Gayle Forman eddig megjelent regényei Ha maradnék Hová tűntél? Csak egy nap Csak egy év
Gayle Forman
ITT VOLTAM
Ciceró
A mű eredeti címe I WAS HERE Fordította
HEINISCH MÓNIKA A könyv bármely részletének közléséhez a kiadó előzetes hozzájárulása szükséges.
ISBN 978 963 539 942 0 © 2015 by Gayle Forman, Inc. © Heinisch Mónika, Hungarian translation, 2015 © Ciceró Könyvstúdió, magyar kiadás, 2015
1. Egy nappal Meg halála után az alábbi levelet kaptam: Sajnálattal tudatom, hogy el kellett dobnom magamtól az életet. Régóta érlelődött bennem a döntés, és senkire sem háríthattam. Tudom, hogy fájdalmat okozok neked, és sajnálom, de kérlek, fogadd el, hogy elég volt a szenvedésből. Semmi köze hozzád, csak hozzám. Nem a te hibád. Meg A szülein és rajtam kívül a tacomai rendőrőrsnek is elküldte az e-mailt, egy másik értesítéssel együtt, amelyben leírta, melyik motelben és hányas szobában szállt meg, milyen mérget vett be és mi a teendő a testével a halála után. Egy másik levelet is találtak a párnáján; abban megkérte a szobalányt, hogy hívja ki a rendőrséget és ne érjen a holttesthez, továbbá hagyott neki ötven dollár borravalót. Késleltetett kézbesítéssel küldte el az e-maileket. Azért, hogy mire megkapjuk, már ne segíthessünk rajta. Persze mindez jóval később állt össze a fejemben. Így amikor először elolvastam Meg levelét a városi könyvtár internetszobájában, valami rossz viccnek hittem. Vagy álhírnek. Megpróbáltam felhívni, de nem vette fel, ezért a szüleit tárcsáztam. – Megkaptátok Meg e-mailjét? – kérdeztem. – Milyen e-mailt?
2. Először a temetői búcsúztatás volt. Aztán a virrasztás. Végül az imakörök. Nehéz minden mozzanatot megjegyezni. A virrasztáson gyertyát kell tartani, de néha az imakörben fogjuk a gyertyát. A búcsúztatáson lehet beszélgetni, de miről is lehetne? Az is elég baj, hogy meghalt. Hogy saját magát pusztította el. De azért meg tudtam volna ölni, hogy kitett engem ennek az egésznek. – Cody, kész vagy? – kérdezi Tricia. Csütörtök késő délután van, és ezen a héten már az ötödik búcsúztatásra megyünk. Ez gyertyafényes virrasztás lesz. Azt hiszem. Kilépek a hálószobámból. Anya éppen a fekete koktélruhája cipzárját húzza fel, amelyet Meg halála után a jótékonysági egylettől hozott el. Gyászruhaként tartották számon, de nyilvánvaló, hogy ha vége lesz a búcsúztatásoknak, bekerül a használt alkalmi ruhák közé. Pompásan áll Triciának. A többi városlakóval együtt lassan hozzáidomul a gyászoláshoz. – Miért nem öltöztél fel? – kérdezi. – Minden ünneplőruhám koszos. – Milyen ünneplőruhák? – Oké, akkor az összes ruhám koszos, amit el lehetne képzelni temetésre. – Ez neked eddig nem volt akadály. Keményen egymásra villan a tekintetünk. Nyolcéves koromban Tricia kijelentette: elég nagy vagyok már ahhoz, hogy magamra mossak. Utálok mosni. Nyilvánvaló, hová vezet ez. – Nem értem, miért kell erre is elmennünk – jegyzem meg. – A városnak meg kell emésztenie. – Az emésztőgödörnek kell megemésztenie. A városnak csak egy újabb dráma kell, amivel elfoglalhatja magát. Ezerötszázhetvennégyen laknak a városunkban, legalábbis az autópálya mellett álló, kopott tábla szerint. – Ezerötszázhetvenhárom – mondta Meg, amikor tavaly ősszel, egyéves ösztöndíjjal sikerült elmenekülnie egy tacomai főiskolára. – Ha eljössz Seattle-be és bérelünk végre egy közös lakást, akkor már csak ezerötszázhetvenketten maradnak – tette hozzá. De úgy látszik, a létszám megmarad ezerötszázhetvenháromnak, amíg egy újabb ember meg nem születik vagy meg nem hal. Kevesen mernek elköltözni. Amikor Tammy Henthoff és Matt Parner házastársaikat elhagyva elszöktek – ez a sztori tartotta lázban a lakosságot Meg öngyilkossága előtt –, ők is csak egy külvárosi lakókocsiparkig jutottak. – Muszáj mennem? – Nem tudom, miért kérdezem ezt. Tricia az anyám, nem valami felsőbbrendű hatalom. El kell mennem, és azt is tudom, miért. Joe és Sue miatt. Meg szülei miatt. Egykori szülei miatt. Lassan belezavarodom az igeidőkbe. Ha valakinek meghal a gyereke, többé már nem szülő? Főleg, ha öngyilkos lett a gyereke. Joe és Sue az idegösszeomlás szélén állnak. A szemük alatt sötétlő árkok talán soha többé nem tűnnek el. Az ő kedvükért keresem meg és veszem fel a legkevésbé büdös ruhámat. Lélekben felkészülök az éneklésre. Megint. „Csodás kegyelem.” Hátborzongató dallam.
3. Gondolatban rengeteg búcsúbeszédet írtam Megről, mindent számba vettem, amit elmondhatnék róla. Például azt, hogy amikor először találkoztunk az óvoda első hetében, ő rajzolt kettőnkről egy képet, ráírta a nevünket, és pár más szót is, amelyeket nem értettem, mert vele ellentétben én még nem tudtam írni és olvasni. Elmondta, mi van ráírva: „Legjobb barátok”. És mint minden, amit Meg akart vagy megjósolt, ez is valóra vált. Megemlíthetném, hogy még mindig őrzöm a képet. Egy fém szerszámosládában tartom, más fontos tárgyakkal együtt, és már teljesen összegyűrődött az eltelt időtől és a sok nézegetéstől. Vagy elmondhatnám, mennyi dolgot vett észre Meg az emberekben, amit ők sem tudtak magukról. Pontosan tudta például, hogy hányszor fognak egymás után tüsszenteni; úgy látszik, ez egy hajlam vagy szokás. Én háromszor, Scottie és Sue négyszer, Joe kétszer, Meg pedig ötször. Azt is meg tudta jegyezni, kin milyen ruha volt a hivatalos fényképezéseken és halloweenkor. Olyan volt ő, mint az élettörténetem élő archívuma. És valamilyen szinten a teremtője is, hiszen minden közös halloweenkor valami általa kitalált jelmezt viseltünk. Ecsetelhetném, mennyire rajongott a szentjánosbogarakról szóló dalokért. Kilencedikben kezdődött, amikor megtalálta egy Heavens to Betsy nevű együttes bakelitlemezét. Berángatott a szobájába, és lejátszotta az összekarcolt lemezt azon a régi lemezjátszón, amelyet egy templomkerti bolhapiacon vett egy dollárért és YouTube-os oktató videók segítségével maga javította meg. Nem tudod, milyen az eget beragyogni. Nem tudod, milyen szentjánosbogárnak lenni. Corin Tucker hangja egyszerre volt erőteljes és érzékeny, már-már földöntúli módon. Miután rátalált a Heavens to Betsy lemezére, szinte küldetésként tűzte ki maga elé, hogy felkutasson minden, szentjánosbogarakkal kapcsolatos számot. Rá jellemző módon pár hét alatt tekintélyes gyűjteményt halmozott fel ilyen zenékből. – Egyáltalán láttál már szentjánosbogarat? – kérdeztem, miközben a lejátszási listáját böngészte. Tudtam, hogy nem. Hozzám hasonlóan ő sem járt még a Sziklás-hegységtől keletre. – Van még időm – közölte széttárt karral, mintha azt mutatná, az igazi élet odakint vár rá. ♦ Joe és Sue engem kért fel, hogy tartsak beszédet az első szertartáson, a nagymisén, amelyre abban a katolikus templomban került volna sor, ahova a Garcia család évek óta járt, de mégsem ott tartották, mert Grady atya, akármilyen szoros barátságot is ápolt a családdal, mereven ragaszkodott a szabályokhoz. Megmondta Garciáéknak, hogy Meg főbenjáró bűnt követett el, ezért, ahogy a lelkét nem fogadja be a mennyország, úgy a testét sem lehet a katolikus temetőben elhelyezni. Persze ez utóbbi csak elméleti feltevés volt. A rendőrség még jó darabig nem adta ki a testét. A jelek szerint valami ritka mérget használt, habár ez az igazán közeli ismerőseit nem lepte meg. Soha nem vett fel butikban kapható ruhákat, és mindig olyan zenék lettek a kedvencei, amelyekről senki más nem hallott még. Naná, hogy valami egzotikus mérget ivott. Ezért a koporsó, amely mellett az első misén sírtunk, üres volt, és el sem hántolták. Hallottam, amikor Meg nagybátyja, Xavier azt mondta a barátnőjének, hogy talán jobb lenne teljesen kihagyni a temetést. Senki sem tudta, mit írhatnánk a sírkőre. – Minden annyira szemrehányónak tűnik – állapította meg Xavier. Erre a misére kellett búcsúbeszédet írnom. Megpróbáltam. Azt a cédét tettem be közben inspirációnak,
amelyre Meg összeválogatta a szentjánosbogaras zenéit. A harmadik szám Bishop Allentől a Szentjánosbogarak volt. Nem tudom, korábban feltűnt-e, de most, hogy odafigyeltem a szövegre, mintha Meg nyúlt volna át a túlvilágról és pofonvágott volna. Azt súgja, még megbocsáthatsz neki. És ő is megbocsát neked. De nem tudom, képes vagyok-e rá. És azt sem, hogy ő megbocsát-e.
Azt mondtam Joe-nak és Sue-nak, hogy sajnálom, de semmi nem jutott eszembe, amit mondhatnék. Most hazudtam nekik először. ♦ A mai szertartást a Rotary Clubban tartják, vagyis nem vallási esemény lesz, bár a beszédet valamilyen egyházi személy prezentálja. Fogalmam sincs, honnan szedték elő ezeket a szónokokat, akik nem is ismerték Meget. Sue az utána következő fogadásra is meghívott a család házába. Olyan sok időt töltöttem el Megék házában, hogy az első szagokból, amelyek megcsapták az orromat belépéskor, kitaláltam, milyen hangulatban van Sue. Ha vajszag terjengett, akkor sütött, vagyis búskomor volt és fel akarta vidítani magát. A fűszeres szagok arról árulkodtak, hogy boldog, és csípős mexikói kaját készített Joe-nak, bár neki mindig égett tőle a gyomra. A pattogatott kukorica szaga arra utalt, hogy Sue a sötét hálószobában gubbaszt, nincs kedve főzni, így Megnek és Scottienak magának kell megoldania az evést az étkezdéből vagy a mikro segítségével. Az ilyen napokon Joe azzal viccelődött, miközben felment a lépcsőn megnézni Sue-t, hogy milyen szerencsés kölykök vagyunk, amiért így szabadjára engednek minket. Belementünk a játékba, de őszintén szólva a második vagy harmadik mikroban sütött bundás virsli után az embernek már kifordult a bele. Olyan jól ismerem Garciáékat, hogy amikor szombat reggel, Meg e-mailjének elolvasása után felhívtam őket, tudtam, hogy Sue még ágyban van – pedig már tizenegy felé járt az idő –, de nem alszik, mert saját állítása szerint miután a gyerekei felhagytak a korai keléssel, soha többé nem bírt reggel visszaaludni. Tudtam, hogy Joe már megfőzte a kávét és kiterítette a reggeli újságot a konyhaasztalon. Scottie rajzfilmeket nézett. Többek között a következetességet imádtam annyira Megék házában. Annyira az ellentéte volt a miénknek, ahol Tricia általában dél körül ébredt, és hol rajtakaptam a konyhában, ahogy gabonapelyhet önt egy tálkába, hol csak hűlt helyét találtam. De most valami egészen más állandóság uralkodik a Garcia házban, amely sokkal kevésbé hívogató. Mégsem utasítom el a meghívást, amikor Sue invitál, pedig legszívesebben azt tenném. ♦ Kevesebb kocsi parkol a ház előtt, mint annak idején, amikor az egész város ide járt kifejezni együttérzését, teletömött jénai tálakkal. Kicsit nehéz volt befogadni a sok rakott étel látványát és hozzá a „fogadják részvétünket” különböző változatait, hiszen mindenhol máshol sunyi pletykák keringtek.
– Nem vagyok meglepve. Az a csaj mindig különcködött, szerette hergelni az embereket – pusmogták az ábécében. Meggel mindketten tisztában voltunk vele, hogy ilyeneket gondolnak róla – olyan volt ő a kisvárosunkban, mint egy sivatagban nyíló rózsa; összezavart mindenkit –, ám a halála után már kevésbé éreztem kitüntetésnek. És nemcsak Meget szidják. Tricia bárjában hallottam, ahogy két városlakó Sue-t vette a szájára. – Anyaként csak tudnám, ha a lányom hajlamos az öngyilkosságra! – Pont annak a Carrie
Tarkingtonnak az anyja mondta ezt, aki a fél sulival lefeküdt. Már ott volt a nyelvem hegyén a kérdés, hogy Mrs. Tarkington vajon tisztában van-e ezzel az aprócska mellékkörülménnyel. Aztán a barátnője közbevágott: – Sue? Viccelsz? Az a nő a jobb napjain is csak lebeg egy helyben. – Gyomorszájon vágott a kegyetlenségük. – Milyen érzés lenne a gyereküket gyászolni, rohadt ribancok? – kérdeztem őrjöngve. Tricia gyorsan hazakísért. A mai mise után Triciának dolgoznia kell, ezért Garciáékhoz visz. Bemegyek az ajtón. Joe és Sue szorosan megölel, talán kicsit hosszabban is, mint kéne. Tisztában vagyok vele, hogy a jelenlétem valamilyen vigaszt nyújt nekik, de hallom Sue néma kérdéseit, amikor rám néz, és rádöbbenek, hogy minden kérdés ugyanarra az alapgondolatra épül: Te tudtál erről? Magam sem tudom, mi lenne rosszabb. Ha tudtam volna és nem mondom el nekik, vagy az igazság, hogy Meg volt a legjobb barátnőm, én mindent elárultam neki magamról, amit csak lehetett, feltételezve, hogy ő is beavat mindenbe, ezért nem tudtam semmiről. Fogalmam sem volt róla. Régóta érlelődött bennem a döntés – írta a levelében. Régóta? Milyen régóta? Hetek óta? Hónapok vagy évek óta? Az óvoda óta ismertem Meget. Azóta voltunk legjobb barátnők, szinte testvérek. Mióta mérlegelhette magában ezt anélkül, hogy a legkisebb jelét adta volna? És ami még fontosabb, miért nem volt őszinte velem? ♦ Tízpercnyi udvarias, néma ücsörgés után Scottie, Meg tízéves öccse odajön hozzám Samsonnal, a kutyájukkal, vagyis most már az ő kutyájával. – Sétálunk? – kérdezi, egyszerre tőlem és Samsontól. Bólintok és felállok. A jelek szerint Scottie az egyetlen, aki hasonlít még korábbi önmagára – talán azért, mert gyerek, bár már nem kisgyerek, és nagyon közel állt Meghez. Amikor Sue befordult és Joe istápolgatta, Meg anyáskodott Scottie fölött. Április vége van, de az időjárást elfelejtették értesíteni erről. A szél vadul, hidegen süvít, aljasan belemar az emberbe. A nagy, üres tér felé indulunk, ahol az emberek a kutyáikat kakáltatják, és Scottie egy idő után elengedi Samsont. A kutya ujjongó, boldog oktalansággal rohan előre. – Hogy bírod, Törpepók? – kérdezem, a régi, vicces gúnynevén szólítva, bár pontosan tudom, hogy érzi magát. Csakhogy mivel Meg már nem játszik többé tyúkanyót mellette, Sue és Joe pedig fuldoklik a bánatban, valakinek meg kell kérdeznie. – Már a hatodik szinten vagyok a Fiend Finderben – feleli, majd vállat von. – Most már annyit játszom, amennyit akarok. – Akkor valami hasznod is van ebből. – A számra csapok a kezemmel. Jobb lenne, ha senki sem részesülne az akasztófahumoromból. Scottie viszont csak reszelős hangon röhög, a koránál sokkal érettebben. – Ja, igen. – Megáll, és nézi, ahogy Samson egy skót juhászkutya fenekét szaglássza. Hazafelé Samson veszettül rángatja a pórázt, mert tudja, hogy etetés következik. Scottie megkérdezi: – Tudod, mi nem fér a fejembe? Abban a hitben élek, hogy egy videojátékról beszél, ezért felkészületlenül ér a folytatás. – Nem értem, miért nem küldte el nekem is a levelet. – Van egyáltalán e-mail címed? – vetem fel, mintha ez lenne az indok. Scottie a szemét forgatja. – Tízéves vagyok, nem kettő. Harmadik osztályos korom óta van e-mail címem. Meg nagyon sok mindent küldött nekem. – Vagy úgy. Hát… szerintem csak meg akart kímélni. Egy másodpercre pont olyan beesett lesz a szeme, mint a szüleinek. – Igen, biztos meg akart kímélni.
♦ A házban a vendégek már szedelőzködnek. Észreveszem, hogy Sue egy egész tál rakott tonhalat dob a szemétbe. Bűntudattal küszködve néz rám. Amikor odafordulok hozzá, hogy búcsúzóul megöleljem, megállít. – Tudsz még maradni egy kicsit? – kérdezi halkan, és lágy hangja pont az ellentéte a nagydumás Meg rikoltozásának. Annak a hangnak, amivel bármikor, bárkit bármire rá tudott venni. – Persze. A nappalira mutat, ahol Joe ül a kanapén a semmibe bámulva, és rá sem hederít a lábánál vacsoráért kuncsorgó Samsonra. Ránézek Joe-ra a sűrűsödő sötétségben. Meg tőle örökölte sötét, mexikói vonásait. Mintha ezer évet öregedett volna az elmúlt egy hónapban. – Cody. – Ennyit mond. Egyetlen szót. És ez is elég ahhoz, hogy elsírjam magam. – Szia, Joe! – Sue beszélni akar veled. Illetve mi mindketten. Kalapálni kezd a szívem, mert attól tartok, arról fognak faggatni, hogy mit tudok Meg haláláról. A rendőrség már futólag kikérdezett az eset után, de inkább arra voltak kíváncsiak, honnan szerezte Meg a mérget, arról pedig sejtelmem sem volt, csak annyit tudtam, hogy ha Meg valamit a fejébe vett, akkor azt meg is valósította. Meg halála után felmentem az internetre, és öngyilkossági szándékra utaló nyomok után kutattam. Nem adta át nekem egyetlen fontos kincsét sem hagyatékként. Nem beszélt a halairól – leszámítva az olyan mondatait, mint: „Ha Ms. Dobson megint írat egy tesztet, lelövöm magam.” Sue leül Joe mellé a kopott kanapéra. Fél másodpercre egymásra néznek, de túl fájdalmas, amit látnak. Felém fordulnak. Mintha én lennék a semleges Svájc. – Jövő hónapban véget ér a félév Cascadesben. Bólintok. A Cascadesi Egyetem tekintélyes magánintézmény, ahova Meg ösztöndíjat kapott. Úgy terveztük, hogy érettségi után Seattle-be költözünk. Nyolcadik osztályos korunk óta beszéltünk róla. Úgy álmodtuk meg, hogy együtt kerülünk be a Washingtoni Egyetemre, az első két évben közös kollégiumi szobában lakunk, majd kiköltözünk valahova az egyetemi város mellé. Aztán Meg megkapta ezt a csodálatos lehetőséget Cascadesben, egy sokkal kecsegtetőbb ajánlatot, mint amilyet a Washingtoni Egyetem nyújtani tudott. Ami engem illet, felvettek a Washingtoni Egyetemre, de ösztöndíj nélkül. Tricia egyértelműen közölte, hogy nem tud támogatni. – Végre kikeveredtem az adósságból! – Ezért végül nemet mondtam az egyetemre és a városban maradtam. Úgy terveztem, hogy két évet lehúzok a közösségi főiskolán, aztán átköltözöm Seattle-be, Meg közelébe. Joe és Sue némán ül. Nézem, ahogy Sue a körmét piszkálja. Már teljesen szétcincálta a körömágybőrét. Végül felnéz. – Nagyon rendesek a lakótársai. Felajánlották, hogy összeszedik és elküldik a szobájában maradt holmiját, de én nem bírnám elviselni, hogy idegenek fogdossák a dolgait. – A lakótársai? – Cascades kicsi, nincs benne kollégium, ezért Meg néhány másik diákkal együtt házat bérelt az egyetem közelében. – Úgy tűnik, bezárták és úgy hagyták a szobáját. A lakbér ki van fizetve a félév végéig, de oda kéne mennünk kiüríteni a szobát és elhozni mindent… – Elcsuklik a hangja. – Haza – fejezi be Joe. Beletelik pár percbe, mire rájövök, mit szeretnének kérni tőlem. Először megkönnyebbülök, mert így legalább nem kell bevallanom, hogy nem is feltételeztem ilyen szándékot Megről. Hogy ez volt az egyetlen alkalom életében, amikor tényleg szüksége volt rám, én pedig cserbenhagytam. Aztán leülepedik bennem a mondandójuk súlya, és nyomban fel is kavarodik. Ez nem azt jelenti, hogy nem fogom megtenni, amit kérnek. Persze hogy megteszem.
– Azt szeretnétek, ha összeszedném a holmiját? – bököm ki. Bólintanak. Visszabólintok. Ez a legkevesebb. – Persze csak a tanév végeztével – teszi hozzá Sue. Hivatalosan jövő hónapban ér véget a tanítás. Nem hivatalosan már aznap véget ért, amikor megkaptam Meg e-mailjét. Azóta csupa egyest szereztem és hiányos dolgozatot írtam. Egyik vagy másik, teljesen mindegy. – És persze csak akkor, ha ki tudsz venni szabadságot – mondja Joe. Tiszteletteljesen mondja, mintha valami fontos állásom lenne. Takarítónőként dolgozom. A munkaadóim a többi városlakóhoz hasonlóan tudnak Megről, és nagyon rendesen viselkednek velem. Felajánlották, hogy vegyek ki annyi időt, amennyit csak akarok. De nem tenne jót nekem, ha egész nap a falat bámulva emlékeznék Megre. – Bármikor indulhatok – közlöm végül. – Akár holnap is. – Nem volt sok holmija – mondja Joe. – Elviheted a kocsit. Egy autójuk van, és jobban belegondolva, valóságos NASAexpedíció az, hogy Sue reggel kiteszi Joe-t a munkahelyén, elviszi Scottie-t az iskolába, majd a nap végén újra összeszedi őket. Hétvégén sem könnyebb, mivel ott van a nagybevásárlás és minden más, amit hét közben nem tudtak elintézni. Nekem nincs kocsim. Tricia ritkán, nagyon ritkán engedi meg, hogy az övét használjam. – Miért ne mehetnék busszal? Azt mondjátok, nincs sok cucca. Nem volt. Joe és Sue arcán megkönnyebbülés látszik. – Kifizetjük a buszjegyedet. A nagyobb dobozokat UPS-szel is elküldheted – ajánlja Joe. – Nem is kell mindent visszahoznod. – Sue kis szünetet tart. – Csak a fontos dolgokat. Bólintok. Olyan hálásnak látszanak, hogy zavarba jövök. Semmiség az egész: három nap alatt túl leszek rajta. Egy nap odaérni, egy nap összecsomagolni és egy nap hazajönni. Ezt a helyemben Meg is felajánlotta volna, akár kérés nélkül is.
4. Időnként olvasok egy-egy bizakodó elemzést arról, hogy lassan Tacomában is olyan arányban jelennek meg újgazdagok, mint Seattle-ben. Amikor azonban a busz beér a belvárosba, úgy érzem, mintha a település csak kétségbeesetten próbálkozna és minden alkalommal kudarcot vallana. Tricia ötvenes barátnői jutnak eszembe a bárból, akik miniszoknyában és telitalpú cipőben kelletik magukat, de senkit sem tudnak megtéveszteni. Báránynak álcázott ürühús, ahogy a városbéli pasik hívják őket. Amikor Meg elköltözött, megígértem neki, hogy havonta meglátogatom, de végül csak egyszer sikerült, tavaly októberben. Egészen Tacomáig vettem jegyet, ám amikor a busz begördült a seattle-i állomásra, megpillantottam a rám váró Meget az utcán. Eltervezte, hogy egész nap a Capitol Hillen fogunk csámborogni, ebédre teletömjük magunkat gombóccal Chinatown egyik egyszerű éttermében, aztán megnézünk egy koncertet Belltownban – egyszóval mindenre sort kerítünk, amit a közös költözéssel kapcsolatban megálmodtunk. Teljesen felvillanyozta a közös program lehetősége; azt sem tudtam eldönteni, hogy el akar kápráztatni vagy meg akar vigasztalni. Akárhogy is volt, nem sikerült valami fényesen. Dermesztő eső zuhogott, miközben otthon tiszta és hideg idő volt. Még egy ok, amiért nem érdemes Seattle-be költözni. Egyik hely sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, ahova betértünk – sem a használtruha-boltok, sem a képregényboltok, sem a kávéházak. Legalábbis ezt mondtam Megnek. – Sajnálom – felelte. Nem gúnyosan, hanem őszintén, mintha ő tehetne Seattle hibáiról. Persze mindez csak hazugság volt. Seattle lenyűgözött. Még a borzalmas időjárás sem vette volna el a kedvemet attól, hogy ott éljek. Ugyanúgy, ahogy imádtam volna New Yorkban, Tahitin vagy millió más, izgalmas helyen lakni, ahová soha nem juthatok el. Úgy volt, hogy éjszaka is koncertre megyünk, Meg ismerőseinek bandáját megnézni, de fáradtságra hivatkozva inkább kihátráltam belőle. Visszamentünk a tacomai házba, amit bérelt. Maradtam volna másnap is, de közöltem, hogy rettenetesen fáj a torkom, és egy kora reggeli busszal leléptem. Ezután még többször hívott, hogy menjek el újra, de mindig találtam valami kifogást: túl sok a dolgom, túl drága az út. Mindkettő igaz volt, még ha nem is a teljes igazság. ♦ A belvárosból egy átszállással lehet eljutni Cascadesbe, ebbe a kicsi, vízpart melletti, zöld növényzettől burjánzó egyetemi központba. Joe meghagyta, hogy először az adminisztrációs épületbe menjek, elkérni néhány papírt és a kulcsot. Bár Meg nem a közelben lakott, az egyetem intézte a diákok lakhatási ügyeit. Amikor elmondom, ki vagyok, azonnal tudják, miért jöttem, mert úgy néznek rám. Utálom ezt a nézést, mert túlzottan is jól ismerem: begyakorolt együttérzés. – Nagyon sajnáljuk a veszteségedet – mondja egy testes nő az irodában, akit redőzött ruhái csak még kövérebbnek mutatnak. – Minden héten van egy segítő csoportos foglalkozás azoknak, akiket mélyen érintett Megan halála. Ha szeretnél csatlakozni hozzánk, nemsokára kezdődik a következő. Megan? A nagyszülein kívül senki sem hívta így. Átad egy színes nyomtatóval készült, összefűzött papírköteget, rajta Meg egyik fényképével, amelyen
jóformán fel sem ismerem. A tetejére az van írva: Mentőkötél, és az ékezetek szív formájúak. – Hétfő délután. – Sajnos addigra már hazamegyek. – Jaj, de kár! – A nő szünetet tart. – Az egyetemi közösségnek nagyon jót tett. Valódi katarzist nyújtott. Mindenkit sokkolt a hír. A sokkolt nem a legjobb szó. Én kaptam sokkot, amikor Tricia végre elárulta, ki az apám, és csak ezután derült ki, hogy kilencéves koromig alig több, mint harminc kilométerre lakott tőlünk. Ami Meggel történt, az valami egészen más; olyan, mint egy nap arra ébredni, hogy mostantól a Marson élünk. – Csak egy éjszakát maradok – közlöm. – Kár – ismétli. Átad egy kulcscsomót, elmagyarázza, hogyan lehet eljutni a házhoz, és felajánlja, hogy hívjam, ha bármire szükségem van, de mielőtt odaadhatná a névjegykártyáját, már ki is surranok az ajtón. Talán még meg is ölelt volna. Meg házánál senki sem nyit ajtót a kopogásra, ezért a kulcsot használom. Sör, pizza és vízipipából maradt víz szaga tölti meg a levegőt, és valami más is: egy koszos macskaalom ammóniás kipárolgása. Valami kaotikus zene szól, a Phish vagy a Widespread Panic, pont az a hippizene, amitől Megnek ezerszer kedve támadhatott már lepuffantani magát. Aztán rádöbbenek, hogy végül is pontosan ez történt. Végzett magával. – Te meg ki vagy? – kérdezi egy hihetetlenül szép, magas lány, aki váratlanul terem előttem. Batikolt pólót visel, rajta a béke szimbólumával, és szélesen vigyorog. – Cody vagyok. Cody Reynolds. Meg holmijáért jöttem. Megmerevedik a teste. Mintha Megnek már az említése, sőt a puszta létezése is megkeserítené a szájízét. Máris utálom a csajt. Amikor Fa néven mutatkozik be, azt kívánom, bárcsak Meg is ott lenne, és egymásra nézhetnénk azzal az alig észrevehető pillantással, amit az évek során a közös ellenszenv kimutatására kifejlesztettünk. Fa? – A lakótársa voltál? – kérdezem. Amikor Meg ideköltözött, hosszú e-mailekben mutatta be nekem a tantárgyakat, a professzorokat, a diákmunkáját és időnként a lakótársait is lerajzolta elképesztően poénosan, és át is küldte nekem a beszkennelt szénrajz karikatúráit. Más körülmények között lubickoltam volna a gőgös cinizmusában, hiszen még élénken élt bennem, hogy is volt ez régen: Meg és én, ketten a világ ellen. Mi voltunk a Kaszt, ahogy otthon hívtak minket. Az e-mailjeit olvasva viszont az volt az érzésem, hogy szándékosan nagyítja fel a lakótársai hibáit, hogy ne legyek annyira elkeseredve, de ez csak még jobban letaglózott. Fa mindenesetre nem rémlik. – Rich haverja vagyok – közli a hippi ribanc. Ja, Füves Richardé, ahogy Meg hívta. Amikor utoljára itt jártam, megismerkedtem vele. – Elboldogulok – mondom. – Gondolom – feleli Fa. Egy hónapnyi tapintatos lábujjhegyen járás után, amellyel otthon körülvettek, megdöbbent a nyílt ellenségeskedés. Arra számítok, hogy Meg szobája előtt is szentély fog várni, olyasmi, mint a városszerte felbukkanó emlékhelyek. Akárhányszor ilyet láttam, legszívesebben letéptem volna a virágok fejét és lesodortam volna a gyertyákat a francba. De nem az fogad. Egy album borítóját ragasztották az ajtóra: az Érezd a sötétséget a Poison Ideastől. A képen egy alak a fejéhez emel egy pisztolyt. Így emlékeznek rá a lakótársai? Kissé zihálva nyitom ki a zárat és fordítom el a kilincset. Bent sem az vár, amit hittem. Meg hírhedten rendetlen volt, az otthoni hálószobájában dülöngéltek a könyvekből, cédékből, rajzokból és félig elkészült kézműves alkotásokból rakott halmok, köztük egy lámpa, amit éppen megjavítani próbált, és szerkesztés alatt álló szupernyolcas filmek. Sue azt mondta, hogy a lakótársai csak bezárták az ajtót és
mindent úgy hagytak, ahogy volt, de én idegen nyomokat látok odabent. Bevetették az ágyat. A holmija nagy részét gondosan összehajtogatták. Az ágy alatt vékonyra lapított dobozok várakoznak. Maximum két óra alatt elkészülök. Ha ezt tudom, elhozom Garciáék kocsiját az egynapos túrára. Sue és Joe felajánlotta, hogy fizet nekem egy motelszobát, de nem fogadtam el. Tudom, mennyire nincs pénzük, mert minden centet Meg továbbtanulására tettek félre, ami még a teljes ösztöndíj mellett is hozott előre nem várt költségeket. A halála azután még több terhet rótt rájuk. Azt mondtam nekik, hogy itt fogok aludni. De most, hogy a szobájában vagyok, folyton az jár az eszemben, amikor utoljára itt aludtam – az egyetlen alkalom. Kisgyerekkorunk óta nem okozott gondot Meggel közös ágyban, matracon, hálózsákban aludni. Ám a látogatásom éjjelén végig ébren feküdtem a mélyen alvó Meg mellett. Halkan hortyogott, ezért időnként megrugdostam, mintha a hortyogástól nem tudnék aludni. Amikor vasárnap reggel felkeltünk, valami alantas, kemény gombóc gyűlt össze a gyomromban, és verekedni lett volna kedvem. De semmiképp sem akartam, hogy Meg észrevegye. Nem tett semmi rosszat. Ő volt a legjobb barátnőm. Inkább jó korán leléptem. És egyáltalán nem fájt a torkom. Visszamegyek a földszintre. Lágyabb, ringató stílusú zene váltotta fel közben a Phisht, talán a Black Keys. Fura, de jobb így. Egy csoport üldögél a lila velúrborítású kanapén, egy pizzát és egy rekesz sört osztanak fel maguk között. Fa is köztük van, ezért hanyagul elsétálok mellettük, és megpróbálok a pizza illatára sem figyelni, holott hangosan korog a gyomrom, mert utoljára a buszon ettem egy doboz csokis kekszet. Ködös odakint a táj. Addig megyek, amíg egy éttermekből álló sorhoz nem érek. Beülök az egyikbe és rendelek egy kávét, de amikor a pincérnő mogorván végigmér, inkább kérek egy két dollár kilencvenkilenc centes, bármikor beváltható reggelit, vagyis – más szavakkal – megvásárolom magamnak a lehetőséget, hogy ott töltsem az éjszakát. Négy óra és négy-öt kávéújratöltés után végre békén hagy. Előveszem a könyvemet, és azt kívánom, bárcsak valami lebilincselő krimit hoztam volna magammal. De Mrs. Banks, városunk könyvtárosa mostanában a közép-európai szerzőket akarja megkedveltetni velem. Együtt szoktunk átmenni ilyen fázisokon. Így folyik ez tizenkét éves korom óta, amikor meglátta, hogy Tricia bárjában egy Jackie Collins-regényt olvasok, mert Triciának dolgoznia kellett, és lefoglaltam magam. Mrs. Banks megkérdezte, milyen könyveket szeretek még, én meg felsoroltam néhány címet, főleg puhakötésű kis zsebkönyveket, amelyeket Tricia hozott haza a pihenőszobából. – Te lelkes olvasó vagy! – ujjongott Mrs. Banks, és meghívott a következő hétre a könyvtárba. Elmentem, mire azonnal kitöltött nekem egy kártyát, és kikölcsönözte nekem a Jane Eyre-t és a Büszkeség és balítéletet. – Ha készen vagy, mondd el róluk a véleményedet, én meg adok neked újabbakat. Három nap alatt kivégeztem őket. A Jane Eyre tetszett jobban, bár utáltam Mr. Rochestert, és szerettem volna, ha meghal a tűzben. Mrs. Banks mosolyogva fogadta a véleményt, majd átnyújtotta a Meggyőző érveket és az Üvöltő szeleket. Azokat is pár nap alatt elfogyasztottam. Onnantól fogva legalább hetente egyszer bementem a könyvtárba kérni tőle valami olvasnivalót. Lenyűgözött, hogy a mi kis helyi könyvtárunk ilyen végtelen kínálattal rendelkezik, és csak évekkel később tudtam meg, hogy Mrs. Banks az én kedvemért más könyvtárakból is kikölcsönzött köteteket. Ezen az estén viszont alig bírom nyitva tartani a szemem a tőle kapott Milan Kundera-könyv olvasása közben. Valahányszor lecsukódik, a pincérnő odaperdül hozzám, mintha valami radar lenne a fejébe építve, és újratölti a kávémat, bár még meg sem ittam az előzőt. Körülbelül hajnali ötig maradok, aztán kifizetem a számlát, és jó nagy borravalót hagyok, mert nem vagyok biztos benne, hogy a pincérnő bunkóságból nem hagyott elaludni vagy azért, nehogy kirúgjanak a kávézóból. Az egyetem területén sétálgatok, amíg reggel hétkor ki nem nyit a könyvtár, aztán keresek egy nyugodt sarkot, és alszom pár órát. Amikor visszamegyek Megék házába, egy fiú és egy lány kávézik a verandán. – Helló! – köszönt a fiú. – Cody, ugye? – Ja.
– Richard – mutatkozik be. – Tudom. Már találkoztunk – felelem. Látom rajta, hogy nem emlékszik. Biztos be volt szíva. – Én Alice vagyok – szól közbe a lány. Rémlik, hogy Meg egy új lakótársat említett, aki a téli időszakra költözött be, egy másik lány helyére, aki a téli szünetben elment. – Hol töltötted az éjszakát? – kérdezi a fiú. – Egy motelben – hazudom. – Ugye nem a Starline-ban? – kérdezi Alice rémülten. – Mi? – Beletelik egy percbe is, mire rájövök, hogy a Starline a motel. Meg motelje. – Nem, másutt. – Kérsz kávét? – kérdezi Alice. Az előző éjjel ivott rengeteg kávé szétmarta már a gyomromat, és bár kimerülten szédelgek, nem bírnék még egy pohárral legurítani a torkomon. Megcsóválom a fejem. – Szívsz egyet? – kérdezi Füves Richard. – Richard! – szól rá Alice. – Össze kell pakolnia azt a rengeteg holmit! Nem hinném, hogy most akarna elszállni. – Szerintem meg pont arra vágyik – vágja rá Füves Richard. – Jól vagyok így – mondom. De a nap lassacskán kibújik a ködrétegek közül, és mindenre vakító fényt vet. Megint szédülni kezdek. – Ülj le! Egyél valamit! – szól rám Alice. – Pont a kenyérsütést gyakorlom, most lett kész. – Kicsit kevésbé téglaszerű, mint máskor – kecsegtet Richard. – Egész finom – vágja rá Alice. – Ha jó sok vajat és mézet kensz rá. Nem vágyódom a kenyerére. Korábban sem akartam megismerkedni velük, és most még kevésbé. De mielőtt egy szót kinyöghetnék, Alice már hozza is a kenyeret. Tömör és rágós, de igaza van, vajjal és mézzel egész ehető. Felfalom, aztán lesöpröm a morzsát az ölemből. Jobb lesz, ha hozzálátok. – Elindulok az ajtó felé. – Bár a nehezét már elvégezte valaki. Tudjátok, ki pakolta így össze a holmiját? Füves Richard és Alice egymásra néznek. – Így hagyta itt a szobát – mondja a lány. – Ő rakta rendbe. – Szerencsétlen csaj a végén már teljesen kivetkőzött magából – teszi hozzá Richard. Fancsali képpel néz rám. – Bocs. – Nem kell bocsánatot kérned. Így kevesebb lesz a munkám. – Olyan nemtörődöm hangon beszélek, mintha tényleg nagy teher került volna le a vállamról. ♦ Nagyjából három óráig tart összepakolni Meg holmiját. A lyukas pólókat és bugyikat nem rakom be, hiszen miért kellenének Meg szüleinek? Kidobom a zenei magazinjait is, amelyeket az egyik sarokban halmozott fel. A lepedőivel és takaróival nem tudok mit kezdeni, mivel még mindig olyan illatuk van, mint neki, és nem tudom, Sue hogyan reagálna rá. Talán nem olyan zsigeri szinten emlékezne, mint én. Nekem ott volt a sok együttalvás, a táncos bulik, a hajnali háromig tartó beszélgetések, amelyektől olyan pocsékul éreztük magunkat másnap a kialvatlanság miatt, ugyanakkor boldogok voltunk, mert a beszélgetések valóságos vérátömlesztésként hatottak; a kézzelfoghatóság és a remény villanásszerű pillanatai voltak a kisvárosi élet sötét szövetében. Vágyódni kezdek rá, hogy magamba szívjam a takarók illatat. Ha megtenném, megint betelnék vele és kitörlődne minden, ami történt. De örökké nem lehet bent tartani a levegőt. Előbb-utóbb ki kéne fújnom, és az olyan volna, mint az álom, amit reggelre elfelejtek, mire
visszaemlékezhetnék rá. ♦ A UPS irodája a belvárosban van. Taxival kell odajuttatnom a nagyobb cuccokat, aztán visszajönni az utazótáskába pakolt egyéb holmikért, és elérni a hétórás buszt. Alice és Füves Richard ott vannak a földszinten, ahol legutóbb láttam őket. Nem egészen világos számomra, mikor szoktak tanulni ennek az állítólag tekintélyes egyetemnek a diákjai. – Nagyjából készen vagyok – mondom nekik. – Csak lezárom a dobozokat, és megyek. – Előkészítjük neked a macskákat, mielőtt indulsz – ajánlja Füves Richard. – A macskákat? – Meg két cicáját – feleli Alice. Rám néz, majd oldalra billenti a fejét. – Nem beszélt róluk? Nem vagyok hajlandó kimutatni a megrökönyödésemet. Vagy a sértettségemet. – Nem tudok semmilyen macskákról – mondom. Pár hónapja találta a két kóbor macskát. Girhesek voltak és betegek. – Undorítóan váladékozott a szemük – teszi hozzá Füves Richard. – Igen, összeszedtek valami fertőző szembetegséget. Meg egy csomó mást. Meg befogadta őket. Egy vagyont hagyott az állatkórházban, mire sikerült kikezeltetnie őket mindenből. Imádta ezeket a cicákat. – Alice megrázza a fejét. – Ez lepett meg legjobban. Hogy ennyit bajlódott velük, aztán… tudod… – Ja, Megnek megvoltak a maga titokzatos dolgai – motyogom. Olyan erős keserűség ébred bennem, hogy furcsállnám, ha nem érződne a leheletemen is. – Nem foglalkozom a macskákkal. – De valakinek el kell vinnie őket! – tiltakozik Alice. – Mi, akik a házban lakunk, gondoskodtunk róluk, de itt elvben nem szabad állatot tartani, és mindjárt kezdődik a nyári szünet. Senki sem tudja hazavinni őket. Megvonom a vállam. – Biztos kitaláltok valamit. – Láttad már a cicákat? – Alice a ház oldalához megy, és sziszegni kezd. Hamarosan két kicsi szőrpamacs gurul be a szobába. – Ez Gint – mutat a szürkére, amelyiknek fekete folt van az orrán. – Ez pedig Megint. Gint és Megint egy csónakban ültek. Gint vízbe esett. Ki menekült meg? Meg nagybátyja, Xavier mondogatta régen ezt a viccet, és mindig ezzel gyötörtük egymást. Megint. Megint. Megint. Alice a karomra rakja az egyik macskát, amely azonnal dagasztani kezd a mancsával, ahogy a kiscicák szoktak, amikor tejet keresnek. Aztán feladja és elalszik, a mellemnél összegömbölyödve. Valami csiklandozni kezd odabent, egy másik világból érkező visszhang, abból az időből, amikor még nem fagyott meg bennem minden. A macska hangos dorombolásba fog, és hirtelen ráébredek, hogy elvesztem. – Nincs itt valami állatmenhely? – De van, dugig tele macskákkal, és csak három napig tartják ott őket, aztán… sejtheted. – Elhúzza a kezét a nyaka előtt. Gint vagy Megint még mindig dorombol a karomban. Nem vihetem haza őket. Tricia kitérne a hitéből. Nem engedné be őket a házba, odakint pedig pillanatok alatt megölné őket egy prérifarkas vagy a hideg. Megkérdezhetném Sue-t és Joe-t, hogy befogadják-e őket, de láttam, mit művel Samson egy macska láttán. – Seattle-ben van néhány kíméletesebb menedékhely – szól közbe Füves Richard. – Láttam, hogy valami Állatfelszabadító Frontot vagy mit hirdettek. Sóhajtok. – Oké. Akkor hazafelé bemegyek Seattle-be, és leadom őket valahol. Füves Richard elneveti magát. – Hé, itt nem valami mosodáról van szó! Nem adhatod le őket csak úgy. Időpontot kell kérned, felvételi beszélgetést vagy ilyesmit. Jártál te már egyáltalán mosodában? – kérdezi Alice a lakótársát. Gint vagy Megint nyávogni kezd az ölemben. Alice rám néz. – Mennyi ideig tart az út hazafelé?
– Hét óra. És még fel kell adnom a dobozokat is. Rám néz, aztán Füves Richardra. – Most három óra van. Menj fel Seattle-be, keress nekik menhelyet, aztán indulj holnap kora reggel! – Te nem tudnál menhelyet keresni nekik? – kérdezem. – Te legalább képben vagy. – Házi dolgozatot kell írnom a nők szerepeiről. – És ha befejezted? Kis ideig tétovázik. – Nem. Ezek Meg macskái voltak. Nem érzem illendőnek csak úgy bedobni őket egy menhelyre. – Szóval rám hagyod a piszkos munkát? – Magam is hallom a dühöt a hangomban, pedig tudom, hogy nem Alice hagyta rám a piszkos munkát, mégis kaján kárörömmel tölt el, amikor feszengeni látom. – Oké, figyelj, elviszlek Seattle-be – veti fel Füves Richard. Elintézzük ezt a menhelydolgot, aztán holnap kora reggel elindulsz haza. – A hangjából azt érzem, hogy ugyanannyira meg akar szabadulni tőlem, amennyire én tőle. Legalább kölcsönös.
5. Mint kiderül, a seattle-i állatmenhelyekbe nehezebb bebocsátást nyerni, mint a legmenőbb, bársonykötéllel lezárt klubokba. Az első kettő, amit találunk, tele van, és semennyi könyörgés nem hatja meg őket. A harmadikban van ugyan hely, de jelentkezési lapot kell kitölteni és csatolni hozzá az állatorvosi okmányok másolatát. Amikor elmondom a piercinges, jó állatvédő módjára műbőr cipőt viselő lánynak, hogy el kell mennem a városból, a macskák meg kint vannak a kocsiban, szinte tapintható rosszallással néz rám, és azt feleli, hogy korábban is eszembe juthatott volna ez a dilemma, mielőtt találomra befogadok két állatot. Majdnem pofán csapom. – Most sem akarsz egy kicsit szívni? – kérdezi Füves Richard a harmadik felsülésünk után. Este nyolc óra van, az összes menhely bezár. – Nem. – Nincs kedved beülni egy bárba, vagy ilyesmi? Kicsit kiereszteni a gőzt. Ha már egyszer Seattle-ben vagy. Egyre erősödik bennem a fáradtság az előző éjszaka miatt, semmi kedvem az utcán császkálni Füves Richarddal, és gőzöm
sincs, hogy fogok állatorvosi papírokat szerezni, mivel másnap vasárnap van. Próbálok kihátrálni a helyzetből, mire Richard felveti: – Mit szólnál, ha beugranánk valahova, ahova Meg szeretett járni? Időnként kegyeskedett magával vinni minket is. – Kis időre elhallgat. – Imádott szórakozóhelyeken trécselni. Kicsit összezavar, ahogy Richard beszél: kegyeskedett, trécselni. De ha őszinte akarok lenni, szeretném megnézni azokat a helyeket. Visszaemlékszem az első látogatásomra; akkor is egy klubba akartunk elmenni. Felidézem az összes klubbot, ahova el akartunk menni és az összes hétvégét, amikor nem utaztam fel. Tudtam, hogy Meg imád zenészek körül lógni, bár a látogatásom után az erről szóló, bő lére eresztett e-mailek egyre rövidültek, aztán elmaradtak. – Mi lesz a kismacskákkal? – kérdezem Richardot. – Ellesznek a kocsiban – feleli. – Tizenhárom fok lesz éjjel. Van nekik bent kaja és víz is. – Gintre és Megintre mutat, akik miután végignyávogták az egész idevezető utat, most összekucorodva fekszenek a hordozójukban. A csatorna menti Fremont egyik klubjához megyünk. Mielőtt kiszállnánk az autóból, Richard elszív egy cigit, kifújva a füstöt az ablakon. – Nem akarom, hogy átragadjon a cicákra a mámor – poénkodik. Miután kifizetjük a belépőt, Richard elmondja, hogy Meg gyakran járt ebbe a klubba. Úgy bólintok, mintha tudtam volna. Üresség fogad odabent. Állott sör, fertőtlenítőszer és reménytelenség szaga érződik. Richardot a bárnál hagyom, és odamegyek a flippergéphez. Tízkor kezdenek el beszivárogni a vendégek, és tizenegykor a húrok közé csap az első banda is. A villogó metálöltözéket viselő együttes frontembere többet hörög, mint amennyit énekel. Néhány tűrhető szám után Füves Richard odajön hozzám. – Az ott Ben McCallister – mutat a vicsorgó gitárosra. – Aha. – Soha nem hallottam róla. Eltart egy ideig, mire a seattle-i zenészek híre leszivárog a szárazföldi porfészkekbe. – Meg beszélt róla? – Nem. – Ennyit tudok kinyögni. Legszívesebben beleüvöltenék az emberek arcába, hogy hagyjanak már békén ezzel a szöveggel. Ugyanis fogalmam sincs, mi az, amit mondott, csak nem figyeltem oda, és mi az, amit elhallgatott előlem. Csak azt tudom kurvára biztosan, hogy nagyon szenvedett, és már nem tudott mit kezdeni a kínlódásával, ezért ipari mérget rendelt és leöntötte a torkán. Füves Richard folytatja a dumálást arról, mennyire rajongott Meg a gitárosért, de az én fülemben az egész csak fehér háttérzaj, mert tudom, hogy Meg annak idején rengeteg gitárosért meg volt őrülve, így vagy úgy. Aztán a gitáros, az a bizonyos Ben McCallister félbehagyja a játékot egy sör kedvéért, és miközben a gitárja béna harmadik lábként lóg sovány csípőjén, két ujja közé fogja az üveg hosszú nyakát. Odafordul a tömeghez, rávetülnek az éles fények, és felvillan lehetetlenül kék szeme. A szemöldökéhez emelt kézzel, mintha a nap felé nézne, kémleli a közönséget, mintha keresne valakit. Van valami ebben a mozdulatsorban, amitől beugrik egy emlék. – Aha, ez biztos a Tragikus Gitárhős! – szólalok meg. – Hát, ebben a csávóban aztán nincs semmi hősies – vágja rá Füves Richard. A Tragikus Gitárhős. Most már tudom, hogy Meg írt róla néhányszor. Azért tűnt fel, mert szinte soha nem írt fiúkról. Akkoriban azt hittem, csak a szokványos rajongás, mert mindig odavolt bandákért, és mindig belezúgott különféle zenész fiúkba, sőt lányokba is. A Tragikus Gitárhős. A bandáról is írt, hogy igazi retró hangulatú, Sonic Youth és Velvet Underground stílusban játszanak, egy kis modern érzékenységgel megfűszerezve. Tipikus Meg. De írt a szeméről is, hogy olyan kék, mintha színes kontaktlencsét viselne. Ahogy jobban megnézem magamnak, meg kell állapítanom, hogy tényleg eszméletlenül kék. Aztán beugrik egy sor az egyik e-mailjéből. Azt kérdezte: „Emlékszel, mit tanácsolt Tricia, amikor elkezdtünk a bárban dolgozni?”
Tricia imádott tanácsokat osztogatni, főleg olyan figyelmes közönségnek, mint Meg. De akkor valahogy azonnal tudtam, mire céloz. Soha ne feküdjetek le a pultossal, csajok! – figyelmeztetett minket Tricia. – Miért ne? – kérdezte Meg. – Mert mindenki azt teszi? – Imádta, ahogy Tricia beszélt hozzánk, mintha a bárpultnál haverkodtunk volna össze vele és valós esélye lenne, hogy bármelyikünk is összefekszik egy pasival a bárból. – Az is számít – hagyta jóvá Tricia –, de inkább azért ne, mert nem kaptok több ingyen italt. Meg azt írta, hogy ez a Tragikus Gitárhősökre is vonatkozik. Azért lepődtem meg, mert nem említett olyasmit, hogy belehabarodott volna vagy járnának, és még kevésbé utalt arra, hogy lefeküdt volna vele – soha nem tett ilyet, leszámítva azt az egy alkalmat, amiről megegyeztünk, hogy soha nem említjük. Biztos voltam benne, hogy ha olyan jelentős dolog történik vele, hogy lefekszik valakivel, abba mindenképp beavatott volna. Pont akkor akartam rákérdezni, amikor hazajön. Végül azonban nem jött haza. Szóval ő az. A Tragikus Gitárhős. Mitológiai alaknak látszik, és ha egy mitológiai figurának nevet adunk, azzal megszelídíthetjük. Őt viszont nem szelídítette meg a Ben McCallister név. Most már alaposabban szemügyre veszem. Úgy tesz, ahogy a gitárosok szoktak: emelgeti és lengeti a gitárját, kitámasztja a csípőjével, aztán a mikrofonhoz dől, majd abbahagyja a gitározást, és úgy fogja meg a mikrofont, mintha a szeretője nyaka lenne. Színjáték az egész. Mégis hihető. El tudom képzelni, mennyi groupie sorakozik az öltözője előtt. De nem hinném, hogy Meg közéjük tartozott volna. – Mi voltunk a Scarps! Most következik a Silverfish! – kiáltja Ben McCallister rövid koncertjük végén. – Mehetünk? – kérdezi Füves Richard. Még nem akarok elmenni. Tágra nyílt szemmel, dühödten figyelem Ben McCallistert, mert most már egészen biztos vagyok benne, hogy több értelemben is átverte a barátnőmet. Lehet, hogy csak úgy eldobta használat után, mint egy közönséges groupie-t. Nem vette észre, hogy Meg Garciával kezdett? Meget nem dobja csak úgy el az ember! – Még nem – mondom Richardnak, majd felállok a székről, és odamegyek a bárhoz, ahol már jókora csoport áll. Ben McCallister is ott sörözik a rajongóival, akik a koncertet dicsérik. Odasettenkedem a háta mögé, olyan közel, hogy látom a tarkóján kidudorodó nyakcsigolyáit meg a tetoválást a lapockája tetején, és hirtelen rájövök, hogy nem tudok mit mondani. Ben McCallister viszont mintha ráébredne, mit kell nekem mondania. Pár percig még fecseg a körülötte álló lányokkal, aztán megfordul és rám néz. – Láttalak ott, lent. Közelről sokkal helyesebb, mint amilyennek egy pasinak szabadna lennie. Ilyenek lehetnek a legszebb ír férfiak: fekete haj és sima, fehér bőr, amit egy lányon alabástromnak hívnánk, de egy rockernél legfeljebb tésztaszínű lehet. Telt, vörös ajkak. És a szeme. Megnek igaza volt. Akár a színes kontaktlencse. – Láttál lent? – kérdezek vissza. – Ott, lent – mutat a bár asztalai felé. – Egy barátomat kerestem. Megígérte, hogy eljön, de a nagy fénytől nem láttam semmit. – Megint beárnyékolja a szemét a kezével, ahogy a színpadon is tette. – Aztán megláttalak téged… – Elhallgat egy pillanatra. – …lehet, hogy te voltál az, akit kerestem. Így szokta? Ez a begyakorolt szövege? Annyira olajozottan megy neki, hogy koncert közben is el szokta takarni a szemét, mintha keresne valakit? Ezt aztán jól kitalálta magának. Mert ha tényleg a tömegben voltam, elkápráztathat azzal, hogy Téged kerestelek. Ha meg nem voltam, akkor egyszerűen csak sikerült valami izgalmasat mondania egy csajnak, aki rögtön kapcsol: micsoda érzékeny rocker, hisz a sorsban, meg ilyenek! Ezzel vágódott be Megnél is? Ezzel hálózta be? Megborzongok, ha arra gondolok, hogy sikerült beetetnie a barátnőmet. Végül is ki tudja, milyen tudatállapotban volt Meg ilyen távol az otthonától, csillámporral a szemében, gitárfüsttel az orrában? Félénkségnek hiszi a hallgatásomat.
– Hogy hívnak? Vajon mond neki valamit a nevem? Említett neki Meg valaha? – Cody – felelem. – Cody, Cody, Cody – ízlelgeti a nevemet. – Olyan vadnyugati lánynév. A Vadnyugaton lakom. Lassan mosolyodik el, mintha csak megfontoltan adagolná nekem. – Szeretném megnézni azt a Vadnyugatot. Mi lenne, ha veled mennék és körbelovagolnánk a vidéket? – Sokat sejtetően rám néz, nehogy lemaradjak a kétértelmű célzásról. – Az első percben ledobna a ló. Látom, ez tetszik neki. Azt hiszi, flörtölünk, a seggfej. – Gondolod? – Persze, a lovak megérzik a félelmet. Valami bizonytalanul megrezdül az arcán. – Miből gondolod, hogy félnék? – Az ilyen városi seggfejek mindig félnek. – Honnan veszed, hogy városi seggfej vagyok? – Onnan, hogy városban vagyunk. Te meg egy segg vagy, nem igaz? Zavarodottság suhan át az arcán. Látom rajta, hogy nem tudja eldönteni, erőszakos flörtölő vagyok-e, az a fajta, aki az ágyban szenvedélyes, bár kicsit túl vad, vagy esetleg valami egészen másról van szó. Aztán visszarendezi az arcát a hanyag leendőrocksztár félmosolyba. – Ki adta ezt a szádba, Cody pásztorlány? – kérdezi könnyed hangon, de a mélyben valami kevésbé kellemes bújik meg. Halk, lihegő hangon folytatom, amit Triciától lestem el. Mit szeretnél a számba adni, Ben McCallister? – kérdezem közelebb hajolva. Ő is közelebb hajol. Mintha azt hinné, hogy meg akarom csókolni. Mintha legtöbbször tényleg ennyire könnyű lenne eljutnia az első csókig. – Tudod, ki nem adott a számba semmit már régóta? – Szinte csak lélegzem, nem is beszélek. – Ki? – kérdez vissza. Olyan közel van az arca, hogy érzem rajta a sörszagot. – Meg Garcia. Több mint egy hónapja nem beszéltem Meg Gardával. Hát te? Hallottam már a hátrahőköl kifejezést, de amikor látom, milyen hirtelen húzódik el tőlem, a szó új értelmet nyer. Úgy feszül hátra, mint egy kígyó, egy lecsapni készülő, tekergő vipera. – Mi a fasz van? – kérdezi. A flörtölés ma estére véget ért, és innentől Ben vicsorogva hörög, igaz, egész máshogy, mint éneklés közben a színpadon. – Meg Garcia – ismétlem. Nehéz állni a pillantását, de az elmúlt egy hónapban mestere lettem az ilyen kellemetlen dolgoknak. – Ismered? – Ki vagy te? – Valami lángol a szemében, talán heves indulat, és egészen fagyoskék lesz tőle a szivárványhártyája. Már nem hasonlít színes kontaktlencséhez. – Vagy csak egy kefélésre volt jó, aztán dobtad? Valaki rácsap a vállamra. Füves Richard lépett a hátam mögé. Reggel korán kelek. – Már végeztünk. Lassan éjfél felé jár az idő. Az elmúlt egy napban három órát aludtam, egyetlenegyszer ettem, és minden tagom remeg a kimerültségtől. Sikerül elsétálnom a bejáratig, csak ott botlom meg. Richard elkapja a karomat, és ekkor követem el azt a hibát, hogy hátrafordulva még egy gyilkos pillantást akarok vetni az idegesítően magabiztos, felszínes, pózoló szépfiúra, Ben McCallisterre. Rögtön azt kívánom, bárcsak ne tettem volna. Mert amikor utoljára ránézek Ben McCallisterre, váratlan kifejezést látok az arcán: azt a torz grimaszt, amit az indulat és a bűntudat keveréke hoz létre. Ismerem ezt. Mindennap látom a tükörben.
6. Aznap este ruhástól roskadok le a velúrkanapéra. Vasárnap reggel arra ébredek, hogy Gint és Megint ott alszik a mellemen és az arcomon. Vagy én foglaltam el az ő kanapéjukat, vagy ők foglaltak el engem. Épp akkor ülök fel, amikor az utolsó lakótárs, aki egész hétvégén láthatatlan volt, belerakja a gabonapelyhes tálkáját a mosogatóba és kisurran a hátsó ajtón. Szia, Harry! – kiált utána Alice. Szóval ez lenne Harry. Meg azt írta, folyton a szobájában dekkol, egy csomó számítógéppel és több üveg koreai savanyú káposztával. Alice kimegy a konyhába, és hoz nekem egy csésze kávét. Esküszik, hogy nem nagyüzemileg, viszont árnyékban termesztett, tisztességes kereskedelemből származó fajta Malawiból, én pedig bólogatok, mintha bármi is érdekelne azon kívül, hogy a kávé forró legyen és erős. A kanapén ülve lesem, ahogy a két kiscica játékból felváltva egymás torkának ugrik. Megint egyik füle kifordul. Kiegyenesítem neki, mire nyávog egyet. Annyira gyámoltalan a hangja, hogy be kell látnom: tetszik vagy sem, képtelen vagyok elvinni őket egy menhelyre, akár végeznének velük, akár nem. Miután megittam a kávét, kimegyek a verandára, ahol valaki üres sörösüvegeket állított fel tekebábukra emlékeztető alakzatban. Felhívom Triciát. Még csak fél tizenegy van, de csodával határos módon felveszi. – Na, milyen a nagyváros? – kérdezi. – Nagy – felelem. – Figyelj, mit szólnál hozzá, ha haza vinnék két kiscicát? – Mit szólnál hozzá, ha el kéne költöznöd innen? – Csak átmenetileg maradnának. Amíg nem találok nekik gazdát. Felejtsd el, Cody! Tizennyolc évig neveltelek. Nem vállalom több rászoruló gondozását. Több dolgot is zokon vehetnék ezzel a kijelentéssel kapcsolatban, de a legjobban talán az sért, hogy rászorulónak tart, akit évekig gondozott. Inkább azt mondanám, hogy magamat neveltem fel, de így igazságtalan lennék Garciáékkal szemben. Amikor torokgyulladásom volt, Sue vette észre a duzzanatot a manduláimnál, és ő vitt el a gyerekorvoshoz antibiotikumért. Amikor megjött a menstruációm, Sue vett nekem betétet. Tricia csak rámutatott otthon a gyógyszerszekrényben lévő tamponokra, mondván, „ott van, ha eljön az ideje”, de nem fogta fel, milyen rémisztő egy tizenkét éves lány számára még a gondolat is, hogy egy szuper nedvszívó képességű tárgyat feldugjon. Amikor arra került a sor, hogy megszerezzem az ötvenórás vezetési gyakorlatomat a jogosítványhoz, Triciának hármat sikerült kibírnia mellettem, a maradék negyvenhetet Joe töltötte el velem a kocsiban, Meggel együtt erre áldozva a vasárnap délutánjait. – Itt maradok még pár napig – jelentem be. – Kimentenél Ms. Masonnél hétfőn? Van a házában neked negyven dollár. – Persze! – csap le a pénzre Tricia. Nem kérdezi, miért jövök később vagy mikor érkezem. Ezután Garciáékat hívom fel. Velük nehezebb, mert ha megemlítem a macskákat, azonnal be akarják majd fogadni őket, akármekkora veszélyben lesznek Samson mellett. Azt mondom Sue-nak, hogy kell még néhány nap elvarrni bizonyos szálakatMeg életéből. Úgy hallom, megkönnyebbül, és nem is faggat tovább. Csak annyit mond, hogy maradjak, amíg szükséges. Már éppen kinyomnám, amikor újra megszólít. – És, Cody… Mennyire utálom ezt, hogy „És, Cody…”! Mintha kibiztosítanának egy pisztolyt. Mintha azzal akarnának letámadni, hogy mindent tudnak. – Igen? Sue sokáig hallgat. Lüktetni kezd a fejem.
– Köszönöm – fejezi be a mondatot. ♦ Bent, a házban megkérdezem Alice-t, szerinte hogy lehetne új gazdát találni a cicáknak. Rendes gazdát. – Betehetnél egy hirdetést a Craigslistbe, de úgy hallottam, hogy azok az állatok néha kutatólaborokban kötnek ki. – Hát, ez nem segítség. – Akkor készítsünk szórólapokat. Mindenki szeret cicákat nézegetni. Sóhajtok. – Oké. Hogy csináljuk? – Szerintem fotózd le őket, küldd el magadnak e-mailben, írj hozzá valami szöveget, aztán nyomtasd ki – kezdi Alice. – Meg laptopján könnyebb lenne. Annak van beépített kamerája. Az ezernyolcszáz dolláros notebook, amit akkor vettek a szülei Megnek, amikor elutazott a főiskolára. Még mindig fizetik utána a hitelkártya-tartozást. Felmegyek Meg szobájába, és megkeresem a laptopot az egyik dobozban. Bekapcsolom. Jelszót kér, de a Törpepókkal sikerül bejutnom. Mialatt leviszem a földszintre, Alice megpróbálja összeszedni a százfelé rohangászó macskákat. Végül sikerül egy képet csinálnom róluk. Alice gyorsan összeállít egy szórólapot a kiadványszerkesztő program segítségével, én pedig visszaviszem a laptopot Meg szobájába, hogy kinyomtassam. Már éppen kikapcsolnám, amikor valamin megakad a tekintetem. A postaládája ott van a tálcán, a monitor alján. Gondolkodás nélkül kinyitom. Azonnal letöltődik egy halom levél – többnyire levélszemét olyanoktól, akik nem is hallották a halálhírét, bár akad köztük egy-két Hiányzol, Meg című is, sőt egy olyan is, amelyben figyelmeztetik, hogy az öngyilkosság miatt pokolra fog kerülni. Azt rögtön ki is törlöm. Arra vagyok kíváncsi, milyen e-mailt küldött el utoljára. Kinek írta? Az öngyilkosságra figyelmeztető levél volt? Miközben belépek az elküldött üzenetek mappába, körülnézek a szobában, mintha figyelnének. Persze nem figyel senki. Nem az öngyilkossággal kapcsolatos levelet küldte el utoljára. Azt két nappal a halála előtt írta, mint utóbb kiderült, és úgy állította be, hogy a rendszer egy nappal a halála után küldje el automatikusan. Az öngyilkosságról szóló e-mail után még egy halom levelet megírt, többek között egy könyvtárnak, akik egy lejárt könyvkölcsönzés miatt piszkálták. Tudta, hogy meg fog halni, és egy könyvtári büntetés miatt aggódott? Hogy képes valaki ilyesmire? Hogy hozhat meg egy ilyen döntést, hogy írhat meg utána egy ilyen levelet, és hogy élhet tovább még két napig? Akkor miért nem tudott még tovább élni? Tovább kutakodom az elküldött levelek közt. A halála hetében Scottie-nak is írt egyet. Csak annyit: Szia, Törpepók! Szeretlek. Örökké. Ezzel búcsúzott el? Vajon nekem is küldött egy búcsúlevelet, csak nem vettem észre? Tovább görgetek visszafelé, de furcsa módon csak a halála előtti héten látok rengeteg e-mailt, aztán visszamenőleg hat héten keresztül szinte semmit, csak januárban. Már éppen leállítanám a gépet, amikor észreveszek valamit, amit Meg pár nappal a halála előtt egy
[email protected] címre küldött. Habozok egy kicsit. Aztán kinyitom. Nem kell többé aggódnod miattam. Furcsa búcsúüzenet, és a mosolygó arc ellenére érzem, hogy fájó szívvel írta, a visszautasítástól és a veszteségtől összetörten; Meg Garciára annyira nem jellemző módon. Átmegyek a bejövő levelek mappába, és „bigbadbentől” kapott üzeneteket keresek. Az elsőket tavaly ősszel kapta tőle, eleinte rövid, heccelődő, egysoros üzeneteket – de legalább tőle. Meg válaszait nem látom, csak a fiú írásait, mert valahogy úgy állította be a postafiókját, hogy Meg válaszait levágja a levelekről. Az első e-mailek az első koncertélménye után érkeztek. Olyasmik, hogy: Kösz, hogy eljöttél a
bulira, meg: Kösz, hogy olyan lelkes voltál, pedig eléggé lebőgtünk. Szánalmas mentegetőzés; ezen egy hatéves is könnyen keresztüllátna. Aztán küldött néhány üzenetet a soron következő koncertekről. Később egyre bizalmasabbá, végül flörtölővé válik a hangnem – az egyik levélben Ben Őrült Megnek nevezi, egy másikban az elektromosan izzó ganéjtaposójáról ír, amely nem lehet más, csak az a narancssárga kígyóbőr csizma, amit a jótékonysági ruhavásáron vett és mindenhol viselt. Néhány levélben azért tartja bolondnak, mert mindenki más egyetért abban, hogy Keith Moon a legjobb dobos a világon. Aztán váltottak még néhány levelet hasonló, rockkal kapcsolatos témákról, amelyekről Meg napokig tudott egyfolytában beszélni. De egyszer csak megváltozik a hangnem. Semmi gond. Barátok még lehetünk – írja Ben. Még így is kiérzem a levélből a feszültséget, három lépés és négy hónap távolságból. Megkeresem az elküldött levelek között, hogy Meg mit írt neki. Megtalálom a legkorábbi e-mailjeit, a vitatkozást Keith Moonról, de a későbbi fordulat előzményeit nem látom, mert megint hiányzik egy halom üzenet. Szinte az egész január és február ki van törölve. Furcsa. Visszakattintok Ben e-mailjeire. Az egyikben ezt írja: Ne aggódj. Egy másikban arra kéri, ne hívja olyan későn. Megint egy másikban – nem túl meggyőzően – azt bizonygatja, hogy igen, még mindig barátok. Olyan is van, amelyben megkérdezi, nem vitte-e el a Mudhoney pólóját, és ha igen, vissza tudnáe adni neki, mert igazából az apjáé. Aztán elolvasom az egyik utolsó válaszát. Egyetlen, közönséges mondat, de olyan brutális, hogy megfagy az ereimben a vér, és még jobban meggyűlölöm Ben McCallistert: Meg, békén kell hagynod! Hát, most végre békén hagy. Előző nap találtam egy nagy, fekete-fehér-vörös színű pólót, szépen összehajtogatva. Nem tudtam, kié, ezért beraktam az elajándékozásra szánt csomagba. Most előveszem. Az van ráírva: Mudhoney. Az ő drágalátos pólója. Még ezt sem adta oda neki örökbe. Visszamegyek a laptophoz, és haragtól remegő ujjakkal begépelek egy új e-mailt „bigbadbennek” Meg postafiókjából, ezzel a címmel: A halálból visszatérve. A drágalátos pólód – írom. – Még a csodák és második eljövetelek világában is vannak határok. Nem írom alá, és mielőtt még egyszer átgondolhatnám az egészet, már meg is nyomtam a küldés gombot. Csak fél perccel később hasít belém, mekkora hülyeséget csináltam és hogy pont ezért utálom az e-mailezést. Ha az ember rendes levelet ír, mondjuk, az apjának, oldalakat telekörmölhet mindenfélével, amit fontosnak érez, hiszen nem tudja, hol lakik az apja, és még ha tudná is, rengeteg időbe telne borítékot és bélyeget szerezni, és mire odáig eljutnék, már szét is téptem a papírokat. De ha az ember egyszer csak megtudja valakinek az e-mail címét és hozzájut egy számítógéphez, amin internet is van, nincs semmiféle késleltető körülmény, hanem sietve legépeli, amit érez, és megnyomja a küldés gombot, mielőtt lebeszélhetné magát róla. Aztán csak vár, vár és vár, és nem jön válasz, ezért rádöbben, hogy az a sok fontos mondanivaló, amit leírt, nem is volt fontos. Semmi értelme nem volt. ♦ Alice-szel ketten teleragasztjuk Tacoma főiskolájának környékét cicás szórólapokkal. Eszébe jut egy okos ötlet: abban a csilivili boltban is szét kéne szórnunk a papírokat, ahol a gazdagok az egészséges ételeket szokták venni. Felszállunk a buszra, és útközben elmondja nekem, hogy nem biopiacról van szó, de nemsokára talán az is lesz a városban. – Nagyon izgi! – szólalok meg. – Ugye? – kérdezi, ki sem érezve a gúnyt a hangomból. Inkább kinézek az ablakon, és reménykedem, hogy befogja a száját. Hiába utazunk oda, a boltvezető nem engedi, hogy szórólapokat ragasszunk ki odabent, ezért a jómódú vásárlók kezébe kell nyomnunk őket, amikor kijönnek újrahasznosított zacskóikkal.
Úgy néznek ránk, mintha ingyen kokaint osztogatnánk. Öt óra után érünk haza, amikor már az örökmozgó Alice is kimerült. Dühös vagyok és csalódott. Nem tudom elhinni, hogy ilyen nehéz gazdát találni két cicának. Az egész egy rossz viccnek tűnik, amelynek a végén csak Meg nevetett. Furcsa ételszag tölti meg a házat, valaki olyan fűszerekkel főz, amelyek nem illenek össze – curry, rozmaring és túl sok fokhagyma. Időközben Fa is visszatért, a kanapén ülve sörözik. – Azt hittem, elmentél – jegyzi meg távolságtartón. Alice feltűzi a maradék szórólapokat az ajtó mellett lógó hirdetőtáblára, egy nagy papírlap mellé, amelyen a holnapi Mentőkötél-virrasztást hirdetik. Elmagyarázza, hogy Gintnek és Megintnek próbálunk gazdát keresni. Fa elfintorodik. – Miért, valami bajod van a cicákkal? – kérdezem. Tovább ráncolja az orra tövét. – Csak ez a Gint és Megint. A nevük. Olyan buzis. – Hé, én biszex vagyok, és nem tetszik a buzis szó meg a hangnem sem, ahogy kimondod! – förmed rá Alice nem túl meggyőző megrovással a hangjában. – Hát, sajnálom. Tudom, hogy egy halott lány macskái, de akkor is buzis a nevük. Miközben ezt mondja, nem is annyira hippinek látszik, hanem közönséges parasztnak a városunkból. Ettől egyszerre jobban és kevésbé gyűlölöm. – Neked milyen nevek tetszenének? – kérdezem. Azonnal rávágja a választ. – Csitt és Csatt. Mindig így hívom őket magamban. – Nem jó a Gint és Megint? – kérdezi Füves Richard, aki ebben a pillanatban jelenik meg az ajtóban foltos kötényben, fakanállal a kezében. – Akkor hívjuk őket inkább Lennynek és Steve-nek. – Azok nem macskanevek – tiltakozik Alice. – Miért nem? – kérdezi Füves Richard, felemelve a fakanalat, benne a kotyvalékkal, amelynek szaga a konyhából is árad. – Ki kóstolja meg? – Mi az? – kérdezi Fa. – Hűtőmaradék-pörkölt. – Tedd bele a macskákat is! – javasolja Fa. – Akkor nem kell nekik új otthont találni. – Azt hittem, vegetáriánus vagy – csikorgatja a fogát Alice. Füves Richard kihív a konyhába, hogy egyek a borzalmas szagú főztjéből. Olyan, mintha valami nagy csata zajlott volna a fűszerek között, és mindenki veszített volna, bár nem ezért utasítom el. Nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy társaságban egyek. Nem tudom, mikor szoktam le róla – régen sok barátom volt, vagy inkább haverok – a suliból, a városból. Folyton Garciáéknál lógtam. De az az időszak nagyon távolinak tűnik. Otthagyom a lakótársakat vacsorázni. Korábban vettem egy liter Dr Peppert, és bedugtam a hűtőbe, de Füves Richard a nagy főzési lázban mindent felforgatott, ezért sokáig kell kutakodnom. A hűtő hátuljában találok néhány zárt doboz Royal kólát. Összeszorul a szívem, mert tudom, hogy Megen kívül senki más nem ivott ilyet a környezetemben. Egy gyorsétteremből hozott papírpohárba jeget töltök, és arra öntöm rá a Royal kólát. Még a jelentéktelen apróságokat is el akarom tüntetni, mindent, ami az övé volt. Kiviszem az italomat az üres verandára. Amikor kilépek, látom, hogy nem is üres, ezért hirtelen megtorpanok, a kóla pedig a pólómra loccsan. Cigizik, a parázs fenyegetően vöröslik a komor-szürke alkonyatban. Nem tudom, mi döbbent meg jobban: hogy az elküldött emailemnek mégis van hatása, vagy a pillantása, amellyel mintha meg akarna ölni. Nem adom meg neki a lehetőséget. Leteszem a poharat a veranda korlátjára, megfordulok és felmegyek a lépcsőn, erőltetett lassúsággal, mintha nyugodt lennék. A pólóért jött, tehát lehozom neki a pólót.
Hozzávágom a fejéhez, és megmondom, hogy húzzon innen. Kavicsok csikorgását hallom, aztán a lépteit a lépcsőn, a hátam mögül. Hirtelen azt sem tudom, mit tegyek, mert ha segítségért kiáltok, gyengének mutatom magam, ugyanakkor jól láttam az elvetemült tekintetét. Mintha nemcsak az e-mailemet, hanem a gyűlöletemet is megkapta volna és most vissza akarná adni. Bemegyek Meg szobájába. A póló ott van az egyik kupac tetején, ahol hagytam. Ben követett az emeletre és megállt a küszöbön. Hozzávágom a pólót. Azt akarom, hogy a lehelő legmesszebb távolodjon tőlem mindennel együtt, ami hozzá tartozik. Ám ő ott marad egy helyben. A póló lepattan róla és a padlóra esik. – Mi a fasz…? – kérdezi. – Hogy mi? A pólódat akartad, hát megkaptad. – Miféle ember képes erre? – Miért, mit tettem? Azt mondtad, kéred vissza a pólót… – Elég a baromságokból, Cody! – vág közbe. Ledermedek attól, ahogy a nevemet kimondja. Nem úgy, ahogy a Cody pásztorlányt mondta az ostoba, csábosnak szánt hörgésével. Hanem csak a nevemet, csupaszon. – Egy halott lány nevében küldtél nekem emailt. Nincs szíved? Vagy elmebeteg vagy? – Vissza akartad kapni a pólódat – ismétlem, de az ijedtségem miatt kivész a meggyőződés a hangomból. Dühödten néz rám. Meg szobájának gyér fényében egészen más színű lett a szeme. Aztán eszembe jut Meg utolsó e-mailje. Nem kell többé aggódnod miattam. Megint éktelen haragra gerjedek. – Nem adhattad volna oda neki emlékbe? – kérdezem. – Biztos bőven lenne kinek adogatni a ruháidat, a lefektetett lányok számát tekintve. Osztogathatnál nekik pólókat szuvenírként! De visszakérni? Hát, ez nemes gesztus. – A jelek szerint fogalmad sincs, miről beszélsz. – Akkor világosíts fel! – Kétségbeesés cseng ki a hangomból. Igaza van. Fogalmam sincs, miről beszélek. Talán, ha tudnám, ha többet tudnék Meg utolsó hónapjairól, nem is állnánk így, egymással szemben. Úgy néz rám, mintha valami rothadó szemétre. Nem tudom elhinni, hogy ez ugyanaz a fiú, akivel előző éjjel olyan mézesmázosan flörtöltem. – Mi történt? – kérdezem. – Ráuntál? Mindig ez történik a lányokkal? Hát, alighanem a képzeleted szegényes, mert ha vetted volna a fáradságot, hogy megismerd, soha nem untál volna rá. Ő Meg Garda volt! És ki vagy te, Ben McCallister, hogy azt merted parancsolni neki, hogy hagyjon békén? – Majdnem elcsuklik a hangom, de sikerül megakadályoznom. Később majd elgyengülhetek. Bőven lesz időm elgyengülni. Ben arca lassan megváltozik. Mintha jégkristályok képződnének rajta. – Honnan tudod, mit írtam neki? – Láttam az e-mailedet: Meg, békén kell hagynod! – Korábban kegyetlennek éreztem a hangnemét. Most, az én számból, egyszerűen csak szánalmasnak hangzik. Leplezetlen megsemmisülés tükröződik az arcán. – Nem tudom, mi undorítóbb: elolvasni egy halott lány emailjeit vagy e-mailt írni a nevében. – Undorítóvá kell válni ahhoz, hogy megismerd az undorító dolgokat – vágom rá, mint egy harmadikos. Ben csak néz rám a fejét rázva. Aztán kimegy, és a drágalátos pólóját a földön hagyja, mint egy siralmas, elfeledett rongyot.
7. Ben távozása után körülbelül egy óráig tart, amíg megnyugszom. És még egy óra eltelik, mire összeszedem a bátorságomat és újra bekapcsolom Meg laptopját. Egy dologban igaza volt Bennek: tényleg nem tudtam, miről beszélek. Úgy mondta ezt, mintha Meg lett volna felelős azért, hogy ilyen seggfej módjára bántak vele. Ismerem Meget. És ismerem a Benhez hasonló alakokat. Tricia jóvoltából számtalan ilyen fickót megismerhettem. Ismét belépek Meg postaládájába, az elküldött e-mailek közé, de csak a korábbi leveleket látom, novemberi dátummal. Meg flörtölését, a vitatkozását arról, hogy ki írja a legjobb zenéket, ki a legjobb dobos és melyik a leginkább túl- vagy alulértékelt banda. Aztán az ünnepek előtt hirtelen vége szakad az egésznek. Nem kell hozzá lángésznek lenni, hogy rájöjjön az ember: lefeküdtek egymással. Aztán Ben dobta Meget. Azt viszont nem értem, miért vannak ekkora hézagok a levelezésben. Tudom, hogy a tél folyamán nem nagyon tartottuk egymással a kapcsolatot, de arra emlékszem, hogy írt nekem néhány e-mailt. Bejelentkezem a saját postaládámba a böngészőből, csak hogy meggyőződjek róla, nem képzelődtem. A január elég üres, de februárban kaptam néhány levelet tőle. Nála viszont nyomuk sincs az elküldött elemek mappában. Különös. Valami vírus támadta meg a levelezőrendszerét, és több hétnyi e-mailt kitörölt? Vagy átrakta őket valahova? Elkezdem átnézni a többi programot, de magam sem tudom, mit keresek. Kinyitom a naptárját is, de üres. Megnyitom a lomtárat, hátha ott vannak a kitörölt fájlok. Találok mindenféle törölt holmit, csupa semmiséget. Van közöttük egy névtelen mappa. Ki akarom nyitni, de a számítógép azt írja, hogy lomtárban lévő mappákat nem nyithatok ki. Kihúzom a mappát az asztalra, ezúttal viszont más reakciót kapok: a mappa jelszóval védett. Megijedek, hogy talán vírus van benne, amely lefagyaszthatja az egész számítógépet, ezért inkább visszadobom a lomtárba. Fél tíz van, megint elfelejtettem enni, és szomjas is vagyok, de nincs kedvem lemenni a földszintre. Inkább levetkőzöm és lefekszem Meg kísérteties ágyába. Most jólesik beszívni az ő illatát, amely a lepedőből és a takaróból árad. Tudom, hogy azzal, hogy ott alszom, belekeverem a saját illatomat az övébe és ezzel eltompítom az emlékét, de valamiért nem számít. Különben is, régen is mindig így volt.
8. Halk kopogás ébreszt másnap. Vakító napfény árad be a nyitott ablaktáblán. Felülök az ágyon. Csupa homok a fejem. Újra kopognak. – Gyere be! – válaszolom rekedt hangon. Alice áll a küszöbön egy bögre kávéval, amelyet bizonyosan nigériai törpék által kézzel szüretelt szemekből főzött. Megdörzsölöm a szemem, és hálás morgással fogadom el a kávét. – Mennyi az idő? – Dél van. – Dél? Akkor tizennégy órát aludtam. – Tudom. – Alice körülnéz a szobában. – Talán nem is Meg miatt van. Lehet, hogy ez a szoba olyan, mint a pipacsmező az Óz, a nagy varázslóban. Altató hatású. – Hogy érted ezt? – Meg rengeteget aludt. Szinte állandóan. Ha éppen nem a „menő seattle-i haverjaival” lógott – mondja idézőjeleket mutatva a kezével –, akkor aludt. – Igen, Meg szeret… szeretett… sokat aludni. Magas oktánszámún égett. Muszáj volt regenerálódnia. Alice kétkedve néz rám. – Soha nem ismertem senkit, aki ennyit aludt volna. – Tizedikben mononukleózisa volt – magyarázom, és amint kimondom, eszembe jut, milyen nehéz volt az az év. Meg legalább annyit volt otthon, amennyit iskolában; hónapokig magántanártól kellett órákat vennie, mert fel sem bírt kelni. – Mononukleózis? – kérdezi Alice. – Miért lett volna attól évekkel később is fáradt? – Nagyon súlyos eset volt. – Felrémlik előttem, hogy a szülei be sem engedtek a házba, nehogy elkapjam. – Inkább valami Epstein-Barr vírus lehetett vagy ilyesmi. – Leül az ágy szélére. – Nem tudtam a betegségeiről. Nem volt alkalmam megismerni. – Csak néhány hónapja költöztél ide. Alice vállat von. – A többieket megismertem. De Megről ők sem tudtak sokat. Mindig kicsit kívülálló maradt. Ha Meg szeretett valakit, akkor nagyon szerette, ha meg nem… Az idiótákat nem bírta elviselni. – Csak meg kellene próbálni megismerni. – Meg kellett volna – helyesbített Alice. – Nem is igazán akartátok. Úgy értem, nem sok szeretet lakhatott egy olyan házban, amelynek az ajtaján ilyen lemezborító lóg. Alice őzikeszeme megtelik könnyekkel. – Nem mi raktuk fel. Ő. Megtiltotta, hogy levegyük. Szóval Meg rakta fel a lemezborítót. Az öngyilkosság szakértői valószínűleg ezt is a baljós előjelek közé sorolnák vagy segélykérésként értelmeznék, de én tudom, hogy Megnek ilyen fekete humora volt. Ez volt az utolsó névjegykártyája. – Várj! Ez nem is olyan hülyeség!
– Mi? – kérdezi Alice. – Nekem nagyon morbidnak tűnt. De, mint mondtam, alig tudtam róla valamit. Szerintem még veled is több időt töltöttem el eddig, mint vele összesen. – Bárcsak azt mondhatnám, hogy nem maradtál le semmiről, de sajnos sokról maradtál le. – Mesélj róla! Milyen volt? – Milyen volt? – Alice bólint. – Ő olyan volt, hogy… – Széttárom a karom, hogy a nagyságát mutassam, a végtelen lehetőségeket. Nem is tudom, hogy ez Megre vonatkozik-e vagy arra, ahogy mellette éreztem magam. Alice könyörgő pillantást vet rám, ezért tovább mesélek. Elmondom, milyen volt, amikor Meggel elvállaltunk egy nyári telemarketinges munkát, a világ legunalmasabb melóját, és hogy ne unjuk halálra magunkat, Meg minden hívásnál más hangot használt. Olyan sikert aratott a hangjaival, és olyan sok szemetet sózott rá az emberekre, hogy túllépte a napi előírt mennyiséget és rendszeresen korábban mehetett haza. Azt is elmesélem, mi történt, amikor annyira csődközeli helyzetbe került a kisváros könyvtára, hogy csak egy héten háromszor nyitott ki, ami nagyon fájdalmasan érintett, hiszen amikor nem Garciáéknál lógtam, mindig a könyvtárban csücsültem. Meg közel sem tartózkodott ott annyit, ettől függetlenül ő is akcióba lendült, hogy megakadályozzuk a kényszerbezárást. Valahogy rávette egy akkor nem igazán ismert, ma már körülrajongott rockbanda tagjait, akikkel a blogja révén haverkodott össze, hogy adjanak egy koncertet, Öljetek rockereket, ne könyveket! címmel, amire mindenhonnan özönlöttek a nézők a városunkba. Közel tizenkétezer dollárt sikerült összeszedniük, aminek nagyon örültek a könyvtárban, de annak már kevésbé, hogy a banda rohamosan növő népszerűségének és Meg karizmatikus és vonzó karakterének köszönhetően innentől fogva meghosszabbított nyitva tartással kellett üzemelniük. Elmondom azt is, amikor a mindig rossz evő Scottie annyira elutasította az ételt, hogy vérszegény lett. Az orvosok azt mondták, több vasban gazdag ételt kell ennie, Sue pedig magán kívül volt a bánattól, mert akárhogy ügyeskedett, Scottie semmit sem volt hajlandó lenyelni. Meg viszont tudta, hogy Scottie rajong a traktorokért, és szerzett az eBayről traktor alakú sütőformákat. Összenyomta a főtt krumplit a hússal és a spenóttal, és belenyomta a formákba, így Scottie behabzsolta az összeset. Aztán volt egy alkalom, amikor rettenetesen összevesztem Triciával, és elszöktem otthonról, hogy megkeressem az apámat, habár Tricia azt mondta, nagyon messzire költözött. Mire a Mosestóig jutottam, kifogytam a pénzből és a bátorságból is, ám mielőtt teljesen bepánikoltam volna, Meg és Joe értem jött. Végig követték a buszomat az úton. De ezt mégsem mesélem el Alice-nek. Mert az ilyesmit csak közeli barátokkal osztja meg az ember. Nekem pedig csak egy közeli barátom volt. – Szóval ilyen volt Meg – fejezem be végül. – Akármit meg tudott tenni. Megoldott mindent mindenkinek. Alice némán emésztgeti, amit mondtam. – Kivéve saját magát.
9. Az utolsó Megan Luisa Garcia Temetői Show-ra egy kis hegyfokon kerül sor a Soundon. Egy gitáros és egy hegedűs Joan Osborne Lumina című számát játssza. Valaki egy Kahlil Gibran-verset olvas. Nem jöttek el túl sokan, talán húsz ember, és mindenki hétköznapi ruhát visel. A műsort egy egyetemi ügyintéző vezényli le, de szerencsére nem ragadja meg az alkalmat, hogy öngyilkosságellenes propagandabeszédet tartson, felsorolva az összes figyelmeztető előjelet, amelyeken mindnyájan átsiklottunk. A csendben burjánzó kétségbeesésről beszél, amely nagyban hozzájárul ahhoz, hogy az emberek ilyen szörnyű lépésekre szánják el magukat, és a tragédiát követő tanulságos dermedtségről, amit még azok is éreztek, akik alig ismerték Meget. Aztán végignéz az egybegyűlteken, és bár sohasem találkoztunk – ráadásul a legszélén ülök, Alice mellett –, és bár csak nagy nehezen egyeztem bele, hogy eljövök (mert lelkiismeretfurdalásom volt, amiért meggyanúsítottam, hogy ő rakta fel az ajtóra a Poison Idea-borítót), egyszer csak a szemembe fúródik a tekintete. – Tudom, hogy sokan gyötrődve keressük a válaszokat. Lehet, hogy kisebbnek tűnik a teher attól, hogy nem ismertük elég jól Meget, de a feldolgozás ettől még nehéz. Úgy hallottam, jelen van egy jó barátja, Cody is, gondolom, ő is viaskodik belül. Lesújtó pillantást vetek Alice-re, hiszen senki más nem árulkodhatott rólam, de ő rezzenéstelenül állja a tekintetemet. Az emelvényen álló férfi folytatja: – Cody, örülnénk neki, ha megosztanád velünk a gondolataidat, amennyiben te is úgy érzed. Bármit Megről. Vagy az érzéseidről. – Nem megyek fel oda – közlöm Alice-szel fogcsikorgatva. Ártatlanul tágra nyílt szemmel néz vissza rám. – Nekem nagyon sokat segített, amit meséltél róla! Úgy gondoltam, másoknak is segíthet. És neked is. Most már mindenki engem figyel. Legszívesebben megölném Alice-t, aki a karomat lökdösi, hogy álljak fel. Meséld el nekik a könyvtáras sztorit vagy az öccse etetését! – suttogja. Amikor felérek az emelvényre, nem könyvtárakról, rockbandákról és finnyás evőkről szóló, cuki történetek jutnak eszembe. – Szeretnék, hogy mondjak valamit Megről? – kérdezem. Persze költői a kérdés, a hangom is merő gúny, a sok ártatlan bárány viszont bátorítóan bólogat előttem. – Meg a barátnőm volt, és azt hittem, mi jelentjük egymásnak a világot. Azt hittem, mindent elmondunk egymásnak. De kiderült, hogy egyáltalán nem ismertem. – Valami kemény, fémes dolgot érzek a számban. Gusztustalan íz, mégis kóstolgatom, mint egy tejfog kihullásakor a saját vérem ízét. – Az itteni életéről semmit nem tudtam. Nem tudtam, milyen órákra jár. Nem tudtam, kikkel lakik együtt. Nem tudtam, hogy befogadott két, beteg kiscicát és nagy nehezen meggyógyíttatta őket csak azért, hogy aztán gazdátlanná váljanak. Nem tudtam, hogy seattle-i klubokba járt, zenészekkel barátkozott és olyanokba zúgott bele, akik összetörték a szívét. Állítólag én voltam a legjobb barátja, de ezekről semmit sem tudtam, mert nem avatott be. Nem avatott be abba, milyen kibírhatatlanul fájdalmasnak érzi az életet. Mármint… fogalmam sem volt az egészről. – Erőtlen nevetés követi a mondatot, és rájövök, hogy ha nem vigyázok eléggé, olyasmi fogja követni, amit nem
akarok hallani, amit senki sem akar hallani. – Hogy fordulhat elő, hogy valaki ilyen alapvető dolgot nem tud a legjobb barátjáról? Még ha nem is beszél róla, hogy nem vesszük észre? Hogy hihetjük azt valakiről, hogy gyönyörű, elbűvölő, a legvarázslatosabb ember, akivel valaha találkoztunk, miközben olyan kínok közt élt, hogy végül mérget iszik, amely kivonja az oxigént a sejtjeiből, míg végül a szívének nem marad más választása, mint leállni? Szóval ne kérdezzenek Megről. Mert szart sem tudok. Valaki felnyög. Lenézek a tömegre, és végigvizslatom az arcokat, amelyeket a napfény foltjai pöttyöznek tele. Csodás nap van, a tavasz ígéretét hordozza: tiszta égbolt, bárányfelhők, kora tavaszi virágok édes illata száll a szellővel. Nem helyes, hogy ilyen napok köszöntenek be. Hogy újra kitavaszodik. Egy részem biztos volt benne, hogy örökké tél lesz. Látom, hogy néhányan elsírják magukat. Én ríkattam meg őket. Mérgező lettem. Igyál meg, és meghalsz. – Sajnálom – mondom még, mielőtt futásnak eredek. Átvágok a füves részen az útig, magam mögött hagyom a parkot, az országút felé rohanok. Minél messzebb kell jutnom. Messze Tacomától. Messze Meg világától. Lépteket hallok a hátam mögül. Biztos Alice vagy Füves Richard futott utánam, de nincs nekik mondanivalóm, ezért tovább rohanok. Csakhogy az üldözőm gyorsabb nálam. Egy kéz markolja meg a vállamat. Megpördülök. Most olyan a szeme színe, mint a naplemente utáni égnek, szinte bíborkék. Soha nem találkoztam még olyan emberrel, akinek színváltós szeme van, mintha valami hangulatjelző gyűrűt hordana a lelkén. Már ha van lelke. Egy percig csak nézzük egymást és levegőért kapkodunk. – Én mesélhetek néhány dolgot. Ha akarod. – Megint ott van a hörgés a hangjában, de ezúttal valami bizonytalanság is. – Olyan dolgokról nem akarok tudni. Megrázza a fejét. – Nem olyanokról. De mondhatok ezt-azt. Ha akarod. Az itteni életéről. – Honnan tudhatnál róla? Ha csak egyéjszakás kaland volt? A fejével int, hogy menjünk valami csendesebb helyre. – Beszélgessünk valahol. – Miért jöttél el? – A lakótársa adott egy szórólapot – vágja rá, de ezzel nem arra a kérdésre válaszol, hogy miért jött el, hanem arra, hogy honnan tudott a megemlékezésről. Tovább állunk egymással szemben. – Gyere. Csak beszélgessünk. – Miről? Tudod, miért ölte meg magát? Hátrahőköl. Mint egy felhúzott puska. Megint ez a mozdulat. Mintha valaki visszarántaná. Csakhogy ezúttal nem düh látszik az arcán, hanem valami más. – Nem. Elsétálunk a legközelebbi McDonald's-ig. Hirtelen teljesen kiéhezettnek érzem magam, és nem vegetáriánus, organikus és egészséges kaját akarok enni, hanem olyasmit, amit a hétköznapi nyomorúság szült. Mindketten akciós McRoyal Deluxe menüt kérünk, és kivisszük egy nyugis padhoz a játszótér mellett. Egy darabig némán eszünk. Aztán Ben beszélni kezd. Elmeséli, hogyan került Meg a rock-klubokba és hogyan haverkodott össze pillanatok alatt bármelyik helyi zenésszel, amit el is tudok képzelni róla. Elmeséli, milyen könnyedén csavart mindenkit az ujja köré, a tizennyolc éves lelkes főiskolás lány a KeletWashingtoni Trágyahalomról – amit szintén el tudok képzelni róla. Ben eleinte féltékeny volt rá, mert amikor ő érkezett meg két éve az oregoni Bendből, a zenészközösség csak vonakodva engedte be a homokozóba. Elmeséli, mennyit marakodtak azon, ki a jobb dobos: Keith Moon vagy John Bonham, azon, hogy ki a jobb gitáros: Jimi Hendrix vagy Ry Cooder, és azon, hogy kik írták a fülbemászóbb dalokat: a Nirvana vagy a Rolling Stones. Elmeséli, hogyan fogadta be Meg a cicákat: meghallotta a nyivákolásukat egy konténerbe hajított dobozból, Tacoma belvárosában, egy hajléktalanszálló mellett, ahol heti néhány
órát dolgozott. Kihalászta őket, elvitte az állatorvoshoz, és több száz dollárt költött a kezelésükre. Azt is elmondja, hogyan vette rá a sikeresebb városi zenészeket, hogy adakozzanak a gyógykezelésükre, ami szintén jellemző volt Megre, akárcsak az, hogy szemcseppentőn keresztül etette a kismacskákat tápszerrel, mert minden macskatáphoz túl kicsik voltak még. Az összes dolog közül, amit elmesél, ettől a képtől tudnék leginkább sírva fakadni: ahogy Meg az apró, árva macskákat eteti a cseppentővel. De nem teszem. – Miért mondod el nekem ezeket? – kérdezem, és most az én hangom olyan, mint a dühödt vicsorgás. Ben cigisdoboza az asztalon hever, de ahelyett, hogy elszívna egyet, az öngyújtóját csattogtatja. A láng minden alkalommal szisszen egyet. – Úgy láttam, szükséged lenne rá. – Van valami vádló a hangjában. – De te miért meséltél nekem? – ismétlem. Ben szeméből egy pillanatra visszacsillan az öngyújtó lángja. Megint szembesülök vele, milyen sok árnyalata van a bűntudatnak. Akárcsak az enyém, az ő szeme is haragtól lángol, sokkal hevesebben, mint a tűz, amivel játszik. – Tudod, beszélt rólad is – mondja végül. – Tényleg? Rólad nem beszélt. – Ez persze nem igaz, de nem adom meg neki azt az örömöt, hogy tudjon a becenevéről, amit Meg adott neki. Főleg mivel nem vele történt a tragédia. – Elmesélte, hogy amikor valahol takarítónőként dolgoztál, egy pasas meg akarta fogni a feneked, erre te úgy hátracsavartad a karját, hogy felordított és megemelte a fizetésed. Igen, ez Mr. Purdue-val esett meg. Heti tíz dollárral megemelte a bérem. Ennyit ér egy nemkívánatos rendőr az ember fenekén. – Buffynak hívott. Ha a Purdue-s esettel kapcsolatban lettek volna kételyeim, a becenév hallatán most már teljesen megbizonyosodom róla, hogy Meg tényleg beszélt rólam. Akkor hívott így, amikor szokatlanul vagánynak látott, mint Buffy Summerst, a vámpírok rémét. Önmagát ilyenkor Willow-nak hívta, aki Buffy varázslócimborája volt, de ebben nagyot tévedett: ő volt Buffy és Willow is, az erő és a mágia, egyetlen személyben. Én csak az ő fényében sütkéreztem. Valahogy zavaró érzés, hogy mindezt tudja rólam. Mintha a csecsemőkori pucér fotóimat mutatták volna meg neki. Intim részleteket, amelyekhez semmi köze. – Ahhoz képest, hogy csak egyéjszakás kaland volt, elég sokat mesélt neked – mondom. Fájdalom ül ki az arcára. Milyen jó színész ez a Ben MeCallister! – Barátok voltunk. – Szerintem a barát nem épp a megfelelő kifejezés erre. – Nem – makacskodik. – Mielőtt mindent elcsesztünk, barátok voltunk. Az e-mailek. Az incselkedés. A vita a rockerekről. A hirtelen változás. – Szóval mi történt? – kérdezem, bár már tudom, mi történt. Mégis sokkoló az ő szájából hallani, főleg ahogy mondja. – Dugtunk. – Lefeküdtetek – helyesbítek. Ezt ugyanis tudom. Tudom, hogy Meg, egy korábbi keserű élményéből tanulva, csak olyannal feküdt volna le, akit szeret. – Meg nem dugott senkivel csak úgy. – Hát, én megdugtam – ismétli Ben. – Ha megdugsz egy barátot, akkor vége az egésznek. – Újra meggyújtja az öngyújtót, aztán hagyja ellobbanni a lángot. – Tudtam, hogy ez lesz, mégis megtettem. Az őszintesége egyszerre visszataszító és magnetikus, mint egy szörnyű karambol az úton, amit az ember akaratlanul is megbámul, habár tudja, hogy később rémálmai lesznek tőle. – Miért tetted, ha tudtad, hogy minden tönkremegy? Ben sóhajt és megrázza a fejét. – Tudod, hogy van… ott van a pillanat, csak úgy megtörténik, és nem gondolsz a másnapra. – Rám néz, de hamar rá kell jönnie, hogy nem tudom, milyen ez. Senki sem hinné el rólam, hogy még nem
voltam együtt fiúval. Ha az ember ennyire proli családba születik, minden erejével kerüli a családi mintát. Legtöbbször aztán úgysem képes más utat választani. Mégsem volt szükségem rá, hogy még egy szöget verjek a koporsómba a trágyahalmi külvárosban. Nem szólok semmit, csak bámulom az üres játszóteret. – Csak egyszer csináltuk, de az is elég volt. Aztán robbant a budi. – Mikor? – kérdezem. – Nem tudom. Hálaadás környékén. Miért? Igaz lehet. A Ne feküdj le a pultossal! e-mailjét az ünnepek előtt küldte. De a cicákat a téli szünet után találta. Mr. Purdue pedig februárban fogta meg a fenekemet, pár héttel Meg halála előtt. – De ha már jó ideje tönkrementek köztetek a dolgok, honnan tudsz azokról, amik azóta történtek? Honnan tudsz a macskákról? Rólam? – Azt hittem, olvastad az e-mailjeit. – Csak párat. Eltorzul az arca. – Szóval nem láttad, miről írt nekem? – Nem. Egy csomó levele hiányzik, például januártól egészen a halála hetéig. Zavart arckifejezés ül ki Ben arcára. – Van itt számítógéped? – Megét használom. A szobájában. Elhallgat, mintha tanakodna magában. Aztán összegyűri a kaja csomagolását. – Menjünk! ♦ Meg szobájában megnyitja a saját postaládáját. Beírja Meg nevét a keresőbe, mire megtelik a képernyő e-mailekkel. Felpattan a székből, én pedig leülök. Az egyik kiscica, Megint beszalad a nyitott ajtón és élesíteni kezdi a karmát egy kartondoboz oldalán. Az elején kezdem, a flörtölő heccelődésnél, a Keith Moonnal es a Rolling Stonesszal kapcsolatos vitáknál. Benre nézek. – Olvass tovább! – biztat. Továbbmegyek. Folytatódik a csipkelődés, az e-mailek egyre hosszabbak. Aztán lefekszenek egymással. Mintha egy fekete vonalat húztak volna a térben. Utána ugyanis Ben levelei egyre távolságtartóbbak, Meg e-mailjei pedig egyre keserűbbek. Végül egészen furcsák lesznek. Talán, ha nekem írta volna őket, nem találnám őket furcsának. Csakhogy ezeket Bennek írta, annak a fiúnak, akivel egyszer ágyba bújt, és kész. Végtelennek tűnő leveleket írt neki, rengeteg mindenbe beavatta az életéről, a macskákról, rólam; mintha bő lére eresztett naplóbejegyzéseket kéne olvasnom. Minél inkább le akarta magáról rázni Ben, ő annál többet írt neki. Azért nem ment el teljesen az esze. Egyértelműen tudta, mit csinál, mert több levelet is – néha hat-nyolc oldalasakat – azzal a reményteljes kérdéssel fejezett be, hogy: Még mindig barátok vagyunk, ugye? Mintha engedélyt kért volna, hogy folytathassa a szóáradatot. Zavarba jövök attól, hogy olvasom, helyette is szégyellem magam. Ezért törölte ki az elküldött leveleket? Így folytatódnak a Bennek küldött e-mailek, pár naponta, heteken keresztül, de lehetetlen őket elolvasni, nemcsak a hosszúságuk miatt, hanem mert elviselhetetlenül kavarog közben a gyomrom. Különféle telefonhívásait és üzeneteit is említi. Amikor rákérdezek, milyen gyakran kereste a telefonján, Ben nem válaszol. Aztán megtalálom az egyik utolsó, Megnek írt levelét: Keress valaki mást, aki meghallgat. Nem sokkal később pedig ezt: Meg, békén kell hagynod! Végül eszembe jut Meg utolsó e-mailje Bennek: Nem kell többé aggódnod miattam. Muszáj befejeznem. Nem tetszik, ahogy Ben rám néz. Még a hörgő, beképzelt kakaskodása is jobban
tetszett pár nappal ezelőtt. Gyűlölni akarom Ben McCallistert. Nem akarom, hogy ellágyuló tekintettel nézzen rám. Nem akarom sebezhetőnek látni, szinte rászorulónak, mintha ő akarna valami vigaszt tőlem. Azt pedig végképp nem szeretném, ha nagylelkű gesztust gyakorolna, például átvállalná a kismacskák gondját. Pedig pont ezt teszi. Nagy szemmel bámulok rá. Ki vagy te? – Anyámnál hagyom őket, ha legközelebb Bendbe megyek. Az ő háza már amúgy is olyan, mint egy állatkert, nem fogja zavarni két újabb kóbor macska. – És addig mi lesz? – kérdezem. – Lakótársakkal élek Seattle-ben. Van egy hátsó udvarunk, a lakótársaim mind vegánok, nagy állatvédők, ezért nem utasíthatják el őket, különben képmutatónak fognak látszani. – Miért teszed ezt? – Fogalmam sincs, miért provokálom. Otthont kell találnom a cicáknak, és Ben az egyetlen jelentkező. Kussolnom kéne. – Azt hittem, ezután érteni fogod – mondja, és megnyugszom, amiért a hörgés visszatér a hangjába. Ahogy azonban körbetekint a szobában és mindenre ránéz, csak rám nem, felmerül bennem, hogy még ő is kételkedik a magyarázatban. Aztán én is körülnézek, és csak Bent kerülöm a tekintetemmel; semmit sem kell megmagyaráznia. ♦ Másnap reggel Ben eljön a macskákért, pont, amikor az utolsó dobozokat zárom le ragasztószalaggal. Berakom Gintet és Megintet a hordozóba, összeszedem a játékaikat, és átnyújtom Bennek. – Hova mész? – kérdezi. – A UPS telephelyére, aztán a buszállomásra. – Elvihetlek. – Nem kell, kösz. Hívok egy taxit. Az egyik cica hangosan nyávog a hordozóban. – Ne legyél már ennyire sügér! Két taxit is fizetned kéne. Kicsit félek tőle, hogy vissza akarja szívni a macskákkal kapcsolatos ajánlatát, ezért ajánlja fel a fuvart, de elszántan pakolni kezdi a sporttáskákat a csomagtartóba, a cicákat pedig lerakja a hátsó ülésre. Koszos a kocsija, tele van üres Red Bull-os dobozokkal, és dohányfüsttől bűzlik. Egy gyöngyökkel kivarrt kardigán hever összegyűrve a hátsó ülésen. Harry Kang, a titokzatos lakótárs segít bepakolni a dobozokat a kocsiba, és bár az itt tartózkodásom alatt két szót sem váltottunk egymással, megfogja a kezem és így szól: – Légyszi, add át az üzenetem Meg családjának: a családom mindennap imádkozik értük. – Egy darabig még a szemembe néz. – Megmondom nekik, hogy érted is imádkozzanak. Bár Meg halála óta mindenhonnan ezt a baromságot hallgattam, Harry váratlan szavai hallatán hirtelen úgy érzem, mintha gombóc lenne a torkomban. Gint és Megint egészen a UPS-telephelyig nyávog. Ben kint vár velük a kocsiban, amíg feladom a dobozokat. Aztán elvisz a buszvégállomásra. Éppen elérem az egyórás járatot. Vacsorára haza is érek. Nem mintha várna valami vacsora otthon. A cicák tovább visítoznak, és mire begördülünk az állomásra, már pisiszag is terjeng a levegőben. Most már meg vagyok győződve róla, hogy Ben vissza fogja vonni az ajánlatát, különben sem gondolhatta komolyan; csak bosszút akart állni a pólós emailemért. De nem mond semmit. Csak akkor szólal meg halkan, amikor kinyitom a kocsi ajtaját az állomás előtt. – Vigyázz magadra, Cody! Hirtelen azt kívánom, bárcsak inkább hazavinném magammal a cicákat. Sivárnak érzem az életemet, ha belegondolok, hogy egyedül térek haza. Szeretnék sok-sok kilométerre lenni Ben McCallistertől, de most, hogy ez a vágyam valóra válik, felfogom, micsoda megkönnyebbülés, hogy valakivel megoszthattam a
terhet. – Oké. Te is! – válaszolom. – Legyen jó életed! Nem ezt akartam mondani. Olyan bután és komolytalanul hangzik. De talán ennél többet senki sem kívánhat egy másik embernek.
10. A busz defektet kapott a hegyek közt, és lerobbant, ezért lemaradtam az ellensburgi csatlakozásról, és csak éjfél után érek haza. Nyolcig alszom, aztán elmegyek kitakarítani Thomasék házát, végül még aznap este átviszem a két táskát Garciáékhoz. Becsöngetek, ami egyébként nem szokásom. Scottie nyit ajtót. Amikor meglátom, már éppen megkérdezném, mi újság, de felesleges, mert vajszag árad kifelé. – Muffin – közli Scottie. – Finom! – próbálom oldani a hangulatot. Scottie megrázza a fejét. – Soha nem gondoltam volna, hogy ilyet fogok mondani, de jobban szeretnék most egy kis brokkolit. Joe és Sue kicsit megtorpan, amikor meglát, mintha nem Meg könyveit és ruháit hoztam volna vissza, hanem magát Meget. Aztán némán odajönnek hozzám, megköszönik, Sue halkan sírni kezd, én pedig hirtelen besokallok. Tudom, hogy szeretnek. Sue már nagyon régen megmondta, hogy a saját lányaként tekint rám, de most, hogy a sajátja már nem él, egészen más a helyzet. Scottie-hoz fordulok. Ha nekem ilyen nehéz, neki tízszer ilyen nehéz lehet. Mintha valami Mikulás lennék, aki segít kibontani a csomagokat, így szólok: – Na, megnézzük, mi van bennük? Csakhogy senki sem akarja látni. Ezért inkább előveszem a laptopot, amelyet a hátizsákomban hoztam el. Átadom Joe-nak és Sue-nak. Egymásra néznek. Aztán a fejüket ingatják. – Megbeszéltük – böki ki végül Joe. – Szeretnénk, ha a tied lenne. – Az enyém? – Tudom, milyen sokba került. – Nem, nem lehet. – Kérlek, fogadd el! – erősködik Sue. – Mi lesz Scottie-val? – Scottie még csak tízéves – magyarázza Joe. – Amúgy is van egy közös asztali számítógépünk. Ráér még arra, hogy saját laptopja legyen. Sue arca elbizonytalanodik, mintha már nem bízna a jövő ígéretében. Aztán összeszedi magát, és ő is bátorítani kezd: – Szükséged lesz rá, ha főiskolára mész. Bólintok, és mindnyájan úgy teszünk, mintha ez reális volna. – Ez túl sok – jegyzem meg. – Cody, fogadd el! – szól rám Joe szinte durván. Ekkor rádöbbenek, hogy a laptop átadása nem ajándék. Az viszont, hogy elfogadom, számukra az. Amikor indulni készülök, Sue becsomagol pár muffint, hogy vigyem haza. Rózsaszín és arany cukorbevonat van rajtuk, csupa édes, örömteli pillanatot idéznek fel. Még az étel is hazudik. Scottie elviszi sétálni Samsont, és közben félig hazakísér. – Sajnálom a laptopot, Törpepók. – Semmi gond. Nintendót így is tudok játszani. – Majd átjöhetnél megtanítani valamelyik kedvenc játékodat. Komolyan néz rám. – Oké. De ne engedj nyerni! Mindig úgy érzem, hogy azért hagynak győzni, mert én vagyok a halott lány öccse. Bólintok. – Én meg a legjobb barátja vagyok. Szóval egyenlő esélyekkel indulunk. Szabad utat kapok,
hogy a földbe döngöljelek. Hosszú idő óta most először látom mosolyogni Scottie-t. ♦ Hazaérve Triciát a konyhában találom, ahogy egy rendelt fogyókúrás kaját melegít a mikroban. – Kérsz egyet? – kérdezi. Ez számára az anyáskodás csúcsa. Leülünk megenni a kínai csirkét, és közben megmutatom neki a laptopot. Lenyűgözve simítja végig a kezével, és nem tartom kizártnak, hogy zokon veszi, hogy Garciáék olyasvalamit ajándékoznak nekem, amit ő nem engedhet meg magának. Hiszen számtalan vacsora, közös táborozás és egyéb gesztus előzte ezt meg, amíg Tricia a bárban dolgozott vagy valamelyik aktuális pasijával lógott. – Ez mindig túl bonyolult volt nekem – vallja be. Megcsóválom a fejem. – Nem hiszem el, hogy még mindig nem tudsz számítógépezni! Megvonja a vállát. – Mégis életben maradtam. Különben is, SMS-t már tudok írni. Raymond megtanított. Nem kérdezem meg, ki az a Raymond. Nem kell tudnom, hogy ő-e a legújabb Pasi. Tricia nem szokott azzal vesződni, hogy hazahozza őket bemutatni vagy engem bemutat nekik, legfeljebb véletlenül futhatunk össze. De jól is van így. Mire megtanulnám a nevét, úgyis dobja Triciát, ahogy az összes többi. Megesszük a kaját. Tricia nem kér Sue muffinjából, mert szerinte hizlal. Én sem kérek, ezért Tricia zsírszegény jégkrémet keres. A rossz csomagolás miatt itt-ott kicsit megszottyadt a hűtőben. – Mi lett a macskákkal? – kérdezi. – He? – Azt kérdezted, hogy hozhatsz-e magaddal macskákat. Kisállatokkal akarod betölteni a Meg után maradt űrt, vagy mi? Majdnem félrenyelem a jégkrémet. – Nem. – Aztán majdnem elmesélem neki, mert valakinek kétségbeesetten el akarom mondani, mi történt Meg cicáival, hogy milyen életet élt a tudtomon kívül. De sejtem, hogy Garciáék sem láttak bele. Kicsi ez a város; ha elmondom Triciának, hamar el fog járni a szája, és csakhamar visszajut Suehoz és Joe-hoz. – Volt két kiscica, akiknek otthont kellett találnom. Tricia a fejét ingatja. – Nem kereshetsz otthont minden kóbor állatnak. Úgy mondja, mintha mindennap becsöngetnének hozzánk egy kellemes, száraz, meleg otthon reményében, holott igazából mi vagyunk az otthontalanok.
11. Aznap kapok egy üzenetet a közösségi főiskola egyik tanácsadójától, amelyben leírja, hogy tudnak „sajnálatos helyzetemről”, és ha szeretnék bemenni egy megbeszélésre a bizonyítványommal kapcsolatban, akkor állnak rendelkezésemre. Madison, az egyik lány, akivel sok közös órám volt a suliban, szintén küld egy üzenetet: Jól vagy? Egyiknek sem válaszolok. Visszamegyek dolgozni, elvállalok még néhány lakást, már heti hatszor megyek takarítani, így elég jó pénzt szedhetek össze. Meg laptopja az íróasztalomon marad és a tankönyvekkel együtt porosodik. Egyik délután aztán becsöngetnek. Scottie áll a verandán, Samsont az egyik korláthoz kötötte. – Azért jöttem, hogy behajtsam rajtad az ígéretedet. Döngölj a földbe! – Gyere be! – Bekapcsoljuk a laptopot. – Mit játsszunk? kérdezem. – Arra gondoltam, hogy a Soldier of Solitude-dal kezdhetnénk. – Az mi? – Megmutatom. – Behozza a honlapot. – Hmm… – Matat még egy kicsit a billentyűkön. – Nem látom a hálózatot. Talán újra kéne indítani a routert. Megrázom a fejem. – Nekünk nincs routerünk, Scottie. Itt nincs internet. Scottie rám néz, majd körbe a szobában, és mintha csak most fogná fel, hogy ki vagyok én és kicsoda Tricia. – Oké, semmi gond. Játszhatunk valamit a gépen is. – Visszahúzza a laptopot magához. – Milyen játékok vannak rajta? – Nem tudom. Attól függ, Meg tett-e rá játékokat. – Scottie-val egymásra nézünk és majdnem elmosolyodunk. Meg utálta a videojátékokat. Úgy gondolta, kiszívják az ember agyából az értékes idegsejteket. És ahogy számítani lehetett rá, a laptopon nincs is más, csak ami eleve rajta volt. – Játszhatunk pasziánszt – javasolom. – Ketten nem lehet pasziánszozni – világosít fel Scottie. – Úgy is szokták hívni, hogy szoliter, ami szó szerint azt jelenti, hogy egyedül játssza az ember. Olyan érzés, mintha cserbenhagytam volna. Inkább úgy döntök, lecsukom a laptopot. Scottie azonban nem engedi. -Erről írta azt az üzenetet? Még csak tízéves. Nem hinném, hogy a javára válik ilyen témákról beszélni. Velem biztos nem fog. Becsukom a számítógépet. – Cody, nekem senki sem mond semmit! Végtelenül szomorú a hangja. Felidézem a búcsúlevelet, amit neki küldött erről a számítógépről. – Igen, erről küldte azt az e-mailt. – Megnézhetem? – Scottie… – Tudom, hogy mindenki az ártatlanságomat akarja védeni, meg ilyenek, de a nővérem mérget ivott. Úgyis késő már. Sóhajtok. A búcsúlevél egyik kinyomtatott példánya az ágyam alatti dobozban hever, de tudom, hogy nem arra kíváncsi. Tudom, hogy látta az e-mailt, olvasta vagy legalábbis hallott róla. De ő az eredetit akarja látni. Kinyitom az elküldött levelek mappát.
Megmutatom neki az üzenetet. Hunyorogva olvassa el. – Te nem találod furcsának, hogy azt írja, a saját döntése volt? Megrázom a fejem. – Nem. – Csak azért kérdezem, mert régen, amikor valami tiltott dolog után lebuktunk, és azt akarta, hogy engem ne büntessenek meg, ezt mondta anyának és apának. „Scottie-nak semmi köze az egészhez. Az én döntésem volt.” Emlékszem, hányszor rángatta bele Meg az öccsét valami hülyeségbe, amiből aztán ki kellett mentenie. Mindig magára vállalta a büntetést. Legtöbbször meg is érdemelte. Mégsem értem teljesen, mire céloz Scottie, ezért a számba kell rágnia. – Mintha ezzel védene valakit.
12. Miután Scottie elmegy, újra elolvasom Meg e-mailjeit. Nem tudom mire vélni azt a rengeteg kitörölt elküldött üzenetet. Miért csak az elküldötteket törölte, a bejövöket miért nem? Vagy bejövöket is törölt, csak nem tudom, mit keressek? Miért pont az a hathetes időszak csípte a szemét? Meg lehet valahogy találni a régi leveleket? Vagy örökre eltűntek? Fogalmam sincs. Senkit sem ismerek, aki tudná a válaszokat. Aztán eszembe jut Harry Kang, Meg lakótársa, aki számítástechnikát tanul. Megkeresem a papírcetlit, amelyre Alice felírta a telefonszámát, és azonnal felhívom. Nem veszi fel, ezért üzenetet hagyok: mondja meg Harrynek, hogy hívjon fel. Másnap reggel háromnegyed nyolckor a telefon csörgésére ébredek. – Halló! – szólok bele álomittas hangon.
Itt Harry Kang. Felülök az ágyon. – Á Harry, szia! Itt Cody. – Tudom. Téged hívtalak. – Ja, igen, köszönöm. Figyelj, talán tudsz nekem segíteni. A törölt e-maileket szeretném valahogy előbányászni egy számítógépből. – Azért hívtál, mert tönkrement a számítógéped? – Nem az én gépem. Megé. És olyan fájlokat akarok előkeríteni, amelyeket kitörölt. Egy darabig hallgat, talán tétovázik. – Milyen fájlokat? Elmesélem neki, milyen sok email hiányzik és hogyan próbáltam visszaállítani őket meg a többi törölt fájlt, ha vannak. – Egy adat-visszaállító programmal talán sikerülhet. De ha Meg törölni akarta azokat a fájlokat, akkor talán tiszteletben kéne tartanunk. – Tudom. De volt valami a búcsúlevelében, amiből arra következtetek, hogy nem egyedül vitte véghez a dolgot, és zavar, hogy egy csomó e-mail hiányzik. Itt valami nem stimmel. Megint hallgat egy percig. – Úgy érted, talán valaki kényszerítette? Lehet valakit méregivásra kényszeríteni? – Nem tudom, hogy értem. Ezért akarom előkeríteni azokat az e-maileket. Lehet, hogy a lomtárban talált mappában vannak. De nem nyitható ki. Mi történik, ha megpróbálod? – Várj egy kicsit. Bekapcsolom a laptopot, és kihúzom a mappát a lomtárból. Amikor kinyitnám, megjelenik a titkosításra figyelmeztető üzenet. Elmondom Harrynek. – Próbáld ki ezt. – Különféle billentyűk lenyomására kér, de túl bonyolult ahhoz, hogy megjegyezzem. Nem történik semmi. A mappa továbbra is védett. – Hm. – Újabb billentyűkombinációt diktál, de ezzel sem lehet kinyitni. – Ez valami bonyolultabb védelem lehet – állapítja meg. – Akárki is titkosította, nagyon tudta, mit csinál. – Szóval örökre így marad? Harry elneveti magát. – Nem. Semmi sem örök. Ha itt lenne a számítógép, biztosan fel tudnám oldani a titkosítást. Elküldheted, ha gondolod, de siess, mert két hét múlva vége a tanításnak! ♦ Elviszem a laptopot a boltba, amelynek hátsó részén csomagküldő szolgálat működik. A pult mögött Troy Boggins áll; egy évvel fölöttem járt gimiben. – Helló, Cody! Hol bujkáltál? – Nem bujkáltam. Dolgoztam. Ja, persze – mondja Troy vontatottan. – És mi jót dolgoztál mostanában? Semmi szégyellnivaló nincs a takarításban. Tisztességes munka és jól fizet, legalábbis biztos jobban, mint Troy munkája. Csakhogy Troy nem úgy töltötte el azt a négy évet a gimiben, hogy amint megszárad a tinta az érettségi papírján, lóhalálában inal el erről a helyről. Ha úgy vesszük, én sem. Ez Meg feltett szándéka volt, és mint a legtöbb tervét, ezt is átvettem. Aztán végül ő ment, én maradtam. Amikor nem kap választ, Troy közli, hogy oda és vissza is negyven dollár lesz a szállítás. – És ehhez jön még a biztosítás, ha kell. Nyolcvan dolcsi? Ennyiért buszjegyet is kapok. Úgyis jön a hétvége, és van tartalék pénzem a
pluszmunkából. Úgy döntök, személyesen viszem a laptopot Tacomába. Így hamarabb kapok válaszokat. Megmondom Troynak, hogy meggondoltam magam. – Semmi gond – legyint. Megfordulok, hogy lelépjek. Troy közben utánam kiált. – Nem akarsz eljönni velem valahova? Mondjuk meginni egy sört. Troy Boggins az a fajta pasi, aki tizenöt vagy húsz évvel idősebb kiadásban biztosan randizna Triciával. Gimiben soha nem méltatott figyelemre. Hízelgőnek kéne találnom az érdeklődését, de inkább megijeszt. Mintha most, hogy Meg eltűnt mellőlem, nyilvánvalóbbá vált volna, aki vagyok. Aki eddig is voltam. ♦ Amikor elmondom Triciának, hogy hétvégén visszamegyek Tacomába, furcsán néz rám. Nem mintha itthon akarna tartani. Tizennyolc éves vagyok, de ha kevesebb lennék, ő akkor sem aggódna. Nem az a típus. – Pasi van a dologban? – kérdezi. – Micsoda? Dehogyis. Meg ügyeiről van szó. Miért kérdezel ilyet? Összeszűkíti a szemét, és szimatolni kezd, mintha valami szagot érezne rajtam. Aztán odaad húsz dollárt az útra. Megírom SMS-ben Alice-nek, hogy megyek, és megkérdezem, találkozhatnánk-e. Egy csomó felkiáltójellel válaszol, mintha régi barátok lennénk. Megüzeni, hogy szombaton végig szakmai gyakorlaton lesz, de vasárnap találkozhatunk. Harrynek is megírom, hogy megyek, és megígéri, hogy azonnal ránéz a laptopra, sőt már várja is. ♦ Elég későn érkezem, de a kanapét előkészítették nekem. Rögtön le is rogyok és elalszom. Reggel Harry behív a szobájába, ahol már öt számítógép zümmög egyszerre. Bekapcsoljuk Meg laptopját. Kinyitja a levelezőprogramot. – Nem biztos, hogy vissza lehet őket állítani – vallja be, miután körülnézett a postaládában. – A levelezőrendszer IMAP-et használ, vagyis ha egyszer itt törlik az e-maileket, akkor a szerverről is törlődnek. Úgy bólintok, mintha érteném. Megnyomja a titkosított mappát. – Valószínűleg ezt is ki akarta törölni, de valahogy megsérült a kódolás, ezért a rendszer nem engedte megsemmisíteni. – Ez mit jelent? – A lomtárban találtad, ugye? – Ismét bólintok. – Biztos ki akarta üríteni, de figyeld… Megnyitja a menüt, és kiválasztja a „lomtár ürítése” opciót. – Ne! – kiáltom. Felemelt kézzel fojtja belém a szót. Néhány más dolog kitörlődik, de megjelenik egy hibaüzenet: „A kért műveletet nem lehetett végrehajtani, mert a 'Névtelen mappa' állományt egy másik program használja.” – Csinálok néhány fájlt és mappát, kidobom a lomtárba, és akkor meglátod, hogy azok kitörölhetők, ez meg nem. Ne aggódj, már átmásoltam ezt a mappát a saját számítógépemre. Arra tippelek, hogy meg akarta semmisíteni, de nem lehetett. – Aha. – Akármi is ez, nem akarta, hogy mások lássák. Biztos, hogy meg akarod nézni?
Megrázom a fejem. Nem vagyok biztos benne. – Itt nem arról van szó, hogy én mit akarok. – Oké. Van egy programom délután, de előtte is megnézem meg este is, ha hazaértem. Lesz vele egy kis munka. Már éppen bocsánatot kérnék, Harry szemében viszont megcsillan valami, mintha a világ legizgalmasabb fejtörőjét kapta volna meg. Ezért inkább csak megköszönöm. Bólint. – Hogy vannak a cicák? – Nem tudom. Az a Ben nevű fickó vitte el őket. – Seattle-ben lakik, ugye? Vállat vonok. Azt hiszem, ezt mondta. – Ha meg akarod őket nézni, a templomi csoporttal odamegyünk délután kifesteni egy ifjúsági központot. Elvihetünk. – Kismacskákról van szó, Harry, nem kisbabákról. Valószínűleg már nincsenek ott. El akarta vinni őket az anyjához. – Bár a beszédéből ítélve nem az a fajta srác, aki hetente látogatja az anyját. – Mindegy, ez most már nem az én gondom. Harry felemeli a kezét. – Bocs, azt hittem, te is imádod őket. Meg imádta. – Én nem vagyok Meg. Ismét bólint. – Oké, akkor elkezdem. Lomhán telik a délelőtt. Alice és Füves Richard nincs otthon, Harry pedig ki sem mozdul a szobájából, ezért egyedül ülök a bejárati verandán, és várom, hogy eleredjen az eső. Az egyik sarokban észreveszek egy macskagyökérrel töltött játékegeret, amely a cicák egyik kedvenc játéka volt, amíg ott laktak. Olyan, mintha engem bámulna. – Jól van, oké! – Előveszem a telefonomat, és írok egy SMS-t Bennek. Hogy vannak a cicák? Azonnal megérkezik a válasz. Kint, hátul. Próbálják elcsípni az esőcseppeket. Aztán küld egy képet a hátsó udvaron kergetőző kisállatokról. Milyen mozgalmas a macskaélet Seattle-ben! Jobb, mint a farokkergetés. Ha te mondod… Haha! Hol vagy? Tacomában. Kis késéssel küldi a következő üzenetet. Nem jössz megnézni őket? Gyorsan nőnek ám! Magam sem tudom, miért ugrik egyet a gyomrom, de valószínűleg azért, mert egyszerre vonz és taszít a lehetőség, hogy Ben McCallisterrel találkozzam. Mielőtt átgondolnám, mi lenne jobb, a kezem már írja is: Oké. Három másodperccel később: Elmenjek érted? Már van, aki elvigyen. Elküldi a címét, és megkér, hogy üzenjek, ha úton vagyok. ♦ Egy egész furgonnyi ember megy Harry templomi csoportjával Seattle-be, és megrökönyödöm, amikor Füves Richardot is meglátom közöttük hátul kuksolni. – Helló, Cody! – üdvözöl. – Helló, Richard! Nem hittem volna rólad, hogy… – Keresztény vagyok? – Elneveti magát. – Csak a festékgőz miatt jöttem. Kifogytam a fűből. Az egyik, középen ülő lány hozzávág egy festőhengert. – Fogd már be, Richard! Szar a dumád! Káromkodás, füvezés, keresztényi jó cselekedetek. Aha. A lány odafordul hozzám. – Az apja lelkipásztor Boise-ban. Te jársz templomba?
– Csak azért, mert gyakran van gyászmise. A lány összenéz Richarddal, majd Harryvel, és bár nem hiszem, hogy valaha járt volna Cascadesben, szemlátomást tudja, hogy miről – kiről – beszélek. Valaki bekapcsolja Sufjan Stevens zenéjét, és az egész csoport, Richarddal és Harryvel együtt végigénekli az utat Seattle külvárosáig. Megírom Bennek, hogy a közelben vagyok. Megint éppen most rakta tele az almot. Megőrzöm neked. Erre elmosolyodom. – Óvatosan! – szólal meg Füves Richard. Kitolják a furgonból a leszállórámpát, Richard pedig átmászik az utolsó ülések fölött. – Te szörfölsz egy mozgó járműben! Richard odapréseli magát mellém. – Ismerem az ilyen csókákat. Láttam, hogy bánt Meggel. Kifelé elbűvölő, de bent csupa rothadás. És akkor valami lehetetlen, borzalmas dolog történik. Egy pillanatra kedvem lenne megvédeni Bent a vádaktól. De még időben észreveszem magam, és elhűlök, mert tudom, hogy Richardnak igaza van. Ben egy fasz. Lefeküdt Meggel, aztán dobta, és most, hogy halott, rosszul érzi magát, ezért kedveskedik velem, hogy jóvátegye a bűnét. Hirtelen nem is értem, mit keresek itt, miért utaztam Tacomába feltépni egy félig begyógyult sebet. Azt sem tudom, miért jöttem át Seattle-be, miért szállok ki egy kézműves bungaló stílusú ház előtt a Lower Queen Anne utcában. Mintha egy nálam erősebb lendület lökdösne előre, mert mielőtt meggondolhatnám magam, mielőtt azt mondhatnám a jótét lelkeknek, hogy inkább velük megyek festeni, Harry közli velem, hogy ötre visszajönnek értem, Richard pedig atyáskodó pillantást vet rám, habár én vagyok az utolsó a világon, aki az atyáskodó tekintetet megtapasztalhatta, a furgon pedig elhajt. Megállok a fakókék ház előtt, ahol rengeteg sörösdoboz és cigarettacsikk gyűlt össze. Megpróbálom összeszedni minden, Ben iránt érzett haragomat és gyűlöletemet, hátha besodornak magukkal a házba. Kinyílik az ajtó, és egy kis, szürke folt gomolyog ki rajta. Figyelem, ahol elrohan. Gint. Bennek igaza volt. Nagyon gyorsan nőnek. Ekkor szélesebbre nyílik az ajtó, és Ben is kiront mezítláb, vizes hajjal. – A francba! – Mi van? – Elöl nem engedjük ki őket. – Bebújik egy bokor alá, és a nyaka bőrénél fogva felemeli Gintet. – Túl nagy a forgalom. Ben átadja nekem a meghunyászkodott macskát. Csókot nyomok a borzas feje búbjára, a cica viszont megkarmolja a fülem tövét. – Aú! – kiáltok fel. – Elég verekedős tud lenni. – Ja, látom. – Visszaadom Bennek. – Menjünk be! Kinyitja a ház ajtaját. A keményfa padló kopott már, de szép, új fapolcokat építettek be mindenhova, telezsúfolva könyvekkel, lemezekkel és pislákoló, szentképes gyertyákkal. Ben felkapcsolja a villanyt, és közelebb hajol. Egy pillanatig azt hiszem, hogy meg akar csókolni vagy ilyesmi, és ökölbe szorul a kezem. De ő hátrasimítja a hajamat, és megnézi a nyakam. – Elég csúnya karmolás. Kitapogatom az ujjammal a sebhelyet, amely időközben dagadni kezdett. – Semmi komoly. – Meg kéne tisztítanod egy kis sebbenzinnel. – Nem nagy ügy. Ben a fejét csóválja. – A macskák az alomba járnak. Elfertőződhet a seb. – Ez nem igaz, csak városi legenda. – Nagyon is igaz. Megduzzadnak a mirigyeid.
– Honnan tudsz ennyit a macskákról? – Sok macskánk volt gyerekkoromban. Anyám nem volt nagy híve az ivartalanításnak vagy a kasztrálásnak. Sem az állatoknál, sem az embereknél. Követem egy rózsaszín, hatvanas éveket idéző fürdőszobába, amely még nyirkos a legutóbbi zuhanyozástól. A gyógyszerszekrényben matat, aztán kivesz egy üveg hidrogénperoxidot. Ráteszi egy zsebkendőre, és közelebb hajol hozzám. Megfogom a zsebkendőt. – Elboldogulok. – A karmolás kifehéredik, habos lesz, egy másodpercig erősen csíp, aztán megnyugszik. Aztán csak állunk ott, egymással szemben a meleg, nyirkos, szűkös fürdőszobában. Kisétálok. Ben körbevezet a házban, megmutatja a szedettvedett nappalit és a pincében őrzött hangszergyűjteményt. Aztán bevezet a szobájába, ahol sötét a japán matracágy és sötétek a falak is, a sarokban egy akusztikus gitár támaszkodik a falnak, és ugyanaz a szép fa polcrendszer köszön vissza, mint a ház többi részében. Nem megyek be az ajtón. Elállt az eső, ezért lekísér a hátsó udvarba vezető hosszú lépcsőn is. Körbemutat. – Itt töltik a legtöbb időt. – Kik? – Hirtelen eszembe jut, miért is jöttem. – Ja, a fiúk. – Ami azt illeti, már… – kezdi Ben. – Már ki vannak miskárolva? – Meg elintézte. – A név kimondására kicsit elcsuklik a hangja, de aztán összeszedi magát. – De nem is voltak fiúk. Az egyik lány. Megint. Én is azt hittem, hogy fiútestvérek. – Az biztos, hogy testvérek, és úgy tűnik, illik rájuk. – Mi illik rájuk? – A mondóka. – Ben értetlenül néz rám, ezért elmondom neki. – „Gint és Megint egy csónakban ültek. Gint vízbe esett. Ki menekült meg?” – Me… – Rajtakapja magát. – Ja, értem! – A fejét vakarva gondolkodik egy darabig. – Csak azt hiszem, rosszul nevezte el őket, mert ezek szerint nem a lány menekült meg. És tessék. Itt az igazi oka annak, hogy eljöttem. Nem a cicákat akartam látni. Emiatt vagyok itt. Mert a maga szörnyű módján ez a tragédia összeköt minket. Ott állunk egymás mellett a nedves délutánban. Aztán Ben leül a lépcsőre, és cigarettára gyújt. Engem is megkínál. Megrázom a fejem. – „Ne igyál. Ne szívjál” – mondom, egy nyolcvanas évekbeli dalt idézve, amit Meggel Sue egyik régi válogatás-kazettáján találtunk. – Te mit csinálsz? – kérdezi Ben, mintha ez is a dalszöveghez tartozna. Leülök mellé. – Igen, ez jó kérdés. – Odafordulok hozzá. -Te mit csinálsz? – Alkalmi melót vállalok építkezéseken. Ácsmunkát. Meg koncertezek. – Ja, igen. A Scarps. – Az. Tegnap este is volt egy koncertünk, és ma is lesz. – Ráadás. – Itt maradhatnál. Nézd meg a mai bulit. Belltownban lesz. – Tacomában lakom. – Visszavihetlek. Talán nem ma, de holnap. Addig meg alhatsz itt is. – Komolyan beszél? Undorodva nézek rá, ő pedig erőtlenül vállat von. – Vagy ne. – Beleszív a cigarettájába. – Egyébként miért jöttél ide? – Megnézni a cicákat – védekezem. – Te hívtál meg, nem emlékszel? Miután küldtem neki egy SMS-t. Mi a francnak küldtem el azt az üzenetet? – Nem, úgy értem, a partra. Tacomába. Elmagyarázom a helyzetet Meg számítógépével kapcsolatban: a törölt fájlokat, a védett mappát, Harry
zseniális szakértelmét. Különös kifejezés fut át az arcán. – Szerintem nem jó ötlet elolvasni a leveleit. – Miért, van valami rejtegetnivalód? – Ha lett volna, akkor már olvastál volna róla. – Igen. Pont azért kezdtem bele ebbe az egészbe. Az ujjai között pörgeti a cigit. – Azok az én e-mailjeim. És nekem szóló e-mailek. Nekem jogomban állna megmutatni őket. De neked szerintem nincs jogod az ennyire személyes dolgaiba belenézni. – Ha meghalsz, nem vagy személy többé, és a személyes ügy is vitás kérdés. Ben kezdi kínosan érezni magát. – Pontosan mit keresel? A fejemet ingatom. – Nem tudom. De valami gyanús. – Miért gyanús? Azt hiszed, megölték, vagy mi? – Nem tudom, mit hiszek. De van az egészben valami furcsa, megfoghatatlan. Kezdve azzal, hogy Meg nem volt hajlamos az öngyilkosságra. Sokat gondolkodtam ezen. Lehet, hogy keveset tudtam róla, miután ideköltözött, de egész életemben ismertem. Soha, egyetlenegyszer sem jutott eszébe ilyesmi, nem is említette. Szóval valami más történhetett. Valami miatt minden határon túlment. – Valami miatt minden határon túlment – ismétli Ben. Megrázza a fejét, és az elszívott cigi végével meggyújt egy újabbat. – Mi miatt? – Nem tudom pontosan. De a búcsúüzenetében azt írta, hogy egyedül az övé volt a döntés. Mégis, ki másé lehetett volna? Ben fáradtnak látszik. Sokáig hallgat. – Talán azért írta, hogy felszabadítson téged a teher alól. A kényelmesnél egy kicsit tovább állom a tekintetét. – Hát, nem sikerült. Újra elered az eső, ezért visszamegyünk a házba Bennel. Burritót készít feketebabbal és a hűtőben talált erjesztett szójával. Aztán megmutatja, hol tartja a titkos sajtkészletét egy Tupperware dobozban, és reszel belőle a kaja tetejére. Mire befejezzük az evést, már egy órája együtt vagyunk, a fiúk pedig nem térnek vissza ötig, ezért az idő óriás ásításként nyúlik szét előttünk. Ben felajánlja, hogy körbevisz Seattle-ben, megnézni a Space Needle tornyot és hasonlókat, de az évszakhoz képest különösen hideg van odakint, és nincs kedvem kimenni. – Akkor mit akarsz csinálni? – kérdezi. A nappaliban van egy kis tévé. Hirtelen nagyon vonzónak találom a lehetőséget, hogy valami normális dolgot tegyek – ne megemlékezésekre járjak vagy interneten nyomozzak, csak heverjek a tévé előtt, amit Meg halála óta nem mertem megtenni. – Tévézzünk! – javaslom. Ben meglepődik, de felveszi a távirányítót, bekapcsolja vele a tévét, aztán odaadja nekem. A Daily Show ismétlését nézzük, és közben a cicák is odakucorodnak mellénk. Ben telefonja folyton zizeg és zörög, hol SMS érkezik, hol egy hívás fut be. Néhány hívást fogad is, de átmegy a szomszéd szobába, és csak halkan beszélget. Valami közbejött, inkább találkozzunk holnap este! – mondja az egyik hívónak. Akaratlanul is hallok egy társalgást, közte és egy nyilvánvalóan bugyuta, Bethany nevű lány között, amelyben számtalanszor el kell ismételnie, hogy nem tud elmenni hozzá. Többször is megismétli, hogy talán a lány ugorhatna fel hozzá. Ugyan már, Bethany! Semmi meggyőző nincs a hangjában, ezt még én is meg tudom állapítani! Amikor visszajön a kanapéhoz, éppen a Várandós tinik megy az MTV-n. Ben még soha nem látta, ezért elmesélem neki, miről szól. A fejét csóválja. – Így kiteregetni a szennyest! – Hát, igen. Újabb SMS érkezik a telefonjára.
– Ha szeretnéd, hogy végre nyugton hagyjanak, akkor elmegyek – ajánlom. – Igazából tényleg szeretném, ha nyugton hagynának – ismeri el Ben. Már éppen összeszedném a holmimat, hogy a következő pár órát egy kávézóban töltsem el, amikor Ben kikapcsolja a telefonját. Tovább nézzük a műsort. Néhány epizód után ugyanúgy kiabál a tévével, mint mi régen, Meggel. – Ez elég lenne a kötelező születésszabályozás bevezetéséhez! – Tőled volt már valaki terhes? – kérdezem. Ben szeme kikerekedik. Most egészen elektromos kék színű, de lehet, hogy csak a tévéképernyő fénye tükröződik rajta. – Ez túl személyes kérdés. – A tiszteletkörökön már túl vagyunk, nem? Belenéz a szemembe. Egyszer fennállt a veszélye, még gimiben, de vaklármának bizonyult. Akkor megtanultam a leckét. Mindig használok óvszert, nem úgy, mint ezek a seggfejek – mutat a tévére. – Néha úgy érzem, legjobb lenne kasztráltatni magamat, mint Gintet és Megintet. – Csak Gintet. Megint lány. Neki a petefészkeit vették ki, vagy mi. – Oké, akkor Gintet. – Azért akarsz gyereket? Valamikor? – Tudom, hogy úgy lenne helyes. De ha elképzelem a jövömet, nem látok benne gyereket. – Élj gyorsan, halj meg fiatalon! – Sokan romantikusnak tartják ezt a mottót, de én utálom. Láttam egy fotót Meg holttestéről a rendőrségi jelentésben. Semmi romantikus nincs egy fiatal halálában. – Nem, nem úgy értettem, hogy fiatalon látom magam meghalni, vagy ilyesmi, csak… nem látom, hogy annyira… kötődnék valakihez. – Hát, én látom. Elég sok kapcsolatod van, amihez kötődsz – mutatok a telefonjára. – Ja, lehet. – Lehet? Hadd találjam ki. Tegnap éjjel is egy lánnyal voltál, ugye? – Rózsaszínessé válik a füle, ami nyomban választ is ad a kérdésre. – És ma éjjel is lesz valaki veled? – Az attól függ… – kezdi. Mitől? – Hogy itt maradsz-e. – Mi a kurva élet van veled, Ben? Ez valami függőség? Mánia? Egyedül nem is tudod megoldani? Megadóan tárja szét a karját. – Higgadj már le, Cody! Arra céloztam, hogy ha úgy döntenél, hogy itt alszol a kanapén, akkor te itt lennél a házban. – Ben, hadd tisztázzak egy dolgot, nehogy félreértsük egymást: soha nem fogok veled egy fedél alatt aludni. – Akkor kihúzlak a listáról. – Jó hosszú lista lehet. Legalább annyi tisztesség van benne, hogy ettől zavarba jön. Egy darabig még nézzük a tévét. – Kérdezhetek még valamit? -- faggatom. – Ha nemet mondok, akkor nem kérdezed meg? – Miért csinálod ezt? Mármint azt értem, miért akarnak a fiúk szexet. Azt is értem, miért vannak állandóan felajzva. De miért kell minden éjjel másik lány? – Nincs minden éjjel másik lány. – De majdnem, ha jól sejtem. Ben előhúz egy doboz cigit, és játszani kezd egy meg nem gyújtott szállal. Látom rajta, hogy szeretne rágyújtani, de nem hinném, hogy a házon belül megengedett a dohányzás. Egy idő után visszadugja a
szálat a dobozba. – Úgyis tudod, amit tudsz. Mit jelentsen ez? – Hát, csak… a férfivá válás nem történik meg csak úgy, magától az emberrel… – Elhallgat. – Jaj, hagyd már ezt! Én nem is ismertem az apámat, az anyám sem egy példakép, mégsem okolom őket a saját sorsomért! Szóval hogy szól a te történeted, Ben? Nem volt apád, vagy mi? Telezokoghatod a zsebkendődet. Megkeményedett arccal néz rám. Így sokkal jobban hasonlít a színpadi Benre, arra a Benre, akit Meg szobájában láttam. – Ó, hogyne lett volna apám! Szerinted kitől tanultam? ♦ Fél ötkor Harry megüzeni, hogy pakolnak és nemsokára ott lesznek. Én is elkezdem összeszedni a holmimat, és Bennel kimegyünk várakozni a ház elé. – Találkozunk még? – kérdezi. Elakad a lélegzetem. Azt sem tudom, miért. – Mert ha nem – folytatja –, akkor most kell valamit elmondanom. – Oké, rendben. – Szóval ezért akarta, hogy eljöjjek. Nem a cicák miatt. Hanem, hogy bevalljon valamit. – Csupa fül vagyok. Hosszan beleszív a cigarettájába, és amikor kifújja a levegőt, alig van benne füst. Mintha benne rekedt volna a mérgező anyag. Sírt. Miután együtt voltunk, sírt. Addig nem volt semmi baja, aztán sírva fakadt. – Részeg volt? – kérdezem. – Mármint matt részeg volt? – Úgy érted, kihasználtam-e, hogy nincs magánál? Jézusom, Cody, ne nézz ekkora faszfejnek! – El sem tudod képzelni, hányan tennének ilyet. És elmesélem neki. Meg másik első éjszakáját. Azon a bulin, másodéves korunkban. Felhajtott néhány pohár Jägermeistert, és összejött Clint Randhursttel. Túl gyorsan, túl messzire mentek. És bár nem mondott nyíltan nemet, nem is mondott egyértelmű igent. Ami még rosszabb, valószínűleg Clinttől kapta el a mononukleózist is. Mert utána esett ágynak a betegségtől. Clint után Meg megesküdött rá, hogy soha többé nem tesz ilyet senkivel, csak ha szerelmes az illetőbe. Ebből következtettem arra, hogy Ben igazán közel állt hozzá, bár nem lett volna szabad ilyen közel engednie. – Szóval nem miattad. Nem te voltál az oka. Ha mégis, akkor inkább az öröm, vagy talán a megkönnyebbülés. Nyilvánvaló, hogy szeretett. Talán pont ezért sírt. – Azért mondom el neki, hogy levegyem a súlyt a válláról vagy talán a sajátomról. Meg megtiltotta, hogy bárkinek is beszéljek Clintről. Ben viszont még jobban elkeseredik. Megrázza a fejét, lesüti a szemét, és nem szól egy szót sem. Amikor a jótevők furgonja megjelenik, Füves Richard meglátja Ben arckifejezését, és rám néz. Most mit művelt? – Semmit. – Bemászom a furgonba. – Ha találsz még valamit a számítógépén, elmondod? – kérdezi Ben. – El. Becsukja mögöttem az ajtót, és kettőt kopog rajta. Aztán elindulunk.
13. Harry egész éjjel dolgozik a számítógépen. Még másnap reggel is. Amikor hajnalban felébredek, még ég nála a villany, és abban sem vagyok biztos, hogy aludt-e egyáltalán. – Már majdnem megvan – közli izgalomtól csillogó szemmel. – Szokatlan ez a kódolás! Nem is hiszem el, hogy Meg csinálta. Megrázom a fejem, aztán vállat vonok. – Ha mégis, akkor még fájdalmasabb az elvesztése. – Most Harry ingatja a fejét. – Két ilyen kockafejű mennyit szórakozhatott volna együtt! Udvariasan mosolygok. – Az ember soha nem ismerheti meg igazán a másikat, ugye? – kérdezi. – De. Szentigaz. Alice pár órával később kel fel, aztán feltartóztat egy ölelés erejéig, mintha jó barátok lennénk. – Te meg hol voltál tegnap? – kérdezi. – Nem volt itt senki. Bementem Seattle-be a fiúkkal. – Vártalak, és mivel sokáig nem jöttél, egyedül mentem moziba. De mindegy. Az a lényeg, hogy itt vagy! Csinálok francia pirítóst – jelenti ki. – Itthon sütött kenyérből! Követem a konyhába. Nekilát szeleteket vágni egy kenyérből, de a kés megakad benne. Azt javaslom, hogy inkább menjünk el valahova enni. Abba a kávézóba megyünk, ahol pár hete eltöltöttem egy éjszakát. Alice kifogásolja, hogy a tojások nem szabadon tartott csirkéktől származnak, nekem viszont tetszik, mert egy teljes reggeli menü csak két dollár kilencvenkilenc centbe kerül. Alice a szemeszteréről fecseg, a soron következő vizsgáiról és a Eugeneban töltött nyarakról, amelyek az Édenkertet idézték, ha éppen jó volt az idő – még a nudisták is rájátszottak erre. Hív, hogy menjek vele Eugene-ba, mielőtt Montanába utazik nyári munkára. Halványan elmosolyodom. Nem tudom, mit felelhetnék. Úgy viselkedik, mintha barátok lennénk, holott nem vagyunk azok, csak közös ismerősei vagyunk valakinek, aki már nincs az élők sorában. – Miért mentél tegnap Seattle-be? – kérdezi egy idő után. – Meglátogatni a cicákat. – És Ben McCallistert. – Igen, ott volt ő is. Felcsillan a szeme. – Atom pasi, mi? – Azt hiszem. – Azt hiszed? Kavart Meggel, nem? Eszembe jut, milyen ízléstelenül beszélt Ben a kalandjukról. Megdugtam – mondta, és a hangja annyira tele volt undorral Meg iránt, az aktus iránt, saját maga iránt, hogy nem is értettem, miért szánta rá magát. – Hát, én nem „kavarásnak” mondanám. – Azt a kavarást én is elviselném! Alice olyan édesen fiatal és ártatlan. Mi történne vele, ha Ben őt is használná, aztán eldobná? Elképzelni sem akarom.
– Azt elhiszem. Amikor befejezzük a reggelizést, SMS-t kapok Harrytől. Feltörtem. Kifizetem mindkettőnk kajáját, és visszasietünk a házba. Harry a verandán ülve vár, Meg laptopjával az ölében. – Ide nézz! Odanézek. Nyitva van egy dokumentum. Hivatalos fejléc van a tetején: HiWatt Professzionális Ipari Takarítócég. Mellette néhány szám. – Mi ez? – Működési engedély. – Mit keres Meg számítógépén? Engedély kell a szerek megvásárlásához. Egy másik ablakra kattint. Mérgező vegyi anyagok listája, beszerzési forrással, fogyasztási móddal, várható élettani hatással és „sikerrátával”. Az a méreg is köztük van, amit Meg használt. A leghatékonyabbak között van, sikerességi százalékban mérve. Émelyegni kezd a gyomrom. – Van még itt más is – folytatja Harry. Kinyit egy másik dokumentumot, valamiféle kipipálós tesztet, amilyeneket a suliban kellett kitölteni. Közelebbről megszemlélve látom, hogy a bal oldali oszlopban összefoglalják, hogyan intézze az ember a halálát. Hogyan kell megrendelni a mérget. Hogyan válasszunk ki egy napot. Hogyan írjunk búcsúüzenetet. Hogyan töröljük ki a legutóbbi e-maileket és a böngésző címlistáját. Hogy küldjük el az üzenetet időbeli késleltetéssel. – Úristen… – suttogom. – Cody – szólal meg Harry szinte figyelmeztető hangon. – Van itt még valami. Kinyit egy egyszerű szöveges üzenetet. A levélben szinte fesztelen stílusban gratulálnak annak, aki megteszi a végső, bátor lépést az önrendelkezés felé. A továbbiakban ezt írják: A születésünkbe nincs beleszólásunk, és általában a halál sem kéri ki a véleményünket. Az öngyilkosság az egyetlen kivétel. Csak bátor ember lehet, aki erre az útra lép. Az öngyilkosság szent beavatási rítus lehet. A levél folytatásában gyomorkavaró részletességgel leírják, hogy hol és mikor érdemes megtenni és hogyan titkoljuk el tervünket a szeretteink elől. Még ahhoz is adnak javaslatokat, hogy mit írjunk a búcsúlevelünkbe. Ennek bizonyos részleteit Meg szóról szóra átvette. Áthajolok a veranda korlátján, és belehányok a lila hortenziabokor tekervényes ágai közé. Alice sír, Harry pedig enyhén bepánikol, mintha nem tudná, mit kezdjen velünk. – Ki tesz ilyet? – nyögöm. Harry megvonja a vállát. – Kutattam még egy kicsit, beírtam a levelekben olvasható tanácsokat a Google-ba, és kiderült, hogy rengeteg „öngyilkosság-támogató csoport” van. – Öngyilkosság-támogató csoport? – kérdezi Alice zavartan. – Igen, akik bátorítják az öngyilkosokat, nem lebeszélik – válaszolom. Harry bólint. – Régen sokkal aktívabbak voltak az interneten, most már kevés van fent. Ez megmagyarázza, miért titkolóznak ennyire. Úgy tűnik, ezek a szövegek egy konkrét csoporttól származnak. A Végső Megoldás. Jó kis név. – Enyhe undorral rázza a fejét. – Akárki is fogalmazta ezeket a leveleket, nyilvánvalóan nem akarta, hogy megtalálják. – Harry elmosolyodik, aztán rájön, hogy nem kéne. – Az az ironikus az egészben, hogy ha nem nyitotta volna ki a mappát a jelszóval, csak kidobta volna, végleg eltüntethette volna a merevlemezéről. – Miért vagy ilyen biztos benne, hogy a Végső Megoldás nevű csoport áll a dolog mögött? – kérdezi Alice. Meg törölte az előzményeket a böngészőjében, de az ideiglenes tárolót nem ürítette ki. – Harry rám néz, aztán a laptopra. – Ott volt a Végső Megoldás is.
14. A kisváros rikkancsa, Tricia közben egész Trágyahalmot telekürtöli azzal, hogy visszamentem Tacomába, ezért elkerülhetetlen, hogy előbb-utóbb Sue és Joe fülébe is eljusson a hír. Csakhogy erről nekem sejtésem sincs, amíg meg nem csörren a telefonom és el nem hívnak vacsorázni. Amikor odaérek, első dolguk nyíltan letámadni a kérdéssel, hogy mit kerestem Tacomában. – Múltkor sietve el kellett jönnöm, és visszamentem megnézni, nem hagytam-e ott valamit. – Jaj, Cody, erre nem lett volna szükség! – mondja Sue. Megcsóválja a fejét, és egy adag zacskóban főtt tésztát önt a tányéromra. Tricia szokott ilyeneket főzni. – Olyan rendes vagy! Egyre jobban éget belülről a titkom – Meg titka. Nem akartam titkolózni. Egész úton hazafelé azon gondolkodtam a buszon, hogy beavassam-e őket, hogy számítana-e valamit. Jobban szenvednének tőle? Nem sikerült döntésre jutnom, így a hazaérkezésem után inkább kerültem Garciáékat. Aztán eltelt három nap, és magától megoldódott a kérdés. Sue leszedi a terítékeket. Megnézi a tányéromat, de nem tesz megjegyzést arra, hogy milyen keveset ettem. Észreveszem, hogy ő is csak tologatta az ételt. – Itt maradsz? – kérdezi. – Joe végül bement a szobába. Meg szobájába, ahol Scottie szerint a halála óta nem járt senki. Scottie azt mondta, néhányszor bekukkantott, mert úgy érezte, nem változott semmi, olyan volt, mintha Meg bármikor hazaérhetne. Tisztán láttam magam előtt: a kaotikus asztal tele drótokkal és forrasztópisztollyal. A régi parafa tábla lemezborítókkal, szénrajzokkal és fotókkal. A graffitifal, ahogy az ablakkal szemben lévő falat hívtuk, ahol korábban az az ocsmány, virágos tapéta volt. Meg egyszer nagy ihletettségében letépte a tapétát, és az alatta lévő gipszvakolatra alkoholos filccel felírta a kedvenc idézeteit és dalszövegeit. Sue eleinte nagyon mérges volt, egyrészt mert rongálta a házat, másrészt mert az egyházi közösségük tagjai, akik átjöttek piknikezni, úgy gondolták, hogy szentségtörő szövegek vannak közöttük. – Tudod, milyenek az emberek, Joe – mondta Sue a férjének, amikor Meg kihallgatta őket. Joe azonban megvédte a lányát. Kit érdekelnek a pletykák? Ha ezzel le tud vezetni valamit, akkor csinálja. Majd ha elköltözik, lefestik. Ezt persze nem tették meg. Kétlem, hogy valaha megteszik. Megtaláltuk néhány holmidat – közli Joe. – És Megnek is van néhány cucca, amelyek talán tetszenének neked. – Majd máskor – vágom rá. – Reggel korán kelek, dolgozom. Ilyen a hazugság természete? Az első még nehezen jön, a második már könnyebben, végül már simábban siklik le az ember nyelvéről, mint az igazság – talán mert könnyebb nála. Kilépek a házból. Mielőtt viszont becsukódhatna az ajtó, megjelenik mögöttem Scottie, pórázon vezetve Samsont. – Sétálunk? – kérdezi. – Sietnem kell. – Nem baj. Samson szeret futni, nem igaz? Gyors iramban indulok el, de Scottie könnyedén lépést tart velem, hiszen tízéves, és könyékig ér a lába. Samson is a nyomunkban lohol, de időnként keres valamit, amit lepisilhet. Amikor a háztömb végéhez érünk, Scottie megkérdezi, miért mentem Tacomába. – Mondtam már. Meg akartam győződni róla, hogy nem hagytam ott semmit. Nem tudom, hogy a gyerekeknek nehezebb-e hazudni vagy egyszerűen könnyebben megérzik az átverést, mindenesetre Scottie cinikusan mér végig, amitől megsajdul a szívem. – Mi volt az igazi oka? – kérdezi. – Scottie, nem hagyhatnánk ezt abba?
– Csak mondd el, miért mentél. Találtál valamit, ugye? Scottie magas és nyúlánk, ugyanolyan szőke a haja, mint Megé volt, bár már elkezdett sötétedni. Tudom, hogy azt hiszi, minden ártatlanság kipusztult belőle a nővére halálával, de még csak tízéves. Bőven maradt benne tisztaság. Ha mégsem, akkor még van ideje visszaszerezni. De ha elárulom neki, nem fogja tudni. Azt, hogy Meg egy tisztítószervállalattól rendelt kíméletlenül erős kárpittisztító folyadékot. Hogy mennyi fáradságot vállalt azért, mert mindig a tökéletességre törekedett, de azért is, mert annyira megrögzötten meg akart halni, hogy olyan vegyszerre volt szüksége, ami a legkisebb hibaszázalékkal öl. Hogy milyen aprólékosan kidolgozta a tervet, ahogy hozzá illett, mintha csak egy újabb koncertre készülődne, ahova backstage kártyát is akar szerezni. Először az újságírókon keresztül próbálkozunk, ha az nem jön össze, megkörnyékezzük a rádiósokat, és ha minden kötél szakad, felhasználjuk a bandatagokhoz fűződő kapcsolatainkat – ahogy ezt sokszor hangoztatta. Bejött a terve. Mindig bejött. Lehet, hogy Scottie-nak nem küldte el az öngyilkosságot bejelentő levelet, de küldött neki egy e-mailt azzal a szöveggel, hogy Szeretlek. Alighanem ennyiben akarta hagyni. Ha elmesélem neki, mit találtam, szétzúzok mindent, tönkreteszem Scottie-t. Ebben az évben már elveszítettünk egy Garciát. Megrázom a fejem. – Nincs ott semmi, Scottie, csak egy kis kötszer volt a szőnyegen. Aztán otthagyom. A sarkon. A sötétben.
15. Miután eldöntöttem, hogy nem megyek a Washingtoni Egyetemre, hanem otthon maradok és beiratkozom a helyi közösségi főiskolára, Tricia leszögezte, hogy dolgoznom kell. A Dairy Queen éppen felvételt tartott, ezért jelentkeztem oda. Beadtam a papíromat az igazgatónak, akiről kiderült, hogy nem más, mint Tammy Henthoff. – A Garcia lány barátnője vagy? – kérdezte, miközben hunyorogva nézte a jelentkezési lapomat. – Megé? Igen. A legjobb barátnőm – feleltem. – Most Tacomában van, teljes állami ösztöndíjjal – tettem hozzá őszinte büszkeséggel. – Aha. – Tammy nem volt lenyűgözve. Vagy csak védekező magatartást vett fel. Amióta elszökött Matt Parnerrel, az emberek kevésbé voltak barátságosak vele. Elvesztette az állását az autókereskedésben, ahol a férje dolgozott, és úgy hallottam, hogy Matt elhagyott felesége, Melissa a barátnőivel rendszeresen körbejárta a Dairy Queen környékét, hogy durvaságokat ordibáljanak ki neki az autóból. Nem mintha Tammy nem érdemelte volna meg. De Mattnek még megvolt az állása a Jiffy Lube-nál, és ott senki sem keringett azt kiabálva, hogy kurva. Mialatt Tammy a felvételi beszélgetést folytatta velem, bejött pár középiskolás. A Dairy Queen mindig is kedvelt találkozóhely volt, és akkor döbbentem rá, hogy ha elfogadom az állást, olyanoknak kell szendvicset felszolgálnom, akiket négy éven keresztül – ha nem is lenéztem, de legalábbis – semmibe vettem. Meg mindenkit ismert a környéken, sőt rengeteg rajongója akadt, ám közeli barátsága neki sem sok volt. Csak a családja, az internetes kapcsolatai és én. Gimiben úgy hívtak minket a tanárok, hogy gubó, ami aztán elterjedt, és már mindenfelé ezt hallottuk. Duóként ismertek minket. Még Tammy Henthoff is tudott a kettősünkről, holott már hét éve leérettségizett. Ha ott dolgoztam volna, mindennap meg kaptam volna a sortüzet a vendégektől: Nem te vagy Meg barátnője? Aztán az elmaradhatatlan folytatás: Ha igen, akkor miért vagy még itt? Körülbelül ugyanekkor Tricia munkahelyén az éjszakai műszak vezetője megkérdezte, nem ismer-e valakit, aki kitakarítaná a házát. Tricia kihívó mosollyal tolmácsolta a kérdést, hiszen tudta, mennyire utálok takarítani. Csakhogy az ember olyasmiben is lehet jó, amit utál. Először csak egy házat tartottam rendben, aztán már kettőt, négyet és végül hatot. Pár hete felhívott valaki, hogy nem akarnék-e a Pioneer Parkban dolgozni. Sue ismerte a parkot üzemeltető igazgatóság vezetőjét, és valahogy az események forgatagában megemlített neki engem, a nő pedig behívott interjúra. Klassz meló volt, rendes fizetéssel, sőt bónuszokkal. A főfelügyelővel folytatott beszélgetés után körbesétáltam a parkban. Akkor láttam meg a rakétahajót. Meggel a Pioneer Parkban tanultunk meg biciklizni. Imádtunk a permetező gyepöntözők között rohangálni, és közben a medencéről ábrándoztunk, amelynek a telepítését mindig megígérték (de soha nem kezdték el, ahogy mást sem). Ez olyan hely volt, ahol kettesben lehettünk és beszélgethettünk, egész más, mint bármelyikünk otthona, az iskola vagy a Dairy Queen. A rakétahajó tetején lévő fülke olyan volt számunkra, mint valami varázslatos privát klub. Valahányszor megmásztuk a rozoga lépcsőt és a létrát a süveg alakú rakétaorrig, úgy éreztük, hogy egyedül vagyunk a világon, bár a folyton változó falfirkák elárulták, hogy mások is szívesen bujkáltak ott. Az volt az egyik kedvenc elfoglaltságunk, hogy hangosan felolvastuk egymásnak a graffitiket. Egy csomó szívet rajzoltak oda, és olyan párok nevét írták beléjük, akik azóta már rég szakítottak, meg dalszövegeket, amelyekre már senki sem emlékezett. Állandóan új sorokat pingáltak a régiekre, de egyetlen sor, Meg kedvence, mindig ott maradt a fémbe vésve: Itt voltam. Imádta ezt. – Lehet ennél többet mondani? – kérdezte. Felírta a mondatot a saját otthoni graffitifalára is, és azzal fenyegetőzött,
hogy egyszer még magára tetováltatja, ha sikerül legyőznie a tűfóbiáját. Ezt az életveszélyes építményt évekkel ezelőtt le kellett volna bontani, de nem tették. Ez volt a város legmagasabb pontja: tiszta napokon kilométerekre el lehetett látni belőle. Ahogy Meg fogalmazott, még a jövőt is látni lehetett onnan. Megfordultam és eljöttem. Fel sem hívtam a főfelügyelőt, hogy lemondjam a munkát. Inkább takarítom tovább a házakat. Talán így van jól. A vécék névtelenek. Nincsen mesélnivalójuk, nincsenek maró vádjaik. Egyszerűen befogadják a szart és leöblítik. Amióta visszatértem Tacomából, azon kaptam magam, hogy szinte várom a munkát. A súrolást, a végtelen ismétlődést, a retkes mosogatóhoz való odalépést, ahogy a hipótól és a fémsúrolótói percről percre egyre fényesebbé válik… sehol máshol nincs ilyen döbbenetes különbség az „előtte” és az „utána” között. Ma két házat is takarítok egymás után, kiteregetem a mosott ruhát, kivasalom a párnahuzatokat, és gumibetétes felmosóval feltisztítom a kockás konyhakövet. Persze nem igazi kő, csak linóleum. Mrs. Chandler viszont így szereti, és ki vagyok én, hogy vitatkozzam? A következő pár napban, amikor nem dolgozom, otthon, a Triciával közös házunkban élem ki újonnan ébredt tisztaságmániámat: fertőtlenítőszerrel és egy régi fogkefével esem neki a zuhanykabinnak, amely már megfeketedett a penésztől. Tricia annyira megrökönyödik, amikor meglátja a szürkéből ismét fehér-kékre változott csempét, hogy még gúnyolódni is elfelejt. Lázasan takarítok, amíg el nem hívnak máshova dolgozni, és a házunk a végére olyan tiszta lesz, amilyen talán a beköltözésünkkor sem volt. Leülök az ágyamra, és címlet szerint rendezni kezdem a fizetésként kapott bankókat. Csak ezen a héten kétszáznegyven dollárt sikerült összeszednem. Ebből százat oda kell adnom Triciának a rezsi rám eső részére, de még így is marad bőven, amit nem tudom, mire fogok elkölteni. Elméletben arra gyűjtök, hogy Seattle-be tudjak költözni. De elméletben a világegyetem is állítólag hetvenkét kilométert tágul egy másodperc alatt, ahogy fizikából tanultuk, de az holtbiztos, hogy egy helyben állva ebből semmit sem érezni. Bedugom a pénzt az ágyam alatt őrzött fémdobozba. Tricia előszeretettel dug zsebre minden készpénzt, amit valahol a házban meglát heverni. Néma és zsúfolt a ház, valahogy erősebbé válik a bezártságérzésem, mint máskor. Felveszem a strandpapucsomat, és besétálok a városba. A Dairy Queen előtt meglátom néhány volt iskolástársamat a nyárfák alatti padokon ücsörögni, köztük Troy Bogginst is. Integetnek, és én is visszaintegetek, de nem hívnak oda maguk közé, én pedig nem csinálok úgy, mintha csatlakozni akarnék. Inkább a könyvtár felé veszem az irányt. Meg halála óta már nem az ő házuk a második otthonom, hanem a könyvtár lett a szentélyem. Ott ráadásul légkondi is van. Mrs. Banks az íróasztal mögött ül, és amikor meglát, odaint magához. – Hol voltál, Cody? Már vissza akartam ezeket küldeni. Gumiszalaggal összekötött könyvcsomagot vesz elő, újabb közép-európai szerzők műveit. Karel Čapektől a Harc a szalamandrákkal, Bohumil Hrabaltól a Túlságosan zajos magány és egy Kafka-novelláskötet. – Köszönöm – mondom. Tényleg kifogytam az olvasnivalóból, de amint belépek a könyvtár hűvösébe, rájövök, hogy nem ezért hozott ide a lábam. Átmegyek az internetszobába. Két kifejezést írok be a keresőmezőbe: végső megoldás és öngyilkosság. A legtöbb találat Hitlerről és a neonácikról szól, bár találok még egy ígéretes oldalt, amely viszont sehogy sem akar betöltődni. Más oldalakat is megpróbálok megnyitni a keresési eredményekből, ám azok sem jönnek be. – Valami gond van a számítógépekkel? – kérdezem a könyvtárosnőt. – Nem hinném. Miért? – Nem töltődnek le az oldalak.
– Cody! – szól rám Mrs. Banks. – Valami pornós weboldalt akarsz behozni? Tudom, hogy viccel, de elvörösödöm. – Kutatómunkát végzek. – Mivel kapcsolatban? – Neonáci csoportok. – Újabb hazugság. De ez most valahogy jól sül el. – Ja, vagy úgy! Kikapcsolhatom a szűrőt, ha akarod – ajánlja. – Nem kell – vágom rá gyorsan. Senki sem tudhatja meg. Ekkor jövök rá, hogy kaptam saját számítógépet. A könyvtárban pedig ingyen van a wifi. – Mármint… most mennem kell. Holnap jöhetek? – Bármikor, Cody! Én bízom benned. ♦ Másnap beviszem Meg laptopját a könyvtárba, és mielőtt nekilátok a keresgélésnek, Mrs. Banks megmutatja, hogyan lehet kikapcsolni a szűrőt. Aztán munkához látok. A Végső Megoldás először egy nyitólapra vezet, ahol rá kell kattintani a 18-as karikára, hogy igazoljam a nagykorúságomat. Ezután továbbirányítanak egy fórumgyűjteményre, a legkülönfélébb témakörökkel. Kinyitok pár üzenetet. Nagy részük kéretlen reklám. Vannak heves kirohanások is. Miután átolvasok néhány oldalt, úgy érzem, csak az időmet vesztegetem. Aztán megpillantok egy érdekes témakört: Mi lesz a feleségemmel? Egy öngyilkosságra készülő férfi indította el a fórumot, aki aggódik, hogy mi lesz szeretett felesége sorsa. Tönkreteszem az életét? – kérdezi. Sok választ kapott. A vélemények többsége szerint a felesége meg fog könnyebbülni, mivel valószínűleg ő is nyomorultul érzi magát, és ha elkotródik az útból, mindkettőjük válláról hatalmas teher fog legördülni. A nők sokkal könnyebben talpra állnak egy ilyen sokk után – írja valaki. – Pár év múlva biztos újra férjhez megy és sokkal jobban fog élni. Kik ezek az emberek? Velük beszélt Meg is? Megint elolvasom a válaszokat, amelyek nyeglék, mintha csak egy karburátor megjavításáról lenne szó. Közben csatakosra izzad a tarkóm és émelyegni kezd a gyomrom. Nem tudom, volt-e közük ezeknek az embereknek Meghez. Nem tudom, hogy az a pasi tényleg meg akarta-e ölni magát, sem azt, hogy végül sikerült-e neki. Egyvalamit viszont biztosan tudok: senki sem áll talpra könnyedén egy ilyen veszteség után.
16. A Végső Megoldás fórumgyűjtemény felfedezése után minden szabadidőmet az archívumok böngészésével töltöm. Trágyahalom területe nincs behálózva internettel, ezért csak a könyvtárban tudok kutatni. A könyvtár viszont – Meg minden fáradozása ellenére – csak korlátozott nyitva tartással működik, és ez rendszerint egybeesik a munkaidőmmel. Ha otthon is lenne internetünk, sokkal gyorsabban haladnék, de amikor felvetem a témát Triciának, sőt még a kifizetését is felajánlom, felcsattan: – Minek kéne az nekünk? Valamikor, régen gondolkodás nélkül elmentem volna Garciáékhoz és használtam volna az ő számítógépüket. De most valahogy nem tűnik helyesnek; még akkor sem mennék, ha nem Meg öngyilkossága ügyében nyomoznék. Szóval marad a könyvtár. – Hogy tetszenek a csehek? – kérdezi Mrs. Banks egyik délután. Egy pillanatra zavarba jövök, aztán eszembe jutnak a kikölcsönzött könyvek. Még nem nyitottam ki egyiket sem. – Érdekesek – hazudom. Más körülmények között heti kéthárom könyvet is elolvasok, és részletes visszajelzést is szoktam neki adni a cselekményről és a karakterekről. – Szeretnéd, hogy meghosszabbítsam a határidőt? – Az nagyszerű lenne. Köszönöm. – Visszafordulok a számítógéphez. – Még mindig a kutatásodon dolgozol? – Igen – bököm ki. – Segíthetek valamiben? – Közelebb hajol, hogy megnézze a monitort. – Nem! – tiltakozom kissé túl hangosan, miközben gyorsan lekicsinyítem az ablakot. Mrs. Banks őszintén meghökken. – Bocsánat! Annyira bele voltál merülve, azt hittem, elkél a segítség. – Köszönöm. Semmi baj. Azt hiszem, magam sem tudom pontosan, mit keresek. Ez a része igaz. Mindennap újabb hozzászólások érkeznek. Egyesek bátorítást kérnek vagy tanácsot, hogy hogyan kell hurkot kötni egy kötélre, de olyanok is akadnak, akik halálosan beteg házastársuknak vagy családtagjuknak akarnak segíteni a méltóságteljes távozásban. Emellett felmerül mindenféle összevissza téma Izraellel, a benzinárakkal és az American Idol nyerteseivel kapcsolatban. A fórumozóknak saját nyelve van, rövidítésekkel emlegetik a különböző módszereket, vagy valami szlenggel helyettesítik, például úgy, hogy elérni a buszt, ami a sikeres öngyilkosságra vonatkozik. Mrs. Banks mindentudón bólogat. – Régebben kutató könyvtáros voltam. Ha nehéz témába botlik az ember, az a legjobb, ha kijelöl magának egy célt. Egy konkrét helyre kell összpontosítanod az egész internet helyett. Például kiválaszthatnád a neonáci mozgalom egyik motívumát. – Igen. Köszönöm. Miután elmegy, eltöprengek a szavain. Lehet az archívumban keresni, de amikor beírtam a Meg által használt méreg nevét vagy a motel nevét, ahova ment, vagy a Cascadesi Egyetem nevét, vagy bármi más konkrétumot, nem talált semmit. Amikor viszont közelebbről is megnézem a hozzászólásokat, észreveszem, hogy mindenki valamilyen felhasználónéven jelentkezett be. Nyilván Meg sem a saját nevén írogatott. Ezért megpróbálkozom néhány ötlettel. Törpepók. Semmi. Luisa, a középső neve. Semmi. Begépelem a kedvenc zenekarai nevét. Aztán azoknak a rockerlányoknak a nevét, akikhez hasonlóvá szeretett volna válni. Semmi. Már éppen
feladnám, amikor valamiért pont a Szentjánosbogár szó jut eszembe. Az egész képernyő megtelik üzenetekkel. Egyik-másik szentjánosbogarakkal kapcsolatos utalásokat tartalmaz. És legalább egy tucat felhasználónév van, amelyben szerepel a szentjánosbogár szó. Népszerű névnek tűnik – talán azért, mert a szentjánosbogarak olyan rövid ideig élnek. Éppen azon gondolkodom, mi más kötheti még össze a szentjánosbogarakat az öngyilkosjelöltekkel, amikor meglátom a nevet: Szentjánosbogár1021. Azaz 10/21. Október 21. Scottie születésnapja. Remegő kézzel keresem meg az első bejegyzést, a legkorábbit az évben. A címsorban ez olvasható: „Babaléptek”. Olyan régóta forgatom a fejemben, és még mindig nem tudom, készen állok-e rá. Azt viszont készséggel bevallom, hogy gondolkodom rajta. Akármennyire hasonlónak érzem magam Buffyhoz, a vagány, bátor démonvadászhoz, nem tudom, ehhez elég bátor vagyok-e. Van olyan? Így érezhetik magukat a régészek, amikor váratlanul ismeretlen civilizációkra bukkannak. Vagy a fickó, aki felfedezte az elsüllyedt Titanicot. Amikor tudjuk valamiről, hogy megsemmisült, mégis megtaláljuk. Mert az ott Meg. Átolvasom a válaszokat. Több mint tizenkettő érkezett. Szívélyesen üdvözlik a csoportban, gratulálnak neki a bátorságához, hogy ki merte fejezni az érzéseit, és megerősítik abban, hogy az élete csak az övé, és azt csinál vele, amit akar. A legfurcsább az, hogy bár tudom, mihez gratulálnak neki, mégis a büszkeség az első reakcióm. Mert ezek az emberek az én Megemmel találkoztak, és láthatják, milyen csodálatos ember. Tovább olvasok. A legtöbb üzenet olyan, mintha hatodikos általános iskolások írták volna: tele helyesírási és nyelvtani hibákkal. A lap alján lévő levél ugyanakkor eltér a többi közül. Egy Minden_BS nevű felhasználó írta. Babaléptek? Van olyan? Lao-Ce híres sorai szerint: „Egy ezer kilométeres utazás is egyetlen lépéssel kezdődik.” Azt is mondta: „Az élet és a halál egyetlen fonal, ugyanaz a vonal más szemszögből nézve.” Az első lépést már megtetted, nem a halál felé, hanem egy másféle élet irányába. Ez már a rettenthetetlenség jele.
17. Miután elolvasom azt az utolsó választ Meg üzenetére, kirohanok a könyvtárból, és megesküszöm, hogy soha többé nem megyek vissza arra az oldalra. Két nap múlva megszegem a fogadalmat. Nem azért, mert olyan bátor vagyok. Ugyanazért, ami miatt végül befeküdtem az ágyába és az ő lepedőjén aludtam Tacomában. Hogy közelebb legyek hozzá. Valahányszor olvasok valamit tőle, úgy érzem, hogy életben van, holott a halálról ír. Szentjánosbogár1021 A serpenyőből kifelé Valami befészkelte magát a fejembe. A túlvilág. Mi van, ha tényleg létezik és ugyanolyan szar, mint ez? Mi van, ha kimenekülök ebből a fájdalmas életből, és egy még rosszabb helyre csöppenek? Amikor elképzelem a halált, felszabadulok, megszűnnek a fájdalmak. De a családom katolikus, nagyon hisznek a Pokolban, és bár én ilyen formában nem hiszek benne, az ördögökben, a kárhozatban és ilyesmiben, mi lesz, ha a szörnyűség folytatódik? Mi van, ha az a Pokol? Flg_3: A keresztények ezzel a baromsággal tartanak minket hazugságban. Ne higgy nekik! Ha fájdalomban élsz, akkor mindenáron véget kell vetni a fájdalomnak. Az állatok kitépik a saját karmaikat. Az emberek felvilágosodottabbak és más eszközeik vannak. Sassafrants: A pokol a többi ember. Ponyvabeszéd: Ha xar a túlvilág, öld meg magad megint. Minden_BS: Emlékszel a születésed előtti fájdalomra? Emlékszel a kínokra, mielőtt kikerültél az anyaméhből? A fájdalom néha addig egész tűrhető, amíg hozzá nem nyúlsz, meg nem kapargatod az enyhe horzsolást. Így van ez az emberi élet fájdalmával is; a halandó világ zűrzavara hozza létre. Epiktétosz ezt írta: „Nem a haláltól vagy a fájdalomtól kell rettegni, hanem a halálfélelemtől és a fájdalomtól való félelemtől.” Ne rettegj tovább. Ne félj. A fájdalom elmúlik, és szabad leszel. Minden_BS. Aki korábban azt írta rá, hogy rettenthetetlen. Aki teljes mondatokban fogalmaz, és halott filozófusoktól idéz. Az egyetlen, aki a maga torz módján értelmes lény. Miután újra elolvasom az utolsó üzenetet, egy hang kezd kiabálni a fejemben: Ne beszélj többet hozzá! Hagyd békén! Mintha még mindig megtörténhetne. Mintha nem lenne már túl késő. Szentjánosbogár1021 Gyógyszerrel vagy anélkül? Az egyik barátom azt tanácsolta, hogy menjek el az egyetem orvosi rendelőjébe gyógyszerért, ezért beszéltem egy nővérrel. Nem meséltem el neki, ami bennem zajlik, amiről itt folyik a társalgás. A nővér mégis arról magyarázott, milyen nehéz messzire költözni a
továbbtanulás miatt, említette az Északkeleti Hatást, és az egész csak a szokásos rizsának tűnt. Adott szórólapokat és gyógyszermintákat, aztán kaptam egy időpontot is két hét múlva, de szerintem le fogom mondani. Mindig azt vallottam, hogy jobb, ha utálnak, mintha nem vesznek észre. Vagy úgy is fogalmazhatunk, jobb ezt érezni, mint nem érezni semmit. Az éterbe akármit be lehet gépelni, de Meg soraiból úgy tűnik, tényleg beszélgetett valakivel. Nem velem, az biztos. Féltékenység izzik fel bennem, és elszégyellem magam. Szánalmas vagyok. Kötélhúzást játszom, holott senki sincs a kötél másik végén. Átfutom a válaszokat. Néhányan arra figyelmeztetik Meget, hogy az SSRI gyógyszerek egy nagy összeesküvés eszközei, amellyel a gyógyszeripar az agyunkat akarja irányítani. Mások azt írják, hogy ha beveszi, megbénul a lelke. Megint mások azzal érvelnek, hogy az ember mindig is használt tudatmódosító szereket, és ezek közül az antidepresszánsok a legújabbak közé tartoznak. Aztán érkezik egy érdekes válasz: Minden_BS: Nagy különbség van aközött, hogy természetes szereket használsz, mint a pejot kaktusz, amely tudattágító élményeket tesz lehetővé, vagy behódolsz a laboratóriumi köpenyt viselő drónoknak, akik olyan pontossággal manipuláljak az agy kémiáját, hogy kontrollálni tudják a gondolataidat és az érzéseidet is. Olvastad a Szép új világot? Ezek az új gyógyszerek ugyanazok, mint a szóma, a kormány által előállított narkotikum, amellyel kitörlik az egyéniséget és az eltérő véleményeket. Szentjánosbogár, nagyon bátor dolog, hogy érezni mered az érzéseidet! Ó persze, mennyire imádta ezt Meg! Bátor dolog érezni az érzéseidet, még akkor is, ha a halálba akarnak taszítani. De megint felmerül bennem a kérdés: miért nem hozzám jött? Miért nem tőlem kért segítséget? Elkerülte valami a figyelmemet az e-mailjeiben? Kinyitom a postafiókomat, hogy megnézzem, milyen leveleket kaptam tőle januárban, amikor ezeket a hozzászólásokat írta a fórumra. De januárban egyáltalán nem küldött nekem semmit. Nem mondhatnám, hogy összevesztünk. Túl csendes volt az egész ahhoz, hogy veszekedés legyen. Meg Tacomában maradt a téli szünetben egy tanulmányi munka miatt, így csak a karácsony és szilveszter körüli időszakban jött haza tíz napra. Nagyon izgatottan vártam, de az utolsó pillanatban közölte, hogy DélOregonba kell mennie, Joe családját meglátogatni, ezért egyáltalán nem jön haza. Máskor engem is meghívtak az ilyen látogatásokra. De akkor nem. Legalábbis a szilveszter előtti napig, amikor is Meg felhívott és könyörgött, hogy utazzak le oda. – Ments ki az ünnepekből! – nyögött kimerülten. – Megőrülök a családomtól! – Tényleg? – kérdeztem vissza. – Mert én karácsony napján egy nyolcdolláros pulykasültet ettem a bárban Triciával, és az varázslatos volt! Korábban jót nevettünk volna ezen – mintha a Triciával közös életem nem is rám nézve lett volna szánalmas, hanem valaki másra nézve –, de akkor elmaradt a nevetés, így nem is hangzott viccesnek. – Ja! – kapott észbe Meg. – Bocs! Szánalmat akartam kicsikarni belőle, de miután sikerült, csak még bosszúsabb lettem. Megmondtam, hogy dolgoznom kell, és letettük a telefont. Végül szilveszterkor fel sem hívtuk egymást. Egy darabig semmilyen módon nem kommunikáltunk. Nem tudtam, hogy törjem meg a jeget, hiszen valójában nem is vesztünk össze. Amikor Mr. Purdue megfogta a fenekemet – végre valami hír –, kapva kaptam az alkalmon, és írtam neki egy e-mailt, mintha mi sem történt volna. Visszagörgetem az e-maileket szeptemberig, amikor elköltözött továbbtanulni. Elolvasom a bő lére eresztett beszámolókat a lakótársairól, megnézem a róluk készült, beszkennelt rajzokat. Eszembe jut, hányszor olvastam át a leveleket újra meg újra, bár szinte fizikai fájdalmat okozott. Annyira hiányzott
Meg, annyira szerettem volna ott lenni, vele együtt véghezvinni a terveinket. De ezt nem árultam el neki. Nagyon sok mindent elhallgattam előle. Ő pedig még többet előlem. Szentjánosbogár1021 Bűntudat Mindig a családom jár a fejemben, nem is annyira a szüleim, mint inkább a kisöcsém. Milyen hatással lesz ez rá? Minden_BS: James Baldwin írta: „A szabadságot senkinek sem lehet odaadni. A szabadság olyasvalami, amit az emberek maguknak szereznek. Mindenki annyira szabad, amennyire az akar lenni.” El kell döntened, hogy megragadod-e a szabadságodat, és ha megteszed, azzal akaratodon kívül másokat is felszabadítasz. Ki tudja, milyen úton fogja elindítani az öcsédet a te döntésed? Lehet, hogy ha megszabadul a te árnyékodtól, szabadon lehet saját maga és kibontakoztathatja azt, amit egyébként nem tudott volna. Szentjánosbogár1021: Minden_BS, te hátborzongatóan átlátod a helyzetet! Mindig is azt éreztem, hogy korlátozom az öcsémet, ahogy anyám is. Egészen más ember lenne, ha nem volnánk mellette. De ilyet nem mondhat az ember. Minden_BS: Mi itt kimondjuk. Szentjánosbogár1021: Igen, pontosan. Ezért imádom ezt a fórumot. Mindent lehet. Bármit mondhatsz. Még azt is, amit tilos. Minden_BS: Igen, annyi tabu van a társadalomban, kezdve rögtön a halállal. Más kultúrákban nem így van, ott a halált egy végtelen körforgás részének tartják: születés, élet, halál. Más kultúrákban az öngyilkosságot is tiszteletre méltó, becsületes tettnek látják, egy élethez vezető útnak. Yamamoto Tsunemoto szamuráj írta: „A harcos útja a halál. Ez azt jelenti, hogy valahányszor élet és halál között kell választanunk, a halált választjuk. Nem jelent ennél többet. Azt jelenti, hogy átlátjuk a dolgokat, eltökéltek vagyunk.” Szerintem benned is él egy harcos, Szentjánosbogár. Szentjánosbogár1021: Harcos? Nem is tudnék mit kezdeni egy karddal. Minden_BS: Nem a kard a lényeg. A szellem. Átadod magad az erődnek. Szentjánosbogár1021: Hogyan? Hogy adod át magad? Hogy lehet valaki olyan bátor? Minden_BS: Csak csavard fel kellő fokig bátorságod.{1} Szentjánosbogár1021: Felcsavarni kellő fokig? Ez tetszik! Te mindig olyan inspiráló dolgokat mondasz. Egész nap el tudnék veled beszélgetni. Minden_BS: Nem az én érdemem. Ezt Shakespeare írta. De van rá lehetőség, hogy közvetlenül, négyszemközt beszélgessünk. Hozz létre egy új e-mailfiókot, és küldd el a címet! Megírom, mik az első teendőid. Megint a számban érzem az irigység keserű ízét. Nem tudom, azért van-e, mert érzem a közelséget Meg és Minden_ BS között, vagy azért, mert nem szerepeltem azok között, akiket felsorolt; akiket sajnálna itt hagyni. Említette a szüleit és az öccsét, de engem nem.
18. Új megbízóm van: Mrs. Driggs. Végigvezet a házon, és mindketten úgy teszünk, mintha még soha nem jártam volna ott. Furcsa, hogy ha egyszer az ember elkezd színlelni, azonnal feltűnik neki, mennyire színlelnek a többiek is. Nem nagy ház – a három hálószobás farmház típus –, és eleve elég tisztának tűnik, mivel Mrs. Driggs egyedül lakik benne. A férje eltűnt, meghalt vagy elvált tőle, de talán soha nem is volt neki. Amikor utoljára nála jártam, a fiával, Jeremyvel élt, de amint az köztudott a városban, Jeremyt három évre leültették kábítószerbirtoklásért Coyote Ridge-ben. Már egy éve kiengedték, de Mrs. Driggs az üres szobájába vezet be. Megkér, hogy minden héten cseréljem ki az ágyneműt és porszívózzam fel a szőnyeget. Jeremy szobája ugyanolyannak látszik, mint amikor Meggel középiskolásként itt jártunk: reggaeposzterek és pszichedelikus mintájú tapéta. Meg hallotta, hogy Jeremynek van egy kígyója, és mindenképpen meg akarta nézni, hogyan eszik. Annak ellenére, hogy Jeremy végzős volt, mi pedig még csak elsősök, valahogy elérte, hogy meghívja a szobájába. Mostanra eltűnt a nagy terrárium, benne a miniatűr esőerdővel. Eltűnt Hendrix, a kígyó is. Mi történt vele? Elpusztult vagy Mrs. Driggs megszabadult tőle, amikor Jeremyt elítélték? Amikor az asszony bevezet a fia szobájába, rándul egyet a gyomrom, ahogy akkor is, amikor négy évvel ezelőtt Jeremy kivette azt az egeret egy zsákból és berakta Hendrix terráriumába. Nem számítottam rá, hogy ilyen eleven, állatszerű lesz az egér – szinte áttetszően fehér és rózsaszínű volt a bőre. Ahogy megdermedve állt, csak az orra remegett, az ember látta rajta, hogy tisztában van vele, milyen sors vár rá. A sarokban összetekeredett kígyó sem mozdult, nem árulta el, hogy észrevette az elé rakott ebédet. Kis ideig mindketten így maradtak. Aztán Hendrix akcióba lépett, és egyetlen, folyamatos mozdulattal megfojtotta az egeret. Miután megdöglött, a kígyó lustán kiakasztotta az állkapcsát, és elkezdte egészben lenyelni. Nem bírtam tovább nézni, ezért inkább kimentem a konyhába. Ott volt Mrs. Driggs is, éppen a számlákat fizette ki. – Undorító, mi? – kérdezte. Először azt hittem, a számlákról beszél, aztán rájöttem, hogy a kígyóra céloz. Meg elmesélte, hogy látni lehetett, ahogy az egér maradványa végigaraszolt a kígyó testében, és amikor pár nappal később visszament Jeremyhez, még mindig látszott, bár már összement. Őt megbabonázta a látvány, és néhányszor még meglátogatta Driggséket, hogy lássa Hendrixet enni. Én nem mentem vele. Nekem elég volt egyszer is. ♦ Körülbelül három héttel az együtt töltött seattle-i nap után Ben felhív. – Nem írtál és nem hívtál – poénkodik. – Nem érdekelnek a cicák? – Jól vannak? – kérdezem, mert hirtelen aggódni kezdek; attól tartok, azért hív, mert elütötte őket egy kamion, vagy ilyesmi. – Élnek és virulnak. A lakótársaim figyelnek rájuk. – És te miért nem? – kérdezem. Erős zaj hallatszik a vonalban, beszélgetés és pohárcsilingelés. – Hol vagy?
– Missoulában. A Fifteen Seconds of Juliet basszusgitárosa eltörte a karját, ezért megkértek minket, hogy legyünk a Shug előzenekara egy miniturnén. Veled mizu? Hogy mizu? Más emberek otthonát takarítottam, meg a sajátomban punnyadtam, elolvastam és újraolvastam minden posztot, amit Meg és Minden_BS egymásnak írt, és próbáltam kitalálni, mi legyen a következő lépés. Az utolsó hozzászólások után egyre kevesebbet üzentek egymásnak, nyilvánvaló, hogy más formában folytatták az eszmecserét. De hol? Semmit nem találok Meg laptopján. Megtaláltam az új e-mail címet, amit Minden_BS utasítására hozott létre, de a rendszer visszadobta a neki küldött üzenetemet. Megkértem Harryt, hogy nézzen utána. Azt mondta, hogy a fiókot három napon belül aktiválták és törölték, vagyis Meg valószínűleg csak azért hozta létre, hogy megtudhassa Minden_BStől, hogyan léphetnek kapcsolatba egymással. – A jelek szerint nagyon óvatosak voltak – írja Harry. – És neked is annak kéne lenned. Óvatosak voltak. Talán ezért törölt ki annyi elküldött e-mailt. Szép, csendben eltüntette a nyomokat. Az a barátja is a fejemben jár, aki rábeszélte, hogy menjen el gyógyszerért az orvoshoz. Ki volt az? Egy bizalmasa? Ha az volt, Meg beszélt neki a Végső Megoldás csoportról is? Megkérdeztem Alice-t, hogy ő javasolta-e az orvosi kezelést Megnek, de tagadja, sőt azt mondja, nem is látott arra utaló nyomot, hogy Meg receptre felírt gyógyszert szedett volna. Alice megkérdezte Füves Richardot is, aki aztán felhívott, és elmondta, hogy nem tud semmiről, de talán Meg seattle-i haverjainál kellene érdeklődnöm. Benre már korábban is gondoltam, és amikor ezt a tanácsot kaptam Richardtól, rögtön arra tippeltem, hogy Ben lehetett a bizalmas, akit Meg említett a fórumon. Mégsem akartam felhívni. – Csak a régi műsor – közlöm. – Mit csinálsz holnap este? – kérdezi Ben. – Semmit. Nem tudom. Miért? – Valahol Spokane környékén laksz, ugye? – A „környékén” errefelé elég relatív fogalom. Úgy százhatvan kilométerrel arrébb. – Aha. Azt hittem, közelebb van. – Nem. Miért? – Holnap este Spokane-ben játszunk. Az utolsó előadás lesz, mielőtt hazahurcolkodunk. Gondoltam, hátha lenne kedved eljönni. Kinyitom a mappámat, amelyben Meg kinyomtatott hozzászólásait tartom a fórumról. Rengetegszer átolvastam már őket, mégsem jutottam közelebb ahhoz, ki lehet Minden_BS. Gyanítom, hogy fiú és idősebb Megnél. Ám ez csak amolyan megérzés. Talán Ben tud mondani valamit, ami segít az azonosításban. Talán ő az a titokzatos barát. Nem akarok Bennel találkozni. Vagy lehet, hogy nem akarom látni. De muszáj összefutnom vele, ezért igent mondok. ♦ Busszal Spokane-be jutni drága mulatság és kész kínszenvedés, mivel az utolsó busz nagyon korán indul visszafelé, és nem akarok ott ragadni éjszakára. Megkérdezem Triciát, hogy használhatom-e a kocsiját. – Nem lehet. Csinálok egy kis pénzkereső hókuszpókuszt – jelenti be, és a kezével úgy tesz, mintha érmét dobna egy játékgépbe, még csörgő hangot is ad a szájával. – Jössz? Imádja a szerencsejátékokat, talán azért, mert ez az egyetlen terület az életében, ahol többé-kevésbé a sors kegyeltjének mondhatta magát. Kisebb koromban néhányszor elcipelt magával a Wenatchee indián kaszinóba. – Nem, kösz – vágom rá. Elérek egy Spokane-be induló buszt arra számítva, hogy beszélhetek Bennel még a koncert előtt, és ha
nem hoz haza senki, inkább kihagyom az élményt és visszajövök busszal. Hol idegesség tör rám, hol émelygés, de már kezdem megszokni. Amióta Meg és Minden_BS levélváltásait tanulmányozom, folyamatos szorongásban élek. Alig tudok enni és aludni, és olyan sokat fogytam, hogy Tricia szerint lassan elmehetnék szupermodellnek is. A belvárosi buszvégállomástól rövid sétára van a mexikói étterem, amelyet Ben találkozóhelynek jelölt meg. Forró, száraz, poros a levegő, a télből hirtelen nyár lett; teljesen kimaradt a tavasz, és nem is illett volna ide. Csupa szélsőség, semmi finom átalakulás. Ben már ott vár a majdnem üres étteremben, egy eldugott hátsó bokszban. Amikor belépek, felugrik, és egyszerre látszik fáradtnak (talán a turnétól) és boldognak – talán szintén a turnétól. Odaérek a boksz széléhez, és egy darabig csak nézzük egymást, egyikünk sem tudja, mi legyen. Rövid, kellemetlen csönd után én kérdezem meg: – Leüljek? Bólint. – Persze, jobb ülni. Egy rekesz sör van az asztalon. – Ide be lehet hozni sört, amilyet szeretsz. Kérsz egyet? Elveszek egy dobozzal. A pincér letesz egy kosár chipset és egy kis salsaszószt, amit azonnal megkóstolok. Legnagyobb meglepetésemre meg tudom enni. Eleinte semleges témákról beszélgetünk a sört iszogatva. Ben mesél a turnéról, a padlón alvásokról meg arról, hogy közös fogkefét használnak a dobossal, mert ő elvesztette a sajátját. Közlöm vele, hogy ez gusztustalan. Bármelyik 7-Elevenben kap fogkefét. Ő viszont azt feleli, hogy akkor nem lehetne poénos sztorikat mesélni, és eszembe jut, hogy Ben McCallister nem lenne akkora sztár a nyakatekert sztorik nélkül. Szóba kerülnek a cicák, és fotókat is mutat a telefonján. Röhejes, hogy egy fiúnak ennyi cicás kép legyen a telefonján. Kihozzák a kaját, mi pedig folytatjuk a laza csacsogást. Egy idő után nem tagadhatom tovább magam előtt, hogy csak kerülgetem a forró kását. Hogy nem merek rátérni a témára, ami miatt eljöttem. Nagy levegőt veszek. – Az az igazság, hogy találtam valamit. Ben rám néz. Az a szempár. Másfelé kell néznem. – Mit? Hol? – Meg számítógépén. Onnan indultam el. – Elmesélem neki, milyen fájlokról oldotta fel a titkosítást Harry. Meg akartam mutatni neki a Meg és Minden_BS közötti üzenetváltásokat is, hiszen magammal hoztam, de nincs rá alkalmam, mert azonnal a torkomnak ugrik. – Mintha azt mondtad volna, hogy szólni fogsz, ha találsz valamit! – Most szólok. – Igen, de csak azért, mert felhívtalak. És ha nem hívlak fel? – Bocs. Nem láttam értelmét. Semmi különösre nem céloztam ezzel, Ben mégis nekifeszül a széktámlának, és nagyon mérgesnek látszik. – Cody pásztorlány egyedül poroszkál, igaz? – kérdezi a hörgő hangján. – Régebben nem így volt. – Eltolom magamtól a tányért. Megint elment az étvágyam. – Ezért csinálom ezt az egészet. Ben egy darabig hallgat. – Bocs. Tudom. – Odanyomom az ujjaimat a szemhéjamhoz, amíg fekete nem lesz minden. – Oké, figyelj. Meg írt egy bizalmasáról, aki azt tanácsolta, hogy menjen el az egyetemi központ orvosához és írasson fel magának antidepresszánst. Gondoltam, esetleg rólad van szó. Ben horkant egyet. – Ja, persze. – Mi az, hogy „ja, persze”? Egy csomó e-mailt küldött neked. – Azokban nem esett szó antidepresszánsokról. – Kinyit egy újabb doboz sört. – Elolvastad őket. Rám zúdította az agymenését. Nem is nekem írta őket, csak alibi voltam. – Igen, úgy tűnik… – Megírtam neki, hogy kopjon le, Cody. Emlékszel? – Egy cigisdobozzal kezd babrálni. – Nem én
voltam. Biztos az egyik lakótársa. – Nem Alice volt, és nem is Richard, sőt szerintük Cascadesből senki. Bár talán mégis, nem tudom, kiket ismert. De Richard szerint sokkal valószínűbb, hogy az egyik seattle-i haverja. Ben vállat von. – Lehet. De nem én. Mit számít ez így utólag? Mert ha valakivel beszélt a gyógyszerekről, akkor talán Minden_BS-ről és a fórumról is beszélt. Mégsem árulom el Bennek, hogy megtaláltam a Végső Megoldást. Félek, hogy azon is felhúzná magát, bár semmi joga nincs hozzá. – Válaszokat kell kapnom – közlöm homályosan. – Nem tudod megkeresni az orvost? Megcsóválom a fejem. – Nem. Tudod, van egy titoktartási fogadalmuk. – Igen, de a páciens halott. – Ben elhallgat, mintha valami újdonságot mondott volna. – Akkor sem mondják el. Megpróbáltam. – És ha a szülei próbálnák meg? A fejemet ingatom. – Miért? – Mert ők nem tudnak erről. – Nem árultad el nekik? Nem. Semmibe sem avattam be őket. A titok egyre nagyobbnak érződik, szinte daganatszerűen nő. Most már nem mondhatom el nekik. Le lennének sújtva. De folyton az jár a fejemben, hogy ha ki tudnám deríteni Minden_BS kilétét, ha tehetnék végre valami hasznosat, akkor elmondhatnám nekik. Akkor a szemükbe tudnék nézni. Hetek óta nem jártam a házuknál. Sue üzeneteket hagy a hangpostámon, vacsorára hívogat, de ha elképzelem, hogy egy helyiségben kell velük ülnöm… – Nem vagyok rá képes – vallom be, és leteszem a fejem az asztalra. Ben előrenyúl, hogy megérintse a kezemet. A mozdulat egyszerre meglepő és meglepően megnyugtató. – Semmi baj. Végigjárhatjuk a seattle-i klubokat. Kideríthetjük, hogy beszélgetett-e valakivel. – Mi, ketten? – A szó megkönnyebbülést okoz. Ben bólint. – Holnap reggel indulunk haza. Gyere velünk! Elkezdhetjük végigjárni a klubokat. Szombat este lesz, úgyis mindenki ott fog lógni. Kérdezősködünk egy kicsit. Átolvassuk újra az e-mailjeit. Találunk válaszokat. ♦ Aznap este alaposan megnézem magamnak Bent a színpadon. Jól játszik a banda – nem fantasztikusan, de jól. Ben előveszi a rámenős, hörgő torokhangját, és megcsillan előttem a személyes varázsa, amely oly sok lányt rabul ejtett már. Látom, ahogy lelkesednek érte, és magamban kicsit megbocsátok Megnek ezért. Nehéz lett volna neki ellenállni. Aztán egyszer csak beárnyékolja a szemét a kezével, és szembenéz a rivaldafénnyel, mint első alkalommal, amikor hallottam játszani. Csakhogy ezúttal határozottan úgy érzem, hogy engem keres a tekintetével.
19. A koncert után valakinek a házában alszunk. Egy Lorraine nevű, piercingekkel teleaggatott főiskolás lánnyal osztozom egy szobán, aki elég kedves, csak nem képes leszállni arról a témáról, hogy milyen szexi pasik vannak a bandában. Ben és a Scarps többi tagja a nappali kanapéján és a pincében tölti az éjszakát, hálózsákokban. Másnap reggel pékségekből kukák mellé selejtezett péksüteményt eszünk, aztán összecsomagolunk. – Készülj fel! – figyelmeztet Ben. – Mire? – A bűzre. Nyolcórás út. Már attól gombás fertőzést fogsz kapni, hogy a kisbuszban ülsz. A banda többi tagja gyanakvóan méreget. Tudják vajon, hogy én vagyok a halott egyéjszakás kaland legjobb barátnője? Deszkákból összeállított, rozoga padon kapok helyet, amelyet erősítőkre támasztottak. Ben mellém ül. Nekivágunk az I-90-es útnak, és a fiúk azon kezdenek vitatkozni, milyen zenét hallgassunk. Hozzám nem szól senki. Amikor megállunk tankolni és a fiúk kimennek beraktározni gyorskajából, megkérdezem Bent, mi bajuk van velem. – Megszegtem a szabályt. – Milyen szabályt? – Hogy nem hozunk csajokat a buszba. – Ja! – De te nem vagy csaj. – Hirtelen zavarba jön. – Vagyis nem olyan fajta. – Miért, milyen fajta vagyok? Ben megrázza a fejét. – Még nem tudom. Egy eddig ismeretlen faj. A Moses-tónál valahol elalszom, aztán arra riadok fel, hogy nekidőltem Bennek, és pattog a fülem, ahogy áthaladunk a Snoqualmie-hágón. – Úristen, bocs! – Semmi gond. – Halványan elmosolyodik. – A nyálam is elcsöppent? – Nem árulom el. Tovább vigyorog. – Mi ilyen vicces? – Megszegted a fogadalmadat. Megesküdtél, hogy nem alszol velem egy fedél alatt. Elhúzódom tőle. – Tulajdonképpen már tegnap éjjel megszegtem, amikor egy fedél alatt aludtunk. Tied a pont, Ben. De úgysem fordul elő többé. Felcsillan a szeme, és egy pillanatra megint azt a Bent látom, a seggfejet. Örülök, hogy visszatért. Utána viszont arrébb löki magát, és mintha motyogna az orra alatt valamit. – Mit mondtál? – Nem kell mindig leharapnod a fejem. – Ó sajnálom! Megbántottalak valamivel? – Csupa irónia a hangom, és hirtelen magam sem tudom, miért haragszom rá annyira. Ben még távolabb húzódik tőlem, és meglepődve állapítom meg, hogy tényleg belegázoltam a
lelkivilágába. – Figyelj, sajnálom – kezdem. – Fáradt vagyok, és újabban minden idegesít. – Érthető. – Nem akartam faszfej lenni. – Megint mosolyog. – Most meg mi van? – A lányok nem szokták magukat faszfejnek nevezni. – Jobb lenne, ha úgy hívnám magam, hogy pi… – Ne! – vág közbe Ben. – Rohadtul utálom azt a szót. – Tényleg? A legtöbb pasi, akit ismerek, a nő szinonimájaként használja. – Ja. Az apám is közéjük tartozik. Anyámat is így hívta. Mindig. – Ez borzalmas. – Az a borzalmas, hogy anyám eltűrte. Sok hibája van Triciának, de azt nem lehet felróni neki, hogy hazahozza a pasikkal kapcsolatos konfliktusait. Soha nem alszik nálunk senki. Ő megy fel hozzájuk. Ha gorombaságokat vágnak a fejéhez, legalább nekem nem kell hallanom. – Miért tűrte el az anyukád? – kérdezem. Ben vállat von. – Tizenhét éves volt, amikor terhes lett a bátyámmal. Hozzáment apámhoz. Huszonhárom éves korára még három gyereket szült, ezért valahogy ott ragadt mellette. Közben apám elkezdett eljárni, szórakozni. A barátnője is szült neki két gyereket; nyílt titok volt. Mindenki tudta. Anyám is. Mégis a felesége maradt. Csak akkor váltak el végre, amikor a barátnő megfenyegette apámat, hogy feljelenti a gyerektartás elmaradása miatt. Olcsóbb és könnyebb volt elválni anyámtól és elvenni a barátnőt. Tudta, hogy anyám nem az pereskedős fajta. – Ez rettenetes. – Van még rosszabb is. Anyám végre megszabadult a rohadéktól, mi már nagyjából felnőttünk, részben függetlenné váltunk. Úgy nézett ki, hogy rendeződnek a dolgok. Erre ő mit tesz? Elmegy és terhesen jön vissza. – Hányan vagytok? – Anyámnak öt gyereke van. Négy az apámtól és egy a mostani seggfejtől. Apámnak kettő van, akikről tudok, de biztos elszórt még néhány magot itt-ott. Ő úgy gondolja, hogy a fogamzásgátlás a nő felelőssége. – Kicsit olyanok vagytok, mint az a paraszt Brady Brunch.{2} – Tudom. – Elneveti magát. – Csak nekünk nem volt olyan bejárónőnk, mint az a… hogy is hívják? – Alice – vágom rá. – Alice. – Elmosolyodik. – A miénknek olyan fehér proli neve lett volna, mint a Tiffani. – Vagy a Cody. Ettől mintha zavarba jönne. Emlékeztetem rá, hogy takarítással keresem a pénzt. Ezután már elvörösödik. – Bocs, elfelejtettem. Nem akartam bunkó lenni. – Ugyan, ehhez már késő! – mondom, de a mosolyom láttán az ő arca is ismét felderül. – Hát a te történeted? – kérdezi. – Az én történetem? Úgy érted, a családom? – Felvonja a szemöldökét, mintha azt akarná mondani, hogy ő már kiteregette a szennyest, most rajtam a sor. – Nincs sok mesélnivalóm. Kicsit olyan, mint a te sztorid, meg az ellenkezője is. Csak ketten vagyunk az anyámmal, Triciával. Nincs apám. – Elváltak? – Nem is voltak együtt. Spermadonorként szokta emlegetni, bár biztosan nem csak az volt, mert Tricia soha nem titkolta, hogy nem is akart gyereket. Tricia rá nem jellemző módon diszkrét volt az apámmal kapcsolatban, és az évek során egyre erősödött bennem a megérzés, hogy ez azért lehet, mert az apám nős. Néha elképzeltem őt egy szép házban, rendes feleséggel és gyerekekkel, és néha elküldöm a jó büdös kurva nénikéjébe ezért, máskor
viszont valamilyen szinten megértem. Jó kis élet lehet az. Az ő helyében én sem szeretném, hogy egy magamfajta szerencsétlen feldúlja a családi idillt. – Tricia úgy gondolja, hogy egyedül nevelt fel – folytatom –, de igazából Garciáék neveltek. – Meg családja? – Igen. Ők olyan igazi család. Anya, apa, két gyerek. – Szünetet tartok, és már majdnem helyesbítek, amikor észreveszem Ben arcán, hogy nincs rá szükség. – Családi vacsorák. Scrabble. Ilyesmi. Néha úgy érzem, ha nem ismerem meg Meget, soha nem tudom meg, milyen egy normális család. Elhallgatok, mert minden emlék, ami Garciáékhoz fűz, minden film, amelyet a kopott családi heverőn együtt néztünk meg, minden színdarab, amelyben Scottie-ra is osztottunk szerepet, minden éjszakázás a tábortűz mellett – mindez hirtelen melegséggel tölt el. De. Mindig ott van a de. Ben úgy néz, mintha még várna tőlem valamit. – De ha ez történik a normálisokkal, akkor mire számíthatunk mi, a többiek? – vetem fel. Megrázza a fejét. Ő sem tudja a választ.
20. Visszamegyünk Ben házába, kipakolja a holmiját, aztán fél órát azzal töltünk, hogy egy elemlámpa fényével cikázunk a falon, és lessük, ahogy Gint és Megint kergeti a fénykort. Azt hiszem, hónapok óta nem szórakoztam ilyen jól. Ben összeírja azokat a klubokat, amelyekben Meg a legtöbbször megfordult. Egyikben sem indul be az élet éjjel tizenegyig, majd meg sem áll hajnali négyig. Több csésze presszókávét is legurítunk az egyik, közeli kávézóban, mielőtt elindulunk a kis Jettáján. Az első a fremonti klub, ahol először találkoztam Bennel. Bemutat néhány, cuki ruhát és márkás cipőt viselő menő csajnak – illenek Meghez. Körülbelül tíz évvel idősebbek nála, de ez sosem jelentett akadályt Megnek. Amikor Ben elmondja nekik, ki vagyok, az egyik odalép hozzám és ösztönösen megölel. Aztán karnyújtásnyira eltol magától, és azt mondja: – Túl leszel rajta. Tudom, hogy most még nem úgy tűnik, de úgy lesz. – Nem kérdez semmit, mégis valahogy az az érzésem támad, hogy ugyanezt ő is átélte. Magára hagyták. Így legalább nem érzem annyira egyedül magam. Egyik nő sem hallott semmit arról, hogy Meg orvoshoz került volna; a legtöbben arról sem tudnak, hogy főiskolára járt. Ha Meg ezt sem árulta el nekik, akkor kizárt, hogy a Végső Megoldásról beszélt volna. Ezért nem is említem. Átmegyünk egy másik bárba. Alig jutunk túl a kidobóemberen, amikor egy borzas hajú lány ráveti magát Benre. – Hol voltál? – ripakodik rá. – Legalább száz SMS-t írtam neked! Ben nem karolja át, csak feszengve megpaskolja a vállát. A lány egy perc múlva elengedi, hátrébb lép, és színészkedve lebiggyeszti a száját. Aztán észrevesz engem is. – Helló, Clem! – szólal meg Ben. Fáradtnak látszik. – Turnéztam. – Turnéztál, mi? Így hívod mostanában ezt? – kérdezi a lány engem méricskélve. – Helló, Cody vagyok. – Cody Meg barátnője volt – teszi hozzá Ben. – Ismerted Meg Garciát? A lány odasimul Benhez. – Ez most komoly? Valami nőegyletet tervezel a megunt csajaidnak? Egyenruha is lesz, vagy mi a franc? – Forgatja a szemét, és most őszintén lebiggyed a szája. Aztán undorodva fújtat egyet, és arrébb tipeg, de közben még figyelmeztetően ingatja az ujját Ben felé. – Sajnálom – mondja Ben. A cipőjének. – Miért kellene sajnálnod? – Egyszer… valamikor régen… – kezdi, de egy intéssel belefojtom a szót. – Semmit sem kell megmagyaráznod nekem. Már nyitná a száját, hogy mondjon még valamit, de hirtelen észrevesz egy fiút vastag szarukeretes szemüvegben, a leggondosabban elrendezett kefehajjal, amit valaha láttam. A mellette álló lány rövid frufrut és élénkvörös rúzst visel. – Az ott Hidecki – közli Ben. – Elég jól ismerte Meget. Ben bemutat minket egymásnak, és beszélgetünk egy kicsit, de egyikük sem tud arról, hogy Meg elment a rendelőbe. Egy idő után kifogyok a kérdésekből. Hidecki a macskák felől érdeklődik.
– Te tudsz a macskákról? A mellette álló lány elárulja, hogy Hidecki száz dollárt adományozott a cicák rehabilitációs alapítványának. – Jó befektetésnek érzi – magyarázza. – Száz dollár? – csodálkozom. – Te aztán bírod a macskákat! – Meget bírtam – helyesbít. – Ő is legalább ennyi pénzt spórolt nekem, amikor megjavította az erősítőmet. – Megjavította az erősítődet? Hidecki bólint. – Kicserélte a hangerő-szabályozót, és megmutatta, hogy kell. Szkeptikus voltam, de nagyon jól bánt a forrasztópákával. – Igen, az biztos – bólintok. – A cicák jól vannak. Igazából Ben fogadta be őket. – Ben? – Hidecki nem túl barátságos arccal néz Benre. – Ja. Képek is vannak róluk a telefonján. Megmutatod neki, Ben? – Majd máskor – közli Ben tömören. – Még egy csomó helyre kell mennünk. Még három klubot keresünk fel. Sok emberrel találkozom, aki ismerte Meget. Akiknek hiányzik Meg. De az orvosi rendelőről senki nem tud. Páran megadják Meg további haverjainak nevét és e-mail címét is. Hajnali négyre sincs semmi konkrét támpont a kezünkben, csak egy halom elérhetőség, amit ellenőrizni kell. Roskadozik a lábam a fáradtságtól, Ben szemének fehérje pedig vörösebb, mint Füves Richardé pár slukk után. Javaslom, hogy fejezzük be. Amikor visszaérünk a házukhoz, behív a szobájába. Megállok előtte a folyosón, mintha radioaktív lenne bent a levegő. Ben rám néz. – Alhatsz itt. Én majd kimegyek a kanapéra. – Nem kell. Majd én megyek a kanapéra. – Itt sokkal kényelmesebb. És csendesebb. Megrándul az arcom. – Bocs, Ben, de az ágyad olyan, mint egy Petri-csésze, amelyben fél Seattle női lakosságának mintáját összekeverték. – Erről szó sincs, Cody. Felcsattanok. – Tényleg? – Clem már régen… mindegy, hagyjuk! Kicserélem neked az ágyneműt. – Jól elleszek a kanapén! – Hadd cseréljem ki azt a rohadt ágyneműt, Cody! – Nem hibáztatom azért, hogy felkapta a vizet. Hajnali öt óra van, és éppen most ért haza egy nyolcnapos turnéról, amelynek során egy kisbusz hátuljában és különféle padlókon aludt. Ő viszont makacsul áthúzza az ágyneműt, kirázza a párnákat, és még le is hajtja a tűzdelt paplan egyik sarkát, hogy hívogatóbb legyen. Bekucorodom a párnák közé. A macskák benyargalnak az ágy alá, és oda vackolják be magukat, gondolom, az éjszakai nyugvóhelyükre. Hallom Ben fogmosásának neszeit, aztán a padlólapok nyikorgását a folyosóról. Megáll az ajtóban, és pár pillanatig attól félek, hogy bejön, sőt attól is, hogy én fogom akarni, hogy bejöjjön. De csak áll az ajtó előtt. – Jó éjt, Cody! – Jó éjt, Ben! ♦ Délig alszom, és olyan ki pihenten ébredek, mintha levedlettem volna a második bőrömként viselt fájdalmat. Bent már ébren találom a konyhában, kávét iszik és a lakótársaival beszélget, akiknek be is mutat. Reggelire müzlivel kínál.
– Majd én készítek magamnak – mondom. Leveszek egy tálkát a szárítóról, és kiveszem a müzlit a szekrényből. Furcsa, hogy ennyire otthon tudom érezni magam a házban. Ben rám vigyorog, mintha ő is rácsodálkozna, milyen otthonosan mozgok náluk, aztán tovább beszélget a lakótársaival a turnéról. Szimpatikus emberek, nem rockerek, hanem egyetemi hallgatók és dolgozó fiatalok. Az egyik srác körülbelül harminc kilométerre az én szülővárosomtól nőtt fel, így együtt borongunk azon, milyen csöves egész Kelet-Washington, mintha meggörbült volna itt az idő, és eltöprengünk azon, hogy lehet, hogy Cascadesen túljutva, kelet felé az emberek délies akcentussal kezdenek beszélni. Kisüt a nap és a Rainier-hegy méltóságteljesen magasodik a város fölé. Az ilyen napokon az ember elfelejti, milyen Seattle október és április között. Reggeli után Bennel lemegyünk a hátsó udvarra vezető lépcsőn. Az egyik kerítés mentén gerendákat fektettek le, és vízhatlan ponyvával takarták le a halmot. – Az mi? – kérdezem Bent. Megvonja a vállát. – Többek között ezt is csinálom a rengeteg szabadidőmben. Felhúzom a ponyvát. Félkész polcrendszert fedezek fel, amilyen a házban is van. – Ezeket te csináltad? – kérdezem. Megint csak vállat von. – Nagyon szépek. – Tökre le vagy sokkolva. – Nem vagyok lesokkolva. Csak kicsit meglepődtem. Leülünk a falépcsőre, és figyeljük, ahogy Gint és Megint leveleket kerget és egymással birkózik. – Ezek aztán tudják élvezni az életet – jegyzi meg Ben. – Hogyan? A birkózással? – Nem, a puszta létezésükkel. – Lehet, hogy macskaként kéne visszatérnem. – Rám sandít a szeme sarkából. – Vagy aranyhalként. Valami buta állatként. – Hé! – szól rám Ben, és úgy tesz, mintha a macskák nevében is megsértődött volna. – Nézd, milyen könnyű nekik! Mire jó az a sok intelligencia, ha beleőrülünk? Gondolj bele, más állatok nem ölik meg magukat. Ben a macskákat nézi, akik időközben egy gallyat kezdtek rángatni. – Ezt nem tudhatjuk biztosan. Lehet, hogy az állatok nem isznak mérget, de néha elutasítják az ételt vagy elkóborolnak a csordájuktól még akkor is, ha tudják, hogy így más állatok vacsorái lesznek. – Lehet. – A macskákra mutatok. – Én mégis szívesen lennék újra ilyen gondtalan. Kezdek kételkedni benne, hogy valaha az voltam. Te voltál? Ben bólint. – Kiskoromban. Miután apám lelépett, és mielőtt anyám terhes lett a húgommal. A bátyáimmal felfedezőutakra indultunk. A folyóban úsztunk, és erődöket építettünk az erdőben, a házunk mögött. Mintha Tom Sawyer lettem volna. Ránézek Benre, és megpróbálom elképzelni gyerekként, terhek nélkül. – Miért nézel így rám? – kérdezi. – Nem hiszed el, hogy olvastam a Tom Sawyert? – Nevetek. Furcsán cseng a saját hangom. – A Huck Finnt is elolvastam. Nagyon értelmiségi vagyok ám. – Nem tudom, hogy értelmiségi vagy-e, de azt tudom, hogy okos vagy. Megnek nem lett volna türelme hozzád, ha buta vagy. Lehetsz akármilyen jó pasi. – Érzem, hogy elpirul az arcom, ezért elfordulok. – Tőled sem sajnálták a szépséget, Cody Reynolds – válaszolja. – Mármint ahhoz képest, hogy egy fasz vagy. Visszafordulok, ránézek, és egy pillanatra mindent elfelejtek. Aztán eszembe jut, hogy nem felejthetek. – Valamit még el kell mondanom. Valami megváltozik Ben szemében, mintha a közlekedési lámpa zöldről sárgára váltana. – Mást is találtam Megtől. Posztolt néhány dolgot abba az öngyilkos-támogató csoportba. Ben felszegi a fejét. – Nem nevezném támogató csoportnak.
Újra megváltozik a szeme, most sárgából pirosra vált. Állj! De nem tudok megállni. – Jobb lenne, ha elolvasnád. Elhoztam kinyomtatva. Fent van a szobádban, a holmim között. Néma csöndben követem felfelé a lépcsőn. Jócskán lehűlt a levegő, habár a nap ugyanúgy süt, mint addig. Előveszem a vaskos papírköteget. – Az elején kezdd! Nézem, ahogy olvas. Mintha egy lavinát figyelnék. Először néhány havas fuvallat, aztán egy nagyobb hullám, végül leomlik az egész arca. Visszatér az émelygésem, és százszorosára nő attól, amit az arcán látok kirajzolódni. Miután lerakja az utolsó papírt is, felnéz rám. Borzalmas szembesülni a tekintetével. A haraggal és a bűntudattal még tudok kezdeni valamit, mert már hozzászoktam, de félelemmel és szorongással is találkozom, amelyek bombaként szunnyadnak bennem is. – Bassza meg! – mondja. – Tudom, mit érzel. Benne volt a keze. Meg halálában. Nem válaszol. Feláll, és odahozza a saját laptopját is a matracágyhoz. Kinyitja a levelezőprogramot, és behozza Meg emailjeit. Böngész egy darabig, amíg meg nem találja, amit keres. Két héttel a halála előtt írta. – Olvasd el! – szól rám összetörve. A szöveg közepére mutat. Újabban ritkán járok Seattle-ben, mint bizonyára észrevetted, és be kell vallanom, hogy eleinte azért nem jöttem, mert szomorú voltam, nem tudtam mit kezdeni azzal, ami közöttünk történt. Még mindig nem tudom elhinni, hogy úgy viselkedtem veled. De már megváltoztam. Emlékszel, mit mondtál régebben? Hogy keressek valakit, akivel beszélgethetek. Hát, találtam. Egy egész csoportot. Hihetetlenül intelligens emberek, akiknek nagyon más a világnézetük, és tudod, hogy mindig tetszettek a szokványostól eltérő dolgok. Szerintem ezért vonzódtam mindig a zenéhez, a bandákhoz és hasonló dolgokhoz, csak ti nem vagytok láncra verve, ha lázadni akartok. Annyi út létezik. Sokféleképpen lehet élni, meghatározni, hogy egyénileg mit jelent számunkra az élet. Annyira szegényes a felfogásunk, és miután ezt megértetted, miután eldöntötted, hogy nem hajolsz meg a mesterséges akadályok előtt, bármi lehetségessé válik, és az ember felszabadul. Mindenesetre én ezt tanultam meg az új közösségtől. Tényleg segítenek. Biztos, hogy a környezetem meg fog döbbenni az új irányon, amit választok magamnak, de ilyen ez a punk-rock szakma, nem igaz? Mindegy, most sietek. El kell érnem a buszt. Abbahagyom az olvasást, és felnézek. Ben a matracágy végében gubbaszt. – Megpróbálta elmondani nekem. Írt arról a kibaszott öngyilkos csoportról. Be akart avatni. – Ebből ezt nem lehetett sejteni. – De megpróbálta elmondani! – ismétli Ben. – Az összes emailjében. Be akarta vallani. Én meg azt írtam neki vissza, hogy hagyjon békén. – Öklével a falra csap. Megreped a vakolat. Újra megteszi, mire több helyen is vérezni kezd a keze. – Ben, hagyd abba! – Odaugrom az ágy sarkához, és elkapom az öklét, mielőtt harmadszor is beleüthetne a falba. – Állj! Nem a te hibád. Nem a te hibád. Nem a te hibád. Azokat a szavakat ismétlem, amelyeket én is szívesen hallanék egy másik ember szájából, és hirtelen azt veszem észre, hogy csókolózunk. Megérzem a bánata ízét, a szenvedését, a könnyeit, a saját könnyeimet. – Cody! – suttogja. A hangja lágysága rángat vissza a valóságba. Leszökkenek az ágyról. Eltakarom a számat. Betűröm a pólómat. – Mennem kell.
– Cody! – ismétli Ben. – Haza kell mennem, most! Holnap reggel dolgozom. – Cody! – esedezik Ben. De kirontok a szobából, és mielőtt még újra kimondhatná a nevem, becsapom magam mögött az ajtót.
21. Tricia jó kedvében van. Amekkorát veszítettem én a hétvégén Seattle-ben, annyit nyert ő az indián kaszinóban, ezért még az étkezés, a szállás és a benzin kifizetése után is maradt kétszáz dollárja. Aznap este vacsoránál kiteríti a húszasokat, és azt javasolja, hogy rúgjunk ki a hámból. Az ő számára ez rendszerint azt jelenti, hogy valami drága és haszontalan dolgot vesz egy rábeszélős kereskedelmi tévécsatornáról, mondjuk, egy fagylaltkészítő gépet, amit aztán két használat után bedug a kamrába a többi limlom közé. – Szerinted mit vegyünk? – kérdezi. – Egy egyéves internet-előfizetést. – Miért szajkózod ezt állandóan? – Nem válaszolok. – Tényleg pasi van a dologban! – vigyorog. – Kezdettől tudtam! Csak nehogy terhes legyél! Ha van valami, amit Triciának sikerült a fejembe vernie az elmúlt évek során, az az, hogy ne kövessem el ugyanazt a hibát, mint ő. – Már háromszor voltál Tacomában, nem? Most meg internetet akarsz otthonra, hogy szabadon cseveghess mindenféle chatprogramokon. Csak azt ne mondd, hogy nem pasi! A csók után Ben megpróbált megnyugtatni, de én felkaptam a holmimat, és elindultam gyalog a buszvégállomásra, így nem maradt más választása, mint elvinni kocsival. – Nincs semmi baj, Cody! – csitított, de én még jobban bepörögtem: – Hogy mondhatod ezt? Nem tudom, lát-e minket. Nem tudom, fent van-e vagy lent, nem tudom, mit lát, de ha lát minket, akkor most undorodik! Te is tudod, ugye? Megvonta a vállát. – Senki se tudja. – Én tudom – mondtam. – Különben sem számít, mert a lényeg az, hogy én undorodom. Ezután már nem szóltunk egy szót sem. Megkértem, hogy továbbítsa nekem a Megtől kapott hosszú emaileket, és utána ne lépjen többé kapcsolatba velem. – Nincs semmiféle pasi – közlöm Triciával. – Ha te mondod! Végül egy díszkandallót vásárol. ♦ Elolvasom az összes fellelhető bejegyzést Minden_BS-től. Nem sokat írt. Éppen csak annyit, hogy egyértelmű legyen: ott van és figyel. És a neve? Minden_BS? Mit jelentsen ez? Annak a rövidítése, hogy Minden Baromi Szar? Mármint a fórumok, amelyekre regisztrált, baromi szarok? Vagy maga az élet? ♦ Egyik nap, amikor a könyvtárból tartok hazafelé, Sue-t látom kijönni a sült csirkés gyorsétterem
parkolójából. Ösztönösen elbújnék. – Elvigyelek valahová? – kérdezi, miközben mellém gurul a kocsival. Benézek az autóba. Nincs ott Joe, sem Scottie, csak egy jókora zsák, amelyet már átitatott a zsír. Sue a hátsó ülésre rakja, és kinyitja nekem az anyósülés melletti ajtót. – Merre mész? – kérdezi, mintha rengeteg úti célom lehetne. – Haza – mondom az igazat. – Tricia vár – teszem hozzá azt, ami nem igaz, de félek, hogy át fog hívni magukhoz, én pedig nem akarok velük vacsorázni, főleg nem most, hogy a Végső Megoldás fórumról kinyomtatott beszélgetéseket viszem a hónom alatt. – Nem nagyon látunk mostanában! – korhol Sue. – Egy csomó üzenetet hagytam neked. – Sajnálom. Rengeteg dolgom volt. – Ne sajnáld! Azt szeretnénk, ha tovább élnéd az életedet. – Élem – vágom rá. A hazugság olyan könnyedén csúszik le a nyelvemről, hogy szinte már igazságnak hangzik. – Jó! Pompás! – Ránéz a mappára, mire kiver a víz. Azt hiszem, hogy rá fog kérdezni, de nem teszi. A csönd szétterjed és szinte tátong közöttünk, mint a hőség a csillámló, üres aszfalton. Kicsi a városunk, ezért jóformán öt perc alatt hazaérünk. Örülök, hogy Tricia kocsija ott áll a felhajtón, mert ezzel alátámasztja a sztorimat. – Jövő héten eljöhetnél hozzánk vacsorára – mondja Sue. Hátrapillant a hátsó ülésen heverő csomagra. A zsírban sült hús szaga közben átjárta az egész kocsit. – Ha jössz, elkészítem neked a kedvenc chilidet. Mostanában megint főzök. – Finom lesz – mondom, miközben kinyitom az ajtót. Miközben becsukom, elcsípem Sue tekintetét az oldalsó tükörben, és rájövök, hogy mostanra mindketten hazuggá váltunk. ♦ Másnap Mrs. Driggsnél takarítok. Nagyon könnyű meló, mert a ház általában makulátlan. Amikor lehúzom az ágyneműhuzatot, öregasszonyszag csapja meg az orromat, bár Mrs. Driggs csak tíz évvel idősebb Triciánál. Kisúrolom a kádat, kitisztítom a sütőt és lemosom az ablakokat. Jeremy szobáját hagyom utoljára. Kiráz a hideg, olyan kísérteties a helyiség, és miközben a bolyhos szőnyeget porszívózom, még látom az előző héten otthagyott porszívónyomok sávjait. Belököm a porszívót a sarokba, ahol korábban Hendrix terrénuma volt. Valami csörömpölni kezd a belsejében. Kikapcsolom, letérdelek, hogy megnézzem, mi van benne, és egy hullámcsatot szedek ki belőle, amilyet Mrs. Driggs is használ a kontykészítéshez. Szóval ő bolyong ebben az üres szobában, ebben az üres házban. Kisállatra lenne szüksége, talán egy-két macskára. Sokkal jobbak a kígyónál, bár ők is vadásznak egérre. Mégsem lenne olyan macerás etetni őket, mint annak idején Hendrixet – hogy a vadásznak és a prédának is eleve el legyen rendelve a sorsa. Azok a kurva egerek, milyen szar nekik! Ott ülök a hullámcsattal a kezemben, amikor eszembe jut, hogy találhatnám meg Minden_BS-t. Ő a kígyó. Ha el akarom kapni, egérbőrbe kell bújnom.
22. Mitől gerjed rá valakire egy olyan ember, mint Minden_BS? Miért pont Megnek segített, és miért nem Sassafrantsnek vagy annak a srácnak, aki patkánymérget akart szerezni? És hogyan hitethetném el vele, hogy én is olyan állapotban vagyok, mint Meg? Újra végigböngészem a posztjait, hátha találok bennük valami logikát. Lányoknak gyakrabban válaszol, mint fiúknak – főleg az okos lányoknak. Az analfabétáknak és a hőzöngőknek nem szokott válaszolni. Emellett azok az emberek érdeklik, akik az útjuk elején tartanak, akik még csak most kezdtek el morfondírozni azon, „elérjék-e a buszt”. Szereti a filozófiát – a bejegyzései tele vannak idézetekkel –, és vonzódik azokhoz, akik szintén filozofálós posztokat írnak. Nem csoda, hogy szimpatizált Meggel. Az első lépés egyértelmű: posztolnom kell valamit a fórumra. Hasonló nyitást, mint amilyen Megé volt. Valamit, amivel bemutatkozom a csoportnak, ami nyilvánvalóvá teszi a célomat, hogy végezni akarok magammal, és az egészet egyetlen kérdésbe kell belesűrítenem. Ha túl biztos vagyok magamban, ha már megrendeltem a patkánymérget, akkor nem leszek elég egérszerű. Napokig tart, mire kitalálok valamit, de a legtöbbet a felhasználónévvel kínlódom. Minden, ami felmerül bennem, valahogy Meghez kapcsolódik, és nem tudhatom, mennyit árult el magáról a fickónak, ezért félek, hogy elárulom magam. Ránézek a könyvtári csomagra, amit már rég vissza kellett volna vinnem, és onnan nyerek ihletet. Kafkaesque Nyitótaps Egy ideje azon gondolkodom, hogy el kéne érni a buszt. Azt hiszem, készen állok rá, hogy megvegyem a jegyet. Csak egy kis bátorításra van szükségem. Aggódom a családom miatt és azért is, hogy mi lesz, ha nem sikerül – sőt, legyünk őszinték, azért is, ha sikerül. Örülnék néhány intelligens gondolatnak. Amint elküldöm, már meg is bánom. Olyan mesterkélt az egész, egyáltalán nem vall rám, és nem is árulkodik öngyilkossági szándékról. Arra számítok, hogy a fórum tagjai egy emberként nekem esnek és lelepleznek. De akárcsak Meg esetében, a legtöbben kedvesen és bátorítóan fogadnak: Légy üdvözölve! Gratulálunk! Az ember bizarr módon még örül is neki. De Minden_BS nincs a válaszolók között. Lehet, hogy a többséget sikerül az orránál fogva vezetnem, de a célszemélyt nem. Lecserélem a felhasználónevemet, visszagondolok Meg bejegyzésére Scottie-val kapcsolatban, és újra próbálkozom. CR0308 Túlélő Hónapok óta komolyan töprengek azon, hogy véget vetek az életemnek, de van valami, ami visszatart: az anyám. Csak ketten vagyunk egymásnak, és félek attól, hogy mi lesz vele, ha én
nem leszek. Fog tudni egyedül tovább létezni? Muszáj lesz? Ez is bűzlik. Nem teljesen igaz az, hogy Tricia nem akart engem, hiszen megtartott. Inkább arról van szó, hogy Tricia szerintem nem is akart gyereket. Milyen anya az, aki arra kényszeríti a kétéves lányát, hogy a keresztnevén szólítsa, mert úgy véli, túl fiatal ahhoz, hogy anyának szólítsák? Tudom, hogy megdöbbenne, ha megölném magam, de azt is tudom, hogy örülne, ha végre elköltöznék. Rendszeresen a tudomásomra hozza. Jó pár válasz érkezik, és sokan úgy vélik, hogy igen, hatalmas kicseszés ezt tenni egy egyedülálló anyával. Meg kéne várnom, amíg újra férjhez megy, vagy ilyesmi. Hangosan felröhögök. Tricia csak akkor mehetne újra férjhez, ha már legalább egyszer lett volna férjnél, de mivel a kapcsolatai nem tartanak tovább három hónapnál, kevés esélye van erre. Minden_BS-től nem jön semmi. Egy olyan furcsa érzés kerülget, hogy amíg hazudok, addig nem fog válaszolni. Ez tulajdonképpen a 22-es csapdája, mert hogy csinálhatnám végig a manővert hazudozás nélkül? Ismét választok egy új felhasználónevet, valamit, ami távolról kapcsolódik Meghez – mint a Gint és Megint ugyanakkor elég kétértelmű is. Most nem próbálok Meghez kapcsolódni, inkább saját magamhoz. Megint Az igazság Nemrég elvesztettem valakit. Annyira közel állt hozzám, mintha egy részem veszett volna el. Azóta nem tudom, hogyan legyek. Talán nem is létezem nélküle. Olyan volt, mint a napom, amelynek most kihunyt a fénye. Képzeljétek, ha a valódi nap fénye hunyna ki. Lehet, hogy nem pusztulna ki az élet a Földön, de szeretnétek továbbra is itt élni? Akarok-e tovább élni itt? Másnap erre is egy csomó választ kapok, de Minden_BS nem ír. Vannak köztük furcsa tudományos eszmefuttatások arról, hogy miért nem hunyhat ki a nap fénye. Mások jobban átérzik a veszteségemet. Olyanok is vannak, akik szerint a halálom után újra együtt lehetek vele. Annyira biztosak benne, mintha a Végső Megoldás közössége már át is lépett volna a síron túlra, jegyzetelt volna, majd visszajött volna beszámolni. Emlékeztetnem kell magamat, hogy sokuk számára ez egyfajta szórakozás. Lassan feldereng előttem, mi vonzza az embereket erre a fórumra. Előző nap, amikor megnyomtam a „küldés” gombot, hatalmas megkönnyebbülést éreztem. Lehet, hogy az egész csak egy ügyetlen színjáték, de hosszú idő óta először érzem úgy, hogy igazat mondok. ♦ Pár nappal később Thomasék házában dolgozom, és azon agyalok, hogy füstölhetném ki Minden_BS-t. Annyira belemélyedek a gondolataimba, hogy észre sem veszem, amikor Mindy Thomas belép a szobájába, amelyet éppen takarítok. Ha hallottam volna bejönni, gyorsan átrohantam volna a garázsba vagy valahová máshová. – Helló, Cody! – köszön Mindy monoton hangon. – Hogy mennek a dolgok? – Szuperül – mondom annyi lelkesedéssel, amennyi egy portörlővel a kezemben lehetséges. Egy egész csapat követi, csupa nálam egy évvel fiatalabb lány, akiket az érettségi óta nem láttam. Sharon Devonne int nekem. Sharon volt Meg egyik talpnyalója. Rajongott érte, úgy követte, mint valami filmsztárt. Meg úgy tett, mintha bosszantaná, de tudtam, hogy igazából kedveli Sharont, mert olyan aranyosan viselkedett Scottie-val. Tanácsadóként dolgozott a cserkésztáborban, és Scottie teljesen bele volt zúgva. – Helló, Cody! – köszön Sharon gátlásosan. – Szia, Sharon! Milyen az utolsó év?
– Mindjárt vége. – Érettségi után milyen terveid vannak? – Aludni fogok. – Igen, hallom, hogy… – Tudjátok, mit? – vág közbe hirtelen Mindy, és összeüti a tenyerét. – Támadt égy szuper ötletem! Cody is jöjjön el a buliba! Jövő hétvégén lesz. A szüleim elutaznak, tök állat lesz! Mielőtt kitalálhatnék valami kifogást, Mindy folytatja: – Igen, így lesz tökéletes! Te is eljössz a partira, aztán kitakarítasz utána. – A röhögése követi kifelé a szobából. Egy darabig csak állok egy helyben, leforrázva. Mindy Thomas. Régen együtt jártunk táncórára. Mindig tökéletes öltözékben jelent meg: egymáshoz illő torna dresszben, lábmelegítőben, balettcipőben. Tricia még az órákat sem tudta kifizetni – a tanár a barátnője volt, ezért engedte meg, hogy ingyen járjak –, a felszerelést innen-onnan szedtem össze: szakadt cicanadrágot, pántos felsőt és össze nem illő lábmelegítőket, amelyeket egy turkálóban találtam. Aztán egy nap Mindy ugyanolyan szerelésben jelent meg, mint én. Biztos voltam benne, hogy gúnyolódik rajtam, de amikor elmondtam Triciának, ő csak nevetett. – A kis hülye utánoz téged! – De én tovább kételkedtem. Egy dolgot tudtam biztosan: egy évvel korábban Mindy Thomas nem beszélt volna így velem, mint most. Miután a többiek kimentek a szobából, Sharon még ott marad. – Csak szemétkedik veled. Tényleg el kéne jönnöd a buliba – suttogja. – Köszi, Sharon. – Felemelem a tollas porseprűt, jelezve, hogy dolgoznom kell. Egy darabig habozik, mintha még mondani akarna valamit, aztán Mindy hívására kisiet a szobából. ♦ Később a könyvtárban egyfolytában Sharonon jár az eszem, hogy mennyire odavolt Megért. Lehet, hogy Meg kívülálló különc volt, de rajongók sleppje vette körül, akárhová ment. Volt benne valami. Az emberek, főleg az intelligensek, vonzódtak hozzá: a gimi diákjai, az interneten megismert zenészek, Minden_BS – mindegyik igyekezett közel kerülni hozzá. Miért vonzódna hozzám Minden_BS? Bennem nincs meg az, ami Megben megvolt. Az emberek gubónak hívtak minket, de ez nem volt igazán találó kifejezés. Megről szólt az egész. Én csak hozzákötöttem magam egy lasszóval. Ezt nyilvánvalóan nem folytathatom. Ha meg akarom találni Minden_BS-t, kénytelen leszek magamat adni. Nagy levegőt veszek, és elkezdek gépelni. Megint Megint Nem vagyok az a típus, aki állandóan a halálon kérődzik, a saját haláláról képzelődik, ábrándozik róla vagy sóvárog utána. Legalábbis eddig így hittem. De annyi szar történt az elmúlt egy évben, hogy már abban is kételkedem, egyáltalán van-e életem, vagy amit az életemnek hittem, valójában illúzió-e vagy inkább hallucináció. Mert nekem nem tűnik életszerűnek. Csak tartom magam, és ennél többet nem is remélhetek. Fiatal vagyok még, de nagyon belefáradtam. Még az is kimerít, hogy reggel kimásszak az ágyból. Az élet a tűrésről szól, nem az élvezetről vagy a beteljesülésről. Semmi értelmét nem látom. Ha valaki azt mondaná, hogy visszamehetek a múltba és visszacsinálhatom a születésemet, szerintem megtenném. Tényleg megtenném. Ez már a halálvágy? És ha igen, az mit jelent?
23. Egyik nap a számítógépem előtt ülök, és a Végső Megoldás fórumra írt leveleimet böngészem a kapott válaszokkal együtt. Túl sok papír kellene hozzá, hogy kinyomtassam az egészet, és azzal már Mrs. Banks gyanakvását is felkelteném, ezért úgy döntök, hogy lementem az egészet egy fájlba a merevlemezre. Kinyílik az ajtó. Lecsukom a laptopot. – Hallottál már a kopogásról? – kérdezem Triciát. – Majd ha én lakom a te házadban, akkor majd elgondolkodom rajta! – csattan fel. Már épp megemlíteném, hogy fizetem a lakhatásomat, ezért ez az én házam is, aztán eszembe jut az ágyam alatt tartott, pénzzel teli doboz, és úgy döntök, hogy valószínűleg bölcsebb lenne hanyagolni a témát. Megpaskolja a forró laptop tetejét. – Olvastam valami olyasmit, hogy a rák kockázata megnő azoknál, akik egész nap a számítógép képernyőjét bámulják – jegyzi meg. – Minden rákot okoz – közlöm. – A nap is rákot okoz. – De leírták, hogy a számítógép nagyon káros. Rengeteg sugárzás jön belőle. Nem egészséges. – Hol olvastál te ilyet? Az egyik tudományos folyóiratban, amire előfizettél? Elengedi a füle mellett a gúnyos megjegyzést, és leül az ágyam szélére. – Te miről olvasol ennyit mostanában? – Én? – Igen, te. Régen mindig egy könyvhöz volt ragadva az orrod, most meg csak a monitor előtt látlak. Amikor a legutóbbi, számomra kikölcsönzött könyvcsomagot visszavittem Mrs. Banksnek, úgy tettem, mintha kiolvastam volna mindet, holott valójában egyiket sem olvastam el. Régebben esténként faltam a könyveket otthon, de most semmi mással nem tudok foglalkozni, csak az egyre duzzadó meges mappámmal, amit egy főiskola feliratú irattartóba tettem. Még mindig nem érkezett válasz Minden_BStől, ezért csak az eddig kapott válaszokat tudom újra meg újra elolvasni, hátha kiokoskodom valamit. Tricia a laptopra mutat. – Mi ennyire érdekes egy ilyen számítógépben? Van benne egy másik világ? – Nem másik világ. Csak nullák és egyesek… ebből áll a programozás. – Ez nem egészen igaz. Ott van abban a világban Minden_BS. És Meg is. Tricia nem szól semmit. Körülnéz a szobámban, a falakon, amelyekre ragasztószalaggal erősítettem fel a különféle koncerteken készült közös képeinket Meggel: a Garcia családdal közös kempingezéseim emlékeit a Saint Helens-hegységben, az érettségin készült közös fotónkat Meggel, ahol ő sugárzón nevetve, én pedig fanyar mosollyal nézek a kamerába. Triciával készült fotókat is tettem fel, de sokkal több van Garciáékról. – Ti, ketten olyanok voltatok, mint a nappal és az éjszaka – mondja Tricia az érettségin készült képre nézve. – Annyira nem vagyunk… voltunk különbözőek. – Megnek sötétbarna szeme volt, az enyém szürkés mogyoróbarna, mégis rengeteget számított. Mindkettőnknek barna haja volt, de Meg Joe kávébarna bőrszínét örökölte, nyaranta viszont az én olívás bőrtónusom is olyan kreollá változott, hogy simán elmehettem volna Joe lányának. Csakhogy én nem voltam Joe lánya, és mostanában zavar, ha felhozzák a hasonlóságot. Ez is csak arra volt jó, hogy a lasszómmal hozzákössem magam Meghez? – Én nem a külsőtökről beszélek – folytatja Tricia. – A személyiségetekről. Nagyon más volt. – Nem
válaszolok. – Hála istennek! – teszi hozzá Tricia. – Nem illik így beszélni. Tricia tovább bámulja az érettségin készült fotót. – Neki mindene megvolt. Bődületes esze, előkelő főiskolai ösztöndíja. Még ezt a drága számítógépet is megkapta, amiről most nem tudsz leszállni. – Újra a szemembe néz. – Neked csak én voltam. Te is okos vagy, ne érts félre, de nem úgy vagy okos, mint Meg. Itt ragadtál, ezen az ócska közösségi főiskolán, de amennyire látom, már oda sem jársz be. Addig csavargatok egy kilógó cérnát a steppelt ágytakarómból, amíg lüktetni nem kezd az egész ujjam. Köszönöm, Tricia, hogy ilyen pontosan leírtad az alacsonyabbrendűségemet. – De te még az árral szemben is kitartasz – okoskodik tovább Tricia. – Arra a táncórára is tovább jártál, amire Tawny Phillips ingyen beengedett, pedig kificamítottad a bokádat. – Nem hagyhattam abba. Megkaptam a szólótáncot a Mindhalálig zene bemutatóján – emlékeztetem. Már én is megfeledkeztem róla. Mindy Thomas teljesen ki volt bukva, amikor rám osztották az áhított szerepet. Triciában sem maradhatott meg az esemény, hiszen el sem jött a bemutatóra. Dolgoznia kellett. Garciáék jöttek el. – Így van. A suliban is utáltad a matekot, mégis átverekedted magad azon a rohadt trignasztikán. – Trigonometrián – helyesbítek. Tricia legyint. – Kibírtad a matekot, és vetted az akadályokat, mert főiskolára akartál menni. Azt akarom mondani ezzel, hogy soha nem adtad fel a táncot, a matekot, semmit, pedig több okod lett volna rá. Egy nagy kőrakás volt az utadban, de te eltakarítottad, sőt nyakláncot csináltál a kövekből. Megnek drága ékszerei voltak, és felakasztotta magát velük. Tudom, hogy meg kéne védenem Meget. A legjobb barátom volt. Triciának nincs mindenben igaza. Nem ismeri az egész történetet. Biztos irigy is Garciáékra, amiért sikerült megvalósítaniuk azt a családi idillt, amelytől ő olyan távol volt. De nem védem meg őket. Mégsem vagyok annyira Joe lánya. Ebben a pillanatban kivételesen úgy érzem, Tricia lánya vagyok.
24. Másnap kapok egy hozzászólást Minden_BS-től. Kit vesztettél el? Beletelik egy percbe, mire rájövök, hogy a fickó – valamiért mostanra biztos lettem benne, hogy férfi – egy régebbi posztomra utal. Vagyis eddig figyelt. Egy órán keresztül töprengek azon, mit írjak neki, melyik sztori lesz a leghatásosabb, aztán visszatérek az eredeti tervhez. Az igazsághoz. Megint: A jobbik felemet. Húsz perc múlva válaszol ismét. Minden_BS: „Semmi sem kívánatosabb, mint kiszabadulni egy sorscsapásból, de semmi sem rémisztőbb, mint elveszteni egy mankót.” – James Baldwin Megint: Hogy érted ezt? A könyvtár bezár, mielőtt újra válaszolhatna. Egész éjjel az idézet jelentésén gondolkodom. Másnap átviszem a laptopot Chandlerék házába, és kiderül, hogy nincs jelszóval védve a wifihálózatuk. Besurranok a fürdőszobába, és megnézem, válaszolt-e azóta Minden_BS. Igen. Minden_BS: Lehet, hogy a jobbik feled, ahogy hívod, nem volt több egy mankónál. Ijesztő lehet ennyi mankóval járás után hirtelen egyedül lépkedni. Talán ehhez kell most alkalmazkodnod. Ennyi. Nem utal rá, hogy végeznem kéne magammal vagy hogy maga az élet a csapás, csak azt sugallja, hogy Meg volt a mankóm. Az a legfélelmetesebb, hogy igaza van. Meg tartott meg engem. Nélküle összecsuklom. Megint: Szóval arra akarsz kilyukadni, hogy nem szabadna a busz elérésére gondolnom, mert csak a veszteség miatt vagyok magam alatt? Meghallom Mrs. Chandler motoszkálását a szomszéd szobából. Gyorsan rányomok a küldésre, és lecsukva berakom a laptopot a sarokba. A délelőtt hátralévő részében azon aggódom, hátha elriasztottam valamivel magamtól. Szinte rohanok délután a könyvtárba, és megkönnyebbülök, amikor megpillantom a válaszát. Minden_BS: Nem mondtam ilyesmit. Megint: Akkor mit akarsz mondani? Még mindig ott ülhet a gépénél, mert azonnal érkezik egy újabb hozzászólás.
Minden_BS: TE mit akarsz mondani? Sokáig töröm a fejem a válaszon. Megint: Nem tudom, mit akarok. Nem tudom, mit csinálok. Ezért kérdezlek téged. Minden_BS: Igen. Ezért kérdezel engem.
25. Június közepén Alice keres telefonon. Azóta nem beszéltünk, hogy utoljára náluk aludtam, de amikor felveszem a telefont, olyan lelkesen csacsog, mintha mindennap cseverésznénk. – Megnéztem a térképen: Kelet-Washingtonban laksz. Jól mondom? – veti fel, miután kifaggatott mindenféle érdektelen dologról. – Spokane és Yakima között? Sok száz kilométer választja el egymástól Spokane-t és Yakimát. Imádom, hogy az emberek azt hiszik, csak úgy ide-oda lehet ugrálni. De nem javítom ki. – Mondjuk úgy. – Szuper! A Bound-hegységben fogok dolgozni tábori tanácsadóként. Nemsokára Missoula mellett leszek. Úgy látom, az I-90-es út a ti erdőszakaszotok mentén halad. – Nincs messze innen. – Tökéletes! Úgy hét órába telik Eugene-ből Spokane-be eljutni, vagyis oda, ahol te vagy. Kocsival jó egynapos út. Másnap pedig továbbmehetek Missoulába. Beletelik egy kis időbe, mire rájövök, mit akar mondani. – Nálam akarsz aludni? – Ha nem gond – vágja rá. Szinte soha nem jön hozzánk vendég. Egy kezemen meg tudom számolni, hányszor aludt nálunk Meg. Sokat tanakodom rajta, hogy magyarázzam meg Alice érkezését Triciának. Hol ágyazzak meg neki. Úgy látom, Tricia még mindig együtt van Raymonddal, hiszen még mindig többet alszik máshol, mint itthon. Talán aznap is nála fog aludni, bár ha elkezdem firtatni, csak azért sem fog máshol aludni. – Mikor érkezel? – Holnapután. Add meg a pontos címet! Nem marad más választásom. Aznap nyeglén bejelentem Triciának, hogy valaki nálunk fog aludni. – A barátod? – kérdezi vádlón. – Nincs barátom. – Ben jut eszembe, és mérges leszek magamra, amiért ő jutott eszembe, de azzal védekezem, hogy amikor utoljára felmerült a téma, akkor is éppen rá gondoltam. – Akkor kivel csevegsz állandóan a számítógépen? – Nem csevegek senkivel. Nem is tudnék, mivel nincs internetünk. – Ha! De be akarod vezetni! Most meg elpirultál. Te titkolsz előlem valamit. Ezúttal igaza van. De nem a barátommal kapcsolatban. Minden_BS-sel újabban nem a fórumon beszélgetünk, hanem egy névtelen kommunikációs szoftveren keresztül, és gyakran váltunk leveleket. A csevegést viszont rendszeresen és bosszantóan félbeszakítja a könyvtár zárása. Frusztráló, hogy az öngyilkosságról szó sem esik. Legalábbis konkrétan nem. Legtöbbször általánosságokról fecsegünk, és néha el is felejtem, kivel állok szemben. Múlt héten megemlítettem, hogy megfáztam, mire ő küldött egy gyömbéres almateareceptet. Bevált, én meg elkövettem azt a hibát, hogy viccesen rámutattam, milyen ironikus, hogy ő gyógyít meg. – Kellemes érzés, hogy valaki törődik az emberrel – írtam. Amikor rákérdezett, hogy értem ezt, elkezdtem neki egy hosszabb bejegyzést írni Triciáról, de még időben rádöbbentem, mit művelek, és töröltem az egészet. Óvatosabbnak kell lennem, nem szabad spontán módon válaszolnom a leveleire, különben elárulom
magam. Amikor legközelebb beülök a könyvtárba, inkább elmentem az üzeneteit a Meggel kapcsolatos mappámba, aztán otthon megírom a válaszaimat, és csak akkor küldöm el, amikor legközelebb nethez jutok. Idegesítően akadozik így a gépezet, de az időnyerés miatt sikerül körültekintőbben kommunikálnom vele. – A vendéget Alice-nek hívják – árulom el Triciának. Tacomában találkoztunk. Montanába utazik, szállásra van szüksége. – Tessék. Az igazság vagy legalábbis egy szilánkja. Az egyik dolog, amit megtanultam a Minden_BS-sel való levelezésből: minél közelebb araszolsz az igazsághoz, annál könnyebb hazudni. – Motelről még nem hallott? – kérdezi Tricia. – Én majd a kanapén alszom, ő lefekhet a szobámban. Tricia sóhajt. – Nem. Aludj az én ágyamban. Én majd Raymondnál leszek. Úgy bólintok, mintha ez a lehetőség még fel sem merült volna bennem. ♦ Másnap estefelé, pontosan hatkor megérkezik Alice, és úgy nyomja a kocsija dudáját, mintha egy július negyediki felvonulás marsallja lenne. Néhány szomszéd elő is jön megnézni a nagy lárma forrását, de Alice csak vigyorogva integet nekik. – Szóval itt laksz? – kérdezi. Bólintok. – Nem így képzeltem. Annyira… kicsi. – Leállítja a kocsit. – Nem a házatok. A házatok jó nagy. A város kicsi. A házunk salakbetonból készült börtöncella, két hálószobával. Még a kicsi is nagy előrelépés lenne hozzá képest. Alice kissé ideges lesz. – Nem úgy értettem. Csak, tudod, te olyan jártas vagy a világ dolgaiban, mintha valahol máshol nőttél volna fel. – Nem. Ez vagyok én. Bemegyünk a házba. Megmutatom Alice-nek a hálószobámat. Tiszta ágyneműt készítettem elő neki. Ledől, megnézi a falakra felragasztott koncerthirdetéseket és a Meggel közösen készült fényképeinket. – Szóval Meg is itt nőtt fel? – Ismét bólintok. – Mióta ismertétek egymást ti ketten? – Nagyon régóta. Az egyik fotó ötödikben készült kettőnkről, egy rodeón. A csámpás fogú időszakom. – Az ott te vagy? – kérdezi Alice, és közelebbről is megszemléli. Nincs mit szépíteni. – Ja. – Biztos sok emlék köt ide. A Dairy Queen jut eszembe. A rakéta. Garciáék háza. – Nem mondanám – felelem. Egy darabig hallgatunk. Aztán Alice kijelenti, hogy elvisz vacsorázni. – Nincs vita! – Oké. Hová akarsz menni? – Mik a lehetőségek? – A szokásos gyorskajálda, mint mindenhol. Egy bár és egy grillétterem, ahol anyám dolgozik, de hidd el, oda nem akarnál menni. Van még egy bisztró is. És pár mexikói vendéglő. – Jó a mexikói kaja? Joe mindig azt mondta, hogy Sue jobban főz, mint az anyja, és ügyesebb, mint a legtöbb szakács a városban. Nem nagyon ismertük az éttermeket. – Nem mondanám. – Befelé jövet egy Dairy Queent is láttam az út mellett. Oda is mehetnénk. Elképzelem a DQ-t és a körülötte lődörgő Tammy Henthoffot a többi gyanús alakkal együtt. – Inkább menjünk egy mexikóiba – javaslom.
A Casa Mexicanát választjuk, amely tele van vörös bokszokkal és bikaviadalt ábrázoló bársony festményekkel. A pincérünk az a Bill nevű fickó, akivel Tricia egy időben járt, ahogy ez lenni szokott Trágyahalmon. Megrendeljük az ételt, aztán Alice rendel egy epres margaritát is egy kis pohár tequilával. Bill elkéri a személyijét, mire felmutat egy kártyát. – Neked egy szűz tequilát, Cody? – kérdezi a pincér gúnyos mosollyal. Utálom ezt a várost. Még egy vacsorát sem rendelhetek úgy, hogy ne cikizzenek. – Csak egy Dr Peppert. Elmúltál huszonegy? – kérdezem Alicetől, miután Bill elmegy. – Nem, de Priscilla Watkins már igen. – Megmutatja a hamis igazolványt. Le vagyok nyűgözve. Nem hittem volna, hogy ennyi bátorság szorult Alice-be. Miközben az italunkat várjuk, a Thomas család lép be. Mrs. Thomas alig észrevehetően int nekem. Mindy, aki a jelek szerint egy hajvasalón kapott össze a húgával, nem is figyel rám. Megrázom a fejem. – Mi van? – kérdezi Alice. Hogy magyarázhatnám el valakinek, aki Édenkertnek nevezi a saját szülővárosát, milyen Trágyahalmon lakni? Bill kihozza az italokat. Amint eltűnik, megragadom Alice italát, és felhajtom. – Rendelj még egyet! Tovább iszunk. Alice egyre érzelgősebbé válik. Megről kezd beszélni. Hangosan. Arról, hogy mennyire szerette volna jobban megismerni. Hogy mennyire örül a mi találkozásunknak. Nyilvánvaló, hogy jó dolgokat mond rólunk, mégis azt akarom, hogy fogja be inkább a száját, hiszen Mindy Thomas két boksszal arrébb ül. Amikor kihozzák az ételt, Alice azonnal tömni kezdi magába. – Hú, ez nagyon fincsi! Eugene-ben egyáltalán nincs jó mexikói kajálda. – Hm – felelem, miközben megforgatom a villámra szúrt sajtdarabot az enchilada szószban. Úgy mállik szét, mint a leégett bőr. A tányér szélére tolom, és inkább a rizst kóstolom meg. – Beszéltél végül Ben McCallisterrel? – kérdezi Alice váratlanul. Sötét van az étteremben, ezért nem láthatja, hogy elvörösödöm. – Nem. – Egyáltalán nem? – Miért beszéltem volna? – Nem tudom. Úgy látszott, mintha kipattant volna benned is a… szikra. Az aprócska szikra óriási lángra lobban. A levelezésünk elején Minden_BS idézte ezt nekem – azt írta, hogy idézet Dantétól. Talán arra akart utalni, hogyan lesz egyszerű tűnődésből sorsformáló felismerés. Így próbált bátorítani, és emlékeztetnem kellett magam arra, hogy nem szabad felülnöm neki, mert a sorsformáló ötlet, amit be akar adni nekem, valójában gyilkos ötlet. – Nincs semmilyen szikra – közlöm, és eltolom a tányért. – Valószínűleg jobb így. – Miért? – Még én is kihallom a hangomból a harci kihívást. – Először is, Meg totál bele volt zúgva. – Mintha azt mondtad volna, hogy egyáltalán nem ismerted. – Nem is. De sokat áradozott Benről. Mindnyájunkat hívott koncertekre. Biztos oda volt érte. – Az, hogy koncertekre hívott, nem jelenti azt, hogy odavolt érte. Egyszerűen csak ilyen volt. Egy ideig nem mond semmit, aztán szürcsölve felhajt egy pohár italt. – Ó erről jut eszembe! Megtaláltad azt az embert, aki az antidepresszáns szedését javasolta neki? – Nem. – Azt hiszem, tudom, ki volt az. – Azt hiszed? – Már nem érdekel a kérdés, mivel azt a személyt is azért akartam megtalálni, hogy közelebb kerüljek Minden_BShez, ez pedig időközben megtörtént.
– Nem vagyok biztos benne, de talán Fa volt az. – Fa? Ja, igen. – Szerintem ő volt az – teszi hozzá Alice kicsit sértődötten. – Te a jelek szerint tényleg semmit nem tudsz Megről. – Azt hittem, ezen már túl vagyunk – vágja rá Alice védekezve. – Nekem gyanús az a csaj. Nem. Meg utálta volna Fát, és úgy láttam, Fa sem volt elragadtatva Megtől. – Nem ő volt – közlöm, és hirtelen olyan fáradtság lesz urrá rajtam, hogy alig tudom mozgatni a tagjaimat. Most jut eszembe, jó későn, hogy miért nem szoktam inni. – Oké, oké, oké! – emeli fel a kezét Alice. – De mondott valamit, amitől ez jutott eszembe. Már nem emlékszem, mi volt az. Fel kéne hívnod. ♦ Másnap reggel Alice felkészül, hogy folytassa utazását a nagy nyári kalandok felé, én pedig a vécétisztításhoz készülök elő. Másnapos vagyok, de nem is annyira a tequilától, hanem attól, amit az ital kihozott belőlem. Miért nem voltam kedvesebb Aliceszel? Ő kezdettől fogva rendesen bánt velem. Tulajdonképpen kedvelem is. Tudom, hogy mondanom kéne neki valamit, de mire rászánom magam, már nyomja is a dudát, és eltűnik a kocsijával az utca végében. Integetek, amíg be nem fordul a sarkon. Miközben figyelem, hogy egy másik ember kifelé hajt a városból, egy sokkal jobb hely irányába, rögtön rájövök, miért nem voltam vele kedvesebb. ♦ Purdue-ék nyaralni mentek, ezért Alice távozása után pont szabadnap következik. Egyenesen a könyvtárba sietek, a szokásosnál jóval korábban. A hely megnyugtató csöndjét kisgyerekek nevetése és sikongatása tölti meg. Mesemondó foglalkozást tartanak. Miközben a hátsó asztalok felé sétálok, Alexis Brayt fedezem fel a mesemondó körben, aki a kislánya kezét fogja. Nem emlékszem a gyerek nevére, bár szinte minden megemlékezésre eljött Alexisszel. Némán ül az anyja ölében. Az egyik fogadáson Alexis megkérdezte, hogy elmennék-e vele kávézni. Azt ígértem, hogy felhívom, de nem tettem. Amúgy sem tudtam elképzelni, mit akar tőlem. Négy évvel volt idősebb Megnél és nálam, és nem sokat tudtam róla azon kívül, hogy régen Jeremy Driggsszel járt, de nem tőle született a lánya. Valami katona lehetett az apja. Alexis integet nekem. Akárcsak Mrs. Banks, aki mutatja, hogy menjek be az egyik olvasószobába, ott csendesebb. Bár nem sokkal. A mesefoglalkozás nem valami szívvidító esemény. A könyvtári asszisztens egy nyusziról olvas mesét, aki folyton azt ecsetelgeti az anyjának, hogyan fog elszökni, bár nyilvánvaló, hogy ha komolyan gondolná, nem avatná be az anyját. Ha komolyan gondolod, hallgatsz. Az egyik kisgyerek otthagyja a kört és odatotyog az asztalomhoz. A pelenkája majdnem a térdéig lóg, és Verdák feliratú pólóján valami zöld folt van, talán borsó, de lehet, hogy valami sokkal rosszabb. Undorodom tőle. A gyerekek élősködők. Szerintem Tricia is így viszonyult hozzám. Talán Meg is. A könyvtáros egy másik mesét kezd olvasni valami eltűnő lufikról, ami még az előzőnél is bárgyúbb. Talán ezért van, hogy az én koszos, pelenkás barátom sem érdeklődik túlzottan a történet iránt, inkább engem néz fátyolos szemmel. Próbálok másra figyelni, de nem könnyű, ha valaki egyfolytában bámulja az embert. Az erőlködéstől kavarogni kezd a gyomrom, mint a mosógép dobjában a víz. Gluggy, gluggy, glugg. Alice-t látom magam előtt a montanai hegyekben egy csomó, hasonlóan vidám alakkal körülvéve. Gluggy, gluggy, gluggy. Aztán Hendrixet látom, ahogy lenyeli az egeret. Gluggy, gluggy, gluggy. Aztán Meget látom a laptopja előtt, ahogy a késleltetett küldésre beállított e-mailt gépeli. Gluggy, gluggy, gluggy. Látom magam ebben a könyvtárban, ahogy kinyitom az öngyilkosságról értesítő levelet: Sajnálattal közlöm, hogy…
A kisgyerek még mindig ott áll mellettem, és piszkos, ragadós kezével a billentyűzet körül matat. – Nem ajánlom, hogy egy ujjnyival is közelebb gyere! – morgom, és a lehető legfenyegetőbben nézek rá, ha a hangom nem lett volna elég egyértelmű. Összeráncolódik az álla, mielőtt sírva fakad. Odasiet az anyja, és elnézést kér tőlem, amiből arra következtetek, hogy nem hallotta, amit mondtam. Alexis viszont megrovóan néz rám, ami azt jelenti, hogy ő igen. Ez lett belőlem. Egy undok felnőtt, aki totyogó gyerekeken tölti ki a dühét. Visszafordulok a számítógéphez, és végiggörgetem Mindenes sorait. Aprócska szikra, óriási láng. Csavard fel kellő fokig bátorságod. A kisgyerek már az anyja ölében zokog. Szégyellem magam, de a szégyen tisztánlátást is hoz: innentől fogva folytathatom a pitiáner kis csatákat vagy megvívhatom a nagyot. Ideje felcsavarnom a bátorságomat. Vagy el fogok bukni a próbálkozások közben. Két üzenetet is küldök gyors egymásutánban. Az elsőt Harry Kangnek, amelyben megírom, hogy szükségem lenne valakire, aki kiderít nekem bizonyos információkat, mivel a Minden_BS-sel való megismerkedésemből csak akkor nem lesz katasztrófa, ha felfedem a kilétét. A másikat Minden_BS-nek írom. Készen állok. Meg akarom tenni a következő lépéseket. Segítesz? Amint elküldöm a második üzenetet, azonnal elpárolog az összes dühöm, félelmem és önsajnálatom, csak valami nyugodt és kemény elszántság marad. A kisgyerek abbahagyta a sírást, és könnyáztatta arccal, sértődötten néz rám. Visszanézek rá, és elmosolyodom.
26. Nem kell sokáig várni Minden_BS válaszára, de nem azt kapom, amire számítok. Azt hittem, ugyanazokat a fájlokat fogja elküldeni nekem, mint Megnek. Helyette egy újabb üzenetet kapok, egy Martin Luther King-idézettel: Hittel tedd meg az első lépést! Nem kell hozzá látnod az egész lépcsőt, csak az első lépcsőfokot. Ő maga ennyit fűz hozzá: A döntésben már megtetted az első lépést. Aztán egy gyűjtőoldalra vezető link következik, ahol felsorolják a lehetséges módszereket: gyógyszer, méreg, fegyver, fulladás, mélyvíz, szén-monoxid, leugrás, akasztás. Bármelyikre kattintva elérhető egy részletes – kimerítően részletes – lista a mellette és ellene szóló érvekről, továbbá a sikerességi arányt jelző statisztika. Hasonló a Meg lomtárában talált, jelszóval védett mappa tartalmához, de nem ugyanaz. A következő héten több üzenetet is kapok tőle. „Ha megérted, hogy minden változik, nincs semmi, amihez ragaszkodnál. Ha nem féled a halált, nincs semmi, amit ne érhetnél el.” – Lao-Ce Tudod, mit jelent ez? Elengedni a félelmet? A halál nem valaminek a végét jelenti, hanem valaminek a kezdetét. Sokat gondolkodom a felhasználóneveden: Megint. Feltételezem, hogy nem véletlenül választottad. De magad is láthatod, hogy ugyanazokat a köröket futod megint és megint. Az életeddel. Csak akkor lesz tényleges változás, ha valami szokatlan és bátor elhatározásra jutsz. Büszke rám. Valami ezt súgja. Ettől én is büszke leszek magamra. Tudom, hogy nem lenne szabad. Mégis ezt érzem. Továbbra is várom a jelentkezését, hogy tájékoztatást kérhessek a részletekről. Órákig nézegetem az öngyilkosok bevásárlólistáját, és akaratlanul is eltervezem, hogyan lehetne megtenni – vagy inkább eltervezem, hogyan követhetném Meg példáját. Szereznék egy hamis kereskedelmi szerződést. Megrendelném a mérget. Elszállíttatnám egy levélszekrénybe. Megfogalmaznék egy végrendeletet. Rendbe tenném a szobámat. Elmennék a bankba, és kiállíttatnék egy ötvendolláros csekket a szobalány borravalójára. Írnék egy e-mailt. Beállítanám, hogy mikor legyen elküldve. Bejelentkeznék egy motelbe. Olyan részletesen ecsetelik a halálnemeket a Minden_BS által belinkelt weboldalon, hogy szinte már érzem is, milyen lenne meginni a mérget. A maró érzés a torkomban, majd a gyomromban, a bizsergés a lábamban, amely elárulja, hogy hatni kezd, aztán a görcsök és végül a hidegség, ahogy beáll a cianózis. Számtalanszor elképzeltem már, először Meggel, aztán saját magammal. Minden olyan, mint régen, amikor nem tudtam magam megkülönböztetni Megtől – és nem is akartam. Azt akarom, hogy Minden_BS megkérdezze tőlem, melyik módszert választottam, mert ha megkérdezné, meg tudnám neki mondani, és ő elégedett lenne. Ám ő nem kérdez semmit. Én pedig tovább tervezek.
♦ Egyik délután a munka befejeztével zuhanyozni készülök. Használatlan borotvát keresek a gyógyszeres szekrényben, amikor megpillantok egy nagy üveg Tylenolt, amit Tricia a nagykerben szokott venni. A kutatásaim során megtudtam, hogy a Tylenol borzalmas, szörnyen fájdalmas halált okoz, de rendkívül olcsó. Elzárom a vizet. Bemegyek a szobámba. Kiszórom a fehér tablettákat az ágytakaróra. Hányat vegyek be? Hányat tudnék egyszerre lenyelni? Hogy kerüljem el, hogy kihányjam az egészet? Olyan könnyűnek tűnik, ahogy a pirulákat bámulom. Akár valóban megtehetném. Most rögtön. Csak le kell őket nyelni. Leugorhatnék egy autópálya gyalogos felüljárójáról. Kereshetnék egy megtöltött pisztolyt. Te nem akarsz meghalni -emlékeztetem magam erővel. – De ha mégis – ellenkezik egy vékony hang –, képzeld csak el, milyen egyszerű lenne… Csöngetnek. Megriadok és elvörösödöm a hirtelen rám törő szégyentől. Sietve visszagyömöszölöm a tablettákat az üvegbe, és berakom az egészet a gyógyszeres szekrénybe. Újra megnyomják a csengőt. Scottie az. Pórázon vezeti Samsont, és miközben vár, a lábtörlő alatt összegyűlt száraz leveleket söpri arrébb a lábával. Ránéz a gyűrött, kesernyés szagú pólómra. – Aludtál? – kérdezi. – Nem. – Nem aludtam sokat mostanában, és a fáradtságtól úgy nézek ki, mint aki most ébredt fel. Még mindig meg vagyok rendülve a Tylenoltól, ezért amikor Scottie megkérdezi, hogy elmegyek-e vele és Samsonnál sétálni, majdnem kiugrom az ajtón. Elindulunk a ködös, sötétbarna délutánban. Hiperaktív lettem, saját magammal csacsogok, mint valami egyszemélyes női klub. Az iskoláról kérdezem Scottie-t, mire ő emlékeztet, hogy nyári szünet van. Megkérdezem, mit tervez a nyáron, ő pedig emlékeztet, hogy cserkésztáborba megy. Tudnom kellene, hiszen minden nyáron oda megy, akárcsak Meg fiatalabb korában. Sokat könyörögtem Triciának, hadd iratkozzam fel én is, de azt mondta, hogy nem fog táborra költeni, amikor napközben ő is ráér, ezért a nyaraim általában úgy teltek, hogy számoltam az órákat, ameddig Garciáék vissza nem jöttek. Scottie tovább sétál, én pedig folytatom az ostoba faggatózást, és amikor kifogyok a kérdésekből, meg akarom kérdezni, hogy van-e egy újabb „ki kopog” típusú vicce. Meggel iszonyú fárasztó kopogtatós vicceket találtak ki – Ki kopog? Ki csorog? Az oroszlán vicsorog –, és addig röhögtek, amíg egyikük sírni nem kezdett vagy el nem fingta magát. Amikor fejcsóválva közöltem, hogy közönségesek, azt mondták, hiányzik belőlem a bennük meglévő szuperhumor-gén. Tudtam, hogy hülyéskednek, mégis rosszul éreztem magam. Ezért inkább visszafojtom a kérdést a kopogtatós viccekről. Kifogyok a semmitmondó témákból. Ezalatt sikerült körbejárnunk az egész várost, Samson pedig kétszer is kakált. Scottie sztoikus nyugalommal csomagolja be az ürülékeket. – Keresed? – kérdezi. – Mit? – ismétlem. – Azt az embert. Az üzenetből. Aki segített neki. Magam sem tudom, miért lep meg annyira a kérdés. Ő az egyetlen, aki mindvégig tudta. Láthat valamit az arcomon, mert alig észrevehetően bólint, mintha megértette volna. – Jó – mondja. Garciáék utcájának sarkán elengedi Samsont. – Kapd el! – mondja. Azt hiszem, a kutyának parancsol valamit, aztán rájövök, hogy nekem szólt. Hazaérve kiveszem a tylenolos üveget a szekrényből, lehúzom a tartalmát a vécén, és a szemétbe rejtem az üres üveget. Pár nappal később Triciának megjön a menzesze és kétségbeesetten keresi a fájdalomcsillapítót, de én úgy teszek, mintha semmiről sem tudnék.
27. Amikor legközelebb a könyvtárba megyek, zárva találom a bejárati ajtót. Furcsa. Kívülről fújom a nyitvatartási rendet. Vasárnap és hétfőn zárva. Kedden egytől hatig nyitva. Megnézem a telefonomat. Kedd, fél négy. Megrázom az ajtót, aztán feldühödve belerúgok. Másnap megyek vissza, amikor elvileg egész nap nyitva van, de ugyanazzal szembesülök. Mrs. Bankset viszont bent találom. Bekopogok. – Mi folyik itt? – kérdezem, amikor kinyitja az ajtót. – Hétvégén kisebb elektromos tűz keletkezett – magyarázza a könyvtárosnő. – Ki kell cserélnünk a vezetékeket, addig nem lesz áram az épületben. Évek óta jelezzük, hogy baj van a vezetékekkel. – Megcsóválja a fejét, és sóhajt. – Csökkentett költségvetés. – Akkor most mit csináljak? – kiáltom. A könyvtár köré szerveződött az életem, ez volt az egyetlen átjáróm Minden_BShez. Már négy napja nem kommunikáltunk, teljesen be vagyok kattanva. Mrs. Banks elmosolyodik. – Ne aggódj! Gondoltam erre. – Visszamegy a könyvtárba, és kihoz egy könyvekkel teli szatyrot. – Nálad lehetnek, amíg újra ki nem nyitunk. Legfeljebb egy-két hét. Ez egy hálózatfüggetlen megoldás, hogy úgy mondjam – teszi hozzá kacsintva. – Fogalmazhatunk úgy is, hogy becsülethálózaton működik. De én megbízom benned. ♦ Legközelebb pénteken jutok internetközelbe, Mrs. Chandler házában. Az a baj, hogy Mrs. Chandler is otthon van, ezért nem tudok észrevétlenül a hálózathoz kapcsolódni. Ugyanakkor annyira kétségbeesetten el akarom olvasni Minden_BS leveleit, hogy elmesélem Mrs. Chandlernek, mi történt a könyvtárban, és engedélyt kérek rá, hogy munka után ott maradjak és a wifihálózatáról megnézzem az e-mailjeimet. Mrs. Chandler hosszan néz rám. – Nálatok, otthon nincs internet? – kérdezi. Zavartan rázom meg a fejem. – Persze! – feleli. – Bármikor használhatod. Alig bírok a zaklatottságommal, amikor bejelentkezem. Mi van, ha már nem érdeklem Minden_BS-t? Aztán meglátom, hogy több levelet is küldött közben. A hallgatás az én malmomra hajtotta a vizet. Korábban mindennap hallott felőlem, kivéve vasárnap és hétfőn, ezért aggódni kezdett, amikor majdnem egy egész hét kimaradt. Egyre erősebb a nyugtalanság az üzeneteiben. Nem tudom eldönteni, hogy miért ideges: azért, mert esetleg értesítés nélkül végeztem magammal, vagy azért, mert meggondoltam magam. Tricia mindig azt mondja, hogy a férfiaknak annál jobban kell egy nő, minél jobban elzárkózik előlük. Megnyugtatom, hogy csak az internet-hozzáféréssel akadtak gondjaim. Aztán eszembe jut Mrs. Chandler aggódó arca, és felmerül bennem egy ötlet. Azt hiszem, egy darabig nem lesz rendszeres hozzáférési lehetőségem – írom, felnagyítva a könyvtár problémáit. – De nem tudom, hogy fogok a segítséged nélkül boldogulni. Már kiválasztottam az utat, de félek, hogy ha nem érem el hamarosan a buszt, lemaradok róla.
Nem kommunikálhatunk valahogy máshogy? Például telefonon? Úgy rémlik, egy óra is eltelik, mire válaszol, bár igazából csak öt percet vár. Ez nem túl bölcs dolog – írja. Rákényszerítem magam, hogy tíz percet várjak az újabb válasz előtt. Nem látok más lehetőséget, gépelem be. Aztán megadom a mobilszámomat. Hívj, ha tudsz. ♦ Semmi hír. Internet nélkül e-mailt sem tudunk váltani. Undorodom magamtól, de be kell ismernem, hogy hiányzik a vele való kommunikáció. Ami azt jelenti, hogy ő is hiányzik. Unalmas és fárasztó a munka. Akármennyit súrolok és fényesítek, piszkosnak és kopottnak látom a házakat. Egyik reggel, amikor odaérek Purdue-ék házához, Mr. Purdue kocsiját is a felhajtón találom. Legszívesebben elfutnék, csakhogy nincs hova mennem. Erőt veszek magamon, és kinyitom az ajtót azzal a kulccsal, amit Mrs. Purdue tart a bejárat előtti műszikla alatt nekem. Éppen a konyhában halászom elő a takarítóeszközöket a mosogató alól, amikor belép Mr. Purdue. – Betegszabadságot vettem ki – közli, a fel nem tett kérdésemre válaszolva. – Remélem, most már jobban van – mondom. – Igen, jól vagyok. Ez már csak olyan regenerálódó nap. Válaszra sem méltatva őt átmegyek a fürdőszobába. Becsukom az ajtót, bár tudom, hogy így töményebb lesz a tisztítószerek párája. Éppen térdelve a kád fölé hajolok egy flakon fertőtlenítővel, amikor hallom, hogy kinyílik mögöttem az ajtó. Két fürdőszoba van a házban. Mr. Purdue használhatná a másikat is. Várom, hogy megforduljon, de nem teszi. Közelebb jön. Mezítláb van, és hallom, ahogy lépteit a lábujjai reccsenése kíséri. Kezemben a cloroxos flakonnal, ujjamat a szórófejen tartva felállok. Még közelebb jön. A távolság már így is szükségtelenül kicsi közöttünk, de ő még egyet lép. Felemelem a flakont az arca elé, és fújok belőle egy kicsit. – Csak egy rossz mozdulat – mondom. – Csak egy. – Kemény akarok lenni vele, de szinte rimánkodónak hallom a saját hangomat. Kihátrál a fürdőszobából, a karját megadóan felemelve. Mire meghallom a felhajtón csikorgó abroncsok hangját, elillan a dühöm. De most nem érzem magam győztesnek vagy Buffyszerűnek, mint az első molesztálása idején. Egyszer már figyelmeztettem, de ő tíz dollárral többet fizetett, és most visszajött próbálkozni. ♦ Egyhangú az éjszaka. Tricia elment Raymonddal, a szomszédok meg buliznak. Még mindig hipószagom van, pedig már lezuhanyoztam, és úgy érzem, hogy nem a fertőtlenítőszert, hanem Mr. Purdue kéjelgő tekintetét nem tudom lemosni magamról. Most nem bírnám a Végső Megoldás bejegyzéseit olvasni, ezért úgy döntök, hogy elterelem a figyelmemet. Átlapozok néhány könyvtári könyvet, de a szavak csak úszkálnak a szemem előtt. Elindítom Meg laptopján a pasziánszot, de végül megint a levelezőprogramjában kötök ki. Századszor lesem a több hónapnyi hiányzó e-mail helyét, mintha ettől varázslatos módon testet ölthetnének a kitörölt üzenetek és választ adnának minden kérdésemre. Visszamegyek az időben, és elolvasom a Bennek írt leveleit. Aztán Ben válaszait is.
Békén kell hagynod. Mennyire felháborodtam ezen! Most viszont nehéz felidéznem azokat az indulatokat. Nem ugyanezt mondtam Megnek én is, csak nem ezekkel a szavakkal? Haragudott rám? Amiért túl közel álltunk egymáshoz? Amiért elsodródtunk? Amiért nem mentem utánuk Oregonba karácsonykor? Megkeresem az e-mailt, amit a kéthetes mosolyszünet után írtam neki arról, hogy Mr. Purdue megfogta a fenekemet. Mocskos vén kecske! Bárcsak ott lettem volna! Tudom, milyen erős vagy. Mindig is az én Buffym leszel – írta. Előveszem a telefonomat. Ben üzenetei még mindig ott vannak a csevegések naplóban; azután maradtak abba, hogy szóltam neki, hagyjon békén. Tétován tartom az ujjam a hívás gomb fölött. Elképzelem, ahogy beszélgetünk, ahogy elmesélem neki, mit csinált ma Mr. Purdue, és elmondok mindent, ami az elmúlt néhány hétben történt. Csak akkor döbbenek rá, hogy tényleg megnyomtam a hívás gombot, amikor meghallom az első csörgést. Amikor másodjára csöng, eszembe jut, hányszor csörgött feleslegesen a telefonja, amikor együtt néztük a tévét. Elképzelem, hogy most az én hívásom zavarja meg a légyottját egy másik lánnyal – és hirtelen, váratlan undorral ráébredek, hogy én is hagytam magam olyan lánnyá válni. A harmadik csörgés után kinyomom a telefont. A beérkezett SMS-ek között van egy üzenet Alice-től is: elküldte Fa számát. Mindenképp hívd fel! – nyomatékosította. Nem hívtam, hiszen a titokzatos szövetségest csak azért akartam megtalálni, hogy elvezessen Minden_BS-hez. Most viszont valahogy illene a hangulatomhoz Fa maró gúnyossága. A világ legzsémbesebb béke-és-szerelem hippije felveszi a telefont. – Mi van? – Fával beszélek? – kérdezem, bár felismerem a hangját. – Ki kérdezi? – Cody – válaszolom. – Meg barátnője. Csönd lesz a vonal túlsó végén, és nem kellemes csönd. Hallgat, ezért folytatom. – Az a helyzet, hogy… pár hete találkoztam Alice-szel. – Gratulálok. A régi jó Fa. Legalább következetes. – Említette, hogy talán Meg veled beszélt arról, hogy antidepresszánst kéne szednie, vagy ilyesmi. – Velem beszélt? – Nevetés és ugatás keveréke hallatszik. – Miért pont velem? Nem voltunk olyan viszonyban, hogy egymás körmét festegessük. Olyan bizarr az elgondolás, hogy majdnem elmosolyodom. – Én sem tudtam elképzelni, de Alice szerint talán te mondhattál neki valamit. Nem emlékezett rá pontosan. – Soha nem avatott be semmibe. De jó lett volna, ha valaki erőszakkal lenyom a torkán egy egész üveg antidepresszánst. Nyilvánvalóan szüksége lett volna rá. Lekonyul a félmosolyom. – Miről beszélsz? – Soha nem ismertem senkit, aki ennyi időt töltött volna az ágyban. Csak az anyám csinálta még ezt, amikor rátört a depressziós időszak. – Az anyukád? – Bipoláris. Nem tudom, Meg az volt-e. Mániásnak soha nem láttam, de depressziósnak igen. Hidd el, pontosan tudom, milyen az. Fel akarom világosítani, hogy amióta Megnek mononukleózisa volt, nagyon sokszor volt kimerült, és ha időnként annyit aludt, mint öt ember együttvéve, az azért volt, mert sokkal több energiát emésztett fel, mint mások. Most egy kicsit regenerálódnia kell – mondta ilyenkor Sue, amikor hazaküldött és becsukta az ajtót az orrom előtt. Fa hirtelen hozzáteszi: – Másrészt az egészséges emberek nem beszélnek így az öngyilkosságról. Feláll a szőr a hátamon. – Tessék?
– Együtt jártunk feministairodalom-órára, és egyik este pár másik lánnyal egy kávézóban tanultunk, közös asztalnál. Meg egyszer csak körbekérdezte a társaságot, hogy ki hogyan végezne magával. Éppen Virginia Woolfot olvastuk, azt hittem, azért kérdezi. Mindenki mondott valami hülyeséget, amit éppen ki tudott találni. Pisztoly, gyógyszer, leugrás egy hídról. Meg viszont nem gondolkodott, hanem rávágta: – Én mérget innék, elvonulva egy motelszobába, és jó nagy borravalót hagynék a szobalánynak. Erre egyikünk sem szól semmit. Hiszen pontosan ezt tette végül. – Ez volt az a pont, ahol közöltem vele, hogy hagyja végre abba az állandó rinyálást, és menjen el az egyetemi rendelőbe, ahol majd adnak neki egy doboz Prozacot. Egy barátja azt mondta neki, hogy menjen az orvoshoz, és kérjen gyógyszert. – Ezek szerint te voltál! – suttogom a telefonba. Valami csodálkozó, sistergő hangot hallok a vonal túloldaláról. – Én? – Azt mondta, hogy egy barátja javasolta neki az orvosi vizsgálatot. Rengeteg emberrel beszéltem, és senki nem említett ilyet, senki sem emlékezett rá. Csak te. – De mi nem voltunk barátok! – Hát, mi igen! A legjobb barátok voltunk, és nemcsak hogy nem javasoltam neki ilyet, de meg sem fordult volna a fejemben! – Ezek szerint egyikünk sem tudta megmenteni – közli Fa. Mérhetetlen indulat süt a hangjából. Ekkor ér körbe a fejemben. Az ellenségeskedés. Megtől eredt. Az öngyilkossága nyúlványai, amelyek odaférkőznek mindenkihez és a távoli ismerőseit is megmarják. – Sajnálom – mondja Fa halkan. – Hallgatott rád. Elment az egyetemi orvoshoz gyógyszerért. – És mi történt? – kérdezi Fa. – Nem hatott? – Tudtommal csak akkor hat, ha rendszeresen szeded. – És ő nem szedte? – Valaki lebeszélte róla. – Miért tenne ilyet bárki is? Azok a pirulák mentették meg anyám életét. Eszembe jut mindaz, amit a fórumon olvastam a gyógyszer lélekbénító hatásáról. De nem ezért nem szedte. Azért nem, mert valaki meggyőzte róla, hogy nem érdemes életben maradnia. Hogy a halál jobb választás. Azért, mert a legvégén, a mikor nekem kellett volna biztatóan a fülébe suttognom, nekem kellett volna dicsérnem a nagyszerűségét, az élete különlegességét, Minden_BS suttogott a fülébe sötét dolgokat. Fának igaza van: nem tudtuk megmenteni Meget. De neki nem is kellett volna. Nekem kellett volna. Nem tudtam életben tartani. Ám a halála után talán még tehetek érte valamit.
28. Másnap Mrs. Driggsnél porszívózok, amikor megzizzen a telefon a zsebemben. Előveszem, hogy legalább a 206-os körzeti hívószámot ellenőrizzem, de közben már hangpostára irányította a készülék a hívó felet. Pár pillanattal később egy dallam emlékeztet arra, hogy hangüzenetet kaptam. Miközben a tenyeremben tartott telefont nézem, a porszívó motorja vinnyogva hörög. Miért hívott vissza? Tudja egyáltalán, hogy én kerestem? Lehet, hogy el sem mentette a számomat, és amióta Minden_BS hívását várom, gépi hangposta-köszöntésre állítottam a telefonomat. Akármit is akar mondani – Ki a franc lehet ez?, vagy valami hasonló –, nincs kedvem meghallgatni. Már ott tartok, hogy kitörlöm a hangüzenetet, de habozok. Ebben a pillanatban újra megcsörren a telefon, és egyszerre önt el a megkönnyebbülés és a szégyen. – Halló! – szólok bele bizonytalanul. A hívó fél egy darabig hallgat. – Megint? – kérdezi. Még mindig megy a porszívó, ezért csak késve döbbenek rá, hogy nem Ben hívott. Leeresztem a telefont, hogy megnézzem a hívószámot. Nem a 206-os körzet. Titkos szám. – Megint – ismétli a hang, és rádöbbenek, hogy semmit sem kell megint elmondanom. – Igen. – Tudod, ki vagyok? – Igen. – Mi ez a hang? – Ja, ez? Dolgozom. Kuncog. – Akárcsak én. Nem ilyen hangra számítottam. Joviális, szinte megnyugtató. Mintha már ismernénk egymást. Még mindig bőg a porszívó. Kikapcsolom. – Tessék. Így jobb? – Igen. – Újra kuncog. – Bárcsak ilyen könnyen ki tudnám kapcsolni a zajt a saját munkahelyemen is! De találtam egy csendes zugot. Elnézést a késlekedésért. Jobban fülelek. Elektromos csilingeléshez hasonló hangot hallok a háttérből. Talán pénztárgépek. – El kell döntenünk, melyik rizikót vállaljuk, és lehetőség szerint mérsékelni. – Igen – felelem. – Ha már a rizikóról és a döntésről van szó, te döntöttél már? – Igen – vágom rá. – Nagyon bátor dolog. – Félek. – Kicsúszik a számon. A teljes igazság. Mintha Minden_BS húzná ki belőlem. Van ebben valami ironikus. Minden_BS folytatja. – Tudod, mit mondott George Patton? „Minden intelligens ember fél. Minél intelligensebbek vagyunk, annál jobban félünk.” Ez nőkre és férfiakra is igaz. Biztos vagyok benne. – Nem válaszolok. – Kiválasztottad már az eszközt? – Igen, a legjobban… – Ne áruld el! – vág közbe. – Ez személyes döntés.
– Ja, bocs. – Nem egyszerű csalódottságot érzek. Le vagyok sújtva. Annyira el akartam neki mondani. – Folyamatban vannak az ügyeid? Folyamatban lévő ügyek. Így fogalmazott az egyik weboldal, ahova irányított. Ott szedték pontokba, hogyan kell megírni a búcsúüzenetet és hogy lesz jogerős a végrendelet. – Igen – felelem kicsit szédülve. – Jegyezd meg: a bátorság ellentéte nem a gyávaság, hanem a beilleszkedés. Te nem vagy hajlandó beilleszkedni, hanem a saját utadat járod. Valami azt súgja, hogy Meg imádta ezt a gondolatot, ha neki is elmondta. Neki az egész élete, még az utolsó pillanata is arról szólt, hogyan lehet elkerülni a beilleszkedést. – Mint minden, ez is azon áll vagy bukik, hogy pontosan követed-e az utat. Csak csavard fel… – …kellő fokig bátorságod – fejezem be a mondatot ösztönösen. Minden_BS szünetet tart. Latolgat valamit. Hibát követtem el. Felerősödik a motoszkálás és zörej hangja a háttérből. Elektromos pittyegések és aprópénz csörgése. Talán játékgépek, de rengeteg. Az indián kaszinóból ismerős hangok. – Zárva volt az ajtó! – mondja valakinek keményen, megváltozott hangon. – Bocs, Smith. Hetek óta szar minden zár. Egy ajtó csapódását lehet hallani, a férfi pedig újra elhallgat. – Be kell fejeznünk – mondja végül. – Sok szerencsét neked! – Várj! – kiáltom. Azt akarom, hogy nekem is elküldje a Meg lomtárában talált anyagokat: a kóddal védett dokumentumokat, az ellenőrző listákat. Több bizonyítékra van szükségem, hogy becserkészhessem. De Minden_BS letette.
29. Aznap este felhívom Harry Kanget. – Harry? Itt Cody. – Cody… Helló! – Egy kocsi dudál a háttérben, aztán emberek ordítoznak összevissza. – Hol vagy? – Koreában. A nagymamámat látogatom meg. Várj! – Valami zörgés hallatszik a telefonban, majd egy automata ajtó csöngése, és végül csend lesz. – Oké. Bejöttem egy teázóba. Szöul kész agyrém. Mi van veled? – Talán sikerült elég információt gyűjtenem. Ennél többet valószínűleg nem is tudok. – Minden_BS utolsó szavai visszhangzanak a fülemben. Sok szerencsét! Mintha az érettségimről beszéltünk volna. Vagy mintha tudta volna, hogy többé nem beszélünk. – Mit tudtál meg? – Elmondom, mi az, ami biztos. Vagyis tulajdonképpen semmi sem biztos. Elmondom, amit kiderítettem. Biztos, hogy valahol a nyugati parton lakik. Mindig ugyanakkor vacsorázik, amikor én, meg ilyenek. – Aha, akkor már csak pár százmillió ember jöhet számításba. – Van még valami. Azt hiszem, egy kaszinóban dolgozik. Egy kaszinóban a nyugati parton. Talán Las Vegasban. – Ott is legalább egymillió ember él. Már ha egyáltalán ott van. Nevadán belül bárhol dolgozhat – magyarázza Harry. – Az egész államban legális a szerencsejáték. – Esetleg valamelyik indián kaszinóból hívott. – Akár. Van más is? – A vezetékneve feltehetőleg Smith. Valaki így szólította. – Jól jöhet, hogy tudjuk a nevét, bár ennél bármelyik név többet segített volna. – Hallgat egy darabig. – Kiderítettél még valamit? – Nem. Le kellett tennie. – Letenni? Miért, telefonon hívott? – Igen. – Vonalason vagy mobilon? – Nem tudom. Nem jelezte ki a számot. De dolgozott közben, úgyhogy gondolom, mobilról. – Nem, Cody. Mikor hívott? – Ma délelőtt. – Komolyan? – kérdezi Harry egyre idegesebben. – Igen. Miért, ez baj? – Óvatlan. – Szóval ez rá nézve rossz, ránk nézve jó? – Talán. – Még a telefonon keresztül is hallom, hogy elmosolyodik. – Teljes hozzáférést kell adnod
a részletezett mobilszámládhoz. – Oké. – És küldj el mindent, amit erről a Smithről tudsz. Felhasználóneveket. Csatornákat, amelyeken keresztül kommunikáltatok. Bármit, amit elárult magáról. Digitális nyomokat. Küldd el e-mailben! Ha muszáj lesz elbújnom Mrs. Chandler kertjében, a felhajtó mellett, hogy wifihez jussak, meg fogom tenni. Habár Mrs. Banks azt ígérte, a könyvtár bármelyik nap kinyithat. – Jól van. – Ne feledd, hogy nem egészen legális, amit teszek. – De jó ügy érdekében teszed – emlékeztetem. – Valahogy úgy. Kezdek besokallni a családtól itt, legalább lesz mivel elfoglalnom magam. Kereslek, ha jutottam valamire. ♦ Aznap délután megállok Chandlerék üres háza előtt, és rácsatlakozom a wifi-hálózatukra, hogy mindent elküldjek Harrynek. Másnap újra kinyit a könyvtár. Beviszem a laptopomat, és ellenőrzöm az anonim üzenetküldő programot, amelyet Minden_BS-sel használtunk, de nyoma sincs. Felmegyek a Végső Megoldás fórumra, ám onnan is minden hozzászólása törlődött. Szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy többé nem fog üzenni. De talán nem is számít. Lehet, hogy már nem az egér vagyok, hanem a kígyó. ♦ Harry három nap múlva hív. – Hát, ez nem volt könnyű menet. – Izgalom bujkál a hangjában. – Megtaláltad? Harry nem válaszol. Helyette hosszan és bonyolultan magyarázza, hogyan használta Minden_BS a Skype-ot valamiféle VoIP hívásokra, de nem mobilon, hanem tableten keresztül. Egy telefonszámot nehéz kinyomozni, viszont egy alkalmazás felhasználóját nem annyira. – Így szokták elkapni a legdörzsöltebb bűnözőket is. Sokáig óvatosak… aztán egyszer csak nem. – Szóval megtaláltad? – Mint mondtam, nem volt könnyű. A tablet egy bizonyos Allen DeForrest tulajdona. – Ő lenne az? – Nem hiszem – válaszolja Harry. – Amikor mélyebbre ástam, kiderült, hogy ez a DeForrest szinte mindenütt ott van a neten. Tele van vele a Facebook, az Instagram, rengeteg képet és állapotot posztol. Gyanús volt, hogy miért nem óvatosabb. De volt egy megérzésem. Tovább kutattam ez után a DeForrest után, és kiderült, hogy játékvezető a Continental Casinóban. – Mi az a játékvezető? – Olyan főnökféle, de nem ez a lényeg, Cody. Egy kaszinóról van szó! Nem csalt a megérzésed. Nem Las Vegas, hanem a nevadai Laughlin, a szegény emberek Vegasa. – De azt mondtad, szerinted nem ez a DeForrest írt nekem. – Igen. Még mindig nem hiszem. Először is úgy gondolom, hogy a te levelezőpartnered, aki ilyen ügyesen kódol dolgokat, elég óvatos ahhoz, hogy másvalaki gépét használja. Másrészt egy Smith nevű embert keresünk, nem igaz? Szóval megnéztem a Continental Casinóban dolgozó emberek listáját, hogy van-e köztük Smith nevű. Gondolhatod, mennyi volt. De B. Smithből csak kevés. – B? – Minden_BS. – Én azt hittem, azt jelenti, hogy „baromi szar”, vagy ilyesmi.
– Én is. És talán azt is jelenti. De az ilyen alakok, akik ocsmányságokat követnek el titokban, sokszor mégis büszkék a tetteikre. Szóval elgondolkodtam rajta, hogy a BS talán a monogramja lehet, főleg mivel Smithnek hívják. – Szünetet tart. – Ezért ellenőriztem. Csak három BS dolgozik a kaszinóban. Bernadette. Becky. – Megint szünet. – És Bradford. Feláll a tarkómon a szőr. – Bradford? – Bradford Smith. Ötvenkét éves. A Continental Casino alkalmazottja. De ez nem minden. Utánanéztem a netes hátterének, és kiderült, hogy prémium szélessávú előfizetése van, viszont DeForresttel ellentétben igyekszik kevés nyomot hagyni maga után. Illik rá a leírás. – Szóval ő az? – Talán. – Honnan tudhatnánk biztosan? – Felismered a hangját? Egyetlenegyszer beszéltünk. Rövid, de maradandó beszélgetés volt. – Azt hiszem. Oké. Megszereztem a mobilszámát. Felhívhatom egy titkos számról, és bekapcsolhatlak a beszélgetésbe. Ha hangpostára kapcsol, meghallgathatod az üzenetét. Ha viszont felveszi, eljátszom a telemarketingest, te meg hallgatsz. Így vagy úgy, de azonosíthatod a hangját. – Ennyi az egész? – Igen. Tedd le, aztán visszahívlak, és bekapcsollak a beszélgetésbe. – Most? Nem fog gyanakodni? – Ki gyanakodna egy telemarketingesre? – Jogos. – Oké. Milyen szarságot áruljunk neki? – kérdezi Harry. – Őszintén szólva én már voltam telemarketinges. A kiegészítő életbiztosítás elég taszító volt mindenki számára, és ez a téma sajnos még illene is hozzá. – Elmondom Harrynek a sablonszöveget. – Jól van. Tedd le, be foglak csatlakoztatni, és ez lesz a szöveg. Amikor Harry visszahív, már a csörgést hallom. – Csitt! – figyelmeztet. Mogorva hang szól bele a telefonba. – Halló! – Halló! Itt a Jóreménység Biztosítótársaság! – kezdi Harry simulékony hangon, mintha megélhetésszerűen űzné az ipart. – Azért hívom, hogy értesítsem önt a biztosítási díjaink drasztikus csökkenéséről Laughlin környékén. Szeretném önt tájékoztatni a friss életbiztosítási szolgáltatásainkról. Ez az ön részéről semmiféle kötelezettséggel nem jár. Ha még nincs biztosítása, szívesen bemutatom ezt a kiváló befektetési lehetőséget a jövőjébe. – Már megmondtam, hogy nem érdekel! – feleli a hívott fél, majd megszakad a vonal. Egy darabig ott ülünk hármasban: én, Harry Kang és Minden_BS válaszának visszhangja az éterben.
30. Visszatérek a könyvtárba kutatni, de most könnyebb dolgom van. Csak azt kell kiderítenem, hogy juthatok el Laughlinba. A nehezén már túl vagyok. El sem tudom hinni. Hetek óta kutattam Minden_BS után, és időnként úgy éreztem, mintha egy kísértetet hajkurásznék. De megtaláltam. Megvan a címe. Tegnap este Harry megint felhívott, és megadta Minden_BS – azaz Bradford Smith – elérhetőségeit. – Te egy kibaszott nagy zseni vagy, Harry Kang! – mondtam neki. – Az első jelzővel nem tudok mit kezdeni, de a zsenit elfogadom – felelte, és hallottam a hangján, hogy mosolyog. – Köszönöm, Harry! Nagyon köszönöm. – Nem. Én köszönöm – mondta halkan. – Jó kis kaland volt, és jól is esett. Úgy érzem, talán így utólag tettem valamit Megért. – Szünetet tartott. – Most elmész a rendőrségre? – Nem biztos. Úgy gondoltam, először csak én mennék oda. Harry egy ideig hallgat. – Légy óvatos, Cody! – mondta aztán. – Az interneten keresztül olyan elvontnak tűnik minden, de mégiscsak valódi emberrel van dolgunk, és akadnak köztük elvetemültek is, akikkel egy szobában sem szabad tartózkodni. Néha nem is kell velük egy szobában lenni, hogy kárt tegyenek bennünk. – Óvatos leszek – ígértem. – Még egyszer köszönöm! – Mint mondtam, örömmel tettem. Meg aztán nem is olyan nehéz megtalálni valakit. – Tényleg? Harry elnevette magát. – Hát, nekem legalábbis nem. Ekkor jutott eszembe még egy ötlet. – Mit gondolsz, meg tudnál keresni még valakit? ♦ A Laughlinba közlekedő távolsági buszok összesen harminc óra alatt teszik meg az utat, háromszor kell közben átszállni, és a menettérti jegy háromszáz dollárba kerül. De megvan rá a pénzem, és szabadságot is ki tudok venni, ha kell. Amikor viszont jobban belegondolok, hogy hatvan órát kell egyedül, buszokon eltöltenem, háborog a gyomrom, és valami sötét hangulat ereszkedik rám. Nem tudom egyedül megtenni, Meggel és Bradforddal a fejemben. Végiggondolom, kit vihetnék magammal. A városból senkit. Triciát soha nem kérném ilyesmire, Garciáék pedig minden jel szerint elutaztak. Elmaradoztak az iskolai barátaim is, bár soha nem is álltunk velük igazán közel egymáshoz. Akkor ki jöhetne? Sharon Devonne? Talán valaki Cascadesből. Csakhogy Alice még mindig a Boundhegységben dolgozik. Harry csak augusztus közepén jön haza Koreából. Akkor már csak Füves Richard marad. Végül is nem olyan rossz ötlet. Nyárra hazament Boise-ba, ami éppen útba esik. Boise-ig elmehetnék busszal, onnan meg autóval
mennénk tovább. Van még valaki. Amint eszembe jut, rájövök, hogy rajta kívül nincs is más. Ő pontosan annyira belebonyolódott ebbe az ügybe, mint én. A telefonom még mindig őrzi a hangüzenetét. Nem hallgattam meg, de nem is töröltem ki. Most meghallgatom. Ennyi az egész: „Cody, mire van szükséged tőlem?” Olyan sok jelentésük lehet a szavaknak. Ez a kérdés kifejezhet elkeseredést, bosszúságot, bűntudatot, vagy akár lemondást is. Még egyszer meghallgatom. Ezúttal odafigyelek a szavai mögött lapuló riadt, aggódó, lágy morgásra. Cody, mire van szükséged tőlem? Elmondom neki.
31. Ben felajánlja, hogy eljön értem a házunkhoz, de én nem akarom. Megegyezünk, hogy Yakimában találkozunk, a távolsági buszállomáson, szombat délben. Aztán felhívom Füves Richardot. – Cody! Rég nem hallottam rólad. Milyen jóságok történnek veled mostanában? – Mit csinálsz szombat este? – Randira hívsz? – incselkedik. – Tulajdonképpen tényleg nálad szeretnék aludni – veszem fel a fonalat, aztán elmesélem, milyen nagy útra indulok szombaton és hogy szállásra lesz szükségem Boise környékén. – A Zeller-birtokon mindig akad hely. Csak légy felkészülve: ha szombat este jössz, egész vasárnap a tiszteletes felügyelete alatt leszel, és mindent úgy kell tenned, ahogy Jerry mondja. – Oké – vágom rá, bár fogalmam sincs, ki az a Jerry, csak feltételezem, hogy egy Jerry nevű lelkipásztorról lehet szó. – De van egy kis bökkenő. – Az mindig van, nem? – Ben McCallister is velem lesz. Hallom, ahogy Richard élesen beszívja a levegőt. Vagy a lélegzete akadt el a csalódottságtól, vagy a vízipipájába szívott bele. – Ti ketten… ő és te… együtt…? – Nem, nem! Szó sincs róla! Már egy hónapja nem beszéltem vele. Csak segít nekem. – Segít? Meghiszem azt. – Rosszul gondolod. Megről van szó. – Vagy úgy – mondja Richard elkomorodva. – Szóval alhatunk nálad? Dél körül indulunk innen, és hat-hét körül fogunk odaérni. – Persze, minden oké. Az I-84-es úton százhúsz a sebességhatár, de mindenki százharminccal megy. Annyi idő alatt pont meg lehet tenni. – Oké. Szóval nem gond, ha ketten megyünk? – Ebben az akolban, Jerry tiszteletesnél mindig van hely – poénkodik Richard. – Már megszoktuk, hogy elveszett lelkek éjszakáznak a padlón. Nektek talán még egy heverőt is kerítünk. – A padló is jó lesz. Amíg nem Ben McCallisterrel egy helyiségben van. ♦ Csak pénteken mondom el Triciának, hogy elutazom. Hétfőre és keddre lemondtam a takarítást, de remélem, hogy legkésőbb kedd estére visszaérek. Nem tudom, miért félek annyira attól, hogy beavassam az anyámat. Tricia hosszan néz rám. – Hova mész? Nem tart pórázon. De ha elmondom neki, mire készülök, eljut a hír Garciáékhoz is, őket pedig nem akarom addig felizgatni, amíg nem tudok valami konkrét, kézzelfogható dolgot. Attól is tartok, hogy Tricia, akármennyire hosszú pórázon nevelt, nem engedne el, ha megtudná, kivel fogok találkozni. – Tacomába – felelem. – Megint? – Alice hívott meg. – Azt hittem, Montanában van. A Minden_BS-sel való megismerkedésemből egy dolgot már megtanulhattam volna. A hazugság
legbiztonságosabb módja az, ha árnyékot borítunk az igazságra. – Igen, de hétvégére hazamegy – teszem hozzá, és csak remélni tudom, hogy Tricia nem emlékszik Alice szülővárosára, Eugene-re. Újból végigmér. – Hétfő estére itthon leszek. Legkésőbb keddre. – Takarítsak ki helyetted egy házat? Megrázom a fejem. Bizonyos rumlik várhatnak. ♦ Péntek éjjel egyáltalán nem tudok aludni, ezért már korán reggel becsomagolok – berakom a pénzzel teli dobozomat, amelyben most már ötszázhatvan dollár hever, a laptopomat és a térképeimet –, és elcsípem az első buszt Yakimába. Fél tízre érek oda, és bekucorodom egy lehangoló kávézóba a buszvégállomáson. Kiterítem magam előtt a térképeket az asztalon. Laughlin ezerhatszáz kilométerre van tőlünk, de a buszok egy nagy, háromszöghöz hasonló útvonalon haladnak át Oregon államon, majd Idaho állam egy részén is, mielőtt megérkeznének Nevada keleti határához. A pincérnő többször is újratölti a kávésbögrémet, én meg csak iszom és iszom, bár a túlpörkölt lötty borzalmas hatással van savtól égő gyomromra, nem beszélve megtépázott idegeimről. Az elmúlt huszonnégy órában mást sem csináltam, csak azon tanakodtam, jó ötlet volt-e elhívni Bent. Megszólal az ajtó fölötti csengő. Amikor felnézek, egészen máshol jár az eszem, ezért meglepődöm a belépő Ben látványán. Még csak fél tíz van, még másfél órája lett volna ideérni, ráadásul Seattle-ből két vagy három órát autózhatott idáig. Ez azt jelenti, hogy sötétben indult vagy száguldott, mint a szélvész, vagy talán mindkettő. Ösztönösen összehúzom magam, hogy elrejtőzzek a széken és legyen még egy kis időm. De eszembe jut, hogy két napig úgyis egy autóban kell majd utaznom vele, ezért összekapom magam. Megköszörülöm a torkomat, és ráköszönök: – Helló, Ben! Egy pillanatra lefagy az arca, aztán gyorsan körülnéz, és meglát a kiterített térképek fölött. Egyszerre tűnik idegesnek és megkönnyebbültnek, és megint tükörszerű az arca, az én érzéseimet veri vissza, mivel én is pontosan így érzem magam. Leül velem szemben. – Korán ideértél – állapítja meg. – Akárcsak te – válaszolom, és áttolom neki a kávésbögrémet. – Kérsz? Most töltötték újra. Friss, legalábbis frissen hozták. Ujjai a bögre köré fonódnak. Most jut eszembe, hogy úgy kértem, ahogy ő is szereti: feketén, tej és cukor nélkül. Alaposan megnézem magamnak. Ma reggel kifejezetten ibolyaszínű a szeme, mint két véraláfutás; jól illik a körülötte lévő lilás karikához. – Nem tudtam aludni – vallja be. – Úgy látszik, ez ragadós – mondom. Bólint. – Szóval, mi a terv? – Ma elmegyünk Boise-ba. Füves Richard megengedte, hogy nála aludjunk… úgy értem, Richard Zeller. Emlékszel rá? Meg lakótársa volt. – Emlékszem. – Azt mondta, nála tölthetjük az éjszakát. A szülei házában. Hacsak nincs valami más elképzelésed a szállásról. – Biztos rengeteg helyen szívesen látnák, amolyan rock n' roll kéglikben. – Mindenhova veled tartok. – Ez az egyszerű állítás meleg takaróként terül rám. – El fogod árulni, minek megyünk oda? Amikor felhívtam Bent, csak annyit mondtam, hogy találtam valakit, akinek köze lehet Meg halálához, és szeretném, ha valaki mellettem lenne, amikor beszélek vele. Egyebet nem árultam el. Úgy gondoltam, nem kell mindent tudnia, ami az elmúlt hetekben történt, és talán nem is akarná tudni, mi zajlott az életemben, amíg nem tartottuk a kapcsolatot.
De most, hogy rákérdez, félek elárulni. Harry küldött néhány figyelmeztető levelet, bennük különféle cikkeket lányokról, akik a netes levelezőpartnereikkel találkoztak és nagyon csúnyán végezték. Értékeltem az aggodalmát, de a saját esetemet egészen másnak tartottam. A cikkek olyan lányokról szóltak, akik szerelmi kapcsolatra áhítoztak, és alantas szándékú alakokról. Bradforddal nem ez a helyzet. Mi van, ha Ben nem így látja? Mi lesz, ha elmondok neki mindent, és kivonja magát a feladatból? Mi lesz, ha nem hajlandó elvinni? Mivel nem válaszolok azonnal, Ben megkérdezi: – Egyáltalán tudhatok róla? – Persze, csak… – Megrázom a fejem. – Hosszú az út. – Mit jelentsen ez? – Bőven lesz időnk. Mindent el fogok mesélni. Később. Ígérem. – Szünetet tartok. – Hogy vannak a gyerekek? – Hoztam néhány képet. – Arra számítok, hogy a telefonját veszi elő, de ő egy borítékfélét csúsztat át a térképeken, amilyeneket a fotónyomtató automaták szoktak adni. Kinyitom, és néhány fényképet veszek ki belőle: Gint és Megint egy zsinórt kerget, egymást mosdatja, és összegömbölyödve fekszenek Ben ágyának lábánál. – Mennyit nőttek! Ben bólint. – Már kamaszok. Gint hozott egy döglött egeret. Biztos a területét akarja kijelölni, vagy ilyesmi. Nemsokára rendszeresen fognak megölt állatokat hozni. – Madarakat. Patkányokat. – Oposszumokat, aztán kicsi pónikat. Tőlük még ez is kitelik. Nevetek. Időtlen idők óta nem nevettem. Visszaadom a képeket. Ben a fejét ingatja. – Neked hoztam. – Igen? Köszi. Kérsz valamit enni? Indulás előtt? Ben megrázza a fejét. – Csak azért jöttem be, hogy valahol elüssem az időt várakozás közben. – De már itt vagyok. – Itt vagy. A beálló, kellemetlen csend nem sok jót sejtet az elkövetkező két napra. – Akkor induljunk? – kérdezem. – Induljunk. De figyelmeztetlek, hogy az iPodos szivargyújtó bedöglött, úgyhogy kérdéses a háttérzene. – Kibírom. – Ja, igen, és nekem kevésbé fontos, de neked talán igen: a légkondi is bekrepált, ami elég érdekessé fogja tenni az utat júliusban a nevadai sivatagon keresztül. Akkor majd megállunk a benzinkutakon, lemossuk magunkat vízzel, és nyitott ablaknál utazunk. Meggel régen így csináltuk. – Elhallgatok. Minden Meghez kanyarodik vissza. Úgy tűnik, az élettörténetem minden részlete. – Tetszetős terv – helyesel Ben. Kilépünk a kávézóból. Ben kinyitja a kocsiját. Feltűnően tiszta ahhoz képest, amikor legutoljára benne utaztam. – Szeretnéd, hogy először én vezessek? – kérdezem. – Vagy nem szívesen adod át lányoknak a kocsidat? – Nem nagyon szoktam másnak engedni, hogy vezesse a kocsimat. – Rám sandít a szeme sarkából. – De te amúgy sem vagy lány. – Ja, igen. Azonosítottad már a fajomat? – Még nem. – Átdobja a kulcsot a kezembe. – De vezethetsz. ♦
Amikor kiérünk az államközi autópályára, megkönnyebbülök. Tizenhat éves koromban kaptam meg a jogosítványomat, de olyan ritkán adódik alkalmam a vezetésre, hogy már el is felejtettem, milyen felszabadító élmény a szabad, széles utat látni magam előtt, miközben a szél lobogtatja a hajamat. A lehúzott ablakok és az üvöltő rádió mellett nem igazán tudunk beszélgetni, de nem is bánom. Így legalább Ben nem kérdezősködhet Bradfordról, az elmúlt egy hónapról, és a csókot sem említheti. Baker City mellett megállunk ebédelni, egy étteremben, amit Ben ismer. Nem bízom túlzottan az isten háta mögötti oregoni kínai étteremben, de Ben esküszik, hogy itt ette eddig életében a legfinomabb gombócokat. Úgy látom, sokszor járt már itt. A pincérlány is láthatólag ismeri, és mindig talál valami okot arra, hogy az asztalunkhoz jöjjön, újratöltse a teánkat vagy csevegjen egy kicsit Bennel, amíg szigorú anyja ki nem jön a konyhából, hogy elkergesse onnan. – Azta! Te mindenkit ismersz az I-84-es folyosón? – kérdezem. – Csak a kínai éttermekben. Az I-5-ösön is. A pincérlányra mutatok, aki Benre mosolyog. – Akkor ismerted meg, amikor valamelyik bandáddal erre turnéztatok? Ben lesújtóan néz rám. – Soha nem turnéztam erre. A húgommal, Bethanyval ettünk itt. Ismerős a név. Eszembe jut, hogy így hívták az egyik lányt, aki telefonon hívogatta, amikor először meglátogattam Seattle-ben. – Bethany a húgod? Bólint. – Igen. Elég szarul mentek otthon a dolgok. Én akkoriban mindig másnál aludtam Portlandben, aztán egyszer csak beállítottam, mint valami hős megmentő, és elvittem magammal utazgatni. Utah-ba akartunk menni. Meg Zionba. Mindig el akartam jutni oda. – Kortyol egyet a teájából. – De lerobbant itt a kocsim. Egy régi Pontiac volt, egy fostalicska. Mi lett az utazással? Stoppoltatok? – Nem. Bethany még csak tízéves volt. – Ben megrázza a fejét. – Fel kellett hívnom a mostohaapámat, hogy jöjjön el érte, és itt vártuk meg. Annyira ki volt rám akadva, hogy vissza sem akart vinni Bendig. Portlandbe nem ment semmi innen, ezért végül stoppolva jutottam el Seattle-be. Ez az emlékem erről a helyről. – Ó! – Nem igazán illik a sztori egy „álmait kergető rocksztárhoz”. – Most hol van Bethany? Ben félig lesüti a szemét. – Ott. Nem értem pontosan, mi az az ott, de ahogy mondja, abból nem sok jót sejtek. Olyan hely lehet, ahol senki sem tartózkodik szívesen. – Együk meg, és induljunk tovább! – javasolja. – Tudod, milyen a kínai kaja: egy óra múlva megint kopogni fog a szemünk az éhségtől. – Semmi gond. Már csak pár óra, és Boise-ba érünk. Richard azt írta SMS-ben, hogy grillezni fognak ma este. Bennek felcsillan a szeme. – Grillezni? Úgy érted, igazi húst? Semmi tofu? Írok Richardnak, hogy megkérdezzem, lesz-e tofu, mire ő egy rókázó smiley-t küld vissza. – Megmenekültél – mondom Bennek. Tankolás után Ben ül a kormányhoz, és miután visszajutunk az autópályára, rájövök, hogy nem is gyújtott rá ebéd után. Ami azt illeti, egyáltalán nem cigizett, amióta elindultunk. Ha miattam nem gyújtasz rá, akkor ne zavartasd magad! – biztatom. Aztán rájövök, hogy a kocsi sem bűzlik már úgy, mint egy hamutartó. Ben kicsit szégyenlősen elmosolyodik. Felemeli a pólója ujját, hogy megmutasson egy tapaszt. – Leszoktam. – Mikor? – Pár hete. – Miért? – Leszámítva azt, hogy a cigaretta halált okoz és drága? -kérdezi. – Igen, leszámítva azt.
Ben a másodperc töredékéig rám néz, mielőtt visszafordítja a tekintetét az útra. – Azt hiszem, változásra volt szükségem. ♦ Hatra Boise külvárosába érünk. A környező hegyek lábát vörösre színezi a lefelé kúszó nap. Előkeresem a Richardtól emailben kapott útbaigazítást, és átirányítom Bent a belvároson, majd keresztül egy katonai bázison egy kellemes kis városrészig, ahol fasorok szegélyezik az utakat, és farmház stílusú, nagy épületek váltják egymást. Megállunk az egyik előtt, amelynek kertjében hatalmas, narancssárga virágú murvafürtbokor terpeszkedik, felhajtóján pedig fehér furgon áll. Ez az – mondom Bennek. Amikor bekopogunk az ajtón, legszívesebben belerúgnék magamba. Hoznunk kellett volna valami ajándékot. Nem illik üres kézzel vendégségbe jönni. De most már késő. Senki sem nyit ajtót. Becsöngetünk. Még mindig semmi. Pedig otthon vannak. A tévé hangját és emberek beszélgetését is halljuk bentről. Megint kopogunk. Most sem jön ki senki. Már éppen írnék egy SMS-t Richardnak, amikor Ben benyit az ajtón, és bedugja a fejét. – Hahó! – kiáltja. Egy gyerek rohan elő, cikkcakkos mosollyal, amelyet a nyúlszája tesz olyan furcsává – vagy farkastorok, mindenesetre olyasmi, amiért pénzadományokat szoktak kérni a tévében. – Talán mégsem ez az a ház – suttogom. De ekkor a gyerek elordítja magát: – Uichaud, itt vannak a bauátaid! – Öt másodperccel később Richard is előbújik, felemeli a kislányt, és int, hogy menjünk beljebb. – Ő CeCe – közli, aztán megcsiklandozza a kislányt, aki visongva kacag. Körbemutat a szobában, ahol három másik gyerek is ül babzsákfoteleken és párnákon. Filmet néznek. – Ő jack, ő Pedro, ő pedig Tally. – Helló! – üdvözlöm őket. – Hali! – köszön nekik Ben is. – A Toy Storyt nézitek? – Harmadik rész – feleli Pedro. Ben mindentudóan bólint. – Ők kicsodák? – kérdezem suttogva Richardtól, miközben leteszi CeCe-t. – A család kettes verziója. – He? – A testvéreim, a második alomból, bár nekik kellett volna az első alomnak lenniük. A bátyám, Gary, kint van a hátsó udvarban, a nővérem, Lisa pedig éppen Ugandában dolgozik valami árvaházban vagy egyéb, roppant nemes helyszínen. Félretolja a földszinti erkélyre vezető üvegajtót. Ekkor méltatja először figyelemre az útitársamat. – Ben – mondja óvatosan. – Rich – üdvözli Ben. – Kösz, hogy befogadsz minket. – Őt fogadom be. Te csak kísérő vagy. Kint, az udvaron két férfi veszekszik a grillrács mellett, miközben egy rövidre vágott nadrágot és jópofa, nyakba kötős felsőt viselő nő a gyerekmedencében áll, és zavartan nézi őket. – Majd szóljatok, ha hozhatom a kukoricát! – kiált oda nekik. Aztán meglát minket. – Jerry, megjöttek Richard barátai! Kimászik a medencéből, és odajön hozzánk. – Sylvia vagyok, te biztos Cody vagy. Te pedig csak Ben lehetsz. – Hálás vagyok, hogy itt alhatunk – mondom. – És hogy grillvacsora lesz – teszi hozzá Ben, és sóvárogva nézi a grillrácsot. Csak akkor lesz grillezés, ha az a két hegyi kecske abbahagyja a marakodást azon, hogy melyik fával
lehet a legjobban felfüstölni – jegyzi meg Sylvia. – Papu! – kiáltja el magát Richard. Richard apja nagyon magas, és egyfolytában görnyedt, mintha már megszokta volna, hogy egész életében le kell hajolnia másokhoz, hogy beszélgetni tudjon. – Helló! – köszön halkan. – Örülünk, hogy a vendégeink lesztek ma este. – Remélem, nem okozunk sok gondot. Sylvia elneveti magát. – Amint látjátok, a teltház kifejezés itt elég relatív fogalom. – Szerintünk papu meg sem fog állni tizenkét gyerekig, hogy egy egész bandát csinálhasson a leszármazottaiból – teszi hozzá Richard bátyja, Gary. – A leszármazottaknak illene valamilyen tiszteletet mutatniuk az őseikkel szemben és követni őket, amit itt láthatólag senki sem akar megtenni – tréfálkozik Richard apja, aztán ránk néz. – Bordát fogunk sütni ma este. A fiúkkal azon vitatkozunk, hogy hikorifával vagy mesquitofával füstöljünk. Ti mit gondoltok? – Bármelyik jó… – kezdem. – Mesquitofa – vág közbe Ben. Richard és a bátyja összeütik az öklüket. – Ilyen bölcsen még nem hallottalak beszélni – mondja Richard Bennek. – Richard! – figyelmezteti Sylvia rosszallóan. – Akkor legyen mesquitofa – hagyja jóvá Jerry, és jámboran felemeli a karját. – Körülbelül két óra múlva eszünk. Richard, vidd be az utazástól kitikkadt vendégeidet a házba, és kínáld meg őket valami innivalóval! – Richard felvonja a szemöldökét. – Hideg üdítővel – teszi hozzá az apja. – Limonádé is van! – szól közbe Sylvia. – A szörnyecskék megitták az összeset – közli Richard. – Akkor facsarj még citromot! Több tonnányi van itthon! – Ha az élet citromot ad… – kezdi Richard. Aztán egy pillanatra rám néz, és elhallgat. Mintha úgy érezné, nem helyes ezt a poént előttem elsütnie. Nem értem, miért pont most kezd szégyenlősen viselkedni a társaságomban. Ezért befejezem helyette. – …csinálj belőle limonádét. ♦ A vacsora késői, kaotikus és nagyon finom. Tízen zsúfolódunk egy piknikasztal köré a tiszta idahói ég alatt. Ben annyi bordát eszik, hogy még Richardot is lenyűgözi, és amikor elmeséli, hogy vegánokkal lakik egy házban, Sylvia még néhány hot dogot is süt neki. Ránézek erre a majdnem soványnak mondható emberre, és elképzelni nem tudom, hogyan képes mindent felfalni, amit elé tesznek. De felfalja. A két hot dog után még két jégkrémszendvicset is betol, amelyek egy szupermarketes dobozból kerülnek elő vacsora után. Már kilenc óra is elmúlt, amikor Sylvia és Jerry hozzálát, hogy begyűjtse az összes, hiperaktív gyereket és megfürdessék őket. Gary elmegy otthonról, a barátaival találkozni. Richard dob még néhány fadarabot a tűzre a kert végében, majd elugrik a garázsba pár üveg sörért. Az ablakon keresztül látom Richard apját, ahogy mesekönyvből olvas az emeletes ágyon fekvő gyerekeknek. Halk csörömpölés is hallatszik: Sylvia mosogat. A pislákoló lángok fölött összeakad a pillantásunk Bennel, és meg mernék esküdni rá, hogy ugyanaz jár a fejében: Hogy egyesek milyen szerencsések! Fájdalmas, nosztalgikus érzések hasítanak belém. Ez hiányzik nekem. De hogy hiányozhat, ha soha nem is volt az enyém igazán? Csak másodkézből kaptam, Megen keresztül. Mint majdnem minden mást is az életemben. Recseg-ropog a tűz. Richard megissza a sört, és a bokrok közé dobja az üveget.
– Kértek még? – kérdezi. Ben megrázza a fejét. – Inkább nem. Holnap sokat vezetünk. – Rám néz. Bólintok. – Szóval pontosan hova is mentek? – kérdezi Richard. Ben megint rám néz. Ugyanazt a kérdést teszi fel némán. Neki sem meséltem még el mindent. – Laughlinba, Nevadába. – Igen, ezt hallottam. – Richard odamegy a hűtőládához, kivesz magának még pár sört, Bennek és nekem pedig dob egy Dr Peppert. Valami összefacsarodik a mellkasomban: nevetségesen elérzékenyülök attól, hogy emlékszik rá, milyen üdítőt szeretek. – Talán inkább úgy kellett volna kérdeznem: miért éppen Laughlin? Nem válaszolok semmit. Ben sem. – Most mi van? Titok, vagy mi? Ben felém fordul. – A jelek szerint. – Várjunk csak, te sem tudod? – kérdezi Richard. – Én csak a kísérője vagyok – vág vissza Ben. Egy darabig felindultan néznek egymásra, aztán rám. Jerry imádkozik odabent a gyerekekkel, és hosszasan sorolják, hány emberre kérnek áldást. – Ez maradjon köztünk! – szólalok meg, és Benre, Richardra, majd magamra mutatok. – Ez egy szent kör – poénkodik Richard. – Vagy háromszög. A néma hármak. Türelmetlenül nézek rá, mire elkomorul és hallgatást fogad. – Emlékeztek, amikor odamentem hozzátok, és Harry megígérte, hogy segít a számítógépes dolgokban? – kérdezem. Richard bólint. – Egy jelszóval védett mappát találtunk Meg laptopján, és kiderült, hogy egy öngyilkosságot támogató csoport utasításai vannak benne. A csoport tagjai egymást segítik abban, hogy véget vessenek az életüknek. Mélyebben beleástam magam a témába, és találtam egy fórumot, ahová Meg is posztolgatott. Ott volt ez a fickó. Mint valami mentor. Bátorította őt. – Ez őrület! – szól közbe Richard. – Igen, az. – Nem hiszem el, hogy Meg besétált valakinek a hálójába. – Tudom – vágom rá, bár jóval kevesebb meggyőződéssel. Miután megismertem Bradfordot, már nem tartom annyira elképzelhetetlennek. – Szóval kiderült, ki ez az alak, és most találkozni fogok vele. – Mit fogsz csinálni? – hördül fel Ben. – Találkozom vele – ismétlem, ezúttal lagymatagabban. – Azt hittem, olyan emberekkel akarsz beszélgetni, akik tudnak valamit Meg haláláról, mint Seattleben! – kiáltja Ben. Olyan dühösen néz rám, mintha egy szerződést szegtem volna meg. Nagyot sóhajtok, hogy ne zaklatott hangon folytassam. – Azzal az emberrel fogok beszélni, aki okozta a halálát. – Ő okozta a saját halálát! – ellenkezik Richard. – Az öngyilkosság pont erről szól. Richarddal mérgesen nézünk egymásra. – Bradford vette rá – erősködöm. – Vagyis kitűnő ötlet találkozni vele! – tajtékzik Ben. – Tudtad, hogy őt keresem! – vágok vissza. – Nem, szart sem tudok, Cody, mert az utóbbi hetekben nem álltál velem szóba! – Hát, most beszélek veled. Az elmúlt hat hetet azzal töltöttem, hogy megpróbáltam kifüstölni ezt a pasast. – És azt hogy csináltad? – kérdezi Richard, akinek a tekintete ide-oda pingpongozik közöttünk. – Harry is segített, de főleg magamtól. Eljátszottam, hogy öngyilkosságra készülök. Tudjátok, én voltam az étvágygerjesztő egér. Ő az éhes kígyó.
– Bassza meg a rohadt élet, Cody! – kiabál Ben. – Megőrültél? – Úgy érted, mint Meg? Erre befogja a száját. – Hogy lehet ilyet csinálni? Kiadni magad öngyilkosjelöltnek? – kérdezi Richard. – Én eddig csak az ellenkezőjét láttam. Amikor öngyilkosjelölt adja ki magát normálisnak. Kitalálhatnék valami baromságot. Mondhatnám, hogy hazudtam, de én inkább az igazságot választom. – Megtaláltam magamban azt a részt, amelyik már belefáradt az életbe – mondom halkan. – Azt a részemet tettem ki a fórumra. – Lesütöm a szemem, nem bírom elviselni a felőlük áradó döbbenetet, dühöt vagy undort. – Akár úgy is fogalmazhatunk, hogy megőrültem. – Lopva Benre sandítok, de ő mereven a lángokat nézi. – Nem – nyögi ki Richard. – Mindenkivel előfordulhat. Mindenkinek van ilyen időszaka. Mindenki elképzeli. De tudod, miért mondja az apám azt, hogy az öngyilkosság bűn? – A hüvelykujjával a ház felé mutat, ahol Jerry most Sylviának segít befejezni a mosogatást. – Mert gyilkosság. Mert csak Isten döntheti el, hogy mikor kell elmenned. Mert ha az életből lopsz, Istentől lopsz. – Papagájhoz hasonlóan ismétlem a sok szörnyűséget, amit Megről összehordtak. Richard megrázza a fejét. – Nem. Mert megöli a reményt. Ez a bűn. Minden bűn, ami elpusztítja a reményt. Egy darabig rágódom a szavain. – Szóval mit akarsz ezzel elérni? Most, hogy megtaláltad ezt a fickót? – kérdezi Ben szokatlanul hivatalos hangnemben. – Felelnie kell, mit tudom én, mint cinkostársa vagy hasonló. – Akkor hívd a rendőrséget! – mondja Ben. – Ez nem ilyen egyszerű – vitatkozom. – Meg családjának elmondtad? – kérdezi. – Nem érted a lényeget! – Meget sajnos ez sem hozhatja vissza – szól közbe Richard. – Ezt tudod, ugye? Igen, hogyne tudnám. De nem is ez a célom, bár a pontos célom egyelőre előttem is homályos. Egyelőre csak annyit tudok, hogy sem a rendőrökhöz, sem Meg családjához nem mehetek. Egyedül kell végigcsinálnom. Valamit tennem kell. Megért. És magamért.
32. Másnap reggel arra ébredek, hogy a Zeller gyerekek nemzetközi koalíciója egyöntetű lelkesedéssel ugrik fel a heverőre. Felkelek, felöltözöm, és segítek Sylviának a konyhában édes ostyát készíteni. Közben a szemét dörzsölgetve Ben is kicsoszog. – Akarsz kávét az útra? – kérdezem. – Máris indultok? – hökken meg Sylvia. Szabadkozni kezdek, és arra hivatkozom, hogy már így is sokat lógtunk a nyakukon, de Sylvia bizonygatja, hogy nem okozunk gondot. – Amúgy is vasárnap van. – A mise mindig tízkor kezdődik – közli Richard, aki akkor lép a konyhába tisztának látszó farmerban és olyan pólóban, amelyen semmi utalás nincs drogokra. – Nehogy már ne maradjatok! A tiszteletes ki lesz akadva. Benre nézek, aki előző este óta nem szólt hozzám. Egy vállrándítással visszadobja a kérdést. Ránézek Richardra és Sylviára, és rájövök, hogy nem számít, hoztam-e ajándékot. Az számít, hogy elmegyek-e a misére. Lenézek a rövidre vágott nadrágomra és a pántos felsőmre. – Akkor át kell öltöznöm. – Nyugodtan, ha akarsz, de nem muszáj. A mi gyülekezetünk misére is hétköznapi ruhában jár – jelenti ki Sylvia. Együtt lépünk ki a házból fél tízkor, én Richarddal és Bennel ülök egy autóba, a család pedig a furgonban hajt el, lökhárítóján azzal a Coexist feliratú matricával, amelyben minden betű valamilyen világvallás szimbóluma. A templom előtt a Zeller gyerekeket különböző csoportokhoz irányítják, Sylvia és Jerry nekilát üdvözölni az érkezőket, mi pedig Richarddal besurranunk a templomba. Leülünk. A padok elég kopottak, és mintha halvány fáradtolajszaguk lenne. Ez az egyik legnyomasztóbb templom, ahol valaha jártam, márpedig az elmúlt évben rengeteg 204 templomban megfordultam. Előtte alig volt rá példa – Meg elsőáldozása és néhány éjféli mise kivételével. Szombatonként Tricia éjszakába nyúlóan dolgozott, ezért a vasárnapot a párnák imádatának szenteltük. Ezen a helyen a mise sem olyan, mint máshol. Nincs kórus, hanem egyik-másik hívő feláll a helyéről, énekel, gitározik vagy zongorázik. Bárki csatlakozhat. Vannak vallásos énekek, de másfajták is. Ben arcára őszinte öröm ül ki, amikor egy szakállas fickó elkezd játszani egy Kedvem volna hazamenni című, érzelmes számot. Előredől és megsúgja, hogy Charlie Richtől van, az egyik kedvenc előadójától. Ez az első normális mondat, amely elhagyta a száját az előző esti veszekedésünk óta. Békeajánlatnak veszem. – Gyönyörű – ismerem el. Jerry igyekszik távol maradni az eseménytől, inkább egy fiatalabb férfit tol az előtérbe, aki az ifjúsági lelkészséget vezeti. Aztán amikor véget ér az éneklés, zenélés és minden hirdetményt közzétettek, Jerry feláll a székből, ahol addig nyugodtan üldögélt, és halk, de tiszteletet parancsoló hangon beszélni kezd a szószékről.
– Pár héttel ezelőtt CeCe megbetegedett. Láz gyötörte, lassú és tompa lett… az a nagyon agresszív vírus volt, amit sokan elkaptak közülünk. – Mormogás és nyelvcsettintés hallatszik a gyülekezetből. – Aznap Pedro sem ment iskolába, ezért el kellett kísérnie minket az orvoshoz. CeCe utálja a rendelőket, hiszen annyiszor kellett orvoshoz járnia. Szorongott és sírt, és ahogy telt az idő, egyre rosszabbul viselte. Márpedig sokat vártunk. Eltelt egy óra. Aztán másfél. CeCe tovább sírt, végül hányt is. Főként rám. – Együtt érző nevetés hallatszik. – Még mindig nem tudom, hogy a vírus miatt sírt vagy azért, mert annyira rosszul viselte a rendelőt. Volt ott egy anyuka is a lányával, akit felzaklatott a dolog, ezért leszidott, hogy nincs jogom kitenni a többi gyereket ennek a látványnak. Bizonyos mértékig megértettem őt. Senki sem akarja, hogy a gyereke beteg legyen. Apaként azonban a fejembe szökött a vér. Fejben rengeteg nem túl keresztényi dolgot mondtam arról az anyáról, annak az anyának. Először is, pont azért mentünk a rendelőbe, mert CeCe beteg volt. Másrészt az ő viselkedése sem volt keresztényi, a legkevésbé sem. A nővérek annyira el voltak foglalva, hogy nem tudtak többet segíteni, csak törlőkendőket és fertőtlenítőszert hoztak. CeCe pedig nem hagyta abba a sírást. Végül sikerült rendbe szednem, és elaludt. Pedro talált egy keresztrejtvényt, én pedig a pár szabad percemet kihasználva felvettem egy magazint. Régi, kétéves magazin volt, hiszen egy orvosi rendelőben jártunk. Találomra kinyitottam egy cikknél, amely pont a megbocsátásról szólt, de nem vallási szempontból. Orvosi hetilap volt, és a cikk azt taglalta, milyen pozitív hatásokat gyakorol a megbocsátás az egészségi állapotunkra. Állítólag csökkenti a vérnyomást, enyhíti a szorongást és minimalizálja a depressziót. Akkor rájöttem, hogy azt a cikket fentről küldték nekem. Ahogy olvastam, eszembe jutott a Kolossébeliekhez írt levél 3:13-as szakasza: Viseljétek el egymást, és bocsássatok meg egymásnak, ha valakinek panasza volna valaki ellen: ahogyan az Úr is megbocsátott nektek, úgy tegyetek ti is. Ezért megbocsátottam mindenkinek abban a helyiségben. Az asszonynak, aki gorombán viselkedett velünk, a nővéreknek, amiért nem volt idejük segíteni, az orvosnak, aki megvárakoztatott minket, még CeCe-nek is a hisztizésért. Aztán megbocsátottam magamnak is. Amint ezt megtettem, máris kevésbé aggódtam CeCe-ért. Nyugodtnak, békésnek, szeretetteljesnek éreztem magam. Világossá vált előttem, miért akarja az Úr, hogy megbocsássunk egymásnak. Nemcsak azért, mert ez az út vezet egy jobb világba, hanem azért is, amit saját magunkban elérhetünk általa. A megbocsátás az Úr ajándéka számunkra. Krisztus megbocsátott nekünk. Megbocsátotta a bűneinket. Ez volt az ő ajándéka. Azzal, hogy számunkra is lehetővé tette a megbocsátást, hozzáférhetővé tette számunkra az isteni szeretetet. A cikk szerzőjének igaza volt. A megbocsátás csodaszer. Isten csodaszere. Jerry a Bibliából vett további idézetekkel folytatja, amelyek a megbocsátásról szólnak. Abban a pillanatban a megérzésnél is erősebb bizonyosság támad bennem. Előző este én feküdtem le elsőnek, Bent és Richardot a tűznél hagyva. Ők, ketten ki nem állhatják egymást, ezért azt hittem, gyorsan elvonulnak ők is aludni. De most, ahogy Richard apja tovább szónokol, összeáll a fejemben, ami történt. Beszélgettek. Ennyit a néma hármakról. Jerry folytatja a történetet: – Az orvosi vizsgálat után odamentem a bejárati pulthoz, rendezni a számlát. Megint összefutottam a mérges anyukával. Addigra minden dühöm elpárolgott. Nem éreztem kényszert, hogy viaskodjak vele. Egyszerűen eltűnt a harag. Csak annyit mondtam neki, hogy remélem, jobban érzi magát a kislánya. Felém fordította az arcát. Csak most vettem észre, milyen fáradt, mint általában a szülők. – Most már jobban lesz. Az orvos szerint szépen javul – felelte. Ránéztem a kislányra, és egy rövid, vörös, friss sebhelyet láttam az állán. Visszanéztem az anyára, és valami új érzést is felfedeztem az arcán: a nehezen múló gyötrelem jeleit. Meg akartam kérdezni, hogy mi történt, de Pedro és CeCe kifelé rángatott, és különben sem illett volna faggatózni. Éreztem, hogy neki is jót tenne, ha beszélhetne róla, mert azt mesélte, hogy pár héttel korábban rohannia kellett valahova, de a kislánya a virágokkal piszmogott a kertben, ezért megragadta a kezét, és a kislány, akit lenyűgözött a méhecskék tánca, nekicsapódott egy kapunak. Akkor vágta meg az állát. – Örökre ott marad a nyoma – mondta az anya kétségbeesetten. Ekkor értettem meg a haragját. Megértettem, kinek nem bocsátott meg. – Ott fog maradni, ha magában is megmarad – válaszoltam neki. Rám nézett, és én tudtam, hogy amit kérek tőle, amit az Úr kér tőlünk, amit én kérek minden jelenlévőtől, nem könnyű. Hagyni, hogy a sebeink
begyógyuljanak. Megbocsátani. A legnehezebb talán saját magunknak megbocsátani. De ha nem tesszük meg, elpazaroljuk Isten egyik legnagyobb ajándékát, amit az embernek adott: a megbocsátás csodáját. Amikor a szentbeszéd véget ér, Richard szinte vigyorogva néz rám. Büszkének látom. Büszke az apjára, saját magára, arra, hogy sikerült levezényelnie ezt a nyilvános szónoklatot. – Na, mi a véleményetek? Nem válaszolok. Csak gyorsan fölállok a padból. – Mi baj van? – kérdezi Ben. Az a baj, hogy Richard Zeller és az apja kurvára nem tudják, miről beszélnek. Nem tudják, milyen úgy felébredni reggel, hogy az egyetlen dolog, ami életben tart, az a harag. Ha azt is elveszik tőlem, nyílt seb leszek: nyers és tátongó. És akkor védtelenné válok. Miközben kimegyek az előtérbe, alig tudom visszatartani ingerült könnyeimet. Richard nem tágít mellőlem. – Mi van, eleged lett a tiszteletesből? – cukkol, de aggodalmat is látok a szemében. – Elmondtad neki. Megígérted, hogy nem fogod, mégis elmondtad. Hazudtál. – A reggelinél láttam ma először az apámat, amikor te is ott voltál! – Akkor honnan tudja? Hogy írhatott meg előre egy ilyen ide illő prédikációt? Richard visszanéz a szentélyre, ahol időközben újrakezdődött az éneklés. – A miheztartás végett, Cody, apám hetekig dolgozik egy prédikáció szövegén! Nem az ujjából szopja ezeket. Szintén a miheztartás végett, nem te vagy az egyetlen, aki cipel valamit a hátán és akinek van megbocsátanivalója, de ha úgy van, ahogy a tiszteletes mondja, és a magazin a megfelelő helyen nyílik ki… – Te beszívtál? – vágok közbe. Elneveti magát. – Semmit sem mondtam a tiszteletesnek az utazásodról. De ha tudni akarod az igazat, McCallistert én beszéltem le arról, hogy visszaforduljon. Tökösebb vagy nála, ami nem lep meg. – Befejeződik az éneklés. Richard a szószék felé int a fejével. – Gyere vissza. Mindjárt vége… Kérlek! Richardot követve visszamegyek a padunkhoz, mialatt Jerry áldást oszt a gyülekezetnek, megáldja a betegeket és a gyászolókat, a házasodni készülőket és a várandósokat. Végül ezt mondja: – És áldja meg az Úr Codyt és Bent, vezesse őket útjukon! Ne csak azt találják meg, amit keresnek, hanem azt is, amire szükségük van. – Újra Richardra nézek. Nem hiszem el neki, hogy semmit sem kotyogott ki az apjának. Most viszont sokkal kevésbé érzem fontosnak az árulást, még ha volt is ilyen, mint az áldást.
33. A templom előtt Ben odadobja nekem a kulcsokat, mintha tudná, hogy szükségem van a vezetésre. Twin Fallsnál lehajtunk az államközi autópályáról a 93-as főútra. Ben egyre többet ásít, lelecsukódik a szeme. Éjjel Richard és Gary szobájában aludt, a földön, és állítólag nem sokat pihent Richard horkolásától és Gary alvás közbeni motyogásától. – Miért nem alszol most egy kicsit? – kérdezem. Megcsóválja a fejét. – Megszegnénk a szabályt. – Milyen szabályt? – Az utazás egyik szabályát. Valakinek mindig ébren kell lennie a sofőrön kívül. – Annak csak úgy van értelme, ha többen utazunk, de mi ketten vagyunk, és te fáradt vagy. – Habozva néz rám. – Figyelj! – folytatom. – Alkossunk új szabályt! Tovább néz. Aztán beadja a derekát. Arcát az ablak felé fordítja, és elalszik. Három órán keresztül fel sem ébred. Van valami megnyugtató az alvó Ben látványában. Talán a napsütés, talán a képzeletem játszik velem, de mintha elhalványult volna a kék árnyalat a szeme alatt. Akkor ébred fel, amikor véget ér az autópálya és lehajtok egy benzinkúthoz tankolni. A kútnál egy nagy térkép fogad, amelyen vörös kör jelzi a pozíciónkat: a 93as főút és a 80-as államközi autópálya kereszteződése. Ha Laughlin felé akarunk haladni, a 80-as 210 utat kell tovább követnünk kelet felé, amíg el nem érjük a 15-ös államközit Salt Lake Citynél. De ha nyugatnak fordulnánk, egyenesen Kaliforniába vinne minket az út, a Tahoe-tó melletti hegyekhez. Miután Harry elküldte a címet SMS-ben, órákig le sem tudtam venni a szemem a tóról. Bár nem közvetlenül a tó partján lakik, de a város közel van hozzá. A képeken olyan szép volt a táj, olyan tiszta és kék a víz. – Milyen messze van innen a kaliforniai Truckee? – kérdezem a pult mögött álló pasit. A fickó vállat von. Viszont egy „Peterbilt” feliratú baseballsapkát viselő kamionos tudja, hogy majdnem ötszáz kilométerre van. – És azt tudja, hogy milyen messze van Truckee a nevadai Laughlintól? Mekkora kitérő? A kamionos a szakállát vakarja. – Úgy ötszáz kilométert kell számolni az odavezető útra. Laughlin nyolc-kilencszáz kilométerre van Truckeetól, innen meg nyolcszáz kilométerre. Akármerre indultok, jó hosszú az út. Megköszönöm a kamionosnak, veszek benzint negyven dollárért, hozzá egy Kalifornia-térképet, két burritót és egy liter Dr Peppert. Aztán visszamegyek az autóhoz, ahol Ben éppen a napszemüvegét próbálja előkeríteni. – Mit gondolsz, sikerül estig eljutnunk Laughlinba? – kérdezi. – Majd nyomjuk a gázt. Amúgy is későn indultunk, ezért esélytelen, hogy éjfél előtt odaérjünk – mondom, és elkezdem tölteni a benzint. Ben kiszáll a kocsiból, és hozzálát lemosni az ablakokat nedves szivaccsal. – Miért ne sikerülhetne? Bepótoltam az alvást. Meddig voltam kiütve? – Kábé négyszáz kilométert tettünk meg közben. – Akkor még odaérhetünk este. Majd én vezetek.
Elengedem a kart, leáll a pumpa. – Mi van? – kérdezi Ben. Most veszi észre a másik kezemben tartott Kalifornia-térképet. – Meggondoltad magad? Megrázom a fejem. Nem gondoltam meg magam. Eddig. Muszáj megtennem. Muszáj átlátnom. De olyan közel vagyunk. Mármint nem annyira közel, ötszáz kilométerre. Lehet, hogy nem is stimmel a cím vagy nem ez a jelenlegi. Harry azt írta, sokszor költözött. De ennél közelebb soha életemben nem voltam hozzá. – Mikorra kell visszaérned? – kérdezem. Ben levakar egy molylepkét a szélvédőről, majd megvonja a vállát. – Lehet, hogy tennünk kéne egy kis kitérőt – mondom. – Kitérőt? Hova? – Truckeeba. Kaliforniában van, Reno környékén. – Mi van Truckeeban? Ha van ember, aki megérti, akkor Ben az. – Az apám.
34. Tízkor már felfelé kapaszkodunk Sierra Nevada. hegyein, lassan haladó lakókocsik és óriás motorcsónakokat hordozó kisteherautók közé ragadva. Ben hat órája vezet egyhuzamban. Megint tankolni kéne, és talán szállást is kellene keresnünk, de legszívesebben továbbhajtanék, hogy minél hamarabb odaérjünk. – Szerintem pedig most már legfőbb ideje megállnunk – közli Ben. – Még nem értünk oda! – Truckee a Tahoe-tó közelében fekszik. Nyár van. Mindenhol telt ház lesz. Renóban sokkal több esélyünk lenne. Ha kaszinóhotelt választunk, olcsón megúszhatjuk. – Ja, persze. – Előző éjjel nem kellett a szállással vesződnünk. Reno belvárosa közönséges, csiricsáré. Miközben áthajtunk a központon, ahol a rengeteg kaszinó divatjamúlt – talán Tricia fiatalkorában divatos – együttesek koncertjeit hirdeti, egyre jobban lehangolódunk. Lepukkant motelek hirdetik a játékgépeiket és a három dollár kilencvenkilenc centes steakreggelijüket. Kiválasztjuk az egyik silány motelt. – Mennyi egy szoba? – kérdezi Ben. A pult mögött álló ápolatlan ürge Mr. Purdue-re emlékeztet. – Hatvan dollár. Tizenegyig el kell hagyni a szobát. – Adok nyolcvan dolcsit két szobáért, és kilencig elhagyjuk őket. – Lerakom a húszasokat a pultra. A fickó a mellemet kezdi bámulni. Ben összeráncolja a homlokát. A pasas pókszerű kezével megmarkolja a húszasokat, és odacsúsztat nekünk két kulcsot. Ben előveszi a pénztárcáját, és gyűjtögetni kezdi nekem az aprót, de én elhessegetem a kezét. – Én állom. Némán sétálunk vissza a Jettához, amelynek motorja még mindig kattog a hosszú úttól. Holnap még többet kell kibírnia. Felveszem a táskámat, és a szobám felé mutatok, amely pont az épület ellentétes oldalán van, mint Bené. – Itt találkozunk a kocsinál, kilenckor. – Holnap hétfő van – emlékeztet Ben. – Hamarabb kéne indulnunk. Hátha dolgozni megy. Gondolom, nem akarod elvesztegetni a napot. Erre nem is gondoltam. Teljesen elveszítettem az időérzékemet. Már két napja úton vagyunk. – Nyolckor? – kérdezem. – Hétkor. Truckee fél órára van innen. – Oké. Akkor hétkor. Állunk még egy darabig, és nézünk egymásra. Mögöttünk egy kisteherautó gördül be csikorgó kerekekkel a parkolóba. – Jó éjt, Cody! – köszön el Ben. – Jó éjt!
A szobába érve kedvem támad egy fürdőhöz, de amikor meglátom a kopott kádat, körben a különféle bőrfoszlányok lerakódásával, inkább csak lezuhanyozom a gyenge vízsugár alatt. Kiszállok, papírtörlővel megtörlöm magam, és körülnézek a helyiségben. A halál a végső beavatás, és szent rítus lehet. Néha azért, hogy még személyesebbé tegyük, jobb névtelenségben maradni. Többek között ez is le volt írva Meg jelszóval védett mappájában. Vajon Bradford a saját kezével írta? Illik hozzá, könnyen elképzelhető, hogy ő találta ki. Körülnézek. Meg pont egy ilyen helyet választhatott ki magának. Elképzelem az egészet. Bezárom az ajtót, kirakom a „NE ZAVARJ” feliratot, és az asztalra teszem az üzenetet a szobalánynak szánt borravalóval együtt. Bemegyek a fürdőszobába, összekeverem az anyagokat, és bekapcsolom a szagelszívót, hogy ne keltsem fel más vendégek figyelmét a szagokkal. Leülök az ágyra. Elképzelem, ahogy Meg a méreg hatását várja. Lefeküdt azonnal, vagy várta, hogy bizseregni kezdjenek a végtagjai? Hányt? Rémült volt? Megkönnyebbült? Eljött az a pillanat, amikor ráébredt, hogy nincs visszaút? Lefekszem a szúrós ágytakaróra, és megpróbálom elképzelni Meg utolsó perceit. A maró érzést, a bizsergést, a bénultságot. Hallom Bradford biztató suttogását: Egyedül születünk, egyedül halunk meg. Fekete foltok úsznak a szemem előtt, szinte érzem, ahogy megtörténik. Tényleg megtörténik. De én nem akarom! Gyorsan felülök az ágyon. A szívemre teszem a kezem, ám nem hajlandó gyorsabban verni, mintha direkt ellenszegülne nekem. Nem történik meg – mondom magamnak. – Nem vetted be a mérget. Nem vennéd be a mérget. Remegő kézzel nyúlok a telefonomért. Ben azonnal felveszi. – Jól vagy? – kérdezi. Amint meghallom a hangját, megkönnyebbülök. Ha nem is vagyok jól, jobban érzem magam. Alábbhagy a pánik. Nem Meg vagyok, aki el akarja érni a buszt, fejében egy névtelen alak suttogásával. Élek. És nem vagyok egyedül. – Jól vagy? – ismétli Ben. Igazi hang. Szilárd. Ha szükségem lenne rá, hogy ott legyen mellettem, átjönne. – Jól vagyok – mondom. Ben nem szól többet, én pedig csak fogom a telefont, és hallgatom a létezése hangjait. Megnyugtat a jelenléte, a légzése neszezése. Egy darabig így maradunk, amíg le nem csillapodom annyira, hogy el tudjak aludni.
35. Hétkor találkozom Bennel a kocsinál, egy doboz fánkkal és két kávéval. – Mik vagyunk mi, rendőrök? – kérdezi. – Ja, valami olyasmi. Megfigyelésen. Egy darab papírt emel fel. – Már tankoltam. És útbaigazítást is kértem az apukád házához Truckeeban. Az apukám. Az apukám háza. Ismeretlen fogalom. Mintha a Holdra indulnánk. – Kösz. Felém nyújtja a papírt, én pedig egy darabig tétovázom. Harry azt mondta, apám legalább hat különböző helyen lakott az elmúlt tíz évben. Rossz érzésem támad ettől, bár magam sem tudom, hogy mitől félek jobban: hogy nem találom meg vagy hogy találok valamit. Elveszem a papírt. – Akarsz vezetni? – kérdezi Ben. Megcsóválom a fejem. Túl ideges vagyok. Ben is érzékelheti az idegességemet, mert amikor kiérünk az útra, összevissza kezd locsogni arról, milyen volt Bendben, a snowboardozók Mekkájában felnőni úgy, hogy soha nem volt pénze feljutni a lejtőkre, ezért a fiútestvéreivel mindenféle ökörségeket találtak ki, például átfestették a gördeszkáikat, és azon csúsztak le a havas hegyoldalon. – A bátyám, Jamie mindkét könyökét eltörte egyszerre. – Jaj! – Bend nagyon hasonlít Truckeehoz. Mitugrász paraszt hippik laknak ott is. – Bólintok. – Tessék. Lejöttünk az autópályáról. Mondd, hogy merre! Pár perccel később düledező, vörös fából épült ház előtt állunk meg. Az elülső udvar tele van szeméttel, köztük egy rozsdás fűnyíróval, egy csomó műanyag gyerekjátékkal és egy kibelezett kanapéval. – Ez az övé? – Ezt a címet kaptam Harrytől. – Be akarsz menni? A mocskos előkertre nézek. Nem ilyennek képzeltem a rendes embert rendes házzal és rendes családdal. Lehet, hogy Harry elavult adatokat küldött. – De várhatunk is – folytatja Ben. – Hátha kijön valaki. Igen. Így. Bólintok. Az út túloldalán állítjuk le a kocsit. Ben megissza a kávéját, és megeszik hat fánkot egymás után. Figyelem, ahogy a ház ébredezik. Lámpák gyúlnak. Redőnyöket húznak fel. Végül egy óra múlva kinyílik a bejárati ajtó, és egy lány lép ki. Fiatalabb nálam, úgy tizennégy éves lehet, és mogorva arccal, vonakodva kezdi el felszedegetni a kertben összegyűjtött limlomot. Kicsivel később megint kinyílik az ajtó, és egy kisgyerek totyog ki, pólóban és pelenkában. A lány felkapja a gyereket. Zavartan nézem őket. Ez az ő lánya lehet? A kisbaba is az övé? Vagy a lány gyereke? Vagy mégis eltévesztettük a házat? – Akarod, hogy odamenjek az ajtóhoz? – kérdezi Ben. – Mint mi? – Mit tudom én. Utazó ügynök. – És mit árulsz? – Tökmindegy. Kábeltévécsomagokat. Kozmetikumokat. Istent.
– Elegánsabb ruhában kellene a Mindenhatóval házalnod. Miközben a következő lépésen tanakodunk, valami halk robajlás közeledik, és végül nagy, jellegzetes robbanás teszi egyértelművé, hogy egy Harley-Davidson érkezett. Megáll mellettünk, mi pedig lejjebb húzódunk az ülésen. A motor megint elindul, és rákanyarodik a ház felhajtójára, ahol néhányszor felpörgeti a motort, a kisbaba legnagyobb rémületére. A lány megint felkapja a gyereket, és rákiabál a jövevényre. A motoros leállítja a zajos járművet és leveszi a bukósisakját. Egy férfi. A hátát fordítja felénk, ezért nem látom, de feltűnik a lány arcán tükröződő gyűlölet. Kicsapódik a bejárati ajtó, rövid, fekete hajú nő jön ki rajta, egyik kezében cigarettával, másikban csőrös pohárral. Elnyomja a cigit, felveszi a gyereket, és veszekedni kezd a motorossal. Úgy nézem az egészet, mintha moziban ülnék. A motoros és a nő tovább marakodik. A nő átadja a férfinak a gyereket, aki visítani kezd és azonnal a lány kezébe kerül át. A nő mond valamit, aztán rácsap a chopper ülésére. A férfi elfordul és felém néz, de nem látom jelét, hogy észrevett volna. Én viszont látom őt. Látom a haját, amely ugyanolyan gesztenyebarna, mint az enyém, a mandulavágású, mogyoróbarna szemét és az olíva árnyalatú bőrét, amelyek szintén az enyémekre hasonlítanak. Pont, mint én. Újabb ordítozás. A kamaszlány leteszi a kisgyereket és bőgve elrohan. A kisbaba is újra elpityeredik. A nő a karjába veszi, beviszi a házba, és becsapja maga mögött az ajtót. Kicsivel később a férfi is követi, nagy durranással lezárva a garázsajtót. Ben rám néz. Aztán vissza a házra. Utána vissza rám. Megrázza a fejét. – Mi van? – kérdezem. – Furcsa. – Mi? Megint a házra néz, és újra rám. – Hasonlítasz rá, de akár az én apám is lehetne. – Nem mondok semmit. – Jól vagy? – kérdezi rövid csend után. Bólintok. – Be akarsz menni? Vagy jöjjünk vissza később, amikor lehiggadtak? Kiskoromban üzletemberként, pilótaként, fogorvosként vagy valami hasonlóként szerettem elképzelni az apámat, nem éppen átlagos emberként. De látom, hogy nem különbözik senkitől. Pont olyan, amilyennek sejtettem. Nem is szabadna meglepődnöm. Tricia mindig úgy hívta: a spermadonor. Biztos csak egy éjszakára feküdtek össze, és én lettem a váratlan következmény. Nincs semmi, mesébe illő oka annak, hogy soha nem keresett, soha nem válaszolt az e-mailjeimre és egyetlen, nyavalyás születésnapi lapot sem küldött. Szerintem azt sem tudja, mikor van a születésnapom. Honnan tudná? Az azt mutatná, hogy számít neki a létezésem. – Menjünk! – mondom Bennek. – Biztos? Itt van az orrod előtt. – Menjünk! – csattanok fel. Erre már Ben sem szól semmit. Megfordul, és elhajtunk.
36. Mire visszatérünk az autópályára, úgy érzem, mintha kiszívták volna belőlem az eddigi Codyt. Ben időnként aggódva néz rám, de kerülöm a tekintetét. Kerülöm őt is. Párnává gyűröm a pulóveremet az ablak tövében, és lassan álomba merülök. Amikor pár órával később felébredek, Sierra Nevada hűvös hegyvidéki levegőjét már felváltotta a nevadai sivatag forró levegője. Akár el is felejthetném a kis kitérőnket. Elkábít a hőség, fémes ízt érzek a számban, és valami maradványt törlök le az ajkaimról, talán a lecsurgó nyálam száradt rá. Ben továbbra is figyel, és bár én szerettem őt nézni alvás közben, a fordított helyzetben kiszolgáltatottnak érzem magam. – Hol a pokolban vagyunk? – kérdezem. – Szó szerint a semmi közepén. Nemrég áthaladtunk egy Hawthorne nevű helyen, de azon kívül semmi. Egyetlen kocsit sem láttam az úton. De ebben is van valami jó, legalább lehet repeszteni, mint az őrült. Ránézek a műszerfalra. Ben száznegyvenöttel megy. Az üres, egyenes út a végtelenbe húzódik előttünk, tele délibábokkal, kicsi, nem létező víz-oázisokkal. Amint odaérünk egyhez, eltűnik, és egy újabb jelenik meg a horizonton. – Ezzel a tempóval ötre Vegasban lehetünk, hétre pedig Laughlinban – közli Ben. – Aha. – Jól vagy? – Miért kérdezed ezt mindig? – Megfogom a langyossá vált Dr Pepper palackot. – Fúj, ez undorító. – Rikolts, ha látsz egy 7-Elevent! – Kicsit duzzogó hangon vágja ezt rá, de miután felém fordítja a fejét, ellágyulnak a vonásai. Kinyitja a száját, hogy mondjon még valamit, aztán inkább meggondolja magát, és hallgat. Sóhajtok. – Mi van? – Nem miattad van. Miatta. Még mindig valahogy meztelennek érzem magam mellette. Kifakadok. – Ezt szoktad mondani a csajoknak is, amikor dobod őket? „Nem miattad van. Miattam.” Ben felém fordul, aztán előre, az út felé. – Mondhatnám, ha eljutnánk arra a pontra – mondja ridegen. – De én az apádra értettem. Nem felelek. Nem akarok az apámról beszélni vagy akárki legyen is az, akit láttunk. – Egy geciláda – folytatja. – És ennek kurvára semmi köze hozzád. Még mindig nem mondok semmit. – Úgy értem, lehet, hogy nem tudom, mi zajlik le benned, de anyám mindig ezt mondta az apámról. Hogy nem miattam van. Az ő hibája. És én soha nem hittem neki. Mindig azt hittem, jól szórakozik rajtam. Hiszen ki másnak a hibája lett volna? Most viszont, hogy láttam azt a seggfejet, talán át kéne gondolnom az egészet. – Mire célzol ezzel? – kérdezem. Ben pillantása az úthoz tapad, mintha nagyon erősen koncentrálna a sík, egyenes aszfaltra. – Ha az apád egy seggfej, aki összevissza használja a nőket – és ezzel nem a te létezésed fontosságát kérdőjelezem meg –, az nem attól van, mert te valami rosszat csináltál. Ő csinált rosszat. – Hadarva beszél.
Aztán hozzáteszi: – Lehet, hogy egyáltalán nem tartozik rám, de ezt már… mit tudom én… négyszázhatvan kilométerrel ezelőtt is el akartam mondani. Ránézek Benre, és megint elcsodálkozom azon, hogyan érezhetjük ilyen gyakran ugyanazt, miközben annyira különbözőek vagyunk. – Te azt hitted, hogy a te hibád volt, ami apáddal történt? – kérdezem. Ben nem szól semmit, csak bólint. – Miért? Sóhajt. – Érzékeny gyerek voltam. Sírós, picsogós. Folyton az anyámhoz rohangáltam. Apám utálta ezt. Kiabált velem, hogy legyek keményebb. Megpróbáltam. Férfivá akartam válni. Olyanná, mint ő. – Eltorzul az arca. – De ő még mindig nem bírt látni sem. Fogalmam sincs, mit mondhatnék. Csak annyit tudok kinyögni, hogy sajnálom. Egy pillanatra elengedi a kormányt, és felemeli a kezét, mintha azt kérdezné: Mit tehet az ember? Nehéz legyűrnöm a késztetést, hogy megérintsem az arcát. El sem tudom képzelni, milyen lehetett egy fiúnak olyan apa mellett felnőni, akinek ilyen elképzelése van a férfiasságról. Aztán az egész életét azzal tölteni, hogy megpróbálja felülmúlni, ugyanakkor menekül is előle. Tricia jut eszembe. Hogy mennyit volt távol és hogy ugrált egyik három hónapos viszonyból a másikba. Hogy mennyire ellenezte az apámmal való kapcsolatfelvételt. Hogy valójában le is mondott az anyaságról, és hagyta, hogy Garciáék neveljenek fel engem. Mindig is megvetettem ezért, de most először jut eszembe, hogy talán hálásnak kéne lennem. ♦ Vegas körül megsűrűsödik a forgalom, és hirtelen egy óriási városban találjuk magunkat, ahol minden megtévesztő és szokatlan, aztán egy órával később visszatérünk a senki földjére, és végül egy újabb óra eltelte után megérkezünk Laughlinba. Laughlin olyan, mint egy bizarr hibrid: részben isten háta mögötti, sivatagi porfészek, részben viszont modern város, mivel a Colorado folyó partjain felhőkarcoló-szállodák nőnek ki a földből. Keresztülmegyünk a belváros egyik lehangoló részén, és eljutunk egy szerényebb, motelkaszinókkal teli negyedbe. Végül a Wagon Wheel Sleep 'n' Slots nevű helynél állunk meg, ahol már negyvenöt dollárért kínálnak szállást. Bemegyünk, megrázzuk a csengőt, mire egy fonott hajú, kedves nő kerül elő, és megkérdezi, miben segíthet. – Van két szobájuk? – érdeklődik Ben. Gyorsabban fogy a készpénzünk, mint ahogy számítottam. Visszagondolok az előző esti motelszobára és a pánikrohamomra, amelynek Ben megnyugtató hangja vetett véget. Eszembe jut, mit mondott a kocsiban. – Egy szoba két ággyal – helyesbítek. Kifizetem a szobát, aztán kipakolunk az autóból. Tiszta és rendes volt, amikor elindultunk, most pedig tele van a hosszú út törmelékeivel. Megpróbálom legalább részben kitakarítani, ameddig Ben felviszi a táskáinkat a szobába. Amikor felérek, éppen valamilyen papírokat olvas. – Csak hozatni lehet kaját. Menjünk el valahova, és hozzunk? Vagy rendeljünk pizzát? Eszembe jut a pár hónappal korábbi délutánunk: a burrito, a tévé, a kanapé. – Rendeljünk pizzát. – Pepperóni? Kolbász? Mindkettő? Nevetek. – Egyik vagy másik. Ben leadja a rendelést, és fél órával később pizzák, fokhagymás pizzakenyerek, pepsis és Dr Pepperes dobozok jelennek meg. Mindent kirakunk egy törölközőre az egyik ágyon, és odaülünk mellé törökülésbe, mintha piknikeznénk. – Jézusom, milyen jó végre a kocsin kívül lenni! – sóhajtok. – Ja. Turné után is napokig szokott vibrálni az ember segge.
– Kár, hogy nincsenek rezgő ágyak ebben a motelben, akkor akár folytatódhatna is a varázslat. – Még nem is találkoztam olyannal motelben – közli Ben. – Nem, én sem. Tulajdonképpen nem sok motelben jártam. – Ami azt illeti, egy kezemen meg tudom számolni, hány szállodaféleségben fordultam meg eddig életemben. Tricia nem igazán szeret utazni. Legtöbbször Garciáékkal mentem valahova, de akkor is inkább kempingeztünk vagy rokonoknál aludtunk. – Szóval még az sem fordult elő, hogy egy szobában lakj egy fiúval – veti fel Ben, miközben látszólag aránytalanul nagy figyelmet szentel egy pizzaszelet ropogós szélének. – Nem. – Nem is osztoztál még senkivel egy szobán? – faggat tovább. – Mármint fiúval. – Különös módon szégyenlősnek látszik. – Még soha, semmin nem osztoztam fiúval. Ben felemeli a tekintetét a pizzaszeletről, és az enyémbe fúrja, mintha máskülönben nem tudná kifürkészni a mondatom jelentését. Állom a pillantását, és hagyom, hogy a szemem erősítse meg azt, amit bevallottam. Lágy, kék szeme elkerekedik a döbbenettől; egyre inkább a kinti, üres medencére hasonlít a motel udvarán. – Semmin? – Semmin. – Még… pizzán sem? – Jaj, dehogynem. Pizzát már ettem fiúkkal. De azon sem osztoztam. Nagy különbség! – Tényleg? – Bólintok. – És most mi van? – Mi van most? – Rám néz. – Minek néz ki? – kérdezem. Összegyűrődik a homloka, szinte örvénylik a zavarodottságtól, mintha már nem lenne biztos benne, hogy a pizzáról beszélünk. Lenéz a tészta maradványaira. – Úgy tűnik, te két szeletet ettél, én meg négyet, és te nem szereted annyira a pepperónit. Bólintok, és ránézek a zsíros pepperónikupacra, amit a pizza tetejéről piszkáltam le. – És mindez egy motelszobában történik, ahol ketten ülünk – folytatja. Ismét bólintok. Egy pillanatra eszembe jut a fogadalmam, amely szerint soha nem fogok egy fedél alatt aludni vele. Lehet, hogy ő is pont erre emlékszik vissza. Ma éjjel biztosan megszegem ezt a fogadalmat, bár lélekben már régen megtettem. Különben sem számít már. – Szóval mit jelent ez? – kérdezi. Próbál fesztelen hangon beszélni, de nagyon kíváncsinak látszik, és nagyon fiatalnak. – Azt jelenti, hogy veled osztozom rajta. – Ennyit vagyok hajlandó adni neki, habár az igazat megvallva, ez is nagyon soknak tűnik. Aztán felrémlik bennem valami, amit előző nap mondtam neki, amikor próbáltam rávenni, hogy aludjon a kocsiban. Alkossunk új szabályt. Talán ezt tesszük most is.
37. Másnap lesötétített szobában térek magamhoz, ahová a vakító délelőtti napsugarak csak csíkokban szivárognak be a redőnyön keresztül. Fél tízet mutat az óra. Éjfél körül ájultam el. Ben még édesdeden összegömbölyödve, a párnáját ölelve alszik a másik ágyon. Egy percet nyújtózásra szánok, engedem, hogy az izmaim megszabaduljanak a huszonnégy órás utazás görcseitől. – Helló! – szólal meg Ben álomtól nyúlós hangon. – Hány óra van? – Fél tíz. – Felkészültél a mai napra? A pizzásdoboz még mindig a fiókos szekrényen van. El sem tudom hinni, hogy előző este – egy másik motelszobában, olyasfélében, amilyet Bradford ajánlott volna, itt, az ő lakhelye közelében – kis időre megfeledkeztem róla, miért jöttem ide. De most már nem téveszthetem szem elől a célt. Nem kerülgethetem. Melegem van és fázom is egyszerre, kavarog a gyomrom. Nem vagyok kész. Soha nem leszek kész erre. – Készen állok – mondom. Ben sokáig néz rám, még azalatt is, amíg lehúzza a nikotintapaszát és felragaszt egy újat. – Nem muszáj megtenned. Akkor sincs semmi baj, ha most, rögtön visszafordulunk. Rendes tőle, hogy ezt mondja. De egy küldetést már félbehagytunk. Annak nem volt tétje. Ennek viszont van. Megrázom a fejem. Felvesz egy pólót. – Hogy tervezed a támadást? – Úgy gondoltam, hogy egész nap figyelnénk a házát, ahogy… – Nem fejezem be. Ben érti. – De azt mondtad, hogy egy kaszinóban dolgozik. Ők hol így vannak beosztva, hol úgy. Lehet, hogy éjszakai műszakban lesz. Erre nem is gondoltam. – Nem kizárt, hogy hosszú megfigyelés lesz. Ben megint a szemembe néz. – Hogy hívják a munkahelyét? – Continental. – Előző nap elmentünk mellette kocsival. A délutáni hőségben is megborzongtam a gondolattól, hogy ilyen közel járok hozzá. Ha ilyen erős hatást fejtett ki rám a számítógépen keresztül, amikor sok-sok kilométer és két álnév is elválasztott minket, mit fog velem tenni személyesen? Ben kinyit egy telefonkönyvet, és gyorsan átlapozza. – Mit csinálsz? – kérdezem, ám ő válasz helyett már nyomkodja is a számokat. Amikor valaki felveszi a telefont, tahó stílusban kezd beszélni. – Brad Smith cimborám ott dolgozik. Nem akarom buzerálni, de kizártam magam a házamból, és csak neki van pótkulcsa. Megmondaná, mikor fejezi be a melót, hogy tudjam, mikor találom otthon? Rövid szünet következik, várakoznia kell. Rám néz, és kacsint. Aztán újra beleszól a hang. – Ja, igen, persze! Tudja, mikor végez? Akkor beugrom hozzá azokért a rohadt kulcsokért. – Ismét hallgat. – Ötkor? Zsír. Addigra pont kész leszek. Kösz. Oké. Maga is. Ben leteszi a telefont. – Ötkor végez a műszakkal. – Ötkor – ismétlem. – Gondolom, egyenesen hazamegy. Vagyis ötkor vagy fél hatkor már otthon is lesz.
– Született nyomozó vagy! – dicsérem meg mosolyogva. Ben nem mosolyog vissza. Lefoglalja a feladat. – Azt mondom, menjünk oda hamarabb körbeszimatolni, aztán megteszed, amit akartál. – Amit akartam? Akartál tőle valamit, nem? – Persze hogy akartam valamit. – Az utazás hosszú óráit azzal töltöttem, hogy tökéletesítettem a fejemben a mondanivalómat. Mintha szerepet tanulnék. Egyszerű színjáték az egész. Eljátszom, hogy Meg vagyok. Eljátszom, hogy el akarom dobni az életemet. Eljátszom, hogy elég erős vagyok hozzá. – Oké, szóval van még… – Ben az órára pillant – …hat óránk. Bólintok. Hat óra. – Addig mit akarsz csinálni? Hányni. Elfutni. Elbújni. – Nem tudom. Mit lehet itt csinálni? – Üldögélhetnénk is a medence partján, de tegnap beledugtam a kezem, és meleg, mint a pisa. – Kár, hogy otthon hagytam a fürdőruhámat. – Vagy elmehetünk egy olyan étterembe, ahol egy dollár kilencvenkilenc centért annyit zabálhatsz, amennyit bírsz. – Gondolom, te sokáig bírnád. – Inkább egy jeges kávé kéne. Azért ölni tudnék. Száz fok van itt. Remélem, nem csak a sört szokták behűteni. Reggelizhetnénk egy kaszinóban, aztán kipróbálhatnánk a szerencsénket. – Éppen eleget kockáztatok ezzel az úttal. Különben sincs fölösleges pénzem. Jó lenne inkább kikapcsolódni. Például egy moziban, vagy ilyesmi. – Oké. Kaja és mozi. Mint egy randi. – Elhallgat, még el is pirul egy kicsit. – Mármint konkrétan nem randi, de hasonlít, érted. Igen, Ben – mondom. – Értem. ♦ Jeges kávét nem találunk, de találunk étkezdét, ahol Ben lehetetlen mennyiségű tojást fal fel szalonnával, kolbásszal és mindenféle más húskészítménnyel, mintha már előre készülne arra, hogy hazaérve folytatnia kell a vegán életmódot. Én csak egy édes ostya felét bírom legyűrni. Utána keresünk egy mozit, és megnézünk egy röhejes filmet emberré váló gépekről. A harmadik vagy negyedik része egy olyan sorozatnak, amelynek egyetlen korábbi darabját sem láttuk, de nem számít. Időnként felhördülünk a szörnyű forgatókönyvön, közös dobozból esszük a pattogatott kukoricát, és néhány percre megint sikerül elfeledkeznem arról, mire készülök ma. Mire véget ér a film, már majdnem három óra van. Visszamegyek a motelbe átöltözni. Magam sem tudom, miért, de elhoztam az egyik csinosabb ruhámat, egy blúz és szoknya együttest, amelyet Meg egyik búcsúztatásán viseltem. Bennel kifizetünk még egy éjszakát a Wagon Wheelben, miután úgy döntünk, hogy nem indulunk el este, majd csak másnap hajnalban, aztán észveszejtő tempóban robogunk haza, váltva egymást a volán mögött, olyan rock-and-roll-turné stílusban. A pultnál útba igazítanak minket Bradford lakásához. Nincs is messze a társasház, úgy nyolcszáz méterre. Menjünk gyalog – javaslom. Korán van, és nincs türelmem ülve várakozni, ezért végigsétálunk a poros utcákon, amíg el nem jutunk a naptól kifakult műmárvány épülethez. Kiszáradt fű veszi körül, és repedezett betonmedence van mellette. Korán jöttünk. Még csak most lett öt óra. – Nem lenne szabad itt ácsorognunk – mondom.
Visszamegyünk a pár háztömbbel arrébb lévő italboltig. – Mikor akarsz bemenni? – kérdezi Ben. – Fél hatkor kellene bemennem. – És nekem mikor? – Azt hiszem, ezzel egyedül kell megbirkóznom. Ben szeme összeszűkül. – Én meg nem így hiszem. – Rendes tőled, de egyedül kell beszélnem vele. – Szóval addig én a bokrok között bujkáljak? – Látszik az arcán, hogy nem örül túlzottan. – Bradford nagyon gyanakvó. Ha csak megsejti, hogy valaki elkísért, nem fog szóba állni velem. – Nem arról van szó, hogy ne félnék Bradfordtól. Félek. De muszáj egyedül maradnom vele. – Szeretném, ha itt várnál meg. – Itt? – kérdezi Ben hitetlenkedve. – Itt – válaszolom esedezve. – Szóval én csak sofőr voltam, igaz? – Tudod, hogy nem így van. – Akkor miért vagyok itt? Mert szükségem van rád. Ez az igazság. De ez legalább olyan rémisztő, mint az, ami az utca végén vár rám. Nem is vallom be Bennek. – Mert már te is belekeveredtél ebbe. Hátrahőköl. – Szóval mit jelentsen ez az egész? – kérdezi kemény, monoton és dühös hangon. Így beszélt akkor is, amikor eljött a pólójáért. – Ha így van, akkor nincs az az isten, hogy egyedül odaengedjelek ahhoz a rohadt, szemét állathoz! Meg halála már így is az én lelkemet nyomja. Nem foglak téged is a karjaiba lökni. – Nem fog megölni. – Miért ne ölne? Meget is megölte. Nem ezt hangoztattad annyira? – Igen, de nem úgy. Nem fog kést rántani és rám támadni, vagy ilyesmi. – Mégis honnan veszed ezt? Honnan tudod, hogy nincs otthon egy egész fegyverarzenálja? Honnan tudod, hogy ez az öngyilkosságra buzdítás nem valami elterelő hadművelet volt? Honnan tudod, hogy nem ásott már el tucatnyi holttestet a hátsó udvarban? Mert Bradford Smith másfajta fegyvert használ, és hagyja, hogy az áldozat végezze el helyette a piszkos munkát. – Csak tudom – felelem halkan. – Tisztázzuk, Cody: nem tudsz te szart se! Nem tudok szart se? Ránézek Benre, mintha azt mondanám: Mégis, ki a fasz vagy te? Tudom, honnan jöttél. Tudom, hol tartasz. Ugyanabban a mocsárban vergődünk, Ben McCallister. Dühös vagyok. De jól van ez így. Jobb dühösnek lenni, mint félni. – Várj meg itt! – Szó se lehet róla. Be akarsz sétálni a csapdába, mint a barátnőd? Még egyszer utoljára megkérlek: ne! Én mondom, ez a fickó nagyon veszélyes, és kibaszott hülye ötlet volt találkozni vele. Meget nem tudtam figyelmeztetni, de téged tudlak. Ez a különbség kettőnk között: én tanulok a hibáimból. – Ben, a kettőnk közötti különbségekből könyvet lehetne írni. – Magam sem értem, hogy fordulhat elő, hogy ugyanazok a szavak jólesnek és egyszerre hamisnak is hangzanak. Ben még egyszer a szemembe néz, megcsóválja a fejét, aztán elsétál. ♦ Nincs időm azon tépelődni, hogy Ben faképnél hagyott – amire egyébként mindvégig készültem valahol
lélekben. Csak én és Bradford. Ahogy lennie kell. Egy rideg, lélektelen lakónegyed „J” épületében lakik. Fehér ajtó. Redőnyök az ablakokon. Nem lehet belátni. A szomszéd épület egyik földszinti teraszán egy pár sörözik. Felém se néznek, de megnyugtató a tudat, hogy legalább ott vannak. Becsöngetek. A férfinak, aki ajtót nyit, fehér haja és szakálla van. Rövidnadrágot és XXL-es, Hawaii mintás inget visel, amely lelóg a hasáról. Egyik kezében nagy, csurig teletöltött, izzadó poharat tart, benne friss jégkockákkal. Azt sem tudom, megkönnyebbülök-e vagy csalódott leszek. Ez nem lehet ő. Inkább valami löttyedt Mikulásra hasonlít. Aztán megkérdezi: – Segíthetek? – És a hangja: lágy, puhatolózó, ismerős. Kis ideig nem tudok válaszolni. Aztán: – Bradford Smith-hez jöttem. Látok valamit – gyanút, taktikázást – átsuhanni az arcán. – Mit keresel itt? Mit keresek itt? Kitaláltam egy történetet, hogy beengedjen a lakásába. De hirtelen az egész elillant a fejemből, és semmi más nem jut eszembe, csak az igazság. Mindig ilyen hatást gyakorolt rám ez a fickó, akinek mindvégig hazudtam. – Magával van dolgom. Hunyorít. – Bocs, de ismerjük egymást? Olyan vadul és gyorsan kalapál a szívem, hogy meg mernék esküdni rá, a blúzomon keresztül is látszik a lüktetése. – A nevem Cody. – Szünetet tartok. – De talán többet mond az a név, hogy Megint. Nem válaszol. – Mondjam el megint? – Nem – vágja rá nyugodtan. – Megértettem. Neked nem szabadna itt lenned. Elkezdi becsukni az ajtót. Csak ez jár a fejemben: Megkértelek, hogy segíts meghalni, és te becsapod az ajtót az orrom előtt! Feldühödöm. Jó. Szükségem van rá. Kiékelem az ajtót a lábammal. – Ó nem, nem! Nagyon is itt kell lennem. Mert ismerek egy Meg Garcia nevű lányt. Maga talán Szentjánosbogárként ismeri. Tudta, hogy a valódi neve Meg volt? Hogy a legjobb barátját Codynak hívták? Hogy volt anyja? Apja? Öccse? – Lassan visszaszivárog a fejembe a hosszú úton megkomponált beszéd. Most, hogy felfedtem a lapjaimat, lélekben felkészülök rá, hogy újra rám csapja az ajtót, ám ő kilép a folyosóra. Az egyik szomszéd az udvaron a kukába hajít egy üres sörösüveget, amely csörömpölve törik szét. Bradford lebiggyesztett szájjal méri végig a pár tagjait. Aztán rám néz, és kinyitja maga mögött az ajtót. – Talán jobb lenne, ha bejönnél. Fél másodpercre Ben jut eszembe, a fegyverarzenál, az elásott testek. De aztán belépek. Spártai jellegű otthon, és tisztább, mint bármelyik lakás, amit takarítok – miután kitakarítottam őket. Remeg a lábam, és félek, hogy ha leülnék, látná, ahogy a térdeim összekoccannak, viszont ha állva maradok, esetleg össze fognak csuklani. Kiegyezem egy köztes megoldásban, és nekitámaszkodom a skótkockás kanapénak. – Ismerted? – kérdezi. Különös kifejezés ül az arcán. Nem vészjósló. Már-már kíváncsi. Ekkor jövök rá, hogy nem is ismeri a gyomorkavaró részleteket – de ismerni akarja őket. Nem mondok semmit. Nem adom meg neki ezt az örömöt. – Szóval megtette – állapítja meg. Most világosodott meg. Az idejövetelem árulta el, mi történt. Tehát mégis megadtam neki az örömöt.
– Maga miatt. Maga ölte meg. – Hogy ölhettem volna meg? – kérdezi. – Soha nem láttam. Mostanáig a nevét sem tudtam! – Lehet, hogy nem a saját kezével tette, de maga tette… Gyáva féreg! Mit is írt? „A bátorság ellentéte nem a gyávaság, hanem a beilleszkedés.” – Idézőjeleket mutatok a kezemmel. Ezt a részt is elterveztem. – Én meg azt mondom, maga a bátorság ellentéte! Nagyon merészen vágom hozzá a sértéseket. Semmi sem árulja el, milyen gyáva kukac vagyok igazából, mennyire kocsonyásan remeg a lábam. Megrándul a szája, mintha valami romlott ételt evett volna. Aztán összeszedi magát, és csaknem jóindulatú mosolyba megy át. Magas vinnyogást hallok a fülemben, miközben olyan helyeken is izzadni kezd a testem, ahol soha nem szokott. Bradford engem néz, és hüvelykujjával a többi ujját simogatja. Tiszta, szabályosan levágott körmei vannak; sokkal igényesebb a keze az enyémnél, amit már kikezdett a sok mosogató és vécé súrolása. – Elvesztetted a jobbik feledet – szólal meg. – Ezt írtad. Ő volt az. Meg. A „jobbik feled”. Próbálod újra megtalálni magad, hiszen kihagyott a döntésből. Megvan neki a telefonszámom. Végig megvolt. Amikor a fórumon keresztül leveleztünk, akkor is keresztüllátott rajtam. Egyszeriben kiszivárog belőlem az ostoba, könnyelmű terv, a bátorság, amellyel „el akartam kapni”, és az utolsó erő is elhagyja a lábamat. Leroskadok a kanapéra. – Bassza meg! – mondom, érezve, hogy minden tervem használhatatlanná vált. Bradford tovább beszél szinte már simogató hangján. – Kivéve persze, ha nem gondolod komolyan, hogy ő volt a jobbik feled. Talán egyszerűen csak a másik feled volt. – Belekortyol az italába. – Néha találkozunk emberekkel, akikkel szimbiózisba kerülünk, mintha egy és ugyanaz a személy volnánk, közös tudattal, közös sorssal. Úgy beszél hozzám, ahogy korábban a fórumon tette. Körülírja a dolgokat, ezért csak utólag lehet megérteni a mondanivalóját. – Azt mondja, hogy úgy akarok meghalni, mint Meg? – Én csak ismétlem a szavaidat. – Nem! Maga adja a szavakat a számba! Maga akarja, hogy meghaljak. Ahogy Meg halálát is maga akarta. – Hogy akarhattam volna Meg halálát? – kérdezi, és most ő mutat idézőjeleket. – Nézzük csak: megmondta neki, hogyan juthat méreghez. Hogyan írjon búcsúlevelet. Hogyan titkolja el a családja elől. Hogyan értesítse a rendőrséget. Hogyan semmisítse meg az árulkodó nyomokat. Maga mondta neki, hogy ne szedje be az antidepresszánst. Maga mondta, hogy ne folytassa az életét. – Egyiket sem mondtam neki. – De! Mindegyiket maga mondta! És nekem is! A férfi rám néz. – Cody!… Codynak hívnak, igaz? Mit mondtam pontosan? Kavargó aggyal próbálom felidézni a részleteket, de semmi sem jut eszembe, csak néhány ostoba idézet. – Igen, kezd rémleni… Te voltál a bolygó, amelynek kialudt a napja? – kérdezi Bradford. – Igen. Ezt én írtam. Leül és kényelmesen elhelyezkedik, mintha a kedvenc filmjét készülne megnézni. – Érdekesnek találtam ezt a megfogalmazást. Akar valaki úgy élni, hogy kihunyt a nap fénye? De tudod te igazából, hogy mi lenne, ha kialudna a nap fénye, Cody? – Nem. – A válasz cincogva szakad ki belőlem, mint egy kisegérből. – Egy hét elteltével a Földön a hőmérséklet mínusz húsz fok alá esne. Egy év leforgása alatt lezuhanna mínusz hetvenhárom Celsius-fokra. Jégtakaró borítaná az óceánokat. Mondani sem kell, hogy elpusztulna a földeken a termés. Kihalnának az állatok. Azok az emberek, akik még nem fagytak meg, éhen halnának. Nap nélküli bolygónak nevezted magad, ugye? Azt már tekinthetjük élettelen bolygónak. Még akkor is, ha
a kipusztulása folyamatban van. Nap nélküli bolygó vagyok. Már hideg és élettelen vagyok. Ezt mondja Bradford. Egyszerűen csak hivatalossá kéne tenni. De akkor mi ez a melegség, amely a gerincem mentén felfelé áramlik, mint az elektromosság? Forróság. A hideg ellentéte. Az élettelen ellentéte. Kattan egyet az ajtó. Egy gyerek – pattanásos, hátizsákos, morcos arcú – sétál be. Az első gondolatom az, hogy Bradford idecsábítja az embereket, és a fiú is Minden_BS egyik áldozata lehet. Csakhogy most én is itt vagyok, és megmenthetem. Még nem késő. Ekkor Bradford felcsattan. – Mit keresel te itt? – Anya azt mondja, megint eltévesztetted a napokat. Teljesen kikészült – közli a gyerek. Amikor észrevesz, kérdőn néz rám. – Menj a szobádba, mindjárt megbeszéljük! – szól rá Bradford zordan. – Használhatom a számítógépedet? Bradford röviden bólint. A gyerek eltűnik egy folyosón. Ahogy utána bámulok, feltűnik, milyen szürke ez a hely. A nappali közepén lévő faasztal, közepén a szalvétakupaccal. A falon lógó semmitmondó, egyforma képek. Az itt-ott kicsorbult könyvszekrény, amelyen nem filozófiai kötetek sorakoznak, hanem szupermarketek katalógusai, amilyeneket Tricia munkahelyén, a társalgóban is lehetett nézegetni. Egyetlen, vastag könyvet látok, a Bartlett Közismert Idézetei című gyűjteményt, amely az oldalára van fektetve, így rögtön feltűnik benne a rengeteg beletűzött, öntapadós cetli. Abból szedi az idézeteit? Hallom a számítógép indító dallamát, és mintha szikra pattanna az agyamban. Gyatra társasház, szar állás, lehangoló város. Bradford élete sokban hasonlít az enyémre. Leszámítva azt, hogy ő minden este bekapcsolja a számítógépet és Istent játszik. – Jobb lenne, ha most elmennél – közli Bradford. Nyoma sincs a higgadt, gúnyos hangnemnek. Ismét fagyos lett a hangja, mint amikor telefonon beszéltünk és valaki rányitott. A folyosó túlsó végéből a fia – aki tizenhárom-tizennégy éves lehet, vagyis nem sokkal fiatalabb nálam – kikiált, hogy éhes, és szendvicset enne. Bradford feszült hangon ígéri meg neki a pulykamelles, svájci sajtos szendvicset. Rám néz: – Most menj el! – nyomatékosítja. – Mit csinálna, ha valaki azt tenné a fiával, amit maga tett Meggel? – kérdezem. Egy pillanatra elképzelem. A pulykamelles szendvicset evő fiút holtan. Bradfordot mély gyászban, amilyenben Garciáék voltak. Bradford feláll, és látom, hogy körbeért neki a forgatókönyv, amelyet éppen most találtam ki. Elindul felém, és a nyakán kidülled egy ér. Meg kéne ijednem. De nem félek. Mert én nem akarom, hogy a fia meghaljon. Azzal nem lehetne kiegyenlíteni a helyzetet. Csak eggyel több halott gyerek lenne a világon. Valamiért ez az a gondolat, amely erőt ad ahhoz, hogy felálljak, elmenjek mellette és elhagyjam a lakást. ♦ Tartom magam, amíg kimegyek az ajtón, végigsétálok a kavicsos ösvényen és elhagyom a söröző szomszédokat, akik közben klasszikus rockot kezdtek bömböltetni. Egészen addig jól vagyok, amíg vissza nem nézek a lakótömbre és el nem képzelem a férfit, aki Meg halálát okozta – azt a szörnyeteget, azt az apát –, ahogy pulykamelles szendvicset készít a fiának. Ekkor robban ki belőlem a sírás, nagyon mélyről, mintha már napok, hetek, hónapok vagy talán még hosszabb idő óta erjedt volna bennem. Képtelen vagyok visszatartani, és nem lehetek a közelében, amikor legyűr. Ez a legnagyobb veszély. Ezért futni kezdek. Rohanok a poros utcákon, felkavarva a lépteimmel a homokot, amely az orromba kerül. Valaki
közeledik felém. Először délibábnak hiszem; olyan sokat láttam mostanában. Csakhogy ő nem tűnik el, amikor közelebb érek. Sőt, amikor meglátja, hogy sírok, ő is futni kezd felém. – Mi történt? – kérdezgeti újra meg újra. Nemcsak az aggodalomtól, hanem a félelemtől is csillog a szeme. – Bántott? Még ha ki is bírnék nyögni egy szót is, akkor sem tudom, mit mondhatnék. Bradford szörnyeteg és ember. Ő ölte meg Meget, és Meg ölte meg magát. Megtaláltam Minden_BS-t, de nem találtam semmit. Fulladozom a homoktól, a portól, a váladéktól és a szomorúságtól. Ben csak azt kérdezgeti, hogy bántotte, én pedig megnyugtatom, hogy nem. Nem bántott, nem nyúlt hozzám, semmi ilyesmit nem tett. Végül egy furcsa mondat kívánkozik ki belőlem: – Van egy fia. Próbálnám megmagyarázni. Van egy kamasz fia. Egy fiú, akit óvott és szeretett még azalatt is, hogy rávette Meget az öngyilkosságra és velem is megkísérelte ugyanezt. De nem jönnek a szavak. Ben velem volt előző nap Truckeeban. Talán ezért érti meg. Vagy talán ezért értettük meg mindig egymást szavak nélkül is. – Basszus, Cody! – jajdul fel. Automatikusan széttárja a karját, mintha szokása lenne ölelkezni. Közelebb lépek, mintha szokásom lenne odabújni valakihez. Ben átölel, én pedig elsírom magam. Sírok Megért, akit örökre elveszítettem. Sírok Garciáék miatt is, akiket talán szintén. Sírok az apám miatt, akit soha nem ismertem, és az anyám miatt, akit ismertem. Sírok Füves Richard miatt és a család miatt, amelyben felnőtt. Sírok Ben miatt és amiatt, hogy nem családban nőtt fel. És sírok magam miatt is.
38. Miután megnyugszom, átmegyünk az egyik, folyóparti sétányra. Beesteledett, de a motorcsónakok és a jet ski-k még mindig odavissza zümmögnek a vízen. A hatalmas Colorado most nem széles folyónak, hanem közönséges, kikövezett vízelvezető csatornának látszik. Mint minden az utazásunk során, ez is inkább csalódás számomra. Megmondom Bennek, hogy másmilyennek képzeltem a mesés Colorado folyót. – Gyere utánam! – szól, én pedig követem egy csónakrámpán a víz széléhez. – Régen volt egy nagy térkép az ágyam fölött. – Letérdel a víz mellett. – A Colorado folyó a Szikláshegységben indul, átvág a Grand Canyonon, aztán lekanyarog egészen a Mexikói-öbölig. Itt ebből nem sok látszik. – Lehajol, és telemeri a kezét vízzel. – De ha a markodba fogod a vizet, a Sziklás-hegységet és a Grand Canyont fogod a kezedbe. Felém fordul a markában tartott vízzel, és amikor én is felemelem a kezem, ő szétnyitja az ujjait, hogy átadja a folyó vizét, amely ismeretlen helyekről, elmondatlan történetekkel telve zuhog át az én tenyerembe. – Te mindig tudod, mit mondj, amitől jobban érzem magam – mondom olyan halkan, hogy szinte biztosra veszem: a jet ski-k hangjától nem is lehetett hallani. De Ben hallja. – Amikor először találkoztunk, nem így gondoltad. Nem. Téved. Bár eleinte valóban gyűlöltem, mindig képes volt kifejezni valamit, amitől jobban éreztem magam. Talán ezért is gyűlöltem. Mert nem szabadna jobban éreznem magam. Főleg nem tőle. – Bocs – nyögöm ki. Odanyújtja hozzám a kezét, és átfogja a csuklómat. Én is átkulcsolom az övét, a titokzatos folyótól vizes ujjakkal. Nem is engedem el, ő sem enged el engem, és a folyó vize is köztünk marad, amíg visszasétálunk a motelbe. A túlhevült szobában pedig csókolózni kezdünk. Ez a csók is olyan mohó, mint a másik, amelyre hónapokkal korábban került sor Ben házában, ugyanakkor más is. Mintha megnyitnánk magunkat valaminek. Csókolózunk. A pólóm leesik a padlóra. Bené is. Észvesztő érzés hozzáérni a csupasz mellkasához. Még többet akarok belőle. Lerángatom a farmerját. Lehúzom a szoknyám cipzárját. Ben abbahagyja a csókolózást. – Biztos vagy benne? – kérdezi. Megint más lett a tekintete, olyan tintakék, akár egy újszülötté. Biztos vagyok benne. Összegabalyodott végtagokkal botorkálunk el az ágyig. Meleg a teste, kemény és határozott, ugyanakkor visszafogott is. – Van nálad óvszer? – kérdezem. Odanyúl az éjjeliszekrényhez, és egy fényes fóliát húz elő a pénztárcájából. – Biztos vagy benne? – ismétli. Odahúzom magamhoz. Amikor megtörténik, elsírom magam. – Abbahagyjam? – kérdezi Ben. Nem akarom, hogy abbahagyja. Bár fájdalmas – sokkal jobban, mint hittem volna –, nem azért sírok, mert a fájdalom erős, hanem azért, mert az érzéseim erősek.
39. Ben elalszik utána. Szorosan bezár a karjai üregébe. Legalább huszonhét fok van a szobában – a szerencsétlen légkondinak, amely az ablaknál köhög, esélye sincs a sivatag brutális forróságával szemben –, és Ben teste is kazánként izzik. Nem mozdulok, pedig nagyon melegem van és ragadok az izzadságtól. Nem akarok mozdulni, és végül el is alszom. Éjszaka felriadok néhányszor, de mindig erősen érzem magam körül Ben karjait. Aztán, amikor reggel magamhoz térek, nincs rajtam a karja. Fázom, habár a szoba, amely le sem hűlt igazán éjjel, megint elkezdett felforrósodni. Felülök. Sehol sem látom Bent, csak a holmija áll összehajtogatott kupacban az egyik sarokban. Besurranok a zuhanyzóba. Valami sajog a lábam között, a frissen elvesztett ártatlanságom. Meg mindig imádta, hogy kemény és szexi csajnak látszottam, holott szűz voltam. Hát, már nem vagyok az. Ha itt volna, elmesélhetném neki. Hirtelen jéghidegnek érzem a vizet, bár semmi sem változott a hőmérsékletében. Rájövök, hogy nem mesélhetném el Megnek. Mert vele történt. Bennel. És Ben először Megé volt, még ha csak egyetlen éjszakára is. Megdugtam. Így mondta Ben. De én más vagyok. Mi először barátok lettünk. Lassan visszahullámzik az emlékezetembe az a beszélgetés. Mielőtt ezt az egészet elcsesztük, barátok voltunk. Aztán: Ha egy barátoddal dugsz, elrontasz mindent. Nem. Ez más. – Én vagyok más – mondom hangosan a zuhanyzóban. Aztán majdnem felnevetek. Hány másik csaj bizonygathatta ezt magának, miközben sorban állt Ben McCallisterért reggel, a zuhanyzóban, a nagy együttlét után? Arcok villannak fel előttem. Az apámé. Az iránta érzett gyűlölet a kamaszlány arcán. Bradford mérges ábrázata, amikor nekiszegeztem azt a kérdést a fiáról. Az utálat különböző árnyalatai Ben arcán, amelyeket az enyém is bizonyosan tükrözött. Eszembe jut az egyik első e-mail, amit tőle olvastam. Az, amelyik elindította ezt az egész ügyet. Békén kell hagynod. Hallom az ajtó nyílását és csukódását a hullámpapír falakon keresztül. Elzárom a csapot, és hirtelen zavarba jövök, mert pucéran állok a fürdőben, és az összes ruhám a szobában van. Magamra tekerek annyi kéztörlőt, amennyit csak tudok, és lábujjhegyen odaosonok a táskámhoz. – Helló! – köszön Ben. A szemem sarkából észreveszem, hogy ő sem néz rám. – Helló! – Pillantásom lézersugárként fúródik a ruháim közé. Mondana valamit, de félbeszakítom. – Várj! Hadd öltözzek fel. A fürdőben belebújok a pólómba és a még hozzám képest is túl koszos, rövidre vágott nadrágomba, megtörölgetem a szabadon lévő bőrömet, és közben megpróbálok nem gondolni arra, mennyire került Ben a tekintetével. Veszek egy nagy levegőt, és kinyitom az ajtót. Ben valami ital keverésével van elfoglalva. Fel sem néz, csak hadarva beszélni kezd. – Elindultam jeges kávét keresni. Kiderült, hogy van Starbucks a városban, de csak a kaszinókban, én meg nem akartam alkudozni. Jéggel viszont sehol máshol nem készítik, még a kávézókban sem.
Szóval végül vettem frissnek látszó, forró kávét, és belekevertem a saját jégkockáimat. Talán jó lesz. Ömlik belőle a szó, főleg a jeges kávéról locsog, abban a sajátságos, koffeintől felturbózott stílusban, amit eddig csak Alicenél tapasztaltam. Még mindig nem néz rám. – Fél-fél adag – folytatja. – Én valamiért jobban szeretem a hideg kávét tejjel. Nem tudom, talán fagylaltra emlékeztet, vagy ilyesmi. Hagyd már azt a rohadt kávét! – sikoltanám legszívesebben. De nem teszem. Csak bólintok. – Szeretnél elmenni egy kajáldába, előre feltöltekezni az útra vagy induljunk rögtön? Tegnap azt mondta, hogy kettőnk között a fő különbség az, hogy ő tanul a hibáiból. Igaza volt. Én meg egy idióta barom vagyok. – Szerintem induljunk – vágom rá. Egy pillanatra fellobban valami a szemében, aztán eliszkol, mintha pont a megfelelő választ adtam volna. – Oké. Ahogy akarod. Téged akarlak. Szeretnék lefeküdni háttal az ágyra, és érezni, ahogy átölel a karjaival. De tudom, hogy ez nem így működik. Ha lefekszel a csapossal, elmaradnak az ingyen italok. Triciától is megtanultam. Megtől is megtanultam. Magától Bentől is megtanultam. Nem mintha nem árulta volna el előre, hogy milyen típus. – Igazság szerint haza kéne mennem – szólalok meg. – Oda igyekszünk. – Ben összehajt egy pólót. – Mármint most. Ránéz az ágytakaróra a bevetett ágyon, amelyet nem is nagyon vettünk igénybe. – Benzin kell a kocsiba, és valószínűleg olaj is – mondja keményebb hangon, újra kicsit hörögve. – Ha ennyire sietsz, tankolhatnál, amíg bepakolok. – Jó kis terv – felelem. A megnyugtató ölelése egyszeriben hihetetlenül távolinak tűnik. – A kocsinál találkozunk? Ben odadobja nekem a kulcsot, elkapom, és éppen mondana valamit, amikor gyorsan felemelem a táskám és kiviszem az ajtón. Tankolás közben megszólal a telefonom. Előveszem. Ben. Akkora hülyeség ez az egész! Mindketten hülyék vagyunk. – Cody, hol a büdös francban vagy? Két napja itthon kéne lenned! Nem Ben az. Tricia. Amint meghallom a hangját, összeszorul a torkom. – Mi baj van? – kérdezi. – Anya! – mondom. – Cody, hol vagy? – Hallom a hangjában lapuló félelmet. Soha, soha az életben nem hívtam még anyának. – Haza kell jutnom. – Bántottak? – Nem. De haza kell jutnom. Most, azonnal. – Hol vagy? – Laughlinban. – Az hol a fenében van? – Nevadában. Kérlek… haza szeretnék menni. – Kezdenek összecsapni a fejem fölött a hullámok. – Oké, kicsim, ne sírj! Kitalálok valamit. Laughlin, Nevada. Cody, maradj vonalban! Elhozlak onnan. Hagyd bekapcsolva a telefont! Fogalmam sincs, hogyan akar hazavinni. Tricia ugyanúgy le van égve, mint én. Nem tudja, hogy kell bekapcsolni egy számítógépet, és talán azt sem tudja, hol van Nevada, nem hogy Laughlin. Valamiért mégis kezdem jobban érezni magam. ♦
Ben a földszinten vár, a szobánk előtt, amikor visszamegyek a motelbe. Előhalászom a napszemüvegemet, és eltakarom vele kivörösödött szemem. Felnyitom a csomagtartót, Ben pedig bepakol mindent. – Én vezetek – közlöm. Lehet, hogy nem a legjobb ötlet. Remeg mindenem, de amíg vezetek, legalább tudok valamire koncentrálni. – Oké – motyogja Ben. – Majd szólj, ha meg akarsz állni enni! – teszem hozzá hivatalos stílusban. Ben csak bólint. A kocsiban a zenére összpontosít, de bedöglött az iPodcsatlakozó, ezért csak rádiót tudunk hallgatni, ahol csupa szemetet adnak. Végül a Sweet Child o'Mine című Guns N' Roses-számnál marad. Régebben szerettem ezt a dalt, de most ez is, mint minden, krátert fúr a gyomromba. – Anyám imádta ezt a számot – szólal meg Ben. Bólintok. – Figyelj, Cody! – Ez pontosan úgy hangzik, mint Garciáék szájából az És, Cody!-k. Mielőtt válaszolhatnék, megcsörren a telefonom. Felvenném, de leesik a padlóra. Elrántom a kormányt. – Vigyázz! – kiáltja Ben. – Vedd fel! – ordítom vissza. Tapogatózva keresi a telefont a földön. – Halló! – szól bele. Felém fordul. – Az anyukád. – Tricia! – mondom, amikor átadja a telefont. – Nem szabadna vezetés közben telefonálnod! – figyelmeztet Ben. A szememet forgatom, de végül lehúzódom az útpadkára. – Hol vagy most? – Triciát nem érdekli, ki vette fel a telefont, sem az, hogy miért nem Tacomában vagyok, ahogy előtte mondtam. Nem szokása a részletek miatt aggodalmaskodni. – Nem tudom. Úgy harminc kilométerre Laughlintól. A 95-ös autópályán. – Las Vegast már elhagytad? – Nem, az még legalább hatvan kilométer. Hallom, hogy megkönnyebbülten sóhajt. – Jó. Fél kettőkor indul egy direkt járat a vegasi Délnyugati Repülőtérről Spokane-be. El tudod érni? – Azt hiszem. Hallom, hogy Tricia mond valamit, a háttérből pedig mások hangjai hallatszanak. – Oké, arra foglalunk neked jegyet. Ha lekésed, nemsokára jön még egy, de arról Portlandben át kell szállni. – Úgy hallgatom, mintha valami utazási ügynök beszélne hozzám, vagy mintha sokadszor csinálnánk, pedig még soha nem ültem repülőn. – Ha már fenn ülsz a repülőn, hívj fel, hogy tudjam, mikor érkezel! A kapuhoz már nem engednek be, ezért a csomagkiadásnál foglak várni. – Oké – vágom rá úgy, mintha értenék belőle egy szót is. – SMS-ben megírom az információkat a járatról – teszi hozzá, és hála ébred bennem Raymond iránt, aki beavatta az üzenetküldés rejtelmeibe. – Délután találkozunk! Hazaviszlek. – Köszönöm – mondom. – Mire valók az anyák? Kinyomom a telefont, és Benre nézek, aki értetlenül pislog rám, bár biztos vagyok benne, hogy a beszélgetés mindkét oldalát hallotta. – Mi folyik itt? – Vegasban kiszállok, és az út hátralévő részét repülőn teszem meg. – Miért?
– Így neked is könnyebb és gyorsabb lesz. Nem kell letérned az útról. – A Vegasból Seattle-be vezető út Kelet-Washingtonnak azon a részén halad végig, ahol én is lakom, és most egyedül kell megtennie azt az ezerhatszáz kilométert. De tényleg könnyebb lesz neki. Ez a része legalább igaz. A következő egy órában hallgatunk. Dél körül érünk a Las Vegas-i reptérre. A berakodó zónába hajtok be, ahol kettesével, párhuzamosan parkolnak a kocsik. Pittyegés, őrült rohangászás hangjai hallatszanak a hátunk mögött, mintha cowboyok terelnének egy tehéncsordát. Miközben összeszedem a holmimat, Ben kiszáll az anyósülésről és engem néz. Odafordulok hozzá. A kocsinak nekidőlve áll. Tudom, hogy mondanom kéne neki valamit. Meg kéne köszönnöm. El kéne engednem. Lehet, hogy pont azzal tudom megköszönni, ha elengedem. Ám mielőtt bármit mondanék, megszólal: – Mit csinálsz, Cody? Fáj. Annyira fáj. Helytelen ez az egész. Sok szempontból. Azt mondom neki, amit hónapokkal korábban mondtam, bár elvileg ilyesmit nem szokott csak úgy kibökni az ember. Mégis, talán ez a legtöbb, amit másvalakinek kívánhatunk. – Legyen jó életed! – búcsúzom, és becsapom magam mögött az ajtót.
40. Tricia a csomagkiadásnál vár, ahogy megígérte, és kivezet az autóhoz. Ahogy becsattan a biztonsági övem, rám parancsol: – Beszélj! Érdekes módon nem a Bennel kapcsolatos dolog aggaszt legjobban. Elmondani Triciának, hogy miközben elszöktem Nevadába, odadobtam valakinek a szüzességemet – idáig könnyen megy. Nem örül neki, de miután biztosítom róla, hogy használtunk óvszert, körültekintő módon, és elégedett lehet, mert semmi esélye a teherbe esésnek, ejti a témát. – De miért mentél Laughlinba? – kérdezi. Erre viszont félek magyarázatot adni. És nem azért, amit eddig bizonygattam magamnak, hogy mindenhol elfecsegi a városban, bár ez sincs kizárva. Tricia általában elkísért Meg búcsúztatásaira. A testhez simuló, fekete ruháját vette fel, és a megfelelő részeknél könnybe lábadt a szeme. De Meg haláláról nem nagyon esett szó. Arról, hogy a halál mellett döntött. Egyetlenegyszer került szóba, pár héttel ezelőtt, amikor a szobámban beszélgettünk. Nyilvánvaló, hogy Tricia nem akar tudni erről, sőt hallani sem róla. Annyit emlegette, hogy mennyire mások vagyunk Meggel; szerintem fél a hasonlóságunktól. Amikor végül elmondok neki mindent Bradfordról és a Végső Megoldás fórumról, nem látszik őszinte meglepetés az arcán. – Mrs. Banks mondta, hogy nagyon bele voltál cuppanva a számítógépbe az utóbbi időben. – Mrs. Banks? Mikor beszéltél vele? – Szerinted ki segített nekem repülőjegyet szerezni? Szóval már el is kezdte a pletykálkodást a városban. De nem rossz érzés. Tulajdonképpen jó érzés. Mintha szövetségeseim lennének. – Egyébként milyen volt az első repülésed? – kérdezi hirtelen. Egész úton az alattunk húzódó, száraz, sivár tájat néztem, a Bennel megtett utat követve visszafelé, és próbáltam nem gondolni arra, hogy egyedül megy haza. – Jó. Miközben rátérünk az I-90-es útra, Bradfordról kezdek neki mesélni. Arról, hogyan álltam be csalinak. Elmesélem, milyen meggyőző volt, hogyan fúrt visszhangokkal üreget a koponyámba. A Truckeeba tett kitérőt leszámítva mindent elmesélek neki. Magam sem tudom, miért. Talán meg akarom kímélni, de nem biztos. Nagyon sokat veszítettem mostanában, és egy apa… Hát, olyasmit nem lehet elveszíteni, ami soha nem is volt. Arra számítok, hogy haragudni fog, de amikor elmesélem, miket írt nekem Bradford, inkább megrémül. – És te erre odamentél találkozni vele? – kérdezi. Bólintok. – Nem hiszem el, hogy az én… – Elcsuklik a hangja. – Csak örülök, hogy nem esett bajod. – Én is – felelem. – Sajnálom. Hülye voltam. – Hát, igen, valahogy úgy. – Felém nyújtja a kezét, és megsimogatja az arcomat. – De nagyon bátor is voltál. Nagy nehezen elmosolyodom. – Talán. Beletapos a gázba, és a leggyorsabb sávban folytatja az utat. Csak hosszabb idő után szólal meg ismét. – El kell mondanod Garciáéknak. Ugye, tudod? A komor hangulat és a bűntudat rám szakad, mint a téli alkony. – Összetöröm a szívüket.
– A szívük már össze van törve – ellenkezik Tricia. – De talán a tiedet segítene meggyógyítani, és jelenleg ez is épp elég volna. ♦ A városba érve Tricia elhalad a házunk előtt, és bár nagyon kimerült vagyok, sőt úgy érzem, bármikor millió darabra törhetek, hagyom, hogy oda vigyen, ahova akar. – Mennem kell dolgozni – mondja, miközben rákanyarodik a felhajtóra. – Majd később találkozunk. – Köszönöm. – A váltó fölött áthajolva megölelem. Aztán magamhoz veszem a Megről, Bradfordról és a Végső Megoldásról szóló mappámat, és odamegyek a bejárati ajtóhoz. Scottie nyit ajtót. – Helló, Törpepók! – üdvözlöm lágy hangon. – Helló, Cody! – Látszik rajta, hogy zavarba ejti, ugyanakkor örömöt is okoz neki, hogy újra a régi becenevét hallja. -Cody van itt! – kiáltja be a házba. Sue is kijön, kezét a kötényébe törölgetve. – Cody! Hát végre elfogadtad a vacsorameghívást! Kirakhatok neked is egy tányért? – Talán később. Beszélni szeretnék veletek valamiről. Megremeg a mosolya. – Gyere be! Joe! – kiáltja. – Itt van Cody! Scottie, menj fel a szobádba játszani! Scottie kérdőn néz rám, én pedig csak vállat vonok. Joe és Sue a lesötétített étkezőbe vezet, ahol a csodálatos fa étkezőasztal a rengeteg régi családi vacsorára emlékeztet. Most papírokkal van tele meg mindenféle limlommal. – Miről van szó, Cody? – kérdezi Joe. – El kell mondanom néhány dolgot Megről. A haláláról. Mindketten bólintanak, és közben megfogják egymás kezét. – Tudom, hogy megölte magát. Nem mondom, hogy másvalaki tette. De tudnotok kell, hogy belekeveredett egy csoportba… – kezdem. – Öngyilkosokat támogató csoportnak vallják magukat, de valójában öngyilkosságra buzdítják a tagokat, és szerintem ezt tették Meggel is. Az arcukat nézem, várom a felhördülést, de ők csak kedvesen, türelmesen várják, hogy folytassam. Ekkor döbbenek rá, hogy amit mondok, számunkra nem újdonság. – Ti tudtátok? – Tudtuk – feleli halkan Sue. – Benne volt a rendőrségi jegyzőkönyvben. – Benne volt? Sue bólint. – Azt mondták a rendőrök, hogy rajtuk keresztül szerezhette be a mérget. Ezt szokták csinálni az ilyen csoportok. – A Végső Megoldás – szólal meg Joe. Szinte köpi a szavakat. – A nácik hívták így a Holokausztot. Ezt Meg is tudta. Nem hiszem el, hogy be tudta hálózni egy ilyen nevű csoport. – Joe! – Sue a férje karjára teszi a kezét. – Szóval a rendőrség megtalálta a jelszóval védett mappát? Tudtak Bradfordról? – Össze vagyok zavarodva. Bradford nem is hallott Meg haláláról. Most Joe és Sue arcán is zavarodottság tükröződik. – Milyen mappát? – Meg számítógépén. A lomtárban. – Erről nem hallottunk – folytatja Sue. – Csak annyit mondtak, hogy az internetes keresései alapján köze volt ehhez a csoporthoz. – Ki az a Bradford? – kérdezi Joe. – Bradford Smith – vágom rá. Tanácstalanul néznek rám. – Ő volt az a fickó a fórumon. Várjatok, azt mondtátok, hogy a rendőrség tud erről! – Annyit mondtak, hogy belegabalyodott azoknak a perverzeknek a hálójába, akik Meghez hasonló,
sebezhető emberekre csapnak le, és öngyilkosságra buzdítják őket – összegzi Joe. – Akkor Bradfordról nem is hallottatok? – kérdezem. A fejüket ingatják. – Bradford Smithről. Akit a fórumon Minden_BS-nek hívnak. – Még mindig semmi felismerés. – Ő segített neki, ő taszította bele. Úgy viselkedett, mint valami halálmentor. Csalogatta, rábeszélte, tanácsokat adott neki. Sue bólint. – Igen. Így működnek ezek a csoportok. – De nem a csoport volt, hanem ő! – Te honnan tudsz erről, Cody? – kérdezi Joe. Feldühödve magyarázom el. Beszélek a jelszóval védett mappáról, amelynek segítségével eljutottam a Végső Megoldás fórumig, ahonnan kiderítettem, kicsoda Szentjánosbogár1021, aztán az is, hogy kicsoda Minden_BS. – Három hétig tartott, hogy kifüstöljem a rejtekhelyéről a fórumon. Nem volt könnyű, de végül sikerült. Elhitettem vele, hogy olyan vagyok, mint Meg, és a végén arra is rávettem, hogy hívjon fel. Óvatos volt, egy tabletről hívott Skype-on keresztül, de lenyomoztam a hívást, és kiderítettem, hol dolgozik, és hol lakik. Még mindig csak bámulnak rám. – Ezt mind egyedül csináltad? – kérdezi Sue. – Nem egészen. Harry Kang, Meg korábbi lakótársa végezte a dolgok technikai részét, és valaki más segített eljutnom Laughlinba, hogy találkozhassak Bradforddal… – Micsoda? Te találkoztál vele? – vág közbe Joe. – Éppen ezt próbálom elmondani. Most érkeztem vissza. – Cody! – Sue ugyanazon a hangon szól rám, amivel régen leszidott minket Meggel, amikor túl későn értünk haza vagy túl gyorsan hajtottunk. – Nagyon veszélyes dolgot tettél! Joe és Sue most az aggódó szülők tekintetével néz rám. Bár nagyon hiányzott ez az arckifejezés, most mégsem esik jól. Nem akarok a gyerekük lenni. Én a bosszúálló angyaluk akarok lenni! – Hát nem értitek? Az a pasas tette! Ha ő nem műveli ezt vele, még mindig élhetne! – Ő mondta neki, hogy ölje meg magát? – kérdezi Joe. – Segített neki megtenni? – Igen! És nekem is megpróbált segíteni! Nézzétek! Kinyitom a mappát, hogy megmutassam nekik a bejegyzéseket és üzeneteket. De ahogy átolvasom, miket írt Megnek és nekem, semmi mást nem látok, csak más emberektől vett idézeteket. Más oldalakra vezető linkeket. Minden ott volt egy karnyújtásnyira. Nem írta azt Megnek, hogy igyon mérget. Nem vette meg neki. Semmi konkrét tanácsot nem adott nekem, csak megfázásra ajánlott gyógyszert. Soha nem írta le szó szerint: Meg kéne ölnöd magad. Senkinek nem mondtam semmit. Még mindig a fülemben cseng a hangja. Szinte gúnyosan kérdezte, hogy pontosan mit tanácsolt nekem. Emlékszem, mennyire akartam, hogy rákérdezzen a választott módszeremre, de nem tette. Ez azonban nem változtat semmin. Akkor is ő a felelős. – Ő tehet róla! – erősködöm. – Meg csak azért ölte meg magát, mert ő rávette. Ő volt az oka. Joe és Sue vált egy pillantást egymással, majd rám néz. Aztán Sue pontosan ugyanazt mondja nekem, amit Fa mondott pár héttel korábban, csak én nem akartam meghallani. Mióta nem akarom meghallani? – Meg depressziós volt, Cody. Az első klinikai epizódja tizedikes korában volt. De tavaly megint kitört rajta. Tizedikben. Amikor az egész évet ágyban töltötte. – A mononukleózis? Sue bólint, aztán a fejét csóválja. – Nem mononukleózis volt. – Miért? – kérdezem. – Miért nem mondta el nekem? Sue a kezével finoman megütögeti a mellkasát.
– Én is nagyon régóta küzdők ezzel, nemcsak a depresszióval, de a megbélyegzettséggel is ebben a kisvárosban. Nem akartam, hogy Meget már tizenöt éves korában szájukra vegyék az emberek. – Szünetet tart. – Ha őszinte akarok lenni, azt nem akartam, hogy egy tőlem örökölt betegségben szenvedjen. Ezért hallgattunk róla. Joe lenéz az asztalra. – Akkoriban azt hittük, így lesz a legjobb. – Persze írattunk neki antidepresszáns gyógyszert – folytatja Sue. – Jobban is lett tőle. Annyira, hogy az érettségi után abba is akarta hagyni. Mi próbáltuk lebeszélni erről. Én jól ismerem a depressziót. Nem olyan dolog, ami egyszer betoppan, aztán elmegy. Sue hangulatingadozásai. A ház illatai. Depresszió. Ezek szerint ilyen? – Rögtön tudtuk, hogy valami nem stimmel, amikor mélypontra került – ecseteli Joe. – Egész nap aludt, kimaradt az iskolából. – Próbáltunk neki segítséget szerezni, talpra állítani – veszi át a szót Sue. – Az is eszünkbe jutott, hogy talán ki kéne hagynia egy félévet. Sokat beszéltünk róla… vagy inkább veszekedtünk rajta. Egész téli szünetben. – Ezért nem vittünk magunkkal téged – magyarázza Joe. A téli szünet. Megőrülök a családomtól. – Eldöntöttük, hogy ha nem tesz lépéseket, erőszakosabbak leszünk. Felkészültünk rá, hogy szükség esetén hazahozzuk, még akkor is, ha ez az ösztöndíja elvesztését jelenti. Aztán szilveszterkor mintha kezdett volna jobban lenni. De igazából nem. A menekülését tervezte. – Nem tudtam – mondom. – Egyikünk sem tudta – feleli Sue, és sírni kezd. A legjobb barátom volt. Ha ott vagyok mellette a téli szünetben, észrevettem volna. Kiderült volna a depressziója, és kiderült volna, milyen rosszul érzi magát. Minden máshogy történt volna. Még itt lehetne. – Nem tudtam – ismétlem, de ezúttal fültépő üvöltésnek hallatszik. A fájdalom úgy robban szét bennem, mint egy szétszakadó, vért spriccelő értágulat. Joe és Sue nézik, ahogy vérzek, és közben végre megvilágosodik előttük is. Joe felém nyúl és megfogja a kezemet, Sue pedig kimondja a szavakat, amelyekre olyan régóta sóvárgok: – Jaj, kicsim, nem, nem, nem! Nem te tehetsz róla. Nem a te hibád. – Én is Seattle-be akartam költözni – zokogom. – Elterveztük, milyen nagyszerű lesz ott az életünk együtt, de… – Nem tudom, hogy fejezzem be. Nem volt rá pénzem. Megijedtem. Itt ragadtam. Csak ő ment el. Én maradtam. – Nem! – szólal meg Joe. – Nem emiatt volt. Te jelentetted számára az egész világot. Te voltál itthon a szikla, amibe kapaszkodhatott. – De pont ez az! Nem értitek? – szipogom. – Haragudtam rá, amikor elment. Magamra haragudtam, de rajta vezettem le. Nem voltam ott mellette. Ha mellette vagyok, hozzám fordult volna, nem őhozzá. – Nem, Cody! – vágja rá Sue. – Nem fordult volna hozzád. Van valami megsemmisítő véglegesség Sue hangjában. Nem fordult volna hozzád. Titokban tartotta volna, mint mindig. Joe megköszörüli a torkát, ahogy a könnyeit szokta visszatartani. – Értem, miért mentél az után a fickó után, Cody. Mert ha Bradford tette volna, akkor valaki más ölte volna meg. Nem ő maga lett volna az elkövető. Akkor egyszerűen, tiszta és összetört szívvel gyászolhatnánk őt. Felnézek Joe-ra. Jaj, istenem! Annyira hiányzik Meg! De annyira haragszom is rá! Ha neki sem tudok megbocsátani, hogyan tudnék magamnak? – De ha Meg nem lett volna beteg, nem is kerül annak a férfinak a célkeresztjébe – mondja Sue, könyörgőn nézve Joe-ra. – Nem lett volna fölötte hatalma. Nézd meg Codyt! Ő is felment arra a fórumra és belebonyolódott ebbe az ügybe. Most olvastuk el az üzeneteket. – Sue most felém fordul. – És te még
mindig itt vagy. Nem! Nem értik, hogy furakszik be Bradford az ember tudatába, milyen játékokat űz vele, hogyan találja el a leggyengébb pontjait. Engem is letaszíthatott volna a mélybe. Ekkor körülnézek. Ott ülök az étkezőasztalnál, ahol az évek során olyan sokszor vacsoráztam. Meg viszont nincs ott. Az utóbbi pár hónap maga volt a pokol. De Sue-nak igaza van. Én még itt vagyok. A mappa nyitva, a lapok szétterítve. Az a sok minden, amin keresztülmentem… a nyúl ürege, amelybe beleugrottam, hogy találkozzam Bradforddal… azt hittem, mindez az ő erejét mutatja. Pedig lehet, hogy az én erőpróbám volt. Még itt vagyok. Visszateszem a papírokat a mappába, és átadom Joe-nak. – Azt hiszem, én ezt befejezem. Azt tesztek vele, amit jónak gondoltok. Joe elveszi tőlem a mappát. – Reggel első dolgom lesz megmutatni a rendőrségen. Egy darabig hallgatunk. Aztán Sue szólal meg. – És Cody! – Most nem ijedek meg ettől a mondattól úgy, mint korábban. – Köszönjük – fejezi be. Joe-val együtt felállnak, szorosan átölelnek, és mindhárman együtt sírunk. Sokáig így maradunk, végül Sue szólal meg: – Zörögnek a csontjaid, Cody. Hadd etesselek meg! Hátradőlök a kárpitos széken. Nem vagyok éhes, de beleegyezem. Sue elindul a konyhába. Joe ott marad velem. – Hamarabb el kellett volna mondanod – szólal meg, ujjával a mappát tapogatva. – Nektek is – vágok vissza. Bólint. – És Scottie-nak is mondjátok el. Amúgy is tisztában van vele. Úgy értem, a részletekbe nem avattam be, de gyanítja, hogy valaki segített Megnek. Ő ültette el a fejemben a gyanút. Joe csodálkozva simogatja az állát. – A gyerekek előtt semmit sem lehet titkolni. Akárhogy próbáljuk őket megóvni. – Sóhajt. – Elkezdtünk beszélgetni más öngyilkosok családjaival. Elkezdtünk nyitni a nyilvánosság felé. Úgy néz ki, hogy ez az egyetlen járható út. – Olyan szorosan fogja a kezemet, hogy lenyomatot hagy a jegygyűrűje. – Beszélni fogok Scottie-val – ígéri. Sue visszajön a konyhából. Púposra rakott tányért tesz elém, valami pörköltet. Megkóstolom. – Itthon készült – mondja Sue. Aztán elmosolyodik. Talán ez a leghalványabb mosoly, amit valaha láttam, de mégis mosoly. Tovább eszem a pörköltet. A jelek szerint mégis éhes vagyok.
41. Aznap este már kilenckor elalszom, ruhástól az ágyamra rogyva. Hajnali ötkor kelek. Tricia a konyhaasztalra dőlve alszik. Finoman megérintem a csuklóját. – Most értél haza? – kérdezem. Homályos szemmel, kábán megvonja a vállát. – Itt vártál rám éjszaka? Megint vállat von. – Valahogy úgy. – Most már lefekhetsz. Jól vagyok. – Tényleg? – Tricia ásít egyet. – Hogy ment a dolog Joe-val és Sue-val? – Jól. Majd elmesélem később, ha már legalább félig magadhoz tértél. – Félig magamhoz tértem – motyogja. Aztán komolyabban folytatja: – De minden rendben? Bólintok. – Jól vagyok. – Olyan régóta hajtogatom ezt, de csak most érzem először, hogy igaz. – Pár óra múlva mehetünk reggelizni. Az étkezdében jó lesz? – kérdezi. – Klassz terv. Tricia az ágyhoz vonszolja magát. Kipakolok a táskámból, és egymásra rakom a koszos ruhákat. Ma el kell mennem a mosodába, vagy megkérhetem Mrs. Chandlert, hogy kimoshassam a ruháimat az ő házában, amikor legközelebb megyek takarítani. Ha segítséget kérek, az emberek általában nagylelkűek velem. Felteszek egy nagy adag kávét főni, és közben kimegyek a verandára. Már hajnalodik. A dombokat rózsaszínre színezi az első, rózsaszín derengés, bár még ködréteg gomolyog a talaj fölött. Ebben az órában szinte senki sincs az utcán, autók se járnak, kivéve az újságkihordó kisteherautóját. Aztán a távolból egy másik jármű hangja hallatszik. Ismerős a motor zúgása. De nem Garciáék Explorerje. Tricia ősrégi Camryja is a felhajtón parkol. A szomszédos házsor előtt araszol végig, én pedig jó nagy késéssel kapcsolok. Nem. Ez lehetetlen. De a kocsi megfordul, leír egy újabb hurkot, és a merőleges utcán halad tovább komótos kísérletként. Felállok a verandán, és lesétálok az utcára. A kocsi váratlanul megáll. Csak gubbaszt ott, az út közepén, üresen járó motorral, aztán visszatolat egy kicsit, és befordul a mi utcánkba. Pont előttem áll meg a járdaszegélynél. Borzasztóan néz ki. Legalább egynapos borosta árnyékolja az arcát, és úgy tűnik, mintha több hónapnyi kialvatlanság színezné lilára a szeme környékét. Lehet, hogy az utazás alatt pusztult le ennyire, és észre sem vettem, mert apránként történt. Mindenesetre az a Ben, aki kiszáll a kocsiból, alig hasonlít arra a jóképű, vicsorgó gitárosra, akit hónapokkal ezelőtt a színpadon láttam. – Hát te hogy kerülsz ide? – kérdezem. – Szerinted hogy kerülök ide? – Annyira összetört a hangja is, hogy megsajdul a szívem. – Legyen jó életem, mi? – Hogy kerültél ide? Ez legalább huszonnégy órás autóút volt! – Kiszámolom, mennyi idő telt el azóta, hogy tegnap ott hagytam Vegasban: alig több tizenhét óránál. – Akkor huszonnégy, ha útközben megállsz. Hát, ez a magyarázat. Ha valaki egész éjjel egyedül vezet, egy évet öregszik egy nap alatt. – Honnan tudtad, hol vagyok?
A kézfejével megdörzsöli a szemét. – Meg elmondta, hol lakik. Nem nagy ez a város. – Kis időre elhallgat. – Mindig is tudtam, hol laksz, Cody. – Aha. Iszonyú fáradtnak látszik. Legszívesebben bevinném a házunkba, lefektetném az ágyba, ráhúznám a takarót, és megcsókolnám a szemhéját, mielőtt álomba merül. – Miért rohantál el így? Nem tudom, mit mondjak. Boldog voltam. Megrémültem. Túl sok volt nekem. A szívemre teszem a kezem, remélve, hogy ezzel megmagyarázhatom. Egy darabig csak állunk némán. – Meglátogattam Meg szüleit – mondom végül. – Elmeséltem nekik, ki az a Bradford. Mint kiderült, a rendőrség már értesítette őket erről a bizonyos Végső Megoldásról. Ben bágyadt szeme elkerekedik. – Azt is elmondták, hogy Meg depressziós volt. Egyszer, tizedikben volt már egy nagyon rossz időszaka, amit szintén nem vettem észre, pedig itt voltam és én voltam a legjobb barátnője. Aztán megint volt egy mélypontja, miután Tacomába költözött. Mielőtt veled találkozott. – Ránézek Benre. A szeme is véreresnek látszik, akárcsak a bőre. – Szóval úgy tűnik, nem a te hibád volt. És nem is az enyém. – Próbálok könnyed hangon beszélni, de nem sikerül. – Én soha nem gondoltam, hogy a te hibád volt – jegyzi meg Ben halkan. – De idővel arra is rájöttem, hogy nem az enyém. – De azt mondtad, hogy a te lelkedet nyomja a halála. – Így van. Mindig is nyomni fogja. De nem hiszem, hogy annyit ártottam volna neki, hogy én okoztam volna. Különben is… – Elcsuklik a hangja. – Mi az? – Az jár az eszemben, hogy ha én okoztam volna, akkor biztos nem érdemeltem volna meg, hogy téged megismerjelek. – Könnyek gyűlnek a szemembe. – Szeretlek, Cody. És tudom, hogy ez az egész egy kibaszott nagy, tébolyító zűrzavar. Meg halála iszonyú tragédia és hatalmas veszteség, de nem akarlak elveszíteni amiatt, hogy ebben a kurva nagy káoszban találkoztunk. Most már zokogok. – Rohadj meg, Ben McCallister! Soha senki nem ríkatott meg ennyiszer, mint te! – mondom, de közben közelebb lépek hozzá. – Én is hullattam néhány könnycseppet tegnap éjjel. – Ő is közelebb lép. – El tudom képzelni. Ezerhatszáz kilométer végtelenül hosszú lehet iPod nélkül. – Ja, igen, tényleg! A zene hiányzott annyira. – Még egy lépést tesz felém. – Nem lett volna szabad elengednem téged. Mondanom kellett volna tegnap valamit, de engem is maga alá temetett ez a dolog, és megijesztettél, Cody. Nagyon megijesztettél. – Ez azért van, mert városi faszfej vagy – vágok vissza. – A városi faszfejek mindig félnek. – Igen, ezt már hallottam. – Hát, te is megijesztesz engem – vallom be. Kitárom a karom Ben felé. Mint mindig, amikor átadom magam Ben McCallisternek, most is pont az ellenkezőjét érzem, mint amit mondok. Ott állunk az ébredező napban, és öleljük egymást. Kisimít egy hajfürtöt a szememből, és megcsókolja a halántékomat. – Elég törékeny vagyok most – figyelmeztetem. – Minden egyszerre zúdult rám. – Bólint. Ő is ugyanezt érzi. – Nem lesz egyszerű. Ahogy mondtad: ez az egész egy kibaszott nagy, tébolyító zűrzavar. – Tudom – feleli. – De mi erősen ülünk a nyeregben, Cody. – A nyeregben – ismétlem. Nekitámasztom a fejem a mellkasának. Óriási levegőt vesz. – Bejössz? – kérdezem. – Nem akarsz aludni egy kicsit? Megrázza a fejét. – Talán később.
Felkel a nap, és felszárítja sugaraival a hajnali ködöt. Megfogom a kezét. – Gyere! – Hova megyünk? – Sétálni. Megmutatom neked a várost. Van egy baromi jó rakéta a vidámparkban. Nagyon messzire el lehet látni a tetejéről. Az ujjai közé fonom az ujjaimat, és elindulunk sétálni. A múltamba. A jövőm felé.
UTÓSZÓ Késve bár, de végül eltemetjük Meget. Még egy búcsúztatáson kell részt vennünk. Ezúttal nincsenek gyertyák, nincs „Csodás kegyelem”, még vallási személy sincs jelen. De Meg ott lesz. Joe és Sue hamvasztást kért, és olyan helyeken fogják szétszórni maradványait, amelyeket szeretett. Egyezségre jutottak a katolikus temetővel, hogy amennyiben a teste nem kerül oda, kaphat náluk sírhelyet. Ma a Pioneer Park környékén szórjuk szét a hamvai egy részét. Ott lesznek a barátai a szülővárosunkból, de sokan eljöttek Seattleből, és persze a cascadesi lakótársai is. Alice értem jön a diákotthonhoz, aztán együtt megyünk haza éjjel a kocsijával. Tricia úgy fogad, mintha nem két hónapig, hanem két évig lettem volna távol. Amióta főiskolára mentem, szinte mindennap írt nekem SMS-t. (Raymond már a múlté, de az SMS-írás értékes hagyatékként maradt utána.) Örül neki, hogy megtettem, hogy megugrottam az akadályt és jelentkeztem (vagy inkább berimánkodtam magam) félév közepén a Washingtoni Egyetemre. – Semmilyen ösztöndíjnál nem fogok megfelelni a követelményeknek, és valószínűleg támogatást sem kaphatok. Kénytelen leszek kölcsönt felvenni – mondtam Triciának. – Mindketten kölcsönt fogunk felvenni – közölte. – Sokkal rosszabb dolgok is lebeghetnének a fejünk fölött, mint egy-két kölcsön. ♦ Alice aggódik, hogy mit vegyen fel, és már bánja, hogy nem hozott semmi feketét. Hiába nyugtatgatom, hogy ez nem olyan megemlékezés lesz. Elegünk volt már a feketéből. Még Tricia is talált magának új ruhát az akciós darabok között: türkizszínű. – Te mit veszel fel? – kérdezi Alice. – Valószínűleg farmert. – Nem viselhetsz farmert! – Miért nem? Erre nem tud válaszolni. – A többiek mikorra érnek ide? – Richard tegnap este érkezett. Ben ma kora reggel indult. A parknál fogunk találkozni. Azt mondta, elhozza Harryt is. – Iszonyú régen láttam Harryt. Amióta ösztöndíjat kapott a Microsofttól, szinte soha nincs az egyetem közelében. – Tudom. Harry azért hívott fel, hogy elmondja: a sok vizsgálódás miatt megszüntették a Végső Megoldás fórumot. Ez az egyetlen konkrét siker, amit fel tudok mutatni a sok fáradozás eredményeképpen. A rendőrség kihallgatta Bradford Smith-t, és lefoglalta a számítógépét. Szívesen képzelem el az arcát, ahogy a felháborodás átadja rajta a helyét a félelemnek, amikor a rendőrség bekopogtat hozzá és elsétálnak a fájljaival. Biztos sejtette, hogy én állok az ügy mögött, a napját vesztett bolygó, amelyen – mint kiderült – mégis maradt némi fény. De nem emeltek ellene vádat. Túl óvatos volt, nem szegett meg semmilyen törvényt. Más emberek
mondatait használta, és névtelen oldalakra mutató linkeket posztolt. Nem vezetett hozzá elég nyom. A fórum bezárása előtt még felmentem az oldalra, és bejegyzéseket kerestem Minden_BS-től, de nem találtam semmit. Talán megváltoztatta a felhasználónevét, talán átment egy másik csoportba, de valami azt súgja, mégsem. Egyelőre úgy érzem, sikerült elhallgattatnom. Joe és Sue beszélt néhány ügyvéddel, akik szerint jó eséllyel megnyerhetnének egy polgári pert Bradforddal szemben, mert elég bizonyíték gyűlt össze ellene. Sokat tanakodtak rajta, aztán Sue azt mondta, nincs hozzá gyomruk. Ez már nem hozza vissza Meget, és most nem bosszúra, hanem megbocsátásra van szükségünk. Mostanában sokat gondolok Jerry prédikációjára. Azt hiszem, Sue-nak igaza van. Nem mintha Bradford Smith megérdemelné a bocsánatunkat. Tricia az új türkiz ruhájában jön ajtót nyitni. Meg fog benne fagyni, a cipője tűsarka pedig bele fog süllyedni a sárba. De azért csinosan néz ki. Alice-re néz, aztán rám, végül a fényképre, amelyen Meggel együtt pózolunk gyerekként egy rodeón. Csak ezt hagytam fent a falon. – Na, gyerünk, lássunk hozzá! – mondja végül. ♦ Felmegyünk a Pioneer Park egyik ösvényén a tisztáshoz. A távolban Samson ugatását hallom. A sarkon befordulva észreveszem Sue-t és Joe-t is; azokkal az új barátaikkal beszélgetnek, akiket az öngyilkosok hozzátartozóinak támogató csoportjából ismertek meg. A seattle-i zenészek a hangszereiket hangolják. Scottie egy puha zsáklabdát rugdos Richarddal és Harryvel. Sharon Devonne és pár másik lány, akiket Meg a suliból ismert, Mrs. Banksszel és a férjével beszélgetnek. Alexis és a vőlegénye, az Afganisztánból visszatért Ryan, kézen fogva vezetik a kislányukat, Felicityt. Csodálkozva fedezem fel Tammy Henthoffot is, aki egyedül áll az emlékezők között. Elkapja a pillantásomat, és biccentünk egymásnak. Ben félrehúzódik, lenéz a dombról. Követem a pillantását a rakétahajó felé, aztán egyszerre egymás felé fordulunk, és találkozik a tekintetünk. Nem tudom, hogy lehet ennyi mindent üzenni egy pillantással, de minden bele van zsúfolva. Ez az egész egy kibaszott nagy, tébolyító zűrzavar – körülbelül így lehetne összefoglalni. De talán ilyen a szerelem. Készen állsz? Bólintok. Készen állok. A zenészek nemsokára elkezdik játszani a szentjánosbogarakról és a megbocsátásról szóló Bishop Allenszámot, aztán búcsúbeszédet mondok a barátomról, és végül szétszórjuk a hamvai egy részét a szélben. Később lesétálunk a dombról, elmegyünk a rakétahajó mellett, egészen a temetőig, a sírjához, ahol ez a felirat fog minket várni:
MEGAN LUISA GARCIA ITT VOLTAM
A SZERZŐ JEGYZETE
Évekkel ezelőtt egy, az öngyilkosságról szóló cikkhez riportokat készítettem olyan fiatal nők rokonaival és barátaival, akik önkezükkel vetettek véget életüknek. Ekkor „találkoztam” Suzy Gonzalesszel, bár találkozásnak nem igazán nevezhetem, hiszen akkor már évek óta halott volt. Ahogy a barátok és hozzátartozók beszámolóit hallgattam, el is felejtettem, hogy az öngyilkosság volt a téma. Az elmeséléseikből egy okos, kreatív, karizmatikus, öntörvényű tizenkilenc éves lány portréja rajzolódott ki – egy olyan lányé, akivel az első regénye megjelenése alkalmából készíthettem volna interjút vagy az első szólólemeze kapcsán, esetleg azért, mert egy klassz, független filmet rendezett. A felszínen egyáltalán nem látszott olyannak, aki képes lenne megölni magát, és a környezete sem látta ezt rajta. Egyetlen részletet leszámítva: mint az összes többi fiatal nő is, akit bemutattam a cikkben, Suzy is depressziós volt. Amikor rátörtek az öngyilkossági gondolatok, segítséget kért, elment az egyetem egészségügyi központjába, de végül nem rájuk hallgatott, hanem egy internetes „támogató” csoportra, akik megtapsolták azért, hogy önmaga ellen fordul, sőt tanácsot is adtak neki, hogyan tegye. Azóta is sokszor gondolok Suzyra, a cikkre, amit írhattam volna a sikereiről – a képzeletbeli regényéről, a rockbandájáról, az általa rendezett filmről –, ha megkapta volna a megfelelő kezelést a betegségére, amely olyan sok szenvedést okozott neki, hogy egyedül az öngyilkosságban látott könnyebbséget. Több mint egy évtizeddel később Suzy adta meg az inspirációt Meg karakteréhez. Meg alakjából pedig megszületett Cody is, az Itt voltam hősnője, egy fiatal lány, akit megbénít a legjobb barátnője halála, letaglóz a fájdalom, a szomorúság, az önvád és a düh, és akit soha meg nem válaszolható dilemmák gyötörnek. Cody és Meg ugyan kitalált karakter, de gyakran felmerül bennem a kérdés, hogy ha Meg tudta volna, mit okoz a legjobb barátnőjének és a családjának az öngyilkosságával, akkor is megtette volna-e. Vajon fel tudta-e fogni depressziója legmélyebb bugyraiban, hogy milyen hullámokat kelt majd a tragédia? Az Amerikai Öngyilkosság-megelőzésért Alapítvány kiadványai szerint a legtöbb tanulmány egyértelműen rámutat, hogy az öngyilkosságot elkövető emberek nagy többsége – kilencven százalék vagy még több – a halála idején valamilyen mentális betegségben szenved. Azok között, akik önkezükkel vetnek véget életüknek, a többség depressziós, bár a bipoláris betegség és a különféle függőségek is nagy rizikófaktort jelentenek. Ezeket az állapotokat a halál bekövetkeztéig gyakran nem diagnosztizálják és nem is kezelik. Nem véletlenül hívom őket betegségeknek. Ahogy a tüdőgyulladást is betegségnek hívjuk. A pszichés betegségeket az emberek azért értelmezik félre, mert a „fejünkben vannak”. Pedig ez nem igaz. A kutatók kimutatták az összefüggést az öngyilkosságra való hajlam és az agyban lévő vegyületek, például a szerotonin nevű ingerületátvivő anyag anyagcseréjének megváltozása között. Ez a fizikai elváltozás olyan mentális (és fizikai) reakciókat okoz, amelyek miatt a páciens rettegni kezd, és az állapot – akárcsak a tüdőgyulladás – kezelés nélkül akár halálhoz is vezethet. Szerencsére ma már létezik gyógymód ezekre a betegségekre is, többnyire a hangulatstabilizáló gyógyszerek és a terápia együttese. Ha valaki elutasítja a depresszió vagy hangulatzavar kezelését, az olyan, mintha kapott volna egy diagnózist a tüdőgyulladásról, és nem lenne hajlandó beszedni az antibiotikumot és ágyban pihenni. Milyen az, amit Meg és Suzy tett? Olyan, mintha a tüdőgyulladásuk megállapítása után az interneten keresnének segítséget, ahol azt a tanácsot kapnák, hogy szívjanak el mindennap egy doboz cigarettát és fussanak rendszeresen az esőben. Ki követne ilyen tanácsokat? Nem mindenki jut el az öngyilkosságig, aki depresszióban szenved. A nagy többség nem. Azok közül sem, akik többször is elgondolkodnak azon, milyen lenne meghalni. Amikor Richard azt mondja: „Mindenkinek van ilyen időszaka”, szerintem igazat beszél. Mindenkinek vannak olyan pocsék napjai, hetei, hogy felmerül benne, jobb lenne nem is létezni. Ez azonban más, mint amikor öngyilkossági késztetések veszik át az uralmat az ember fölött, amikor a gondolatokból tervek lesznek, a tervekből pedig kísérletek. (A figyelmeztető jelek és kockázati tényezők listáját magyarul is meg lehet találni az
Alapítvány az Öngyilkosság Ellen szervezet honlapján: http://www.suicidprevencio.hu/azoumlngyilkossaacuteg-figyelmeztet337-jelei.html. Ennek amerikai megfelelője a következő oldal: http://www.afsp.org/understanding-suicide/warning-signs-andrisk-factors.) Akárcsak Cody vagy Richard, én is átestem ezen. Nekem is voltak ilyen napjaim. De soha nem fordult meg komolyan a fejemben az öngyilkosság. Ettől függetlenül az én életemet is megérintette egy ilyen tragédia szele. Egy hozzám nagyon közel álló ember egyszer, régen megpróbálta. Segítséget kért, és végül hosszú, boldog életet élt. Ha az öngyilkosság egy tolóajtó, amely a „mi történhetett volnát” választja el a „mi történiktől”, akkor Meg és Suzy le nem élt életét egyfajta szellemnek lehet tekinteni, a barátom esetében pedig az ellenkezője történt: egy hosszú, boldog életútról beszélünk, amely hirtelen megszakadhatott volna. Az élet nehéz, szép és kusza, de remélhetőleg hosszú. Ha elég hosszú lesz, mindenki meggyőződhet róla, mennyi megjósolhatatlan dolog történik, mennyi sötét időszak következik be, amelyek – időnként sok-sok támogatással – enyhülnek, és végül az alagút is kiszélesedik, egyre több fényt engedve be. Amikor az ember a sötétben van, úgy érzi, örökké ott fog ragadni. Tapogatózva. Egyedül. De nem fog. Nincs egyedül. Sokan készséggel segítenek, hogy újra megtaláljuk a fényt. Elmondom, hogy találhatjuk meg őket. Ha nagy fájdalom gyötör és segítségre van szükséged, első lépésként mondd el valakinek! Szülőnek, idősebb testvérnek, nagynéninek, nagybácsinak – keress egy felnőttet, akiben megbízol: lelki gondozót, nevelési tanácsadót, orvost, nővért, családi barátot. Ez csak az első lépés, nem a végső. Nem elég beavatni valakit. Ha elmondtad valakinek, ő segíthet neked megkeresni a szakszerű segítséget és támogatást, amelyre szükséged van. Ha nem tudsz elérni egyetlen, felelős felnőtt személyt sem vagy nem tudod, mi legyen a következő lépés magaddal vagy egy hozzád közel álló emberrel kapcsolatban, hívd az Alapítvány az Öngyilkosság Ellen KÉK VONALÁT a 06-1-116-111-es, vagy a LESZ számát a 0ó-l-116-123-as számon. (Az USAban az American Foundation for Suicide Prevention üzemeltet krízisvonalat a 800273-TALK számon.) A Péterfy Sándor Utcai Kórház-Rendelőintézet Krízisintervenciós és Pszichiátriai Osztálya által létrehozott alapítvány honlapján – www.suicidprevencio.hu – megtalálsz minden, fontos információt a kockázati tényezőktől a figyelmeztető jeleken keresztül a túlélők és hozzátartozók számára nélkülözhetetlen forrásokig, például hogy hogyan lehet valódi támogató csoportokat találni. Suzy Gonzalesről az angolul beszélők a http://www.suzyslaw.com oldalon tudhatnak meg többet.
Shakespeare: Macbeth, Szász Károly fordítása. Amerikai vígjátéksorozat volt 1969-1974-ig.
