HÓCSÁSZÁRNŐ TRÍVIUM KIADÓ

Laura Joh Rowland

HÓCSÁSZÁRNŐ

TRÍVIUM KIADÓ

A mű eredeti címe: The Snow Empress Fordította: Tótisz András

ISBN 978-963-9711-30-3

Copyright © 2007 by Laura Joh Rowland First Published by St. Martin's Press, 2007 All rights reserved.

© Tótisz András, Hungarian translation 2008 © Trivium Kiadó, 2008

Minden jog fenntartva.

Tel./Fax: 248-1263 [email protected] www.triviumkiado.hu

A kiadó tagja az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének

Felelős kiadó: Zádor Zsolt Felelős szerkesztő: Tóth Gábor Ákos, Csataló Irodalmi Ügynökség Fedélterv: Idea Fontana Kft. Nyomdai előkészítés: P.R.S. Bt. Nyomta és kötötte: Szekszárdi Nyomda Kft. Felelős vezető: Vadász József igazgató

Fat Boy emlékére, 1988-2007

Ezogashima, a Genroku kor tizenkettedik évének kilencedik havában (Hokkaido, 1699. október)

A

lány végigsietett a keskeny, kanyargós ösvényen. Az erdő fölött ragyogó őszi telihold megvilágította az utat előtte. Magas talpú, lakkozott szandáljában bukdácsolt az egyenetlen talajon. Ágak nyúltak ki a sötétből, kapaszkodtak hosszú hajába, lebegő selyemruhájába. A jeges szél leveleket tépett le a csikorogva hajlongó ágakról. Farkasok vonyítottak. A lány elszokott a fizikai kimerültségtől. Zihálva lélegezte be a fenyők, és a füsttel keveredő halott levelek illatát. Szíve hevesebben vert haragjában. Jobb dolga is lenne, mint itt kószálni a hideg éjszakában! Gyűlölte az erdőt; megrettentették a vadont benépesítő szellemek kísérteties hangjai. Ha rajta múlik, soha többé nem merészkedik ki. Nem ide tartozik, még ha az ősei az otthonuknak is nevezik ezt a földet az idők kezdete óta. Mennyivel jobb lenne a meleg, világos, kényelmes szobában, mint ezzel az ostobasággal foglalkozni! A kimerültségtől fujtatva tört utat magának a suttogó árnyak között. De nem látott senkit, nem hallott lépteket vagy lélegzetet a sajátját kivéve. Szitkokat mormolva gyorsította lépteit, hogy minél előbb végleg elrendezze a dolgot. Kis feszültséget érzett a sípcsontján, mintha csak egy inda nőtt volna keresztben az ösvényen. Megbotlott. Ugyanakkor hangos csattanás hallatszott. Ösztönös félelem öntötte el. Felismerte ezt a hangot. Előre bukott, kitárta karját, hogy valamiben megkapaszkodjon, de közben valami zúgó hang közeledett felé az éjszakai erdőben. Tompa puffanással csapódott valami a mellkasába a jobb melle alatt. Éles fájdalom öntötte el a bordái közt. A rémisztő fájdalomtól sikoltva terült el. Keze és térde a földnek csapódott, az ütődéstől kiment a levegő a tüdejéből. A lány a melléhez kapva kereste a gyötrelem forrását. Hosszú, vékony fa vesszőhöz ért a keze. Az a vége, amely a testébe fúródott, vasból készült. A másik végén két szúrós toll perem. Nyílvessző. A sebből ömlött a vér, feketén csillogott a holdfényben, a lány meleg nedvességet érzett az ujjai között. A fájdalom kegyetlen volt, akár egy, a szerveket és izmokat marcangoló vadállat. A lány nyögött, nyöszörgött. De tudta, hogy a legrosszabb még hátra van. Azt is tudta, mit kell tennie, ha életben akar maradni. Megmarkolta a vesszőt és megrántotta. A nyílhegy keresztülhatolt a már elszakadt szöveten, súrolta a csontot kifelé menet. A lány sikolya visszhangzott az erdőn. Vér bugyogott ki a vessző után, és a lány kiejtette kezéből a fegyvert. Fekete csillagok forrtak egybe a szemében elhomályosítva a holdfényt. Elöntötte a gyengeség. A lány nyögdécselve nyúlt az övéhez. De már rég leszokott arról, hogy kést hordjon. Kétségbeesetten markolászta mellét, tépte fel a sebet körülvevő bőrt. Bőrdarabkákat tépett fel körmével; s közben ömlött a vér. Aztán rájött, hogy nincs értelme. A vessző túl mélyre ment, a belső szerveit érte. Szédülés és hideg hulláma tört rá. A hold fényes és forró volt, akár a nap. Fulladozott; hányinger öntötte el. Az erdő szelleme felébredt, ott kavargott körötte, dögkeselyűkként vágyakozva. 4

A lány feltápászkodott és elindult az ösvényen arra, amerről jött. Segítségért kiáltott, de az, aki a segítségére siethetett volna, nem tette. Mindenki más túl messze volt ahhoz, hogy hallja, sőt, megmentse. Rázkódni kezdett, és a rázkódás leterítette. A lány gyötrődve, tiltakozva siratta magát. Hallotta, ahogy a szellemek nevetnek rajta. Diadalmasan súgják a fülébe: Most már soha nem hagysz el minket. Egy világgal odébb, Edo városában holdfény ragyogott a Zódzsó-templom fölött. Meleg, lágy fény aranyozta be a pagodát. A kertből nevetés, beszélgetés zaja hallatszott. Divatosan öltözött szamurájok és hölgyek pihentek a fűben, gyönyörködtek a késő nyáresti holdban, amely megihlette őket. A szolgák bort töltöttek és holdsüteményekkel kínálták a vendégeket. A gyerekek boldogan kiáltozva szaladgáltak. A szamuráj fiúk játék csatákat vívtak, fakardjaik csak úgy csattogtak, kiáltozásuk még a templom gongjait is túlharsogta. Füstölő illata érződött a levegőben. A kőlámpások fénye a kert szélére űzte a sötétet, ahol fenyőfák vetettek árnyékot a tájra. Szano Icsiro kancellár és Reiko úrhölgy, a felesége barátok és kíséretük közepette ültek és nevetgéltek ostoba versikéken. Szano élvezte a ritka alkalmak egyikét, hogy elszakadhatott a kormányzás terhétől, mégsem tudta teljesen elengedni magát. Túl sok éve volt már politikai szervezkedések célpontja, beleivódott az óvatosság. Későre járt már és hosszú utat kell megtenniük az edói várig, egy olyan városban, amelynek utcáin martalócok garázdálkodnak. Felemelte boros poharát. – Egy utolsó pohárral a jó szerencsénkre! Aztán indulnunk kell haza. Kísérői csalódottan készülődtek az indulásra, mondtak búcsút a többieknek. – Most már csak a fiunkat kell megkeresni – szólt oda Szano Reikónak. Maszahiro nyolcéves volt már, független szellemű, nagy fiú, aki inkább a korabeli barátaival szaladgált, minthogy illedelmesen üljön az idősek között. – Megkeresem. – Reiko arra indult, ahol a fiúk háborúztak. – Maszahiro! Ideje indulnunk. Nem kapott választ. Biztos túl jól érzi magát, és nem akar eljönni, gondolta az asszony. Pillantása végigsiklott a rohanó, kiabáló gyerekeken. Nem látta köztük Maszahirót. Nem annyira aggódva, mint inkább türelmetlenül ment tovább a kert széle felé. Talán elbújt a fák között. Aztán Reiko tekintete egy, a földön, a fenyőfák közelében heverő tárgyra esett. Maszahiro játék kardja. Egy igazi szamuráj fegyver másolata. Van rendes, fekete selyemzsinórral betekert markolata, a repülő darus családi címerrel díszített fém kézvédője és fa pengéje. Reiko türelmetlensége rémületre váltott. A fia soha nem futna el itt hagyva legértékesebb tulajdonát. – Maszahiro! – kiáltott föl, kétségbeesetten kutatva a többi gyereket, a vidám tömeget, a templomot. Kezdte elönteni a rettegés. – Hol vagy?

5

Edo, Genroku kor tizenkettedik évének tizedik hava (Tokió, 1699. november)

6

S

zürke, felhős félhomály ült rá Edóra. Szemerkélő esőtől ragyogtak a főváros tetőcserepei. Nedves utcákon cammogott a tömeg. A késő őszi esők felduzzasztottak a Szumida-folyót. A hegytetőn az edói vár szinte láthatatlan volt a ködben, az őrtornyokban haloványan pislákolt a fény. Szano az irodájában ült a várbéli palotájában. Marume nyomozó, két személyes testőrének egyike állt az ajtóban. Szano egy levelet diktált a titkárának, de most abbahagyta. – Nos? Megtaláltad? De elég volt az általában kedélyes, nagydarab nyomozó szomorú arcába néznie, és Szanóban a csalódottság váltotta fel a reményt. Maszahiro immár csaknem két hónapja tűnt el a hold ünnepen. Szano katonái azóta is eredménytelenül keresték. Megfordult a fejében, hogy elrabolták, bár senki nem kért váltságdíjat. Gyanította, ki lehet a felelős, de hiába nyomozott ellenségei után, nem talált olyan nyomokat, amelyek Maszahiro eltűnésével lettek volna kapcsolatosak. Szano minden egyes nap még eltökéltebben kereste imádott fiát, és még jobban rettegett, hogy nem találja meg. – Sajnálom. Ez is hamis nyom volt – mondta Marume. A kezdetektől fogva kínozták Szanót a hamis nyomok. Reikót meg őt eleinte boldog öröm töltötte el ahányszor csak jelentették, hogy egy ezen vagy azon a helyen egy fiút láttak, akire illik Maszahiro leírása. De a keresés folytatódott, és minden alkalommal keserűen csalódniuk kellett. Szano már rettegett az új nyomoktól. Nem bírta elviselni Reiko szenvedését, azt, hogy el kell mondania neki: ez is tévedés volt. Még szörnyűbb volt, hogy egy újabb nap telik el anélkül, hogy tudnák, mi történt Maszahiróval. – Ne aggódjon, megtaláljuk a fiát – szólalt meg Marume, de mintha csak magát akarná győzködni. Szanónak harcolnia kellett magában a gondolattal, hogy minden hatalma, katonája és gazdagsága sem hozza vissza Maszahirót. Erőt kellett vennie magán, hogy optimista maradjon. – Nincs semmilyen új információ? Marume habozott. – Ma nincs. A hamis nyomoknál csak ez volt rosszabb. Ha nincs nyom. Szano érezte, mint omlik szét ereje a bánat hullámától. Mégsem eshetett szét. Nemcsak a felesége, hanem a Tokugawa rendszer sorsa is tőle függött. – Folytassátok a keresést. Ne adjátok fel! – Meglesz – bólintott Marume. 7

Egy inas lépett be. – Elnézést, tiszteletreméltó kancellár. A sógun üzent. Azonnal látni akarja a palotában. Szano nem feledkezhetett meg arról, hogy a fia eltűnése csak egy számos problémája közül. ● Szano a fürdőben találta a sógunt. Csunajosi Tokugawa, Japán katonai diktátora mezítelen ült a besüllyesztett medence gőzölgő vizében. Vak masszőr dörzsölte vékony vállát. Kedvenc társa, egy Joritomo nevű szép ifjú mellette pihent a vízben. Őrök és szolgák álltak készenlétben. Macudaira nagyúr, a sógun unokatestvére az ajtó mellett kucorgott. Izzadt páncéljában, és sztoikus arca sem rejtette, mennyire sérti, hogy úgy kell táncolnia, ahogyan unokafivére füttyent, különben elveszti a befolyást felette, és ezzel az uralmat a rendszer fölött. – Üdvöz légy, Szano kancellár – köszönt. Macudaira nagyúr öt évvel ezelőtt döntötte el, hogy átveszi az uralmat a sógunátus felett, mert úgy vélte, jobb diktátor válna belőle, mint a mostani gyenge, ostoba sógunból. Első lépése az volt, hogy megszabadult Janagiszavától, a korábbi kancellártól. Janagiszava a sógun szeretője volt, és a háttérből uralkodott Japán felett. Macudaira nagyúr legyőzte a harcmezőn és száműzte őt. De nehezebb volt a hatalmat megtartani, mint megszerezni. Most a Szano iránti ellenszenv sütött udvariassága mögül. Szano pedig érezte, védekeznie kell ez ellen az ember ellen, aki immár személyes ellensége lett. – Nem csodálkozik, hogy itt lát? – kérdezte Macudaira. – Egyáltalán nem. – Szano nem örült, hogy itt találja a nagyurat, de végül is ez várható volt. Macudaira nagyúr mindig jelen volt, amikor ő a sógunnal találkozott, vigyázva rá, nehogy túl közel kerüljön hozzá. – Akkor netán csalódott, hogy még életben vagyok a tegnap éjszakai incidens után – folytatta Macudaira. Szano már sejtette, mi következik. Már megint, gondolta kétségbeesetten. – Milyen incidens után? – Tűzbombát hajítottak a folyóparti villámra, amikor épp vacsorát rendeztem ott – mondta Macudaira nagyúr. – Istenem, borzasztó – mormolta a sógun. – Úgy tűnik, mintha csak ilyesmik történnének veled. Macudaira nagyúr megtisztította a rendszert Janagiszava szövetségeseitől, egyesek behódoltak neki, másokat száműzött vagy kivégeztetett. De földalatti mozgalomként még mindig harcoltak a bukott kancellár hívei. Macudaira nagyúr olyan bizonytalannak érezhette hatalmát, hogy az a saját támogatóival való kapcsolatát is megfertőzte. A hűtlenség legkisebb jelére kegyetlenül megbüntette őket, és nagy összegekkel kellet bizonyítaniuk, hogy ragaszkodnak hozzá. A félelem és elégedetlenség olyan légkörét sikerült megteremteni, hogy saját táborában is sokan szívesen látták volna holtan. – Azt hittem, ha van valaki, aki tud erről, akkor az ön. – Macudaira nagyúr a sógunra pillantott, aki zavart pillantással próbálta követni a társalgást és kihámozni a lényegét. Aztán vádló pillantással meredt Szanóra. – Talán éppen előre is tudott róla. – Téved – felelte Szano lemondóan. – Az elmúlt hónapok során Macudaira harmadszor vádolta meg olyasmivel, amit nem követett el. Nem ő állt a bomba mögött, még ha a nagyúrnak volt is oka ezt hinnie. Tavaly ugyanazok, akik a hatalomhoz segítették Macudaira nagyurat, nekiálltak keresni valakit, aki letaszítja onnan. Szano azon kapta magát, hogy ő a jelöltjük. Először elvetette a gondolatot. Az, hogy Macudaira nagyúr ellen forduljon, ellenkezett kötelességtudatával. A sógun iránti hűsége az egész Tokugawa klánra kiterjedt. De Macudaira nagyúr egyre rosszabbul bánt vele, folyton kritizálta, árulással, korrupcióval vádolta, halállal fenyegette őt és családját. Szano választás előtt állt. Vagy a Macudaira elleni mozgalom élére áll, vagy meghajol előtte és lemond posztjáról, s ezzel önbecsüléséről, szamuráj becsületéről. Ezt nem választhatta. 8

Macudaira nagyúr most ellenséges pillantásokkal méricskélte. Bármit is mond Szano, ő meg volt győződve, hogy a kancellár áll a támadás mögött. – Talán érdekli, hogy az őreim elfogták azt, aki a bombát dobta. Mielőtt megölték, elmondta, ki küldte. – Biztos vagyok benne, hogy mire végeztek vele, bármit hajlandó volt elmondani, amit csak akartak tőle – mondta Szano. Ideje volt támadásba átmennie. – Ha már ennyire hibáztatni akar valakit, akkor tekintse megtorlásnak ezt a támadást. – Milyen megtorlásnak? – értetlenkedett Macudaira. – Nyolc nappal ezelőtt orvlövészek rajtaütöttek néhány katonán. – Szano tudatában volt annak, hogy a sógun figyel, körülírta a dolgot. Nem tette hozzá, hogy a katonák az ő seregében szolgáltak, sem azt, hogy Macudaira nagyurat tartotta felelősnek a támadásért. – Most hallok erről először. Bár úgy tűnt, Macudaira őszintén meglepődött, Szano éppúgy nem hitt neki, ahogy a nagyúr sem az előbb. – Talán érdekli, hogy tanúk látták az orvlövészeket, mielőtt elfutottak volna. Egy bizonyos családi címert viseltek. – A tiédet, sugallta a pillantása. Felháborodás és harag sütött a nagyúr arcáról. – A tanúk hazudnak. Miért küldene bárki is a saját címerével embereket egy titkos akcióra? – Mert nem számít arra, hogy bárki is életben marad – felelte Szano. Farkasszemet néztek egymással. Szano érezte, mint ragadja magával a lendület. Olyanok voltak, mint két lovas, akik a hegyről lefelé száguldva küzdenek egymással. Számított arra, hogy Macudaira erővel akar leszámolni ellenzékével. Szano hosszú távú stratégiája arra épült, hogy minél több támogatót szerez, és ha lehet, vér nélkül veszi át a hatalmat. De ezek a támadások a nyílt összecsapás felé terelték. Szamuráj szelleme vérre szomjazott. Egyaránt érezte a győzelem és a vereség izét. – Nem értem, miről vitatkoznak – szakította félbe őket a sógun. Duzzogott, amiért Szano és Macudaira kizárták társalgásukból. – Máshol rendezzék a nézeteltéréseiket. Szano kancellár, igen fontos ügyben hívattam. – Mi légyen az, excellenciád? – kérdezte Szano. – Ezt a jelentést ön küldte nekem. – A sógun a medence mellett heverő tekercsek közt keresgélt. – Melyik is az? Joritomo odanyúlt, kivett egy tekercset, és átadta urának, szeretőjének. Közben aggódó pillantást vetett Szanóra. Szano sajnálta. Joritomo Janagiszava, a korábbi kancellár fia volt. Bár Macudaira nagyúr száműzte Janagiszavát és családját, a sógun ragaszkodott hozzá, hogy Joritomót maga mellett tartsa. Joritomóban Tokugawa vér folyt – az anyja, a sógun egy rokona révén – és a pletyka szerint ő volt a diktátor kijelölt örököse. Szano összebarátkozott a fiúval, aki magányosnak, elveszettnek tűnt az udvarban, amellett derék fiatalember volt, aki jobb sorsot érdemelt, minthogy gyalog legyen egy politikai sakkjátszmában, vagy éppen Macudaira szervezkedéseinek célpontja. A sógun kihajtogatta a tekercset, és nedves ujjával a betűkre bökött. – Aggaszt ez a helyzet, amit itt említ. – Újabban kezdett érdeklődést mutatni a kormányzati ügyek iránt, ahelyett, hogy alárendeltjeire bízta volna őket. Talán megérezte, mennyire kicsúszott a kezéből az irányítás, és ha megkésve is, de vissza akarta szerezni. – Ezogashimáról van szó. Ezogashima volt Japán legészakibb szigete, amelyet néha Hokkaidónak, északi-tengeri körútnak is neveztek. Alig benépesített vadon volt, erdők, hegyek és folyók, amelyek két külön világhoz tartoztak. A nagyobb rész Ezochi volt, a „barbár föld”, amelyet az ezók laktak, szétszórt, apró falvakban élő primitív törzsek. A másik Wadzsincsi, a „japán föld”, a sziget délnyugati sarkába szorítva. Ez volt a Tokugawa rendszer legtávolibb erődítménye, bázisa egy idegen földön. – Azt írja, hogy valami gond van a Macumae klánnal – mondta a sógun. A klán a sógun hűbérese volt, s ezen a jogon kormányozta Ezogashimát, ősi hűbérbirtokát. A mereven szervezett japán világban elég homályos volt a helyzetük. Nem voltak hagyományos 9

földbirtokosok, mint a tartományokat uraló feudális nagyurak. Ezogashimán nemigen volt földművelés, és így mezőgazdaságból származó jövedelem sem. Macumae vagyona és politikai befolyása az ezókkal való kereskedés monopóliumából származott. Levették részüket a délre exportált szőrmék, arany, vad, hal és egyéb termékek árából. A szamuráj társadalom lenézte őket, mert náluk elmosódott a határ harcos és kereskedő között. A sógun a máris elfolyó betűkre bandzsított. – Emlékeztess, Joritomo szan, mi is a probléma. – Macumae nagyúr ez évben nem jelent meg – jelentette az ifjú nyugodt, tiszteletteljes hangon. – Nyáron kellett volna jönnie – egészítette ki Szano. Macumae háromévenként egyszer látogatott Edóba, hogy tiszteletét tegye a sógunnál. Kevesebbszer, mint a többi nagyúr, akiknek évente kellett jönniük. Nemcsak a nagy távolság, hanem politikai okok miatt is. Macumae nagyurat lefoglalta az, hogy Japán északi határát védje, amivel távol is tartották az edói politikai játszmáktól, ezért nem tekintették veszélyesnek a Tokugawa rendszerre. Így elég hosszú gyeplőre engedték. Még feleségét és gyermekeit sem kellett túszként Edóban hagynia, hogy ezzel is biztosítsák a jó viselkedését. Ennek ellenére tisztelettel tartozott a sógunnak. Azzal, hogy nem jelent meg, komolyan megsértette a protokollt. – Még zavarba ejtőbb, hogy két hónapja minden kapcsolat megszűnt Ezogashimával – mondta Macudaira, aki úgy tűnt, ismeri a helyzetet. Szanónak nem tetszett az ajka körül játszó sunyi mosoly. – Mit tett ez ügyben? – tudakolta a sógun. Szano elgondolkodott. Amióta Maszahiro eltűnt, nehezére esett bármi másra is koncentrálnia. – Követeket küldtem, hogy kiderítsem, mi történt. De nem tértek vissza. – Egyre rosszabb – morogta Macudaira, de úgy hangzott, valami különös, magán okból örvendene. – Mi lehet az oka? – kérdezte a sógun. – Talán egy ezofelkelés akadályozta meg, hogy Macumae nagyúr elhagyja a birtokát vagy üzenetet küldjön – próbálkozott Szano. A barbárok időről időre hadat viseltek a japánok ellen. Az ok mindig valami kereskedelmi vita volt, vagy az, hogy a japánok behatoltak az ezók vadász és halász területére. Az utolsó háborút vagy harminc évvel ezelőtt vívták, amikor az ezo törzsfőnökök együtt támadták meg a Macumae klánt és próbálták kiűzni őket Ezogashimából. Több mint kétszáz japánt öltek meg, mire Macumae végül leverte a barbárokat. De nem az ezókkal való újabb háború volt a legsötétebb lehetőség. – Lehet, hogy a mandzsuk támadták meg – próbálkozott Macudaira nagyúr. A sógunátus régóta tartott attól, hogy a mandzsuk Kínából Ezogashimán keresztül megtámadják Japánt. A Macumae klán volt Japán védműve ellenük. Szano elképzelte a lehetőséget. Háború dúl Ezogashimában, Macumaét legyőzik, és ellenséges hadseregek hódítják meg Japán tartományait egymás után, és ők Edóban még csak nem is tudnak róla. Mindenki agyában megfordult a lehetőség, és a sógun szája tátva maradt a félelemtől. Joritomo felé nyúlt, mire a fiú megszorította a kezét. – Valamit tennünk kell – parancsolta a sógun Szanónak. Szano érezte, mi következik. Még ha az ösztöne nem is riasztotta volna, Macudaira sunyi mosolya igen. Sietett megelőzni. – Azonnal csapatokat küldök Ezogashimába. – Ez nem elég – mutatott a sógun víztől csöpögő ujjával Szanóra. – Azt akarom, hogy személyesen menjen oda. Szanóban felizzott a sértett igazságérzet. A sógun még mindig úgy bánik vele, akár egy kifutófiúval, szeszélye szerint küldözgeti ide-oda, még most is, hogy már a helyettese. De tudta, akkor sincs joga haragudni, ha most éppen egy ezogashimai útra van legkevésbé szüksége. Ugyanúgy ura rendelkezésére kell állnia, akár a legalja gyalogkatonának; korlátlan engedelmességgel tartozik a sógunnak, anélkül, hogy bármi ellenszolgáltatást várna. Ez a busido,

10

a harcos útja, az életét irányító becsületkódex. És azzal is tisztában volt, hogy nem a sógun saját ötlete volt ez az út. Haragos pillantást vetet Macudairára. Macudaira közönyös arccal állta a pillantását. – Csodálatos ötlet, excellenciád – mondta végül. – Biztos vagyok abban, hogy Szano kancellár mindent elrendez. És amíg Szano távol van, Macudaira eltávolítja tőle szövetségeseit és felépíti saját hatalmi bázisát. Akkor pedig nem lesz az ő számára hely az udvarban. Ha Ezogashimába megy, akár vissza se jöjjön. – Boldogan állok szolgálatára, de ha távol vagyok, ki segít excellenciádnak a kormányzásban? – próbált Szano a sógun önzésére hatni. Ez általában bevált, de ez alkalommal nem. – Kedves kuzinom, biztosított afelől, hogy ő… hmmm… betölti az ön távollétével keletkezett űrt. – Hálásan mosolygott Macudairára, aki elégedetten vigyorgott. De Szanónak más oka is volt arra, hogy ne kívánja ezt az utat. A kétségbeesés arra kényszeríttette, hogy különleges elbánásért folyamodjon. Még soha nem tett ilyet. – Ez nagyon rossz időpont a számomra, hogy elhagyjam Edót, excellenciád. A fiam eltűnt. – Ó igen, emlékszem. – A gondolat elvonta a sógun figyelmét. – Szegény gyermek. Borzasztó lehet önnek és Reiko úrhölgynek. Szano igyekezett kihasználni a helyzetet. – Itt kell legyek, hogy személyesen irányítsam a nyomozást. A sógun megingott, aztán Macudaira nagyúr felé fordult. – Mi a véleménye? – Azt hiszem, hogy ez eggyel több ok arra, hogy Szano kancellár Ezogashimába menjen – mondta Macudaira vészjóslóan. – Mielőtt tovább vitatkozna, mutatnék valamit, Szano kancellár. Felállt, öve alá nyúlt, kivett valamit és átnyújtotta Szanónak. Egy miniatűr kardmarkolat volt, melyről letört a fa penge. Szano a rézbe vésett címerre pillantott, és megdöbbent. A markolat annak a két játék kardnak az egyike volt, amit ő adott Maszahirónak. Annak a kardnak a rövidebb párja, amelyet Reiko a templomnál talált. Aznap este mindkettő Maszahirónál volt. – Honnan szerezte ezt? – csattant Szano. Macudaira vállat vont és elmosolyodott. Ártatlan volt a képe. – Szerintem kitalálja. Szano látta maga előtt, ahogyan Macudaira katonái kibukkannak a fák közül és megragadják Maszahirót. Látta, ahogyan a gyerek küzd, védi magát, és pengéje eltörik. A katonák a sötét fedezéke alatt kicsempészik a fiút a városból, ügyelnek rá, hogy ne hagyjanak nyomot. Most beigazolódott, amit Szano a bizonyítékok hiánya ellenére is a kezdetektől gyanított. Macudaira nagyúr raboltatta el Maszahirót. Olyan harag lett úrrá rajta, hogy zúgott a füle és vörös köd táncolt a szeme előtt. Macudaira elvette tőle a fiát, kéthónapnyi pokoljárásra késztetve őt és Reikót. – Te! – Szano Macudaira nagyúrra vetette magát. A sógun rémülten felkiáltott. Az őrök lerángatták Szanót a nagyúrról, aki nem zavartatta magát. Szano küzdött az őrökkel. Kiabált. – Mit tettél vele? Hol van? – Mi folyik itt? – rikácsolta a sógun. Szano levegőt vett, hogy végre kimondja, hogy Macudaira nagyúr elrabolta a fiát, és ez csak egy lépés a sok közül, hogy végre kitálaljon, a szemébe vágja, hogy kuzinja akar a diktátor lenni. – Térjen észhez, Szano kancellár! – figyelmeztette Macudaira. A fejét rázta, és a hangja fenyegető volt. Eltűnt immár a mosolya. – Ha nem hallgat, többet árt magának, mint nekem. Az elővigyázatosság birokra kelt a haraggal Szanóban, és végül nyert. Kifújta a levegőt, és vele a szándékot is. Tudta, hogy Macudairának igaza van. A sógun még mindig nem sejti, hogy kuzinja kezében a gyakorlati hatalom Japánban, amit Szano igyekszik kicsavarni a kezéből. Senki nem mondta meg neki, ő pedig nem volt olyan jó megfigyelő, hogy észrevegye. Szano és Macudaira az egész országra kiterjedő hallgatást parancsolt, mert ha a sógun megtudja, mi folyik, a törékeny erőegyensúly olyan irányba billenhet, 11

amely egyiküknek sem kedvez. Rivalizálásuk háromszereplős polgárháborúvá fejlődhet, ha a mögöttük álló daimjók mégis inkább a sógunt támogatják, akinek örökletes joga van a hatalomhoz. Úgy gondolhatják, jobb egy vezető mögött csoportosulni, mint megosztani kettő között az erejüket. Személyes hiányosságai ellenére is a sógun kerülhet ki győztesen. És a vereség keményebben sújtaná Szanót, mint Macudairát. Macudaira nagyúr elveszthetné a birtokát, a seregét és politikai befolyását egy háborúban, de mivel a sógun rokona, nem végeznék ki árulásért. Életben maradna, küzdhetne tovább. De Szano kívülálló, őt halálra ítélnék, és vele együtt a családját és közeli munkatársait is. Tehetetlen volt és immár a szavak erejét sem használhatta. Mindössze keserű gyűlölettel meredhetett ellenségére, aki a legsebezhetőbb pontján, aljasul megtámadta. – Ezt nem felejtem el – mondta, és olyan kemény, olyan fenyegető volt a hangja, hogy Macudaira arca megrándult. – Mit nem felejt el? – kotyogott közbe a sógun jámboran. – Hol van? – kérdezte Szano újra. Macudaira visszanyerte az önbizalmát, visszatért a mosolya is. – Ezogashimában. Bár Szano ismét elképedt, talán nem kellett volna. Volt valami elkerülhetetlen ebben a hírben. Érezte. Élete minden konfliktusa és balszerencséje összefonódott. Ez az egész vita ebben a pillanatban csúcsosodott ki. – Ezogashimában, ahol valami gond van, amit önnek kell kinyomoznia – ismételte Macudaira. – Gonosz diadalérzet sütött a szeméből. – Egy hónapja meg kellett érkezzen Fukujama városába. Nem vesztegetheti az időt. Ha meg akarja menteni a fiát, sugallta kimondatlanul. Maszahiro váltságdíja az lesz, hogy ő vállalja ezt a küldetést, és távol lesz Edótól. Szano a körülmények ellenére is úgy érezte, lehull némi teher a válláról. Most legalább tudja, hol van Maszahiro. Macudaira hazudhat ugyan, de Szano szamuráj ösztöne azt súgta, nem így van. Politikai ösztöne pedig azt mondta, hogy bár Macudaira könnyedén megölethette volna a fiát, nem tette, mert Maszahiro sokkal értékesebb számára élve, túszként. Szano elméje már máshol járt. A legfontosabb, hogy megmentse a fiát. A környezetében levők összezsugorodtak, mintha egy távcső másik vége felől nézné őket. Küldetése fényében még Macudaira is eltörpült. Majd később elbánik vele is. – Ha megbocsát, excellenciád, készülődnöm kell az útra – hajolt meg a sógun felé. – Ó, tehát mégis megy. – A sógun megkönnyebbült. Mindössze annyit szűrt le a társalgásból, hogy Szano úgy döntött, engedelmeskedik parancsának. Joritomo különös, megkínzott, bocsánatkérő pillantást vetett rá, mintha csak magát okolná Szano helyzetéért. – Hát… jó utat. Szano már az ajtóban volt. Úgy rohant észak felé, akár egy kutya, akinek elhajítottak egy botot, hogy visszahozza.

12

A

vízesés magas sziklafalról zuhogott alá. A lenyugvó nap bearanyozta a megcsavarodott fenyők mellett áramló vizet. Hideg víz csapódott Hiratára, aki derékig elmerülve ült a kis tóban. Az erdő mélyén volt, távol mindentől, ahová csak kevesen merészkednek el. Mezítelen teste elzsibbadt a víz alatt; nem érezte a fenekét, lábát. Felsőteste borzongott a hideg szélben, és bár összeszorította a fogait, vacogott. A bőre sápadt volt, akár a jég, ajka, körmei kékek. Haja fejéhez tapadt; izmai és erei vashuzalként dagadtak ki feszes bőre alatt. Lehunyt szeme remegett. Próbált nem törődni a fizikai kellemetlenségekkel. Ez a rítus ahhoz kellett, hogy eljusson a dimmak, az ősi, misztikus harcművészet magasabb szintjére. Immár négy éve tanulmányozta ennek titkait. Az utolsó alkalommal megküzdött tanítójával, Ozunóval, az öreg pappal. Hajnalban kezdődött a gyakorló küzdelem. Összecsaptak karddal, bottal, késekkel, puszta kézzel és varázsigékkel is. Délutánra járt, mikor Ozuno végül leterítette Hiratát, és pengét szorított torkának. Mindketten kimerülten rogytak a földre. – Be kell vallanom, majdnem legyőztél – morogta Ozuno. De szigorú arca is elárulta, mennyire büszke tanítványára és saját tanítására. Kócos, ősz haja alatt ravasz szeme csillogott. – Készen állsz a megpróbáltatásra a vízesés alatt. Hirata felnyögött. – Mi értelme tíz napig fagyasztanom a hátsómat? – Mi értelme ennek, mi haszna annak? – utánozta Ozuno. – Egyszer az ostoba életedben nem tudnád elfogadni, amit mondok anélkül, hogy megkérdőjeleznéd? – De azért elmagyarázta. – Tested börtön, amely fogolyként tartja szellemed. Ahhoz, hogy valóban egy legyél a kozmosszal és annak bölcsességével, ki kell szabadítanod a szellemed. Azzal érjük el, hogy túlterheljük az érzékeket, halál közeli állapotba visszük a testet. Így a szellem a megvilágosodás magasabb szintjére juthat. – Milyen érzés a valódi megvilágosodás? – tudakolta Hirata. – Nem lehet leírni, mindössze megtapasztalni. Ha elérted, megtudod. Így hát Hirata azzal küzdött, hogy lelassítsa szívverését, a vér áramát létfontosságú szerveibe irányítsa, a túléléshez szükséges minimumra szorítsa le testműködését, úgy, ahogyan arra Ozuno tanította. Végül a hideg, a hangok és a víz áradata kiürült tudatából. Szelleme az élet és halál közti keskeny mezsgyén billegett. Eltűntek a határok közte és környezete között. Agya tiszta, felszabadult nyugalomban lebegett. Érezte az embereket a távoli falvakban. Érezte, ahogyan egyre feljebb és feljebb jut, túl a millió hangon visszhangzó hatalmas emberi világon, gondolatokon, érzelmeken. Csillagok és

13

bolygók tűntek fel belső látása távoli szegletében. Gyorsabban, egyre gyorsabban emelkedett. Szelleme azzal a bizonyossággal szárnyalt, hogy a tudat magasabb állapotába tör. Mozgása hirtelen elakadt. Érzékelni kezdett. Víz ömlött le rá, és a csontjáig hatoló hideg törte meg nyugalmát. Eloltott gyertyaként hunytak ki a csillagok. Aztán zuhanni kezdett, elméje akár a kő hullott alá a tóban didergő teste felé. Elöntötte a csalódottság. Az áttörés nem sikerült. Észlelése túl korlátozott. Valami ismeretlen, létfontosságú dimenzió hiányzik szelleméből. Ahogy visszahullott az emberi világba, a sok közül egy gondolat és érzelem minta nem hagyta volna nyugodni. Elég ideig lebegett ahhoz, hogy felismerje a mintát, ezt az egyedülálló életenergiát. Tudta, kihez tartozik. Az űrön át visszhangzott felé. Ugyanabban a pillanatban, amikor elméje újra elfoglalta testét, a felismerés elöntötte minden egyes hideg, nedves, remegő porcikáját. Szano bajban van. Hirata kikászálódott a vízből. Fagyosan és csöpögve mászott ki a partra. Szano a gazdája, akihez a becsülete köti, aki volt olyan nagylelkű, hogy felmentette kötelességei alól, hogy folytathassa harcművészeti tanulmányait. És most szüksége van rá. Hirata nem állhatott ellen, ha a gazdája hívja, még akkor sem, ha az nem Szano közvetlen parancsa volt, hanem olyan önkéntelen segélykiáltás, amelyet megérzett. Bármennyire is vágyik arra, hogy elérje a megvilágosodást, várnia kell vele. Az ő útja most Edóba vezet. ● Reiko az estéket viselte a legnehezebben. Egy újabb nap ért véget Maszahiro nélkül. És sok hosszú, sötét óra terpeszkedett előtte, mielőtt a reggellel beköszöntene az új remény, hogy megtalálják. Most pedig a lámpással megvilágított gyermekszobában térdelt egyéves kislányával az ölében, s mély reménytelenség öntötte el. Még a kisgyerek sem nyújtott vigaszt. Akiko fészkelődött és sírt. Reiko hiába ringatta és énekelt neki. Kis arca vörös volt a dühtől, száját tágra nyitotta, szemét összeszorította és folytak a könnyei. – Pszt, Akiko, minden rendben – mormolta Reiko. De Akiko még erősebben sírt minden nyilvánvaló indok nélkül. Problémás gyerek volt, aki egy perc nyugtot sem hagyott az anyjának. Reiko agyában gyakran megfordult, hogy azok miatt a zűrös idők miatt, amelyeket terhessége közben élt át. Akiko egészen más volt, mint a bátyja. Maszahiro élénk, de sokkal kezelhetőbb gyermek volt. A kisbaba Maszahiro gondolata olyan gyötrelmet jelentett Reiko számára, hogy az asszony felnyögött, mintha megütötték volna. Tudta, hálát adhatna a sorsnak, amiért egy gyermeke megmaradt, de a szíve teli volt fájdalommal. Nem maradt benne helye a hálának. – Kérlek, ne sírj, Akiko – nyöszörgött. Midori, a barátnője sietett be a szobába. – Hadd vegyem át. – Letérdelt, karjába vette a gyereket, másik kezével Reikót ölelte át. – Ne aggódj. Megtalálják. – De olyan sokáig tart. – Reiko rázkódott a sírástól. Ahányszor csak azt hitte már, hogy kifogyott a könnyekből, rájött, hogy ez a kút ott belül feneketlen. Akiko még hangosabban sírt, és Reiko felfogta, hogy a saját hangulata ragadt rá a gyerekre, de akkor sem volt képes abbahagyni a zokogást. – Annyira félek, hogy soha többé nem látom. – Dehogynem látod – mondta Midori határozottan. – Hamarosan visszatér. – Megölelte Reikót. – De azt nem tudom, hogyan fog megismerni. Olyan vékony vagy, hogy érzem a csontjaidat. Ettél ma már? Reiko a fejét rázta. Ahányszor csak ételt rakott a szájába, a torka görcsbe rándult; nem volt képes nyelni. A hús leolvadt testéről. Olyan sovány és erőtlen volt, mint amilyen duci és egészséges, amikor terhes volt Maszahiróval. Mintha most a gyásszal lenne várandós. – Vigyáznod kellene az erődre. Hozok egy kis levest. – Köszönöm, nem. – Könnyek csíkozták Reiko arcát. Csontsovány kezével letörölte őket. Valaha tele volt élettel. Harcművészeteket gyakorolt, járta a várost és segített az embereknek. 14

Hallatlan volt, hogy egy nő úgy viselkedjen, mint ő, nemhogy egy magas rangú hivatalnok felesége. Most törékenynek, sebezhetőnek érezte magát, mintha elesne és csontját törné, vagy elgázolná egy vágtató ló, ha kimerészkedne. A gyász gyöngítette el testét, de a rettegés roppantotta meg szellemét. – Ó, Midori-szan… mi van, ha Maszahirót… ha… Nem volt képes kimondani a szörnyű szót. Midori megfordult. – Megjött Szano kancellár. Reiko felnézett. Csakugyan a férje állt az ajtóban. A csecsemő abbahagyta a sírást; kis karjával kinyúlt a férfi felé. Szano belépett a szobába, és átvette a gyereket Midoritól. Akiko rajongott az apjáért. Gőgicsélve játszott a férfi hajtincsével. Reiko zokogása is alábbhagyott. Szano arcát tanulmányozta, mint minden egyes nap, a jó hírek nyomát kereste rajta. De felkészült a csalódásra. Ez alkalommal is látta a megszokott pillantást, ami jelezte, hogy a férfi aggódik érte, miközben Szano letérdelt vele szemben. De Szano szeme csillogott. A könny Reiko arcára száradt. A szíve hevesebben dobogott. – Mi történt? – kérdezte a reménytől zihálva. – Tudom, hol van Maszahiro – felelte Szano. Reiko lélegzete elállt. Mellére szorította kezét. – Hála istennek! – Szelleme a legmélyebb nyomorúságból az öröm csúcsaira röppent. – Hát ez csodálatos – tört ki Midoriból. – Ó, Reiko szan, annyira boldog vagyok. Reiko sírt a megkönnyebbüléstől, s eltelt néhány pillanat, mire felfogta, hogy Szano nem azt mondta, megtalálta Maszahirót. – Hol van? – kérdezte és felpattant. – Miért nem hoztad magaddal? Szano megfogta az asszony kezét, és lehúzta feleségét maga mellé a padlóra. – Ezogashimában van. – Ezogashima? – Zavar és meglepetés váltotta Reiko örömét. – Hogy a csudába került oda? – kíváncsiskodott Midori. – Macudaira nagyúr elraboltatta. – Szano vonásait eltorzította a harag. – És oda vitette. Miközben elmagyarázta, Reikóban két reakció csapott össze, akárcsak az ellentétes irányból érkező hullámok. Az első az öröm, hogy a fia él, és tudja, merre van. A második a rémület, hogy ilyen messze van tőle, és ilyesmi történhet vele. Hogy borzasztó veszélynek volt kitéve. Elképzelte, hogy banditák támadták meg az országúton, vagy kalózok a tengeren, amikor Macudaira embereinek kétes védelme alatt utazott. Olyan emberek védelmében, akik gazdájuk politikai céljai érdekében képesek voltak elrabolni egy kisgyereket. – Meg kell mentened. – Reiko Szanóhoz bújt. – Pontosan ezt is teszem – mondta a férje. – Amint felszereltem egy hajót, útnak indulok Ezogashimába. Reikónak ez nem volt elég. – Veled megyek. Szanón látszott, hogy várta ezt, de ellenállt az ötletnek. – Szó sem lehet róla. Komoly gondok vannak Ezogashimában. – Elmondta, hogy megszakadt a kapcsolat, és mi lehet az oka. – Túl veszélyes a számodra. – Nem jobban, mint Maszahirónak – felelte az asszony. – Az anyai ösztön, hogy a fia mellett legyen, erősebb volt, mint a biztonsága miatti aggodalom. – Még amikor jó az idő, akkor is nehéz az út. Kemény a tél ott fönn, északon – figyelmeztette Szano. – Nem érdekel! – Bízzál bennem. Én visszahozom. Jobb, ha te itt vársz. – Mennyi ideig? – Reikót elöntötte a türelmetlenség. – Egy hónapot? Kettőt? Hármat? – A jelen körülmények között nem tudom megmondani – vallotta be Szano. – Mielőtt visszajövök, rendet kell teremtsek Ezogashimában, bármi legyen is a baj, és lehet, hogy ez tovább tart, mint megtalálni Maszahirót.

15

– Akkor nem várhatok. Nem ülhetek itt tétlenül, nem tudva, mikor térsz vissza. – Reiko elviselhetetlennek találta a gondolatot is. – Mennem kell. Látnom kell Maszahirót abban a pillanatban, ahogy megtalálod, nem később. Azon kívül szüksége van rám. Szano karjában a csecsemő panaszosan felsírt. Feltűnt neki, hogy a szülei nem vele foglalkoznak, és ez nem tetszett neki. – Akikónak szüksége van rád. Itthon kell maradnod vele – mondta Szano. Akiko, mintha csak megérezte volna, hogy anyja el akarja hagyni, már bömbölt. Reikót elöntötte a bűntudat, amiért képes otthagyni a lányát a fia kedvéért. Mindkettőt egyforma szenvedéllyel szerette, ám elsőszülöttje fontosabb helyet foglalt el a szívében. Akárhogy is szégyellte, nem tagadhatta. – Én gondját viselem Akikónak – Midori együttérzőn nézett rá. Midori nagyon is jól tudta, milyen az, ha az ember férje eltűnik valahová, és még csak sejteni sem lehet, mikor tér haza. Hirata felől egy éve nem is hallottak. Midori a szabadságot kínálta Reikónak, hogy legalább egyikük boldog legyen. – Köszönöm. – Az asszonyt elöntötte a hála. Szanóhoz fordult. – Ha nem mehetek, talán nem élem meg, mire te és Maszahiro hazaértek. Találkozott a pillantásuk. Reiko szeméből azt lehetett kiolvasni, hogy elszánta magát. Szano felmérte felesége törékeny testét, és úgy gondolta, nem vitatkozhat, bármennyire aggódik is a biztonsága miatt, mert csakugyan attól félt, hogy a várakozás megölheti. Lassan, vonakodva beleegyezően bólintott. ● Nyolc napba tellett, mire Szano talált egy megbízható hajót, Edóba hoztatta, felszerelte és legénységgel látta el. Most, egy napfényes, az évszakhoz képest meleg reggelen a hadi dzsunka a Szumida-folyó partján horgonyzott. A kétárbocos hajó cédrusból készült, vitorlák sora és kötelek hálója díszítette és persze a Tokugawák hármas mályvarózsás címere. Elöl sárkányfej vicsorgott, a fedélzeten ágyúk meredtek. Az alsó fedélzetről evezők meredeztek, és evezősök álltak készenlétben arra, hogy kivigyék a hajót a folyóról a tengerre. Marume nyomozó felügyelte a rakodókat. Szano másik személyes testőre, Fukida nyomozó az árbockosárból figyelte a katonákat és szolgákat szállító két kisebb hajót. A dzsunka kabinjának ívelt teteje miniatűr templomra emlékeztetett. Odabenn Reiko járt fel-alá ágyneműk és útiládák között. Kikukucskált az ablakon. Alig várta, hogy induljanak. Azóta, hogy Maszahiro eltűnt, még egyszer sem érezte ilyen jól magát. A remény szédítő levegőjét szívta be, s ettől visszatért az étvágya, izmai ereje. Már csaknem véget ért a várakozás. Teli volt energiával, és türelmetlenül várta Szanót. A férfi végigvonult a hajóhídon. Egy olyan különös megjelenésű alak kísérte, hogy a közeli raktárak mellett ácsorgó nézelődők nevetve mutogattak felé. Reiko felismerte. A férfi a Patkány névre hallgatott. Alacsony volt, és sűrű bozontos szakállt, bajuszt viselt, ami ritkaság volt Japánban. A hátán batyut cipelt. Vad arcán nyomorúság tükröződött. – A Patkány nem szereti Ezogashimát, még ha az is a szülőföldje – mondta. – Ezért is jöttem el onnan. Remélem, tudja, mekkora szívességet teszek magának azzal, hogy elkísérem. – Semekkorát – felelte Szano. – Szépen megfizetem érte. – Nagyon helyes. Én vagyok az egyetlen a magam fajtájából ebben a városban. Ki más lehetne kalauza és tolmácsa Ezo-gashimán? A tengerészek felhúzták Szano és a Patkány mögött a hajóhidat; felhúzták a horgonyt. Reiko szíve hevesebben vert, egész lelkét elöntötte a lelkes várakozás. Hamarosan Maszahiróval lesz. A kapitány parancsot adott az evezősöknek. A fedélzet alól felhangzott éneklésük, és az evezők eltávolították a dzsunkát a folyóparttól. A nézők integettek és éljeneztek. – Várjanak! A rakpart felöl hallatszott a kiáltás. Egy férfi rohant a hajó felé. A derekán levő két kard jelezte, hogy szamuráj. Hosszú, gondozatlan haja és kopott ruházata, valamint a hátán levő 16

csomag alapján vándor ronin, gazdátlan harcos lehetett. Reiko előszörre nem is értette, mit akar. Aztán a férfi közelebb ért, és feltűnt az enyhe bicegés. Az asszony már felismerte a vonásait is a bozontos szőrzet alatt. Lelkesen szaladt ki a fedélzetre, ahol Szano csodálkozva nézte a férfit. – Ez az, akinek gondolom? – kérdezte Szano. – Hirata szan! – integetett Reiko. Hirata elérte a rakpart szélét. A hajó vagy húszlépésnyire távolodott el az áramlattal, de Hirata ugrott. Magasabbra, távolabb, mint Reiko elképzelhetőnek tartotta. Ahogy a korlátra érkezett, és onnan le a fedélzetre. Szano és Reiko örömükben nevetve üdvözölték barátjukat. – Ne gondold, hogy nem örülök, amiért láthatlak, de mit keresel itt? – fogadta Szano. – Te hívtál – felelte Hirata. Megváltozott. Reiko valami újfajta érettséget és komolyságot érzett belőle. – Én? – értetlenkedett Szano. – Akár akartad, akár nem. Mellesleg hová megyünk? – Ezogashimába – mondta Szano, s a kis flotta most már úton is volt lefelé a folyón.

17

A

flotta tizenegy napig a part mentén hajózott észak felé. Az időjárás egyre zordabb lett. Szano, Reiko, Hirata, a detektívek és a Patkány az út nagy részét a kabinban töltötték a faszénkályha köré húzódva. Az ég tiszta maradt egészen a Cugaru-szorosig, amely elválasztotta a barbárok földjét Japántól. A kis csoport bélelt kabátban és csizmában állt a fedélzeten, de a hóesés eltakarta szemük elől az ezogashimai partot. A hó végeláthatatlanul kavargott a szélben. – Soha nem láttam még ilyen szélvihart – mondta Szano, aztán társaival együtt besietett a kabinba. – Jobb, ha hozzászokik – felelte a Patkány mogorván. – Nem szívesen mondom, de még semmit sem látott. Hullámok csapódtak a hajónak. A dzsunka dülöngélt, megdőlt, a szél vad csapásokkal támadt az ablaktáblára. Hó és víz vágódott a kabinba. Odakinn a tengerészek kétségbeesetten dolgoztak, hogy uralmuk alatt tartsák a hajót. Az óceán föléjük magasodott, amikor Hirata is belépett a kabinba. Becsukta az ajtót, megpróbálva kizárni a beömlő vizet. – Remélem, nem süllyed el a hajó – jegyezte meg a Patkány. – Nem vagyok valami jó úszó. – Nem süllyedhetünk el! – Reiko rémületében olyan erővel markolta meg Szano karját, hogy a férfi a bélelt kabátujj alatt is érezte a körmeit. – Meg kell mentenünk Maszahirót. Marume nyomozó nagy nehezen becsukta az ablaktáblát és megküzdött a csúszkáló bútorokkal és útiholmival. – Könyörületes Buddha, ha van egy kis időd, mentsd meg nyomorult életünket. A kötelek megfeszültek és szakadtak. Odalenn az evezősök halálsikolya hallatszott, mikor a víz elöntötte őket. – Ember a vízben! – kiabáltak a tengerészek. Hirtelen hatalmas ütődés érte a hajót. Szano és Reiko előre repültek, egyenesen a többieknek. Mindenki rémülten kiabált. A csattanás olyan volt, akár a mennydörgés, a vihar hírnöke. Erős, csikorgó hang hallatszott alóluk. A hajó vadul megbillent, aztán orral előre hirtelen megállt. – Partra futottunk – kiáltotta Szano. – Üdvöz légy Ezogashimában – mondta a Patkány. – Hamarosan megérti, miért is nem akartam soha többé visszajönni. Szano hallotta, hogy nyomozói hálaimákat mormolnak, és Reiko is megkönnyebbülten sóhajt. Neki magának alig volt ideje, hogy örvendezzen, amiért életben maradtak, mert valamennyien kirohantak a kabinból. A hó sűrű fátylat alkotott, és máris beborította a hajót, pontosabban azt, ami megmaradt belőle. – Hé, hová lett a másik fele? – tört ki Marume.

18

A tat leszakadt a kabin mögött. Hópelyhek hullottak Szano szemébe, mikor a szürke óceánt kémlelte. A tenger üres volt, ameddig a szeme ellátott, csupa fehér, felkorbácsolt hullám. – Eltűnt. A legénységgel és a flottával együtt – felelt. Senki nem maradhatott életben ebben a jeges vízben. Szano szíve sajgott a sok elpusztult élet miatt. Neki és társainak immáron egyedül kell szembenézni a bajokkal Ezogashimában. – Hol vagyunk? – kérdezte Fukida. – Találgass. Én is csak ezt tehetem – mondta Szano. Hó borította öböl és erdős lejtő nyúlt el előttük. A fehér földet alig lehetett megkülönböztetni a fehér égbolttól. – Lehet, hogy elsodródtunk az iránytól, és jó messze vagyunk Fukujamától. Közben érezhetően sötétedett. Északon hamar eljön az este. Most sürgetőbb gondja volt annál, miként találja meg a fiát, hogyan oldja meg a bajokat Ezogashimában, és tér haza utána. – Jobb lesz partra szállni erről a roncsról és menedéket találni, mielőtt halálra fagyunk. Összeszedték néhány holmijukat, átmásztak a korláton, és a jeges hullámok között kigázoltak a partra. A szélvihar tépte, cibálta őket. A parton összehúzódtak. – Jól vagy? – fordult Szano Reikóhoz. – Minden pillanatban egyre jobban. – Az asszony arca vörös volt a hidegtől, de a szeme boldogan ragyogott. – Közel vagyunk Maszahiróhoz. Tudom. Érzem, hogy itt van. Te nem? – De – mondta Szano, bár csak szerette volna érezni. De ehelyett csak a bizonytalanságot érezte kétségbeejtő helyzetük miatt. Az erdő felé fordult. – Talán van arrafelé egy falu. Menjünk. ● Hirata ment elöl fölfelé az emelkedőn. Könnyebben haladt társainál, szinte ügyet sem vetve a hidegre, a hóra, vagy helyzetükre. Attól a pillanattól fogva, hogy partra szálltak Ezogashimában, valami meghatározhatatlan különös hangulatot érzett. Ott vibrált a hangokban a hallása küszöbén, akár valami idegen zene. Lágy, mégis erőteljes lüktetést érzékelt a tájban. Ott visszhangzott benne és szólított meg valamely mély, felderítetlen helyet lelkében. Rádöbbent, hogy ezzel az úttal nem szakította meg harcművészeti tanulmányait, hanem folytatta azokat. Itt megtalálhatja a hőn áhított megvilágosodást. Gazdája önkéntelen segélykiáltása vezette ide, végzete földjére. Közeledett a csupasz tölgyekhez és nyírfákhoz. Idegei bizseregni kezdtek, jelezve, hogy mögötte haladó társain kívül más ember is van a közelben. Hirtelen három alak bukkant elő a fák közül a szélfútta hóban. Hirata megtorpant, a férfiak pedig elálltak útját. Hirata döbbenten nézett rájuk. Soha nem látott még ilyen nagydarab embereket; legalább fél fejjel magasabbak voltak Marume nyomozónál is, aki pedig a legtermetesebb volt közülük. Erőteljes testüket állatbőrökből készítetett ruhák és lábbelik fedték. Ruhájuk szegélyét, ingujjuk szélét és nyakát geometriai minták, ívek, spirálok borították. Csizmájuk alsó részét vastag szőr szegélyezte, ahogyan bőr kámzsájukat is. Egyértelműen nem japánok voltak. Nyilván ezók, tehát barbárok. A Patkány óriás, civilizálatlan változatainak tűntek. Durva szakálluk és bajuszuk még az övénél is hosszabb volt. Bozontos szemöldökük alatt egyenes, kiálló orr látszott. Szemük keskeny volt, mintha állandóan összehúznák a szél és hó miatt. Bőrük ráncos és barna, arckifejezésük kíméletlen, akár az időjárás. A középen álló nyers szózuhatagot zúdított Hiratára, aki értelmeden hangok halmazát hallotta. Bár az ezók és a japánok évszázadok óta kereskedtek egymással, az ezóknak tilos volt megtanulniuk japánul. A Macumae klán hozta ezt a törvényt, hogy ezzel is biztosítsa kereskedelmi monopóliumát. Ha az ezók tudnának japánul, tőlük függetlenül is kereskedhetnének a Japánból jövő kereskedőkkel, kihagyva a közvetítőket. A barbár gesztusa viszont minden nyelven félreérthetetlen volt. Menjetek innét! Hirata látta az övükben a faragott nyelű késeket. Ösztönösen megmarkolta kardja markolatát. Szano most érte utol. – Ideje, hogy megdolgozzál a fizetségért – hívta oda a Patkányt. – Beszélj velük. Derítsd ki, mit akarnak tőlünk. 19

A Patkány vonakodva engedelmeskedett. Szeméből eltűnt a jellegzetes, vakmerő csillogás, amikor anyanyelvén a honfitársaival beszélt. Mintha össze is ment volna. Hirata rájött, hogy a Patkány nem csak azért jött el Ezogashimából, hogy szerencsét próbáljon a nagyvilágban; csirkefogó lehetett a saját fajtája közt. A Patkány röviden társalgott a barbárokkal, aztán Szano meg Hirata felé fordult. – Azt mondják, menjünk haza. – Ennyit magam is felfogtam – mondta Szano. – De miért? – Szerintük veszélyben vagyunk. – Mitől? A Patkány lefordította a kérdést. A barbárok a homlokukat ráncolva morogtak valamit. Vezetőjük, akit erőteljes, jóképű vonásai megkülönböztettek társaitól, hangosabban is elismételte ugyanezeket a szavakat, mintha így értenék. – Fukujamába akarunk menni – mondta Szano a barbároknak. – Megmutatnák az utat? A Patkány ismét fordított. Az ezók vezetője zavartan pislogott. Kis ideig társalgott a Patkánnyal, aki továbbította szavait Szanónak. – Azt mondja, tartsuk távol magunkat Fukujamától. Ha életben akarunk maradni, tűnjünk el, mielőtt megtudják, hogy itt vagyunk. – Kik tudják meg? – kérdezte Hirata. Látta a tekintetükön, hogy felfogták a kérdést, de a vezetőjük újra csak ugyanazt a figyelmeztetést ismételte meg még erőteljesebben. – Ennek így nincs értelme – fordult Szano Hiratához. Látható erőfeszítéssel visszafojtotta bosszúságát. – Volnának szívesek menedéket adni éjszakára, vagy elvezetni valakihez, aki szállást adhat? A Patkány fordított, ők pedig a fejüket rázták. A vezető merészen Szano felé lépett, kinyújtotta kezét a tenger felé, és parancsot harsogott. A hangja egyszerre volt tekintélyt sugalló és kétségbeesett. – A saját érdekükben menjenek vissza oda, ahonnan jöttek – fordította a Patkány. – Nem lehet – mondta Marume. – A hajónk tönkrement. Közelebb lépett a barbárokhoz, akik felsorakoztak vele szemben. – Vagy segítsenek, vagy álljanak félre az utunkból. Az ezók figyelmeztetéssel, fenyegetéssel válaszoltak. Marume és Fukida kardot rántottak. A barbárok nem hátráltak meg, és bár szemükből sütött a félelem, előhúzták tőreiket. – Hátra – utasította Szano az embereit. – Szükségünk van ezekre az emberekre, akár tetszik nekik, hogy itt vagyunk, akár nem. Ne bántsátok őket. Próbálta lecsillapítani a barbárokat, s a Patkány kétségbeesetten fordított. Végül a fegyverek visszakerültek hüvelyükbe, és a feszültség alábbhagyott. – A jó szívükre építs. Mondd azt, hogy ha nem fogadnak be, meghalunk – utasította Szano a Patkányt. A Patkány megtette, és ez alkalommal a barbárok megvitatták a dolgot. Hirata most lemondónak érezte a hangjukat. Lehet, hogy primitívek, de nem hiányzik belőlük az emberi együttérzés, bármi okból akarják is elűzni az idegeneket. Bólintottak, majd a vezetőjük Szanóhoz fordult. – Jöjjenek velünk – ismételte japánul a Patkány egy sóhajjal. – Remélem, nem bánjuk meg. – Szano csoportja követte a barbárokat az erdőbe. A barbárok egy, a parttal párhuzamos ösvényen vezették őket. A fák eltakarták az óceánt és felfogták a szelet. Hirata örült, hogy a bennszülöttek hajlandók voltak együttműködni. Minél mélyebben hatoltak be Ezogashimába, annál erősebben érezte a hely lüktetését, annál kényszerítőbbnek hallotta hívását. Tisztás bukkant fel előttük, és Hirata jókora, hegyes hókupacokat pillantott meg. Közelebb érve rájött, hogy kunyhók. Szúrós szagú füst szállt fölfelé a kéménylyukakból. Kisebb 20

melléképületek álltak a közelben, némelyikük gólyalábakon, ezekre létrákkal lehetett felmenni. Hirata nem is annyira hallotta, mintsem érezte, hogy mindenütt hirtelen elhallgatnak, amerre elhaladnak. A felemelkedő szalma függönyök mögül barbárok kukucskáltak ki gyanakodva az idegenekre. Kíséretükkel egyenesen a legnagyobb kunyhóhoz mentek a település közepén. Vezetőjük rövid időre bement, aztán újra előbukkant. Biccentett Szano felé. – Azt mondja, menjen be – fordított a Patkány. A vonzerő, amelyet Hirata a szigetből érzett, erősebb volt a kunyhó közelében. – Inkább én megyek be elsőként, hogy megnézzem, biztonságos-e – javasolta Szanónak, aki bólintott. A vezető felemelte a szalma függönyt, és Hirata a fejét lehúzva, óvatosan belépett. Zsúfolt előtérben találta magát, ahol leporolta ruhájáról a havat és levette a csizmáját. A vezető egy másik függönyön keresztül egy szobába vezette, ahol középen vájt, szögletes gödörben égett a tűz, füstöt, remegő fényt árasztva. Egy ezo ült a gödör mellett, kezét ölében összefonva a padlót borító háncsszőnyegen. Hosszú haja, bajusza, szakálla ősz volt a kortól, de teste erőteljes, testtartása egyenes. Keze és arca olyan ráncos és viharvert volt, mintha göcsörtös fa lett volna. Fülében ezüst karikákról fekete gyöngyszemek lógtak le. Kék ruháját ugyanaz a minta díszítette, mint a többi barbárét. Hirata eddig feltételezte, hogy az a vezető, akivel a parton beszéltek, de immár tudta, hogy ez az ember a valódi tekintély. Szeme sűrű, fehér szemöldök alól mérte fel Hiratát, és a tekintetéből méltóságteljes, nyugodt intelligencia áradt. Találkozott a pillantásuk, és egy gondolat villant át Hirata agyán. Létfontosságú lehet a végzetemhez, hogy megismertem ezt az embert. Az ezo meghajolt, ami elárulta, hogy ismeri a japán szokásokat. Mélyen rezgő hangja volt, és kezét az üdvözlet egyetemes gesztusával tárta szét. Hirata egy pillanatig habozott, megrázta az előbbi gondolat. Aztán kiszólt Szanónak és a többieknek, akik odakinn várakoztak. – Minden rendben. Valamennyien bezsúfolódtak a kunyhóba és letérdeltek a tűzgödör köré. Gőzölgött a ruhájukból kiolvadó hó. Hirata házigazdájuk egyik oldalán ült, Szano a másikon. Bármennyire is lenyűgözte Hiratát az öreg barbár, nem veszítette el a szamuráj szokást, hogy alaposan szemügyre vegye a környezetét. Elszakította figyelmét az ezótól egy kis időre, hogy körülnézzen a kunyhóban. Halászhálók, vadászfegyverek, konyhafelszerelések, ágynemű és egyéb házi kellékek álltak halomban a falat szigetelő földhalmok mellett. Az ablakokat szalma függönyök fedték. A tűz fölött, a mennyezetről függő polcon edények és szerszámok sorakoztak. Olajjal töltött kagylóhéjakban égő kanóc nyújtott még némi világot. Halszagú füst szállt föl belőlük. A sarokban vastag fatörzs állt. Kérge, melyet lehántottak felül, göndör tincsekben csüngött körben. Az aura láthatatlan hullámokban remegett volna körötte. Ösztönösen tudta, hogy szent tárgy, egy isteni szellem lakhelye. – Mutass be minket – utasította Szano a Patkányt. A Patkány meghajolt házigazdájuk felé, mondott valamit, ami udvarias üdvözlés lehetett ezo nyelven, a beszédéből Hirata mindössze a neveket értette ki. Az öreg barbár bólintott, kurtán válaszolt és ő is meghajolt. – Azt mondja, Awetoknak hívják, és ő a törzsfőnök – magyarázta a Patkány. A többi barbár az ajtóban állt. – Tiszteletreméltó Awetok, miért próbáltak az emberei elkergetni? – érdeklődött Szano. A Patkány fordított, a törzsfőnök válaszolt. – Hogy megmentsék magukat. – Mitől? Vagy kitől? – Azoktól, akik Ezogashimát uralják. – Vagyis…? Hirata érezte, hogy Szano azt szeretné tudni, vajon a törzsfőnök a japánokra érti ezt a Macumae klán személyében, vagy a szigetet elfoglaló kínaiakra.

21

Awetok szeméből óvatosság sütött. Elővett két, az övéhez csatolt tárgyat, és felemelte őket. Az egyik fém pipa volt, olyasfajta, amilyent Edóban is bárhol kap az ember. A másik medvebőr zacskó. Awetok kinyitotta. Kovakő, egy vasdarab, kis faszéndarab gyújtósnak és száraz dohánylevél volt benne. Úgy tűnt, a dohányzás szokása ugyanolyan népszerű az ezók, mint a japánok között. – Elszív velünk egy pipát – magyarázta a Patkány szükségtelenül. – A vendégszeretethez tartozik – tette hozzá. – Az időt húzza – jegyezte meg Szano Hiratának. – De jobb, ha belemegyünk. A pipát megtöltötték, meggyújtották, továbbadták. Mindenki szívott egyet, akár dohányzott, akár nem. Reiko elfojtotta a köhögést. A kunyhóban sűrűbb, fanyarabb lett a levegő. – Bárkik is vannak hatalmon, miért jelentenek veszélyt a számunkra? – kérdezte Szano. – Mert minden idegent kitiltottak Ezogashimából. – Megkérdezem tőle, kicsodák – ajánlotta a Patkány. Beszélt és a törzsfőnök válaszolt. – Beszélnünk is tilos erről. – De ki tiltotta meg? – Szano hangjából érződött, hogy kezdi elveszteni a türelmét. – Már eddig is többet mondtam, mint szabad lett volna. – A sógun helyettese vagyok. Jogom van tudni, mi folyik itt. Parancsolom, hogy magyarázza el. – Ez hatásos lesz – mondta a Patkány. – Ám miután továbbította a parancsot, a törzsfőnök válaszából sütött a hajthatatlanság. Hirata a nyelvi gát ellenére is megértette. – Azt mondja, sajnálattal közli, hogy ez a rang itt semmit sem jelent, és fölötte nincs fennhatósága. Szano gondosan tanulmányozta a törzsfőnököt. – Azt hiszem fél beszélni – vetette oda Hiratának. Hirata bólintott, noha ritkán látott bárkit is, aki szerinte kevésbé félt volna. Awetok arca merev volt, de Hirata tévedhetetlenül érezte belőle az idegességet. Elkapta Awetok pillantását. Volt benne, ami kevesebb volt ugyan a bajtársiasságnál, de több a közömbösségnél. Hiratában gyökeret vert a kíváncsiság. Rádöbbent, miért is találkozott az ezo törzsfőnökkel. Ha az ember készen áll, a tanító megjelenik. Ez a harcművészetek egyik fontos alapelve. Hirata már tudta, ki tud segíteni neki a megvilágosodáshoz vezető útján, de még mindig nem tudta, hogyan. – Mi történne, ha elmondaná nekem, mi folyik itt? – Szano mit sem vett észre abból, mi folyik a felszín alatt, csakis a közvetlen problémára koncentrált. – Ugyanaz, ami magával és a társaival történik, ha nem tűnik el innét, mielőtt felfedezik, hogy itt van. Az embereimet kivégzik. – Honnan tudnák meg, mit beszéltünk? – Megvannak a módszereik. Ennek a hatalomnak tehát itt a vadonban is vannak kémei, informátorai. – Nos, tudomásul kell vennünk – mondta Szano társainak. – Nem kényszeríthetjük ezeket az embereket arra, hogy az életük árán is beszéljenek. – Mit tegyünk? – kérdezte Reiko. Feszült volt az arca a félelemtől, hogy küldetésük kudarcot vall. – Bárhogy legyen is, nem mehetünk tovább. Az első lépés a túlélés. – Szano ismét a törzsfőnökhöz fordult. – Tisztelettel kérjük, adjon nekünk menedéket és ételt. A Patkány továbbította a kérést, és rögvest vita tört ki az ezók között. A három fiatalabb tiltakozni kezdett, láthatóan arra kérték a főnököt, hogy utasítsa el. – Azt mondják, veszélybe sodorja őket, ha befogadnak minket – tördelte a Patkány a kezét. – Bárcsak ne jöttem volna ide! Awetok főnök kezét felemelve elhallgattatta embereit. Szanónak válaszolt.

22

– Azt mondja, bármilyen veszélyt jelentsen is, nem küldhet el tehetetlen embereket ilyen időben – fordított a Patkány. – Ad ennünk és szállást a kunyhókban. – A három fiatal férfi rosszkedvűen fogadta a döntést, haragos arccal meredtek Szano csapatára. – Rossz érzésem van ezzel kapcsolatban – morogta a Patkány. Ám a többiek megkönnyebbülten néztek össze. – Köszönet a nagylelkűségért, Awetok főnök. – Hiratát elöntötte a heves boldogság, amiért sikerült megvetnie a lábát ezen az idegen földön.

23

R

eikót fénysugár és az arcát érő hideg huzat ébresztette fel. Nyújtózkodott a nehéz takaró alatt. Kinyitotta a szemét és ugyanaz a gondolat hasított belé, mint minden áldott nap, immár több mint két hónapja: Maszahiro eltűnt. Ugyanaz a fájdalom szorította össze szívét. De az álom felhője lassan kitisztult és a második gondolata ez volt: hol vagyok? A homályos meleg helyiség füstszagot árasztott, hamu parázslott a tűzgödörben, a vastag göcsörtös matrac mellett, amelyen Reiko feküdt. A szőrtakarók alatt mások is aludtak mellette. Aztán eszébe jutott a hajótörés Ezogashimában. Ez a kunyhó, amelyet a barbárok bocsátottak az ő, Szano és társai rendelkezésére, így hát a következő gondolata örömteli volt. Ma megtaláljuk Maszahirót. Szano felé nyúlt, de a férfi már nem volt a fekhelyén. Reiko akkor érezte meg a napsütést és a szelet, amikor férje kilépett az ajtón. Ráébredt, hogy pisilnie kell. Kimászott hát a takaró alól. Nem kellett öltözködnie, valamennyien ruhában aludtak. Ügyelt, hogy ne ébressze föl a többieket. Megkereste cipőjét a bejáratnál. Felemelte a külső ajtót fedő függönyt és kilépett az újjászületett külvilágba. Soha életében nem látott még ilyen ragyogó kék eget. Hó borította a fákat, a kunyhókat és a földet. Szivárványszínű kristályokban ragyogott a napsütésben, mély violaszínben az árnyékokban. Oly erővel csapta meg a fény a szemét, hogy könnyezni kezdett. Hideg volt a levegő, valósággal befagyott az orra, amikor beszívta a levegőt. Körülötte kutyák ugattak és szaladgáltak. Durva fekete és barna szőrű, farkasra hasonlító vad kutyák voltak. Egy ezo férfi húst vetett oda eléjük. Marcangolni kezdték, verekedtek az étel fölött. A férfi észrevette Reikót és az erdő felé mutatott. Az asszony az ösvényen haladt, míg végül három kis zsupp-fedelű kunyhóhoz nem ért. Belépett az egyikbe, felemelte ruháját és a gödör felé guggolt. Mindössze néhány percig tartott a dolog, de mire végzett, remegett, a feneke pedig mintha jégből lett volna. Odakint Szanóval találkozott. – Jó reggelt – mosolygott rá a férfi. – Sajnálom, hogy felébresztettelek. Próbáltam csendben maradni, hogy egy kicsit még aludhassál. – Minden rendben – mondta Reiko. – Nem akartam soká aludni. Mikor megyünk megkeresni Maszahirót? – Amint meg tudom győzni házigazdáinkat, hogy adjanak reggelit és mutassák meg az utat Fukujama felé. Visszatértek a lakóházakhoz. Az ezo férfiak tűzifát raktak halomba. Vödröket töltöttek meg hóval, hogy vizet melegítsenek, majd ételt hoztak elő a megemelt raktárépületekből. Aztán

24

valamennyien megdermedtek, mintha néma parancsnak engedelmeskednének. Nemsokára Reiko is meghallotta azt, amit az ő éles fülük már korábban. Közeledő kutyák távoli ugatását. A település kutyái válaszul morogni kezdtek. Reiko surranó, kaparó, zizzenő hangot hallott az erdő felől. Egy ösvényen tíz kutya jelent meg. Valamennyi szánok elé volt kötve. Mindegyik szánon egy szamuráj ült, és mintha csak ló lett volna, úgy hajtotta a kutyákat. A férfiak kardot viseltek a derekukon, a hátukon íjat és nyílvesszőkkel teli tegezt, hozzá bőr sisakot. Reiko először megörült a japán civilizáció láttán, de amikor a kutyaszánok berontottak a táborba, Szano a kardja után nyúlt. Hirata, a nyomozók és a Patkány is elősiettek kunyhójukból. Erezték a veszélyt. Az ezo férfiak is védekezésre készen gyűltek össze. – Van egy olyan érzésem, nem az a legnagyobb problémánk, hogyan jutunk el Fukujamába – jegyzete meg Szano. A szánokat fiatal harcosok hajtották. Vezetőjük sisakján szarvasagancs díszelgett. Szano feltételezte, hogy Macumae-katonák, akik megtalálták az öbölben a hajóroncsot, és túlélők után kutattak. A katonák egészen Szano csapatáig siklatták a szánokat, majd megállították a kutyákat, azok zihálva, fogukat vicsorítva toporogtak. – Túl sokan vannak ahhoz, hogy bevigyük őket a várba, és ott végezzük ki mind – mondta az agancsos. Közben ő és társai leugrottak a szánról. – Öljük meg őket itt. Szano rádöbbent, hogy nem kell keresnie, mi a baj Ezogashimán, az egyenesen eljött hozzá. – Azonnal álljanak meg – parancsolta. Azok ügyet sem vetettek a parancsra, és tovább közeledtek. – Jó idő eltelt azóta, hogy egy kis csetepatéban lehetett részem – jegyezte meg Marume nyomozó. Kihúzta kardját Fukida is, Hirata pedig követte példáját. A szamurájok felhúzták íjaikat. – Dobják el a fegyvereket – mondta az agancsos. Erőteljes vonásai voltak, kegyetlen, éhes vigyora. – Sorakozzanak fel egy sorba, s készüljenek fel a halálra. Reiko halkan felnyögött, de azért megmarkolta a tőrét. Szano tudta, hogy ő és társai feltehetőleg el tudják intézni ezeket a katonákat. De túl sok van még belőlük ott, ahonnét jöttek. Jobb megállítani a küzdelmet, mielőtt elkezdődik. – Japán kancellárja vagyok – közölte. – Tegyék le az íjakat és térdeljenek le előttem. Az agancsos célba vette Szanót. – Fogja be, tegye, amit parancsoltam. – De a társai tátott szájjal bámulták Szanót. Zavartan összenéztek, majd leeresztették a nyilakat. – Hé, mégis mit műveltek? – csattant fel az agancsos. – Parancsot kaptunk, lőjétek le őket. – Ki parancsolta? – kérdezte Szano. – Macumae nagyúr. – Én a felettese vagyok. Az én parancsaimat kell követniük, nem az övét. – Szano, ami tekintélyt csak bele tudott adni a hangjába, belevitte. – Ne hallgassatok rá – mondta az agancsos. De a barátai ellenkeztek. – Túl fontos ember ahhoz, hogy megöljük. Bajba kerülnénk. – A sógun küldött ide – mondta Szano. – Ha bántódásom esik, vagy bárkinek, aki velem van, maguk halott emberek. – Akkor kerülünk bajba, ha nem öljük meg – mondta az agancsos, és még mindig Szanóra szegezte íját. – Macumae nagyúr kivégeztet minket. – Akkor lődd le te – mondta egyik embere. – Ha nem ér haza, a sógun hadserege jön utána, hogy lássák, mi történt vele. Ha pedig kiderül, hogy megölték, megmondjuk, hogy te tetted. Az agancsos habozott. Ingadozott a gyilkosság ösztöne és a büntetéstől való félelem között. Pillantása oda-vissza cikázott, olyan kompromisszumot keresett, amelyikben nem veszíti el tekintélyét. – Menjünk Fukujama várába, és rendezzük ott el a dolgot – javasolta Szano. – Rendben. De előbb adják át a fegyvereiket – morogta az agancsos mogorván. Szano gyűlölte ugyan, hogy lefegyverzik, de bólintott csapatának. Holmijukat batyuba kötve rátértek az útra. A szamurájok mögöttük haladtak. A kutyák a sarkukban ziháltak. A fák közötti

25

réseken idelátszott az óceán ragyogó kékje és a jeges part. A levegő a napsütés ellenére is keserűen hideg volt. Szano mégis hamarosan megizzadt, ahogy a mély hóban haladtak előre. – Megbánjuk még, hogy idejöttünk – mormolta a Patkány. Szano közben azon tűnődött, vajon mi várja őket Fukujama várában. De nem tervezett előre anélkül, hogy legalább sejtelme lenne a körülményekről. – Miért akarja Macumae nagyúr, hogy meghaljunk? – szólt hátra a válla fölött. – Fogja be – hallotta az agancsos hetyke hangját. – Mi baja van? – Csak haladjunk. A kutyák Szano hátára ugrottak és ledöntötték a hóba. Hirata segítette fel és porolta le róla a havat. Bő egy órás menetelés után végre megpillantották Fukujama városát. Egy öbölben épült, ahol hajók álltak a raktárak mellett a száraz dokkban. Füstcsíkok emelkedtek a kicsiny, megerősített városka fölött. Az emelkedőn terpeszkedő vár körül hóborította épületek sorakoztak. A városon túl Ezogashima hatalmas erdői terültek el, és a távoli hegyek beleolvadtak az ég kékjébe. Dél felé az óceán nyúlt el tompán és határtalanul. Kísérői egy katonai ellenőrző ponton vezették át Szanót és csapatát. Szanót kizökkentette az a hirtelenség, amellyel beléptek a városba. A távolság nagyobbnak tűnt – különös illúzió. A főút mentén ócska faépületekben boltok üzemeltek. Kereskedők lapátolták a havat az ajtajuk előtt. Szano nőket nem látott, kevés lehetett errefelé. Valahol egy gong szólt, aztán rájött, hogy a hang a templom felől hallatszik, amely alig látszik ide egy távoli dombról. Szanót elfogta az idegesítő érzés, hogy a természet szokásos szabályai nem érvényesek Ezogashimán. – Itt mindenki japán – jegyezte meg Reiko halkan. – A törvény kitiltja az ezókat a városból – magyarázta Szano. Szamurájok járőröztek gyalogosan. Többen voltak a közembereknél, akik fejüket lehajtva igyekeztek nem felhívni magukra a figyelmet. Szanónak az volt a benyomása, mintha a városban különleges állapot lenne. Vajon mit kerestek egyáltalán errefelé azok az ezók, akikkel tegnap találkozott? A menet az emelkedőn haladt a vár felé, amely hasonlított Edo várához. Magas fedett folyosókkal borított fal vette körül. A vasalt kapu fölött őrház állt. De minden kisebb, jóval kisebb volt. A csúcsos tetők szinte berogyni látszottak a hó súlya alatt. Fenyőfák emelkedtek föléjük. Az agancsos a kapu előtt posztoló két őrhöz sietett. Egy ideig elvitatkoztak azon, hogy mi legyen a foglyok sorsa, mire az egyik őr azt javasolta, hogy vigyék őket Macumae nagyúrhoz. Bevonultak a kapun. Szano lepusztult laktanyaépületekkel határolt udvaron találta magát. Odabent újabb szamuráj őrök ácsorogtak. Az agancsos bevezette őket a kapun és odaszólt az egyik őrnek. – Vidd a női szállásra – mutatott Reikóra. Reiko megrémült a gondolatra, hogy elválasztják a többiektől. – Nem, velünk marad – mondta Szano. – Még egy szó, és levágom akkor is, ha maga a kancellár. Vigyed – szólt oda az agancsos az őrnek. Szano tehetetlennek érezte magát. Őt egyik irányba vezették, asszonyát a másikba. Magában imádkozott felesége biztonságáért. Nem lett volna szabad megengednie, hogy Reiko elkísérje. ● Hóborította bokrokból és sziklákból álló kert vette körül a palotát. Szolgák tisztogatták az ösvényeket, melyek két oldalán magasan állt a hó. A lelógó örökzöldek csaknem elrejtették a fél szálfákból készült falakat. Újabb őrök egy ajtóhoz vezették Szanót, társait és kísérőit. Az agancsos haladt elöl a folyosón, amely majdnem olyan hideg volt, mint a külvilág. Egy fogadóterembe léptek. Megkönnyebbülés volt a faszénkályhákból áradó füstös meleg és a ragyogó lámpafény. De Szano rosszat érzett a levegőben, még mielőtt megpillantotta volna a szoba lakóját.

26

Macumae nagyúr az emelvényen kuporgott. Felpattant, mikor emberei erővel letérdeltették előtte Szanót, Hiratát, a Patkányt és a nyomozókat. Ösztövér testén régi, kopott, fekete ruha lógott. Úgy nézett ki benne, akár egy varjú. Borostás arca feszült, a szeme beesett, véres volt, és valami különös fény izzott benne. Szano találkozott már vele egyszer évekkel ezelőtt, amikor a nagyúr megjelent Edóban. Úgy emlékezett rá, mint egy intelligens emberre, aki kifogástalanul öltözködik, a modora kiváló és vonásai érzékenyek. Szanót megdöbbentette a változás. Macumae nagyúr az emelvény széléhez lépett és onnan meredt le rá. Mosdatlan testbűz ütötte meg Szano orrát. A férfi ruhája csupa folt volt. Mi történhetett vele? – Tiszteletreméltó kancellár – gonosz gúny torzította el Macumae hangját. – Micsoda megtiszteltetés, hogy ilyen hosszú utat tett meg csak azért, hogy lásson. – Aztán a gúny haragra váltott. – Mi a fenét keres itt az én birodalmamban? – kiáltotta. Szano rájött, hogy Macumae nagyúr megőrült. Bármi legyen is az oka, ő a bajok forrása Ezogashimában. Az őrültek veszélyesek, főként akkor, amikor egy egész hadseregnek parancsolnak. Hirata és a detektívek Szanóra pillantottak. Dühítette őket Macumae durvasága, és azt várták Szanótól, hogy a helyére tegye. De Szano úgy gondolta, jobb óvatosan folytatni. – A sógun aggódott ön miatt, mivel nem jelent meg Edóban a kellő időben – felelte és szándékosan szelíd volt a hangja. – Engem küldött ide, hogy megtudjam, jól van-e. – Nos, tökéletesen jól vagyok. – Hirtelen könnycseppek jelentek meg Macumae szemében. Figyelmének felével Szanóra koncentrált, a másik felével befelé, valami sötétbe. – Akkor miért nem látogatott el hozzánk? – érdeklődött Szano. – Fontosabb dolgaim voltak itt. – Egy szamuráj számára semmi nem lehet fontosabb, mint az, hogy engedelmeskedjen ura parancsának. Macumae arca eltorzult az érzelmektől. – Miért zárta le Ezogashimát? – Szano türelmetlenséget és félelmet érzett egyszerre, hiszen ez a teljes összeomlás szélén levő ember élet és halál ura volt. – Miért szakította meg az összeköttetést? Macumae nagyúr leguggolt, hogy arca egy vonalban legyen Szanóéval. Szanónak hányingere támadt a bűzétől. A könnyes szem izzott. – Az igazság kedvéért. Ez olyasvalami, amit önnek nagyon is jól meg kell értenie, tiszteletreméltó kancellár. Hiszen az a híre, hogy mindig kideríti az igazságot, és semmi nem állíthatja meg benne. – Nevetett a Szano arcán tükröződő meglepetés láttán. – Ó, igen. Tudok magáról. Mi itt a távoli északon nem azok az elszigetelt, tudatan vadállatok vagyunk, mint ahogy gondolják. Egyszerűen az ön kitűnő példáját követtem. Szanót bántotta, hogy netán akarata ellenére is, de ő ihlette Macumae nagyúr különös viselkedését. – Igazságot, de kinek a számára? Macumae térdre rogyott. – Tekare – súgta. Szano érezte, hogy az agancsos és a többi őr visszatartja a lélegzetét. Egyértelmű jele volt ez annak, hogy a beszélgetés veszélyes területre tévedt. – Ki az a Tekare? – kérdezte. – A szeretőm volt. – Macumae arca eltorzult a fájdalomtól. Most már folytak a könnyei. – Imádott, drága szeretőm. Immár csaknem három hónapja halott. – Szano örült, hogy végre kezdenek kilyukadni valahová. – Mi történt vele? Macumae egy nagyot nyelt, egész teste rázkódott. – Meggyilkolták. Tehát ennek a nőnek az elvesztése áll mindennek a hátterében, ez okozta a nagyúr összeomlását. A szerelem és a gyász tette tönkre. Aztán hatalmát arra használta, hogy kiélje őrületét akár a birodalommal szemben is. – Sajnálattal hallom. Őszinte részvétem. – Ezzel együtt Szano nem igazán hitt abban, hogy mindössze a gyász sújtotta le Macumae nagyurat. Soha nem látott még olyat, hogy valakinek a jellemét ennyire megváltoztatta volna a gyász. Más oka is lehet Macumae lelki zavarának, bár 27

Szano elképzelni sem tudta, mi az. Ismét elfogta az a bizonytalan érzés, hogy itt minden kicsit más, mint amit megszokott. Az emberek ugyanúgy, mint a környezet. Különös jelenségeknek vannak alávetve. – Ennek ellenére nem értem, miért zárta le Ezogashimát. Mit akar elérni ezzel? – Tudni akarom, ki gyilkolta meg az én Tekarémat – süvítette Macumae. Rosszkedvén gunyoros humor sütött keresztül. – Nyilván nagy detektívnek tartja magát, tiszteletreméltó kancellár, de én húsz éve irányítom ezt a birodalmat és tudok valamit a rendőrségi munkáról. Mihez kezd akkor, ha gyilkossággal gyanúsít valakit? Bezárja és vallatni kezdi, amíg nem vall. Nos, jelen esetben az egész város gyanúsított. Mindenki, aki itt volt akkor, amikor Tekare meghalt. Így aztán mindenkit bezártam. Mindenkit kihallgatok. Nem akarom, hogy bárki is kívülről bejöhessen és megzavarja a munkám. És addig nem hagyom abba, amíg valaki be nem vallja, hogy ő ölte meg Tekarét. Okos, bár meglehetősen szélsőséges terv volt, hogy egy egész várost túszul ejt, amíg nyomoz. De úgy tűnt, eredménytelen terv. – Senki nem vallott? – Még nem, de valaki fog. Már nem tarthatnak ki sokáig. Hideg, fenyegető érzés futott keresztül Szanón. Eszébe jutott a városban látott emberek arcáról sütő félelem. – Mit tett azon kívül, hogy kihallgatta őket? Macumae nevetett. – Ugyan már, tiszteletre méltó kancellár, nyilván ön is tudja, hogyan lehet szóra bírni valakit. Kínzással – gondolta Szano, amely törvényes ugyan, de nem mindig hatékony. – Tudomásom szerint a kínzás gyakran eredményez hamis vallomást. – Nem számít. – Macumae egyetlen legyintéssel elintézte mindazokat, akik miatta szenvedhettek. – Az sem érdekel, ha a gyanúsítottak némelyike nem bírja ki a vallatásomat. – Hányan haltak meg? – kérdezte Szano még zavartabban. Macumae arckifejezése gunyorosan ártatlanra váltott. – Mondtam én, hogy bárki is meghalt? De ha mégis, példája arra bírhat mindenkit, aki tudja az igazat, hogy elárulja nekem a bűnöst. Ha addig Macumae nagyúr nem gyilkoltat meg mindenkit. Szanóban a félelem valóságos rettegésbe ment át. – Nemrégiben küldöncöket küldtem önhöz. Nem tértek vissza. Mi történt velük? Macumae nagyúrból szinte látható hullámokban csapott ki a sötétség. – Kérdezze őket. Hamarosan találkozik velük. Íme még egy érv, ha az eddigi bizonyosság nem lett volna elég. Macumae gyilkoltatta meg őket, ahogyan őket is meg akarja öletni. – Macudaira nagyúr elraboltatta a fiam, és ide hozatta. – Macudaira persze nem tudhatta, miféle zűrzavar van Ezogashimában. Egyszerűen szerencséje volt, hogy Maszahirót, majd Szanót ilyen elképzelhetetlen veszedelembe küldte. – Mi történt vele?

28

F

ukujama várában a női szállás szárnyas eresze korláttal övezett verandára borított árnyékot. A kert nyáron gyönyörű lehetett, ám most sivár volt. Mély hó, csupasz fák, befagyott tavacska és elhagyott pavilon. Az őr bekísérte Reikót, kinyitott egy tolóajtót, és belökte az asszonyt egy szobába. – Látogató érkezett – jelentette be, majd ujjával Reikóra mutatott. – Aztán viselkedjen, vagy megbánja. Miután az őr eltávozott, Reiko körülnézett. Öt asszony ült egy kotacu körül. Ez egy keret volt, a tetején asztallal, alul tűzzel. Mindezt takaró borította. Reiko és a hölgyek kölcsönösen meghajoltak, miközben Reikónak különös érzése támadt, mintha csak Edóban lépett volna be valamelyik úrhölgy szobájába. A nők selyemkimonót viseltek, arcukat fehér por borította, ajkuk és arcuk a púder fölött vörösre volt rúzsozva, akárcsak odahaza. Leborotvált, festett szemöldökök alól méricskélték a vendéget. Az asztalon evőpálcikák, tea, lakkozott dobozkákban némi étel, meg porcelán kanalak tették teljessé az illúziót. – Legyen üdvözölve – köszöntötte a legidősebb asszony különösen tompa, élettelen hangon. – Macumae nagyúr felesége vagyok. – A negyvenes éveiben járt. Feltornyozott haja már őszbe játszott. Csinos volt az arca, de a fáradtságtól sötét árnyékok ütöttek át sminkjén. Vonásai olyan nyomorúságot árasztottak, hogy Reiko szíve összeszorult. – Szabad kérdeznem, ki ön? Reiko megmondta a nevét, miközben kezdte felfedezni azokat az apróságokat, amelyek megkülönböztették ezt a jelenetet az otthonitól. A padló nem tatami volt, hanem helyi háncsszőnyeg, ugyanolyan, amilyen a falakat is borította. A hölgyek ruhái prémmel voltak bélelve, azon kívül kesztyűt viseltek. Reikónak még különösebb érzése támadt. Mintha a japán kultúra nem igazán illett volna Ezogashimába. Mintha barack nőne egy tüskés bokron. – Szano kancellár felesége vagyok, Edóból – mondta. A másik négy nő meglepettnek tűnt, ám Macumae úrhölgy fáradt, szomorú arckifejezése jottányit sem változott. – Kérem, csatlakozzon hozzánk. Odébb húzódtak, hogy helyet adjanak neki a kotacu mellett. Reiko a legfiatalabb nő mellé ült. A tízes éveiben járó lány volt, az arca kerek, a haját hosszú copfban viselte, vastag, duzzogó ajka volt. Segített Reikónak betakarni lábát a takaróval. Macumae úrhölgy bemutatta Reikót társainak. A társalkodónői voltak, a férje hűbéreseinek a feleségei, valamennyien a harmincas éveikben. Udvarias üdvözlést mormoltak. Annyira egyformának tűntek, hogy Reiko azonnal elfeledte, melyikük kicsoda. A lányt Macumae úrhölgy nem mutatta be, nyilván cseléd lehetett. Az ő virágmintás ruhája pamut volt és nem selyem. Nem viselt sminket. Az arca természetesen sápadt volt, arca és ajka rózsás. Érdeklődő pillantásokat vetett Reikóra. Macumae úrhölgy étellel-itallal kínálta. Reiko kétszer is udvariasan visszautasította, aztán hagyta rábeszélni magát. Nem volt idő reggelizni, mielőtt a katonák rajtaütöttek az ezo táboron, és nagyon éhes volt már. Meleg teát ivott, és rizskását evett savanyított zöldséggel és haldarabkákkal. Csodálatos íze volt. 29

– Mi járatban van itt? – kérdezte Macumae úrhölgy, de úgy, mintha nem is érdekelné a válasz. Szinte átnézett Reikón. Reiko pedig arra gondolt, hogyha integetni kezdene a szeme előtt, akkor sem rebbenne a szempillája. – A férjemnek van dolga az ön férjével. Azonkívül a fiamért jöttünk, Maszahiróért. Elrabolták Edóból és ide küldték. – Reikóban megint kezdett feltámadni a remény. – Nem tudnak róla? – Sajnos nem. – Macumae úrhölgy olyan gyorsan és közönyösen válaszolt, ami jelezte, hogy egy fikarcnyit sem gondolkodott előtte. – Nyolcéves, a korához képest magas – makacskodott Reiko. – Biztos benne, hogy nem is sejti, merre lehet? – Biztos. – No, és maguk? – fordult Reiko a többi nőhöz. A társalkodónők udvariasan mentegetőztek. Reikónak kedvét szegte ez a hozzáállás, nem is értette. A cselédlány együttérző pillantást vetett rá, de a fejét rázta. – Lehet, hogy a várban van – mondta Reiko. Hiszen ha Maszahiro kísérőivel eljutott Fukujamába, nyilván ide hozták. Próbált nem is gondolni arra, hogy a katonák csaknem megölték őt is és Szanót is az ezo faluban. Ellenállt a félelemnek, nem akart arra gondolni, hogy mi minden történhetett Maszahiróval. – Meg kell keresnem. Segítenek nekem? Miközben Reiko beszélt, Macumae úrhölgy a rizskásáját csipegette. Kortyolt egy kis teát, mielőtt válaszolt volna. – Sajnálom, de ez nem rám tartozik. Nem úgy hangzott, mint aki fél, hogy bajba kerül, inkább mint aki túl letargikus ahhoz, hogy akár az ujját is mozdítsa. A hölgyek a fejüket rázták. A cselédlány szótlanul töltött még egy kis teát Reikónak. – Csaknem három hónapja nem láttam Maszahirót. – Reiko szemét elöntötték a könnyek. – Olyan jó fiú, okos, keményen tanul, és jó kardvívó is lesz. – Reiko tisztában volt azzal, udvariatlanság a saját gyermekével dicsekednie, és látta is a helytelenítést a nők arcán. De nem tudta abbahagyni. – Annyira hiányzik. Kérem, segítsenek megtalálni. A társalkodónők Macumae úrhölgyre pillantottak. Az asszony arca megremegett… talán a bosszúságtól, talán valamilyen emésztési zavartól, ki tudja. – Lehetetlen – mondta. – Miért? – kiáltott föl Reiko. – Túl sokat kér – sóhajtotta az asszony. Reiko el sem hitte, hogy ilyen szívtelenek lehetnek. Csaknem felkiáltott, hogy Mi a baj magukkal? de ehelyett csak annyit suttogott: – Tudom, hogy idegen vagyok, tudom, hogy nem tartoznak nekem semmivel. – Érezte, hogy valaki tud valamit ebben a szobában Maszahiróról. De mi ez a csend, ez az összeesküvés, miért hallgatnak? Kétségbeesetten próbálta felkelteni a szánalmukat. – Tudják, milyen érzés elveszteni egy gyermeket? Van maguknak gyermekük? Macumae úrhölgy megrándult, mintha csak Reiko beledöfött volna. Fájdalom zúzta szét a közönyösségét. – Hogy merészeli… nem szabadna… sejtelme sincs arról… – dadogta. Eddig tompa szemében most harag villant. Reiko nem értette ezt a reakciót. – Elnézést. Mit mondtam, ami ennyire felháborította? Csikorgó zaj hallatszott, mintha valahol a közelben, de nem a szemük előtt valami súlyt húztak volna végig a padlón. Macumae úrhölgy mintha megfeledkezett volna Reikóról. A harag szertefoszlott arcáról. – Mi volt ez? – suttogta. ● – A fia? – Macumae nagyúr pillantása ködös lett. A terem hirtelen elcsendesedett, a levegőben feszültség vibrált. Macumae összehúzott szemmel méricskélte Szanót. – Semmit nem tudok róla. – Hazudik. – Szano dühödten felpattant, de az agancsos és a többi őr lerántották. – Soha nem láttam – mondta Macumae. Hirtelen mentegetőzővé vált a hangja. – Biztos, hogy nem jutott el idáig. – Mondja el az igazat – követelte Szano. Elöntötte a rettegés. Lehet, hogy Maszahirót meggyilkolták, amíg ő kereste? Már akkor halott volt, amikor Reiko meg ő északnak utazott? – Mit tett a fiammal? 30

Macumae nagyúrra vetette magát. Két őr megragadta, Macumae nagyúr pedig hátra ugrott. A harag és a gyász elhomályosították Szano látását. Vadul és vakon csapkodott. – Állj! – parancsolta Macumae nagyúr. Hirata, Marume és Fukida rávetették magukat a Szanót lefogó őrökre. Szano ütött-rúgott és átkozott mindenkit, aki a közelébe került. Hirata az őröknek támadt, azok pedig jajgattak a fájdalomtól csapásai alatt. Vérezve és mozdulatlanul terültek el. A Patkány rettegve húzódott meg egy sarokban. Macumae nagyúr az emelvény mögött a falhoz szorult. – Segítség! – kiáltotta. Szano rávetette magát és megmarkolta a torkát. – Hol a fiam? Mit tett vele? Macumae nagyúr köhögött és fuldoklott. Szano fojtogatta. A nagyúr keze Szanóét markolta. Aztán katonák özönlötték el a termet, lerángatták Szanót a gazdájukról. Leteperték hárman a földre. Hiratának annyian estek neki, hogy szinte ki sem látszott alóluk. Mások Marumét és Fukidát fogták le. A szobában szanaszét nyolc holttest hevert, annak a nyolc őrnek a teste, akiket Szano és emberei a csupasz kezükkel öltek meg. Szano zihált, teste kimerült és izzadtságban fürdött. A dühkitörés forró, vöröslő dagálya visszavonult és hideg kétségbeesés foglalta el helyét. A fia biztos örökre elment. Szano e pillanatban nem törődött azzal, mi lesz a saját sorsa. – Vigyék ki őket és végezzék ki mind – mondta Macumae nagyúr az embereinek. – Örömmel. – Az agancsos haragos pillantást vetett Szanóra. Véres és feldagadt volt a szája. Odafordult a cimboráihoz: – Hozzátok a kancellár feleségét is, ő is meghal. Reiko gondolatára feltámadt Szanóban az életösztön. Visszatért belé az önfegyelem. Bármilyen erős is a kísértés, hogy feladja, cselekednie kell. – Rajta csak, ölessen meg minket, Macumae nagyúr – vetette hátra a válla fölött, miközben az őrök kiráncigálták őt és embereit. – Csak azt ne higgye, hogy megússza szárazon. Hirata és a többiek vadul ellenálltak. Szano arra tartogatta az erejét, hogy a szívét marcangoló nyomorúság ellenére is képes legyen értelmesen beszélni. – Ha olyan sokat tud rólam, akkor azt is tudnia kell, hogy egész hadseregem van Edóban. Ha nem térek haza, utánam jönnek akkora erővel, hogy a maga hadserege képtelen lesz őket visszatartani. Megölik magát és lemészárolják az egész klánját, hogy megbosszulják a halálomat. Úgyhogy, ha nem ezt akarja, jobb lesz tárgyalnunk. Már csaknem kint volt az ajtón, amikor Macumae nagyúr megszólalt: – Várjatok, hozzátok vissza. Az őrök káromkodásokat mormolva terelték vissza Szanót és bajtársait az emelvény elé. – Miről tárgyaljunk? – Macumae nagyúr a jelek szerint nem volt annyira őrült, hogy teljesen kiveszett volna belőle az életösztön. – Követett el hibákat, de még nem késő helyre hoznia a kárt – mondta Szano. Macumae nagyúr félrehajtotta a fejét. Szanót ismét egy varjúra emlékeztette. Ez alkalommal egy olyan madárra, amely nem tudja eldönteni, felreppenjen-e a veszély elől, vagy kivájja ellensége szemét. – Akkora bajban vagyok, hogy semmi más kiutat nem látok, mint azt, hogy megszabaduljak magától és az embereitől. Szano bólintott. Macumae nagyúr felfogta hát, hogy a tanúk csak rontanak a helyzetén. Macudaira nagyúr és a sógun a klánjával együtt letörölhetik a térképről. Nem engedheti Szanót haza, még akkor sem, ha meggyilkolásával magára vonja Szano egész hadseregét. Szanónak improvizálnia kellett, hogy életben maradjanak. – Minden problémára van megoldás – mondta. – Például? – Üzletet ajánlok – mondta Szano. Macumae nagyúr remény és gyanakvás keverékével méricskélte. – Miféle üzletet? – Kiderítem magának, ki ölte meg Tekarét. – Képes rá? – Macumae nagyúr izgalmában előrehajolt és a kezét tördelte. Csaknem a nyála folyt a vágytól, hogy megtudja az igazgat, és bosszút álljon.

31

– Igen – bólintott Szano, bár magában nem sok esélyt adott arra, hogy kinyomozzon egy olyan gyilkosságot, amely három hónapja történt, számára ismeretlen területen. Kétely homályosította el Macumae arcát. – Mit vár cserébe? – Azt, hogy engem és az egész csapatomat szabadon engedi. Azt, hogy mostantól fogva nem szegi meg a szabályokat, nem gyilkolja le az embereket, és az élet visszatér a normális kerékvágásba Ezogashimán. – Nem. – Macumae nagyúr makacs volt. – Még ha meg is tenném, még mindig bajban lennék azért, amit eddig tettem. Meg kell mentsen. – Megteszem – ígérte Szano. – Beszélek a sógunnal és Macudaira nagyúrral. Meggyőzöm őket, hogy bocsássanak meg önnek. Szanónak sejtelme sem volt arról, hogy képes-e ezt megtenni. De ebben a helyzetben azt is megígérte volna, hogy idehozza a nihonwasi hidat és leugrik róla, ha az már itt van. Macumae nagyúr habozott. – Nos, áll az alku? – kérdezte Szano. A fia dolgát nem vette be az alkuba, bár Maszahiro az életénél is fontosabb volt neki. Nem akart ismét rákérdezni a fiúra, és arra kényszeríteni Macumae nagyurat, hogy bevallja, meggyilkolta Maszahirót. Nem akarta elhinni. Azt tervezte, hogy mindvégig Maszahirót fogja keresni, amíg a gyilkos után nyomoz. Azt remélte, hogy életben találja. Kizárt agyából minden egyéb lehetőséget. – Nem tudom. – Macumae nagyúr szeméből sütött a gyanakvás. A vágy, hogy megtalálja szeretője gyilkosát, és a félelem, hogy megbüntetik, egyszerre munkált benne. Szano látta rajta, hogy logikával nem lehet jobban hatni őrültségére. Ennél erősebb benne az erőszak iránti vágy és a lelki zűrzavar. Mintha ez lenne a helyénvaló egész Ezogashimán. Szano alig leplezett aggodalommal várt. Érezte, hogy Hirata és a többiek szinte szuggerálják az akaratukkal fogvatartójukat. – Még meggondolom – mondta Macumae végül. – Addig is vezessék a tiszteletre méltó kancellárt és embereit a vendégszobákba és zárják be őket – utasította az őröket. ● Reiko figyelte Macumae úrhölgyet, amint lábujjhegyen átsiet a szobán és feltép egy szövött szőnyeggel rejtett tolóajtót. Az ajtó másik oldalán öt nő állt, de olyan meghökkentő külsejű asszonyok, hogy Reiko nem tudta elrejteni megdöbbenését. Magasak voltak, akár a férfiak, barna, durvaszövésű ruhát viseltek, melynek szegélyét geometrikus minták borították. Lábukon szőrméből készült papucs és harisnya. Fekete hajuk hosszú, szabadjára engedett, hullámos. Reiko felfogta, hogy ezo nők állnak előtte. A nyakukban kék gyöngyök és rézfüggők csüngtek. Fülükben aranykarikák. De a legmeghökkentőbbek a tetoválások voltak rajtuk, amelyek kék bajuszként terpeszkedtek a szájuk körül. De nem volt ideje azon tűnődni, hogy mit keresnek a várban, ahová ezók be sem léphetnek. Macumae úrhölgy rájuk kiáltott: – Hallgatóztatok? Hogy merészeltetek? Odarontott az egyik nőhöz, aki fiatalabbnak tűnt a többinél. A vonásai a tetoválás ellenére is bájosak voltak. Az arcába köpött. – Ribanc. Te állat, te koszos barbár. Ökle a fiatalasszony gyomrába és mellébe csapott. A nő felemelte a kezét, hogy védje magát, s bár elég erősnek tűnt ahhoz, hogy leüsse Macumae úrhölgyet, nem harcolt vele. Fojtottan nyögött a fájdalomtól, úgy viselte a verést. De a többi ezo nő sem kelt a védelmére. Bánatosan meredtek maguk elé és hallgattak. A társalkodónők a teájukat kortyolgatták, mintha úrnőjük viselkedése teljesen normális lenne. Reiko azonban nem bírta ki szó nélkül. – Hagyja abba! – Odarohant Macumae úrhölgyhöz és elrángatta az ezo nőtől. – Engedjen el – visította Macumae úrhölgy. Vadmacskaként esett Reikónak, karmolt, rúgott felé. Az ezo nők összebújtak, kezükbe temették arcukat, akárcsak a társalkodónők. A cselédlány kirohant a szobából. Reiko megmarkolta Macumae úrhölgy csuklóját. – Jobb, ha most elmegy – szólt oda az ezo nőnek. 32

Azok kirohantak. Macumae úrhölgy visítva küzdött, Reiko pedig igyekezett úrrá lenni rajta. A cselédlány két őrrel tért vissza, akik elválasztották őket. – Miért bánt ilyen durván vele? – kérdezte Macumae úrhölgytől Reiko. – Miért viselkedik így? Macumae úrhölgy szeme vörös volt, a haja kócos. – Nem tartozik magára – vetette oda, és hangjából sütött a harag. – Ne avatkozzon olyan dolgokba, amelyeket nem érthet. Hátat fordított Reikónak. – Vigyék innen – szólt oda az őröknek. ● A fukujamai vár vendégszállása egy külön épület volt, amelyet fedett folyosó kötött össze a palotával. Sötét erdei fenyők vetettek árnyékot a napra. A hó csaknem az épület magasságának feléig ért. Az egész hely ijesztőnek, elhagyatottnak tűnt. Az őrök nyirkos, hideg szobába vezették Szanót és embereit. Szolgák jelentek meg. Szőtt szőnyegeket akasztottak a falra, begyújtottak a faszénkályhákba. – Otthon távol az otthontól – jegyezte meg Marume nyomozó. – Ne próbálkozzanak semmivel – figyelmeztette az agancsos Szanót. – Szemmel tartjuk magukat. – Aztán társaival együtt távozott. Később szolgák tálcán rizsgolyócskákat, füstölt lazacot, savanyított retket és teát hoztak. – Lehet, hogy Macumae nagyúr rossz modorú, de a vendégeivel jól bánik – mondta Fukida. – Miután úgy döntött, hogy elhalasztja a kivégzésünket – felelte Marume. Mindenki evett. Szano azon aggódott, mi történhetett Reikóval, ám egyszer csak két őr behozta az asszonyt. Reiko odarohant Szanóhoz, letérdelt mellé. – Úgy örülök, hogy látlak. – Hála istennek, hogy jól vagy – Szano megfogta Reiko hideg kezét. – Hol voltál? Mi történt? – Macumae úrhölggyel. – Reiko elmesélte, mint fogta le Macumae úrhölgyet, hogy ne verje tovább az ezo nőt. És hogy az asszony azután őt támadta meg. – Hát nem különös? – De az. – Szano nem tudta elűzni magától a gondolatot, hogy Reiko alig egy órája van a várban és máris verekedésbe keveredett. Örülnie kell, hogy nem történt semmi rosszabb. Legalábbis eddig. – Ami még különösebb, Macumae úrhölgy és a kísérői meg a cselédlány sem voltak hajlandók megkeresni nekem Maszahirót – folytatta Reiko. – Úgy érzem, tudnak valamit, csak nem beszélnek róla. Nem érdekli őket a dolog. Soha nem találkoztam még ilyen kőszívű nőkkel. Na és mi történt Macumae nagyúrral? – kérdezte lelkesen. Erről a témáról Szano inkább nem beszélgetett. – Küldött nekünk némi harapnivalót, maradt még valamennyi. Nem vagy éhes? – Már ettem. Megtudtad, mi a baj itt? Megkérdezted, mit tud Maszahiróról? – A többiekre pillantott, akik kerülték a tekintetét. – Mi történt? – kérdezte a hirtelen beköszöntő csendben. Szano bármennyire is védelmezni akarta, nem rejtette el előle a tényeket. Olyan finoman, amennyire csak lehetett, elmesélte neki, hogy Macumae nagyúr megőrült, miután meggyilkolták a szeretőjét. Hogy azt állította, Maszahiro nem jutott el a várba. De Szano úgy gondolja, nem mondott igazat. Reiko szeme elkerekedett a rémülettől és a döbbenettől. De pusztán bólintott, nem tört össze. Soha nem tört össze nagy bajban. Szano szerette a bátorságát. – Maszahiro életben van – mondta az asszony, és hangjából sütött a nyugodt meggyőződés. – Ha nem így lenne, megérezném. Szano ugyan attól tartott, hogy ez puszta vágy irányította gondolkodás, de nem mondott ellent neki. Hátha ez segít elviselni a történteket. Maga is úgy érezte, erőt adnak neki felesége szavai. – Megkeressük – ígérte. – De hogyan? – Némi bizonytalanság férkőzött Reiko hangjába. – Katonák állnak odakint, bezártak minket, foglyok vagyunk. – Remélem, hogy ez megváltozik – mondta Szano és beszámolt neki arról, hogy milyen alkut javasolt Macumae nagyúrnak. – Ha nyomozok a gyilkos után, szabadon közlekedhetek a palotában. 33

A

nap hátralévő részét a vendégházban töltötték, meleg takaró alatt, vagy fel-alá járkálva, hogy melegen tartsák magukat. Megették az ételt, amit hoztak nekik, és sorra megfürödtek a kádban, amelyet a szolgák vödrökből töltöttek meg forró vízzel. Az éjszaka hosszú és hideg volt. Szano még soha nem tapasztalt ilyen hosszú és hideg éjszakát. A japán építészet nem versenyezhetett az ezo kunyhókkal. Azok sokkal jobban védték az embereket az időjárás viszontagságai ellen. A huzat átfújt a vendégházon. A faszénkályhák melege nem bizonyult elégnek. Szano Reikóhoz bújt az egymásra halmozott takarók alatt. Nem tudott aludni. Reiko aludt és az emberei is horkoltak a terem másik felében. Szanónak hiányoztak Edo várának emberi hangjai, a járőröző katonák, a mulatságokból odaszűrődő zene, a templomi gongok kongása. Itt csak az erdőben vonyító farkasokat hallotta. Csaknem hajnal volt már, mire elaludt. Nemsokára egy idegen jelenlétére riadt föl. Felült, és az ajtóban álló alak felé pislogott. – Tiszteletre méltó kancellár – recsegős férfihang volt. – Macumae nagyúr látni kívánja. Szano remélte, hogy ez jó hírt jelent. – Adjon egy pillanatot, hogy felöltözzek. Szólt Hiratának, hogy jöjjön vele, a többieknek azt az utasítást adta, hogy maradjanak Reikóval, aki még aludt. Hirata társaságában kilépett az épületből. Szemet könnyeztető hideg várta és az a férfi, aki ébresztette őket. – Macumae Gizaemon vagyok, Macumae nagyúr nagybátyja – üdvözölte őket. Úgy hatvanéves lehetett, és mintha félig japán, félig ezo lett volna. Szarvasbőr kabátot és prémmel szegélyezett lábbelit viselt. Az arca viharvert és ráncos volt, akárcsak a barbároké. De a feje le volt borotválva, a fejtető alatt ősz haja szamuráj módra volt fésülve. A derekán pedig a szokásos két kard díszelgett. Szano bemutatta Hiratát. Elindultak a palotába a fedett folyosón. Három őr követte őket. – Sajnálom, hogy nem voltam itt, és nem fogadhattam önöket tegnap – mondta Gizaemon. – Macumae nagyúr megbízására távol voltam. – Milyen munkát végez a számára? – kérdezte Szano. – Segítek irányítani a birtokát, ügyelek a japán kereskedőkre és az ezókra. – Nyilván nagyon jól ismeri Macumae nagyurat – mondta Szano. – A születése óta ismerem. A bátyám volt az apja. Rám maradt a neveltetése. Gyakorlatilag én neveltem föl, mintha a saját fiam lenne. – Szeretet és aggodalom volt Gizaemon hangjában. Láthatóan zavarta ez a változás Macumae nagyúr viselkedésében. – Mi történt vele? – kérdezte Szano. – Nyilván nemcsak a szeretője halála zaklatta így fel. – Nem – bólintott Gizaemon. – Megszállta a lány szelleme. – Ugye nem mondja komolyan? – De igen. – Gizaemon szárazon felnevetett. – Egyértelmű, hogy azt hiszi, az ilyesmi csak mítosz, szellemek nem szállnak meg embereket. Nos, talán Edóban így is van, de itt nem. Láttam 34

már olyat, hogy szellemek elfoglalják emberek testét, beszélnek helyette, szikláról ugranak le. – Látva Szano kétkedő pillantását, így folytatta: – Nem hisz nekem? Nos, majd meglátjuk, amikor egy kicsit hosszabb ideje lesz már Ezogashimán. – Beszámolt önnek Macumae nagyúr a találkozónkról? – kérdezte Szano. – Többé-kevésbé. – Gizaemon haragosnak tűnt, de nem az unokaöccsére haragudott. – Szép kis vendégek önök. Idejönnek és legyilkolják az embereinket. – Már megbocsásson, de Macumae nagyúr sem teljesen ártatlan ez ügyben – felelte Szano nyugodtan. – Tisztában van azzal, mit tett? – Megérkeztünk – mondta Gizaemon, és ezzel ejtette unokaöccse bűneinek témáját. – Döntött már a nagyúr az ajánlatomról? – Őt magát kell kérdeznie. – Gizaemon kiköpte fogpiszkálóját a folyóba, aztán kinyitotta a palota ajtaját. Macumae nagyúr a magánrezidenciáján fogadta őket. Ugyanúgy volt bebútorozva, mint bármelyik szamuráj dolgozószobája, beépített szekrényekkel, lakkozott bútorokkal, alkóvval. Összegyűrt takarók jelezték, hogy nyugtalanul töltötte ő is az éjszakát. Olyan embernek látszott, mint akit rosszindulatú betegség kínoz. Az arca lázban égett. – Üdvöz légy, tiszteletre méltó kancellár. – Felemelt egy pohár gyógyteát, miközben ivott, a keze remegett. – Elgondolkodtam azon, amit tegnap mondott, és úgy határoztam, hogy elfogadom az ajánlatát. – Remek – mondta Szano megkönnyebbülten. – Az embereim és én azonnal elkezdjük a nyomozást. – És a Maszahiro iránti keresést is. – Csak ne oly gyorsan. A Macumae nagyúrból előtörő hang magas volt, egyáltalán nem a saját hangja. Szano érezte, hogy a hátán is föláll a szőr. Döbbenten látta, hogy Macumae nagyúr arca megváltozik. Mintha megfiatalodott volna. Mintha egy női arcba nézett volna. – Nem mehet bárhová, ahová csak akar. – Akcentussal beszélt és az ezo nyelvre jellemző fordulatokkal. – Miért bíznék magában? Honnan tudhatnám, hogy megtalálja a gyilkost? Szano és Hirata döbbenten nézet Gizaemon felé. Gizaemon savanykás mosolya mintha csak ezt mondta volna: én figyelmeztettem magukat. – Jobb lesz, ha válaszolnak a kérdésre. – Valaha a sógun detektívje voltam – mondta Szano. Annyira lenyűgözte a Macumae nagyúron keresztül rámeredő idegen, hogy szinte azt se tudta, mit beszél. – Excellenciája azzal bízott meg, hogy gyilkossági ügyeket nyomozzak ki a számára. – A szellem jelenléte megfertőzte az atmoszférát. Valami ősi félelem fogta el Szanót. – A sógun elégedett volt a munkámmal. Macumae nagyúr arca lassan visszanyerte vonásait és a saját hangján beszélt. – Mindenről be kell számolnia nekem, bármit is tesz, és előzetesen engedélyt kell kérnie tőlem. Kíséret nélkül sehová nem mehetnek. Ezek a feltételek nem szerepeltek az alkuban. Szano zavarban volt. Úgy tűnt, két embernek is be kell számolnia, egy valódinak és egy képzeltnek. Vagy netán kísértetnek? Így nem sok szabadsága marad arra, hogy a fia után kutasson. Ráadásul abban is hátráltatják, hogy a gyilkost megtalálja. – Tetszik, nem tetszik, ez van – mondta Macumae. Két lélek izzott elő a szeméből. – Hát jó. – Szano kényszerűségből belement az új egyezségbe. – És mi lesz az első lépése? – kérdezte Macumae megbékélve. – Általában megvizsgálom az áldozat holttestét – mondta Szano. – De mivel olyan sok idő telt el, a holttestet nyilván rég elégették. Tehát mivel ez nem lehetséges, esetleg elmondhatnák nekem, hogy mi történt. – De lehetséges. – Macumae nagyúr a nagybátyjához fordult. – Vezessétek Tekaréhoz. Gizaemon intett az ajtó felé, szemében pedig gunyoros jókedv csillant Szano és Hirata meglepetése láttán. 35

– Erre tessék. ● Reiko, miután egyedül maradt, kikászálódott az ágyból. Olyan hideg volt, hogy alig kapott levegőt. Amilyen gyorsan csak lehetett, megmosakodott, felöltözött és rendbe szedte magát, majd megette az ételt, amelyet a szolga behozott neki. Kinyitotta az ablaktáblákat, félretolta a papírtáblát és kikukucskált. Macumae-katonák ácsorogtak a verandán. Reiko alig várta, hogy Maszahirót kereshesse. De vajon megállítják-e, ha megpróbálja? Vajon őt is ugyanúgy figyelik, mint Szanót? Edóban teljesen világosan voltak a szabályok. Itt mintha valami törvénytelen, értelmetlen lidércnyomás vette volna körül. Kopogtattak az ajtón. – Szabad – szólt ki Reiko. A cselédlány volt Macumae úrhölgy szobájából. Egy batyut tartott a kezében. – Elnézést, tiszteletre méltó úrhölgy – hajolt meg –, de gondoltam, talán örülni fog ezeknek. – Választékos volt a beszéde. Letérdelt, majd Reiko felé nyújtott egy prémmel szegélyezett szarvasbőr kabátot, csizmát és bőrkesztyűt. – Köszönöm – Reiko hálás volt a cselédlány kedvességéért. Fölvette a ruhadarabokat. Durván voltak összevarrva, hasonlítottak ahhoz, amelyeket a cselédlány viselt. Nem is néztek jól ki. De sokkal melegebbek voltak, mint azok a ruhák, amelyeket ő hozott magával Edóból. – Nem hinném, hogy ő bármit is adott volna magának – mondta a lány. – Főleg azok után, amik tegnap történtek. Nyilván Macumae úrhölgyre célzott. Reiko szemügyre vette a cselédlányt. A felemelt szemöldök és a bizonytalan mosoly jelezte, alig várja, hogy pletykáljon. – Tudsz maradni egy ideig? – Igen – a lány örömmel sóhajtott. – Ezer hála. – Hogy hívnak? – kérdezte Reiko. – Orgonának. A pillantása ragyogó, fürge, édes virág után kutató pillangóra emlékeztette Reikót. Orgona az öltözködő asztalhoz merészkedett, végigsimított Reiko ezüstfésűjén, a jade berakásos lakkozott keretű nagyítón, a hozzáillő sminkes dobozon. A csodálattól szétnyílt érzéki, duzzadt ajka. – Edóban sok olyan bolt van, ahol ilyesmit vásárolhatnak az emberek? – Igen – bólintott Reiko. – Még soha nem jártál ott? – Nem. Ezogashimán születtem, és a családom a Macumae klánt szolgálja. De nagyon szeretnék eljutni Edóba. – A lány hangjából sütött a szenvedély. – Jobban, mint bármi mást a világon. Odalépett a szekrényhez, amelyben Reiko tartotta azt a néhány ruhát, melyet sikerült megmentenie a hajóról. – Szabad megnéznem? – kérdezte vakmerően. Reiko bólintott, hiszen kimondatlan alkut kötöttek, mely megengedte a lánynak, hogy kutakodjon. Orgona kinyitotta a szekrényt, kiemelt egy kék és ezüst tájképmintás selyemkimonót. – De gyönyörű! – tört ki belőle és maga elé tartotta. Aztán felsóhajtott: – Még ha lennének is ilyen ruháim, errefelé nincs olyan hely, ahol viselhetném őket. És nincs senki, akinek mutogassam magam. Bárcsak a nagyvárosban élhetnék! Eljött az idő, hogy Reiko behajtsa az alku ráeső részét. – Esetleg válaszolhatnál néhány kérdésemre. – Megteszem, amit tudok. – Orgona végigsimított még egyszer a kimonón, aztán elrakta a ruhadarabot és letérdelt Reiko mellé. Volt benne valami rátartiság, ami bosszantotta Reikót. De nem volt abban a helyzetben, hogy megválogassa a társaságát. – Először is, kik ezek az ezo asszonyok? – Ágyasok. Reiko megdöbbent. A barbárok olyan különösek voltak, hogy elképzelni sem tudott szexuális kapcsolatot köztük és a japánok között. – Macumae nagyúr ágyasai? 36

– Nem, hanem a hűbéreseihez tartoznak. Ez megmagyarázta, hogy mit kerestek a nők a várban, annak ellenére, hogy az ezók ki voltak tiltva. – És miért haragudott rájuk ennyire…? Orgona a nyitott ajtó felé pillantott. Valamivel odébb cselédlányok kuncogtak, Marume, Fukida és a Patkány pedig flörtöltek velük. Orgona intett Reikónak, hogy hajoljon közelebb, úgy suttogta. Ő és a társalkodónői alsóbbrendűnek tekintik az ágyasokat. Állatoknak. Féltékenyek, mert a férfiak őket kívánják. Amint módukban áll, megbüntetik őket. Nem tudják megbüntetni a férfiakat, ezért az ágyasokon élik ki féltékenységüket, értette meg Reiko. Az ágyasok pedig nem üthetnek vissza, mert a népükön állnának bosszút. Reiko kezdte megszánni az ezókat. – De Macumae úrhölgy kezdett még rosszabbul bánni velük a lánya halála után. Reiko előtt kezdett megvilágosodni a helyzet. – Mikor volt ez? – Múlt tavasszal. – Hány éves volt a lánya? – Nyolc. Tehát ugyanolyan idős, mint Maszahiro. – Van másik gyermeke is? – Nem. Macumae nagyúr adoptálta egyik kuzinját, az lesz az örököse. A felesége már túl öreg ahhoz, hogy legyen még gyereke. Reiko végre megértette, Macumae úrhölgy miért reagált olyan hevesen, amikor megkérdezte tőle, van-e gyereke, és hogy tudja-e milyen érzés elveszíteni egy gyermeket. Akarata ellenére is fájó sebet tépett fel. Immár sajnálta Macumae úrhölgyet. Megbánta saját szavait és azt, hogy kiprovokálta az úrhölgy kegyetlenségét a védtelen ezo ágyassal szemben. Kíváncsi volt, hogyan halt meg Macumae úrhölgy lánya. De elborzadt attól, hogy a gyerek haláláról beszélgessen akkor, amikor a saját fia eltűnt. És volt más sürgetőbb témája is. – Meg akarom találni a fiamat. Tudsz segíteni? Orgona hátrébb húzódott. Tetszeni vágyását mintha aggodalom váltotta volna fel. – Te tudsz valamit? Orgona nem nézett a szemébe, de Reiko tovább erőltette. – Mondd el. – Azt hiszem, láttam – mondta a lány vonakodva. Reiko szinte megszédült a reménytől. – Mikor volt ez? Hol? – Úgy egy hónapja. Itt a várban. Egy kisfiút három katonával. Még soha nem láttam őket azelőtt. Nyilván Maszahiro volt, Macudaira nagyúr kíséretében – gondolta Reiko. Ám Orgona habozásából egyértelműnek tűnt, hogy nem akarja elmondani az egész történetet. Mert a vége nem fog tetszeni neki. Mégis tudnia kellett az igazat. – Mi történt? – követelte. Orgona sóhajtott. – Macumae nagyúr katonái bevezették őket a várba. Macumae nagyúr tehát hazudott, amikor azt mondta Szanónak, semmit nem tud Maszahiróról. Amikor azt állította, hogy a gyerek nem jutott el Fukujamába. – Nem tudom, mi történt ott, de… – Folytasd – biztatta Reiko, bár elfogta a rettegés. – Egy idő múlva a katonák kivezették a három kísérőt. Meg voltak kötözve és be volt tömve a szájuk. A katonák kivitték őket az udvarra, aztán letérdeltették és… – Orgona nyelt egyet. – Levágták a fejüket. Reiko úgy érezte, hogy a világ elsötétül előtte. Semmi oka nem volt azt gondolni, hogy Macumae nagyúr megkímélte a fiát, miután lemészároltatta a kísérőket. – Mi van a fiúval? – kényszerítette ki magából a szavakat. – Nem tudom. Nem volt a katonákkal.

37

Törékeny, bizonytalan megkönnyebbülés futott végig Reikón. Ha Maszahirót nem ölték meg, ha nem volt ott a kivégzésen, amit Orgona látott, akkor talán még életben van. – Mi történt vele? – Szinte nem is merte megkérdezni. – Nem tudom. Nem jött ki a várból. Legalábbis én nem láttam. Lehet, hogy meggyilkolta Macumae nagyúr, aki elég őrült ahhoz, hogy megölje egy kancellár gyermekét? Saját józan eszének hangja kínozta imígyen Reikót. Macumae azért hazudott, mert nem akarta, hogy…?…annyi esze megmaradt, hogy féljen a büntetéstől. De Reiko szelleme nem volt hajlandó elfogadni ezt. – Többet nem láttad? – tudakolta. Orgona hátrahőkölt. Megrémisztette Reiko pillantásának vadsága. – Lehet, hogy még a várban van? – Reiko mozdulatlanul ült, de a szeme kitágult, szája kinyílt. Minden érzéke mintha csak a fiát kereste volna. – Lehetséges – mondta a lány. De úgy hangzott, inkább csak azért, hogy Reiko kedvében járjon, és nem azért, mert így is gondolja. Egy másik cselédlány kukucskált be az ajtón. – Orgona, Macumae úrhölgy hivat. – Mennem kell – emelkedett fel a lány. Reiko megmarkolt a karját. – Ki tudod deríteni, itt van-e a fiam? Megkeresed nekem? Kérlek – suttogta. Az együttérzés mellett ravaszkás elégedettség csillant meg Orgona szemében. – Megpróbálom. A lány kisietett, Reiko pedig tudta, hogy az történt, amit Orgona akart. Lekötelezte magát neki. Reiko nem tudott megbízni egy olyan emberben, aki egy elrabolt gyermek anyjának helyzetét képes kihasználni. De az ördöggel is kiegyezett volna, hogy megtalálja Maszahirót. Most legalább nyílt némi remény, valami más is azon kívül, hogy várja, milyen híreket hoznak. De egyre nehezebben viselte el a várakozást. Minden egyes pillanattal fogyott a türelme, míg végül úgy érezte, nem bírja tovább. Cselédlányok jöttek be, hogy kisöpörjék a szobát. Amikor végeztek, fölvették szőrmeszegélyes kabátjukat, fejükre húzták a prémes kámzsát, mielőtt kiléptek volna a hidegbe. Reikót hirtelen megszállta az ötlet. Ruhájukra nézett, aztán a sajátjára, amelyet Orgonától kapott. Gyorsan utánuk sietett. Az emberek természetesnek veszik a szolgákat, nem sok figyelmet szentelnek nekik. A cselédlányok egymás közt csevegtek, ő pedig lehajtotta a fejét, és az ajtónál álló őrök mellett kisietett az ajtón. Azok ügyet sem vetettek rá.

38

G

izaemon és az őrök kivezették Szanót meg Hiratát egy rusztikus teaszertartás kunyhóhoz, melynek ajtajánál kőmedence állt, hogy belépés előtt kezet moshassanak. A japán magas kultúra eme jelképe idegennek tűnt a távoli északon. Szanót inkább bizonytalanná tette, mintsem erőt adott neki az ismerős látvány. Mintha a Holdra repülve otthoni díszeket találna. Úgy gondolta, hogy azok után, amit eddig tapasztalt ezen a helyen, már semmi nem tudja megdöbbenteni. De mikor Hirata és Gizaemon társaságában belépett a kunyhóba, rájött, menynyire távol járt az igazságtól. A holttest fenyőkoporsóban hevert a mennyezetet tartó göcsörtös faoszlopok között. Körötte arany lótuszvirágok és réz füstölők. Tekare sötétarany vízililiom mintás pazar selyembrokát kimonót viselt. Sűrű, hullámos haja szét volt terítve feje alatt a párnán. Szeme csukva volt, karja a teste két oldalán. Macumae valóságos szentélyt rendezett be szeretőjének maradványai köré. A hideg többé-kevésbé megőrizte, bár az arc összement, összezsugorodott. Szano először azt hitte, hogy a kékes elszíneződés a száj körül rothadás jele, aztán rájött, hogy olyasfajta tetoválás, amilyet Reiko figyelt meg az ezo ágyasokon. – Macumae nagyúr ágyasa ezo asszony volt – jegyezte meg. Hiratával az oldalán lenézett a holttestre. Feltűnt neki a lelapult selyempárna Tekare feje mellett. Macumae nagyúr nyilván órákat tölt azzal, hogy mellette térdel. Szano visszagondolt arra a jelenetre a nagyúr szobájában… de lehetetlen, hogy a halott Tekare beszél Macumae nagyúrból. Nyilván őrültsége készteti arra, hogy felvegye ezt a személyiséget. Mégis úgy tűnt, hogy megszállta a szellem és attól beteg. Így Szano, aki fogoly, nem tehet mást, mint úgy tesz, mintha maga is elhinné. – Errefelé általános gyakorlat az ezo ágyas. Nincs elég japán nő, és sok férfi kedveli a bennszülött húst. Szano szemöldöke megemelkedett a durva megjegyzés hallatán. – Maga nem ért egyet ezzel? – Csakis azért, mert sok bajt okozhat. Maga is látta a példáját az unokaöcsémen. – Nem kedvelte Tekarét? – kérdezte Hirata. – Semmivel sem volt rosszabb a többinél. – Általában nem kedveli az ezókat? Gizaemon vállat vont. – Megvan a maguk haszna. Ha ők nem lennének, a klánom a sógun gyalogkatonájaként szolgálna. Hirata és Szano egymásra pillantottak. Mindkettőjüknek feltűnt Gizaemon hozzáállása. – El tudná mondani, hogyan halt meg? – kérdezte Szano. – Rugós nyíllal lőtték le. Látott már ilyet? – Szano a fejét rázta, Gizaemon pedig elmagyarázta. – Vadászfegyver. Az íjat egy zsinórhoz erősítik, amely az sövényen van kifeszítve. Mikor egy állat a zsinórhoz ér, kilövi a vesszőt. Csak épp ez esetben nem egy szarvast talált el. 39

Hüvelykujja és mutatóujja közé foga az asszony ruháját és óvatosan széthúzta. A holttest bőre szürkés volt. A melle összezsugorodott. A bordák között randa sebhely látszott, a szövet megfeketedett a vértől és a rothadástól. – Szép, tiszta lövés – mondta. Szanót taszította a hangjából érződő elégedettség. – Miből gondolja Macumae nagyúr, hogy Tekarét meggyilkolták? Nem lehetett baleset? Belelépett egy szarvasnak felállított csapdába? – Lehetetlen – felelte Gizaemon bánatosan. – Azon az ösvényen senki sem vadászik. Túlságosan közel van a városhoz. Ne tévedjenek, ez nem lehetett baleset. Aztán hozzátette: – Azon kívül nem pusztán a nyílvessző ölte meg a lányt, a nyíl surkuayjal volt megmérgezve. – Surkuay? – ráncolta homlokát Szano az ismeretlen szó hallatán. – Bennszülött szer. Sisakvirág növényből, dohányból, közönséges mérges rája tüskéjéből és egyéb mérgező dolgokból készül. Bárhol eltalál vele az ember egy medvét, legfeljebb kétszáz lépést tud megtenni, mielőtt meghal. Csak követni kell oda, ahol összeesik. Mindössze egy védekezés van. Azonnal ki kell vágni a mérgezett húst és kimosni a sebet. És mint láthatja, Tekare meg is próbálta. – A csupasz kezével – jegyezte meg Szano. Hiratával együtt tanulmányozták a seb körüli nyomokat. – Sokra ment vele – vetette oda Gizaemon kegyetlenül. Szano agyában az motoszkált, hogy a nyomozás során termékeny talaj lehet, ha a férfi ilyen rossz véleménnyel volt Tekaréról. – Mit gondol, ki ölte meg? – Nyilván egy ezo – Gizaemon biztosnak tűnt a dolgában. – Miért állítja ezt? – A rugós íj ezo fegyver. A méreg is ezo méreg. Márpedig egy meg egy, az kettő. – Úgy hangzik, mintha azt szeretné, hogy a gyilkos ezo legyen. Miért? Gizaemon viharvert arcán némi vidám leereszkedés látszott. – Hadd magyarázzam el, mi a helyzet itt Ezogashimán, tiszteletre méltó kancellár. Az ezók és a japánok között mindig is feszült volt a kapcsolat. Nem tetszik nekik, hogy a területükre vannak korlátozva és csak rajtunk keresztül kereskedhetnek a külvilággal. Szívesebben jönnénekmennének kedvük szerint. – Ha közvetlenül adhatják el az árujukat a japán vevőknek, maguk határozzák meg az árat, és kihagyják a Macumae-közvetítőket az alkuból – bólintott Szano. – Mire akar kilyukadni? – Mostanáig működött a kompromisszum. Az ezók tudják, hol a helyük, mi pedig hagyjuk, hogy maguk válasszák meg vezetőjüket, irányítsák a falvaikat, megőrizzék a hagyományaikat. De ez nem mindig működik. – Voltak ezo felkelések? – Igen. Még ha nem is tudnak kiűzni minket, újra meg újra megpróbálják. Sokkal jobb végleg eltiporni őket. Szano azokra gondolt, akik tegnap megmentették őt, Reikót és társait. Immár a politika tágabb összefüggésében látta a gyilkossági ügyet. Ha csakugyan egy ezo ölte meg Tekarét, az ürügyet ad Macumae nagyúrnak arra, hogy alávesse a barbárokat. Még akkor is, ha az áldozat közéjük tartozott. Egy egész nép túlélése függ a nyomozásától. Szanóra amúgy is hatalmas nyomást nehezedett, hogy bármi módon megoldja az ügyet. A saját, a felesége, a fia és a társai sorsa függött a sikerétől. – Miért ölte volna meg egy ezo Tekarét? – Ki tudja? Valami vita miatt. Kit érdekel? – Gizaemon hangja azt jelezte, hogy számára a barbárok közötti személyes kapcsolatok mind lényegtelenek. – Megígértem Macumae nagyúrnak, hogy megtalálom Tekare gyilkosát – mondta Szano. – Kétlem, hogy elégedett lenne, ha úgy általában Tekare népét hoznám ki bűnösnek. Ha kibogoznánk, miért halt meg, elvezethetne a tetteshez. 40

– Nos, nem én vagyok az, aki meg tudná mondani, hogy miért – mondta Gizaemon. – Jobban tenné, ha magukkal az ezókkal beszélne. – Szándékomban is áll. De előbb a fiamról szeretnék beszélni magával. Az ellenállás azonnal megkeményítette Gizaemon arcát. – Hol van? – erősködött Szano. Gizaemon a fejét rázta. – Úgy érti, nem tudja, vagy úgy, hogy nem árulja el nekem? – Úgy értem, nem kényszeríthet arra, hogy bármi olyat mondjak, amit felhasználhat az unokaöcsém ellen – felelte Gizaemon egy, a gazdájához hű szamuráj makacsságával. Szano haragja, amelyet Macumae iránt érzett, immár kiterjedt Gizaemonra is. Hiszen azt gyanította róla, hogy ismeri Maszahiro sorsát. Egy ártatlan nyolcéves gyermek sorsáról van szó. Gizaemon bozontos szemöldöke összébb húzódott a sértettségtől. – Minden erőmmel próbálom fenntartani a rendet Ezogashimán, és a minimumra csökkenteni a kárt, amelyet Tekare az unokaöcsémen keresztül okozott. – Nem kell elárulnia az unokaöccsét, csak hagyja, hogy kutassak a fiam után. – Nem tehetem. Az a dolga, hogy megoldja a bűntényt. Az én parancsom pedig az, hogy ebben segítsek és semmi másban. – Macumae nagyúrnak nem kell megtudnia. Gizaemon élesen felnevetett. – Nem fogok segíteni magának, ahogyan senki más sem itt. Ha élve akar távozni erről a szigetről, jobban teszi, ha megfeledkezik a fiáról, elkönyveli veszteségnek, és azt teszi, amit mondanak. Szano megértette, hogy komoly a helyzet, komolyabb, mint először gondolta. Mégis azt mondta: – Fel fogná végre, hogy az unokaöccse igen kínos helyzetbe hozta. Előbb-utóbb elszámoltatják a tetteiért. Csakugyan vele együtt akar elveszni? – Az a kötelességem, hogy mindenhová kövessem az uramat. – Úgy hangzott, mint aki komolyan veszi ezt a kötelességét. – Örömmel hajlok meg az óhajai előtt. – Működjön együtt velem, és később segítek önnek – makacskodott Szano. – Felejtse el. – Ha a fiam itt van, legalább kérje meg Macumae nagyurat, hogy adja át nekem. Használja fel a befolyását az érdekében. A férfi szeméből áradó szomorúság elárulta, hogy nem olyan szívtelen, mint amilyennek látszik. De a fejét rázta. – Egyáltalán nem vagyok már hatással Macumae nagyúrra. Senki sincs, Tekarét leszámítva. Szano érezte a vereség keserűségét, ám nem volt hajlandó lenyelni. – Soha nem egyetlen út visz a célig. Beszélek hát az ezókkal. Elém tudja vezetni azokat, akik a város környékén voltak a gyilkosság éjszakáján? – Ezt megtehetem. ● A vendégszállás sarkán befordulva Reiko a bokrok közé suhant és lekuporodott. A szíve hevesen vert a lelkesedéstől, hogy sikerült megszöknie. De hová menjen először? Vajon mennyi idő múltán fedezik fel az őrök, hogy eltűnt? Hála a szőrmés csizmának, Reiko nyugodtan gázolhatott át a behavazott kerten. A fukujamai vár nagyobbnak tűnt, mint előző nap, több épület volt benne. Az asszony elbátortalanodott a gondolatra, mekkora területet kell átkutatnia. Ha egyáltalán itt van Maszahiro. Ha egyáltalán életben van. Reiko kizárta agyából ezeket a gondolatokat. Menet közben egyszer csak férfihangokat hallott közeledni. Bebújt egy magas kőlámpás mögé. Két őr ment el mellette. További őrök járőröztek mindenfelé. Itt sokkal komolyabban vették a biztonságot, mint az edói várban. Előbb-utóbb

41

biztos belefut valakibe, akinek feltűnik, hogy nem cselédlány. Reiko besurrant egy kapun. Ócska melléképületek között találta magát. Némelyik közülük raktár volt, tűzbiztos fallal, vasajtóval és cseréptetővel. Egy másikból füst és ételszag áradt ki, jelezve, hogy ott konyha működik. Reiko hangokat hallott. Sistergést, vágást, szeletelést, emberi hangokat. Szolgák cipelték be a szenet, hozták ki ételmaradékokat. Reiko fejét elfordítva sietett el mellettük, átszaladt egy másik kapun. Vad ugatás riasztotta meg. Négy hatalmas, ijesztő kutya rontott neki, fogát csikorgatva. Reiko felsikított és védekezően kapta maga elé karját. Parancsszó hallatszott ezo nyelven. A kutyák megtorpantak Reiko előtt. Szemük ragyogott, szőrük felállt. Fenyegetően morogtak, de nem támadtak. Reiko körülnézett és egy ezo asszonyt pillantott meg egy nyitott pajta mellett, amelyben szánok és felszerelések sorakoztak. Az az ágyas volt, akit próbált megvédeni Macumae úrhölgy haragjától. Az asszony mondott valamit a kutyáknak, akik megfordultak és odaügettek hozzá. Jámbornak és engedelmesnek tűntek, akár a házikedvencek. A nő megvakargatta őket a fülük mögött és Reikóra mosolygott a maga szégyenlős, de barátságos módján. A megértés áthidalta a kettőjüket elválasztó kulturális és élet-tapasztalatbeli szakadékot. Reiko kiállt mellette és ő szerette volna viszonozni a szívességet. Reiko is mosolygott. Íme talált egy Orgonánál megbízhatóbb szövetségest. De vajon hogyan fog beszélgetni vele? Az ezo nő lopva körülnézett, mintha csak azt mérné fel, nem figyeli-e őket valaki. Aztán intett Reikónak. – Jöjjön – suttogta japánul.

42

G

izaemon katonákat küldött a barbárokért. – A Kereskedelmi Szertartás termében hallgathatják ki őket – mondta Szanónak és Hiratának. Ez volt az a terem, ahol Macumae nagyúr és hivatalnokai az ezókat fogadták azok éves látogatásai során. A berendezés elárulta Hiratának, hogy a szertartás több volt puszta üzletkötésnél. A japánok fensőbbségének és az ezók alávetettségének jelképe is egyben. A függönyökön jókora Macumae címerek díszelegtek. A terem teli volt páncélokkal, lándzsákkal, puskákkal és egy ágyúval. – Nem árt megmutatni nekik, ki az úr a házban – mondta Gizaemon. – Szükségem lesz a tolmácsomra – közölte Szano. – Én beszélem az ezo nyelvet, majd én fordítok. – Inkább használom a saját emberemet. Hirata tudta, hogy Szano olyasvalakit szeretne, akiben megbízhat. Nem annak az őrültnek a rokonát, aki foglyul ejtette őket. Más oka is volt annak, hogy ne bízzon Gizaemonban, nemcsak a Macumae nagyúrral való rokoni kapcsolata. – Ahogy gondolják – Gizaemon közönyös hangja elárulta, nem sok esélyt ad annak, hogy Szano megoldja a bűnesetet, bárki is tolmácsoljon neki. Hívatták a Patkányt. Bánatos, megadó arccal érkezett. – Foglaljanak helyet – mutatott Gizaemon az emelvény felé. Az őrök azt a hét barbárt vezették be, akik menedéket adtak neki. Hiratát megdöbbentette a rajtuk végbement változás. Az állatprémek helyett most kínai motívumokkal díszített selyemruhákat viseltek, nyilvánvalóan a szertartási öltözetüket. Akár a gyerekek, egymás kezét fogták, és előre hajolva, imbolyogva lépkedtek. Hirata feltételezte, hogy ennek a protokollnak az volt a célja, hogy megalázzák őket. Belehasított a felháborodás Awetok, az öreg törzsfőnök miatt, aki közönyös méltósággal viselte a dolgot. Az ezók letérdeltek a több lépcsős padló legalacsonyabb szintjén. Ez is alsóbbrendűségüket szándékozott kihangsúlyozni. Hirata abban a helyzetben ült, amely a hatalmat szimbolizálta. Lenézett arra a férfira, akiről úgy vélte, hogy a tanítója. Még az eddiginél is szélesebbnek érezte a kettőjüket elválasztó kulturális és rangbéli szakadékot. – Mondd meg nekik, hogy közöljék a nevüket és címüket – utasította Gizaemon a Patkányt. – Ez a szokásos eljárás. – A Patkány engedelmeskedett; az ezo férfiak beszéltek, ő pedig fordított. Mint kiderült, a törzsfőnök társai a falujabeli férfiak. A kék gyöngy nyakláncos, erős férfit Urahenkának hívták. Ugyanolyan jámboran viselkedett, mint a többiek, de Hirata dühöt olvasott ki villogó szeméből, feszes állából. – Szeretnék bizalmasan beszélni velük – mondta Szano Gizaemonnak. – Megtenné, hogy az embereivel odakint vár? 43

– Az a kötelességem, hogy szemmel tartsam magát – felelte Gizaemon. – És azok után, amik tegnap történtek, erre szükség is lehet. Hirata érezte, mennyire nem tetszik Szanónak, hogy úgy bánnak vele, akár egy pórázon tartott kutyával. Hogy kénytelen egy eszelős óhajai szerint vezetni egy nyomozást, amikor nem akar mást, mint megtalálni a fiát. Ám Szano nem vitatkozott, meghajolt az ezók felé, és így szólt: – Megtisztelnek a jelenlétükkel. – Hirata megértette, hogy főnöke így mentegetőzik a rossz bánásmódért és reméli, hogy elnyeri az együttműködésüket, nem kényszerből, hanem önként. – Tekare, Macumae nagyúr volt ágyasának meggyilkolása ügyében nyomozok. Szeretném, ha válaszolnának néhány kérdésre. Miután a Patkány fordított, a törzsfőnök ravasz pillantása Szanóról és Hiratáról a teremben körben felsorakozott Macumae őrökre villant. Awetok nyilván felfogta, hogy az újonnan jöttek nem szabad akaratukból cselekednek, még ha nem is lehetett tisztában a részletekkel. Nyugodt hangon szólalt meg: – Ahogy óhajtják – fordította a Patkány. És ezzel megkezdődött a kérdések, a válaszok, és a fordítások sorozata. – Ismerték Tekarét? – kérdezte Szano. Mindenki bólintott. – A mi falunkból származott – mondta a törzsfőnök. – Mit kerestek a városban, amikor Tekarét meggyilkolták? Nem ért addigra véget a kereskedelmi szezon? – Azért jöttünk, hogy megmentsük. – Hogy megmentsék? – Szano a homlokát ráncolta. Ugyanaz a zavar látszott rajta, mint amelyet Hirata érzett. – Mégis, mitől akarják megmenteni? Mikor a törzsfőnök végre megszólalt, Hirata haragot érzett ki nyugodt hangjából. Harag fortyogott a többi barbárban is. – Macumae ellopta tőlünk Tekarét, saját gyönyöre rabszolgájává tette. Mintha nem lenne elég, hogy arra kényszerít, eladjuk neki és klánjának nevetségesen alacsony áron a javainkat, még az asszonyainkat is elveszi. Gizaemon arca elkomorodott. Parancsszavakat vakkantott Awetok felé. A Patkány ezeket is lefordította Szanónak. Azt mondta neki: – Vigyázz a szádra! Még egyszer kritizálni mered Macumae nagyurat, megveretlek. – Mondd meg neki, én viszont engedélyezem neki, hogy őszintén beszéljen – mondta Szano. Miközben a Patkány továbbította szavait, Gizaemonhoz fordult. – Akár tetszik magának, akár nem, de nyomozok, méghozzá Macumae nagyúr akaratából. Talán ez a legjobb esély arra, hogy visszatérjen a józan esze. Az, hogy beleavatkozik, nem segít rajta. – Szano egy pillanatra elhallgatott. – Vagy talán nem is rajta próbál segíteni? – Természetesen igen – felelte Gizaemon bosszankodva. – A születése óta szolgálom. – Tekare csak egy volt a sok ezo nő közül, akik japán férfiak szeretői lettek – emlékeztette Szano a törzsfőnököt. – Miért éppen őt akarták megmenteni? – Mert ő volt a falunk sámánja. Szano előrehajolt. Érdeklődéssel hallotta ezt az új tényt az áldozatról. Hirata érdeklődése is feltámadt az ezók szellemi hagyományának hallatán. Lehet, hogy kapcsolatban áll az ő misztikus harcművészetével? – Mi a sámán dolga? – Diagnosztizálja a betegségeket, majd gyógyfüvekkel, szertartásokkal és ördögűzéssel gyógyítja őket. Ő a kapcsolat az emberi világ és a szellemvilág között. Nélküle nem fordulhatunk segítségért, sem védelemért a szellemekhez. Megértheti, miért akartuk visszakapni. ● Úgy tűnt, Macumae nagyúr tovább növelte a feszültséget az ezók és a japánok között azzal, hogy a törzs legfontosabb személyiségét a szexrabszolgájává tette. – Amellett, hogy a falu számára fontos volt, milyen ember volt Tekare? – kérdezte Szano. – Erős, értelmes nő. Bár Hirata nem tudhatta, mit mond Awetok, amíg le nem fordították szavait, érezte, hogy törzsfőnök általánosságban, kritika nélkül beszél a halottról. Azon kívül felfogta azt a mentális energiát is, ami a törzsfőnökből sugárzott, miközben Szano feltette kérdéseit. 44

– Mi volt a véleménye róla? – kérdezte Szano. – Nagyon nagyra tartottam a képességeit. Soha életemben nem láttam még egy ilyen erős sámánt. – És maguk? – fordult Szano a többiekhez. Valamennyien a törzsfőnök véleményét visszhangozták. Hirata úgy gondolta, valójában kikerülik a kérdést, vagy nem képesek maguk gondolkodni, vagy nem akarnak ellentmondani vezetőjüknek, netán nem törődtek a nővel. Szano ezután valamennyiüket megkérdezte, milyen kapcsolatban álltak az elhunyttal. A törzsfőnök a nagybátyja volt egy házasság révén. Az egyik férfi a sógora, egy másik az unokatestvére. Az ezo falu láthatóan különböző egybefonódó családok hálójából állt. Urahenka az elhunyt férjeként azonosította magát. – Nahát, nahát – gondolta Hirata. – A kék gyöngyös, erőteljes férfi egyszeriben csak az ezo gyanúsítottak hierarchiájának csúcsára állt. – Jó kapcsolatban állt Tekaréval? – tette fel Szano neki a kérdést. Urahenka keserűen válaszolt. – Egyáltalán nem álltunk kapcsolatban. Csaknem három éve nem láttam, azóta, hogy elvették tőlem. Hirata elképzelte, milyen lehet, ha az embertől elrabolják a saját feleségét, és arra kényszerítik, hogy valaki másnak a szeretője legyen. Elöntötte a bűntudat, amiért elhanyagolta Midorit, amíg a harcművészetet tanulmányozta. Akarata ellenére is hiányozni kezdett neki édes, hűséges felesége és együtt érzett Urahenkával. – Kielégítő volt a házassága mielőtt elvitték Tekarét? – tudakolta Szano. – Igen, szerettem őt, és vissza szerettem volna szerezni. De most már végleg elment, soha ebben az életben nem láthatom. Hogy nyomatékot adott szavainak, többször mellkasára csapott, majd belemarkolt a levegőbe, aztán leejtette kezét, válla bánatosan lehorgadt. A nyelvi akadály és idegensége miatt nehéz volt megállapítani, hogy igazat mond-e. Hirata inkább az őt körülvevő mentális energiamezőre fókuszált. Ellentmondásos rezgéseket érzett ki belőle. – Hol volt azon az éjszakán, amikor Tekare meghalt? – kérdezte Szano. Urahenka haragos pillantást vetett rá: – Úgy érti, én öltem-e meg? Gizaemon parancsot vakkantott ezo nyelve. Nyilván arra utasította Urahenkát, hogy feleljen, és ne kérdezősködjön. – Nem én tettem. – Urahenka ökölbe szorította a kezét. Inkább a kimondatlan vádaskodás dühítette, nem a büntetéstől félt. – Mindvégig ezt mondta – morogta Gizaemon. – Valamennyien ezt mondják. – Talán ez az igazság – közölte Szano egyenletes hangon. A fiatal barbárhoz fordult. – Ha azt várja tőlem, hogy higgyek az ártatlanságában, akkor árulja el nekem, hol tartózkodott a gyilkosság éjszakáján? – A táborban voltam. – Amikor egyenként mindenkit megkérdeztek, az ezók, a törzsfőnököt beleértve, mind azt mondták, hogy valamennyien a táborukban voltak egész éjszaka. – Ez az alibi semmit sem ér – vetette oda Gizaemon utálkozva. – A rohadékok mindig hazudnak egymásért. Awetok törzsfőnök felemelte kezét, Szano pedig bólintott, hogy engedélyt kap a szólásra. – Macumae-katonák őrizték a táborunkat. Nem távozhattunk volna úgy, hogy észre ne vegyék. Kérdezzék csak meg őket. Szano kérdő pillantást vetett Gizaemonra. – Nehéz szemmel tartani a nyavalyásokat. Úgy járkálnak az erdőben, akár a kísértetek. Egyik pillanatban ott vannak, a következőben már eltűntek. Kilopózhattak és vissza úgy, hogy senki nem veszi észre – mondta Gizaemon. Urahenka dühösen felkiáltott, Gizaemon felcsattant. – Ha meg akarja találni Tekare gyilkosát, nem közöttünk kell keresnie – fordította Patkány. Majd folytatta: – Ne merészelj megszólalni, amíg nem kérdeztek.

45

Szano dühösen sóhajtott egy nagyot. Hirata látta rajta, mennyire idegesíti már az, hogy Gizaemon állandóan közé és a gyanúsítottak közé áll. Mennyire tehetetlennek érzi magát így fogolyként. És mennyire a saját fiát keresné, ahelyett, hogy egy őrült kedvében jár el. De amikor Szano Urahenkához szólt, türelmes, udvarias volt a hangja: – Mit javasol, kik között keressem a gyilkost? – A japánok között. Senkinek nem volt szüksége rá, hogy a Patkány lefordítsa a választ. – De Tekarét rugós íjjal, ezo vadászfegyverrel ölték meg – mondta Szano. – Egy japán trükkje, ránk akarja terelni a gyanút. Urahenkából valóságos szónoklat szakadt ki. Gizaemon néhány lépéssel előtte termett és rárivallt. – Urahenka a Macumae klánt sértegeti – magyarázta a Patkány. Rágcsáló szeméből sütött az idegesség. Gizaemon pedig utasította, hogy tartsa a száját. Awetok törzsfőnök próbált közbeszólni, de Urahenka ügyet sem vetett rá. Felpattant. Ő és Gizaemon egymás képébe üvöltöttek. – Ti japánok el akartok tiporni minket. Azzal kezdted, hogy megölted a feleségem és nem hagyod abba, míg valamennyien el nem tűntünk, hogy elvegyed a földünket – tolmácsolta a Patkány. – Mutass némi tiszteletet, te állat, vagy te halsz meg legközelebb – hangzott a válasz. A többiek is felpattantak, felsorakoztak Urahenka körül. Dühödt hangjuk csatlakozott az övéhez. Hirata feltételezte, hogy az ezók egy olyan frakciójához tartoznak, amelyek harcolni akarnak a japán uralom ellen. Vitatkozni kezdtek Gizaemonnal, az pedig meglökte egyiküket. Az visszalökött. Az őrök kivont karddal rohantak Gizaemont támogatni. Hiratát elöntötte a kétségbeesés. Felfogta, hogy a háború itt, ebben a szobában kitörhet. Szano felpattant. – Megállj! – harsogta. – Mindenki hátralép! Hirata a benne lakozó misztikus erőhöz fordult. Erőteljes nyugodt energia áramlott belőle Gizaemon, az őrök és a barbárok felé. Awetok főnök figyelmeztetően mordult. Az ajka még azután is mozgott, hogy már nem jött ki belőle hang. Behajlította kezét, mintha áldást osztana. Hirata később meg nem tudta volna mondani, melyik taktika vált be. Vagy talán így együtt voltak sikeresek. De az őrök visszadugták hüvelyükbe fegyverüket, Urahenka és a többi ezo térdre rogyott. Gizaemon duzzogva, de jámboran lekucorodott az emelvény mellett. A küzdő felek mind megkönnyebbültnek, ám zavartnak látszottak. Sejtelmük sem volt, hogy mi történt velük, de a feszültség elillant. Szano és Hirata újra helyet foglaltak. Hirata közben érdeklődő pillantást vetett Awetok főnökre. A törzsfőnök hallgatott és közönyösnek tűnt. Ám Hirata mintha ravaszkás csillogást látott volna a szemében. Hirata még erősebben érezte, mint eddig, hogy az öreg ezo olyan képességekkel rendelkezik, amelyet ő fel sem tud mérni, messze túlszárnyalja az övét. Olyan dolgokat tud, amelyeket neki is tudnia kellene. – Mindössze néhány kérdés még – mondta Szano. Ünnepélyes figyelemmel mérte végig az ezókat. Egyenként valamennyiüket. – Maguk ölték meg Tekarét? Valamennyien a fejüket rázták, és egyetlen szót mondtak, amely egyértelműen azt jelentette, hogy nem. Állták Szano pillantását. – Ártatlanok vagyunk – nyilvánította ki a törzsfőnök. Szano nem adta jelét annak, hisz-e nekik, vagy sem. De Gizaemon felhorkantott: – Akkor mégis ki tette? Awetok törzsfőnök válaszolt és a többi ezo bólogatott közben: – Az ön helyében beszélnék egy Daigoro nevű japánnal. Aranykereskedő, aki Fukujamában él. Közismert, hogy rosszul bánik az asszonyainkkal. Nem ez volt az első eset Hirata életében, hogy emberek másra próbálták terelni a gyanút önmaguk helyett. De legalább egy új nyom, amit Szano és ő követhetnek. Hirata pedig hajlamos volt hinni az ezók ártatlanságában. Rádöbbent, hogy saját japán honfitársai ellenében az ezók, a barbárok oldalán áll. 46

– Köszönöm az együttműködésüket – mondta Szano olyan udvariasan, mintha az ezók önként segítettek volna. Awetok törzsfőnök kérdezett valamit. Aztán Gizaemon szólalt meg: – Micsoda pofátlanság! A nyavalyás egy szívességet kér öntől, tiszteletre méltó kancellár. Szano nyilvánvaló erőfeszítéssel zárta ki Gizaemon hangját. – Mit óhajt? – Hogy a népünk hagyományai szerint rendesen eltemethessük Tekarét. Enélkül a szelleme nem léphet át a holtak birodalmába. Itt kószál ebben a világban és kísérti Macumae nagyurat. – Meglátom, mit tehetek – ígérte Szano a törzsfőnöknek. Awetok hálásan meghajolt. Hirata pedig ismét megérezte a törzsfőnök mentális energiájának formáját és szövetét. Immár felfogta, mit jelent. Amikor Szano beszélt hozzá, a törzsfőnök megértette, mit mond. Awetok beszél japánul. Egy csapat őr rontott be a terembe. – Elnézést, amiért félbeszakítjuk, de rossz hírünk van – mondta az, melynek sisakján szarvasagancs díszelgett. – Nos, mi az? – kérdezte Gizaemon. – A tiszteletre méltó kancellár felesége eltűnt.

47

H ogyhogy tudsz japánul? – A várban élek… – Az ezo nő felemelte három ujját. – Három éve? Az asszony bólintott, majd jelentőségteljesen megérintette fülét, „figyelek”. Egymás mellett álltak a pajtában. Hideg volt és félhomály. Kutyaszag töltötte be a kis helyiséget. Az állatok farkukat csóválva szaglászták körbe Reikót. Reiko biztonságban érezte magát itt, elbújva Macumae nagyúr katonái elől. – Hogy hívnak? – kérdezte. – Wente. – Az asszony Reikóra mutatott. Kíváncsi szégyellős volt az arca. – Reiko. Összemosolyogtak. Wente szerényen meghajolt, mint bármely japán parasztlány. – Nagyon köszönöm – mondta. Reiko bólintott. Felfogta, hogy Wente azért fejezi ki háláját, mert ő tegnap közbelépett és megvédte. – Sajnálom, hogy Macumae úrhölgy így bánik veled. Wente lemondóan legyintett, amely sok mindent elárult arról, mi mindent kell az ezóknak elviselnie a japánoktól. Úgy tanulmányozta Reikót, mintha kíváncsi lenne erre a különös japánra, aki nem kegyetlen. – Tegnap Macumae úrhölgy szobájában hallottam. – A szavakat keresgélte, aztán a karját ringatta az egyetemes testbeszéddel, amely a gyermekét ringató anyát jelzi. Végül Reikóra mutatott. Szánalom homályosította el szemét. – Sajnálom. Ez volt az első jele annak, hogy Ezogashimában bárki is őszintén törődött volna az elrabolt gyermekkel. Reiko önuralma összetört. Könnyek csordultak végig hideg arcát. Wente zavartan, tehetetlenül állt mellette. – Sajnálom, sajnálom – ismételte. Mintha személy szerint ő tehetne a dologról, és megbocsátást kérne. – Már nem is tudom, mit tegyek. Reiko letörölte megdermedt könnycseppjeit. Az egyik kutya megnyalta a kezét. A néma állati vigasz kiváltotta a zokogását. – Senki nem segít nekem. – Én igen. – Hogyan? – Reménysugár hasított ár Reiko gyászán. Wente szeme ragyogott az örömtől, amiért megoldást kínálhat. – Fiú itt.

48

A Reikót elöntő örömbe elővigyázatosság keveredett. – De… Macumae nagyúr katonái megölték azokat, akik a fiamat hozták. Nyilván Maszahirót is. – Nem, nem – rázta Wente hevesen a fejét. – Honnan tudod? – Reiko mindenáron hinni akart a lánynak. – Hallgatok, figyelek. – Wente a pajta ajtajához hívta Reikót, majd fölfelé mutatott a vár felé magasodó fehér torony irányába. – Ott van. ● – Hogy jutott ki Reiko úrhölgy? – kérdezte Gizaemon. – Nem tudom – felelte az agancsos. – Egyik pillanatban még ott volt a szobájában, aztán legközelebb, amikor ellenőriztük… – Széttárta a kezét. – Hogy lehet ilyen idióta, Okimoto kapitány? Hagyta, hogy egy asszony átverje? – Gizaemon tehetetlenül forgolódott. Olyan dühbe gurult, hogy majd szétrobbant. Szanót megriasztotta Reiko szökése, de nem igazán lepődött meg. Nagyon jól tudta, felesége mennyire eltökélte, hogy megtalálja Maszahirót és milyen tehetsége van ahhoz, hogy eljusson olyan helyre, ahova nem szabad. – Macumae nagyúr tudja már? – tudakolta Gizaemon. – Nem – mondta Okimoto. – Még nem árultuk el neki. – Ha megtudja, nem lehet megjósolni, hogy az a nő mit tesz vele. – Gizaemont nem annyira Reiko izgatta, mint az, hogy miként védje meg Macumae nagyurat Tekare gonosz szellemétől. – Három hónapja éjjel-nappal próbálom megmenteni – motyogta. – Meddig mehet ez még így? Okimoto kapitányhoz fordult: – Majd én vezetem a keresést, ti ostobák, vigyétek vissza a táborukba a barbárokat. Őket pedig zárjátok be – mutatott Szanóra és Hiratára. – Nem – Szanóba belehasított a Reiko iránti aggódás. Leugrott az emelvényről. – Önnel megyek. – Gizaemon ellenkezni akart, de Szano megelőzte. – Segíthetek magának megtalálni a feleségem. – Már csak arra van szükségem, hogy szabadon mászkáljon. – Ám Gizaemon habozott. Az őrült unokaöccsétől való félelme, a Szanóval szembeni bizalmatlansága és a vágya, hogy elkapja Reikót, között ingadozott. – Én tudom, miként gondolkodik, miféle helyekre megy – győzködte Szano. – Hát jó – bólintott Gizaemon vonakodva kifelé menet. – De Okimoto mindvégig szemmel tartja. Szano hirtelen megértette, miért akarja Gizaemon ennyire figyelemmel kísérni minden lépését. Mert titkai vannak. Vajon ezeknek a titkoknak Maszahiróhoz van közük, vagy a gyilkossághoz, netán mindkettőhöz? Okimoto kapitány a homlokát ráncolta, de azért bólintott: – Igenis. – Kivezette Szanót a szobából, Hirata pedig követte őket. – Hé, mégis hová megy? – Magával – mondta Hirata. – Szó sincs róla. – Azt akarom, hogy addig te beszélj az aranykereskedővel – mondta Szano Hiratának. Elvégre nem halogathatják a nyomozást. – Nos, ezt sem teheti – vágott vissza Okimoto. – Nem mászkálhat egyedül semerre. Macumae nagyúr parancsa. – Akkor küldjön vele valakit – vont vállat Szano. – Macumae nagyúr engedélyt adott, bármerre nyomozzunk a gyilkos után, a lényeg, hogy legyen kísérőnk. – Macumae nagyúr azt is mondta, hogy bármit is tesznek, előbb meg kell beszélni vele. – Rendben – vetette oda Szano. – Kérdezze meg tőle, engedi-e, hogy Hirata-szan bemenjen a városba, és kihallgasson egy gyanúsítottat. – Türelmetlen volt, mert ő akarta megtalálni Reikót, mindenki más előtt. Aztán hozzátette. – Rajta, ne vesztegesse az időt. 49

– Rendben, rendben. – Okimoto parancsot adott két emberének, hogy vezessék Hiratát Macumae nagyúrhoz, a többiek pedig kísérjék el őt és Szanót. – De ne áruljátok el Macumae nagyúrnak, hogy a nő megszökött, sem azt, hogy Szano kancellár őt keresi, nem a gyilkost. Szano felfogta, hogy Macumae nagyúr emberei rettegnek tőle, annak ellenére is, hogy végrehajtják őrült, kegyetlen parancsait. Ritkán tűnt a szemében ilyen perverznek, ilyen ártónak a szamuráj kötelességtudat. – Ami pedig magukat illeti, jobban teszik, ha nem próbálkoznak semmivel – figyelmeztette még Okimoto Szanót és Hiratát. ● Reiko felpillantott a vártoronyra. Emlékezetében előjött az az idő, amikor egy másik eszelős, aki Sárkánykirálynak nevezte magát, egy másik szigeten zárta be őt egy toronyba. A deja vu érzés fojtogatta. Most a fia volt fogoly. Meg kell hogy mentse. Ki akart rohanni, de Wente elkapta. – Nem lehet, veszélyes. – Nem érdekel. Wente elállta az útját. – Ott katonák. – A lány csinos arcáról sütött a rémület. – Elkapják, bántják. – Ha rajtam múlik, akkor nem. – Reiko körülnézett a pajtában. Látta, hogy szerszámok lógnak az egyik falon. Kalapácsok, kések. Lekapott egy hosszú, éles pengéjű, fanyelű kést. – Ha nem látnálak újra, szeretném megköszönni, amiért segítettél megtalálni a fiam – mondta. – Ha bármit tehetek cserébe, megteszem. – Nem lehet – könyörgött Wente. Szája rángatódzott a kék tetoválás alatt, a szavakat kereste. – Nem tudja, hogyan menni, eltéved. Reiko számára egyáltalán nem tűnt nehéznek, hogy megtalálja az utat a vártoronyig. Elvégre egész életében Edo hatalmas labirintusában járkált. – Viszontlátásra. A kutyák előtte ugráltak. Fogukat csattogtatva ugattak. De nem megtámadni akarták, inkább védelmezni. – Menjetek innen – kiabálta Reiko a késsel hadonászva. Wente parancsolt valamit ezo nyelven és a kutyák visszavonultak. A lány a homlokát ráncolva, ajkába harapva habozott. – Magával megyek. Mutatom utat. – Rendben – bólintott Reiko. Wente kézen fogva vezette át a váron, Reiko pedig hálát érzett, amiért vezetője van. Wente tudja, hogy miként legyen láthatatlan. Talán ezo képesség ez, amelyet azért fejlesztettek ki, hogy az erdőben vadászhassanak. Talán csak sokszor bujkált a japánok elől a fukujamai várban. Wente és Reiko épületek, fák, sziklák, hókupacok fedezékében bujkáltak. Kikerülték a szolgákat és hivatalnokokat, akik a fedett folyosókon és kitaposott ösvényeken közlekedtek. Wente mintha előre megsejtette volna, merre járnak az őrök. Reiko sok őrt látott az udvarokban és kertekben, de azok egyszer sem hallották meg őket. Reiko valósággal láthatatlannak érezte magát. Mintha csak Ezogashimának több dimenziója lenne, és ők egy, az emberi szem számára láthatatlan dimenzióban mozognának. Megkerülték a palotát, besurrantak egy kapun, majd egy udvarba jutottak. Középütt emelkedett az öreg torony. Közelebbről nézve a szögletes torony nem fehér volt, hanem szürkés. Felületén repedezett volt a vakolat, látszott, hogy az idő megviselte. Sirályok csaptak le a ragyogó türkizkék égboltról, pihentek meg cseréptetején. Minden egyes emelet fölött ott ívelt egy tető. A kis ablakokat rács borította. Reiko bandzsított a nap miatt, ám nem tudott belátni az ablakokon. Egész lénye bizsergett az érzéstől, hogy Maszahiro odabent van. Legszívesebben teljes sebességgel odarohant volna. Lépcsősor vezetett fel a toronyhoz. A havat ellapátolták a lépcsőkről. A lépcsők tetején a vasalt ajtó kinyílt. Köhögés hangja szűrődött le Reikóhoz. Két fiatal katona lépett ki az ajtón. Vödröket cipeltek, majd kiöntötték tartalmukat a hóra. Aztán visszamentek és becsukták az ajtót maguk mögött. A remény, hogy gyorsan megmentik Maszahirót, elhalt, akárcsak egy reptében lelőtt madár. – Nem lehet bemenni – suttogta Wente. 50

– Biztos van megoldás – súgta vissza Reiko, pedig ő is látta a másik katonát, aki megkerüli a sarkot, és bemegy a vártoronyba. Hogy Maszahiro ilyen közel legyen, és mégis megközelíthetetlen! Szinte elviselhetetlen volt a gyötrelem. Wente a karját rángatta. – Menni kell, mielőtt férfiak meglátnak. – Várj. – Nem. Reiko nem volt képes távozni. Mintha láthatatlan lánc kötötte volna össze a toronyban tartott fiával és horgonyozta volna le a földhöz. De szóba sem jöhetett, hogy megrohamozzák a tornyot. Bár kiképezték közelharcra és győzött már azelőtt, mégis csak egyetlen nő egy késsel, ki tudja hány felfegyverzett őr ellen. Maszahiro semmi hasznát nem veszi, ha elkapják. Engedte, hogy Wente elráncigálja. Minden egyes szívverése fájdalmas volt, miközben rejtekhelyről rejtekhelyre lopakodtak visszafelé a várba. Lélegezni is alig tudott, annyira fojtogatta a zokogás. Minden lépésnél erősebben húzta a láthatatlan lánc. Már a vendégszállás melletti kertnél jártak, amikor öt katona jelent meg. Wente lerántotta Reikót a földre egy hókupac mögött. Hason fekve, lélegzetüket visszafojtva hallgatták a katonák hangját. – Nem juthatott ki a várból. – És nem rejtőzhet mindörökre. Előbb-utóbb megtaláljuk. – Ti hárman itt maradtok, és figyelitek a kancellár embereit. Már csak az kéne, hogy újabb foglyok szökjenek meg. Mi pedig tovább keressük a nőt. Léptek csikorogtak a havon Reiko és Wente közelében. Reiko rémülten fogta föl, hogy észrevették a szökését. Már reménye sincs arra, hogy észrevétlen visszalopakodjon a vendégszállásra. A jeges hókristályok közé szorítva állát, villámgyorsan gondolkodott. – Mit tegyünk? – súgta Wente. Az szóba sem jöhetett, hogy feladja magát. Az őrök bezárnák és még szigorúbban figyelnék, mint azelőtt. Ez az egyetlen esélye, hogy eljusson Maszahiróhoz, nem pazarolhatja el. – Visszamegyek a toronyhoz – mondta Wentének. Bár a lány arckifejezése elárulta, milyen őrült tervnek tartja, jámboran elkísérte Reikót. Az egész várban nyüzsögtek a kutatócsapatok, Reiko és Wente bokrok mögött bujkáltak, cikáztak az épületek között, alig kerülve el a járőröket. Távolról köröztek a torony körül, akárcsak egy hold a bolygója körül, de nem tudtak közelebb jutni hozzá. Fáradtan, zihálva álltak meg egy pillanatra pihenni az egyik raktár árnyékában. A raktár ajtaja kivágódott. Egy katona lépett ki és pillantotta meg Reikót. – Itt van! – harsogta. Reiko futásnak eredt. Túl későn vette észre, hogy Wente egészen más irányba fut. Reiko magára maradva, kalauza nélkül futott az életéért.

51

H

irata, miután engedélyt kapott arra, hogy kihallgassa az aranykereskedőt, az őrzésével megbízott katonák társaságában a városba indult. Két, úgy tizennyolcéves szamuráj volt mellette. Teli voltak ifjonti férfiassággal, és mégis volt bennük valami bizonytalanság a képességeiket illetően. Alig várták, hogy bebizonyíthassák, többet érnek másoknál. És ebbe beleszámolták Hiratát is, legközelebbi célpontjukat. – Próbáljon csak megszökni mitőlünk – szólalt meg egyikük a várból lefelé vezető úton. Kerek, huncutképű fiú volt. – Rajta, próbálja csak meg. – Jó nagy előnyt adunk. – A másik magas nyurga srác volt, kicsit nyúlszájú. Látszott rajta a vágy, hogy verekedjen. – Nem juthat messzire. Hirata szótlanul gyalogolt tovább. – Persze, hogy nem próbálna futni – mondta az első őr. – Nézd meg, biceg. – Mi történt? Leesett a lóról és eltörte a lábát? – kérdezte a második őr. Tudniuk kellett, hogy Hirata tegnap több társukat is megölte a harc közben. Mégis nyugodtan csúfolódtak vele. Mikor Hirata erre sem felelt, az első őr felkiáltott: – Te nyomorék! – és meglökte. Hiratát kiképezték arra, hogy bármilyen körülmények között megtartsa egyensúlyát. Átengedte magán a lökés energiáját, ki az izmaiból. Még csak egy lépést sem veszített. Az újra meglökte, most erősebben. Hirata ez alkalommal visszafordította a lökés energiáját, és a szamuráj hátra esett. A fenekére puffant egy jégfolton és arrébb csúszott. A két fiatal szamuráj Hiratára vetette magát. Hirata oly gyorsan bukott le, hogy szinte eltűnt arról a helyről, ahol korábban állt. Támadói egymásnak ütközve terültek el a földön. Feltápászkodtak és immár kijózanodott, rémült arccal meredtek Hiratára. Hó tapadt arcukra, akár a cukor a süteményre. – Ha újra próbálkoztok valami ostobasággal, kénytelen leszek bántani titeket. Világos? – mondta Hirata. Minden további incidens nélkül jutottak el a városba. Fukujama városa csak jobb híján lehetett főváros. A főutcán az emberek vesztes csatát vívtak a téllel. A két nappal ezelőtti havat lapátolták el a tetőkről. A boltokat mindössze a táblákra faragott nevek alapján lehetett megkülönböztetni, illetve ha néha vevő lépett be valamelyik ajtón, Hirata semmit nem látott odabent a homályos lámpás fényén kívül. Farkasokra emlékeztető kutyák kószáltak az utcán, sárgás nyomokat hagyva a hóban. A várhoz közelebb eső mellékutcákban a falak nagyobb udvarházakat védelmeztek. Ezek nyilván Macumae hivatalnokainak házai voltak. Valamivel távolabb, kerítésekkel körülvéve olyan otthonok sorakoztak, amelyekben a gazdag kereskedők élhettek. De az egész helynek volt valami zárt, nem hívogató hangulata. Férfiak 52

ácsorogtak egy teaház körül, pipázva. Hirata immár felismerte arcukon azt a jellegzetes ezogashimai bőrt, az időjárástól hamar megöregedett külsőt. Gyanakvó kíváncsisággal méricskélték Hiratát. Kísérői egy üzlethez vezették, amely egy egész saroképületet foglalt el. Úgy tűnt, virágzóbb vállalkozás a többinél. Vastag oszlopok tartották a veranda fölött a tetőt. A kémény füstöt okádott. Az ajtó két oldalán vaslámpások lógtak. Odabent az északi klímához alkalmazkodó japán bolt fogadta őket. A falakat a szokásos szőtt szőnyegek borították. Középütt jókora szögletes tűzgödörben fahasábok égtek. A tűz körül három hivatalnok ült. Asztaluk tele volt érmékkel, sorobannal a pénzszámoláshoz, tintával, ecsettel és papírral, hogy feljegyezhessék az üzleteket. Egy vevő éppen egy zacskó aranyrögöt öntött ki az egyik hivatalnok elé. Aztán az áron vitatkoztak. A másik hivatalnok és vevője egy adósság visszafizetésének a határidején gyűrkőztek. Úgy tűnt, Daigoro bankár és uzsorás is, nemcsak aranykereskedő. Két szamuráj kártyázott, a bolt őrzésére felbérelt roninok lehettek. De miután beléptek, mindenki Hiratára meredt. A beszélgetés és az üzlet is abbamaradt. Hirata egyik kísérője szólalt meg: – Ő Hirata-szan. Szano kancellár fő hűbérese Edóból. Daigoro-szannal kíván beszélni. Az egyik hivatalnok eltűnt egy átjáróban, amelyet egy függöny takart el, és amely a bolt hátsó részébe vezetett. Kisvártatva visszatért. – A magánirodájában várja önt. – Itt várjanak – utasította Hirata a kísérőit. Végigment az átjárón. A folyosó végén az ajtót újabb függöny borította. Megtorpant előtte, taszította a halál erőteljes érzése. A rothadó hús enyhén érezhető bűze mögött fájdalom és erőszak visszhangja vibrált. Hirata óvatosan belépett a szobába. A tűzgödör mögött ülő férfi meghajolt: – Üdvöz légy! Alacsony, vékony, úgy negyven év körüli férfi lehetett, vastag, barna szőrmekabátot viselt. Vonásai kellemesek és arányosak voltak. De ajka nedvessége és szemének csillogása, orrlyuka remegése kapzsiságról árulkodott. – Állok szolgálatára, nagyuram – mondta. Hirata különös puhaságot érzett a lába alatt. Lepillantott. Medvebőrt látott a földön kiterítve, manccsal, karommal. Aztán felnézett egy koponyára, amely a falon díszelgett egy kitömött sas mellett. Más kisebb teremtmények, nyulak, rókák és egyebek néztek le Hiratára fekete gyöngyből készült szemeikkel. Szőrrel borított koponyadarabkákon agancsok meredeztek a feje fölött. Nem csoda, hogy a halált érezte. Ez az iroda nem más, mint lemészárolt állatok sírhelye. – Micsoda gyűjtemény – jegyezte meg Hirata. – Ugyan, semmiség – mondta Daigoro szerényen. – Ez valami helyi szokás, így kiállítani őket, trófeaként? – Nem. Ez a saját ötletem. – Daigoro úgy tűnt, büszke rá, milyen eredeti. – Maga ölte meg mind? – Hirata lelki szemei előtt megjelent a kereskedő, amint felhúzza a rugós íjat és egyszer egy nőt talál a vad helyett. – Természetesen nem. Az ezóktól vásárolom őket. De magam tömöm ki. Mind. Hiratát a puszta gondolat is undorította. Ebből az emberből teljesen hiányzik a tisztasággal kapcsolatos hagyományos törődés. Sokkal barbárabbnak tűnt, mint az ezók. – Nemcsak állatokat gyűjtök. – Daigoro felállt, majd egy sor bojtos végű botra mutatott. Hirata az ezo törzsfőnök kunyhójában látott ilyet. – Ezek inauk, a barbárok küldöncei az istenekhez. Azok pedig ikupasuyok. – Most olyan botokat mutatott Hiratának, amelyekre geometriai minták, állati alakok és különös jelképek voltak faragva. Az ezo vallási szertartások során használt imabotok. – És nézze meg ezeket. Kinyitott egy szekrényt. Egy polcon mintha övek sorakoztak volna, amelyeket több zsinegből fontak össze. Különböző közönként fekete szál volt beléjük szőve. Különböző számú szögletes fekete szövetdarabkák voltak hozzájuk erősítve.

53

– Ezek kutok. Erényövek – magyarázta Daigoro. – Az ezo nők a ruhájuk alatt viselik őket. Azt jelzi, melyik családi vonalhoz tartozik az illető nő. Nem mehet hozzá olyan férfihez, akinek anyja hasonló kutot visel. Ezzel védik ki a vérfertőzést. A kut titokban kell, maradjon, a férfiak nem láthatják. Azt a nőt, aki leveszi vagy ebben paráználkodik, megkövezik. – Hogyan jutott hozzájuk? – kérdezte Hirata. Daigoro felnevetett, lenézően kuncogott: – Amikor az emberek pénzszűkében vannak, bármit eladnak. Hiratát még jobban undorította ez a gyűjtemény, mint az állati trófeák. Daigoro a bennszülött kultúra legszentebb személyes tárgyait rabolja el. Hirata még jobban együtt érzett az ezókkal. – Bejárom egész Ezogashimát, ellenőrzöm az aranybányákat, újakat nyitok – magyarázta Daigoro. – Jártam az összes faluban, megszereztem mindent, amit akartam. – Többek között egy Tekare nevű nőt is? – kérdezte Hirata. A mindent értő pillantástól felderült Daigoro arca, szeméből eltűnt az a piszkos csillogás. – Aha, tehát a tárgyra térünk. Feltételezem, Szano kancellárnak segít nyomozni Macumae nagyúr szeretőjének halála ügyében. Okos ember a gazdája, megvásárolja az életét azzal az ígérettel, hogy megoldja a bűntényt. – Honnan tudja? Daigoro mutatóujjával megütögette szeme sarkát, majd füleit. – Mindenütt van szemem és fülem. A kastélyban, akik tartoznak Daigorónak, szívesen ellátják hírekkel cserébe azért, hogy csökkenjen az adósságuk – gondolta Hirata. – Nem felelt a kérdésemre. – Igen. Egyik ilyen körutam során találtam Tekarét. Ezogashi-mának ez a része híres arról, milyen szépek a nők. Jó párat kipróbáltam, de ő volt a legjobb. Hiratának soha meg nem fordult a fejében, hogy bárkit is kritizáljon azért, amiért gyönyörét leli a japán alsóbb osztálybeli nőkben. De az ezo asszonyok még kiszolgáltatottabbnak tűntek. És az, hogy Daigoro így kizsákmányolja őket, kegyetlennek tűnt és nem helyénvalónak. – Tehát begyűjtötte őt is, ugyanúgy, ahogy ezeket a dolgokat – intett Hirata a halott, kitömött állatok felé. A kereskedő a homlokát ráncolta Hirata helytelenítő hangja hallatán. – Elítélhet, ha akar, de sejtelme sincs arról, hogy milyen az élet Ezogashimán. Én elmondhatom, hiszen huszonkét éve, fiatal fiú korom óta itt élek. Elítéltek, amiért megerőszakoltam annak az embernek a három lányát, akinek a boltjában, Oszakában dolgoztam. Ez ugyan nem bűn, de a bíró megsajnálta a lányokat. Arra ítélt, hogy ide száműzzenek. – Egyáltalán nem tagadta, mit tett, de szemmel láthatóan úgy vélte, hogy ez a büntetés túlzás. – Kidobtak a hajóról és magamra hagytak. Bányászott már aranyat? Hirata a fejét rázta. – Sétál a patakparton és átszűri a vizet egy ruhaujjon. Ha aranydarabkákat talál, eltereli a patakot és feltárja az alját. Addig ássa a követ és homokot, amíg meg nem találja az aranylelőhelyet. Hosszú, kemény munka. Én tizenhárom évig csináltam, amíg nem találtam egy nagyobb lelőhelyet és vagyont nem szereztem. Megérdemlek némi szórakozást. – Az ezo nők kárára – jegyezte meg Hirata. – Nem mindig. – Daigoro hangja furán megváltozott. – A többi nővel talán igen, de nem Tekarével, ő más volt. – Úgy érti, nem erőszakolta meg? – kérdezte Hirata szkeptikusan. – Nem. Vagyis olybá tűnhetett. Követtem a fák közé és magamévá tettem. Mégsem így volt. – Daigoro arcán ugyanaz a szerencsétlen, megvert kifejezés jelent meg, mint a falon lévő kitömött állatokén. – Mintha ő tett volna magáévá engem. Látszott, hogy meg akarja értetni Hiratával. – Tekare nem olyan volt, mint a többi ezo asszony. Őt nem elégítette ki az, hogy a férjével együtt vadászkörutakra menjen. Tudja, az ezók így csinálják. A férfi lelövi a vadat, az asszony hordozza a felszerelést, tábort ver, főz. A férfiak ezért akarnak erős asszonyt maguknak. De Tekare több volt, mint a szokásos teherhordó. – Úgy gondolta, ő többet érdemel? – Amikor megismertem, odaadta magát minden kereskedőnek, bányásznak, halásznak, aki csak elvetődött a falujába. Azok pedig cserébe japán ajándéktárgyakat adtak neki. Az ezo nők 54

általában egyszerűek, szerények és erkölcsösek. De nem ő. – Undor és csodálat keveredett Daigoro nevetésében. – Tekare tudta magáról, hogy mit ér. Még becenevet is kapott… a hóbirodalom császárnője. Hirata ennek alapján kezdte más fényben látni a gyilkosság áldozatát. Ha Daigorónak hinni lehet, az asszony egyáltalán nem az az elnyomott szexrabszolga volt, akinek gondolták, hanem ambiciózus, feltörekvő nő. Daigoro verziójában persze volt egy jó adag rosszindulat is. – Egy idő múlva Tekarét nem elégítették ki a porcelán teáskészletek, lakkozott dobozkák és jade szobrocskák. Ugyan mi hasznukat veszi ott, a semmi kellős közepén? Úgy akart élni, akár a japán úri hölgyek. Nekiállt keresni valakit, aki elviszi a falujából. – Daigoro a mellkasára mutatott. – Én voltam az a balek. Hirata Edo gyönyörnegyedének kurtizánjaira gondolt. Általában szegény parasztlányok, akiket eladnak prostituáltnak vagy kisebb bűnökért ítélik el, hogy azzá legyenek kényszerűségből. Néhányuknak sikerül kihasználni azokat a férfiakat, akik őket használják, és így vagyonhoz, függetlenséghez, hírnévhez jutnak. Tekare az ő lelki rokonuk lehetett. – Ott lógott a táborom körül. Flörtölt velem, megőrjített. Egy este, amikor visszament a falujába, utána mentem. De hisz pont ezt akarta. Meglovagolt, akár egy lovat. Életemben nem találkoztam még ilyen izgalmas nővel. – Daigoro szeme elhomályosodott a szenvedély emlékétől. – Nem tudtam betelni vele, beleszerettem. Aztán, amikor visszajöttem Fukujama városába, magammal hoztam. – Tehát Macumae nagyúr nem a falujából rabolta el, hanem magától – mondta Hirata. Daigoro ez alkalommal keserűen nevetett. – Senki nem rabolta el Tekarét. Én voltam számára a kulcs a civilizációhoz. A házamba fogadtam, szolgákat bocsátottam a rendelkezésére, japán ruhákat kapott, mindent, amit csak akart. De hamar felfogta, hogy bár gazdag vagyok, nem én vagyok itt a legnagyobb zsákmány a számára. Ekkor került Macumae nagyúr a képbe. – Ki mutatta be neki? – kíváncsiskodott Hirata. – Én voltam az a bolond – fintorgott Daigoro. – Szerettem őt, büszke voltam rá, mutogatni akartam. Meghívtam Macumae nagyurat egy bankettre a házamba. Mindössze egy pillantást vetett Tekaréra, és ő is rabul esett. Tekare pedig vetett rá egy pillantást és látta a jó szerencséjét. Rákövetkező napon a nagyúr érte küldetett. Tekare pedig kiköltözött a házamból, be a kastélyba. Még csak meg sem köszönte nekem. Daigoróból sütött a sértettség és méltatlankodás. – Azok után, amit érte tettem. – Tehát haragudott Tekaréra – mondta Hirata. – Hát azt elhiheti. – És meg akarta büntetni. – Hirata arra gondolt, hogy Daigorónak jóval több oka volt meggyilkolni Tekarét, mint az ezo férfiaknak, akik meg akarták menteni sámánjukat, még ha az nem is kért ebből. – Mire akar kilyukadni? – Daigoro összehúzta szemét, úgy nézett Hiratára. – Hol volt aznap éjjel, amikor megölték? – Otthon, az ágyamban aludtam. Megkérdezheti a szolgáimat. Hirata sejtette, hogy hazudnának a gazdájuk érdekében, akitől a megélhetésük függ. Nem sokra tartotta Daigoro alibijét. – Kedve támadt bosszút állni Tekarén, nem? – Ha azt kérdezi, én öltem-e meg, hát nem én voltam – vitatkozott Daigoro. – Nem volt rá szükségem, valaki más megtette helyettem. Elmosolyodott. Gonosz elégedett kis mosoly volt. – Akarja tudni, mi az elképzelésem, mi történhetett? Hirata ellenszenve a férfivel szemben egyre erősebb lett. Tudta, most mi következik. Daigoro próbálja elterelni magáról a gyanút azzal, hogy valaki mást kever gyanúba. – Gondolom, úgyis elmondja nekem. – Nem év voltam az egyetlen, aki haragudott Tekaréra. Született bajkeverő volt. Bármerre járt, zűrt csinált. A sajátjai között kell keresnie a gyilkost. 55

– Kire gondol? – Hirata biztosan látta, hogy a gyanú szele újra az ezók felé fújt. – Kezdheti rögtön a férjével. Tökéletesen tudta, hogy mit művel Tekare és gyűlöli a japánokat. Egyáltalán nem tetszett neki, hogy egy ribanc a felesége, aki eladja magát nekik. Szerettem, vissza akartam szerezni – ezt mondta Urahenka. Hirata, ha nem is szívesen, de arra gondolt, hogy a férfi talán hazudott. – Aznap, amikor Tekare otthagyta velem a falut, ráparancsolt, hogy maradjon, és megfenyegette, hogy megöli, ha nem marad. De az asszony nem engedelmeskedett neki. Aztán a férfi felbukkan itt, és néhány nap múlva a felesége halott. – Daigoro szemöldöke sokat sejtetően fölemelkedett. Csakugyan könnyű volt elképzelni Urahenkát, amint felállítja a rugós íjas csapdát, végigkergeti az asszonyt az ösvényen, amíg az meg nem botlik a csapdában. De ugyanolyan könnyű volt elképzelni Daigorót is, aki legszívesebben felrakná Tekare kitömött fejét is a falra a többi trófea mellé. Ki a valószínűbb gyilkos? A száműzött bűnöző vagy a felszarvazott férj? – De nemcsak a férje jöhetett szóba. Abban a faluban senki nem szeretette Tekarét. Talán úgy gondolták, hogy szégyent hoz a törzsre. Vagy talán csak féltékenyek voltak. – Elvigyorodott és kivillant recés fogsora. Elég erősnek tűnt ahhoz, hogy kiharapja az aranyat a folyóágyból. – És mondjak valamit? Más ezók is bejöttek a városba Tekare férjével. Ha nem ő tette, bármelyikül elvégezhette helyette. Beleértve Awetok törzsfőnököt is, akiről Hirata úgy gondolta, hogy segíthet neki eljutni a megvilágosodáshoz.

56

H

a odabent van, azonnal jöjjön elő – Okimoto kapitány kesztyűs öklével az istállóajtóra csapott, a kemény fa csak úgy döngött az ütés alatt. – Ne üvöltsön így – szólt rá Szano haragosan. – Ha így kiabál, mindössze elijeszti. Reiko-szan, én vagyok az – szólt be. Egész nap folyt a vadászat Reiko után. Mostanra leszállt a kora téli napnyugta sötétje a fukujamai várra. Nyugat felé az égbolt arany-narancs lángokkal ragyogott, a fák és az épületek feketének tűntek a lenyugvó nap előtt. A hópelyhek mélykéknek látszottak. A hőmérséklet a hidegből végzetesen fagyosra süllyedt, és Reiko még mindig nem volt meg. Szano őreivel együtt az istálló előtt állt. Hallotta a többi kereső csoport hangjait, a hóban csikorgó lépteket, azt, ahogy szólongatják egymást. Látta lámpásaik fényét. Dobverésként vibrált a levegőben a kétségbeesett vágy, hogy elkapják Reikót. Macumae nagyúrnak korábban feltűnt, hogy emberei így nyüzsögnek a várban, és tudni akarta, hogy mit történt. Rákényszerítette őket, hogy vallják be, egyik foglyuk megszökött. Aztán bejelentette, hogyha estig nem találják meg az asszonyt, találomra kiválaszt egy katonát és egy tüzes vassal kiégeti a szemét. Szano attól félt, hogyha Macumae nagyúr beváltja a fenyegetését, a szerencsétlen áldozat barátai pedig Reikón töltik ki haragjukat, amikor végül megtalálják. Ha ugyan addig nem fagy halálra. Okimoto kitárta az istállóajtót és berontott. Két társa Szanót maguk előtt lökdösve követte. A magasba emelték lámpásaikat. A lovak nyerítettek az állásokban. Okimoto végigsietett az állások mellett, kinyitotta azokat és benézett mindbe. Mintha Reiko olyan ostoba lenne, hogy egy ló mögé bújna, amelyik eltaposhatja. Az őrök a kapunál megesküdtek, hogy Reiko nem jutott ki és a falak túl magasak ahhoz, hogy átmászott volna. Tehát idebent kell lennie. Egyik helyről a másikra fut, mindig néhány lépéssel üldözői előtt. Szano, ha nem is látta feleségét, átérezte a rettegését. Az istálló végében jókora szénarakás volt. Okimoto kihúzta kardját és nekiállt döfködni a szénát. – Jöjjön ki onnan, nem rejtőzhet el! – kiabálta. Emberei csatlakoztak hozzá: – Úgyis elkapjuk! – Hagyják abba! – kiáltott fel Szano. Elöntötte a rettegés, hiszen ha Reiko csakugyan ott rejtőzik, megszúrják. Olyan fiatalok és olyan kegyetlenül meggondolatlanok. Elkapta Okimoto karját és lefogta. A többi őr nekiesett. A dulakodás közben egyik elejtette lámpását és a szénarakás lángra kapott. Magasra csapott a lángnyelv, gyorsan terjedt. – Tűz van! – kiáltott fel Okimoto. Füst töltötte be az istállót. A lovak nyihogva próbáltak hátrálni, rugdosták patáikkal a falat. – Oltsátok el!

57

Ő és emberei nekiálltak eloltani a lángokat, de közben nem törődtek Szanóval. Szano tudta, hogyha Reiko az istállóban rejtőzne, mostanra előbukkant volna, nem kockáztatná, hogy halálra ég. Tehát nincs itt. Szano kiosont az ajtón. Az ég tompabronz színben ragyogott a láthatáron. A csillagok és a félhold jelezték a közeledő éjszakát. Szano izgatott, vérszomjas ugatást hallott: kutyákkal kerestetik Reikót. Átgázolt a havon, távolodott őreitől. Melléképületek magasodtak előtte. Szano itt nem látott lámpásokat, más kutatócsoportok már járhattak itt. Talán Reiko bebújt valamelyikbe, miután azok elmentek. Végig sietett a raktárok közti csúszós ösvényen. Az ajtók nyitva voltak. Szano lapokra stószolt rizsbálákat látott. – Reiko-szan – szólt be. Lopakodó léptek alatt csikordult meg a hó mögötte. Szano megpördült, valami mozgást észlelt az ösvényen, a raktárépületek mögött. Ugyanabban a pillanatban az agya észlelte, hogy egy emberi alak felé hajít valamit és már el is találták. Szano felkiáltott, fájdalom hasított a válla és könyöke közé. Botladozva megcsúszott a jégen és elesett. Odakapott ahhoz a részhez, amely fájt. Kés állt ki belőle. A penge átvágta a vastag kabátját és felsebezte a bőrét. Ha nem fordul meg, a kés a hátába fúródik és megöli. Szano kirántott a kést, felnyögött fájdalmában és érezte, hogy meleg ragacsos vér önti el a karját. De azért feltápászkodott. – Megállj! – kiáltotta, és a késsel a kezében a támadója után rohant. De ott nem volt más, csak a sötétség. A távoli lámpások ide szűrődő fénye sötét épületeket és üres havat világított meg. Bárki dobta is a kést, semmi jelét nem látta. Aztán mindenfelől lépéseket hallott, emberek kiáltoztak, kutyák ugattak. A gyilkos beleolvadt a kutatócsoportokba. – Ott van! – harsogta egy ismerős hang. Okimoto kapitány és két barátja vette körül Szanót. Megkönnyebbülésük rémületbe váltott, amikor meglátták a kést a kezében. – Hé! Tegye azt le! – Csattant föl Okimoto. Az őrök kardot rántottak. – Várjon, megmagyarázom – mondta Szano. – Elfutott! – vádolta Okimoto. – Egy gyilkos után rohantam, ő sebzett meg – emelte fel Szano a kést. Őrei kiabálva villogtatták pengéiket. – Tegye le! Tegye le! –harsogta Okimoto. Szano elejtette a kést. A katonák rávetették magukat, kikapták a hóból. – Véres – mondta egyikük –, máris megölt vele valakit. – Az az én vérem. – Szano a másik kezét a sebre tapasztotta. – Eltalált vele. Őrei óvatosan és gyanakodva világították meg a lámpással. A vér átáztatta kabátját. – Úgy tűnik, csakugyan – mondta Okimoto csodálkozva. – Ki tette? – Nem tudom, nem láttam jól. Elfutott. – Elvisszük az orvoshoz – mondta Okimoto. – Macumae nagyúrnak tudnia kell erről. Feltehetően nem akarná, hogy elvérezzen. – Nem – zihálta Szano. Bár zsibbadt volt a karja, lüktetett, és attól félt, máris túl sok vért veszített. – Meg kell találnom a feleségem. – Felejtse el! Ne vitatkozzon! Szano kihúzta kimonójából sebesült karját. Vér borította a sebet. Az orvos sötétkék kabátot viselő, idős férfi volt. Szemügyre vette a sebet. Meleg vízzel lemosta, de még mindig szivárgott a vér. – Mennyire komoly? – kérdezte Gizaemon. ő és emberei láthatóan nem annyira Szano sorsa miatt aggódtak, inkább amiatt, mennyiben érinti ez az övékét. – Nem túl mély – felelte az orvos. – A tiszteletre méltó kancellárnak szerencséje volt, a kabát megvédte. Tökéletesen begyógyul a seb. Szano megkönnyebbült, hogy kardforgató keze nem szenvedett végzetes károsodást. – De be kell varrni a sebet. – Az orvos lófarokszőrt fűzött be egy hosszú, éles acéltűbe.

58

A puszta látványtól elfogta Szanót a rettegés. – Remek, csak csinálja – mondta és próbált úgy tenni, mintha mit sem törődne a dologgal. – Ezt csak olyan valaki tehette, aki behatolt a várba – Gizaemon vádló pillantást vetett Okimoto kapitányra és másik két őrre. – Senki nem juthatott be mellettünk, esküszöm rá – tiltakozott Okimoto. – Honnan tudhatja? – szólt közbe Szano. – Túlságosan lefoglalta magukat az, hogy a tüzet oltsák az istállóban. Egy egész hadseregnyi gyilkos behatolhatott volna. – Kutassátok át az egész várat – parancsolt Gizaemon az embereire. Szano azután szólalt meg ismét, hogy ők távoztak. – Nem hinném, hogy bárki kívülállót találnak. Azt hiszem, idevalósi támadott meg. – De vajon miért? – kérdezte Gizaemon. – Talán a nyomozásom miatt. Az orvos egy kerámiaedényből barnás-zöld krémet vett elő. Bedörzsölte Szano sebét. Kicsit mentás szaga volt, de kesernyésebb, savasabb. – Mi ez? – kérdezte Szano gyanakodva. – Bennszülött balzsam. Enyhíti a fájdalmat – válaszolt az orvos. Szano folytatta Gizaemonnak tartott kiselőadását. – Úgy gondolom, hogy aki a kést elhajította, nem akarja, hogy megtudjam, ki gyilkolta meg Tekarét. És azért próbált elhallgattatni, mert félt, hogy közel járok hozzá. Gizaemon még jobban összehúzta szemét, úgy bandzsított Szanóra. – Közelebb jár? Mégis mit tudott meg? – Azt, hogy az ezók megölhették Tekarét. – De hát én is ezt mondtam. Megmondom Macumae nagyúrnak. Alig várja majd, hogy a kezei közé kaparintsa ezeket a nyavalyásokat. A tű behatolt Szano bőrébe, de nem fájt annyira, mint várta, talán épp a balzsam miatt. Azért össze kellett szednie magát, hogy elviselje a fájdalmat. – Várjon! – csattant föl. Megriasztotta Gizaemon meggondolatlan ítélete. – Az ezóknak volt lehetőségük felállítani a rugós íjat. De ez nem jelenti azt, hogy meg is tették. Amikor beszéltem velük, nem voltam meggyőződve, hogy bűnösök. Mi több, most már arra is van gyanúm, hogy nem ők voltak. – Ó! És mi az? A tű ki-bejárt. A zsinór minden egyes öltésnél Szano bőrébe mart. Szano nem volt képes odanézni. – Ha csakugyan a gyilkos támadott meg engem, akkor az felmenti az ezókat a gyanú alól. – Szano mély légzésekkel küzdött a bágyadtság hullámai ellen, amelyek újra meg újra próbálták elsöpörni. – Ők nem voltak most a várban. Maga küldte vissza őket a táborukba. Ha az elméletem helyes, akkor nem lehet közük Tekare meggyilkolásához. – Hát akkor kinek? Szano kihallotta a kétkedést Gizaemon hangjából. Teste akaratlanul is megremegett az orvos varrásának ütemére. – Ki kell kérdeznem az összes Macumae-hűbérest, aki a várban volt, amikor megtámadtak. – A mi hűbéreseinket? – Gizaemon zavartan és sértődötten ráncolta homlokát. – Csak nem gondolja, hogy… – Tudták, hogy ott vagyok. Akármelyikük követhetett. Az orvos fehér pamutkötéssel bekötötte Szano karját, aztán távozott. Szano elfojtott egy megkönnyebbült nyögést. – Azt akarja ezzel sugallni, hogy egyik hűbéresünk gyilkolta meg Tekarét? – Gizaemon úgy nézett rá, mint aki képtelenségnek tartja az ötletet. – Hogy tehették volna ezt Macumae nagyúrral, és miért tették volna? – Igen, ezek jó kérdések számunkra, és az ön számára is – szólalt meg Szano némi szünet után. Eljött hát a pillanat, amely felé egész nap közeledtek… a konfrontáció pillanata. Farkasszemet néztek, és Szano érezte, hogy az ellentét közte és Gizaemon között oly éles immár, mint a tű, amellyel az előbb összevarrták sebét. 59

– Ön azt hiszi, én tettem – Gizaemon félig állította, félig kérdezte ezt. – Egyre újabb bizonyítékok bukkannak elő ön ellen – közölte Szano. – Gyűlöli az ezókat, beleértve Tekarét is. Mindent tud a rugós íjakról és bennszülött mérgekről. – Mint a legtöbb férfi Ezogashimán. Na és mi van abban, ha gyűlölöm a barbárokat. A legtöbb japán így van velük. – Folyamatosan az ezókat vádolja. Lehet jobb oka erre, mint az, hogy elterelje a gyanút magáról? – Az ön saját érdeke. – Úgy tűnt, Gizaemonnak teljesen elege van Szano szerinte ostoba viselkedéséből. – Én az unokaöcsém érdekében próbálok segíteni a bűntény megoldásában, hogy végre ismét jól legyen. Szano tíz éve volt nyomozó. Volt annyi tapasztalata, hogy ne fogadjon el egy még oly logikusnak tűnő magyarázatot sem egy gyanúsítottól. – Hol volt, amikor engem megtámadtak? – Épp a maga feleségét kerestem a szolgák szállásán, ami a várudvar túlvégében van, mint ahol maga volt. – Volt magával valaki? Gizaemon válasz helyett azt kérdezte: – Hol van a kés? Látni szeretném. Okimoto kapitány átadta neki a fegyvert. Gizaemon megvizsgálta. A penge nagyjából olyan hosszú volt, mint a keze. Kurta, sima fa markolathoz volt erősítve. A férfi megfordította, a jellegzetes jegyeket kereste. – Nem lehet azonosítani. Nem az én késem, és nem is tudja bizonyítani, hogy az lenne. – Kétlem is, hogy olyan fegyvert használna, amelybe bele van írva a neve. Gizaemon a szájába vett egy fogpiszkálót. – Már kezdek kételkedni abban, hogy csakugyan megtámadták. A katonák azt mondják, azután értek oda, hogy a dolog megtörtént. Mindössze maga állítja, hogy így volt. – Akkor ezt mivel magyarázza? – Szanót dühítette, hogy hazugsággal vádolják, és hogy most őt próbálják vallatni. A sebére mutatott. – Tehette saját maga is. Nem végzetes vágás, ha jól látom. És bárhol találhatta ezt a kést. – Miért vágtam volna meg magam? – Szano még védekezőbb és még értetlenebb volt, mint eddig bármikor. – Hogy engem vádolhasson Tekare meggyilkolásával, és úgy állítsa be, mintha én próbáltam volna megölni, hogy ne derüljön ki az igazság – mondta Gizaemon. – De nem én öltem meg Tekarét. Nem támadtam meg magát. És nem kell elviselnem a további vádaskodást sem. – Behívta a szoba előtt strázsáló őröket. – Vezessétek a szállására Szano kancellárt. – Aztán szemtelenül udvariasan meghajolt. – Jó éjt! – mondta, és kiment az ajtón. De Szano figyelmét nem kerülte el a tény, hogy Gizaemon nem válaszolt az utolsó kérdésére. Egyetlen tanút sem nevezett meg, aki alibit biztosított volna számára a támadás idejére.

60

M

i történt önnel? – kérdezte alig leplezett izgalommal Hirata, amikor az őrök visszavezették Szanót a vendégszállásra. Szano elmesélte, s közben valamennyien összegyűltek a faszénkályhák köré. Ahogy közeledett az éjszaka, a szoba egyre hűvösebb lett. Jeges huzat emelgette a falakat borító szőnyegeket. Szano jobban aggódott Reiko, mint önmaga miatt. – Van valami hír a feleségemről? – kérdezte. – Sajnálattal mondom, hogy még nincs meg – felelte Hirata. A tehetetlenség érzése azzal fenyegetett, hogy a kétségbeesés fekete örvényébe rántja le Szanót. Abban reménykedett, hogy legalább a nyomozás előre halad valamelyest. – Kihallgattad az aranykereskedőt? – kérdezte. – Igen – bólintott Hirata. – Örömmel jelenthetem, hogy meglehetősen jó gyanúsított. – Mit szedtél ki belőle? – Kezdem azzal, hogy bőven volt oka megölnie Tekarét. Bevallotta, hogy haragudott rá, mert a lány otthagyta Macumae nagyúr kedvéért. Azon kívül gyenge az alibije a gyilkosság éjszakájára. – Hirata elmesélte a beszélgetésüket. – Még ha igaz is, hogy otthon volt, mikor Tekare meghalt, már korábban felszerelhette a rugós íjat. Azon kívül elég különös alak, akinek kedvére való a halál. – Elmesélte a Daigoro által gyűjtött trófeákat. – Talán Tekare a legutolsó közülük. Ígéretes nyomnak hangzott, de Szano látott egy problémát. – Pontosan mikor is beszéltél az aranykereskedővel? – Néhány órája. Szano elmesélte Hiratának és a többieknek, Marume és Fukida nyomozónak meg a Patkánynak az elméletét arról, hogy miért is támadták meg. – Ha Daigoro akkor veled volt, nem lopózhatott be a várba és nem támadhatott meg. – Daigorónak nem kellett magának elhajítania a kést – vitatkozott Hirata. – Bevallotta, hogy kémei vannak a várban. Sejtésem szerint valamelyik Macumae hűbéres tartozik neki és információkkal fizet. Talán más szolgálatokat is tesz. Esetleg megszabadul attól, aki az általa elkövetett gyilkosság ügyében nyomoz. – Az én meggyilkolásom elég nagy szolgálat lenne ahhoz, hogy bármilyen adósságot kiváltson. – Szano látta, hogy a gyanú nyila Macumae nagybátyjáról a katonái felé fordul, akiknek ugyanannyi lehetőségük volt megölni őt. – De nemcsak ezt tudtam meg – folytatta Hirata. – Az aranykereskedő szerint nem éppen Tekare volt a legnépszerűbb nő errefelé. – Aztán leírta a lány ambícióit, azt, hogy miként használta föl és hajította el a férfiakat, kavart féltékenységet a japánok és az ezók között, támasztott zűrzavart mindenütt. – Nem mintha mindent elhinnék, ami Daigoro szájából elhangzik, de ez részben megmagyarázná, miért akarta holtan látni Tekarét a gyilkos.

61

Szano eltűnődött ezeken az új információkon az áldozattal kapcsolatban. Hóbirodalom császárnője. Vajon hogyan lett sámán belőle? Ha csakugyan egyetemes bajkeverő volt, akkor szerzett ellenségeket a várban is. – Lehet, hogy ugyanazt a játszmát játszotta Macumae nagyúr hűbéreseivel is, mint korábban a bányászokkal, halászokkal és kereskedőkkel – gondolkodott Fukida. – Ha ez így van, akkor nem kellett Daigorónak, az aranykereskedőnek senkit sem utasítania, hogy öljék meg – folytatta Szano a gondolatot. – Hány Macumae hűbéres él Fukujama várában vagy a környékén? – kérdezte Hirata. – Túl sok – sóhajtott Szano, mert a lehetséges gyanúsítottak köre túlságosan is nagyra nőtt. – Valamennyiüket ki kell hallgatnunk – mondta Hirata. – Ami nem lesz könnyű, amíg ők a börtönőreink. – Szano azon tűnődött, vajon mennyi ideig tarthat ez a nyomozás. Vajon sikerül-e megoldani a bűntényt, mielőtt Macumae nagyúr türelmét elsöpri őrülete. A szolgák behozták a vacsorát, emberei pedig jó étvággyal vetették rá magukat az ételre. – Ez nem is rossz. Mi ez? – kérdezte Marume. – Liliomgyökér gombóc – felelte a Patkány az ételt falva. – Lazac páfránnyal, fokhagymával és acsalapuval. Kölesből főzött bor. Hagyományos ezo ételek. Errefelé még a legmagasabb rangú japánoknak is kell ilyesmit enniük, legalább időről időre, ha nem akarnak éhezni. Nincs elég japán koszt. Szano evett valamennyit, hogy ne veszítsen erejéből, de nem volt éhes. Újabb nap ért véget úgy, hogy nem találta meg a fiát. Újabb hosszú, hideg éjszaka terpeszkedett előtte. És vajon hol van Reiko? Hallotta, hogy a folyosó végén nyílik a külső ajtó. Hallotta az őrök hangját és lépteit. Okimoto vezette be Reikót a szobába. Szano felderült a megkönnyebbüléstől, de felesége külseje meghökkentette. Az asszony szőrmeszegélyű szarvasbőr kabátot, nadrágot és túracsizmát viselt. Fekete korom csíkozta arcát, a haja kócos volt, a szeme vad. – A szénraktárban rejtőzködött – mondta Okimoto. – Figyelmeztetem, mostantól tartsa szemmel. Szanóhoz lökte Reikót, aztán távozott, Szano pedig karja közé fogta a feleségét. Az asszony remegett a hidegtől és a rémülettől. Szano leültette a kályha mellé és egy pohár meleg bort nyomott a kezébe. Reiko annyira remegett, hogy segítenie kellett innia. Egy szalvétával letörölte Reiko kormos arcát. Hamarosan kezdett a bortól visszatérni orcája színe. – Merre volt? – kérdezte most Marume detektív. – Nagyon aggódtunk ön miatt – tette hozzá Fukida. – Maszahirót kerestem – magyarázta Reiko, de még mindig vacogott. Szanót nem lepte meg, amit hallott, ennek ellenére még mindig zaklatott volt. – Nem lett volna szabad elmenned. Macumae azzal fenyegetőzött, hogy megvakítja az embereit, ha nem fognak el. Annyira félnek tőle, hogy teljesen megvadultak. Véletlenül is meggyilkolhattak volna. Úgy tűnt, Reiko meg sem hallja férje szavait. – Megtudtam, mi történt Maszahiróval. – Csak úgy ömlött belőle a félig összefüggéstelen történet arról, hogy miként érkezett meg a fiuk Fukujama városába, és hogyan vezették a halálba Macumae nagyúr katonái a kísérőit. – A cselédlány látta, mi történt. De az ezo ágyas azt mondja, hogy a fiunk életben van a vártoronyban. Szanót lenyűgözte, hogy Reikónak csakugyan sikerült megtudnia, hol tartják a fiukat. Még kilencévnyi házasság után is sikerült megdöbbentenie vakmerőségével, képességeivel és szerencséjével. És az isteneknek hála, Maszahiro életben van. – De nem tudtam eljutni hozzá – folytatta Reiko, és most már remegett a hangja. – Őrök állnak a toronynál, és üldözőbe vettek. – Lázasan izzott a szeme, úgy fordult ismét Szanóhoz. – Ki kell szabadítanunk Maszahirót. Ki tudsz juttatni innen? Szano maga is alig várta, hogy megmenthesse a fiukat. Most, hogy tudta végre, hol van, és pláne, hogy ilyen közel van. Legszívesebben csupasz kezével küzdötte volna magát a toronyig.

62

Ehelyett elmondta Reikónak, milyen kevéske szabadsággal rendelkezik. Elmagyarázta, mi a helyzet Macumae nagyúrra. – Egyetlen rossz lépés, és átbillennünk a szakadék szélén. Valamennyiünket megölethet. És Maszahiro árva lesz, egyedül ebben a pokolban. Reiko boldogtalanul bólintott. – A legjobb, amit tehetünk, ha megoldjuk ezt a bűntényt – magyarázta Szano. – Talán akkor észhez tér Macumae nagyúr, vagy Tekare szelleme eltávozik belőle, vagy bármi is legyen vele. Megszabadul tőle és minket is szabadon enged, beleértve Maszahirót is. És akkor valamennyien hazamehetünk. Reiko nem kérdezte, mikor is jön el ez, nem is tiltakozott, tökéletesen mozdulatlanul ült. Ujjának bütykeit a szájához szorította, pillantása elvesztette fókuszát. Szano érezte kétségbeesését, és azt is, mint küzd magával, hogy magában tartsa, ne a férjét terhelje vele. A többieket zavarba hozta, hogy jelen vannak gyászánál. Halkan kimentek a szobából, magára hagyva Szanót és Reikót. A férfi látta, milyen közel van felesége ahhoz, hogy összetörjön. Nyújtania kellett neki némi reményt. Valamit, amire koncentrálhat, azon kívül, hogy a fiuk fogoly. – Reiko-szan, figyelj rám – szólalt meg. Az asszony leejtette kezét és felé fordult. Annyi fájdalom sugárzott a pillantásából, hogy Szanónak nehezére esett elviselni. – Minél gyorsabban oldom meg ezt a bűntényt, annál hamarabb lesz minden rendben. Szükségem van a segítségedre. Mindig is segítettél a nyomozásokban. Emlékszel, amikor összeházasodtunk és az esküvőnket megzavarta a sógun kedvenc ágyasának meggyilkolása? Reiko úgy meredt rá, mintha elfeledte volna az egészet, mert a jelen bajai kisöpörték agyából a múlt boldog emlékeit. – Segíteni akartál nekem, hogy megtaláljam a gyilkost. Én nemet mondtam, mert nem gondoltam, hogy hasznodat vehetnem, és hogy egy nőnek helye van egy gyilkosság nyomozásában. – Szano elmosolyodott, a szívét melegség öntötte el a fiatalabb, akaratos, szenvedélyes Reiko gondolatára. – Hát nagyot tévedtem. Bebizonyítottad, hogy mennyire. Csakugyan a mosoly árnyéka futott át Reiko tragikus arcán? Szanót felbátorította ez a valódi vagy képzelt jel. Talán mégis sikerül eljutni hozzá. – Nélküled nem oldottam volna meg azt az ügyet, sem a rákövetkezőket. Bármekkora volt is a veszély, bármekkora volt is a baj, te mindig bátor voltál, mindig készen álltál, hogy bárhova elmenj, bármit megtegyél. Mindig számíthattam rád. Szano megfogta felesége kezét. Reiko keze ökölbe volt szorítva. Kemény és hideg volt. – Számíthatok rád most is? – Reiko lesütötte a pillantását. Szano érezte belőle ugyanazt az érzést sugározni, ami őt fogta el akkor, amikor azt hitte, hogy Macumae nagyúr megölette a fiát. A kísértést, hogy feladja. Az erő hiányát. Azt, hogy nem tudja folytatni. De azt is érezte, hogy Reiko makacs szelleme nem hajlandó megadni magát. Eltelt egy hosszú pillanat, aztán az asszony megszólalt: – Mit akarsz, mit tegyek? Szanót elöntötte a megkönnyebbülés. – Mielőtt megérkeztél, Hirata meg én arról beszélgettünk, amit eddig megtudtunk a gyilkosságról. Úgy tűnik, hogy Tekarénak sok ellensége volt. Valószínűleg itt a várban is. És van több olyan lehetőség, amit te több szerencsével nyomozhatsz ki, mint én. Reiko ráemelte pillantását. Szano boldogan látta, hogy érdeklődés csillan az asszony szemében. – A nők? – Igen – mondta Szano. – Jól ismerték Tekarét és feltehetőleg inkább hajlandók veled beszélni, mint velem. Detektívként ez volt Reiko egyik erőssége, az, hogy képes volt a bűnössel kapcsolatban álló nőkhöz közel kerülni, és kiszedni belőlük a legbizalmasabb tényeket is. Most így felelt: – Annyit már tudok, hogy a japán nők gyűlölik az ezo ágyasokat. És az is lehet, hogy az ezo ágyasok sem

63

jöttek jól ki egymással. – Feltámadt természetes kíváncsisága – Ha ezeknek a nőknek valamelyike gyilkolta meg Tekarét, meg fogom tudni. – Helyes – bólintott Szano. Tisztában volt vele, micsoda erőfeszítés ez az ő és a fiuk kedvéért. – De hogyan beszéljek velük, hogyha be vagyok zárva ide? Ez nem tűnt komoly akadálynak azokhoz képest, amelyeken már eddig is úrrá lettek. – Majd holnap kitalálok valamit – ígérte Szano.

64

S

zürke, csendes reggelre virradt. Melegebb lett a levegő, élét elhomályosították a Fukujama felé vonuló felhők. Mikor Szano, Hirata, a nyomozók és Gizaemon átvágtak a várudvaron, a kéményekből felszálló füst könnyedén beleolvadt az ugyanolyan színű égboltba. A tompa fényben a fák és az épületek puszta tömböknek látszottak. A hó tompának, puhának tűnt, minden ragyogás vagy árnyék nélkül. Szano érezte, hogy újabb havazás következik. Az orrában érezte a havazás szagát. A hóét, amely készen áll arra, hogy mindent megfagyasszon, elnyomjon, elrejtsen. – Hogy van a karja? – kérdezte Gizaemon. – Jobban – felelte Szano, bár sajgott a karja és égett a varrás. – Hogy van Macumae nagyúr? – Rosszabbul. – Gizaemon kemény vonásait eltorzította az aggodalom. – Nem jó ötlet most zavarni, azt tanácsolom, hogy várjon. – Nem lehetséges. – Szanónak folytatnia kellett a nyomozást, minden ettől függött. A nyomozás minden egyes lépését egyeztetni kellett Macumae nagyúrral, és Szano nem volt hajlandó eltűrni, hogy Gizaemon, egy gyanúsított hátráltassa. Gizaemon vállat volt: – A maga temetése. Kinyitott egy kaput és egy erdei tisztásra terelte őket. Az örökzöld növényzeten és csupasz ágakon keresztül Szano magas, szögletes gerenda épületet látott. Átható vijjogás hallatszott belőle. – Macumae nagyúr a sólymait szemléli meg. Itt tartja őket – magyarázta Gizaemon. Bevezette Szanót és Hiratát az épületbe. A vijjogás csaknem megsüketítette Szanót. Vagy harminc ragadozó madarat látott gubbasztani, hatalmas sasokat, kisebb vadászsólymokat. Némelyik szünet nélkül vijjogott. Csőrük kinyílt, becsukódott, szemük vadul kimeredt. Más madarak fején kámzsa volt. Ezek mozdulatlanul, csendben ültek. Hatalmas szárnyak csapkodtak és kavarták fel a levegőt, amelyben rothadó hús bűze, madárürülék szaga érződött. Macumae nagyúr a szoba közepén állt. Épp három szamurájt korholt. – Ezek a rekeszek itt koszosak! Elhanyagoltátok az én értékes sólymaimat! Az emberek bocsánatkérést mormoltak. Gizaemon Szano füléhez hajolt. – A gondozók a kapukat őrizték, ahogyan ő utasította őket. Azóta, hogy azt a nőt meggyilkolták, most először foglalkozik a sólymaival. – Ti ketten azonnal kitakarítjátok ezt a helyet – mutatott Macumae nagyúr az embereire. Ő maga ugyanolyan rendetlen volt, mint a rekeszek. Borostája lassacskán bozontos szakállá nőtt, haja hosszú és fésületlen volt. Viharvert szőrmekabátot és sáros, kitaposott csizmát viselt. – Ti pedig segítetek megszemlélni a sólymokat. A két szamuráj nekilátott felseperni az ételmaradékokat, tollakat és ürüléket. A harmadik Macumae nagyúr nyomában baktatott, aki Szano felé indult. – Mit óhajt? 65

Szano zavartnak látta a két apró kis fénypontot a szemében. Az egyik a saját lelkéből, a másik az őt birtokba vevő szellemből sugárzott. – Hogy elmondjam a mai terveimet – felelte. – Nagyon helyes – bólintott Macumae nagyúr olyan jóindulattal, amelyben Szano egyáltalán nem bízott. – Beszélgethetünk, amíg megszemlélem a sólymaimat. A gondozó vastag szövetdarabot dobott egy karcsú, szőke sólyomra, majd felemelte a madarat a rúdról. A madár Macumae nagyúr felé kapott, mikor az megvizsgálta a karmát, a csőrét, a szemét és tollazatát. – Tisztítsd meg a karmait – utasította az emberét. – Rakd rendbe a törött tollakat. Ő a sógunnak szánt ajándékom, tökéletesnek kell lennie. Úgy tűnt, megfeledkezett arról, hogy bajban van, amiért elhanyagolta a sógunnal szembeni kötelességét. Nem küldött neki semmilyen ajándékot. Szano valósággal érezte benne Tekare figyelő, fenyegető jelenlétét. A gondozó visszatette a sólymot a rúdra. Macumae nagyúr pedig egy egeret hajított a madárnak egy döglött rágcsálókkal teli vödörből. Az állat lenyelte. – Szeretném, ha Hirata-szan ismét kihallgatná az ezókat – folytatta Szano. – Engedélyt kérünk arra, hogy ma délelőtt elmenjen a táborukba. Gizaemon a bajusza alatt dörmögött. – Valaki végre a megfelelő helyen keresi a gyilkost. – Megadom az engedélyt – vetette oda Macumae nagyúr. Ő és a gondozó már egy másik sólyommal birkóztak, amely vadul küzdött a szövetdarab alatt. Aztán ismét megszólalt, ez alkalommal gyanúval telve, Tekare akcentusával: – Miért küldi őt az embereimre? Aztán saját hangján ő maga válaszolt: – Mert lehet, hogy ők öltek meg téged. – De lehet, hogy a te embereid. Engednéd, hogy ők megússzák a meggyilkolásomat? – Nem, szerelmem. – Macumae nagyúr modora a férfi és a női viselkedés között váltakozott. – Mindössze biztos akarok lenni abban, hogy semmit nem nézünk el. Szano döbbenten hallgatta. Macumae nagyúr immár nemcsak hogy Tekare nyelvén beszélt, hanem társalgott is a lány szellemével, amely mintha egyre erősebben birtokba kerítette volna. – Én figyelmeztettem – suttogta Gizaemon. Utasított három őrt, hogy kísérje Hiratát a táborba, de figyelmeztette őket: – Bármi zűrt csináltok, a távoli északon végzitek. – Vidd magaddal Marumét és a Patkányt – tanácsolta Szano Hiratának. Hirata távozott kísérőivel, Szano pedig ismét a nagyúrhoz fordult. – Macumae nagyúr engedélyét kérem arra, hogy a feleségem meglátogassa az önét. – Én nem tanácsolom – szólt közbe Gizaemon. – Ó, és miért? – Macumae nagyúr közben egy késsel kapargatta le a piszkot a sólyom karmáról. – Lehet, hogy Reiko úrhölgy ismét megpróbál elszökni. Jobb, ha a szállására zárjuk, ahol szemmel tarthatjuk. – Megígérte nekem, hogy rendesen fog viselkedni – mondta Szano. – Akkor sem jó ötlet – mondta Gizaemon. – Macumae úrhölgy gyászol. Nem biztos, hogy szívesen fogad vendéget. Macumae úrhölgy iránti aggodalma inkább tűnt Szano számára kifogásnak, hogy az asszonyt távol tartsa Reikótól. Nem hitte volna, hogy valóban együtt érez a gyászoló nővel. – Lehet, hogy a feleségem társasága inkább felvidítaná Macumae úrhölgyet. – Nem hinném – vitatkozott Gizaemon. – Jobban teszed, ha megtiltod ezt a látogatást, tiszteletreméltó unokaöcsém. Szano közben azon gondolkodott, hogy Gizaemon sejti-e, hogy Reiko neki dolgozik, segít a nyomozásban és bizonyítékokat próbál kiszedni Macumae úrhölgyből. Egyre gyanúsabbnak találta Gizaemont. – Mit gondolsz erről, szerelmem? – kérdezte Macumae nagyúr. Majd rögtön válaszolt is Tekare hangján. – Remek ötletnek tartom. – Aztán a saját hangján mondta ismét. – Engedélyt adok Reiko úrhölgynek, hogy meglátogassa a feleségem. Szano pedig immár azon tűnődött, hogy a nagyúr vagy Tekare arra gyanakszik, hogy a feleségének is köze lehet a gyilkossághoz. 66

Macumae nagyúr figyelme látszólag teljesen a sólyomra irányult. Legalábbis Szanónak úgy tűnt. – De azért ügyelj rá bátyám, hogy az őrök mindvégig a közelében legyenek. – Ahogy óhajtod. – Gizaemon sötét pillantása elárulta, mennyire rosszul esik neki, hogy egy kísértetnek nagyobb befolyása van nála az unokaöccsénél. A madarak immár nyugodtabbak voltak. Mindössze egyetlen egy visított, egy aranytollazatú, csodálatos madár. Macumae nagyúr kesztyűt vett bal kezére és füttyentett. A sas egyetlen hatalmas szárnycsapással az öklére röppent. Macumae egy döglött egérrel jutalmazta. Szano agyában az járt, milyen barbár is ez az ősi sport. Azóta, hogy vagy ezeregyszáz éve a buddhizmus gyökeret vert Japánban, a vadászat meglehetősen kiment a divatból, mert a buddhizmus tiltja a húsevést. A legtöbb szamuráj pusztán a hagyomány kedvéért tart sólymokat. De Ezogashima egész más világ, mint a központi japán társadalom. Itt virágzott ez a véres sport. Szanót sokkal inkább érdekelte egy másfajta vadászat. A gyilkos utáni hajsza. – És ön mihez szándékozik kezdeni? – kérdezte Macumae nagyúr. – Fukida nyomozó és én megvizsgáljuk a gyilkosság helyszínét – mondta Szano. – Csak az időt vesztegetik. Nincs ott semmi látnivaló – korholta Gizaemon. – Akkor is látnom kell. – Szano kíváncsi lett volna, vajon mit nem akar Gizaemon, hogy megtaláljon. – Részemről rendben van. – Macumae nagyúr kibogozta a zsinórt, amely a sast a rúdjához rögzíti. – És részemről is – visszhangozta Tekare hangján. Felhajította a madarat a levegőbe. Az körözni kezdett, a többi madár pedig irigyen vijjogott. – Még valami? – Szeretném továbbítani az ezók kérését – folytatta Szano. – Engedélyt kérnek arra, hogy megtarthassák Tekare temetését. – Temetést? Hogy elássák a földbe? – tört ki Macumae nagyúr rémülten. – El akarja venni tőlem? – Magához szorította karját, mintha csak halott kedvesét ölelné. – Már csak ennyi maradt nekem belőle. Hogy kérhet olyat, hogy feladjam? – Az ezók azt mondják, hogy a temetés segít neki abban, hogy átlépjen a szellemvilágba. Attól fogva nem kísértené önt – magyarázta Szano. – De nem akarom, hogy átlépjen, nem akarom, hogy elhagyjon! Macumae nagyúr vadul hadonászott. Egyik karjával véletlenül eltalálta a sast, amelyik elszállt mellette. A madár zavartan vagy rémülten kiáltott fel, és egyenesen Szanónak repült. – Vigyázz! – kiáltott föl Fukida nyomozó. A sas olyan közel repült el hozzá, hogy Szano láthatta a ragyogó pontocskákat aranyszín szemében. Lebukott. Érezte, hogy a szárnyak súrolják a fejét. Macumae nagyúr hangosan röhögött. A sas ismét nekitámadt, Szano pedig újra lebukott. A sólymok fülsiketítőén vijjogtak. Fukida kiabálva rohant a madár után. Az felé kanyarodott, majd ismét Szanónak támadt. Szano felemelte kezét, hogy védje magát a karmoktól. – A temetés felszínre hozhatná az igazságot Tekare meggyilkolásával kapcsolatban. – Ostobaság – kezdte Macumae nagyúr, ám Tekare hangján folytatta. – Várj, uram! Talán igaza van. – De én nem akarom, hogy átmenj a szellemvilágba, szerelmem! Nem akarom, hogy elhagyj! – Nem hagylak el, a temetés nem vesz el tőled. De tudni akarom, hogy ki ölt meg. Macumae nagyúr a kezét tördelve esdekelt az üres levegőnek. – Megígéred? – Megígérem. Te pedig hagyd élni a tiszteletreméltó kancellárt, hogy befejezhesse, amit elkezdett. – Ahogy óhajtod, szerelmem.

67

Macumae nagyúr felemelt egy húsdarabot és füttyentett. A sas az öklére röppent. Bekapta a húst és összehajtotta szárnyát. Szano megkönnyebbült, de szinte felfoghatatlannak tartotta, hogy egy kísértet mentette meg. – Holnap reggel lesz a temetés – határozott Macumae nagyúr. – Szano kancellár addig is folytatja a nyomozását. Vezesd a gyilkosság helyszínére, bátyám. Gizaemon a homlokát ráncolta. Egyáltalán nem örült, hogy megint nem az ő akarata döntött. – Rendben, Szano kancellár. Ez alkalommal te nyertél – sütött a hangjából. – Essünk túl rajta. ● A gyilkosság helyszínéhez egy hátsó kapun keresztül lehetett eljutni. Magas fák közt haladtak lefelé, majd a kitaposott ösvény kétfelé ágazott. Az egyik ága továbbvezetett lefelé a hegyről a város irányába. A másik egy hegyperem mentén, amelyet csupasz fák határoltak. Szano ezen az ösvényen követte Gizaemont. Innen rálátott az óceánra. Szürke és tompa volt, akár a vert acél. – Nem mintha én nem szeretnék megszabadulni a teaházban levő holttesttől, de nem kellett volna a temetést említeni az unokaöcsémnek – szólalt meg Gizaemon. – Ez mindig felzaklatja. – Mondhatta volna – válaszolt Szano. – Legközelebb hallgasson rám, amikor figyelmeztetem, hogy tartsa magát távol tőle. Az ösvény most beljebb kanyarodott az erdőbe, ami elég sűrű volt ahhoz, hogy eltakarja Fukujama látványát, és elég csendes ahhoz, hogy legfeljebb egy-egy madárrikoltás hallatsszon. Szano úgy érezte, mintha Ezogashima vad szívében járna és nem alig néhány méternyi sétára a civilizációtól. – Mit keresett Tekare idekint? – Arrafelé van egy meleg forrás – felelte Gizaemon egy fogpiszkálót rágcsálva. Szano savas szagot érzett a leheletében a fűszerillat mellett. Gizaemonnak nyilván emésztési zavarai vannak, és a rágcsálásra azért van szüksége, hogy lecsillapítsa gyomrát. – A várbeli nők szeretnek fürdeni benne. – Kijönnek idáig, csak azért, hogy megfürödjenek? – Szanót megdöbbentette ez a különös szokás. – Télen soká tart megmelegíteni a vizet. De Ezogashimában mindenfelé vannak források, amelyek egész évben természetesen meleg vizet adnak. A nők idejöhetnek, ahányszor csak fürödni kívánnak. Nem kell várniuk, amíg fölmelegszik egy kádnyi. Ráadásul ennek a víznek gyógyító ereje van. Szano lepillantott az ösvény hótakarójára. Látta, hogy az ő és Gizaemon lábnyomai más, kisebb lábnyomokat tapodnak le. Sokan használhatják ezt a forrást annak ellenére is, hogy hidegben kell odáig gyalogolni a várból. Most már érezte a vízpárát, melegét és a kénszagot. – Hol volt felállítva a rugós íj? – kérdezte. – Ott, ni – állt meg Gizaemon és mutatott egy részre az erdőben, ahol kidőlt fákból származó törött facsonkok hevertek. – Remek lövészhelyzetet biztosítottak. – A csapda zsinegje ahhoz volt kötözve – mutatott most Gizaemon egy fenyőre az ösvény másik oldalán. Szano és Fukida megvizsgálták a fenyő törzsét. Innét továbbmentek arra a helyre, ahol a gyilkos fegyver állt. Érintetlen volt itt a hó, mindössze néhány apró állati nyomot láttak. – Remélem, most elégedett. Mondtam, hogy csak az időt vesztegetjük – szólalt meg Gizaemon. Szano csalódott volt. Visszatértek az ösvényre. Fukida megkérdezte: – Hol van most az íj? – Macumae nagyúr egy bárddal darabokra tördelte és elégettette a darabokat. Valamit meg kellett büntetnie. – Ennyit arról, hogy vizsgáljam meg a gyilkos fegyvert – jegyezte meg Szano. – Hol találták meg a holttestet? Gizaemon vagy húsz lépéssel odébb lépett, Szano és Fukida mellette gyalogoltak és megálltak ott, ahol ő. – Pont, ahol maga áll – vigyorgott Gizaemon.

68

Szano lenézett és gondolatban látta maga előtt annak a nőnek a képét, akit most a teaszertartás kunyhóban imádnak. Tekare a hátán fekszik, fekete haja szétterül, körötte a talajt tűlevelek borítják. Teste erőteljes, fiatalos. Még nem zsugorodott össze. Arca sima és szép. Még nem jelent meg rajta a rothadás. A sebéből áramló vér vörösen ragyog, most ömlött ki az ösvényre… Olyan életteli volt a kép, hogy Szano valósággal érezte a szenvedélyes és kísértő nő jelenlétét. Pislogott egyet, mire a kép eltűnt. Az üres hóra meredt. – Itt esett el – mondta Gizaemon. – Erős volt, futott idáig, mielőtt a méreg nyila megölte. – Ki találta meg? – tudakolta Szano. – Vele beszél – felelte Gizaemon. Na, legalább most eljutottunk valahová – gondolta Szano. – Hogy lehet, hogy maga találta meg Tekarét? – Reggel Macumae nagyúr a társaságát óhajtotta, de Tekare nem volt a női szálláson. Nem aludt ott. Az egész várban kerestük, de hiába. Én vezettem azt a kutatócsapatot, amely ezt az ösvényt ellenőrizte. – Miért éppen az ön csapata jött erre? Gizaemon vállat vont. – Gondolom, puszta véletlen. De gyakran derül ki, hogy az a gyilkos, aki rábukkan a holttestre. Talán Gizaemon azért tudta, merre találja Tekarét, mert ő állította a rugós nyilas csapdát a számára. Talán ő akart elsőnek a helyszínre érni, hogy lássa, működött-e a csapda. Ha ő a gyilkos, az megmagyarázná, miért akarja megakadályozni, hogy Szano vagy Reiko bizonyítékot találjon. De ha nem ő volt a gyilkos, akkor is fontos tanú. – Mondja el, mit látott, amikor megtalálták Tekarét – kérte. – A rugós íjat, a laza zsineget. Gizaemon megmutatta a helyet, ahol látta őket. – A nyílvessző a földön hevert, ott, ahol Tekare hagyta, miután kihúzta magából. Vérnyom vezetett a testéhez. – Volt valaki a közelben? – Én nem láttam. – Gizaemon leereszkedően magyarázta: – A gyilkos jóval azelőtt felállíthatta a csapdáját, hogy Tekare erre jött. Pontosan ez a rugós íj előnye. Nem kell az embernek a közelben lenni, hogy levadássza a zsákmányát. – Egyes gyilkosok szeretik látni áldozatukat meghalni. – Nos, ebben az esetben a gyilkosnak bőven volt ideje figyelni, aztán eltűnni, mire én odaértem – mondta Gizaemon. – Tekare teste addigra már hideg és merev volt. Már az éjszaka meghalt. Szanót még mindig nem hagyták nyugodni a gyilkosság körülményei. – Azt mondta, hogy Tekare mellett más nők is használták a forrást. – Így van. – Akkor lehet, hogy a csapdát másnak állították. – Elképzelhető, kivéve, hogy Tekare szeretett éjszakánként kijárni ide – mondta Gizaemon. – De ha nem is neki kellett volna meghalnia, mit számít az? Így is ki kell derítenie, ki ölte meg. – Igaz – bólintott Szano, pedig nagyon is számított. Ha nem Tekarének szánták a nyilat, akkor tegnap csak az idejét vesztegette, amikor iránta tudakozódott. Ha egy másik nő volt a gyilkos célpontja, akkor olyan motívumok, gyanúsítottak és nyomok lehetnek, amelyeket később kell kiderítenie. Még rosszabb, ha a gyilkos nem egy adott nőt akart megölni. Mi van, ha olyan, mint a vadász, akit nem érdekel, melyik őzet teríti le, a lényeg, hogy elkapjon egyet. Hogyan oldhat meg a logikus nyomozómunka egy ilyen véletlenszerű bűnt? Ám Szano úgy gondolta, a legjobb lesz követni azt az elméletet, hogy Tekare volt a szándékolt célpont, egész addig, amíg nem talál más bizonyítékot. Tekare annyi erős szenvedélyt kavart fel, annyi ellenségeskedést, hogy tökéletes célpontnak tűnt. És a mellette álló férfi meg tökéletes gyanúsítottnak. – Honnan tudta, hogy Tekare szeretett éjszakánként fürdőzni a meleg forrásban? – Köztudott volt. 69

– Lehet, hogy ön azért ismerte Tekare szokásait, mert szemmel tartotta, követte. Becserkészte, akár egy vadat az erdőben. – Megint az én nyomomban van? – fortyant fel Gizaemon bosszankodva. – Mondtam már, hogy nem én öltem meg Tekarét. De ha olyan jól tud elméleteket gyártani, akkor ezt magyarázza meg. Miért öltem volna meg a nőt, akit Macumae nagyúr szeretett? Számomra ő a legfontosabb ember a világon. – Gyöngédség jelent meg arcán. – Hogyan okozhatnék neki fájdalmat? Szanónak nem volt válasza. Gizaemon elleni vádjának ez volt a leggyengébb pontja. – Gondoltam – nevetett fel Gizaemon. – Talán most már hajlandó elhinni nekem, hogy egy ezo ölte meg Tekarét. – Ha hiszek magának, az a szükségesnél is jobb ürügy ahhoz, hogy elnyomják a bennszülötteket, és uralkodjanak egész Ezogashimán. Gizaemon ügyet sem vetett a célzásra, hogy bűnös és ártatlan emberekre akarja terelni a gyanút azért, hogy elkerülje a büntetést. – Megbízhatatlan, tisztességtelen emberek. Tökéletes ellentétei a szamurájnak. Fukida a fejét csóválta. Túl sok olyan szamurájjal találkoztak, akik szégyent hozott a „Harcos Útjára”. – És nem tartják tiszteletben a japán törvényeket. Ha valamelyikük helytelenül viselkedik, a maguk módján oldják meg a problémát. Ezt a szabályt alkalmazták Tekaréra is. – A hóbirodalom császárnőjére? – jegyezte meg Szano – A feleségre, aki ajándékokért árulta kegyeit a férfiaknak, aztán otthagyta a férjét, és eljött a városba, hogy japán férfiak szeretője legyen? Gizaemon szeme körül a gúnyos jókedvtől összeszaladtak a ráncok. – Látom, hogy Hirataszan sok mindent hallott az aranykereskedőtől. Hallgasson csak oda, tiszteletreméltó kancellár. Elvezeti az igazi gyilkoshoz. – Urahenkához? – Szano emlékezett arra, hogy a fiatal ezo milyen szenvedélyesen állította, hogy szerette a feleségét. Hogy azért jött Fukujamába, hogy megmentse. A dühödt tagadás, miszerint nem ő ölte meg, hihetőbbnek hangzott akkor, mielőtt még az aranykereskedő ilyen rossz színben festette le Tekarét. – Nem ő. Neki nincs annyi hatalma, hogy saját maga cselekedhessen. A törzsfőnökre gondolok. – De miért ölte volna meg az öreg Tekarét? Ő volt a falu sámánja. Vissza akarta vinni a törzs javára. – Ha hisz neki, akkor eladom magának ezt a melegvizes forrást, hogy vigye haza Edóba. – Gizaemon sarkon fordult és elindult visszafele az ösvényen, amerről jöttek. – Meg akarta büntetni. – Miért akarta megbüntetni? – Szano lépést tartott Gizaemonnal, de közben úgy érezte, kezd eltévedni az ismeretlen szokások között. – Minden rosszért, amit csak tett. Az ezók úgy hiszik, hogy a sámánnő dolga, hogy a falu egyensúlyban legyen a kozmosszal. Ha a sámánasszony jól viselkedik, rájuk mosolyog a szerencse. Ha nem, akkor a szellemek betegséget, éhínséget és halált küldenek. Tekare felzaklatta a természet rendjét. Az ezók mindössze egy módon állíthatják helyre, úgy, hogy lerombolják őt. És ez a törzsfőnök kötelessége. – Szano a homlokát ráncolta. Awetok főnök egyenes és tisztességes ember benyomását keltette benne, de talán rosszul ítéli meg, hiszen nem ismeri az ezókat. Talán olyan vadaknak látja őket, akiknek nem lehetnek olyan komplikált motívumaik és kapcsolataik, mint a japánoknak. Talán túlságosan is szívesen gondolta róluk, hogy képtelenek tettetésre. Lehet, hogy a kulturális különbözőség sorompója mögött titkokat rejtegetnek? Lehet, hogy létfontosságú az ügy megoldása szempontjából, hogy megértsék az ezókat. Gizaemon úgy viselkedett, akár az a katona, aki hamis nyomokat helyez el az ellenséges csapatok előtt. – Azt mondta, Tekare felzaklatta a természet rendjét. Ezt tette itt is? Itt is csak baj kevert? – kérdezte.

70

Gizaemon horkantott, de nem lassított léptein. Mintha csak azt akarta volna sugallni, hogy egy egyszerű ezo nő túlságosan jelentéktelen ahhoz, hogy őt bármiben zavarja. – Nem tudta, hol a helye a világban. De ez nem tartozott rám. A barbárok gondja volt, és a törzsfőnök el is intézte. Gizaemont megmarkolni ugyanolyan nehéz volt, mint ha angolnát akart volna deszkához szögelni… az újra meg újra kisiklott a markából. – Veszem észre, sokat tud az ezókról – mondta Szano. – Természetesen. Életem nagy részét az ő vidékükön töltöttem. – Ebbe beletartozik az ezo fegyverek használata is, mint amilyen a rugós íj – jegyezte meg Szano. Gizaemon megtorpant azon a helyen, ahol a zsineg volt kifeszítve az ösvényen. Kemény arcán lemondó kifejezés jelent meg. – Most utoljára mondom, nem öltem meg azt a nőt. A maga érdekében tanácsolom, jobban teszi, ha nem próbálja rám kenni a gyilkosságot. Amikor Macumae nagyúrnak elege van abból, hogy várja a bűntény megoldását és halálra ítéli magát, ne mondja, hogy nem figyelmeztettem. Szano nem hagyta, hogy megfélemlítsék vagy eltereljék a figyelmét. – Hol volt aznap, amikor Tekare meghalt? Mielőtt belelépett a csapdába? – A közelben sem jártam. Nem lesz képes bizonyítani, hogy nem így volt. – Használt már valaha is rugós íjat? Gizaemon modora leereszkedőre váltott. – Ha meg akarja ismerni a rugós íjat, hadd magyarázzak meg valamit. Nincs benne semmi trükk, pont ez a lényege. Nem kell jó lövésznek lenni. Az ember felállítja, a megfelelő irányba fordítja, megköti a zsineget, aztán szépen elmegy és vár… Öklével a tenyerébe csapott. – Bárki ölhet vele, akinek van egy kicsinyke ereje és minimális intelligenciája. Még egy nő is.

71

M

acumae úrhölgy lakrésze bejáratánál az őr megállította Reikót. – Itt várunk. Ne próbálkozzon semmivel. Reiko jámboran lehajtotta fejét, bár sistergett benne a lázadás. Ha meg akarja találni Maszahirót, meg kell nyugtatnia az őröket, hogy megbízzanak benne. Így később könnyebben menekülhet. A lakrészben Macumae úrhölgyet, társalkodónőit és Orgonát, a cselédlányt pillantotta meg. Macumae úrhölgy egy asztalnál térdelt, amelyen papírlapok voltak kiterítve. A kezében íróecsetet tartott. Segédei tintát kevertek és öntöttek ki a számára. Egy vallásos rítus ünnepélyes hangulata áradt cselekedeteikből. Orgona a faszénkályhát etette szénnel. Lopva Reikóra mosolygott. A többi nő udvariasan meghajolt. – Jó reggelt – köszönt Macumae úrhölgy. Ez a néhány szótag is elárulta, hogy egyáltalán nem boldog Reiko láttán. Reiko felfogta, hogyha információkat akar szerezni Macumae úrhölgytől, komoly erőfeszítéseket kell tennie. Letérdelt és meghajolt. – Őszinte részvétem a lánya miatt. Nem lett volna szabad ilyen érzéketlenül beszélnem tegnap. Kérem, fogadja bocsánatkérésem. – Elfogadom. – Macumae úrhölgy mintha valamelyest megenyhült volna. – Én pedig hibáztam, hogy ilyen udvariatlanul fogadtam egy ilyen tiszteletre méltó vendéget. Kérem, bocsásson meg. Reiko a mentegetőzés ellenére is érezte az ellenszenvet Macumae úrhölgy iránt. Most, hogy tudta róla, elvesztette gyermekét, nem akart a közelében lenni. Volt benne valami irracionális félelem, hogy Macumae úrhölgy balszerencséje ráragadhat. De nem engedhette meg, hogy a másik nő megérezze az ő érzéseit. – Nincs mit megbocsátani – felelte, és szánalmat erőltetett hangjába. – A lányom az egyetlen gyermekem volt. – Macumae úrhölgy betintázta ecsetjét és néhány vonalat rajzolt a papírra. Kalligráfiát gyakorolt, legalábbis Reiko feltételezte. – Mindössze nyolcéves volt, amikor meghalt. Reiko együtt érzett vele és megérezte, hogy beszélni akar a lányáról, de nem akarta meghallgatni, mert borzalmas lelki rokonságot érzett vele. Nem volt elég távolság aközött a nő között, akinek gyermeke eltűnt, és aközött, aki örökre elvesztette gyermekét. Reiko nagyon is jól el tudta képzelni magát, ahogy hasonló szavakat mond. Maszahiro volt az egyetlen fiam. Mindössze nyolcéves volt, amikor meghalt. Macumae úrhölgy Reikót figyelte. Válaszra várt. Reikónak olyan gondolatai támadtak, hogy helyzetük megcserélődött, és ő meséli a tragikus helyzetet Macumae úrhölgynek. Dadogni kezdett. – Szabad megkérdeznem a lánya nevét?

72

– Nobuko. – Macumae úrhölgy úgy ejtette ki a szót, mintha varázsige lenne, amely képes feltámasztani a holtat. – Olyan szép kislány volt – mondta az egyik társalkodónő. Tegnap Reiko nem sok figyelmet szentelt nekik, és egyformának is látta őket. Elfelejtette a nevüket is. De most már feltűnt, hogy valójában egészen más a megjelenésük. Az, aki most megszólalt, a harmincas éveiben járt. Karcsú volt, akár egy bambuszág. Az arckifejezése intelligens, és precíz mozdulatokkal kevert tintát Macumae úrhölgynek. – Azonkívül jó és elbűvölő gyermek – csicsergett az a hölgy, aki vízzel keverte össze a tintát. Ő kerekded, édeskés asszony volt, duci képpel. – Ráadásul igen tehetséges – mondta a harmadik. Ő tétlenül ült, igaz, a legközelebb Macumae úrhölgyhöz. Erős termetű, erőteljes vonású asszony volt. Ha leborotváltatta volna a feje búbját, és páncélt visel, katonának is elment volna. – Szamiszenen játszott, verseket írt és hímzett. A tiszteletre méltó édesanyja ugyanolyan jól nevelte, mint bármelyik ifjú hölgyet Edóban. – Semmiség – mormolta Macumae úrhölgy. Félretette a megkezdett kalligráfiát és új oldalt kezdett. – Átlagos kislány volt. A kötelező szerénység ellenére is mosolygott. A dicséretek kedvre derítették, aztán ismét elkomorodott. – Ezogashimában igencsak megviseli a gyerekeket a tél. Tavaly télen Nobuko megbetegedett. Csak nem múlt el a láz és a köhögés, elvesztette az étvágyát. – Macumae úrhölgy a homlokát ráncolva írt tovább. – Az orvos mindent megtett, hogy meggyógyítsa, de hiába. Hamarosan olyan gyenge lett, hogy nem tudott felkelni az ágyból. Macumae úrhölgy minden szavával mintha egy vérző sebbe döfött volna Reiko szívében. Edóban a politikai klímát nagyon rosszul viselik a gyermekek. Tavaly ősszel a férjem ellenségei elrabolták a fiunkat. Egész Japánban kutattunk utána, de hiába. Reiko legszívesebben Macumae úrhölgy szájára tapasztotta volna a kezét, hogy megállítsa a szörnyűség elmesélését. – Amikor eljött a tavasz, Nobuko mintha jobban lett volna – folytatta Macumae úrhölgy. – A köhögése nem volt már olyan rossz, evett, erősödött. De aztán… Hosszú csend telepedett az asszonyra. Megremegett, mintha a visszafojtott érzelmek azzal fenyegetnék, hogy széttörik. Suttogva folytatta: – A karomban tartottam napok óta, mikor szelleme ebből a világból eltávozott a következőbe. Búcsút mondtam neki, és imádkoztam, hogy amikor meghalok, újra egyesüljünk. Ismét megmarkolta az ecsetet, melyből tintafoltok csöppentek a papírra. Reiko pedig úgy érezte, mintha saját vére szennyezné a fehér papírt. A karomban tartottam Maszahiro testét, de már túl késő volt, hogy elbúcsúzzak tőle. Szelleme addigra eltávozott ebből a világból. Talán a halálom majd egyszer egyesít minket. Reiko tudta, hogy az ilyen gondolkodás hasonlít a balszerencséhez. Mégsem tudta abbahagyni. Macumae úrhölgy egyik lapot a másik után töltötte meg, mániákus intenzitással írt, majd odafordult Orgonához. – Készen vagyok. Orgona levette a vasrácsot a kályha tetejéről. Macumae úrhölgy fogta az egyik papírlapot és bedobta. – Elégeti, amit írt? – kérdezte Reiko riadtan. – Ez nem írás. Macumae úrhölgy felmutatta a többi papírlapot Reikónak, mielőtt egyenként bedobta volna őket a tűzbe. Durva, ügyetlenül megrajzolt vázlatok voltak. Virágmintás kimonó, kis ház, egy pár szandál, legyező, baba. – Itt van néhány apróság a számodra, drágám – mormolta az asszony. – Anyád szeret téged. A tűz megfeketítette, begöndörítette az oldalakat. Füst szállt pörögve fölfelé. Macumae úrhölgy az ősrégi szokás szerint ajándékot küldött a halott szellemének. Itt nyilván nem lehet hozzájutni azokhoz a finoman megmunkált miniatűr famodellekhez, amit általában elégetnek. Reiko pedig látta magát olyan asszonyként, amint játék kardokat és lovakat küld fiának, aki soha nem nőhetett fel. Akinek a halálát soha nem szűnt meg gyászolni. Nem bírta tovább elviselni ezt 73

a társalgást, témát kellett változtatnia. Megszerezni az információt, amire szüksége van, aztán távozni. – Van még valami, amiért bocsánatot kell kérjek – szólalt meg. – Kérem, ne haragudjon, amiért ön és az ezo asszony közé álltam. – Bár egyáltalán nem bánta a dolgot, főleg most, hogy Wente a barátja lett. Úgy tett, mintha bánná. – Sajnálom, nem értettem a helyzetet. Macumae úrhölgy arcára visszatért a kezdeti ellenségeskedésből valami. – És gondolja, hogy most már megérti? A szobában mintha fagypont alá süllyedt volna a hőmérséklet. A társalkodónők haragosan nézték Reikót. Orgona figyelmeztető pillantást vetett rá. – Két napja van Ezogashimában, és máris szakértő – vetette oda Macumae úrhölgy lenézően. – A kívülállók szokásos tévedése. Azt hiszik, tudnak bármit is ennek a helynek a szokásairól, pedig egyáltalán nem. Ellenszenve feltámasztotta Reiko haragját is. Akár a kovakő szikrája gyújtja a tüzet, Macumae úrhölgy ismeri, milyen fájdalommal jár egy gyermek elvesztése, mégsem akart segíteni egy anyának, hogy megmentse az övét. Félretette hát a kötelező udvariasságot. – Mi baja van az ezo ágyasokkal? – Randák és groteszkek. Azok a rémes tetoválások. Azonkívül piszkosak. – Macumae úrhölgy egy szivaccsal tisztogatni kezdte ecsetjét. – Bűzlenek. – Betegségeket terjesztenek – mondta az a társalkodónő, akit Reiko magában a főokosnak nevezett el. – A férjem is elkapott egyet az ezo ágyasától. Aztán átadta nekem. Ezért vagyok meddő. – Varázslók – mondta a duci. – Ördögi varázsigéjük van, amely-lyel… A férfias, katonás úrhölgy a torkát köszörülte. A duci úrhölgy azonnal összeszorította száját. Ijedt pillantást vetett Macumae úrhölgyre. Reiko megértette, hogy a másik úrhölgy újabb érzékeny területre tévedt. Ezogashimában legalább olyan veszélyes a társalgás, mint vékony jégen sétálni. – Most, hogy Ezogashimában van, jobb lesz, ha figyel rájuk – mondta a katonás úrhölgy Reikónak. – Ha a férje együtthál egy bennszülött lánnyal, ön egy szörnynek adhat életet. – Mást nem is kell tudni az ezókról – közölte Macumae úrhölgy ridegen. – Azt tanácsolom, tartsa magát távol tőlük. Reiko olyasfajta undort érzett ezekkel a nőkkel szemben, amilyet még soha azelőtt. Az ezók iránti gyűlöletük különbözött a japánok szokásos előítéletétől az alacsonyabb osztályokkal szemben. A megvetés olyan takarója volt az, ami egy egész népre ráborult és meglehetősen kétes érvek alapján. Macumae úrhölgy magatartása egyáltalán nem volt vonzó Reiko számára. Különösképp annak tükrében, hogy az ezo asszony segített neki, amit Macumae úrhölgy viszont nem volt hajlandó megtenni. Felbátorította a harag, így aztán felhozta azt a témát, amelyet a legérzékenyebbnek tartott. – Hallottam, hogy nemrégiben meggyilkoltak egy ezo nőt. Ki volt ő? A társalkodónők lebiggyesztett ajkukon keresztül szisszentettek. Orgona szemöldökét rángatva próbálta figyelmeztetni Reikót. – Ne most – súgta. – Tekare – köpte a szót Macumae úrhölgy. – Ismerte? – kérdezte Reiko. – Nehéz lett volna nem ismerni. – Macumae úrhölgy olyan keményen tisztogatta a tintát az ecsetből, hogy kitépte a szőrszálakat. – Elvégre a férjem szeretője volt. – Hangja jeges volt, akár az ezogashimai tél. – Az enyémmel szomszédos szobát adta Tekarénak. Úgy bánt vele, mintha ő lett volna a felesége. Az pedig már kezdett úgy viselkedni, mintha ő lett volna a vár úrnője, nem pedig én. – Azt tett, amit csak akart – mondta a duci úrhölgy, aki élvezettel merült el a témában most, hogy már felhozta. – Partikat rendezett a szobájában a többi ezo nővel, késő éjszaka. Amikor Macumae úrhölgy rászólt, hogy nem tud aludni a zajtól, csak nevetett.

74

– Macumae nagyúr sok mindent adott Tekarénak, de ez nem volt elég neki – mondta a főokos úrhölgy. – Macumae úrhölgy legjobb ruháit is elvette. – A kertben van egy pavilon, ahol Macumae úrhölgy szeret üldögélni, amikor szép az idő – vette át a szót a katonás úrhölgy. – Tekare elvette magának. Amikor Macumae úrhölgy utasította, hogy költözzön ki, nem volt hajlandó. – Megfeddtem. Elmondtam neki, meg kell tanulnia, hol a helye. Tanúsítson irántam némi tiszteletet. Megpofoztam, ő pedig visszaütött. – Macumae úrhölgy megérintette arcát, mintha még mindig érezné a csapást. – Volt képe hozzá. Társalkodónői helytelenítően mormoltak. – Általában magam intézem el, ha bármi problémám van a női szálláson – folytatta az asszony. – De Tekaréval szemben tehetetlen voltam. Fölkerestem hát a férjemet. Elmondtam, hogy milyen rosszul bánik velem ez a lány, de ő melléállt. Azt mondta, senkinek nem engedi, hogy beavatkozzon a dolgába. Azt tesz, amit csak akar. Aztán megvert és kidobott az esőbe. Azt mondta, kint maradok, amíg nem vagyok hajlandó elfogadni a dolgokat úgy, ahogy vannak. Figyelmeztetett, ha még egyszer kezet emelek Tekaréra, elválik tőlem, és szégyenemre visszaküld a családomhoz. Macumae úrhölgy megborzongott a felháborodástól. Letette ecsetjét és magához szorította karjait, mintha attól tartana, hogy szétesik. – Nos, három napot töltöttem odakint. De a férjem nem gondolta meg magát. – Senki nem mehetett a közelébe, még azért sem, hogy ételt vagy takarót adjon neki – mesélte a duci úrhölgy. – Olyan csúnyán megfázott és annyira nyomorultul érezte magát, hogy végül fel kellett adnia – mondta a főokos úrhölgy. – Attól fogva Tekare úgy uralkodott fölöttünk, mintha a császárnő lenne. Hóbirodalom császárnője. Reikónak eszébe jutott, amit Hirata mondott, hogy Tekare ezt a becenevet kapta. Az biztos, hogy Tekare ugyanúgy bajt kevert a női szálláson, mint a férfiak között. – Mit tett? – kérdezte Reiko Macumae úrhölgytől. Az asszony keserű nevetéssel válaszolt. – Mit tehettem volna? Elfogadtam a helyzetet, nem volt választásom. – Az ember azt hinné, Tekare megelégedett azzal, hogy nyert. – A duci úrhölgy láthatólag élvezettel pletykálkodott. – Azt hinné az ember, hogy ezentúl békén hagyott minket. De ő nem. Elrendelte, hogy szegény asszonyunk letérdeljen és meghajoljon előtte, ahányszor csak találkoznak. – Asszonyunknak pedig meg kellett tennie, különben elűzik innen. – A főokos úrhölgy komoly modora sem rejtette el, mennyire élvezi a drámát. – A férjem nem törődött velem – mondta Macumae úrhölgy. – Nem védett meg. Még azután sem, hogy a lányunk megbetegedett és én magamon kívül voltam az aggodalomtól. Ehelyett… Nyelt egyet és torka láthatóan összehúzódott. Lesütötte szemét, könny csordult elő sötét, hosszú szempillája alól. Társalkodónői együtt érző némasággal ültek. Reiko úgy érezte, titkok hatolnak át a csöndön. Orgonára pillantott, aki felfújta arcát, és így jelezte, hogy majd kipukkan, annyi mondanivalója van, de nem mer beszélni. – Mi történt? – kérdezte Reiko. Senki nem válaszolt. Ezogashimában a történelem mély és áttetsző, akárcsak a tenger körötte. Reiko úgy döntött, tovább halászik. Csöndes, bizalmaskodó hangon szólal meg: – Nyilván könnyebb lett az élete most, hogy Tekare halott. Az a lány elrabolta a férje figyelmét. Nem hibáztatnám, ha bosszút állt volna rajta. Csodálom, amiért volt önben bátorság, hogy megtegye azt, amit az ön helyzetében sok nő csak szeretne megtenni. Macumae úrhölgy feje felpattant. Ő és a többi hölgy láthatóan őszinte megdöbbenéssel meredtek Reikóra. – Azt hiszi, megöltem Tekarét? 75

– Nekem elmondhatja – mosolygott Reiko, akárcsak egy összeesküvő. – Nő a nővel a férfiak világa ellen. Tudok titkot tartani. – Sejtelme sincs, miről beszél. Nem öltem meg azt a nőt, bármennyire is szerettem volna – köpte Macumae úrhölgy a szavakat Reiko arcába. – Lehet, hogy ön a kancellár felesége, és vendég a házamban, de akkor is kifejezetten sértőnek találom a vádaskodását. Reiko bosszankodott, amiért a terve kudarcot vallott. Nem lett volna szabad olyan gyorsan ilyen keményen erőltetnie Macumae úrhölgyet. – Hát persze, hogy nem ölte meg – jelentette ki a főokos úrhölgy. – Ő túlságosan is finom, túl jó – mondta a duci úrhölgy méltatlankodva. A katonás úrhölgy csak összefonta két karját és haragosan tekintett Reikora. – Úgy tűnik, elég sok dolgot tud velünk kapcsolatban. De talán mégsem annyi mindent, mint hiszi. Azt tudja, hogy Tekarét rugós íjjal ölték meg? – Hallottam – bólintott Reiko. – Ki mondta? – kérdezte a főokos. – A férjem. Felismerés villant át a főokos úrhölgy csúnya vonásain. – Hallottam, milyen alkut kötött a férje Macumae nagyúrral. Ő megtudja, ki gyilkolta meg Tekarét, Macumae nagyúr pedig szabadon engedi őt magát és a barátaikat. Ha kudarcot vall, meghalnak. Ön pedig segíteni próbál a férjének azzal, hogy az asszonyunkra tereli a gyanút. Hát ennyit a rejtett detektív munkáról – gondolta Reiko. – Mi mindössze szeretnénk kideríteni az igazságot. – Az igazság az, hogy az asszonyunk ártatlan – vágott közbe a duci úrhölgy konok, gyermekes lojalitással. A katonás úrhölgy megfogta Macumae úrhölgy kezét, lehúzta róla a kesztyűt és feltartotta. – El tudja képzelni, hogy ezek a kezek felhúznak egy rugós íjat? – Finom, puha ujjacskák voltak. Annak a felsőosztálybeli asszonynak az ujjai, aki soha életében nem végzett semmilyen fizikai munkát. Reiko nagyon is tisztán látta a megoldást. – Nem kellett, hogy ő maga tegye – vetette oda Macumae úrhölgynek. Jelentőségteljes pillantást vetett a társalkodónőkre, de azok, ahelyett, hogy megrémültek volna azért, mert gyanúja rájuk terelődött, mindössze mosolyogtak. – Nos, én azt hiszem, tudom, hogyan kell felhúzni egy rugós íjat – mondta a főokos úrhölgy. – Apám kereskedelmi hivatalnok és a családom sok időt töltött az ezo vidéken, amikor felnőttem. – Ugyanez a helyzet velem is – közölte a katonás úrhölgy. – Én tudtam, hogy Tekare szeretett éjszakánként a meleg fürdőbe járni – kotyogta a harmadik. – Összeesküdhettünk volna, hogy meggyilkoljuk, megbüntetjük azért, amiért így bánt asszonyunkkal – mondta a katonás úrhölgy. – De ha meg is tettük volna, soha nem lesz képes bebizonyítani. Mi pedig soha nem mondjuk el. Öntelt mosolya ott tükröződött két barátnője arcán. A főokos így szólt: – Sajnálom, csak az idejét vesztegette ezzel a látogatással Reiko úrhölgy. Meglátogatott egy embert, akiről úgy gondolta, hogy megölhette Tekarét. Ehelyett négyet is talált. És a túl sok gyanúsított nem éppolyan rossz, mint a túl kevés? Reiko pedig újra megtapasztalta azt a furcsa érzést, mint amikor először találkozott ezekkel a nőkkel. A felszínen minden ugyanolyan ismerős volt, mintha otthon lenne. De a felszín alatt mindent megfertőzött az Ezogashimára jellemző vadság. A vérükben volt az erőszak és a gyilkosság, a civilizáció máza alatt. Macumae úrhölgy kemény, jókedv nélküli, de diadalmas tekintettel nézett Reikóra. – Azt hiszem, ideje távoznia.

76

D

ühös hangok szűrődtek feléjük az ezo táborból, amikor Hirata társaival közelebb ért. Mikor ő, Marume nyomozó, a Patkány és őreik odaértek, látták, hogy a barbárok három Macumae-katonával néznek farkasszemet. A bennszülöttek vállán íj és nyíl volt. Lábukon hajlított fából és bőrszíjakból készített hócipő. Két kutya be volt fogva egy szán elé. A barbárok és a katonák ezo nyelven kiabáltak egymással. – Miről van szó? – kérdezte Hirata. A Patkány különösen nyomorultan nézett ki ezen a reggelen. Szipogott és köhögött, könnyezett a szeme. Fagyott takony száradt a bajszára. – Az ezók el akarnak menni szarvasra vadászni. A japánok nem engedik őket. Hirata soha nem vadászott, bár mindig is izgatta a gondolat. A buddhista vallás tiltotta az állatok lemészárlását, ahogyan a húsevést is. Így tett a Tokugawa-törvény is, mert a sógun lelkes buddhista volt. De a hagyomány és a törvény alól is voltak kivételek. Azoknak, akiket sérülés vagy betegség legyengített, húsból készült gulyást vagy levest adtak, hogy erőre kapjanak. Edóban virágzó vadpiac működött e célból. Itt, Ezogashimában, a barbárok azért vadásztak, hogy megéljenek, és a japánok általában engedték is ezt. De most nem. – A japánok azt mondják, hogy a barbároknak a táborban kell maradniuk. Macumae nagyúr parancsa – mondta a Patkány. Urahenka, Macumae nagyúr korábbi szeretőjének férje vitatkozott a katonákkal, akik kiabáltak vele. Hirata nem hagyta szó nélkül. – Hadd menjenek – mondta. Mindkét oldal csodálkozva pillantott rá. A Macumae-katonák vezetője így szólt: – Ön itt nem parancsol. – A gyilkosság ügyében nyomozok. És Macumae nagyúr engedélyt adott arra, hogy kihallgassam a barbárokat – mondta Hirata. – Vadászat közben beszélgethetek velük. – El akar menni velük vadászni? – A parancsnok és emberei nem jutottak szóhoz a csodálkozástól. A barbárok maguk között morogtak valamit, de próbálták kitalálni, hogy miről lehet szó. Awetok főnök kivételével, aki úgy nézte Hiratát, hogy egyértelmű volt, érti, miről van szó. Igen, Hirata új élménnyel akart gazdagodni. Azonkívül szeretett volna az őröktől távol beszélni az ezókkal. – Most nem engedjük – mondta a parancsnok. – Ha elfutnak, mi vagyunk a felelősek. – Nem engedem, hogy elfussanak. Én és az embereim visszahozzuk őket – ígérte Hirata. – Csak úgy hiszi. Nem ismeri ezeket a fürge ördögfajzatokat. Amint az erdőben vannak, máris eltűnnek a szeme elől. Maga pedig szerencsés, ha hazatalál, mielőtt halálra fagyna. – Kérem, hallgasson rá, igaza van – szólt közbe a Patkány hangosan szipogva.

77

– Kössünk kompromisszumot – ajánlotta Hirata. – Csak ezt a kettőt viszem. – Urahenkára és Awetok főnökre mutatott. – Ha megígérik, hogy jól viselkednek. – A Patkányhoz fordult. – Fordítsd, mit mondtam. A Patkány engedelmeskedett és a két ezo bólintott. Urahenkán gyanakvás látszott, Awetok főnökön kíváncsiság. – A többieket itt hagyjuk. Ha a barátaik nem jönnek vissza, rajtuk keresheti őket – javasolta Hirata a katonáknak. – Nos, mit szólnak? A katonák összenéztek, ravaszkás vigyor jelent meg arcukon. Tetszett nekik a gondolat, hogy edói följebbvalójukkal egy kicsit megízleltetik a távoli északi életet. – Ahogy gondolja – mondta a parancsnok. – Aztán ezo nyelven továbbította az információt a barbároknak. Awetok főnök Hirata, Fukida és a Patkány lábára mutatott. Határozott hangon mondott valamit. – Azt mondja, hogyha vadászni megyünk, szükségünk lesz hócipőre – fordította Hiratának a Patkány. – Nos, tiszteletre méltó kancellár, úgy tűnik nyomozásával eljutott a végpontig – mondta Gizaemon. – Nem egészen – felelte Szano. Esni kezdett a hó, kavargó fehér pelyhek töltötték meg az eget és a tájat körülöttük. Szano, Marume nyomozó és Gizaemon a gyilkosság helyszínéről gyalogoltak vissza a várba. Lábnyomaikat már csaknem ellepte a hó. Szano alig látta a várat. A falak és a tornyok beleolvadtak a fehér kavarodásba. Mikor odaértek, nem találtak őrt a kapunál. Gizaemon helytelenítően mormogott. – Lehetne annyi eszük, hogy ne hagyják itt az őrhelyüket. Amint valaki beenged, Macumae nagyúrhoz vezetem magukat. Nyilván tudni akarja, mit találtak, még akkor is, ha semmit. – Az egyik toronyhoz ment, és megütötte a kaput. – Hé, van itt valaki? Szano halkan odaszólt Maruménak. – Ideje, hogy én is elbeszélgessek Macumae nagyúrral. Ő a következő lépés a nyomozásunkban. Marume meghökkenten nézett rá. – Nem gondolhatja, hogy ő a gyilkos. – Nagyon gyakran olyasvalaki a gyilkos, aki a legközelebb állt az áldozathoz. – Sokévi nyomozói tapasztalat beszélt Szanóból. – És ebben az esetben ő az. – De hiszen szerette azt a nőt – vitatkozott Marume. – A szerelem még erősebb motívum lehet a gyűlöletnél is. Különösen akkor, amikor a szeretett lénynek ilyen tehetsége van ahhoz, hogy féltékenységet kavarjon. – De a nagyúr hagyja, hogy nyomozzunk a gyilkos után. Tenné ezt akkor, ha bűnös lenne? – Talán igen. Ki érti, mi játszódik le egy őrült agyában, akit láthatóan megszállt az áldozat gonosz szelleme? Egy katona dugta ki a fejét a torony ablakán. Gizaemon ráparancsolt, hogy nyisson kaput. Szano, Marume és ő hamarosan odabent voltak a várban. Hó borította az udvart és a levegő mintha hűvösebb lett volna itt, mint odakint. Ahogy a folyosókon haladtak, a vár elhagyatottnak, kísértetkastélynak tűnt. Téli álomba merült vadállatra emlékeztetett. – Jobb szeretnék négyszemközt beszélni a nagyúrral – monda Szano. Úgy tűnt, Gizaemon belefáradt a vitatkozásba. – Rendben. Az embere meg én a közelben várakozunk. Macumae nagyúr a dolgozószobájában ült és iratokat tanulmányozott a plafonról lelógó lámpás fényénél. A meleg a padlóban levő rácsokon áradt fölfelé a föld alatt levő faszénkályhákból. Mikor Macumae meglátta Szanót a küszöbön, halkan ezt suttogta: – Jöjjön be kérem, foglaljon helyet. A könyvelésemet nézem át. Úgy tűnik, nincsenek rendben. Szano meglepődött, hogy ilyen nyugodtnak találja és ilyen hasznos elfoglaltság közepette. Belépett, letérdelt és a főkönyvekre pillantott. Még föntről lefele olvasva is látta, hogy az elmúlt néhány hónap bejegyzései vázlatosak, az írás szinte olvashatatlan. A hivatalnokait úgy tűnik, lefoglalta az, hogy kövessék a szeszélyeit.

78

– Sajnos be kell valljam, hogy elhanyagoltam a rám bízott kötelességeket – mondta Macumae nagyúr bánatosan. Csak remélni tudom, hogy a sógun megbocsát nekem. Megbánása őszintének tűnt, agya teljesen normálisnak. Szano mégis érzett valamit körötte. Olyan volt ez, mint a betegség szaga akörül az ember körül, aki ideiglenesen jobban van, és már azt hiszik, felépült. – De várhat a munkám. – Macumae nagyúr összefonta kezét a főkönyvek fölött. – Talált valami újat? – Még nem – kezdte Szano. – Psszt! – Macumae nagyúr ujját az ajkára téve. – Kérem halkabban, Tekare alszik. Ne ébressze föl. Szano háta libabőrös lett a gondolatra, hogy a lány szelleme pihenő kígyóként várakozik Macumae nagyúrban. Halkan mondta: – Segítségét kell kérnem a nyomozásban. – Természetesen megadom – mondta Macumae készségesen. Szanónak most tűnt fel, hogy van valami furcsa a légzésében. Mintha egy nő finom szuszogását hallotta volna mögüle. – Mit tehetek? Szanónak volt annyi esze, hogy óvatosan haladjon. Macumae korábban azt mondta, hogyha megpróbálja átverni őt, akkor meghal. Ám nem a nagyúr és Tekare az egyetlen, aki hajlik az erőszakra itt. Szano maga is haragudott Macumae nagyúrra, amiért Maszahirót fogságban tartja és ráadásul be sem vallja. De egyelőre elleplezte dühét. Kényszerítette magát, hogy a nyomozásra koncentráljon. – Ahhoz, hogy megoldjam ezt a bűntényt, meg kell értsem Tekarét. Szeretnék némi háttérinformációt róla. Kérhetem arra, hogy elmondja a benyomásait? Gyász és nosztalgia szabták át Macumae nagyúr vonásait. –Tekare olyan volt, mint egy távoli északon virágzó írisz. Olyan szép, ragyogó, friss. Őt érintetlenül hagyta a társadalom gonoszsága, amely a japán nőket beszennyezi. Igazán gyengéd, ártatlan szellem. Ritkaság volt még az ezo nők között is. A többiek boldogan elvesznek mindent, amit csak kaphatnak a japán férfiaktól. Mindig ételt, ruhákat, ékszereket és aranyat akarnak a kegyeikért cserébe. De Tekare nem. Soha semmit nem kért tőlem. Ha ajándékot adtam neki, valósággal rá kellett erőltetnem, hogy elfogadja. Mindig azt mondta, hogy nem akar mást, csak engem. Soha nem kért mást, csak azt a kegyet, hogy boldoggá tehessen. Macumae nagyúr előrehajolt és szeme könnyes volt a hálától. – El tudja képzelni, milyen csodálatos egy nő volt, aki önmagamért akart, nem a státuszomért, vagy azért, amit kaphat tőlem? Tudni azt, hogy legalább annyira szeretett engem, mint én őt? Szano nagyon is el tudta képzelni, hogy Tekare ugyanazt a játékot játszotta, mint a legtöbb népszerű kurtizán Edóban. Úgy tesznek, mintha beleszeretnének a kliensükbe. Komoly műsort rendeznek abból, hogy visszautasítják az ajándékokat, amitől a férfiak szemében még értékesebbek lesznek. Kitűnő színésznők. Nyilván Tekare is az volt, ha sikerült elrejtenie Macumae nagyúr elől az anyagias oldalát, amelyet az aranykereskedő és egyéb szeretői olyan jól ismertek. – Megértem, hogy olyan különleges volt az ön számára – mondta Szano tapintatosan. Most már azt is megértette, hogy négy különböző portréja van az áldozatról: sámánnő, a társadalmi ranglétrán fölfelé törtető, ártatlan szellem, gonosz boszorkány. Melyik volt a valódi Tekare? Úgy tűnt, Macumae nagyúr a saját változatában hisz. Persze, a szerelem vakká tesz. Ha ez a helyzet Macumae nagyúrral, az fel is menti a gyanú alól. – Volt valakinek nézeteltérése Tekaréval? – kérdezte Szano. – Nem tudok róla – mondta Macumae. – És velem sem volt. Mindenben egyetértettünk. Szano, amikor még nyomozó volt, megtanulta, van egy pont, amelyen túl nem lehet provokáció, fenyegetés vagy fizikai erőszak nélkül megtörni egy gyanúsítottat vagy egy tanút. Tudta, hogy eljutott eddig a pontig Macumae nagyúrral. Ha tovább erőlteti, újabb erőszakhullámot provokálhat ki. – Egyelőre nincs más kérdésem. Köszönöm az együttműködését – hajolt meg. 79

Gizaemon és Marume nyomozó bukkantak fel az ajtóban. Végighallgatták a beszélgetést és hallották a végét is. – Ha bármire szüksége lenne, csak tudassa – mondta a nagyúr. – Van – bólintott Szano. – Szeretnék körülnézni a várban. –Nemcsak nyomokat és tanúkat akart keresni. Annak is utána akart nézni, hogy fia csakugyan a vártoronyban van-e, ahogy az ezo asszony mondta Reikónak. És amiben Szano kétségbeesetten hitt. – Miért? – támadta rögtön Gizaemon. – Felteszem, szokásos eljárás – vont vállat Macumae nagyúr. – Rendben van, nincs mit rejtegetnünk. – Mintha egy árnyék mozdult volna pillantása mögött. – De szabadsága csak a vár területére korlátozódik. A nagybátyám majd elkíséri. Szanót elvezették, de még hallotta Macumae nagyúr suttogását: – Ne aggódj, szerelmem, nem árultam el neki a titkainkat. Szano immár biztosra tudhatta, hogy Macumae nagyúrnak csakugyan van valami rejtegetni valója. És biztos volt abban, hogy ebbe éppúgy beletartozik a toronyban őrzött Maszahiro, mint az információ a gyilkosságról.

80

N

ehezebb volt a hócipőben a járás, mint azt Hirata gondolta. Nehézkesen cammogott az ösvényen az erdőben, Fukujama városától északra, és közben próbálta utánozni a két barbárt, akik olyan könnyedén mozogtak, mintha csak csupasz talajon lennének. De lába elmerült a hóban. Sajogni kezdett lábában a régi sérülés, ami évek óta nem fájt. És Marume nyomozó is egyre jobban és jobban lemaradt az ezóktól, a kutyáktól és szánkóktól. Sőt még a Patkánytól is, aki nem felejtette el az ifjúkorában megtanult hócipőtechnikát. Hirata kimászott egy combig érő hórakásból, kirázta a cipőjéből a havat, és megállt pihenni. A hideg ellenére is izzadt, zihált, s közben káromkodott. Eszébe jutott a katonák figyelmeztetése, hogy az ezók könnyedén le fogják rázni őt, és megszöknek. – A katonák kiröhögnek minket, ha nélkülük megyünk vissza Fukujamába. – Marume összegörnyedve lihegett mellette. – Szano-szan haragudni fog, amiért elvesztettünk két gyanúsítottat. És csak a jó ég tudja, mit tesz Macumae nagyúr. – Menjünk – szólalt meg Hirata mogorván. A többiek már eltűntek egy kanyarban. Továbbvánszorogtak előre, amíg utol nem érték a csapatot. Urahenka mondott valamit, és a Patkány fordított. – Mi tartott olyan soká? Lelassítanak minket. Hiratának módja sem volt visszavágni, mert Awetok főnök tiszta, folyékony japánsággal szólalt meg: – Most már elég messze vagyunk a várostól. Megkérdezheti mindazokat, amit azelőtt nem tudott. – Most már elég messze vagyunk a várostól, most már nem kell tettetnie, hogy nem beszéli a nyelvünket – felelte Hirata mosolyogva. – Beszél japánul? – tört ki a Patkány. – Ön pedig tudta? – sértődötten folytatta. – Egészen idáig elráncigált magával, amikor nincs is szüksége rá, hogy fordítsak. Na jó, én hazamegyek. Elindult visszafelé, de Hirata elkapta a karját. – Szó sincs róla, szükségünk van tolmácsra. – Nem Awetok volt az egyetlen barbár, akinek Hiratával beszélnie kellett. – És ha bárkinek elmondod, hogy a főnök beszéli a nyelvünket, kitekerem az inas nyakad. Hirata a törzsfőnök mellett baktatott, aki a kedvéért lassított a tempóján. Marume nyomozó haladt hátul, Urahenka előre csörtetett. – Mit akart kérdezni tőlem? – mondta Awetok főnök. Hiratának sok kérdése volt a barbár világról, a szellemi gyakorlataikról és a gyilkosságról is. – Van valami energia Ezogashimán, olyan mint valami szívverés. Amint földet értünk itt, megéreztem. Mi ez? A törzsfőnök Hiratára pillantott. Mintha meglepődött volna azon, hogy feltűnt neki valami, ami a japánoknak általában nem. – Ainu Mosir szívverése. – Ő kicsoda? – Hirata arra gondolt, hogy a törzsfőnök valamilyen barbár istenről beszél. 81

– Ainu Mosir a neve ennek a helynek. Annyit jelent: Emberi Föld. Ainu, ember. Mi így hívjuk magunkat. Csak maguk neveznek minket barbárnak és az otthonunkat barbár szigetnek. – Ó! Hirata eddig fel sem fogta, mennyire sértő a bennszülöttek számára a japán szó. – Miért van… Ainu Mosirnak szívverése? – Mostantól kerülnie kell az ezo és az Ezogashima szavakat a bennszülöttek jelenlétében. – Sehol máshol nem éreztem még. – Ainu Mosir él – magyarázta Awetok törzsfőnök. – Őt még nem ölték meg az emberek, akik kivágják az erdőket, felszántják a mezőket, városokat építenek. Mint a japánok a saját földjükön – sugallta a hangja. A szívverés erősödött. Ott vibrált Hirata csontjaiban, a szeme mögött. – A Macumae klán elűzte Ainu Mosir szellemét a partvidékről. A sziget belsejében a legerősebb. Kínozta, hívta Hiratát ez a dolog. Titkokat ígért neki. Még többet meg akart tudni erről, de rákezdett a hóesés. Először néhány pihe szálldogált a föld felé, ám hamarosan sűrű, fehér fátyol lett. A vadászcsapatnak gyorsnak kell lennie, vagy üres kézzel térhet haza. És jelenleg a nyomozás a legsürgősebb teendője. – Hallottam néhány dolgot. – Sok mindent mondanak az emberek – vont vállat Awetok főnök. – Ez nem jelenti azt, hogy mindent el is kell hinni. Ez bölcs tanács volt, ha nem is az a fajta, amire Hirata vágyott tőle. – De én Tekaréról hallottam dolgokat. – Bár a főnök nem reagált, Hirata érezte, hogy óvatosabb lesz. – Úgy tűnik, rossz asszony volt. Elmesélte, mit tudott meg az aranykereskedőtől, Tekare ambiciózus, csaló természetéről. – Igaz ez? – Az igazságnak sok arca van – felelte Awetok. – Lehet, hogy valaki csak egy oldalát látja, mert előítéletei vakká teszik a többivel szemben. Hiratának feltűnt, hogy a törzsfőnök ugyanolyan szándékosan érthetetlen általánosságban beszél időnként, mint Ozuno, a mentora. Miért van az, hogy sora mindig olyan öregek kezébe kerül, akik a fiatalokat minden kis információdarabkáért keményen megdolgoztatják, úgy kell kicsikarni belőlük. Türelmetlenül vágta rá: – Igaz, hogy Tekare odaadta magát férfiaknak, úgy jutott el addig a helyzetéig, hogy Macumae nagyúr szeretője legyen? – Valóban igaz – vallotta be Awetok. – De nem csak a tényekben van igazság. Többet is lehet tudni Tekaréról, mint azt, hogy mit tett. – És mi van még? Awetok a távolba meredt a hófátyolon keresztül. Alig látszott már előttük a Patkány és Urahenka, mindössze árnyékok voltak az egyre fehéredő tájon. – Az életveszély az asszonyaink számára. Japán férfiak, akárcsak az arany kereskedő, ólálkodnak a falvaim körül és támadják meg a lányainkat. Amikor Tekare tizennégy éves volt, egy csapat kereskedő elkapta, amikor gyógynövényeket gyűjtött a fák között. Három napig nem találtuk. Akkor is félholtan. Csúnyán összeverték. Hónapokba tellett, mire a teste rendbe jött. A szelleme talán soha. Hirata eltűnődött ezen a történeten, és azon, hogy milyen jelentősége van a gyilkosság szempontjából. – Nem értem – mondta végül. – Ha Tekaréval rosszul bántak a japán férfiak, miért akarna bármiféle kapcsolatot is velük? Hogy viselte el, hogy hozzáérnek? Miért nem bosszút akart állni, ahelyett, hogy lefekszik velük? – Nem csak egyféle módon lehet bosszút állni. Tekare bosszúja nyilván az volt, hogy bájával megőrjítette a japánokat, ajándékokat csikart ki tőlük, aztán élvezte a fájdalmukat, amikor ejtette őket. De volt még valami, amit Hirata nem értett. – Tekare viselkedését elfogadhatóknak tartották az ezók… úgy értem az ainuk? – Egyáltalán nem. – A törzsfőnök a homlokát ráncolta, mintha csak Hirata azzal vádolta volna népét, hogy helyesli az erkölcstelenséget.

82

– Akkor hogy lehetett ő a faluja sámánasszonya? Nem túlságosan fontos pozíció ez egy ilyen nőnek? – Hirata véleménye szerint ez olyan volt, mintha egy kurtizánt tennének meg egy zárda főnökasszonyának. – Azt gondoltam volna, hogy egy jobb jellemet választanak. – De mi nem választjuk a sámánjainkat – magyarázta Awetok. – A szellemvilág választ. – Hogyan? – Élete elején az a lány, akinek sorsa, hogy sámán legyen, valami jelét mutatja annak, hogy a szellemek ők választották eszközükül. Amikor Tekare fiatal volt, elkapott valami szörnyű betegséget. Hosszú ideig eszméletlen volt, de túlélte. Ez volt a jel. Amikor eszméletlen volt, lelke elhagyta testét, és csatlakozott a szellemekhez. Beleegyeztek, hogy rajta keresztül beszélnek falunkhoz, és senki máson keresztül nem. Hirata kétkedve mondta: – Nos, ez esetben a szellemeknek nem számított, hogy ez a lány bajkeverő volt? Nem borította fel vele az univerzum egyensúlyát? Awetok főnök oldalvást rámosolygott. – Látom, még mindig hajlandó bármit elhinni, amit rólunk hallott azoktól, akik lemészárolják népünket. De igen, Tekare viselkedése veszélyeztette a szellemvilággal való kapcsolatunkat. – És az ön feladata volt törzsfonökként visszavinni a faluba, és rávenni, hogy rendesen viselkedjen? – Igen. – Vagy hogy megszabaduljon tőle, amennyiben nem működik együtt önnel? Awetok mosolya megmerevedett. Viharvert arca elkomorodott. – Az alatt, hogy megszabadulni tőle, gondolom, úgy érti, hogy megölni. Félreérti a hagyományainkat. Nálunk, ainuknál nincs halálbüntetés. Ellentétben a japánokkal. Hirata kiértette az üzenetet Awetok szavai mögül. Melyikünk is barbárabb? – Ördögűzést hajtottam volna végre, hogy kiűzzem az őt elfoglaló gonosz szellemeket – magyarázta a törzsfőnök. – Ez mivel járt volna? – Egy szertartással, nem pedig rugós íjas csapdával. Hirata szeretett volna hinni a törzsfőnök ártatlanságában, de nemigen hitt abban, hogy bármilyen szertartás leszoktatja az embert arról, hogy bajt keverjen. És arról sem feledkezhet meg, amit Awetok mondott: az emberek sok mindent mondanak, ez nem jelenti azt, hogy okvetlenül el is kell hinni. Ez a tanács rá ugyanúgy vonatkozik, mint bárki másra. – Tegyük fel, hogy végrehajtotta volna a szertartást Tekarén – szólalt meg. – Ez azt jelenti, hogy mindent megbocsátottak volna neki, amit addig tett? – Mindent megbocsátottunk volna, ez a szokás – mondta Awetok. De Hirata abban is kételkedett, hogy bármilyen szertartás kitörölne az emberből több évnyi rosszérzés emlékét. A megbocsátás nem jön ilyen könnyen. És Hirata ismert ilyen ainut, akit Tekare nagyon megbántott. A hóesésen keresztül Urahenka felé bandzsított. A fiatalember annyira előre sietett, és annyira beborították a fehér pelyhek, hogy szinte láthatatlanná vált. Hirata érezte, Urahenka nem azért siet, hogy minél hamarabb a vadászterületen legyen, inkább a beszélgetést szeretné elkerülni. – Hé, várjon! – szólt utána. Urahenka vonakodva megállt és megfordult. Amikor Hirata és a Patkány mellé értek, rögtön gyorsabban lépkedett, hogy lerázza őket. Morgott valamit, a Patkány pedig fordította: – Tudni akarja, hogy mit kíván tőle. – A feleségéről beszélni. – Hirata próbált nem zihálni, és úgy lépést tartani a férfival. Awetok törzsfőnök és Marume nyomozó máris lemaradtak mögöttük. – Már tegnap elmondtam mindent. – Nem mindent – mondta Hirata. Eltűnt az ösvény és sűrű erdőben törtek utat maguknak. Az út meredekebb lett, a hegyek lábánál voltak. Hirata azt érezte, hogy egyre jobban eltávolodik saját elemétől. – Azt mondta, hogy Macumae nagyúr ellopta öntől a feleségét. De ez nem igaz. Azt nem árulta el nekem, hogy az asszony önként ment. 83

– Elrabolta – tört ki Urahenkából dacosan. – Nemcsak hogy önként ment Macumae nagyúrral élni, de előtte sok japán férfival is volt – vádolta Hirata. A Patkány fordított, de Urahenka nem válaszolt. Bajusza mögött összeszorította ajkát. – Tekare elhagyta magát – kínozta Hirata. – Neki inkább japán férfiak kellettek, mert azok többet adhattak magánál. Végül eladta magát Macumae nagyúrnak, aki a legtöbbet ígért. Hópihék szálltak Urahenka homlokára, majd tűntek el, mintha elpárologtak volna a haragja forróságától. De vajon a harag halott felesége felé irányul, vagy Hirata felé, amiért megsérti az asszony emlékét? Végül beszélni kezdett: – Nincs mit mondanom Tekaréról. Ideje vadásznunk. Maradjon csöndben, mert elriasztja a szarvast. A primitív nem azonos az ostobával – gondolta Hirata. Ha nem hajlandó beszélni, nem ejthetik csapdába, nem vallathatják be vele, hogy bűnös. Ahogy azt Urahenka is nyilvánvalóan tudja. A törzsfőnök és Marume nyomozó is csatlakoztak hozzájuk. A két ainu otthagyta a kutyákat és a szánt és mélyebbre vezette őket az erdőben. – Maradjanak mögöttünk, hogy ne kapjanak lövést – javasolta a főnök Hiratának, Maruménak és a Patkánynak. Ő meg Urahenka óvatosan helyezték egyik hócipős lábukat a másik elé, lassan tették le súlyukat. Hirata és társai, amennyire csak tudták, követték őket. Az ainuk felemelték íjukat és zsákmányt keresve pásztázták tekintetükkel a tájat. Olyan csendes volt az erdő, hogy Hirata azt is hallotta, amikor a hó egy halott levélre esik, vagy egy ágról a földre. Figyelt, hallgatódzott, de a fák és a sűrű hófüggöny eltakarta a kilátást. A táj üresnek, élettelennek látszott. A két ainu hirtelen megmerevedett. Egyszerre engedték el vesszőiket, amelyek bereppentek a fenyők közé. Hirata hallotta a puffanást, amellyel a nyílvesszők a fának csapódtak. Ezüstös szőrű őz robbant ki a fák közül és száguldott el sértetlenül. Urahenka mormogott valamit, tán káromkodás lehetett. Awetok törzsfőnök mindössze újabb vesszőt vett elő a tegezből. Hirata megdöbbent. – Én nem is tudtam, hogy van itt őz, de ha ember lett volna, megérzem a jelenlétét. – Misztikus harcművészete megtanította arra, hogy felismerje az emberek által kibocsátott energiát. Senki nem tudott észrevétlen a közelébe férkőzni. Awetok kuncogott. – Maguk, szamurájok túlságosan is az emberi világra koncentrálnak. Nem törődnek a természet világával, ami ugyanolyan fontos. Ameddig nem szentel figyelmet annak, amit a természet mutathat és mesélhet, mintha csak vak, néma és nyomorék lenne. Hirtelen felismerés hasított Hiratába. Lehet, hogy a természet az a dimenzió, ami hiányzik a tudatosságából? Ez volna a megvilágosodása kulcsa? Olyan egyszerűen, olyan csábítónak tűnt mégis az ötlet. Lehet, hogy a természettel való egység és a világegyetem egészének gondolata az, amiért Ainu Mosirra kellett jönnie, hogy megtanulja a törzsfőnöktől? Folytatódott a vadászat, de Hirata lemaradt a többiektől. Mély, lassú légzéssel lélegzett, azzal a meditációs technikával, amelyet Ozumótól tanult. Friss, hűvös levegő áramlott minden egyes sejtjébe. Egyszerre volt ingerlő és mégis nyugtató. Engedte, hogy gondolatai felvándoroljanak a szürke égbolt felé. A táj hűvös fehérsége és az arcára hulló hópelyhek csípése elhalmozta érzékeit, felszabadította szellemét. Valóságos transz fogta el. Szelleme nem hagyta el testét, ott caplatott vele a fák között, mégis szabadon lebegett egy másik dimenzióban. Hirata érezte, hogy tudata kitágul, mintha csak agyának energiája kilövellt volna a koponyájából. Rémisztő-lenyűgöző módon látta a világot, sokkal nagyobbnak, gazdagabbnak és bonyolultabbnak, mint amilyennek valaha is álmodta. Körötte és rajta át áramlott Ainu Mosir szelleme. A sziget szívverése erőteljesen, egy ütemben lüktetett az övével. Az erdő egyszeriben tele lett olyan erőkkel, amelyeket korábban nem vett észre. A levelüket vesztett fákban lappangó élet, a vackaikban téli álmukat alvó állatok, a kövekben, földben, jégben megbúvó energia. A természet a normál hallás szintjén túllévő hangokon szólt Hiratához. Olyan nyelveken, amiket nem ismert. Karját széttárva fordította arcát az ég felé és megértésért könyörgött.

84

Váratlanul egy emberi jelenlét hatolt be tudatosságába. Kizökkent a transz állapotból. A hangok elnémultak. A természet dimenziója olyan gyorsan vonult vissza Hiratából, ahogyan egy remeterák bújik vissza kagylójába. Szelleme visszapattant teste acélketrecébe. Veszély előérzete harsogott agyában. Abba az irányba perdült, ahonnan a veszélyt érezte. Urahenka állt a fák között úgy tízlépésnyire tőle. Kezében tartotta a nyilat felhúzva és a vessző ráirányult. Farkasszemet néztek és Urahenka elvigyorodott. Hirata a halállal nézett farkasszemet. Diadalkiáltás riasztotta fel mindkettejüket. A Patkány csörtetett feléjük a fák között. – Hé, a törzsfőnök szarvast lőtt! – kiabálta. Urahenka gyorsan leeresztette íját és nyilát. – Szép nagyot! – folytatta Patkány boldogan. – Hála az égnek, hazamehetünk most már! – Hiratáról Urahenkára pillantott, majd homlokát ráncolta. – Mi folyik itt? Urahenka intett Hirata felé, majd mondott valamit. Hiratának nem volt szüksége ahhoz, hogy beszéljen ainu nyelven, hogy megértse mit mond. – Eltévedt, de megtaláltam. Hirata elment Urahenka mellett, de közben hosszú pillantást vetett rá. A férfi ártatlan tekintettel pislogott vissza. Vajon el akarta tántorítani attól, hogy nyomozzon utána és a törzsfőnök után? Vagy csakugyan meg akarta ölni őt? Aztán azt állítani, hogy baleset volt? Mert bűnös, és meg akarja akadályozni, hogy Hirata rájöjjön az igazságra?

85

R

eiko térdre rogyott szobájában. Kimerítette látogatása Macumae úrhölgynél. A múltban helytállt ő erősebb, keményebb ellenségekkel is, akik fenyegették, megtámadták. Ám ez a találkozó az érzelmeit taposta meg. Mintha szívét legrosszabb félelmeiben mártotta volna meg a fiával kapcsolatban. Megígérte ugyan, hogy segít Szanónak a nyomozásban, és azt is tudta, hogy azáltal szabadíthatják meg Maszahirót és önmagukat is, ha megoldják a bűntényt. Úgy érezte, nem képes elviselni. A kezére nézett: remegett. Bár fagyos hideg volt a szobában, izzadtságban fürdött a ruhája. Fejfájástól lüktetett a homloka, és ideges görcsbe rándult össze a gyomra. Orgona szenet tett a kályhára. – Hamarosan meleg lesz. – Köszönöm – mormolta Reiko. Szédült, rosszul érezte magát. Előregörnyedt, hogy ne ájuljon el. – Mi baj van? – kérdezte Orgona. – Nem érzi jól magát? Hozok mindjárt valamit. –Kisietett a szobából és egy cserépedénnyel meg pohárral tért vissza. Letérdelve kitöltött némi ámbraszínű folyadékot. – Tessék, igya meg. Reiko átvette a poharat és beleszagolt. Alkoholszag csapta meg az orrát. – Mi ez? – Bennszülött bor, árpából és rizsből. Jobban érzi magát tőle. Rontani már nemigen ronthat a helyzete. Reiko felhajtotta. Az ital erős és csípős volt, égette a torkát, de a hányingere alábbhagyott és valami nyugalom, megkönnyebbülésféle öntötte el. – Köszönöm. Orgona sugárzott. Boldog volt, hogy a szolgálatára lehet. Átvette a csészét Reikótól és ujjaik összeértek. – Olyan a keze, akár a jég. Fel kell melegíteni. – Azzal közelebb húzta a kályhát Reikóhoz. – Nagyon kedves vagy. – Reiko hálásan tette kezét a meleg fölé. Mégsem nagyon kedvelte Orgonát. Mindvégig valami hátsó szándékot érzett a lány kedvessége mögött. De ha Orgona hasznos akar lenni, ő szívesen megadja neki a lehetőséget. – Mit tudsz most elmondani, amit nem tudtál akkor, amikor Macumae úrhölgynél voltunk? – kérdezte. Orgona szeme csillogott, látszott, hogy beszélni szeretne, mégis habozott. – Nem tudom, hogy szabad-e elmondanom. – És miért nem? – Mert bajba kerülök, ha Macumae úrhölgyről beszélek. Érthető félelem volt egy olyan szolga részéről, aki ki van szolgáltatva az úrnőjének. De Reiko kevésbé tiszteletre méltó okot is gyanított Orgona hirtelen vonakodása mögött. – Ez esetben szeretnék magamra maradni – vetette oda. Nem volt kedve játszadozni. – Elbocsátalak. 86

Orgona felemelkedett. Láthatóan nem tudott dönteni, melyik az erősebb benne: a józan ész, hogy hallgatni kell arról, amit tud, vagy a vágy, hogy Reikóval maradjon. Lassan szólalt meg. – Macumae úrhölgy nem volt féltékeny a férjére. Nem ezért gyűlölte Tekarét. Reiko intett, hogy üljön le. – Hát akkor miért? Orgona engedelmeskedett. Ámde Reiko látta rajta, miként számítgatja, hogyan hozza ki a legtöbbet magának abból, amit elmond. – Amiatt, ami a lányával történt. Reikónak legkevésbé arra volt szüksége, hogy egy újabb történetet halljon Macumae úrhölgy halott gyermekéről. De az megvilágíthatja a gyilkosság esetleges indítékát. – Mi történt? – Amikor Nobuko megbetegedett, a japán orvosok nem tudták meggyógyítani. Macumae úrhölgy kétségbe esett. Tekare sámán volt. Olyasvalaki, akinek illik meggyógyítani betegségeket a varázslatával. Macumae nagyúr azt mondta, próbálja meggyógyítani Nobukót. Az úrhölgy, bár nem szereti a bennszülötteket, beleegyezett. Így aztán Tekare varázsigét mondott. Orgona elhallgatott. Elgondolkodva ráncolta homlokát. – Miféle varázsigét? – sürgette Reiko. – Olyat, ami kihajtja belőle a gonosz szellemet, amelyik a betegséget okozta. Elégetett egy lucfenyőt, dobolt és imákat énekelt. Sás kötélbe tekerte Nobukót, aztán egy késsel elvágta a kötelet. Azt mondta, hogy ez elvágja a szellem erejét, és az immár nem árthat Nobukónak. Adott valami gyógyitalt is Nobukónak, hogy újra erős legyen. – A kislány mégsem lett jobban – fejezte be Reiko helyette. – Másnap meghalt. Tekare azt mondta azért, mert a szellem túlságosan is ragaszkodott hozzá. Macumae nagyúr hitt neki, de az úrhölgy nem. Azt mondta, Tekare mérget tett a gyógyitalba. Azzal vádolta, hogy meggyilkolta Nobukót. Reiko meghökkent. Hát nem csoda, hogy Macumae úrhölgy csak nevetett azon a gondolaton, hogy meggyilkolta Tekarét, mert a bennszülött nő elrabolta tőle a férje szeretetét. Micsoda tévedés. Már ha Orgona igazat mond. – Megkérdezheti a többi szolgát is – mondta Orgona észrevéve Reiko bizalmatlanságát. – Ők is elmondják, hogy ez történt. – De miért ölte volna meg Tekare Nobukót? – kérdezte az asszony. – Ön is látta, hogy Macumae úrhölgy miként bánik az ezo nőkkel. Talán Tekare így akart bosszút állni rajta. – Annyira, hogy megmérgezzen egy gyereket? – hitetlenkedett Reiko ismét. – Tekare nem volt rendes ember – magyarázta Orgona. Nem fogadta el, hogy Macumae úrhölgy vagy bárki más csúnyán bánjon vele. Képes lehetett rá. – De meggyilkolni a nagyúr kislányát! – Reiko nem tudta elhinni, hogy Tekare meg merte volna ölni annak az embernek a gyermekét, aki nemcsak hogy a szeretője, hanem ennek a földnek az uralkodója is. Aztán eszébe jutott egy másik asszony, aki szintén megpróbálta megölni egy másik hatalmas ember gyermekét, azért, mert kegyetlen, beteges gyűlöletet érzett a gyermek anyja iránt. Mint mindig, amikor Janagiszava úrhölgyre gondolt, akit férjével, a korábbi kancellárral együtt Hacsidzso szigetére száműztek. Elöntötte ugyanaz a harag, mint aznap, amikor Janagiszava úrhölgynek csaknem sikerült elérnie Maszahiro halálát. Macumae úrhölgy hite, hogy Tekare megmérgezte a lányát, sokkal inkább okot adott a gyilkosságra, mint a szexuális féltékenység. – Macumae nagyúr úgy gondolta, hogy Nobuko amúgy is meghalt volna – magyarázta a helyzetet Orgona. – Tekare tudta, hogy nem hibáztatja őt és nem is hibáztatta. A nagyúr úgy gondolta, hogy Tekare semmi rosszat nem képes tenni. Reiko a fejét csóválva próbálta feldolgozni a gondolatot, hogy Tekare képes lehetett ilyen gaztettre. Hogy Szano meg ő egy olyan áldozat számára próbálnak igazságot szolgáltatni, aki nemigen érdemli meg. – Mi volt abban az italban? – Gondolom, bennszülött növények. Az ezo sámánok titka. De még, ha Macumae úrhölgy is a gyilkos, hogyan lehet ezt bebizonyítani? Tovább faggatta Orgonát. – Ugye sok időt töltesz Macumae úrhölgy társaságában? – Igen – bólintott a lány. – Gyakorlatilag halálra dolgoztat. 87

– Mondott olyasmit, ami arra utal, hogy ő ölte meg Tekarét? – Nem hallottam ilyet. Ügyel arra, mit beszél a szolgák előtt. De Reiko sejtette, hogy Orgona ügyesen kémkedik, ha akar. – Nem láttad, hogy bármi olyasmit tett, ami gyanúsnak tűnik? – Nem. – Aznap, amikor Tekare meghalt, elhagyta a várat? – Ahhoz, hogy felállítsa a csapdát, az asszonynak még a sötét beállta előtt végig kellett mennie az ösvényen. – Nem tudom. Nem vagyok vele egész nap. Emlékszem, elküldött vásárolni a városba. Talán azért, hogy megszabaduljon egy szaglászó tanútól – gondolta Reiko. Vagy hogy fedezzen valakit, aki felállította helyette a csapdát. – Mi a helyzet a társalkodónőivel? Ők kimentek? – Nem tudom. Reiko a csalódástól kezdett elbizonytalanodni. Bár új, erős motívumra bukkant, amely indokolja a gyilkosságot, újra ott volt, mint amikor eljött Macumae úrhölgytől. Négy gyanúsított és semmi bizonyíték. Bár valaki a várban láthatta egyiküket, amint rugós íjjal a kezében kioson. Hogyan kutassa fel ezt a tanút, ha ennyire nem mozog szabadon? Elöntötte a kétségbeesés. – Orgona, tudsz még valamit? A lány pillantása odébb cikkázott. – Mi az? Gondolatok vibráltak a lány arcán. Kabátjának egyik foltjával játszadozott. A fonál kezdett meglazulni. – Mondd el! – utasította Reiko, aki majd szétcsattant a türelmetlenségtől. – Tegyük föl, hogy megteszem. – Orgona lassan, egyenként hangsúlyozta a szavakat, mint aki időt akar hagyni magának a gondolkodására. De szeme sarkából Reikót figyelte. – Ha elmondom, mit tesz meg értem? Itt volt hát az igazi oka annak, hogy Orgona eleinte vonakodott elmesélni Macumae úrhölgy történetét. Alkudozni akart, valamit nyerni magának a tudásáért cserébe. Nem akarta elhajítani pusztán azért, hogy segítsen Reikónak. És bár Reikónak nem tetszett az, hogy a lány meg akarja zsarolni, nem volt abban a helyzetben, hogy ellenálljon. – Bármit megteszek, amit csak kérsz – mondta. Mosoly játszadozott Orgona szája körül. Mintha csak érezné, hogy legszebb vágyai valóra válhatnak. – El akarok menni Ezogashimáról. Edóba akarok menni, a nagyvárosban élni. Esetleg szüksége van egy cselédlányra. Elvisz magával, ha hazamegy? Más körülmények között Reiko fel nem vett volna egy ilyen megbízhatatlan alakot, mint Orgona, de most azt mondta. – Igen, ha ez a vágyad. Orgona felé fordult, és csillogott a szeme. – Még jobb lenne, ha nem kéne dolgoznom. Nem lehetnék inkább társalkodónő? Reiko ki volt szolgáltatva a lánynak. – Rendben. – Valamikor szeretnék hozzámenni egy gazdag szamurájhoz. Tudna nekem férjet találni? Micsoda pofátlanság. Reikónak az álla is leesett. Orgona nyilvánvalóan megérezte, hogy túllépte a határt. Azt mondta. – Tegnap megígértem, hogy körülnézek a fia után. Mi van, ha tudok róla valamit? – Tudsz? – tört ki Reikóból a remény. Közben gyűlölte Orgonát, amiért kihasználja azt, hogy ő ilyen sebezhető. – Talán. – Orgona láthatóan élvezte, hogy ilyen hatalommal rendelkezik Reiko felett. – De ha azt akarja, hogy elmondjam, biztosítania kell róla, hogy megéri. – Rendben. – Ha ez a lány segít abban, hogy újra megtalálja Maszahirót és megoldják a gyilkosságot, akár magához a sógunhoz is hozzáadja. – Mondd el. Látta, mennyire kívánja Orgona a fizetséget. A lány keze valóságos kis karommá formálódott. Piroslott az arca, de elgondolkodó volt a pillantása. – Honnan tudhatom, hogy ha elmondom magának, betartja az alku önre eső részét? 88

– Megbízhatsz bennem – nyugtatta meg Reiko. Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó és két őr kukucskált be. Ellenőrizték, hogy Reiko itt van-e. Orgona bűntudatosan nézett. Mindketten feszült csendben vártak, amíg az őrök be nem csukták az ajtót és távoztak. – Most nem beszélhetek. Itt nem – súgta a lány. – Akkor hol? Mikor? – könyörgött Reiko tehetetlen dühében. – Holnap – ígérte Orgona. –De… De mielőtt Reiko tovább tiltakozhatott volna, Orgona felugrott, sietve meghajolt, és kirohant a szobából.

89

S

zano és Fukida nyomozó Gizaemon meg egy csapat katona kíséretében megszemlélték az irodákat, az őrség szobáit, a fogadótermeket, de nem találtak semmi érdekeset. Végül megérkeztek Macumae nagyúr magánszállására. Gizaemon az ajtónak dőlve várakozott, amíg Szano és Marume körülnéztek a hálószobában. A lakkozott asztalkák, spanyolfalak, vasládák és selyempárnák párhuzamosan voltak elrendezve a fallal. Az alkóvban jade váza állt, benne egy csokor skarlátszín bogyó, és egy kalligráfia tekercs, ami annyira stilizált volt, hogy Szano nem tudta elolvasni. A környezet bármelyik divatos szamurájházba illett volna Edóban. A szolgák Macumae nagyúr távollétében rendbe rakták a szobát, ám Szano még így is érezte a férfi pállott testszagát, amely beivódott a padlón levő tatamikba és a falakba. – Mit keres? – kérdezte Gizaemon. – Ha megtalálom, rájövök – felelte Szano. Gizaemon horkantott és tovább rágcsálta a fogpiszkálóját. – Ne tartson soká. Fukida ládákat nyitott ki. Edények voltak bennük, tea és szaké tálalásához, kártyák, sakktábla és figurák. Szano a szekrényhez ment. Ruhákat talált benne, borotválkozó felszerelést, tisztálkodó szereket tükörrel, kefével, fésűvel és cipőt. Az ágynemű helye üres volt, feltehetőleg elvitték kimosni. Szano tényleg nem tudta pontosan, mit is keres, amely összeköttetésbe hozhatná Macumae nagyurat a gyilkossággal. Nem sok reménye volt, hogy itt megtalálja. – Bocsásson meg, Gizaemon-szan, beszélhetnék önnel? Egy szamuráj hivatalnok jelent meg az ajtóban. Gizaemon felé fordult, Szano pedig tovább kutakodott a szekrényben. A földön faláda állt. Fekete, rajta elefántcsont berakások, amelyek azokra a spirálmintákra emlékeztetett, melyeket Szano az ezók ruháján látott. Nem idevalónak tűnt, Macumae nagyúr más, japán stílusú tulajdonai között. – Betegség van a várban – közölte a hivatalnok. – Miféle? – Gizaemon aggódó hangon kérdezte. – Láz, hidegrázás, fej- és izomfájás, gyengeség. Szano letérdelt és kinyitotta a láda zárját. Az egy vadállat tépőfogára emlékeztetett. Felemelte a fedőt. A ládában dugóval lezárt cserépedényt talált, szöveterszénykét, ezüst pipát, írókészletet ecsettel, tintakővel és vizes edénnyel. Bőrszíjjal összekötözött fűzfavesszőket egy faragott famarkolatú és -hüvelyű kést, amilyeneket az ezo férfiak hordanak, és zsinórra erősített vashorgokat. A horgok végén mintha rászáradt vér látszott volna. – Úgy tűnik, északi járvány. Hányan betegedtek meg? – Nyolcan. Tegnap éjjel heten, ma reggel egy ember. Valamennyien katonák. Kivéve két szolgát, akik a laktanyában dolgoznak. Ott tört ki a járvány. 90

Szano felvette a köcsögöt és megrázta. Folyadék lötykölődött odabent. Kihúzta a dugót és beleszagolt. Keserédes alkoholos szagot érzett. Újra lezárta a köcsögöt és kinyitotta az erszénykéket. Száradt levelet, gyökerek és magvak voltak bennük. A ládika alján, a többi tárgy alatt két könyv hevert. Az egyik nagy és szögletes volt, a másik kicsi, karcsú. Durva vakondszín anyagba kötve és sással összekötve. – Hívtátok az orvost? – kérdezte Gizaemon. – Igen. Most is a betegekkel van. Szano alig hallotta a társalgást. Hevesebben dobogott a szíve, mert érezte, hogy fontos felfedezést tett. Kinyitotta a nagyobb könyvet. Tintával készült festmények voltak benne. Durva vonásokkal megrajzolt képek, melyeken egy szamuráj látszott, aki szexuális aktusba merült egy tetovált ezo nővel. Kicsavart helyzetekben párosodtak. Mindegyikre rá volt ütve Macumae nagyúr aláírás pecsétje. Tekaréval való intim kapcsolatait egy „tavaszkönyvben”, erotikus művészetgyűjteményben örökítette meg. A kisebb könyv oldalain kalligráfiák voltak, az elején precíz és elegáns írásjegyekkel, melyek később egyre inkább firkává torzultak. Szano átnézte őket, és látta, hogy egy karaktersor újra meg újra visszatér. Fonetikus írással azt adta ki, hogy Tekare. A könyv Macumae naplója lehetett. A dátumok nélküli bejegyzéseket vonalak választották el egymástól és a bejegyzések a szeretőjéről szóltak. – Karanténba tettétek a betegeket? – kérdezte Gizaemon. – Igen. – Nos, ha az orvos végzett velük, vizsgáljon meg mindenki mást is a várban. – Rendben. Az ösztöne figyelmeztette Szanót, vigyázzon, hogy Gizaemon ne tudja meg, mit talált. Kabátja alá dugta a naplót, lecsukta a ládikát és visszadugta a szekrénybe. Felállt és megfordult, mire Gizaemon belépett a szobába. – Nos, talált valami érdekeset? – Nem – mondta Fukida nyomozó. – Nem – hazudta Szano. Ugye, megmondtam – lehetett kiolvasni Gizaemon arcáról. – Még mindig át akarják kutatni a vár többi részét? – Igen. Szano alig várta, hogy elolvashassa a naplót, de mindössze egy helyet tudott kitalálni, ahol biztos magában lehet. – De előbb meg kell látogassam a megkönnyebbülés helyét. A megkönnyebbülés helye zárt folyosóval volt a várhoz építve. Szano megállt a sarokban, olyan messze a padlóba vágott, bűzölgő lyuktól, amennyire csak lehetett. Jéghideg volt a budin, de Szano kinyitotta az ablakot, hogy beeressze a fényt és a friss levegőt. Hópelyhek szállingóztak be. Szano tudatában volt annak, hogy Gizaemon a közelben várakozik. Gyorsan olvasni kezdte a naplót. Kisfiú korom óta arról álmodok, hogy megtapasztaljam az igaz, örök szerelmet. De múltak az évek, és már biztos voltam abban, hogy soha nem lesz részem benne. Nem hiányoztak nők az életemből. Az én helyzetemben az ember annyit kap, ahányat csak akar. De mindegyik kapcsolat unalomban végződött. A nők semmi mást nem nyújtottak, mint ideiglenes fizikai megkönnyebbülés. Valami lényeges összetevő hiányzott. Beletörődtem, hogy örökké csak vágyódni fogok a nőre, akivel mély szellemi azonosulást élhetek át. De ma este egyszerűen csoda történt. Elmentem egy bankettre, amelyet Daigoro, az aranykereskedő adott. Az egyik szokásos díszes, vulgáris mulatságára, amelynek egyetlen célja van, hogy a vagyonával büszkélkedhessen és a nála jobbakhoz dörgölődhessen. A zene és a lakoma közepette kimentem a verandára. Csodálatos tavaszi este volt. Illatoztak a virágok, telihold sütött le.

91

Néhány verssor jutott eszembe. Hangosan ki is mondtam őket. Aztán rádöbbentem, hogy nem vagyok egyedül. Egy ezo nő állt a veranda túl végén. Ekkor láttam először Tekarét. Olybá tűnt, mint valami jelenség egy másik világból. Lenyűgözött a szépsége. Rögvest megkívántam. De amikor találkozott a pillantásunk, többet éreztem egyszerű fizikai vonzalomnál. Valami kinyúlt benne a bennem lakozó, vágyakozó, magányos énhez. Aztán rám mosolygott, és milyen édes mosollyal. Azonnal tudtam, hogy ő az a nő, akit egész életemben kerestem. Elhoztam Tekarét az aranykereskedőtől, hazavittem a várba. Először arra gondoltam, hogy azonnal lefekszem vele. De olyan szégyellős, olyan ideges. Amikor a közelébe megyek, remeg. Halkan, udvariasan suttog. Olyan, mint egy madárka, melyet túl sok férfi sebzett meg. Meghalna, ha kezet emelnék rá. Kényszerítettem magam, hogy türelmes legyek. Verseket írok és olvasok fel neki. A legjobb ruhákat adom neki, a legjobb szobákat a várban. Bármit, amit csak akar. Udvarolnom kell neki, amíg belém nem szeret. Ahogyan én is belészerettem. De hogy fogom elviselni a várakozást? Ó, ez a gyötrelem! Ó, ez a vágy! Türelmem végre meghozta gyümölcsét, és ó, micsoda öröm! Tegnap Tekare azt mondta: „Gazdám, bejönnél a szobámba ma este?” Egész nap alig tudtam a munkámra koncentrálni. Amikor végre lement a nap, Tekaréhoz mentem. Száz lámpa világította meg szobáját. Kagylókból és bálnaolajból készültek. Tekarén selyemruha volt, amelyet tőlem kapott. Az ágyat medveszőr borította. Olybá tűnt, akár egy bennszülött istennő. – Oly sok éjszaka óta várok rád, gazdám – mondta és ugyanaz a vágy sütött a hangjából, mint amit én éreztem. – Annyira szeretlek. Elárasztott az öröm. Térdre rogytam előtte, akár egy hívő. Erről álmodtam, mégis meg sem mertem érinteni. Tekare vezetett el szívem vágyához. – Kérlek, engedd, hogy megmutassam az ezo nászéjszaka szertartást – mondta. Megitatott borral, ezüst pipából füstöltünk. A fejem hamarosan könnyű volt, az érzékeim kábák. Különös zene visszhangzott körülöttem. Tekare mintha lebegett volna a lámpák fényénél. Varázsigéket kántálva levetkőztetett és rejtélyes szimbólumokat rajzolt mezítelen bőrömre. Az ecset a férfiasságomat cirógatta. Csaknem felnyögtem a gyönyörtől. Amikor végre belehatoltam, éreztem, hogy szellemeink is érintkeznek. Az enyém olyan ragyogó melegséggel olvadt az övébe, amelyet soha nem tapasztaltam még. Tekare és én valóban egyek voltunk. A múltban egy nő iránti érzéseim mindig lehűltek azután, hogy szeretkeztem vele. Jött az ismerősség érzése. Elegem lett belőle, és máshol kerestem izgalmat. De Tekaréval nem így történt. Mindig ugyanolyan rejtély maradt a számomra, mint amikor először találkoztunk. A nászéjszaka szertartás után ismét távoli, szégyellős volt. Újra kezdtem udvarolni neki, ajándékokkal elhalmozni, szerelmes versekkel szórakoztatni. Végül megadta magát, mosolygott és befogadott a szobájába. Ez sokszor megtörtént. Mindig bizonytalan voltam, mit érez irántam. Mindig inkább voltam udvarlója, mint ura. Az ő iránta érzett szerelmem és vágyam egyre növekedett. Bármennyit is szeretkeztünk, soha nem volt elegem belőle. Mindig borral és a bennszülött füvekkel töltött pipával kezdtük. De minden alkalommal valami új izgalmas rítust vezetett be. Egy este megkötözött és megkorbácsolt egy fűzfavesszőkből készült korbáccsal. Egy este halászhorgokat döfött át a mellbimbómon és rájuk erősített zsinórral húzta őket. Megtanított rá, hogy a fájdalom fokozza a szexuális izgalmat. Véreztem és sírtam, de megkönnyebbülésem tiszta extázis volt. Megtanultam, micsoda gyönyör alávetni magam a szerelmemnek.

92

Tekarén kívül senki másra nem tudok gondolni. Amikor nem vagyok vele, róla álmodozók. Folyamatos kábulatban vagyok a bortól és a füsttől. Amikor dolgoznom kéne, képeket rajzolok magamról és Tekaréról. Alig figyelek arra, amit nekem mondanak, mert az ő hangját hallom a fejemben, amint szerelmi varázsigéket mormol. Elhanyagolom a kötelességemet, a megjelenésemet és az egészségemet, mert álomvilágban élek. Nem normális ez a szenvedély. De hogy lehet helytelen valami, ami ily csodálatos? Valóban szerelmes vagyok, életemben először. Minden szentnek tűnik, amit vele teszek. Amíg Tekare az enyém, elégedett vagyok. Pontosan mikor is kezdtem félni attól, hogy elveszítem őt? Nem emlékszem. Mindössze annyit tudok, hogy egyre kínoz ez a félelem. Látom, miként pillantanak más férfiak Tekaréra. Rájuk mosolyog? Kelleténél hosszabb időre találkozik a pillantásuk? Annyira kába vagyok, testem és szellemem annyira legyengült, hogy már nem bízok a benyomásaimban. Néha Tekare azt mondja, hogy nem érzi jól magát és egyedül akar pihenni. Egy este annyira kínzott a gyanú, hogy elrejtőztem az ablaka alatt. Hallottam az ő hangját és egy férfi hangját suttogni. Árnyékokat láttam mozogni. A gyötrelem összeszorította a szívem. Végül kialudt a fény az ablakában. Az ajtó kinyílt. Az egyik katonám lépett ki a verandára. Egy fiatal, jóképű katona. Magában fütyörészve tűnt el a sötétben. Később nekitámadtam Tekarénak. Megvádoltam azzal, hogy hűtlen hozzám. Ő tagadta, azt mondta, hogy csak képzeltem, amit láttam. És talán így is volt. Mert már alig tudom megkülönböztetni az álmot a valóságtól. El kell hinnem, hogy Tekare hű hozzám. A legrosszabb félelmeim váltak valósággá. Tegnap éjjel azután, hogy Tekare meg én szeretkeztünk, mély álomba merültem. Órákkal később kiáltások és nyögések ébresztettek. A kagylóból készült lámpások égtek. A táncoló lángok fényénél Tekarét láttam és a fiatal katonát. Mezítelenek voltak. Tekare a falnak vetette hátát, lábával átkarolta a férfi derekát, az pedig keményen döfködött. Ott szeretkeztek előttem, mintha én ott sem lennék. Próbáltam tiltakozni, próbáltam felállni és megállítani őket, de nem tudtam mozdulni. Egy hang se jött ki a számon. A tekintetem elkapta Tekare pillantását. Mosolygott. Rám mosolygott, miközben én tehetetlenül és rémülten feküdtem, ő pedig egy másik férfival szeretkezett közben. Ez alkalommal, amikor elmondtam Tekarénak, mit láttam, nem tagadta. Csak nevetett. Minden édesség eltűnt belőle, kegyetlen idegenné vált. Azt mondta, ha egy másik férfit kíván, akkor megszerzi magának, nem érdekli, hogy féltékeny vagyok. Dühbe gurultam. Felemeltem a kezem, hogy megüssem. De ö ellökött engem, én pedig olyan gyenge voltam, hogy elestem. Hálátlannak neveztem. Azt mondtam, nem kap több ajándékot tőlem. Erre azt felelte, hogy én pedig nem kapok több örömöt. Öröm. Ennek nevezte a mi szent szeretkezésünket. Megfenyegettem, hogy halálra ítélem a férfit, akivel összejött, bármenynyit, bárkit. Azzal vágott vissza, hogy mire végzünk, nem marad egy hűbéresem sem. Ezután azzal fenyegettem, hogy visszaküldöm a törzséhez, ha nem viseli magát rendesen. Erre azt mondta, hogy ha ezt teszem, soha többé nem látom. És tudom, hogy semmit nem érnek a fenyegetéseim. Ki vagyok szolgáltatva neki. Mit tegyek? Immár félek Tekarétól, és gyűlölöm őt legalább annyira, amennyire szeretem. Gonosz varázslatával egykori énem szánalmas árnyékává változtatott. Meg kell szabadulnom tőle, de hogyan? Sokat gondolkodtam és rádöbbentem, hogy el kell pusztítanom, mielőtt ő pusztít el engem teljesen. Éjszakánként ébren fekszem, és a halálát tervezgetem. 93

Ha kardot emelek rá, legyőz, mielőtt lecsaphatok. Talán álmában vágom el a torkát. De nem viselem el a látványt, hogy meghaljon. Orvul kell megtámadnom, akkor, amikor a legkevésbé sem számít rá. Amikor nem állíthat meg. Talán megmérgezem az ételét. Vagy rugós íjas csapdát állítok az ösvényen, amelyen jár. De bármit tegyek is, hamar meg kell tegyem, amíg még van némi esélyem az üdvösségre. Adjanak nekem az Istenek erőt, hogy cselekedjek. Szano kibogarászta a napló utolsó bejegyzését is. Annyira megdöbbent, hogy szinte észre sem vette az ablakon át behulló havat, a budi bűzét, vagy azt, hogy majd megfagyott a keze. De nem maradt ideje azon, hogy az olvasottak jelentőségén tűnődjön, mert kintről hangos dörömbölés hallatszott. – Mi tart olyan soká, tiszteletre méltó kancellár? – hallotta Gizaemon hangját. – Jöjjön ki, vagy betöröm az ajtót.

94

R

eiko hirtelen felébredt abból a mély, sötét álomból, amelybe az Orgonától kapott bortól merült. Érezte, hogy van valaki még a szobában. Felült és megpillantotta maga mellett kuporogni Wentét, az ezo nőt. – Hogy jutottál be? – kérdezte. Wente az ajkára tette ujját. Intett Reikónak. – Mi van? – Sietni – súgta Wente és kisurrant a szobából. – Várj egy pillanatot. – Reiko a szekrényhez ugrott, és előkapta futonját. Wente segített neki elrendezni úgy a takarót, hogy ha bárki benéz, úgy tűnjön, mintha szundikálna. Lábujjhegyen végiglopakodtak a folyosón, és ki az ajtón. Sűrű hó esett. Eltakarta a vár falait, tornyait, bevonva a fákat. – Hol vannak az őrök? – kérdezte Reiko. – Beteg – mondta Wente. Reiko feltételezte, hogy járvány törhetett ki, és a katonák elhagyták őrhelyüket. Depressziója elpárolgott, mint a köd ragyogó hajnalon. Wente most elviheti, hogy megmentse Maszahirót. A vártorony felé siettek, amelynek fehér sziluettje csaknem beleolvadt az égbolt fehérjébe. A hó gyorsan bevonta ruhájukat, álcázta őket. Annyira másnak tűnt az útvonal, hogy Reiko meg sem ismerte. Örült, hogy itt van, és Wente kalauzolja. Wente ezen kívül más módon is a segítségére lehet. – Ismerted a nőt, akit rugós íjjal megöltek? – kérdezte. Wente feje felé fordult. Félelem villant tetovált arcán át. Gyorsabban ment Reiko előtt és közben mormogott valamit ezo nyelven. – Mit mondtál? – Reiko utána sietett, hogy ne maradjon le. – Nővér – mondta Wente. Tompa volt a hangja és arcát eltorzította a gyász. Hópihék olvadtak el az arcát benedvesítő könnycseppeken. – Tekare a testvéred volt? Nem tudtam, sajnálom. – Reiko egyáltalán nem akarta felzaklatni barátnőjét azzal, hogy a gyilkosságról beszél vele. De Wente volt az egyetlen ember, aki hajlandó volt itt beszélni vele, Orgonát kivéve. És Reiko jobban bízott Wentében, mint a szolgálólányban. – Van valami elképzelésed, ki ölte meg Tekarét? – kérdezte. Wente olyan hevesen rázta meg a fejét, hogy a szőrmével bélelt kámzsa lecsusszant róla. Visszahúzta, előrehajtotta vállát, úgy vágtak át a várudvaron. Mondott valamit a saját nyelvén, majd lefordította. – Tévedés volt. – Tévedés? Úgy érted, baleset? Egyszerűen belelépett egy szarvasnak felállított csapdába? Wente ismét ezo nyelven felelt. De ez alkalommal nem fordította le szavait Reikónak. Amikor felzaklatta valami, úgy tűnt, elvesztette a képességét, hogy japánul beszéljen. – Macumae nagyúr úgy gondolta, Tekarét meggyilkolták – mondta Reiko. 95

– Nem – zokogta Wente. Talán túl fájdalmas a számára a gondolat, hogy a testvérét szándékosan meggyilkolták. – Gondolod, hogy Macumae úrhölgy tette? – kérdezte Reiko. Néhány odavetett szót kapott válaszul. Más körülmények között Reiko erőltette volna az információt. Bármilyen más körülmények között Reiko a Tekaréval való kapcsolatáról kérdezte volna Wentét. Mert tudta, hogy a gyilkosság áldozatának rokona mindig a gyanúsítottak közé tartozik. De Wente őszintének, tisztességesnek tűnt, és olyasvalakinek, akit valóban lesújtott Tekare halála. És ráadásul már ott jártak az emelkedőn a vártorony közelében. Az előérzettől léptei szaporábbak lettek. Botladozva mászott fölfele. Szinte négykézláb tette meg az út maradékát. Zihálva nézett föl a torony kopott falára, a kitüremkedő tetőre és rácsos ablakokra. Hópelyhek szálltak az arcára. Megszédült a reménytől. Megmarkolta a vasalt ajtót. Nem volt zára. Wente segített neki kirángatni. Óvatosan beléptek. Homályos, csendes előszoba zárult köréjük. A levegő hideg volt, de vizelet és széklet szagú. A vakolat helyenként lejött és kilátszottak a farönkök. Reiko fapadokat, hamuval teli kályhákat látott és vödrökben vizet. A víz vöröses piszkos barna volt. Ösztönös félelem markolt Reikóba. Kesztyűs kezét orra elé tartva Wente társaságában belépett az ajtón, ami mélyebbre vezetett a toronyba. Cellák útvesztőjét találta, amelyek fém rudakkal voltak elválasztva. A sarkokban szennyes szalma. A falak vértől csíkosak. Vörös foltos rongyok hevertek a padlón. Reiko felfogta, hol vannak és elöntötte a rémület. Ez az a hely, ahová Macumae nagyúr bezáratta a kívülállókat, akik Ezogashimára érkeztek őrülete idején. Itt kínozták és gyilkolták meg őket. A katonák, akiket tegnap látott, próbálták kitisztítani a helyet. Talán azért, hátha Szano idejön. Ám a katonák rosszul lettek, nem fejezték be munkájukat. És Reiko számára teljesen világos volt az igazság. Egy mészárszékben áll. Egy olyan mészárszékben, ahová a fiát is hozták. – Maszahiro! – kiáltott föl. Rohanni kezdett a labirintusban, bekukucskálva a cellákba. Mind üres volt. Mindössze a vérengzés nyomai látszottak. – Ide! – Wente a lépcsőhöz vezette, amely a plafonon levő szögletes nyíláshoz vitt. A torony emeletén bukkantak ki. Fény szűrődött be a redőnyök résein és a fal repedésein. Reiko bútorozatlan szobákon vágott át, amelyeket tolóajtós falak választottak el egymástól. Az utolsóban különös tárgyat talált. Nagy, szögletes dobozt, fa aljjal és tetővel, melynek oldalai egymást keresztező vasrudak voltak. Egy nagy állat vagy egy kis ember ketrece, de nem volt benne senki. Reikóból kiáltás szakadt ki. Lelki szemei előtt megjelent Maszahiro, amint ebben a ketrecben kucorog, a szeme örömmel telik meg, amint megismeri anyját, aki eljött, hogy megmentse. A ketrec után nyúlt. Eltűnt előle a kép. A ketrec üres volt. Nem volt más benne, csak a szalma és nyitva volt az ajtaja is. A közelben egy vérfoltos takaró hevert. – Nem – nyüszítette Reiko. Felkapta a takarót, és az arcához szorította. Beszívta Maszahiro édes, valós, kisfiús szagát. Sírva fakadt, nem bírta elviselni a szörnyű képet, hogy a katonák halálra verték. Wente letérdelt mellé, a hátát simogatta. Együtt érző szavakat mormogott ezo nyelven. Benyúlt a ketrecbe, kivett valamit a szalmából, és Reiko kezébe nyomta. Bőrszíjon levő erszényke volt, benne fából faragott alak, fényesen festett ló, és a lovon harci páncél. Annak a játékkatona-készletnek a darabja volt, amelyet Reiko és Szano adtak Maszahirónak. Reiko a szívére szorította és még jobban zokogott. Mindössze ennyi maradt a fiából. Maszahiro elment. Ő pedig elkésett. ● Szano egész napját azzal töltötte, hogy átkutatta a vár többi részét, kikérdezte a Macumae klán tagjait, hivatalnokokat, katonákat és szolgákat. Nem talált semmilyen nyomot, de nem is igazán várta.

96

Ez nem olyanfajta bűn volt, amely olyan nyomokat hagy, mint seb a tettesen. Netán véres ruhák a birtokában. Egy üvegcse nyílméregtől könnyen meg lehet szabadulni és senki nem hagyott írásos vallomást. Kivéve Macumae nagyurat. A kihallgatásokon sem bukkant föl semmi. A tanúk idegesek voltak és vonakodva beszéltek csak. Gizaemon végighallgatta az összes beszélgetést, bár Szano többször is megkérte rá, hogy maradjon hallótávolságon kívül. Lehet, hogy a tanúk nem akartak semmit mondani, amely gyanúba keverné őt, Macumae nagyurat, vagy magukat, netán a barátaikat. Napnyugtakor Szano és Fukida nyomozó üres kézzel tértek vissza a szállásukra. Macumae nagyúr naplóját kivéve. A hóvihar abbamaradt, de sötét volt az ég és a hó nem evilági módon ragyogott. Az ajtó fölötti lámpás aranyszínű ragyogásai vonta be a magasra púpozódó fehér pelyheket a vendégszállás mellett. Gizaemon a bejárat mellett magányosan posztoló őrre hagyta Szanót és Fukidát. Az északi járvány a többieket mind ágyba kényszerítette. – Holnap a temetésen találkozunk, tiszteletre méltó kancellár – köszönt el Gizaemon. Szano és Fukida levették cipőjüket, aztán Szano belépett abba a szobába, amelyen Reikóval osztozott. Az asszony takaróval fedett alakja sötétben hevert az ágyon. Szano úgy döntött, hogy hagyja aludni. Reikónak szüksége van a pihenésre. És semmi olyan jó hír nem volt, amivel érdemes lett volna felébreszteni. A kancellár átment embereihez az ő szobájukba. Hirata, Marume és a Patkány visszatértek. Kiterítették kabátjaikat a kályhák fölé, a szárítókeretekre. Szano is odatette az övét. A szoba gőzölgött és nedves szőr szag terjengett. Marume meleg teát öntött és kitálalta a vacsorát, hideg rizsgolyókat, szárított lazacot és tengeri moszatból főtt, lótuszgyökérből készült levest. Ő és a többiek rávetették magukat az ételre, Szano viszont csak kényszerítette magát, hogy egyen. Maszahiro iránti aggodalma az egész nyomozás során ott bujkált benne. Érezte a hó terhét a mennyezeten, mintha csak fojtogatta volna. Fukida beszámolt a járványról. – Itt az idő, hogy kitörjünk és meneküljünk, amíg a katonák betegek, és nincsenek sokan szolgálatban. Csak épp nincs hová menjünk. Kár, mert nem sokat haladtunk a nyomozásunkkal. – Megkérdezte Hiratát és Marumét. – Na, és ti? – Mi vadászni mentünk az ainukkal – mesélte Hirata. – A mikkel? – Ainukkal. Így hívják magukat a bennszülöttek. – Aztán Hirata hozzátette. – Megmentették az életünket. Tartozunk nekik legalább annyi udvariassággal, hogy a tisztességes nevükön nevezzük őket. Mintha csak védekezne – figyelte meg Szano. Az ainuk iránti érdeklődése mintha csak tovább fokozódott volna a vadászaton. – Na, és sikerült? – Egy szarvas… – mondta Hirata. – Úgy értem, információt szerezni a gyilkossággal kapcsolatban. – Ja, igen. – Hirata elmesélte, hogyan fegyelmezi Awetok főnök a népét, milyen rítussal hajtja ki a gonosz szellemet, amely miatt rosszul viselkednek. – Azt mondja, nem ölte meg Tekarét. És úgy gondolom, igazat mond. – Na és a férje? – kérdezte Szano. – Ugyanez a helyzet vele is. De Hirata a teájába meredt, ahelyett, hogy Szanóra nézett volna. Szano pedig tudta, hogy még valami történt a vadászaton azon kívül, hogy beszélgettek a bennszülött szokásokról és lőttek egy szarvast. Valami, amely gyanúba keverheti egyik vagy másik bennszülöttet, és amiről Hirata nem akar beszélni neki. Hirata lojalitása úgy tűnik, megcsappant. – Nos, én találtam valamit, bár nem pontosan azt, amit akartam – számolt be. Elővette a naplót. Hirata olvasta el elsőként, majd a nyomozók is. Valamennyien meghökkentek. – Senki ellen nincs ilyen terhelő bizonyítékunk, mint ez – mondta Hirata. 97

– Főként az utolsó rész a rugós íjról – bólintott Marume. – Úgy hangzik, hogy Macumae nagyúr a gyilkosunk. – Bizonyíték lehet a szándékra, de nem arra, hogy megtette – vitatkozott Szano. – A naptárban egy szó sincs arról, hogy a valóságban is kivitelezte tervét és meggyilkolta Tekarét. – Csakugyan azt gondoljátok, hogy ő tette? – Fukida úgy tűnt, kételkedik. – Aztán úgy tett, mintha valaki más gyilkolta volna meg. – Túszul ejtette az egész szigetet és beelegyezett, hogy nyomozni kezdjünk egy bűn után, amelyet ő maga követett el? Őrület. – De Macumae nagyúr őrült – mondta Hirata. Szano agyában egy új elgondolás formálódott. Néha egy zavart elme maga elől is rejti a fájdalmas dolgokat. És úgy tűnik, hogy Macumae nagyúr elméje azelőtt zavarodott meg, hogy Tekare meghalt. Szano kinyitotta a könyvet, és hangosan felolvasta azt a bekezdést, amely a borról és a bennszülött növényekkel megtöltött pipáról szólt. Vajon mik lehetnek ezek a növények? És mi volt abban a borban? – Olyan mérgek, amitől a nagyúr elfelejtette, hogy ő ölte meg Tekarét, és azt hiszi, hogy megszállta a lány szelleme – találgatott Marume. Szano agyában az járt, hogy az is Tekare bosszújának egy módja lehetett, hogy rabságba ejtette és tönkretette Macumae nagyurat. Így állt bosszút a japánokon, akik rosszul bántak vele. Talán ezek a szerek késztették mindazokra az erőszakos cselekedetekre is, amit elkövetett a lány halála óta. – Feltételezve, hogy ő ölte meg, miért engedte, hogy átkutassuk a palotát és megtaláljuk a naplóját – mondta Fukida. – Talán énjének egy része azt akarja, hogy elfogják és megbüntessék. Az, hogy hagyta, hogy megtalálja a naplót, egyfajta gyónás – vélte Hirata. – Vajon mit tesz vele Tekare szelleme, ha megtudja, hogy ő ölte meg? – tűnődött Fukida. – Akkor most mihez kezdjünk? – kérdezte Marume. Szano ezen a kérdésen tűnődött azóta, hogy megtalálta a naplót. Sok bűnözőt állított már igazságszolgáltatás elé, de még egyszer sem olyasvalakit, akinek a fogságában volt. Macumae nagyúr nem fogja jó néven venni tőlem, ha elárulom neki, hogy ő az a gyilkos, akit mindenáron el akart kapni. Főként, ha nem emlékszik rá, hogy megölte Tekarét és ártatlannak hiszi magát. – Letartóztathatjuk – javasolta Marume. Senki nem nevetett a tréfán. Eljöhet még az idő, amikor kénytelenek lesznek megpróbálni erővel elfogni Macumae nagyurat. A szamuráj becsületkódex nem menti fel őket az öngyilkos küldetéstől. – Nem vagyok hajlandó lépni Macumae nagyúr ellen pusztán erre alapozva – emelte föl Szano a naplót. – Legalábbis amíg más gyanúsítottak vannak. És főként életben kell maradnia, hogy megmenthessem a fiamat. – Merre keressünk bizonyítékot ellenük? – kérdezte Hirata. – A temetés jó kiindulópont lesz. A gyanúsítottak jó része ott lesz, ha nem mind. Figyeljük meg, hogyan viselkednek. Kopogtatásra figyelt fel. Csodálkozva felállt, a falhoz ment és felemelte a függönyt. Ablak volt mögötte. Kinyitotta a papír táblát és a redőnyt. Reiko állt a verandán. – Engedj be – mondta hangos, sürgető suttogással. Szano besegítette az ablakon, majd becsukta az ablakot mögötte. – Azt hittem, ágyban vagy. Merre voltál? Az asszony vadul remegett. A szeme vörös volt, arca sírástól maszatos, ajka fehér. Szano lesöpörte róla a havat, kabátját és kesztyűjét a szárítókeretre akasztotta, segített levenni a csizmáját. Leültette Reikót a kályha mellé és ő is odatelepedett. Hirata meleg teával kínálta, de Reiko eltolta. – Elmentem a toronyhoz. – Reiko hangja remegett. – Wente odavezetetett. Ez alkalommal bejutottunk. Maszahiro nem volt ott. Mindössze egy üres ketrecet találtunk és egy véres takarót. Meg ezt. – Szanónak nyújtotta a kezében szorongatott bőr erszénykét. 98

Szano kinyitotta az erszényt, és meglátta a játéklovat, amely úgy volt festve, hogy arra a valódi lóra emlékeztessen, amelyen Maszahiro lovagolni tanult. Legrosszabb félelmei kezdtek valósággá válni. A remény kiégett hamuként zsugorodott össze. – Maszahiro halott. – Reiko sírva fakadt, vadul rázta a zokogás. – Lehet, hogy már akkor halott volt, amikor ideértünk. A kezdetektől fogva elkéstünk. Szano átölelte. Az asszony zokogása mindkettejük testét rázta. Hogy szeretett volna ő is összetörni és együtt sírni Reikóval. Mindvégig látta annak a jeleit, hogy a fiuk meghalt és próbálta nem észrevenni őket. De most nem tehette. – Lehet, hogy Maszahiro megszökött – mondta Hirata. – Miért is ne? – segített neki Marume. – Elvégre az anyjára hasonlít. Márpedig neki komoly tehetsége van arra, hogy eltűnjön őrzött helyekről. De hiába próbálta felderíteni Szanót és Reikót. Szano mostanáig próbált nem gondolkodni azon, miért nem adja neki vissza a fiát Macumae nagyúr és Gizaemon. Mi káruk lehetne belőle? Ez volt az oka, mindvégig tudták, hogy Maszahiro halott, mert megölték. Nem akarták bevallani Szanónak, mert féltek a következményektől. De e pillanatban Szano annyira összetört, hogy nem ezen járt az esze. Minden céltudatosság, minden jelentés elpárolgott lényéből. A fia meghalt. Most semmi nem számított. – Hadd haljak meg – nyöszörgött Reiko Szano ölelésében. – Hadd egyesüljek halálomban Maszahiroval. Maszahiro! Az én kicsim! Az én elsőszülöttem. Drága gyermekem! – Kétségbeesett sírása a Szanóban növekvő űrben visszhangzott. – Csak hadd lássam újra! A többiek szánalommal eltelve figyelték. Szanót immár nem érdekelte a nyomozás, az, hogy valaha is megtudja, ki ölte meg Tekarét. Az sem érdekelte, hogy Macumae nagyúr szabadon engedi-e őt és társait, vagy halálra ítéli őket. Ha ő meg Reiko Ezogashimán halnak meg, legalább földi maradványaik a fiukéi mellett lesznek. A múltban, a rossz időben Szano mindig is hitt abban, hogy boldogabb napok várnak rá. Hogy nemcsak, hogy túléli a bajt, de diadalmaskodik. De nem ez alkalommal. Az az élet, amit ismert és szeretett, ma este véget ért.

99

T

ekare temetésének reggelére tiszta és fényes nap köszöntött. Reiko a gyászolók és a vendégek között állt a vár fő fogadóterme mellett. Egyszerűen hihetetlennek tartotta, hogy a nap ragyog, az ég ragyogó türkizkék, a hópihék tiszták, frissek, gyönyörűek. A fény sértette a szemét, amely bedagadt a sírástól. Milyen hihetetlen, hogy az élet megy tovább, közönyös az ő bánatára. Hogy ő él, akkor, amikor a szíve majd kiszakad belőle. Hogy egy idegen temetésén vesz részt, amikor a saját fiát gyászolja. Nem akart eljönni, de Szano azt mondta: – Macumae nagyúr parancsa, hogy a várban mindenkinek el kell jönnie. Neked is. Szano nyugodtnak és erősnek látszott, bár a szemében volt valami, amit Reiko csak egyszer látott azelőtt. Akkor, amikor egy gyilkos csaknem halálra verte. Akkoriban úgy tűnt, hogy a teste azon a határon túl szenvedett, mint amit elviselhet. Ez alkalommal úgy tűnt, hogy a szelleme járt így. Egész éjszaka egymásba kapaszkodtak az ágyban, de bár együtt foganták Maszahirót, és vigaszt kellett volna merítsenek egymástól veszteségükben, Reiko hihetetlenül egyedül érezte magát. Olyan távol érezte most magát Szanótól, mintha a férje a Holdon lenne. Pedig itt állt mellette. ● A temetési menet belépett a terembe. Macumae nagyúr haladt elöl, kíséretében Gizaemon bácsikája, és vezető hivatalnokai mind, aranycímerekkel díszített hivatalos fekete szertartási ruhákban. A bennszülött férfiak és ágyasok követték őket szokásos állatbőr ruháikban és gyöngyékszereikben. Reiko látta köztük Wentét, de Wente a bennszülött férfiakat figyelte. Alacsony, vékony közember baktatott mögöttük, drága szőrbundát viselve. Reiko hallotta, hogy Hirata odaszól Szanónak: – Ő Daigoro, az aranykereskedő. Macumae úrhölgy és három társalkodónője vonult fel a lépcsőkön, mind díszes selyemruhát viselve. Reikót meglepte, hogy az agya a gyásza ellenére is képes működni. Feltűnt neki, hogy Orgona nincs jelen. Eszébe jutott, hogy Orgona azt ígérte, ma kap tőle információt Maszahiróról és a gyilkosságról is. Teljes páncélzatot viselő katonák terelték be Szanót, Reikót, Hiratát, a nyomozókat és a Patkányt utoljára az ajtón. Odabent tűz égett a bennszülött stílusú kályhán. A holttest a kályhától északra feküdt, szőtt szőnyegen, rézedények között, melyekből sárga, savas füst emelkedett föl. – Bennszülött szokás, hogy ként égetnek, s ezzel nyomják el a rothadás szagát – súgta a Patkány. Reiko a kén ellenére is érezte az erős bűzt. A bennszülöttek összekapaszkodtak, kezüket egymás vállára vagy hóna alá fogva, a kölcsönös vigasz gesztusával. Macumae nagyúr és emberei az északi fal mentén térdeltek. A nagyúr tekintete üres volt, szenvedő. A többieké közönyös. 100

A magas, jóképű bennszülött, akire Reiko az öbölből emlékezett, Macumae nagyúr mellett szorongott, aki a legközelebb volt a holttesthez. – Te nem tartozol ide – tört ki Macumae nagyúr sértődötten. – Ülj valahova máshova. A bennszülött dühödt szónoklatba kezdett, a Patkány suttogta a fordítást. – Urahenka azt mondja, hogy Tekare férjeként a legfontosabb gyászoló itt és neki, és nem Macumae nagyúrnak kellene a díszhelyen ülnie. Katonák álltak meg Urahenka mellett. A bennszülött odébb csoszogott a keleti fal melletti többi bennszülötthöz. Wente ünnepélyes tekintettel követte. Szano és bajtársai a déli fal mentén helyezkedtek el, a nők a nyugati falnál. Reiko a japán hölgyeket a bennszülött ágyasoktól elválasztó helyen térdelt. Most először vehette szemügyre a holttestet. Tekare nadrágot, szőrme lábbelit és osztriga színű ruhát viselt, az ujján és a gallérján feketefehér mintával. A ruha elfedte ugyan összement testét, de arcán látszott a halandóság szörnyűsége. Szája körül a kék tetoválás összeolvadt a környező bőr elszíneződésével. Bőre a szeme körül besüppedt. Átütődtek fogai körvonalai. Kilyukasztott fülcimpája olyan volt, akár a szárított giliszta, ezüst fülbevaló lógott belőle, fekete, türkiz és vörös gyöngyökkel. Reikónak hányingere volt az undortól. Orgona járt az eszében, akinek valahogy sikerült megszöknie a temetésről és egy új érzelem szikrája kezdett feltámadni benne a gyász alatt. Ez az érzelem a harag volt. Reiko biztos volt abban, Orgona tudta, hogy Maszahiro halott volt. Mindvégig becsapta őt, hamis reménnyel áltatta azért, hogy kicsikarja magának az új életet Edóban. Milyen undorító kegyetlenség. Szolgák tálcán lakomát hoztak – szárított lazacot, szarvasgulyást zöldségekkel, halat, őzet, gesztenyét, árpából készült süteményeket és vizet. Egy tálcát a holttest fejéhez helyeztek az isteneknek szóló ajándékként, a többi tálcát a gyülekezetnek. A bennszülöttek és a helyi japánok emlékeztek, lassan, szertartásosan ettek az ujjaikkal. – Muszáj enniük – sziszegte a Patkány az Edóból jött japánoknak. – Átok száll magukra, ha nem. Reiko rágcsálni kezdett egy süteményt, kényszerítette magát, hogy lenyeljen néhány morzsát, majd leöblítette vízzel. Szano, Hirata és a nyomozók ugyanezt tették. Macumae nagyúr zokogott. Tekare nyüszített, majd kísérteties női hang tört ki belőle. – Itt vagyok veled, uram. Légy erős. Most már sírtak a bennszülöttek is, halk, kollektív sírással. – Az a szokás, hogy sírnak a temetésen, bárhogy is éreztek az elhunyttal kapcsolatban – magyarázta a Patkány. Ojojopota! Ojojopota! – kántálták a bennszülöttek. – Azt jelenti, milyen szörnyű – tolmácsolt a Patkány. – Mindenkinek csatlakozni kell hozzájuk. Így is tettek, Macumae úrhölgyet kivéve, akinek ajkán enyhe mosoly játszott. A zaj fedezéke alatt Reiko odahajolt a főokos úrhölgyhöz, aki mellette ült. – Hol van Orgona? – Nyilván kiszökött a várból. Nem szép tőle. Macumae nagyúr felállt, Tekaréhez ment és letérdelt a halott fejénél, ahogyan Urahenka is. – Menj innét – szólalt meg Macumae nagyúr elhessegetve a férfit, mintha kutya lenne. Urahenka dacosan kitartott. Egy szolga egy pohár vizet hozott. Ő és Macumae nagyúr egyszerre nyúltak érte. A víz kiömlött. Újabb szolga sietett oda két pohárral. Megitták a rituális köszöntőt. Haragosan meredtek egymásra, majd visszamentek a helyükre. – Hová ment? – kérdezte Reiko a főokos úrhölgyet. Az asszony a fejét rázta, de a duci úrhölgy válaszolt helyette. – A meleg forráshoz. A kántálás folyatódott. A törzsfőnök beszélni kezdett, nyilván az istenekhez imádkozott. A bennszülöttek egyenként előre léptek, meghajoltak a holttest előtt és sírtak. Reikót fojtogatta a kén füstje és a harag, hogy Orgona kiosont, és amíg ő szenved, a meleg forrásban lubickol, azután, hogy így kihasználta őt. Végre befejeződtek a főnök imái. A bennszülött asszonyok betekerték Tekarét a szőnyegbe, amelyen hevert. Fehér és fekete kenderszálakból font kötéllel fogták össze a szőnyeget. A férfiak egy hosszú oszlophoz kötözték. Macumae nagyúr megmarkolta az oszlop egyik végét, de túl

101

gyenge volt ahhoz, hogy felemelje Tekare súlyát. Okimoto kapitány lendítette az oszlopot a vállára. Macumae nagyúr rátette kezét áhítattal, mintha csak imádottja bőrét érintené. Ügyet sem vetett a bennszülött férfira, aki az oszlop másik végét fogta. A gyülekezet felemelkedett, az oszlophordozók pedig lábbal előre elindultak a betekert holttesttel az ajtó felé. Wente kis lakkozott víztartályt hordozva vezette ki őket a teremből. A hivatalnokok lakkozott ládikával követték. Urahenka baktatott mögöttük, kezében bottal, hátán kidudorodó batyuval. A többi bennszülött férfi további tárgyakkal felszerelkezve követték. Végül a katonák kiterelték a japán és bennszülött nőket, majd Reikót, Szanót és társaikat. A nap immár a tetőpontján ragyogott. A hó ékszerként tükröződött. A menet átvonult a várudvaron egy hátsó kapuhoz. Reiko, amikor felfogta, hogy elhagyják a várat, úgy látta, itt a lehetőség, hogy törlesszen. A menet lefele haladt a hegyről az ösvényen, amelyet a könnyebb járás kedvéért megtisztítottak a hótól. A bennszülöttek kántáltak, Reiko Szano mögött vonult. A férje felé fordult, de egy katona rászólt. – Ne nézzen hátra, oldalt vagy lefelé! – Lándzsájával megbökte Szanót. – Ezzel magához hívja a gonosz szellemeket és megszállják. Szano maga elé meredve vonult tovább, mint mindenki más. Reiko pedig magában hálát mondott az isteneknek a bennszülött babonák miatt. A főokos úrhölgy mellett lépkedve odasúgta neki: – Merre van a meleg forrás? Az úrhölgy a homlokát ráncolva rázta a fejét. – Kérem. Az elágazásnál jobbra, azon az ösvényen. Amikor odaértek, Reiko lemaradt a csoporttól és az hamar el is tűnt szeme elől. Ő pedig sietett megtalálni Orgonát. A temető egy fennsíkon terült el a város fölött. Cédrusok tornyosultak körötte és vetettek mély, kék árnyékot a sírkövekkel teli, nyitott, havas tájra. Ezek azoknak a bennszülötteknek a sírhelyei voltak, akik japán területen hunytak el. Némelyik sírkő formája csúcsos volt, a többi megnyújtott ív. – Dárda a férfiaknak, varrótű a nőknek – magyarázta a Patkány. Szanóról lepergett ez a lecke a bennszülött szokásokról. Önmaga árnyékának érezte magát, mintha csak Maszahiro halála elkülönítette volna szellemét testétől. De a harcos útja segített abban, hogy közönyösen végezze az élet mozdulatait. A bushido olyan volt, akár egy csontváz, amely egyenesen tartotta. Ott volt ura iránti kötelessége, amelyet teljesítenie kellett. És szamurájok hosszú, harcos családjából származott, akik egyik csatából a másikban harcoltak. Véreztek sebesülésektől, és küzdöttek a végsőkig. Négy ainu férfi eltakarította a havat a földről és ásni kezdett. Szano Macumae nagyurat figyelte, aki remegett kísérete között. Évszázados ösztön mocorgott Szanóban, szamuráj vére lángolt az ősi bosszúvágytól. Macumae nagyúr felelős Maszahiro haláláért. Bármilyen alkut is kötöttek, a nagyúr napjai meg vannak számolva. A sírásók befejezték a munkájukat. Kibélelték a szögletes gödröt. Nyugati végébe két edénykébe földet tettek. Wente kancsójából vizet öntött beléjük. Macumae felnyögött és a szívéhez kapott, mikor a bennszülött férfiak leeresztették a holttestet a sírba. Urahenka kinyitotta batyuját. Egy ruha, egy kötöző, tű és cérna, edény és kanál, kés, főzőedény és sarló volt benne. A hivatalnokok kinyitották ládikájukat, selyemkimonót, japán lakkozott szandált és haj díszeket vettek elő. – A sírba kellenek – suttogta a Patkány. – Az elhunyt akkor használhatja őket, amikor átjut a szellemvilágba. Urahenka felemelte botját, és többször is rácsapott a sírba teendő javakra. Összetörte a tányért, behajlította az edényt. Tönkretett mindent. Macumae nagyúrnak egy lándzsát nyújtott át az egyik katona. A férfi sírva rogyadozva döfte át azokat a dolgokat, amiket emberei hoztak. – Tönkre kell tenni őket, hogy szellemük felszabaduljon és szolgálhassák a holtat – magyarázta a Patkány.

102

Bedobálták a darabokat a sírba. A bennszülöttek és Macumae nagyúr földet markoltak föl. Urahenka hajította az első marokkal felesége holttestére. Macumae nagyúr kezét rázta a zokogás, amikor kinyitotta ujjait. Szano pedig legszívesebben kardjával csapott volna Macumae nagyúr testébe, hogy vért ontson ki vérért. De türelmes volt. Szamuráj családból származott, akik a világ végéig üldözték ellenségeiket, tartott, ameddig tartott. A sírásók betemették a gödröt, és helyére tették a tűformájú sírkövet. A bennszülött nők fűzfaágakkal megtisztították a sírt, egymást és a férfiakat. – Hogy megtisztítsák őket – mondta a Patkány. A csoport kezdett szétszéledni. Szanónak eszébe jutott, hogy korábban abban reménykedett, hogy a temetés hasznos információval szolgálhatja nyomozását. Történik valami, ami leleplezi a gyilkost. Mostanáig nem így volt. Váratlanul Awetok törzsfőnök szólalt meg parancsoló hangon. Mindenki megállt, és meglepődve felé fordult. A főnök felemelte kezét, és ismét beszélt. Izgatott mormolás hallatszott a bennszülöttek felől. – Azt mondja, várjunk – magyarázta a Patkány. – Egy különleges rítust kíván végrehajtani. – Miféle rítust? – kérdezte Szano. A törzsfőnök beszélt és ez alkalommal Gizaemon fordított. – Ez az ezo szokás, ha valamelyiküket meggyilkolják. Forró vízbe mártják a kezüket. – A bennszülött férfiak edényben vizet tettek egy forró faszénkályhára, amelyet magukkal hoztak. Ha bűnösök, akkor leforrázzák magukat. Ha ártatlanok, akkor az áldozat szelleme megvédi őket és a forró víz nem árt a bőrüknek. Helytelenítő mormolás hallatszott a japán hivatalnokok felől. Macumae nagyúr kétkedéssel és reménnyel pillantott az ainukra. – Ez csakugyan megmutatja, ki gyilkolta meg Tekarét? – Természetesen nem – vetette oda megvetően az aranykereskedő. – Barbár ostobaság – vélte Gizaemon. – Ne engedd meg, tiszteletre méltó unokaöcsém. A bennszülött férfiak tiltakozni kezdtek. – Azt mondják, hogy igaztalanul vádolják őket – mondta a Patkány. – Esélyt akarnak, hogy bebizonyítsák az ártatlanságukat. Azt akarják, hogy mindenki más is vesse magát alá a próbának, hogy megtudjuk, ki a bűnös. Urahenka állt meg a kályha mellett. Levette kabátját és feltartotta csupasz kezét. – Elrendelem, hogy a próba folytatódjon – szólalt meg Szano, nem mintha hitt volna a mágikus rítusokban. De mindenben benne volt, amely fényt deríthet egy bűntényre, amelynek a megoldása az ő felelőssége. És ha Macumae nagyúr is vállalja a próbát és leforrázza magát, annál jobb. – Ön itt nem parancsol, tiszteletre méltó kancellár – mondta Gizaemon. – Ami engem illet, nem vagyok benne. – Én sem – mondta Daigoro. Macumae nagyúr habozott. Kétely, zavar és talán félelem között ingadozott. Végül Tekare hangján szólalt meg. – Én tudni akarom, hogy ki ölt meg. Legyen tehát próba.

103

R

eiko sűrű hóban lépkedett. Faragott metszőfogakra emlékeztető jégtömbök csüngtek a fenyőágakról. A hó mélyen elborította az ösvényt. Reiko a hófehér kérgét áttörő lábnyomokba lépkedett. A terep fokozatosan emelkedett és Reiko zihálni kezdett, de sietett tovább. Mindenáron el akarta érni a meleg fürdőt, mielőtt Macumaeéknak feltűnik a hiánya. A haragja hajtotta. A harag elvonta figyelmét gyászáról. Ideiglenes fájdalomcsillapítóként hatott. Most, hogy túl volt az első megdöbbenésen, Reiko meg akart büntetni valakit Maszahiro haláláért. Macumae nagyúr ellen tehetetlen volt. És Macudaira nagyúrra sem tudott lesújtani, arra, aki Ezogashimába küldte a fiát. De volt egy kézenfekvő célpontja haragjának Orgona személyében, aki becsapta őt. Mire megérezte a meleg fürdő kénes szagát, már készen állt a küzdelemre. Egy forduló után az ösvény véget ért. Szabálytalan alakú, nagyjából tizenöt lépés széles és húsz lépés hosszú tavacska volt egy nagyobb tisztáson. Kövek hevertek a tavacska körül, alacsony szedett-vedett falat formálva. A gőzfelhő elrejtette a vizet. Ám Reiko hallotta a csobogást. A meleg megolvasztotta a havat a köveken. Két kő között csizmák és összehajtogatott ruha hevert. – Orgona, beszélni akarok veled! – kiáltott föl Reiko. Nem volt válasz, nem volt semmi hang a víz bugyborékolását kivéve. Talán Orgona szórakozik, újra csúfolódik vele. Reiko dühbe gurult. A tavacska széléig ment. Leguggolt a kövek között, legyezgetni kezdte a gőzt. Valami sötét tárgyat látott a közelben a vízben. Egy fejbúbot. Hosszú fekete haj lebegett körülötte. – Hiába rejtőzködsz, előbb-utóbb fel kell jönnöd levegőért – mondta Reiko. Eltelt egy kis idő, Orgona nem mozdult. Reiko lehúzta vastag kesztyűjét, megmarkolta Orgona haját és meghúzta. A gőztől alig látott. Ujjai körül érezte a meleg vizet, érezte, hogy a lány súlya lehúzza. A mozgás felkavarta a gőzt annyira, hogy Reiko lássa a felszín alatt a hasán lebegő sápadt, hosszú testet. Orgona feje a köveknek ütődött. Reiko benyúlt a vízbe. Keze most már húst markolt. Nem értette, Orgona miért nem állt ellent. Összeszedte erejét és megfordította Orgonát. A lány most már a hátán feküdt. A bőre fényes, természetellenes rózsaszín volt. A hullámok finoman mozgatták végtagjait. Szája tátva volt, teli vízzel, amely elpárolgott a hideg levegőn. Nyitott szemében az a felhős üresség látszott, mint egy megfőzött haléban. Halott volt és a meleg víz kezdte már megfőzni. Reiko felsikoltott, hátrahőkölt, elvesztette egyensúlyát. Hátra esett a forrás körüli kemény, csúszós jégen. Szörnyülködésébe szégyen keveredett, amiért ilyen rosszat gondolt Orgonáról. Bármilyen mohó volt is a lány, nem érdemelte meg, hogy meghaljon. Szél támadt a fenyők között. Jégdarabkák csörögtek, akár a csontok, estek le és döfték át a havat. Reikót talpra állította a pánik. Amilyen gyorsan csak tudott, futott el a meleg fürdőtől. ●

104

A temetőben az edényben már kezdett forrni a víz. Awetok főnök levette jobb kesztyűjét. Ő és Urahenka bemártották kezüket az edénybe. A nézők felszisszentek. Urahenka próbálta elfojtani a nyögést, de sikertelenül. A törzsfőnökön semmiféle reakció nem látszott. Vezényszavára ő és Urahenka kihúzták csöpögő-gőzölgő kezüket a vízből. Hat alkalommal ismételték meg ezt a kínzást. Urahenka borzongott, akaratlanul is könnyek csorogtak végig napbarnította arcán. De Awetok nyugodt maradt, úgy tűnt, nem érzékel fájdalmat. Végül ő és Urahenka kinyújtották kezüket a nézők felé. A törzsfőnök villogó szemmel szólalt meg. – Tekare szelleme ártatlannak nyilvánított minket – fordította a Patkány. – Gyertek, szemléljétek meg a bizonyítékot. Mindenki közelebb sietett, hogy megvizsgálja a bennszülöttek kezét. Szano döbbenten látta, hogy csakugyan tökéletesen normálisnak tűnik a bőr. Hitetlenkedő kiáltások hallatszottak. Urahenka diadalmasan kitört, a Patkány pedig tovább fordított. – Megmondtuk, hogy nem gyilkoltuk meg Tekarét. Most már hisztek nekünk? – Ez csak egy trükk – vetette oda az aranykereskedő. – Hogyan csinálták? – kötözködött gyorsan Hirata. – Talán bekenték valami bennszülött kenőccsel a kezüket. Szano el nem tudott képzelni olyan kenőcsöt, ami megvédené a bőrt a forró víztől, de tudta, hogy az emberek csodálatos dologra képesek. A harcművészet története teli van példákkal. Lehet, hogy az ainuk rájöttek valami olyan mentális módszerre, melynek segítségével uralják testüket és ellenállnak a sérülésnek. Vagy talán sértetlen kezük csakugyan annak bizonyítéka, hogy Awetok főnök és Urahenka ártatlanok. – Ez semmit nem jelent – szólalt meg Gizaemon. – A japán törvény nem ismeri a vízpróba fogalmát. De Macumae nagyúr úgy meredt az ainukra, mintha a csoda a lelke mélyéig megrázta volna. Ismét Tekare vonásai árnyalták az övéit. A lány hangján szólal meg. – Ha nem ők öltek meg engem, akkor ki? Urahenka nagy hangon provokálta a közönséget, a forró vízre mutatott. Meghökkent arcok meredtek egymásra. Aztán a távolból átható kiáltás hallatszott. Mindenki arra fordult. Reikót pillantották meg kirohanni az erdőből. Az asszony Szanóhoz rohant és nyögve bújt karjai közé. – Hol voltál? – kérdezte a férfi. Zavarban volt, amiért nem vette észre, hogy eltűnt. Bosszútervei még Reiko gondolatát is kizárták az agyából. – Mi történt? Az emberek köréjük gyűltek. – Orgona meghalt – tört ki Reikóból. Szanónak gondolkodnia kellett egy pillanatot, mire eszébe jutott, hogy Orgona az a cselédlány, aki kedves volt Reikóhoz. Döbbenet látszott azoknak a japánoknak az arcán, akik megértették, mit mond Reiko, és azokon a bennszülötteken, akik nem értették ugyan, de felfogták, hogy ismét tragédia történt. – Hogyan? – kérdezte Szano, és közben végigfutottak agyán az esetleges következmények. – Hol? – A meleg forrásnál – mutatta Reiko. A vízpróbáról mindenki megfeledkezett. A temetésre egybegyűlt társaság kisietett a temetőből. Hirata és a bennszülöttek értek elsőként a forráshoz. Utánuk Gizaemon és a katonák. Macumae nagyúr az ő nyomukban sietett az ösvényen. Mielőtt odaértek volna, Szano megállította Reikót, detektívjei gondjára bízta. – Vigyázzatok rá – kérte, aztán ő is odasietett a forráshoz. Hirata és Urahenka kiemelték Orgonát a vízből és letették a földre. Víz csorgott le a holttestről, sziszegve olvasztotta meg a havat. Főtt rákra emlékeztetett. – Úgy tűnik, megfulladt – mondta Gizaemon. Hirata a tavacskába nézett. – Milyen mély ez? – Nem nagyon, de hát ez nem számít – mondta Okimoto kapitány. – Ismertem valakit, aki térdig érő vízben fulladt meg. Odaértek a nők is. Az egyik társalkodónő elájult, a többiek körötte szorgoskodtak. – Vigyék innen őket – parancsolta Gizaemon és a katonák arrébb terelték az asszonyokat.

105

Szano tudta, miként lehet eldönteni, hogy csakugyan fulladás okozta-e a halált. Fel kell vágni a tüdőt, meg kell nézni, van-e odabent víz. De a Tokugawa-törvények tiltották a boncolást, és ha ezzel próbálkozna, akár ilyen távol Edótól is, komoly ellenkezésbe ütközne. Szano leguggolt a test mellé. Látta, hogy Orgona feje alatt vörösük a hó. – Fordítsuk meg. Hiratával együtt hasára fektette Orgonát. Nem volt merev a test. Nemrég halhatott meg. A fej hátsó része ragacsos volt a vértől. Szano fehér csonttöredékeket látott a kócos hajba ragadva és a betört koponyából kiszivárgó agyszövetet. – Nem megfulladt. A fejére mért ütés ölte meg – mondta Szano. – Feltehetően a kövekre esett – Gizaemon hangjából kihallatszott a megvetés, hogy lehetett a lány ilyen gondatlan. – Az ütéstől elájult és becsúszott a víz alá. Hirata megkerülte a forrást, szemügyre vette a köveket. – Nincs rajtuk vér. Egy esésnek nem lehetett ilyen hatása. Szano megvizsgálta a sebet. Ez gyilkosság. Szano halk hangot hallott, mintha valaki visszafojtotta volna a nyögést. De nem tudta meghatározni, kitől. A hangot gyorsan elnyomta a mormolás és a döbbenet hangjai, mind a japánok, mind az ainu-ezók felöl. A bennszülött férfiak és nők összehúzódtak, eltávolodtak a japánoktól. Macumae nagyúr a kezét tördelve hajolt a holttest fölé. – Előbb az én Tekarémat gyilkolják meg, aztán ezt a szegény lányt. – Szanóhoz fordult. – Megígérte, hogy megtudja, ki gyilkolta meg Tekarét. Hát ennyit az ígéreteiről. És azóta újabb vér folyt. – Orgonára mutatott. – Ki tette ezt? – Nyilván ugyanaz a személy követte el mindkét gyilkosságot – mondta Szano. Ha meggyilkolnak két fiatal nőt a várból, ugyanazon a környéken, néhány héten belül, az nem lehet véletlen egybeesés. – Mit tudhat erről? – vetette oda Okimoto kapitány, majd Macumae nagyúrhoz fordult. – A kancellár nem ismeri Ezogashimát, nagyuram, de én igen. Én meg tudom mondani, ki ölte meg ezt a lányt. Ők. Ezzel a bennszülöttekre mutatott. Azok hátraléptek, láthatóan tudatában voltak annak, hogy mivel vádolják őket. Awetok főnök hevesen tagadott, a társai pedig visszhangozták. A japán őrök kiáltozni kezdtek. – De ti voltatok, gyilkosok! Szano sietett a józan érvelés hideg befolyásával lehűteni a kedélyeket. – Honnan tudja, hogy ők ölték meg Orgonát? – A két csoport közé lépett és szembenézett Okimotóval. – Tán látta őket? – Hát azt nem, de nyilvánvaló – morogta a kapitány. – Miért? – Mert meggyilkoltak közülük egy nőt, ezért ők is megöltek egyet a mieink közül. – Életet életért, ez a barbár igazságszolgáltatás – mondta Gizaemon. – Mintha maga próbált volna meggyőzni engem arról, hogy ők felelősek Tekare haláláért – mondta Szano. – Márpedig ha ez így van, mi szükség lenne bosszút állniuk? Vagy az egyik igaz, vagy a másik. – Ugyan már, ezek vademberek, a logika mit sem számít nekik. Macumae nagyúr is beszállt a vitába. – Lehet, hogy ez igaz? – Csodálkozás és harag egyesült a hangjában. – Előbb megölték Tekarét, aztán megtámadtak egy japán lányt? A Patkány kapkodva fordított a bennszülöttek számára. Azok azt kiabálták, hogy ártatlanok, a japán őrök pedig dühösen próbálták elhallgattatni őket. Szano felemelte a hangját. – Még nem tudjuk, ki a bűnös. Semmi bizonyíték nincs arra, hogy a bennszülötteknek köze van hozzá. Egy japán is megölhette mindkettőt. De Macumae nagyúr ügyet sem vetett Szanóra, és Awetok főnöknek támadt. – Nekem köszönheti a pozícióját. Egyik törzsi vezető sem uralkodhat a klánom engedélye nélkül. Mi adtuk meg a fennhatóságot és mi adunk tisztes árat a javaikért, és ezzel fizeti vissza? Azzal, hogy lemészárolja az asszonyainkat? – Méltányolom a nagyvonalúságát – felelt Awetok főnök a Patkányon keresztül. – Soha nem fizetném vissza erőszakkal. Sem nekem, sem embereimnek nincs közünk egyik halálhoz sem. 106

– Ne hallgasson rá, uram! Hazudik! – erősködött Okimoto. – Te hálátlan áruló, szörnyeteg! – Köpet repült Macumae szájából a törzsfőnök felé. Awetok méltósággal viselte a sértést. – Ha a lány gyilkosát keresi, nézzen körül a saját emberei között. – A japán férfiakra és nőkre mutatott. Macumae haragra gerjedve kirántotta kardját. – Hogy merészelsz minket vádolni? – Rávetette magát a törzsfőnökre. A bennszülött férfiak kést rántottak. Tusakodás kezdődött. De olyan rövid ideig tartott, hogy Szano nem is látta, mi történt. Macumae nagyúr éles hangon felkiáltott, a bennszülöttek szétszóródtak. Macumae a földön térdelt, kiejtette kezéből a kardját és felhúzta ruhaujját. Az alkarján lévő vágásból ömlött a vér. – Megvágtatok! – üvöltette a bennszülöttek felé. – Hogy merészeltétek? Azok ugyanolyan meglepődöttnek látszottak, mint ő. Urahenka szólalt meg. – Megtámadott minket. Mi csak védtük magunkat – fordított a Patkány. – Nem érdekel – rikoltotta Macumae nagyúr. – Háborúban állok veletek és az egész fajtátokkal. Öljétek meg őket! – vetette oda a parancsot katonáinak.

107

O

kimoto kapitány és a kapitány vérszomjas csatakiáltással rántottak kardot, és vetették rá magukat a bennszülöttekre. Szano felháborodott, mert a bennszülöttek és a japánok közti feszültség bizonyítatlan vádaskodások miatt lobbant lángra. Macumae nagyúr sebesülése is jelentéktelen volt. Hiratával és nyomozóival igyekezett lefogni a katonákat, hogy megállítsák a harcot, de a katonák lerázták őket. A nők rémülten szétszóródtak. A Patkány bemenekült az erdőbe. Okimoto ellökte magától Szanót. – Maradjon ki ebből! – kiáltott rá. Szano megcsúszott a jégen és nekiütközött egy katonának. A katona állon vágta. Szano megszédült. Marume és Fukida más katonákkal birkóztak. Hirata is akcióba robbant. Szemmel szinte nem is lehetett követni ütéseit és rúgásait. Hullottak körötte a katonák. De a többiek a bennszülöttekre támadtak és legalább tízszer annyian voltak, mint azok. Awetok főnök parancsot vakkantott embereinek. Urahenka kivételével mind megfordult és futni kezdett. Urahenka és a törzsfőnök kését felemelve készült a küzdelemre, hogy időt adjon a társainak a menekülésre. – Megállj! – Szano közéjük vetette magát, és széttárta karját. –Ez őrültség! A katonák elrohantak mellette. Elővették nyilaikat és lőni kezdték a menekülő bennszülötteket. Akit utolértek, azt menet közben vágták le kardjukkal. Három katona megragadta Szanót. Okimoto kapitány felkiáltott. – Hé, Hirata-szan! – Szano torkához nyomta kardja hegyét. Szano hiába küzdött, nem tudott szabadulni a többiek szorításából. – Hagyja abba, vagy megölöm a gazdáját! Hirata megdermedt a leütött katonák között. Awetok törzsfőnök és Urahenka késekkel harcolt a kardok ellen. Ainu-ezo nyelven és japánul kiáltott káromkodások közepette nyomultak előre, vonultak vissza, csaptak ki, támadtak és védekeztek a küzdő felek, letaposva Orgona halott testét. Szano attól rettegett, hogy Reiko belekeveredik a küzdelembe és megölik. Kétségbeesetten kereste. Látta, hogy néhány katona őt és a többi nőt összetereli és arrébb vezeti. Az erdőből fájdalomkiáltások hallatszottak, onnan, ahol a katonák lemészárolták a bennszülötteket. Macumae nagyúr fel-le ugrált kardjával hadonászva. Boldog izgalommal kiáltozott. Szano még egy kétségbeesett kísérletet akart tenni, hogy helyreállítsa a rendet. Rákiáltott: – Még mindig nem tudjuk, ki ölte meg Tekarét. Nem akarja tudni? – De már tudjuk. Ők voltak – mutatott Macumae nagyúr az életéért küzdő törzsfőnökre és Urahenkára. – Talán nem így van. Átmentek a vízpróbán, lehet, hogy ártatlanok – győzködte Szano. Macumae nagyúr figyelme a csatáról Szano felé fordult. Abbahagyta a kiabálást. Okimoto kapitány újra Szanóhoz érintette pengéjét. – Fogja be! Szano bőre megborzongott a hideg acél csípésétől. – Ha most megöli őket, soha nem tudhatja biztosan. Ahogyan Tekare sem. Soha nem lehet biztos abban, hogy megbosszulták. A józan ész egy szikrája jelent meg Macumae nagyúr szemében. 108

– A gyilkos lehet, hogy valahol szabadon van – mondta Szano. Macumae nagyúr szokásos hirtelen döntésével felkiáltott. – Hagyjátok abba a küzdelmet! – Addig kiabált, amíg katonái hátrébb nem húzódtak a törzsfőnöktől és Urahenkától. Azok zihálva álltak, késüket szorongatva, sebektől vérezve. – Mindenki jöjjön vissza! Serege elősietett az erdőből. Először túlságosan lefoglalta őket diadaluk, észre sem vették, hogy mindenki más mozdulatlanul áll. – Mind meghaltak! – harsogta egy katona. – Minden egyes barbárt elkaptunk! Aztán zavartan néztek körül, elcsendesedtek. – Mi folyik itt? –mondta egyikük. – A háborút elhalasztottam, amíg ennek a dolognak a végére nem jártunk. – Macumae nagyúr Awetokra és Urahenkára mutatott, a törzs egyedüli túlélőire. – Ők hadifoglyok, hozzátok vissza őket a várba! A temetési menet vad, lármás győzelmi menetként vonult haza. Macumae vonult elöl, kábán, éljenző katonái kíséretében. Gizaemon követte. Sütött belőle a komor diadal. Más katonák Awetok főnököt és Urahenkát kísérték. A két bennszülött kihúzta magát, arcuk komor volt. Mögöttük, Szano, Hirata és társaik jöttek, szintén őrök kíséretében. Mintha maguk is foglyok volnának. Végül a fiatalabb katonák csürhéje a lemészárolt bennszülöttek levágott fejével. Vér csöpögött a baljós trófeákból. A menetet egy másik csoport követte, ez csendesebb volt, a szolgák menete. Ők hozták kabátokba tekerve Orgona holttestét. A lányét, akiről mindenki megfeledkezett, bár az ő halála robbantotta ki a háborút. Szano émelygett a mészárlás miatt. Marume nyomozó szólalt meg. – Láttam éppen elég kötözködő, vérszomjas szamurájt, de ezek a fiúk a legrosszabbak. – Akár egy farkasfalka – mondta Fukida. Patkány felnyögött. – Könyörületes Buddha! Repíts vissza engem Edóba! Hirata arca megfeszült a gyötrelemtől és a dühtől, ahogy elnézte, mint lökdösik, kínozzák a törzsfőnököt. Szanóban pedig gyülekezett a bűntudat. Ha gyorsabban megoldotta volna a gyilkosság ügyét, talán sikerül megelőzni a vérontást. Tennie kell valamit, hogy elejét vegye az újabb értelmetlen mészárlásnak. ● A fukujamai várnál az őrök hősökként fogadták a visszatérő katonákat. A levágott fejeket lándzsán a várfalra tűzték. Az egész sereg éljenezte Macumae nagyurat. – Éljen Ezogashima eljövendő meghódítója! A nagyúr mosolygott, de zavartnak tűnt, mintha nem egészen értené, mi is történt. Szano odasietett hozzá. – Macumae nagyúr kérem, vessen véget a háborúnak! Még ha Awetok főnök és Urahenka ölte is volna meg Tekarét, a népüknek semmi köze hozzá. – Bűntársak – vélte Macumae nagyúr. – A japán törvények szerint a bűnöző rokonának osztoznia kell a büntetésben – tette hozzá Gizaemon. – Csak a közvetlen családnak és a legközelebbi társaknak – vitatkozott Szano. – Tisztességtelen lenne lemészárolni a többi törzset is. – Ezek a szarháziak mind rokonok – mondta Gizaemon. Ha az érvek nem jutnak el az agyukig, a fenyegetés talán. – A sógun nem akar háborút. Már így is bajban vannak, amiért megzavarták a kereskedelmet a bennszülöttekkel. Egy háború teljesen tönkre tenné. A sógun kiűzi az egész klánjukat Ezogashimából és valamennyien gazdátlan szamurájok lesznek. Egy újabb éljenzés erővel töltötte el Macumae nagyurat. Ragyogva emelte föl karját. Gizaemon válaszolt. – A kereskedelem még virágzóbb lesz, mint valaha, miután eltöröltük a barbárokat. Megnyitjuk Ezogashimát minden japán előtt, aki vadra vagy aranyra akar vadászni. Sokkal több gazdagság jut a sógunnak. – Ezogashima hatalmas terület. Nincs elég katonájuk, hogy mindenhova jusson. Erősítést kell kérjenek a Tokugawa rendszertől, más szamuráj klánoktól. Ennek nem fog örülni Macudaira 109

nagyúr. Mindenkire szüksége van, hogy harcolhasson a lázadók ellen, akik próbálják megfosztani hatalmától. – Gyors győzelmet aratunk – Gizaemonból sugárzott az önbizalom. – Macudaira nagyúr hálás lesz nekünk a vagyonért, amiből fizetheti a hadseregét és a szövetségeseit. A várkapu kinyílt. Katonák özönlöttek ki rajta, csaknem elsodorva Szanót. Szano igyekezett Macumae nagyúr és Gizaemon közelében maradni. – A valóság maguk ellen dolgozik. Járvány ütött ki az embereik között és a tél nem alkalmas komoly hadműveletekre. Ha itt ekkora hó van, mennyi lehet messze, északon. – Egyelőre nem megyünk oda – magyarázta Macumae nagyúr. – A legközelebbi falvakat támadjuk meg, a többiek tavaszra maradnak. Igyunk eljövendő győzelmünkre! – kiáltott föl. – Legalább addig várjon, amíg nem végzek a nyomozással – könyörgött Szano. – Végzett vele. – Macumae nagyúr haragja hirtelen lángra lobbant. – Bíztam önben, de cserbenhagyott. Visszaveszem öntől a nyomozás terhét. Majd én kiderítem, ki ölte meg Tekarét. Meggyőzöm a foglyokat, hogy árulják el az igazat. – Hosszú ideje nem hallottam ilyen jó ötletet – szólalt meg Gizaemon. – Majd én segítek. Menjünk. Szanóba belehasított a félelem. Nagyon jól tudta, mit terveznek. – Nem! – kiáltott föl. Hirata is előrerohant, hogy megmentse Urahenkát meg Awetokot, akit a katonák állatokként tereltek maguk előtt. Okimoto kapitány állította meg. – Én ezt az ön helyében nem tenném, Hirata-szan. – Hetyke, vigyorgó katonák vették célba nyilaikkal Szanót. – Egyetlen ujj véget vethet az életének. – Hirata tehetetlen dühében füstölögve állt meg. – Hadd kísérjem el Hirata-szannal – kérte Szano Gizaemont. Talán sikerül megakadályoznia, hogy a dolgok túlságosan elfajuljanak. – Rendben – bólintott a nagyúr. – Majd én megmutatom, hogyan folyik egy kihallgatás.

110

A

wetok törzsfőnök és Urahenka a vár egyik üres raktárhelyiségében térdelt a földpadlón. Derékig mezítelenre voltak vetkőztetve, kezüket-lábukat összekötözték. Vad arcuk izzadtságban fürdött. Ragyogott rajtuk a ropogó tűz fénye. A lángok bearanyozták testük sűrű szőrzetét és árnyat vetettek Gizaemonra, Macumae nagyúrra és Okimoto kapitányra. Okimoto fémszögekkel kivert bőr korbácsot emelt föl. – Ez az utolsó esélyetek. – Macumae nagyúr hangja szinte visított a mániákus izgalomtól. – Valljátok be, hogy ti gyilkoltátok meg Tekarét. Gizaemon továbbadta a bennszülötteknek a parancsot a saját nyelvükön. Az ajtó mellett nyolc katona őrizte Hiratát meg Szanót. Hirata még soha nem érezte ilyen tehetetlennek magát. Ha próbálja megmenteni az ainukat, a Macumae-katonák nemcsak Szanón, hanem Reikón és a többi társán is bosszút állnak. Tehetetlen dühvel hallgatta, ahogy a törzsfőnök és Urahenka megszólalt és tagadta a vádat. – Azt mondják, hogy a forró vizes próba bebizonyíthatta, hogy ártatlanok – fordította Gizaemon. Macumae nagyúr felnevetett. – Hadd lássuk, kiállják-e az én próbámat? Okimoto csattintott egyet az ostorral, lesújtott a törzsfőnökre és Urahenkára. A mellkasukon érte őket az ütés. Mereven tartották magukat, összeszorították állukat. Véres nyomok jelentek meg a bőrükön. Szano arcán megjelent az a feszült, ünnepélyes kifejezés, amelyet Hirata jól ismert. Azt jelenti, hogy keményen gondolkodik. Stratégiákat alkot és vet el. – Na, most mit szóltok? – kérdezte Macumae a bennszülötteket. – Mindketten tagadtok. Nos, ha szenvedni akartok, hát fogtok is. A korbács ismét lecsapott, és a bennszülöttek ismét közönyösen viselték a büntetést. Awetok törzsfőnök teste oly szikáran keménynek látszott, bőre oly cserzettnek, hogy úgy tűnt, a végtelenségig el tudná viselni a korbácsolást. De Urahenka borzongott, csorgott az izzadtság az arcáról. Macumae szinte könnyezett a frusztrációtól, újra vádaskodni kezdett, követelődzött, hogy a bennszülöttek valljanak. De Gizaemon úgy tűnt, élvezi a dolgot. Szano odafordult hozzá. – Alig várja, hogy valljanak, ugye? – Gondolhatja. – Gizaemon vidáman rágcsálta fogpiszkálóját. – Ez segít majd az unokaöcsémen, ismét rendben lesz. – Azt hittem, sokkal prózaibb oka van rá – mondta Szano. –Ha vallanak, maga megszabadul a gyanútól. – Elég ebből! – meredt rá haragosan Gizaemon.

111

De Szano kitartott annak ellenére is, hogy lándzsák fúródtak a kabátjának. – Orgona mielőtt meghalt, azt mondta a feleségemnek, hogy tud valamit a gyilkosságról. – Felemelte hangját, hogy hallható legyen Macumae nagyúr dühödt kiáltozása fölött is. – Önről tudott valamit? Hirata felfogta, mi jár Szano agyában. El akarja terelni a gyanút a bennszülöttekről, és Gizaemonra fókuszálni. És látta, hogy Gizaemon is felfogta. – Úgy tűnik, Orgona szívesen cserélt be információt szívességekre. De talán ön is tudta ezt személyes tapasztalatból. – Figyelmeztetem… – morogta Gizaemon. – Elmondta magának, hogy látta felállítani a rugós íjcsapdát? – szólt bele Hirata is. Azzal fenyegetőzött, hogy elmondja Szano kancellárnak is, hacsak nem ad pénzt neki? Gizaemon nem felelt, Macumaét pedig túlságosan is lefoglalta a kínzás. Meg sem hallotta a felvetést, hogy netán a nagybátyja a gyilkos. A bennszülöttek továbbra is ellenálltak neki, bár felsőtestük tele volt véres csíkokkal, melyeken mélyebb sebek jelezték azt, hol csapott a bőrbe a szög. Mindketten keményen ziháltak, látható fájdalmaik voltak. Hirata szégyenkezve fordult el. Nem bírta elviselni a látványt, hogy halálra korbácsolják a törzsfőnököt, miközben ő ott áll. A törzsfőnök hirtelen magyarázni kezdett. – Várj! – szólt oda Gizaemon Okimotónak, aki ismét felemelte a korbácsot. – Azt mondja, feladja. Rémület öntötte el Hiratát. Nem gondolta volna, hogy a törzsfőnök gyilkos lenne. Awetok eljutott a tűrőképessége határáig? De Hirata önbizalma akarata ellenére is megingott. Lehet, hogy a törzsfőnök mégiscsak bűnös? Lehet, hogy becsapta őt, elcsábította a tudás ígéretével? így nyert magának szövetségest? Képes lett volna őt így megtéveszteni? – Hát végre észhez tért – mondta Macumae megkönnyebbülten. – Halljuk hát az igazat. A törzsfőnök beszélni kezdett, Gizaemon arca fokozatosan elkomorodott. – A rohadék azt mondja, mindössze egy feltétellel beszél. Ha véget vetünk a háborúnak. Awetok feláldozza magát, hogy megvédje népét. Hirata csodálta nemességét, ám továbbra is azon tűnődött, mi van, ha Awetok a gyilkos. De két dologban biztos volt. A törzsfőnök azért tartott ki ilyen sokáig, hogy növelje vallomása értékét, és aduként használja föl, amellyel megmentheti az ainukat. Őt úgyis kivégzik, akár megérdemelte, akár nem. – Nincs olyan helyzetben, hogy alkudozzon – vetette oda Macumae nagyúr. – Beszéljen, aztán később alkudozhatunk. Gizaemon továbbította neki szavait, Awetok pedig rezignáltán bólintott. – Mondott valamit, ami véglegesnek tűnt? – Bevallja, hogy meggyilkolta Tekarét. – Gizaemon öntelt pillantást vetett Szanóra. Szano utálkozva fintorgott. – Életemben nem hallottam ilyen hamis vallomást. De Macumae nagyúr ügyet sem vetett Szanóra. – Most már tudom, ki a bűnös! – lelkendezett. – Végre igazságot szolgáltathatok Tekarénak. – Intett Okimoto kapitánynak. – Vigyétek a kivégzőhelyre. Urahenka kiabálni kezdett. A törzsfőnök ráparancsolt, de hiába. Még hangosabban harsogott. – Mit mondott? – kérdezte Szano. – Azt, hogy nem a törzsfőnök gyilkolta meg Takerét – magyarázta Gizaemon bosszúsan. – Azt mondja, a törzsfőnök csakis azért vallott, hogy megvédelmezze őt. Ő a gyilkos és a saját vallomásával be is akarja bizonyítani nekünk. ● Macumae úrhölgy dühödten köpködött. – Micsoda pofátlanság! Hová tette a modorát? Úgy viselkedik, mint egy közönséges parasztlány! – Kár sértegetnie – vágott vissza Reiko. – Leperegnek rólam a sértései. A történtek után bármi lepereg rólam. – Mit beszél itt összevissza? – Macumae úrhölgy nedves kezével letörölte arcát és vizet köpött a kádba, amelyben ült. – Meghalt a fiam. – Reikóban a gyász dagadt, hangja remegett. – Azóta halott, hogy itt vagyok. 112

Macumae úrhölgy pillantása zavartan ostoba volt. – Honnan tudja? – Elmentem a vártoronyba. Láttam a ketrecet, amibe Maszahirót dugták. – A szörnyű emlék csaknem végzett Reikóval. – Láttam a vérét. – De hogy jutott a toronyba? – kérdezte az úrhölgy, mintha ez volna a legfontosabb abban, amit Reiko mondott. – Az nem számít. – Reiko nem akarta felfedni, hogy Wente segített neki. Az úrnő még megbüntetné. – Csak az számít, hogy a férje meggyilkolta a fiamat. És azt hiszem, hogy maga legalább annyira hibás ebben, mint ő. – Hogy én hibás? Hogy lehetnék? Soha nem is láttam a fiát. Azt sem tudtam, amíg nem mondta nekem. Ha halott, semmi közöm hozzá. Reiko nem hitt neki. – Maga indította el ezt az egész katasztrófát. Azzal, hogy meggyilkolta Tekarét. Őrületbe kergette ezzel a férjét. Közvetlenül felelős a férje összes bűnéért. – Nem én gyilkoltam meg – vitatkozott Macumae úrhölgy türelmetlenül, sértődötten. – Megmondtam már. Az ujjamat se mozdítottam volna, hogy megöljek egy ilyen barbár ribancot. – A hangsúlya azé az emberé volt, mint aki arról beszél, hogy eltapos egy hangyát. – Nem érdemlik meg a fáradtságot. – Ez megérdemelte volna, mert ön úgy gondolta, hogy meggyilkolta a lányát. Fájdalom lett úrrá Macumae úrhölgy vonásain. A szívére tapasztotta a kezét, mintha csak Reiko odaütött volna. – Ezt hol hallotta? – Orgonától. Elmondta, hogy a lánya megbetegedett. És azt, hogy Tekare gyógyító szertartást végzett. Ám a lánya meghalt. Maga pedig azt hitte, hogy Tekare megmérgezte. – Orgona iszonyúan pletykás volt – vetette oda Macumae úrhölgy utálkozva. De nem tagadta Reiko állítását. – Mindig is mondtam, hogy egyszer a nyelve lesz a veszte. – Talán az is volt. Tegnap azt ígérte, hogy információval szolgál Tekare meggyilkolásáról. Azt pedig már elárulta nekem, hogy ön holtan akarta Tekarét látni, és azt is, miért. Vajon mi más mondandója volt még? – ... nem tudom. – Szerintem tudja. Szerintem Orgona látta, amint maga vagy a hölgyei felállították a csapdát az ösvényen. Ön pedig megtudta, hogy Orgona látta. Hogyan? Esetleg zsarolni próbálta. Pénzt vagy ajándékokat kért a hallgatásáért. – Ez nevetséges. – Macumae úrhölgy hevesen tagadott, ám Reiko folytatta. – Nyilván aggasztotta, hogy a férjem nyomozni kezdett, és itt van valaki, aki többet adhat Orgonának, mint ön. Új életet Edóban. Félt, hogy a lány elárulja. – Nem volt semmi, amit elárulhatott volna rólam. – Tudta, hogyha kiderül, hogy ön ölte meg Tekarét, a férje halálra ítéli – mondta Reiko könyörtelenül. – Védenie kellett önmagát, ezért aztán elintézte Orgonát. Macumae úrhölgy kihúzta magát. – Nincs mit rejtegetnem a férjem elől – jelentette ki. – Nincs miért tartanom egy pletykás, csalárd szolgálólánytól. – Követte a fürdőhöz, aztán fejbe verte. – El sem hagytam a várat a temetésig. Tegnap este óta nem láttam Orgonát. Hozzá sem értem. – Meggyilkolta – erősködött Reiko –, aztán mint ha mi sem történt volna, eljött a temetésre. – Ne zaklasson. – Macumae úrhölgy haragja felvette a versenyt Reikóéval. – Azonnal távozzon. – Csöpögő, remegő ujjával az ajtó felé mutatott. Reiko összefonta karját. – Addig nem, amíg be nem vallja, mit tett. – Akkor én megyek. Nem kell végighallgatnom ezt az ostoba vádaskodást. – Macumae úrhölgy felállt és a kád mellett heverő köntös és törülköző után nyúlt. Reiko gyorsabb volt, felkapta azokat, és kitárta a külső ajtót. Fagyos levegő öntötte el a fürdőkamrát. Macumae úrhölgy hiába tiltakozott, Reiko kihajította a törülközőt és a köntöst, a hóborította kertbe. Szembe fordult Macumae úrhölggyel. Az visszabújt a vízbe. – Csukja be az ajtót! Halálra fagyok így! 113

– Nem gondolja, hogy törődök vele! – Reiko egy része tisztában volt vele, hogy úgy viselkedik, mint egy könyörtelen gyerek. Mégis jó érzés volt valami szégyentelen, gonosz módon. – Megölte Tekarét! Megölte Orgonát! Ön felelős a fiam haláláért! Vallja be! Macumae úrhölgy összébb húzta magát. – Megőrült! – Talán igen. És az őrültek veszélyesek. A férje a legjobb bizonyíték erre. Jobban teszi, ha bevall mindent, vagy nem Orgona lesz az egyetlen, aki a mai nap forró fürdőben leli halálát. – Segítség! – kiáltott föl az asszony. – Végzek magával, mielőtt bárki bejönne, úgyhogy beszéljen! Macumae úrhölgy agyában meg sem fordult, hogy felvegye a harcot Reikóval. Fizikailag passzív volt, mint a legtöbb, osztályabeli asszony. De váratlan ravaszság csillant a szemében. – Mitől olyan biztos abban, hogy Orgona igazat mondott, amikor azt mondta, hogy vannak információi? – Ne játszadozzon velem! Fogyóban a türelmem. – Az a lány tisztességtelen volt – folytatta Macumae úrhölgy. – Bármennyire is félt. Csak próbálta megszerezni mindazt, amit öntől akart. Valójában semmit sem tudott. Reiko félretette a gondolatot, hogy Orgona mindvégig félrevezette Maszahiróval kapcsolatban. Ha valaki hazudik, nem jelenti azt, hogy mindig hazudik. – Az ő szavát még mindig többre tartom az önénél. Ön csak menteni akarja az életét. Orgonát pedig meggyilkolták. Ez a bizonyíték rá, hogy túl sokat tudott… önről. Macumae úrhölgy hirtelen megismételte a korábbi kérdést. – Hogyan jutott a toronyba? Orgona segített? Reiko arca nyilván elárulta a választ, mert az úrhölgy így folytatta. – Tehát nem. – Ravaszkás, gonosz mosoly játszadozott a szája szélén. – De azt hiszem, tudom, ki volt az. Az ezo ágyas, akit nem hagyott, hogy megverjek. – Nem – kezdte Reiko. – Felteszem, a kis ringyó hálás volt magának és viszonozni akarta a szívességet. Ön pedig rögtön megbízott benne, mert olyan szánalmasnak, olyan egyszerűnek látszik. – Macumae úrhölgy megvetően nevetett. – Már figyelmeztettem, hogy mit sem ért az ezogashimai életről. Maguk kívülállók úgy gondolják, hogy csak annyi van a barbárokban, amennyit látnak belőlük. De a külső megjelenés csalárd. Különösképp, ha valaki olyan vak. Hideg, rossz előérzet futott át Reikon. Nem tudott védekezni ellene, bár tisztában volt az úrhölgy szándékával. – Mit akar ezzel mondani? – Azt, hogy rossz helyre helyezte a bizalmát. – Macumae úrhölgy immár nem félt, a hangja erősebb lett. Megvetés érződött belőle. – Wente Tekare testvére. – Ezzel tisztában vagyok, elárulta nekem. – De Reikónak eszébe jutott a tegnapi félbeszakadt beszélgetése Wentével. Vajon mit tudott volna meg, hogyha van idejük befejezni? – De azzal nincs tisztában, hogy Wente és Tekare rossz viszonyban voltak – vágott vissza Macumae úrhölgy. – Sőt, valójában ellenségek. A többi ezo nőnek kellett lefognia őket, hogy össze ne verekedjenek. Gondolom, ezt nem mesélte el. Reikót megdöbbentette ez az információ ezo barátnőjéről, és felzaklatta a tény, hogy Macumae úrhölgytől kell megtudnia. Tompán rázta a fejét. Macumae úrhölgy ismét nevetett. – Hát akkor most tőlem tudja. Talán itt az ideje, hogy hallgasson rám. Láttam egy vitát kettejük között, alig néhány nappal Tekare halála előtt. Ütöttékkarmolták egymást, üvöltöztek egymással. – Min verekedtek össze? – Reiko gyűlölte magát, amiért ezt kérdezi. – Nem tudom, nem ismerem az ezo nyelvet. De Wentéé volt az utolsó szó. És idegen nyelven is felismerek egy fenyegetést. – Kegyetlen diadal sugárzott Macumae úrhölgy mosolyából. – Wentét kéne vádolnia helyettem.

114

K

i gyilkolta meg Tekarét? Áruljátok el, melyikőtök volt? –harsogta Macumae nagyúr. Zaklatott tekintetéből izzó harag sütött. Urahenka és a törzsfőnök vitatkozni kezdett. Szano számára nyilvánvaló volt, hogy valamelyikük ártatlan és fel akarja áldozni magát. De nem tudta, melyikük. Rájött, hogy egyetlen kártyája maradt, amelyet kijátszhat ebben az élet-halál játszmában. És az időzítésen múlik minden. Hirata szólalt meg vonakodva. – Azt hiszem, Urahenka megpróbált megölni engem aznap, amikor elmentünk vadászni. Ha valamelyikük bűnös, akkor ő az. Ez volt az a kártya, amelyet Hirata őrizgetett – gondolta Szano. Talán azért őrizgette, mert nem volt biztos Urahenka rossz szándékában és bűnösségében. De most kijátszotta a törzsfőnök kedvéért. De a törzsfőnökön látszott, hogy bosszankodik. Urahenka viszont hálás pillantást vetett Hiratára és mondott valamit, ami nyilván azt jelentette, hogy „én voltam”. – Ennyi elég. Nem kell többet hallanunk. Végezzük ki, és fejezzük be ezt az egészet – mondta Gizaemon. De ahhoz, hogy Szano ezt nyugodt lélekkel megengedje, szüksége volt valami elképzelésre, ki a bűnös és ki az ártatlan. –Engedjük neki, hogy elmondja a mondandóját. Talán ebből megtudhatja, kicsoda is Urahenka valójában. Tartsuk tiszteletben az utolsó kívánságát. Macumae nagyúr két kezét a fejére szorítva felnyögött. Botorkálni kezdett a raktárban, alig kerülte el a tüzet. Kezdett feltámadni benne Tekare személyisége. A lány vonásai átütöttek az ő arcvonásain. Sütött róluk a harag Urahenka felé. – Hát te öltél meg, férjem? – A hang Tekare és Macumae nagyúr hangjának bizarr kombinációja volt. Magas, női hangszínben beszélt a bennszülött nyelven, mély férfihangon japánul. De mindkettőből sütött a hitetlenkedés. Ez fizikailag lehetetlen. Szano döbbenten meredt rá. Mégis ez volt a valóság. A japánok mind ugyanúgy megdöbbentek, mint ő. Ám a bennszülöttek egyáltalán nem csodálkoztak. Láttak már ilyet korábban is. Ám Urahenka hátrahőkölt, elsápadt az arca. Ez lehetett az első alkalom, hogy a Macumae nagyurat elfoglaló szellem személyesen hozzá szólt. – Tekare? – Igen, én vagyok. Hogy tehetted? Urahenka mozdulatlanul ült, nem jutott szóhoz. – Válaszolj! Tekare hangja hitetlenkedő volt. Macumae nagyúr ugyanabból a szájból azt tudakolta: – Miért kellett megszabadulnia tőle? Urahenka válaszolt és döbbenet jelent meg az egy arcban tükröződő két arcon. Tekare odavetett egy kérdést bennszülött nyelven. Macumae nagyúr pedig kitört. – Azért ölte meg, hogy elvehesse Wentét? Szanóba belehasított a csodálkozás. Itt volt az a motívum, amelyet nem tudott kideríteni. Bár mostanra tisztában volt azzal, hogy a bennszülöttek között bonyolult kapcsolatok vannak, soha 115

nem gondolta volna, hogy romantikus viszony lehetne eközött a férfi és Reiko barátnője között. De úgy tűnt, Reikónak sem fordult meg a fejében. Ismét Urahenka beszélt, ezúttal dacosan. Tekare olyan hangosan üvöltözött vele, hogy hangja elnyomta Macumae nagyúr hangját. Most Gizaemon fordított a többieknek. – Azt kérdezte tőle, hogy szerethetett bele a nővérébe, aki csúnya, jellegtelen kis egér. Össze sem lehet hasonlítani vele. Tekare sámánasszony volt, a legszebb az összes törzsben. Hogy kívánhatta helyette Wentét? Szano arra gondolt közben, hogy íme, ismét rosszul ítélte meg a bennszülötteket. Úgy gondolta, túlságosan egyszerűek ahhoz, hogy olyanfajta bonyolult kapcsolatok alakuljanak ki közöttük, mint a japánok között. De úgy tűnik, a házasságtörés minden kultúrában megtalálható, és ugyanazokat az érzelmeket keltik minden résztvevőben. Tekare átkozódott már. – Azt mondja, Urahenka megcsalta őt – magyarázta Gizaemon. – Megszegte a házassági esküjét. Nyomorult, értéktelen senki. Macumae nagyúr kikapta a korbácsot Okimoto kapitány kezéből, és verni kezdte vele Urahenkát. A szíjak és a szögek belehasítottak a férfi húsába, bőrébe. Arca összerándult az ismétlődő csapások alatt. – Egyáltalán nem tetszik Tekarénak a férfi védekezése, hogy Tekare tiszteletlenül bánt vele, és otthagyta japán férfiak kedvéért – tolmácsolta Gizaemon. – Ne merészeld Tekarét hibáztatni! – rikácsolt Macumae nagyúr. – Engem nem érdekel, hogy éjszakánként a nővérével akartad felmelegíttetni az ágyadat. Urahenkára mutatott, Tekare pedig megállás nélkül beszélt benne. Macumae hevesen rázta fejét, és mellkasához szorította kezét. A férjem voltál, és én soha nem mondok le semmiről, ami az enyém. Szanónak most nem kellett fordítás, hogy megértse. Urahenka pedig vitatkozott, kiabált a feleségével, immár maga is dühös volt. Ezért is kellett megöljelek. Ugyanolyan világos volt a motívuma, mint egy japán férfié lett volna ebben a helyzetben. – Hogy merészeled ribancnak nevezni? – kiabált Macumae nagyúr és ismét verni kezdte Urahenkát, aki továbbra is védte magát. Tekare valósággal rikácsolt. – Dühös, mert a férje azt mondja, hogy Wente jó, erényes. Minden, ami Tekare nem volt – mondta Gizaemon Szanónak. Urahenka azt mondja, hogy amikor a törzsfőnök úgy döntött, eljön Fukujamába és hazaviszi Tekarét, ő nem akarta visszafogadni. Ő azért jött, hogy meggyilkolja. – Diadalmas pillantást vetett Szanóra. – Látja, hogy ő volt? Már Szano is kezdte így gondolni. Talán ha mélyebbre ás a bennszülöttek közti kapcsolatokba, előbb megtudja az igazat Urahenkáról. Lehet, hogy azoknak az embereknek nem kellett volna meghalni. Talán Macumae nagyúr nem hirdetett volna hadat. De önzőség a részéről bűntudatot érezni, és önmagát sajnálni. Inkább elégedettséget kellene éreznie, hogy a dolgok rendbejöhetnek. Macumae nagyúr megmarkolta Urahenka szakállát. – Mondd el, hogy csináltad! Mondd el, mielőtt megöllek! – hallatszott belőle mély, mérges dorombolása. Urahenka elég rémültnek látszott ahhoz, hogy inkább ott helyben meghaljon, mint hogy kockáztassa, felesége mindjobban megharagszik. Beszélt. Macumae nagyúr fordította a szavakat magának, mintha próbálna hinni bennük, vagy tán, hogy még jobban felszakítsa sebeit. – Minden este kiszöktél a táborból. Minden este vártad a vár közelében, hogy kijöjjön. Követted az ösvényen a forró fürdőig. – A nagyúr zokogni kezdett. – Ekkor támadt az ötleted, hogy csapdát állítasz. Macumae nagyúr kezéből kihullott a korbács. Ököllel püfölte Urahenkát. Ő és Tekare egyszerre nyüszített: – Te, gyilkos! – Személyiségük, hangjuk és nyelvük összekeveredett. – Elloptad az életemet! Megölted a szerelmemet! Meghalsz! – kiáltották ketten együtt. Macumae nagyúr kába volt a hisztériától. Előhúzta kardját. – Vigyétek a vesztőhelyre! Magam végzem el a hóhér munkáját! – Így legyen! – bólintott Gizaemon megkönnyebbülten és elégedetten. Közelebb lépett, megmarkolta az Urahenka csuklóját szorító kötelet és felrángatta a férfit. Urahenka nem ellenkezett. Annak a férfinek a komor ábrázatával engedelmeskedett, akinek a sorsa meg van pecsételve. 116

– De még semmit nem mondott, ami bizonyítaná, hogy bűnös – tiltakozott Szano, annak ellenére is, hogy Urahenka maga vádolta önmagát. – Az ügy lezárva, tiszteletre méltó kancellár – mondta Gizaemon. – Akár be is vallhatja, hogy tévedett. A törzsfőnök, aki eddig sztoikus nyugalommal figyelte a vallatást, most kérdezett valamit. Macumae nagyúr bennszülött nyelven válaszolt. Gizaemon felnevetett. – Az unokaöcsém nem hajlandó megállítani a háborút. Nem érdekli, hogy a barbárok úgy hitték, hogy megteszi. Azt akarja, hogy valamennyien osztozzanak a honfitársuk büntetésében. Awetok a fejét csóválta. Legyőzöttség áradt belőle. De látszott, hogy ugyanúgy nem csodálkozik, mint Szano azon, hogy Macumae nagyúr nem hajlandó békét kötni. Tekare nevetése töltötte be a szobát. Csúfolódni kezdett a törzsfőnökkel. Macumae nagyúr hangja visszhangozta az övét. – Olyan szánalmas vagy, olyan gyenge! Amikor fiatal voltam, nem védtél meg a japánoktól, akik megerőszakoltak. Túl gyáva voltál ahhoz, hogy harcoljál a saját földünkért. Okimoto kapitány felrángatta a törzsfőnököt, hogy őt is a vesztőhelyre vezesse. Eljött az utolsó esély, hogy Szano kijátssza a megmaradt kártyáját. Hogy még egy utolsó próbálkozással kiderítse az igazat. – Tekare! Hallgass ide! – harsogta. A szellem és Macumae nagyúr Urahenkával üvöltözött. – Te pedig nem akartad, hogy többre vigyem! Ha nekem meg kellett halnom, neked is ez lesz a sorsod! – Nem Urahenka az egyetlen férfi, akit tönkretettél, és aki holtan akart látni – mondta Szano a halott lány szellemének. Macumae nagyúr felemelte kardját. – Nem várom meg, hogy szertartásosan kivégezzünk. Azonnal megöllek itt helyben. Szano előreugrott és elkapta a kezét. A katonák Szanóra vetették magukat, próbálták lefejteni róla. Szano erősen kapaszkodott Macumae nagyúrba, aki most ellene fordult. Szano most már mindössze egyetlen ragyogó, tüzes fényt látott Macumae szemében, Tekare tudatát. A lány vicsorgott és Macumae arca immár teljesen hozzá tartozott. Egy fiatal nő lágy, hajlékony testét érezte. Szanót megdöbbentette a gondolat, hogy egy kísértetet érint. Tekare kiszabadította magát, és Szano kezét szinte megperzselte a lány ereje. Kiszabadította magát a katonák közül, és Tekare meg Urahenka közé állt. – Tűnjön el az utamból! – Tekare beszélt, Macumae nagyúr hangja pedig japánul visszhangozta szavait. Meglendítette karját Szano felé. – Tartozik a férjének. – Némi kétellyel mondta Szano. – Lehet, hogy olyasvalaki a valódi gyilkosa, aki meg sem fordul a fejében. A katonák ismét Szanóra vetették magukat. Lefogták és odébb rángatták. De Tekare homlokát ráncolta. Végre sikerült megnyerni a figyelmét. – Valakire nem gondoltam? Kire? – Akiben lakozik – mondta Szano. Tekare csodálkozva emelte meg Macumae nagyúr szemöldökét. Lenézett a férfitestre, amelyet elfoglalt, majd felnevetett. – Ne legyen nevetséges! Macumae nagyúr szerelmes volt belém. – Felemelte kezét, és végigsimított arcán. A mozdulat mintha összekeverte volna a két szeretőt. – Ő imádott engem. – Eleinte igen – értett vele egyet Szano. – Aztán ön kezdett rosszul bánni vele. – Ki mondja? – Ez. – Szano előhúzta a könyvecskét. – Ez itt Macumae nagyúr naplója. Elárulja az igazságot a kapcsolatukról. Figyeljen ide! Lapozgatni kezdett a könyvben. Beleolvasott: „Láttam, hogyan pillantanak más férfiak Tekaréra. Rájuk mosolyog? Talán túl hosszú ideig találkozik a pillantásuk.” A katonák elengedték Szanót és nyers, leplezetlen figyelemmel hallgatták. A gazdájuk hangja szólt belőle és így harcolt Macumae nagyúr erejével. Csak Gizaemon kérdezte: – Hol szerezte ezt?

117

– Macumae nagyúr szobájából. – Szano látta, milyen meglepettnek tűnt Gizaemon. – Tán nem tudta, miként álltak a dolgok az unokaöccse és Tekare között? Vagy nem sejtette, hogy Macumae nagyúr naplót ír? – De jelenleg nem Gizaemon elképzelhető motívuma izgatta Szanót. „A legrosszabb félelmeim váltak valósággá” – folytatta. „Láttam Tekarét egy fiatal katonával. Ott szeretkeztek a szemem előtt, mintha ott sem lennék. Tehetetlenül és rémülten feküdtem, ő pedig rám mosolygott.” – De hisz ez a közös játékunk volt. – A hang alapján Tekarét meglepte, hogy Macumae nagyurat ez bántotta. – A féltékenység felizgatta őt, élvezte a dolgot. – Eszerint nem. – Szano tovább olvasott. „Dühbe gurultam. Megfenyegettem, hogy visszaküldöm a törzséhez, ha nem viselkedik rendesen. De azt mondta, ha így teszek, soha többé nem látom. Én pedig tudom, hogy fenyegetéseim mit sem érnek. Ki vagyok szolgáltatva neki. – Úgy hangzik ez, hogy Macumae nagyúr élvezte ezt a játékot? – Szeretett engem. – De Tekare most már bizonytalanabbnak tűnt. – A saját szavaival: „Immár legalább annyira félek Tekarétól és gyűlölöm őt, mint amennyire szerelmes vagyok belé. Elvarázsolt ördögi varázslattal, amely egykori énem szánalmas árnyékává tett. Le kell rombolnom, mielőtt ő tesz teljesen tönkre.” – Soha nem bántott volna. – Tekare lepillantott Macumae nagyúr kezére. Mozgatni kezdte, mintha képtelen lenne elhinni, hogy a férfi ellene használta őket. – Nem lett volna képes rá. – Nem tudott annyira uralkodni fölötte, mint hitte. Tessék, a saját szavaival. – Szano olvasni kezdett. – „Éjszakánként ébren fekszem, a halálát tervezgetem. Talán meg kéne mérgeznem az ételét vagy rugós íjas csapdát felállítanom az ösvényen, amelyen jár.” Szano kihangsúlyozta az utolsó szavakat, majd meg is ismételte. Rugós íjas csapdát. A döbbenettől tátva maradt a katonák szája. Nyilván meg sem fordult a fejükben a gondolat eddig. Hirata szeme megtelt reménnyel. Awetok törzsfőnök felé fordult, aki úgy hallgatott, mint aki minden szót ért, amit Szano mond és nem lepődött meg. – Ostobaságokat beszél – tört ki Gizaemonból. – Ez lehetetlen! – Tekare haragja feltámadt. – Macumae nagyúr nem írhatta ezt a könyvet. – Nem kell nekem hinnie. Kérdezze meg őt. – Szano felkiáltott. – Macumae nagyúr, jelen van? Tekare megmerevedett, mintha villámcsapás futott volna át benne. Kifejezéstelen lett az arca. Második gyenge fénypont jelent meg a szemében. – Mit tud felhozni a védelmére? – kérdezte Szano Macumae nagyurat. Az alak férfias tartása visszatért, de mielőtt Macumae válaszolhatott volna, Tekare hangján kiáltott fel magára. – Tied ez a könyv? Úgy méricskélte a Szano kezében tartott naplót, mintha attól tartana, az beleharap… – Igen. – Te írtad ezeket a dolgokat? – Igen. Nem – dadogta. – Akkor melyik? – kérdezte Szano, de ugyanekkor Tekare ugyanezt a kérdést tette fel. – Hát ennyire gyűlöltél? – Nem. Csak zavarban voltam. Ostobaságokat firkáltam. Tiszta szívemből szerettelek. – Azt tervezted, hogy csapdát állítasz nekem. Megtetted? Macumae nagyúr pillantásából sütött a félelem. – Én… nem is tudom. – Hát persze, hogy nem tette – mondta Gizaemon Szanónak. – Azután, hogy megőrjítette a gyász, azután, hogy engedte önt nyomozni a gyilkos után, hogy képes őt vádolni? – Nem a gyász az egyetlen, ami képes megőrjíteni egy embert. A bűntudat is. – Szano agyában az járt, hogy Macumae nagyúr úgy próbált enyhíteni bűntudatán, hogy valaki másra próbálta kenni saját bűnét. Tekare előre hajolt, mintha fenyegetni akarná a férfit, akinek testébe bújt. A benne lévő két szellem azt az illúziót keltette, mintha Macumae teste két külön fizikai valósággá osztódott volna. – Hogyhogy nem tudod? Megöltél vagy nem?

118

Macumae nagyúr hátrább lépett, mintha csak így megmenekülhetne Tekare faggatózásától. – Úgy értem, nem emlékszem. Szándékosan megfeledkezett arról, hogy megölte Tekarét, mert nem akarta, hogy ő megtudja. Ez az elmélet semmivel sem tűnt kevésbé ésszerűnek Szano számára, mint bármi, ami Ezogashimán történt. Félt attól, mit tesz a halott lány, ha rájön. Gizaemon utálkozva köpte Szano felé fogpiszkálóját. Ám Tekare vonásait eltorzított a harag, és elnyomta Macumae nagyúr arcát. – Hát te voltál! Macumae nagyúr botladozni kezdett, mintha egy őbenne levő ellenség elől menekülne. – Nem így volt szerelmem! Én nem, én nem tudtam… – Megöltél? – Nem! – De Macumae nagyúr egyre gyengébben tagadott. Akaratereje kezdett elpárologni. – Hol a szamurájbecsület? – korholta Szano. – Vállalja a felelősséget a tetteiért. Vessen véget ennek az őrületnek. Ha úgy gondolta, hogy nem ölheti meg Macumae nagyurat a saját kezével, úgy áll bosszút, hogy ráveszi, kövessen el egy rituális öngyilkosságot. Macumae nagyúr csapdosni kezdte a saját arcát. – Megöltél, te gyilkos! – dühöngött benne Tekare haragos hangja. A mellkasát, a gyomrát ütötte. Mindenki döbbenten meredt rá. Ő pedig elzuhant és rángatózni kezdett a földön. – Az életeddel fizetsz az enyémért! Most véged! – sikította Tekare szelleme. A nyakára tapadt a saját keze, fojtogatni kezdte önmagát. A fejét a padlóhoz verte. Rúgkapálni kezdett, rángatódzott a teste. Levegőért kapdosva fulladozott. – Állítsátok meg! – kiáltott Gizaemon és unokaöccséhez rohant. – Még mielőtt megöli magát.

119

R

eiko végigosont a női szállás folyosóján és megállt az ajtó előtt, amely a bennszülött ágyasok részlegéhez vezetett. Az ajtón át kiszűrődött a nők hangja. A saját nyelvükön beszélgettek. Reiko dörömbölt, aztán anélkül, hogy válaszra várt volna, ajtót nyitott. A beszélgetés abbamaradt. Reiko megállt a küszöbön. A szoba padlóját szőnyegek fedték, a falakat gyékény függönyök. Az asztalon fa kötőtűk hevertek, odébb és egy félig kész ruhával szövőszék állt. Az ágyasok a tűzhely körül ültek, ölükben faedényekkel, kezükben kanállal. Az étel a szaga alapján szárított hal lehetett. Teli szájjal meredtek Reikóra. Reikót annyira elvakította a harag, hogy a tetovált arcok egyformának tűntek a számára. Nem tudta megállapítani, melyik arc tartozik ahhoz a személyhez, akit keres. – Wente! – kiáltott fel. Egyikül letette az ételt és felállt. Szégyellős mosolya lehervadt, amikor felfogta, hogy Reiko nem baráti látogatásra jött. – Miért nem mondtad el, hogy te és Tekare ellenségek voltatok? – kérdezte Reiko. Rémület jelent meg Wente arcán. A társnőire nézett, mintha biztonságot keresne közöttük. Aztán lesütötte a szemét. – Honnan tudni? – Macumae úrhölgy mondta el, hogy te meg Tekare sokat veszekedtetek. Hogy a barátnőitek fogtak le titeket. A többi nő láthatóan nem értette, mit beszél ő és Wente, de érezték a veszélyt a levegőben. Feltápászkodtak és kimentek a szobából. Wente követni akarta őket, de Reiko eléállt. Kettesben maradtak a füstös, tűz-megvilágította szobában, amely inkább emlékeztetett bennszülött kunyhóra, mint bármi másra, ami ismerős, megnyugtató látvány lett volna Reikónak. – Nem volt idő – morogta Wente. – Volt bőven – vitatkozott Reiko, bár emlékezett rá, mennyire sietett, hogy megtalálja Maszahirót. Fortyogott a haragtól, amely most Wente ellen irányult. – Mindössze egy pillanat lett volna, hogy elmond az igazat Tekaréról. Wente az ajkába harapott. – Kérdeztél Macumae úrnőről. – Ne törődjünk most vele. – Az úrnő hatalmas lyukat ütött Reiko bizonyosságába, amely szerint ő a gyilkos. Reiko immár felfogta, mennyire igyekezett megbízni Wentében. Elhitte, hogy a lány őszintén gyászolja a testvérét és együtt érzett vele. – Most te érdekelsz. Veszekedtél Tekarével nem sokkal a halála előtt. Miért? – Miért érdekes? – Wente jámbornak, mégis makacsnak tűnt. – Miért érdekli, ki ölte meg testvérem? – Az most nem érdekes. – Reiko dühös volt magára, amiért elhanyagolta kötelességét. És ez is fokozta Wente iránti haragját. – Nos, min veszekedtél te és Tekare? 120

Wente ellenállása elporladt. Talán túl erős volt benne a szokás, hogy engedelmeskedni kell a japánoknak. Sóhajtott egyet. – Tönkretette az életemet. Reiko érezte, hogy az igazság tiszta szele elsöpri a csalás légkörét. – Hogyan? Gyűlölet jelent meg Wente arcán, valósággal eltorzította, de annyira, hogy Reiko szinte meg sem ismerte. – Amikor jött várba, akart engem maga mellett. Én nem akartam elhagyni falut. De azt mondta, muszáj. Pedig… – kereste a megfelelő japán szavakat. – Nem ágyas nem élhet itt, ezért Tekare keres katonát, aki akar ainu asszonyt. Hozott ide. Most már úgy tűnt örül, hogy kiadhatja magából, ami a szívét nyomja. Megfeledkezett arról, hogy Reiko őt akarja felelőssé tenni a gyilkosságért. Megfeledkezett az elővigyázatosságról. – Én nem akartam férfit, de ő elvitt. – Keserűség csöpögött a szavaiból. – És Tekare boldog. Reiko felfogta a történet ocsmány jelentését. Wentét kényszerítették, hogy ágyas legyen csak azért, hogy Tekarének legyen társasága a várban. Tekare mit sem törődve Wente érzéseivel, rákényszerített a lányra egy japán katonát. Wente pedig duplán szenvedett a szextől és a rabszolgaságtól, és a testvére kegyetlen, önző, csalárd viselkedésétől. – Ezért veszekedtél vele? – kérdezte. Wente bólintott, majd a fejét rázta. – Amit Tekare tett, az csak a baj gyökere volt, nem pedig tárgya. Én akar menni haza, ő nem enged. Reiko felfogta, hogy ismét egy olyan helyzetre bukkant, amelyet nem érthet meg, mert korlátozottak az ismeretei Ezogashimáról. – De miután ágyas lettél, nem a férfitől függött, hogy hová mehetsz? Legalábbis Edóban így működtek a dolgok. – Mi jogon parancsolt volna neked a testvéred? – Katona megunt, mondta, visszaküld a faluba, de Tekare mondani, kéri Macumae nagyurat, hogy maradjak. A nagyúr megtesz mindent, amit csak Tekare akar tőle. – Most már áradt Wentéből a gyűlölet. Valósággal bűzlött, akár a rothadás. – Én könyörgök, de ő nem enged. Reiko agyában az járt, hogy Tekare oldaláról talán másképp hangzana a történet. Lehet, hogy félt volna egyedül maradni a várban. Talán honvágya volt, és szüksége volt, hogy valaki a családjából, valaki, akit szeret, mellette legyen. Wentéből kitört a sértődött felháborodás. – Nem fél. Mindig Wente tedd ezt, Wente tedd azt. Wente hozz ételt, dörzsöld a hátam, keféld a hajam. Nem szeret engem. Reikónak ez úgy hangzott, mintha Tekare inkább szolgakánt bánt volna a testvérével, sértéssel tetézve a kihasználást. – Ugyanez otthon – folytatta Wente. – Amikor mi gyerekek, én csinál minden munkát, gyűjt, ételt főz, varr, mos. Tekare semmit. Ő sámánlány, ő különleges, én egyszerű lány. – Reiko kihallotta, mint hasít Wente hangjába a régi neheztelés élesen, akár a késpenge. – Vele mindig bántak jobban, kapta legjobb dolgokat. – Wente megérintette ruháját, nyakékét. – Amikor nincs elég étel, ő eszik. Falunak szüksége van rá. Én éhes. Ő kap mindent, nekem semmit nem hagy. Boldog. Reiko el tudta képzelni a lányt, akivel elhitették, hogy különb a többieknél. Hóbirodalom császárnője, aki élvezte a privilégiumait, aki felkeltette a testvére féltékenységét. – Egész életemben meg akartam szabadulni Tekarétól. Én idősebb, előbb menni férjhez, van saját ház. Amikor felnövök, megtalálom a férfit. Erős, jóképű, jó vadász, a legjobb a faluban. – Wente szeme ragyogott az emléktől. – Mi szeretjük egymást. – Az emléktől ellágyult a hangja. – Mi… Ismét a szavakat keresgélte. – Eljegyeztétek egymást? – segített Reiko. Wente bólintott ugyan, de tompa lett a tekintete. – De ő magának akarta. Nem bír elviselni, hogy nekem van valami, ami neki nem. Csinál gonosz varázslat, amitől a férfi őt szereti, engem elfelejt, őt veszi el. Reiko szánta Wentét, amiért a testvére ellopta a jegyesét. De megkeményítette a szívét a lány ellen. Ez a történet mindössze még erősebb okot adott arra, hogy meggyilkolja.

121

– A faluban próbálom nem látni őket, nem nézni rá. De még mindig szerelmes. És Tekare nem törődik vele. Neki kell gazdag japán. Amikor megszerzi Macumae nagyurat, és elhoz engem városba, azt hiszem, soha többé nem látom Urahenkát. – Urahenka? – Reikónak ismerősnek hangzott a név. – Ő volt az egyik a táborban, ugye? – Wente bólintott. Reiko immár emlékezett rá, mint figyelte a férfit Wente a temetésen. Csak akkor nem gondolkodott el azon, miért. Túlságosan lefoglalták a saját érzései ahhoz, hogy megérezze a szerelmi háromszöget. – Férfiak jöttek Tekaréért, akarták vinni haza. Nem Urahenka. Ő jött értem. Azt mondta, Tekarét elvenni tévedés. Nem szereti, nem akarja, ő szeret engem. – Wente megérintette mellkasát. Hirtelen sugározni kezdett belőle a boldogság. – Azt mondja, ha megyünk vissza faluba, már nem Tekare férje. Összeházasodunk. – Hát ezért akartál hazamenni és ezért kérte Tekare Macumae nagyurat, hogy ne engedjen – tisztázta Reiko a helyzetet. – Nem akart lemondani Urahenkáról, annak ellenére sem, hogy nem akarta magának. – Tekare mohósága még jobban dühíthette Wentét. – Hát ezért veszekedtetek. Ezért fenyegetőztél, hogy megölöd. Az utadban állt. – De Reiko azt is felfogta, hogy nem Wente volt az egyetlen, akinek reményeit Tekare összezúzta. – És mi a helyzet Urahenkával? Mit tett azért, mert Tekare nem engedett el téged? Wente gyorsan felfogta a Reiko kérdésében rejtőzködő vádaskodást. – Ő nem bánt Tekarét, bárhogy bánt vele. Ő túl jó, ő túl… – A megfelelő jelzőt kereste és végül talált egyet, amelyet gyakran hallgatott szamurájok szájából. – Tiszteletre méltó. De a tisztesség gyakran eltörpül a szerelem ereje mellett. Nem Urahenka lett volna az első férfi, aki meg akart volna szabadulni egy nőtől egy másik kedvéért. Legalább annyi oka volt megölni őt, mint Wentének. – Megölhette Tekarét – mondta Reiko. – Azt hiszem, vagy te voltál, vagy ő. Mondd el, melyikőtök. Wente talán most bevallja a bűntényt, hogy így védje meg Urahenkát. De a lány védekezett. – Nem ő. Nem én. Reiko agyában most első ízben fordult meg a lehetősége annak, hogy nem egy gyilkos volt, hanem a gyilkosság egy összeesküvés eredménye. – Talán ketten együtt tettétek. Elmondtad Urahenkának, hogy Tekare esténként ezen az ösvényen jár a meleg forráshoz, ő pedig felállította a csapdát. Tekare szépen belesétált. Ha Macumae nagyúr nem őrül meg és ejt túszul mindenkit Fukujama városában, te és Urahenka szabadon távozhattatok volna haza és összeházasodhattatok volna. – Nem ő – ismételte Wente. Most már egy sarokba szorított állatra emlékeztetett. – Nem én. – De ez így túl bonyolult – mondta Reiko. – Gyakran a legegyszerűbb válasz helyes. Sokkal valószínűbb, hogy egyedül cselekedtél. Urahenka pedig nem tudja, hogy megölted a feleségét, a saját testévedet. De azt hiszem, Orgona tudta. Meglátott, és zsarolni kezdett. Te pedig megölted őt is. Reiko immár haragudott Wentére, Orgona, Urahenka és mások, többek között önmaga miatt is. – Macumae nagyúr legyilkolja a népedet a háborúban azért, amit te tettél. Sok japán is meg fog halni. Ha van benned bármi tisztesség, akkor vallasz. Talán még nem késő megmenteni őket. Bánat felhőzte Wente tekintetét. – Tévedés – könyörgött. – Azt állítod, hogy Tekare halála baleset volt? Felteszem, Orgonáé is. És a fiamé? – Reiko gunyorosan felnevetett. – Kímélj meg ettől az ostobaságtól. – Immár Maszahiro haláláért is Wentét tette felelőssé. Készen állt elhinni, hogy Wente önzése okozta a fia halálát. – Meg kell, hogy öljelek mindazért, amit tettél. Wente megmerevedett félelmében. Rettegett már ettől a japán nőtől, aki élet és halál ura volt fölötte. Remegő kezét kinyújtotta Reiko felé. – Kérem! – suttogta. – Hinni! Reiko könyörületéért esedezett, cserébe a saját szívességeiért. Hátha Reikóban feltámad annak a rövid, intenzív kapcsolatnak az emléke, ami kettejük között alakult ki, a két megbántott lélek között, amelyeket a nehéz körülmények egymás mellé sodort. De Reiko hátat fordított neki. Nem 122

lehetett tökéletesen biztos abban, hogy Wente gyilkolta meg Tekarét vagy Orgonát. De abban bizonyos volt, hogy az igazi barátság a bizalmon alapszik. Kapcsolatuk immár véget ért.

123

M

acumae nagyúr az ágyán feküdt. Az állától a lábujjáig takaró borította, és kötelek szorították egész testét. Tekare átkokat szórt rá a saját szájából. – Jobban lesz? – kérdezte Gizaemon aggódva. – Nem tudom – felelte az orvos. Megpróbált akupunktúrás tűket döfni Macumae nagyúr koponyájába, de az vadul csapkodott fejével oldalvást. – Ha továbbra is próbál ártani magának, nem lesz jobban. Szano katonák őrizetében figyelte a szoba másik végéből. Gizaemon utasította, hogy itt várjon, ahol nincs útban. Amikor Tekare megtámadta a nagyurat, Szano és Hirata is segített lefogni, a szobájába hozni és összekötözni. Utána Gizaemon visszaküldte Hiratát a vendégszállásra. Szano most farkasszemet nézett vele. – Látja, mit tett? – mondta Gizaemon keserűen. Tíz évet öregített rajta az aggodalom. – Mindez a maga hibája. Szano nem sajnálta – Macumae nagyúr megölte Tekarét, rászolgált a szenvedésre. Teljesen helyénvaló, hogy Tekare szelleme ölje meg. – Nem ölte meg a lányt – makacskodott Gizaemon haragosan. – Ártatlan. – Bűnös mindenben, ami a gyilkosság óta történt. – Szano Maszahiróra gondolt. Mennyit szenvedhetett szegény gyerek. – Milyen biztos az igazában. De tegyük fel egy pillanatra, hogy téved. Mi történik az unokaöcsémmel? A katonák lefogták Macumae fejét. Vicsorgott, próbált beléjük harapni, és nyüszített, amíg az orvos beledöfte a tűt. – Hogy őszinte legyek, nem érdekel – felelte Szano. De most, hogy volt ideje gondolkodni, kénytelen volt bevallania magának, hogy a Macumae nagyúr elleni vád nincs teljesen lezárva. Macumae nagyúr valójában nem vallotta be a bűnt, és a többi gyanúsítottat sem sikerült tisztázni. Szanót bántotta, hogy ilyen elhamarkodottan ítélkezett. Gyermekének halála elsöpörte az objektivitását. De el kell különítenie Tekare meggyilkolását Macumae nagyúr egyéb bűneitől. A tisztesség azt követeli tőle, hogy kellő mértékkel szolgáltasson igazságot. – Ki fogom deríteni, ki ölte meg Tekarét – mondta. – Ha nem Macumae nagyúr az, akkor az igazság megmenti tőle. De tőlem nem. Gizaemon megvetőn mérte végig Szanót. – Ön úgy gondolja, hogy folytathatja a nyomozást? Eddig is csak rontott vele az unokaöcsém helyzetén. – Az orvos forgatni kezdte ujjai közt a tűket, így is ingerelve az energia áramlását Macumae nagyúr testében. Macumae pedig úgy sikított, mintha kínoznák. – Amit ezek után tenne, az feltehetőleg meggyilkolná. Felejtse el. Szano már nem is számolta, hányszor hátráltatták vagy állították le nyomozását. Eltökélte, hogy folytatja ezt a nyomozást, mert a gyilkos indította el az események azon láncolatát, amelyek 124

Maszahiro halálához vezettek. Ezért hát ugyanolyan felelősség terheli, mint Macumae nagyurat. Szano minden érintetten bosszút akart állni. Ez az egyetlen, amely talán némi békét hozhat neki és Reikónak. De volt annyi esze, hogy ne próbálja érvekkel meggyőzni Gizaemont. – Ez a Macumae nagyúr iránti kötelességem – mondta inkább. Gizaemon gunyorosan kuncogott. – Mintha olyan állapotban lenne, hogy törődjön ezzel. – Alkut kötöttünk – emlékeztette Szano. – Felejtse el. – Milyen jogon állítja ezt? – Most, hogy az unokaöcsém nincs magánál – hála önnek –, én vagyok itt a felelős. Egy pillanattal ezelőtt Szano nem gondolta volna, hogy bárki rosszabb uralkodó lehet az őrült Macumae nagyúrnál. De Gizaemon az volt. Konok, szűklátókörű. Ráadásul rossz szándékú, valóságos szikra az Ezogashimának nevezett lőporos hordóban. Azonfelül, ha nem Macumae nagyúr a gyilkos, akkor Gizaemon az egyik legfőbb gyanúsított. – Az ön fölöttese vagyok a Tokugawa rendszerben – mondta Szano, annak ellenére, hogy tudta, így távol Edótól ez nem sokat számít. – Én vagyok a rangidős. – Ön és néhány embere? Ne nevettessen. – Gizaemon ujjával megbökte Szanót. – A nyomozásnak vége, és nem tartóztatom tovább. – Intett katonái felé. Azok olyan sietséggel terelték Szanót az ajtó felé, hogy egyértelmű volt, Gizaemon máris uralkodónak érzi magát. Szano hátra szólt. – Nem tudja meggyógyítani az unokaöccsét úgy, hogy lekötözve tartja. Ha így marad, meghal. Szüksége van a segítségemre. – Az ön segítsége csak végezne vele. – Gizaemonból áradt az új rosszindulatú tekintély. – Megtiltom, hogy a közelébe menjen. Szano próbált ellenállni az őt elráncigáló katonáknak. Gizaemon még hozzátette. – Macumae nagyúr túl sokat engedett meg magának. Én nem teszem. És ne is próbáljon a hadseregével, a sógunnal, vagy Macudaira nagyúrral fenyegetőzni. A serege messze van, és ha a sógun vagy Macudaira nagyúr törődne magával, nem küldték volna ide. Katonák vezették Reikót a vendégszálláshoz, pont akkor, amikor mások Szanóval érkeztek ugyanoda. A Reikóval levő egyik katona azt mondta. – A felesége már megint bajt okozott, tiszteletre méltó kancellár. – Szano felé lökte. – Vigyázhatna jobban rá. Miután Reiko a fürdőkamrában sarokba szorította Macumae úrhölgyet, az asszony panaszkodott az őröknek, azok pedig meg is találták Reikót a bennszülött ágyasok szálláshelyén és elvezették onnan. Reiko most megkönnyebbülve látta, hogy Szano biztonságban van. De a boldogabb érzelmeket elnyomta a Maszahiro iránti gyász súlya. Szano igyekezett mosolyra húznia ajkát. – Jól vagy? – Igen – bólintott Reiko, bár ez soha nem volt ennyire kevéssé igaz. Úgy érezte, mintha külön világaik még távolabb csúsznának egymástól. – És te? – Igen. Reiko látta, hogy férje ugyanúgy nem akarja őt terhelni, mint ő sem Szanót. De a fáradtságtól és a bánattól ráncos az arca. Reiko lelki szemei előtt megjelent, hogy fog kinézni húsz év múlva, ha egyáltalán megérik ezt az időt. Megpróbált elképzelni ennyi évet Maszahiro nélkül. Pedig milyen jó lenne látni felnőni, megházasodni, gyermekeket nemzeni. Kényszerítette magát, hogy a pillanatra koncentráljon, egyik lábát a másik elé téve haladjon a bosszú irányába, ami egyetlen durva vigasza lehet. A katonák bezárták őt és Szanót az épületbe, ahol ugyanolyan hideg volt belül, mint kívül. Reiko és Szano mindössze a csizmájukat vették le a bejáratnál, a kabátot magukon tartották. Miközben szobájuk felé tartottak, Reiko megszólalt. – El kell mondjam, mit tudtam meg. Kinyílt a helyiség ajtaja, amelyben Szano emberei tartózkodtak. Hirata jelent meg. – Mi történt? – Egy pillanat, és elmondom. – Szano bekísérte Reikót a szobájukba. Jéghideg volt. Az ágyuk nem voltak rendbe rakva, étel sem volt kikészítve. – Úgy tűnt, a szolgák magunkra hagytak.

125

Kinyitotta a kályhát és szenet rakott be. Reiko felfogta, hogy férjének szüksége van rá, hogy lefoglalja magát, ugyanazon okból, amiből neki is. Mégis bosszúságot érzett, haragudott rá, amiért a mozdulatai ilyen praktikusak, ilyen hétköznapiak voltak. – Muszáj most ezt csinálnod? – Nem akarod, hogy meleg legyen? – Szano meggyújtotta a szenet és kesztyűjével legyezte a lángokat. – De igen, csak szeretném, ha figyelnél rám. – Munka közben is tudok figyelni. – Némi éle volt a hangjának. Gyakran civakodtak így, de Reiko rájött, hogy a gyász mindössze a pozitív érzelmeket csökkenti, a negatívokat felerősíti. Mint például a haragot is, amiért a férje nem fordít rá elég figyelmet. – Hagyd abba egy pillanatra, ez fontos. Szano eltúlzott gonddal tette vissza a kályha fedelét és porolta le kesztyűjét. – Rendben, figyelek. – Azt hiszem, tudom, ki ölte meg Tekarét és Orgonát. – Ó! Reiko némi csalódást érzett, amiért nem lelkesedik a hír miatt a férfi. – Vagy Macumae úrhölgy, vagy Wente. – Elismételte a két beszélgetést. – Nos, mit gondolsz, melyik volt az? – Egyik ugyanolyan jónak tűnik, mint a másik – mondta Szano fáradtan. Reiko nem értette ezt a hozzáállást. – Hát nem érdekel? – Nem erről van szó. – Szano lehúzta a földre a kályha mellé, amely bágyadt, elégtelen meleget árasztott. – Megváltozott a helyzet. – Elmesélte neki, miként szembesítette Macumae nagyurat a naplóval. És hogy az miként reagált. Reikót megdöbbentette, hogy a Macumae nagyúrban lakozó szellem megpróbálta megölni őt. – Úgy gondolod, hogy Macumae ölte meg Tekarét? – Tekare szelleme esélyt sem adott neki a vallomásra – mondta Szano. – És Gizaemon átvette a hatalmat. Véget vetett a nyomozásnak. Most már nem számít, ki ölte meg valójában Tekarét vagy Orgonát. Reikót lesújtotta, hogy hiába volt minden erőfeszítése, és haragudott, mert cseppet sem értett egyet Szanóval. – Lehet, hogy neked nem számít, de nekem igen. – Nem azt mondtam, hogy nem számít nekem… – Azt mondtad, hogy nem számít, ki ölte meg Tekarét. Az igazság lényegtelen, mert ha meg is tudjuk itt, akkor sem tesz senki semmit. – Muszáj ilyen durván őszintének lenned? – sóhajtott Szano. – Nos, én akkor is tudni akarom, ki a gyilkos és jól fogom felhasználni ezt az információt. A gyilkos közvetve felelős azért, ami Maszahiróval történt. Meg akarom büntetni azt az embert, bosszút akarok állni – Reiko hangja remegett gyászában és haragjában. – Már csak ez maradt nekem. – Tudom, hogy érzel. Én is ezt érzem – mondta Szano. – Csakugyan? – Reiko maga is érezte, mennyire marnak a szavai. Fel nem fogta, hogy a gyermek halála esetleg ugyanannyira fájna az apának, mint az anyának. – Hát persze – mondta Szano, akit láthatóan megbántott az, amit Reiko szavai sugalltak. – Maszahiro az én fiam is volt. Reikót kínzó fájdalom fogta el annak hallatán, hogy múlt időt használt a férje. Bántani akart valakit, és Szano volt az egyetlen, akit bánthatott. – Akkor ne viselkedj ilyen legyőzötten. Tudjuk meg, ki indította el ezt az egész szörnyűséget. – Ez nem olyan könnyű – mondta Szano. – Még kevesebb módom van arra, hogy kihallgassak gyanúsítottakat, tanúkat keressek, nyomokat találjak. Többé nem vezetnek körbe a várban és a városban sem. Ahogyan Hirata-szant sem. Be vagyunk zárva ide, meg van kötve a kezem. Reiko felfogta, de a tehetetlenség még jobban feldühítette. – Hát úgy tűnik, hogy erről te tehetsz. Ha nem vádolod meg Macumae nagyurat, még mindig ő van hatalmon és együttműködne veled. 126

Most már Szano is láthatóan dühös volt, bántotta a sértés. – Egyetértek azzal, hogy életem legnagyobb tévedése volt, bár akkor jó ötletnek tűnt. – Zavartan csóválta a fejét. – Mi a baj ezzel a hellyel? Itt a jó ötletek mindig rosszul alakulnak. – Megdörzsölte szemét. – Bárcsak ne találtam volna meg azt az átkozott naplót, vagy ne szembesítettem volna vele Macumae nagyurat! Fájt Reikónak, hogy a férfi így korholja magát, mégis valami gonosz gyönyört nyert abból, hogy bánthatja. – Mindig annyira törődtél az igazsággal. Akkor a saját fiadnak miért nem szolgáltatsz igazságot? Mi van a szamuráj kötelességgel, hogy bosszút állj rajta? Ha szeretted, találsz megoldást. – Hagyd abba! – csattant föl Szano. Erővel igyekezett lecsillapítania magát. Az asszony vállára tette kezét, és leeresztette hangját. – Tudom, mennyire zaklatott vagy. De ne rajtam éld ki a bánatod. Reiko viszont elvesztette az önuralmát. – Engedj el! – Verekedni kezdett Szanóval. Ütötte, vad gyász és harag áradt belőle. Énjének egy része tompán felfogta közben, hogy Macumae nagyúr is így érezhetett Tekare halálakor. Immár ő is elvesztette az eszét. – Hagyd abba! – parancsolt rá Szano és próbálta lefogni. – Hagyd abba, mielőtt bajod esik! Ne engedd, hogy ez a dolog egymás ellen fordítson minket! De Reiko hevesen zokogva még keményebben küzdött. Egyesülésük értékes szeretetgyümölcse elment, ahogyan eltűnt egymás iránt érzett szerelmük is. Házasságuk a fiukkal együtt meghalt. – Össze kell tartanunk. Túl kell élnünk ezt! – makacskodott Szano. – Miért? – sírta Reiko. – Örömmel fogadnám a halált, amely véget vet a szenvedésnek. – Mert otthon van egy másik gyermekünk. – Szano hangjából sütött a biztatás. – Ha netán megfeledkeztél volna Akikóról. Reiko csaknem megfeledkezett. Maszahiro halála után nem sokat gondolt Akikóra. De most a lány említése elhallgattatta, mintha csak a szívébe döftek volna. Akiko nem helyettesítheti ugyan elsőszülöttjét, de hirtelen elöntötte a vágy az Edóban hátrahagyott baba után. Rádöbbent, hogy a helyzet még rosszabb, mint elképzelte. Rémülettel pillantott föl Szanóra. – Soha nem jutunk ki innen, ugye? – suttogta. – És soha nem látjuk többé Akikót. – Ne is mondj ilyet – mondta Szano alig leplezett aggodalommal, hogy jóslata valósággá válhat. De Reiko látta férje szemében, hogy az sem bízik jobban, hogy valaha is hazajutnak. – Gizaemon nem fogja tiszteletben tartani Macudaira nagyúr ígéretét, hogy szabadon enged minket, ha megtalálod a gyilkost. Nem enged vissza minket Edóba, hogy ott elmondjuk, mi történt itt. Ami őt illeti, jobb neki, ha nem maradunk életben. Csak idő kérdése, mire végig gondolja. Szano hallgatott. A reménytelenségtől mély ránc jelent meg a homlokán. Reiko mellette ült, életük, házasságuk, családjuk romjai közt. Odakint harci dobok dübörögtek. Bortól részeg katonák ünnepelték a mai mészárlást. Alig várták az újabb ütközetet. A hangok felidézték Reikóban, hogy nemcsak az ő, Szano és társai napjai vannak megszámlálva. A bennszülöttek is elvesztik életüket, társadalmukat, létüket e népként. És úgy tűnt, ő vagy Szano semmit nem tehetnek, hogy megmentsék őket Aztán Szano megszólalt és hangjából sütött a megvilágosodás. – Ha minden elveszett, akkor semmit nem veszthetünk. – Arcán olyan kifejezés jelent meg, amelyet Reiko még nem látott rajta. Meggyötört volt, mégis erőteljes. Felfogta a vereséget, mégis áradt belőle a céltudatosság. – Ha óráink meg vannak számolva, akkor használjuk ki őket a legjobban. Reiko úgy képzelte, így kell kinézni egy szamurájnak akkor, amikor egy, a halálával végződő küldetést vállal el. Valami lázasságot érzett Szanóból, ragadós energiát. Akarata ellenére is feltámadt szelleme. – Mit tegyünk? – Amit te mondtál, hogy tennünk kell. Megbosszuljuk a fiunk halálát.

127

Reiko pedig megérezte annak a szenvedélynek a szikráját, amit valaha érzett a férje iránt. Bár az a sorsuk, hogy meghaljanak, valami megmaradt köztük. – Hogyan? – kérdezte zihálva. – Még nem tudom. – De Szano hangjában nem volt semmi félelem vagy az önbizalom hiánya. – De őseink becsületére esküszöm, hogy kijavítom mindazt a szörnyűséget, ami itt Ezogashimában történt. Találok megoldást, még mielőtt az éjszaka véget érne.

128

M

intha egy örökkévalóságig tartott volna az éjszaka, mire a nap fölkelt a Fukujama fölé magasodó hegyek mögött. Vörösen, kereken ragyogott a sápadt égbolton, vörösre festve a felhőket, amelyek hatalmas harci zászlókra emlékeztettek. Odakint a vár mellett a lemészárolt bennszülöttek fejei megfagytak a lándzsákon. Odabent a fő várudvaron a tűz hamuvá égett. A laktanyák teli voltak az elmúlt éjszaka duhajkodását kialvó katonákkal. Minden csendes volt a háború küszöbén álló Ezogashimában. A vendégszálláson Hirata végiglopódzott a sötétségbe és csendbe boruló épületen. Kiképzett érzékei helyettesítették a látás hiányát. Légzésének enyhe hangja visszhangzott a falakon, felfestve előtte az üres folyosó képét. Hangtalanul mozgott végig rajta. Megállt a szoba előtt, amelyben az őrök voltak. Érezte szívverésüket, a lassú, egyenletes lüktetést, amely azt jelentette, hogy elaludtak őrködés közben. Nem hallgatták ki a suttogó beszélgetést, amely egész éjszaka zajlott Szano, Hirata, Reiko és a nyomozók között. Tehetetlenek ellenük. Hirata kinyitotta az ajtót. Füstös meleg áradt a faszénkályhákból. Inkább érezte, mintsem látta a padlón mozdulatlanul elterülő négy emberi alakot. Lábujjhegyen odalépkedett mindegyikhez, egy ujját a nyakára tette és energiát lövellt belé. Az alvó férfi mély álomba merült. Pulzusuk arra a minimuma csökkent, amely szükséges ahhoz, hogy vér áramoljon testükben. Órákig öntudatlanok maradnak majd. Hirata elvette a hosszú és rövid kardokat mindegyiküktől, aztán visszament a szobába, ahol társai várakoztak. – Első küldetés teljesítve – közölte, és átadta a fegyvereket. Szano, Marume és Fukida kihúzták a hosszú kardokat a hüvelyből. Megvizsgálták az olajlámpa fényénél a pengéket. – Tűrhető – jegyezte meg Marume. – Tolvajok ne válogassanak – mondta Fukida. Reiko a tenyerét tartotta Hirata felé. A férfi egy tőrt rakott belé. Az asszony arca annyira vad és ünnepélyes volt, hogy Hirata megborzongott. Látta már ezt a pillantást szamurájokon, akik Edo várába jöttek, hogy regisztráltassák, miszerint bosszút esküdtek valaki ellen. De még soha nem látta nőn. A nyomozók kimentek a szobából, a Patkány vonakodva követte őket. Hirata, Szano és Reiko meg ottmaradtak. Szano meghajolt Hirata előtt. – Millió köszönet hűséges szolgálataidért. Súlya volt a szavainak. Azt jelentette ez, hogy nemcsak ezért a mostani szolgálataiért mond köszönetet, hanem mindazokért az évekért, amelyeket gazdaként és hűbéresként együtt töltöttek. Azért mondta most, mert később talán nem áll módjában. – Semmiség – erősködött Hirata olyan vadul, mintha csak azt mondaná, hogy nem bukhat el küldetésük. Nem halnak meg, fognak még beszélni egymással. Csomó formálódott a torkában, 129

nem volt képes Szanóra vagy Reikóra nézni. Meghajolt. Kiment, hogy szembenézzen sorsával, amelyet Ezogashimába jött megkeresni. Reiko és Szano talán most utoljára maradtak kettesben. – Neked nem kell ezt tenned – mondta Szano. – De muszáj – mondta Reiko. Az asszony látta férjén, hogy a félelem jeleit kutatja rajta, de nem érzett semmi ilyet. Szelleme túl volt gyászon és félelmen. Olyan helyen, ahol tökéletes, mozdulatlan nyugalom uralkodik. Teste a bosszú eszköze volt. Céltudatosságát nem érintették meg érzelmek. – Ne menj egyedül – könyörgött Szano. – Így döntöttünk. – Pontosabban Reiko maga döntött így, a férfi hiába ellenkezett. Nyugodt, zavartalan volt a hangja. Tudta, hogy sikerülni fog a magára kirótt küldetése. Az nem érdekelte, hogy eredményeképp mi történik vele. – Gyere inkább velem. Mindig is jól dolgoztunk együtt. – Szavai azokra a bűnesetekre utaltak, amelyeket a múltban együtt oldottak meg. A veszélyekre, amelyekkel szembenéztek, és amelyeken diadalmaskodtak. Egész szokatlan házasságukra. – Külön is jól dolgoztunk. – Emlékszem azokra az alkalmakra, amikor bajba kerültél és aggódhattam, hogy biztonságban visszakerülsz-e hozzám. Azok az alkalmak összekeveredtek ezzel a pillanattal. – Szano ismét vitatkozni akart, de Reiko megállította. – Megvan a magad feladata. Nekem is az enyém. Így kell lennie. Szano odabiccentette fejét. – Reiko-szan… – Kereste a szavakat, amellyel kifejezhetné felesége iránti szerelmét, hogy a rendelkezésükre álló rövidke idő alatt összevesse házasságukat. Reiko az ajkára tette az ujját, hogy elhallgattassa. Nem engedhette meg, hogy a férfi feltámassza érzelmeit. Minden erejére és koncentrálóképességére szüksége volt. Szano megfogta a kezét. – Lehet, hogy nem lesz még egy esélyünk. – De lesz – felelte Reiko mély meggyőződéssel. Még ha nem is élik túl ezt a napot, újra látják egymást, ha a halál egyesíti őket és Maszahirót. Akkor majd egy örökkévalóság áll rendelkezésükre, hogy elmondják mindazt, amit életükben nem tudtak. – Nos, akkor úgy gondolom, mehetünk. – Szano hangja lemondó volt, de céltudatos és erős. A bejáratnál csatlakoztak társaikhoz, Hirata ajtót nyitott. Vöröslő hajnal világította meg feszülő, komoly arcukat. Reiko megengedett egy gondolatot mindazokról az évekről, amikor együtt dolgoztak, és amelyek most véget érnek. Hirata várt egy pillanatot, majd megszólalt. – Minden tiszta. Egyenként léptek ki az épületből. Szótlanul szétszéledtek különböző irányokba. Szano Maruméval, Fukidával és a Patkánnyal tartott. Hirata és Reiko egyedül mentek útjukra, vágtak át a felkelő nap által vérvörösre festett havon. A vár ébredezett. A háború mérgező lehelete hatott át a levegőn, keltette fel a katonákat ittas révületükből. Fegyvert és készleteket vettek magukhoz, közben cukkolták egymást. Az egész vár egy főhadiszállás volt. Parancsnokok siettek ki-be, adtak utasításokat a katonáknak. Lefoglalta őket, hogy felkészüljenek a legközelebbi ainu falvak lerohanására. Nem vették észre, hogy megfigyelik őket. Szano, Marume, Fukida és a Patkány egy kőlámpás mögött lapultak. Nézték a nagy nyüzsgést, közben Marume halkan megszólalt. – Túl sok katona van Macumae nagyúr körül. – Nehéz lesz közel kerülni és meggyilkolni – mondta Fukida. – Akkor felejtsük el az egészet – nyüszített a Patkány. De Szanónak önbizalmat adott az eltökéltség. – Egyikünknek vagy másikunknak biztos sikerül. A terv utolsó fázisa az volt, hogy lemészárolják Macumae nagyurat, így állnak bosszút Maszahiro haláláért. Szano, Marume, Fukida, Hirata és Reiko együttesen kísérlik meg, miután végeztek első feladatukkal.

130

– Mit gondoltok, melyikünknek sikerül? Lehet fogadni. – Marume kedélyesen beszélt. Valamennyien tisztában voltak azzal, hogy előbb vagy utóbb elfogják és megölik őket. Marume viszont úgy döntött, hogy kiélvezi élete hátralévő részét. Szano tudta, hogy Hirata titkos harcművészeti tudásával rettenetes gyilkos. De ő, Marume és Fukida is azok lesznek most, hogy levetették a kötelesség terhét. Ami pedig Reikót illeti, az istenek sem állhatnak közé és aközé az ember közé, akit a gyermeke haláláért felelőssé tesz. – Egyenlő esélyekkel – mondta. – De kezdjük az elején. Meg kell tudnia, ki ölte meg Tekarét, és indította el az eddig a pillanatig vezető események láncolatát. Azután végez a gyilkossal. Ha kiderül, hogy Macumae nagyúr az – mint hiszi –, leegyszerűsíti a dolgát. Nem volt sok gyanúsítottja. De a nyomozás egyik ága nyitott maradt: Orgona halála. Ő, Marume, Fukida és a Patkány nesztelenül lopakodtak tovább. Igyekeztek kövek, fák és épületek mögött maradni, de nem kerülhették el a nyitott térségeket, ahova rálátni a tornyokból. Egyszer léptek közeledtek feléjük a folyosón, és épp idejében surrantak ki egy kapun, mielőtt a katonák odaértek. Szerencsére a katonákat túlságosan lefoglalták a harci előkészületek, hogy észre vegyék őket. Szano és társai megérkeztek a női szállás mellett levő cselédlaktanyához. Egy hófedte bokor mögött kerestek menedéket, amíg felmérik a helyzetet. Cselédek jöttek ki, terítették a verandára az ágyneműt szellőzni, ürítették ki az éjszakai bilik tartalmát. Az ő mindennapos rutinjukat nem változtatta meg a háború. – Előbb-utóbb úgyis meglát minket valaki – suttogta a Patkány –, menjünk vissza a szobánkba és talán minden rendben lesz. – Ha vissza akarsz menni, menj magad, vagy fogd be a szád – szólt rá Marume. A Patkány túlságosan is gyáva volt ahhoz, hogy magára maradjon. Nyögdécselve követte a többieket a cselédszállásig, aztán be az ajtón. Egy bambuszfalakkal felosztott jókora térségben vagy ötven asszony öltözködött, csevegett, mosta arcát, fésülte haját. Amikor megpillantották a férfiakat, sikoltva siettek eltakarni magukat. – Minden rendben, senkit nem akarunk bántani – mondta Szano, aki megrémült, hogy a hangzavar felveri az őröket. De a nők olyan hangosan visítottak, hogy a Patkány fülére tapasztotta a kezét. Menekülni kezdtek, feldöntötték a spanyolfalakat, kiöntötték a lavórokból a vizet. Marume kardot rántott. – Csönd legyen! Senki nem mozdul! – harsogta. Fiatal és öreg, csúnya és csinos, valamennyien térdre rogytak, rémült csendben kapaszkodtak egymáshoz. – Ki ölte meg Orgonát? Tudja valaki? – kérdezte Szano. Senki nem felelt. Szano egyenként végignézett a nőkön, azok pedig lesütötték a szemüket és a fejüket rázták. Lehetetlennek tűnt megállapítani, hogy csakugyan nem tudnak semmit, vagy csak túlságosan is félnek beszélni. – Ki állt a legközelebb Orgonához? Semmit nem hallott, csak ijedt lélegzetüket. Női izzadtság szag áradt a szobában. – Beszélni! – rendelte Marume. Halk, kétségbeesett mormolás hallatszott a cselédlányok közül. Idősebb nőt lökdöstek előre. Vékonyszálú haja őszbejátszott, telt arca vörös volt és pöttyös, akár egy alma. Ugyanolyan rémültnek tűnt, mint a társai, de bátran beszélt helyettük is. – Orgona magának való volt. Túl jónak tartotta magát, hogy barátkozzon velünk. Ez illett ahhoz, amit Reiko mesélt Orgonáról, egy lány, akinek nagy álmai voltak. De Szano tovább makacskodott. – Beszélt bárkivel is az alatt a néhány nap alatt, mielőtt meghalt? – Talán Macumae úrnővel vagy a katonákkal. – Utálkozás hallatszott ki az asszony hangjából, mikor hozzátette. – Olyanokkal, akikről úgy gondolta, tehetnek valamit érte. – Mondott bármit is neked vagy a többi cselédnek? A nő körülnézett a szobában. A társai valamennyien a fejüket rázták, egyet kivéve. Erőteljes vonású lány volt, úgy nézett ki, bennszülött vér is van benne. Súgott valamit az idősebb nőnek,

131

aki azt mondta Szanónak. – Orgona annyit mondott neki, hogy valami nagy dolog készül. Talált valakit, aki magával viszi Edóba. Feltehetően Reikóra gondolt, de talán másvalakire, talán a gyilkosára. – Nem mondta, ki az? – kérdezte Szano. A nő ismét beszélt a félvér lánnyal. – Nem – mondta végül. – Orgona mindig így beszélt. A többi lány nemigen törődött vele. – Láttátok Orgonát tegnap, mielőtt elment volna a meleg fürdőbe? – Igen. Ő kelt elsőnek, ami különös volt, mert mindig is lusta volt, és sokáig aludt. Azt mondta, el akar tűnni, mielőtt kezdődik a temetés. Azt mondta, fontos dolga van. Ez érdekelte Szanót. Lehet, hogy Orgona a gyilkosával akart találkozni. – Nem mondta, mi az, vagy kivel találkozik? A cselédlányok ismét fejüket rázták. Szano érezte, hogy megy az idő. A Patkány idegesen pillantott az ajtó felé, Marume is jelezte a szeméve, hogy ideje továbbállniuk. Szano felfogta, hogy mindössze egyetlen ember beszélhet neki Orgonáról, és az Orgona maga. És mivel a lány halott, az általa hátrahagyott dolgoknak kell beszélniük helyette. – Mutassátok meg, hol élt Orgona! – parancsolta. A nők végigvezették a szálláshelyen a matracok és a padlón szétszórt takarók között. Öltözködő asztalkák mellett mentek el, amelyeken tükrök, fésűk, hajtűk, egyéb női csecsebecsék hevertek. Nyitott szekrénykékből ruhák és bezsúfolt cipők látszottak ki. Az asszony megállt a szoba egyik csupasz, nem rendetlen sarkában. – Nincs mit látni. – Kinyitotta a szekrényt, hogy megmutassa Szanónak, üres. – Orgona minden holmiját elküldtük a családjának a városba. Szano a zsúfolt kis helyre nézett. Szinte hihetetlen, hogy egy ember itt éljen. Bár a többi cselédlánynak is jól jött volna a hely, de nem foglalták el Orgona helyét. Talán meggátolta őket a félelem, hogy a lány rossz szerencséje rájuk ragad. A padlón látta a durva szürkés hókristályokat szanaszét, amelyek arra voltak hivatottak, hogy elűzzék a rossz szellemeket. Szano nagyon is megértette, miért akarta Orgona elhagyni Ezogashimát, miért próbált Reikóba kapaszkodni. De arra nem talált utalást, ki ölte meg a lányt. – Mi legyen? – kérdezte Marume. Arcáról visszatükröződött ugyanaz a csalódás, mint amit Szano érzett. Szano próbálta végiggondolni, mit lépjenek most. Közben fel-alá járkált Orgona sarkában, és valami felkeltette figyelmét. Sókristályok gyűltek két padlódeszka közti repedésben, amely egy árnyalattal szélesebb volt a többinél. Szano lehajolt és látta, hogy az egyik deszka rövidebb a többinél. Legalább annyival, mint a tenyere. Finoman rálépett a rövid deszkára, és az engedett a súlya alatt. – Titkos fiók? – kérdezte Marume izgatottan. – Remélem. – Szano letérdelt. Próbálta felvenni a deszkát, de nem tudott benyúlni a résbe. Odaszólt az őt leső cselédlányoknak. – Hozzatok egy hajtűt. Egyikük átnyújtott neki egyet. Beerőltette a repedésbe és felfeszítette a rövid deszkát. Keskeny űrt talált alatta, benne barna ruhába tekert csomagot. Mikor kivette, nehezebbnek találta, mint amilyennek látszott. Kicsi, de kemény tárgyak voltak benne. Kirázta a tenyerébe a négy szabálytalan, ragyogó, sárga rögöt. – Arany? – Marume a szájához emelte az egyik rögöt, beleharapott. – Amatőr véleményem szerint igen. A cselédlányok hitetlenkedve mormoltak. Évek alatt nem kereshetnek ennyi pénzt. – Orgonának mindig is jó dolgai voltak – jegyezte meg az idősebb asszony. – Olyan volt, akár egy mókus. Dugdosta őket. – Honnan szerezhette ezt az aranyat? – kérdezte Marume. – Azt hiszem, sejtem. Orgona ismerte Daigorót, az aranykereskedőt? – kérdezte Szano. Az asszony a fejét rázta, de a félvér lány megrángatta a karját és súgott valamit. – Azt mondta, egyszer látta Orgonát a városban, amikor vele beszélt.

132

A nyomozás tehát egy olyan gyanúsított felé kanyarodott, akit Hirata már kihallgatott korábban, de akivel nem foglalkoztak, mert nem volt rá idő, és mert más gyanúsítottak valószínűbbnek tűntek. De most Szano megtalálta a kapcsolatot Daigoro és Orgona között. Méricskélte kezében az aranyrögöket, amelyeket a lány a kereskedőtől csalhatott ki. Daigoro visszakerült a képbe. Újabb esély, hogy megoldja a gyilkosság ügyét, akkor, amikor már azt hitte, minden lehetőséget kimerített. – Itt az ideje, hogy beszéljünk Daigoróval – jegyezte meg. – Pontosan így gondolom én is. De hogyan jutunk ki a várból? – mondta erre Marume.

133

R

eiko tőrrel a kezében nekivetette hátát a vár egyik épületének. Puskákat cipelő katonák siettek el mellette az udvaron. Amikor eltűntek, Reiko tovább sietett. Oldalvást, majd hátra pillantott veszélyt keresve, de elméje szigorúan előre fókuszált. A váron kívüli világ eltűnt a tudatából. A normális emberi élet számára véget ért, nem érezte a hideget, nem volt sem múlt, sem jövő, pusztán a jelen pillanat létezett. Minden fizikai és szellemi energiája koncentrált intenzitással lüktetett benne. Emberi nyílvessző volt, mindkét végén meggyújtva, amely egyetlen cél felé száguldott. Nem érdekelte, mi történik Macumae nagyúrral. Ő várhat. Ha Szanónak és Hiratának nem sikerül meggyilkolnia, majd neki igen. Elvágja a torkát, és boldogan figyeli, hogy meghal azért, amit Maszahiróval tett. Céljának tudata elsöpört minden kételyt és minden félelmet, de előtte más dolga volt. Az nem elég, hogy végez Macumae nagyúrral. Igaz, hogy ő döntötte el, hogy megöli a fiát. Egy szamuráj nagyúr nem piszkolja be a saját kezét. Nem ő tette Maszahirót abba a ketrecbe, nem ő bánt úgy vele, mint egy állattal. Mások végezték a piszkos munkát, és Reiko az ő vérüket is akarta. Fizetniük kell Maszahiro szenvedéseiért. Nem tudta, kit keressen a katonák között, de azt igen, hogy merre kezdje el keresni őket. A vártorony felé tartott. Könnyen elkerülte a hadba készülődő csapatokat és a napi feladataikat végző szolgákat. Legyőzhetetlennek érezte magát. A torony fekete tömbként emelkedett a narancsszín napkelte előtt. Mintha lángolt volna, és a felhők füstfelhőknek tűntek. Reiko felsietett a hegyre, ugyanazon az ösvényen, mint amelyen tegnap, egy örökkévalósággal ezelőtt. Berohant a nyitott ajtón, a szíve vadul, szabálytalanul vert. Szinte érezte azok vérének ízét, akik az ő kezétől fognak meghalni. Minden érzéke, minden ösztöne természetellenesen éles volt. Behatolt a toronyba, ahol mindössze halott, üres levegőt észlelt. Nem volt senki odabent. Reiko céltalanul botladozott lefelé a hegyen. Megállt a kapunál, hogy újra gondolja terveit és lélegzethez jusson. A lényében lüktető vad energia elkábította, fekete hullámok takarták el látását. Nem emlékezett arra, mikor evett vagy aludt utoljára. Lehet, hogy a teste felmondja a szolgálatot, mielőtt végez feladatával. Tisztában volt azzal, hogy ugyanúgy megőrült, mint Macumae nagyúr. Kell lennie valaminek Ezogashima levegőjében, amely szélsőséges tettekre sarkallja az embereket. Az őrület ugyanúgy tönkreteszi őt, mint korábban Macumaét. Reiko a kapuba kapaszkodott, hogy el ne essen és összeszedte akaraterejét. Mély lélegzetet vett, homlokát a hideg kőfalnak támasztotta és a sötétség elpárolgott. Látta a fal durva, szürke vakolatát. Kis, fekete jelek pettyezték. Durván írásjelekre emlékeztettek. Reiko pislogott, hogy visszanyerje a fókuszt. Valóban írásjelek voltak. Most már el tudta olvasni őket. Mama, papa! Megszöktem a börtönből. Hazamegyek hozzátok. Maszahiro. 134

Kiáltás szakadt ki Reikóból. Térdre rogyott a hóban a fal mellett. Letépte kesztyűjét és megérintette az írásjegyeket. Félt, hogy pusztán hallucinálja fia üzenetét. De érezte a durva széleket ott, ahol valami éles tárggyal meg lett karcolva a vakolat. A fekete szín a beléjük dörzsölt faszén volt. Rátapadt az ujjára. Az üzenet valódi. Reiko látta maga előtt, amint Maszahiro egy kővel belevési a szavakat a falba. Valahogy sikerült kijutnia a ketrecből, ki a vártoronyból. Tudta, hogy ő meg Szano eljöttek érte. De úgy döntött, maga szabadul meg, mert hátha a szülei túl későn érkeznek megmenteni. Odaírta az üzenetet, ahol elképzelte, hogy megtalálják, ám a foglyul ejtői nem. Reiko látta maga előtt, amint Maszahiro faszenet dörzsöl az írásjegyekbe, hogy láthatók legyenek. Aztán kiszalad ugyanezen a kapun. A kezét tördelve zokogott. Az ő bátor, leleményes kisfia. Kezdte teljes egészében felfogni, mit jelent a felfedezése. Lehet, hogy Maszahiro nem is halt meg. Lehet, hogy sikerült kijutnia Fukujama várából. A Macumae-katonák nem végezték ki és az nem az ő vére volt a takarón. Lehet, hogy még életben van. Újra elöntötte a remény. Teste vadul remegett attól az erőtől, ami szétrobbantotta terveit, darabokra törte természetes nyugalmát, fegyelmezett őrületét. Agya visszanyerte a fókuszt, figyelme a bosszúról az új lehetőségek felé terelődött. Újra találkozhat Maszahiróval. Felnevetett örömében, amely ugyanolyan őrült volt, mint korábban gyásza. Látta, hogy a nap fölkelt már, aranyszínben ragyog, de gyorsan elhalt a nevetése. Mennyi ideje szökhetett meg Maszahiro? Mi történt vele azóta? Jóságos istenek, hol lehet most? Reiko tántorogva felállt és körülnézett, hátha talál valami jelzést, mi történhetett Maszahiróval. De semmi mást nem látott, mint az üres, elhagyatott tornyot. Próbált gondolkodni, mit is tegyen, és közben lépteket hallott a fal másik oldala felől. – Az öreg Gizaemon olyan keményen dolgoztat minket, hogy teljesen kimerülök, mire a háború megkezdődik – mondta egy férfihang. – Én is – mondta egy másik hasonló hang. – Gyere, pihenjünk itt meg. Talán nem tűnik fel, hogy leléptünk. Kinyílt a kapu. Két fiatal katona jelent meg, mielőtt Reikónak módja lett volna elrejtőzni. – Hé, ki maga! – mondta egyikük. Barátja pedig megkérdezte. – Mit keres itt? Reiko szemügyre vette a szinte azonos duci arcokat, zömök alakokat, a harcias arckifejezést. Felismerte azt a két őrt, akiket az első alkalommal látott a toronynál. Pont azokat, akiket le akart vadászni, akik miatt idejött. Nem feledkezett meg bosszújáról, annyira nem távolodott el mániájától és nem bocsátott meg fia börtönőreinek, még mindig meg akarta gyilkolni őket. Tőrével a katonáknak támadt, azok félre ugrottak. Túlságosan meglepődtek ahhoz, hogy harcoljanak. – Hé – kiáltott föl az egyikük –, miért támad meg minket? – Azért, amit a fiammal tettek. – Tudom, ki ez a nő. A kancellár felesége. Reiko vad dühvel csapkodta a levegőt pengéjével. A férfiak kitértek útjából. Az első kardot rántott, Reiko pedig megvágta a kezét. A férfi felkiáltott és elejtette a fegyvert. Kezéből csöpögött a vér. – Ez a nő megőrült! – Megöllek! – kiáltotta Reiko. A második férfi megragadta hátulról. Reiko a lábára taposott és hátrafelé az arcába fejelt. A férfi eleresztette, Reiko pedig a társára vetette magát, aki megbotlott és a hátára zuhant a hóban. Reiko fölé hajolt és a torkának szegezte a tőrt. A másik katona előhúzta kardját. – Dobja el azt a kardot, amilyen messze csak tudja, vagy a barátja halott! – utasította Reiko. A fekvő férfi szeme elkerekedett félelmében, a karját széttárta, keze sarka a hóba mélyedt. Társa zavartan habozott. – Vagy a testvére? – kérdezte Reiko. – Igen – a férfi nagyot nyelt. Eldobta a fegyvert. 135

– A másikat is. A katona engedelmeskedett. – Kérem, ne bántsa! Reiko legszívesebben mindkettőt megölte volna, de annyira nem ragadta el a harag, hogy fel ne fogja, élve többet érnek számára, mint holtan. – Hol van a fiam? – tudakolta. Amikor ostobán néztek rá, folyatta. – Az a kisfiú, akit a ketrecben tartottak. Hol van? – Mi… nem tudjuk – mondta a földön fekvő katona. – Kijutott a várból? A testvérek összenéztek. Egy másfajta félelem sugárzott a szemükből. Az, amelyik állt, vonakodva szólalt meg. – Azt hiszem, el kell mondanunk. – Mit kell elmondani? – Szörnyű gondolat hasított Reikóba. – Azt, hogy nem jutott ki, megölték? Reménye kezdett elhalni. Mély lélegzetet vett, készen állt, hogy elvágja a katona torkát. – Nem! – kiáltott az föl és kétségbeesetten kapálódzott. – Elengedtük. – Micsoda? – Reiko rá, majd fivérére meredt. – Sajnáltuk Maszahirót – mondta a testvére. – Helyes kis kölyök. Mindig udvarias volt velünk, annak ellenére is, hogy a ketrecbe zártuk. Reiko itta a fiáról szóló híreket. A szívét melengette, hogy a leírás, amit a katonák adtak Maszahiróról, annyira jellemző volt rá. Maszahiro nemcsak kedves és udvarias volt, volt annyi esze is, hogy összebarátkozzon elrablóival. – Macumae nagyúr utasított minket, hogy végezzük ki – mondta a földön fekvő katona. – De nem tudtuk rászánni magunkat. – Megmondtuk Maszahirónak, hogy szabadon engedjük. Kivittük a toronyból. Üzenetet akart hagyni önnek és az apjának. Adtunk neki egy kést és egy darab faszenet, hogy tudjon írni. – A férfi a falon levő szavakra mutatott. – Gondolom, megtalálta. Reiko álla leesett a meghökkenéstől. Azok a katonák segítettek Maszahirónak megszökni, akiket meg akart gyilkolni. Nekik lehet hálás, ha a fia még életben van. Alig kapott levegőt. – Mikor volt ez? – Úgy húsz nappal azelőtt, hogy maguk ideértek. Reiko remegett és kezdett ismét feltámadni benne a remény. – Hova vitték? – Ki a kapun. Attól fogva magára maradt – mondta a testvére. Reiko megrémült. – Magára maradt egy nyolcéves gyerek? Egy idegen földön? Most, amikor már beköszöntött az északi tél? Adtak legalább ételt, pénzt vagy meleg ruhát, vagy tanácsot neki, hogyan menjen haza? – Bárcsak megtehettük volna, de nem volt idő – mentegetőzött sietve az elesett katona. – Gyorsan ki kellett juttassuk. Nyüszítés szakadt ki Reikóból. Még hogy Maszahiro egyedül, a vadonban. Bármi történhetett vele azóta, hogy elhagyta a várat. Leeresztette a fegyvert. A katona odébb húzódott és felállt. Ő meg a testvére együttérzéssel vegyes óvatossággal szemlélték. Egymást váltogatva folytatták a történetet. – Azt mondtuk Macumae nagyúrnak, hogy végeztünk vele, ő pedig elhitte. De a hadnagyunk látni akarta a testet. Természetesen nem mutathattuk meg neki. Így aztán kitaláltuk, hogy Maszahiro valahogy kitört a ketrecből. A hadnagy elküldött minket és néhány más katonát, hogy keressük meg. Nem volt a várban, úgyhogy bementünk a városba. – A testvérem meg én a többiek előtt jártunk, s meg is találtuk Maszahirót még őelőttük. A kikötőben volt, próbált rábeszélni néhány halászt, hogy a csónakjukon vigyék át a tengeren. De aztán jöttek a többiek is. Mindössze annyit mondhattunk neki, hogy szaladjon. – A rákövetkező néhány nap minden éjszaka elmentünk megkeresni, de többé nem láttuk. Nem tudjuk, mi történt vele. – Nagyon sajnáljuk – mondták mindketten jámboran. Reiko nem hibáztathatta őket, elvégre megmentették Maszahiro életét. De ez nem változtatott azon a tényen, hogy a fia eltűnt. És őket sem mentesítette a feladat alól. – Megyek, megkeresem a fiam. Maguk pedig velem jönnek – mondta.

136

Reiko immár a csontjaiban is érezte, hogy Maszahiro él. El sem hitte, hogy volt képes valaha is halottnak gondolni. Mennyire félrevezette a félelem és a hamis nyomok. De most nem tévedhet. Ugyanazzal a lázas erővel kapaszkodott a két fiatal katonába, mint amellyel csaknem meggyilkolta őket. Azok szomorúan néztek rá. – Sajnáljuk – monda az egyikük. – Nem hagyhatjuk el az őrhelyünket – mondta a másik. Reiko látta, hogy hiába vitatkozna velük. A kötelesség a Macumae klánhoz köti a két katonát, nem egy bajba jutott idegenhez. Elhagyta a lábát az erő, és a falnak támaszkodott. Maszahiro valahol a vadonban van, itt, Ezogashimán. Éhes, fázik, egyedül van, elveszett húsz napja, ő pedig fogoly a várban. – Mit tegyek? – suttogta. Az első gondolata az volt, hogy szól Szanónak meg Hiratának, együtt kitalálnak valamit. De nem tudta, hol vannak, és ha még meg is találná őket a Macumae-katonákat kerülgetve, mihez kezdenének. Nem ismerik a terepet. Bármilyen okosak és erősek, akkor is városi emberek. Ugyanolyan elveszettek és tehetetlenek az erdőben, mint ő. Reiko mindössze egyetlen embert ismert, akihez fordulhat. Egy embert, akinek a barátságát visszautasította, aki nagyvonalúan segített már neki, de lehet, hogy most nem lesz hajlandó. Valakit, akit még mindig gyilkossággal gyanúsított. Wente. – Ha bármit tehetünk önért… – mondta az egyik katona aggódva. Reiko agyában ötletek és stratégiák cikáztak, akadályokat és veszélyeket gondolt végig. Mindezekből kialakult a terve. – Tehetnek. – Elmondta nekik, mire van szüksége tőlük. De tervének sikere végső soron Wentén múlott.

137

H

irata a nyílt színen rejtőzködve szelte át a vár területét. Zajtalanul lépkedett néhány méterre egy csapat katona mögött. Elhalványította a teste által kisugárzott energiát, hogy azok ne érezzék meg jelenlétét. Amikor mások mentek el, mögéjük rejtőzött, ők voltak az ő emberi pajzsa. Senkinek nem tűnt fel. Ő viszont azelőtt megérzett bárkit, hogy az halló- vagy látótávolságba került. Energiát sugároztak ki, amely világítótoronyként ragyogott Hirata belső tudatában. Ha a katonák a háta mögül közeledtek, belépett egy ajtón és megvárta, míg elmennek mellette, aztán követte őket, néma árnyékuk volt. Útja elvitte őt a raktárépületig, ahol a bennszülötteket őrizték. Az épület falát narancsra festette a felkelő nap. Érezte energiájukat odabent, két enyhe lüktetést. Elfogta a kísértés, hogy betörjön és kiszabadítsa őket. Olyan könnyű lenne. A neheze utána jönne, kijuttatni őket a várból, aztán megvédeni őket és népüket is az egész Macumae hadseregtől. De még a legjobb harcművész sem képes erre egyedül. És elsőként Szanóhoz kötötte a kötelesség. Bármennyire is csábítja más feladat, mindig is Szanót fogja választani, mert becsülete attól függ, milyen hűségesen szolgálja gazdáját, aki mindig is a legjobb barátja volt. Szano számára pedig az a legfontosabb, hogy megoldják a bűntényt és meggyilkolják Macumae nagyurat. Így aztán Hiratáé is az lett. És vannak olyan nyomok, amelyeket rajta kívül senki más nem találhat meg. Hirata a várkapu felé tartott, amelyen át a temetési menet haladt. A fal mentén közeledett a kapu felé, majd megállt. Húsz lépéssel odébb őrszem állt a kapu előtt. Hirata hátrálni kezdett, mély lélegzetet vett, leguggolt. Lábába küldte fizikai erejét. Agyában megfeszített egy spirituális izmot és ugrott. Energiahullám áradt végig idegein és izületein, magas, gyors ívben repült fölfelé. A fal tetejére érkezett, s annyira nesztelenül landolt a lábán, hogy az őr nem vette észre. Guggolva pillantott le a másik oldalra. A hegyoldal és az ösvény üres volt. A fák éjszakai sötétben, kivéve csúcsúkat, amelyek ragyogtak a rózsás hajnaltól. Hirata leugrott a falról és befutott a fák közé. Követte az ösvényt, amelyen a temetési menet haladt. Érzékeléséből kizárta a fákat és a havat, a madárdalt, a tüdejébe áramló levegő hidegségét. Önmagának mindössze egy kis része kapcsolódott környezetéhez, a többi más dimenziókban járt. Ez a dimenzió fekete űr volt, amelyet megvilágítottak a korábban erre járó emberek érzelmeinek energiái. A meditációval és a világegyetemre való hangolódással töltött órák fejlesztették ki benne a képességet, hogy észlelje ezt. Hirata az ösvény mentén fényt látott sisteregni. A temetési menet által megtapasztalt gyászt, haragot és rettegést. Az ösvény elágazásánál a meleg forrás felé fordult. Előtte szikrázott annak energiája, ahol a Macumaekatonák lemészárolták a bennszülötteket. Hirata lassabban lépkedett tovább, lenézett, kutatott. Nem tudta pontosan, hol történt a gyilkosság, de egy helyen mintha ragyogott volna a hó. Ott megállt. Itt zuhant el Tekare, itt találta el a nyílvessző. Hirata valósággal olvasta a lány félelmét, 138

fájdalmát. Más nyomot nem talált itt. De azóta, hogy Ezogashimára jött, a létezés egy új birodalmát fedezte fel. A vadászaton Awetok főnök megnyitotta benne az ablakot, amelyen át saját erejére láthatott. Az a képessége, hogy titkos információkat észrevegyen. Most Hirata abban reménykedett, hogy ennek az új látásnak segítségével megoldhatja az ügyet, ugyanúgy a bennszülöttek, mint Szano kedvéért. Az igazság tán megmenti Awetokot, Urahenkát és népüket is. Ahogyan a szarvasvadászat során Hirata mély meditációs állapotba vezette magát, ismét jött a teste elhagyásának érzése. Az érzés, hogy gazdag, hatalmas, ismeretlen világba röppen. Ainu Mosir szelleme áramlott át Hiratán. Porszem volt erejéhez képest, a föld, a vadállatok, az erdő és az ég energiájához képest, ami ezt a hatalmas erőt alkotta. Hangjuk szólt hozzá. Valósággal megsüketítették az üzenetek, amelyeket nem tudott értelmezni. Elveszetten temette fejét a tenyerébe. Még ha rejt is a természet világa nyomokat Tekare meggyilkolásáról, hogyan bogozza ki őket ebben a káoszban? Ösztönösen visszatért a hosszú évek tréningje során elsajátított légzőtechnikákhoz. Ritmusuk megnyugtatta, lelassította az érzékek rohamát. Hirata azon kapta magát, hogy két világ, az emberi és a természetes világ között lebeg. Mintha csak tutajon lenne a háborgó tenger és az égbolt között. Két tudomány, a szamuráj művészet és az ainu varázslat együtt működött benne. Felnyögött a tiszta, leplezetlen gyönyörtől. Ez volt az áttörés, amelyre vágyott. A kemény tréning készítette fel rá, de csak itt, Ezogashimában találhatta meg. De ez az áttörés pusztán állomás volt a végső céljához vezető úton. Be kell fejeznie, mielőtt tovább léphet. Forogni kezdett a világosodó égbolt alatt, a napfelkeltében mozgó árnyékokban. Egy magas fáról egy bagoly röppent fel az éjszakai vadászat után, fészkébe tartva. A bagoly körül minden egyes ág, és minden tűlevél, és végig a földön, zöld energiamező lüktetett. Valósággal zümmögött a természet életerejétől. A fény, ahol Tekare elesett és a vérontás szikrái összekeveredtek a nem emberi világ ragyogásával. Hirata egy újabb tudományt hívott segítségül, egy olyan tudást, amelyet rendőrnyomozóként tanult meg azelőtt. Keresett valamit a képben, ami nem illett oda, egy nyomot. A zöld energiamező nem volt egyenletes, zümmögése nem volt folyamatos. Helyenként megszakadt, szélei egyenetlenek voltak. Hirata látott egy foltot az erdőben és odébb lépett az ösvényről, hogy megvizsgálja. Egy lyukat fedezett fel az egyik levelét vesztett fán, melynek belsejét megették már a rovarok. A fa haldoklott. Hangja fájdalmas nyögés volt. Hirata jobban figyelt. Más zajok, mintha csak fém érne kőhöz, egy hóborította kiemelkedéshez vezették. Hirata lesöpörte a havat és egy nagyjából akkora követ talált, mint amekkora a feje. Kis fehér karcolásokat látott a kő lapos, szürke felszínén. Hirata felismerte, mi ez. Bőven látott ilyet az edói vár lőterén, a célpont melletti kőfalon. A kezdő íjászok gyakran jócskán eltévesztik a célt, s a nyílvesszőjük a falnak ütközik. Ezek a karcolások nyílvessző nyomok. Hirata a kőtől arrafelé nézett, ahol Tekare elesett, majd túl azon a helyen. A rugós nyilat valahol ezen a vonalon állították föl, a fák között, az ösvény túloldalán. A gyilkos a tette előtt kipróbálta a fegyvert, miután felállította a csapdát, hogy lássa, hová repül a nyíl. Hirata megvizsgálta a fatörzseket a kő körül. Az egyik fenyőfa durva háncsában apró szálak maradtak a rugós íjat kifeszítő kötéltől. Alig hallható rezgést hagytak a térben. Hirata elképzelte és követte a zsinór útját át az ösvényen, a fák közé. Újabb szálakat talált két másik fán. A gyilkos különböző helyzetekkel és szögekkel kísérletezett, mire eldöntötte, melyik a legjobb. Ez elárulta Hiratának, hogy a gyilkos módszeres elme. De a személyazonosságát nem fedte föl. A zöld energia ragyogása fogyni kezdett. Hirata nem volt képes hosszan fenntartani a transzállapotot, mely lehetővé tette, hogy lássa. Egy templomi harang zúgott, megzavarva a természet hangjait. Hirata igyekezett megerősíteni érzékelését, minden erejével figyelt, hogy belefájdult a feje is. De a ragyogás eltűnt, ő pedig valami másságot érzett a fák között, valami apró, oda nem illő tárgyat. A hangok elnémultak, visszakerült a normális világba. A nap ragyogott, az ég kék volt a fák között. Az erdő misztikus dimenziója bezárult előtte. Lába zsibbadt volt a hidegtől, érzékei elhaltak. Kétségbeesetten kutatta azt az idegen tárgyat. De nem látott semmit, ami feltűnt volna. 139

Ozuno, a mestere szólalt meg emlékezetében. Nemcsak az a valóság, amit a felszínen látsz, te bolond. Rétegei vannak a végtelen rétegek alatt. Ha elkerül az igazság, áss mélyebbre. Hirata megkereste a szöveteket az egyik fenyőfa háncsán. A fa aljában ásni kezdett a hóban. Elérte a földet, de nem talált semmi mást, csak gallyakat és leveleket. Megpróbálkozott a másik fenyőnél is, gyorsan ásott a hidegtől merev kezével. A tárgy szemmel megkülönböztethetetlen volt az erdő földjét ellepő tárgyaktól, de Hirata éles szaglása édeskés, fűszeres illatot érzett, amely nem idevaló volt. Tovább kutakodott, míg végül rövid, vékony pálcikát emelt föl. Egy fogpiszkáló. Hirata sok ilyet látott rágni, kiköpni és a földön heverni Ezogashimában. Ártatlan, de most terhelő szokás. Egy emberre utal. Gizaemonra. Hiratát elöntötte a győzelem érzése. Látta maga előtt Gizaemont, amint a fa köré kötözi a zsinórt, szájában a fogpiszkálóval, mielőtt átmegy az ösvényen, hogy a zsinór másik végét is megkötözze, kiköpi a fogpiszkálót. Öntudatlanul teszi. Annyira beleivódott a szokás, hogy még az sem jut eszébe, fölvegye a fogpiszkálót a földről. És egész eddig a pillanatig nem is számított ez a meggondolatlanság. Senki másnak nem tűnt föl a fogpiszkáló. De immár neki rendelkezésére álló bizonyíték, ami Gizaemont a gyilkossághoz köti. A bizonyíték, amelyet Gizaemon nem magyarázhat azzal, hogy akkor ejtette el a fogpiszkálót, amikor felfedezte Tekare holttestét. Egyáltalán nem ott hevert, ahol a lány meghalt. Semmi oka nem volt, hogy itt kószáljon a fák között, ezek között a fák között, ha nem ő állította a csapdát. Hirata a kesztyűjébe dugta a fogpiszkálót. Futva indult az ösvényen a vár felé. Meg kell találnia Szanót és elmondania neki a hírt, hogy nemcsak Macumae nagyúr az egyetlen, akit meg kell ölniük. Gizaemont meg kell büntetniük, amiért megölte Tekarét és az ilyen rettenetes következményekkel járt. ● Békés volt a reggel a női szálláson. A kertben a fák csupasz ágai fekete hímzésdekorációknak tűntek a duci fehér felhőkkel díszített azúr ég előtt. Madárkák csipegettek morzsákat a hóról. Vidám színű takarók szellőztek a veranda korlátján. Ennek a képnek a láttán ki sejtené, hogy a háború küszöbén állunk? – gondolta Reiko. De miközben a toronyból az egyik őr segített neki eljutni az épületig, a másik a közelben őrködött, távoli puskalövéseket hallott a fegyvereiket próbálgató katonák felől. Reiko leguggolt annak az épületnek a verandája alatt, ahol a bennszülött ágyasok éltek. Addig kopogtatott az ablakon, míg Wente odabent fel nem emelte a függönyt. Wente arca barátságtalan volt. Nagyon is jól emlékezett utolsó találkozójukra. – Elnézést a tegnap miatt. Nem lett volna szabad így bánnom veled. Kérlek, bocsáss meg. – Miért tenném? – Mert tévesen vádoltalak azzal, hogy meggyilkoltad a testvéred. – Reiko bármit megbánt volna, hogy visszanyerje Wente jóindulatát. – Nem állt szándékomban megbántani. Wente gyanakodva nézett rá, de azért bólintott, elfogadta a bocsánatkérést. Szeméből sugárzott a félelem a népét fenyegető háború miatt. – Történt valami? – kérdezte Reiko, hogy kimutassa, törődik a másik asszony sorsával. – Semmi – rázta Wente a fejét. De a gesztus inkább jelezte, hogy nem óhajtja beavatni. – Miért jött? – Hírem van a fiamról. – Könnyek és mosolyok közepette bukott ki Reikóból az öröm. – Maszahiro él. Reiko elmagyarázta, mit talált a toronynál, mire látható megkönnyebbülés futott át Wentén. A lány egy pillanatra behunyta a szemét, mormogott valamit a saját nyelvén, az ima egyetemes hanglejtésével. Arcát megváltoztatta a boldog, örömteli mosoly. Reiko nem is várt ilyen reakciót. Reiko felé nyúlt és megszorították egymás kezét. – Hol? – kérdezte Wente lelkesen. – Ez a baj. Nem tudom. – Reiko elmesélte, miként űzték Maszahirót a katonák a fák közé. – Még egy szívességet kell kérnem tőled. Segítesz megtalálni Maszahirót? Megígérem, hogy ez 140

lesz az utolsó. – Remegett a hangja, mert ha most kudarcot vall, Maszahiro minden bizonnyal meghal. Wente először nem válaszolt. Gondolatok cikáztak szemében, érzelmek támadtak barna, sötét mélyében. – Rendben – mondta végül. – Menjünk.

141

T

úl magas a fal, nem tudunk átmászni. – A Patkányt elöntötte a remény, hogy Szano feladja ezt a veszélyes tervet. – Ne aggódj, meg sem próbáljuk – vetette oda Szano. Maruméval és Fukidával együtt a várfal melletti sűrű bokrokban rejtőzködtek. Szano a tűlevelek között a legközelebbi kapu felé kukucskált, amely úgy húszlépésnyire volt tőlük. Órákba tellett, mire a katonákat kerülgetve, lopva eljutottak a külső falig, és már kezdte feladni a reményt, hogy észrevétlen kijutnak a várból. Két őr állt a kapunál egy fémüst mellett, amelyben tűz füstölgött. Nem lehetett kijutni, csak rajtuk keresztül. Marume felmarkolt egy kis havat, két golyót gyúrt és kilépett a bokrok közül. Az őrök felé fordultak. Eldobta a hógolyókat és az orrukon találta el a férfiakat. Azok csodálkozva kiáltottak föl. Marume közben rájuk rontott. Elkapta őket, fejüket a falhoz verte, majd az eszméletlen testeket lelökte a hóba. Szano és a többiek odasiettek, Fukida pedig kinyitotta a kaput. – Magukhoz térnek, mielőtt halálra fagynának – mondta Marume. – De ha magukhoz térnek, jelentik, hogy megszöktünk – mondta Fukida. – Nem lesz könnyű visszajutnunk a várba. – Ezzel most ne törődjünk. Menjünk – utasította Szano. Odakint bevették magukat az erdőbe, hóval borított ösvényen haladtak. Csak egy keskeny rész volt középütt kitaposva. De nem sokan jártak előttük. A szárazföld felőli részén léptek be Fukujama városába. Ez láthatóan a város szegénynegyede volt. Apró kunyhók bújtak egymáshoz. A havat hamu, korom és megfagyott szennyes víz rondította el. A néhány ember, akit láttak, mogorva, primitív alaknak tűnt. Egy öreg égő szemétmáglyát táplált. Amikor Szano megkérdezte tőle, merre van az aranykereskedő boltja, motyogva irányította útba. Szano és társai sikátorokon átjutottak el a város központi részébe. Mikor elhaladtak egy szentély mellett, valami mozgásra figyelt fel a viharvert torii kapu mögött. Abba az irányba pillantott és megtorpant. Egy szőrkabátba öltözött, csuklyás kisfiú járt körbe lábujjhegyen a rézgong körül. Egy gyerekméretű íjjal és nyíllal célzott, mintha vadászna. Szano szíve összeszorult, amikor a gyerek felé fordult. Maszahiro volt. Mosolygott és intett felé. Szano döbbenten visszaintegetett. Aztán Maszahiro eltűnt. – Mi baj van? – kérdezte Fukida. – Semmi. – Szano nem kívánt magyarázkodni. Nyilván halott fia szellemét látta. De nem akarta, hogy emberei azt higgyék, ugyanolyan őrült, mint Macumae nagyúr. Megtalálták az aranykereskedő boltját. Beléptek, de ügyet sem vetettek az őket üdvözlő hivatalnokokra. Egyenesen a hátravezető folyosó felé tartottak. Az egyik alkalmazott utánuk rohant. – Az magánterület, nem mehetnek hátra. – Majd meglátjuk – vetette oda Marume. 142

Szano embereivel végigsietett a folyosón és berontott a halott lényektől bűzlő irodába. Daigoro medvebőr szőnyegen ült a falra kirakott állatfejek alatt és maszturbált. Az asztalon egy nyitott könyv hevert előtte, erotikus ainu nyomatok egy japán művész ecsetjétől. Amikor megpillantotta látogatóit, döbbenten felpattant. – Hé! – Visszagyömöszölte erekcióját ágyékkötőjébe, összehúzta szőrmekabátját és becsukta a könyvet. – Hogy merészelnek így berontani ide? – Aztán megdöbbent, amikor felismerte, ki a látogató. – Szano kancellár? – Kényszerű vigyor foglalta el a rémület helyét az arcán. – Mit tehetek önért és a barátaiért? – Válaszolhat néhány kérdésre – mondta Szano. – Ó! Miről? Szano az íróasztalra dobta Orgona aranyrögeit tartalmazó erszényét. – Ez valamikor az öné volt? Éhes, vágyakozó ragyogás jelent meg Daigoro szemében, amikor az aranyrögökre nézett. – Talán. Ezogashimában sok arany megy át a kezemen. – Ezeket Orgona szállásán találtuk. – Kién? – Daigoro hátrarándult, mintha égetné ez az arany. – Orgona. A lány, aki tegnap meghalt a meleg forrásnál – mondta Marume. – Miért adta ezt neki? – kérdezte Szano. – Nem adtam. Soha nem láttam azt a lányt. – Dehogynem. Ne hazudjon nekünk – szólt rá Fukida. – Nem hazudok – védekezett Daigoro. – Zsarolta magát. – Szanónak elege volt már a sok hazugságból, amellyel etették, amióta belekezdett ebbe a nyomozásba. – Mivel zsarolta? – Semmivel. Bárki mondta is, tévedett. – Maga ölte meg Tekarét? – kérdezte Szano. – Orgona pedig rájött? Azért fizetett neki, hogy csendben maradjon? – Nem, nagyot tévednek. – Ugyan már, ne vesztegesse az időnket. – Marume türelmét vesztve kirántotta a kardját, aztán megmarkolta Daigoro kezét és az asztalhoz szorította. – Mondja el az igazat, vagy egyenként levagdosom az ujjait. Daigoro nyüszíteni kezdett. – Kérem, ne! Szano általában nem helyeselte a kínzást, de ez alkalommal kivételt tett. Még ha Daigoro nem is az a kettős gyilkos, aki megérdemli, hogy elveszítse a fejét, nemhogy az ujjait, akkor is vadállat, aki kihasználja a bennszülött nőket. És Szano úgy gondolta, hogy információval is kereskedik. Biccentett Maruménak. Marume felemelte kardját, Szano pedig felkészült a vér látványára. Érezte, hogy átlép egy határvonalat, és ellentétesen cselekszik az alapelveivel. De ez itt Ezogashima, itt az eszmék mit sem számítanak. – Rendben! Hagyják abba! Engedjenek el és beszélek! – kiabálta Daigoro. – Előbb beszéljen. – Marume tovább szorította Daigorót és a kardja készen várakozott a csapásra. – Majd meglátjuk, hogy a mondandója megéri-e a néhány ujjat. Daigoro elhúzódott a pengétől. – Orgona zsarolt engem, de nem Tekare miatt, hanem… – Felnyögött. – Ha elmondom, bajba kerülök. – Ennél nagyobb bajba már nem kerülhet – szólt rá Marume. – Köpje ki. Daigoro hadarni kezdett. – Kölcsönzök pénzt Macumae nagyúr hűbéreseinek. Amikor nem tudják visszafizetni, ellopnak dolgokat a nagyúr raktárából. Én elfogadom ezeket pénz helyett és eladom a városban. Orgona meglátta, amikor néhány katonával beszélgetek, átveszek tőlük rizses bálákat. Azzal fenyegetőzött, hogy elárulja Macumae nagyúrnak. Fizettem, hogy ne tegye. Nem volt igazán nagy bűn, de ha Macumae nagyúr rájön, minden bizonnyal halálra ítéli Daigorót, ahogyan a tolvajokat is, hogy példát szolgáltasson az esetleges bűnözőknek. Szano megértette, miért vonakodott Daigoro bevallani, hogy engedett Orgona zsarolásának. 143

– Tehát Orgona egyre több és több aranyat követelt – összegezte Szano. – Teljesen kivéreztette, ezért gyilkolta meg őt. – Nem, nem! Ez volt az egyetlen alkalom, hogy kért valamit, és elégedett volt. A kis bolond nem is sejtette, hogy tízszer annyit is fizettem volna, hogy tartsa a száját. Nem kellett megölnöm, nem én voltam. Úgy hangzott, ez az igazság. Szano csalódott volt és haragos. Mintha Ezogashimában a levegő tele lenne huncut szellemekkel, amelyek az erőszak felé terelik. – Öld meg! – szólt oda Maruménak. Marume, Fukida és a Patkány meghökkentek, olyan vadság érződött ki a hangjából. De a parancs az parancs. – Rendben – vont vállat Marume. Erőteljes szorításba fogta Daigorót és a torkához tette a pengét. Daigoro rúgkapálva visított segítségért. De nem jött segítség. Az alkalmazottai nyilván túlságosan is féltek. Marume karjába markolt, próbálta lefejteni mellkasáról. Szeméből sütött a félelem. – Várjanak! – visította. – Ne öljenek meg! Ha rá akarnak jönni, ki ölte meg Tekarét, többet érek maguknak élve, mint holtan. – Miért? Talán tudja, ki tette? – mondta Szano annak ellenére is, hogy nem bízott Daigoróban, és tisztában volt vele, hogy ez az utolsó kétségbeesett erőfeszítése, hogy megmeneküljön. – Nem pontosan – mondta Daigoro. Látszott, hogy kétségbeesetten gondolkodik. – De van egy jó ötletem. – Mert pontosan ő ölte meg. Ne hagyja, hogy manipulálja, Szano-szan – mondta Fukida. De Szanót nem ragadta el annyira az erőszak iránti vágy, hogy elveszítse a józan eszét. És a józan esze azt mondta, hogy még ne végezzenek Daigoróval. – Ott voltam, amikor Tekare meghalt. – Engedd el, de tartsd készenlétben a kardodat – szólt oda Szano Maruménak. Marume engedelmeskedett. Daigoro megkönnyebbült nyögéssel rogyott le. Szano a Patkányhoz fordult. – Kezdj el számolni egytől százig. – Minek? – Győzzön meg, hogy csakugyan ott volt – mondta Szano Daigorónak. – Ha nem sikerül addig, amíg a Patkány százhoz ér, halott. – Egy… kettő… három… – kezdte a Patkány. Daigoro nagyot nyelt és gyorsan megszólalt. – Aznap éjjel a várhoz mentem, hogy behajtsak egy adósságot. Az emberem a hátsó kapunál találkozott velem, és egy zacskó dohánnyal fizetett, amelyet Macumae nagyúrtól lopott el. A Patkány tovább számolt, Daigoro sietve folytatta. – Elindultam visszafelé a városba azon az úton, amely a vár mögött halad le a hegyről. Megálltam vizelni, és pont, amikor végeztem, hallottam, hogy jön valaki. Két nő volt, vitatkoztak. Az egyikük elszaladt mellettem, be a fák közé. Nem tudtam elég gyorsan megfordulni, hogy lássam, ki az. A másik utána futott. – Harminc… harmincegy… harminckettő… – Őt már láttam. Sötét volt ugyan, de telihold. Tekare volt az. Azóta nem láttam, hogy Macumae nagyúrhoz költözött, de még mindig kívántam. Amikor elhaladt mellettem, arra gondoltam, itt vagyok én, itt van ő, itt van a lehetőség. Tehát követtem. Undorító kéjvágy jelent meg a szemében. Nyál habzott a szája sarkában, Szanót undorította. A Patkány közben már ötvennél járt. – Már nincs sok ideje. Mi történt ezután? – mondta Szano. – Hallottam, hogy Tekare fut és liheg előttem, aztán hirtelen sikoltott. Puffanást hallottam. Úgy hangzott, mintha elesett volna. Tovább mentem, amíg meg nem láttam. A földön feküdt, nyögött és kapálódzott. Nem tudtam, mi baja. Újra sikoltott. Aztán felállt, és felém botorkált. Megijedtem. Behátráltam a fák közé és elrejtőztem. – Látta, hogy Szano a homlokát ráncolja. – Mi van? Tekare nyilvánvalóan megsebesült, Daigorónak meg sem fordult a fejében, hogy segítsen. – Nem érdekes, csak folytassa – mondta Szano.

144

– Ismét elesett. Rángatódzott és rémes hangokat adott ki. De hamarosan abbahagyta és elcsendesült. Lábujjhegyen odamentem hozzá. – Daigoro visszafojtotta az öklendezést. – Ó, könyörületes istenek! – Száz – mondta a Patkány. Szano felemelte kezét, jelezve Maruménak, hogy várjon. – Csupa vér volt – mondta Daigoro. – Tudtam, hogy meghalt, úgyhogy eltűntem onnan. Hazaszaladtam. – Hát be kell valljam, ez jellemzőnek hangzik – mondta Fukida Szanónak. – Azt hiszem, végre igazat mond – szólt Marume. Szano is így gondolta, de haragudott Daigoróra. – Nemcsak hogy elfelejtette megemlíteni ezt Hirata-szannak, amikor a gyilkosság ügyében eljött önhöz, de senki másnak sem mondta. – Azután, ahogy Tekare velem bánt, örültem, hogy meghalt – sietett Daigoro mentegetőzni. – Amikor rájöttem, hogy meggyilkolták, úgy gondoltam, hogy valaki szívességet tett nekem. Miért adnám föl? Arra is gondoltam, jobb, ha nem tudja senki, hogy ott voltam, mert Macumae nagyúr még azt hinné, én tettem. Azt sem akartam, hogy elgondolkodjon, mit kerestem a várnál késő este. Később, amikor megőrült… – Daigoro elhallgatott, aztán szégyellős vigyor jelent meg arcán. – Hát akkor már féltem tőle… A kifogások nem nyugtatták meg Szanót. Megmarkolta az aranykereskedő szőrmekabátját. – Ha azonnal jelenti, ami történt, talán ez a sok szörnyűség mind nem történt volna meg. Macumae nagyúr nem őrül meg, nem gyilkoltatja meg a fiamat. – Szinte fulladozott a haragtól és a gyásztól. Nem üzen hadat a bennszülötteknek. Legalább annyira a maga hibája minden, mint a gyilkosé. – Már bocsánat, de nem értek egyet – vitatkozott Daigoro sértődötten. – Ki képes megmondani, mi történhetett, illetve nem történhetett volna? Én nem öltem meg Tekarét, ez biztos. Az, amit láttam, nem segített volna Macumae nagyúron. Mert nem tudom, ki volt a gyilkos. – De van valami elképzelése, maga mondta. Az a másik nő, akit hallott, csalta Tekarét a rugós íjhoz. Nyilván ő is állította föl a csapdát. – Szano olyan hevesen megrázta Daigorót, hogy a férfi feje oda-vissza csapódott. – Ki az a nő? – Hé! Ez fáj! – Akarja, hogy újra kezdjek számolni? – javasolta a Patkány. – Macumae úrhölgy volt? – kérdezte Fukida. – Ha azt akarják, hogy bármit is mondjak, hagyjanak életben – könyörgött Daigoro. – Bocsássák meg nekem, hogy loptam Macumae nagyúrtól. Marume képen törölte. – Nincs abban a helyzetben, hogy alkudozzon. – Akkor öljenek meg. Aztán, amikor meghaltam, sajnálni fogják. Szano kezdett kifogyni az időből, és elege volt Daigoróból, aki kis hal volt ahhoz képest, akire valóban vágyott. – Hát jó. – Még egyszer utoljára erősen megrázta a szerencsétlent, aztán elengedte. – Beszéljen. Daigoro diadalmas megkönnyebbüléssel kuncogott. – A nők ezo nyelven beszéltek. – Tehát bennszülött volt – mondta Szano. – Melyik? – Mostanra sejtette, ki lehetett az a nő, aki rossz viszonyban volt Te-karéval, de biztos kellett, hogy legyen benne. – Nem láttam, eltűnt a szemem elől. A lány az erdőben rejtőzködött, amíg meg nem hallotta, hogy Tekare felsikolt és elzuhan. Aztán mintha mi sem történt volna, visszatért a várba. – De elmondhatom, mit hallottam – folytatta Daigoro. – Értem az ezo nyelvet. Valami ilyesmit mondott: Mindig mindent velem végeztettél, mindent elvettél tőlem. Még azt sem engedted át nekem, akit nem kívántál. Nos, többé nem tűröm el az önzésedet. Tekare erre azt mondta: – Ó dehogynem. Én vagyok a sámán-nő, én vagyok Macumae nagyúr kedvese, azt kell tenned, amit mondok. – A másik így felelt. – Előbb el kell, hogy kapjál. Mindig velem végeztettél mindent, mindent elvettél tőlem.

145

Szano emlékezett rá, mit mondott Reiko. Tekare kapta a legjobb ruhákat, ékszereket és ételt a bennszülött faluban, a többi halandót beleértve. A testvérét is arra kényszerítették, hogy szolgálja őt. Még azt sem engedted át nekem, akit nem kívántál. Ez nyilván Urahenkát jelenti, azt a férfit, akihez Tekare hozzáment, és akibe a testvére szerelmes. Wente gyilkolta meg Tekarét. ● Wente a toronybeli két őr kíséretében vágott át a fukujamai vár hátsó udvarán. Négy kutyát vezetett, amelyek egy szán elé voltak fogva, a szánon jókora batyu hevert. – Hé! Mit gondolsz, hova mész? – szólt rá az őr a kapuban. Wente az ajkába harapott, túlságosan is félt ahhoz, hogy megszólaljon, így aztán az egyik őr válaszolt helyette. – Kimegy szánkózni. – Szó sincs róla – mondta az őr. – Senki nem hagyhatja el a várat, ez Gizaemon-szan parancsa. – Engem Macumae nagyúr személyesen utasított, hogy engedjem ki – blöffölt az őr. Reiko a takaró alatt kucorgott a szánon, mellette az élelmiszer, amelyet az őrök adtak neki és Wentének az úthoz. A szíve görcsbe rándult félelmében. Ha Wente és ő nem jutnak ki a várból, hogyan menthetik meg Maszahirót? De semmit nem tehetett azon kívül, hogy mozdulatlanul várt a szúrós takaró alatt a sötétben. Ha a kapuőrök rájönnek, hogy menekülni próbál, minden elveszett. A mellkasához szorította térdét, figyelt, és még a lélegzetét is visszafojtotta. – Hát jó. – A kapuőr nem mert nem szót fogadni urának. Reiko hallotta, hogy a kapu nyikorogva kinyílik. Érezte, hogy súly nehezedik a szánra, ahogy Wente leül rá. A szán mozogni kezdett, előbb lassan csikorogva a jeges havon. Aztán egyre gyorsabban és gyorsabban csúsztak, a kutyák vidáman ugattak. Reiko a szánba kapaszkodott. Most már száguldottak lefelé a fák között. Ágak csapódtak a testének. Kisvártatva elzsibbadt a lába. Mintha órák teltek volna el, mire Wente rákiáltott a kutyákra és a szán végül megállt. – Most már lehet kijönni – mondta Wente. Reiko levetette magáról a takarót, jeges levegő csapott az arcába. Elvakította a fehér napsütés és ragyogó kék árnyék. Bandzsítva tápászkodott föl. Teljesen elgémberedett a lába. Alacsony, fával ritkán borított hegygerincen állt. A város és a vár eltűnt szem elől. A civilizáció egyetlen jele a vékony, fölfelé kavargó füst volt távol tőlük dél fele. Az összes többi irányban a téli erdő és havas fennsík terjeszkedett. Észak felé a hegyek levendulakék jéggel borított hegyek felé emelkedtek. Reikót lenyűgözte a vidék szépsége. Megrémisztette, milyen hatalmas. Eltörpültek mellette reményei, hogy megtalálhatja Maszahirót. Wente mellé lépett. – Adni nekem fiú dolgai. Reiko átnyújtotta Wentének a bőr erszénykében tartott játéklovat. Wente a kutyák orra elé tartotta, azok pedig szagolgatni kezdték az erszényt, amely sokszor volt Maszahiro kezében. Nyelvük szinte gőzölgött, ahogy ziháltak. Aztán felemelték fejüket, ugatni kezdtek és elszáguldottak a szag nyomába. Wente felugrott a szánra és megmarkolta a gyeplőt. Reikónak alig sikerült felmászni mögé és leülni. – Kapaszkodni! – kiáltotta Wente.

146

S

zano, Marume, Fukida és a Patkány szétszóródva haladtak a hegyen, föl a vár felé, fák mögé bújva, úgy, hogy a tornyokban levő őrök észre ne vegyék őket. Marume egy tekercs kötelet cipelt. Úgy húszlépésnyire a faltól Szano felemelte kezét, valamennyien megálltak és lefeküdtek. A fal egy olyan részére mutatott, amelyet eltakartak a fenyők. Marume hurkot kötött a kötélre, fölkapaszkodott az egyik fára, aztán a hurkot a fal teteje felé hajította. De nem talált, a kötél leesett. – Ez így nem fog menni – mondta a Patkány, nem annyira aggódva, mint reménykedve. Marume próbálkozott és most sem sikerült. – Mi lenne, ha visszamennénk a városba, és megpróbálnánk elbújni egy hazafelé menő hajón? – javasolta a Patkány. – Pofa be – szólt rá Fukida. A harmadik próbálkozásra a hurok a falon meredező dárdahegyre hullott. Marume megrántotta a kötelet, a csomó megfeszült. Marume intett a többieknek. – Én megyek elsőnek és őrködök – mondta Fukida. Megmarkolta a kötelet, lábát a falnak támasztotta, és mászni kezdett. Lassan haladt nehéz csizmájában, ruhájában és kardjával. Lekuporodott a kiálló lándzsahegyek között, benézett a várba, aztán leugrott a fal túl oldalán. Marume, aki nagyobb testalkatú volt, lassabban követte, de ő is átjutott. – Mi jövünk – mondta Szano. – Én félek – habozott a Patkány. – Velem jössz, vagy magadra maradsz? – Szano fölkapaszkodott a hegyre. A Patkány morgott ugyan, de utána sietett. Szano átadta neki a kötelet. A Patkány fürgén mászott föl, mint az állat, amelyről elnevezték. Végül Szano is nekiveselkedett. Sajogtak az izmai. A túl sok irodai munka nem tett jót a kondíciójának. Sebesült karja sajgott, lába csúszkált a falon. Akkora zajt csapott, hogy minden pillanatban azt várta, rajtuk ütnek. De felért a tetőre és látta, hogy emberei a fal és az egyik épület közti átjáróban várnak rá. Leugrott, aztán tovább haladt. Még mindig hajtotta a bosszúvágy. Wente rászolgált a halálra, amiért gyilkolt, amiért ennyi bajt okozott, még ha akaratlanul is. Szano ennek ellenére sajnálata, hogy egy bennszülöttről derült ki, hogy gyilkos. Szeretett volna úgy gondolni rájuk, mint akik nemesebb teremtmények, mint az ővelük rosszul bánó japánok. De most rá kellett ébrednie, hogy ugyanúgy féltékenyek, gyűlölködnek és erőszakosak, mint bárki más. Rossz érzései voltak azzal kapcsolatban, hogy egy nőt végezzenek ki, főleg olyasvalakit, aki megpróbált segíteni Reikón. Mégis végeznie kell Wentével. Azután következik Macumae nagyúr, amiért meggyilkolta Maszahirót. Amikor megpillantotta az első katonákat, azonnal tudta, hogy valami megváltozott. A katonák még mindig nyüzsögtek, de kevésbé szervezetten, sokkal izgatottabban, mint korábban. Megálltak csoportokban, beszélgettek, és közben pillantásuk fel-alá cikázott. Szano egy bokor mögött kuporgott embereivel és halkan szitkozódott. 147

– Tudják, hogy kiszabadultunk. Minket keresnek. – Ez azt jelenti, hogy nincs sok időnk – jegyezte meg Marume. De ekkor valaki felkiáltott. – Hé! Itt vannak! Egy csapat katona üldözőbe vette őket. Nyílvesszők sziszegtek, csapódtak a hóba a lábuknál. Ők pedig rohantak. Újabb és újabb emberek csatlakoztak az üldözőkhöz. Szano és társai berontottak a vár hátsó kertjébe. Szano rejtekhelyet keresve megpillantott egy meglazult rácsot az épület tövénél. Maruméval együtt lefeszítette. Társaikkal együtt bemásztak az épület alá, majd mielőtt a katonák odaértek volna, helyére tették a rácsot. – Nem másztak be ide? – kérdezte az egyik katona. Szano és társai hasukon feküdtek a sötétben, a hideg, kemény földön. Lélegzetüket visszatartották, egy izmuk sem mozdult. – Nem látom őket, de jobb lesz ellenőrizni – hangzott a válasz. Lábak vonultak el a rács mellett. Szano minden akaraterejével azt kívánta, hogy azok az emberek feladják és eltűnjenek. Aztán egy halk hang szólalt meg a füle mellett. – Már elmentek. Szano összerándult meglepetésében, hogy Hirata fekszik mellette. A Patkány annyira megriadt, hogy beverte fejét az épület aljába. Hirata olyan csendesen lopódzott oda hozzájuk, hogy ők sem hallották. – Halálra ijesztesz – mondta Marume. – Ne olyan hangosan, valaki meghallhat minket – súgta Fukida. – Kitűnő időzítés – mondta Szano. – Megtudtuk, ki ölte meg Tekarét. – Ahogyan én is – mondta Hirata. – Nyugodtan beszélhetünk. Senki nincs az épületnek ezen a részén. – Jó munka – bólintott Szano. – Együtt végrehajthatjuk az ítéletet Wentén és Macumae nagyúron. – Wentén? – ráncolta a homlokát Hirata. – De hisz nem ő a gyilkos. Szano kezdett rájönni, hogy külön nyomozásuk különböző végkövetkeztetésekhez vezetett. – Szerinted ki az? – Gizaemon. – Hirata leírta, mint kutatta át a helyet, ahol Tekare meghalt. Megmutatta Szanónak az illatos fogpiszkálót. – Itt a bizonyíték. – De én bebizonyítottam, hogy Wente volt az. – Szano elmesélte, mit hallott az aranykereskedőtől. Közben beléhasított a megvilágosodás. – A történetnek az a verziója, amit én tudok, és az, amit te, nem zárják ki egymást. Mindkettő igaz. Hirata bólintott. – Gizaemon állította föl a csapdát. Nyilván tudta, mint bánt Tekare Macumae nagyúrral. Kétlem, hogy errefelé bármi elkerülte volna a figyelmét. Meg akarta büntetni Tekarét és megszabadulni a lánytól. De szüksége volt valakire ahhoz, hogy Tekare biztosan belelépjen a csapdába. – Ez volt Wente feladata – jött rá Szano. – Veszekedett Tekaréval, és kiprovokálta, hogy az kövesse őt az ösvényen. – Japán-ainu összeesküvés – hitetlenkedett Hirata. Két ember, aki ennyire más kulturális háttérből jött, egyesítette erőit. Érdekük a gyilkosságban találkozott. És Szano azt is látta, mit jelent ez az ő számára. – Immár két embert kell megölnünk Macumae nagyúr mellett – vonta le a következtetés Fukida is. – Melyikkel kezdjük? Szano számba vette Wente egyszerűségét, és azt, hogy kedves volt Reikóval, szemben Gizaemon könyörtelen számításával. – Nem hiszem, hogy ez az egész Wente ötlete volt. Gizaemontól bűzlik. Ő a fej ebben az összeesküvésben. Ráadásul ő irányítja ezt a háborút most, hogy Macumae nagyúr beszámíthatatlan. Ő Szano legnagyobb ellenfele. – Én Gizaemont választom. – Kemény dió lesz – jegyezte meg Hirata annak a fő hűbéresnek a hangján, akinek kötelessége ellentmondani gazdája rossz döntésének. – Gizaemont katonák veszik körül. Bármi rosszul sülhet el. És ha igen, akkor Wenténél már nincs esélyünk. 148

– A nővel könnyebb dolgunk van. Elsőnek őt intézzük el – értett vele egyet Fukida is. – Rendben. – Szano arra gondolt, milyen bizarr ez az egész. Hogy megvitassák, melyik gyilkosságot kövessék el elsőként. Ugyanolyan közönyösen, mintha csak arról kéne határozniuk, melyik ételt rendeljék elsőként egy büfében. Megfordult a fejében, hogy talán soha többé nem eszik újra. Még ha sikerül is megölniük mindhárom célpontjukat, nem sok idejük marad, míg a katonák összegyűlnek és lemészárolják őket. – Hát legyen Wente. – Kövessetek – mondta Hirata. Kúszni kezdett a palota alatt. Szano bízott abban, hogy Hirata tudja, mit művel. Talán érzi a bennszülött energiáját. Szano és a többiek jóval kevésbé kecsesen másztak Hirata után. Éppen eleget másztak ahhoz, hogy Szano térde és könyöke elzsibbadjon, mire Hirata megállt. Felfelé mutatott egy rácsra, a legközelebbi fal tövénél. Odakúszott, kikukucskált, nekivetette a vállát. A farács kiszakadt. Valamennyien kimásztak a kertbe a női szállás mellett. Katonák szólongatták egymást, de egyet sem láttak. Szano és emberei felrohantak a lépcsőn, be az ajtón és végig a folyosón. Szano hallotta, hogy az ágyasok anyanyelvükön beszélnek. Marume megtorpant a tolóajtó mellett. Résnyire kinyitotta, bekukucskált és bólintott a többieknek. Valamennyien berontottak. Asszonyok térdeltek egymást mellett. Tetovált szájuk tágra nyílt, úgy meredtek rá és embereire. Szano ősi félelmet látott a szemükből tükröződni. A szoba rendetlen volt. Bútorok és ruhák szanaszét. A tűzgödör hamva szétszórva a szőnyegeken. A szövőszék összetörve. A nők annyira egyformának tűntek, hogy Szanónak hosszasan kellett tanulmányozni arcukat. Friss zúzódásokat, vérző ajkakat, bedagadt szemeket látott. De az, akit keresett, nem volt köztük. – Wentét akarjuk. Mondjátok el, hol van, és békén hagyunk benneteket. A legidősebb nő, erőteljesen szép arcú asszony, mondott valamit, amit a Patkány lefordított. – Wente elment. – Hova ment? – kérdezte Szano türelmetlenül. – Kiment a várból – felelte az asszony a Patkányon keresztül. – Vitt kutyákat, szánkót és ételt. – A nő Szanóra mutatott és a Patkány arcán megjelent a csodálkozás. – Elvitte a feleségét. – Reikót? – Szano türelmetlensége értetlenségbe fordult. – De miért? Az asszony válaszolt valamit. – Nem tudja – magyarázta a Patkány. Ahogyan a többi ágyas sem. De Reiko és Wente hosszú útra indultak. Több napra elég ételt vittek. Szano a fejét csóválva próbált valami értelmet találni. Túlságosan gyorsan változtak a dolgok. Mi téríthette el Reikót eredeti tervüktől, ami miatt hosszú útra kelt Wentével? A lehetséges válasz megriasztotta Szanót. Lehet, hogy Wente azt hazudta, hogy Maszahirónak sikerült megszöknie a várból és életben van – tűnődött. Reiko annyira kétségbeesett, hogy a csodákban is hisz, könnyen beugrik. A világ végére is elmenne bárkivel, akiről úgy gondolja, visszaadhatja a fiát. – Bárkivel, beleértve a gyilkosság gyanúsítottját is – bólintott Marume. A férfiak arcán bosszúság látszott, amikor felfogták, Szano mire gondol. – Reiko belebotolhatott valami bizonyítékba, ami Wentére mutatott – tűnődött tovább Szano. Vagy csak Wente félt attól, hogy így lesz. De bármi legyen is az igazság, Wente magával csalta Reikót a vadonba, hogy végleg elhallgattassa. Nem gondolta volna, hogy Wente közvetlen fizikai erőszakkal fenyegetné Reikót. Ez nem tűnt jellemzőnek a lányra, tekintve részét a gyilkosságban. Sokkal valószínűbb, hogy messzire elvezeti a várostól, ahonnan nem talál egyedül haza, aztán magára hagyja a hidegben. Wente álnok kegyetlensége meghökkentette Szanót. Még hogy az ártatlan, sebezhető Reiko egyedül legyen egy gyilkossal? A bennszülött nő magyarázott még valamit Szanónak. Integetett, hogy felkeltse figyelmét, mintha figyelmeztetni akarná. – Azt mondja, hogy a felesége és Wente veszélyben van – mondta a Patkány. – Gizaemon tudja, hogy elmentek. Üldözőbe vette őket. Balszerencse balszerencse hátán. Reiko ki van szolgáltatva egy gyilkosnak és egy másik üldözi őket. – Hogy tudta meg Gizaemon? Mikor történt ez? 149

A nő beszélt, a Patkány idegesen fordította. – Wente és Reiko úrhölgy nagyjából három órája távoztak. Gizaemon nem sokkal előttük jött be ide. Reiko úrhölgyet kereste. Szano rájött, mi történhetett azalatt, amíg ő és emberei a városban voltak, hogy megoldják a bűnügyet. A vendégszállás őrei visszanyerték öntudatukat. Jelentették, hogy a foglyok megszöktek. Gizaemon vadászatot indított ellenük és Reikót a nők szállásán kereste. – Megkérdezte ezeket a nőket, hogy nem látták-e – folytatta a Patkány. – Mondták, hogy nem. Wente megeskette őket, hogy titokban marad. De Gizaemon sejtette, hogy hazudnak. – Az asszony az összetört bútor és szétszórt ruhák felé mutatott. – Gizaemon dühbe gurult és összetörte a szobát. Aztán feltűnt neki, hogy Wente nincs itt. Megkérdezte, hol van. Úgy tűnt, az ő hiánya még jobban felzaklatja, mint Reiko úrhölgyé. Addig verte a nőket, amíg azok fel nem adták, és elmondták neki, hogy Wente magával vitte Reiko úrhölgyet. – Gizaemon összerakta a történet maradékát. Tekare meggyilkolása után Gizaemon utasítást adott Wentének, hogy tartsa a száját. Gizaemon biztonságban gondolta magát, mert Wente tudta, hogy ha rávall, azzal saját magát is bajba keveri. Aztán amikor én nyomozni kezdtem, attól tartott, hogy Wente összeroppan. Most Gizaemon kevésbé aggódott amiatt, hogy Reiko, Szano és társai szabadon vannak, mint amiatt, hogy Wente kikerült az irányítása alól. Nem engedheti, hogy Wente szabadon kószáljon, és bárkinek elárulja, mi része volt Tekare halálában. Nem kockáztathatja, hogy Macumae nagyúr fülébe jusson a dolog. El kell tüntetni a nyomokat, meg kell tegye azt, amit már régen megtehetett volna. – Megszabadul Wentétől – vonta le a következtetést Marume. Szano még jobban megrémült, amikor rájött, mit jelent ez a felesége számára. Ha Gizaemon meggyilkolja Wentét, nem hagyhat tanút. Ha Reiko ott van és látja, arra is rájön, Gizaemon miért tette. Nem hagyhatják életben. Gizaemon megöli, ha Wente nem végez vele előbb. A helyzet még drasztikusabban változott, mint Szano tervei. – Meg kell találnunk Reikót és Wentét, még mielőtt Gizaemon megtalálja őket. – Rendben – bólintott Marume. – Utánuk megyünk. De mi legyen Macumae nagyúrral? Megfeledkezünk róla, vagy előbb végzünk vele? Az új helyzet változtatott Szano hozzáállásán Macumae nagyúrral kapcsolatban. Nem Macumae gyilkolta meg Tekarét, és ugyan Szano semmit nem volt hajlandó megbocsátani neki, beleértve Maszahiro halálát, volt oka arra, hogy életben hagyja. Szano arra gondolt, hogy Reiko és Wente valahol Ezogashima hatalmas téli vadonában kóborol. Neki és embereinek nincs felszerelése, sem helyismerete, hogy megtalálják őket. Biztos, hogy eltévednek és halálra fagynak, ahelyett, hogy megmentenék Reikót. Ráadásul Gizaemonnak előnye van. – Nem feledkezünk meg Macumae nagyúrról sem, de nem öljük meg. Legalábbis egyelőre – mondta. – Most szükségünk van rá.

150

A

napnyugta ragyogó bronzszínű csíkokat festett az égboltra. Reiko és Wente szánja egy mezőn siklott, alattuk a hó éles, visszatükrözött fénytől csillogott. Ők és az előttük ügető kutyák egyedül voltak ezen a vad tájon. Ameddig csak a szem ellátott, Reiko nem látott mást, csak havat, fát. Az egész hosszú nap során azt az ösvényt követték, amelyen Maszahiro botorkálhatott végig az őt üldöző katonák elől. A hóesés előtt itt látható ösvény kellett, hogy legyen. De most maga alá temette a fehérség. Nem találkoztak senkivel, nem láttak emberi lábnyomokat. Reiko eleinte megpillantott kis falvakat a távolban, ahol japán kereskedők és parasztok éltek. De késő délutánra már ainu területen jártak. Reiko most már úgy érezte, hogy valóban elszakadt mindentől, ami ismerős a számára. Soha életében nem látott ilyen magányos helyet, mint az ainu vidék. Egy igazi városi félelmét élte át az ember által meg nem szelídített természet láttán. És persze azt a félelmet, hogy nem találják meg Maszahirót. Semmi nem vezethette el fiához, csak a láthatatlan szagnyom. Wentébe kapaszkodott a bukdácsoló szánon. Teste merev volt a hidegtől. Fölkelt a telihold, az égbolt kobaltszínre sötétedett, és a kobalt elnyomta a napnyugtát. Reiko soha életében nem látott annyi csillagot, mint amely most ragyogott kristályként fölötte. A hideg erősödött. Hogyan éli itt túl ő és Wente az éjszakát, ebben a megfagyott királyságban? Hirtelen fák vették körül a szánkót. A havas ösvényre sütő hold fénye nem hatolt be a fák közti sűrű árnyékba. Az ösvény mintha alagút lett volna, amelynek tetejét a csillagos égbolt adta. Út a semmibe. Reiko kezdett rettegni attól, mit talál az út végén, mikor tisztás nyílt előtte. Wente parancsot adott a kutyáknak, majd leszállt a szánkóról, miután az megállt. A kutyák egy kunyhót ugattak, amely mintegy varázsütésre bukkant fel. Reiko sután feltápászkodott, Wente pedig odarohant a kunyhóhoz. – Mi ez a hely? – Reiko szinte el sem hitte, hogy ember által készített építmény létezhet itt. – Férfiak jönnek ide, mikor vadásznak – mondta Wente. A vadászkunyhó zsúppal volt kibélelve, hó borította, de menedéket nyújtott a hideg elől. Reiko egész nap nem volt hajlandó arra a lehetőségre gondolni, hogy a kutyák Maszahiro halott, megfagyott testét találják majd meg. Most elöntötte a megkönnyebbülés. A kunyhó felé botorkált. – Maszahiro! Maszahiro! – kiáltozott. Wente leemelt egy zsúpdarabot a falról. A még mindig befogott kutyák betüremkedtek a kitárt nyíláson. Alig várták, hogy elérjék a zsákmányt, amit egész nap követtek. Wente benézett, aztán komor arccal fordultak Reiko felé. – Nincs itt – mondta. A csalódás megsebezte Reikót. Szinte el sem hitte. – Itt kell legyen! Itt kell lennie! Maszahiro! – Bebotorkált a kunyhóba. Az ajtón beszűrődő homályos holdvilágnál látta a szőnyeggel burkolt

151

falakat, a hideg hamuval teli tűzgödröt. A hely elhagyatott volt. Reiko térdre rogyott. Túlságosan fájt ez, hogy sírjon. Wente bevezette a kutyákat a kunyhóba, azok pedig lelkesen szaglásztak körbe. A lány letérdelt a tűzgödör mellé, hamut emelt ki, átszűrte ujjai közt, megszagolta. – Vadászok nemrég mentek. ● Reiko feltételezte, Wente meg tudja állapítani, mennyi ideje égett a tűz. De mit számít ez? Maszahiro nincs itt. A kutyák ugattak, morogtak valami miatt, amit a sarokban találtak. Néhány futón volt az. – Szagolják fiút. Itt ült, itt aludt – mondta Wente. Ez nem nyugtatta meg Reikót. – De hol lehet most? – rimánkodott. Akarata ellenére is elképzelte, hogy lehunyt szemmel, mozdulatlanul fekszik a hóban. Igaz, úgy képzelte el, hogy a mellkasa emelkedik-süllyed, lassan lélegzik. A makacs remény, hogy megmenti, nem akart meghalni benne. Wente kilépett a kunyhóból és Reiko utána sietett. – Tovább kell keresnünk, menjünk. De Wente lekötözte a holmijukat a szánkóról, és behurcolta a kunyhóba. – Itt maradunk éjszaka. Jön reggel, megyünk. – Nem várhatunk addig – Reiko szörnyülködött. – Éjszaka hideg, veszélyes. – Wente kicsomagolta az ételt, a hálómatracot. – Kell meleg, enni, aludni. – Nem érdekel. – Reiko ugyan csonttá fagyott, de azt mondta. – Meg kell találnom a fiamat, mielőtt túl késő. – Holnap. – Wente modora együttérző volt, de határozott. – Kutyáknak kell pihenni. A kutyák összebújva feküdtek kimerülten a kunyhó padlóján. Reiko feladta, mert tudta, hogy az élete a kutyák jó egészségén és jó erőnlétén múlik. Segített Wentének gallyakat gyűjteni az erdőben, hogy tüzet rakjanak. Wente kvarckőhöz ütögetett egy vasdarabot. A szikrák tüzet gyújtottak. A lány meggyújtott egy cserép olajlámpát, majd a tűzgödör szélére tette. Reiko kétségbeesetten meredt a padlóra. A lámpafény fekete mintákat világított meg a szőnyegen. A korom szóródhatott szét, de úgy nézett ki szinte, mintha írásjegyek lennének… Wente már csaknem rájuk lépett, amikor Reiko felkiáltott. – Várj! Ne! – És a padlóra mutatott. – Ez is egy üzenet a fiamtól. A homokba írta. Azt írta. Mama! Papa! Találkoztam néhány kedves bennszülött vadásszal. Hazamegyek velük a falujukba. Maszahiro. Hatalmas, áldott megkönnyebbülés öntötte el Reikót. A lidércnyomásos kép, hogy fia a hóban haldoklik, megváltozott. Most boldog életet látott maga előtt. Azt, hogy megetetik, védik és biztos helyre kísérik a bennszülöttek. Maszahiro ismét becsapta a halált. – Falu nem messze. Holnap odamegyünk – mondta Wente. Kis tüzet rakott, megetette a kutyákat és azok kisvártatva aludtak is. Reiko és Wente meleg gyümölcsteát ittak, és liliomgyökér gombócból és szárított lazacból készült levest ettek. Az étel, a világosság, a pattogó tűz, és a horkoló kutyák megnyugtatták Reikót. Amint a bizonyosság is, hogy holnap újra látja Maszahirót. Bár távolról sem volt meleg a kunyhóban, elégedetten, boldogan elszundikált. Wente nyugtalan volt. Újra meg újra az ajtóhoz ment, és kikukucskált az éjszakába. – Mi baj van? – Reikót most teljesen fölébresztette a veszély, mely korábban nem fordult meg az agyában. – Medvék vannak odakint? Wente a fejét rázta, majd leült. De áradt belőle a feszültség, úgy figyelt. Néhány pillanat múlva ismét felpattant, és kinézett. – Valami baj van. Mondd el, mi az – mondta Reiko. ●

152

Szano, Hirata, Marume, Fukida és a Patkány egymás mellett feküdtek a vár alatt és kukucskáltak ki a rácson. Éjszakára elcsöndesedett a nyüzsgés a fukujamai várban és az udvar is üres volt, kivéve azt a két katonát, aki a főbejárat felé tartott. – Mi van ezekkel? – súgta Fukida. – Túl alacsony rangúak a mi célunknak – felelte Szano. – Hamarosan késő lesz, hogy bárkit is elkapjunk – figyelmeztette Marume. De néhány pillanat múlva maga Okimoto kapitány jelent meg. – Aha, ez már jobban tetszik. – Marume kirontott a rácson. Szano és a többiek kihúzott karddal követték és támadtak Okimotóra. – Hé! Mi… – Okimoto csodálkozva megtorpant. Szano és emberei körülvették. Hirata hátulról megragadta, elvette kardját és a torkára szorította a karját. – Engedjen el! – Okimoto fulladozva markolászta Hirata karját, a levegőt rugdosta, de Hirata minden erőfeszítés nélkül tartotta. A kapuból az őrök a segítségére siettek. – Mindenki dobja el a kardját, különben meghal! – adta ki Szano az utasítást. Fegyverek hullottak a hóba. Ezek az emberek Okimoto bajtársai voltak. – Helyes! Most pedig nyissatok kaput! Az őrök vonakodva, de azonnal engedelmeskedtek. Marume és Fukida felrohantak a lépcsőn. Hirata maga előtt lökdöste Okimotót, aki botladozva nyögte. – Mit akarnak? – Macumae nagyúrra beszélni – felelte Szano. – Te pedig segítesz, hogy eljussunk hozzá. – Behátrált az ajtón, majd odaszólt az őröknek. – Meg se forduljon a fejetekben, hogy követtek. Ő és emberei átvonultak Okimotóval a váron. Összefutottak katonákkal, akik izgalomba jöttek, fegyvert rántottak, és elálltak útjukat, ám Szano egyre csak rájuk kiáltott. – Hátra! Elfogtuk a kapitányotokat! – Hirata pedig erősebben szorította Okimoto torkát. Okimoto különös, fulladozó hangokat hallatott. – Engedjetek át, vagy megöljük! Elérték a kamrát, ahol Macumae nagyúr nyüszített ágyán. Még mindig le volt kötözve. Két férfi szolgáló tartotta a fejét. Az arcát vér borította, amely a szájából csorgott elő. Vigyorogva morgott a szolgákra, akik szétfeszítették az állkapcsát. Az orvos egy cserépedénnyel állt mellettük. – Mi folyik itt? – kérdezte Marume. Úgy tűnt, a doktor jobban aggódik a betege miatt, mint amennyire megrémiszti a szökött foglyok hirtelen betoppanása. – Macumae nagyúr megpróbálta halálra harapni magát. Megpróbálunk nyugtatószert adni neki. Folyadékot öntött Macumae nagyúr szájába. Macumae hánykolódott és kiköpte a szert. Az ajka és a nyelve sebes volt. Tekare láthatóan nem adta fel, hogy meggyilkolja. – Nagyuram! – kiáltott föl Okimoto. Hirata elengedte, a kapitány pedig letérdelt Macumae nagyúr mellé és könnyek törtek ki belőle. Szano látta, hogy ez a kemény, sőt kegyetlen ember, őszintén szereti az urát, és mélyen megrázta annak állapota. – Meg tudja gyógyítani? – fordult a doktorhoz. Az orvos bánatosan rázta a fejét. – Akkor hadd próbáljam meg én – mondta Szano. Mindenkit elküldött az ágytól, és leguggolt Macumae nagyúr mellé. – Tekare jól figyelj rám. Rájöttem, ki ölt meg. A halott lány szelleme véres fogával Szanóra vicsorgott. – Már tudom. Ő az. – Beleharapott Macumae nagyúr ajkába. A férfi felsikoltott és újra folyni kezdett a vér. – Nem – mondta Szano. – Ő mindenben ártatlan, kivéve, hogy másokat büntetett a te halálod miatt. A nővéred gyilkolt meg. – Wente? – Megvetés színezte Tekare hangját. – Ö túl gyenge és jámbor ehhez. Ő soha nem mert volna kezet emelni rám. Szano legalább annyit elért, hogy elvonja a figyelmét Macumae nagyúrtól. Most már csak meg kellett győznie. – Veled volt a halálod éjszakáján. Berohant az erdőbe, te pedig követted. – Igen. Honnan tudja? – Régi barátod, Daigoro árulta el. Ő is ott volt, látott. Tudni akarod, miért futott el Wente? Tekare zavartan ráncolta a homlokát. – Mert zaklatott volt. Mert el akart menekülni előlem. 153

– Pontosan ezt akarta elhitetni. De nem ez volt az oka. Be akart csalni a halálos csapdába. Bár Szano látta, hogy megrázta a lányt, amit hallott, Tekare ezt mondta.– Ez nevetséges. Wente nem elég ravasz ahhoz, hogy eszébe jusson a rugós nyíl. – Nem kellett okosnak lennie – mondta Szano. – Volt egy bűntársa. Ketten esküdtek össze, hogy meggyilkolnak. Egyikük felállította a csapdát, a másik gondoskodott arról, hogy belelépjél. – Nem! – Tekare immár meg volt győzve. Felkiáltott felháborodásában. Testvére, akit alsóbb rendűnek gondolt, akit egész életük során elnyomott, végül legyőzte őt. Teste rázkódott a takaró alatt, nekifeszült a köteleknek. De közben kiengedte markából Macumae nagyurat. – Látod szerelmem, nem én voltam! Ártatlan vagyok – hallatszott egy férfihang. – Akarják tudni, ki volt Wente bűntársa? – kérdezte Szano. Tekare zokogott, káromkodott – Nem úszhatja ezt meg! A sírba kergetem! – Ki volt? – merült fel Macumae nagyúr. – Gizaemon – közölte Szano. Macumae nagyúr szelleme átvette a férfi arcvonásait. Torz volt a döbbenettől. – A nagybátyám? Soha senkit nem bántana, aki fontos nekem. Okimoto kapitány is hitetlenkedett. – Soha nem árulná el urunkat. Hirata felmutatta a fokpiszkálót. – Valamennyien tudják, hogy ez Gizaemoné. Akkor dobta el, amikor felállított a csapdát, de megtaláltam. Ő a bűnös. – A nagybátyám. Mintha az apám lett volna. Az életemet rábíztam volna. – Macumae nagyúr olyan arcot vágott, mint a gyerek, aki vígan csúszkál az ösvényen, amikor hirtelen egy budi nyílik meg alatta. Mélyről hallatszott a hangja. – És megfosztott volna a nőtől, akit szeretek. – Aztán elöntötte a harag. – Felelnie kell a tettéért. Azonnal vezessék ide. – Sajnos nem lehetséges. Elment – mondta Szano. – Hová ment? – Hol van Wente? – merült fel Tekare. – Látni akarom. – Wente reggel elszökött – magyarázta Szano. – Gizaemon meg akarja gyilkolni, hogy senkinek ne árulhassa el az összeesküvésüket. Gizaemon üldözőbe vette. – Szano a feleségéről nem tett említést. Macumae nagyúr és Tekare úgysem törődött Reikóval. – Én meg az embereim elkapjuk őket, de szükségünk van a segítségére. Szánkók, kutyák és katonák kellenek. – Azon kívül kalauzok – szólt közbe Hirata. – Hadd jöjjön velünk a két bennszülött. – Amit csak akarnak – mondta Macumae nagyúr. – De én is magukkal megyek. – Ahogyan én is – mondta Tekare rajta keresztül. Szanónak egyáltalán nem tetszett a gondolat, hogy vele tartsanak. – Ez nem jó ötlet. Lehet, hogy hosszú út lesz, de önnek rossz az egészsége. – Ha én nem megyek, nem mennek a katonáim, szánkóim, kutyáim sem. De a barbárok sem – jelentette ki Macumae nagyúr. – És nélkülük nem jutnak messzire. Ha Szano meg akarja menteni Reikót, nem sok ideje maradt a vitára. Még kevésbé volt választása. – Hát jó. – Ha bárki is igazságszolgáltatás elé állítja ezt a két gyilkost, az én leszek – mondta Macumae nagyúr. – Én – visszhangozta Tekare hangja. – Hajnalban indulunk – jelentette ki Macumae. – A hajnal túl késő – tiltakozott Szano. – Túl veszélyes éjszaka utazni Ezogashimán – közölte Macumae nagyúr. – Meg kell várunk a napkeltét. Addig is előkészülünk az útra. Oldozzanak el minket. ● – Félek, találnak meg itt – mondta Wente. – Úgy érted Macumae nagyúr emberei? – kérdezte Reiko. Wente bólintott.

154

Minél távolabb kerültek Fukujamától, annál inkább csökkent Reikóban ez a félelem. – Nem láttuk, hogy bárki követett volna minket. Talán nem is tudják, hogy eljöttünk a várból. Lehet, hogy nem is érdekli őket. Reiko úgy gondolta, hogy a katonák valószínűleg nem gondolják, hogy érdemes két nőt követni. Egyetlen ember van, akit biztos, hogy érdekel a sorsa, az Szano. Elöntötte valami szomorú vágyakozás a férje után. Szanónak feltehetőleg sejtelme sincs arról, hogy elment, és őneki fogalma sincsen, mi történhetett vele. Wente mit sem törődött a nyugtató szavakkal, járkált fel-alá a kunyhóban, a kezét tördelte. Reiko is kezdett ideges lenni. – Mitől vagy olyan biztos abban, hogy jönnek? Wente habozott. Láthatóan majd szétszakadt. Egy, csak rá tartozó dolgot meg akart őrizni magának, de nagy volt a kísértés, hogy könnyítsen terhén. Sóhajtott. – Nem akarja, hogy én menjek el. – Ki? – Gizaemon. – Miért követne? Wente a tűz mellett térdelt, lehajtotta a fejét és alig hallható hangon szólalt meg. – Hogy ne mondjam el. – De mit? A tűz leégett, már csak parázslott, de Reiko nem a fizikai hidegség miatt érezte a hirtelen borzongást. – Hogy ő öl meg Tekare. – Gizaemon a gyilkos? – Reikót inkább megzavarta a dolog, mint meghökkentette. Gizaemon eddig is Szano kedvenc gyanúsítottja volt. Nem volt igazi meglepetés számára, hogy kiderült a bűnössége. – Te tudtad. Wente némán bólintott. – Mióta? – Az éjjel, hogy Tekare meghal. Reiko zavara hitetlenkedésbe váltott. – De nem mondtál semmit? – Közelebb húzódott Wentéhez, aki kerülte a tekintetét. – Felfogod, mennyi bajt megakadályoztál volna, ha idejében elmondod? Wente nyomorultul horgasztotta le a fejét. – Sajnálom. – A sajnálat nem elég. – Reiko bármennyire is szeretett volna barátjára támadni és kiadni haragját, érezte, hogy van még valami a történetben. Valami rossz. Próbálta kideríteni a többit. – Honnan tudod, hogy Gizaemon gyilkolta meg Tekarét? Talán láttad, amint felállítja a csapdát? – Nem – suttogta Wente. Körülötte titkoktól sistergett a levegő, mintha legyek zúgnának rothadó hús körül. – Akkor hogyan? – Tévedés volt – mondta Wente nyomorultul. Ezt mondta akkor is, amikor Reiko először kérdezte a gyilkosságról. De Reiko immár tudta, hogy Wente nem úgy értette, hogy Tekare halála baleset volt. – Mondd el, mi történt. Ez alkalommal az igazságot akarom hallani. Wente a tűzbe meredve mormolta. – Egyik nap veszekedtem Tekaréval. Japán hölgyek nem szeretni zaj, szólnak Gizaemonnak. Ő szétválaszt minket. A tűzgödörben a gallyak fehérre égtek, bordákra emlékeztettek. A vöröslő szikrák körül kavargó füstujjak között Reiko látta maga előtt Wentét és Tekarét, amint karmolják, ütik egymást és kiabálnak, majd Gizaemont, amint szétválasztja őket.

155

– Ő hallja, mit mondunk – folytatta Wente. – Megérti, hogy én haragszom Tekaréra, mert rosszul bánik velem. Később megkeres engem. Azt mondja, csináljak valamit, hogy Tekare többé ne bánthasson engem. Én kérdezem, hogyan? Azt mondja, csak csináljam, amit ő mond. Reikót elöntötte a csodálkozás. Legmerészebb álmaiban sem képzelte volna, hogy egy japán egy bennszülöttel együtt tervelik ki a gyilkosságot. De főképp nem képzelt volna összeesküvést a mogorva, kemény szamuráj és eközött a jámbor, derék asszony között, akikben semmi közös nincs. Kivéve a vágyat, hogy e bizonyos személytől megszabaduljanak. Reikóba beléhasított a rémület. – Másnap mondja, vigyem ki Tekarét a váron kívülre, sötét után – folytatta Wente –, a fák közé, az ösvényre. Mondta, hogy csináljam, Tekare üldözzön engem a meleg forráshoz. Mondta, én ne menjek végig a forráshoz, álljak meg a nagy tölgyfánál. Bújjak el a fák között, míg Tekare elmegy mellettem. Aztán hazafutok. Ez minden. Wente hangjából visszatükröződött a meglepődés, amit érezhetett, hogy Tekaréval való problémái ilyen könnyedén megoldódhatnak. Reiko pedig azon lepődött meg, hogy egyáltalán nem úgy történt a dolog, ahogy várta. A két összeesküvő egyáltalán nem vitatta meg a gyilkosságot. – Úgyhogy csináltam, amit Gizaemon mondott. Tekare könnyűvé tette. Amikor ettük vacsorát, szidott, veszekedett. Én kimentem várból, ő követett. Én vezettem az ösvényre, futottam. Úgy történt, ahogy Gizaemon mondta. De másnap reggel… Az emléktől árnyék vetődött Wente arcára. – Tekare meghalt. Akkor már tudom, miért akarta Gizaemon, hogy az ösvényre vezessem, hogy megölhesse. – A lány gyötrődő pillantással nézett föl Reikóra. – Soha nem gyanítottad? – hitetlenkedett Reiko. – Nem – csapott Wente öklével a térdére. – Gondoltam, akar beszélni Tekaréval, a fák között, talán ráijeszteni, hogy hagyjon engem békén. – Azon nem is gondolkodtál, miért akar Gizaemon segíteni neked? – Azt hittem, sajnál – felelte Wente, mintha puszta szánalom rávehette volna Macumae nagyúr nagybátyját, hogy segédkezet nyújtson az általa megvetett faj egy példányának. – Tévedés volt – makacskodott. Az ő tévedése, ami aztán végzetesnek bizonyult a testvére, Tekare számára. – Én csak szabad akartam lenni Tekarétól, nem akartam, hogy meghaljon. Reiko felfogta, hogy Wente jóval kevésbé volt felelős, mint Gizaemon. Hogy inkább naiv, mint gyilkos. De Tekare meghalt, akár így akarta Wente, akár nem. És Wente tettei hozzájárultak a gyilkosság borzalmas következményeihez. – El kellett volna mondanod – szólt rá Reiko haragosan. –Ennyivel tartoztál a testvérednek. Bármilyen rosszul is bánt veled, nem szolgált rá a halálra. Megérdemled a büntetést. Wente összehúzta magát, megszégyenült. – Gizaemon mondta nekem, ha beszélek, megöl. Próbáltam jóvátenni, amit csináltam. – Bánat és könyörgés sütött a lány szeméből. – Próbálok segíteni megtalálni fiad. Reiko végre megértette, miért volt hajlandó Wente kockázatot vállalni, miért barátkozott vele. Nem pusztán azért, mert megvédte Macumae úrhölgytől. Wente magát hibáztatta azért, ami Maszahiróval történt, és jóvá akarta tenni azt, akárcsak a testvére meggyilkolását. Az elveszett kisfiú és a kétségbeesett anya megadta a lehetőséget, de Reiko egy másik, kevésbé nemes motívumot is sejtett. – Ugye nemcsak az én és a fiam kedvéért hoztál ide? – mondta. – Féltél Gizaemontól, főleg Orgona halála után. Nyilván sejtetted, hogy Gizaemon ölte meg őt is. Wente bűntudatos arca elárulta a választ. – Ezért siettél annyira eltávozni a várból – mondta Reiko. –Gizaemon tart attól, hogy megtörsz és vallasz. El akartál tűnni a szeme elől, még mielőtt megölne téged is. Most már értem, miért üldözne minket. – De Reiko azt is felfogta, hogy nem Wente az egyetlen, akire Gizaemon

156

veszélyt jelent. Ha a férfi rájuk bukkan, ő is belekerül a képbe. Gizaemonnak még egy tanút el kell hallgattatnia. – Sajnálom – súgta Wente. Ám Reiko nem bocsáthatott meg neki, annak ellenére sem, hogy Wente jó volt hozzá. Ha Wente azonnal feladja magát és Gizaemont, Macumae nagyúr megbünteti őket, aztán megnyugszik. Tán nem őrül meg és nem zárja le Ezogashimát. Reikóban fortyogott a harag. Így építette tovább spekulációja láncát. Sem Maszahiro, sem ő, sem Szano nem lennének most ebben a helyzetben. Reiko a tűzgödör átellenes részére húzódott és a hűlő, sziszegő hamvak felett meredt Wentére. – Amikor a nap felkel, indulunk. Jobb lesz aludni – mondta Wente egy idő után jámboran. Reiko túl zaklatott volt, hogy aludjon, de túlságosan kimerült is. Szüksége volt a pihenésre. Keresett egy szőnyeget, és végighevert rajta. Wente kiterítette matracát és rá a vastag takarót, amelyet magukkal hoztak. – Gyere, aludj velem. – Köszönöm, nem. – Reiko el sem hitte, hogy Wente ilyen intim közelséget javasol a történtek után. – Muszáj. Egyedül hideg, együtt meleg – mondta Wente. Reiko látta, hogy a kis tűz, amelyet Wente épített, nem őrzi egész éjszaka a meleget. Máris borzongott, úgyhogy vonakodva odament Wentéhez. – Levenni ruhát – szólt rá Wente, és közben ő is levette, csizmáját, kabátját, ruháját. Reiko döbbent sértődöttséggel meredt rá. Nem vonzották szexuálisan a nők, és borzongott a gondolatától is, hogy hozzáérjen. Wente keze véres, még ha nem is szándékosan. – Ruha le, melegebb – magyarázta Wente, a tudás tekintélyével. – Rajta hagy, megfagy. – Reiko felfogta tévedését, és úgy döntött, ha túl akarja élni a kalandot, jobb lesz, ha azt teszi, amit Wente mondd. Amilyen gyorsan csak tudott, levetkőzött. A hidegtől remegve bújt be a takaróval fedett matracra Wente mellé. Megrándult az arca, amikor mezítelen hátuk egymáshoz ért. Wente újabb nehéz takarókat húzott magukra, fejükre, egész testükre. Testük átmelegítette a sötét, zárt kis helyet a takaró alatt. Wente kisvártatva már aludt is. Reiko hallgatta a puha légzését, érezte érett női illatát. Miközben ő is álomba merült, még átfutott benne a csodálkozás. Itt van a semmi közepén, egy gyilkos lányhoz bújva, akitől az élete függ és az, hogy látja-e még egyszer a fiát.

157

A

délután kibillentette a zenitjéről a napot. Kutyaszánok hosszú menete vágtatott át a hosszú mezőn Ezogashima bennszülött területén. Urahenka és Awetok törzsfőnök vezette a menetet, minden erőfeszítés nélkül, mintha csak repültek volna kutyáik mögött. Szano a gyeplőbe kapaszkodott a csúszkáló szánon. Hirata úgy tűnt, elsajátította ezt a közlekedési módot, de azért Szano káromkodásokat hallott maga mögül. Hátranézett a válla mögött és látta, Marume lehuppan a szánjáról. Fukida állt meg, hogy felsegítse. Vagy negyven katona éljenezte meg a mutatványt. Macumae nagyúr egyenesen állt a szánján, előre dőlve, akár egy hajóorr dísze. Tökéletesen egyensúlyozott. Testét Tekare uralta, aki beleszületett abba, hogy a havon vitorlázzon. Szano látta maga előtt a nyomokat, amelyeket hajnal óta követtek. Hosszú csíkok húzódtak előttük a hóban. Egyes helyeken párhuzamosan futottak, máshol összekeveredtek. A nyomokat Gizaemon és katonái hagyták, amikor Reiko és Wente nyomát követték. Reggel Szano és társai megtalálták annak a tűznek a maradványait, ahol Gizaemonék töltötték az éjszakát. Nem messze volt az ainu vadászkunyhótól, ahol egy nemrégiben leégett tűz hamvai jelezték, hogy a nők ott aludtak. Szano azért imádkozott, hogy ne legyen túl késő. ● Reiko és Wente egy hegyes-erdős vidéken keresztül kanyargó patak mentén haladtak. Alattuk zuhatagok csillogtak a napsütésben, száraz, arany sás dugta ki fejét a jég alól, a part mellett. Följebb magas fenyők és cédrusok álltak, súlyos jégdarabokkal ágaikon. A messzeségben hósipkás hegyek emelkedtek. Olyan tiszta volt a levegő, hogy úgy tűnt, szinte karnyújtásnyira vannak. Fenséges fehér felhők lebegtek a türkizkék égen. Reikót lenyűgözte a táj szépsége. Arra gondolt, hogy ez a föld időtlen idők óta az ainuké, de most elveszíthetik. A bánat a szívében együtt élt az örömmel, hogy láthatja Maszahirót. Bárcsak lett volna valaki, akivel megoszthatja gondolatait, de csak Wente volt vele. Bár Reiko Wentébe kapaszkodott, térdével szorította a másik nő testét, tegnap este óta nem szóltak egymáshoz. Wente vallomása áthatolhatatlan sorompót emelt kettejük közé. Mintha csak jéghegy lett volna. Reiko sejtette, hogy meg kellene bocsátania Wente tévedését, főleg azok után, amit a lány érte tett, de túlságosan is haragudott. Wente se beszélt, félt provokálni Reikót. Csak a folyó, a szél, a ziháló, futó kutyák és a havon sikló szánkó hangja törte meg a csendet, míg végül Reiko más hangot is meghallott. Különös, disszonáns, mégis vidám zene hangja volt. Wente mosolya felé villant. – Falu – mutatott a lány előre. A zene hangosabb lett, a kutyák izgatottan ugattak és gyorsabban futottak. A szánkó befordult egy kanyarban a patak mellett, és felbukkant szemük előtt a falu. Vagy tíz zsúptetejű és falú kunyhó lehetett egy fennsíkon, a folyó fölött. Wente megállította a szánt, ott, ahol az ösvényt kitaposták a lábnyomok, amelyek a falu és a víz széle között mutatták az utat. Eloldotta a

158

kutyákat, azok pedig felszáguldottak. Reiko Wentével együtt utánuk rohant, levegőért kapkodva érkeztek meg a faluba. A falu üresnek tűnt, bár Reiko most már kivette a hangokat. Egy dallamot énekeltek, valami húros hangszer kíséretében és mindehhez dobok peregtek. – Hol lehetnek? – Reiko körülnézett. A házakat fűzfavesszőkből készített kerítés vette körül, seprőkre emlékeztettek, hosszú függőleges nyelükkel. Látta a házak mellett a budikat, a lábakon álló raktárépületeket, a faállványokon a megnyúzott szarvast és a lelógó halakat. Wente és a kutyák a falun túl, az erdő felé tartottak, Reiko pedig követte őket. A fák között egy nyitott térségen néhány száz bennszülött volt látható. Szarvasbőr kabátjuk és szőrme lábbelijük fölött geometriai mintás foltokból összerakott ruhákat viseltek. A férfiak dobokat vertek és valami húros hangszeren játszottak, amely a szamiszen ainu változatának tűnt. Az asszonyok bambusz szálakat tartottak szájukban, és azzal adtak ki zümmögő hangot. Vad, zajos mulatságnak tűnt. Reiko nem is látta a tömegen keresztül, mi történik középen. – Mit művelnek? – Iomante, medveszertartás – magyarázta Wente. Arca sugárzott a boldogságtól. – Tiszteljük medveistent, hazaküldjük a szellemvilágba. Törzsek jönnek más faluból ünnepelni. Tetovált asszonyok és erőteljes, szakállas férfiak üdvözölték. Wente szeretettel ölelgetett mindenkit, amíg észre nem vették Reikót. Nem értették, mit keres közöttük egy japán behatoló. Wente magyarázkodni kezdett, bemutatta nekik. Ám Reiko utat tört magának a tömegben, mindössze egyetlen személyt látott, aki érdekelte. – Maszahiro! – kiáltotta. Középen egy barnamedve bukkant fel a letaposott havon. Húsz vagy harminc férfi tartotta vissza, vastag kötelekkel. A medve vadul, mégis játékosan morgott. Kutyák ugatták és támadták. A tömeg énekelt, tapsolt, ujjongott. Az anyák korholták gyerekeiket, akik túl közel merészkedtek a medvéhez. Egyszer csak egy kisfiú kivált a csoportból s Reiko felé szaladt. – Anya! – kiabálta. Maszahiro volt. Hangja olyan boldogsággal töltötte el Reikót, hogy az már szinte gyötrelmes volt. Maszahiro feléje futott, ő pedig kitárta karját. Körötte mintha mindent eltüntetett volna a vakító fény. Maszahiro mintha illúzió lett volna, amelyet vágyakozása keltett életre. De aztán ott volt az ölelésében, valódi tapintható lényként. Reiko vadul ölelte magához, mintha csak a tengerből húzta volna ki, amelyben mindketten csaknem megfulladtak. Aztán eltolta magától, és a látványában gyönyörködött. Maszahiro ugyanolyan bennszülött ruhát viselt, mint a többi gyerek. Szinte meg sem lehetett különböztetni tőlük. Vékonyabb volt, mint amire Reiko emlékezett, haja hosszú és rendetlen, de az arca ragyogott, csillogott a szeme. – Hát eljöttél, anya? Megkaptad az üzeneteimet? – Igen – Reiko arcán megjelent az első őszinte mosoly azóta, hogy a gyerek eltűnt. A nyomorúságtól megdermedt izmok felengedtek. – Hozzád vezettek az üzenetek. Milyen okos kisfiú vagy. Sok könnyet ejtett Maszahiro miatt, de egyszer sem sírt olyan hevesen, mint most. Egész mélyéből robbant a zokogás, valósággal fojtogatta. Térdre rogyott és teste fájdalmasan rángatódzott. Olyan sokáig nyomta el félelmét, hogy Maszahiro meghalt, fojtotta vissza magában, pecsételte le a makacs reménnyel, hogy ismét láthatja. Most pedig minden robbant, szelleme elengedte, mintha csak végzetes méregtől szabadulna. Maszahiróhoz szorította arcát, beszívta édességét. Úgy érezte, most vesz először levegőt azóta, hogy elvesztette. – Anya, ne sírj! – paskolta hátát. – Minden rendben van. Amikor a sírás alábbhagyott, tiszta, áldott nyugalom töltötte el Reikót. Felállt és letörölte szemét, arcán a könnyek nem fagytak meg a hideg levegőben. Egész teste ragyogott a melegségtől, az újraéledő szellemi tűztől. Reiko Maszahiróra mosolygott. Ezentúl abba sem hagyja a mosolygást. Körülötte minden ragyogott a napsütéstől. A bennszülöttek ruhái, ékszerei, a nevetés, a zene. A világ színesen és élettelien újjászületett. – Szeretném, ha megismernéd a barátaimat – mondta Maszahiro, és két, a közelben ácsorgó kisfiúra mutatott. Az egyik nagyjából egyidős volt vele, a másik serdülő, az arca már borostás. 159

Szégyellős kíváncsisággal méricskélték Reikót. – A nevük Totka-maru és Notok. – Maszahiro a saját nyelvükön szólt hozzájuk, már kezdte megtanulni. – Megmondtam nekik, hogy te vagy az anyám. – A két gyerek meghajolt Reiko felé. – Az apjukkal vadásztak aznap, amikor elfutottam a várból. Az erdőben találtak rám és magukkal hoztak. És nézd, mit adtak nekem. Megmutatta Reikónak a kis íjat és a tegeznyi nyílvesszőt a hátán. – Most már vadászhatok velük. Reiko a fiúkra mosolygott. – Köszönöm – mondta őszinte hálával. – Örökké le vagyok kötelezve nektek. Rádöbbent, hogy nagyon sok hálával tartozik még valakinek. Megfordult, hogy Wentét keresse. Bármit is tett a lány, legalább részben jóvátette azzal, hogy ő újra láthatja a fiát. Wente egy csoport férfivel és nővel beszélgetett. Vadul gesztikulált. Reiko feltételezte, most meséli el nekik, hogy Macumae nagyúr hadat üzent népüknek és serege már úton is van. A bennszülöttek hitetlenkedő csodálkozással, kérdésekkel reagáltak. Aztán szanaszét siettek és továbbadták a hírt. A zene és az ünnepség abbamaradt, rémület lett úrrá a tömegen. – Anya, mi történt? – kérdezte Maszahiro. Idős férfiak, akik fejükön faháncsból font fejfedőt viseltek – Reiko feltételezte, hogy a törzs vénei – parancsokat harsogtak. A nők összeszedték a gyerekeket. A férfiak egy nagy faketrechez vezették a medvét. Wente odafutott Reikóhoz. – Kell elbújni! – És ezzel az erdő felé húzta. – Majd később elmagyarázom – mondta Reiko Maszahirónak, és magával húzta a menekülő anyák és gyermekek között. De most már hallotta a kutyák ugatását a távolból. Egyre közelebb értek, és mintha minden irányból jöttek volna a hangok. Elöntötte a rémület, hogy Gizaemon megtalálta őt meg Wentét. A férfi seregével sokkal gyorsabb volt, mint ők. A falusi kutyák morogtak, csaholtak, érezték az ellenség közeledtét. A nők menekültek, de az elöl haladók olyan hirtelen torpantak meg, hogy a hátul jövők beléjük ütköztek. A nők sikoltottak, férfiak kiáltoztak japánul: – Megállj! A tömeg irányt váltott. Nők és gyerekek özönlöttek el Reiko, Wente és Maszahiro mellett. Pórázon vezetett kutyák, katonák futottak utánuk. – Futás! – kiabálta Wente. Ő, Reiko és Maszahiro visszafelé futottak a falu irányába. Aztán újabb katonák vették körül a bennszülötteket. Egyre szűkült a kör a házak körül és vágta el a menekülés útját. A medve kiszabadult, a falusi kutyák pedig kétségbeesetten vonyítva néztek szemet a katonákkal. Reiko látta, hogy a vének Gizaemonnal és parancsnokaival vitatkoznak. Nyilván tudni akarják, mit tettek, amivel rászolgáltak a háborúra. Gizaemon kérdéseket vakkantott. Tekintete körbecikázott. – Nem szabad megtalálni minket – nyüszítette Wente. Olyan erősét rántott Reikón, hogy az asszony másik kezéből kicsúszott Maszahiro keze. Maszahiro kiáltott. – Reiko! – Látta, hogy a gyerek azok közé kerül, akiket a katonák összetereltek. Próbált kiszabadulni Wente kezéből. – Nem veszthetem el újra! De Gizaemon és parancsnokai már feléjük tartottak. Wente betaszította egy kunyhóba, mely máris tele volt rémült asszonyokkal, csecsemőkkel és gyermekekkel. Reiko és Wente közéjük olvadtak. Odakint japán férfiak kiabálták Wente nevét, és követelték, hogy a falusiak vezessék őt elő. Aztán hallatszott a zaj, hogy házról házra járnak. Reiko érezte, hogy Wente a karját szorítja. Rádöbbent arra, hogy bár Wente technikailag gyilkos, mégsem szolgált rá arra, hogy összeesküvő társának kezétől meghaljon. Ez nem igazság, főként, ha Gizaemon, akinek nagyobb szerepe volt a bűnben, megússza. Katonák tépték föl az ajtót fedő szőnyeget. Napvilág csapott be a nőkre, akik összehúzódtak félelmükben. – Kifelé! – harsogták a katonák, és kezdték kirángatni a nőket a kunyhóból. Reiko tapogatózni kezdett. Megtalálta az ablakot fedő függönyt és felemelte. – Erre! – szólt oda Wentének és kimászott a nyíláson. De hallotta a kunyhóba rontó katonákat és Wente sikolyát is, amikor megragadják. Reiko elrejtőzött a kunyhó mögött. Kikukucskált az épület mögül. Látta, hogy két férfi Gizaemonhoz taszigálja Wentét. A bennszülöttek zavarodott tekintettel figyelték a jelenetet, de Reiko nem látta 160

köztük Maszahirót. – Abbahagyhatjátok a keresést! Megtaláltuk! – szólt oda Gizaemon a katonáknak. A katonák térdre kényszerítették Wentét, és hátrafeszítették a fejét, hogy szabadon legyen a torka. Gizaemon előhúzta a kardját. A falusiak felnyögtek. Wente sikoltott, könyörgött. Bennszülött férfiak léptek közelebb késekkel, kardokkal és lándzsákkal, de a katonák visszaszorították őket. A bennszülöttek vadul küzdöttek, de nem volt esélyük, a japán pengék lemészárolták őket. A férfiak elestek, a nők gyászosan jajgattak. Reikón úrrá lett a rémület. Vér szennyezte az ünnepi ruhákat és vöröslött a havon. A medve hangosan morgott, megvadította a vérontás. Gizaemon Wente fölé magasodott, megvetés látszott az arcán. Wente lehunyta szemét, ajka néma, kétségbeesett imát mormolt. Gizaemon úgy mészárolja le, mintha valami állat lenne. Senki nem mentheti meg, kivéve Reikót. Reikót az érzelmei kétfelé hajtották. A józan ész azt mondta neki, fusson rejtőzködjön. A benne levő anya Maszahirót akarta megtalálni, más nem érdekelte. De a becsület azt mondta, nem állhat tétlenül, miközben Wente meghal. Kilépett a kunyhó mögül és felkiáltott. – Gizaemonszan. – Mindenki felé fordult. Gizaemon megmerevedett. – A! Reiko úrhölgy! – Úgy tűnt, örül, hogy látja. Nem valami jó jel. Wente úgy pillantott rá, mint megmentőjére. – Ne ölje meg! – Reiko arra gondolt, legalább elhalaszthatja az elkerülhetetlen. – Nem állíthat meg – mondta Gizaemon lenézően. Reiko, amilyen gyorsan csak lehetett, improvizált. – Nem büntetheti meg Wentét, azért, mert kicsempészett engem a várból. – Nem akarta, hogy Gizaemon megtudja, tisztában van annak a valódi okával, amiért Wentét holtan akarja látni. – Az én hibám, én beszéltem rá. – Reiko ellenállt a kísértésnek, hogy Maszahirót keresse a tömegben. Gizaemonra szegezte tekintetét. – Kérem, ne bántsa emiatt! Gizaemon ellenséges, gyanakvó pillantással tanulmányozta. Reiko érezte, hogy azon tűnődik, csakugyan ennyire nem tud semmit a Wentével való összeesküvésről, mint ahogy mutatja. – Ez nem a maga dolga, maradjon ki belőle. Wente szeme üveges volt. A rémülettől mozdulni sem tudott, már nem tusakodott. Vizelet látszott alatta a hóban. – Ez a sok ember mind látni fogja, hogy megöli őt. Túl sok a tanú – mondta Reiko kétségbeesetten. – Az ő bajuk – vicsorgott Gizaemon. Kardja megvillant, a penge átvágta a lány torkát. Borzalmas, gurgulázó sikoly hallatszott. A vér vörös gejzírként lövellt ki. Gizaemon hátra lépett, hogy ne érje. A katonák elengedték Wentét. A lány a hóra rogyott, a teste rángatódzott. – Wente! – Reiko odarohant, letérdelt mellé. Ölébe vette barátnője fejét, nyöszörgött. Kesztyűjét a sebre szorította, reménytelenül kísérelte meg elállítani a vérzést. – Sajnálom! ● De már késő volt bocsánatot kérni. Wente teste megmerevedett, a szeme elhomályosult. Reiko pedig siratta a nőt, aki az utolsó pillanatig hűséges barátja volt. Wente rászolgált arra, hogy megbocsássa neki szerepét a testvére halálában. Életével fizetett féltékenységéért, gyűlöletéért és hiszékenységéért. Hideg árnyék magasodott fölé. Felnézett. Gizaemon állt mellette. Alakja feketén rajzolódott ki a nap előtt. – A barbárok nem merik elmondani, és különben sem számít, mit mondanak. Egyetlen tanú van, aki érdekel, és ez ön, Reiko úrhölgy. – Gizaemon hangja elárulta, hogy a férfi tisztában van azzal, hogy Wente mindent meggyónt neki. – De ön nem él annyi ideig, hogy beszélni tudjon.

161

K

ét katona megragadta Reikót. Az asszony minden erejével rúgkapált. Öklével ütötte a férfiakat, rúgta hasukat, lábukat, ágyékukat. Azok társaiknak kiabáltak segítségért. Végül négy-öt-hat férfi birkózott vele. Lecsúszott a kesztyűje és körmét szántotta a férfiakba, de azok mozdulatlanul tartották karját, lábát. Csak testét vetegette és a fejével csapkodott. – Be kell vigyük az erdőbe, ahol nem találnak rá – mondta Gizaemon az embereinek. Miközben elcibálták, Reiko még segítségért sem kiálthatott, nehogy a fia a segítségére siessen és megöljék vele együtt. A szánok hirtelen megálltak a pataktól fölfelé vezető ösvény alján. Szano és emberei leugrottak a szánokról a falu alatt, ahová Reiko és Wente mehetett. Szano szíve összeszorult a kunyhók körül csoportosuló katonák láttán. Gizaemon megelőzte. Szano, Hirata és a nyomozók Awetok törzsfőnök és Urahenka előtt értek föl az ösvényen. A faluba érve bennszülött férfiak holttestét pillantották meg. További bennszülöttek katonák kíséretében ácsorogtak. Szanót elöntötte a rémület. Ezek szerint Gizaemon hadserege megtámadta a falut. Mi történt Reikóval és Wentével? A katonák a közeledő csapat felé fordultak. – Hol van Gizaemon? Hol van a feleségem? – kiáltotta Szano. Azokat megdöbbentette hirtelen érkezése. Csodálkozó tekintetük Szano mögé cikázott a többi Macumae-katona irányába, akik Szano mögött sorakoztak föl az ösvényen. Felemelték kardjukat és harcra készültek. De Macumae nagyúr zihálva megérkezett a faluba és kiadta a parancsot. – Megállj! Kócos volt a haja és égett a szeme megviselt arcában, de erőt nyert az út során. Kéznél volt a bosszú az ő és Tekare számára. – Letenni a fegyvert! Engedjetek át minket! A katonákat megdöbbentette gazdájuk látványa. Félrehúzódtak Szano, Hirata és a detektívjeik előtt, akik átsiettek a falun Macumae nagyúr és katonái kíséretében. Szano csaknem megbotlott az elvágott torokkal fekvő, halott asszony holttestében. Wente volt. Gizaemon már végzett bűntársával. Szano kikövetkeztette, hogy most Reiko következik. Reiko nyilván rájött arra, ki a gyilkos, és ő az egyetlen, aki tanúskodhat Gizaemon ellen. Macumae nagyúr tátott szájjal meredt Wente testére. Tekare vad kifejezése árnyékolta arcát. Rugdosni kezdte Wentét és bennszülött nyelven átkozta. Tekarét felzaklatta, hogy elvették tőle a bosszú lehetőségét. Szano előre csörtetett a bennszülöttek között, míg meg nem pillantotta Reikót négy katona között, akik az erdő felé rángatták. Gizaemon is velük volt. 162

– Gizaemon! – kiáltott föl Szano. A férfi megfordult. Ellenszenv torzította el arcát, amikor megismerte Szanót. De amikor megpillantotta a Szanót kísérő katonákat is, a döbbenet rendezte át vonásait. Megállt és megálltak a Reikót ráncigáló férfiak is. Reiko arcán a rettegést felváltotta a boldogság. Szano bármennyire is örült, hogy látja feleségét, Gizaemonra koncentrált. – Parancsolja meg az embereinek, hogy engedjék el! – Hogy a pokolban jutott ki a várból? – Macumae nagyúr engedett minket szabadon. Gizaemon arca értetlenséget sugallt. Majd megjelent rajta a hitetlenkedés, mikor Macumae nagyúr jelent meg Szano mellett. – Igen, bátyám! – Öcsém! – Gizaemon megingott, mintha csak megütötték volna. – De miért? Macumae nagyúr odaszólt a Reikót lefogó katonáknak. – Engedjék el! – Ne, ne engedjétek! – hallatszott Gizaemon éles ellenparancsa. A katonák kompromisszuma azt volt, hogy letették Reikót a földre, de továbbra is fogták a kezét. Az asszony remény és rémület keverékével nézte a férjét. – Szano kancellár megoldotta a bűntény rejtélyét. – Macumae nagyúr hangja remegett a haragtól. – Teljesítette a kötelességét. A legkevesebb, amit cserébe tehettem, hogy szabadon engedtem. Gizaemon elsápadt. Egészen szürke lett, amikor felfogta, mit jelentsen ez. – Mit keresel itt? – Te ölted meg Tekarét. Én pedig azért jöttem, hogy felelj nekem – mondta Macumae nagyúr. – Szano kancellár azt mondta, hogy én öltem meg azt a lányt? Ez nevetséges. – Gizaemon megvető hangjából kiérződött a zavar. – Hazudik. – A bizonyítékok nem hazudnak. Otthagytad az egyik fog-piszkálódat a fák között, amikor felállítottad a csapdát Tekarénak – mondta Macumae nagyúr. – Jobban kéne vigyáznod, hova dobod őket. – Akkor is eldobhattam, amikor Tekarét kerestem, amikor eltűnt. – Gizaemon álla rángatózott és közben újabb kifogásokat keresett. – Vagy Szano kancellár tette oda, hogy bűnösnek állíthasson be, hogy ellenem fordítson. – Nem, bátyám. – Még ha Macumae nagyúr mostanáig nem is döntötte el, hogy hisz Szanónak, jól olvasta a jeleket Gizaemon viselkedéséből, akiből sütött a bűntudat. – Te fordultál ellenem. – Ujjával Gizaemonra mutatott, majd öklével a mellkasára csapott. – Hogyan? – csattan föl sértett, megbántott hangon. – Hogyan árulhattál el annyira, hogy meggyilkoltad a nőt, akit szerettem. Az, hogy hűtlenséggel vádolta, valamit összetörhetett Gizaemonban. Hiszen ez a legkomolyabb vád, amellyel egy gazda illethet egy szamurájt. – Én soha… – Elég a hazugságokból! El fogod mondani az igazat, még ha erővel is kell kivegyem belőled. Macumae nagyúr intett embereinek. Azok kardot rántottak és bácsikája felé közeledtek. Gizaemon békéltető mozdulattal tárta szét kezét. – A te érdekedben tettem. Hogy megvédjelek attól a barbár ringyótól, aki tönkretett. – Ne merészeld ringyónak nevezni! – szólt rá Macumae nagyúr. – Még hogy én ringyó! – visszhangozta Tekare hangja. – Te akartad az igazságot hallani, hát akkor nézz szembe vele. – Gizaemon azon a hangon beszélt, amellyel gyerekkorában fegyelmezhette unokaöccsét. – Hiszen az volt, kihasználta a férfiakat, kihasználd téged. – Ő szeretett. – Elvakított a bájával. – Gizaemon hangjából sütött a keserűség Tekarével szemben, és a szánalom, amiért unokaöccse ilyen vak. – Olyan volt, akár a többi barbár, gyűlölte a japánokat, mert úgy gondolta, ártunk neki és a népének. Ahányszor csak ránk nézett, láttam a szemében. Leginkább téged hibáztatott,

163

Ezogashima urát. És úgy fizettette meg veled, hogy a szemed előtt engedett más férfiakat magához. – Nem igaz! – kiáltotta Macumae nagyúr, bár az arckifejezésén látszott, hogy Gizaemon tükröt állított a Tekarével való viszonyáról a szeme elé. – A szerelmi bájital, amit adott neked, méreg volt. Méreg, amely beteggé és gyengévé tett. Tudom, kipróbáltam egy kutyán. Megbetegedett, megvadult, aztán meghalt. Ugyanez történt volna veled is végül, ha én nem lépek. Szano látta, hogy Gizaemon megpróbálja Macumae nagyúr haragját Tekare felé fordítani. Talán jó lenne, ha nagybácsi és unokaöcs kibékülnének, még akkor is, ha Gizaemon ezáltal megmenekülne az igazságszolgáltatás elől. Szano hajlamos lett volna Gizaemont elengedni, hagyni, hogy megússza a gyilkosságot és annak következményeit is, ha Gizaemon békén hagyja Reikót. Szano látta, hogy ugyanezek a gondolatok cikáznak felesége fejében is. Látta a reményt a szemében. De Macumae nagyúr így szólt. – Nem érdekel. Inkább haltam volna meg az ő kezétől, mintsem, hogy nélküle éljem át ezeket a hónapokat. – Jobb neked nélküle. – Nem volt jogod meghozni ezt a döntést. – Szamuráj kötelességem volt – vitatkozott Gizaemon. – Meg kellett szabadítanom a gazdámat a gonosz befolyástól, még akkor is, ha ő nem akart megszabadulni tőle. Ez a harcos útja. Szano nem helyeselhetett egy gyilkosságot. Még akkor sem, hogyha az rossz befolyástól szabadította meg Macumae nagyurat. A benne levő harcos igenis helyeselt. Gizaemon lépését a tisztesség diktálta. Az ura jóléte járt a szívében, még akkor is, ha nem láthatta előre a következményeket. Honnan is tudhatta volna, hogy Tekare még a halála után is manipulál? Gizaemon védekezése valóságos gyötrődésbe váltott. Kinyújtotta kezét Macumae nagyúr felé. Pillanatok alatt megöregedett, mintha csak testét fiatalon tartotta volna eddig titka. De most, hogy a titok kiderült, ismét csak rothadó, halandó test lett belőle. – Ha tudtam volna, hogy mi történik… A bűnbánattól új ráncok jelentek meg arca szikár bőrén. – Egész életedben irányítottalak, vigyáztam rád. Több vagy, mintha a fiam lennél. Te vagy az életem. Soha nem akartalak bántani, sajnálom. Ha vissza tudnám csinálni a dolgokat, megtenném. Szavai megingatták unokaöccse eltökéltségét. – Tudom, bátyám – suttogta Macumae nagyúr. Előrébb botorkált, kezét kinyújtva megfogta Gizaemonét. Szano meghatódott annak ellenére is, hogy nem szívesen hagyott bűnt megtorlatlan. Látta, hogy Reiko is elernyed, és érezte, mint csökken a feszültség a körben állók között. Minden békésen végződhet, ha nem is kielégítően. Aztán Macumae nagyúr teste megrándult, akár a halász által horogra ejtett angolnáé. Tekare haragtól izzó vonásai jelentek meg arcán. – Hát én nem bocsátok meg! – köpte a szavakat. – És nem tudod visszacsinálni, amit velem tettél! Gizaemon hátrahőkölt, Tekare pedig tovább ostorozta. – Ki vagy te, hogy kritizálni merészelj, amiért kihasználtam Macumae nagyurat? Te és a magadfajtája használták ki a népemet. Elveszitek a halat, amit fogunk, az állatot, amit levadászunk, a dolgokat, amiket készítünk. És fillérekkel fizettek értük. A férfiaitok a gyönyörükre használtak engem. És te sem vagy jobb náluk, mert elloptad az életemet! – Te pedig hagynád, hogy megússza, uram? Bizonytalanság tükröződött Macumae nagyúr arcán. Szanónak elege volt abból, hogy a szellem újra csak bajt kever. – Vége, Tekare – mondta. – Már épp elég embert megbüntettél a meggyilkolásod miatt. Most már hagyj minket békén. Macumae nagyúr Szano felé fordult. – Maradjon ki ebből. – Mellbe vágta Szanót, aki hátrahőkölt, hogy Hirata kapta el.

164

– Azt mondtad, hogy meg akarod bosszulni a halálomat – nyaggatta Tekare Macumaét. – Azt mondtad, szeretsz… – Így is van. – Akkor bizonyítsd be. Adj életet életért, amit elvettek tőlem. Öld meg! Macumae nagyúr hitetlenkedve meredt saját, Gizaemonra mutató kezére. – De hisz ő vér a véremből, hús a húsomból, és csak jót akart nekem. Én… – Gyáva! Ezogashima ura vagy, mégis félsz ettől az embertől, mert egész életedben uralkodott rajtad. – Tekare átkai hangzottak Macumae nagyúr szájából. – Ha nem vagy képes megölni, bízd a katonáidra. Macumae nagyúr tehetetlen volt az őt uraló gonosz szellem ellen. Felnyögött. – Rendben, ha ez téged boldoggá tesz, szerelmem. – Intett katonáinak. – Öljétek meg a bácsikám! A katonák karddal a kézben, vonakodva, mégis engedelmesen közeledtek Gizaemon felé. Az ő katonái egyetlen egy kivételével, aki Reikót fogta, előre ugrottak, hogy megvédjék. – Ha hozzám érnek, Reiko úrhölgy halott! – kiáltotta Gizaemon. A katona Reiko torkának szegezte pengéjét. A pániktól az asszony szeme elkerekedett, arca grimaszba rándult. – Ne! – harsogta Szano. Macumae nagyúr katonái összecsaptak Gizaemon embereivel. Azok küzdöttek, igyekeztek védeni gazdájukat. Szano, Hirata és a detektívek belevetették magukat a küzdelembe. Elráncigálták a Macumae-katonákat, a nagyúr ököllel püfölte Szanót és embereit. Ő és Tekare egyszerre kiáltották. – Menjetek innen! Hadd végezzék ki! – Én magasabb rangú vagyok, mint a gazdátok. Az én parancsom érvényes. Abbahagyni a harcot! – kiabálta Szano. A katonák tán tisztelték tekintélyét, vagy tán nem igazán akartak bajtársaikkal küzdeni, akik ugyanazt a klánt szolgálták egész életükben, de engedelmeskedtek Szanónak. – Magam ölöm meg! – visította Macumae nagyúr Tekare hangján. Gizaemonra rontott. Marume detektív elkapta. Bár Marume nagyobb és erősebb volt, Macumae nagyúr csaknem kiszabadult, Fukida segített lefogni. Tekare káromkodott és karmolászott. Szano dühödten fordította kardját Gizaemon felé. – Most pedig engedje el a feleségem! – Sajnálom, ő az életben maradásom kulcsa. – Gizaemon állával biccentett a Reikót lefogó katona és többi embere felé. – Gyertek! Távozunk. Reikót pajzsként maguk elé tartva behátráltak az erdőbe. – Mit gondol, hova menekülhet? – szólalt meg Szano. – Bőven van rejtekhelye ezo területen olyasvalakinek, aki tudja, hogyan kell túlélni itt. Márpedig én tudom. Szano látta, hogy Awetok törzsfőnök és Urahenka hátulról Gizaemon mögé lopakodtak, íjjal célba vették. Más bennszülöttek a medvét tartották kötélen. – Remélem, megbocsátják a bennszülötteknek, ha úgy gondolják, hogy nem látják szívesen a földjükön – intett Szano feléjük. Gizaemon vetett egy pillantást hátrafelé. – Az embereim meg én távol tudjuk tartani ezeket a vadakat, amíg el nem érjük a partot. – Csapata összegyűlt, szánjai és kutyái készen álltak az indulásra. Ők is nyílvesszőket és lándzsákat szegeztek a bennszülöttek felé. – Szerzünk egy hajót. – Hová? Egész Japánban körözni fogják. – Akkor átkozott legyek, bármit is tegyek. – Gizaemon gúnyos vakmerően vágta oda. – Akkor miért ne harcoljak? – Akkor adja meg magát, és én megbocsátom a gyilkosságokat és mindent, ami azóta történt – mondta Szano. – Még ha bíznék is ebben, márpedig nem bízok, egy igazi szamuráj soha nem adja meg magát – jelentette ki Gizaemon, ahogy Szano előre sejtette. – Most pedig figyeljen ide. Ha én nem jutok ki ebből a faluból élve, akkor a felesége sem. Szano megbénult a kétségbeeséstől. Nem tudott mit tenni Gizaemon ellen úgy, hogy bajba ne keverje Reikót. De ha elengedi Gizaemont, az biztos megöli később a feleségét. A bennszülöttek 165

lövésre készen álltak. Macumae nagyúr nyüszítve küzdött a detektívekkel. Szano látta, hogy a katonák egyre nyugtalanabbak. Ez a patthelyzet nem tarthat soká. Reiko szemében könyörgés látszott, hogy tegyen valamit, bármit. Még soha nem érezte magát ilyen tehetetlennek. Húr pattanása zizegett a levegőben. Hangos puffanás követte. A Reikót fogó férfi felsikított, elengedte az asszonyt, elejtette karját, és a jobb szeméhez kapott. Tollas végű rövid nyíl állt ki belőle. Vér ömlött végig arcán. Billegni kezdett, aztán holtan rogyott össze. Csodálkozó kiáltások hallatszottak a nézők felől. Szano arra pillantott, amely felől a nyílvessző röppent. Az egyik kunyhó tetején Maszahiro állt. Íj volt a kezében és diadalmasan nevetett. Hatalmas, súlyos sötétség emelkedett fel Szanóról. A fény visszatért a világba, egész lénye örömtől lüktetett. A fia életben van. Legszívesebben térdre rogyott volna, hogy sírjon és hálát adjon az isteneknek. De nem volt rá idő. Nem tűnődhetett azon, hogyan lett ilyen tökéletes lövész Maszahiróból. Reiko kiszabadult, felé rohant. – Kapjátok el! – kiáltotta Gizaemon. A katonák űzőbe vették Reikót. Az asszony cikcakkban futott, Szano pedig karddal a kézben a katonák után. Hirata és a detektívek csatlakoztak hozzá. Macumae nagyúr katonái harcolni kezdtek Gizaemon embereivel. A bennszülött férfiak és nők lándzsákkal, botokkal és késekkel estek neki minden japánnak. A medve vadul, morogva támadt mindenkire, aki csak útjába került. Maszahiro újabb nyílvesszőket lőtt ki, mint ahogy a többi bennszülött fiú is a tetőkről. Az erdő harci kiáltásoktól, összecsapó pengék csattanásától és gyötrelmes sikolyoktól visszhangzott. Az asszony megcsúszott a jégen és elesett. Gizaemon rávetette magát. Reiko az utolsó pillanatban gurult odébb. Egy katona kapta el Reikót hátulról. Fölemelte a földről és megpörgette, Reiko pedig hiába püfölte kézzel-lábbal a levegőt. Szano lecsapott a kardjával, a térdén vágta el a katona lábát. Az visítva ejtette el Reikót és esett össze. Az asszony rohant tovább, de néhány más katona elterelte Szanótól, egyenesen a faluban zajló ütközet felé. Macumae nagyúr összefüggéstelen parancsokat harsogott a saját hangján. Tekare hangján átkokat harsogott, és kardjával saját embereit mészárolta. Gizaemon Szanónak rontott. A düh randa grimasszá torzította Gizaemon arcát. Szeméből sütött a kétségbeesés és még őrültebbnek tűnt, mint Macumae nagyúr valaha is. Vadul Szano felé csapott kardjával. Oly gyorsan támadtak és hárítottak, hogy kardjaik mintha pengék ciklonjává változtak volna. Hirata és a bennszülöttek egyesült erővel támadták Gizaemon seregét. Bennszülött nők siettek Reiko segítségére és támadtak az őt kergető katonáknak. Gizaemon emberei sorra estek össze a fiúk által kilőtt nyílvesszőktől. Szano szinte észre sem vette a káoszt. Harc közben nem volt idő gondolkodni. Teste támadt, elhajolt, pördült, puszta ösztönből működött. A fémnek csapódó fém hangja megsüketítette. Észre sem vette a kritikus hibát, amely eldöntötte a harc kimenetelét. Gizaemon az egyik pillanatban még vadul küzdött vele. A következőben Szano érezte, hogy pengéje húst és csontot ér, Gizaemon felmorajlott. A jobb csuklójához kapott, vér lövellt ki belőle. A keze eltűnt, Szano lemetszette. Most ott hevert a hóban, és az ujjak még mindig markolták Gizaemon kardját. Gizaemon rettenettel figyelte levágott kezét. Szanót megdöbbentette ez a hirtelen győzelem. Szíve még mindig hevesen vert, mellkasa zihált. Izmai megfeszültek a harcban. De körötte a harc kezdett alább hagyni, ahogy a Macumaekatonák észrevették, hogy Gizaemonnak vége és nem kell tovább megosztani lojalitásukat. Hirata és az ainu férfiak körülvették Gizaemont, ő pedig fél térdre rogyott a rámutató kardok és lándzsák körében. Legyőzve, de túl büszkén ahhoz, hogy könyörületért esedezzen, nézett fel Szanóra. Szano érezte, hogy Macumae nagyúr durván odébb taszítja. Macumae nagyúr kardja vöröslött azoknak a japánoknak a vérétől, akiket Tekare gyilkolt meg. A lány vonásainak maszkja fedte arcát tisztábban, mint valaha. Szano még a tetoválást is látta a férfi szája körül. – Az enyém! – mondta Tekare. Gizaemon tragikus kétségbeeséssel nézett föl unokaöccsére. Már sápadt volt a vérveszteségtől, félhalott. Macumae nagyúr meglendítette kardját és levágta Gizaemon fejét. 166

Vér lövellt ki Gizaemon nyakából és a feje a földre hullott. Macumae nagyúr magas, éles hangon felkiáltott, teste hátra feszült, és a fájdalomtól eltorzult az arca. Az izmai görcsbe rándultak, a kard kihullott kezéből. Lábujjai megfeszültek, fellökték a talajról. Emberi árnyék szabadult ki belőle, egy mezítelen árnyék. A jelenet nézőiből kiáltás tört ki. Macumae nagyúr eszméletlenül, bágyadtan zuhant el. Az árnyék egyre részletesebb lett, egyre valósabb, míg végül Tekare meg nem jelent a maga valójában. Szano döbbenten meredt rá. A lány gyönyörű volt, barna bőrű, ajka telt, akár egy egzotikus virág a kék tetoválásban. Haja hosszú, hullámos, fekete, szeme sötét, mély, sokat sejtető. Mellbimbója merev, izmai erősek, akár egy férfié, mégis karcsú, hajlékony, nőies. Tekare elégedett mosollyal szemlélte meg Gizaemon holttestét. Végre bosszút állt. Diadalmas pillantása végigsöpört nézőközönségén, amely megbűvölten, csendben és mozdulatlanul állt. Aztán megfordult és elindult az erdő felé. Előtte a fák úgy remegtek, akár egy festmény, egy vékonyka selyemfüggönyön a szélben. Mennydörgés rázta meg a földet, amikor nyílás tárult a szellemvilágra. Tekare belépett a remegő fák közé, majd eltűnt, mintha milliónyi fényrészecskéből állt volna, amelyek egyenként alszanak ki. A ragyogás hirtelen megszűnt és a világra csönd borult. Mindenki az erdő felé nézett, ahol Tekare eltűnt. Okimoto kapitány kiáltott fel. – Macumae nagyúr! – Odarohant összeesett gazdájához, rázni kezdte, az arcát paskolta. Nem ébredt fel. Katonák állták körbe a nagyurat, egyesítette őket a félelem, hogy meghalt és ők gazdátlan szamurájjá válnak. Meg is feledkeztek arról, hogy az előbb még harcoltak, ölték egymást. Szano letérdelt, Macumae nagyúr orrához tette fülét, a nyakához az ujját. – Lélegzik és a pulzusa erős. Awetok törzsfőnök szólalt meg és a Patkány fordított. – Nagy sokk volt a szervezetének, amikor Tekare távozott belőle. Aludni fog egy ideig, aztán rendben lesz. Vigyék haza. Néhány katona egy szánra fektette Macumae nagyurat. Mások összeszedték a holtakat és sebesülteket, összesen vagy húsz embert. A bennszülöttek gyászolva térdeltek a maguk halottai mellett. Urahenka Wentét dédelgette ölében, rázta a zokogás egész testét. Sírás hangja töltötte be a levegőt. Szano átvette az irányítást. Awetok törzsfőnökhöz fordult. – A Macumae klán, a Tokugawa rezsim és a magam nevében elnézést kérek a népétől a szenvedésért. Gondom lesz rá, hogy kártérítést kapjanak. Addig is véget vetek a háborúnak. Awetok főnök bólintott, hogy elfogadja, ha nincs is megbocsátva minden. Szano aggódva nézett körül a faluban. A fia hangját hallotta. Látta, hogy Maszahiro és Reiko kéz a kézben futnak felé. Maszahiro kiszabadította magát Reiko kezéből, és Szano karjaiba vetette magát. Szano fölemelte. Mindketten nevettek örömükben. Könnyek homályosították el Szano látását. Nem tűnt tisztességesnek, hogy ilyen sokan meghaltak és szenvedtek, és ő mégis ilyen boldog. De a sors ingája kilenghet holnap. Most egyelőre ünnepli a csodát. – Apa, tudtam, hogy itt vagy Ezogashimán. Tudtam, hogy eljössz – mondta Maszahiro. Szanót meghatotta, hogy a fia ennyire bízott benne. – Honnan tudtad? – Láttalak. – Csakugyan? – Szano szeretettel mosolygott és arra gondolt, milyen jó képzelőereje van Maszahirónak. Legalább ez vigaszt nyújtott neki. – Hol? – Tegnap az új barátaimmal vadásztunk az erdőben, és hirtelen ott voltál előttem. Marume meg Fukida nyomozókkal, és a Patkánnyal voltál. Nem emlékszel? Kísérteties érzés bizseregtette meg Szanót. Eszébe jutott látomása Fukujama városa mellett. Maszahiro játékosan a mellkasára csapott. – Integettem is, apa. Te meg visszaintettél. Te is láttál engem.

167

M

acumae nagyúr a szobájában feküdt a fukujamai várban. Ösztövér testét vastag takaró borította, a fején hálósipka volt. Mocorgott és ásított. Szeme táskás volt az álmosságtól. Pislogva nézett a mellette térdelő Szanóra. – Üdvözlet a világban! – mondta Szano. – Szano kancellár. – Macumae nagyúr láthatóan csodálkozott, de úgy tűnt, eszénél van. – Hol vagyok? – Az otthonában. Macumae nagyúr felkönyökölt és körülnézett. – Az utolsó emlékem az, hogy egy bennszülött faluban vagyok. Hadd nézzek ki. Szano felállt és kinyitotta az ablakot. Egy újabb hatalmas hóvihar egészen a korlátig betemette a kertet. Maszahiro hógolyózott Reikóval, azzal a két őrrel, akik segítettek neki megszöknie, a detektívekkel, a Patkánnyal és az ainu ágyasokkal. Nevetgélve dobálták egymást. A bennszülöttek és a japánok közötti értékes harmóniát legalább ideiglenesen sikerült helyreállítani. A halottakat mindkét oldalon igyekezték elfelejteni. A napvilág fehérre festette Macumae nagyúr borostás arcát. – Mennyi ideig aludtam? – Öt napot. – Könyörületes istenek, mi történt? – Nem emlékszik? Az emléktől rémület jelent meg Macumae nagyúr tekintetében. – Megöltem Gizaemon bácsikám, mert megölte Tekarét. – Felnyögött. – Tekare hol van? – Elment a szellemvilágba. – Elment. – Macumae arcán gyász és megkönnyebbülés egyszerre látszott. Felült és megvizsgálta magát. Karját nyújtogatta, kezét nézte, amelyet immár egyedül irányított. Megérintette arcát, amely most már csak az övé volt. – Igen, békében van – bólintott Szano. – Békében – visszhangozta Macumae. – Bárcsak én is békében lehetnék! – Kétségbeesett sóhaj hagyta el ajkát. – Egész életemben szeretni fogom és hiányozni fog. De örülök, hogy elment. Gizaemon bácsikámnak igaza volt vele kapcsolatban. Amikor velem volt, iszonyú dolgokat műveltem, amiket nem akartam, de nem tudtam tenni ellenük. – Szégyen sütött a hangjából. – Nem engedelmeskedtem a sógun törvényének, elhanyagoltam a kötelességem, hagytam lezülleni a birodalmamat. Ártatlan bennszülötteket mészároltam le és üzentem hadat ellenük. Tiszteletlenül bántam önnel és halálra ítéltem a fiát. – Értetlenül nézett Szanóra.

168

– Mindazok után, amit önnel tettem, hogy képes ilyen nyugodtan beszélgetni velem? Miért nem öl meg? – Szerencsére az embereimnek volt annyi eszük, hogy ne kövessék a parancsát, és ne öljék meg a fiamat. Íme, ott van. – Szano az ablakon át Maszahiróra mutatott. – Mint látja, életben és jól van. – Hát nem nekem hála – mondta Macumae még mindig bűntudatosan. – Vezekelnem kell azért, amit tettem. Átadom a birodalmam a sógunnak. Kérem, adjon néhány napot, hogy rendbe tegyem ügyeimet, és búcsút mondjak mindazoknak, akik hűen szolgáltak, még őrületemben is. Aztán seppokut követek el. Szano látta, hogy őszinte a bűnbánat. Macumae nagyúr ismét az az ésszerű, tisztességes ember, mint akinek ismerte. De nem ez volt az egyetlen oka annak, hogy vitába szállt vele. – Nincs szükség rituális öngyilkosságra. Azt a tanácsot adom a sógunnak, hogy bocsásson meg önnek, és hagyja meg Ezogashima urának. – Nem tudta, mennyi befolyása maradt még a sógunra, de megéri megpróbálni. – De vállalnom kell a felelősséget a tetteimért. – Macumae nagyúr eltökéltnek tűnt, nem kereste a könnyű kiutat. – Nem ön volt a felelős, hanem Tekare. Amikor Szano Ezogashimára érkezett, és rájött, mit tett Macumae nagyúr, amikor látta cselekedni, meg nem fordult a fejében, hogy megbocsásson neki. Nemigen volt képes hinni abban, hogy egy szellem megszálljon valakit, még ha személyesen is látta a bizonyítékát. De azután, hogy tanúja lehetett, amint Tekare átmegy a szellemvilágba, miután kiderült, hogy a saját látomása Maszahiróról valós volt, agya elfogadta, hogy Ezogashima olyan hely, ahol a leheletlen is megtörténik. Most már meg volt győződve, hogy Macumae nagyurat csakugyan szellem szállta meg. Nem ő tehet a tetteiről, és az ideiglenes őrület miatt ártatlan. De más oka is volt annak, hogy azt akarja, Macumae nagyúr kezében maradjon Ezogashima. – De én tehetek arról, hogy Tekare így uralkodott rajtam már életében is – tiltakozott Macumae. – Sokan szenvedtek a hibám miatt. Nem úszhatom meg következmények nélkül. – Nem is fogja – nyugtatta meg Szano. – Kártérítést kell fizetnie a meggyilkoltak családjának. Jobb kereskedelmi szerződést kell kötni a bennszülöttekkel. Több szabadságot kell adnia nekik, és megvédeni őket a kizsákmányoló japánoktól. Ha valaki más venné át a birodalmat, az úr segítse a bennszülötteket. Egy új úr sokkal inkább kihasználná őket. – Hát jó. – Macumae nagyúr bizonytalannak, de hálásnak tűnt. – Örökké lekötelezett. Ha bármit tehetek önért, csak mondja meg. Egy bankett, vadászkirándulás, egy hajó, ami hazaviszi, mind az a szőrme, arany, és gyógynövény, ami csak raktáron van. Meggyőzhetem, hogy maradjon a tavasz beálltáig Ezogashimán? Egy neki lekötelezett nagyúr éppen elég jutalom volt Szanónak a jelenlegi billegő politikai helyzetben. És éppen elég ideig távol volt Edótól. – Nem mondok nemet a hajóra. – Bólintott. ● Három nap múlva kéken ragyogott az ég Fukumaja városa fölött. Napfény csillogott a kis, fehér tarajos hullámokon, a kikötőben. Macumae tengerészei megszemlélték a hajót, katonái pedig felszereléseket hurcoltak a fedélzetre. Fejszés parasztok vágták csónakokból a part mentén megfagyott jeget. A vár asztrológusa azt jósolta, hogy a kellemes idő kitart addig, amíg Szano és csapata haza nem ér. Marume és Fukida végigmentek a hajóhídon. – Ha visszaérünk Edóba, bevetem magam egy forró fürdőbe, és ki sem jövök tavaszig – mondta Fukida. – Veled tartok – bólintott Marume. – Odahívunk néhány lányt, egy kis zene és sok szaké, hogy kellemesebb legyen. A Patkány követte őket egy nagy zsák bennszülött holmival, amiket a városban vett. – Soha többé nem jövök vissza ide. Ha legközelebb Szano kancellárnak tolmácsra van szüksége, idejében tudassa velem, hogy eltűnhessek.

169

A rakparton egész tömeg gyűlt össze, hogy lássa a hajó indulását. A városbeli közemberek a várbeli katonákkal és szolgákkal keveredtek. Hirata valamivel odébb állt Awetok főnökkel, aki bekísérte a városba. – Köszönöm önnek és gazdájának, hogy megoldották a rejtélyt, és békét teremtettek – mondta Awetok. Hirata nem felejtette el, milyen sok bennszülött halt meg, hány család gyászol. És azt az ainut sem, aki elvesztette mindkét nőt, akit szeretett. – Nagyon sajnálok mindent. Remélem, Urahenka rendbejön. A törzsfőnök a homlokát ráncolta a faluban hagyott fiatalember gondolatára. – Olyan, akár a penge, ami kőfalat akar átvágni. Vagy megtanul uralkodni a haragján magukkal szemben, vagy az tönkreteszi őt. Az idő majd eldönti, mi lesz belőle és valamennyiünkből. Az ainu nép megmenekült, nem irtották ki őket, de Hirata félt attól, hogy eljön a nap, amikor nem így lesz. Sajnálta őket és szomorú volt, amiért kultúrájuk gazdagságát pont a saját fajtájuk fenyegeti. – Szeretnék hálát mondani a leckéiért. Egészen új világot nyitott meg előttem. Bárcsak ne kéne elmennem! – De érezte, hogy hívja Edo, és tudta, hogy végzete ott várja őt. – Bárcsak maradhatnék, és többet tanulhatnék! A törzsfőnök szigorú arca vidám ráncokba húzódott. – Itt hagyhatja Ainu Mosirt, de Ainu Mosir nem hagyja el önt. Most már a része marad, tanítani fogja. A közelben Macumae úrhölgy és társalkodónői meghajoltak Reiko előtt. – Biztonságos utat kívánunk – mondta az úrnő. Reiko úgy vélte, hogy Macumae úrhölgy egy könnycseppet sem ejtene, ha a hajó elsüllyedne és ő megfulladna. – Köszönöm. Kedves öntől, hogy eljött búcsút inteni. De pillantásuk ugyanolyan jeges volt, mint az Északi-tenger. Reiko úgy gondolta, hogy Macumae úrhölgy inkább azért jöhetett el, hogy lássa, csakugyan távozik. A történtek mit sem változtattak Macumae úrhölgyön. Még mindig keserű volt a lánya halála miatt, és még mindig Tekarét hibáztatta. Keserűsége olyan méreg volt, amely Tekarénak nem árthatott, de az ő életét tönkre tette. Reiko úgy vélte, olyan lecke ez, amelyet érdemes megtanulni Macumae úrhölgytől, még akkor is, hogyha nem helyesli a nő viselkedését. A hajó felé pillantott, amely elviszi őt Ezogashimáról. Maszahiro rohangált a fedélzeten. Beszélgetett Szanóval, aki a korláton áthajolva mosolygott rá. Reiko szívében szakállas horogként ült Macudaira nagyúr haragja, amiért elrabolta fiát és ideküldte, ahol csaknem halál várt rá. Miközben felszállt a hajóra, Reiko ugyanazt a bosszúvágyat érezte, mint Macumae úrhölgy vagy Tekare a japánok iránt. Majd kiderül, mire megy vele. – Alig várom, hogy hazaérjünk és elmeséljem a barátaimnak, mi történt velem. Mit gondolsz, mit szólnak ahhoz, hogy valódi csatában voltam? – mondta Maszahiro. Hát igen. Szano agyában az járt, vajon mi vár rá Edóban. Mennyi teret nyert Macudaira nagyúr az ő terhére, amíg ő távol volt? Abban biztos volt, hogy közeledik a leszámolás, és alig várta a maga részéről. – Öt ellenséget lőttem le – dicsekedett Maszahiro, aztán tovább rohangált a fedélzeten. Reiko Szanóhoz lépett. Aggódó pillantás jelent meg arcán. – Bárcsak ne lenne Maszahiro olyan boldog, amiért ölt! – Szamuráj – mondta Szano bánatosan, de büszkén. – A háború az öröksége. – De még csak nyolcéves. – A mi fiunk. – Szano ara célzott, hogy ő és Reiko is ontottak ki már vért. – És a mi világunkban él. Reiko vonakodva bólintott, de azt mondta. – Bárcsak ne kellett volna ilyen dolgokat átélnie! Bárcsak lenne egy hely, ahol senkinek nem kéne ölnie ahhoz, hogy életben maradjon, ahol békében élhetnénk. – Eljutottunk egészen Japán határvidékéig és nem találtunk ilyen helyet – mutatott rá Szano. – Az emberi természet még Ezogashima gyönyörű vadonát is megfertőzte. Nem hiszem, hogy létezne ilyen hely. 170

Reiko Maszahirót nézte, aki ügyesen, akár egy majom, kúszott fölfelé egy kötélen. – Mi lesz belőle? – Erős és értelmes. Továbbviszi majd a család nevét. – Szano gondolatai elkószáltak. Egy, a fia jövőjénél közvetlenebb kérdés felé. – Mi zavar? – A rejtélynek az a része, amit nem oldottunk meg. – Úgy érted, hogy ki ölte meg Orgonát? – kérdezte Reiko. – Nyilván Gizaemon. Úgy gondolom, hogy Orgona látta, amint felállítja a rugós nyilas csapdát. A lány először senkinek sem szólt. Nyilván tudni akarta, miként használhatja föl legjobban a tudását. Amikor nyomozni kezdtél, nekem ígérte az információt. De közben zsarolni próbálta Gizaemont is. Egyikünkben sem bízott, hogy megkapja tőlünk, amit akar. Így aztán mindkettőnkkel alkudozni kezdett. Gizaemon valahogyan rájött, hogy Orgona velem is beszélt. Talán a lány eldicsekedett valakinek, aki elárulta neki. Gizaemon megbeszélte vele, hogy a forrásnál találkoznak, és ad neki annyi pénzt, hogy Edóba menjen. Ehelyett meggyilkolta, hogy senkinek se beszélhessen. – Reiko sóhajtott. – Orgonának a nagy okossága okozta a vesztét. – Ez valószínűnek látszik – bólintott Szano. – Egyébként soha nem fogjuk biztosra tudni – mondta Reiko. – Egyébként nem az járt az agyamban, hogy ki ölte meg Orgonát. – Miért? Milyen kérdés maradt megválaszolatlan? – Reiko egy pillanatig elgondolkodott. – Az, hogy ki támadott meg téged a várban? – Igen. Kihallgattam a Macumae-katonákat, és találtam egyet, aki megesküszik, hogy Gizaemon vele volt a támadás idején. Úgy gondolom, hogy igazat mond. Nem Gizaemon tette. És nem sikerült megtalálnom, ki volt az. – Lehet, hogy az egyik katona azok közül, akik meghaltak a faluban a csatában, és nem tudott vallani. – Lehet – mondta Szano kétkedve. – De ugyan miért támadott volna meg? – Hogy védje Gizaemont. Ez a gondolat is megfordult Szano fejében. De volt egy olyan érzése, hogy ez tévedés. – Azt hiszem, hogy a támadásnak semmi köze a gyilkossághoz. Azt hiszem, egy volt azoknak az eseményeknek a sorában, amelyek ide vezettek. Meggyőződésem, hogy nem Macudaira nagyúr tehet az ellenem irányuló akciókról, ahogyan én sem az ellene irányulókról. – Akkor ki áll ezek mögött? – kérdezte Reiko. Szanóban kezdett kialakulni egy elképzelés, bár lehetetlennek tűnt. Reiko el sem hinné, ha elmondaná neki. Most már az összes utazó felszállt a hajóra. Folyosót vágtak a jégen a nyitott tengerig, és a tengerészek eloldozták a horgonyköteleket. A partról integettek, odalent az evezősök hajtani kezdték a hajót dél felé. – Ha visszatértünk Edóba, arra is rájövök – ígérte Szano.

171

A szerző eddig megjelent kötetei

Az illatos kimonó 1694, Japán. Tombol az erőszak, két klán vetélkedik a hatalomért, ahol a politikai gyilkosságok hátterében az alapvető emberi ösztönök, vágyak állnak. A zseniális Szano detektív azonban nyomoz… Az illatos kimonó nem csupán egy egzotikus ruhadarab, hanem kulcs egy olyan világhoz, melyről a nyugati társadalmaknak lassan már csak emlékeik lesznek.

Gyilkos érintés A gyilkos érintés a keleti harcművészetek csúcsa, melynek hatása akár napokkal később jelentkezik, vége halál. Az illatos kimonóból megismert Szanónak, aki gazdátlan szamurájból lesz nyomozó, majd az ország kancellárja, a busido szigorú parancsát követve egyre bonyolultabb bűnügyeket kell kiderítenie. Izgalmas regény-krimi a japán középkor díszletei előtt.

www.triviumkiado.hu

172