HÉSZÜKHASZTA JÓZSEF
Az Isten megismerésérõl
ODIGITRIA KÖNYVEK
HÉSZÜKHASZTA JÓZSEF
Az Isten megismerésérõl EGY ÁTHOSZI LELKIATYA LEVELEI
Akadémiai–Odigitria Budapest, 2006
A kötet a Kultúra 2000 program támogatásával jelent meg
A fordítás alapjául szolgáló mû EKFRASIS MONACIKHS EMPEIRIAS toà Gšrontoj 'Iws»f Agion Oroj, 1979 Ekdosij `Ier©j MonÁj Filoqšou Fordította IMRÉNYI DÁVID A fordítást az eredetivel egybevetette és a jegyzeteket írta KISS ETELE és PERCZEL ISTVÁN Szerkesztette HAVASI ÁGNES és KISS ETELE ISBN 978 963 05 8454 8 ISBN 963 05 8454 9
© Ekdoszisz Hierasz Monész Philotheu, Agion Orosz, ”BG”, 2006 © Akadémiai–Odigitria, 2006 Hungarian translation © Imrényi Dávid, 2006 Kiadja az Akadémiai Kiadó, az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztõk Egyesülésének tagja 1117 Budapest, Prielle Kornélia utca 19. www.akkrt.hu www.szakkonyv.hu Odigitria Kiadó, Budapest (A Budai Szerb Ortodox Egyházmegye kiadója)
ELÕSZÓ
Emlékszem, tizenkilenc éves voltam, amikor útnak indultam a Szentséges Szûz virágoskertjébe, az Áthosz-hegyre. A szerzetesi élet felé vezetõ utat édesanyám, ez az erényes és a szerzetességet szeretõ asszony mutatta meg nekem, aki apácaként immár a Teofanó nevet viseli. A megszállás1 borzalmainak elsõ éveiben, amikor abba kellett hagynom gimnáziumi tanulmányaimat, hogy munkát vállaljak, az ónaptárosok* két vóloszi templomának egyikében egy áthosz-hegyi szerzetespap lett a parókus. Õ Hészükhaszta József gerón2 – ahogyan õt nevezte – szerzetese volt. Ez az áthoszi szerzetespap akkoriban értékes tanácsadóm és segítõm lett szellemi utamon. Lelkiatyámul választottam, és elbeszélései, illetve tanácsai nyomán kis idõ elteltével érezni kezdtem, ahogy szívem eltávolodik a világtól, és egyre közelebb kerül az Áthosz-hegyhez. Fõként amikor József atya életérõl mesélt nekem, valami lángra lobbant bennem, égtem a vágytól s a kívánságtól, hogy egyszer megismerhessem. Amikor eljött ennek az ideje – ez 1947. szeptember 26-án történt –, egy reggel egy bárka szép lassan áthajózott velünk a világból a
1 Görögország megszállása a tengelyhatalmak által a második világháborúban több lépcsõben zajlott le, az 1940-ben támadó olasz hadsereget még ugyanabban az évben kiverték, de a német csapatok 1941-ben tartósan megszállták az országot, míg az északi részeket Bulgária rohanta le. A háború idején támadt éhínség során sokan meghaltak vidéken és a városokban egyaránt. 2 Gerón (ógörög), azaz Öreg, újgörögül Jerondasz, szláv nyelveken sztarec. Általánosságban a korosabb, tiszteletreméltó szerzetesek megtisztelõ megnevezése, konkrétabban a különösen tisztelt szerzetes-lelkiatyáké. Még általánosabban „jó öreg” vagy „szép öreg”: kalójerosz annyit tesz, mint szerzetes. Ennek átvétele a román kalugyer, ami átkerült az erdélyi magyar nyelvbe is, ahol „ortodox szerzetest” kezdett jelenteni.
5
Szent Hegyre; azt mondhatnánk, a mulandóság partjáról az örökkévalóság túlpartjára. A Szent Anna-szkíti lépcsõjén egy tiszteletreméltó öreg szerzetes, Arszeniosz atya várt rám. – Nem te vagy a vóloszi Jannakisz? – kérdi tõlem. – De igen, atyám – mondom neki –, de honnan ismer engem? – Ó – mondja õ –, József atya a Boldogságos Elõhírnöktõl3 tudja ezt. Este megjelent neki, és ezt mondta: „Hozok neked egy báránykát, rakd be az aklodba!”4 Gondolataim védõszentem, a Boldogságos Elõhírnök körül forogtak, akinek születése napján én is világra jöttem. Nagy hálaérzet fogott el, hogy így gondoskodott rólam. – No, Jannakisz, gyerünk! – mondja nekem Arszeniosz atya. – Menjünk, mert az Öreg már vár bennünket. Megindultunk a hegynek felfelé. Micsoda érzés volt! Bármekkora képzelõerõvel rendelkezzék is az ember, nem tudja ezt leírni. Azon az estén, a Boldogságos Elõhírnök kápolnájában, amelyet egy barlang belsejében vájtak ki, leborulva5 engedelmességet fogadtam neki. Ott bent, a derengõ fényben lelkem a maga módján felismerte szent lelkiatyám fénylõ arcát. A közösségben én voltam a legfiatalabb, mind testi, mind lelki értelemben; József atya pedig korunk egyik legnagyobb formátumú áthoszi lelki vezetõje volt. Tizenkét esztendeig maradtam a közelében, a lábánál ülve és tanulva. Ennyit élt még találkozásunk után. Isten arra méltatott, hogy utolsó szent leheletéig szolgálhassam. Õ pedig minden szolgálatot megérdemelt, sok-sok szellemi fáradozásáért és szent imáiért, amelyet értékes szellemi örökségként hagyott ránk.
Valóságos istenhordozóként, a legkiválóbb szellemi hadvezérként, a szenvedélyek és a démonok elleni küzdelem tapasztalt tudósaként ismertem meg. Ha az ember a közelébe került, bármily szenvedélyektõl gyötört lett légyen, elkerülhetetlenül kigyógyult a bajából – már ha engedelmeskedett neki. A szerzetesek számára mindennél elõbbre helyezte a Krisztust-követõ engedelmességet.6 A világiak számára legfontosabbnak az értelmi imádságot7 tartotta, de mindig csak tapasztalt lelki vezetõ felügyelete mellett, mivel nagyon félt az emberi eltévelyedéstõl. „Ismersz olyan embert, aki nem kér tanácsot, vagy nem követi mások tanácsát? Biztos lehetsz benne, hogy nemsokára eltévelyedésének is tanúja lehetsz!” – gyakran mondogatta ezt nekünk. Aszkézisünk rendjének megszabásában igen szigorú volt. Egész lelkébõl szerette a „böjtöt, a virrasztást és az imádságot”. A kenyérben és egyéb élelemben mindig mértéket tartott. Nem nyúlt friss ételhez, ha tudta, hogy van elõzõ napi vagy akár harmadnapi maradék. Velünk, fiatalokkal szemben azonban, ami az evést illeti, türelmes volt. Hiszen oly sok testi erõtlenségünket ismerte, hogy úgy ítélte, kímélnie kell bennünket. Ezzel a leereszkedéssel azonban úgy tûnt, ki is merült az engedékenysége, hiszen minden más tekintetben felettébb szigorú elvárásokat támasztott. Nem azért, mert nem tudta megbocsátani a hibákat, vagy nem tûrte az emberi gyengeséget, ha-
3 Vagyis Keresztelõ Szent Jánostól. Mivel Szent János Krisztus eljövetelét elõre hirdette a földön, majd halála után az alvilágban is, az ortodox hagyomány az Elõhírnökként (Prodromosz) hivatkozik rá. Ennek következtében a Prodromosz mintegy Szent János személyneveként is használatos, s innen személynévként került be a görög nyelvhasználatba. 4 A bárányok a szerzetesek, az akol a monostor vagy – ez esetben – a szkíti. 5 Leborulás (metánia) a bûnbánat és a tiszteletadás jelképe. Nagy leborulásnál (nagy metánia) az ember homlokával, kis leborulásnál (kis metánia) kezével érinti a földet.
6 Az engedelmesség Krisztust-követõ, mert õ „habár Fiú volt, megtanulta abból, amit elszenvedett, az engedelmességet, s miután meghalt, mindazok számára, akik engedelmeskednek neki, az örök üdvösség okává lett” (Zsid 5, 8); és mert: „az a lelkület legyen bennetek, amely Krisztus Jézusban volt, aki bár az Isten alakjában volt, nem tekintette rablott kincsnek, hogy egyenlõ az Istennel, hanem kiüresítette magát, szolga alakját vette magára, s az emberek hasonlatosságát felöltve s külsõ alakjára emberként megjelenve megalázta magát és engedelmes volt mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig…” (Fil 2, 5-8). 7 Értelmi imádság az értelem belsõ imája, amelyben az emberi lény középpontja, amelyet az aszketikus irodalom értelemnek (núsz) nevez, értelemrõl az Isten segítségül hívásában és az õ szemlélésében. Ennek gyakorlása azt jelenti, hogy az ember bizonyos feltételek betartása mellett (ezek az Egyházhoz tartozás, az erények gyakorlása, a szentségekbõl való részesedés, tapasztalt lelki vezetõ felügyelete és engedelmesség a lelkiatyának) gondolatban szüntelenül ismétli a „Jézus-imát”: „Uram, Jézus Krisztus, irgalmazz nekem!” Az értelmi imádságot másként szívimádságnak is nevezik.
6
7
nem mert azt várta el tõlünk, hogy lelkünk és testünk minden erejét mozgósítsuk az aszkézisben. Ezt mondta: „Amit nem adunk át az Istennek, hogy õ használja, azt más fogja majd használni. Ezért adja a mi Urunk azt a parancsolatot, hogy szeressük õt „teljes lelkünkbõl és szívünkbõl”8, hogy ne találjon helyet és megnyugvást bennünk a Gonosz, ahol elidõzhet.” Virrasztottunk minden éjjel. Ez volt a szertartásrendünk. Elvárta tõlünk, hogy vérünk hullásáig küzdjünk az álom és a tisztátalan gondolatok ellen. Cellájának sötétjében virrasztott elválaszthatatlan társával, a szüntelen értelmi imádsággal. Mindezek ellenére, még ebben a magányában is tanújelét adta annak, hogy tudja mi történik odakint: hogy mit cselekszünk, hogyan viselkedünk. Egyetlen pillantásával olvasott gondolatainkban. Amikor úgy látta, hogy lelki megerõsítésre van szükségünk, az áthosz-hegyi atyák csodálatos tetteirõl beszélt nekünk. Nagyon élvezetesen mesélt, az ember legszívesebben csak õt hallgatta volna. Természettõl adott elbeszélõképessége ellenére, amikor az isteni megvilágosításról vagy a kegyelem lépcsõfokairól9 mesélt nekünk, gyakran elfogta a szomorúság amiatt, hogy a szegényes emberi szókincs nem tette lehetõvé számára, hogy azokat a mélyebb belátásokat10 kifejezhesse. Szinte megnémult, mintegy messzire távolodott tõlünk, mert nem volt képes elbeszélni azt, ami „a titokzatos Irások több-mint-megismerhetetlen, több-mint-fényességes, legmagasabb csúcsán” nyilatkozik meg, ott, „ahol a teológia egyszerû, feltétlen, változhatatlan és kimondhatatlan misztériumai” lakoznak11
Az én lelkiatyám soha nem tanult teológiát, de mégis mélységes teológiai igazságokat tárt elénk. Egyik levelében ezt írja: „Az igazi szerzetes, amikor az engedelmességben és a csöndességben megtisztítja érzékeit, s így értelme derûssé válik és szíve megtisztul, akkor megkapja a kegyelmet és az ismeret megvilágosítását, és mindenestül fénnyé, mindenestül értelemmé, mindenestül ragyogássá válik,12 s árasztja magából a teológiát. Még ha hárman igyekeznek is leírni, nem tudják követni a kegyelem áradását, ahogy hullámokban hömpölyög, és békességgel, s a szenvedélyek iránti teljes mozdulatlansággal hinti tele a testet. A szív lángol az isteni szeretettõl, és ezt kiáltja: Állítsd meg, Jézusom, kegyelmednek hullámait, mert elolvadok, mint a viasz. És valóban feloldódik, nem bírja elviselni. Az értelem elragadtatik a szemlélõdésre, keveredés történik,13 az ember átlényegül, s olyannyira eggyé lesz az Istennel, hogy már föl sem ismeri, el sem tudja különíteni magát, ahogyan a kemencében izzó vas is hasonlóvá válik a tûzhöz.” E szavaiból is látszik, hogy az isteni „sötétség”, amelyet beragyog a nem teremtett fény, nem volt számára ismeretlen és megközelíthetetlen tájék, hanem jól ismerte mint Isten jelenlétének helyét, vagyis módját, mint kimondhatatlan titkot, mint több-mint-fényes, többmint-ragyogó világosságot. Mindez pedig azért volt így, mert az én lelkiatyám tudott imádkozni. Sokszor, amikor a többórás szívimádság után elõjött cellájából, láttuk, hogy arca átváltozott, és fénytõl ragyog. Nincs semmi csodálnivaló azon, hogy az a fény, amelyben lel-
Vö. MTörv 6, 4: „Halljad Izráel, az Úr, a mi Istenünk egy Úr. És szeresd az Urat, a te Istenedet, egész szívedbõl, egész lelkedbõl, és egész erõdbõl,” Ezt idézi Józsué és Jézus is: Józs 22, 5 (a Hetvenek szerint); Mt 22, 37, Mk 12, 29-30 és Lk 10, 27. 9 Katasztaszisz: aszketikus szakkifejezés: a kegyelem egymást követõ egyre magasabb, vagy a bûn egyre mélyebb állapotait, állomásait jelöli. 10 Noéma: a magasabb szellemi valóságok kegyelem általi közvetlen megtapasztalása; a belátás (noéma) az értelem (núsz) intuitív tevékenységének eredménye. 11 Vö. Areopagita Dénes, A misztikus teológiáról I.1: „Lényegfölötti, több-mintisten, több-mint-jó Háromság, a keresztények isteni bölcsességének õre, vezess bennünket a titokzatos Irások több-mint-megismerhetetlen, több-mint-fényességes, legmagasabb csúcsára, ahol a teológia egyszerû, feltétlen, változhatatlan és kimondha-
tatlan misztériumai az elrejtett-dolgok-beavatottja csöndnek több-mint-fényességes sötétségébe burkolóznak, abban, ami a legsötétetebb, több-mint-túlragyogva azt, ami a leges-legfényesebb, s abban, ami teljesen megérinthetetlen és láthatatlan, többmint-szépséges ragyogással több-mint-eltöltve a szem-nélküli értelmeket.” Ezek a szavak sok száz éven át keresztény misztikusok generációit ihlették kifejezhetetlen tapasztalataik kifejezésére. 12 Vö. Szent Makáriosz, Szellemi homíliák 1. 42f: „ha a lelket teljesen beragyogja Krisztus arca fénye dicsõségének kimondhatatlan szépsége… mindenestül szemmé, mindenestül fénnyé, mindenestül arccá, mindenestül dicsõséggé és mindenestül Lélekké válik…” 13 Vö. Szent Makáriosz, Szellemi homíliák 46, 48f: „ha az értelem szüntelenül az Úr kegyelmében idõzik, akkor egyetlen Lélekké, egyetlen keverékké és egyetlen értelemmé lesz a lélek és az Úr…”
8
9
8
ke folyamatosan fürdött, idõnként láthatóan körülölelte a testét is. Hiszen a szentek glóriája sem más, mint a bensõnket bevilágító és bearanyozó kegyelem teremtetlen világosságának visszfénye. Az Öreg tisztasága csodálatra méltó volt. Emlékszem, amikor esténként bementem a cellájába, az egész helyiség illatozott. Éreztem, amint imádságának illata átitat mindent, ami körülvette, s nemcsak belsõ, hanem külsõ érzékszerveinkkel is felfoghattuk. Amikor a lélek és a test tisztaságáról beszélt nekünk, mindig a Szentséges Szüzet hozta fel példaként. Nem tudom leírni nektek – mondta –, mennyire kedvét leli a Szentséges Szûz az önmegtartoztatásban és a tisztaságban! Mivel õ az egyedüli tiszta Szûz, azt akarja és abban leli örömét, hogy mindannyian hozzá váljunk hasonlóvá. Azt is mondta, hogy nincs kedvesebb áldozat Isten elõtt, mint a test tisztasága, amelyet vér és rettenetes küzdelem árán lehet csak elérni. Végül így szólt: Kényszerítsétek magatokat, hogy amikor megtisztítjátok lelketeket és testeteket, egy pillanatra se fogadjatok el egyetlen tisztátalan gondolatot sem. Vagy vegyük a hallgatást: egyetlen szót sem szólt, ha nem volt rá szükség. Különösen a nagyböjt alatt, amikor Arszeniosz atyával kettesben voltak, egész héten nem törték meg a némaságot. Mindössze a szombat esti vecsernye és a vasárnapi lenyugvási istentisztelet között beszéltek egymással, azután egész héten egy szót sem szóltak. Egymás gondolatait olvasták, úgy értették meg magukat egymással. Mivel pedig az Öreg úgy látta, hogy nagyon hasznos a hallgatás gyakorlása, megtiltotta nekünk is, hogy egymás között beszéljünk, s csak a legelkerülhetetlenebb esetekre engedte meg, hogy megtörjük a csendet. Amikor kiküldött bennünket a remeteségen kívülre, valamilyen „szolgálat” miatt, szigorúan megtiltotta, hogy bárkivel is szóba álljunk. Emlékszem, amikor visszatértem, mindig alaposan megvizsgált, hogy megtartottam-e a tökéletes engedelmességet és némaságot. Két-három szónyi kihágásért a vezeklés legalacsonyabb fokaként kétszáz leborulást kellett végeznem. Ez a mennyei ember ugyanakkor olyan mesterien gyógyította a neki alávetett szerzetesek testi szenvedélyeit, hogy mindazok, akik 10
megmaradtak a közelében, teljesen átalakultak. Ámde csak kevesen tartottak ki mellette, holott sokan megfordultak nála. Nem volt könnyû megmaradni mellette. Különösen csekély személyem irányában élt atyai szeretetében olyan fegyelmezéssel, hogy sokan talán el sem hinnék, ha hallanák. Így például a tizenkét esztendõ alatt, amelyet vele töltöttem, meg tudom számlálni, hányszor szólított a nevemen. Ha szólni akart hozzám, ha hívott, a legkülönfélébb szitokszavakat s azoknak megfelelõ megtisztelõ jelzõket használt. No de mekkora szeretet volt ezekben a mûvészien kiagyalt gúnyolódásokban, micsoda tiszta elfogultság rejlett e szitkok mögött! S mennyire hálás most a lelkem ezekért a sebészi beavatkozásokért, amelyeket tisztaságos nyelvével ejtett rajtam! Hosszú éveket töltöttünk a pusztaságban. A sok megpróbáltatás folytán szinte mindnyájan megbetegedtünk. Az Öreg imádságában kinyilatkoztatást kapott, hogy lejjebb kell költöznünk, és úgy is történt. Ott enyhébb volt az éghajlat, a fáradalmak mérsékeltebbek, és magunkhoz tértünk, egyedül õt kivéve, aki egész életét végiggyöngélkedte. Ki tudja, talán a böjt és a virrasztások megpróbáltatásai miatt, talán a szüntelen ima verejtékes fáradalma okozta, avagy a kísértések nyomait viselte magán, de mindezektõl szinte olyanná vált egész lénye, akár egy seb. Egy nap megkérdeztem: – Atyám, miért böjtöl most is ilyen keményen, ilyen kimerült állapotban? Õ pedig így válaszolt: – Most, gyermekem, azért böjtölök, hogy a mi jóságos Istenünk adja meg nektek a kegyelmét. Mindenesetre, testi gyöngeségei és betegségei ellenére, akkora lelki örömöt, boldogságot érzett magában, hogy – mivel nehezen tudta körülírni – azt mondta: olyan, mintha maga a Paradicsom költözött volna belé. Végül elérkezett eltávozásának napja is. Egész életében készült a halálra, hiszen egész földi léte merõ fáradalom és fájdalom volt. Teste-lelke megnyugvásra vágyott. Habár kezdettõl fogva belénk plántálta a halálról való megemlékezést14, mégis nagy hatást gyakorolt 14 A halálról való megemlékezés (mnémé thanatou) azt jelenti, hogy az aszkéta, vagy egyszerûen a keresztény szüntelenül lelki szemei elõtt tartja a halál gondolatát, egyetlen pillanatra sem feledkezve el arról, hogy bármikor elszólíthatják.
11
ránk az a meghittség, amellyel a „halál igen félelmetes titkát” fogadta. Úgy tûnt, mintha ünnepre készülõdne, olyannyira kinyilatkoztatta számára lelkiismerete az Isten kegyelmét. Mégis, élete utolsó napjaiban többet sírt a megszokottnál. Arszeniosz atya így vigasztalta: – Atyám, annyit fáradozott, annyit imádkozott egész életében, miért sír ennyit? Hát megint sír? Az Öreg ránézett és felsóhajtott: – Ugyan, Arszeniosz atya! Igaz, amiket mondtál, de ember vagyok. Talán biztos lehetek abban, hogy valóban Istennek tetszõ módon éltem? Õ Isten, és nem úgy ítél, mint mi, emberek. Vagy talán majd újra visszatérünk ide, hogy sírjunk? Csak az van, amit most meg tudunk tenni. Amennyire gyászolunk és sírunk, annyi vigaszt találunk. A Szentséges Szûz iránt táplált szeretete leírhatatlan volt. Amint kiejtette nevét, szemei könnyel teltek meg. Már régóta kérte, hogy vegye õt magához, hogy megpihenhessék. S a Mindenek Királynõje meghallgatta. Egy hónappal elõre kinyilatkoztatta elköltözését. Akkor az Öreg magához hívatott, és megmutatta, mit készítsünk elõ. Várakoztunk. Elhunytának elõestéjén, 1959. augusztus 14-én, meglátogatta õt Szkhinász úr Vóloszból, akivel jó barátságban voltak. – Hogy van, atyám – mondja neki –, hogy szolgál az egészsége? – Holnap, Szotírisz, indulok az örök hazába. Amikor hallod a harangokat, emlékezz a szavamra! A Szentséges Szûz elszenderülésének elõestéjén tartott virrasztáson az Öreg – amennyire ereje engedte – együtt énekelt a többi atyával. Az Isteni Liturgián, amikor részesült a szeplõtelen titkokban15, ezt mondta: „útravaló az örök életre”. Augusztus 15-re virradtunk. József atya vértanúi karosszékében16 ült remeteségünk udvarán. Várta az órát és a percet. Biztos volt a kinyilatkoztatásban, amelyet a Szentséges Szûz adott neki, de ahogy telt az idõ, és a nap egyre magasabbra hágott, valami szomorúságféle vett erõt rajta, mintegy ag15
A szeplõtelen titkok vagy misztériumok az eucharisztia illetve szentáldozás egyik leggyakoribb megjelölése az ortodox hagyományban. 16 A karosszék vagy azért Hészükhaszta József vértanúságának helye, mert abban fejezte be életét, vagy azért, mert sohasem aludt ágyban, hanem – sok más szenthez hasonlóan – csak karosszékben.
12
godalom a késlekedés miatt. Ez volt a gonosz utolsó látogatása. Magához szólított, és ezt mondta: „Gyermekem, miért késlekedik az Isten, hogy magához vegyen?” Én pedig látva lelkiatyámat, amint kesereg, és már-már türelmetlenné válik, bátran így szóltam hozzá: „Ne búsuljon, most mi fogunk ’fohászkodni’, és akkor elköltözhet.” Ekkor abbahagyta a sírást. Az összes atya kezébe vette olvasóját, és hangosan mondta az imát. Negyedóra sem telt bele, és így szólt hozzám: „Hívd az atyákat, hogy metániát végezzenek, mert indulok.” Ekkor utoljára borultunk le elõtte. Kis idõvel késõbb magasra emelte tekintetét, és kitartóan nézett körülbelül két percen keresztül. Aztán hozzánk fordult, és teljesen higgadtan, elképzelhetetlen lelki nyugalommal így szólt hozzánk: „Mindennek vége, megyek, indulok, adjatok áldást17!” Ezekkel a szavakkal jobbra hajtotta fejét, néhányszor nyugodtan kinyitotta, majd újra becsukta száját és szemét, s vége volt. Letette lelkét Annak a kezébe, aki után vágyakozott, és akinek fiatalságától kezdve szolgált. Elhunyta valóban a szentéletûekhez méltó volt. A feltámadás érzését keltette bennünk. Ott volt elõttünk holtan, gyászolnunk kellett volna, de bensõnkben a feltámadást éltük meg. És ez az érzés soha többé nem hagyott el bennünket, valahányszor örök emlékû lelkiatyánkra emlékszünk, mindannyiszor eltölt minket. Mivel élete önmagában véve írott és szóbeli tanítás volt számunkra, s mivel saját magunk tapasztalhattuk szavainak erejét, s mert sokan, évek óta nyomatékosan kértek bennünket, hogy írjunk a szent Öregrõl, íme ezzel a kiadvánnyal neki magának adjuk meg a lehetõséget, hogy levelein keresztül szóljon mindenkihez. József atya világi értelemben írástudatlan volt, az elemi iskola elsõ két osztályát végezte csak el. Ámde bölcs volt az isteni dolgokban, Isten maga tanította. A pusztaság egyeteme tanította meg neki mindazt, amire leginkább szükségünk van: a mennyeieket. Tudjuk, hogy az õ szavai javára válnak majd a szerzeteseknek, és tudjuk, hogy javára válnak majd azoknak is, akik a világban vívják a jó harcot. Hogy másnak is hasznára lesznek-e, azt csak az Úr tudja, és 17
Az ortodox szerzetesek általában így köszönnek egymásnak: „Adj áldást!”, amire a válasz: „Az Úr…”, vagyis az Úré az áldás, õ áldhat meg.
13
cselekedjék jóságának indítéka szerint. Mindenesetre az ilyen dolgokat – nemes gondolkodás híján – még meghallgatni is nehéz, nemhogy megcselekedni, amihez pedig küzdelemre és sok fáradozásra van szükség. Köszönetet mondunk mindazoknak, akik résztvettek a jelen kiadás elõkészítésében, és kérjük, hogy áldott lelkiatyánk imája kísérje õket. Ugyanakkor alázatosan bocsánatért esedezünk, hogy mostanáig nem sikerült befejezni az örök emlékû boldogságos atyánk életrajzát.18 Efrém fõapát, a Szent Hegyen lévõ Szent Filotheu monostor elöljárója.19
PÁR SZÓ AZ EREDETI KIADÁSRÓL
A kegyelem beszéde eleven víz. A jelen csekélyke könyv olvasása hûsítõ vízként hat majd mindazokra, akik bensejükben ki akarják oltani az anyaghoz húzó tüzet, és szívükben meg szeretnék gyújtani az isteni szeretet anyagtalan tüzét. József atya levelei bensõ életének kiáradása, szerzetesi tapasztalátanak leírása, élõ víznek felfakadó forrása. Ha valaki szomjúhozza ezt a vizet, itt van, igyék belõle. Nyolcvankét levél a sok közül, amelyet az isteni dolgokban bölcs Öreg írt. Õ nem tanulta, hanem tapasztalta az isteni dolgokat.20 Íme világosan, tévedhetetlenül, alázattal és élvezetesen tanít, s a lapok között megismerhetjük tulajdon önéletrajzát. Az egész könyvet két részre osztottuk. Az elsõ rész foglalja magába az összes levelet egyetlen levél, az utolsó kivételével. Ez önmagában teszi ki a könyv második részét. Ez igen hosszú levél, bizonyos értelemben levél formájában írt értekezés, amelynek címzettje egy pusztaságban élõ remete. Tizenkét fejezetre oszlik.
Ez azóta megjelent hészükhaszta József atya másik tanítványa, Joszif szerzetes, az áthosz-hegyi Vatopedi monostor lelki vezetõje tollából. 19 Efrém atya késõbb elhagyta a Filotheu monostort, és az Amerikai Egyesült Államokban több monostort alapított, amelyek központja az arizonai sivatagban található Nagy Szent Antal monostor.
20 Vö. Areopagita Dénes, Az isteni nevekrõl II. 9: [Szent Hierotheosz, Dénes tanítója] „megénekelte mindazt, amit akár a szent teológusoktól vett át, akár az Irások tudományos vizsgálatából megértett azáltal, hogy igen sokat foglalkozott velük, és elidõzött felettük, vagy amibe istenibb ihletbõl kapott beavatást, s nemcsak megtanulta, de meg is tapasztalta az isteni dolgokat, s a velük való együttérzésbõl, ha szabad így mondani, a velük való nem-tanulható és titokzatos egyesülésben és a bennük való hitben teljesedett ki.”
14
15
18
Az összes többi levél az Öregnek a világban vagy azon kívül élõ lelki gyermekeivel, vagyis szerzetesekkel vagy világiakkal folytatott levelezésébõl származik. A címzettek némelyike még él, mások már elszenderültek. Illendõségbõl elhagytuk a nevüket, a levelek személyes vagy más hasonló részeivel együtt. Helyesen vagy tévesen eltekintettünk a Szentírás helyeinek pontos szövegétõl is, amelyeket olyan félelmetes magyarázói hozzáértéssel használ az Istentõl-tanított Öreg.21 Kezdettõl fogva megjelent a lábjegyzetek kísértése. Ezen tanakodtunk: magyarázzuk-e a szöveget, vagy sem? Ámde láttuk, hogy erõnk nem elég ehhez, de talán a szöveg sajátsága sem alkalmas erre a megpróbáltatásra. Bármint álljon is a dolog, helyesebbnek láttuk elkerülni mindazt, ami elterelné az olvasó értelmének és szívének figyelmét az olvasás során, semhogy lábjegyzeteket és magyarázatokat használjunk, hiszen mire az olvasó az egész könyv végére ér, addigra a legtöbb kérdés választ nyer, a többi pedig döbbenetté és csodálattá alakul át a sokat-tapasztalt és sokat-szenvedett József atya és az általa leírtak mennyei bölcsessége által. Ráadásul mi itt nem kritikai kiadást készítünk. Képességeink mértéke szerint az Isten kész beszédét kínáljuk a lelkek épülésére és üdvösségére. Igy hát elhagytunk mindenféle lábjegyzetet. Meg kell elõre mondanunk, hogy egyik levél a másiktól, pontosabban a levelek a levelektõl hosszukra, stílusukra, szókincsükre nézve különböznek attól függõen, hogy kinek, milyen tárgyban, milyen lelki állapotban fogalmazta õket az Öreg.
21
A magyar kiadás a könyv különféle fordításai során bevált gyakorlat alapján igyekszik a szentírási idézeteket megjelölni, valamint a görög olvasó számára többé-kevésbé egyértelmû, de a magyar közönség számára nehezebben érthetõ szakkifejezéseket, fogalmakat magyarázni, s így a következõ két bekezdés sem érvényes a jelen kiadás számára.
16
Gyakran éjszaka írt, többórás szívimádsága után. Ezeket mondja: „Értelemben dolgozom, és hiánytalanul elvégzem szerzetesi kötelességemet. Éjszaka pedig, hosszabb ideig, amikor értelmem elfárad az imádságban, számos levél megírásával foglalatoskodom, válaszolva a gyakori kérdésekre, amelyeket a keresztények azért tesznek fel, hogy lelki hasznot nyerjenek belõlük.” Néhány levél elolvasása után az olvasó számára már egyértelmû, hogy József atya beszéde sietség nélkül, természetesen, kellemesen jár elõtte, van valamiféle ritmusa, mértéke, harmonikus prózaversben íródott. Amint forgatjátok ezeket a lapokat, gyakran találkoztok bizonyos kötõszavakkal, anélkül, hogy ez a stílust unalmassá tenné: „egyébként”, „mármost”, „no de” és így tovább. Azonkívül helyenként szokatlan, sajátos szófûzésekre is találtok: „hogy szót szóba ne öltsek”, „megemlékeztem a múltnak napjáról”, „könyöröglek titeket”, „nemigen válnak ezek kedvemre” és más hasonlókra. Ne gondoljátok, hogy nyomdahiba az, ha ilyeneket láttok: „kérdezém”, „felejtém”, „mai napság”, „jómagam”.22 Találtok majd szavakat, kifejezéseket, amelyekkel korábban sohasem találkoztatok. Az Öreg kényszerûségbõl alkotta meg ezeket, hogy valahogy kiönthesse belátásainak kimeríthetetlen gazdagságát. Példaképpen említünk itt egyetlen mondatot: „A kegyelem – hogy világosabban mondjuk –: a végtelen isteni gazdagság-ajándékozás kicsiny vagy nagy ajándéka, amelyet Õ maga, aki Jóságos, oszt szét végsõ jóságában.” Amikor a levelekben gyöngeségrõl olvastok, ne engedjétek gondolatotokat, hogy azon a ponton lezárja az egész kérdést. A levél 22
Itt a görögben régies kifejezések, részben az ógörögbõl mondásokban megmaradt mintegy fosszilis szerkezetek, részben a kora-modern mûvelt görög nyelv (katharevusza) nyomokban megmaradt szavai állnak.
17
vége felé meglátjátok, hogy az Öreg szelídebbre fordítja véleményét. Ez jellemzõ rá: elsõ gondolata ifjonti hevébõl és tökéletesen személyes tapasztalatából fakad, a második viszont az Atyák érett megfontolásából és felelõsségérzetébõl, amely arra készteti õket, hogy mérsékeljék a túlzásokat, és végül a többség kedvéért inkább az arany középutat jelöljék ki. Hadd jegyezzem még meg, hogy idõnként, a beszéd folyamán alanyt változtat, s az egyes számból többes számra vált át, ami azért van, mert beszéde az adott konkrét személybõl kiindulva kitárul, hogy magába ölelje egész közös életet élõ testvériségünket, s talán még azokat is, akik azon kívül vannak – a mai olvasókat.
mutassa nekünk Lélek-hordozó írásait, amelyek irányítják gyermekeinek utazását. Mintha csak mutatná nekünk azt az utat, amelyen õ maga járt az Atyák nyomdokait követve, s amelyen nekünk is járnunk kell. Köszönetet mondunk – mindazoknak nevében, akiknek ebbõl lelki hasznuk lesz – mindazoknak, akik elküldték nekünk a hozzájuk írt leveleket, s mindazokat, akik a jövõben fogják ezeket elküldeni. Köszönetet mondunk mindazoknak az atyáknak és testvéreknek is, akik hajlandók lesznek emlékeztetni bennünket számos hibánkra, amelylyel tapasztalatlanságunkban teleraktuk életünk elsõ szövegkiadását.
„Ekkor hangot hallottam az égbõl, amely ezt mondta: »Írd le! Boldogok azok, akik mostantól meghalnak az Úrban.« Igen, mondja a Lélek, hogy elnyugodjanak fáradalmaiktól, és cselekedeteik követik õket” (Jel 14,13). A Szent Öregek könyve említi,23 hogy Ammónasz abba, amikor a Nagy Antalt ment meglátogatni, eltévedt az úton, s fáradtan lefeküdt, hogy egy kicsit aludjon. Amikor felébredt, imádkozott az Istenhez, és ezt mondta: – Uram, Istenem, szeretetedre kérlek, ne engedd, hogy kezednek alkotása elvesszen! Akkor isteni segítség jelent meg neki, mintha csak egy kéz nyúlna le az égbõl, és mutatná neki az utat, egészen addig, amíg ott nem állt Szent Antal barlangja elõtt. Ha szabad valamiféle szerény párhuzamot vonnunk, azt mondhatnánk, hogy elhunyta után húsz évvel József atya mintha csak levelei által kihajolna az értelemmel felfogható égboltozatról, hogy meg23 A szent öregek könyve, 119. (Ammónasz 7.) Baán István fordítása, Bizantinológiai Intézet Alapítvány, Budapest 2001, 67. o.
18
19
S most lássátok, hogyan fakad az eleven víz József atya ajkáról, hogyan szökell elõ szavainak természetes összhangjából a belátások gazdagsága: „A belátások hullámai megdöbbentik értelmemet. Nyelvem megbénul, nem tud beszélni, sem a szavakat kiejteni. Az értelmi felhõk zuhatagban árasztják az esõt, de a mi idõnkben már alig akad föld. Hatalmas a mi Urunk gazdagsága, de sajnos kevés az örökös. Vérre menõ erõszakra van szükség, a mi vidékünket viszont a tehetetlenség uralja. Ezért kénytelen vagyok felszántani a világ barázdáit, mert remény van rá, hogy tiszta lelkek befogadják a szót, s lelki haszonként nekem is megadatik a szeretet bére. Így hát hallgassátok meg szavamat, hajtsátok ide fületeket…”
20
I. rész
Levelek szerzetesekhez és világiakhoz
