot, akik egyébként szívesebben mondanának igazat. Összefügg-e az emberi butaság a hazugsággal?

Annyiban igen, amennyiben a butaság a legjobb vevő a hazugságra. Mindenféle közdelem, politikai harc, megmérettetés, háború stb. első áldozata az igazság. Az emberi tudatlanságra, tájékozatlanságra, hiúságára, az alantas ösztönökre alapozó hazugság ugyanis százszor könnyebben keríti hatalmába az embereket, mint az igazság. Főként, ha százszor elismétlik neki, ha a fejébe sulykolják ezt a hazugságot, s ha az igazság fáj. Emiatt – mivel nem az igazság szava, hanem a tömeg pillanatnyi hangulata, tudatállapota, befolyásoltsága dönt – a jó ügyet szolgáló, a problémákra megoldást kínáló, jóhiszemű, egyenes, becsületes emberek 56

Az emberek 92 százaléka meg van g yőződve arról, hog y a politikusok mindig mellébeszélnek, soha semmire sem adnak eg yenest választ.


58

Ahol nincs helye az igazságnak...

minden politikai küzdelemben vesztésre állnak. A hatalmi harc állandósulása miatt a hazugság általánossá és folyamatossá válik, hogy úgy mondjam: nincs helye az igazságnak. Igaz-e, hogy a politikusok többet hazudnak, mint mások?

Nem hiszem, hogy többet hazudnának. A problémát inkább abban látom, hogy a politikusok hazugságait senki sem kéri számon. Úgy tűnik, mintha a politikusok esetében társadalmilag elfogadottabb lenne a hazugság, a megtévesztés, a csalárdság, mint más diszciplínákban, amelyekben azok művelői sokkal kifinomultabb módszereket kénytelenek használni. A hazudozás társadalmi szempontjából is ártalmas és kártékony magatartás, ennek ellenére az ún. „posztmodern” társadalom a hazugsággal szemben tehetetlennek bizonyul. Vélhetően azért, mert az emberek talán soha nem voltak egymással szemben annyira bizalmatlanok, mint manapság. Nem csak a politikusok szavahihetősége van mélyrepülésben. Egy körkérdés eredményei szerint a középiskolás diákoknak a fele nem hisz a saját szüleinek sem. A bizalmi százalékarány még rosszabb a tanárokkal, hivatalos közegekkel szemben. A pálmát persze a politikusok viszik el. Az ide vonatkozó felmérések arról tanúskodnak, hogy a polgárok többsége a fejlett nyugati demokráciában egyáltalán nem hisz a politikusoknak. A megkérdezettek 80 százaléka szerint nem lehet számítani a politikusok igazmondására, 87 százaléka azt tapasztalata, hogy amit a politikusok a választási kampány során ígérnek, soha meg nem valósul, 92 százaléka pedig meg van győződve arról, hogy a politikusok 59


mindig mellébeszélnek, soha semmire sem adnak egyenest választ. Ilyen körülmények között mekkora lehet a társadalomban a politika iránti érdeklődés, és kiket vonz ez a pálya?

A vonzalom okai többfélék lehetnek. A politikusi pálya iránt érdeklődők többnyire ambiciózus, autoriter hajlamú, hatalomra vágyó emberek, akik szakmájukban sikertelenek, nincs a vágyaiknak megfelelő képzettségük. A politikai élet iránti érdeklődés hullámzó. A rendszerváltás idején térségünkben az egész társadalom mozgásban volt, szinte mindenki politizált. Napjainkban az érdeklődés rendkívül alacsony, a pártok és politikai mozgalmak tagjai lemorzsolódtak, a hivatásos (megélhetési) politikusokon kívül gyakorlatilag senkit sem érdekelnek a napi csatározások. Azt is mondhatnánk, hogy az, amit ma politikának nevezünk, és amivel az újságok tele vannak, egyenesen taszítja az embereket. A csalódottság oka az, hogy az elmúlt 17 évben az egymást váltó kormányok sehol sem tudták az embereket nyomasztó problémákat megoldani. Nálunk, ha ez lehetséges, a bizalomvesztés még nagyobb, hiszen a lapok tele vannak állítólagos lopásokkal, sikkasztásokkal, kacsalábon forgó kastélyokkal, mindenféle botránnyal és gyalázattal. Ezek némelyikéről néhány évvel később a helyreigazítási rovatokban olvashatunk, ez azonban a hitelvesztésen nem változtat. A legérdekesebb az, hogy ezekkel az állítólagos üzelmekkel nem a bíróságok vagy a parlamenti vizsgálóbizottságok foglalkoznak, hanem a sajtó. Ilyen körülmények között kik maradnak mégis 60

Pszichológiai tabló

politikai pályán? Azok, akiket az említett jelenségek nem riasztanak. A túlzott önérvényesítésre törekvőket, hatalomvágyókat, törtetőket, a taposó karrieristákat az üres beszéd, a hitelrontás, gáncsoskodás és hazudozás nem zavarja. Ellenkezőleg, inkább fokozza ambícióikat, hiszen ez az a közeg, amelyben igazán otthon érzik magukat. Így aztán sajnálatos kontraszelekció megy végbe a pályán. A közéletet fokozatosan olyan személyek uralják el, akik valahol középúton vannak a normális emberek és a pszichopaták között. Ez utóbbiakra az érzelmi-indulati és akarati élet zavara a jellemző. Van abban valami válságos, ahogyan ezek a zavart lelkű emberek rászabadulnak a társadalmi élet közszereplőre, majd egyre nő a számuk, és lassan rátelepszenek az egész társadalomra. Érdemes lenne elkészíteni azoknak a pszichológiai tablóját, akik a politikai életben hosszabb idő óta jelen vannak, akik minden körülmények között „állják a sarat”.

Többségükre jellemző a cselekvés ösztönző szabályozásának a zavara, ami miatt rengeteg szenvedést okoznak másoknak. Néha megütik a saját bokájukat is, ebből azonban soha nem tanulnak. De a pszichopaták sem mind egyformák. Vannak közöttük hipertimiások, akik mindig élénkek, nyüzsögnek, erős érzelmekkel átszőtt vágyfantáziájuk eltávolítja őket a valóságtól. Irreális aktivitásuk tárgyat keres magának, jobb híján intrikákat szőnek, hazudoznak, teleírják demagóg szövegekkel az újságokat. Vannak aztán, akik valamely meghatározott eszme rabjai. Az Isten mentse meg tőlük a népeket, legyenek azok szerbek, románok 61


vagy a magyarok. Ezek az emberek mindent saját eszelős gondolatviláguk megvilágításában látnak, soha nem képesek szempontváltásra. Amíg futja energiájukból, állandóan terveket szőnek, amelyekkel egyre távolabb kerülnek a valóságtól. Aztán ott vannak a hatalomra vágyó, érzelmileg és gondolatilag állhatatlan emberek, akik kiegyensúlyozatlanságukkal, impulzivitásukkal, kiszámíthatatlanságukkal sokféle galibát okoznak. Hirtelen indulatkitöréseikben néha erőszakos cselekedetre ragadtatják magukat. Az egyes fajtákon belül többféle változat és átmenet található. Nem ez a helye a pszichopaták teljes kórrajzának. Itt csak abból a szempontból említendők, hogy köztünk élnek, és különösen ott fordulnak elő nagy számban, ahol hiányzik a szilárd értékrend. A politikai pálya ezek közé tartozik. Rendjén való az, hogy ma már minden munkahely betöltéséhez alkalmassági vizsgálatokat követelnek, politikus meg akárki lehet?

Politikus mindenki lehet. Az alkalmassághoz nemcsak a jogi szabályozás hiányzik, hanem azok az etikai normák is, amelyek egyébként a hétköznapi életre is vonatkoznak. A politikusokra ezek sem vonatkoznak. Nem is ebbe az irányba tartunk. Inkább fordított irányú folyamat figyelhető meg. A bűnözők politikai és titkosszolgálati legitimációt élveznek, így mind erősebb a kapcsolat a szervezett bűnözés és az állami szervek között. Némely politikus életpályájának eddigi fordulatai és napi megnyilatkozásai alapján nehezen dönthető el, hogy azok egy politikai játszmának 62

Politikus akárki lehet?

(életstratégiának) a részét képezik, egy bűnöző karrierjének az eklatáns példáját jelentik, vagy a pszichopátia tárgykörébe tartozó elmeorvosi kóranyagnak tekintendők. Nem csoda, ha az emberek idegenkednek a politikától. De vajon milyen következményekkel jár ez?

Idegenkedünk, elégedetlenkedünk, zsörtölődünk: ez sincs rendjén, az sincs rendjén, miközben tisztes távolból figyeljük az eseményeket. Úgy viselkedünk, mintha színdarabot néznénk egy páholyból. Az, aki ennél többre vágyik, aki tenni kíván valamit, rajta akarja hagyni kézjegyét a világon, annak le kell szállnia a páholyból, be kell mennie a küzdőtérre, az arénába. Részt kell vennie az ügyek rendezésében, az érdekek harcában, amely néha a gladiátorok küzdelmére emlékeztet. Mindannyian azt szeretnénk, ha a piszkos munkát mások végeznék el helyettünk, és mi csak dirigálnánk, követelnénk jussunkat. Azt hisszük, hogy nekünk minden jár. Jár a több fizetés, jár a szabadság, jár a megbecsülés. Semmitől sem iszonyodunk jobban, mint hogy kitegyük magunkat a tömeg alantas ösztöneinek, a sárdobálásnak, gyalázkodásnak. Azt szeretnénk, ha a ruhánk tiszta maradna, ha frakkban tetszeleghetnénk, miközben mások tülekedés közben leszaggatják egymásról a rongyaikat. Le kell szállnunk erről a magaslatról a küzdőtérre, ahol néha eszelős emberekkel kerülünk szembe. Ahol csupa hazugság, átverés, megtévesztés minden. Részt kell vennünk a piszkos munkában, de mégsem szabad olyanná válnunk, mint a tömeg. Meg kell próbálnunk distanciát tartani. Ha lehet. Belül, a lényünkben, igényeinkben. Más szóval, amíg 63


egyfelől bizonyos célok érdekében azonosulunk másokkal, nem szabad feladni önlétünket, saját személyiségünket. Ha a politikai életre gondolunk, mindig az az érzésünk, hogy ez nem a mi világunk, nem oda valók vagyunk. Azt szeretnénk, ha zsoldosok vívnák meg helyettünk a csatákat, fizetett politikusok, képviselők. Csakhogy mindenki magáért harcol! Ritkán dobnak oda nekünk csontot igazságérzetünk kedvéért. Ezért becsapottnak érezzük magunkat. Felháborítónak tartjuk, hogy a zsoldosok saját sebükre dolgoznak, és nem osztják szét igazságosan a zsákmányt. Nem menekülhetünk el abból a gonosz világból, amelyben élünk. Nem tudjuk távol tartani magunkat a gonosz emberektől, akik félrelöknek, letaposnak, becsapnak, megfélemlítenek bennünket. Nem azonosulhatunk mindenféle sötét gazemberrel. Nem vehetjük át az ő módszereiket. Nem hazudhatunk gátlástalanul a másik szemébe. Nem fordíthatunk százszor köpönyeget. Márpedig a politikában sokan ezt teszik. Ezért mindig hátrányban vagyunk a szélhámosokkal szemben. Mindig rosszul áll a szénánk a törtető pszichopatákhoz képest. Ha leköpnek, nem állunk oda köpködni. Ha pofon ütnek, nem állunk oda pofozkodni. Szánalmas figuraként várjuk, hogy a gazemberek megjavuljanak, jó fiúk legyenek, respektáljanak bennünket. Fair play játékot szeretnénk. Azt, hogy mindenki tartsa be a játékszabályokat. A kedvünk szerint valókat. Azt várjuk, hogy a törtető, hataloméhes emberek ismerjék el a mi igazunkat. És azt, hogy mi okosabbak, tehetségesebbek, szebbek, tisztességesebbek vagyunk náluk. Lássuk be, milyen nevetséges ez az elvárás.

64

Van-e más választásunk?

És mégis, van-e más választásunk? Ott kell lennünk. Ki kell venni részünket a tusakodásból. Nem húzódhatunk arisztokratikusan félre. Illetve megtehetjük, de akkor megint ott vagyunk, ahol a part szakad, a zsoldosoknál, akiket ráadásul nem mi fogadunk fel, s nem nekünk szerzik meg a zsákmányt. Nem oldódhatunk fel a politikában, de nem is léphetünk ki belőle, mert minden politika. A félrehúzódás is. És fájdalom, távlatilag nézve ez a legrosszabb megoldás. Pertics Péter

65


66


A DEMOKRÁCIA SZÍNE ÉS VISSZÁJA

A bűvös szó A demokráciára való hivatkozás ma olyan, mint régebben a Szentírásra történő utalás: véget vet minden vitának. A megfellebbezhetetlen igazságot jelenti, megkérdőjelezhetetlen erkölcsi normát, a kifogástalan viselkedést és irányadó magatartást. A szó lakatot tesz mások szájára, kerékbe töri a gondolkodást, akkor is, ha annak használója nincs is a fogalommal tisztában. Márpedig többnyire ez a helyzet, a politikai tusakodásban mindenki a demokráciával leplezi szándékát. Nem mindig tudatos megtévesztésről van szó, néha a jó szándék nem vitatható, egyszerűen csak mindenki mást ért a demokrácia alatta. Mindez nem számít. A szó mágikus erejébe való hit fontosabb az érveknél. Aki a szájára veszi, úgy tesz, mintha egy nagyhatalom zászlaját emelné a magasba. Aki ellent mer mondani, az magára vessen, egy nagy és kérlelhetetlen hatalommal fog újat húzni. Márpedig a demokrácia a gyakorlatban sok mindent jelent. Jelentheti az egyenlőséget, a személyi szabadságjogokat, a parlamentarizmust, a jólétet, a társadalmi haladást, a jogállamiságot, de jelentheti a társadalmi szolidaritás hiányát, a közösség atomizálódását, a szerepek tisztázatlanságát, a jogállamiság hanyatlását, a politikai oligarchia uralmát, a pénzhatalmat, az anarchiát, a lelketlen tömeget, az elviselhetetlen életkörülményeket. Minden lenyomható az emberek torkán, elég, ellentmondást nem tűrő hangon a demokráciára hivatkozni.

67


Az elmúlt húsz évben minden a demokratikus átalakulás jegyében történt. A közéleti programokban, az érvelésekben, a tettek indokaiban egyetlen bűvös szó uralt mindent – a demokrácia. A legcsalárdabb manipulációk igazolását szolgálta és szolgálja ma is. Korunkban, ebben a cél és úttévesztett történelmi időszakban, talán ez jelenti az egyik legsúlyosabb következményekkel járó problémát – a demokrácia szó inflálódása, hitelvesztése. A népek rendszerint akkor jutnak nagy bajba, ha a fogalmak tisztázatlansága miatt nem érzékelik, hogy bajban vannak. Ha valamiben vakon hinni kell, és nem szabad róla gondolkodni. Hinni kell, hogy demokráciában élünk, akkor is, ha az adott körülmények között minden ellene szól.

A demokrácia nevében A nagyhatalmak nap mint nap kioktatásban részesítik a világ népeit, az emberi szabadságjogok és a demokrácia hiányára hivatkoznak. A demokrácia terjesztése érdekében háborúkat szítanak. Ebben az Egyesült Államok az éllovas. Az úgynevezett fejlett Nyugat a kelet- és közép-európai kisállamokat sújtja gazdasági szankciókkal. Amerika több mint ezer városában és több mint száz országban talált követőkre az a tüntetéssorozat, amelynek keretében az emberek tiltakozásuknak adtak hangot azok ellen, akik a demokrácia álarcába és védőköpönyegébe öltözve százmilliókat zsákmányolnak ki az életminőség rovására.4 „A tüntetéssorozattól a Nagytőke, a Dúsgazdagok,

4

Purger Tibor: Megrettentek az Urak? Világrengető tiltakozástól tart a Tőke. Magyar Szó, 2011. november 15.

68

A demokrácia bajnokai „felzárkóztatás”, az „európai értékek” ürüg yén eladósítanak, megaláznak, kirekesztenek népeket, és megkérdőjelezik demokratikus jogaikat.

A demokrácia nevében

az Ingyenélők, az 1 százalék megrettent, a népharagtól pánikba esett! Azok, akiknek semmi veszíteni valójuk nincs – mert se munkahelyük, se biztosításuk, se nyugdíjuk, se jóhírük (amit a letartóztatással járó priusz tönkretehetne) –, azok békés gyülekezésükkel is bosszantják a Mindenek Urait. Puszta létükkel is. Őket csak (ki)szolgálói pozícióban tűrik meg a Kiváltságosok: a véleményüket már nem akarják hallani.” – írja Purger Tibor Amerikából. És nemcsak a tömegek tiltakoznak. Egyre több szakértő is felemeli a szavát, hogy ez a mostani helyzet nemcsak a kapitalizmus „egyik megszokott” ciklikus krízise – hanem magának a rendszernek a válsága. Annak a liberális demokratikus rendszernek, amelyhez erőszakosan hozzá akarják pofozni a világot. Úgy tűnik, hogy a liberális demokrácia elérte végső határait, és innen már csak a szikla maradt és a szakadék. Kiderült, hogy a történelem legjobbnak hitt, legjobbnak mondott rendszere egyáltalán nem jó, hogy nem az emberekért van, hanem a tulajdonosokért. A tulajdonjog fontosabb az emberi jognál. És aki nem tulajdonos, az vessen magára. Nem tudhatjuk, hová vezet mindez. De többé aligha lehet elhallgatni, hogy a Király meztelen…

Közelebbi példák Az alapvető szabadság- és önrendelkezési jogok Magyarországon több száz éve az alkotmány szerves részei. Így van ez az európai országok többségében. Papíron. Ezeknek a jogoknak a megsértése a történelem folyamán újra és újra felkelésekhez és forradalmakhoz vezetett, amelyek hosszabb távon mindig impulzust adtak a demokratikus fejlődésnek. 71


A kommunista rendszer összeomlása például az 1956-os forradalommal és szabadságharccal kezdődött. A kommunista rendszer összeomlása után Magyarország– a térség népeivel együtt – végre megindulhatott egy akkor sokat ígérőnek látszó szabadság felé. Nagyot kellett csalódniuk. A megígért „új európai ház”-ban, amely a demokrácia kiteljesedését ígérte, szabadság helyett diktatórikus kényszert, biztonság helyett aggasztó kétséget, jog helyett hazugságokon alapuló igazságtalanságot kell tapasztalniuk. A demokrácia bajnokai „felzárkóztatás”, az „európai értékek” ürügyén eladósítanak, megaláznak, kirekesztenek népeket, és megkérdőjelezik demokratikus jogaikat. Hozsannázás helyett le kell rántani az új, láthatatlan diktatúrának az álarcát, ameddig még nem késő – írja Éva Maria Barki,5 majd így folytatja: „Ez a harc sokkal nehezebb, mint a páncélosok elleni volt 56-ban. A fegyverünk csak a szó, a jog, az erkölcs és az európai értékek, ha úgy tetszik a demokrácia, amelynek a nevében csőbe húztak bennünket. A harc azért nehéz, mert nem mi, hanem az Európai Unió szenved demokrácia deficitben. Ki vagyunk téve minden önkénynek, mert az Európai Unió a mai napig nem tett eleget a kötelezettségének. Például mindig a mai napig nem csatlakozott az Emberi Jogok Európai Egyezményéhez, hogy ne lehessen felelősségre vonni az uniós szervezeteket az Emberi Jogok Európai Bíróságán. Nem mi távolodtunk el az európai értékektől, hanem a brüsszeli hatalomcentrum. Nem mi tagadjuk meg a de

5

Dr. Eva Maria Barki: Egyetemes magyar nyilatkozat. http://www. nemenyi.net/default.asp?SID=0&AID=0&Direkt=93575

72

Közelebbi példák

mokráciát, hanem az Európa uniós szervezetnek hiányzik a demokratikus legitimáció. Üldözik a nyelvünket, bántalmazzák a nemzetrészeinket! Kioktatják, felelősségre vonják a demokratikus úton megválasztott kormányt.”

Szabadság- és önrendelkezési jog Európa – a demokrácia nagy tanítómestere – gazdasági, politikai válságban és erkölcsi romlásban van. A kommunizmus összeomlása után nem így képzeltük el az új Európát! A hidegháborús autokrata Európa helyett egy új, demokratikus Európát kell felépítenünk. Egy olyan Európát, amely nem centralisztikusan, hanem polycentrikusan van felépítve. Egy olyan Európát, amely visszatér a keresztény gyökereihez és értékeihez, egy olyan Európát, amelyben nem a pénzoligarchia rendelkezik szuverenitással, hanem a nép és a nemzet! Egy olyan Európát, amelyben tiszteletben tartják a népek demokratikus akaratát. Egy olyan Európát, amelyben minden nép az alapvető szabadságjogokkal, elsősorban az önrendelkezési joggal élhet, amelyet a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya és a Gazdasági, Szociális és Kulturális Egyezségokmánya az 1. Cikkben így definiál: „A népek szabadon határozzák meg politikai rendszerüket és szabadon döntenek gazdasági, társadalmi és kulturális fejlődésükről.” Csak az önrendelkezés és az állami szuverenitás alapján lehet Európában a népek szabadságát és az igazi békét megalapozni. 73


Nem engedhetünk a zsarolásnak és kényszernek! Nem szabad félnünk, vállalnunk kell a kihívást! Soha nem szabad feladni az önrendelkezést és az önbecsülést!6

Csoóri Sándor a demokráciáról „A parlamenti demokráciát nem unatkozó angyalok szokták ajándékba adni egyik népnek sem” – írja Csoóri Sándor 1989-ben7, aggódva figyelve a fejleményeket és hangot adva kétségeinek, hogy a politikai és jogi viták zsivaja eredményeként vajon milyen közhatalom jön majd létre Magyarországon. „Mi lesz a hatfelé szakadt magyarsággal… Egyáltalán: mi lesz magával a nemzettel? „Komoly gyanakvással figyelem ezt a kézműves munkát” – írja 8) és fenntartásokkal fogadta azoknak a „radikális demokratáknak” a ténykedését (és térnyerését), akik minden „elszántságukkal egy új Magyarországot akartak”. Milyen új Magyarországot? – teszi föl a kérdést. A történelem óvatosságra int bennünket a nemzetépítés és a demokrácia vonatkozásában. A nemzetépítés és a demokrácia nem mindig esik egybe. A századelőn „elhíresült demokraták” jutottak eszébe, akik „demokrata létükre sose tudtak igazi hazafiakká válni, mert elhanyagolhatónak tartották a nemzethez fűződő ér

6

7

8

Dr. Eva Maria Barki: Egyetemes magyar nyilatkozat. http://www. nemenyi.net/default.asp?SID=0&AID=0&Direkt=93575

Csoóri Sándor: Tenger és diólevél. Összegyűjtött esszék, naplók, beszédek. 1961–1994. Második kötet. Püski. Budapest, 1944.

Im. uo.

74

Csoóri Sándor a demokráciáról

zelmeket és hagyományokat”9. Persze a fordítottja is előfordult bőven, teszi hozzá. A jó hazafiak se mindig tudtak jó demokratákká válni… A demokráciát … politikai csodának hittük – írja.10 „Még a legérzékenyebb közéleti emberek is azt hitték és hitették el másokkal, hogy a választások után, a pártok porondra lépésével, a szabad sajtó hirtelen kivirágzásával minden megváltozik”, holott tudnunk kellett volna, hogy „választani csak egy olyan nép tud, amelyik valamelyest jártas a világban és amely – egyénenként és együtt is – ismeri az egymástól megkülönböztető igazságokat és esélyeket. Honfitársaink hetven-hetvenöt százaléka azonban önmagát sem ismerte, nemhogy kínálkozó esélyeit.”11 Majd töprengéseit így folytatja: „Az események forgatagában állva, a demokrácia örvényének a közepén egyszer csak arra kellett rádöbbennem, hogy mi, értelmiségiek, küldetésünktől megittasulva, ismét fölülről akarjuk megváltani az országot, s ehhez a megváltáshoz készülünk átalakítani a rendszert. Pedig épp nekünk kellene – s kellett volna – leginkább tudnunk, hogy eddig még egyetlen rendszer se váltott meg eredményeivel sehol egy népet, mert csakis a magát újjászülő nép képes új rendszert teremteni.”12 Joggal teszi szóvá azt is, hogy az értelmiségiek ahelyett, hogy felvilágosító munkát vállaltak volna, pártszervezéssel foglalkoz

9

Im uo.

10

Csoóri Sándor im. 1175. oldal.

11

Csoóri Sándor im . uo.

12

Csoóri Sándor im . 1176. oldal.

75


tak, „ahelyett, hogy az emberiség nagy eszményeinek az infúziós palackjára kötötték volna rá a legyengült szervezetű magyarságot”… hatalomszervező technikusokká váltak. Talán ez sem a véletlen műve – fűzhetnénk hozzá. Egyszerűen nem volt, hiányzott az a magyar értelmiség, amely erre a felvilágosító szerepre alkalmas lett volna. A Kádárrendszerben szocializálódott, magát ellenzéknek tartó, valójában bizonyos privilégiumokat élvező egyének és csoportok nem voltak alkalmasak a rendszerváltásra… Azt tették, amihez értettek: bekerülni valahogyan a hatalomba.

Magyarország és az új demokrácia A rendszerváltás által piadesztálra emelt magánosítás is a demokrácia jegyében zajlott, amelyről sokan úgy vélekednek, hogy mocskosabb volt, mint az 1947–1949 között lezajlott államosítások.13 A volt és a leendő politikai és gazdasági elit törvényesen (?!) zsebre vágta az országot. Ezt a rablást lehetővé tevő törvények megalkotó neves jogászprofesszorok az istenadta népre is gondoltak. Annak érdekében, hogy a törvényhozók a figyelmet eltereljék a nagy rablásról, lehetővé tették, hogy a dolgozó nép Bécsből hűtőládákat fuvarozhasson át a határon, és pár tízezer forintért megvásárolhassa a lerobbant tanácsi bérlakásokat. A demokratikus közvélemény helyett a kerekasztalok módolták ki a rendszerváltást, azaz a nyugati bankok bevonulását a kivonuló szovjet tankok helyébe. Így cseréltünk gazdát...

13

Juhász György: A Gorenje-turizmusról a Visegrádi Szerződésig. In.: Aracs, 2010. március 15. X. évfolyam 1. sz.

76

… Európa nem óhajt tudomást venni a tegnapi vasfüggöny mögötti kényes kérdésekről, a népek önrendelkezési jogáról, a kisebbségek megoldatlan helyzetéről, és ami a legszomorúbb, a demokrácia sem érdekli különösebben.

Magyarország és az új demokrácia

Magyarország demokratikus alapokon áll. Magyarország új alapokon áll, sulykolja immár vagy húsz éve a média. Milyen alapokon? Szétrombolt alapokon? Három milliót meghaladó koldussal? Megélhetési bűnözőknek kiszolgáltatott öregekkel? Összeomló egészségüggyel? Beszűkülő oktatási színvonallal? Külföldön megélhetést kereső tömegekkel? 1956 legnagyobb vesztesége az a 200 ezer feletti magyar ember volt, aki külföldön keresett megélhetést és vitte magával szakmáját, felkészültségét, erős jellemét, magabiztos énjét. És ma? Nem egyszerre vonul ki hazánk szellemi krémje, hanem fokozatosan – de hányadik százezer hagyja el már az országot? Az, ami 1989-90-ben lejátszódott Magyarországon, amit sokan rendszerváltásnak neveznek, valójában csak politikai és állami vonatkozásban hozott változást, talán némi pozitívumot, a valódi demokráciából azonban vajmi kevés valósult meg. Az anyagi szférában a régi/új vezetés úgy próbálta meg visszaállítani a piacgazdaságot, hogy gátlástalanul a lakosságra szabadította a vadkapitalizmust, aminek következtében a magyar társadalomnak több mint 60 százaléka a létminimum határára, vagy az alá került, és ijesztő méretűvé vált munkanélküliség. Ugyanakkor elmélyült az a bürokratikus rendszer, amelyben a polgárok vagy korrupcióval, vagy hallatlan időpocsékolással intézhetik el ügyesbajos dolgaikat. „Amit más országokban egy telefonbeszélgetéssel vagy egy személyi igazolvány felmutatásával el lehet intézni, ahhoz Magyarországon hetvenhét bizonylat és igazolás kell és egyhónapos átfutási idő.”14

14

Szilágyi Károly: Nyílt pályán. Pannon kultúra, Budapest. 2011. 90. oldal.

79


Délszláv tapasztalatok Már jóval a kommunista rendszer összeomlása előtt világossá vált, hogy ez a rendszer az ezerszer deklarált demokratizálódásnak, az emberi szabadságjogok kiterjesztésének képtelen utat nyitni hatalmas és magatehetetlen apparátusával, civakodó vezetőségével, a vég nélküli határozathozatalokkal. Képtelen megreformálni önmagát. Ez az önigazgatási szocializmusnak sem sikerült. A szocialista országok közül Jugoszlávia tudta legjobban elhitetni a világgal, hogy sikerült megoldania a dolgokat, holott kirakatpolitikájával csak elfedte azokat. A száz éve megoldatlan nemzeti emancipációs törekvéseket vasfegyelemmel lefojtotta, a kisebbségek egyenjogúságának kérdését megoldottnak nyilvánította. Nyugat mindebből annyit látott, amennyit látni akart. Az egymással testvériségben és egységben élő, demokráciáért küzdő, illetve annak áldásait élvező tömegeket, zászlókat, baráti ölelést, avantgárd írókat, erkélyről szónokló disszidenseket.15 Sokan még ma sem értik, hogyan fordulhatott az általános cimboraság, a példás egyenlősdi, a baráti ölelkezés egymást fojtogató, gyilkos, halálos ellenségességgé. Nyugat nem hitt a szemének, hogy az eladdig békés körtáncot járó közösségek hirtelen kölcsönös vádaskodásba és gyűlölködésbe merültek, az Európáról, és az oda vezető útról szóló hadovázó férfiak meg torzonborz alakot öltöttek, akik fogaik közé vett tőrrel estek egymás torkának.

15

Szilágyi Károly im. 108. oldal.

80

Délszláv tapasztalatok

Európa sem akkor, sem korábban, sem napjainkban nem tud mit kezdeni a keleti felével. „Kelet mindig csak kér, követel. Kölcsönt, eszmét, elismerést, esetenként még rendőri közbelépést is.”16 Főleg az önrendelkezési jog az, amivel nincsenek kibékülve, különösen a kis nemzetállamok idegesítik őket. Ezek az okozói minden feszültségnek a térségben, mondják. Európa, a demokratikus Európa, nem óhajt tudomást venni a tegnapi vasfüggöny mögötti kényes kérdésekről, a népek önrendelkezési jogáról, a kisebbségek megoldatlan helyzetéről, és ami a legszomorúbb, a demokrácia sem érdekli különösebben, legfeljebb a saját értelmezésében. Jugoszlávia szétesése idején – Szilágyi Károly találó kifejezésével élve –„Süketté tette őket az ignorancia és arrogancia”17 Nem értették például, hogy az egykori Jugoszlávia lakosságának mindössze 8 százalékát alkotó szlovének miért kezdték emlegetni elszakadási jogukat, majd később fegyveres konfliktust is vállalva, éltek is vele. Igen, csakhogy ez a 8 százalék a jugoszláv nemzeti jövedelem 25, és az országos devizabevétel 30 százalékát valósították meg, ugyanakkor viselniük kellett a rájuk központilag kimért, aránytalanul nagy terheket, amely immár saját fejlődésüket, mi több, fennmaradásukat veszélyeztette. Helyzetük javítása érdekében a szlovének demokratikusabb viszonyokat sürgettek, az erős központosítással szemben laza konföderációra törekedtek. Nem a kis népek nacionalizmusa feszítette szét az országot, hanem a szerbek által megtagadott jogok. Ez vezetett a fékeveszett gyűlölethez, a

16

Szilágyi Károly im. uo.

17

Szilágyi Károly im. 110. oldal.

81


kioltott életek tízezreihez… Ez az, ami Európa fülébe máig sem jutott el, ahogyan Trianonról és annak máig ható következményeiről sem hajlandók tudomást venni, mert már akkor is demokráciadeficitben szenvedtek, miközben más népeket leckéztettek.

A népek börtöne 2010-ben a trianoni békeszerződés 90. évfordulójára emlékeztünk. Trianon elrettentő példa, hogy milyen aljas gaztetteket lehet elkövetni a demokrácia paravánja mögé bújva. Mindaz, ami Trianon óta történik velünk – földönfutóvá tenni, kiűzni, tönkretenni a térségben élő magyarokat –, a nyugati nagyhatalmak kegyéből és bűnös asszisztenciája mellett történik. Az Osztrák-Magyar Monarchia, amit a történészek a „népek börtönének” szokták nevezni, az első világháborúban elszenvedett vereség után széthullott. A történészek azzal magyarázzák a Monarchia széthullásának az okát, hogy többnemzetiségű volt. Az etnikai heterogenitás azonban önmagában véve nem vezet egy ország széthullásához. Az sem, hogy az együtt élő népek gazdasági fejlettségi szintje különböző. Elég sok államot ismerünk, amelyek stabilitását nem befolyásolta az a körülmény, hogy több nemzetből tevődnek össze. Gondoljunk csak az Egyesült Államokra, Kanadára, Svájcra. De ide sorolhatnánk Spanyolországot, Olaszországot és Nagy-Britanniát, de akár Franciaországot is.18 A Monarchia részben azért hullott darabjaira, mert demokrácia-deficitben szenvedett. Az ország megcsontoso

18

Szilágyi Károly im. 119.-121. oldal.

82

A népek börtöne

dott politikai szerkezete ellenállt minden reformkísérletnek, amelyek a belső konfliktusok megoldására irányultak. Belső konfliktusok azonban minden többnemzetiségű országban voltak és vannak. A kisebbségek azon törekvése, hogy szuverén nemzetállamot hozzanak létre, csak abban az esetben jár sikerrel, ha a központi hatalom ereje megrendül és a körülmények térdre kényszerítik. Valójában azonban az első világháborúból vesztes félként kikerült Monarchiának a Trianonban, 1920. június 4-én megkötött „béke” vetett véget. A földarabolás, amely átszabta Közép-Európa politikai térképét a szólamok szintjén a térség demokratizálásának a jegyében történt. A gyakorlatban azonban egy többnemzetiségű állam helyett több többnemzetiségű állam jött létre. A zöldasztalnál, amely mellett a győztes nagyhatalmak elvtelen politikai alkuja történt, a népek önrendelkezési jogára hivatkoztak, a döntés azonban, amely az alku eredményeként megszületett, nélkülözött minden etnikai alapot.

A trianoni komplexum A Monarchia összeomlásának, és vele a történeti Magyarország felszámolásának következményeként Magyarországot sorozatos belpolitikai válságok rázták meg – az őszirózsás forradalom, a proletárdiktatúra, az ellenforradalom. Mindez egyfajta tudathasadásos állapothoz vezetett. A korabeli politikai szemlélet, Bibó István meglátása szerint „Magyarország felosztását egyszerűen brutális erőszaknak és a győzők hipokrízisének tulajdonította, és nem volt képes disztingválni a leválásra érett másnyelvű területek elcsatolása 83


és az oktalanul és igazságtalanul elszakított magyar nyelvű területek elszakítása között.” Ennek következtében nem tudott elszakadni a történeti nagy Magyarország ábrándképétől, ami egyenes úton vezetett az 1944. évi katasztrófa felé. A történeti nagy Magyarország illúziója ezzel végleg összeomlott, ma azonban már ez is kevés: Magyarországnak szembe kell néznie egy olyan véglegesnek ígérkező békével, mely megint csak nem biztosítja az etnikai határokat sem. Hogy ennek elviselésére lesz-e elég belső tartaléka, az [a] jövő demokratikus fejlődésének döntő kérdése.19 Bibó István ezeket a sorait röviddel a párizsi békekonferencia előtt írta, szerette volna felkészíteni a közvéleményt a várható határozatokra. 20 Amint az várható volt, a békekonferenci

19

Bibó István: A kelet-európai kisállamok nyomorúsága. Argumentum Kiadó – Bibó István Szellemi Műhely. Sorozatszerkesztő és az utószót írta: Dénes Iván Zoltán. 66., 67. oldal.

20

A párizsi békekonferencia a Szovjetunió, az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország, Kína, Ausztrália, Belgium, Belorus�szia, Brazília, Csehszlovákia, Délafrikai Unió, Etiópia, Görögország, Hollandia, India, Jugoszlávia, Kanada, Lengyelország, Norvégia, Új-Zéland és Ukrajna részvételével 1946. július 29-én kezdődött a Németországgal szövetségben harcolt öt volt ellenséges állammal – Bulgáriával, Finnországgal, Magyarországgal, Olaszországgal és Romániával – kötendő békeszerződések tervezetének a megvitatásával. Az elkészült szerződéstervezeteket a külügyminiszterek tanácsa new york-i ülésszakán (1946. november 3.–1946. december 12.) hagyta jóvá. Aláírásukra, köztük a magyar békeszerződés aláírására, 1947. február 10-én került sor Párizsban. Lásd: Romsics Ignác: Az 1947-es párizsi békeszerződés. Osiris kiadó, Budapest, 2006. 189–247.

84

A trianoni komplexum

án lényegében véve megerősítették azokat a trianoni határokat, amelyekről ország-világ tudta, hogy rosszak és mélységesen igazságtalanok, és rezignált keserűséggel fogadta az ország. Bibó István joggal adott hangot aggodalmának, hogy a békekötés minden visszahatása között az lesz a legsúlyosabb, hogy a békekötés ügye újból összekapcsolódik a demokrácia ügyével, s újból kialakul az a közhangulat, amely a békeszerződésért a demokráciát egészben felelőssé teszi, és a békekötés igazságtalanságából a demokrácia alapvető hazugságát következteti. 21 Hatástalanná fog válni minden figyelmeztetés, mely demokratizálódásunk elégtelenségére mutat reá, vagy a magyar népszabadság mélyebb és véglegesebb megalapozásának szükségét hirdeti. „Annál hálásabb dolog lesz maró gúnnyal emlegetni a cseheknek vagy pláne a még több gúnnyal emlegethető szlovákoknak a demokrácia cégére alatt viselt épületes dolgait.”22 Valóban az angyalok szavával kell szólnia annak, aki ilyen helyzetben úgy tud hangot adni a csalódásnak és a keserűségnek, hogy ezen a hangon keresztül kifejezésre tudjon jutni minden meg nem érdemelt egyéni szenvedés és mindaz a sok disszonáns érzés, melyet ez a békemű felkavart, s ne fojtsa meg azokat az erőket, melyek a demokráciában önmagára találó, szabad, emberhez méltó Magyarország felé visznek. Bibó István – a demokrácia nevében – fölveti a békecsinálók felelősségének a kérdését. Ez a felelősség nem azért áll fenn, mondja, mert a döntések számunkra kedvezőtlenek,

21

22

Bibó István: A kelet-európai kisállamok nyomorúsága. Im. 136., 137. oldal.

Bibó István im. uo.

85


hanem azért, mert az eldöntött kérdéseknek a kelet-európai konszolidáció szempontjából való jelentősége és a hozott döntések át nem gondolt és kártékony volta, attól függetlenül is, hogy számunkra kedvezőtlenek, köztudomású. A magyar közvélemény újból meg újból megtapasztalta a nagyhatalmak elvtelenségét, egyszerűen képtelen napirendre térni a béketárgyalások kiábrándítóan felületes, a demokratikus világhatalmak felelőtlen, minden mértéket meghaladó igazságtalansága és aljassága fölött. Bibó István, a demokrácia talán egyik legelkötelezettebb magyar híve, arra bátorít bennünket, hogy a békeszerződésről való őszinte véleményünket nem kell magunkba fojtanunk. Ellenkezőleg, az őszinteségnek teljesnek kell lennie. Feltéve, hogy a keserű csalódások ellenére hitet teszünk a demokrácia mellett.

Bibó István a demokráciáról Gyakran elhangzó vád, hogy Magyarországnak a nem demokratikus volta miatt kellett bűnhődnie. El kell-e fogadnunk azt a vádat, hogy azért kaptuk ezt a békeszerződést, mert kevésbé vagyunk demokraták ennél vagy annál a szomszédunknál? Nyilvánvalóan nem. Ha ennek ellenére mégis megrövidítettek bennünket, mit kell felelnünk arra a beállításra, mely szerint kár és felesleges sokat erőlködni a demokrácia irányában, mikor, íme, a demokratikus Magyarország sem tudott magának jobb békeszerződést kiharcolni, sőt rosszabbat kapott, mint amilyent egykor a feudális Magyarország kapott?23

23

Bibó István im. 149. oldal.

86

Ha a jó Isten eg y villámcsapással ag yoncsapna minden hazug politikust, minden rablót, bűnözőt, enyveskezű bankárt, a világ összes kormánya, multinacionális vállalata, a teljes pénzvilág, a nemzetközi bankrendszer eg y pillanat alatt összeomlana.

Bibó István a demokráciáról

Nem szabad ilyen végzetes, tudathasadásos állapotba kerülnünk. Aligha vitatható, hogy a demokratikus fejlődésnek Magyarországon igen nagy nehézségei, akadályai voltak és vannak. Hiányoztak hozzá a társadalmi és gazdasági feltételek. Bibó meglátása szerint a tőlünk nyugatra eső országokban a polgári osztály erőteljesebb fejlettsége és az iparosodás magasabb foka biztosítják a demokratizálódás társadalmi és gazdasági előfeltételeit. A tőlünk keletre és délre eső balkáni országokban a felső osztályok gyér és kevésbé nyomasztó volta és a többségében közvetlenül a népből származó értelmiségi osztály megléte adnak a demokratizálódás tekintetében biztatóbb és könnyebb lehetőségeket. Magyarországon mind-két irányban nehezebb a helyzet. Leginkább azonban a rossz, a demokrácia elveit megcsúfoló békeszerződések voltak a lényeges tényezői annak, hogy Magyarország demokratizálódása a történelem folyamán a kelleténél is jobban elakadt. Szó sincs azonban arról, hogy egyik vagy másik ország a többinél demokratikusabb volna, mondja Bibó István. A demokráciára való üres hivatkozás helyett igazabb dolog felismerni, hogy a politikai morálnak egyugyanazon lejtője felé botorkálnak a kelet-európai kis népek egyaránt. Csak egy-egy emelkedik ki közülük egy-egy szerencsés történelmi pillanatban. 24 Majd így folytatja: „A magunk dolgában le kell szögeznünk tisztán és világosan, hogy nekünk nem az angolszászok, az oroszok vagy a csehek kedvéért kell demokratáknak lenni, nem is területi kérdéseink mikénti eldöntéséért, hanem mindezektől függetlenül egyes-egyedül

24

Im. 153. oldal.

89


magunkért, a magunk népéért. Nem szabad még egyszer elkövetnünk azt az őrültséget, hogy azért, mert különféle országok, amelyek történetesen demokráciáknak vallották magukat, igazságtalanságot követnek el, vagy magyar véreinkkel igazságtalanul vagy embertelenül bánnak, mérgünkben és elkeseredésünkben magunk fosszuk meg magunkat azoktól a beláthatatlan előnyöktől és lehetőségektől, melyeket a demokrácia irányában való fejlődés jelent. Olyan volna ez, mint annak a gyereknek az eljárása, aki magamagát fosztja meg legkedvesebb játékától, mert valami görcsös tévképzet folytán úgy képzeli, hogy ezzel a környezetét bünteti meg. Abból, hogy a demokrácia nevében igazságtalanságot is lehet elkövetni, még nem következik, hogy a demokráciamerő humbug és csalás, ami mögött elnyomás, nemzeti elfogultság és imperializmus húzódik meg. Mindezek megbújhatnak a demokrácia mögött, de ezzel még nem válnak azonossá vele.”

A politika dzsungelében Miközben azóta is, ma is, napról napra megannyi igazságtalanságot követnek el a demokrácia nevében, kiváltképpen velünk, magyarokkal szemben, ebből nem következik az, hogy mérgünkben és elkeseredésünkben a demokratikus elveket meg kellene tagadnunk, ahogyan a Jobbik elnöke, Vona Gábor tette egyik nyilatkozatában. „Nem vagyunk kommunisták, mert a mi szellemi centrumunk nem az osztályhatalom. Nem vagyunk fasiszták, mert a mi szellemi centrumunk nem az államhatalom.

90

A politika dzsungelében

Nem vagyunk nemzetiszocialisták, mert a mi szellemi centrumunk nem a faji hatalom. De nagyon fontos, hogy jól értse mindenki: demokraták sem vagyunk, abban az értelemben, amivé az mára züllött. Nem, mert a mi szellemi centrumunk nem a pénz és a tőke hatalma. Tudom, hogy ez utóbbi kijelentésért nagyon komoly támadásokat fogunk kapni, de valakinek végre ki kellett már mondania, hogy a válság, amelyben élünk, ez nem csupán gazdasági válság, hanem a liberális demokráciák válsága is. Válsága azon politikáknak, amely a manipulációra, az egyre alacsonyabb színvonalra, az emberek butítására és anyagi függésben tartására épül.”25 Kétségtelen, hogy nem könnyű eligazodni a politika dzsungelében. A globalizálódás sokkal összetettebb folyamat annál, mint amilyennek kiötlői szeretnék. A demokrácia sem úgy működik, ahogyan mi szeretnénk. Sőt, az sem kérdéses, hogy Magyarország a ráerőszakolt liberális demokráciának issza a levét. Az emberek által megtermelt jövedelem egynegyede automatikusan elhagyja az országot. A reálkeresetek a 33 évvel ezelőtti szinten vannak, az adósságállomány terén még rosszabbul állunk. Politikusaink 30 éve ugyanazt csinálják: hiteleket vesznek föl, a hitelek kamatait is hitelekből fizetjük vissza, és amikor már nincs miből, jönnek a megszorítások. A magyar gazdaság liberalizálása hasonló ahhoz, mintha a bokszban eltörölnék a súlycsoportokat: a nehézsúlyúak szétvernének, agyagba döngölnének mindenkit. Az uniós

25

http://www.jobbikladany.hu/component/content/ article/1-friss-hirek/1017-vona-gabor-demokracia-kritikaja. html?honnan=Nemzeti_Hirhalo

91


csatlakozás óta mi vagyunk a könnyűsúlyúak, akiket többször kiütöttek, de azóta is egyfolytában püfölnek.

Hazug világ Bogár László nyilatkozta egyik interjújában, hogy ma a bennünket sújtó válságok legsúlyosabbika kommunikációs válság. Nincsenek tisztázva közös fogalmaink. Csak példának okáért ő a kapitalizmust, a szocializmust, a magyar társadalmat említi. Ki tudja, az emberek hányféleképpen értik azt, hogy magyar társadalom? Idézi Bibó Istvánt, aki szerint a hazugság rendszere az, ami zsákutcába vezet népeket, ami lezülleszti közös értékeinket, erkölcseinket. Magyarország ma is hazugságban él, nem szabad beszélni a birodalmi függésről. Régen sem volt. Ugyan ki merte kritizálni a megbonthatatlan szovjet-magyar barátság gondolatát? Ma sem lehet beszélni a birodalmi függőségünkről anélkül, hogy rá ne süssék az emberre a szélsőségesség bélyegét. S hogy mi számít szélsőségesnek, azt mindig a domináns politikai erő határozza meg, amely magát középnek definiálja. Csurka István írja: „Velejéig hazug világban élünk, amelyben még az igaz állítás is csak félénken és magyarázkodva mer előtörni, mert mégiscsak azokat a szavakat kell használnia, amelyeket előzőleg már kibeleztek. Kijegecesedett szokássá vált, hogy egyes közírók, Népszabadság-tollnokok az előző hazugságaikra építés módszerét választják. Beigazolt állításnak veszik, amit előzőleg hazudtak, és ezekből az elemekből hoznak létre már szilárd igazságnak látszó állításokat. Ha egyszer egy Révész Sándor leírta már, hogy a Föld lapos, mint a pászka, és a magyar bűnös nép, benne 92

Hazug világ

én pedig antiszemita vagyok többmilliomod magammal – igaz vezérürüként –, akkor ő már ezeket a hazugságokat tényként kezeli. És nincs egyedül. A módszer arat, mint a halál” – írja Csurka István egyik utolsó cikkében. 26 Ha a jó Isten egy villámcsapással agyoncsapna minden hazug politikust, minden rablót, bűnözőt, enyveskezű bankárt, a világ összes kormánya, multinacionális vállalata, a teljes pénzvilág, a nemzetközi bankrendszer egy pillanat alatt összeomlana. Az egész pénzvilág működése abszurd, egy tébolyult világra vall. A politikusok, bankárok, menedzserek tárgyalnak, beszélnek, szónokolnak, nekirugaszkodnak, de miközben magasztos célokról papolnak, valójában csalnak, lopnak, hazudnak, semmi, amit mondanak, nincs úgy, legfeljebb a fordítottja igaz. Abszurd, írja valahol Müller Péter, hogy egy negyven évig tartó diktatúra úgy múlik el, hogy annak az égvilágon nincs semmiféle tanulsága. Megy tovább az élet mintha kommunista világ nem is lett volna. Egyszerűen lefújták a meccset a rossz időjárás miatt. Az emberek megjárták a poklot, és úgy tesznek, mintha semmi sem történt volna. A bűnözők nem bűnhődtek meg, az igazak és erényesek nem nyerték el jutalmukat. Ma is azoknak áll a világ, akik a korábbi bűnökért felelősséggel tartoznak. Nem teljesen új keletű dologról beszélünk. Bibó István 1948-ban az Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem című tanulmányában így ír erről. „Ez alatt a csaknem száz esztendő alatt (a kiegyezéstől 1948-ig, H. S.)

26

Csurka utolsó cikke. https://mail.google.com/ /#inbox/1356d669ebe8adab

93


a magyar nemzet olyan politikai és társadalmi konstrukciókban élt, amelyekben a dolgokat a maguk nevén nevezni nemcsak hogy nem lehetett, hanem nem is volt szabad, ahol a tényeket nem az okok és okozatok egyszerű láncolatában, hanem azon kívül álló feltevések és várakozások jegyében kellett értelmezni és magyarázni, ahol álbajokra kellett pazarolni jó erőket és ráolvasással gyógyítani valóságos bajokat, ahol a valóságos tennivalók körén kívül s azokra való tekintet nélkül lehetett és kellett cselekedni, s ahol hiányzott a cselekedetek helyességének az objektív mértéke, és helyette a félelmek és sérelmek egy bizonyos rendszere szerepelt erkölcsi értékmérőként.”27

Ok és okozat A kommunikációs válság azonban nem ok, hanem okozat. A világ attól hazug és hamis, mert miközben korunk eszménye a demokrácia, annak térhódítása, számonkérése a legszentebb dolgok egyike, közben leplezni kell a pénzvilág működését. Nevezetesen a globális pénzhatalmi rendszer mohóságát és mértéktelenségét, ami a helyi komprádor elitek segítségével olyan gátlástalanul fosztja ki a szuverenitásukat vesztett államokban a vesztes többséget, amelynek csak a teljes összeomlás és társadalomreprodukciós katasztrófa lehet a vége.

27

Dénes Iván Zoltán: Az „illúzió” realitása. Kollektív identitásprogramok. Argumentum Kiadó – Bibó István Szellemi Műhely, 2011., 9. oldal.

94

Ok és okozat

Vona Gábor szavai liberális körökben nagy felháborodást váltottak ki. Nemcsak azért, mert a demokrácia kritikájával eleve szentségtörést követett el, hanem mert fején találta a szöget. A demokrácia kiismerhetetlen és követhetetlen játékszabályaihoz fogunk-e továbbra is igazodni, vagy meg akarunk maradni? Nem feledhetjük, hogy sorsunkat többször is a demokrácia nevében nyomorították meg, és ma is azok a legigazságtalanabbak velünk szemben, akik magukat a demokrácia bajnokainak tekintik, a demokrácia legfőbb szószólói. Csakhogy kár lenne a mosdóvízzel együtt a gyereket is kiönteni. A politikusok túl nagy zsákot csináltak a demokráciából, amelybe szezon is, fazon is, az égvilágon minden belefér, és ezzel meghamisították a valódi értelmét. A liberális demokrácia egyik legfőbb hibája, hogy az emberiség csupán elenyésző kisebbségének biztosít irigylésre méltó jólétet és szabadságot, és nekik is csupán a többiek rovására, és immár több száz éve. Nos, úgy tűnik, hogy ez az eszme a gyakorlatban csakugyan csődöt mondott. Lássuk végre a szó eredeti jelentését és jelentésváltozásait.

A demokrácia szó jelentése A demokrácia szó az ógörög δημοκρατία (demokratia) szóból származik, jelentése a nép uralma. A szó töve a δημος (démosz) nép szó, a κρατειν (kratein) jelentése uralkodni, a ία (ia) pedig egy képző. A demokrácia lényege, hogy a közösség minden választójoggal rendelkező tagja részt vehet a közügyek intézésében, a közügyekkel kapcsolatos kérdések eldöntésében. A döntéshozatal lehet közvetlen és közvetett. 95


Nagyobb létszámú közösség esetében általában közvetett, a választott képviselők által történik. A választott képviselők az érvényes döntést többségi szavazatokkal vagy közös megegyezéssel hozzák meg. Erre vonatkozóan az alapszabály rendelkezik, amelyben továbbá meghatározzák a különböző szintű döntéshozók hatáskörét és a hatalmi ágak szétválasztását. Ezek a dolgok a közéletben kicsit is járatos emberek számára többé-kevésbé ismeretesek, aligha van szükség további taglalásukra. Kevésbé ismeretesek viszont a demokráciával kapcsolatos elméleti és gyakorlati problémák. Platón azon a véleményen volt – és ebben más antik szerzők is osztoztak vele –, hogy a demokrácia (a többségi elv miatt) a csőcselék uralma, de a demokráciát Arisztotelész is az egyenlőség iránti túlzott igény szülöttjének tartotta Annak ellenére, hogy a demokrácia szó jelentését ismerjük, magáról a demokrácia fogalmáról nincs közmegegyezés, nem is beszélve arról, hogy különböző korok és emberek annak konkrét megnyilvánulási formáit sem értékelik egyértelműen. Manapság sokat beszélünk arról, ennek vagy annak a pártnak a tagjai demokraták, amannak meg fasiszták, vagy legalábbis félfasiszták, mindenképpen nacionalisták. Beszélünk össze-vissza, ennek vagy annak a pártvezérnek a szóbeli megnyilatkozásai alapján, de senki sem jelölte meg pontosan azokat az ismertetőjegyeket, aminek alapján teljes bizonyossággal kimondhatnánk valakiről, hogy egy demokrata vagy fasiszta. A megbélyegzés nem a tisztánlátást szolgálja, hanem a politikai harc része, eszköze. A helyzet az, hogy minden ember fejében van egy többé-kevésbé körülírható képzet a demokráciáról, de hogy ez a ködös fogalom ráhúzható-e például a mai államok, 96

A demokrácia szó jelentése

nemzetek, pártok bármelyikére, arról már meglehetősen különböznek a vélemények. Ennél fogva a demokratikus viszonyokat illetően többnyire elbeszélünk egymás mellett. Annál is inkább mivel önmagát minden ország demokratikusnak tartja, következésképp a gyakorlatban sokféle létezési formája van a demokráciának. Ellentétben az egzakt tudományokkal, nem lehet pontos határvonalat húzni abban a tekintetben, hogy mit tekinthetünk demokráciának és mit nem tekinthetünk még (vagy már) annak.

Hagyományos demokrácia Nem minden demokrácia liberális. A demokrácia fogalma a történelem során változott, a 19. században még elsősorban az örökletes hatalmi rend, az arisztokrácia ellentéte volt. A nők részvétele a demokratikus hatalomgyakorlásban csak a 20. században vált általánossá. Ma már választójog minden felnőtt állampolgárt megilleti nemre, rasszra, nemzetiségre, vallásra, gazdasági státusra való tekintet nélkül. A liberális rendszer a politikai ellenzéket hagyja szabadon működni. A gazdasági élet alapja a magántulajdon és a magánszerződések. Előnyben részesíti ugyan a kormányzati beavatkozástól mentes szabadpiacot, de bizonyos közjavak esetén meghagyja az állam szerepét. Szabadelvű (liberális) demokráciával ellentétben, amelyben az egyén szabadságát jelölik meg, mint legfontosabb politikai célt, a konzervatív demokráciában a működési szabályok értékrendjére a konzervativizmus eszmerendszere a jellemző, amelyben fontos szerepet játszanak a közösségi (nemzeti, kisebbségi) jogok is. 97


A ma uralkodó közfelfogás szerint a legdemokratikusabb államberendezés a parlamentáris demokrácia, amelyben a pártok jelenítik meg a közakaratot. A pártok versengése dönti el, hogy melyik kap közülük mandátumot a hatalom birtoklására. Az Európai Unió Tanácsának keretében az egyes tagállamok szavazatainak számát a Szerződések állapítják meg. A Szerződések rendelkeznek azokról az esetekről is, amikor a döntéshozatali eljárásban egyszerű többségi, minősített többségi szavazás vagy egyhangúság szükséges. Az Európai Bizottság, az Európai Parlament (EP), az Európai Unió Tanácsa három fő döntéshozatali eljárást használ, mégpedig az „együttdöntési eljárást”, a „hozzájárulási eljárást” és a „konzultációs eljárást”. 28

A pártos demokrácia A többpárti demokráciától, egyáltalán a pártoktól nem mindenki van elbűvölve. Szolzsenyicin például a rendszerváltás idején (1991-ben) a következőket írta a pártoskodásról: „Mi a párt? Emberek csoportja, mely meg akarja ragadni a hatalmat, hogy lehetősége nyíljon programja megvalósítására. A párt szó azt jelenti: rész. Ha pártokra oszlunk, azt jelenti: részekre oszlunk. Ha a párt a nép része, vajon kivel áll szemben? Nyilván a nép többi részével, mely nem követi. Minden párt arra hivatkozik, hogy a népakaratot szolgálja, akkor is, ha csekély a támogatottsága. Valójában a párt, függetlenül támogatottsága mértékétől, sosem az egész nép, hanem saját maga, és követői érdekében

28

http://hu.wikipedia.org/wiki/demokracia

98

… a demokrácia a különböző politikai érdekek, törekvések, gondolkodásmódok, tradíciók, célok törékeny eg yensúlyi állapotát jelenti.

A pártos demokrácia

tevékenykedik. A pártérdekek ennél fogva elhomályosítják a nemzeti érdekeket. A pártok érdeke, de még a létezésük sem azonos a választók érdekeivel. A pártok versengése eltorzítja a népakaratot”. A pártokról sokan mások is hasonlóképpen vélekedtek. Már az ókorban Titus Livius megírta: „A pártok közötti harc sokkal nagyobb bajt hozott és hoz is a nép számára, mint a háború, az éhínség, a dögvész, vagy bármely más istencsapás.” Jonathan Swift szerint: „A párt sokak őrültsége kevesek érdekének szolgálatára. ” A pártosodás más nemkívánatos következményekkel is járhat. A mai túlpolitizált világban például a demokráciában nincs helye a kultúrának, a közösségi érzésnek, nemzetnek, családnak, a kizárólagosságra törekvő politikai harc magával vonhatja az emberi élet egészének politikai célú kisajátítását, amely, mint a tapasztalat mutatja, diktatúrához vezethet. 29 A közösség lényegét abban lehetne megragadni, hogy a mindennapi élet felszíne alatt van egy időfeletti egysége is, amely az adott közösség kultúrájaként a múltat és jövőt egybefogja. Az egyes ember életén (akaratán, törekvésein, felfogásmódján) túl, amely a politikai küzdelem részét képezi, a közösségben ott van az élő múlt emléke is erkölcsben, szokásokban, a hatalomhoz való viszonyulásban. Ez az egyéni életen túlmutató, benső szellemi kapcsolatokból álló világ, amely a közösségi kapcsolatokat (család, vallás, nemzeti sorsközösség) burokként veszi körül. Bár a társadalomszerveződés ezen a szinten is a hatalom és a jog

29

Granasztói György: Demokrácia és nemzet. In.: Magyarország ma és holnap. Esszék országunkról és a táguló világról. Magyar Szemle Könyvek. Budapest, 2007

101


fennhatósága alatt zajlik, a politika sosem képes tartósan a közösség fölé kerekedni, ellenkező esetben annak a pusztulását eredményezheti. A közös nyelv és kultúra, bizonyos, a közös néphez való tartozáson alapuló érzések, erkölcsi elvek, tartósan jelen vannak a mindennapi gyakorlatban, akkor is, ha az egyedi, alkalmi, futólagos találkozások és konfliktusok ezeket a kapcsolatokat néha eltakarják.30

A többség uralma A politikatudományi irodalomban gyakran találkozunk avval az érvvel, amely szerint a többségi szavazáson alapuló demokrácia azért a legjobb, mert a többség nagyobb valószínűséggel találja el az igazságot abban a kérdésben, hogy adott helyzetben mit kell tenni a közügyek javítása érdekében. Akik így érvelnek, egy matematikai bizonyításra hivatkoznak, melyet Condorcet, a francia filozófus és matematikus dolgozott ki. Condorcet bebizonyította, hogy ha egy csoport valamennyi tagja 50 százaléknál nagyobb eséllyel találja el a helyes választ egy adott kérdésben, akkor a többség nézete szinte bizonyosan helyes lesz. Ám az a feltételezés, mely szerint a politikai moralitás dolgában valamennyien 50 százaléknál nagyobb valószínűséggel találjuk el a helyes választ, aligha magától értetődő; a történelem inkább az ellenkezőjéről tanúskodik.31 Egy másik érv szerint a többségi döntés kedvez a politikai stabilitásnak, hiszen ha a többség elégedett egy döntés

30

Im. 122. oldal

31

Ronald Dworkin im uo.

102

A többség uralma

sel, akkor kevésbé lesz hajlamos lázongani, kevesebb lesz a súrlódás a közösségen belül. Nem szerencsés azonban, ha ez az érv előnybe részesíti a többségi felfogást a partnerség koncepciójával szemben. Nagyon lényeges szempont, hogy a többségi szavazással kit és milyen helyzetbe hozunk. A partnerségi viszony, mely szerint mindenkit úgy kell kezelni, mint akinek egyenlő érdekeltsége van a döntésben, legalább annyira biztosítja a stabilitást, mint többség álláspontja, sőt, jobban. Szó sincs tehát arról, hogy a többségi szavazás minden esetben jó megoldás lenne. Erre vonatkozóan meggyőző példaként hivatkozhatunk az egykori Jugoszláviára. Az egy ember egy szavazat elvének kényszerítése vezetett a konfliktusoktól terhelt ország széteséséhez, ami a gyakorlatban a szerbek lélekszámánál fogva a szlovén, horvát, albán, macedón stb. érdekek leszavazását jelentette. A többségi elvű demokrácia nincs tekintettel a kisebbségekre, nem ismeri el azok kollektív jogait, ennél fogva asszimilációra kényszeríti őket. Franciaországban, Spanyolországban, Olaszországban stb. ez a helyzet. A civil szférában sem mindig jó és előremutató ez a gyakorlat. A többségi elv alkalmazásával sikerült szétverni a Magyarok Világszövetségét is. Ronald Dworkin a egyik előadásában a többségi demokráciával kapcsolatban az alábbi példát hozta fel a dolgok átgondolására vonatkozóan. Gondoljunk csak a túlterhelt tengeri mentőcsónak esetére. Ha egyvalakit nem dobnak ki a csónakból, mindenki odavész. Hogyan döntsenek? A legrosszabb megoldás az volna, ha szavazás útján döntenének, mert így a legkevésbé népszerű utasra, netán egy népszerűtlen faj tagjára esne a választás. Olyan indítékok alapján döntenének, melyeknek semmi közük a meghozandó döntés103


hez. Megfelelőbb eljárás volna a sorshúzás vagy bármilyen más módszer, mely inkább szerencse, mintsem népszerűség dolgává teszi, hogy ki maradjon életben, és ki haljon meg. Ugyanezt találjuk a politikában is. Amikor még sorozás útján fogták hadra a katonákat, el kellett dönteni, hogy kit küldjenek el harcolni, esetleg meghalni egy idegen csatamezőn. Senki sem gondolta, hogy a döntést szavazás útján kellene meghozni. Azt gondolták, hogy az egyetlen méltányos megoldás a sorsra bízni a dolgot, vagy esetleg azt vizsgálni, hogy ki lenne a jobb katona. Az a tény, hogy valamely adott faluban jó sokan akarták, hogy x menjen el a háborúba, erkölcsileg irreleváns a kiválasztás szempontjából.32

Egyensúlykeresés A fenti példákkal azt próbáltam igazolni, hogy a demokrácia egyik vagy másik felfogása nem mindig ugyanannyit nyom a latban. Nincs királyi megoldás. A körülményektől és a konfliktus jellegétől függően mindig megfontolás tárgyát képezi, hogy mikor, melyik megoldást tartjuk jobbnak a másiknál. Annál is inkább mivel a demokrácia a különböző politikai érdekek, törekvések, gondolkodásmódok, tradíciók, célok törékeny egyensúlyi állapotát jelenti. Az ellentétes álláspontok kiküszöbölhetetlenek, hozzátartoznak a társadalmi realitáshoz. Ennél fogva a demokrácia az egyensúlyi állapot szüntelen keresését, annak helyreállítására irányuló törekvést jelenti.

32

Ronald Dworkin: Mi a demokrácia? www.szuveren. hu

104

Egyensúlykeresés

A bizonytalansági forrást mi magunk jelentjük. A társadalmi helyzetekkel, tényekkel kapcsolatban nem állíthatunk semmit, ami valamilyen módon ne állna ös�szefüggésbe saját sorsunkkal, közösségi helyzetünkkel, a személyiségünkbe beépített értékekkel. Minden, amit gondolunk, akarunk, teszünk vagy kijelentünk, az együttélés szempontjából bizonytalansági tényező, ami sértheti mások érdekeit, megkérdőjelezheti álláspontjuk helyességét, megerősítheti vagy elbizonytalaníthatja őket, átstrukturálhatja gondolkodásmódjukat. De hát ez maga az élet. A demokrácia az egyén szempontjából azt jelenti, hogy joga és lehetősége van saját életkörülményei és élettapasztalata alapján kérdéseket feltenni, problémáira megoldást keresni. De ahogyan mi befolyásolunk másokat, mi is különböző befolyásoknak vagyunk kitéve. A befolyásolás mértékének növelése érdekében a demokráciát a tudat szándékos manipulálása, a gondolkodásmód erőszakos befolyásolása, világlátásunk egyenirányítása veszélyezteti. A rendszerváltás óta a történések mögött meghúzódó gondolkodásmódok és politikai törekvések nem jutottak nyugvópontra, egy pillanatra sem. Érthető okokból azt megelőzően még kevésbé. Ez azt jelentené, hogy életünket emberöltőkre visszamenően a demokrácia teljes hiánya jellemzi? Szó sincs róla. A társadalom megosztottságát nem lehet megszüntetni. Tulajdonképpen nem is a megosztottságtól mentes harmonikus társadalom megvalósítása a cél, hanem annak megértése, hogy a társadalom megosztottságával való együttélés a demokrácia lényege. Nem az árkokat kell betemetni a különféle politikai szekértáborok között, hanem elfogadni a tényt, hogy a megosztottság a társada105


lom éltetője, melyet azonban a demokráciával megfelelő keretek között kell tartani.33 A demokrácia megfelelő keretei hiányoztak az elmúlt években, a korábbi időszakról nem is beszélve. Ezért a demokráciában rejlő társadalmi hajtóerő nem juthatott igazán kifejeződésre. Ahogyan a társadalom vonatkozásában a demokrácia a különböző érdekeknek és gondolkodásmódoknak az egyensúlykeresését jelenti, pszichológiai szempontból sem lehet a demokráciát másként értelmezni, mint az ellentmondásokkal való együttélést, saját akaratunk érvényesítésére való törekvést mások, a többiek akaratának folyamatos figyelembevételével. Ezeknek a konfliktusoknak és kompromisszumoknak a természetére vonatkozóan, minthogy ez maga az élet, semmit sem lehet a tudományos igazság biztonságával állítani. A történelem – pszichológiai értelemben – az emberi lét különböző szervezettségi és kollektív tudatossági szintjeit jelenti. Mai szóhasználattal azt mondhatnánk, hogy minden egyes történelmi helyzet, amelyen belül a közösségi és egyéni érdekegyeztetés végbemegy, a demokrácia fejlettségi szintjét jelenti. Vannak helyzetek, amikor a kollektív tudat nem a maga útját járja, hanem kényszerpályára kerül. A szabadságuktól megfosztott, vagy hosszú időn át elnyomott népek kollektív tudata nem a saját autentikus létüknek, hanem idegen akaratnak van alárendelve, s olyan értékrendszert képvisel, amely nincs összhangban a közösség lényével. Ilyen kényszerpályát jelent ma a globalizáció.

33

Granasztói György im., 124. oldal.

106

Egyensúlykeresés

Mi a demokrácia? A demokrácia mibenléte nem olyan típusú kérdés, amelyre vonatkozóan csak el kell olvasnunk az értelmező szótárban a választ, és meg van életre szólóan a biztonságos iránytűnk. Nem is olyan típusú kérdés, amelynek megértéséhez minden egyes embernek a filozófusok vagy tudós professzorok módjára össze kellene olvasniuk minden ide vonatkozó írást a könyvtárakban, megfelelő pszichológiai és szociológiai ismeretek birtokába kellene jutniuk. Azzal sem jutunk előbbre, ha azt kérdezzük, melyek a mindenki által alkalmazott kritériumok, mert nincsenek mindenki által alkalmazott kritériumok. Különböző korokban és társadalmakban más és más kritériumok segítségével azonosítják a demokráciát. Az emberek Pekingtől Caracasig, Minneapolistól Moszkváig demokráciának nevezik saját kormányformájukat, miközben a különböző kormányzatok közt óriási különbségek vannak. Vannak fogalmak, amelyek jelentése vitatott, mert folyamatos versengés folyik a meghatározásukért, ennél fogva a használatuk állandó félreértésre ad okot. Ilyen az igazságosság, a szabadság, a jog. És ilyen a demokrácia fogalma is. Abban többé-kevésbé egyetértés mutatkozik, hogy a demokrácia érték, és nagyjából abban is, hogy kormányzatunk demokratikus legyen. De abban már nem értünk egyet, hogy ez mit is jelent: személyi szabadságjogokat, néphatalmat, liberális piacgazdaságot, többpártrendszert, vagy valami mást, ami az uralkodó gazdasági, politikai hatalomnak épp megfelel. A hatalmi szempontokat nem lehet 107


figyelmen kívül hagyni. Sajnos az érvek között az erőfölény változatlanul sokat számít.

Forradalmak és demokrácia A hatalmi szempontok mellett, illetve azoktól eltekintve, a demokrácia fogalma körüli vita annak tisztázására irányul, hogy milyen értékekre kell a demokráciának tekintettel lenni, mert ha nincs rájuk tekintettel, az sérti jog és igazságérzésünket, feszültséget fog eredményezni. Az elhúzódó, és mind elviselhetetlenebbé váló társadalmi konfliktusok előbb-utóbb robbanáshoz, forradalomhoz fognak vezetni. Sokan úgy tartják, hogy a forradalom a demokrácia legtisztább formája, hiszen a forradalom idején a tömegek – felrúgva az addig érvényes szabályokat – maguk veszik kezükbe életük irányítását. A történelem során azonban gyakran előfordult, hogy miközben a helyzetükkel elégedetlenkedők a demokrácia érdekében mozgósították az embereket valamilyen külső vagy belső ellenség ellen, a forradalom eredményeként újabb antidemokratikus hatalmi koncentráció jött létre. A népi forradalmak tehát önmagukban véve korántsem jelentettek minden esetben előrelépést a hatalommegosztás terén. Ahogy mondani szokták, a hátrányos helyzetben levők csöbörből vödörbe kerültek Történelmi tapasztalat viszont, hogy a politika képes sikerre vinni a társadalmi egyensúly megvalósítását, amennyiben a fordulat az érdekek, gondolkodásmódok, ideológiák, programok pluralizmusát eredményezi a közgondolkodásban és a hatalomgyakorlásban. Az előrelépés azon múlik, hogy sikerül-e a demokráciát új alapokra helyezni. 108

… a magukat demokratáknak tekintők eg y része nem demokrata, hanem báránybőrbe bújt farkas, aki zsigeri g yűlölettel viseltetik minden iránt, ami ellenkezik saját felfogásával.

Forradalmak és demokrácia

Századunkban a népek igazi forradalma az emberi jogok diadala és az országok függetlenné válása volt,34 ami egyet jelent a demokrácia térhódításával. „Ezt legjobban a választójog kiszélesedésén látni. 1900-ban Japánban bevezetik a titkos szavazást, 1901-ben Kubában általános választójogot kapnak a 21 éven felüli férfiak, 1917-ben Oroszországban titkos és egyenlő szavazati jogot kap minden 20 éven felüli férfi, 1918-ban Ausztriában szavazati joghoz jutnak a nők, 1936-ban a Szovjetunióban 18 évre szállítják le a korhatárt, 1845-49-ben az országok zömében szavazati jogot kapnak a nők, 1971-ben Európában utolsókény szavazati joghoz jutnak a nők Svájcban is, 1868 és 1981 között az országok zömében 18 évre csökkentik a korhatárt, 1976-ban a kubai forradalom 16 évre, majd 1981-ben az iráni forradalom 15 évre csökkenti a korhatárt.” Ezzel együtt a gyarmatbirodalmak és a függőségi viszonyok megszűnésével a világ országainak a száma 180 fölé emelkedett.35

Mit jelent a politikai egyenlőség? Az emberek politikai értelemben akkor egyenlők, ha mindenki egyenlő hatást gyakorol a politikai döntésekre. Politikai hatásunknak egyedül az mértéke, hogy mit tudunk megváltoztatni a szavazatunkkal. A hatást meg kell különböztetnünk a politikai befolyástól, ami nem az a változás, amit a saját szavazatunkkal érünk el, hanem amit úgy érünk el, hogy mások szavazatára gyakorolunk hatást. Ma

34

35

Bálint István: Ezredforduló. Gyűjtemény, korrajz, politikai értékelések. 2000–2010. Kiadó: Temerini Újság. 2011., 9–18. oldal.

Bálint István im., 13. –14. oldal.

111


a befolyásolás óriási mértékű, a média részéről hatalmas nyomás nehezedik az emberek tudatára. A politikai befolyás sokkal fontosabb, mint a politikai hatás. Hogy mondhatnám, hogy az én politikai hatalmam egyenlő annak a milliárdosnak a politikai hatalmával, aki politikai kampányokat pénzel? A nagyobb politikai hatást nem csak tudatos manipulációval lehet elérni. Egyszerűen arról van szó, hogy személyiségénél fogva nem mindenki gyakorol egyenlő hatást a politikai döntésekre. Egy élsportoló, vagy egy neves televíziós személyiség, vagy egy karizmatikus személy nagyságrendekkel nagyobb a befolyással rendelkezik, mint az utca embere, mivel mások azt fogják tenni, amit ők javasolnak, és nem azt, amit egy névtelen ember.

Az igazság fokmérője Az egy ember, egy szavazat tehát alapból nem igaz. Ha igaz lenne, nem lennének választási kampányok. A választási kampányok arról szólnak, hogy a pártok kifejthessék politikai befolyásukat, annak érdekében, hogy a választásokon a kívánatos hatást elérjék. Akinek nagyobb a politikai befolyása, az nyeri meg a választásokat… Ma a világ legdemokratikusabbnak mondott államaiban a választások kimenetelét a pénz dönti el. Azok a milliárdosok, akik társadalmi befolyásukkal, politikai hatalmukkal, a politikai kampányokat pénzelik… A politikai egyenlőség a politikai befolyás egyenlőségét követeli meg. Ez az elvárás azonban nem teljesül. De nem is biztos, hogy ez lenne a kívánatos cél. Kívánatos, hogy 112

Az igazság fokmérője

legyenek olyan nagyszerű prédikátorok, mint Martin Luther King, mondja Ronald Dworkin36, akik hatással vannak a polgárjogi mozgalomra. Kívánatos lenne, hogy minden népnek legyenek makulátlan erkölcsű vezetőik, nagy számbú ragyogó államférfival rendelkezzen, akik nagyobb befolyásuk révén jelentősen meghatározhatnák a többségi választás kimenetelét. Önmagában véve a többség véleménye korántsem jelenti a közjóra való törekvést is. A szavazatok nagyobb száma nem az igazság fokmérője, és nem a legjobb fokmérője annak sem, hogy egy adott országban mi járul hozzá a „legtöbb ember legnagyobb boldogságához”.37 A többségi szavazás ugyanis nem veszi számításba sem az embereknek jutó előnyök, sem az általuk elszenvedett hátrányok mértékét – csak fejeket számol. Bízvást leszögezhetjük tehát, hogy nem minden esetben a többségi döntés a jó, az igazságos, a megfelelő, az előremutató. Az, ami a többségnek megfelel, másokkal szemben kirekesztő magatartást, zsarnokságot is jelenthet, ami morálisan elfogadhatatlan a társadalom más rétegei, közösségei, etnikumai számára.

Státus és egyenlőség A politikai egyenlőség nem számtan kérdése, hanem a politikai státuszé, ami azt jelenti, hogy a politikai közösség valamennyi tagja egyformán fontosnak számít, mégpedig két dimenzióban is. Egyformán fontos, hogy mi történik

36

Ronald Dworkin im. uo.

37

Ronald Dworkin in uo.

113


velük, illetve hangjuk és véleményük is egyforma figyelmet követel. Ez azt jelenti, hogy az egyenlőség megsértésének bizonyos formái a politikai folyamatban teljességgel elfogadhatatlanok, mert a méltóság ellen intéznek támadást. Itt arra a körülményre szeretném felhívni a figyelmet, hogy miközben néhány, általunk megválasztott embernek jelentős hatalmat adunk, azok visszaélhetnek a helyzetükkel. Azt hiszik, hogy pozíciójuknál fogva a többiek méltóságát, fontosságát, igazságát megkérdőjelezhetik. Nem erre kapnak mandátumot, hanem a megválasztásuk arról szól, hogy józan belátással igazodunk a feltételekhez, átruházzuk döntési jogkörünket, annak érdekében, hogy a közfeladatot elláthassuk valamelyest. Elvileg tehát a választott tisztségviselők státusa nem lenne szabad, hogy megkérdőjelezze az állampolgárok politikai státuszát és személyi méltóságuknak az egyenlőségét. A gyakorlatban nem ez történik. A megválasztott tisztségviselők olyan privilégiumokat élveznek, amelyek a hatalommal való visszaélésre adnak lehetőséget. A korrupció melegágyát ezek a többletjogok jelentik, nyilvánvalóan azért, mert hiányzanak a megfelelő ellenőrzési eszközök. Ilyen szempontból a térségben a demokráciát új alapokra kell helyezni.

Az egyének versengése Ott ahol hiányzik a demokrácia kultúrája, a fokozottabb ellenőrzéssel nem sokra megyünk. Nem lehet mindent politikai síkon elrendezni. A közfeladatok tisztességes ellátásához közerények szükségesek. Olyan erények, mint a becsület, a tisztesség, a megbecsülés,.. 114

Az egyének versengése

Ha elindulnánk abba az irányba, hogy mindenki politikai befolyását egyformává tegyük, meg kellene tiltanunk a beszédet, hiszen a beszéddel együtt jár a befolyás, éspedig eltérő befolyás jár vele. Meg kellene fosztani az embereket tudásuktól, tehetségüktől, legalábbis elejét kellene venni mindenféle versengésnek. Vannak rá történelmi példák. A hamis egyenlőség elvén alapuló kommunista diktatúrának, a sztálini demokráciának is ez lett a veszte. Megszüntette az egyének közti versengését, amelynek következtében gazdaságilag tönkrement. Normális körülmények között nem lehet az a fő célunk, hogy az egyének politikai befolyását kiegyenlítsük, az elenyészően csekély hatást egyenlő mértékben elenyészően csekéllyé tegyük.38 Ellenkezőleg, mindnyájunknak arra kell törekednünk, hogy társadalmi szerepvállalásunk révén növeljük politikai befolyásunkat. Fontos tisztán látnunk, hogy a legitimitás forrása a modern világban a demokrácia, a demokrácia pedig a nép vagy inkább a nép többsége általi kormányzást jelent. Ez egy procedurális megközelítés. A demokrácia: a többség kormányzása. A többségi kormányzás lehet igazságtalan, s talán méltánytalan valamely kisebbséggel szemben, ám attól még demokratikus. Ez nagyon fontos! Ha korrigálni akarjuk azt, amit igazságtalannak tartunk, akkor azt demokratikus módon kell megtennünk. Vitatkoznunk kell az emberekkel, elég sok ember gondolkodását kell módosítani ahhoz, hogy a helyzet megváltozzon. Ha az igazságtalan döntéseket a többség által választott kormányzat helyett egy nem választott bírói testület korrigálja, akkor az ered

38

Ronald Dworkin im. uo.

115


mény talán igazságosabb lesz, de a legitimitás odavész. Ez a demokrácia többségi felfogása. Látnunk kell ugyanakkor, hogy a demokráciával kapcsolatos kérdések kimenetelét a politikai arénában zajló küzdelmek fogják eldönteni, nem filozófiai viták vagy pszichológiai esszék. A viták, elemzések azonban fontos szerepet játszanak abban, hogy megértsük, mi is a politikai küzdelem tétje. Tulajdonképpen maga a politikai küzdelem is erről szól: hogy ki határozza meg, mit kell értenünk demokrácia alatt, s hogyan értelmezze a választópolgárok közössége azt.

Hamis próféták Résen kell lennünk, mert a magukat demokratáknak tekintők egy része nem demokrata, hanem báránybőrbe bújt farkas, aki zsigeri gyűlölettel viseltetik minden iránt, ami ellenkezik saját felfogásával. Az úgynevezett demokraták egy része például tüntetően idegenkedik a nemzet gondolatától. Ami mindenkinek szíve joga. Csakhogy a hamis próféták nem érik be saját társadalmi gyökértelenségük tudomásulvételével, hanem az internacionalizmus (ma európaiság) fölényével tekintenek azokra, akik velük ellentétben nemzettudattal rendelkeznek, mondván, hogy az utóbbiak érzelmi-tudati kötődése maradi és káros. A globalista nacionalisták érthetően az elnemzetietlenítést tartják egyik fő feladatuknak… Ez a hozzáállás, amely a választási eredményektől függően hosszabb-rövidebb időszakra a hivatalos politika rangjára emelkedett Magyarországon, a nemzetben gondolkodók egy 116

Hamis próféták

részénél táplálta a demokráciával szembeni ellenérzést. Micsoda abszurditás, hogy a szabad demokraták egyik hangadó személyisége könyvet írt arról, hogy a nemzeti érzés személyi fogyatékosság, barbár örökség, ráadásul veszélyes is.39 Nos, összefér ez a kijelentés egy demokrata észjárásával? Sajnos, számos esetben épp a demokrácia hangadói járatták le a demokrácia fogalmát és gyakorlatát. Az elmúlt 20 évben cikkek százai, ezrei jelentek meg, amelyekben a „bennfentesek” a demokrácia nevében ostorozták a nemzet apraját és nagyját „nacionalizmusuk” miatt. Honnan a jog ehhez a hangütéshez? És mi köze ennek az ostoba dölyfös gondolkodásmódnak, ennek az intoleranciának a demokráciához? Milyen visszhangra találnak a gúnyolódó újságírók s politikusok tudatzüllesztő szózatai azokban, akik érzelmileg kötődnek magyarságukhoz? Az irónia és a gúny, mások megalázása még soha, sehol nem tette vonzóvá a hangadókat, függetlenül attól, hogy minek vallották magukat, milyen palást mögé bújtak.

Mindenért meg kell kínlódni Az emberek könyökén jön már ki, hogy a politikusok másról sem beszélnek, mint a demokrácia térhódításáról. Mindegy milyen korban, milyen rendszerben, melyik országban vagyunk, a hatalmi pozícióban levő politikusok a demokrácia diadaláról harsognak, az ellenzékben levők meg a demokrácia kivívásának fontosságáról. Hogy melyik félnek van igaza, erre sosem derül fény igazán. Nem is de

39

Csoóri Sándor im. 1166-1167. oldal.

117


rülhet, hiszen a politikusi beszéd a hazugság legfelső fokát jelenti. Ez a dolgok természetéből adódik. A politika közege a tömeg, a legbonyolultabb összetételű massza, ami a világon létezik. Ezzel a masszával mesterkedik a politikus. Ez a massza jön rezgésbe a politika hatására, így vagy úgy… Csakhogy… nemcsak a politikusok hatnak a tömegre, manipulálják azt, hanem a tömeg is hat a politikára. És ez a hatás sokszor kiszámíthatatlan. A politikára gyakorolt tömeghatás, mint valamiféle tehetetlenségi nyomaték, elvileg három irányban hat: lendületében fékezi,- eredeti céljain túllendíti,- vagy célba vett iránytól eltéríti a politikát. Nem szerencsés a hozzáállás, amely alulmaradva a demokráciaértelmezési harcban, vagy fel sem vállalva a vitát, a harcot, sértettségében magát a demokráciát is támadja, feladja, járhatatlan útnak tartja. Ez a magatartás nem előremutató. Az ellenkező magatartás a kívánatos. Le kell leplezni a hamis prófétákat, változtatni kell a rossz gyakorlaton, demokratikussá kell tenni környezetünket és a világot. A küzdelem nemcsak a demokráciával kapcsolatban kívánatos, így van az ember mindennel, ami értéket képvisel számára. Teszem azt, csak úgy lehet valaki magyar, ha megkínlódik érte. Újra meg újra, ahogyan a más nemzetiségű, nyelvű, más vallású, hitű emberek is megküzdenek saját nemzeti hovatartozásukért, nyelvükért, hitükért… A demokrácia jövőjét az egyensúly megteremtése jelenti a különböző érdekek, gondolkodásmódok, eszmék, politikai programok között. Ehhez nemcsak politikai kompromisszumokra, hanem jelentős mentalitásbeli változásokra van szükség. Ezek a demokrácia személyiség-összetevői. De vannak társadalmi-kulturális vonatkozásai is. A közéletben 118

Mindenért meg kell kínlódni

tapasztalható ellentmondások és azok megoldása nem választható el attól a gondolkodásmódtól, érzülettől, ami a különböző társadalmi csoportokra, népekre jellemző… Ám sem a személyiség, sem a társadalmi csoportok, sem a különböző csoportoknak keretet adó nemzet nem befejezett valóság, hanem folyamatos küzdelem, hullámhegyek és hullámvölgyek sorozata, folyton építi vagy rombolja magát,40 ezért a demokráciáról szóló eszmefuttatásnak is nehéz pontot tenni a végére. Befejezésül talán annyit tehetnénk hozzá, hogy a demokrácia eszményéről sem mondhatunk le, ha ebből az eszményből sokszor csúfot űz a gyakorlat. Amiről a francia filozófus, Michael Foucault szavai jutnak az eszembe, amit Csoóri Sándor bányászott valahonnan elő: „… hogyan lehetséges az, hogy az igazság oly kevéssé igaz?”41

40

Csoóri Sándor im. 1192. oldal.

41

Csoóri Sándor, im. 1166. oldal.

119



A szerző eddig megjelent munkái



LÉTÉLMÉNY ÉS VALÓSÁG 96 oldal Forum Könyvkiadó Újvidék, 1978

A MEGHÍVOTT HALÁL Tanulmány az öngyilkosságról 186 oldal Forum Könyvkiadó Újvidék, 1979

123


PSZICHOLÓGIA ÉS IDEOLÓGIA Tanulmányok, kritikák 140 oldal Forum Könyvkiadó Újvidék, 1981

MAGATARTÁSFORMÁK ÉS TÁRSADALMI VISZONYOK 232 oldal Forum Könyvkiadó Újvidék, 1983

124


ILLÚZIÓK NÉLKÜL Tanulmányok, kritikák 156 oldal Forum Könyvkiadó Újvidék, 1985

TÁJ ÉS LÉLEK 154 oldal Forum Könyvkiadó Újvidék, 1989

125


ÖNMAGUNK VÁLLALÁSA 132 oldal Felelős kiadó: dr. Hódi Sándor Ada, 1991

A VMDK programja Ada, 1991.

126


MAGYAR AUTONÓMIA

A NEMZETI IDENTITÁS ZAVARAI 96 oldal Társadalomtudományi sorozat Forum Könyvkiadó Újvidék, 1992

127


KISEBBSÉGI LÉTÉRTELMEZÉSEK 160 oldal Balaton Akadémia könyvek Felelős kiadó: dr. Szíjártó István Balatonboglár, 1997

JUGOSZLÁVIA BOMBÁZÁSA Lélektani és politikai reflexiók Háborús napló 240 oldal LOGOS, Tóthfalu, 1999

128


JUGOSZLÁVIA BOMBÁZÁSA Háborús napló Magyar Fórum Kiadó Budapest, 1999

A LÉLEK ÚTVESZTŐI Pszichológiai esszék 154 oldal Logos, Tóthfalu, 2000

129


LÉGÜRES TÉRBEN Tíz évi küzdelem a délvidéki magyarságért 699 oldal Logos, Tóthfalu, 2000

MAGYAROK A FORRONGÓ SZERBIÁBAN 258 oldal Logos, Tóthfalu, 2002

130


NEMZETI ÖNKÉP Régiókutatás Interetnikus kapcsolatok a Duna-Tisza-Maros-Körös eurorégióban 278 oldal Logos, Tóthfalu, 2004

Hódi Éva – Hódi Sándor KI KICSODA 2004 Vajdasági magyar közéleti lexikon Logos Grafikai Műhely Tóthfalu, 2006

131


KÖSZÖNÖM, DRÁGÁM! Szerelem, szex, házasság a Vajdaságban Házastársi konfliktusok pszichológiai és családszociológiai vizsgálata 172 o. Forum Könyvkiadó Újvidék, 2006

A TUDÁS HATÁRAI Töprengések az emberi lélekről 199. oldal, 23 cm Forum Könyvkiadó Újvidék, 2007

132


MI FÁN TEREM A NEMZETSTRATÉGIA? Széchenyi István Stratégiakutató és Fejlesztési Intézet – Vajdasági Magyar Művelődési Intézet. Tóthfalu–Zenta, 2007. 188. o.

A DÉLI VÉGEKEN Fórum Könyvkiadó Újvidék, 2008. 125. oldal, 23 cm

133


Gruber Enikő HÓDI SÁNDOR 100 interjú tükrében Vajdasági Magyar Művelődési Intézet Zenta, 2008 221 oldal, 22 cm.

A TEHETSÉG KÉRDŐJELEI Tanulmányok, előadások, interjúk Vajdasági Magyar Művelődési Intézet Zenta, 2009 231 oldal, 22 cm.

134


FARKASVEREMBEN Van-e alternatívája az asszimilációnak? Forum Könyvkiadó, 2009 205 oldal, 23 cm

ÉLETPSZICHOLÓGIA Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, Zenta, 2010 275 oldal, 22 cm Újvidék, Verzal

135


Hódi Sándor – Hódi Éva VAJDASÁGI MAGYAR KI KICSODA 2010 Széchenyi István Stratégiakutató Intézet

SZÍVÜGYEK Égi és földi szerelem 21. oldal, 23 cm Széchenyi István Stratégiakutató Intézet, 2012


Tartalom Előszó

5

Miért hazudnak a politikusok? Pertics Péter beszélgetése Hódi Sándorral

13

A DEMOKRÁCIA SZÍNE ÉS VISSZÁJA A bűvös szó A demokrácia nevében Közelebbi példák Szabadság- és önrendelkezési jog Csoóri Sándor a demokráciáról Magyarország és az új demokrácia Délszláv tapasztalatok A népek börtöne A trianoni komplexum Bibó István a demokráciáról A politika dzsungelében Hazug világ Ok és okozat A demokrácia szó jelentése Hagyományos demokrácia A pártos demokrácia A többség uralma Egyensúlykeresés Mi a demokrácia? Forradalmak és demokrácia Mit jelent a politikai egyenlőség? Az igazság fokmérője

67 67 68 71 73 74 76 80 82 83 86 90 92 94 95 97 98 102 104 107 108 111 112


Státus és egyenlőség Az egyének versengése Hamis próféták Mindenért meg kell kínlódni

113 114 116 117


121



CIP – A készülő kiadvány katalogizálása A Szerb Matica Könyvtára, Újvidék 308(=511.141)(497.113)(082) HÓDI, Sándor Mi fán terem a nemzetstratégia? / Hódi Sándor. – Tóthfalu : Széchenyi István Stratégiakutató és Fejlesztési Intézet ; Zenta : Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, 2007 (Újvidék : Verzál). – 182 str. ; 22 cm. – (Stratégiai Füzetek : 6) Tiraž: 300. ISBN 978-86-86469-05-2

a) Mađari – Nacionalni identitet

Hódi Sándor Miért hazudnak a politikusok?

Recommend Documents