[Heri Kókler 9.]
K. B. Rottring Heri Kókler és a Pokol Kapuja (Tartalom)
1. A csatamezőn Heri Kókler megdörzsölte a szemét. Aztán a másikat is. A barátai, a kilencesikrek, Hermelin, Krampusz Dupladurr igazgató bácsi, valamint Keresztapja, Black Jack ugyanígy cselekedett. Ki ne hagyjuk persze Szado Mazsit, a remekbe szabott, genetikailag módosított szerencsemalacot, aki a szájában rágcsált, mindenfajta körülmények közepette szerencsét hozó, elmaradhatatlanul hozzá tartozó négylevelű lóheréjét most éppen félrenyelte, és rövid köhögőroham után csak annyit mondott, hogy: Úíííí. Látható, hogy a rendkívüli stresszhatás következtében kitört belőle az állat. Heri eltátotta a száját. A barátai is így tettek. Persze a saját szájukkal. – Az ördögbe! – hörögte Black Jack, és idegesen pillantott Krampusz Dupladurr professzorra, a Rokforti Kedvesnővér- és Varázslópalánta Dugvány Előállító Szagiskola igazgatójára, aki meglehetősen sápadtnak tűnt. Heri Kókler megragadta Hermelint, mert érezte, hogy a lány annyira remeg mellette, hogy mindjárt magától szétesik, atomjaira hullik, és elszórja a szél a molekuláit a mezőn, ahol most éppen mindannyian álltak. És féltek! Fószer, a híres egyiptomi feltaláló, aki elsőként megalkotta az időgépet, valamint létrehozta az ismert világmindenség legpusztítóbb fegyverét, a Fáraó Átkát, de később emberbarát módon segített is azt elpusztítani, aggodalmasan pillantott körbe. – Azt hiszem, talán aprócskát tévedtem a téridő-koordináták megadásakor – szabadkozott a nagy tudós, aki igazából kicsi volt, mint a legtöbb nagy tudós. Ez volt ám az igazi paradoxon, nem pedig az idő rövid története, mint ahogy azt egyes tudósok tévesen feltételezték. – Nem, barátom! – mondta Dupladurr professzor kissé remegő hangon. – Nem tévedtél! Ide kellett jönnünk, méghozzá pontosan ebbe a téridőbe. De valami történt. Nem tudom, mi, de úgy éljek, hogy hamarosan ki fogom deríteni. – Ez itt nem lehet Rokfort! – hebegte Black Jack, az ártatlan tömeggyilkos és félelmetes szerencsejátékos, aki most a fejét rázta. – Pedig az! – mondta Szado Mazsi, akit a barátai előszeretettel hívtak Malackának, noha másfél tonnás kis teste ezt egyáltalán nem indokolta. – Ott van az iskolánk! – suttogta Controlles teljesen feleslegesen, hiszen ezt a tudomány számára épített varázslatos objektumot mindenki azonnal felismerte. – Úgy érzem, rossz helyen vagyunk, rossz időben! – mondta kiszáradó szájjal Black Jack, és idegesen pillantott maga elé, utána meg a háta mögé. – Igazat kell adjak neked, barátom! – mondta Krampusz Dupladurr professzor, és ő is egy pillanatra hátra nézett a bal válla felett. Utána a jobb válla felett is megtette, de onnan is szinte ugyanezt látta. A mező, ahol eddig álltak, szépen zöldellt, fű nőtt rajta, vadvirágok és ibolya is persze, ami egy ilyen mezőn elengedhetetlenül szükségesnek látszott. Ez a mező ugyanis nem egy akármilyen, bárhol megtalálható, ócska kis mezei mező, hanem egy harcmező volt, ahol az ibolya rendkívüli jelentőséggel bírt. Ugyanis a harc közben fűbe harapottak számára kötelező jelleggel ott kellett lennie jónéhány ibolyának, hogy a fűbe harapás után, a harcot követő rövid gyászszertartás befejeztével, minden elhantolt delikvens előírásos módon, ahogy az a nagy könyvben meg vagyon írva, alulról tudja szagolni az ibolyát. De hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem, a harcmező mindkét végén milliónyi állig felfegyverzett harcos állt. Ha ezt géppel összeadjuk, akkor az bizony már kétmilliónyi, állig felfegyverzett harcost jelentett, ami már fenyegető árnyékként vetítette előre, hogy itt hamarosan minden képzeletet felülmúló öldöklés, tömeges emberhalál, mészárlás és további rettenet fog kibontakozni. Meg vérontás! Utóbbinak különösen az asztrális létsíkon várakozó, nagy számú denevér-csapat örült nagyon. Az egyik hatalmas hadsereg Rokfort falai köré vont gyűrűt, a másik viszont láthatóan arra készült, hogy elfoglalja a patinás jellegű, műemléki jelentőséggel is bíró, felbecsülhetetlen eszmei értékkel rendelkező épületegyüttest. Rövid távú terveik között szerepelt továbbá, hogy az elfoglalást követően az ott található, ellenállást tanúsító fegyvereseket és a nem fegyvereseket is kardélre hányják, az erődítményt lerombolják, a mágikus kegytárgyakat elhurcolják, És miután már senki és semmi nem állhatta volna útjukat, feltett szándékuk volt, hogy az egész világot lerohanják és elpusztítsanak benne minden élőt. Pokoli terv volt, ami nem is csoda, hiszen maga a Sötétség Fejedelme találta ki. Miután látta, hogy legfőbb csatlósa, a gonosz Gigawatt Voltmárvolt terve nem járt sikerrel, vagyis nem volt képes újra testet ölteni a Földön, és ezáltal képtelen volt fekete ura nevében a továbbiakban kegyetlenkedni, gonoszkodni, a gonosz bukott angyal elérkezettnek látta az időt, hogy cselekedjen. Méghozzá saját maga! A harcosok láthatóan hallatlanul elszántak voltak. Testükön páncél csillogott, a kezükben fegyvereket markoltak, varázspálcákat lengettek vagy kiegyenesített kaszákat szorongattak, amelyek már az első látásra is roppant balesetveszélyes eszköznek tűntek, hát még második látásra, de a háborúban ez egyáltalán nem számított. Rokfort védői, mert ők voltak azok, nem pedig traktorral tüntető parasztok, a földkerekség legkiválóbb harcosai voltak, mágusok, varázslók, boszorkák és a velük szimpatizáló egyszerű emberek, professzorok, atomfizikusok, igazságügyi szakértők és két miniszterelnök is, de utóbbiak tévedésből keveredtek ide. Nekik igazából a másik táborban, a gonosz erői között lett volna a helyük, de valami érthetetlen adminisztrációs hiba miatt ide kerültek. A védők szemében elszántság tükröződött, kivéve a két miniszterelnököt. Az ő szemükben pénzsóvárság és hatalomvágy izzott, mint minden politikusnak, ami ennyi jó ember között nem volt valami szép látvány. De nem sokáig rontották itt a levegőt a gazok, mert a nép fiai, talán éppen egy egyszerű sebészprofesszor, szépen beleültette a két miniszterelnököt egy katapultba, és átlőtte a rohadékokat a másik táborba, ahol a gonosz erői ordítottak torkuk szakadtából, mert a fejükre esett az eső mellett két miniszterelnök is, ami egyáltalán nem volt mindennapi dolog még ebben a történetben sem. Igen, ők voltak a gonosz birodalmának, a Pokol urának, a bukott angyalnak, a Sátánnak a haderői. Igazi pokolfajzatok voltak, zombik, élőhalottak, vámpírok, testet öltött démonok, szellentő szellemek, és mind közül a legborzasztóbbak, a pályát tévesztett pedagógusok, akik hihetetlenül, sőt döbbenetesen sokan voltak, és szívből gyűlölték a gyerekeket. Rengetegen voltak ezek a pokolfajzatok, a szemükben gyűlölet izzott, főleg a gyerekek iránt, akiket régebben tanítaniuk kellett, mielőtt sötét lelkük a Pokolra szállt. De a felnőtteket sem szerették, csak nyárson, jól átsütve, kevés zöldkörettel. Vagy éppen anélkül, angolosan és véresen, mint amilyenek a manapság annyira népszerű, gyerekeknek írt, személyiségfejlődési zavarokat okozó, valamint az éjszakai bevizelést elősegítő, trendi történetek is voltak. A Pokol Seregének rettenetes teremtményei és Rokfort hős védői, az igazság dicső bajnokai között félúton, a harcmező kellős közepén ott toporgott Heri Kókler és megannyi barátja. Nevüket ebben a nehéz pillanatban, amikor a két tábor dühödt ordítozással másnak rontott, még felsorolni is idegfeszítően hosszadalmas lett volna.
2. A csata – Na, gondolkodjunk! – mondta Dupladurr professzor huncut mosollyal, amely empirikusan bizonyította, hogy az igazgatónak haláltmegvető bátorsága és akasztófahumora is volt egyszerre. – Inkább meneküljünk! – sikoltotta Hermelin, amikor észrevette, hogy mindkét irányból egy-egy milliónyi harcos rohan feléjük. – Az már összesen kétmillió! – jajdult fel Controlles, aki az iskolában soha nem volt egy fejszámoló zseni, de a rendkívüli izgalom annyira felfokozta érzékszerveinek finomságát, megolajozta elméjének időnként nyikorgó kerekét, hogy immár másodpercek alatt képes volt milliókkal plusz és mínusz, ide vagy oda számolni. De most nem számolni kellett, hanem leszámolni! Jól tudta ezt Krampusz Dupladurr professzor is, aki szíve szerint azonnal csatlakozott volna Rokfort védőinek oldalán a csatába, ám nem tehette, hiszen a védőszárnyai alá vett gyerekek, valamint az egyiptomi feltaláló, Fószer már nem lettek volna képesek segítség nélkül elmenekülni. Dupladurr professzor intett Black Jacknek, és azt mondta neki: – Félszav! – Félszav! – felelte neki Black Jack is fanatikus tekintettel. Látszott, hogy ők ketten félszavakból is megértik egymást. Szado Mazsi békésen hagyta, hogy Heri Kókler kedvenc keresztapja felpattanjon a hátára, utána iszonyatos gyorsasággal csapkodni kezdett a csökevényesnek tűnő kis szárnyaival. A hatalmas test a megtermett Black Jackkel egyetemben meghökkentő sebességgel a levegőbe szökkent. Viharos gyorsasággal száguldott felfelé, még mindig emelkedett egy kicsit, mint az arany ára, végül pedig eltűnt a felhők fölött. – Jaj nekünk! – sikoltotta Hermelin, mert minden olyan gyorsan történt, hogy menekülni már nem lehetett. Kétmilliónyi dühödt harcos rohant feléjük emberfeletti gyorsasággal egy három kilométernyi széles arcvonalon. Heri is elsápadt egy kicsit, de mivel vakon bízott Dupladurr professzorban, erősen remélte, hogy mégsem fognak már itt, a könyv elején meghalni. Dupladurr professzor jóságos mosolyainak egyikével bíztatóan rájuk kacsintott, majd előkapta varázslóköpenyének belsejébe rejtett varázspálcáit, és varázsolni kezdett. Igazából két kört rajzolt föléjük a levegőbe, utána egyszer megsuhogtatta varázseszközét, mire az egész kis társaságot láthatatlan erő ragadta meg, és hirtelen mindannyian rokfort biztonságosnak tűnő, hatalmas, vastag erős falai között, a mellvértek mögött találták magukat. Az iskola legmagasabb tornyának tetején, á Szent Büdös Sajtról elnevezett lőtoronyban szorongtak, onnan a kibontakozó csata apró, de annál dühösebb hangyák vad rohamának tűnt csak. A Torony belsejében füstölődött a világhírű Rokforti Nagyon büdös Sajt, amelynek mindent elsöprő erejű aromától bizony a kisdiákok megtántorodtak, ami idefent, a félelmetes magasságban bizony nem volt veszélytelen szórakozás. – Boáááá – mondta Heri, és diszkréten áthajolt a mellvérten. – Jaj, Heri! Már megint jön az a kígyó, az a Boááá? – Aggodalmaskodott Controlles, aki még a többiekkel együtt jól emlékezett azokra a szörnyű napokra, mikor Herit egy rettenetes csörgőskígyó, a Boáááá Üldözte, de nem csak üldözte, hanem meg is akarta harapni. – Dehogy! – nyögte Heri. – Nem kígyó volt, hanem róka. Bár olyan gyorsan zuhant lefelé, hogy tényleg szinte kígyónak látszott. – Most mennem kell! – mondta izgatottan Dupladurr professzor. – Ha kedves az életetek, ne mozduljatok innen! Rokfort falai között biztonságban lehettek. De ha elhagyjátok azt, akkor félek, nem tudlak megvédeni titeket. – Nem megyünk sehová! – ígérte Hermelin. – Itt maradunk! – hebegte sápadtan Fószer, akit láthatóan megviseltek az utóbbi pillanatok eseményei. Dupladurr professzor bíztatóan rájuk mosolygott, majd a következő pillanatban eltűnt, mint valami privatizált közvagyon. Úgy, mintha soha nem is lett volna azelőtt itt, ahol most csak a hűlt helye párolgott intenzíven. A gyerekeknek és Fószernek még álmélkodni sem volt idejük azon, hogy hogyan csinálta ezt a jó Dupladurr, mert hirtelen Hermelin kezdett el kiáltozni. – Nézzétek! Nézzétek! Minden Sam abba az irányba fordult, ahová a lány mutatott. – Atya ég! – döbbent meg Controlles és utána mindenki, aki meglátta, hogy mi történik odalent. Ugyanis ebben a pillanatban összecsapott a két tábor, a jók és a gonoszok milliós hada. Minden percben ezrek kaptak rettenetes sebeket, páncélingek, sisakok, kardok, kiegyenesített kaszák, bézbólütők, kerti sövényvágók, harci ekekapák törtek ripityomra. Kezelőik ordítása, halálhörgésük, elégedetlen motyogásuk, rosszkedvű sóhajaik, frusztrált duzzogásuk hangorkánja még itt fenn, a Büdös Sajt Torony tetején is fülsiketítő volt. Dupladurr professzor ebben a pillanatban jelent meg a csatamezőn. Természetesen nem egyedül, hanem önmagát megszázszorozva vetette bele magát a küzdelembe. A kezéből tűzlabdák repültek a Pokol seregének soraiba, de közben olyan követhetetlen sebességgel rohangált fel és alá, amellyel teljes mértékben felbomlasztotta az ellenség sorait. Igazán szép teljesítmény volt ez egy nyolcvankilenc vagy hány éves tatától, de hát Dupladurr professzor nem egy egyszerű tata, hanem egy valóságos ratata volt, mert ebben a pillanatban robbanó lövedékek ezreit lőtte a kezéből hosszú sorozatokban az ellenség közé, melyek olyan rendet vágtak közöttük, mint kombájn a búzatáblában. Rokfort védői diadalmas kiáltások közepette üdvözölték a leghatalmasabb fehér mágust, akit a föld valaha is a hátán hordott, majd lélektani előnyüket kihasználva előrenyomultak. A Pokol fekete erői bizonytalankodni kezdtek, majd lassanként meghátráltak. Heri Kókler és a többiek a Büdös Toronyból látták, amint a szörnyetegek soraiba ékként hatol be rokfort védőinek hatalmas hada. – Rettenetes! – hebegte Fószer. – Másodpercenként százötven és fél ember hal meg a csatában. Senki sem feszegette, hogy vajon hogyan számolhatta ki menedzser-kalkulátor, számológép vagy mobiltelefon nélkül csak így, fejben. A csata mindeközben tovább zajlott, mint téli folyón a jég. A Pokol katonáinak áthatolhatatlan fala láthatóan megroppant, majd a hatalmas füst, tűz és biogázfelhőből előtűnve (ez utóbbit a beijedt lúzerek fejlesztették) kivehetővé vált, hogy a hatalmas rokforti sereg középen, ékként befúródva, meglepő gyorsasággal felmorzsolja a Pokol haderőit. A támadó ékalakzat élére tucatnyi Dupladurr professzor állt, de senki sem tudta, hogy közülük melyik az egyetlen eredeti és melyek a másolatok, de hát ez jelen pillanatban senkit sem érdekelt igazán. A Dupladurrok rettenetes tűzereje előtt úgy semmisültek meg a pokoli szörnyetegek, mint ahogy a hó olvad el, amikor eljő a kikelet. Heri Kókler és a Toronyban szorongó többiek ujjongva látták, hogy a rémek hada fej veszett menekülésbe kezd. Rokfort legkiválóbb varázslói, a világ minden pontjáról ideérkezett híres mágusok, boszorkák, varázslók úgy küzdöttek, mint megannyi félisten. A harc kíméletlen volt, és a halandó emberi szem számára szinte felfoghatatlanul gyors. Az egyik Dupladurr professzor például ebben a pillanatban villámokat lőtt ki az elébe szökkenő élőhalott kukacos hústól bűzlő, félig elrothadt koponyájába, amelyben olyan sebesen csattogtak a fogak, mintha a rémalak feltett szándéka lett volna, hogy elevenen felfalja a jó igazgatót vagy egyik kiváló másolatát. Ám a rendkívüli erejű elektromos szikra valósággal szétrobbantotta a rémalak kobakját, fej nélkül maradt törzse pedig ezután már hiába hadakozott a kezében szorongatott hosszú, egyenes karddal. Ugyanis éppen Arcszőr Ribizly és felesége Mrs. Ribizly járt arra, és
varázspálcájuk egyetlen suhintásával, és egy jól irányzott, annihiláló átokkal olyan hatékonyan megsemmisítették a szörnyet, hogy még egy kanyi hamu sem maradt belőle. A kedves házaspár, a kilencesikrek szülei, természetesen nem maradhatott ki ebből a szent háborúból, ahol a világ sorsa forgott kockán. De nem csak ők, hanem sok más, ismert varázsló, boszorkány küzdött mellettük az első sorokban. Közvetlenül mellettük vagdalkozott egy harci kalapáccsal Rubeóla Hibrid, a parkőr, Heri Kókler óriási nagy haverja, akinek nem volt különösebb varázsereje, hiszen varázsoskolai képzése rövidre sikeredett és eredménytelenre, ám fizikai ereje annál varázslatosabb volt. Szobahőmérsékleten, standard körülmények között még arra is képes volt, hogy puszta kézzel rántson ki egy tölgyet a földből. Ha viszont feldühítették, élőhalottakat gyilkolt, ami azért valljuk be, nem kis merészség volt. Hibrid ugyanis kislány kora óta betegesen félt az élőhalottaktól. Átoperálása után, fiatal suhanc korában is rettegett tőlük, mint ahogy felnőtt korában sem szűnt meg a már-már megmagyarázhatatlan és indokolatlan félelme. Az élőhalottak kezdetben, ameddig nem ismerték meg Hibridet közelebbről, egyáltalán nem tartottak tőle. De a rettegésük óriásira nőtt, amikor közelebbi ismeretségbe kerültek vele. Hibrid szeme most viszont elkerekedett, mert egy hozzá hasonló méretű, hatalmas vámpír keveredett eléje, aki arra készült, hogy a nyakára szökkenve vérét vegye, mint egy véradóban tüsténkedő ápolónő, ám Hibrid nem szerette, ha a vérét veszik, mert úgy vélte, a vére csakis az övé, és semmi pénzért nem volt hajlandó eladni. – Lecuppintom a lötyidet! – nyalta a szája szélét vámpír, és hatalmasra nyitotta a száját, akkorára, amitől egy fogorvos is elégedetten dőlhetett volna hátra a támla nélküli forgószékében. – Nem! – ordította minden átmenet nélkül Hibrid, és úgy vicsorgott, mint egy éhes pittbull. A kettőjük között keletkező egyre növekvő drámai feszültséget Hibrid egy hatalmas ütéssel szüntette meg, aminek csak ő örült, a vámpír már nem. Noha vámpírokat elvileg nem lehetett megölni csak ezüstgolyóval, fokhagymafüzérrel, kereszttel vagy szívükbe szúrt karóval, Hibridnek ez mégis más, alternatív módon is sikerült. A vámpír péppé lapult a harci kalapács semmi máshoz nem hasonlítható erejű, mindent és mindenkit porrá zúzó ütésétől. Úgy látszik, egy élőhalott vámpír a Pokol seregében más tulajdonságokkal rendelkezett, mint egy hétköznapi fajtársa. Az is különös volt, hogy miként jöhetett elő a sötétségből egy vámpír fényes nappal, mindenféle káros következmény, például a megsemmisülés elszenvedése nélkül? Hibrid azonban soha nem volt az a fajta fickó, aki mindenen, amit nem egészen értett, hiábavaló módon agyalt volna. Inkább fogta magát és meglengette harci műszerét, hogy tovább gyomlálja vele az ellenséget. Váratlanul egy nagyon rossz arcú zombi vetette magát rá hátulról. Az óriás megrázta magát, mint gazda az almafát, mire a szörnyeteg a földre hemperedett. De nem volt képes ettől még megdögleni. Sőt, nem átallotta magát ismételten harcba vetni. Ez nagy hiba volt a részéről! Hibrid ugyanis harci kalapácsával lendületből leütötte a rémpofa randa fejét. Az aszott koponya ágyúgolyóként süvített bele az ellenséges harcosok tömegébe, ahol további féltucatnyi borzadályt tett végképp hidegre, másokat megölt, megint másokat pedig porrá zúzott. Hibrid elvigyorodott. Megtörölte verejtéktől gyöngyöző homlokát, kettőt köpött a tenyerébe, majd a harci kalapácsot ismét kétmarokra fogva tovább gyopálta a rémeket. Újabb élőhalottak következtek, de Hibrid fáradhatatlanul kalapálta őket. Pépesre, laposra, mozdulatlanra. – Ez az Rubeóla! Ne hagyd magad megölni! Aprítsd őket miszlikbe! – suhant el mellette egyszer Dupladurr professzor, akinek még arra is maradt ideje, hogy közben megveregesse az óriás vállát (valójában a combját, mert csak addig ért fel neki, de hát ezt mégsem írhattuk, mert olyan ciki lett volna, nem?), és utána meg pacsit adott neki. Hibridtől pár lépésnyire éppen a híres-neves Vószem Zordon professzor harcolt. Mindenféle rafinált harci eszközéből tüzelt a szörnyetegekre, amelyek elébe sodródtak. Mágikus nyílvesszőket lőtt ki egy sorozatvetővé átalakított mini számszeríjból, amelynek kiváló hasznát vehette a közelharcban. A nyílvesszőket még a csata kezdetén megbűbájolta, méghozzá úgy, hogy a hegyes kis gyilokvesszők az emberi lelkekkel táplálkozó ghúlokat vegyék célba. Vószem Zordon percenként tucatnyi lövedéket küldött útjára, amelyek nyomkövető varázslatuknak köszönhetően a hullámzó, kavargó, üvöltő ellenséges tömegben felkutatták, és a beléjük épített mágikus robbanóerő segítségével megsemmisítették az ellenséget. Vószem Zordon természetesen a másik kezében forgatott varázspálcájával is időnként hatékonyan beavatkozott a küzdelembe. Amikor kellett, jégvihart bocsátott ki egy tucatnyi zombira, akik a rendkívüli erejű varázslat hatására másodpercnyi idő alatt jéggé fagytak, ezáltal máris készen álltak arra, Hibrid a rettenetes méretű harci kalapácsával darált jéggé zúzza őket. Megint máskor Vószem Zordon savfelhőt szórt ki a szembejövőkre, akik a sistergő, és valljuk be, rettentően büdös, mágikus erővel létrehozott harci anyag által fejlesztet kellemetlen, feszült légkörben sikoltozva folytak el, majd váltak párává. Vószem Zordon mellett nem messze ott vicsorgott kitűnő barátja, N.A.G.Y. Lompos professzor is, aki most a rendkívüli körülményekre való tekintettel nem vette be a dérfarkassá válását meggátoló, gyógyszernek nem minősülő, gyógyhatású készítményét a Véres Cseppet, így farkasemberré változott, és mindenkit, aki elébe került, megharapott a Pokol katonái közül. A szörnyetegek a harapás után veszett gyorsasággal átalakultak farkasemberekké. Mivel egy irányított varázslat így akarta, a továbbiakban Lompos professzort kezdték követni, nem pedig a Sátánt, méghozzá egy egyre növekedő farkasember falkában. Hihetetlen elánnal harapták, marcangolták a zombik, élőhalottak, vámpírok seregének sorait, így hamarosan már több ezer főnyi farkasember nyomult Lompos professzor mögött és mellett, vicsorogva, vonyítva, csaholva. A farkasember falka mögött Numera tanárnő rohant, hosszú szoknyája fékezőernyőként csapkodott mögötte. A kezében szorongatott, iskolai körülmények között békés célokat szolgáló varázspálcájából most vörös színű villámok csaptak ki. A villámok cikkcakk alakban, de stílszerűen villámgyorsan vágódtak előre. A professzorasszony elé kerülő életformák, akarom mondani, különféle halottformák azon nyomban porrá omlottak és hulla granulátumokká váltak. A rokforti haderő hatalmas hullaporfelhőt kavart belőlük, amikor a milliónyi láb, sőt kétmilliónyi láb, hiszen majdnem mindenkinek két lába volt, felverte a hullaport. Kinyerma Meggenya professzor sem tétlenkedett. Ő azonban nem támadó feladatokat látott el, mint a legtöbb varázsló társa, hanem a védelemben jeleskedett. Egy varázsbotot cipelt magával, amelynek tetején kékesfehér színben ragyogva, tölcsérszerű képződmény villódzott. A mágikus eszköz arra szolgált, hogy begyűjtse és elnyelje az ellenséges seregből a Rokfort védői közé lőtt fekete mágiával bíró varázslatokat. Kinyerma professzor védelméről pedig egy Dupladurr-típusú harci varázsló példány gondoskodott. Nem tudni, hogy az eredeti vagy éppen egy jól sikerült másolat volt az. A lényeg, hogy Kinyerma professzor nyugodt körülmények közepette tudta elnyelni a sereg felett fortyogó fekete mágiát, mert a melléje rendelt harci varázsló miszlikbe aprította mindazokat az ellenséges hulla-harcosokat, akik azt az ostobaságot vették buta fejükbe, hogy megtámadják őket. A tanerő közelében, az őrjöngő, rájuk támadó pokoli teremtményeket mágikus lövedékek zúzták ízzé és porrá, időnként Dupladurr varázspálcájából mindent és mindenkit elsöprő szélroham tört ki. Sikoltozó, hörgő pokolbéli teremtményeket szaggatott szét a mágikus szél, és a már amúgy is holt holttestüket szerteszét szórta a csatamezőn, ahol egyre több halott hevert. Himba professzor a fejét ingatva hadakozott. A semmi máshoz nem hasonlítható erejű, rettenetes bizonytalanság, hogy most bólogat-e avagy inkább a fejét rázza, több élőhalottat is a téboly karmaiba vetett. Itt pedig már, ebben a kellemetlen állapotban, naná, hogy könnyűszerrel végzett velük egy arra tévedő bátor varázsló. Bambi professzor a hátán lötyögő sárga kis puttonyból permetlét szórt a rárontó, gyomorforgató külsejű szörnyekre. A nyomorult létformák rövid ordítás után hosszasan füstölni kezdtek, majd mágikus égési folyamatok beindulását követően percek alatt hamuvá égtek. Mások nem voltak ilyen
szerencsések. Bambi professzor, amikor kifogyott az egyik fajta növényvédő szerből, akkor a másik, majd a harmadik fajta növényvédő szert vette elő. De nem csak elővette, hanem szórta, mint milliomos a lóvét. Az élőhalottakra nagyon rossz hatással volt a csalánkivonat és a rézgálic. Hihetetlen viszketési rohamukban képtelenek voltak a továbbiakban megfelelő módon a gyilkolászásra Összpontosítani, így aztán őket gyilkolászták le. Természetesen Cotton professzor is ott harcolt Dupladurr seregében. De álruhában! Ebben vegyült el ugyanis az ellenség között! Mivel ő a bajitalok készítésének és értékesítésének avatott szagértője volt, lejárt szavatosságú italokat nyomott az ellenséges harcosok kezébe, akik felhörpintettek egy pintnyit a Cotton féle lötyikből, majd kisvártatva felrobbantak. Cotton rendkívül elégedettnek tűnt Aki nem ismerte, azt gondolhatta volna, hogy Cotton arcán valami mosolyféle ül. De ez persze lehetséges, hogy csak valami illúzióféle volt a csata vérgőzös forgatagában. Cotton a varázspálcáját nagyritkán vette csak elő, de akkor is csak azért, mert időnként rettenetes, félig kutya, félig biztonsági őr alakú teremtmények támadtak rá, és szét akarták tépni, mint ellenőr a menetjegyet. Biztosan megérezték a szagáról, hogy nem élőhalott vagy vámpír, hanem egy kígyó. Cotton ilyenkor rosszkedvűen morgott, és jéggé fagyasztó átkokat lövöldözve, maga körül fagyos hangulatot árasztva odébb szökkent. Egyszer aztán Dupladurr professzor – az egyik a sok közül – magához intette és magyarázott neki valamit Cotton bólogatott, majd megint bólogatott, végül pedig azt mondta: – Igen. Közben legalább ötezren meg akarták őket ölni, de Dupladurr professzor harminchárom hasonmása hirtelen áthatolhatatlan gyűrűt vont köréjük, és visszaverte a hullák halott ötletnek bizonyuló támadását. – Oda nézzetek! – kiáltotta hirtelen Controlles, és remegő kézzel mutatott előre. – Benyomulnak közéjük! – kiáltotta izgatottan Heri Kókler. – Visszavonulnak! – lelkendezett Fószer. – Futnak mint a nyulak! – Győzelem! – kiabálta elhamarkodottan Shift és Pageup meg Pagedown. – Menekülnek a mocskok! – üvöltötte torka szakadtából Backspace, és megölelte Deletet, sőt, meg is csókolgatta testvérkéjének orcáját. Delete undorkodva törölgette le arcáról a majomnyálat. – Fúj! – mondta totális átéléssel. – Lehet, hogy csapda! – mondta Overlay aggodalmas arccal. Erre mindenki abbahagyta a lelkendezést és a nyáltörlést, majd tágra meredt szemmel bámulták a rettenetes küzdelmet. A rokforti haderő hihetetlen lendülettel, továbbra is megállíthatatlan ékként nyomult bele a Pokol seregének közepébe. Talán túlságosan is könnyedén! Mert a két szárnyon az ellenállást nem sikerült olyan könnyedén felszámolni, mint középen. vétlen küzdelem dúlt, ezrek estek el mindkét oldalon, volt aki felkelt, és volt aki nem, csak a forgatás végén, ám egyik félnek sem sikerült számottevő eredményt elérnie. Az arcvonal megmerevedett, a középen oly' elsöprő erejű lendület nagyon hiányzott a bal- és a jobbszárnyról. Mint ahogy Dupladurr professzor is, aki megtöbbszörözött önmaga segítségével kizárólag csak középen irtotta az ellent. Felülről, ahol a gyerekek is álltak, az egész alakzat egy egyre táguló gömbhöz kezdett hasonlítani. – Nini, lufi! – csodálkozott Hermelin, aki soha nem tanult harcászatot. Heri először még mosolyogva bólintott, mert ő is úgy látta, hogy egy egyre nagyobbra fúvódó léggömbhöz hasonlatos alakzat kezd kialakulni, és éppen meg akarta dicsérni szíve hölgyét, hogy milyen találó hasonlatot sikerült kitalálnia, amikor hirtelen elkomorodott Nagyon rossz érzés kerítette hatalmába. Még mielőtt megszólalhatott volna, Controlles kezdett el kiabálni: – Nézzétek! Be fogják keríteni őket! Heri érezte, hogy elszorul a szíve. A lelkébe jeges félelem markolt Tekintete egy másodpercre találkozott Főszerével. Még mielőtt bármit mondhatott volna, valóban bekövetkezett az, amit az előbb mondott. A bal és a jobb oldali szárny szinte egyszerre omlott Össze, mert az eddig védekező, jobbára menekülő élőhalottak hirtelen ellentámadásba mentek át, Rokfort védőit ettől a pillanattól kezdve, minden oldalról hatalmas sereg zárta körbe.
3. Végveszélyben – Azonnal oda kell mennünk! – heveskedett Controlles, de Hermelin leintette egy büdössajttal, ami nagyhirtelen került a kezébe. – Kegyelem! – hörgött Controlles öklendezve. – Megőrültél? – kérdezte Overlay. – Én még nem akarok meghalni! Először szeretném ezzel a szereppel megalapozni a jövőmet, és csak utána tervezem a dolgot… – Ez rossz ötlet, Controlles! – vetette közbe Delete. – Jobb lesz végleg kitörölni az agyadból ezt a baromságot. – Csak nem nézzük tétlenül, amint felmorzsolják őket? – heveskedett Controlles, amikor ismét kapott levegőt. – Dupladurr professzor a lelkünkre kötötte, hogy maradjunk itt! – emelte fel figyelmeztetőleg az ujját Főszer. – Csináljunk valamit! – javasolta Heri Kókler. – Barkóbázzunk! – javasolta Controlles cinikusan. – Az nem veszélyes… Hermelin éppen valami csípős megjegyzést akart hozzáfűzni, de mégsem tette. Ennek az volt az egyetlen oka, hogy Controlles háta mögött, egy rohamlétra tetejéről, hatalmas termetű ork mászott át a mellvéden. Éppen arra készült, hogy egyenes kardjának segítségével, hatalmas suhintással lemetssze a mit sem sejtő, drága, jó Controlles egyetlen, éppen ezért roppant értékes fejét a nyakáról. Ez lett volna ám az orkgyilkosság! Ám Hermelin, megőrizve lélekjelenlétét, sikoltozni kezdett, és eközben ügyes mozdulatokkal a szörnyeteg felé mutogatott kis kacsójával és a rajta kinövekedett ujjaival. A jelenlévők szinte mindegyike varázspálcát rántott, hogy valami jóféle átokkal hidegre tegye a randa pofájú támadót. Ám nem volt szükségük a további beavatkozásra, mert Fószer hirtelen, tőle teljesen szokatlan gyorsasággal az ork előtt termett. Ez nem eshetett nehezére, mivel amúgy is ott állt előtte. Ám a kezében szorongatott, jókora nagy büdös sajtot váratlan ötlettől vezérelve könyékig benyomta a támadó ordítozó, kitátott pofájába. Az ork minden átmenet nélkül elnémult, a szeme fennakadt. Fószer hirtelen mozdulattal kihúzta a kezét a szörnyeteg pofájából, és hátrált egy lépést. Az ork fuldokolni kezdett. Ocsmány fejéből orrk-hangok hallatszottak, közben egyre jobban kiguvadtak a szemgolyói. Amikor ezzel mind megvolt, két kezével a torkát markolászta. Gyilkolásra magával hozott fegyverét már régen elejtette. Hirtelen, amikor minden levegője elfogyott, az égnek emelte a kivet. Semmibe meredő tekintettel hátratántorodott. A sajt miatt hangtalanul, mindenfajta felesleges ordítozás, sikoltozás nélkül lezuhant a mélybe. A létrája meg szépen rádőlt, mint kezdő kőművesre az aznap rakott téglafal, de ez már egyáltalán nem fájt a hullájának. A Toronyban lévők a mellvédhez tódultak. A gyerekek Fószerrel együtt lenéztek. Ám amit lent láttak, attól elállt a lélegzetük, felgyorsult a szívverésük, és kétszáz fölé ugrott a vérnyomásuk. Hátrahőköltek, és mindannyian szinte egyszerre kezdetek el kiabálni. – Láttátok?! – hörögte Controlles! – Több millió ork!
– Csak arra várnak, hogy megöljenek minket! – sikoltozott Hermelin. – Meneküljünk! – javasolta páni félelmében Overlay, és le akart ugrani, pedig a bázisugráshoz használatos ejtőernyőjét most sem hozta magával. Ám a testvérei visszatartották, inkább néhány kemény sajtot hajítottak helyette a mélybe, amely eltalált néhány orkot, akik ettől sajtnos elhunytak. – Mi lesz velünk? Mindannyian meg fogunk halni! – sikoltozta a megoldásra koncentrálva Hermelin. – Nem – mondta a hátuk mögött Hibrid. Mindenki egy emberként fordult meg a tengelye körül. – Hát te meg hogy kerülsz ide? – hebegte Heri, és a többiekhez hasonlóan akkorát nézett, hogy egy csapat földmérő kellett volna hozzá, hogy lemérje. – Egy kis varázslat, tudjátok?! – kacsintott Hibrid, és a piros festéktől ragadó harci kalapácsára támaszkodva mesélni kezdett. – Az úgy volt, hogy éppen egy zombinak vertem szét a fejét, amikor Dupladurr professzor odafutott hozzám, és azt mondta nekem: Hibrid! Jól jegyezd meg, amit most mondok, mert csak egyszer tudom elmondani, mert nincs sok időm. – Erre te? – vetette közbe Heri. – Erre én bólintottam – folytatta Hibrid. – Közben pedig annyira koncentráltam, hogy a fejem is szinte belefájdult. Dupladurr professzor a vállamra tette volna a kezét, ha felér nekem odáig, ám így csak a térdemet paskolta meg pipiskedve. De közben azt mondta nekem: – Hibrid! Te vagy az utolsó reményünk. Most menj, és védd meg a világ megmentőjét, Heri Kóklert, akire ebben a könyvben is rettentően nehéz feladatok várnak. Semmiképpen se hagyd, hogy magától meghaljon, de azt is akadályozd meg, hogy mások öljék meg. Próbáld megvédeni, és ha már úgy is ott vagy, a társaságában tartózkodó gyerekeket, valamint Főszert, a nagy feltalálót is oltalmazd meg minden bajtól. – Hibrid elvigyorodott. – Természetesen azonnal igent mondtam. Erre Dupladurr professzor megérintett a varázspálcájával. Hihetetlen emelőerő hatott rám, és mire kinyitottam a szemem, már itt álltam veletek a Toronyban, olyan gyorsan történt minden, hogy még arra sem maradt időm, hogy belehaljak a tériszonyba, ami pedig gyerekkorom óta kínoz. – Hibrid! A helyzetünk rettenetes! Odalent több tízezer ork készül arra, hogy feljöjjön ide, és kardélre hányjon minket – kiabálta idegesen Heri, mindannyiuk aggodalmának hangot adva. – Igen! – siránkozott Hermelin is. Hibrid nyelt egyet. Óvatosan a mellvédhez lépett és lenézett. Hirtelen visszarántotta a fejét. Még éppen idejében, mert egy nyílvessző suhant el három és fél milliméternyire a nyakától. Hibrid akkorát sóhajtott, hogy az apró termetű Fószert felkapta a légörvény, és éppen le akarta sodorni a mélybe, ám Controlles, aki mellette állt, a zoknijánál fogva még idejében visszarántotta. A gyerekek felhördültek, Hermelin felsikkantott. – Ne féljetek! – mondta Hibrid, de látszott az arcán, hogy az iménti látvány nagy hatással volt rá. – Elmenekülhetnénk az időgéppel! – vetette fel Főszer. – Itt van nálam, ha gondoljátok, átugorhatunk valami nyugisabb idősíkra… – Én azt mondom, Dupladurr professzor nélkül ne menjünk sehová – mondta szokatlanul bölcsen Hibrid. – Nem hiszem, hogy más időben, más galaktikában sokkal nyugisabb volna a helyzet. – Ebben igazad van. Hibrid! – ismerte el Fószer. – Dupladurr professzor nélkül mi mindannyian nem érünk semmit Az ő bölcsessége és hatalmas varázsereje az, ami igazán képes arra, hogy megvédjen minket a sötétség erőitől és az én találmányaimtól. – Fószer kis imaszőnyeget terített le a földre, és imádkozni kezdett Dupladurr professzorhoz, ami kis túlzásnak tűnt, mégis valahogy érthető volt. Heri Kókler éppen helyeselni akart, mert belülről úgy érezte, hogy Hibrid nagyon jól rátapintott a lényegre, amikor az égen rettenetes villám hasított keresztül, és egy kékesfehér energianyaláb belecsapott a Torony tetejébe. A mennydörgés robaja szinte megsüketítette a Toronyban állókat Az egész építmény megremegett, mint a kocsonya húsvétkor, de végül a fent lévők szerencséjére végül is nem dőlt le. Csak a teteje robbant szét apró darabokra! – Segítség! – kiáltotta Hermelin, miközben ügyesen elugrott egy ledőlő gerenda útjából. – Meghalunk! – remegett Controlles, mert halálosan félt a villámoktól. A többiek elbújtak egy asztal alá, és ott szorongtak, mint a heringek. – Ne féljetek! – nyelt nagyot Heri, és megpróbált bátornak tűnni, elvégre is, ő volt a világ többszörös megmentője, logikus, hogy mindenki azt várta tőle, hogy akár a nőgyógyász, legalább ő maradjon kemény legény a gáton. – Jaj, ne! – mondta Hibrid hirtelen, és egészen elsápadt. Heri abba az irányba nézett, mint legnagyobb barátja, majd ő is elsápadt. – Egek! – hebegte. Erre a többiek, akik sokkal kíváncsibbak voltak annál, mint amennyire féltek, kimásztak az asztal alól, ahol eddig térden állva, kultúrálatlan körülmények közepette kellett rettegniük. Most már bátran, szálfaegyenes derékkal, a halállal bátran szembenézve, büszkén állva retteghettek. – Jönnek a sárkányok! – mondta Controlles olyan hangon, amitől senki nem lett vidámabb, sőt egyeseket hideg is kilelt tőle. Heri és a gyerekek az eget bámulták. Hibrid eltátotta a száját a csodálkozástól. Fószer szólni sem bírt, mert a látvány legalább annyira lenyűgöző volt, mint amennyire félelmetes. Ha sütött volna a Nap, nem komor viharfelhők száguldottak volna hideg szelek szárnyán a égbolton, akkor nyugodtan azt is mondhattuk volna, hogy az eget elhomályosították a sárkányok. Több ezernyien voltak! Hatalmas csapatokban repültek, a szárnyaik suhogása tompa morajlásból fülsiketítő orkánná erősödött, amint a szörnyetegek elhúztak Rokfort legmagasabb tornya előtt. – Ezek meg mi a fenét keresnek itt? – kérdezte Hibrid, és a fejét rázta. – Még soha életemben nem láttam ennyi sárkányt. – Én emiatt nem bánkódnék! – jegyezte meg Heri Kókler. A kis csapat a sárkányok történetbe való berepülése miatt teljesen el is felejtkezett az orkokról. Az orkok viszont nem felejtkeztek el róluk! Rohamlétrájukat a Torony oldalának vetették, majd szinte azonnal ezrek és ezrek, válogatott, ronda pofájú, gonosz lelkületű, ordítozó rémek indultak meg fürgén, hogy a Toronyba felérve mindenkit legyilkoljanak, a világhírű büdös sajtokat pedig elorozzák. Miközben másztak, mint hangyák a kamrában, a sárkányok a csata fölé érve hirtelen lecsaptak az alattuk hadakozókra. – Ezek a mieinket támadják! – hördült fel Controlles. – Naná, majd mit gondoltál?! Uzsit hoznak meg ásványvizet?! A sárkányok nem a barátaink! – mondta kissé tudálékosan Hermelin. – Bár szerettem volna, ha egyszer azok lesznek – vallotta be Hibrid, akinek a lelkében most érzékeny sebek szakadtak fel. Évekkel ezelőtt ő is betegesen vonzódott egy sárkányhoz, de amikor kiderült róla, hogy csak egy tetoválás, Hibrid mégsem kérte meg a kezet, amelyen rajta volt… A sárkányok nem tétlenkedtek. Iszonytató hangorkán kíséretében egyszer csak lecsaptak a harcolókra. Tűzeső zúdult a varázslók seregére, de Heri Kókler legnagyobb meglepetésére, egészen tisztán kivehetően, hiszen éles volt a szemüvege, akár a sas szeme, hogy a világ leghatalmasabb fehér mágusainak nem esett különösebb baja. – Hiába támadnak minket! – kiabálták lelkesen a fiatalok. – Nem fog rajtunk a sárkányok tüze. – Hogy lehet ez? – kérdezte Fószer is, aki szerette a természettudományos magyarázatokat meghallgatni, hiszen komoly tudós volt, aki nem hitt a csodákban, csak akkor, ha bebizonyították neki, hogy amit lát, az valóban mágia, varázslat, bűbáj, nem pedig valami más, mondjuk szimpla szemfényvesztés. – A varázsköpenyek! – mondta hirtelen Hibrid, mint akinek váratlanul megvilágosodik az agya. – Hát persze! A varázsköpenyek elnyelik a sárkányok tüzét.
– Hát ez remek! – lelkesedett Hermelin is, és percek óta először, már amióta először összefélte magát, halványan elmosolyodott. A sárkányok, amikor látták, hogy a félelmetes tűzeső semmit nem ér a varázslók hatalmas hada ellen, felemelkedtek, majd újra lecsaptak. Ám az eredmény ismét csak ugyanez volt! A nagy semmi! A köpenyekbe burkolózott varázslók ismételten sértetlenül, komolyabb elszenesedés nélkül megúszták a tűzokádók támadását. A fenevadak még kétszer lecsaptak, ám a harcba avatkozásuk megint csak teljességgel eredménytelennek bizonyult. A rendezett alakzat felbomlott, az óriás dögök össze-vissza repkedtek, ordítottak, bömböltek, közben mindenfelé égett szag gomolygott, kavargott. – Nem árthatnak nekünk! – vonta le a következtetést Controlles, és alkarjával bátran beintett a sárkányoknak akik most semmit sem tehettek a halálos sértés ellen – Hehe! – röhögcsélt Controlles, amikor már világosan látható volt, hogy a repülő rémek képtelenek megemészteni, hogy halálos tűzerejük fabatkát sem ér a világ legjobb varázslóiból összeállt haderővel szemben. A sárkányok ezután már nem csaptak le újra, hanem a csatamező felett néhány kört téve elhúztak nyugati irányba. Látható volt, hogy valahová készültek. Heri Kóklert rossz érzés fogta el. Valami baljóslatú intuíció arra figyelmeztette, hogy a szörnyetegek hamarosan vissza fognak jönni. – Elmentek! – rikoltotta Controlles. A gyerekek, Herit leszámítva, lelkesen ünnepeltek. Hibrid és Fószer is gondterhelten figyelte a csata alakulását. Mert a csata alakulása továbbra sem volt valami jó. A varázslók vitézül harcoltak, de be voltak kerítve. A Pokol katonái egyre szorosabb gyűrűt vontak köréjük. – Oda nézzetek! – mutatott dél felé Hibrid, ahol már majdnem tényleg tizenkettő volt, néhol már harangoztak is. Fószer aggódva vette észre, hogy Hibrid keze remeg, akár a nyárfalevél. Mindenki arra nézett. – Ez nem lehet igaz! – hördült fel Heri. – Éles szemüvegével meglátta, hogy hatalmas hadsereg közeledik. És azt is elszörnyedve fedezte fel, hogy a katonák emberfeletti sebességgel robognak át a dombokon. Amikor közelebb értek, Heri már biztosan tudta, amit addig csak sejtett, hogy ezek nem emberek. – Erősítést kapnak! – kommentálta Heri, és érezte, hogy Hermelinnek kiszárad a szája. – Élőhalottak! – Fószer a fejét csóválva. – Valamit tennünk kell! – sürgette a felnőtteket Hermelin. – Igen, de mit? – törte az agyát Hibrid. – Semmi nem jut az eszembe. – Jönnek az orkok! – sikoltotta Overlay. Nagyon helyesen Hibrid felé menekült egy szörnyeteg elől, amely jól látható módon meg akarta gyilkolni. Overlay, nem akarta ezt, így fürgén elbújt az óriás háta mögött, aminek az lett az eredménye, hogy az ork feje nekiütközött Hibrid hasának, majd lepattant róla, mint sofőr a légzsákról. Az ork dühödten ordított, de Hibrid ügyesen letekerte a fejét, és ezzel mintegy elejét vette annak, hogy tovább zavarja a jelenlevők nyugalmát. – Segítség! – kiáltotta Hermelin, Pageup és Pagedown. – Itt vannak az orkok! A gyerekek menekülni kezdtek, de nem volt hová menekülni. – Varázsoljunk! – javasolta Heri, és előrántotta a varázspálca helyett forgatott Szt. Ebonitrúdját, amit egykoron a nagy írótól, K. B. Rottringtól kapott egy szép napon, azzal a jól körülhatárolt céllal, hogy ha kell, és ha a szükség úgy hozza, ezzel védje meg magát. Heri már több ízben is ezt tette, így most is valami ilyesféle következett. Éppen akkor, amikor Hibrid a Toronyba özönlő fajtársai közé hajította az előzetesen már szépen kinyiffantott első orkot, utána meg a fejét, Heri és a gyerekek szépen egymásnak vetették a hátukat és lassan forogni kezdtek. Mindenkinek a kezében ott suhogott a varázspálcája. A gyerekek ajkát mindenféle válogatott átok hagyta el. Mivel egyelőre nem ismertek kifejezetten harci varázslatokat, például nem tudtak még tűzlabdákat hajigálni vagy savfelhőt képezni, be kellett érniük azokkal a hétköznapi átkokkal, amelyeket az iskolában tanultak. Amikor Hibrid először forgatta körbe a hatalmas, szekrénnyi fejű harci kalapácsát, és letarolta a támadók három sorát, Fószer elrejtőzött egy nagy halom büdös sajt mögé, amely kupac a villám sújtotta Torony ledőlése után keletkezett. Heri Kókler rámutatott egy orkra és azt kiabálta: Tungsram halogén! A szörnyeteg először furán nézett, de később fény gyúlt az agyában. De szó szerint! Ez piszokul fájhatott neki, mert a sisakját fogva, lángoló tekintettel, mint ahogy az őrültek szoktak, sikoltozni kezdett, majd sűrű füstöt okádva átugrotta a mellvédet, a teste pedig lezuhant a mélybe. Mire leért, szépen hamuvá égett, így nem ütötte meg magát. – Cordyline Australis! – sikoltotta Hermelin, aki annyira meg volt rémülve, hogy hirtelen, ki tudja miért, éppen egy egzotikus növény jutott az eszébe. De legnagyobb meglepetésére nem hiába, mert a támadó testét kékesfehér színű, delejesre sikeredett villámok járták át, majd az ork minden átmenet nélkül, Hermelin varázslatának egyenes következményeként, egyszerűen bunkóliliommá alakult át. Nem semmi transzformációs varázslat volt, az már szent igaz! Ettől minden ork rettenetesen megrémült. Látszott rajtuk, hogy nem akarják cserépben végezni. Néhányan megtorpantak. Ám vesztükre, mert azok, akik mögöttük jöttek, és nem értesültek arról, hogy idefent a Toronyban nagyon veszélyes varázslópalánták és egy dühös óriás írtja az orkokat, egyszerűen letaposták fajtársaikat. – Nesze, nesze! – ordította Hibrid, akiről Heri mindig is tudta, hogy nagyon jószívű, és sokkal jobban szeret adni, mint kapni. Az óriás harci kalapácsa alatt másodpercek alatt több tucatnyi ork lelte halálát. De a létrákon egyre csak özönlött az utánpótlás. A csata, itt a Büdös Toronyban sem volt még lefutott játszma. A gyerekek csillag alakzata hatékony védelemnek bizonyult. A rettenetes harcosok hírében álló orkokat egyik meglepetés a másik után ért. Altefnégy például az elébe toppanó harcost mezei poszátává varázsolta, majd eltaposta. Pageup és Pagedown egy tucatnyi orkot transzformált molylepkévé, Overlay pedig véletlenül tökfőzelékké bűvölt egy hatalmas termetű szörnyeteget. Eredetileg spanyolviasszá szerette volna változtatni, de a varázslatba ami apró hiba csúszhatott, így a transzformáció nem sikerült. Illetve sikerült, csak másképp. Delete kitörölt három barbárt, mire a mögöttük jövők megtorpantak és hitetlenkedve rázták a fejüket. Nagy hiba volt a részükről! Backspace visszament értük, és egy határozott bűbájjal, jobbról balra haladva, ő is egyszerűen kitörölte őket. Controlles csak mentette magát, amikor egy másik orkot varázsolt maga elé, így támadója az ő fejét vágta ketté, nem pedig a sajátját, Capslock, mintha csak egy gombot nyomott volna meg, hirtelen felnagyította támadóját. De annyira, hogy a fickó váratlanul többször akkorává vált, mint annak előtte volt. Óriási testét képtelen volt egyensúlyban tartani, csontjai eltörtek, izületei kifordultak, izmai leszakadtak, a bőre pedig cafatokra szakadt. A feje már korábban letört a nyakáról, és mint valami rettenetes kugligolyó, a földön pattogva letarolt vagy kétszáz, normál méretű orkot. Nagy voltál, tesó! – ordították a csata hevében elismerően a Ribizly kilencesikrek. Nem én, hanem az ork! – vigyorgott a kilencesikrek imént megszólított tagja. Capslock vicsorgott és küzdött tovább, mint egy oroszlán. Hibrid harci kalapácsán már patakokban folyt a málnaszörp, ruháját is sűrű ketchup áztatta, nem is beszélve az arcáról, amelyre a folyton ráfreccsenő eperlé apró pettyeket spriccelt. De Hibrid nem törődött a zöldségekkel, amiket egyesek róla írni merészeltek, hanem csak harcolt tovább, mint egy rettenthetetlen. Hullottak az orkok, mint Kemotoxfelhőben a legyek. A bátran harcoló óriásnak és a minden tudásukat bevető varázslópalántáknak lassacskán sikerült visszaszorítaniuk őket. Nem telt bele öt percbe, és hirtelen azt vették észre, hogy nincs több ork. Az utolsó nem várta meg, hogy péppé verje egy harci kalapács, vagy hogy netán mákgubóvá változtassa egy szemtelen kölyök. Ehelyett inkább szépen magától leugrott a mélybe, és előzékenyen még a létráját is magával rántotta, nehogy valaki utána másszon.
– Győztünk! – kiáltotta Controlles, akiről mostanra már bebizonyosodott, sajnos állandó jelleggel elhamarkodott következtetéseket von le a különféle harci helyzetekből. – Nem! – suttogta Hibrid, és miközben kimerülten rátámaszkodott céklalében úszó csatacsákányára, lassan csóválta a fejét. – Oda nézzetek! A gyerekek arra fordultak, ahová Hibrid mutatott. – Visszatértek a sárkányok! – hebegte Fószer.
4. Sziklabombák Fószer, a pöttöm feltaláló, aki mostanra már előmászott a büdös sajtból képződött, eddig hatékonyan funkcionáló menedékéből, meglehetősen zilált benyomást keltett. A többiek egyértelműen örültek neki, hogy még él, de a szaga, nos a szaga, az hihetetlen volt. – Hűűű! – mondta Hermelin, és befogta Heri orrát. Mindenki így tett, akinek kedves volt az élete. – Bit akarhadnak a zsárkányog? – kérdezte Controlles félhangosan. – Valamid hoznag! – hörögte Altefnégy. – De mid? – tűnődött szemét meregetve Overlay. – Biztosan nem ajándékot! – szellemeskedett Hibrid, aki nem fogta be az orrát, mert nem volt finnyás. Hanem óriás volt, mint már említettük. Ha finnyás lett volna, nem pedig óriás, ebben a történetben nem szerepelhetett volna. Legfeljebb csak mint egy közönséges finnyás, nem pedig egy óriás. – Köveket hoznak! – mondta hirtelen Heri, mert neki volt a legjobb a szemüvege. Másoknak nem is volt szemüvegük. Így érthető, hogy miért mindig Heri látott meg mindent elsőként a sok vaksi kölök között. – De miért hoznak köveket? – kérdezte megszédülve Pageup, amikor elengedte az orrát. A heveny sajt szag egészen megnyomta az agyát. – Az szinte kizárt, hogy építeni akarnának valamit – jegyezte meg Heri Kókler. – Le akarják dobni a köveket! – rémüldözött Pagedown. – El akarják törölni a Föld felszínéről a mieinket! – rémüldözött Delete. – Valahogyan vissza kellene őket tartani – gondolkodott hangosan Backspace. – Nagy a baj! – rágta a kabátgombját Capslock. A toronyban gondterhelt tizenévesek sóhajtoztak, Hibrid a fejét vakargatta, Fószer pedig számításokat végzett, méghozzá fejben. A sárkányok ellenben nem tétlenkedtek. A harcmező fölé repültek, majd támadó alakzatba rendeződtek. Állatira sokan voltak! Ami pedig még ennél is rémisztőbbnek hatott, hogy mindegyik fenevad a karmai között hatalmas nagy szikladarabokat szorongatott. – Egy egész hegyet lebonthattak! – tűnődött Fószer. A gyerekek és az óriás óriási aggodalommal figyelték a harcot. Odalent a csatamezőn ugyanis a világ leghatalmasabb ütközete tovább folytatódott. A gyűrűbe zárt varázslók hatalmas seregén egyáltalán nem látszott, hogy fel akarná adni a harcot. A küzdelem továbbra is kiegyenlítettnek tűnt. Mindkét oldalon ezrével estek el a katonák, de az élőhalottak nemrégiben megérkezett utánpótlása, a friss hús, (igaz, ez inkább friss döghúst jelentett, ami rothadva, leszakadva lógott, fityegett és csöngött az élőhalottak rém ronda pofájáról és undorító, aszott testéről) már némi fölényét vetítette előre a támadó haderőnek. – Talán Dupladurr professzor ki fog találni valamit – tűnődött Hibrid. – Attól félek, hogy nem! – aggódott Controlles. – Hiszen már így is van elég bajuk az élőhalottakkal. Most érkezik futólépésben a második vonal, a tartalék. – Controllesnek igaza van! – szólalt meg hirtelen Heri. – Ugye? – mondta elégedetten Controlles, mert nagyon szerette, ha igaza van. – Tennünk kell valamit! – mondta Heri eltökélten. – Igen, be kell avatkoznunk a harcba! – bólogatott Fószer is. – Segítségre van szükségük! – heveskedett Overlay. – De Dupladurr professzor világosan megmondta, hogy nem mehetünk oda, és hogy mindenképpen maradjunk itt! – aggodalmaskodott Hermelin. – Azt mondta, hogy másutt nem képes megvédeni minket… – De most vészhelyzet van – állapította meg Backspace. Hibrid láthatóan tétovázott. Szívesen lerohant volna, hogy hátba támadja, akár egyedül is a Pokol seregét, ám az a megbízatás, amit Dupladurr professzor adott neki, meglehetősen egyértelműen megtiltotta, hogy beavatkozzon a csatába. Az ő feladata az volt, hogy minden körülmények között megvédje a gyerekeket, persze Fószert is, ha már az aprócska egyiptomi mindig itt volt velük. – Nem mehetünk! – sajnálkozott Hibrid. Látszott rajta, hogy nagyon gondolkozik, megszegje-e a parancsot. – Megvan! – kiáltott fel hirtelen Heri. A gyengébb idegzetűek ettől egészen összerezzentek. – Mi van meg? – kérdezte Controlles, és a fejét kapkodta, mint mulya maci a méhrajban. Néha kissé nehéz volt a felfogása, mint például most is. De ez nem szégyen volt, csak nagyon rossz. Ám ezúttal nem Controlles lassú, de bizonytalan felfogásával volt a baj, hanem azzal, hogy Heri képes volt arra, hogy több lépéssel előrébb gondolkodjon, mint más, földi halandó. Ez nem csak azért alakult így, mert ő volt a főszereplő, hanem mert kiváló kapcsolatai révén a világ többszörös megmentője ismerte a forgatókönyvet, amelyben most az állt, hogy Heri Kókler remek ötlettel kápráztatja el a társait és megmenti világot. – Fogadni mernék, hogy kieszeltél valamit, igaz? – vigyorodott el óriási nagy barátjuk, aki Hibrid volt, akár a kukorica, ami viszont a moziban csak egyszerűen popkorn. – Beszélj, Heri! – bíztatta Controlles, mint akinek semmi sem drága. Felváltva nézett Herire, valamint a csatamező felett köröző sárkányhadra. A sárkányok láthatóan lejjebb ereszkedtek, ami arra utalt, hogy halálos terhüket egészen pontosan akarták célba juttatni. Drámai feszültséggel telt meg a levegő, amihez Hibrid is hozzájárult egy kicsit, mert megint félig főtt babot evett reggelire. – Nos – kezdte Heri izgatottan –, azt hiszem, hogy megtaláltam a módszert, amivel képesek lehetünk befolyásolni a csata kimenetelét. – Ez jól hangzik! – csettintett Controlles. – De nem ártana igyekeznünk, mert úgy tűnik, a sárkányok nagy dobásra készülnek. – A tervem a következő. Nem hagyjuk el a Büdös Tornyot, ellenben beavatkozunk a csatába – folytatta Heri. – De hogyan? – kérdezte aggódva Hibrid. – Ez nekem magas! – Amit mondasz, az egy paradoxon – figyelmeztette Főszer. – Mágiával, barátaim! – mosolygott el szélesen Heri Kókler. – Ilyen távolságra még nem vagyunk képesek átkokat szórni – aggályoskodott Hermelin. – Bizony nem! – rázta a fejét Controlles is.
Heri előkapta a köpönyegében tárolt hosszú és vastag Szt. Ebonitrúdját, és egészen tűzbe jőve tovább beszélt. – Tényleg nem vagyunk képesek innen átkokat szórni, ellenben képesek vagyunk arra, hogy egyszerű telekinézis segítségével, amit első osztály első félévében ezerszer gyakoroltunk, hogy tárgyakat mozgassunk ide vagy oda. – Elvileg igen – mondta óvatosan Hermelin. – Mire gondolsz? – ordított Controlles, és vérző oldalát tapogatta, mert annyira furdalta már a kíváncsiság. – Most éppen arra, hogy milyen lehet Hermelin tüllruhában – vallotta be Heri. – A telekinézissel kapcsolatban! – bökte meg Altefnégy Herit, aki ettől visszazökkent a rideg valóságba. – Ja, igen… Arra gondoltam, hogy ha már nem vagyunk képesek megakadályozni azt, hogy a sárkányok ledobják a sziklákat, akkor viszont irányítsuk azokat a rettentő kőbombákat az élőhalottak seregére – vigyorgott Heri. – Meg tudjuk csinálni! – sikkantott Örömében Hermelin. – Kiváló ötlet! – dicsérte meg Hibrid és Fószer korunk hősét, a világ többszörös megmentőjét. – Csináljuk! – mondta elánnal Hermelin, majd a többiekkel egyetemben előkészítette a varázspálcáját. Még éppen idejében! A sárkányok ugyanis időközben félelmetes harci formációt vettek fel, amelyet röviden úgy hívtak, hogy a Sárkányok Köveket Pottyintanak az Ellenségre, majd elkezdték a bombázást. Ezer és ezer sárkány bukott alá mélyrepülésben. Rettenetes csataordítást hallattak, a levegő megremegett tőle, a karmaikban szorongatott sziklákat pedig Rokfort hős védőire hajigálták. A varázslók egy része észrevette a sárkányokat, néhányuk azonnal sárkánylándzsákat dobott a szörnyetegekre. Néhány tucatnyi fenevad felvisított, amikor a mágikusan irányított sárkánylándzsák a nyakukba fúródtak, majd holtan hullottak alá. Remek látvány volt, hogy a magukkal cipelt hatalmas köveket a saját fejükre pottyintották. De hiába voltak a remek, számítógéppel animált látványelemek, a sárkányok tömeges levadászásához nem lehetett elegendő néhány kósza mágikus lándzsa. A varázslók seregében szinte mindenki otthon hagyta sárkánylándzsáit, hiszen nem volt arról szó, hogy az élőhalottakon kívül a mai napon még egyéb, más extrarémek is jelen lesznek. Még néhány sárkánylándzsa kirepült, még néhány szörnyeteg felvisított, majd lezuhant, de ez a csekélyke ellenállás semmiképpen sem lehetett elegendő ahhoz, hogy visszaverjék a támadást. A varázslók serege két tűz közé került. A földön a rettenetes élőhalottak aprították őket, a levegőből pedig a sárkányok sűrű serege támadta védtelen fejüket. Dupladurr professzor, önmagát továbbra is megtöbbszázszorozva rohangált fel és alá. Közel kilencvenéves korát meghazudtolva, órák óta szórta fáradhatatlanul az ellenségre a tűzlabdákat, amikor egy pillanatra megtorpant. A váratlan veszélyt hatodik vagy hetedik érzékével megérezve felnézett az égre. Amikor meglátta a feléjük zuhanórepülésben száguldó, sziklabombázásra készülődő sárkánysereget, egy másodpercre elakadt a lélegzete. Tízezernyi szikla kezdett el süvítve zuhanni feléjük. Dupladurr professzornak már nem volt ideje arra, hogy bármit is tegyen. Az élőhalottak felröhögtek, és hirtelen visszavonultak néhány tíz métert, amivel megszüntették a közvetlen harcérintkezést. Jól tudták, hogy a halálos sziklaeső az ő soraikban is hatalmas kárt okozhatna. Néhány magasan képzett varázsló a levegő megrezegtetésével olyan lökéshullámokat küldött a sziklák felé, amelyek képesek voltak arra, hogy a halálos bombák egy része apró darabokra robbanjon, ám ettől a baj, ha lehet, még nagyobb lett. A szétmálló szikladarabok még így is sok esetben több tonnásak maradtak, és még sűrűbbé változtatták a sziklaeső halálos lefedettségét. Nem volt menekvés, a tömeges pusztulás elkerülhetetlennek látszott. Dupladurr professzor éppen rájött arra, hogy mit lehetne tenni a támadás ellen, hogy el kellene téríteni egy egyszerű telekinetikus varázslat segítségével a sziklákat, hogy azok ne az ő fejükre, hanem a pokol katonáinak rettentő harcosaira zuhanjanak, amikor két dolog történt. Nem egy, de nem is három. Hanem csak kettő! A varázslók seregét, Rokfort hős védőit, minden irányból pokoli erejű, mágikus tűzvihar érte. Dupladurr professzor és a legmagasabb szintű varázslók tűztől védő varázslatokat mormoltak, amelyek a varázsköpenyekkel együtt képesek voltak arra, hogy a halálos, nem evilági hatalmak által alkotott lángok ne pusztítsák el őket azon nyomban. – A pokolba is! – átkozódott Dupladurr professzor. – Ott is ez van! – ordította a Pokol seregének közepéből egy nagyon mély hang, és ördögi kacagás következett. Dupladurr professzor két másodperc múlva egy hihetetlen sebességgel száguldó, patás lábú, villás farkú, kétszarvú rémet látott felbukkanni mélyen az arcvonal mögött, a közeli domb oldalán. Az alak szinte azonnal eltűnt Dupladurr professzor látóköréből, ám az igazgató bá't mégis rettenettel töltötte el felbukkanása. Mindez, ami eddig történt az utolsó huszonkét sor alatt másodpercek alatt zajlott le. A hatalmas kövek már csak néhány tíz méterre süvítettek a fejük felett, amikor újabb tűzvihar sepert végig a rokforti haderőn. Noha a kivédése szinte minden varázslónak sikerült, a mágikus védőháló megszövése megakadályozta a sereget és főként a magasan képzett varázslókat abban, hogy eközben bármit is tehessenek a fejük felé száguldó sziklabombák ellen. – Végünk van, mint a botnak! – ordították sokan, de Dupladurr professzor megérezte, hogy ekkor a mágia tiszta, egyszerű, de hatalmas ereje remegteti meg a levegőt. Olyan mágikus energia vibrált körülötte, amelyet sok elme szőtt meg, éppen ezért hatványozottan erősebb volt annál, mintha csak egy varázsló alkotta volna. A varázslat roppant egyszerű volt, szinte primitív, de tökéletesen megfelelt arra a célra, amire létrehozták. A többszáz Dupladurr professzor ekkor váratlanul leengedte a varázspálcáját, és nevetni kezdett. Volt aki azt hitte, a jó Dupladurr és valamennyi másolata eszét veszítette a harcban, és páni félelemmel figyelte, miként fog beteljesedni a rokforti sereg sorsa, és hogyan lapítja őket péppé a levegőből érkező kőhalál. Krampusz Dupladurr természetesen nem őrült meg egy kis hadakozástól. Ám igazán szórakoztatta és még nagyobb örömmel töltötte el, amikor megérezte, hogy kedvenc kisdiákjai micsoda remek, mágikus képességeiket a gyakorlatban is alkalmazó ötlettel álltak elő. A sziklák ugyanis váratlanul, mintha láthatatlan kéz irányítaná őket, pedig már igen-igen közel jártak ahhoz, hogy megsemmisítsék a rokforti sereget, hirtelen irányt változtattak. Az élőhalottak többségének sikoltania sem volt ideje. A sziklaeső ezredmásodperc alatt százezreket lapított nyúlós, ragadós, egy hetes spenóthoz hasonlító, undorító szagú, büdös masszává. Ha nem lettek volna a szerencsétlenek már amúgy is teljesen holtak, akár még azt is mondhattuk volna, hogy halálnak halálával haltak. De mivel már amúgy is holtak voltak, ennél jobban már nem halhattak meg. Csak végképp megsemmisültek, fekete lelkük pedig alászállott a Pokol legmélyére, ahol az örök kárhozat nem kevés idejére ott pirultak a sercegő, fortyogó, bűzös olajban. A paradox módon életben maradt élőhalottak fegyvereiket eldobálva, teljesen megzavarodva, ordítozva, szolmizálva menekülni kezdtek. A levegőben keringő, prédára leső sárkánysereg rosszkedvűen, magában füstölögve elhúzta a kondenzcsíkot. Látszott, most, hogy már mindenfélét bevetettek, mégis kudarcot vallottak, nem sok kedvük maradt arra, hogy folytassák a csatát. – Heri Kókler! Hogy az apád mindenit! – hahotázott Dupladurr professzor mind a száz alakjában. – Már megint megmentetted a világot!
5. Haditanács
Az élőhalottak, a Pokol katonái, a Sötétség Serege, úgy eltűnt, akár a kámfor, mintha gonosz, rossz arcú rémpofái soha nem is jártak volna errefelé. Rokfort védői kitörő lelkesedéssel, valóságos örömmámorban ölelkeztek össze. A sereg visszatért Rokfort falai mögé. A gyógyító mágusok a földön fekvő sebesültekhez siettek. Bűbájok, varázslatok, ellenátkok röpködtek a levegőben, gyógyfüvek illata szállt mindenfelé. Gyógyító energiák sisteregtek, fények villantak, rontások illantak el kénköves, hányás szagú füstfelhőt hagyva maguk után. Sebesült azonban rengeteg akadt. Ezrek és ezrek maradtak a csatamezőn, sajnos, igen sokan végleg. Ennek ellenére a gyógyítók még mindig teljes gőzzel dolgoztak. Másnap is, sőt még harmadnap is. Aztán már nem dolgoztak, mert akiket addigra nem sikerült megmenteniük, azoknak sajnos annyi lett. A pokoli sereg elhullott harcosai egyszerűen porrá omlottak, ami igencsak furcsa volt Herinek és kis barátainak. Meg Hibridnek is, aki viszont nagy barátjuk volt, és mint mindig, most is éppen ott mászkált mellettük. A gyerekek immár Rokfort biztonságot jelentő falai között, egészen pontosan az igazgató szobájában pihengettek. Dupladurr professzor a legkényelmesebb relaxációs foteleket varázsolta alájuk, hogy a – nem a harcmezőn, hanem a torta- és süteményfalásban megfáradt – habtestük megfelelő körülmények közepette regenerálódhasson. A gyerekek a kivételes módon kényeztetőre sikeredett bánásmódnak hála, kiváló komfortérzet közepette várták, vajon miért hívatta be magához a Rokforti Varázskiképző Főtanoda igazgatója őket. Nem tudták az okát, de azért magukban sejtették, hogy nem kínvallatás következik majd, hanem valami sokkal kellemesebb. A hangulat remek volt, mindenki mindenkivel viccelődött. Fószer oldott hangulatban nevetgélt, pedig soha nem szívott vadkenderszármazékot, mert az rohadtul tompítja az agyat, csak friss levegőt. A Büdös Toronyban tapasztalt légköri iszonyokhoz képest az épületben kerengő, áporodott és nem kissé dohos levegő maga volt a tömény élvezet. Hibrid arcáról egy pillanatra sem tűnt el a széles vigyor. Roppant büszkének tűnt, hiszen ezekkel a fiatalkorúakkal egyetemben ő maga is tevékeny szerepet játszott abban, hogy a reménytelen küzdelemben sikerült legyőzniük a Pokol Seregét. Minden olyan szépnek tűnt, hogy az már szinte gyanús volt. – Alig hiszem, hogy intőt kapnánk! – heherészett Controlles, aki soha, semmilyen körülmények között nem volt képes bírni magával, és amikor ideje engedte, álmodozott. – Sőt, azt hiszem, ki fognak tüntetni minket a Malvin-díj arany fokozatával – találgatott az ikrek szószólója. – Azt csak a leghatalmasabb varázslók vagy boszorkányok kaphatják meg! – figyelmeztette Hermelin, aki mindent tudott. De ha véletlenül mégsem, akkor ügyesen megjátszotta, hogy mégis. – Talán a kivételes alkalom miatt megalapítják a Malvin-díj gyermek fokozatát, amit mi fogunk megkapni elsőként – töprengett Controlles. Látszott rajta, hogy egészen komolyan gondolja azt, amit mond. – És az óriás-fokozatát, hogy Hibrid is kaphasson egyet – nevetgélt Heri Kókler is vidáman, mert még nem tudta a szegény fiú, hogy a korai öröm néha nagy szívá… csalódáshoz vezethet. Arról meg pláne nem volt fogalma, hogy micsoda megpróbáltatások várnak még rá a következő százvalahány oldalon keresztül. – De hát nem is csináltunk semmi rendkívülit, semmi nagy dolgot – szerénykedett Capslock. – Dehogynem – nyugtatta meg Altefnégy. – Megmentettük a rokforti sereget a teljes összeroppanástól, pontosabban a teljes kilapulástól. – Ha mi nem vagyunk, mindenki meghal! – büszkélkedett Controlles. – De persze mi ott voltunk, ahol lennünk kellett. És bátran, sőt hősiesen cselekedtünk. Mindent és mindenkit megmentettünk, sőt, kimentettünk. – Így van, így van! – kiabáltak a gyerekek. A remek hangulatú cseverészés éppen azon a ponton tartott, hogy a győztes haditerv kitalálója, Heri Kókler után vajon ki lesz jogosult rá, hogy másodikként átvegye az előbb már említett, bár még továbbra sem létező Malvin-díj gyermek fokozatát, amikor Dupladurr professzor lépett be az ajtón. Az arca gondterhelt volt, a szeme szomorú, hosszú szakálla pedig arról tanúskodott, hogy az utóbbi harminc évhez hasonlóan ma sem borotválkozott. A gyerekek elcsendesedtek. Mindenki az igazgatót figyelte. Heri érezte, hogy valami baj van. Dupladurr professzor a győzelem ellenére szokatlanul komor volt. Lassú léptekkel elhaladt előttük, majd elgondolkozó arckifejezéssel, amelyet tükör előtt rengeteget gyakorolt, hogy megkaphassa ezt a szerepet, helyet foglalt az íróasztala mögött. Ezután hatásszünetet tartott, majd a reklám és a monoszkóp után megsimogatta fehér szakállát. Kihúzta a fiókját, ahol a gyermekkori koponyája mellett egy stanecliban a fiatalkori, még teljesen fekete szakállát tartotta, majd azt is lopva megsimogatta. Egy gyakorló pszichiáter azonnal megállapította volna, hogy ez nála amolyan pótcselekvés. Bíztató tekintettel nézett a gyerekekre, majd Hibridre és Fószerre is. – Köszönöm – mondta Dupladurr professzor, és elmosolyodott. – Örök hálával tartozunk nektek, hogy megmentettétek a sereget. Sőt, megmentettétek a világot! Igazi hősök lettetek. Nélkületek a védelem péppé lapult volna, ami értelemszerűen teljes mértékben megakadályozhatta volna azt, hogy most itt legyünk. – És hogy győztünk! – örömködött elhamarkodottan Controlles, de amikor Hermelin lepisszegte egy lexikonnal, nyomban elcsendesedett szegény. Dupladurr professzor elkomorodott. – Hát, gyerekek, azt hiszem, van itt egy kis bökkenő. Sajnos, még nem győztünk… – De hiszen az ellenség megsemmisült, a többi élőhalott pedig megfutamodott? – kérdezte döbbenten Heri. – Vagy nem ez áll a forgatókönyvben? – De igen, de igen! – bólogatott Dupladurr professzor. – Azonban van egy kis bökkenő… – Kis bökkenő? – kérdezte bambán Hibrid. Hermelin izgalmában Contolles fejét gyűrögette. – Igaz, hogy három nappal ezelőtt fényes győzelmet arattunk, de sajnos egyelőre csak egy nagy csatában arattunk diadalt, a háborút viszont még nem nyertük meg. – Az meg hogy lehet? – kérdezte Hibrid értetlenkedve. – Hiszen hanyatt homlok elmenekültek… Fószer is nagy szemeket meresztett, de neki ez nem volt nehéz, hiszen egyiptomi lévén amúgy is nagy szeme volt festve. – Ez még csak egy előőrs volt, nem a fősereg – mondta lassan Dupladurr professzor. – Őket azért küldték, hogy felderítsék a terepet és felmérjék az erőinket. – Tessék? – döbbent meg Hibrid, mint aki nem hall jól. – Jól hallottátok! – biztosította a jelenlévőket egy hallásvizsgáló magabiztosságával Dupladurr professzor. – De hát ez, hogy lehet? – kérdezte Heri döbbenten. Dupladurr professzor hátradőlt a háttámla nélküli székén. Nagyot puffant akkor, de azután nem hallgatott el végleg, hanem feltápászkodott, és a helyére visszaülve beszélni kezdett. – Tudjátok, hiszen Hibrid kivételével ott voltatok akkor, amikor Voltmárvolt rettenetes varázslata megidézte a Pokol erőit. – A Stonehenge-nél! – szólt közbe Controlles megint, mert igen gyorsan magához tudott térni. De nem kotyogott bele többet, mert Hermelin
megmutatta neki a lexikont, amitől Controlles önként lakatot tett a szájára, és egy apró kis kulccsal le is zárta a kis badi pírszinget. – Igen, ott! – bólogatott Dupladurr professzor. – Akkor, abban az idősíkban megnyíltak az Alvilág kapui, és élőhalottak özönlötték el a síkságot. Jómagam, miközben több ezer szörnyeteget visszaküldtem oda, ahová való, vagyis a Pokol legmélyebb fenekére, megpróbáltam bezárni az Alvilág bejáratait, amelyek az építmény oldalában nyíltak meg a sötét és gonosz varázslat eredményeképpen, ám nem jártam sikerrel. Most már tudom, hogy miért nem. – Miért nem? – kérdezte alig hallható hangon Hibrid. – Azért, mert a rendkívüli erejű varázslat hatására rettenetes, egyáltalán nem várt esemény történt. Megnyílt a Pokol Kapuja! – suttogta Dupladurr professzor. – Ajjaj! – mondta Fószer, és elsápadt. – Mit jelent ez? – kérdezte Hibrid rosszat sejtve. Dupladurr professzor megint megsimogatta a szakállát. De rögtön utána a fiókjában lévőt is megcirógatta, nehogy az megsértődjön, amiért mindig csak a mostani, őszes színűt cirógatja. A mellette lévő plüssmaci szájában megigazította a gumicumit, nehogy szegény műállat alvás közben megfúljon. Amikor ezzel megvolt, lassan becsukta a fiókot, majd bezárta egy franciakulccsal. Kicsit felordított, amikor megérezte, hogy odazárta a nadrágjának elejét. Sőt, nem csak azt! De Dupladurr professzor nem volt olyan ember, akit az apró nehézségek eltántorítanak. Kinyitotta a zárat, óvatosan kirántotta a kilapult testrészt, majd visszazárta a fiókot. – Bakker! Azért légycsapónak még jó leszel, kicsikém! – babusgatta meg a szegény kis nyomorultat, de az nem válaszolt, mert beszélni eddig sem tudott. – Tudjátok, rendkívül fontos dokumentumokat tartok itt, ezért fő az óvatosság – füllentette Dupladurr sírós hangon, mert megérezte, hogy ezentúl komoly vizelési problémái is lehetnek majd. A műszer többé nem volt slagolásra alkalmas, már csak porlasztani lehetett vele. – Professzor úr! Hát ekkora nagy a baj? – kérdezte meg Hermelin. – Alig hiszem, hogy valaha is egyenesbe jövünk – masszírozta még mindig fájdalmasan a balesetest Dupladurr. – A folyó ügyek is ellaposodnak majd szerintem ezután. De ha úgy is meghalunk, mert nem fog sikerülni legyőzni a Pokol erőit, már nem lesz szükség az amputációra, ami azért megnyugtat egy kicsit. – Komor tekintetét végighordozta a teremben ülő riadt gyerekeken, a bepánikolt Fószeren, aki elbújt a szőnyeg alá, valamint Hibriden, aki remegett, mint a húsvéti kocsonya. – Ha elmondom a teljes igazságot, valószínűleg menten szörnyet haltok félelmetekben – mondta lassan és rémisztően az igazgató. – Ne tessék minket félteni! – javasolta Heri Kókler kissé remegő hangon. – Egyedül sem vagyunk éppen gyávák, de így, galeriben szinte vakmerőek vagyunk. – Na jó – egyezett bele Dupladurr. – Végül is mindegy… Hiszen így is, úgy is meg fogunk halni… – Jaj ne! – nyögött fel Fószer a szőnyeg alatt. – Sajnos, a helyzetünk jelen pillanatban reménytelennek látszik – csóválta a fejét az igazgató. – Sajnálatos módon, amikor nemrégiben fantasztikus győzelmet arattunk, még én is azt hittem, hogy háborút nyertünk, nem csak egy csatát. De most azt kell gondoljam, hogy azt az egy csatát sem nyertük meg. – De hát megfutamodtak! – tárta szét hatalmas kezét Hibrid. – Igen, Rubeóla, azonban, mint ahogy már talán említettem, csak nem figyeltél eléggé, ez nem a fősereg volt, hanem csak egy előőrs. A fősereg innen mindössze egy napi járóföldre tartózkodik. Több tízmillió szörnyeteg tart észak felé. Nem fogjátok kitalálni, hogy hol bukkantak elő a semmiből. – A Stonehenge-nél! – vágta rá Hermelin, aki olyan okos volt, mint hat másik. És képtelen volt arra, hogy megállja, hogy ne válaszoljon azonnal az igazgató által feltett költői kérdésekre. – Mi lesz velünk? – jajongott Fószer okkal. A többiek sápadt, hamuszín arccal hallgattak. Az igazgató szobájának végében a bűvös erejű Toalettkacsa éppen befejezte a vízöblítést, és most boldogan kukorékolt. – Hányszor megmondtam már neked, hogy ne akarjál állathangokat utánozni! – dobott hozzá gazdája játékosan egy fél téglát, amit távkapcsoló gyanánt használt. A Toalettkacsa azonnal standby üzemmódba helyezte magát, és soha többé meg nem szólalt, később még szerelőt is kellett hozzá hívni. Heri Kókler gondterhelten figyelte igazgatóját, aki folytatta: – Most kommunikáltam a varázsgömböm segítségével Cotton professzorral, aki a helyszínen követi figyelemmel az eseményeket. – Zombinak álcázta magát? – kérdezte izgatottan Capslock. – Nem kell neki álcáznia magát… – vetette közbe Heri némi éllel. – Amúgy is teljesen úgy néz ki, nem? – Miket beszéltek! – csóválta a fejét Dupladurr professzor. – Cotton professzor vámpírnak maszkírozta magát, így feltűnés nélkül képes volt elvegyülni a tömegben. – A vámpír sem rossz – ismerte el Heri Kókler. – De álcáznia azt sem kellett… – Ejnye, gyerekek, hát mindjárt hidegre teszlek benneteket, ha nem fogjátok be mindjárt a randa po… szátokat! – fenyegette meg őket Dupladurr professzor életveszélyesen. – Cotton professzor az életét teszi kockára titkos, konspiratív jellegű megbízatása közben, ti pedig azt mondjátok, hogy úgy néz ki szegény, megboldogult kollégánk, mint egy vámpír? – Nem, sokkal jobban hasonlít egy zombira! – vetette közbe Heri Kókler. – Szerintem inkább vámpír – kotyogott közbe Hermelin. – Tévedés, szerintem inkább egy zombi – foglalt állást Capslock. – Miket beszélsz! Tisztára olyan, mint egy vámpír! – törölgette a homlokát izgalmában Delete. – Zombi! – szavazott Pagedown és Pageup. – Vámpír! – rázta a fejét Overlay. – Szerintem is! – vigyorgott Altefnégy. – Szerintem inkább vámpír! – szólt közbe Dupladurr professzor, de aztán elharapta a nyelvét és elvörösödött, mert nem akart állást foglalni. – No, mindegy, hogy melyik, a lényeg, hogy szegény Cotton professzor, nyugodjék békében, titkos információkat juttatott el hozzánk. Sikerült kikémlelnie, hogy a hatalmas, pokoli sereg a Stonehenge-nél bukkant fel. – Csak úgy, a semmiből? – csodálkozott Heri. – Az meg hogy lehetséges? – Nem, az tényleg, nem… – rázta a fejét Fószer is, aki pedig értett ám hozzá, hiszen világ életében azzal foglalkozott, hogy olyan találmányokkal lepje meg a világot, amelyek nem csak roppant veszélyesek voltak, de teljes megsemmisüléssel is fenyegették az Univerzumot. – Pedig úgy éljen drága kollégám, az a szegény, halott Cotton, hogy így volt, nem másképp – folytatta teljes beleéléssel Dupladurr professzor. – A szörnyetegek a kőoszlopok közepében létrejött időalagúton keresztül özönlenek a világunkra. Ott, ahol nemrégiben jártunk, a múltban kilépnek a
Pokol kénköves szagú, tüzes lángjaiból, majd rögtön utána elragadja őket egy időörvény, amely egyenesen ide repíti őket a mi időnkbe, a mi világunkba. – Időalagút? Időörvény? – jajdult fel Fószer, miközben mulatságos látvány kíséretében, mint egy törpe domborulat, négykézláb iszkolt ide- és oda a szőnyeg alatt. Teljesen úgy festett, mint egy eltévedt és nagyon berezelt vakond. – Bizony, időalagút! – ismételte Dupladurr professzor. – Jaj nekünk, jaj nekünk! – sírdogált Fószer. – Istenem, mit tettem? Istenem, mit tettem? – jajongott az aprócska egyiptomi. – Nem te tehetsz róla, barátom! – vigasztalta Főszert Dupladurr professzor. – Az egész annak a rettentő erejű, a Pokol sötétségét megidéző varázslatnak az eredménye, amelyet Voltmárvolt követett el. Igaz, hogy őt elnyelte az Alvilág mélye, ám a Pokol Kapuja megnyílt, a szörnyetegek serege pedig rászabadult a Földre. – Minden az én hibám! – sírdogált Fószer. – Ha nem találom fel azt az átkozott időgépet, akkor most is minden a legnagyobb rendben volna. – Az, hogy „mi lett volna, ha”, sajnos nem más, mint a semmi mezeje – bölcselkedett Dupladurr professzor. – Sajnos, ami megtörtént, az megtörtént. Nem tudjuk jóvá tenni. Azzal a problémával kell foglalkozzunk, ami jelen pillanatban meghatározhatja a világ sorsát, nevezetesen, hogyan küldhetnénk vissza a Pokol fenekére az élőhalottakat úgy, hogy eszük ágában se legyen többet visszatérniük az élők világába. Ekkor halkan kopogtak az ajtón, és egy férfi meg egy nő lépett be rajta, miután Dupladurr professzor azt mondta, hogy szabad. Erre Hibrid fel akarta kérni, táncolni, de az igazgató jelezte, hogy majd máskor, majd ha nem lesznek ekkora életveszélyben. – Anya! Apa! – ordították a kilencesikrek, és szüleikre vetették magukat. E tekintetben tisztára olyanok voltak, akár a természetben egyes növényi magok, amelyek ugyanígy viselkedtek: a szüleikre vetették magukat. – Jaj, ne, srácok! – ordítottak rémülten a szegény szülők, de hiába, mert végül szépen kialakult egy remek, kicsi a rakás, de rengeteg a gyerek jelenet. Amikor a szülők, Mr. és Mrs. Ribizly, akik nyögve, jajongva könyörögtek az életükért, végül mégis lélegzethez jutottak, Dupladurr professzor nekik is varázsolt egy-egy nagyon kényelmes, relaxációs fotelt, hogy abban lazulhassanak. Jólelkű ember volt ez a professzor, mert átérezte, hogy meg kell könnyítenie ezeknek a drága embereknek az utolsó óráit, és nem volna illő, holmi fapados fogadtatásban részesíteni őket. A Ribizly szülők többek között kedvesen köszöntötték Dupladurr professzort, Hermelint, Herit, Hibridet és Főszert is. Heri észrevette, hogy mindketten apróbb sérüléseket szenvedtek a nemrégiben befejeződött hatalmas csatában. Mr. Ribizly bal karja kicsit megégett, a jobb viszont teljesen. Az arcán egy hosszú vágásnyom haladt volna végéig, egészen a jobb füléig, de mivel nem volt már szegénynek jobb füle, persze bal sem, ezért a vágásnyom sem lett szerencsére annyira hosszú. Arcszőr bácsi az orrát is elvesztette, mint ahogy az egyik lábát is, de nem törődött vele, mert igazi hős volt. Tudta, hogy a világ sorsa előrébb való, mint a nyomorult kis rongy élete. Kész volt még ezekkel az apróbb sérüléseivel is bármikor egy újabb csatába küldeni a feleségét. Mrs. Ribizly fél oldalát elveszítette, de szerencsére később megtalálta egy kidőlt fa alatt. Igaz, olyan rossz állapotban, hogy a biztosító, az a mocsadék, nem volt hajlandó egy huncut petákot sem fizetni érte, mert biztosítása háborús káreseményre nem vonatkozott, csak lopásra, betörésre, árvízre és villámcsapásra. Ám Mrs. Ribizly nem hagyta, hogy az enyészeté legyen a fél oldala. Inkább fogta, és visszarakta a helyére. Mivel nem volt orvos, Mrs. Ribizly feleannyira sem lett szép, mint amilyen régebben volt. De ez most a háborús időkben senkit sem izgatott annyira, mint a világ sorsa, az emberiség fennmaradása és a kátyús utak végleges eltüntetése, aminél nem létezett nagyobb közügy. Amíg a gyerekek halkan, kultúráltan tovább vitatkoztak azon, hogy Cotton professzor vámpírra hasonlít-e jobban, netán mégiscsak inkább egy élőhalottra, Dupladurr professzor röviden ismertette az újonnan érkezőkkel, hogy miről beszéltek eddig. Amikor már mindenki mindent tudott, és a Ribizly szülők is kellőképpen megrettentek, a professzor folytatta a tényállás megkezdett, ám félbehagyott ismertetését. – A Stonehenge-nél kialakult időörvényen keresztül, az időszámításunk előtt kétezer évvel ezelőtt megnyílt időalagúton át érkeznek a szörnyetegek a jelenbe. Meggenya professzor és Numera professzor, akiket három napi hideg élelemmel és kamikáze-feladattal láttam el, az előbb jelentették távrecsegőn, hogy az időalagutat semmiféle varázseszközzel, sem pedig hagyományos, robbantásos módszerrel nem lehetséges bezárni. – A világ tehát elveszett! – sírt fel Fószer. Mint egy fogorvosi fúró, vijjogva és rettenetesen idegesítő hangon, hogy a többieket egészen kilelte az ideg, furdalta a kis nyomorultat a lelkiismerete. Mindenki gondterhelten rágta a lábkörmét, amikor Dupladurr professzor ragadta magához ismét a szót. – Most úgy látszik, mindössze egy napunk van, és utána egyszerűen elsöpörnek minket. Ám talán időt nyerhetünk ahhoz, hogy Fószer és az időgép segítségével visszamenjünk a Stonehenge-hez. Úgy gondolom, abban a téridőben lesz a megoldás kulcsa, ahol nemrégiben is jártunk, néhány órával azt követően, hogy Voltmárvolt kísérlete kudarcba fulladt, ő maga pedig szerintem megsemmisült Természetesen mindez még nem lett volna nagy baj, hiszen az átkozott éppen elég bajt okozott már nekünk. Ellenben a Pokol Serege szinte azonnal özönleni kezdett kifelé a Stonehenge oldalából, az Alvilág kapuin keresztül. Százszor is elmondhatom, de akkor is csak egy a lényeg, azonnal meg kell őket állítanunk. – Igen, visszamehetünk… Végül is… ezt megtehetjük – mondta Fószer letörten. – De fogalmam sincs, hogyan fékezhetnénk meg ezeket a pokolfajzatokat… – Még én sem tudom – vakargatta a hipofízisét Dupladurr professzor. – De valami azt súgja, hogy ott, és akkor, több, tisztázatlan kérdésre is választ kaphatunk.
6. Sztárok a pácban – Micsoda szörnyű egy nap! – jajongott a Szamárbőr kétségbeesve. – Ne sopánkodj folyton! – pisszegte le Shegg, a Bögre, akinek folyton, így naná, hogy most is a nyakában lógott ez a fura élőlény, aki valójában halott volt, mégis tudott beszélni. Tudott?! Mit tudott!? Folyton beszélt is! – Micsoda élet is az enyém! – jajongott tovább suttogva a Szamárbőr. – Hogy nem vagy képes már valami újat kitalálni!? – dühöngött Shegg, a Bögre. – Folyton csak ezt a lejárt lemezt fújod! – Ne avatkozz bele! – fenyegette meg a Szamárbőr idegesen. – Méghogy ne avatkozzak bele! – heherészett kínjában Shegg. – Még te beszélsz beleavatkozásról?! Hiszen tönkretetted az életemet! – Én? – hökkent meg a Szamárbőr. – Nem hiszek a fülemnek! Talán én ütöttelek agyon, vagy te engem? Shegg hallgatott, de az arckifejezése elárulta, hogy legszívesebben megint erőszakos cselekményekre ragadtatná magát. – Ugye, most hallgatsz! – provokálta a Szamárbőr. – Megöltél, utána meg kutyába se veszel? Pedig vedd már észre, hogy noha meghaltam, még mindig élek. Még halálomban sem nyughatok békében, mert veled kell legyek. – Bármikor elmehetsz! – vicsorgott Shegg bosszankodva. – Micsoda gonoszkodó, gúnyolódó, állattársadat kifigurázó, cinikus Bögre is vagy te! – indulatoskodott a Szamárbőr. – Hát komolyan mondom, fel nem foghatom, hogy mondhatsz ilyet! Hiszen halott vagyok! Egy halott Szamár nem képes járni, mert halott. Olyan ostoba vagy, hogy még ezt sem tudod?
– Ne nevezz ostobának, mert megjárod! – sziszegte Shegg, a Bögre. – Engem senki, érted, senki nem nevezhet ostobának! És jól jegyezd meg, hogy nem vagyok az állattársad! Te állat vagy, egy hétköznapi kis szürke Szamár, akiből egy tucat, az már egy szamárcsorda. Én viszont egy magasabb rendű, intelligens faj tagja, egy Bögre vagyok. – Megint agyon fogsz ütni, te fajgyűlölő? – kérdezősködött a Szamár pimaszkodva. – Nem! – sziszegte vészjósló hangon Shegg. – Egyszerűen széttéplek és a keselyűk elé vetlek. – Ha széttépsz, megbánod! – fenyegette meg a Szamárbőr. – De vedd tudomásul, hogy errefelé nincsenek is keselyűk. És hiába fogsz eléjük vetni, csak azért sem fogok kikelni. – Fogd már be! – ripakodott rá türelmét veszítve Shegg, a Bögre. – Hát nem szégyelled magad? Itt ülünk az erdő mélyén, egy kétszáz éves tölgyfa tetején, körülöttünk, azaz alattunk mindenfelé rettenetes, a Pokolból előjött szörnyetegek masíroznak fel és alá, te pedig másról sem vagy képes hablatyolni, csakis a régi sérelmeidről?! – Érzéketlen vagy, téged egy cseppet sem érdekel az életem! – sopánkodott a Szamárbőr. – Hiszen halott vagy! – heherészett Shegg. – Akkor a halálom! A halálom sem érdekel! – siránkozott a Szamárbőr. – Nagyon is érdekel! – hazudta Shegg. – Hazudsz! – Igen, hazudok! – vicsorgott a Bögre. – De kérlek, fogd már be a halott pofádat! Ha sokáig dumálsz itt, ahelyett hogy síri csendben lapulnál a vállamon, előbb utóbb meghallanak minket az élőhalottak, és akkor minket is meg fognak ölni. – Nem érdekel! – gonoszkodott a Szamárbőr. – Téged sem érdekel a sorsom. Akkor engem miért érdekelne a tiéd, he? Shegg nagy levegőt vett, és visszafelé elszámolt háromig. – Gye, őttek, moráh. Azért csak háromig számolt, mert numerikus képességei gyengécskék voltak, azaz nagyon nem tudott tovább számolni. Na, ne szépítsük, még egy kicsit sem tudott volna… Viszont azért számolt, hogy megnyugodjon egy kicsit, és így akarta elejét venni, nehogy őrjöngő dühroham vegyen erőt rajta, mert az jelenlegi helyzetükben egyenlő lett volna az öngyilkossággal. – Na, most meg mi van? – provokálta a Szamárbőr tovább. – Rohadék! – sziszegte a fogai között Shegg. – Mit mondtál? – kérdezte a Szamárbőr vészjósló hangon. – Azt, hogy dehogynem gondoskodtam rólad – hazudta Shegg. – Hiszen árkon-bokron át cipeltelek, csak azért, hogy annak a varázslónak a segítségével visszaváltozhass végre eredeti, élő alakodba. Sajnos, a terv nem sikerült, és ha lehet ilyet mondani, még nagyobb pácba kerültünk. Kis híján meghaltunk! Rettentő, fekete varázslatokat láttunk, mit láttunk, részt is vettünk benne. Pedig cseppet sem akartunk! De itt még sajnos nem volt vége! Még bele is csöppentünk egy szörnyűséges háborúba, ahol élőhalottak, vámpírok, farkasemberek, kísértetek, testet öltött démonok és még ki tudja, hogy miféle rettenetes lények törtek elő abból a sziklakörből. Abból a Stonehenge-ből, ami a végén összeomlott, amikor azok a fura emberek, a varázsló, az az óriás repülő disznó, a festettszemű, barnabőrű, szoknyás törpe meg a gyerekek elmenekültek. – Uraim! – szólt közbe fojtott hangon Unterix, aki a szomszédos faágon kuporgott gall cimborája, Űberix társaságában. – Kérlek, maradjatok csendben! Megint itt vannak! A Szamárbőr már éppen akart volna mondani valami rendkívül cifrát és zaftosat Sheggnek, ehelyett lehalkította a hangját és lepisszegte a Bögrét, aki ezúttal meg sem szólalt. – Csitt! A törpe azt mondja, hogy maradj csendben, ne beszélj folyton! – Törpe a jó édesanyád! – vicsorgott Unterix, és kivonta a kardját. – Remek ötlet – vizsgálgatta az élesnek látszó kardot Shegg. – Tévedni tetszik! Az édes Mama is Szamár volt, bár nem tudott olyan szépen és választékosan kommunikálni, mint jómagam – javította ki a Szamárbőr. – Ez tényleg az agyadra mehet! – sajnálkozott Unterix együttérzően. De már lehiggadt, és eltette a kardot. – Meg kellene együk a szamarat! – mormolta Űberix mintegy magának. Ezer szerencse, hogy senki nem hallotta meg. – Mi tagadás! – suttogta Shegg. – Istenem, jönnek! – jajongott Hófehérke, aki ezúttal is olyan fehér volt, mint a hó, amiről gúnynevét is kapta. Ő a hét törpéjével együtt, akikkel korábban sokáig bűnös viszonyt folytatott – egészen addig, amíg a hercege fel nem bukkant a nemi életében –, most egy vastag, hosszú és kemény ágon kuporgott és rettegett. Egy percre mindannyian elnémultak, mert tucatnyi szörnyeteg vonult el alattuk a sötétben. Lábaik dobogása annyira hátborzongató volt, hogy Hófehérke kis híján összeizgulta az alatta remegő Szendét. Valójában nem volt ott kis híján… – Szerencse, hogy nem érzik a szagunkat! – mondta nagyon okosan Űberix. – Ezt nem lehet nem érezni – mondta bosszankodva Szende, és köpködött, mint egy kocsis. – Vajon miért nem érzik? – kérdezte Shegg csodálkozva, mivel ő nem okos volt, hanem melák. Meg Bögre. – Szerintem azért, mert mi csak rajzfilmfigurák és képregényhősök vagyunk. Nincs emberszagunk. Ha érzik is, hogy itt vagyunk, nem tudnak bennünket azonosítani. – Mekkora ész vagy, Unterix! – ámuldozott Űberix, akinek ekkora okosság egy hónap alatt sem jutott volna eszébe. – Azért az sem volt rossz ötlet, amikor azt javasoltam, másszunk fel egy nagy fára? – szólalt meg a Szamárbőr, mert továbbra is képtelen volt rá, hogy ne beszéljen egyfolytában. – Remek ötlet volt! – hagyták rá a többiek, mert most nem volt alkalmas sem az idő, sem pedig a hely arra, hogy elássák valahol az isten háta mögött, mégpedig jó mélyen, nehogy többé előbukkanjon, és nehogy többé beszéljen… – Úgy érzem, nem volt őszinte ez a helyeslés – vitatkozott a Szamárbőr. Shegg ebben a pillanatban egy hirtelen mozdulattal befogta a Szamárbőr száját, mert egy denevér szállt le a szemközti ágra, majd fejjel lefelé kezdett el lógni. Mellé érkezett a levegőből egy másik, de az rendesen ült az ágon, szakasztott úgy, mint egy madár. Az előbbi meg is kérdezte tőle ultrahangon: – Hát veled meg mi történt, pajtás? Talán beteg vagy, hogy nem rendesen, fejjel lefelé lógva pihensz az ágon? – Ellenkezőleg – biztosította a másik. – Kiváló erőnlétnek, pompás fizikai és szellemi kondíciónak örvendek, és még soha nem éreztem magamat ennyire fittnek. – De ez a lógás… Azaz, a nem lógás… Annyira természetellenes… – Ne aggódj, testvér, csak jógázom. – Ja…
– Beszélnek a denevérek! – suttogta Shegg a Szamárbőrnek teljesen halálra váltan. – A jó életbe! – hörögte a Szamárbőr is. – Mi jöhet még ezután ebben a történetben? – Az élőhalottak! – mondták a denevérek, akiknek kiváló volt a hallásuk, bár szinte teljesen vakok voltak. Éppen ezért a pokoli sereg pokoli vezetői nem kikémlelni, hanem kihallgatni küldték őket az ellenség közé. – Hogy mi van? – döbbent meg Űberix. – Mondom, az élőhalottak! – mondta tényleg az a denevér, amelyik jógázott. – De miért jönnének ide? – kérdezte Unterix kissé bambán. – Hát azért, mert mi szólunk nekik – világosította fel a másik denevér. – Akkor nekünk végünk van! – sírta el magát Hófehérke, aki immár annyira fehér volt, hogy a törpéi máris azon filóztak, hogy ne nevezzék-e ezentúl inkább Hamuszürkének. – De miért szóltok? – kérdezte Shegg is értetlenkedve. – Azért takonyszínű barátocskám, mert nekünk ez a dolgunk. Minket ideküldtek. Igazából, be kell nektek valljuk, mi nem is denevérek vagyunk… – Nem? – hökkent meg a Szamárbőr. – Csak nem azt akarjátok nekünk bemesélni, hogy ti aranyos kis feketerigók vagytok álruhában? – De bizony! – nevettek a denevérek. – Na, nem hiszem! – rázta a fejét Űberix, aki fineszes volt, fineszesebb, mint a környéken mindenki, őt aztán nem lehetett egykönnyen rászedni. Bizony, jóideje nem hitt már a dajkamesékben, csakis a képregényekben és a rajzfilmekben. – Na jó, lebuktunk! – vallotta be a jógázó denevér. – Valójában nem csak kis rohadék denevérek, hanem vámpírok is vagyunk. De képesek vagyunk erre a remek kis trükkre, hogy ha a szükség úgy hozza, egyszerűen csak átalakulunk vámpírrá, vagy vissza, denevérré, és huss, bármikor el tudunk repülni. – Komolyan? – sírdogált Hófehérke teljesen megrettenve. – Véresen komolyan – vijjogták a denevérek, majd hirtelen szárnyra kaptak és elrepültek. – Most mit tegyünk? – kérdezte Unterix. – Szerintem meneküljünk! – javasolta a Szamárbőr. Senkinek sem akadt ennél jobb ötlete.
7. Kell egy test! A Vasorrú Bába éppen rőzsét gyűjtött a Négyszögletű Kerekerdő kerek szélének kiegyenesített részén, amikor hatalmas mennydörgés kíséretében vakító villám vágott keresztül az égen. – Ördög és pokol! – morogta a banya kissé riadtan. Miután harákolt és egy gusztustalanul zöldet köpött, ami a kukacos bioalma miatt volt, amit nem árult, de evett, megragadta a lába előtt heverő, a délután folyamán gyűjtött tekintélyes méretű rőzsekupacot és futni kezdett át és keresztül a tisztáson. Vihar idején, villámok közepette ez igen nagy meggondolatlanságnak tűnt! A következő villám úgy hasított keresztül az égen, mint ahogy a motoros sövénynyíró szedi le a kukkoló szomszéd haját. – Juj! – szisszent fel a Vasorrú Bába, amikor a villám belevágott az orrába, és olvadt fémmé változtatta az idős varázslóegyed szaglószervi szinten felhelyezett mágneses protkóját. Az égen váratlanul, minden átmenet nélkül, fekete felhők jelentek meg. Olyan feketék voltak és úgy gomolyogtak, hogy ha nem nyár dereka lett volna éppen, a gyanútlan szemlélő még azt hihette volna, hogy ebből még hó is lehet estére. A banya megtörölte az orrát, hogy ne folyjon tovább az olvadt vas, majd megint futott, mint aki ki merre lát. Mivel vén volt már, akár az országút, ami persze errefelé egyáltalán nem épült, a futás már nem tartozott számára azon tevékenységek közé, amelyek könnyen és erőfeszítés nélkül mentek neki. Valójában szegény, öreg vasorrú úgy kivolt már a rövid sprinttől, akár a liba tömés után. Lihegett, szuszogott, de azért valahogy nagy nehezen elvánszorgott a szomszédos tisztás szélére, ahol már várta őt a halál. Na jó, nem az, csak majdnem. A halál bizony ehhez képest sokkal jobb lett volna! Ezt a Vasorrú először még nem tudta, de nem telt bele sok idő, és már világosan látta, hogy így van ez, nem másképp. A szellem fura módon nem kékesfehér volt, mint a legtöbb eltávozott, hanem szürkésfekete színben remegett előtte. A feje, az arca rettenetes, égett, félig hiányos volt, repedt, csonkolt koponyájáról rothadt hús fityegett. Persze nem így, hús vér valójában, hiszen halott volt a rémalak, de nem teljesen. Asztrális kivetülése, finomabb szinten továbbra is létező energiateste tovább őrizte mindazt a rettenetes külsőt, amelyet a fizikai test is hordozott, amíg az élők világában gonoszkodott. A szellem kegyetlen szeme eszelősen izzott. Az egész alakzat olyan benyomást keltett, mint amilyet az ember akkor szokott álmodni, amikor vacsorára eggyel több töltött káposztát eszik a kelleténél. Nem, nem is eggyel, hanem kettővel többet! – Te jó ég! – hökkent meg a Vasorrú. Ilyet azelőtt még ő sem látott, pedig volt otthon neki is borotválkozótükre. Szegény nyanya! Ő sem volt éppen egy matyóhímzés, de amit most látott, egészen egyszerűen minden képzeletet felülmúlt. – Nem menekülhetsz! – mondta bevezetésképpen Gigawatt Voltmárvolt, és gonoszul felnevetett. Mivel állandóan ezt gyakorolta, már bármikor képes volt úgy felnevetni, hogy az egy átlagos földi halandót azonnal halálra rémisztett volna. Ám mivel egy Vasorrú Bába nem volt átlagos földi halandó, hanem egy magasan képzett gonosz teremtmény, nem halt meg azonnal, hanem csak farizmainak könnyed játékával ügyesen összerottyintotta magát. – Fúj! – öklendezett Voltmárvolt – Micsoda gusztustalan szipirtyó! Az ilyennek már nyugdijasotthonban volna a helye! – Ne riogass, te kurafi! – szedte össze minden bátorságát a Vasorrú Bába, és ledobta a földre az eleddig hátán cipelt rőzsét. Voltmárvolt ordítani kezdett, mert érzékeny pontjára tapintottak, hiszen szülőanyja tényleg nem volt éppen úrilány. – Hogy merészelsz így beszélni az anyámról és főleg pedig velem, te banya? Tudod egyáltalán, hogy ki vagyok én? – Igen, azt látom, hogy nagyon kivagy – jegyezte meg a banya. – Látom, hogy meghaltál, de gonosz lelked nem volt képes eltávozni az élők világából. Inkább itt riogatod az embereket, és amikor azok összecsinálják magukat a félelemtől, gonoszul gúnyolódsz rajtuk. – Tökéletesen jól látod a helyzetet – sziszegte Voltmárvolt. – Nem fogok még eltávozni, hanem ellenkezőleg, éppen azon mesterkedem, hogy visszatérjek a Földre és kiirtsam az emberiséget, elpusztítsam az állatvilágot, kipusztítsam a növényzetet, az időjárást és a klímát tönkretegyem, megfordítsam a mágneses pólusokat, kilyuggassam az ózonpajzsot, háborúkat indítsak mindenki ellen, terrorizmussal riogassanak, fegyvereket adjak el fejlődő országoknak és genetikailag módosított élelmiszerekkel tegyem tönkre a világot. – Nahát, elnök úr? Ön itt? – csodálkozott a Vasorrú Bába. Meglepetéssel vegyes csodálkozás és némi tisztelet is érződött a hangjában. – Elnök úr? – hökkent meg Voltmárvolt. – Miféle elnök úrról hadovázol te itt össze-vissza? – Azt hittem, hogy ön az Egybesült Államok elnöke, a világszerte hatalmas népszerűségnek örvendő Mr. Bús… – hebegte alázatosan a Vasorrú
Bába. – Dehogyis! – rázta asztrálfejét Voltmárvolt – El fogom küldeni a búsba azt a kis mitugrászt! Képtelen rendesen gonoszkodni. Pedig megvolna hozzá a tehetsége, de nem alkalmas rá, hogy igazán szemét legyen. Sajnos, fiatal korában teleszívta az orrát kokainnal, ezért már nem vág úgy az agya, ahogy egyébként vághatna. – Akkor hát kicsoda uraságod? – érdeklődött a Vasorrú némileg csalódottan. Látszott, nehezen képes feldolgozni a kudarcélményt, hogy mégsem találkozhatott élőben a kis görccsel, aki azt hiszi magáról, hogy a világ ura. – Gigawatt Voltmárvolt vagyok, a világ leghíresebb fekete mágusa. Hatalmam akkora volt valamikor, hogy nem fért el a Földön, és kénytelen voltam egy részét a Holdon tárolni egy emberi lábnyomban. De ez sajnos már csak a múlt… – Voltmárvolt hangja és a szellemképe is megremegett. – Beszélj, fiam! – bíztatta a banya, akár egy jó pszichológus. – Mondd el szépen, hogy mi a fene történt veled, hogy ez lett belőled? – Hosszú történet ez! – jajdult fel Voltmárvolt. – Tele van bosszantó epizódokkal és visszatérő kudarcélményekkel. Ezek mindegyike egy pitiáner varázslópalántához, egy bizonyos Heri Kóklerhez kapcsolódik. Ez a kölyök már csecsemőkorában megölt engem, pedig az egész úgy kezdődött, hogy eredetileg én akartam őt kiirtani. Utána még egy csomószor végzett velem, inkább nem is mondom, hogy számszerűsítve hányszor, mert annyira ciki. És ráadásul mindannyiszor megakadályozta, hogy visszatérjek az élők világába. Azóta különféle szellemalakokban vagy más, alacsonyabb létformák testében vagyok kénytelen vegetálni. – Úgy látom, ez egy tipikus, egyéni szociális probléma! – jelentette ki a banya kevés együttérzést tanúsítva. – Én viszont úgy érzem, téged is szívesen belerángatnálak – vigyorgott Voltmárvolt gonoszul. – Inkább hagyj engem békén, te szellem! – javasolta a banya. – Öreg vagyok én már mindenhez. – Öreg vagy, de éppen te vagy kéznél. Ha nincs ló, szamár is megteszi – heherészett Voltmárvolt. – Csak nem akarsz engem megerőszakolni? – kérdezte reménykedve a banya. – Fúj! – öklendezett Voltmárvolt. – Hogy mondtad? – kérdezte a banya, mert időnként nagyot is hallott, amikor akart. – Á, dehogy! – fintorgott Voltmárvolt. – Akkor meg mi a nyavalyát akarsz tőlem? – türelmetlenkedett a banya. – A segítségedet kérem! – susorogta Voltmárvolt szelleme ravaszkodva. – A segítségemet? – kérdezte a Vasorrú Bába. – Ugyan miben segíthetnék éppen én egy ekkora fekete mágusnak? Voltmárvolt gonoszul elvigyorodott. – Nem kérek tőled semmi különöset, csak éppen egy kis szívességet. – Mondd már! – sürgette a banya, és megolvadt vasorrának alaktalan torzóját piszkálgatta. – Öld meg Heri Kóklert! – sziszegte gyűlölettel Gigawatt Voltmárvolt. – Dehogy ölöm! – rázta a fejét a vasorrú. – Már nyugdíjas vagyok, nem foglalkozom nagyobb projektekkel. Az izületeim odavannak, az emésztésem gyengécske, a széklettartásom trágya, a fogaim kihullottak. Csak egy maradt meg, az is éppen hogy alkalmas sörnyitásra. A szemem meggyengült, az orromnak éppen most fellegzett be. Mondd, mit akarjak én már az élettől? Engedj utamra! Ha hiszed, ha nem, ez volt életem utolsó rőzsegyűjtése. Éppen arra készülök, hogy szépen hazamenjek megdögleni. – Elmondom, hogy mit tegyél – ravaszkodott Voltmárvolt és elmondta. – Eszem ágában sincs! – tiltakozott a banya – Hagyj békén, és inkább húzzál el a Holdra, a lábnyomodba. Én már nem akarok zűrös ügyekbe keveredni. – Szóval, nem segítesz nekem? – mondta csalódottan Voltmárvolt. – Nem – rázta a fejét a banya. – Akkor sajnos más megoldást kell keressek – sziszegte bosszankodva Voltmárvolt. – Bizony mást – bólogatott a Vasorrú, és felvette a földről a rőzséjét, amit ma délután gyűjtött. – Várj még! – kérlelte Voltmárvolt. – Most már igazán mennem kell! – türelmetlenkedett a banya. – De nem működhetnénk mégis valahogy együtt? – kérdezte Voltmárvolt. – Nem! Az kizárt. Mondtam már, hogy visszavonultam. Mérgezett almákat sem árulok már évek óta… – Kár! – mondta Voltmárvolt. De nem sajnálkozás volt a hangjában, hanem valami más. Valami rettenetesen gonosz és kegyetlen. – Na, akkor én most elmegyek! – mondta a Vasorrú Bába, és menni készült. De mekkorát tévedett! – Nem mész sehová! – parancsolt rá Voltmárvolt. A banya rémülten vette észre, hogy a lába megbénult, és képtelen arra, hogy megmoccanjon. – Mit akarsz velem tenni? – kérdezte rémülten. – Ugye nem akarsz megölni? – Á, dehogy! – nyugtatta meg széles asztrálmosollyal Voltmárvolt. – Soha nem tennék ilyet egy idős, nyugdíjas boszorkánnyal. Csak később, amikor már felhasználtalak sötét céljaim elérésében. – Menj a Pokolba! – javasolta a banya. – Talán nem is hiszed, de egyenesen onnan jövök – sóhajtott nagyot Voltmárvolt. – Mi az ördögöt beszélsz? – csodálkozott a banya. – Igen, vele is megegyeztem. Azt mondta, még egyszer, utoljára elenged. Megengedte, hogy tegyek egy utolsó kísérletet. – Kísértetet? – kérdezte a banya, aki nagyot hallott, kicsit pedig alig. – Kísérletet! – üvöltötte Voltmárvolt, amikor látta, hogy mi a pálya. – Most meg mit ordítasz? Nem vagyok én süket! – kapta fel a vizet a Vasorrú Bába. – Nos, annak ellenére, hogy legutóbbi visszatérésemet sem koronázta teljes siker, az Alvilág Ura megengedte, hogy tegyek egy utolsó kísérletet őt most amúgy is lefoglalja grandiózus tervének gyakorlati megvalósítása, nevezetesen, hogy a Pokol részévé tegye a földi világot. Én csak egyet akarok. – Ne szégyelld kimondani, fiacskám – bíztatta a banya reménykedve. – Engem is érdekelne egy alkalmi kapcsolat… – Ne izélj már, te vén perverz! – öklendezett Voltmárvolt, pedig ő sem volt éppen egy Adonisz. – Én nem izélek! – visongott a banya huncutul. – Azt neked kéne tenned… – Nem érdekel a szex! – sziszegte dühösen Voltmárvolt. – Engem csak egyvalami érdekel, a bosszú. – Hülyeség! – monda a banya. – Miért volna az? – kérdezte Voltmárvolt. – Mert a bosszúnak nincs semmi értelme. Nem úgy, mint a szexnek. Tudtad, hogy a szexnek kiváló élettani hatásai vannak? – Nem, nem tudtam – vallotta be Voltmárvolt, a tudatlan.
– Pedig vannak! – mondta a banya. – Az esemény után agyunk az egész testet jótékonyan felfrissíti, és boldogsághormonokkal árasztja el. – De nekem nincs testem, se agyam, te szipirtyó! – hörögte Voltmárvolt. – Pont ez a bajom! Szükségem van egy testre! – Hát miért nem ezzel kezdted, fiam? – kérdezte a banya. – Miért? Ezzel kellett volna kezdenem? – Akár ezzel is… – Akkor ki vele! Mit ajánlasz? Hogyan szerezhetnék egy testet? – A dolog nem egyszerű, de megoldható – mondta a Vasorrú, és mélyen elgondolkodott. – Térj a tárgyra! – sürgette Voltmárvolt. – Nos, az a helyzet, hogy igen nagy szerencséd van, fiam. – Szerencsém? – kérdezte Voltmárvolt gyanakodva. – Ezt meg hogy érted? – Talán tudok neked segíteni – vigyorgott egyetlen fogával a banya. – De neked meg kell ígérned, hogyha segítek neked testet ölteni, akkor te is teljesíted egy kívánságom. – Megígérem! – hazudta mézesmázos hangon Voltmárvolt. – Akkor megegyeztünk! – mondta boldogan a banya. Még nem sejtette, hogy élete legrosszabb üzletét kötötte meg.
8. Fel! Szerelés! – Visszatérünk oda, ahová vissza kell térnünk! – mondta Dupladurr professzor némileg talányosan. De mivel állandóan ilyen talányos mondatfoszlányokban fejezte ki magát, aki ismerte, az már nem lepődött meg rajta, hogy az igazgató bá' így beszélt. Természetesen beszélhetett volna hexameterben is, de nem tette, mert hülye azért nem volt. Sőt, igyekezett ezt fennen hirdetni is a jó igazgató, így állandóan olyan szatyrokkal közlekedett, amire ez volt írva pirossal vagy fehérrel: „Mert hülye azért nem vagyok”. – Mi is veletek megyünk! – jelentette ki a Ribizly házaspár szinte azonnal. – Kitűnő ötlet! – mosolygott Dupladurr professzor, de aztán egy fél percnyi gondolkodás után mégiscsak ingatni kezdte a fejét. – Talán mégiscsak találhatnánk valamiféle más megoldást – javasolta. – Miféle más megoldást? – kérdezte Arcszőr bácsi, aki már teljesen beleélte magát abba, hogy időutazni fog, megváltoztatja a múltat, végképp kitöröli a jelent, a jövőt pedig meg nem történtté teszi, meg ilyesmi. – Nos, az a véleményem, hogy talán mégiscsak szerencsésebb volna, ha a Rokforti Varázslókiképző és Banyaszomorító Fő- és Oskola védelmét egy másodperccel ezelőtti tervemet megváltoztatva mégsem Hibridre bíznám. – Miért? Mi a baj Hibriddel? – kérdezte Hibrid nagyon izgatottan. – Hibrid hatalmas harcos, de taktikai képességei még nem annyira fejlettek, hogy rá merném bízni a teljes védelem megszervezését – gondolkodott hangosan Dupladurr professzor. – Hibrid nagyobb hasznunkra válna, ha velünk tartana. – Hurrá! – ugrált örömében Hibrid, mert neki mindegy volt, hogy hol kellett harcolnia az ellenség ellen, a lényeg, hogy harcolni lehessen. De az, hogy a szeretett Dupladurr professzor társaságában teheti majd mindezt, minden képzeletet felülmúló módon kezdett el az óriásnak örömet okozni. – Hurrrááá! – ordította Hibrid boldogan megint, de nem ordított már sokáig szegény. Nem, nem lőtte le senki mint egy kutyát, és nem is varázsolta őt mezei poszátává Dupladurr igazgató bácsi. Nem! Pedig jobb lett volna! Az hétszentség! Hibrid annyira ugrált, mint ahogy azt említettük már talán, hogy a mennyezet szépen, recsegve és ropogva leszakadt vele. De nem csak az a mennyezet, amelyen eddig ugrált, hanem a többi is, amely alatta volt. Tekintettel arra, hogy Hibrid egy tizenötemeletes torony legfelső emeletén kezdett el önfeledten ugrálni, a lefelé történő szakadás is ugyanilyen lépcsőzetes ütemben, rengeteg törmelék, por, szőnyegcafat, menekülő teremőrök és miegymás közepette történt meg vele. Hibrid tíz másodperc múltán már ott hevert a pincében. Szegény óriás! Természetesen nem ugrált már, pedig magában azért örült az istenadta marha, hogy túlélte ezt a nagy örömködést. A döbbent gyerekek, ismerőseik, barátaik, szimpatizánsaik, a Ribizly szülők, Heri Kókler, a rendező munkatársa, a karbantartók, egy tolvaj, a takarító néni, két éjjeliőr meg egy úszómester döbbenten térdeltek le a mesterségesen létrejött feneketlen mély akna szélére. – Hibrid! – kiáltott Dupladurr professzor. – Jól vagy? De Hibrid nem válaszolt. – Ajjaj! – nyílt tágra Dupladurr professzor szeme. – Óriási veszteség lenne, ha elpatkolna. Nem csak azért, mert sokan szerettük, de hogy a nyavalyában hoznánk fel odalentről azt a bazi nagy hulláját? – Jaj, ne! – sírt fel Hermelin, mert azonnal átérezte, hogy tényleg, szóval, sehogy… – Csak nem? – suttogta Heri Kókler. – Nem haltam meg! – kiabálta odalentről Hibrid. – Csak ebben a kur.... kutya sötétben nem látom rendesen a szövegemet. – Huh! – könnyebbült meg mindenki, és az ismeretlenek boldogan összeölelkeztek, csókokat váltottak, baktériumokat cseréltek. – Valóban jobb lesz, ha Hibrid veletek megy – vélekedett nagyon helyesen Arcszőr bácsi. – A védelem megszervezésében természetesen számíthatsz az Élet Kommandó tagjaira is – mondta Dupladurr professzor és átadott Mr. Ribizlinek egy titkos dokumentumot. – Mi ez, Krampusz? – kérdezte Arcszőr. – Nem, ez nem Krampusz! – rázta a fejét a professzor. – Ez egy titkos dokumentum. Csak akkor szabad kinyitnod, ha a helyzet megkívánja. – De mikor fogja a helyzet megkívánni? – faggatózott Arcszőr bácsi bizonytalanul. – Mármint, hogy annyira… – Ha majd annyira meleg lesz a helyzet, hogy tudni fogod, erről beszéltem – titokzatoskodott Dupladurr professzor. – De az is lehet, hogy nem… – Igen… – hebegte Arcszőr bácsi, mert áhítattal töltötte el ez a misztikus blabla, és Dupladurr is persze. Nem semmi volt ez a vén Krampusz! Már nyolcvanvalahány éves volt, de még mindig képes volt úgy ködösíteni maga körül, mintha még csak hetvenkilenc lett volna! – Akkor mi most megyünk! – mondta a gyerekeknek az igazgató bácsi. – Szépen búcsúzzatok el a szüleitektől, mert ebben az életben már biztosan nem fogjátok látni őket. A professzor a rengeteg gyerekkel valamint Hibriddel, aki már lent volt a pincében, mivel… hmmm… ő már előrement… hehe…, nos, egy titkos rejtekajtón keresztül behatolt a titkos, nem is létező folyosóra. Abban a szempillantásban, ahogy megjelentek ott az emberek, felgyulladtak a falakon elhelyezett fényforrások. – Fáklyák! – suttogta áhítattal Hibrid, akit mindig is lenyűgözött a mágia azon szintje, amelyet az első osztály után oktattak a varázslópalántáknak.
– Mozgásérzékelők! – hűtötte le egy jó pedagógus szigorával Dupladurr igazgató bácsi. – Hol vagyunk most? – kérdezte Hermelin, aki soha nem volt képes magába fojtani a kérdéseit. – Egy folyosón – felelte Dupladurr professzor. Hermelin nem tett fel több kérdést, sőt más sem. Ugyanis a folyosó hirtelen véget ért, és egy titkos ajtó tárult fel megint varázsütésre. Nem csak amolyan mezei varázsütésre, hanem professzori varázsütésre. Egy kis boltban voltak. De nem akármilyen boltban ám! A Military Topban! A boltos udvariasan előre köszönt, majd sietve lengyel brikettet dobott az elektromos gázkazánba, hogy melegen tudja üdvözölni a kis vásárlókat. Fószer antik jellege, korabeli ruházata, igazinak tűnő szeme annyira lenyűgözte a tulajt, hogy el akarta cserélni egy köteg jugoszláv-típusú kézigránátért, de Dupladurr professzor nem volt erre hajlandó. Szerinte legalább három köteget is megért volna Fószer. A boltost azonban nem ejtették a feje lágyára, tudta, hogy legfeljebb kettő lehet az egyiptomi darab valós piaci értéke. Ezért aztán, pusztán a mocskos anyagiak miatt, az üzlet nem jött létre. – Szép napot! – köszöntötte Dupladurr professzor a boltost, akit valami Rambónak, vagy Rimbónak, vagy lehet hogy nem is így hívtak. Igazából tök mindegy, hogy hogy hívták, mert ilyen diszkrét helyeken az ember általában nem szokott kérdezősködni még a tulaj neve felől sem. – Oda nézzetek, srácok! – lelkesedett Controlles, aki imádta a fegyvereket. – Itt mindenféle hadieszközt lehet kapni! Még páncéltörő gránátot is látok. Meg rakétákat! És ott! Nem hiszem el! Robotrepülő! A felirat szerint atomtöltettel! – Bizony gyerekek! – nevetgélt a tulaj, akinek ne feszegessük tovább az álnevét. – Itt mindent megvehettek, persze csak jó pénzért. – Jó sok pénzünk van! – vigyorgott Dupladurr professzor, aki lenyúlta a tavalyi osztálypénzt. Valójában nem csak a tavalyit, hanem az ideit is. És nem csak egy osztályét, hanem az összesét. Ez tényleg szép summa volt, és summa summárum, logikus módon mindent fegyverekre akart költeni, ha már egyszer magával hozta. – Szóval, elegetek van már a hülye tanárokból, és akartok egy kis vérfürdőt rendezni? – viccelődött Rimbó vagy hogy is hívják, akinek ne feszegessük tovább a nevét. – Á, dehogy! – nyalizott Hermelin. – Mi nem hagyományos állami iskolába járunk, ahol néha irtani kell a tanárokat, mert annyira sok van belőlük. Nem! Mi speciális magán-varázslóiskolába járunk, ahol az ellátás, az oktatás színvonala és a bánásmód is kivételes. Soha nem jutna eszünkbe, hogy meggyilkoljuk a tanárainkat, mert mindannyian drága jó emberek, azért élnek, hogy tanítsanak minket, hogy fejlesszenek minket, hogy átadják nekünk azt a hatalmas tudást, ami a fejükben van. Igaz, Heri? – kért segítséget Hermelin, akinek szavai elcsuklottak a meghatódottság érzelmi viharában. – Soha nem akarnánk bántani őket! – hazudta Heri, és Cotton professzorra gondolt nagy-nagy szeretettel. – Tudtam én ám! – heherészett a boltos széles vigyorral. – De mivel szeretem a tréfát, bizony időnként viccelődni szoktam a vevőimmel. A múltkor az egyiken kipróbáltam egy új varázspálcát… hát, ne tudjátok meg! De akkorát röhögtem, hogy még ma is fáj az oldalam, pedig tegnap történt. – Mi történt a szerencsétlennel? – kérdezte Dupladurr professzor együttérzéstől rekedt hangon. – Fogalmam sincs, mert eltűnt – vallotta be Rambó vagy mi is volt a neve. Dupladurr professzor ekkor rengeteg pénzt vett elő a… a… zacskójából. – Nahát! – kiáltottak fel a gyerekek meglepetten. – Soha nem gondoltam volna, hogy ekkora zacskója van az igazgató bácsinak! – nyelt egyet Hermelin áhítattal. – Én sem! – hebegte Controlles. – És hogy ebben tartja azt a rengeteg pénzt, amit most fegyverekre fogunk költeni. – Ezért a pénzért bármit megvehettek! – hörögte a boltos, és hallatszott, ahogy a pénztárgép már csilingel is a fejében. – Az anyám fent lakik az emeleten. Ha esetleg bárkit érdekelne, nyugodtan szóljon. Hibrid már éppen szólni akart, de Dupladurr figyelmeztette: – De Rubeóla! Moderáld magad vagy megoperállak! Nem azért jöttünk ide, hogy szórakozzunk! Azért vagyunk itt, hogy állig felfegyverkezzünk! – Az is megoldható! – vigyorgott a boltos. – Csak tessék, csak tessék! Varázstárgyak, hagyományos eszközök, robbanótöltetek, mágikus pajzsok, mágikus pajzsok feltörői, bűbájok, bűbájelhárító bűbájok és ezek elhárítói is széles választékban kaphatók nálam. – Speciális igényeink vannak – összegezte Dupladurr professzor. – Oda, ahová megyünk, csak kevés holmit vihetünk magunkkal, ám a felszerelésnek tartalmaznia kell mindent, amire váratlan helyzetekben szükségünk lehet. – Oh, mennyire nagy szerencsétek van! – lelkendezett Rambó. – Épp most szereztem be a feketepiacon a legújjabb, eredetinek ható, Kínában hamisított Dzsémc Bont túlélőfelszerelés legújabb változatát. Némileg továbbfejlesztettem, varázstárgyakkal turbóztam fel és szuperkönnyűvé varázsoltam, hogy még a gyerekek is könnyedén a hátukon cipelhessék. – Ez kell nekünk! – lelkendezett Dupladurr, mert rögtön megérezte, hogy mire van szükségük. Miután mindenki valóban állig felfegyverkezett, Dupladurr professzor még elgondolkodott egy pillanatig. – Heri! – mondta kérdezve. – Igen! – Meg van még neked az a Láthatatlanná Évő köpönyeged, ami alatt nem is látszol? – Az, amelyik soha nem is volt, és csak mi tudunk róla, meg még néhány beavatott. – Ráhibáztál kiskomám! Hát éppen arra gondolok! – Megvan bizony! – mondta Heri. – Itt van nálam a szütyőmben. De a világ minden kincséért el nem adnám, hiszen ritka emlék édesapámtól, aki még a születésem előtt két évvel elhunyt. – Remek, Heri! – veregette meg a gyerek fejét Dupladurr. – Miért örül annak, hogy meghalt szegény fater? – kérdezte könnyes szemmel Heri. – Nem örülök! – tiltakozott Dupladurr. – Inkább azon vidámkodom, hogy neked a Láthatatlanná Évő köpönyeged miatt nem kell vegyek most plusz egy darab álcaruhát, ezzel pedig megspórolhatok annyi lóvét magamnak, hogy nem is hiszed. Dupladurr professzor a boltoshoz fordult: – Vannak itt álcaruhák? – Hogy vannak-e? – kérdezett vissza a boltos. – A legkiválóbb álcaruháim vannak. Akár hiszi, akár nem, ilyen jó minőséggel ezelőtt soha nem találkoztam, pedig nem két napja vagyok ám a szakmában. – Tényleg? – gyanakodott Dupladurr. – Tényleg – felelte Rambó, vagy ki, akit lehet, hogy nem is így hívtak. – Régebben Vietnámban lövöldöztem, gyilkolásztam, de amióta visszajöttem, ezt a kis botot vezetem. Na, azóta foglalkozom álcaruhákkal is. Harminc éve nem volt ilyen jó cucc nálam. – Hiszek magának – döntött Dupladurr. – Akkor hozzon nekünk egyet-egyet. Ennek a kis sebhelyes homlokúnak nem kell, mert neki van privát. – Oké! – mondta a boltos, majd egy elemlámpával a kezében eltűnt a raktárban. Csak három nap múlva jött elő. Teljesen kimerült volt. Tisztára olyan, mint az elemlámpája. Abban is csak alig pislákolt már az élet.
– Nincs! – hörögte köszönés helyett. – Mi nincs? – kérdezte Dupladurr. – Hát nincs meg az álcaruha! – De hát azt mondta, hogy van! Azt állította, hogy harminc éve a legjobb minőségű cucc! – Dupladurr csalódott volt egy kicsit. – Így is van! – pityeredett el Rambó, akinek nem ez volt a neve, hanem az, hogy Silvester. Igen, a teljes neve meg az volt, hogy Pót Silvester. De ezt senki nem tudta róla, csak mi. – Akkor meg hol vannak azok a nyavalyás álcaruhák? – türelmetlenkedett immár Hibrid is. Mivel óriás volt, neki volt a jelenlévők közül a legnagyobb türelme. De most már sajnos az is elfogyott. – Az álcaruhák bent vannak a raktárban – zokogott a tulaj. – Akkor hozza ki! – javasolta Dupladurr professzor szelíden. – Nem vagyok rá képes! – vallotta be Rambó vagy ki a fene. – De hát miért? – kérdezte Főszer is. – Nahát! A kis robot tud beszélni!? – hökkent meg Rambó zokogás közben. – Akkor tényleg többet ér egy kicsit. – Nem robot! – rázta a fejét Dupladurr. – Ember! Pici egyiptomi. – Álcaruhát akarunk! – követelték a gyerekek. – Nincs! – sírta a boltos. – De hát az előbb mondta, hogy ott van a raktárban! – figyelmeztette Dupladurr, akinek elméje még ma is úgy vágott, akár tegnap a beretva. – Igen! – bőgte a boltos. – És azt is mondta, hogy nagyon jó minőségű! – figyelmeztette Hibrid, aki szerette az igényes cuccokat. Rejtély, hogy akkor meg magának miért nem vett ilyeneket. – Az az igazság, hogy tényleg van, méghozzá tényleg nagyon jó cucc, de képtelen vagyok kihozni a raktárból. Pedig mindent megpróbáltam, de nem sikerült – vallotta be megtörten Rambó. – De miért? – kérdezte Dupladurr. – Netán valami pszichiátriai betegség akadályozza meg ebben uraságodat? – Nem, a jó életbe! – tört ki az elkeseredés dühe Rambóból. – Azért nem tudom kihozni, mert három napig kerestem, mégsem találom sehol. Mondtam, hogy világbajnok minőség. Nincs az az ember, aki megtalálja. Még nekem sem sikerült. Úgyhogy, sajnos nem tudom eladni, van is, de nincs is, eladó is, meg nem is, vihetik is, meg nem is…
9. Szamárság Az éj sötét volt, de az égen csillagok milliói ragyogtak. Aprócska aranyfényük – még akkor is, ha rengeteg szikrázott belőlük odafönt – az éppen csak növekvő újhold keskeny kis sarlójával együtt is gyenge volt ahhoz, hogy elegendő világosságot adjon. A tisztáson átvonuló riadt mesehősök nem sokat láttak. Szegényeknek úgy kellett tapogatózniuk, mint vak albán aknakeresőnek a sötétben. – Mi lesz velünk? – kérdezte Hófehérke riadtan, de jogosan. Speciel, az ő arcát remekül lehetett látni, mert annyira fehér volt, hogy jobban és főleg közelebbről is világított, mint a Hold sarlója. – Ne aggódjon kiskegyed, mindannyian el fognak patkolni! – heherészett a Szamárbőr, a szemét. – Pofa be! – figyelmeztette Shegg vészjósló hangnemben. Még nem volt durr hangnem, csak egy mól, de egyre közeledett hozzá, hogy basszus legyen. – De kérem! – hördült fel Hófehérke! – Nem szoktam meg, hogy így beszéljenek velem! – Semmi baj! Majd megszokod! – gonoszkodott a vakmerően ostoba Szamárbőr tovább. Shegg morogni kezdett, mint egy harapós kutya. A sötétben jajongás, reccsenés, majd olyasféle hangeffekt hallatszott, mint amikor tekernek valamit, ami azonban nagyon nem akarja azt, hogy őt tekerjék. De méginkább őrjítő volt a bizonytalanság, hogy nem lehetett tudni, azt a valamit, kitekerik, betekerik, netán letekerik. Hirtelen azonban vége lett a tekerésnek. Ezután semmi más, csak hosszú és néma csend hallatszott. Tekerés semmi. – Megölted? De végre rendesen, cimbora? – kérdezte Űberix, a gallok egyike, maga is híres emberegyed, többszörös gyilkos és képregényhős. – Nem lehet megölni, mert halott vagyok! – hörögte fura hangon a Szamárbőr, mintha valami akváriumból beszélne. – Így van, ahogy mondja – vallotta be sajnálkozó hangon Shegg. – De megpróbáltam legalább. Most már látom, hogy a legtöbb, amit tehettem, annyi volt, hogy bedugtam a kulacsomba, és bedugóztam. – Micsoda zseniális ötlet, mösszijő Shegg! – gratulált neki Unterix, a másik gall, aki maga is hihetetlenül nagy harcos volt, és zseniális stratéga, ezenfelül óriási nagy hazafi. – Még jó, hogy nem akarsz itthagyni az út közepén, te brutális gyilkos! – dühöngött tompa hangon a Szamárbőr. Shegg megtorpant. A többiek is megtorpantak. Mindenkinek ugyanaz kezdett el motoszkálni a fejében. Shegg elmosolyodott. A lelkét melegség öntötte el. Szeretet ömlött el benne, olyan állati nagy, olyan hatalmas erejű és annyira bensőséges, amit csak is és kizárólag önmaga iránt szokott érezni egy Bögre. – Igen! – mondta ki végre Shegg, és érezte, hogy a gondolat helyes, hiszen ismét hatalmas nagy boldogság áradt szét benne. – Mit igen? – kérdezte gyanakodva a Szamárbőr. – Itt hagylak, te kis szemét! – mondta lágyan Shegg. – Te antiszociális ágyelő! Te élőhalott! Életem megrontója… Te… Te… Te… Tetű! – Te nem mondod komolyan?! Ugye nem mondod komolyan? – döbbent meg a Szamárbőr. – De bizony, komolyan mondom! Ennél komolyabban már nem is mondhatnám – nevetgélt a Bögre vidáman. – De hát akkor meg fogok halni! – jajongott a Szamárbőr kétségbeesve. – Ez nem lehet ok arra, hogy ne hagyjunk itt, hiszen már halott vagy! – tiltakozott Unterix. – Kétszer úgysem halhat meg valaki. – De én élni akarok! – sikoltozott a Szamárbőr. – Mit beszélek! Fel akarok támadni! – Jézus! – fogta a fejét Hófehérke, mert annyira abszurd volt ez az egész Szamár-jelenet. – Ez bolond! – mondták sajnálkozva a törpék is. – Sajnos, úgy határoztunk, hogy itt hagyunk téged az út közepén megdögleni – vette át a szót Unterix, aki nagyon okos volt, ezért rögtön látta, hogy neki kell átvennie a szót, nehogy a rafinált Szamárbőr rádumálja a nagy melákot, Shegget arra, hogy mégse hagyja itt. – De hát egy érző lény vagyok! – zokogta a Szamárbőr. – Az a helyzet, hogy mi is azok vagyunk. Ám ha továbbra is velünk tartasz, akkor el fogsz minket árulni az állandó pofázásoddal. Mint ahogy azt az
erdőben is megtetted tegnap este. Ezer szerencse, hogy sikerült elmenekülnünk. Ha az író nem így akarta volna, akkor ma már miattad mindannyian halottak lennénk. – Nem igaz! – bőgte a Szamárbőr. – De igaz! – mondta határozottan Unterix. – Úgyhogy az a leghelyesebb, ha megszabadulunk tőled. Itt hagyunk, ahol nyugodtan kiabálhatsz, káromkodhatsz, mindenféle baromságot beszélhetsz és senki nem fog közbevágni. Meglátod, nem is lesz olyan rossz. – Főleg nekünk nem – jegyezte meg epésen a Bögre. – De én veletek akarok menni! – tiltakozott a Szamárbőr. – Szó sem lehet róla! – tiltakozott Hófehérke. – Elég volt belőled ennyi! – köpött egy nagyot Shegg. Nem látta, de hallották, hogy egy bokor elpárolgott a hirtelen megnövekedett, ragacsos formájú, kissé fentről érkező, folyékony péháérték miatt. – Menjünk! – javasolták a toporgó törpék. – Együnk valamit! – vetette fel Űberix, aki mindig megéhezett, amikor izgalmak érték. Igazából akkor is, amikor nem érték izgalmak. – Folyton csak zabálnál! – csillapította volna le Unterix. – De hát már egy hete nem is ettem semmit! – védekezett Unterix. – És a rengeteg erdei bogyó, bigyó, gombák, levelek, szamócák, lombok és a két medve, az semmi? – kérdezte Unterix neheztelve. – De az is tegnap volt! – dohogott Űberix. – Mindjárt reggel van! Egész éjjel meneteltünk, már kibírhatatlanul korog a gyomrom. Érzem, elhagy az erőm, összerogyok és meghalok itt az út közepén. – Maradj itt velem! – kérlelte a Szamárbőr. – Ha itt maradsz velem, adok neked csokit! – Tényleg? – kérdezte Űberix. – Tényleg! – hazudta a Szamárbőr. – Ne higgy neki, cimbora – rúgott bele a kulacsba Unterix, mire az messzire repült. Mármint a kulacs. A Szamárbőr, azaz most már inkább a Szamártekercs, könyörgése is egészen elhalkult. – Mocsok kis hazudozó! – köpött megint Shegg bosszankodva, aminek egy termeszvár és néhány tízezer apró lakója esett áldozatul. Ebből is látszott, a köpködés nemcsak rendkívül undorító, hanem még borzasztóan veszélyes dolog is volt. – Még életében nem mondott igazat Sőt, bizonyítani tudom, hogy az is hazugság, amit kérdez. Úgyhogy, a legjobb, ha tovább megyünk – javasolta a Bögre. A kis csapat szótanul továbbsietett az ösvényen, amely valójában nem is volt ott, éppen ezért sehová nem vezetett, csakis a végzetbe.
10. A Szent Állat Amikor feljött a nap, reggel lett. És jöttek az élőhalottak. Az élükön egy zombi menetelt. Hatalmas egyed volt. Főleg, amíg élt. Egy madzagra kötözött fejet rugdosott maga előtt az úton. Ő volt a nyomolvasója. A szegény megboldogult! Holtbiztos, hogy nem ilyen halál utáni életben reménykedett. De miután a Pokolra került, felhagyott minden regénnyel. – Látod már? – kérdezte a Vezér. – Látom a nyomokat – vicsorogta a Fej. Inkább helyesebb lett volna Koponyát mondani, hiszen a rengeteg rugdosástól, valamint az élőhalotti állapotból következően az a kevés, húscafatra emlékeztető bőrfoszlány is teljesen lefoszlott róla, ami a többi fiú fején még helyenként ott fityegett. – Hányan vannak? – kérdezte a Vezér. – Sokan, nagyon sokan – mondta a Koponya. – Számszerűsítve? – förmedt rá a Vezér. – Kevesebben mint ötvenen, de többen, mint harmincan. – A rohadt matematikus fajtádat! – sziszegte a Vezér, és jó nagyot belerúgott a Koponyába, mire az messzire repült. Volna… Ha nincs rákötve egy hosszú madzagra, amely a végtelen röppályájú repülését félbeszakítva, általában hirtelen visszarántotta a Koponyát a valóságba és a föld porába. Kivéve akkor, amikor a madzag beleakadt valami bozótba, fába, hullába vagy valami hasonlóba. Ilyenkor ki kellett mennie érte néhány élőerőnek, azaz halottnak, és be kellett gyűjteni, mint az erdei gombát. – Vazze! – köhögte a Koponya. – Az emberek azt mondják, szar az élet. Köcsögök! A halál sokkal szarabb! Én mondom! Aki éltem, és most már halott is vagyok. Ez utóbbi egyelőre úgy néz ki, hogy legalább örökké fog tartani. – Pofa be! – rúgott bele a nyomolvasójába ismét a Vezér. – Utálom a sok szöveget! Azonnal indulunk tovább. Délig el kell őket kapnunk! – A Koponya ismét remek ívben felemelkedett, majd messzire szállt, mint a gólyamadár, ha eljön az ősz. A többi élőhalott egyetértően vicsorgott. Csonttá aszott kezükben, amelyekről szintén gusztustalan húscafatok lógtak le, megrázták a kardokat és a hosszú lándzsákat. A testükből mindenféle más egyéb, undorító, bűzös szagot árasztó alkotórészek türemkedtek kifelé, ami szintén arról árulkodott, hullák az urak. Ha az ember jobban belegondolt, tényleg pokoli ötletnek bizonyult az, hogy milliószámra harcba vessék őket. Félelmetesek, visszataszítóak és gusztustalanok voltak, színjózanul tuti, hogy még a legrondább csaj sem randizott volna velük. Az Alvilág Ura helyesen gondolta, hogy általában minden földi halandó riadtan menekül majd előlük, ha egyszer felbukkannak a Pokol katonái a láthatáron. Ha pedig kétszer, arról jobb nem is beszélni. Másik hatalmas előnyük volt mindenfajta más, egyéb, hagyományos élőerőből álló hadsereggel szemben, hogy az élelmezésükről nem kellett hatalmas hadtápnak gondoskodnia. Mivel élőhalottak voltak, nem kellett költeniük ennivalóra innivalóra, nem voltak egyéb szükségleteik, zsoldot sem kellett nekik fizetni, és a rablás sem érdekelte őket. Egyetlen dolgot szerettek csak – gyilkolni. Az élet és a halál keskeny határmezsgyéjén tartózkodott a lelkük, abban a világban, ahol sem élet, sem a halál nem létezett igazán, csak egyfajta mozdulatlanság. Különös módon, még ebben a világban, itt a Földön sem volt szükségük energiára, amely fenntartotta, mozgatta volna testüket. Itteni létezésük annyira abszurd volt, annyira lehetetlen és természetellenes, hogy kívül álltak mindenfajta fizikai törvényszerűségen, amely pedig a teremtett világ valamennyi lakójára nézve bizony kötelező volt. A Pokol katonái félelmetes és kegyetlen harcosok voltak mindannyian. Megannyi rettenetes gyilkos, mindegyik állig felfegyverkezve. Némelyikük még mágiával is bírt, ami még félelmetesebbé tette őket.
Olyan szörnyhadsereg volt ez, amelyhez hasonlót ezer szerencsére mindezidáig nem hordott hátán a Föld. Csak sajnos az Ördög nemrégiben felküldte a fiukat gyilkolni! A Bukott Angyal elérkezettnek látta az időt, hogy kitörjön fortyogó Alvilágának fogságából, mert ostoba módon úgy érezte, egy gyors háborúval uralma alá hajthatja a fenti világot. Mivel az Úr, aki közvetlen módon soha nem avatkozott be a világ sorsába, hiszen az emberi szabad akaratot, amit a világ kezdetén ő adott ingyen az embereknek, mindennél jobban tisztelte, a Sötétség Ura egyelőre szabadon garázdálkodhatott. Mert nem hallott még Heri Kóklerről! Minő ostoba is volt szegény pokolfajzat! Ha hallott volna, bizonyára fülét és farkát behúzva, vinnyogva visszasunnyogott volna forró, föld alatti katlanjába. Jól bezárta volna magára a Pokol Kapuját, és Istennek hálát adva otthonában reszketett volna a félelemtől egy örökkévalóságig vagy még tovább. A Bukott Angyal hallott ugyan már néhány elejtett szót Heri Kóklerről, amikor a rövid ideig nála vendégeskedő fekete mágus lelke, Gigawatt Voltmárvolt szidalmazta, és durva, szeméremsértő szavakkal illette ezt az emberkölyköt, de igazából nagyképű módon azt hitte, egy embergyerekkel ő, az Alvilág Ura majdcsak megbirkózik. Micsoda naiv lélek volt ez a Sátán! Bizony, bizony, intő jelként szolgálhatott volna számára nyolc kötetnyi remekbeszabott szakirodalom, amelyet a nagy író, K. B. Rottring alkotott meg Heri Kókler eddigi életéről, amelyben csak úgy hemzsegtek azok az igaznak ható történeti elemek és dokumentum jellegű intimbetétek, amelyek egyértelműen megvilágították, hogy Heri Kókler halálosan veszélyes az ellenségeire. De ellensége ezidáig csak egy volt a világ többszörös megmentőjének, ennek a nem mindennapi varázslópalántának! Ez a kudarcra ítélt nyomoronc nem volt más, mint a hírhedett Gigawatt Voltmárvolt. Heri Kókler több alkalommal is megölte, kinyiffantotta, kétszer hidegre tette és egyszer szétdurrantotta. A többi esetben szimplán csak végzett vele, mint a nagyot tévedő, éghető kémiatanár a kísérlettel és az osztályban lévőkkel. Intő jelként kellett volna mindennek szolgálnia, hogy az Ördög legalább kétszer meggondolja, meg akarja-e hódítani egyedül, csupán csak néhány százmilliónyi, legyőzhetetlen élőhalottja társaságában azt a világot, amelyben ott él egy ilyen rettenetesen veszélyes varázslópalánta. De mint minden isteni magasságban vagy éppen istentelen mélységben élő lény, bizony a Sátán is lebecsülte az embereket, az embergyerekeket pedig egyszerűen semmibe vette. Újabb súlyos hiba volt! Hát még az, hogy a pokolfajzat nem olvasta a világirodalom remekei sorozatba éppen most bekerült irodalmi képződményeket, Heri Kókler hosszasan és részletesen elregélt kalandjait, ezáltal nemcsak heveny kulturális élvezettől, hanem hasznos információk garmadájától is megfosztotta magát az ostoba Bukott Angyala. Hogy miért jutott most mindez a messzire rúgott Koponya eszébe, rejtély. Talán valami programhiba lehetett a mátrixban, talán nem. De mivel most itt az a rész következett, hogy a messzire rúgott Koponya hirtelen meglátja a kulacsba zárt Szamártekercset, majd hangosan kiáltozni kezd, így most nem volt mese (csak ez!), ennek a résznek kellett következnie. – Mi van már megint? – ordította dühösen a száz fős csapatot vezető Vezér, és vicsorogni kezdett. – Főnök úr! – ordított vissza a Koponya. – Találtam valamit! – Akkor hozd ide! – ordította vissza a főnök. – Kéz és láb nélkül? – kiáltotta vissza amaz. – Fafej! – morogta a csapat vezetője. Intett két önkéntesnek, akiket most jelölt ki a feladatra, majd ordítva elmagyarázta nekik, hogy amennyiben nem hozzák azonnal mozgásba a tottyadt valagukat, akkor nem fog jót állni magáért. A két önkéntes bólintott, majd miután odarohantak, az egyik begyűjtötte a Koponyát, a másik pedig a kulacsot, amelyben a Szamárbőr tekergett. – Segítség! – ordította a Szamárbőr, pedig nem is volt fába szorult féreg. – Hát te meg ki a fene vagy? – nézte meg közelebbről az élőhalottak vezére, amikor fogaival kihúzta a dugót és kiengedte az eddig dörömbölő, de most már csak beszélő Szamárbőrt. – A Dzsinn! – hörögte egy közelben álló élőhalott, aki valamiért babonásan hitt a régi és ostoba mesés történetekben. – Miből gondolod, he? – kérdezte meg adekvátan a Vezér. – Látom! – suttogta az élőhalott. – De hát nincs is szemed! – röhögtek rajta a többiek. – Azért még nem kell piszkálódni, mert fogyatékkal élő vagyok! – duzzogott az élőhalott. – Legfeljebb élőhaló – heherésztek néhányan, de a Vezér előrántotta a kardját és vicsorogni kezdett, mint egy pitbull vacsora előtt. – Kérem szépen, ne bántson! – mekegte a Szamárbőr. – Nem bántalak! – üvöltötte az élőhalott. – De felelj a kérdésemre, mert megöllek. – Az speciel nem fog sikerülni, kérem! – figyelmeztette a Szamárbőr. – Ugyanis az a helyzet, hogy már halott vagyok. – Ne hazudozz itt nekem! – vicsorgott a főnök. – A halottak mi vagyunk! – Úgy éljek, hogy igazat beszélek! – esküdözött az élőhalott. – Hazudsz! – sziszegte a Pokol katonája. – Nem hazudok! Engem megöltek, de mégis életben vagyok. Biztos, hogy valami mágia lehet az oka, de még élek. – Megöllek! – fenyegette meg újra a katona. – De kérem! Már az előbb is említettem, hogy halott vagyok. Nincs szívverésem, nincs pulzusom, nem veszek levegőt, nem eszem, és nem iszom. Sőt, ha ez előnyt jelent, egyáltalán nem is ürítek. Aludnom sem kell. Talán nem hiszik uraim, de úgy éljek, hogy halott vagyok, ám valamiért mégis élek. A vezér meghallgatta a Szamárbőr szívverését, megvizsgálta a pulzusát, figyelte, hogy vesz-e levegőt. De nem volt mit megfigyelnie! Miután minden egyes vizsgálat után megrázta a fejét, a katonái egyre nagyobb áhítattal figyelték a Szamárbőrt, és néma csendben egyre közelebb jöttek, hogy a saját szemükkel, vagy akinek nem volt, a saját szemgödrével figyelhesse, hogy ki ez a csodalény. Amikor a tudományos alaposságú megismerési folyamat véget ért, a fővezér olyan óvatosan, mintha mozgásdetektorral összekötött bombát tenne le a földre, lefektette a lába elé a Szamárbőrt. Amikor ezzel megvolt, hirtelen felzokogott, majd a földre vetette magát, és imádkozni kezdett a Szamárbőrhöz! A katonái is ugyanezt tették! – Ó nagy Szent Állat! Te, akit megjövendölt nekünk a prófécia! Végre eljöttél hozzánk a palackban, amit világosan leírt nekünk a Szent Szöveg. Micsoda kegy! Micsoda áldás! Mondd, mit tegyünk? A Szamárbőr úgy meglepődött, hogy először szólni sem tudott. Aztán meg döbbenten feszengett. Nézte az élőhalottak kicsiny, de eléggé borzasztó figurákból álló seregét. Amikor sikerült legyűrnie a hányingert, remegő hangon megszólalt:
– Azért jöttem el hozzátok, mert elérkezett az idő – mondta a Szamárbőr bizonytalankodó hangon. Remekül tudott hazudni, de most a rendkívüli körülmények, a sok izgalom, teljesen megbénították a nyelvét. – Folytasd, kérlek, ó, Nagy Szent! – sírta a vezér. – Nem beszélhetsz, csak akkor, ha kérdezlek! – dörrent a Szamárbőr hangja. – Értettem! – bőgte a Vezér. – Kívánod, hogy lefejezzem magam? – Eszedbe ne jusson! – tiltakozott a Szamárbőr. – Szükségem van kitűnő harcosokra. Ugyanis hamarosan harcolni fogunk! – A prófécia! – suttogták a katonák megilletődve. – Mi van a próféciával? – kérdezte a Szamárbőr, aggodalommal a hangjában. – A Szent Prófécia megjövendölte, hogy megérkezik hozzánk, élőhalottakhoz egy Szent Állat, aki közülünk való lesz, tehát ő is élőhalott lesz, beszél majd hozzánk és szent háborúba fog minket szólítani. Segítségével újra élők vagy halottak lehetünk, de szörnyű rabságunknak és örök kárhozatunknak vége szakadhat. És azt gondoljuk, hogy te vagy az, ó Szent Állat. – Nos, ha így gondoljátok, akkor helyesen gondoljátok! – vigyorodott el a Szamárbőr. – Bizony, szent háborúba fogunk indulni. – Mi tervezel, ó, Szent Állat? – tudakolta a Vezér, akinek a kezében úgy pislogott a madzagra erősített Koponya szeme, akár egy tilos jelzést adó szemafor. – Micsoda kérdés? – hahotázott a Szamárbőr. – Természetesen azt, hogy uralmam alá hajtsam a világot. – De hát, ó, Nagy Szent, a világot már az Alvilág Ura óhajtja uralma alá hajtani – vetette közbe tisztelettudó hangon a Vezér. – Sebaj! – vágott azonnal a Szamárbőr agya. – Akkor ezt a fenti világot meghagyjuk neki. Nekem már úgysem kell. Viszont akkor fogjuk magunkat, és meghódítjuk a lentit. Lefogadom, hogy teljesen üresen áll. Na, ki tart velem, fiúk?
11. Mőbiusz-szalag A levegő minden átmenet nélkül remegni kezdett, mint a légkalapácsos bácsi nadrágjában a golyói. Energiakisülések és szikrák szóródtak szerteszét, néhány fa kidőlt, másik féltucat nem dőlt ki, hanem már a kidőlés előtt porrá égett, ami szép, füstös látvány volt, minden piromániás elégedetten csettintett volna, ha látja. Ám sem néhány piromániás, sem pedig néhány más emberegyed nem voltjelen akkor, amikor az éjszaka sötétjében az időalagút kékesfehér színű fénnyel megnyílt a semmi közepén. Azután éppen olyan váratlanul záródott be, mint amilyen hirtelen megnyílt. De addigra már az utazók ideát voltak, ebben az idősíkban. – Megérkeztünk! – mondta teljesen feleslegesen Főszer, és a zsebébe süllyesztette a bonyolult kis szerkezetet, amelyet időgépnek nevezett el. Dupladurr professzor elővette a varázspálcáját, majd hangtalanul azt kiáltotta: – Tungsram halogén! Remek kis lángnyelv kezdett el táncolni a varázseszköz végén, ami körbevilágította a tisztást, ahol a kis csapat kört alkotva állt, és kört alkotott. – Szóljon az, aki nincs itt! – mondta Controlles, akinek több ilyen remek ötlete is volt, de szerencsére nem hagyták sosem, hogy elmondhassa őket. – Ha nincs itt, akkor hogy szóljon? – kérdezte Hermelin, aki mindent véresen komolyan vett. Biztosan azért, mert lány volt. – Ott a Stonehenge! – mondta Heri Kókler, és a hatalmas építmény felé mutatott. – Nahát! – lepődött meg Hermelin. – Amikor legutóbb láttuk, éppen összedőlt. – Én láttam, hogy teljesen össze is dőlt! – bólogatott Fószer. – Azt javaslom, nézzünk egy kicsit körbe – mondta Dupladurr professzor, és elővett a farzsebéből egy fekete álcafestéket tartalmazó kerek dobozt. Kinyitotta, majd a tartalmát nagy műgonddal rákente a szakállára és a homlokára. Közben a varázspálcája, amely a fényt szolgáltatta, egy helyben lebegett a levegőben, pedig senki nem tartotta, csak a mágia. – Na, hogy nézek ki? – kérdezte a professzor a többieket, akik hol a varázspálcáját nézték áhítattal, hol pedig őt, amint egyre feketébb és feketébb lett. – Remekül! – hazudta Hermelin. – Nyugodtan tessék az iskolában is így járkálni, mert annyira jól áll. – Jó muri! – vigyorgott Controlles, aki maga is két kézzel kente a homlokára, arcára saját dobozkájának tartalmát. – Remekül álcáz! – összegezte Heri, aki annyira belemerült a műveletbe, hogy még a szemüvegét is teljesen bekente. Amikor már mindenki setét volt, mint az éjszaka, mint vakond az éj leple alatt, mint fekete lyukban a fekete pont, na akkor Dupladurr professzor elfújta a lángocskát a pálcája hegyén, majd futólépésben elindult egy irányba. – Utánam, fiúk és egy darab lány – adta ki a parancsot. Hibrid kicsit eltájolta magát: – Heri! Te vagy az? – suttogta fojtott hangon egy facsemetének, aki viszont egyáltalán nem válaszolt neki. – Eltévedtem! – zokogott fel Hibrid. Már éppen nyomjelző rakétát akart fellőni, hogy a többiek rátaláljanak, amikor a Stonehenge eddig is kékesfehér színben fénylő sziluettje fölött hirtelen narancsvörös fénnyel felizzott az ég! A jelenség néhány pillanatig tartott csupán, de a látvány annyira döbbenetes és félelmetes volt, hogy a gyerekek, Fószer, de még Dupladurr professzor is csak állt és megbabonázva bámult, mint kisnyugdíjas a hipermarketben. A rendkívüli fényjelenség egészen váratlanul több száz méter magasra feltört az égbe, majd minden átmenet nélkül erős, fényimpulzusokat adott ki magából. Ezután lassan forogni kezdett az óramutató járásával megegyező irányba, majd fokozatosan ráereszkedett a Stonehenge kőtömbjeire. A jelenség közben akkora volt a fényszmog, hogy a csillagokat már nem is lehetett látni, a Hold eltűnt, mintha sose lett volna. A megmagyarázhatatlan, egyszerre égi és földi tünemény szinte nappali világossággal árasztotta el a környéket. Dupladurr professzor és kis kommandóscsapata csak nézett nagyokat. A fényjelenség ekkor hirtelen megint felemelkedett, és akár egy hatalmas tölcsér, többszáz méter szélesre kitágult a teteje. A látvány, ami ezután következett több mint rettenetes volt! Földöntúli sikolyok, hörgések, üvöltések közepette mindenfajta árnyak, démonok, rémalakok szakadtak ki a Stonehenge közepéből, az egyre gyorsabban forgó tölcsér viszont azon mód beszippantotta őket. A lények csupán néhány pillanat erejéig tűntek fel, váltak láthatóvá. Képtelenségnek tűnt megállapítani, hogy honnan jönnek és azt sem látta senki, hogy hová tartanak. – Sejtettem! – mondta Dupladurr professzor mintegy önmagának, de ettől függetlenül azért mindenki meghallotta. – Mit tegyünk, professzor úr? – kérdezte Hibrid. – Visszavonulunk! – jelentette ki az igazgató. Amikor már jó messze lehettek a Stonehenge-től, Dupladurr professzor lassított, majd szólt a többieknek, hogy álljanak meg, és üljenek köréje. – Mi volt ez? – kérdezte Hibrid, akit rettenetesen felkavart a látvány. – Fekete mágia, barátaim, fekete mágia! – suttogta Dupladurr professzor. – A legsötétebb gyanúm igazolódott be. A Stonehenge hiába omlott le, a Pokol Kapuja már előzetesen megnyílt. Az az átkozott Voltmárvolt nyitotta ki azzal a varázslattal, amikor legutóbb testet akart ölteni, de ezer szerencsére mégsem sikerült neki. Viszont a varázslat melléktermékeként a Pokol Kapuja megnyílt. A Stonehenge oldalában ötvenhat alvilági
kapu tárult fel, amelyen keresztül rettenetes, pokoli lények szabadultak a Földre. Emlékeztek még, nemrégiben szinte alig voltunk képesek elmenekülni előlük? Mindenki bólogatott, mindenki emlékezett, kivéve Hibridet, mert ő akkor nem volt itt, hanem egy másik időben, egy másik galaktikában tartózkodott és ott is éppen mást csinált. – Akkor, amikor legutóbb itt jártunk, megkíséreltem mágikus úton bezárni az Alvilág kapuit. Nem jártam sikerrel, mert hiába zártam be a kapukat, azokat valami, az enyémnél sokkalta hatalmasabb fekete erő azonnal kinyitotta újra. Akkor azt gondoltam, Voltmárvolt sötét mesterkedéseinek köszönhető, hogy nem értem célt. De az elmúlt napok történései sajnos előrevetítették már azt, amiről itt, a helyszínen immár jómagam is megbizonyosodhattam. Sajnos… – Dupladurr a fejét csóválta és elhallgatott. – Vagyis? – kérdezte Controlles, aki eddig tátott szájjal hallgatta Dupladurr professzort. – A Pokol Kapuja kinyílt! Élőhalottak áramlanak ki rajta keresztül az élők világába. Az Ördög pokoli tervét senki, ismétlem senki nem akadályozhatja már meg. A Pokol Kapuját ugyanis nem lehet bezárni! Ha egyszer kinyílt, akkor már nem lehet többé bezárni. Mágikus tekercsek szólnak róla, és mielőtt elindultunk, tanulmányoztam őket az Oskola könyvtárában. Sajnos, meg kell mondanom, itt már az én erőm kevés. Nem tehetünk semmit. Reménykedtem benne, hogy talán mégsem ez történt, de sajnos csalatkoznom kellett – Dupladurr professzor szomorúan elhallgatott. A gyerekek, Hibrid és Főszer letaglózva bámulták az igazgatót, akitől a megváltást várták, de még csak üdítőt vagy kávét sem hozott nekik, nemhogy megváltást. – A jó francba! – káromkodott Hibrid. – Hát azért, mégse' menjünk haza üres kézzel! Legalább támadjuk meg Őket! – Nincs sok értelme, de azért megtehetjük – ingatta a fejét Dupladurr professzor. – Megakadályozni nem tudjuk, hogy elpusztítsák a világunkat, de azért legalább megkeserítjük egy kicsit az életüket. – Vagy a halálukat – szólt közbe Fószer is. A gyerekek helyeslően bólogattak. – Harcoljunk! – javasolta Heri. – Igen! – heveskedtek a kilencesikrek. – Gyilkolni akarok! – csikorgatta a fogait Hermelin. – Látok egy kevéske reményt – vette át a szót Fószer, és elgondolkodva számolni kezdett valamit. – Remény mindig van – bólogatott Dupladurr professzor. – Csak most nincs. Micsoda egy kellemetlen helyzet. – Számításaim szerint – kezdte Fószer –, egy instabil időörvény áramlik a Pokol Kapuján keresztül, ezen a kőkori idősíkon át, ahol jelenleg is tartózkodunk, abba a téridőbe, ahonnan mi is érkeztünk, a ti világotokba és a ti időtökbe. Mindenki bólintott, jelezve, hogy eddig minden érthető. – Igen ám, csakhogy a Pokol Kapujának idő és tér nélküli síkjáról, egy konkrét téridőbe átáramló anyag és energia, valamint a vele szorosan együtt áramló idő megjelenése olyan paradoxon, amely a változásnak kitett világ törvényei között hosszú időn keresztül egyáltalán nem tartható fenn. – Szerintem ezt a paradoxont az a varázslat teszi lehetővé, amelyet az az ostoba Voltmárvolt követett el – vetette közbe Dupladurr professzor. – Igen, valószínűleg – bólogatott Fószer. – Csakhogy elméletileg lehetséges, hogy ezt az áramlást, ha a Pokol Kapuját képtelenek is volnánk bezárni, egy másik téridő pontba irányítsuk. – De hová? – kérdezte Heri Kókler. – Bárhová is irányítjuk, attól még az élőhalottak el fogják pusztítani a világot. – Nem! – mondta izgatottan Fószer. – Nem? – kérdezte Dupladurr professzor is érdeklődve. Fószer nem válaszolt, csak letekerte a hajpántját, ami tulajdonképpen egy lila színű, talán két ujjnyi széles szalag volt. A hajpánton tekert egyet, majd a két végét összetűzte egy ezüst tűvel, amit a ruhájából szedett ki. – Mit csinálsz, barátom? – kérdezte Hibrid olyan hangon, mint ahogy a nagyon tiszteletreméltó őrültekkel szoktak beszélni. – Ez egy Mőbiusz-szalag – mondta Fószer. – Nálunk nem így hívják, mert csak később fogják felfedezni, de a lényegen ez nem változtat. – Lényegen? – kérdezte Controlles. – Semmit sem értünk! – suttogták a kilencesikrek. Hermelin izgalmában megszorította Heri kezét, ami nem is a keze volt. Heri elájult. – Mire jó ez a Mőbiusz-szalag? – kérdezte Altefnégy. – Ki lehet vele mindent kapcsolni? – Ezt éppen nem. De ez a szalag a tér egy furcsa anomáliája. Egy különös képződményt hoztam azáltal létre, hogy a szalagot megtekertem. Akár hiszitek, akár nem, de a szalag külső és belső fele egy és ugyanaz lett. Ha egy íróeszköz segítségével elkezdek vonalat húzni, akkor körbeérek és a vonalam összeér azzal a ponttal, ahol az egészet elkezdtem. A szalagnak többé már nincs külső és belső oldala. Csak egy oldala van! A kettőből egy lett! Érdekes, igaz? Dupladurr professzor fogta a varázspálcáját, és úgy tett, ahogy Fószer mondta. A varázspálca vékony, foszforeszkáló vonalat húzott, és a vonal amint körbeért, tényleg saját magába csatlakozott. – Nahát! – mondták áhítattal a gyerekek. Hibrid annyira eltátotta a száját, hogy még a nyála is kifolyt. Az emiatt megdöglött kicsiny élőlények, hangyák, bogarak egyáltalán nem örültek. – Mi ebből a tanulság? – kérdezte Heri Kókler óvatosan. – Ez csak egy lehetőség – mondta szerényen Főszer. – Egy lehetőség, amit a természet mutat meg nekünk arra vonatkozólag, hogyha valamit megenged kiáramolni valahová, akkor mindig létezik egy kiskapu is arra, hogy az a valami visszaáramoljék oda, ahonnan kiáramlott. – Aha! – mondta Hibrid, és izgalmában elaludt.
12. Makk Ász A pirkadat gyönyörű volt. A Nap fényes, rózsaszín korongként emelkedett fel a keleti horizonton. „Durr. Bumm! Piff és paff! Durr! Beng!” Ezek a hangeffektek hallatszottak, majd hőseinket alaposan elagyabugyálta és óriási erővel a földhöz vágta a Nap hatalmas ereje. – Verő fény! – magyarázta Dupladurr professzor a többieknek, akik kék zöld foltokat masszíroztak a testükön, de örültek, hogy éltek. – Még soha nem láttam ilyesmit! – vallotta be Heri Kókler kissé döbbenten. – Sőt, nem is éreztem… – Én sem, fiam – ismerte el a jó Dupladurr. – Csak ősi, szent iratokban leírt kitalált történetekből hallottam erről. De ezek szerint mégis létezik a verőfény. Hmmm… Különös… Az erdő madarai, a hajnal hangos meghasadásával egyidőben, hangos csiviteléssel ébresztették volna a kis csapat tagjait, ha nem lettek volna már amúgy is ébren. Gyors reggeli következett, majd a kisebb és nagyobb anyagcsere ügyek lefolytatása után ki-ki felkapta a menetfelszerelését. Ezután megindultak a Stonehenge felé, mert nappali világosságnál is látni akarták, vajon még mindig áramlanak-e a szörnyetegek az időalagúton
keresztül a jövőbeni világba. Amikor odaértek, nappali fényben is jól látható módon meglátták, hogy igen! Nem volt jó érzés, egyáltalán nem! A kis csapat félkörben helyezkedett el az erdő szélén, a bokrok, cserjék, fák, liánok jótékonyan elrejtő árnyékában. Megbabonázva figyelte mindenki az energia és az anyag áramlását, ami most semmivel sem volt kevésbé szörnyű és hátborzongató, mint amikor az éjszaka láttak. Még Hibrid is, akinek az lett volna a dolga, hogy egymaga töltse be a hátvéd szerepét, a hatalmas időörvényt leste, amely a kőoszlopok felett emelkedett, és valahol az ég és a föld találkozásánál, félúton eltűnt a semmiben. – Hátborzongató – suttogta Hermelin. – Igen az – mondta valaki a hátuk mögött, aki nem Hibrid volt. Mindenki azonnal hátranézett, de csak Hibridet látták, aki értetlenkedve pislogott, mint egy partravetett aranyhal. – Mit bámultok? – kérdezte idegesen. – Nem én mondtam… – Valaki a bolondját akarja velünk járatni! – vicsorgott Controlles, és máris előkapta a varázspálcáját. Mintha csak valami jel lett volna, a többiek is így tettek. Dupladurr professzor éles szemmel figyelte a környező fákat, bokrokat. A gyerekek ugyanezt tették. Hibrid két marokra fogta harci kalapácsát, és közben fenyegetően csikorgatta a fogait. Főszer nem szólt semmit, csak figyelt. De ő sem látott semmit! Csak Dupladurr professzor! Váratlanul egy bokorra szegezte a varázspálcáját, majd halkan annyit mondott: – Adekvátusz interreptusz! A bokor hirtelen eltűnt, a helyén pedig ott remegett egy teljesen zöld törpe. Annyira zöld volt, hogy nem csak a kis sapkája, a teljes kis ruházata, a kis cipőcskéje, de még a kis arca, a kis keze, a kis szeme, a kis orra, de még a kis orrában a… szóval, még az is totál zöld volt neki. – Egy erdei manó! – nevetett Dupladurr professzor. – De megijesztettél minket! – De nem is én voltam! – védekezett az erdei manó. – Akkor meg ki lett volna? – kérdezte Hibrid, és tovább csikorgatta a fogazatát. – Én voltam! – lépett ki a hátuk mögül az egyik hatalmas, többszáz éves, ősi tölgyfa kérgéből egy varázsló. A ruházata tölgyfalevelek, bőrök, ágak, lombok fura keverékének hatott. Olyan volt, mintha a varázsló maga is ezekből az ősi, földet borító szerves, élő anyagok fura keverékéből állt volna össze. Élő embernek tűnt, ám mégis különös érzés keltette hatalmába mindazokat, akik megpillantották. Heri oda is súgta Controllesnek, aki riadtan remegett mellette: – Te, cimbora! Olyan fura gondolatom van! Mintha ez a varázsló nem is ember volna. Mintha csak a fák, a bokrok, az avar, a levegő és a szél öltött volna emberi formát benne. – Ugyanezt érzem! – suttogta Hermelin is. – Nagyon örülnék, ha nem piszkálnátok azt a manót! – mondta kissé fenyegetően a varázsló. – Nocsak! – vonta fel a szemöldökét Dupladurr professzor. – Hát benned meg kit tisztelhetünk? – kérdezte az igazgató, és leengedte a varázspálcáját. Intett a többieknek, akik szintén így tettek. Hibrid, akinek nem volt varázspálcája, leengedte a harci kalapácsát, és rátámaszkodva figyelte az események alakulását. – Makk Ász vagyok – mutatkozott be a varázsló. – Én vagyok az első druida varázsló. Tízezer éve élek itt az erdőben, védem, óvom a népemet, a keltákat és a természetet. Fűben, fában, növényben, állatban öltök testet, mikor mihez támad kedvem, s mikor mit kíván a szükség. – Én Krampusz Dupladurr professzor vagyok – mutatkozott be illendően az igazgató. – Ezek a gyerekek itt a tanítványaim, az aprócska emberke Fószer, egyiptomi tudós, a nagy darab elem pedig Rubeóla Hibrid, egy óriás. Ne félj, jobbára ártalmatlan. Csak akkor veszélyes, ha éhes, vagy ha felbőszítik. – Nincs emberi lény, akitől én megijednék! – mondta kissé fenyegetően Makk Ász. – Örülök, hogy máris találtunk egymásban egy közös tulajdonságot – nevetett Dupladurr professzor, majd hirtelen elkomorodott az arca. – Sokkal jobban aggasztanak a Sötétség Urának pokoli tervei. Makk Ász arca elsötétült. Miközben nyugodt léptekkel közelebb sétált, kivehetőbbé vált az arca. Ősöreg arc volt az övé, amely szinte csak mély barázdákból állott. A varázsló cserzett bőre barnás színben fénylett, akárcsak a szeme, amely időtlen mélységűnek hatott, és már-már zavarbaejtő tisztasággal ragyogott. – Mit tudtok a Sötétség Urának művéről? – kérdezte Makk Ász fenyegetően. – Sajnos, nem eleget – vallotta be Dupladurr professzor. – Egy gonosz varázsló hozta létre egy véletlen varázslat közben azt a téridő alagutat, amely élőhalottakat teleportál a mi világunkba, amely a jövőben van. Ez a világ, ahol most is állunk, csak a kaput biztosítja az áramláshoz. Ha voltak is itt élőhalottak, már nincsenek. A Pokol Kapuja kinyílt, mi pedig nem tudjuk bezárni. Azt gondolom, nem is lehetséges többé bezárni. – Mindkét esetben tévedsz, Krampusz Dupladurr! – csattant a druida hangja keményen. Hibrid fel is kapta a fejét. Annyira megdöbbent a tiszteletlen hang miatt, hogy morogva felemelte a harci kalapácsát és a vállára helyezve finoman jelezte Makk Ásznak, hogy nem ártana az óvatosság, mert ha kell, használni is fogja ezt a műszert. Makk Ász felemelte a kezét, mire Hibrid kalapácsa egyszerűen eltűnt. Az óriás szeme egészen hatalmasra gúvadt, arcán egy ideg idegesen rángatózni kezdett. Mivel pofázatát sűrű szakáll fedte, ettől az idegrángástól úgy tűnt, Hibrid szakállát egy láthatatlan kéz ráncigálja, ami nagyon muris lett volna otthon, a meleg szobában, szobahőmérsékleten, standard körülmények között, ám itt, a világ végén, ahol Istennek hála, még gyorséttermek sem voltak, az egész felettébb idegesítőnek tűnt. Hibrid is valahogy így gondolhatta. Szegény nagy melák! A szája kiszáradt, a nyelve pedig nem forgott, pedig igen jól látszott rajta, hogy nagyon mondani akart valamit. De nem tudott az istenadta, mert a beszédközpontja is megsérült a nagy riadalomban, de az is lehet, hogy varázslat bénította meg. – Miért tévedek? – kérdezte angyali nyugalommal Dupladurr professzor. – Azért, mert élőhalottak garázdálkodnak az én világomban is! A Pokol Kapuját pedig igenis be lehet zárni. Nem akárkinek, nem akármilyen körülmények együttes fennállása esetén, de azért be lehet zárni. Mint ahogy legutóbb is be lehetett zárni… Dupladurr professzor nagyot nézett. A gyerekek szólni sem tudtak meglepetésükben. Hibrid még mindig szobormereven állt, Fószer pedig hatalmas szemeket meresztett döbbenetében. Mondjuk, adottságai és szemkiemelő sminkje miatt neki ez a tevékenység amúgy sem okozott soha nagy gondot… – Hogy? – kérdezte Dupladurr professzor láthatóan izgatottan. – Csak nem azt akarod ezzel mondani, hogy a Pokol Kapuja már nem először nyílt ki? – De bizony, azt akarom ezzel mondani – bólintott Makk Ász.
– Kérlek, segíts nekünk! – mondta egyszerűen Dupladurr professzor. – Be kell zárnunk a Pokol Kapuját, mert az élőhalottak elpusztítják a Földet. Attól félek, nem csak azt a világot és azt az időt, ahonnan mi jöttünk. – Jól sejted – mondta a druida. Felemelte a kezét, mire körülöttük az avar szélsebesen áramlani kezdett. Amikor a szélroham elsöpörte az útból, a föld fekete masszája is kavarogni kezdett, de hirtelen anyagtalanná és folyékonnyá vált, mintha olvadt üveggé változott volna. Az üvegből hirtelen alakok, formák, képek emelkedtek fel. A szemük elé táruló látvány élőhalottak ezreit mutatta, amint hegyeken, völgyeken kelnek át. – Az az ostoba Tölgyfőnök mindent elrontott! – mondta bosszúsan Makk Ász. – Minden idő és minden világ végveszélybe került. A Sátán kiszabadult a Pokolból!
13. Makk-lak – Az élőhalottak legtöbbjét néhány nappal ezelőtt sikerült elpusztítanunk! – mondta Dupladurr professzor. – Ezek még abból a csapatból maradhattak itt. De több nem érkezhetett, ebben biztos vagyok. – Tudom, hogy te voltál az, aki oly' hősiesen harcoltál, Krampusz Dupladurr – mondta a druida, és először a beszélgetés során elmosolyodott. – Láttál minket harcolni? – kérdezte az igazgató meglepetten. – Sajnálom, de a Baltákat – nyugodjanak békében – nem tudtam megfékezni. – Láttam mindent! – mondta elismerően a druida. – Hálás vagyok neked, mert megmentetted a népemet a biztos pusztulástól. A Balták pedig kihalásra ítélt fajta volt, úgyhogy ne bánkódj miattuk. Én sem teszem. Dupladurr nem szólt egy szót sem, csak barátságosan mosolygott. – De a harcnak nincs vége! Ezeket a portyázó rémeket még meg kell semmisítenetek – folytatta Makk Ász. – Ha megteszitek, amit kérek, cserében segítek nektek abban az ügyben, amiben megoldást kerestek, de nem találtok. Áll az alku? Dupladurr professzor gondolkodott egy percig, végül bólintott. – Rendben van, segítünk a népeden. De nem értem, te miért nem vagy képes elkergetni az élőhalottakat? Tudom, hogy megtehetnéd, érzem a benned lévő hatalmas mágiát, ám azt is látom, hogy nem akarod megtenni. Nem értem, miért minket kérsz fel egy olyan feladatra, amelyet magad is játszi könnyedséggel elvégezhetnél? Makk Ász elmosolyodott. – Így van! Megtehetném, hiszen hatalmas erőkkel bírok. De ha megtenném, ha egyszer is beavatkoznék az örök körforgásba, elveszteném azt a végtelen erőt és tudást, amit a kívülállás ad nekem. Az idő fogságba ejtene újra, és az ok okozat körforgásának rabszolgája lennék ismét. – Tessék? – kérdezte Hibrid, aki ezek szerint visszanyerte a beszélőkéjét. A kalapácsát ugyan még nem kapta vissza, de ami késett, az nem most volt. A félelmetes nagy fegyver is váratlanul, minden átmenet nélkül, egyszercsak megint ott termett a kezében. – Hű, a nemjóját! – motyogta maga elé Hibrid. Le nem vette a szemét róla, és kettőzött erővel szorongatta, nehogy megint elvegye valaki tőle. – Később elmagyarázom – veregette meg Dupladurr professzor Hibrid háta helyett a térdét, mert csak azt érte fel. – Harcolni fogunk? – kérdezte Hibrid és a gyerekek. – Én igen! De ti jobb lenne, ha itt maradnátok – javasolta Dupladurr professzor. – Nem gyerekeknek való látvány lesz, ebben biztos vagyok – kuncogott Makk Ász. Dupladurr professzor előhúzta a köpenye zsebéből a varázspálcáját, majd háromszor megsuhintotta a levegőben, végül magára mutatott vele. Háromszor megfordult a saját tengelye körül. Közben mormolt valamit, amit nem lehetett érteni, mert nem indogermán nyelven volt. A levegő megtelt statikus elektromossággal. Mindenki ösztönszerűen hátrált néhány lépést. Makk Ász érdeklődve figyelte, amint Dupladurr professzor megszázszorozta magát, majd harci alakzatba fejlődve a kilencvenkilenc darab legyőzhetetlen igazgató elviharzott nyugat felé. Egy azonban itt maradt közöttük, és kedvesen mosolyogva magyarázkodni kezdett: – Remélem, nem probléma, hogy személyesen nem leszek jelen az élőhalottak lemészárlásán. Rendkívüli módon gyűlölöm a vérontást, még akkor is szívesen elkerülném, ha már nem lehet. Ha nem haragszol, kedves Makk Ász, a megtöbbszörözött énjeim elvégzik helyettem is a piszkos munkát. Tökéletesen megbízom bennük, kezeskedem érte, hogy úgy fognak harcolni, mintha én magam is jelen lennék. Addig viszont megbeszélhetnénk azokat a részleteket, amelyekkel az előbb kecsegtettél bennünket. A druida bólintott: – Azt hiszem, ennek nem lesz semmi akadálya – dörzsölte a kezét elégedetten Makk Ász. – De ne álldogáljunk csak úgy itt, akár a fák. Szívesen meghívnálak benneteket kéjlakomba, ahol munka után szoktam megpihenni. – Köszönettel vesszük a meghívásodat – udvariaskodott Dupladurr professzor, aki olyan simulékony tudott lenni, akár egy angol lord. Makk Ász kezének apró mozdulatára tekeredett, fordult, csavarodott egyet a környező világ. Mindenkinek egy kicsit megemelkedett a gyomra, de nagyobb baj nem történt, még Hibrid sem hányta le magát, csak Fószert, aki nem örült neki, de Dupladurr professzor pillanatok alatt tisztára varázsolta, akár egy nagyon drága gépi mosópor. A kis csapat hirtelen egy mesebeli szépségű parkban találta magát. A tisztás a fák sűrű erdejében húzódott meg. Egy halkan csörgedező kis patak két részre osztotta a területet, a kristálytiszta víz felett apró hidacska ívelt át. Mindenfelé ritka növények, gyönyörű virágok, lombos fák lengedeztek a langy szellő keltette légmozgásban. A tisztás jobb oldalán takaros kunyhó állt. – Tessék, fáradjatok be a kéjlakomba, ahol minden kényelemmel felszerelt erdei társalgómban luxusérzéssel átitatott bionyugágyaimban elheveredve megbeszélhetjük végre, hogyan is menthetitek meg a világot. – Remek ötlet! – egyezett bele Dupladurr professzor, és a többiekkel együtt követte a házigazdát a pazar ízléssel és egyszerű fényűzéssel berendezett kunyhóba. Makk Ász hellyel kínálta a vendégeket, akik valóban luxuskényelemmel ellátott, kizárólag vegyszermentes, totálisan bio-alapanyagokból készült ülőhelyekben relaxálhattak. Mivel a nagyszámú vendégnek kissé szűkösnek mutatkozott az aprócska házikó, Makk Ász egy mozdulattal kétszeresére növelte a belső teret. Egyszerű varázslat volt ez, mások is alkalmazták a világon, de a gyerekek ezúttal is elismerően bólogattak, mert tetszett nekik. – Mit hozhatok nektek inni? – kérdezte Makk Ász. – Alkoholos, tudatmódosító specialitásokat vagy friss forrásvízből és erdei gyümölcsökből előállított életenergia megnövelő szörpikéket kértek inkább? – Természetesen utóbbit – mondták kórusban a gyerekek, Dupladurr és Fószer is. Hibrid inkább valami tudatmódosító koktélt kért volna, de Makk Ász nevetgélve közölte vele, hogy nem tart ilyeneket itthon, és csak viccből kérdezte. Hibrid kelletlenül és kissé kényszeredetten mosolygott, amiért ennyire megszívatták, pedig nem is volt április elseje. Makk Ász mindeközben maga készítette konyhai robotgépein – mindent mágia hajtott idebent, még a légkondit és a hűtőszekrényt is! – varázslatos gyorsasággal elkészítette az italokat. A finom illatot árasztó frissítőket poharakba öntötte, majd a poharakat tálcákra helyezte. A tálcák maguktól megtalálták, hogy hová kell repülniük és kinek milyen italt kell felszolgálniuk. Zöldalma, erdei szamóca, erdei ribizli, egres, cseresznye,
áfonya szerepelt a képzeletbeli itallapon, és mindegyik hihetetlenül finom volt. Amíg a kedves vendégek italaikat fogyasztották, Hibrid egy ötvenliteres, külön neki varázsolt pohárból vedelt. A druida házigazda pusztán gondolatának erejével üzembe helyezte a saját tervezésű és kivitelezésű hi-fi cuccát. Kellemes, lágy csend áramlott sztereóban a hatalmas hangszórókból, amelyet időnként lombok susogása, szél lengedezése, néha pedig madárkák csiripelése szakított meg. Heri Kókler természetesen körbenézett a szobában. Meglepte a rengeteg technikai berendezés, és az, hogy itt minden természetes anyagokból, mágikus erővel készült és üzemelt. A fiú csodálkozva vette észre, hogy a modern lakások kényelmi berendezései közül szinte minden megtalálható itt. Tévé, rádió, hi-fi cuccok, számológép – igaz, hogy csak golyós – légkondi, központi fűtés, páraelszívó és rengeteg gép, amelynek feléről sem tudta, vajon mire szolgálhat. A szoba közepén, egy remek mívű faragott tölgyfa asztalon, hatalmas, strandlabda méretű varázsgömb állt. Illetve, ahogy jobban megnézte, észrevette, hogy nem is állt, hanem néhány ujjnyival felette lebegett. – Ez aztán! – füttyentett finoman Controlles is, amikor észrevette, hogy mit stírol Heri a Kókler. – Oh, ez csak egy egyszerű varázsgömb – szabadkozott Makk Ász. – De lebeg! – mondta elismerően Heri. – Óh, hát persze, hogy lebeg. Hiszen megbűbájoltam – szerénykedett a ház ura. – Egyébként nem csak más helyekre, de más időkbe is be lehet pillantani vele – mondta sejtelmesen Makk Ász. – Igazán figyelemre méltó! – mondta elismerően Fószer, amikor a druida röviden ismertette vele a szerkezet működési elveit. – Mindenféle technikai újítást ezen keresztül kémleltem ki a jövőből – árulta el Makk Ász. – És azokat az információkat is, amelyeket a szolgálatotokért ígértem, ennek segítségével szereztem meg – vallotta be a druida. – Nocsak! – mondta kíváncsian Dupladurr professzor. – No, akkor térjünk a tárgyra! – javasolta a druida, és maga is helyet foglalt az egyik bio-fotelben.
14. A jelenés – A Pokol Kapuját sok ezer évvel ezelőtt egyszer már kinyitották. De akkor sikerült becsukni. – Hogy történhetett? – kérdezte Dupladurr kíváncsian. – Egy druida hagyományból eredő prófécia szerint, a Sátán már akkor foglalkozott az ötlettel, hogy elhagyja az Alvilágot és átteszi székhelyét a Földre. Csakhogy nem járhatott sikerrel, mert egy bátor és mindenre elszánt varázslófiú leszállt az Alvilágba és megakadályozta a Bukott Angyalt abban, hogy pokoli tervét beteljesítse. A Pokol Kapuját ugyanis nem akárki zárhatja be. Természetesen nem akárki nyithatja ki, és nem akármilyen mágia szükségeltetik hozzá, de mint ahogy ti is láttátok, akár még egy véletlen varázslási balesetből is adódhat, hogy a Pokol Kapuja megnyílik. – Úgy véled, véletlen volt? – kérdezett közbe Dupladurr professzor. – Nem hiszek a véletlenben – vallotta be Makk Ász. – Hajlamos vagyok feltételezni, hogy az Ördög nagyon is tisztában volt azzal, hogy mit csinál a szolgája. A Sátán nem ostoba! Ellenkezőleg! Majdnem olyan okos, akár a Teremtő. Hiszen maga is angyal volt egykoron, csak gonosszá lett. De minden tudása megmaradt, csak éppen azt rosszra használja. Mint ahogy felhasználta a minden áron testet ölteni akaró Gigawatt Voltmárvoltot is arra, hogy kinyissa helyette a Pokol Kapuját. – De miért nem ő maga nyitotta ki a Pokol Kapuját? – kérdezett közbe Dupladurr professzor. Mindenki elismerően bólogatott, mert a kérdés nagyon idevágó volt. – Mert a Pokol Kapuját a Sátán belülről nem nyithatja ki. Úgy alkották meg, olyan mágia védi, amely lehetetlenné teszi, hogy kinyissa. De ha valaki más nyitja ki helyette, aki ráadásul nem is tud arról, hogy kinyitja, nos, akkor mégiscsak képes lehet rá, szóval, furfangos módon mégiscsak keresztülviheti, hogy akarata szerint feltáruljon a Kapu. Amikor kinyílott a Pokol Kapuja, a Sátán seregei már készen álltak, és lerohanták a világot. Valamiért egy másik idősíkot választottak, nem tudom, hogy miért nem ezt a kort, ahol jómagam is élek. De úgy sejtem, nagyon is tudta a pokolfajzat, hogy miért azt a korszakot nézze ki magának. – Ki volt az a varázslófiú, aki sokezer évvel ezelőtt bezárta a Pokol Kapuját? – kérdezte Heri Kókler. Megmagyarázhatatlan módon úgy érezte, hogy ezt most neki meg kell kérdeznie. Valami baljóslatú érzés kerítette hatalmába, a hátán hideg futkározott. – A hagyomány szerint egy nagyon különleges fiú volt – felelte lassan Makk Ász. – Árva volt, a mostohaszülei nevelték fel. Már gyerekkorában igen híres varázslópalánta lett belőle, mert többször is megmérkőzött a gonosszal és legyőzte őt. A homlokán egy villám alakú, tehát nem késem vagy kanalam, hanem egy villám alakú sebhelyet kellett hordania, mert ez volt a különös ismertetőjele. Szegény gyereknek állandóan gombás volt a homlokbőre, de mivel rengeteg pénzt kapott érte, nem szólt egy rossz szót sem, csak hordta éjjel-nappal, és tűrt, mint öt másik. A hó elején viszont felvette a brutálisan nagy lóvét, amiből bőven futotta elit bőrgyógyászra. Hirtelen olyan csend lett a szobában, hogy még a vergődő műlégy zümmögését is hallani lehetett a gumipók hálójában. – Hogy hívták ezt a varázslófiút? – kérdezte Heri, aki érezte, hogy egészen kiszárad a nagy izgalomtól Hermelin szája. – Heri Kóklernek hívták – mondta Makk Ász, és figyelmesen nézte a fiút. – Ha jól gondolom, éppen te vagy az a fiú, igazam van? Heri elsápadt, aztán elvörösödött, végül érezte, hogy nem forog a nyelve. Végül kinyögte: – Én vagyok Heri Kókler. – És minden igaz, amit mondani tetszett rólam… De… De nem értem, hogyan zárhattam volna már egyszer be a Pokol Kapuját, hiszen akkor még… szinte… kereken sokezer éve nem is éltem. Dupladurr és Fószer is kíváncsian pislogtak, a gyerekek pedig ledöbbenten figyeltek ki a fejükből. – A magyarázat az, hogy az idősíkok néha összeérnek – mondta bölcsen Makk Ász. – Néha már megtörtént valami egyszer korábban is az időben, néha pedig, amikor éppen megtörténik valami, akkor döbbenünk rá, hogy ez már mintha megtörtént volna egyszer. – Igen, ez a Déjá vu-érzés – mondta Controlles, pedig senki nem kérdezte. – Igen, valami olyasmi – bólogatott Makk Ász. – Valójában sem ez, sem pedig az nem történik. Csak az érzékelésünk változik. Egy részről már minden meg történt egyszer ebben a teremtett világban, másrészről még semmi sem történt meg. Egyszerre igaz az, hogy mindennek vége van már, és egyszerre igaz az is, hogy még semmi sem történt meg, sőt, még meg sem született ez az egész világ. De két esemény között, amelyek megtörténését mi megtapasztaljuk, bizonyos esetekben szoros kapcsolat állhat fent, néha pedig a két esemény, paradox módon egy és ugyanaz. Ezért fordulhatott elő az a különleges helyzet, hogy Heri Kókler egyszer már bezárta a Pokol Kapuját, viszont másrészről még nem következett be az a múltbéli esemény, ami majd ha megtörténik, már másodszor fog bekövetkezni. – Megdöbbentő! – mondta Fószer, aki Makk Ászon kívül egyedüliként kapisgálta, hogy mi a lényeg. – Hogy én nem gondoltam erre! Ezek szerint Herinek egyszer már sikerült bezárnia a Pokol Kapuját? De az is lehet persze, hogy még nem sikerült bezárnia, csak majd most fogja megtenni. És amint megteszi, azután fog bekövetkezni a két esemény. Egyszerre?! Ami valójában nem is két különböző esemény lesz, hanem egy és ugyanaz? Maga az esemény a lényeg, nem pedig az az idősík, ahol megtörténik! Az idő nem fontos! Az idővel nem kell törődni, mert nem ez a lényeg. Hanem maga a történés! Micsoda zseniális varázslat! A Pokol Kapuja és a bezárása is el van rejtve az időben! Biztos vagyok benne, hogy
egy olyan helyen, amely kívül esik az időn és a téren. Makk Ász bólogatott, hogy így van. – Az Alvilág éppen egy ilyen hely – vetette közbe Dupladurr professzor. – Úgy értsem, hogy még nem zártam be a Pokol Kapuját, csak majd a múltban fogom ezt megtenni? De ezt csak itt, ebben a világban érzékeljük múltnak? Igazából téren és időn kívüli helyre kell hogy menjek? Az Alvilágba? – kérdezte Heri olyan hangon, hogy nem csak őt, de szinte mindenkit kilelt a hideg. – Igen! – vette át a szót Fószer. – Az idő csak egy szubjektív, valójában nem is létező tudatmező. Egy magasabbrendű intelligencia játéka, egy illúzió. Mi azt gondoljuk, hogy az időben utazgatunk ide és oda, de valójában nem ez történik. A tudatmezőben mozgunk, de úgy, hogy valójában semmi sem mozdul. Az egész tudatmező csak van. Örök időktől fogva, és örök időkig tartó módon. Ám nem csak ez az állítás igaz! Az is igaz, hogy egyszerre minden mozdulatlan és minden egyszerre mozog is. Leírható így is, de úgy is. Ami egyszer már megtörtént, csak egy bizonyos vizsgálódási nézőpontból nevezhető már megtörténtnek. Egy másik időpontból nézve még meg sem történt. A két végpont, a világ születésének és a megsemmisülésének végtelen íve között feszül az örökkévalóság. – Vesszek meg, ha értem – motyogta Hibrid, aki nem volt ezzel egyedül. – Hogyan tudom bezárni a Pokol Kapuját? – kérdezte Heri Kókler, mert körvonalazódni látszott, hogy megint neki kell megmentenie a világot. Makk Ász nem felelt azonnal. Jól meggondolta, hogy mit fog mondani, ezért csak egy perc múlva felelt: – Nem tudom, fiam. Herit nem elégítette ki a válasz. – De akkor mit tegyek? – kérdezte. – Igyál még egy üdítőt. Javaslom az erdei szamócát. Nekem az a kedvencem – kacsintott Makk Ász. Heri elfogadta az italt. A druida intésére az intelligens mixergép kikeverte az italt, a hasonló módon megbűbájolt varázstálca pedig a levegőben egyensúlyozva szállította is az erdei nedűt. Heri megiszogatta, közben csendben gondolkodott, mélázgatott, majd végül megkérdezte: – De talán mégis van valami útmutató, hogy hogyan lehet a Pokol Kapuját bezárni? – Talán! – felelte rövid gondolkozás után a druida. – De én sajnos nem ismerem. Én csak egy egyszerű öreg druida vagyok, lassan lejár már a szavatossági időm is. De te fiam, te vagy a Küldött. Neked kell bezárnod a Pokol Kapuját. Ha ott leszel, tudni fogod, hogy hogyan csináld. Csak bízz magadban és az ösztöneidben. – Az ösztöneimben? – kérdezte Heri óvatosan. – Igen! – bólogatott a druida. – Áruld el, mit súgnak most az ösztöneid. Heri elvörösödött, majd megsúgta Makk Ásznak. Ettől Makk Ász vörösödött el. – Hű, a nemjóját! – csettintett a fülével. – Ez a fa tetején kivitelezett figura Hermelinnel nem éppen utolsó élmény lehetne. Persze veszélyes is, de hát a veszély még tovább fokozza az amúgy sem piskóta élvezeteket, hehe… – Makk Ász elmerengett. – Bizony, fiatal koromban én is megnyaltam néhányszor a showt. De ma már nem kujonkodom, mert nincsenek errefelé asszonyok, az állatok pedig már mind rettegnek tőlem. Hermelin olyan vörös lett, mint a főtt rák. – Heri! Miket terjesztesz itt rólam? – kérdezte feddőn. – Ne aggódj, szép hölgy, semmi rosszat nem mondott a fiatalember – nyugtatta meg Makk Ász. – Csak egy kicsit elábrándozott, ennyi az egész. Ez nagyon fontos a jelen helyzetben, mert az intuíció bizony sokat segíthet abban a szituációban, amiben most is nyakig ülünk. – Milyen szituációban ülünk most nyakig? – kérdezte Hibrid, akinek csak a teste volt óriási, az agya nem. – Abban a szituációban, hogy halovány segédfogalmunk sincs, hogy mit is csináljunk – avatta be a druida. Már éppen azon kezdtek el mindannyian aggódni, hogy most mi lesz. Hibrid éppen elhessegette agyából a kollektív öngyilkosság korainak tűnő és mindenképpen destruktív ötletét, amikor váratlanul felfénylett az asztal felett lebegő varázsgömb, és a szobát vakító világosság árasztotta el. – Istenem! – suttogta Hibrid. – Nem az! – intette le Makk Ász. – Csak üzenetem érkezett. – Üzeneted? – csodálkozott Dupladurr professzor. – Igen – bólintott Makk Ász. – A megjelenő fényesség jelzi, hogy üzenet érkezett. Lehetne lágy harmonikaszó is vagy valami hangosabb, mondjuk egy sziklaomlás, de nem azt állítottam be, mert általában egyedül, csendben üldögélek itthon, és ha valami váratlan hanghatás megzavarja a gondolataimat, majd frászt kapok a rémülettől. Ezért állítottam be a fényjelzést. Ez sokkal megnyugtatóbb. Minden esetben, amikor felfénylik a varázsgömböm, először én is azt hiszem, végre az Úr jelent meg nekem. Amikor rájövök, hogy mégsem, legalább nem szomorkodom annyira, mert egy üzenetet mégiscsak kaptam. A druida odabattyogott az asztalához, majd a még mindig halovány, fehér fénnyel izzó varázsgömbre tette a kezét. Váratlanul, mintha áram rázná meg, vonaglani kezdett az egész teste. A szeme kiguvadt és narancsvörösen kezdett el izzani. A hangja eltorzult és bemélyült, arca pedig állatira eltorzult. Makk Ász, vagy ami most lett belőle, rekedt hangon beszélni kezdett: – Heri Kókler! Ismerem a tervedet! Szerezd meg nekem a Moszkvicsslusszkulcsot! Ha elhozod nekem, nem leszek hálátlan, és megkímélem valakinek az életét. Villanás hallatszott, majd a druida összeesett, akár a colstok.
15. Rémtörténet A vendégek mozdulni sem tudtak döbbenetükben. Heri sápadtan szorongatta Hermelin bugyiját, Controlles Hibrid ölébe ugrott és ott reszketett, mint egy Parkinson-kóros. Fószer felemelte a kezét, ujjával Makk Ászra mutatott, de szólásra nyílott szájából képtelen volt egyetlen hangot is kipréselni. Dupladurr professzor eszmélt leghamarabb. Odaugrott a földön fekvő druidához, és vizsgálgatni kezdte a hulláját. – Él! – kiáltotta örömmel a professzor. – Mi a fészkes fagyöngy volt ez? – hörögte a druida, amikor magához tért. – Még életemben nem láttam ilyesmit – vallotta be Dupladurr professzor. – Mintha a Sátán lett volna – találgatott Controlles, aki hajlamos volt elhamarkodott következtetéseket levonni, ám most senki nem bocsátkozott vele vitába. Nagyon úgy tűnt, valami ilyesmi történhetett az előbb. – Az Ördög volt! – lihegte a druida. – Rettenetes érzés volt, mert úgy éreztem, minden erő, minden remény, minden élet elszáll belőlem, és nem éreztem semmit, csak rettenetes hideget, félelmet és reménytelenséget. Teljesen olyan volt, mintha rossz helyen való parkolás miatt, gonosz emberek, rafinált lopós autójukkal elszállították volna a kocsimat. – Még szerencse, hogy nem időzött önben sokat és hamar elhagyta a testét – mondta illedelmesen Hermelin. – Szerencse… – motyogta Makk Ász. – Remélem, soha többet nem fog megjelenni. Főleg pedig bennem nem!
Miután Makk Ászt Dupladurr professzor félig fekvő, félig ülő helyzetbe helyezte az egyik bio-fotelben, az igazgató hangosan merengeni kezdett. – Az üzenet rendkívül megdöbbentő volt, de a tartalmán még el kellene gondolkodnunk. Hátha segít majd abban, hogy megtudjuk, hogyan lehetséges végrehajtani ezt a könnyűnek semmiképpen sem ígérkező küldetést. – Igen! – szólalt meg Heri is, mint az ügyben érintett. – Mi az ördög az a Moszkvicsslusszkulcs? Makk Ász felnyögött, izületei recsegtek-ropogtak, akár a száraz faág. – A Moszkvicsslusszkulcs egy hihetetlen erejű varázstárgy – nyögte Makk Ász, mert még mindig gyenge volt, akár a hajnali harmat. – Varázstárgy? – kérdezte Heri. – Miféle varázstárgy? Makk Ász mélyeket lélegzett, hogy magához térjen az előbbi sokkhatásból, majd beszélni kezdett: – A Moszkvicsslusszkulcs az idők kezdetén keletkezett. Egy pokoli mágiával áthatott varázseszközt, a Moszkvicsot lehetett vele elindítani. De a varázstárgy – amely eredetileg ki tudja, hogy mire szolgált, talán teleportálni lehetett vele egyik helyről egy másik helyre –, az idők folyamán teljesen elveszett és feledésbe merült. A varázseszköz, a Moszkvics, hamar kiment a divatból, mivel rengeteget fogyasztott, de nem úgy mint a fittneszes fogyiguru bajnok, az a cukormentes Norbit, hanem iszákos volt, akárcsak azok, akik gyártották. Annyira, hogy az újabb korok emberei között már többen akadtak, akik még a létezését is kétségbe vonták. De a Moszkvicsslusszkulcs nem veszett el, csak átalakult. Méghozzá alaposan. Mivel hatalmas mágia feszült benne, természetes, hogy egy nagy varázsló, bizonyos Iván Téharmincnégyovics talált rá. A Moszkvicsslusszkulcs különös erővel hatott rá. Teljesen megbabonázta, rabul ejtette a szívét és az elméjét. A lelkét nem, mert azt már korábban elcserélte élelmiszerre. Iván hetek alatt a rabjává vált a gonosz varázstárgynak. Elhagyta a családját, a libling kecskéjét sem érintette többet, a kedvenc kocsmájába sem tette már be a lábát, ezenkívül örökre leszokott a vodkáról, amit pedig gyerekkora óta annyira szeretett, hogy fertőzött víz helyett is mindig azt ivott. Sőt, a Moszkvicsslusszkulcs annyira rabjává tette, hogy Iván többet nem is ívott. Az asszony ezért hagyta el, meg azért, mert Iván nem járt be többet a munkahelyére, a kommunista sejtbe, ahol az volt a dolga, hogy forradalmi terveket kovácsoljon hatalmas nagy papírhalmokból. Iván kiváló varázsló volt, de a Moszkvicsslusszkulcs miatt teljesen leépült, akár a Bábel-tornya. Egy szerencsétlen, emberi roncs lett, mert a varázslatos tárgy teljesen kiszívta belőle a mágiát. Amikor Iván tragikusan fiatalon, négyszáz éves korában meghalt, a Moszkvicsslusszkulcs más préda után nézett. Gonoszul meg akart környékezni egy hobbitot, de a hobbitnak már volt egy szép gyűrűje, úgyhogy a Moszkvicsslusszkulcsot azzal az indoklással elhajtotta a fenébe, hogy nem kell neki ilyen ócskaság. A Moszkvicsslusszkulcs, mivel velejéig, azaz, akarom mondani, a legelemibb kvantumos szintjéig gonosz volt, mint állat, sőt, inkább mint kettő, megátkozta a hobbitot, és azt kívánta neki, hogy legyen egy gonosz, skizoid, kopasz kis majom belőle. Utána meg nem mindennapi körülmények között szenvedjen, végül pedig rafinált módon dögöljön meg, mint egy kis állat. Az átok sajnos hatott, és a hobbit pont ilyen lett. Később meg is halt! Egyszer valami producer fantáziát látott ebben a lélekromboló törpe-emberi történetben, amiről azt gondolnánk, inkább pszichiátriai intézetekben gyakori az efféle esettanulmány, és megfilmesítette a beteg hobbit történetét, akinek egy gyűrű volt a hobbija. Meglepő módon még néhány díjat is nyert vele. De a sssszegény kisszzz hobbitkán esssz már nemmm ssssszegggített, ésssszz a ssszeggény kissssz hobbitka beleesssszett a vulkánba és ott megégett a kissssz drágassszágával együtt, úgy, mint aki ágyban dohányzik. – Micsoda rettenetes történet! – takarták el a szemüket a gyerekek, mert nem is akartak ilyen rémségeket hallani. – Ne is mondjátok! – sóhajtott fel a druida. – De még nincs vége! A Moszkvicsslusszkulcsot egy angyal találta meg legközelebb. Mivel azonnal látta, hogy milyen gonoszság rejtőzik ebben a látszólag egyszerű anyagi formában, azon nyomban a Teremtőhöz fordult segítségért. Nagyon helyesen tette, mert ezügyben senki nem tehetett volna semmit, csakis ő. – Mit tett a Teremtő? – kérdezte Controlles a kis kíváncsi. – Fogta a Moszkvicsslusszkulcsot és seperc alatt átalakította. Mert a Moszkvicsslusszkulcsnak vezekelnie kellett eddigi tetteiért. A Teremtő egy tűzálló zsinóron keresztül lelógatta a Pokol tüzébe, majd amikor a Moszkvicsslusszkulcs már nem bírta tovább, a Teremtő kirántotta onnan. De amint kirántotta, rögtön át is alakította. Ki tudja hogy miért, de a Moszkvicsslusszkulcsból különleges varázstárgy készült. – Miféle varázstárgy? – kérdezte Heri érdeklődve. – Egy kulcs – mondta jelentőségteljesen a druida. – No és mire jó az a kulcs? – kérdezte Heri, de magában már sejtette a választ. – A Moszkvicsslusszkulcsból olyan eszköz készült, amely a Világegyetemben egyedüli módon képes arra, hogy a segítségével egy kiválasztott, egy Küldött, bezárhatja a Pokol Kapuját. De csakis a megadott helyen, a megadott módon és a megadott időben teheti meg mindezt. Ha nem így cselekszik, a Küldött meghal, a Moszkvicsslusszkulcs pedig visszanyeri régi szabadságát és régi gonoszságát. – mondta Makk Ász. – Így szól az ősrégi prófécia, amit tegnap délután írtam. Tudjátok, a nagy író, K. B. Rottring, az irodalmi Összkár-díj örök várományosa felkért, hogy segítsek már be néha a forgatókönyvbe, mert éppen nagyon le van terhelve, és örül minden hülye ötletnek, amivel a könyveit még remekebbé lehet tenni, így az emberek továbbra is úgy veszik, akár a cukrot. – Na és, honnan fogom megtudni, hogy hogyan kell bezárnom a Pokol Kapuját? – kérdezte Heri aggódva, ami abszolúte jogos volt. – Először meg kell találnod a szent tárgyat – mondta jelentőségteljesen Makk Ász. – Minden további segítséget menet közben fogsz megkapni. Én nem tudok többet, mert nem ismerem a teljes forgatókönyvet. De biztosíthatlak ifjú barátom, hogy vannak még a történetben további mellékszereplők, akik viszont újabb részeket ismertethetnek meg veled, azzal kapcsolatban, hogy miként kell majd cselekedned, ha elérkezik az idő, és be kell zárnod a Pokol Kapuját. – Merre keressem a Moszkvicsslusszkulcsot? – kérdezte Heri rosszat sejtve. – El kell utaznod a messzi Távol-Keletre, Szibériába. Olyan messzire, ahol még a madár se jár, mert röptében is megfagyna, mivel arrafelé olyan hideg van, hogy még elképzelni sem tudod, csak télikabátban. – Akkor én hogyan fogok oda eljutni? – nyögte Heri kétségbeesve. – Természetesen az Orient-expresszen – felelte a druida. – De hiszen az rettentő sokáig tartana – felelte Heri, mert már volt tapasztalata arról, hogy a vonatok milyen piszok lassan közlekednek Landön és Rokfort között is. – Á, csak vicceltem – nevetett Makk Ász. – Valójában bárhogy eljuthatsz oda, az utazás módja nem meghatározott. De tényleg igazad van, nincs sok időd! Úgyhogy magam is azt javasolnám, a lehető legnagyobb sietséggel utazzatok. Ugyanis nemsokára vége lesz a világnak, pontosabban szólva Pokollá fog változni, és nem lesz érdemes benne élni. – Hová kell eljutnom? – kérdezte Heri megacélozva farizmait, így képes volt arra, hogy hihetetlen erőfeszítések árán, de mégiscsak visszatartsa a fosási ingerét.. – A hely neve Mindentkibírszk – szólt ismét a druida. – A világ végén van, a tajga közepén, egy elhagyott helyen, ahol egyetlen hatalmas nagy sziklabarlang bejárata ásítozik csak a földben. Körös körül, ezernyi mérföldeken át nincs semmi, csak hó, jég meg a semmi. De ezt már az előbb is
mondtam. – De ez a barlang, ugye nem természetes módon került oda a tajga közepére? – kérdezte Dupladurr professzor. – Bizony nem! – bólogatott a druida. – Egyenesen az égből szállt alá ez a barlang, az Úr akaratára. – Szinte biztos vagyok benne, hogy ebben a barlangban őrzik a Moszkvicsslusszkulcsot – találta ki Heri, aki nem volt ám egy hülye gyerek, vágott az agya, akár a lézerszike. A druida nagyot sóhajtott. – Itt, itt… De megszerezni szinte lehetetlen. – Miért volna lehetetlen? – kérdezte Controlles. – Mi már sok lehetetlen küldetést teljesítettünk – vágott közbe Hermelin is. Dupladurr professzor nyugalomra intette növendékeit, majd kérte a druidát, hogy folytassa. – A legnagyobb probléma az, hogy a barlangot egy szibériai medve őrzi. A medve varázserő nélkül is olyan brutálisan vad és kegyetlen volna, hogy épeszű ember nem menne a közelébe. De mivel még varázserővel is felturbózták, a medve legyőzhetetlen. Nem fél senkitől, az ereje lóerőben kifejezhetetlen, ezért inkább azt mondom, százezer kilowatt. A látása, hallása, szaglása, tapintása is emberfeletti, a gyorsasága pedig döbbenetes. Ha nagyon gyorsan mozog, akkor az emberi szem számára láthatatlan sebességűvé válik. Na, akkor veszélyes csak igazán! Ilyenkor legjobb elrepülni, mert a medve szerencsére legalább repülni nem tud. Ha a helyzet úgy hozza, és menekülnötök kell, akkor repüljetek! A földön, a föld alatt, netán a vízben nincs semmi esélyetek! A medve legyőzhetetlen. Egyetlen gyenge pontja van csak, de azt senki nem ismeri, mivel titkosítva van egészen a világ végéig. Így gyakorlatilag soha, senki nem fogja megtudni, mert pont abban a pillanatban, amikor feloldanák a titkosítást, a világnak is vége lesz. Úgyhogy kivárni sem érdemes… – Nem ígérkezik könnyűnek! – hümmögött Dupladurr professzor. – Tényleg nem! – bólogatott Heri. – De azért megpróbáljuk! Már éppen mondani akart valamit Makk Ász, amikor kopogtak az ajtón. – Ki az? – kiáltotta ki a házigazda. – Mi vagyunk azok! A megsokszorozott Dupladurrok! – kiáltották kórusban a Dupladurrok. – El is felejtkeztem róluk – vallotta be Dupla-durr. – Csoda, hogy ide találtak – lepődött meg Makk Ász. – Ne feledd, barátom, hogy ők én vagyok. Rafináltak mint én, és a varázserejük is kilencvenkilencszer akkora, de persze csak akkor, ha sorosan kapcsoljuk és összeadjuk. Minimális követelményként vázoltam fel előttük, hogy a munka elvégzése után kövessenek, bárhová is menjünk időközben. – Ja! – mondta elismerően a druida németül. Dupladurr professzor kisétált a teraszra, majd meghallgatta a Dupladurr csapat beszámolóját. Miután majdnem mindent rendben lévőnek talált, visszavarázsolta megtöbbszörözött énjeit önmagába. Utána visszasétált a szobába, és kissé gondterhelt arccal beszélni kezdett. – Az élőhalottak ezreit sikerült levadászni, de egy kis csapat, alig lehettek többen, mint ötven fő, valahogyan kicsúsztak a markomból. A Stonehenge-be menekültek. Az egyik oldalkapun keresztül siklottak ki a kezünk közül. A kőtömbök alatti töltésben helyezkednek el a lejáratok, mindegyikük az Alvilág egyik kapuja, nos, ott úgy tűnik, az egyik bejárat valamiért még nyitva maradt. Élőhalottak már nem özönlöttek ki rajta, de a szökevényeknek sikerült a nyitva maradt kapun keresztül elmenekülniük. Úgy sejtem, visszakerülhettek rajta a Pokolba. A kaput lezártuk, most már közvetlen átjárás nincs. Kivéve persze a téridő örvényt, amelyet viszont nem tudunk megszüntetni, csak akkor, ha valaki bezárja a Pokol Kapuját. – Akkor már nem jelenthetnek veszélyt erre az idősíkra – szólt közbe Fószer. – Amit tehettél, azt megtetted. – Jómagam is úgy gondolom – bólogatott Makk Ász. – Köszönettel tartozom neked, Krampusz Dupladurr – mondta a druida, és megszorította az igazgató kezét. A professzor meglepett arcot vágott közben, mert a druidának olyan kérges volt a keze, akár egy tölgyfának, és amikor megérintette, szakasztott olyan érzése volt, mintha egy faágat szorongatna. Ezer szerencse, hogy legalább szálka nem ment közben a kezébe. – Mi tartozunk neked köszönettel, nagy druida! – hajolt meg tisztelete jeléül Dupladurr professzor, akiről már nemegyszer megemlítettük, hogy olyan udvariasan tudott viselkedni, akár egy angol lord. Sőt, nem is egy, hanem egy tucat! – Szóra sem érdemes – szerénykedett Makk Ász. – Semmiség az egész! Másrészt viszont igyekeztem kiköszörülni azt a csorbát, amelyet az a szerencsétlen balfék, az a Tölgyfőnök nevű kétbalkéz, akiről kiderült, hogy Gigawatt Voltmárvolt fattya, a druida név becsületén ejtett. – Sikerült, barátom! – mondta komolyan Dupladurr professzor. – Biztosíthatlak, pedig nem dolgozom egyetlen biztosítónak sem, hogy sikerült helyreállítanod az emberek druidákba vetett régi bizalmát, és munkásságoddal öregbítetted jó hírüket. Ha királynő lennék, biztosan kitüntetnélek valami komoly érdemrenddel. De mivel nem vagyok királynő, csak egy egyszerű asszony, legfeljebb köszönetet tudok mondani. – Remek, remek – mosolygott önfeledten Makk Ász. – Akkor hát isten veletek! És főleg veled legyen, de nagyon – integetett Herinek. Na, ez volt az a pillanat, amikor Heri nem bírta már tovább, és rohanni kezdett, hogy elérje a kerti vécét. De nem érte el! Vagyis elérte, de csak későn…
16. Varázsital A hatalmas üstben rotyogó főzet olyan szagot árasztott, akár a friss, meleg, puha disznótrágya. – Micsoda undorító bűz! – fintorgott Voltmárvolt, pedig nem is volt orra, csak egy torz asztrális szaglószerve. De az is félig rothadt volt, félig pedig hiányzott. Annak, aki képes volt érzékelni Voltmárvolt szellemi kivetülését, a bukott fekete mágus látványa is legalább annyira gyomorfelkavaró élmény volt, mint a készülő varázsital kipárolgó aromája. A Vasorrú Bába nem fintorgott, nem kényeskedett, hanem az arányok kikeverésére ügyelt éppen. – Ne finnyáskodj, fiam! – sziszegte a banya, amikor egy kis forró lé ráfröccsent a kezére, és lyukat égetett a tenyerébe. A Vasorrú felemelte, átnézett rajta, közben cefetül káromkodott. – Hogy a ................... (A kipontozott részen idézhetetlen, durva, szeméremsértő szavak szerepeltek, amelyeket kultúrált ember soha, semmilyen körülmények közepette nem mondana ki a száján, legfeljebb csak akkor, ha nagyon indokolt volna. Például, ha ráejtené a tízkilós súlyzót a lábára.) – Ne káromkodj, inkább figyelj oda, hogy mit csinálsz! – javasolta Voltmárvolt. – Figyelek, figyelek! – sziszegte a banya, és egy pillanatra beleengedte a titán-ötvözetből készült, mindenféle maró és lúgos anyagnak ellenálló kavarókanalat a fortyogó, rotyogó, barnászöld színű masszába. – Most meg mit csinálsz? – tudakolta türelmetlenül Voltmárvolt. – Nincs sok időm! Mihamarabb testet kell öltenem, mert érzem az asztrális zsigereimen, hogy közeledik számomra a végső és totális megsemmisülés. A Pokol legmélyebb bugyrában, sötét, hideg, elszigetelt
magánzárkában fogok az idők végezetéig rothadni. – Voltmárvolt látható módon megborzongott. De nagy hiba volt, hogy csak úgy, figyelmetlenül megborzongott! Ugyanis a megborzongás következtében az egyik asztrális végtagja, amelyről már ezidáig is csak nagy nehézségek árán lehetett megállapítani, hogy ez a keze-e vagy inkább a lába, egyszerűen lehullott, mint sok beszédtől a leprás nyelve. – Ó, hogy a gonosz harapjon meg! – káromkodott Voltmárvolt is. – Valójában nem ezt mondta, de amit mondott, az nem való volt emberi fül számára, ezért inkább ezt, a kissé cenzúrázott verziót javasolnánk mindenkinek elfogadásra. – Meg fog! – sziszegte a banya, akinek még mindig fájdalmai voltak. – Mit mondtál, vénség? – hörögte dühödten Netuddki. – Azt mondtam, hogy meg fog ez a lé gyógyítani! – hazudta a szipirtyó ravaszul. Látható volt, hogy mennyire gátlástalan, mennyire álnok, mennyire gerinctelen egy banya volt, hiszen minden erkölcsi romlottságra hajlandó volt, csakhogy elkerülje azt, hogy megöljék. – Miért hagytad abba a munkát? – kérdezte Voltmárvolt olyan hangsúllyal, ahogy egy sztrájkolóval szokás beszélni. – Nem hagytam abba! – védekezett a banya, csak egy időre felfüggesztettem. – „Felfüggesztettem” – utánozta Voltmárvolt gúnyolódva a Vasorrú reszelős hangját. – Micsoda szavakat nem ismersz te, boszorka? Aztán, ha szabad kérdeznem, miért „függesztetted fel”, he? A Vasorrú Bába idegesnek tűnt. Aggasztotta kezének sérülése, de látható volt, hogy Voltmárvolt örökös beleszólása a varázsfőzet elkészítésébe is rendesen dühítette. – Azért hagytam abba egy kis időre a munkát, mert fáj a kezem. Kénytelen vagyok egy kis mágia segítségével befoltozni rajta a lyukat. – Te tudsz varázsolni? – kérdezte érdeklődve Voltmárvolt. – Egy kicsit – vallotta be a banya. – De csak alapfokú varázslástani vizsgám van, és abból sem használok már mindent. Inkább a rontásokat és a rántásokat alkalmazom, gyógyítani szinte soha nem szoktam. – Igen, nevetséges is volna, ha úgy ismerne a környéken mindenki, hogy a jóságos és aranyos gyógyító Vasorrú Bába. – Igen, tényleg kínos volna – hagyta rá a banya, és besietett a házába. Voltmárvolt szelleme persze utána libegett. A Banya elővette díszes dobozából az alig használtnak tűnő varázspálcáját. – Nem akarom elhinni! – röhögött Voltmárvolt asztrális kivetülése. – Neked van itthon egy igazi varázspálcád? – Igen, van – vicsorogta egyetlen fogával a banya. – Minek kérdezed, amikor magad is tisztán láthatod azzal a szemeddel, amelyik nem lóg le kocsányán a hasadig. – Látom, de nem akarom elhinni! – röhögte Voltmárvolt. – Egy mezei Vasorrú Bába, akinek varázspálcája van, és díszdobozban tartja otthon! De lefogadom, hogy varázsolni azt nem tudsz vele. – Vedd tudomásul, hogy igenis tudok – hazudta a banya. – Mindjárt be is bizonyítom! – Csak vigyázz, nehogy megöld magad! – mondta félelemmel a hangjában Voltmárvolt. – Nem szeretném, ha hirtelenjében másik boszorkát kellene keresnem csak azért, mert ostoba módon kinyírod magad. Már annyira megkedveltelek, hogy kimondani is alig bírom. – Ne hazudozz össze-vissza – javasolta dühösen a Vasorrú, és egy komód fiókjából elő akarta venni a Varázsszövegek Varázslatos Szöveggyűjteményét, de amikor kinyitotta a fiókot, felsikoltott, mint malac a disznótor alkalmával. A fiókban ugyanis nem csak a Varázskönyv hevert, hanem egy csonttá soványodott fekete macska is. De utóbbi csak mostanáig hevert, e pillanatban viszont támadott. – Pokolgép! Hát te meg mi a rossebet keresel itt, hogy nyuvadnál meg a neved napján, te randa állat?! – sikoltozott a Vasorrú, mert a macska a nyakába ugrott és tíz körömmel marni kezdte a vasorrát. – Ne, ne, hagyd abba, de azonnal! – birkózott a vasorrú az állattal. Ám hiába, mert a macska a hosszú éhezés ellenére is egészen erősnek és meglepően agresszívnek tűnt. Hatalmas erővel beleharapott a banya orrába, ám miután ezt megtette, felnyávogott, majd kirohant az ajtón, keresztülugrott a veranda korlátján, ezután pedig eltűnt valahol a kiskertben, ahol a banya mérgező növényeket, de főleg vadkendert termelt eladásra. Ebből is látszott, hogy micsoda megátalkodott, gátlástalan és pénzsóvár egy szörnyeteg volt ez a Vasorrú Bába. – Ezt meg miért csinálta? – kérdezte meglepődve Voltmárvolt. – Mit miért? – kérdezte a banya, mert a kérdés csak neki nem volt egyértelmű. – Miért rohant el azután, hogy beleharapott az orrodba? – Azért, mert fémérzékeny – bosszankodott a banya. – Hogy köpné ki a bélit az orrán, de lehetőleg máma még! – Ugyan már! Nekem tetszik ez a macska. És a neve is szimpatikus. Miért lett Pokolgép? – Mert így neveztem el – vallotta be a banya. – Ja, az más – vonta meg a vállát Netuddki. – De tulajdonképpen nem érdekel annyira az a dög, mint amennyire már szeretnék végre testet ölteni ismét. Miért vacakolsz már annyit, ahelyett, hogy végre belevágnál, mint hentes a marhába? – Meg kell gyógyítanom a kezemet! – sziszegte a banya. – Vérző kézzel nem végezhetem a varázsléfőzet elkészítését, mert kockázatos. – Ugyan már, egy kis vér nem a világ! Én különben sem vagyok finnyás. Ha belecsöppen, hát belecsöppen… – Nem érted, aggódom… – rázta a fejét a banya. – Én is értem aggódok, nem érted… – bosszankodott Voltmárvolt. A vasorrú magában káromkodva kivitte az udvarra a Varázskönyvet és fellapozta a tartalomjegyzéket. Netuddki persze továbbra is ott lebegett a feje felett és mindenbe belekukkantott, amit a vasorrú csinált. – Nem hiszem el! – hahotázott Voltmárvolt. – Mi csoda egy alulképzett boszorka! Nem elég, hogy dobozban tartja a varázspálcáját, de még a varázsigéket sem tudja fejből. Mondd csak, tudsz egyáltalán olvasni? – Vedd tudomásul, hogy tudok! – sértődött meg a banya. – Egy kicsit. De nekem ennyi éppen elég. – Megértem – heherészett gúnyosan Voltmárvolt. – Végül is, nem egy irodalmár vagy, hanem egy szakbarbár Vasorrú Bába. Gonoszkodnod és kártékonykodnod, valamint megrontanod kell, nem pedig bölcsességeket olvasnod. A Vasorrú eközben a tartalomjegyzéket böngészte. Elég lassan haladt, mert nem minden betűt ismert, ezért volt, amit nem értett egészen. – Segítsek? – előzékenykedett Voltmárvolt, a szemét. – Nem kell! – hazudta a banya. – Már megtaláltam, amit kerestem. Meg fogom gyógyítani a kezemet. – Na, azt meg fogom nézni magamnak – hahotázott már előre Netuddki. – Ne beszélj folyton, mert megzavarod a koncentrációmat! – sipította a Vasorrú. – Neked még olyanod is van? – hörögte Voltmárvolt. A Vasorrú most már végtelenül ideges lett. Fogta varázspálcáját és Voltmárvoltra bökött vele. – Standby! – mondta latinul, mire az asztrális kivetülés, döbbent arckifejezéssel a félig elrothadt félig pedig hiányzó szellempofáján, megdermedt, akár a gyík a hidegben. Ezután már nem beszélt, nem okvetetlenkedett, nem kötött bele az élő fába, hanem csak ott lebegett mozdulatlanul. Remek látvány volt! A banyának is nagyon tetszett.
– Most pedig végre meggyógyítom a kezecskémet – mondta a banya, és szeretettel babusgatni kezdete a kilyukadt testrészét. – Ne félj, nem fog fájni! Egy kicsit rossz érzés lesz, de utána meggyógyul. Legalább is remélem… – Még egyszer, utoljára belenézett a Varázskönyvbe, kisilabizálta a legfontosabb betűket, aztán fogta a varázspálcáját és elmormolta a megfelelő varázs mondókát: – Nőjön be a lyuka, gyógyulj meg te banya! A varázspálcából egészen vékony, vörös színű fénysugár vágott a banya kezébe. Voltmárvolt dermedten bámuló, megmerevedett szelleme fennakadó tekintettel figyelte, amint a Vasorrú felordított, majd kiejtette a varázspálcát a kezéből. A banya keze füstölögni kezdett, közben pedig ordított, mint a fába szorult féreg. – Segítség, segítség! De nem volt segítség, mert a keze tovább füstölgött, a banya pedig egyre jobban ordított. Pokolgép, a fekete macska érdeklődve lopakodott a közelbe. Amikor meglátta, hogy mi történik, felpúpozta a hátát, majd sarkon fordult és vonyítva elmenekült. A füstölés egészen hirtelen maradt abba. A banya meglepetten vette észre, hogy a kezén a hatalmas lyuk teljesen eltűnt. Akárcsak a keze! A banya megint ordítani akart, de Voltmárvolt szólalt meg. – Ne ordíts, mert szétmegy az agyam! Nem égett le a kezed, te ostoba némber, csak becsúszott a ruhád ujjába! A banya kidugta a kezét, és hatalmas sóhajjal nyugtázta, hogy megvan a keze. Sőt, a lyuk is beforrt, akár az ebcsont. Amikor kissé megnyugodott, Hirtelen, mintha villám csapott volna bele, sarkon fordult. Eszébe villant, hogy Voltmárvolt, akinek még mindig ledermedve kellett volna lebegnie, az előbb hozzá beszélt! A Vasorrú kiguvadó szemmel bámulta Netuddkit, aki gonoszul vigyorgott rá. – Megleptél az előbb, elismerem. Nem feltételeztem volna rólad, hogy ilyen ügyes praktikákat ismersz. Ám ne feledd, a világ leghatalmasabb feketemágusa vagyok. Még asztrális kivetülésemben is. Ellenem ilyen primitív kis varázslat legfeljebb másfél percig lehet hatékony. – Én csak… – motyogta a banya. – Te nagy hibát követtél el! – mondta gonosz tekintettel Voltmárvolt. Persze ez kis túlzás volt, mert a gonosz tekintetet csak egyik szemével tudta létrehozni, azzal, amelyik csak egy picit lógott ki a szemgödréből. A másik, amelyik elnyúlt izomszálon fityegett, és félig nyitott, rothadó beleinek működését szemlélte testközelből, már nem igazán volt alkalmas semmiféle tekintet létrehozására. – Nem fog többet előfordulni! – sikította rettegve banya. – Kérlek, inkább erőszakolj meg, de ne ölj meg. – Megerőszakoljalak? Fúj! – öklendezett Voltmárvolt. Inkább magamat ölném meg, minthogy rád fanyalodjak. – Miért? Talán nem tetszem neked? – kérdezte kacéran a Vasorrú. – Nem! – mordult fel Voltmárvolt szelleme. – Miért? – kérdezte a banya csalódottan. – Mert randa vagy, mint az élet – krákogott Voltmárvolt. – Én ronda? – fortyant fel a banya. – Akkor te milyen vagy? Egy hányingert keltő élőhalott vagy, nem is, már annyi sem maradt belőled, hogy élőhalottnak lehessen nevezni, csak egy asztrális roncs, egy rakás gusztustalanság vagy! Én egy becstelenségben megőszült szipirtyó vagyok, de te ehhez képest is fertelmes vagy! – Vigyázz a szádra! – sziszegte Voltmárvolt. – Nem tűröm, ha bárki is szidalmazni merészel! Ha feldühítesz, megöllek! – Alig hiszem, hogy képes lennél rá! – köpött át rajta a banya. – Ne akard kipróbálni! – fenyegette meg Voltmárvolt – A bennem lévő hatalmas fekete mágia még mindig ad akkora erőt, hogy testi megfogyatkozásom ellenére is hatalmas varázserővel bírjak. Olyan kínokat tudok okozni neked, amelyekről még legszörnyűbb rémálmaidban sem álmodtál. – Voltmárvolt felemelte egyik kezét. Illetve, most már csak azt az egyet, amelyik megmaradt neki, ugyanis nemrég leesett róla a másik. De erről már korábban beszámoltunk. – Azon kívül, szeretném figyelmedbe ajánlani, hogy az előbb én voltam az, aki megmentette a kezedet, ezáltal az életedet, és befoltoztam a lyukat rajta. Ha nem teszem, mostanra már a rosszul artikulált varázsversike miatt bekövetkező olthatatlan égés következtében nem maradt volna belőled más, csak egy rakás hamu. – Te voltál? – kérdezte a banya meglepetten. – Igen én! – hazudta Voltmárvolt, a gátlástalan. – Nahát! – mondta a banya bizonytalanul. – Én… – Bizony, tudom, mit akarsz most mondani nekem – vigyorgott félig hiányzó félig pedig elrothadt ocsmány pofájával Netuddki. – Mit? – kérdezte a banya. – A Vasorrú Bábák Viselkedési Kódexének huszonötödik paragrafusa a második cikkelyben egyértelműen kimondja, hogy ilyen esetben a „Jó tett helyében jót várj” esete forog fent. Ha tehát én megmentettem az életedet, akkor te most kötelező módon meg kell hogy mentsd az enyémet. – A rohadt életbe! – köpött megint a banya. Voltmárvolt meg sem kísérelt félreállni a csula útjából, hiszen a nyálbomba ismételten akadály nélkül keresztülszáguldott szellemtestén. – Szóval, akkor most már ennyi felesleges kitérő Után végre visszatérhetnénk a félbehagyott tevékenységhez, a tűzön rotyogó azóta már szerintem remekül besűrűsödött varázsfőzethez, hogy végre mihamarabb feltámaszthass engem? A banya kelletlenül bólintott, Voltmárvolt pedig elégedetten utánalebegett. De a java még csak ezután következett!
17. Elvarratlan szálak Dupladurr professzor és kis csapata egy búcsúebéd elfogyasztása után elhagyta a jó tippeket adó és vendégszeretetével is domborító Makk Ász kéjlakját. Mentek, mendegéltek, dombra fel, majd hegyről le. Később egy manikűrolló segítségével átvágtak erdőn, és már éppen azon kezdtek el tanakodni, hogy miként is utazzanak el a nagyon távolinak tűnő Távol-Keletre, amikor belebotlottak egy csapatnyi mesehősbe. Valójában ez úgy történt, hogy előbb mindenfelé színes zsinórokat találtak, amelyek szanaszét hevertek a tereptárgyak között. Némelyik annyira balesetveszélyes helyen feszült, például két fa között, hogy a gyerekek is felbuktak benne. Altefnégy meg is ütötte a hipofízisét, és emiatt egy fél óráig aratógépnek képzelte magát. Annak, aki még nem próbálta, elárulom, hogy ez rendkívül kellemetlen dolog volt. Szerencsére, Dupladurr professzor autoszuggessziós módszerrel meggyógyította a fiút, aki ezután a természetgyógyászati beavatkozás után ismét visszatért a normális tudati állapotba, és megint autónak képzelte magát. – Mik ezek, professzor úr? – kérdezte Heri aggódva, amikor mindenki a fura madzagokra tudott koncentrálni. – Attól tartok, fiam, hogy ezek itt elvarratlan szálak. Javaslom, kövessük őket. A kis csapat tagjai így is tettek. Már alkonyodott, mire megtalálták azokat a lényeket, akik ilyen elvarratlan szálakat húztak maguk után.
A mesehősök kimerültnek tűntek, és láthatóan nagyon megörültek Dupladurr professzornak meg a sok gyereknek. Hibridtől kissé megrémültek, de miután az igazgató biztosította őket arról, hogy Hibrid többnyire ártalmatlan, sőt domesztikált fajzat, a szerencsétlenek megnyugodtak egy kicsit. Mint ahogy beszámoltak róla hőseinknek, meglehetősen lidércnyomásos napok álltak a hátuk mögött. Naponta kétszer, de valamikor háromszor is összecsaptak kisebb vagy nagyobb élőhalott-hordákkal. Több száz pokolfajzatot küldtek a túlvilágra, különösen a hatalmas erejű Űberix és Shegg bizonyult eredményesnek. Természetesen alig maradt le mögöttük Unterix, aki kis ember volt, de nagy harcos. Mindannyian kimerültnek tűntek. Ahogy a rokforti különítmény tagjai jobban szemrevételezték őket, azonnal feltűnt nekik, hogy némelyikük meg is sebesült. Főleg a jelen pillanatban nyolc, különböző helyen álldogáló hét törpe volt rossz állapotban. Hófehérke ruhája cafatokban lógott a testén, és véres volt, de rendesen. Shegg arcát vágásnyomok díszítették, Unterix sisakja annyira behorpadt, hogy a fejére is szorult, emiatt a gall harcos kissé nyomott benyomást keltett. A sisak tetején peckesen álló tollforgót pedig valaki gonoszul levágta. A csonk, ami most kiállt belőle, legalább annyira lehangoló látvány volt, mint az éhező Űberix, akinek már jártányi ereje is alig volt. Legalább is, ő maga ezt állította. Ezzel a rafinált füllentessél sikerült elérnie, hogy a gyerekek és a felnőttek megosszák vele elemózsiájukat. Ez nagyon rossz üzletnek bizonyult, ugyanis Űberix gyomra leginkább egy feneketlen kúthoz hasonlított. Amikor már az utolsó falat túlélőkekszet is felzabálta, Dupladurr professzor lövette a varázspálcáját. – Kérem, mösszijő, ne ölje meg a barátomat! – könyörgött Űberix. – Igazából, tudom, hogy megérdemelné, mert mohó egy állat, de kegyelmezzen meg neki, mert amennyire falánk szegény, annyira kevéssé van ellátva ésszel. Dupladurr professzor elmosolyodott: – De kérem! Én soha nem ölnék meg senkit, hacsak nem ad rá okot. Éppen azon fáradozók, hogy egy apró ajándékkal próbáljam meg kárpótolni nagy barátját, amiért belekeveredett egy olyan háborúba, melyben igazából semmi keresnivalója nem volt. s nem csak őt, hanem mindenkit, aki miattunk került ide. – Ajándék? – csillant fel Űberix szeme. – Szeretem az ajándékokat! – Ezt pedig igazán kedvelni fogja! – mosolygott a jó Dupladurr, és átnyújtott a behemótnak egy apró asztalkát. – Szép játék asztalka! – csettintett elismerően Űberix, amikor Dupladurr professzor varázsolt neki, mint ahogy megígérte. – Mire használhatom? Megegyem? – Ez egy mobil terülj-terülj asztalka – magyarázta Dupladurr professzor. – Csak kívánni kell, és bármilyen étel azonnal megjelenik rajta. Száz éven keresztül, napi két szekér élelmet képes elővarázsolni, utána viszont majd elemet kell cserélni benne. Úgyhogy, remélem, uraságodnak nem lesz többé gondja az étkezésekre, ha megint hosszú útra kellene indulnia. – Hálásan köszönöm, nagy varázsló! – szorongatta meg Űberix Dupladurr professzor egyre laposabb és laposabb kezét. – Remek ajándék. Most már biztos, hogy ha útrakelek, minden nap lesz reggelim, és csak a többi kilenc étkezésről kell magamnak gondoskodnom. Ó, mekkora öröm is ez nekem! Így tovább álhatók, és reggel nem azzal kell kezdenem a napot, hogy órákon keresztül reggelit készítsek magamnak. Még egyszer, köszönöm! – Nincs mit! – hörögte Dupladurr furcsán fintorgó arccal. Űberix Unterix intésére, krákogására, majd erőteljes rugdosására engedte csak el az ettől máris megkönnyebbülő Dupladurr professzor egészen lapossá vált kezét Az igazgató gyógymasszázsban részesítette a nyomorék végtagját, majd miután ügyes mozdulattal visszavarázsolta az eredeti dizájnjához szinte megszólalásig hasonlatos formába, Unterixhez fordult. – Uraságodat pedig szeretném egy gyönyörű, új rohamsisakkal kárpótolni. Látom, a régi teljesen tönkrement Unterixnek nyikkannia sem volt ideje, mert Dupladurr rábökött a pálcájával, mire Unterix fején a rommá ment sisak helyébe egy ezüstösen csillogó, csodálatos díszekkel és a tetején egy remekbeszabott tollforgóval feltuningolt harci kobakvédő materializálódott. – Micsoda gyönyörűség! – lelkendezett Unterix, amikor kézbefogta. A sisakot, persze! Úgy örült, mint egy gyerek. – Köszönöm! Dupladurr mosolygott, akár egy cukrosbácsi. – Nincs mit – szerénykedett, majd Hófehérkéhez fordult. – Kiskegyed legnagyobb bánata, hogy akarata ellenére szingli lett, igaz? – Igaz! – sápadt el Hófehérke. – De honnan tetszik tudni? Csak nem azt akarja mondani, hogy belelát fejembe? – Á, dehogy! – nevetgélt Dupladurr professzor. Ilyenre senki emberfia nem volna képes, csak én. Tudom, hogy szeretné megtalálni élete párját, aki békává lett, és talán még nem lett belőle gólyaeledel, úgyhogy szeretném átadni ezt a Királyfit Minden alakban, De Főleg Béka Állapotban Felismerő Szuperdetektort. Garantálom, hogy segíteni fog önnek a párválasztásban. Amikor pittyegni kezd és kigyullad itt rajta ez az egyetlen, nagy zöld lámpa, akkor már nem kell mást csinálnia, minthogy ráveti magát a kis, zöld állatra. Közben nagyon tetszik vigyázni, hogy a fennálló nagy testsúlykülönbség miatt ki ne nyomja a belit, majd biztos mozdulattal lesmárolja. Utána meg fog történni a csoda, és a békából megint királyfi lesz. Ideális esetben soha többé nem fog visszaváltozni, de ha mégis, kegyed kezében ezután ott lesz a detektor. Na, minden jót! Hófehérke megköszönte, majd pityeregve átvette az ajándékot. Dupladurr professzor ezután a meglepett Törpékhez fordult, akik azt hitték, ők is apró ajándékokat fognak most kapni. De mekkorát tévedtek! Egy nagy, közös ajándékot kaptak. Gumiból készült és szinte megszólalásig hasonlított Hófehérkéhez. – Felfújható! – magyarázta Dupladurr professzor. – Azokra a nehéz napokra szántam, amikor nagyon kínozza majd uraságotokat a férjhez ment Hófehérke heveny hiánya. Akkor elővehetik, sőt, ezt az ajándékot is persze, felpumpálhatják, és közösen, vagy akár külön külön is feleleveníthetik legszebb közös emlékeiket, amelyeket csak vele éltek át. De akár szoborként is használható, és meg is lehet koszorúzni az ünnepnapokon. Egyvalamire vigyázzanak: soha ne szúrják ki, mert akkor örökre vége lesz önök között mindennek, ez a gyönyörű kapcsolat el fog laposodni! A törpék annyira örültek, hogy elmondhatatlan. Dupladurr professzor, miközben beszélt, gyógyító varázslatot bocsátott a jelenlévőkre, amely fehér bárányfelhőként ölelte körbe valamennyi mesesztárt. Végül Shegg maradt, a Bögre. – Uraságodnak nem adok semmiféle ajándékot, ugyanis az igazi ajándék odahaza várja önt, privát mocsarának takaros kis kunyhójában. – Fiola? – sírta Shegg. – Hát visszatért hozzám? – Igen! – mosolygott Dupladurr professzor. – A lóhereügynökről ugyanis hamar kiderült, hogy valójában szélhámos. És nem is lóhereügynök, hanem valójában a Maláj Ellenállási Mozgalomnak dolgozik, ezen kívül drogdíler is. Már ki is végezték. – Soha nem hittem volna! – sóhajtott Shegg megkönnyebbülten. – Én sem hittem, hogy ma este én leszek itt a Mikulás – vallotta be Dupladurr professzor. – De nagy örömömre szolgál, hogy sikerült ilyen röviden és frappánsan elvarrnom eme történet elvarratlan szálait, amelyek egyenesen önökhöz vezettek. – Köszi, Krampusz! – jelent meg egy pillanatra a nagy író, K. B. Rottring láthatatlan szelleme. Dupladurr kacsintott, mint akinek kavics ment a fél szemébe, majd folytatta a mondókáját, mintha csak valaki megírta volna neki: – Szeretném önöket visszajuttatni saját idejükbe, saját történetükbe, de nem saját magam. – Dupladurr professzor ekkor aprócska egyiptomi barátjukra mutatott: – Kiváló tudósunk, a nagy egyiptomi feltaláló, akit Fószernek szólítunk, mert ez a neve, nos, ő talán vállalja, ha szépen megkérem rá, hogy mindannyiukat időgépének segítségével elszállítja oda, ahová való. Saját téridejébe, saját történetébe, hogy végre helyreállhasson az, ami már-már úgy tűnt, örökre elromlott.
– Vállalom! – mondta büszkén Főszer. – Örömmel segítek, hiszen néha még mindig kínoz a lelkiismeretem, hogy minden rossz miattam történt. – Ne butáskodj, barátom! – veregette meg Dupladurr professzor a tényleg apró termetű Fószer vállát, miközben leguggolt hozzá. – Minden rossz a Sátántól származik, valamint a hasonló módon rohadék Gigawatt Voltmárvolttól, akik addig-addig mesterkedtek, hogy az egész világot a feje tetejére állították. Mi pedig nem győzzük most visszafordítani a rendes helyére. A gyerekek és Hibrid bólogattak. Töviről hegyire elmesélték a képregényhősöknek, hogy mivé lett a világ, és hogy mit kell még tenniük azért, hogy minden rossz visszaváltozzék jóvá. A mesehősök értékes aláírásokat adtak nekik ingyen, majd Fószer egyenként vagy éppen csoportosan elszállította őket a saját idejükbe, a saját terükbe és a saját történetükbe. Amikor már nem volt több elvarratlan szál, addigra Dupladurr professzor szabad tűzön, mágikus edénykéjében megfőzte a varázslatos erejű, szándékosan kissé nyers Felkáposzta főzeléket. – Útálom a főzeléket! – kényeskedett Controlles. – Én is jobban szeretem a Kavicslabdázást – értett egyet Heri Kókler, de nem volt mese, meg kellett enni a vacsorát, amely egyben mágikus étek is volt. Amikor a kis csapat tagjai belaktak a Felkáposzta főzelékből, mindenki érezte, hogy miért is hívják ezt a kaját így, és miért nem az a neve, hogy rostélyos. Ez utóbbi nem volt rossz étel, a régről fennmaradt neve szerint különösen a lovagkorban kedvelték nagyon. Pedig azokban a hülye sisakokban iszonyúan körülményes lehetett megenni. – Most vegyétek ki a termo cuccokat a túlélő felszerelésből, aztán pedig vegyétek magatokra a teljes menetfelszerelést – kérte Dupladurr professzor. – De miért? – kérdezte Controlles. – Mert ahová hamarosan elröppenünk, ott cudar hideg lesz. A felszerelésre pedig szükségünk lesz még, hiszen nem csak dísznek hoztuk magunkkal – avatta be a közeljövő eseményeibe a társaság többi tagját is az igazgató. – Érzem, hogy egészen könnyűvé válik a testem – nevetgélt Hermelin már beöltözve. – A véred eddig is könnyű volt! – piszkálgatta Controlles, mire Hermelin durcásan, de azért finoman belerúgott. Controlles ettől a nem nagy erőhatástól legalább ötven lábnyi magasságba felszökkent, pedig rettentő sok cókmók volt a hátán lévő hátizsákban, és lebegni kezdett az égen. – Ez hihetetlen! – visította Controlles. – Súlytalanná váltam! – Igen, ez az első fázis! – mosolygott Dupladurr professzor. – A testetek a Felkáposzta főzelék következtében végtelen könnyűvé válik, majd a bennetek képződő fi… izé, éteri gáznak köszönhetően képes lesz arra, hogy lebegjen. – És mi a második fázis? – kérdezte Hibrid, aki már pipiskedve tudott csak a földön állni, mert annyira könnyű lett, hogy szinte magától elrepült. – A kiáramló hajtógázoknak köszönhető irányított, hangsebesség közeli repülés – hahotázott Dupladurr, és a földre vetette magát, amikor Fószer anyanyelvén káromkodva, iszonyatos sebességgel elhúzott a feje felett. – Hogy fogjuk utolérni? – aggódott Heri, és leporolta az imént Fószer száján kiáramlott hieroglifákat, amelyek egészen beborították azokat, akik éppen alatta álltak, amikor elsüvített felfelé. – A Felkáposzta főzelék mágikus receptúrája lehetővé teszi, hogy belefőzzük a célkoordinátákat – nevetett Dupladurr, és a hasát fogta, de nem csak a nevetéstől, hirtelen hajtógáz áramlott ki belőle. Majd mint egy léggömb, aminek abbahagyják a szájjal történő gépi fújását, és elengedik, hadd repüljön, amerre csak tud, a jó professzor össze-vissza szlalomozva másodpercek alatt eltűnt a látóhatár mögött. Mennydörgés jelezte a pillanatot, amikor átlépte a hangsebességet. Nem telt bele másfél másodpercbe, és már mindenki úton volt a Távol-Keletre, ahol várta őket a hideg, a medve és a Moszkvicsslusszkulcs, amit minden áron meg kellett szerezniük. A világ sorsa függött ettől, úgyhogy nem lehetett hibázni!
18. Slamasztikában – Segítség! – kiabált Controlles. – Beszorultam ide! Heri mindenfelé nézett, akárcsak a többiek, de semmit sem látott, hiszen rettentő sötét volt. Mindenki Controllest kutatta. Itt álltak a semmi közepén, a lábuk alatt hó ropogott, miközben dermesztő, hideg, csontig hatoló szél didergette a lelküket. A barátjukat viszont nem lelték, pedig rettentő módon keresték. – Merre vagy, cimbora? – kiáltozta Heri. – Itt vagyok! Itt vagyok! – hallatszott egyre közelebbről. – Itt lehet előttünk néhány méternyire! – állapította meg nagyon helyesen Hermelin. – Segítség! – kiabálta megint Controlles, de ezúttal már valahonnan a hátuk mögül. – Furcsa… – jegyezte meg Heri. – Esküdni mertem volna, hogy az előbb elölről hallottam a hangját Most pedig már mögöttünk van. Ki érti ezt? – Olyan furcsa a hangja! – jegyezte meg Dupladurr professzor. – Mintha valahonnan nagyon mélyről szólna. – Bárcsak ne volna ennyire sötét… – sóhajtott egy nagyot Hibrid. Pageup és Pagedown a léglökettől egymás hegyén hátán elgurultak egy szikla tövébe, és ott jajongtak, mert csúnyán megütötték magukat egymásban. – Pedig nem gyújthatunk világot most, hiszen a fény messzire hirdetné, hogy itt vagyunk – magyarázta az igazgató. A véget nem érő síkságon valóban kockázatos lett volna feleslegesen felhívniuk magukra a figyelmet. A célpont, a titokzatos barlang, ahol a rettenetes, varázserővel feltuningolt gyilkos medve őrizte a mágikus erejű Moszkvicsslusszkulcsot, feltehetőleg nagyon közel lehetett hozzájuk. – Érzem, hogy Controlles itt lehet valahol, nagyon közel – mondta fojtott hangon Overlay, és a nyakát szorongatta, hogy még fojtottabb legyen ettől a hangja. Olyan remekül csinálta, hogy a következő tizenöt részre is azonnal szerződést és béremelést, valamint pótjuttatásként kajapénzt is kapott. – Én is hallom! – törölgette a szemét Delete, mert kezdett megfagyni a golyója. A szemgolyója persze, mert a másik kettő biztonságos, meleg, termoruházatba volt beburkolva. – Menjünk vissza, és nézzük meg még egyszer balra – javasolta Backspace. – Használnunk kellene valami mágiát – javasolta Capslock. – Biztos vagyok benne, hogy itt van valahol Controlles, de valami elrejti előlünk. Talán valami gonosz varázslat… – Az bizony előfordulhat – morfondírozott hangosan Dupladurr professzor. – Hogy is nem gondoltam már hamarabb erre? – sóhajtott fel, majd a szakállát simogatta, hátha ettől megjön az ihlete, hogy mit is tegyenek. – Segítség! – kiáltotta megint egyhangú, monoton jellegű szerepét Controlles. – Megvan! – mondta hirtelen Dupladurr professzor. – Éljen! – kiabált boldogan mindenki, és szaladni kezdtek arrafelé, ahonnan Dupladurr professzor hangját hallották. Ennek az lett a vége, hogy egy hatalmas kupacnyi, földön fetrengő és jajongó gyerek könyörgött segítségért, vagy ha az nem megy, akkor fájdalommentes és gyors halálért. Ezer szerencse, hogy Hibrid nem esett rájuk. Óriási szerencse, hogy az utolsó pillanatban sikerült kikerülnie a kicsi a rakást, és senkire sem zuhant
rá. Csak Fószer lábára lépett rá egy picit… – Ó, jaj nekem! Fószer! Bocsáss meg! – sajnálkozott Hibrid. – Nem akartam! Annyira sajnálom! De tudod mit, büntetésből, mert vezekelni akarok tettemért, most te is ráléphetsz az enyémre. Fószer azonban nem volt bosszúálló fajta. Csak ült a földön és fájdalmas arccal bámulta a két lábát. A normális méretűt, meg a kétszer akkorát. – Hogy fogok most ezekkel normális lábnyomokat hagyni? – szomorkodott szegény. – Sehogy! – bíztatta Hibrid. – Gyerekek! – emelte fel a hangját tíz százalékkal Dupladurr professzor. – Sajnos nem Controlles van meg, hanem a megoldás. De ha minden jól megy, akkor a megoldás el fog vezetni kis barátunkhoz. – Hozzám? – kérdezte Controlles továbbra is tompa hangon. – Igen! – felelte Dupladurr professzor. – És mi volna a megoldás? – kérdezte Hermelin kíváncsian. – Fényt nem gyújthatunk itt a tajga közepén, mert azonnal elárulna minket – vázolta Dupladurr. – Infravörös fénnyel azonban nyugodtan végigpásztázhatjuk a környéket, mert az messziről láthatatlan. – És mi van akkor, ha az ellenség közel van? – kérdezte Hibrid tőle szokatlanul okosan. – Akkor fogjuk magunkat és megtámadjuk, majd amikor mindenkivel végzünk, mert foglyokat nem ejthetünk, hiszen nem tudjuk őket biztonságos körülmények között tárolni, sem etetni meg itatni, na, akkor újra belekezdünk a nyugodt, megfontolt keresésbe. Mivel ellenvetése most már senkinek sem volt, Dupladurr professzor fogta magát és elővette a pálcáját. – Infra fotonok! – mondta ki a varázsigét Dupladurr, mire a pálcából egy hatalmas méretű, hordónyi nagyságú olajlámpa emelkedett ki. De nem csak kiemelkedett, hanem fel is lebegett vagy tíz méter magasba, és mint a gép, világítani kezdett, méghozzá gátlás nélkül. Remek, infravörös fény áradt belőle mindenfelé. – Segítség! – kiáltotta Controlles. Mindenki arrafelé nézett, amerről a hangot hallották. – Te jó ég! – döbbent meg Heri. – Szegény Controlles! – sírta el magát Hermelin. Fószer eltakarta a szemét, mert a látvány neki egyszerűen sokk volt. Dupladurr professzor hümmögni kezdett. Hibrid bambán bámult. Altefnégy a szemét törölgette, mert annyira megviselte, amit látnia kellett. Merthogy szegény Controlles, nyugodjék békében, földet érés közben fejjel előre belefúródott a talajba, a két lába pedig éppen hogy annyira állt ki, hogy kalimpálni tudjon. – Még nem haltam meg! – tiltakozott a föld alól mély hangon Controlles. – De ha nem menti ki valaki, akkor meg fog halni! figyelmeztetett Hermelin. – De mit tegyünk? – kérdezte Fószer aggódva. – Azonnal húzzatok ki! – könyörgött Controlles. – Már alig van itt levegő. Hibrid, tőle szokatlanul gyors helyzetfelismerő képességről tanúbizonyságot téve, odacaplatott Controlleshez, majd hatalmas lendülettel kihúzta. A két lábát! – Segítség! – ordította Controlles már nem is elhaló, hanem inkább meghaló hangon. – Pardon! – kért elnézést Hibrid, de ez most már nem számított. Controlles eddigi karrierje, úgy látszott, jóvátehetetlenül derékba tört. Most aztán tényleg gyorsan kellett cselekedni! Dupladurr professzor varázspálcájával hirtelen Controllesre mutatott. – Miniatúra! – mondta határozottan, miközben csak úgy szikrázott körülötte a mágia. A pálcából fehér fény vágódott ki, majd eltűnt Controlles testében. Már ami megmaradt belőle… A szegény fiú holtteste minden átmenet nélkül felére zsugorodott. – Mumifikálódik! – suttogta teljesen átszellemült arccal Főszer. – Nem! – mondta határozottan Dupladurr professzor. – Lekicsinyítem, hogy simán kiférjen a saját maga ütötte lyukból. – Hah! Micsoda varázslat! – suttogták a gyerekek, amikor Controlles teste, ami fele akkora lett, mint korábban, kilebegett az üregből. Dupladurr professzor elkérte Hibrid kezéből Controlles régi lábait. – Csirízusz Minutusz! – mondta, mire a kettévált test egy kis sercegés közepette újra eggyé forrt. – Döbbenet! – suttogta áhítattal Fószer, aki még soha nem látott ekkora nagy mágiát. Dupladurr professzor lefektette a hóra Controllest, aki rögvest kinyitotta a szemét. Mindenfelé kapkodta a fejét és közben beszélt: – Láttam… Egy nagy fény felé közeledtem… Azt mondta egy hang, hogy még nem érkezett el az időm, és takarodjak vissza a Földre, mert még rengeteg a dolgom. Meghaltam, de feltámadtam. Miért vagyok ennyire kicsi? Dupladurr fölé hajolt, majd mélyen belenézett a szemébe. – Ki vagyok én, fiam? – kérdezte. – Jézus? – kérdezte bizonytalanul Controlles. Egy vörös lámpa berregett fel Fószer kezében, jelezve, hogy rossz a válasz. – És te ki vagy? – kérdezte Dupladurr professzor. – Nem tudom… De… talán… Lázár vagyok – nyögte Controlles. Épp most tetszett feltámasztani. – Szegény Controlles! Miközben beszélt, jobbra és balra Ingatta a fejét. – Félre beszél! – diagnosztizálta a problémát Dupladurr professzor. Intett Főszernek, aki egy papirusztekercset nyomott gyorsan a kezébe. Dupladurr nem vacakolt azzal, hogy íróeszköz után kutasson, hanem a kezében szorongatott varázspálcával, emberfeletti gyorsasággal nyilakat rajzolt, amelyek mindegyike a papirusz széléről a közepe felé mutatott. – Nézz ide, fiam! – kérlelte Controllest, aki szót fogadott, követte a nyilakat, amelyek segítségével képes lett arra, hogy koncentráljon. – Hogy hívnak? – kérdezte megint Dupladurr. – Controlles – mondta határozottan Controlles. – Remek válasz! – mosolygott elégedetten Dupladurr. Fószer másik kezében zöld lámpa gyulladt fel, a zsebében egy hangszóróból az Örömóda ismerős dallama csendült fel. A gyerekek és Hibrid lelkesen tapsoltak. Controlles felült, de riadtan nézett megint körbe. – Kicsi lettem! – sírta. – Mi történt velem? – Egy kis baleset – vallotta be Hibrid, és elpityeredett, mert mardosta az Önvád. – Kis baleset? – hörögte Controlles. – Attól lettem ilyen kicsi?
– Én varázsoltalak kisebbre, hogy ki tudjunk szedni abból a lyukból, amit a fejeddel ütöttél – magyarázta Dupladurr professzor. Controlles felült, majd felállt. Mindenki röhögni kezdett, aki csak látta. Csak Controlles nem röhögött. – Mi a jó élet lett a felső testemmel? – kérdezte. – Milyen kis gnóm lett belőled! – incselkedett Hermelin, de Controlles nem vette a lapot. – Ne izgasd fel magad, fiam! – javasolta nyugodt hangon Dupladurr. – A labodát nem kellett lekicsinyíteni, mert azt Hibrid a tested előtt kirántotta. – A lyukból? – érdeklődött Controlles. – Nem, dehogyis! Belőled! – magyarázta Dupladurr. Controlles falfehér lett. De annyira, hogy hozzá képest a körülöttük lévő hó szénfeketén csillogott. – Egek! Akkor azért haltam meg az előbb?! – Nem haltál meg! – bíztatta Dupladurr professzor. – Csak nagyon rossz állapotba kerültél, de én visszahoztalak. Controlles tapogatta magát, a derekát, a kicsike, kidolgozatlan felsőtestét, közben pedig jajongott. – Mi lesz most velem? – Itt hagyunk, hogy felfaljanak a jegesmedvék, a csontjaid pedig nyugodtan jéggé fagyhassanak – heherészett Hermelin. – Ilyen csúnya fiú nem jöhet velünk, mert nem bírnánk többé egy jóízűt enni. Controlles vicsorgott: – Egyáltalán nem vicces! – hörögte a fogai között. Dupladurr professzor intett mindenkinek, hogy álljanak kissé hátrébb. – Controlles Maximus! – varázsolta, majd rábökött a fiúra a varázspálcájával. Controllesből hirtelen egy hatalmas, mondhatni óriási nagy ember lett. Controllesnek ez nagyon fájhatott, mert úgy üvöltött, mint akit elevenen nyúznak. – Curükk Minutusz! – parancsolta Dupladurr. Controlles erre ismét visszaváltozott eredeti alakjába. De nem, a felsőteste megint apró lett, a lába viszont ehhez képest túlzottan hosszú és vastag maradt. De ha lehet ilyet mondani, még jobban ordított. – A Pokolba! – bosszankodott Dupladurr, mire Controlles eltűnt. – Vissza, de rögtön! – kiáltotta a professzor, mire Controlles kissé füstölögve ugyan, de visszatért. – Ez nagyon hülye vicc volt ám! – bőgte. – Ne aggódj, amíg engem látsz! – bíztatta Dupladurr professzor. – Segítség! – ordította rettegve Controlles. – Controlles Optimusz! – varázsolta Dupladurr, mire Controlles újra visszanyerte eredeti alakját. – Hála az égnek! – nyögte megkönnyebbülten. – Nem, inkább Dupladurr professzornak – nevetgélt Hermelin, akinek nagyon tetszett Controlles többszöri átváltozása. Ebben a pillanatban a Controlles ütötte lyukból motozás hallatszott, majd a nyíláson keresztülnyomulva előbukkant egy óriási medve. Két hatalmas bőröndöt szorongatott mindkét kezében. Ha ez nem lett volna elég feltűnő, a medve hátára kötözve egy hosszú rúdon fehér zászló lengedezett a szibériai szélben, jelezve, hogy a medve megadja magát. – Én vagyok a rettenetes erejű, varázserővel feltuningolt medve, aki az önök által keresett csodatévő mágiával átitatott varázstárgyat, a Moszkvicsslusszkulcsot őrzi – mondta a gigantikus szörnyeteg köszönés helyett. – Csókolom! – suttogták rettegve a gyerekek, és hátrálni kezdtek. Dupladurr professzor előkapta a varázspálcáját, Hibrid a harci kalapácsát, Fószer pedig belekapaszkodott a zsebében hordott időgépbe. De felesleges volt minden aggodalom, mert a medve nem támadott. Ellenkezőleg! Könyörögni kezdett az életéért. – Kérem, ne öljenek meg! Bocsaim vannak otthon! Vigyék azt a nyavalyás Moszkvicsslusszkulcsot, nem ér az egész rohadt munkám annyit, hogy ne láthassam többet a kis drágáimat! Mindenki bólogatott, hogy bizony nem ér annyit semmiféle munka, hogy az ember feláldozza érte az életét, a családját, a szabadidejét. A szörnyeteg ekkor Dupladurr professzorhoz fordult, és alázatos hangon annyit mondott: – Láttam az imént az összes rettenetes varázslatot, egy ember szétszakítását, összeragasztását, lekicsinyítését, majd újbóli felnagyítását. És akkor még nem is beszéltem arról, hogy egy halottat is feltámasztott! Micsoda hatalmas nagy mágus! Hallottam a rettenetes szenvedést, amivel ez a varázslat járt. Látom már, hogy a világ leghatalmasabb varázslója jött ide azért, hogy engem megöljön. Na én ebből nem kérek! Élni akarok és szaporodni! Dupladurr bíztatóan bólintott, és intett a szemével, hogy csak bátran folytassa. A medve folytatta is: – Itt van a szent tárgy, a Moszkvicsslusszkulcs – mondta, és egy míves arany dobozkában átadta a kegytárgyat az igazgatónak. Dupladurr professzor kinyitotta a dobozkát, amelyben valóban ott ragyogott a mágiával totálisan átitatott varázstárgy. – Ha pedig a Pokolba készülnek, akkor éppen jó helyen járnak – folytatta a medve. – A barlangban mindent megtalálnak, amire csak szükségük van. Na, én akkor megyek. Minden jót, és köszi, hogy nem tetszenek megölni. Dupladurr professzornak még megköszönni sem volt ideje, mert a medve sarkon fordult, aztán illaberek, nádakerek, egyszerűen eltűnt. Láthatatlanná vált, mert olyan gyorsaságú futásba kezdett, amit emberi szem már nem volt képes követni. Úgy futott hazáig, ahogy csak a lába bírta. A kis csapat tagjai egy perces, döbbent csend után hatalmas nagy éljenzésben törtek ki, azután benyomultak a barlangba, hol nemrégiben még a legyőzhetetlen medve őrizte a Moszkvicsslusszkulcsot. Amit ott találtak, attól elállt a lélegzetük.
19. A barlang A barlang bejárata a hatalmas termetű medvének, illetve kijövetelének köszönhetően elég szélesnek látszott ahhoz, hogy még Hibrid is könnyedén besétáljon rajta. Mivel ő volt mindannyiuk közül a legfélelmetesebb és a legerősebb is, ezért Dupladurr kijelölte az óriást önként jelentkezőnek. Az önként jelentkező dolga természetesen az volt, hogy önként előre menjen, és ha kell, önként feláldozza nyomorúságos kis életét (Hibridnek mondjuk nagy élete volt, de mindegy) a köz javáért. Hibrid tehát előrement. Ez valójában azt jelentette, hogy vért izzadva átpréselte magát a bejárati lyukon. Amikor a többieknek megnyugtató szavakkal ecsetelte, hogy egyáltalán nem halt meg, sőt, meg sem sebesült, mi több, ellenséges ellenállási gócokat sem talált odabent, a csapat többi tagja bátran utánament. Először Dupladurr professzor, utána a gyerekek, végül Fószer, aki kicsi volt, és vigyáztak rá, nehogy elvesszen, mert egy ilyen kis embert bizony irtóra macerás lett volna egy ekkora nagy területen megtalálni.
Először egy kivilágított, hosszú folyosón haladtak keresztül, ami viszont egy óriási, legalább ötszáz láb hosszú és ötven láb magas barlangba vezetett. Odabent aztán mindenkinek leesett az álla. A barlang fala ugyanis színaranyból készült. De nem csak az! Hanem a padló is! A hatalmas helyiségben két oldalt óriási polcok sorakoztak, a polcokon ezüst ládákban tízezer tonnaszámra állt az arany, a smaragd, a gyémánt, a rubint. Úgy csillogtak, úgy szikráztak, hogy Heri és a többiek szeme szinte megfájdult bele. – Micsoda kincs! – hebegte Fószer, pedig ő aztán Egyiptom fáraóinak kincseskamráiban láthatott elég igazi antikvitást. A gyerekek teljesen megbabonázva álltak. Hibrid hebegett valamit, de senki nem értette, hogy mit. Dupladurr professzor ellenben összehúzott szemmel figyelte a termet. Óvatosan körbepillantott, látszott, mindent rettentő alaposan megfigyelt. – Semmihez ne nyúljatok! – mondta hirtelen. Controlles, aki már éppen azon volt, hogy néhány kilónyi gyémántot megmarkoljon és a szütyőjébe rakjon, megmerevedett. A keze, amely kinyúlt a mérhetetlen kincs után, a levegőben maradt. – Tessék elengedni! – könyörgött. – Csak ezt a néhány apró ajándékot szeretném elvinni a szüleimnek. a többiből pedig dúsgazdagon akarok élni utalómig! – Szép tervek! – ismerte el Heri objektíven. – Ha megérinted, meghalsz! – mondta határozottan Dupladurr professzor. Controlles még mindig érezte, hogy az igazgató mágikus ereje nem ereszti a kezét. – Micsoda? – döbbent meg Controlles, és ösztönösen tett egy lépést hátra. Ekkor Dupladurr is végre elengedte. – Ez a rengeteg kincs csupán azért van itt, hogy elterelje a figyelmet az igazi rejtegetni valóról – mondta Dupladurr professzor. – Ez a hely át van itatva mágiával. És az arany és a temérdek kincs sem az, aminek látszik. Az egész csak egy hatalmas nagy illúzió És aki bedől neki, azonnal meghal. Ti nem érzitek a gonosz varázslat vibrálását, ahogy a hideg és éles mágia áthatja a gerinceteket és végigfut a hátatokon, egészen fel a nyakatokig, ahol tiszta libabőr lesz tőle a fejetek búbja? – kérdezte az igazgató. Hermelin kezdte érezni. Heri is megérezte! De a többiek nem érezték, csak hümmögtek, krákogtak, mint tüdőbeteg a gyógybarlangban. – Akkor mindjárt megmutatom nektek azt, amit eltakar a mágia. Az ikrek egyszerre kiáltottak fel meglepetésükben! Hibrid hátrahőkölt, Fószer pedig megrettent, amikor Dupladurr professzor körbemutatott a pálcájával. A barlangban minden egyszeriben megváltozott. A színarany burkolatok eltűntek, egy nyirkos, hideg, bűzös helyen találták magukat. Meglepetten látták, hogy a drágaságok sem voltak sehol a polcokon. Ellenben a kincsek helyén, mindegyik dobozban, kígyók tekeregtek. – Halálos csapda ez a kincskeresőknek! – mutatott körbe Dupladurr professzor. – Aki megalkotta, tudta, hogy mit akarnak az emberek. Tudta, hogy a mohóságuk mihez vezet. Tökéletes álcázás, tökéletes védelem. – Nem is beszélve a medvéről, aki szerencsére elhúzta a csíkot – jegyezte meg Heri. Dupladurr bólintott. – Épeszű ember bizonyára nem jött volna ide soha. De aki mégis idetévedt volna, azt biztosan rabul ejti ez a hatásos varázslat. – Csak mi jöttünk ide – motyogta magában Controlles némileg önkritikusan. – Gyerünk tovább! – intett a többieknek a professzor. – Ha nem nyúltok semmihez, nem eshet bajotok. – Felemelte varázspálcáját, amelyből fehér fény áradt, és bevilágította a barátságtalan, nyirkos barlangot. – Soha nem költöznék ide! – jegyezte meg Controlles Herinek, aki csak bólogatni tudott. Dupladurr professzor haladt elöl, mert a menet élén most már nem erő kellett, hanem mágia. A sarkában Heri Kókler caplatott az iszapos, ragacsos sárban, közvetlenül mögötte Hermelin tipegett és fintorgott, mert a bűz, ami a talajból áradt, gyomorfelkavaró volt. Controlles és a többi ikergyerek mögött Fószer haladt. A sort Hibrid zárta, aki két marokra fogta is harci kalapácsát és gyakorta hátrafordult, hogy ellenőrizze, nem követi-e őket valaki. – Bátor emberek vagytok! – szólaltak meg valakik, amikor éppen be akartak fordulni a barlang másik felén egy járatba. Még Dupladurr professzor is összerezzent, amikor a fura teremtmények kijöttek a járatból, és szépen egymás mellett, csökkenő magassági sorrendben felsorakoztak előttük. – Mi vagyunk a Matrjóska babák – mondták bemutatkozásképpen. – Krampusz Dupladurr vagyok – mondta a professzor. – Ők itt mögöttem, ez a sok gyerek, mind-mind a tanítványom. A pöttöm ember, Fószer, az egyiptomi feltaláló, munkásságát most idő hiányában nem méltatnám részletesen. A hatalmas termetű ember, valójában csak félig ember, ő egy óriás. Hibrid a neve. Nem bánt, csak akkor, ha megtámadják, vagy ha éhes. – Akkor jó! – mosolyodtak el a népviseletbe öltözött csökkenő méretű apróságok. Látszott, az óriás látványa ezidáig rettegéssel töltötte el őket. Most hogy már tudták, jámbor fajzat, a rettegés szimpla páni félelemmé szelídült bennük. – Mit kerestek itt, ahol a madár se' jár? – kérdezték a Matrjóska babák. – Hosszú történet ez – vallotta be Dupladurr professzor. – Jövetelünk legfontosabb célja az, hogy bezárjuk a Pokol Kapuját. Ugyanis kinyílott egy véletlen varázslat következtében. Emiatt a világot élőhalottak lepték el, és a Sátán kiszabadult a Pokolból, ahol pedig normális esetben tárolódnia kellene. Nem akarok nagy szavakat használni, mert nem vagyok politikus, de azt kell mondjam, végveszélyben van a világ. – Ajjaj! – sajnálkoztak a Matrjóska babák. – Mi sajnos nem tudjuk, hogyan kell bezárni a Pokol Kapuját. Mi csak fogságban éltünk itt. A medve őrzött minket, de most, hogy láttuk, örökre elment, mi is szeretnénk hazatérni. – Részünkről aztán semmi akadálya! – mosolygott Dupladurr professzor. – Ha mennetek kell, hát menjetek. – De nélkülünk nem lehet bezárni a Pokol Kapuját – vallották be a Matrjóska babák. – Hoppá! – mondta Dupladurr és mindenki, aki a bezárásos projekten fáradozott. – De miért nem? – kérdezte Heri Kókler. – Azt mi nem tudjuk – vallották be őszintén a Matrjóska babák. – De azt elárulta nekünk a medve, hogy azért kell itt raboskodnunk, mert valami varázslathoz kellünk. De ennek mikéntjéről és hogyanjáról sajnos semmit nem tudunk. – Akkor sajnos meg kell kérjelek benneteket, hogy mégis inkább tartsatok velünk. – De vár minket az otthonunk… – húzódoztak a Matrjóska babák. – Már nem sokáig – avatta be őket Dupladurr professzor a dolgok lényegébe. – Ha nem segítetek nekünk bezárni a Pokol Kapuját, akkor a világnak hamarosan vége lesz. Ergo, az otthonotok is megsemmisül. Hiába tértek haza, semmi értelme nem lesz. – Vége lesz a világnak? – kérdezték az apróságok, akiknek láthatóan egyre kisebb testük, és egyre kisebb agyuk is volt. A legnagyobb még aránylag értelmes volt, de a legkisebb vélhetően már semmit nem értett az egészből. – A pokol katonái elözönlötték a Földet. Ha győznek, nem lesz többé otthonotok, nem lesz többé hová hazemennetek. – Jajj nekünk! – kapott a fejéhez mindegyik csöppség.
– Segítenetek kellene nekünk! – javasolta egy üzletkötő rámenősségével Dupladurr professzor. – Ha szükség van rátok a varázslathoz, akkor gyertek velünk. Látjátok ezt az óriást? – A babák bólintottak, hogy látják. – Ez az óriás régi barátom. Hibrid olyan erős, hogy egy hatalmas fát is úgy tud kicsavarni a földből, mint ahogy más ember egy gazt tép ki a puha homokból. – És látjátok a hatalmas harci kalapácsát? Na, azzal meg minden gonosz ellenség fejét úgy zúzza péppé, hogy meg se' tud nyikkanni közben. – Kérlek, ne ölj meg minket! – sírdogáltak a Matrjóska babák. – Inkább veletek megyünk. – Ne féljetek, ez a kedves óriás nem bántani, hanem vigyázni fog rátok. Betesz titeket a hátizsákjába, ahol biztonságban lesztek. Ha bárki bántani merészelne benneteket, akkor kinyiffantja a gazfickókat. Ha pedig szükségünk lesz rátok, akkor ti fogtok segíteni nekünk Na, áll az alku? – kérdezte Dupladurr azzal a speciálisan széles mosollyal, amivel meggyőzni szokott. – Rendben van – egyeztek bele a babák. – De tényleg vigyázzatok ránk, mert nemzeti kincs vagyunk. Ha elpusztulunk, szegényebb lesz nélkülünk a világ. – Ne féljetek! – bíztatta őket Hibrid. – Nálam biztonságban lesztek. Amikor a Matrjóska babák egymásba csúsztak, és végül csak egy maradt belőlük, amelyik az összes többit is magába foglalta, Hibrid óvatosan elpakolta őket.
20. A Révész A kis csapat elindult az egyetlen úton, amelyik lefelé vezetett. A mindenhonnan áradó szürkészöld derengésben is látszott, hogy valami egészen különös hely felé tartanak. Heri azonnal megérezte, hogy ez nem akármilyen út, amelyen lépkednek. Az út kövei olyan furcsán voltak kirakva, hogy amikor ránézett, az út szinte megelevenedett, mozgott, hajlott és ringott. A varázserő csak úgy áradt belőle. Heri szinte már meg sem lepődött, amikor az út beszélni kezdett hozzájuk. – Segíthetek nektek valamiben? Szeretnétek megpihenni egy kicsit? Netán egy frissítő masszázsra vágytok? Esetleg ennétek, innátok valamit? Vagy inkább megmondjam, mennyi az idő? – Ez a Pokolba vezető út! – kiáltott fel Dupladurr professzor meglepetten. – Tényleg igaz, amit néhol írnak róla, hogy csupa jószándékkal van kikövezve. Hermelin közben egy táblára lett figyelmes. Sima útjelző táblának tűnt, attól eltekintve, hogy koszorú alakja volt és gyászkeretes alapon egy fekete nyíl mutatta rajta, hogy arra van a Pokol. Hátborzongató érzés volt így lefelé haladni ezen az úton, ahol egyre melegebb lett a levegő, és egyre nagyobb lett a füst meg a kénkőszag. – Vigyázzatok! – figyelmeztette őket az út féltőn. – Nemsokára eléritek az út végét, ahol lesz egy folyó. A folyónál találtok egy Révészt. De a folyón csak egyvalaki kelhet át közületek. A Révésznek joga van egy feltételhez kötni, hogy átvigye azt a valakit, aki közületek egyes-egyedül átmehet. Ha nem teljesül a feltétele, mindenki meghal. Ez rossz hír, ugye? Nem akartok inkább visszafordulni? Én visszafordulnék… Gondoljátok meg! Még nem késő! A gyerekek dermedten hallgattak, Dupladurr professzor viszont szóba elegyedett az úttal. Más esetben ilyesmiért egy hétköznapi embert azonnal beszállítottak volna jóakarói a pszichiátriára, hogy alaposan begyógyszerezzék, ám ez most különleges esetnek tűnt. Az út kétséget kizáróan intelligens mágiával volt felruházva. – Miért segítesz nekünk? – kérdezte Dupladurr az úttól, amely most is furcsán kavargott és örvénylett a lábuk alatt. – Mert a segítség a lételemem. Ebből alkottak meg azok, akik az idők kezdetén ide helyeztek. Azóta mindenkinek segítek, aki csak erre járt. Eddig soha, senkinek nem sikerült még átmennie a túlsó partra. Pedig sok ember járt már erre. Meglepő, hogy ennyien ki tudták cselezni a medvét és túlélték a kígyókat. De a Révésszel még nem bírt senki. A Révész egy genya! Olyan feltételeket szokott szabni, hogy ember nincs, aki teljesítse. Szerintem betegesen ferde a lelkülete és tuti, hogy élvezi, amikor az áldozatai elhunynak. – Meneküljünk! – vetette fel Fószer teljesen jogosan. Dupladurr professzor leintette. – Nincs hová mennünk. Ha visszatérünk, ott is csak a halál vár ránk. – Ez az egyetlen esélyünk – mondta Heri Kókler is, mert sejtette, hogy ő lesz az a delikvens, akinek majd át kell mennie. – Ha most megfutamodunk, vége lesz a világnak. Nincs hová menekülnünk, srácok! – Hajjaj! – sóhajtott Controlles. Hermelin csak némán zokogott. Az ikreik némán bólogattak, mert nekik is rossz előérzetük volt. Az egész föld alatti világ, ahol immár több órát eltöltöttek, kezdett egy véget nem érő rémálomhoz hasonlítani, ahol egyre rémisztőbb és rémisztőbb dolgok történtek meg, de felébredni nem lehetett belőle. – Menjünk! – mondta Hibrid is, miközben a körmével szórakozottan piszkálgatta lefelé harci kalapácsáról a rátapadt vérlemezkéket. A csapat folytatta útját a csupa jószándékkal kikövezett úton. Alig fertályóra múlva, ami nem volt sok, de kevés sem, elérték az út végét. Meg sem lepődtek már rajta, hogy ott várta őket a Révész. Fekete nadrágot, fekete inget és fekete köpönyeget viselt. A fején egy lila alapon, sárga pöttyökkel díszített, rózsaszín szalaggal átkötött, hatalmas női kalapot viselt, amibe egy beteg elme hófehér lúdtollat tűzött. Valójában a kalapja is fekete volt, naná, hogy az is. De ez a kompozíció is nagyon illett volna hozzá, hiszen azt mondják, a feketéhez minden nagyon megy. De a fickó nem szerette az extravagáns kollekciókat, inkább az egyhangú feketét választotta. Lelke rajta! A Révész unott arccal figyelte, amíg az érkezők elébe értek. – Mi tetszik? – kérdezte olyan hangsúllyal, hogy mindenki azonnal a Pokolba kívánta. – Szeretne közülünk egyvalaki átjutni a Pokolba – kezdte udvariasan Dupladurr professzor. – Át tudnád vinni, ha nagyon megfizetünk érte? – Nézd, tata, engem a pénz egyáltalán nem motivál – mondta rettentő unott hangon a Révész. – Örök időkig itt kell dekkolnom, lehetetlen kérdéseket kell feltegyek az ide érkezőknek, lehetőleg olyat, hogy a szerencsétlenek ne tudjanak rá válaszolni. Ha sikerül túljárnom az eszükön, akkor meg meg kell ölnöm őket, pedig utálom az erőszakot, a horror filmeket és a szenvedést. Mégis, ide helyeztek, mert egyszer vétettem egy kis hibát. – Kis hibát? – kérdezte a professzor érdeklődve. – Már az idejét sem tudom, hogy mikor történt. Bevittem egy kígyót a Paradicsomba, és jó pénzért eladtam a Sátánnak. Akkor még nem így hívták, de mindegy. A következmények ismertek. Együtt buktunk. Én sose voltam egy angyal, de a Sátán az az volt. Azóta is állandóan azon jár az esze, hogy bosszút álljon, és visszatérjen oda, ahonnan mindörökre kitiltották. Szörnyeteg! – A Révész elábrándozott többmilliárdnyi emlékén, ami azóta történt vele. – De hol is tartottam? – Ott, hogy azt állítottad, téged a pénz már nem motivál – emlékeztette Dupladurr professzor. – Ja, tényleg! – jutott eszébe a Révész. – Tényleg nem motivál. De hát mondjátok meg őszintén, miért is motiválna? Hát lehet idelent bármit is
kezdeni vele? – Nem tudjuk – vallotta be Dupladurr. – Hát honnan is tudnátok! – panaszkodott a Révész. – Hiszen új húsok vagytok idelent. A kérdés egyszersmind költői volt. Nem, hát persze, hogy nem lehet vele mit kezdeni. Pokolian kihalt hely ez. Nincs itt semmi, csak ez a nyálaskodóan segítőkész beszélő út, a halott fekete víz, a csónakom meg én. Ezerkétszázhetvenhat éve, tíz hónapja, ötvenöt napja, és tizenegy órája nem járt itt senki. Azóta csak nektek sikerült kicseleznetek a medvét. Szép munka volt, gratulálok! Áruljátok el, hogy mivel vertétek át? – A medve magától menekült el – vallotta be Dupladurr professzor. – Összepakolta a holmiját és utána megkért, hogy ne öljük meg. Miután megígértük, hogy nem tesszük, hihetetlen sebességre gyorsított, majd elmenekült. Mindenki a társaságban egyhangúlag bólogatott, jelezve, hogy így történt, nem másként. – Ejha! – füttyentett hangosan a Révész. – Nem semmi munka lehetett. Ilyet azelőtt soha nem hallottam. Nem szokványos sztori, annyi bizonyos. – Pedig így történt – erősítette meg Dupladurr professzor. Azt, hogy a barlang káprázatán is átlátott, igen bölcsen nem mondta el. Tudta, hogy a siker két titka az, hogy soha nem mondunk el teljesen mindent. – Nagyon jól elbeszélgettünk – mondta hirtelen a Révész –, de most már sajnos meg kell öljelek benneteket. – Csak ne hamarkodd el azt a megölést! – intette nyugalomra Dupladurr professzor. – Ha jól tudom, az a szabály, hogy először egy lehetetlen dolgot kell kérdezz vagy kívánj. Ha azt nem teljesítjük, csak akkor van jogod meggyilkolni minket. – Nem egészen – húzta a száját a Révész. – Igazából nem kell találós kérdést vagy ilyesmit feltegyek, mert én döntöm el, hogy milyen feltételnek kell teljesülnie. Bármit kigondolhatok, bármit kérdezhetek, mert idelent nincs közvetlen főnökség. Szabad kezet adtak, úgyhogy bármit akarhatok. – Hát akkor essünk túl rajta – javasolta Dupladurr professzor. – De tartsuk be a szabályokat. Viszont, még mielőtt bármit is kérdeznél vagy akarnál, szeretném megkérdezni tőled, hogy közülünk ki az, akit átvinnél a túlsó partra, ha netán sikerülne mégis a dolog. A Révész unottan ásított: – Azt a sebhelyes homlokú, pápaszemes kiscsávót. Igen, itt a papíromon az áll, hogy őt kellene átengednem. – Van papírod? – kérdezte érdeklődve Dupladurr. – Van hát! – felelte a Révész. – És kitől kaptad? – kíváncsiskodott tovább Dupladurr professzor. – Csak nem a Sátántól? – Őrdögöd van! – vigyorgott a Révész. – Személyesen tőle. Az egyik kisördögével, Fahrenheittel küldte. Szerintem, már nagyon várja a srácot. Heri érezte, hogy menekülési ösztöne mindjárt hatalmába keríti. De mivel tudta jól, hogy nem menekülhet, inkább arra gondolt, hogy csak azért sem fog meghalni. Inkább győzni fog, bezárja a pokoli nyílászárót, és minden jóra fordul majd. – Vigyen át engem a folyón – mondta hirtelen elánnal. Le akarok számolni a Sátánnal! Be akarom zárni a Pokol Kapuját, és meg akarom menteni a világot. Senki nem látta, de Dupladurr professzor ebben a pillanatban apró mozdulatot tett a zsebébe dugott varázspálcával. A Révész hahotázni kezdett, a hasát fogta a nevetéstől, rázkódott az egész teste, a könnyei patakzottak és csuklott meg fuldoklott vegyesen. – Akkor, hehehe… akkor foglak téged, háháháháhá, átvinni a túlpartra kiskomám, hihihihi, ha annak a nagy melák óriásnak a hátizsákjában népi motívumokkal díszített, szép színes Matrjóska babái lapulnak majd. – A Révész iszonyatosan nevetett, de amikor Hibrid szép komótosan megkereste a Matrjóska babákat, majd sorban kipakolta őket a földre, a Révésznek ajkára fagyott a mosoly. A szemgolyója majdnem kiugrott a gödréből, mert akkorára tágult a pupillája. – Ez nem lehet! – tiltakozott. – Honnan tudtam volna, hogy ott van nála? És ti honnan tudtátok, hogy én pont ezt fogom kérdezni? Mondhattam volna pirosseggű páviánt is… – De nem azt mondtad! – figyelmeztette Dupladurr jóságosan. – Sajnos vesztettél, mi viszont nyertünk. Ebből következik, hogy át kell vinned Heri Kóklert a túlsó partra. – Ez nem ér! – tiltakozott a Révész. – Szerintem ti csaltatok. – Csaltunk? – kérdezte ártatlan képpel Dupladurr professzor. – Miből vontad le ezt az elhamarkodott következtetést, barátom? – Abból, hogy egy varázspálca van most is a kezedben – sziszegte a Révész, pedig nem is volt kígyó, ellenben nyilvánvaló módon megérezte a mágia jelenlétét, ami elárulta, nem éppen egy közönséges földi halandóval volt dolguk. – És miért ne lehetne egy varázspálca a kezemben? – kérdezte Dupladurr. – Engem megnyugtat a tapintása… – Persze, én meg most jöttem le a falvédőről. Hiszi a piszi! Tudom, hogy varázsoltál! – kötötte az ebet a karóhoz a Révész. – Fogalmam sincs, hogy csináltad! De lefogadom, te akartad, hogy pont ezt mondjam, ne egy másik verziót. – Nem csaltam – tiltakozott Dupladurr. – A csalás ugyanis azt jelenti, hogy valami olyasmit műveltem volna, ami a szabálykönyv valamely bekezdésébe vagy paragrafusába ütközik. Ám én nem tettem semmiféle ilyesmit. Nem csaltam, csak segítettem a szerencsének. Ez viszont nem tilos. Amit ugyanis nem tilos, az szabad. Ne mondd, hogy ezt nem tudtad!? A Révész hiába forgatta dühösen a szemét. Dupladurr professzor elővett köpenyének belső zsebéből egy vastag és nehéz könyvet, ki tudja, hogyan került ilyen hirtelen oda, amire az volt ráírva, hogy „Szabálykönyv”. A Szabálykönyvet odaadta a Révésznek, és megkérte rá, hogy tanulmányozza. A Révész becsülettel és gyorsolvasásos módszerrel átnézte az egészet, de el kellett ismernie, hogy Dupladurr igazat beszélt. Semmi olyasmi nem történt, ami a meg nem engedett eszközök vagy a csalások kategóriájába tartozott volna. – A Pokolba! – káromkodott tehetetlenül a Révész, mert most először legyőzték. Látszott rajta, hogy kegyetlenül nehezen viseli. – Igen, oda kérném a fuvart – mondta Heri Kókler, és miután mindenkitől örökre búcsút vett, hiszen senki nem tudhatta, hogy találkoznak-e még valaha, bemászott a csónakba. A Révész Heri markába köpött, majd evezni kezdett.
21. Átkelés Heri magához ölelte a hátizsákját, amibe a Moszkvicsslusszkulcsot rejtő dobozkát is gondosan elcsomagolta. Dupladurr professzor szavai jutottak eszébe: „Nagyon vigyázz rá Heri. Tudod, enélkül nem lehet bezárni a Pokol Kapuját. Nehogy elhagyd, vagy elcseréld egy döglött lóért valahol útközben, mert akkor hiába küzdöttünk idáig.” Miközben integetett egy darabig barátainak, akik innentől már nem jöhettek vele, folyton az járt a fejében, hogy vajon miféle rettenetes megpróbáltatások várnak még rá a könyv következő oldalain. Választ persze sehonnan sem kapott. Amikor aztán a parttal együtt eltűntek a barátai látóhatár alján, a fiú a Révészhez fordult. – Tessék mondani, messze vagyunk még? – Türelmetlenkedünk, türelmetlenkedünk? – kérdezte a Révész gonoszkodva.
– Bizony sietnünk kell, mert ha túl későn érünk oda, akkor vége lesz a világnak. Ezt pedig nem akarom. – Hát persze! – jegyezte meg a Révész, és lihegve evezett tovább. Heri észrevette rajta, hogy minden órányi evezés után egyre lassabban húzza az evezőket! Látszott, egyre kimerültebb. Hiába no, még soha nem kellett áteveznie ide. – Vakmerő egy kölyök vagy – lihegte a Révész három óra múlva – Ki fia borja vagy, he? Vannak szüleid? – Elismert varázslók voltak, de megölték őket – vallotta be Heri. – Meg? – kérdezte a Révész meglepetten. – Gigawatt Voltmárvolt, a világ leghatalmasabb fekete mágusa. Engem is meg akart gyilkolni, de nagyon megszívta, mert ehelyett én öltem meg. – Ejha! – lihegte a Révész. – Nem semmi egy kölyök vagy te, hallod! És hogy történt? Hogyan tudtál megölni egy a „világ leghatalmasabb mágusa” elitkategóriába tartozó fekete mágust? – Fogalmam sincs – vallotta be Heri. – Olyan részeg voltál, mi? – kacsintott a Révész vigyorogva. – Nem, dehogyis. Még csecsemő voltam. Mégis sikerült. Azóta mindenki szentként tisztel, a suliban meg rugóként buknak rám a csajok. – Elképesztő! Hogy-hogy nem hallottam én még erről a történetről? – A Révész egyre lassabban evezett és a fejét csóválta. – Izoláltan tetszik idelent élni – mondta Heri. – Így van, hogy az Isten verje meg! – szitkozódott a Révész, mire egy hatalmas villám hasított keresztül a föld alatti műhorizonton, és iszonytató mennydörgés közepette belevágott a vízbe. – Bocsi! – ordította a Révész könyörögve. – Nem úgy gondoltam! Csak véletlenül kiszaladt a számon… Szerencsére nem jött több villám, igaz, a Révész sem káromolta tovább az Istent. – Veszélyes idelent az élet – jegyezte meg Heri. – Nem csak az élet, a halál is – vigyorgott a Révész. – Én például már nem vagyok abban sem biztos, hogy élő vagyok-e vagy inkább egy halott. Identitászavarom is van már, de nincs kihez forduljak, mert pszichológus errefelé nem él meg. Úgyhogy szerintem lassan be fogok csavarodni. – Hátha lehetne segíteni magán? – kérdezte Heri. – Á, fenéket! Nekem már annyi! – jegyezte meg szomorúan a Révész. Egy darabig szótlanul evezett tovább, majd ismét megszólalt. – Tudod, Heri Kókler, te szimpatikus kölyöknek látszol. Szerintem nem fog sikerülni a terved, de én segíteni akarok neked, mert nekem már úgyis mindegy. Engem utál a Sátán is, mert nem kell a Pokolban robotolnom, az Isten pedig villámokkal célozgat rám. Számkivetett vagyok. Úgyhogy, ha sikerrel járnál, talán az én unalmas, egyhangú életem, vagy a halálom is megváltozhatna. Heri kérdő tekintettel nézett rá. – Átadok neked egy küldeményt, amit egy druida küldött neked, valami Makk Ász, vagy ki. Heri úgy meglepődött, hogy majd kiesett a csónakból. – Vigyázz, te kölyök! Ha beleesel a vízbe, onnan nem húzlak ki többé élve! Ez ugyanis nem víz, hanem folyékony, fekete halál! Ha egyszer körbeölel, többé nem ereszt el! Heri sápadtan bólintott, majd még jobban kapaszkodott az utasok számára kialakított, teljesen újszerűnek tetsző, még gyári zsírral lekezelt pánikvasban. Heri felfigyelt rá, hogy mindenfelé ujjlenyomatokat lát, amelyek a gyári zsírtól keletkeztek. Igen furcsának találta, hogy vajon ki lehetett az, aki ezeket a nyomokat hagyta. Ezek szerint rajta kívül mégis egyszer már átjött valaki ide a túlpartra? Abban ugyanis ezer százalékig biztos volt, hogy nem ő fogdosta össze a pánikvasat és a csónak oldalát. De ha nem ő volt, akkor ki? – Szóval, ez a druida, úgy háromezer évvel ezelőtt, hozott ide egy csomagot – folytatta a Révész. – Itt járt Makk Ász? – hebegett Heri. – Szóval ismered azt a fickót? – lepődött meg a Révész. – Ismerem! – bólogatott Heri. – De hogy lehet, hogy nem ölte őt meg a bácsi? – Már miért öltem volna meg? – lepődött meg a Révész. – Igen kedves teremtmény benyomását keltette, bár már nem igazán volt akkor sem ember. Inkább valami növény és állat benyomását keltette bennem. De rettentő erős volt benne a mágia, ezt azonnal éreztem. Gondolom, most már jobban hasonlít egy bokorhoz, mint egy emberi lényhez. – Mi tagadás, érdekes egy figura – ismerte el Heri. – De még mindig nem értem, miért nem ölte meg? Hiszen, ha valaki idejött, azt eddig minden esetben meg kellett ölnie. Vagy nem? – Csak akkor, ha át akart kelni a túlpartra. És ha nem tudott válaszolni valamilyen lehetetlen kérdésemre. De mivel ő nem akart átkelni, nem tettem fel neki egyetlen kérdést sem. Csak azért jött, hogy ezt a csomagot átadja. Meghagyta nekem, hogy ha majd háromezer év múlva eljön érte egy fiú, akit majd át kell vigyek a túlpartra, akkor adjam oda neki. Persze kiröhögtem, és azt mondtam neki, hogy elment az esze. Itt senkit sem fogok átvinni. Soha! De most már látom, hogy sorsszerű események követik egymást. Nem mindig az történik, aminek normális esetben történnie kellene. – Különös – ismerte el Heri. – Honnan tudhatta, hogy éppen háromezer év múlva fogok erre járni? – Ezek a varázslók bámulatos dolgokra képesek – lihegett az evezéstől a Révész. Az izzadtság most már patakokban folyt a homlokáról, a fekete szerkója pedig lucskosra izzadt rajta. – Igen, ezt tudom – mosolyodott el Heri. – Én is láttam már egyet és mást. – A csomagot egyébként még nem szabad felbontanod. Azt mondta az a druida, hogy csak akkor nyithatod ki, ha eléred a Frászkarikát. – Az meg micsoda? – kérdezte érdeklődve Heri. – Belzebub tarajára! – lepődött meg a Révész. – Idejössz az Alvilágba, és még azt sem tudod, hogy mi az a Frászkarika? Heri feszengeni kezdett, mert a szitu kínos volt mint fényes nappal meztelenül végigsétálni egy forgalmas főutcán. – Nem tudom – vallotta be végül. A Révész behúzta az evezőket, mert megérkeztek. A csónak halkan siklott még egy ideig a rettenetes folyadékon, majd magától kicsúszott a homokos partra. – A Frászkarika egy tűzkör. Itt van nem messze. Az a Pokol lejárata. Rajta keresztül lehetséges lejutni oda ahol aztán ott áll tárva nyitva a Pokol Kapuja. Azt kellene bezárnod. De el sem tudom képzelni, hogy lehetnél rá képes. És ha minden igaz, csak úgy özönlenek kifelé rajta keresztül a pokolbéli szörnyetegek, élőhalottak, vámpírok. – A Révész megborzongott. – Én mégis meg fogom próbálni! – ígérte meg Heri. – Rendben van, fiú! Vidd a csomagod! És ha még életben vagy, ingyen visszaviszlek a másik partra. – Hú, az irtó rendes volna a bácsitól! – mosolyodott el Heri. – Már éppen azon tanakodtam, hogyan fogok hazatérni. – Szerintem sehogy – sajnálkozott a Révész. – De kegyelettel fogok rád emlékezni az idők végezetéig, mert olyan remekül elbeszélgettünk. Persze csak akkor, ha még itt leszek, és nem lesz addig leépítés. Az ember soha nem tudhatja, mi lesz vele. Hát még egy halott!
22. A Frászkarika Heri búcsút intett. Hátára kapta a túlélőfelszerelését tartalmazó ultrakönnyű hátizsákot, ami alig fele olyan nehéz volt, mint ő maga kétszer. Hóna alá szorította a kis dobozt, amit a druida küldött neki, majd elindult arra, amerre a Révész magyarázta. Homokos, sivatagos tájon kelt keresztül. A mennyezetből, ami rettentő magasan volt, de azért volt, továbbra is zöldesszürke fény áradt. Eléggé lehangoló árnyalatú színben világította meg a tájat, amely teljesen kihaltnak és reménytelennek látszott. Sem növények, sem állatok, sem emberek nem voltak sehol. Sőt, még köveket sem látott sehol. Heri éppen felért egy hatalmas homokdűne tetejére, amikor elállt a lélegzete. Alatta, körülbelül kétszáz lábnyi mélységben, ott lángolt egy tűzkör. – A Frászkarika! – suttogta Heri. – Bizony, ez az! – mondta valaki. Heri majd meghalt ijedtében. – Ne félj, csak én vagyok! – mondta neki a hang. Heri még egyszer körbefordult, de senkit nem látott. Először arra gondolt, miközben majd becsinált ijedtében, hogy biztosan valami rettenetes erejű mágikus lény játszadozik vele. De amikor a hang ismét megszólalt, Heri rádöbbent, hogy nem valahonnan körüle, hanem a dobozból jön a hang. – Ki az az én? – kérdezte Heri óvatosan, és a földre engedte a hátizsákját, hogy így könnyebben mozoghasson. A kezébe vette a Szent Ebonitrudat, amit egyszer régen atyai jóakarójától, a nagy írótól, K. B. Rottringtól kapott. Amióta tropára ment a varázspálcája, ezt használta, ha varázsolni akart. – Hát én! – hallatszott a dobozból. – Én! – Én? – kérdezte Heri. – Én bizony! – mondta neki a hang. – A Szent Ebonitrudat pedig elteheted, mert nem lesz most rá szükséged. Később viszont annál inkább. De ne szaladjunk annyira előre. Heri majd megőrült a kíváncsiságtól. – Nem akarod esetleg kibontani a csomagot? – kérdezte Herit a hang. Heri akarta. Bozótvágó kiskésével, amit egy mozdulattal át lehetett alakítani ivópohárrá, elvágta a műanyag zsineget, majd óvatosan kibontotta a műanyag dobozt. Valami azonnal a levegőbe szökkent. Heri szíve majd megállt, annyira megdöbbent. A dobozban egy varázsgömb lapult, ami most előtte lebegett! – Üdvözöllek! – mondta a varázsgömb, és felfénylett, mint egy monitor, amikor bekapcsolják. – Hello… – mondta bizonytalanul Heri. – Térjünk a tárgyra, mert az idő roppant kevés, ha jól sejtem, nemsokára vége lesz a könyvnek. Ha addig nem sikerült teljesítened a lehetetlen küldetésedet, akkor vége lesz a világnak. Ebből logikusan következik, hogy nem lesz több Heri Kókleres könyv sem. És akkor miből fogsz majd megélni, fiacskám? – Ne nevezz fiacskámnak! – mondta dühösen Heri. – És ne riogass! Amúgy is alaposan be vagyok trágyázva. Attól félek, olyan pokoli ügybe keveredtem, amiből egyedül már nem tudok kimászni. – Okos fiú vagy te, Heri Kókler! – dicsérte meg a varázsgömb. – Nagyon világosan látod, hogy mi a helyzet. Éppen ezért vagyok én itt. Azért küldtek, hogy segítsek neked. – Makk Ász küldött, ugye? – kérdezte Heri. – Igen is meg nem is – felelte talányosan a varázsgömb. – Hogyhogy? Nem értem… – nézett nagyot Heri. – Egyelőre nem mondhatok többet. De ha eljön az idő, magad is megtudod, mi az ábra. Addig elégedj meg annyival, hogy majdnem mindent tudsz. A lényeg, hogy nem vagy egyedül. Sokan szeretnék, hogy sikerüljön bezárni a Pokol Kapuját, és persze olyan is akad, aki nem akarja, hogy sikerrel járj. De a lényeg, nem vagy egyedül! Amikor segítségre lesz szükséged, meg fogod kapni a segítséget. – Őszintén megmondom, hogy egy kukkot sem értek az egészből – vallotta be Heri. – Nem baj, fiú! Majd én megmondom neked, hogy mit kell tenned – bíztatta a varázsgömb. – Sosem fogom kitalálni – mosolygott kényszeredetten Heri. – Csak nem a Frászkarikán keresztül kell leszállnom az Alvilágba, a Pokol Kapujához? – De bizony! – mondta a varázsgömb. – És tudod-e, hogyan kell belépned a Frászkarikába? – Nos, hát, izé… honnan a nyavalyából tudnám? – vonogatta a vállát Heri. – Na látod! Most éppen olyan helyzetben vagy, hogy jól jön, ha itt van veled egy barát. – Te talán tudsz segíteni? – kérdezte Heri. – Azt éppen nem, de ha bárkivel szeretnéd megbeszélni a problémáidat, akkor itt vagyok neked én. Bármikor bizalommal fordulhatsz hozzám. – Szép kis segítség! – csóválta a fejét Heri. – Ne becsüld le soha azt, amid van! – bölcselkedett a varázsgömb. – Rendben – hagyta rá Heri, és kissé csalódottan leült a homokba, hogy onnan bámulja a Frászkarikát. – Sikerült már megoldást találnod? – kérdezte a varázsgömb egy fél óra múlva. – Nem – vallotta be Heri. – Igazából fogalmam sincs, hogy mit is tegyek. A Frászkarika egy kör alakú tűzfüggöny. A lángok több láb magasba csapnak, és ha jól látom, folyamatosan égnek. Esélyét sem látom annak, hogy oda bárhogy is besétáljak, netán beugorjak. Jó volna, ha valaki megmondaná, hogy most mit tegyek. – Hát miért nem ezzel kezdted? – kérdezte a varázsgömb. – Mit szólnál hozzá, ha most felhívnánk Makk Ászt, és megkérdeznénk tőle? Heri felpattant a földről. – Micsoda? Te képes vagy felhívni Makk Ászt? – Természetesen – mondta könnyedén a varázsgömb. – Egy varázsgömbnél ez tényleg minimális szolgáltatás. De ne feledd, csak egyszer hívhatjuk fel. Legközelebb már csak a közönség segítségét veheted igénybe. Szeretnéd, ha tárcsáznék? – Naná! – mondta Heri elánnal. A varázsgömb felfénylett, majd bejelentkezett Makk Ász szellemképe. – Itt Makk Ász emelt díjas vonala. Mi tetszik? – Én vagyok az, Here, Hepi, Hevi, azaz Heri Kókler! – dadogta izgalmában a fiú. – Á, te vagy az, fiam! – örvendezett láthatóan Makk Ász. – Remek hír, hogy átjutottál. Ezek szerint a csomagot is megkaptad? Heri csak bólogatni tudott.
– Akkor most azt a kérdést szeretnéd feltenni, hogy vajon hogyan juthatsz keresztül a Frászkarikán, igaz? – kérdezte Makk Ász, akár egy jós. Heri néma áhítattal nézett, szólni nem tudott, és még mindig csak bólogatott. – Én megmondom neked a választ, fiam – nevetett a druida. – Sehogy! – Hogy? – lepődött meg Heri. – Ismétlem, sehogy! A Frászkarikán ugyanis nem lehet átjutni. Lehetetlenség! Egy ördögi körről van szó, amelyet pokoli gonoszsággal és precizitással tökéletesen betörésbiztosra építettek meg. Nem is ragozom tovább, mert lefogadom, hogy magad is azonnal kitalálod, hogy ki alkotta ilyen istentelenül rafináltra. Heri bólintott. – A Frászkarika azért készült, hogy soha, senki ne tudjon rajta keresztül a Sátán akarata ellenére alászállni a Pokolba. A Frászkarika egy csapda! Ha be akarsz menni a lángokon át, vagy ha át akarsz ugrani a tűzkörön, akkor halál fia vagy! Nincs megoldás, nincs kódfeltörés, nincs semmi, amivel kikapcsolhatnád. – De akkor mit tegyek? – kérdezte a reménytelenség fojtogató érzésével küszködve Heri Kókler. – Ki kell kerülnöd – hahotázott Makk Ász. – Mint ahogy azt már évezredekkel ezelőtt is megtetted. – De hiszen még soha nem jártam itt! – tiltakozott Heri. – Dehogynem! Tudod, mondtam neked, hogy az ősi, szent iratok, amiket magam írtam, bizonyítják, hogy egyszer már sikerült bezárnod a Pokol Kapuját. Na, ez is akkor történt. Herinek felrémlett valami zavaros emlék, amit akkor sem teljesen értett, mert annyira paradox volt, mint az a Mőbiusz-szalag, amit Fószer mutogatott. – A Frászkarika csak a kóbor apácák megtévesztésére készült – nevetgélt Makk Ász. – Ne vesztegesd rá az idődet. – Sosem tennék ilyet! – felelte Heri, és felvette a hátára a hátizsákot. – Helyes! Akkor most menj balra tizenöt lépést, aztán fordulj meg háromszor a saját tengelyed körül. – Mi lesz akkor? – kíváncsiskodott Heri. – El fogsz majd szédülni – avatta be Herit a titkos tudásba Makk Ász. – Azt akár itt is megtehetném. Minek menjek akkor előre éppen tizenöt lépést? – Herin látszott ám, hogy nem ostoba gyerek. Olyanokat tudott kérdezni, hogy még egy hal is csak némán tátogott tőle. – Azért fiam, mert ott találod majd a Művészbejárót. Azon keresztül nyugodtan besétálhatsz. Senki és semmi nem fog megállítani. Heri egyik ámulatból a másikba esett. De nem habozott sokáig, mert tudta, a sok habozás a mosószer dolga, nem pedig az emberé. Inkább fogta magát és úgy tett, mint ahogy az előbb a druida felvázolta. Odasétált, ahová kellett, előírásosan megforgott háromszor a tengelye körül, aztán besétált, akár a látogató a múzeumba. Pokoli látvány fogadta!
23. A Pokol Kapuja A Művészbejáró ajtaját Heri finoman csukta be, nehogy a zajra valaki felfigyeljen. De felesleges volt mindenfajta óvatoskodás, aggodalmaskodás! A kutya sem törődött vele! Ahová Heri megérkezett, akkora volt a hangorkán, hogy a fiú kis híján megsüketült. Két kezét a fülére szorította, a feje majd szétpukkadt, az idegei megfeszültek. Még volt annyi lélekjelenléte, hogy a túlélőfelszereléséből elővegye a hangorkánkabátját. Erejének végső tartalékaival, nagyon igyekezve azon, hogy meg ne süketüljön, vagy el ne ájuljon közben, felvette a mágikus ruhadarabot. Utána lerogyott a földre, és onnan figyelte, amint a tárva nyitva lévő Kapun keresztül fénysebességgel áramlanak kifelé a Pokol különféle rettenetes lakói. Hatalmas, több láb átmérőjű, mattfekete fénnyel villódzó energiafolyam áradt a Kapuból, és felfelé, a Földi világ felé áramlott, egy olyan lyukon keresztül, amelyet vélhetően ez a rettenetes energia-áramlat ütött a plafonban. A varázsgömb hangtalanul gurult elébe, és beszélni kezdett: – Nem erre számítottál? – kérdezte. Heri kicsit jobban lett, ezért már képes volt arra, hogy meglepődjön azon, hogy vajon hogyan lehetséges az, hogy ebben a pokoli lármában is simán megérti, amit a varázsgömb kérdez. – Nem kell hallanod, amit mondok. Nem hangokkal, hanem gondolatokkal kommunikálok – avatta be a titokba Herit a varázstárgy. – Ez volna a Pokol Kapuja? – kérdezte Heri. – Egyáltalán nem ilyennek képzeltem! – Nem, ez nem a Pokol Kapuja! – nyugtatta meg a varázsgömb, amely láthatóan Heri gondolatait is érzékelte. – Nem? – hökkent meg Heri. Még mindig nehezen viselte, hogy itt semmi sem az, aminek először látszott. – Ez csak egy amolyan átvivő kapu. Sok ilyen van belőle, hiszen milliónyi élőhalott áramlik innen felfelé naponta. Egyetlen kapu nem volna elegendő a világ elözönléséhez. Az, amit mi keresünk, sokkal lejjebb található. Azon a sárga úton kell mennünk, nem, nem azon, amelyen Dorothyt látod kolbászolni, hanem ami ott van jobbra tőle, és ereszkedik lefelé a mélybe. Igen, az az! Ott lesz lent a Pokol Kapuja. – Ha jól sejtem, ezt az egyet kell bezárni ahhoz, hogy az összes többi is bezáródjon. – Így van, okos fiú vagy te, Heri! – dicsérte meg a varázsgömb. Heri feltápászkodott, majd elindult az úton lefelé. Ment mendegélt, ki tudja meddig és mennyit, amikor észrevette, hogy egészen leért a Pokolba. Rettenetes kénkőszagú bűz marta az orrát, a nyálkahártyáját, a légcsövét és már lassan a tüdejét is. A hőség pedig egyre nőtt, növekedett. Heri levette már a hangorkánkabátját, hiszen nem volt rá többé szüksége, mert a rettenetes zajforrást réges-régen a háta mögött hagyta. Most már csak a farmernacija és az izompólója maradt rajta. A biztonság kedvéért még magára terítette a Láthatatlanná Evő köpönyegét is, nehogy meglássa vagy megrágja valaki, aki netán éppen rá vadászna. Azonban feleslegesen aggódott, a világon senki nem akarta sem elkapni, sem bántalmazni, megenni meg pláne nem! Sehol nem voltak őrök, sem halottak, sem kóbor lelkek, se senki. Csak mindenütt a sárga homok csillogott. A sárga út, amely továbbra is lefelé vezetett, teljesen új építésűnek tűnt. Heri már órák óta gyalogolt rajta, amikor úgy érezte, megéhezett, megszomjazott. Előkapta a cókmókjából a jóféle hazait, megtömte a majmot, aztán még ivott is utána egy jót. Amikor újra komfortérzete lett, folytatta a gyaloglást lefelé. – Hamarosan megérkezünk! – jelentette ki a varázsgömb. Heri ösztönösen lelassította a lépteit. – Így viszont tovább fog tartani – jegyezte meg a varázsgömb. – Pontosan két héttel. Heri újra felgyorsított, de közben előhúzta a még régebben, néhány könyvvel ezelőtt totálkárt szenvedett varázspálcája helyett a Szent Ebonitrudat,
és lélekben felkészült mindenre. Átfutott rajta életének eddigi tizenhat vagy mennyi éve. Keseregve arra gondolt, jó volna még élni, semmiképpen sem kellene ilyen tragikusan fiatalon elhunyni, és inkább nagy pénzekért, további nagy sikerű részekben kellene szerepelni. – Ne félj! – susorogta egy pszichiáter megnyugtató hangján a varázsgömb. – A félelem nyitottá tesz. Lecsökken az energiaszinted, beszürkül az aurád, csöpögni kezdenek a csakráid, a reflexeid lelassulnak, az észlelésed és az érzékszerveit eltompulnak. Ha félsz, akkor még azzal sem tudsz majd megbirkózni, amit egyébként simán megoldanál. Görcsössé válsz, mint egy fenyődeszka, és a végén már semmi hasznodat sem lehet majd venni. Inkább fókuszálj arra, hogy te vagy az emberiség utolsó reménye. Érezd, hogy felülemelkedsz ezeken a nevetséges problémákon, amelyek eddig foglalkoztattak, és igenis megembereled magad. – Hát jó… – mondta Heri, miközben kondicionálta magát, hogy nem fog félni. Arra gondolt, hogy ő igenis egy tökös varázslópalánta, és ha törik, ha szakad, most itt be fogja zárni a Pokol Kapuját, mert csakis így lehet megmenteni a világot. Miközben ezzel az autogén tréninggel vesződött, már meg is érkeztek a helyszínre, amely szinte semmiben sem különbözött az eddigi tájtól. Sivatagos, homokos talaj ropogott a bakancsa alatt, de közvetlenül előtte ott állt az objektum, amelyért ebben a könyvben minden eddigi cécó folyt. – A Pokol Kapuja! – mondta Heri ámulattal a hangjában. Megtörölte a szemüvegét, hogy jobban lásson. Utána pedig a homlokát törölte meg a zsebkendőjével, hogy ne izzadjon annyira a pokoli melegben. Amikor mindezzel megvolt, tanulmányozni kezdte a pokoli tárgyat. A Kapu csak úgy ott állt a semmi közepén. Igazából nem sokkal volt nagyobb, mint ő maga. Erősnek, robosztusnak tűnő ajtófélfáinak tetején ott ült két tökfej. Az egyik láthatóan iszonyatosan kancsal volt, a másik, a jobb oldali viszont legalább ugyanannyira bandzsított. – Szia Heri! – üdvözölték a tökfejek. Heri nagyon meglepődött, hiszen rajta volt a Láthatatlanná Évő köpönyege, de ezek mégis meglátták. – Hát ti kik vagytok? – kérdezte Heri csodálkozva, hogy őt itt már ismerik. – Hát nem emlékszel? Mi vagyunk a mindent látó őrszemek. És azért látunk, mert ez itt a Pokol Tornáca. Itt nem működik a varázslatos köpönyeged. De ezt már a múltkor is mondtuk… – Nem emlékszem – vallotta be Heri. Már meg sem lepődött, hogy a gondolataiban olvasnak egyesek. Vagy ezek a kettesek. – Semmi baj, legutóbb is ezt mondtad. Már kezdjük megszokni. – Legutóbb? – kérdezte Heri a fejét rázva. – Persze! – vigyorogtak a tökfejek. Fejenként egy foguk volt, de azt is csak esztétikai okokból viselték, hiszen rágniuk soha nem kellett vele. – De hiszen én még soha nem jártam itt – hebegte Heri erőtlenül. – A múltkor is ezt mondtad – nevetgéltek a tökfejek. Heri rettentően csodálkozott, de eszébe jutott az, amit Makk Ász már többször is bizonygatott neki. Tényleg sikerült már egyszer bezárnia a Pokol Kapuját. Tehát ez valóban nem valami legenda, hanem valóság! Hiszen ezek a mindent látó őrszemek is látták már itt egyszer. Heri érezte, hogy némi remény költözik a lelkébe. Ekkor a tekintete a két tökfej közé kifeszített transzparensre tévedt. – „Ki itt belépsz, hagyj fel minden regénnyel” – olvasta félhangosan. – Ne törődj vele, Heri, ez csak amolyan ostoba propagandaszöveg – bíztatta a varázsgömb. – Csak a pokoli lélektani hadviselés része. Olcsó duma! Hiszen még fizetned sem kellett érte, hogy elolvasd! Heri kénytelen-kelletlen, de igazat adott a varázsgömbnek. Ekkor hirtelen összerezzent, mert észrevett egy csontvázat, amelyik éppen a Pokol Kapujának tövében üldögélt. Fekete napszemüveget viselt, mást semmit. Biztosan azért, mert a napszemüveg öltöztet. – Atya Isten! – motyogta zavartan a fiú. – Dehogyis, kishaver – nevetett a csontváz. – Én a biztonsági őr vagyok. De azért köszi, és jól esett… – Én pedig Heri Kókler lennék – mutatkozott be a fiú. – Na, és mi járatban vagy errefelé, ahol a madár se' jár? Olyan ismerősnek tűnsz. Ha volna agyam és memóriám, biztosan emlékeznék is a nevedre, mert annyira emlékeztetsz engem valakire. – Azért jöttem, hogy bezárjam a Pokol Kapuját – mondta őszintén Heri. – Csak nyugodtan – mondta az őr, és elővett egy banánt, majd komótosan meghámozta és enni kezdte. – De, de – nyögte Heri, és ledöbbenve figyelte, hogy a banán valahol eltűnik lefelé menet, de az biztos, hogy nem a biztonsági őr gyomrában, mert az nem volt neki. – Most biztosan azt akarod kérdezni, hogy nem zavar-e engem, ha bezárod a Pokol Kapuját? Heri bólogatott. – Egyáltalán nem – rágcsálta a banánt teli pofával a csontváz. – Az meg hogy lehet? – tudakolta Heri meglepetten. – Az a helyzet, hogy nekem nem tartozik munkaköri kötelességeim közé, hogy megakadályozzalak téged abban, hogy bezárd a Pokol Kapuját. Csak arra kell figyeljek, hogy ne okozz rendbontást. – És a Pokol Kapujának bezárására irányuló kísérlet nem minősül rendbontásnak? – kérdezte Heri továbbra is meglepetten. – Nem! – mondta határozottan a banánevő biztonsági ember. – Az meg hogy lehet? – tudakolta tovább Heri. A csontváz gyertyát gyújtott, hogy jobban rá tudjon világítani a lényegre. – A Pokol Kapujának bezárási kísérlete azért nem minősül rendbontásnak, mert a Pokol Kapuját nem lehet bezárni. Tehát, aki ezzel próbálkozik, az lényegében úgysem követ el törvénysértést. – És ha mégis sikerülne bezárnom a Pokol Kapuját? – kérdezte óvatosan Heri. – Az bizony nagy baj volna, mert akkor meg kellene hogy öljelek. De mivel ezt úgysem tudod megtenni, javaslom, inkább legyünk jó haverok.
24. A vég Heri hümmögött. Mindaz, amit az imént hallott, meglehetősen bizarr volt. De ami még rosszabb, a lelkében újra elültette a kételynek azt a halovány kis szikráját, amitől aztán szépen lassan, ismét bizonytalankodni kezdett önmagában és abban, hogy képes lesz-e valaha is bezárni majd a Pokol Kapuját. Az őr egyelőre láthatóan jámbornak tűnt. Ám aggasztónak látszott, ha sikerrel járna mégis, azonnal lesz itt egy halálos ellenség, aki vélhetően azonnal meg akarja majd ölni. Heri úgy gondolta, jobb lesz ezzel a halott biztonsági emberrel máris nagyon jó kapcsolatot kialakítani, hátha akkor mégsem fogja azonnal megölni. Hátha lesz annyi ideje, hogy elmeneküljön. – Hogyan haltál meg? – kérdezte meg haverkodó hangnemben Heri. – Tipikus munkahelyi balesetet szenvedtem – felelte a biztonsági őr. – Legalább is, ami a biztonsági őr szakmát és az őrző-védő munkakört jellemzi.
– De mi történt? – kérdezte kegyelettel Heri. – Régebben éjjeli őr voltam egy nagy gyárban, ahol a semmit gyártották. Egyik nap, azaz éjszaka, halálra untam magam. Ez volt a közvetlen halálok. – Kellemetlen lehetett – jegyezte meg Heri. – Bizony, az volt. Azóta itt kell vezekelnem. – Köszönöm a felvilágosítást. De ha nincs ellene kifogásod, én munkához látnék. – Csak dolgozz nyugodtan – eszegette tovább a banánját az őr. – Ha meghalnál közben, ne ess kétségbe. Nem nagy ügy! Jönnek érted a démonok, és magukkal visznek. A lényeg, hogy ne ellenkezz, mert akkor megkínoznak, ami nem kellemes. Heri megborzongott. – Ne foglalkozz vele! – súgta a fülébe a varázsgömb. – Tudományosan nem megalapozott, hiedelmeken alapuló, vallási elemekkel átszőtt, zavaros világ nézetének valóságosságát semmi nem bizonyítja egyértelműen. Látszik rajta, hogy agyára ment már az egyedüllét. Heri bólintott, majd a hátizsákjának tartalmát kiöntötte a földre. – Hát ezek meg micsodák? – kérdezte meglepetten, amikor a sok ismerős cucc között a hatalmas lakatot, a láncot és a két fogpiszkálót meglátta. – Egészen biztos vagyok benne, hogy ilyesféle tárgyakat én nem hoztam magammal. – Ne lepődj meg! – mondta a varázsgömb. – Most egy olyan helyen állsz, ahol megszűnt létezni az idő. Ez a hely nincs is, meg van is. A múltban is van, meg a jövőben is, de te mindig jelennek fogod tapasztalni, mivel itt vagy. Olyan események történhetnek itt, és olyan jelenségeket tapasztalhatsz majd, amelyekre nincsen logikus, racionális magyarázat. – He? – kérdezte Heri jogosan, mert nem szerette a homályos dumákat. – Azt akarom mondani, hogy ezeket a cuccokat nem most tetted bele a hátizsákodba, hanem háromezer évvel ezelőtt, amikor legutóbb is itt voltál. – Nem voltam itt! – próbálkozott Heri erőtlenül, de már sejtette, hogy nem biztos, hogy így van. Vagy volt… Vagy lesz… – Tiszta őrület! – mondta aztán teljesen jogosan. Megrázta a fejét, és igyekezett a tárgyakra koncentrálni. – Mire jók ezek a holmik? – kérdezte a varázsgömböt. – A lakat értelemszerűen arra szolgál, hogy belakatold vele a Pokol Kapuját – felelte a varázsgömb. – A lakatba pontosan illik a Moszkvicsslusszkulcs, amit ugye magaddal hoztál? – Magammal hoztam – bólogatott Heri. – Akkor minden rendben van! – könnyebbült meg a varázsgömb. – A két fogpiszkáló egy-egy hatalmas, zanzásított gerenda. Azért vannak jelenleg ebben a kicsinyített formában, hogy könnyebben tudd őket szállítani. Amikor rájuk böksz a varázsrudaddal, és azt mondod, „Bazilesz Borovikusz”, akkor a két fogpiszkálóból bazinagy borovifenyő gerenda lesz. Nem kell mást tenned, minthogy bedeszkázod vele az ajtót. De nem akárhogyan, hanem keresztben. Ennek mágikus jelentősége van. Ez a szent formáció legyengíti az Ördögöt, amikor majd hamarosan megérkezik, és dühében meg akar ölni. – Egek! – sápadt el Heri. – Az Ördög ide fog jönni? – hörögte elfúló hangon. – Mit gondoltál? – kérdezte a varázsgömb kissé türelmetlenül. – Be fogod zárni a Pokol Kapuját, ezzel keresztbe teszel a Sátán grandiózus világmeghódító terveinek. Nem gondolhattad komolyan, hogy ezt szó nélkül hagyja majd?! – De… de… mit fog tenni? – kérdezte Heri elfúló hangon. Érezte, hogy teljesen kiveri a víz, de ez a veríték jeges volt a félelemtől. – Meg akar majd ölni. De nem tud, mert a Pokol Kapuja be lesz zárva. Ő azon az oldalon, te pedig ezen az oldalon leszel. Jó kis szitu, igaz? – Heri esküdni mert volna, hogy a varázsgömb most kacarászik. – De ugye nem tudja áttörni? – kérdezte Heri. – Fogalmam sincs – felelte az igazságnak megfelelően a varázsgömb. – Ne feledd, hogy én nem a Mindenható Egyigaz Atyaúristen vagyok, hanem csak egy mágikus tárgy. Honnan tudhatnék ilyen dolgokat? Na, de ne rémüldözz már annyit feleslegesen, mert ha nem igyekezel, akkor időnek előtte ideér az Alvilág Ura. Most éppen feketemisét celebrál saját magának, de ha végez, holtbiztos, hogy eljön érted, és kiragadja földi porhüvelyéből a lelkedet. – Rendben! – hebegte Heri. – Nem foglalkozom ezekkel a zavaró semmiségekkel, amiket mondtál. – Remegő kézzel fogta a hátizsákját és kirakosgatta belőle azokat a nagyon fontos célszerszámokat és a hozzávaló tárgyakat, amelyekkel a Pokol Kapujának bezárását kellett véghezvinnie. – Pedig reméltem, hogy az Ördög éppen alszik, netán mást csinál majd, amíg én itt dolgozgatok a Pokol Kapuján – mondta a varázsgömbnek. – Naiv srác vagy – kapcsolódott a beszélgetésbe a biztonsági őr csontváza. – Hát nem tudtad, hogy az Ördög nem alszik?! Álmatlanságban szenved. Ha elalszik, akkor rögtön a Paradicsomról álmodik. De ettől meg azonnal felébred és dühöngeni kezd, mert kizárták onnan. Vagy ezt sem hallottad? – De, de – bólogatott Heri. – Hallottam már erről. – Na azért – mondta a csontváz, és még mindig a banánt eszegette. Heri csodálkozott, hogy miért eszi ilyen lassan. Meg sem kellett kérdeznie, az őr máris felelt neki a fel nem tett kérdésére. – Azért, mert csak ez az egy banánom van. Évezredek óta ezen nyámmogok. Volt még egy sülthalam is, de az belerepült a számba, én meg reflexszerűen, de kicsit ostoba módon befaltam. Látod, itt van a csontváza a földön. Heri megnézte, és el kellett ismernie, hogy tényleg ott volt a biztonsági őr mellett a földön a felismerhető formájú szálkahalom. – Hello – mondta Heri feleslegesen, de választ nem kapott. Hogyan is kaphatott volna, hiszen a halak nem tudnak beszélni. – Igyekezz! – ösztökélte a varázsgömb. – Érzem, hogy mindjárt jön a vég. Heri szeme nagyra kerekedett, majd ezerrel dolgozni kezdett. Felnagyította a fogpiszkálókat, keresztben beszegezte, becsavarozta a hatalmas gerendákkal az ajtókat, rátekerte a láncot az egész objektumra, majd a Moszkvicsslusszkulcs segítségével bezárta a nagyon bonyolult biztonsági zárat. Amikor készen volt, lihegett, mert kutyául elfáradt. – Bezártam – mondta végül. – Hiszem, ha látom – kacarászott a biztonsági őr. Herinek az az érzése támadt, hogy a csontváz vak, mert mindig egy pontba nézett, ami soha nem arra volt, ahol ő. Odalépett elé, és mindenféle csúnya dolgokat mutogatott neki az ujjával meg az öklével. De a biztonsági őr nem reagált! Nem találjátok ki, hogy mit csinált! Ette tovább a hülye banánját! Heri heherészni kezdett magában. Arra gondolt, ha ez a biztonsági őr tényleg totál vak, akkor soha nem fogja észrevenni, hogy bezárta a Kaput. Ergo, nem akarja majd emiatt megölni. – Tényleg vak vagyok, de mivel olvasok a gondolataidban, ezért ne hidd azt, hogy nem foglak majd megölni, ha netán tényleg sikerülne bezárnod a Kaput – mondta fenyegetően a csontváz.
Heri ismét meglepődött. Kezdett az agyára menni, hogy idelent mindenki, még egy egyszerű, halott biztonsági őr csontváza is olyan varázserővel bírhat, mint a gondolatolvasás. – Hát akkor ölj meg! – mondta Heri dühösen, amolyan minden mindegy alapon, és rászegezte a varázspálcaként forgatott Szent Ebonitrudat. A biztonsági őr laza mozdulatot tett a csontos kezével, mire a varázstárgy kirepült Heri kezéből, és a földre pottyant. – Ne fenyegess! – javasolta a biztonsági őr maradványa. – Egyelőre nem öllek meg, mert a puding próbája az evés. Ha ideér az Ördög, és tényleg nem tudja kinyitni a Kaput, akkor úgy veszem, hogy sikerült bezárnod. De addig téged is megillet az ártatlanság vélelme. Heri a csuklóját dörzsölte. A mágikus erő, ami kiragadta belőle a Szent Ebonitrudat, kissé megégette a bőrét. De nem volt ideje már azon filózgatni, hogy most mit is kellene tennie, meneküljön, vagy ne meneküljön, mert hirtelen megremegett az összes díszlet, a Pokol Kapuja pedig minden eresztékében recsegni, ropogni kezdett. Herit váratlanul rettenetes forróság öntötte el. Először arra gondolt, biztosan felszökött a láza, de a második gondolata már sokkal közelebb állt a szürreális valósághoz. Hangosan döngő léptek jelezték, hogy nagy dérrel-durral, iszonytató haragjában bömbölve közeledik az Alvilág Ura. – Jujjuj! – mondta Heri nagyon is jogosan. Valami történt. Valami olyan, mint amikor olajat öntenek a tűzre. A Pokol tüze úgy égett, olyan forrón lángolt, hogy Heri Kókler azt hitte, mindjárt leég a bőre, a haja megolvad, ragasztott sebhelye pedig elpárolog a homlokáról. Monogramos izompólójában lötyögő vajkemény testét megfeszítette, hernyótalpas cipőjének sarkát a homokba süllyesztette, a hátát pedig totál erővel nekivetette az előzetesen gondosan beszegezett, bedeszkázott és belakatolt nyílászárónak. Ám ebben a pillanatban észrevette, hogy az Alvilág Ura, kampós végű farkával, rafinált módon el akarja tulajdonítani tőle a minden zárat nyitó, éppen ezért csodatévő erővel rendelkező Moszkvicsslusszkulcsot, amely a nagy izgalmak közepette valahogyan a földre esett. Heri szeme rémülten kidülledt, mint egy kőkeményre pumpált békának. A Kapu tetején a két hatalmas tartóoszlopon, gonosz vigyorral világított a két mindent látó őrszem, mintha csak annak örültek volna, hogy korunk hősének ezúttal nincs semmi esélye. De Heri Kókler nem adta fel, mert tudta, minden nagy kapu mellett szokott lenni egy kis kapu is. Ez volt az a gondolat, amitől fordult egyet a környező világ, és amitől kizökkent az idő. Heri megbabonázva figyelte, amint a Szent Ebonitrúd magától felemelkedett a levegőbe, és lebegni kezdett. A Moszkvicsslusszkulcs egy picikét arrébb ugrott a földön, így az Ördög farka most már rossz helyen kurkászott utána. Heri pillantása balra, lefelé esett, mert megérezte, hogy onnan nézi valaki. Aztán azt is megérezte, hogy eközben ő is néz onnan valakit, aki sokkal hatalmasabb nála. Amikor ráébredt, hogy mindkét nézelődő ő maga, akkor kezdett el igazán csodálkozni, hiszen soha nem nyomott volna magába drogokat. – Kicsi Én! – szalad ki az egyik száján. – Nagy Tesó! – mondta ujjongva a bokáig érő kisfiú, aki szintén ő volt, és teljes erőből azon igyekezett, hogy megakadályozza, hogy a Pokol Kapujának kicsinyített mását az Ördög kicsinyített mása betörje. A kisebbik Pokol Kapuja is szakasztott úgy nézett ki, mint a nagyobbik. Be volt szépen, lelkiismeretesen deszkázva, hatalmas lánc ölelte körül, és még precíz lakat is lógott rajta. A kis Heri is ugyanolyan elszánta őrizte, mint a nagyobbik változat. – Te én vagyunk? – kérdezte Heri önmagát. Talán azért volt ilyen zavaros a gondolatmenetük, mert az Ördög hatalmas mancsával óriásikat ütött a jobb sorsra érdemes nyílászáróra. – Heri Kókler! Te mocskos kis fattyú! Hogy merészelted bezárni a Pokol Kapuját? Azonnal nyisd ki, hallod-e!? Ha nem nyitod, rettenetes halálod lesz! Ha viszont engedelmeskedsz, megjutalmazlak, gazdaggá teszlek, visszaadom a szüleid lelkét. Heri érezte, hogy hatalmába keríti a kísértés. A szülei lelkét nagyon szerette volna visszakapni. De aztán győzött benne a józan ész, mert eszébe ötlött, hogy a Sátánnak hinni a létező legnagyobb ostobaság. – Nem nyitom ki! – kiáltotta vissza a kicsi és a nagy Heri. – Inkább meghalok, de nem engedem, hogy elpusztítsd a világot. Az Ördög minden eddiginél rettenetesebb ökölcsapásokkal kezdte ütlegelni a Pokol Kapuját, de semmire sem ment vele, hiszen az objektum tuti módon be volt zárva. – Most jön az a rész, hogy meg kell öljelek! – ugrott fel a helyéről a biztonsági őr csontváza. – Látom, hogy tényleg bezártad! Ez viszont maga után vonja azt, hogy végeznem kell veled. – Nem hagyhatnál inkább életben? – próbált alkudozni Heri. De a csontváz hajthatatlan maradt. Talpra szökkent, mint ahogy már említettük, majd éppen arra készült, hogy rávesse magát Herire, és csontos ujjaival megszorongassa a nyakát, amikor rálépett a banánhéjra. Akkorát esett, hogy a feje lerepült a nyakcsigolyájáról, és messzire gurult. – Végre, bosszút állhattam! – lihegte a gyilkos banán. – Évezredek óta rajtam nyámmogsz, de ennek mindörökre vége. Végre! Most már szabad vagyok, akár a madár! – mondta, és elszaladt, pedig nem is volt lába! Heri úgy érezte, most jött el az ideje annak, hogy menekülni kezdjen. Felkapta volna a földről a Moszkvicsslusszkulcsot és a Szent Ebonitrudat, de a keze csak a homokot markolta. A Moszkvicsslusszkulcs ugyanis szőrén, szálán eltűnt. Igazából nem tűnt el, csak rossz kezekbe került. Pokoli rossz kezekbe! Heri döbbenten fordult hátra, de már késő volt, mint a bánat, ami eb gondolat. Az Alvilág Ura rendkívül ügyes, kampós farkával átnyúlt a kapu alatt, és amíg Heri egy pillanatra nem figyelt oda, odabentről kinyitotta a kint lógó lakatot. A lánc ettől lehullott, a deszkák lepattantak, a Pokol Kapujának ajtaja pedig feltárult. Heri Kókler nem volt egy gyáva kisgyerkőc, de a látványtól összeszorult a szíve és elállt a lélegzete. Ott állt előtte egy rettenetes és hatalmas, mattfekete szörnyeteg, az Alvilág Ura, a fekete lelkületű főgonosz, maga a Sátán, és arra készült, hogy ízekre szedje. – Most már az Isten sem fog téged megmenteni, kölyök! – ordította a pokolfajzat. Heri megérezte, hogy ennek itt sajnos tényleg ördöge van.
25. Menny be! A Mennyek Országában, a világ egyetlen országában, amelyiknek nem volt nemzeti lobogója, sem saját himnusza, a dolgok éppen a napi, szokott rendes kerékvágásban folydogáltak. Az Úr éppen a most érkezett négy apácával foglalkozott, akik bebocsátást kértek tőle az öröklétbe.
– Bánd meg bűneidet, leányom – javasolta az Úr az elsőnek, aki elébe járult. Az apáca elvörösödött, halkan köhintett, majd elrebegte bűnét: – Mennyei Atyám. Egyszer életemben megláttam egy férfit, akin nem volt télikabát. – Ez még nem bűn! – mondta határozottan az Úr. – Igen, hmm, de más sem volt rajta. – Semmi baj, leányom, itt van ebben az aranytálban egy kis szenteltvíz. Szépen mosd meg ebben a szemed. Ha megtetted, mehetsz, és mindörökre tiéd a Mennyek Országa. Az apáca így tett, majd ment, ahová mennie kellett. Jött a következő. – Hát neked meg mi a bűnöd? – kérdezte az Úr direktben. – Egyszer életemben megérintettem egy férfit ott, ahol nagyon nem szabadott volna… – Hű, a nemjóját! – szisszent fel az Úr. – De semmi baj, megbocsátásom végtelen. Itt van ez a szenteltvíz, amit az előbb a nővéred is használt. Mosd meg benne a te kezedet, és mindörökre tiéd a Mennyek Országa. Később majd találkozunk! Az apáca így tett, aztán ment az előző után. Látja ám az Úr, hogy a negyedik apáca veszettül tolakszik, és szabálytalan módon megelőzi a soron következőt. – Neked meg miért ilyen sürgős, leányom? – kérdezte az Úr kíváncsian. – Atyám… én csak…, szóval, nagyon nem szeretnék azzal a vízzel gargalizálni, amivel ő előzőleg a popikáját mosogatta… Az Úr éppen haragra akart gerjedni, de nem tette, mert az íróasztalán ebben a pillanatban felberregett egy vörös lámpa és villogni is kezdett. Ez a mozzanat elvonta végtelen figyelmét az álszent csajokról. Azonnal talpig hófehérbe öltözött szárnyas angyalok hada özönlött a végtelenül hatalmas terembe. – Mi történt? – kérdezte az Úr, de csak azért, hogy azok is megtudják, akik eddig nem tudták, hiszen ő mindent tudott. Naná, hogy még azt is, ami most történt. – Már megint az a fekete lelkületű bukott angyal – jelentette Mihály arkangyal, és beizzította a lángpallosát. – Parancsold meg nekem Uram, és végre levágom annak a piti gonosznak a fejét. – Nem akarok gyilkosságot – mondta szelíden az Úr. – De szeretném, ha móresre tanítanád. – Attól tartok, Uram, hogy a baj már nagyobb annál, mintsem hogy én, egy egyszerű, mezei kis arkangyal helyre tudjam hozni. Véleményem szerint itt már isteni közbeavatkozásra lesz szükség. – Mihály, Mihály! – nevetett az Úr. – Mindig is szerettem a szerénységedet. Hát jó, legyen, aminek lennie kell! De azt is mondhatnám, legyen meg az én akaratom, igaz? – Az Úr nevetett az isteni poénon, majd köddé vált. A rengeteg angyal egy darabig néma csendben bámult, majd valamelyik elkiáltotta magát! – Srácok! Buli van! – Erre aztán mindenki rohant az apácák után, és azt a kettőt, akinek nem volt még egyértelmű a sorsa, derékon ragadták, és hiába is sivalkodtak, jól becuccolták őket a Mennyek Országába. Ahol állampolgárság sem létezett, mégis mindenki éjjel-nappal istenien érezte magát.
26. A legvége – És akkor rettenetesen megijedtem, mert azt hittem, hogy meg fog ölni a Sátán! – mondta Heri Kókler és elhallgatott. – De nem ölt meg, mert itt vagy! – kotyogott közbe Controlles. – Akárcsak mi… – Na igen! – vigyorgott Heri, és elégedetten pillantott körbe a Rokforti Kutyaeledelkiképző és Varázsegyed Legyártó Elitiskola nagytermében, ahol most rajtuk kívül nem is voltak gyerekek. Csak a kilencesikrek, a kishúguk, a kis Genny, a fiúja, Debill Longatom és Hermelin foglalt helyet a hosszú asztaloknál. De annál több tanár hallgatta a beszámolóját. Itt volt többek között szinte a teljes tanári kar, természetesen Krampusz Dupladurr professzor, Kinyerma Meggenya professzorasszony, Cotton professzor és még sokan mások. Hibrid is ott ült mellettük, Mr. és Mrs. Ribizly is ott leste Heri minden szavát. – És mondd fiam, mi történt akkor? – kérdezte Dupladurr professzor. – Amikor az Ördög rám akarta vetni magát, engem isteni szerencsére felkapott valami lágy szellő, és messzire repített hátra. – És utána történt az, hogy az a bokáig érő kisfiú, aki szerinted szintén te voltál, elébe ugrott a Sátánnak? – kérdezte Cotton professzor kissé hitetlenkedve. – Igen – felelte Heri. – Vagyis nem! Ugyanis akkor hirtelen már nem én voltam az a kisfiú! Tényleg még mindig hasonlított rám, de már nem én voltam ő, ebben biztos vagyok. Már nem az én gondolataim voltak az ő gondolatai, és az ő gondolatai sem az én gondolataim voltak. Megszakadt az a különös kapcsolat, vége lett a különös érzésnek. – Mi történt ezután? – kérdezte kíváncsian Meggenya professzorasszony. – A kisfiú odasétált a dühöngő Sátán elé, és valami olyat tett vele, amit magam sem értek egészen. – Mit tett vele? – kérdezte Dupladurr professzor. – Talán megtámadta? Mindenki visszafojtotta a lélegzetét, annyira figyelt. – Nem! – rázta a fejét Heri. – Sőt! Nem bántotta, hanem odalépett hozzá, és se szó, se beszéd, egyszerűen csak megölelte. – Megölelte? – kérdezték a tanárok. Mindenki annyira meglepettnek tűnt, össze-vissza kérdezett tőle mindenfélét, hogy Heri elakadt a történet mesélésében. – De kérem, kollégák! – figyelmeztette őket az igazgató. – Hagyjátok Herit beszélni. – Nos, ott tartottam, hogy odalépett élé, és megölelte. Aztán azt mondta neki, hogy szeretlek. Abban a pillanatban a Sátán egész fekete testét fehér fény öntötte el, szinte átlátszóvá vált, annyira fényleni kezdett. De közben meg úgy üvöltött, hogy azt hittem, megsüketülök. Utána fogta magát, és hanyatt homlok visszamenekült a Pokolba. Ekkor már nem fénylett, csak egy kicsit. A Pokol Kapuja magától bezáródott, majd felizzott és eltűnt, mintha soha nem lett volna. – Lefogadnám, hogy ez akkor történt, amikor idefent köddé váltak az élőhalottak – szólt közbe Cotton professzor. – Ezt nem tudom – vallotta be Heri. – A következő pillanatban a kisfiú megfordult, én pedig belenézhettem a szemébe. Nem tudom szavakkal elmondani, hogy mit éreztem akkor. Noha legalább ötször akkora voltam, mint a picike hasonmásom, de ekkor olyan kicsinynek kezdtem magam érezni hozzá képest, mint egy porszem. Kedvesen rám mosolygott, majd nevetve annyit mondott: „Segíts magadon, és az Isten is megsegít.” Utána még hahotázva hozzátette, hogy „szép volt, Heri”, majd fogta magát és ő is eltűnt. A következő időszak teljesen kiesett. Nem tudom, mi történt velem. A következő emlékképem az, hogy a Révész áthozott a fekete vizű folyón. Hálából neki adtam a varázsgömbömet, akivel már útközben megtalálták a közös hangot. Elhatározták, hogy közös vállakózást alapítanak, és Matrjóska
babákat fognak futtatni tízezer gáton. – A túlparton pedig ott vártunk téged – vette át a szót Dupladurr professzor. – És nem értettük, mi történhetett, hiszen alig tűntél el a látóhatár mögött, szinte azonnal felbukkantál megint. – Azt gondoltuk, nem sikerült átkelned – szólt közbe Hermelin. – De bizony hogy sikerült. És minden pontosan úgy történt, ahogy elmeséltem – bizonygatta Heri. – És amikor kiléptél a partra, mindannyian vissza-teleportáltunk Rokfortba, amelynek környékéről addigra teljes mértékben eltűntek az élőhalottak. Mint ahogy az egész világ megtisztult tőlük – magyarázta Dupladurr professzor. – Megmenekültünk! Minden visszatért a normális kerékvágásba. – Heri sikerrel járt! – szólt közbe Hibrid legalább annyira büszkén, mint amennyire potyogtak örömében a könnyei. Heri egészen elérzékenyült Hibrid látványától. Mindenki éljenezni, tapsolni kezdett, a gyerekek pedig egymást és főleg Herit ölelgették. Hatalmas nagy lakomát csaptak, örömködtek, táncoltak, majd amikor már nem bírták tovább, nyugovóra tértek. Még mielőtt lefeküdtek volna, Dupladurr professzor félrevonta Herit, és megkérdezte tőle: – Te, Heri! – Igen, professzor úr? – Kérdezni szeretnék tőled valamit… – Tessék csak, bátran – mondta Heri készségesen. Dupladurr professzor összeráncolta a homlokát, majd ügyelve arra, hogy senki meg ne lássa, elővett a zsebéből egy aprócska gömböt, ami akkora volt, hogy a markában is elfért. – Látod ezt? Tudod, hogy ez mire való? – Fogalmam sincs – vallotta be Heri. – Még soha nem láttam ehhez hasonló dolgot. Dupladurr professzor nem látszott nyugodtnak. – Az a helyzet, én sem tudom, hogy micsoda. Már vizsgálgattam, de nem tudok rájönni, hogy mi a manó lehet ez. – Manó, az biztosan nem! – ingatta a fejét Heri. – Azok nem ilyenek. – Motoszkál valami az agyamban, ami nem hagy nyugodni – folytatta Dupladurr. – Folyton eszembe jut egy név, de fogalmam sincs, hogy hol találkozhattam vele. – Egy név? – kérdezte Heri meglepetten. – Egy név, amiről egészen biztosan tudom, hogy nem véletlenül jut mindig az eszembe. – Mi volna az a név? – kérdezte Heri kíváncsian. Dupladurr Heri füléhez hajolt, és belesúgta: – Fószer… – Különös egy név – ízlelgette Heri. – De biztosan tudom, hogy soha nem hallottam még.
27. Utóhang Gigawatt Voltmárvolt főnixként emelkedett ki a varázsfőzetből, de a banya legnagyobb megelégedésére nem szörnyeteg varázsló lett belőle, hanem egy kisfiú. Igazából nem hús és vér volt, hanem – mivel végül az erdőben gyűjtött rozséból állt össze testének alapanyaga – fából készült. A kisfiú egyelőre szépen aludt. Közben a banya áthívta a tanyaszomszédját, a digó származású Dzseppe Tónit, akinek a tervei alapján végül is elkészült a fafiú. – Mi legyen a neve? – kérdezte a Vasorrú Bába. – Mivel kisfiú lett, legyen az a neve, hogy Kukkolínó – javasolta Dzseppe Tóni. – Hülye egy név! Másik nincsen? – kérdezte a banya. – Mondjuk, egy tartalék? – Van! – mondta a szomszéd. – Legyen akkor az, hogy Pinokkió. – Legyen! – egyezett bele a banya. – Te lehetsz a keresztapja, Kapó! Meg is egyeztek szépen, de a kisfiú hirtelen felébredt, kinyitotta a szemét, megtapogatta fából készült testét, majd torka szakadtából ordítani kezdett: – Átvertél te mocskos banya! Nem ilyen testet akartam! Igazi kisfiú akarok lenni! Igazi kisfiú akarok lenni! – ordította, és elszaladt az erdőbe, ahol még az állatok is megriadtak tőle. *** Shegg éppen ebben a pillanatban adta át szerelme zálogaként a frissen szedett, csodálatos, fekete színű, mocsári trágyavirágot a kedves nejének, aki immár örökre visszatért hozzá, és lángoló szerelemmel élt és halt érette mindörökre, de ámen, amikor csengettek az ajtón. – Megyek, szerelmem, ne fáradj, melegítsd meg inkább előre az ágyat! Én majd szaladok, és megnézem, ki az! – készségeskedett Fiola, és mint egy jó cseléd, könnyed léptekkel kitrappolt ajtót nyitni. Az ajtóban egy nagy méretű csomagot talált. Névtelen feladótól érkezett. A címzés szerint Sheggnek küldték, de Fiola, mint minden asszony, végtelenül kíváncsi volt, és semmi nem érdekelte jobban, mint a titok. Fogta a madzagot, amivel a csomag át volt kötve, és egyetlen hirtelen rántással elszakította. A doboz magától felnyílt, és kiugrott belőle a rugós ördögfej helyett egy igazi, élő Szamár. Elbűvölően mosolygott Fiolára, és úgy nézett rá, hogy az egészen elalélt ettől. – Visszatértem – mondta némi pátosszal a hangjában a Szamár. – De azt is mondhatnám, hogy eljöttem érted, bébi. Javaslatom, hagyd a Bögrét másra, én majd elviszlek téged egy új lakásba. Ott aztán boldogan élünk, mint a nyulak. Ez nem ajánlat, hanem ígéret. – Óh, szerelmem! Hát újra élsz? – búgta az előbb megszólított asszonyi állat, akár egy galamb. – Nagy terveim voltak, meg akartam hódítani a világot, de nem jött össze. Megjártam a poklok poklát, és amikor már azt hittem, nincs tovább, halott leszek mindörökre, valaki ismét életet adott nekem. Persze nem úgy, mint az anyám, de a lényeg, hogy élek és virulok. Na, jössz, vagy maradsz itt ezzel a gyilkossal? Fiola csak egy pillanatig gondolkodott. Érzelmi érveket ütköztetett racionális okokkal, de nem tudott dönteni. Osztott és szorzott, végül úgy vélte, hogy a tizenhétnél sokkal több és hosszabb a harminckilenc, így végül Shegg ellenében a Szamár mellett döntött. Hátra se nézett, össze se pakolt. Felpattant jövendőbelijének hátára, és elvágtatott vele messzire, nagyon messzire, egy totál másik történetbe.
(Folytatása következik!)
Stats: K. B. Rottring: Heri Kókler és a Pokol Kapuja © K. B. Rottring 2005 Mackófelső Kiadja az Első Magyar Könyvkiadó KFT. (Excalibur-könyvek sorozat, humor fantasy, sci-fi, meg miegymás. Főleg az!) A kiadásért felel a felelős Ebben a sorban nincs semmi vicces! Nem röhögünk! A borítón látható képet Szűcs István kis segítséggel egyedül alkotta Megtördelőgéppel az oldalakat megtördelte, az oldalszámokat nem véletlenszerűen elhelyezte: Savanya Zsolt Ötleteket adtak az ötletadók, akiknek ezúton köszönjük az öt utáni ötletes Ötletadást és az Ötölést. A fekete humorhoz fekete festéket használtunk. De emiatt egyetlen feketének sem kellett elhunynia. A fehér papír sok pénzbe került. Összefirkálni, toalettpapírnak használni, majd utána ismerőseinkkel megetetni tilos, és a rajta lévő fekete festék miatt nem is javallott. Szakértő nem szakértett! A könyvben előforduló tárgyi tévedésekért, sajthibákért, hejesírási pontatlkanságokért senki sem felelős! A könyv megevéséből vagy esetlegesen más, nem rendeltetésszerű használatból eredő balesetekért csakis a fogyasztó felelős. Nyomdai munkálatok: Faa Produkt Kft., Veszprém ISBN: 963 7069 06 2 (Kinek a kerékpárzárja lehet ez?)
Tartalom 1. A csatamezőn 2. A csata 3. Végveszélyben 4. Sziklabombák 5. Haditanács 6. Sztárok a pácban 7. Kell egy test! 8. Fel! Szerelés! 9. Szamárság 10. A Szent Állat 11. Mőbiusz-szalag 12. Makk Ász 13. Makk-lak 14. A jelenés 15. Rémtörténet 16. Varázsital 17. Elvarratlan szálak 18. Slamasztikában 19. A barlang 20. A Révész 21. Átkelés 22. A Frászkarika 23. A Pokol Kapuja 24. A vég 25. Menny be! 26. A legvége 27. Utóhang Stats
