N
A
P
K
LOVASTISZTEK HÁZBAN.
E
A
L
E
T
KORONA-NAGYKÁVÉ-
A
KORONA előtt
szembetalálkoztak a főjegyzővel. Az asszonyok elől jöttek karonfogva és a kávéházból kiszűrődő muzsikára ingatták magukat, a két férfi mögöttük lépegetett. Belle ügyvéd b o t j á t végighúzogatta az aszfalt szélén, doktor H a m a r j á k h á t r a t e t t kézzel csendeskén ballagott mellette és nagyjából m i n d n y á j a n elégedettek voltak a dolgok folyásával. A főjegyzőnek egy szál margaréta volt a gomblyukában — kezében lóbálta sárga k e z t y ű j é t és könnyű szürke k a l a p j á t — s harsány jókedvvel köszönt r á j u k . — Csókolom a kedves kezeiket, nagyságos asszonyaim, szervusztok, szervusztok, szervusz Jani, szervusz András. Honnan, honnan ilyen későn? — Moziból — m o n d t a Belle ügyvédné kacérformán, féloldalt h a j t v a fejét és mosolygott egészen szándéktalanul — moziban voltunk. — Á . . . — a férfiak is odaértek, kezeltek — a Lélek rejtelmei? Gyönyörű, ragyogó ! Mit t u d ez a nő ! Csodálatos ! É s a k é t asszony nevetett, noha nem volt r á különösebb okuk, de valahogy olyan jól jődögéltek végig a Petőfi-utcán és a Kossuth-téren át, a moziban savanyúcukrot ettek és oranzsádot i t t a k és a Híradóban l á t t á k a welszi herceget, amint fehér r u h á b a n egy tip-top hadihajó fedélzetén álldogál, l á t t á k Sicc úrfi legújabb kalandjait a jegesmedvék birodalmában és végül a Lélek rejtelmeit, Greta Garbo, csodás ! — csak persze az a gazember Kiricsánszki régi filmeket vesz, mire ideér, olyan halavány, hogy rettenetes és hiányzik is belőle. A korzón, Glück kirakat á b a n például az a kép, mikor küzd benne a szerelem és a kötelességtudás, az nincs is meg. De azért szép volt és most bemennek a kávéházba. Nevettek. Nevetésük frissen szaladt végig a nyílegyenes Petőfiutcán a gömbákácok között, ki a Kossuth-térre, — ahol a rendőr meg is fordult, odébb a szálloda k a p u j a előtt négy-öt konflis állott, — a kocsisok a vaskorlátnak támaszkodva bóbiskoltak — s k é t taxi. A Zergeutca felől Samu bácsi, a kucséber, kacsázott á t a söröző felé, a polgármesterék erkélyajtaja nyitva volt és a sötétben szólt a rádió, az öreg szokta hallgatni egy kicsit még az ágyban, messzebb v o n a t f ü t y ü l t , a motoros indul Kutasnémeti felé, a városháza órája elütötte a negyedtizenegyet. A főjegyző vidáman kezelt az urakkal. Napkelet
26
386 — Lumpolás, mi? Hehehe, b a n k e t t a nagy kibékülésre? Igy v a n ez, a végén mindig csak az ügyvéd jár jól. A felek bezzeg nem b a n ketteznek. — B a n k e t t . . . — v o n t a meg a vállát H a m a r j á k doktor óvatoskodva, m e r t nem kell a mai világban mindenkinek tudni, ha az ember egy kicsit könnyebben bírja magát, — á, megiszunk egy feketét, aztán takarodunk haza. — Pezsgő nem lesz, hehehe? Na. H á t én megyek. Holnap erős nap lesz, tanácsülés. — A gőzfürdő ügyét előveszitek? — Minden bizonnyal. H a m a r j á k doktor karonfogta. — Csak arra kérlek, édes Imrém, nem m i n t h a pártosságra akarnálak csábítani, de ne hagyd magad félrevezetni. Légy egy kicsit az Ornstein mellett. Nagyon becsületes zsidóember. — Igyekezni fogok, öregem. H á t csókolom a kezeiket. J ó mulatást, szervusz, szervusz, szervusztok. A főjegyző fürgén á t v á g o t t a tér felé és a két asszony összekuncogott, á, nem megy ez haza, tanácsülés, hogyne. A v a k is l á t h a t j a , hogy fülig szerelmes Holzer Lottikába, nna. Hogy hova t e t t e a szemit ! S a fejit ! Egy ilyen állású ember. A multkor is holdvilágnál csónakáztak a Kerekes-tavon, Pinci, a Belle b o j t á r j a l á t t a őket. Hogy Pinci mit keres éjszakának idején a Kerekes-tó körül . . . arról is lehetne beszélni. Az a perszóna pedig festi a h a j á t , akárki m i t mondjon, az nem természetes szőke és nevettek, elégedettek voltak és mindenen nevettek. H a m a r j á k doktor felsandított Belle ügyvédre. — Még b e a d t a m neki Ornsteint, — s ravaszul mosolygott, — ez is jól jött, ej, néha minden úgy összevág. B e n t megállottak, kicsit tétován asztal u t á n néztek, noha volt elég. Lehota, a kávés, m o n d t a is kicsit bizalmaskodva, — m e r t ez városi bérlet volt s Belle doktor tevékenykedett tavaly ősszel az árlejtés körül, — tessék parancsolni, elég választék van, sajnos, tessenek talán oda a sarokasztalhoz. A cigányok német mozi-slágert h ú z t a k és a kasszában kvárglit evett zöldhagymával Lehota kávés sógornője. Fellner t a n á r a kacskakezű Baloggal sakkozott és Maitinszky gyógyszerész rendes társaságával alsózott, valami idegen vigécféle blokk-noteszébe jegyezgetett, női vendég nem volt r a j t u k kívül. Leültek a sarokasztalhoz, amelyet Vili, a főpincér végigcsapkodott a szalvétájával. Vendéglőben szolgált eddig és nem t u d t a megszokni, hogy ez kávéház, i t t nem csapkodják az asztalt szalvétával, L e h o t á n a k sok baja v a n vele, ki is dobta volna, de a kauciónak fele sem volt m á r meg, á, b a j j a l küzd az ember, amíg él és nehéz t a r t a n i a nívót. — Tetszik parancsolni? — H á á t . . . na? — és az asszonyokra nézett Belle doktor. F a g y -
387 laltot a k a r t a k , csokoládést és vaníliást, habbal. De csokoládé nem volt már, csak vanília és citrom és h a b is csak egyre v a n . H á t akkor hozzon egy szelet dobostortát, hozzon két vaníliát, egy citromot és külön azt a habot, m a j d elosztják, jó lesz. Belle doktor végigfutotta a menülapot. — P o h a r a s sörük v a n ? — P o h a r a s nincs. Csak a söntésben. — Miért? — A kávéházban nem szolgálhatunk fel kérem poharast. Tessék t a l á n egy üveggel, porter. — Barna? — Az. — H á t hozzon. Hozták a t o r t á t , a fagylaltot, a habot, a sört. É s csendesen ültek, magukba engedve a hideg jóízeket, elereszkedve. A fatelep részvénytársaság dolgában megegyeztek, megbékéltek, h á t ez rendben v a n , a fatelep sem fizetett rá, mert m e g k a p j a a köztérhasználati engedélyt és ők is jól j á r t a k . S főként, csakhogy vége van. B u t a dolog volt na. Hogy ők k e t t e n ekkora nagy ügyben ellenlábasok legyenek, tiszta nevetség. Na jó, hogy elmult, nem is kell beszélni róla. Az asszonyok közösen megették a dobost, a fagylaltot és a habot. A hab nem volt friss és nem elég édes, de h á t nem lehet olyan, m i n t az otthoni, az biztos. Főzésről, gyerekről, piacról beszéltek a z t á n egy kicsit, m a j d H a m a r j á k doktor azt mondta, hogy megrendeli a Révai Lexikon utolsó kötetét, h a d d legyen együtt az egész és őszire megveszi az «összes Jókait», az a gyerek, a Jóska él-hal a betűért, Istennek hála, hogy ebben a sportbolond világban még ilyen gyerek is akad. Belle ügyvéd á t f u t o t t a a helyi lapot és nevetett. — Az a b e t y á r Gradácsi kihagyta Kettingert a küldöttségből. — Hogy, hogy? J a a plébános-küldöttség. — Az. I t t leírja sorban, hogy kik voltak a plébánosnál a k ü l d ö t t séggel és K e t t i n g e r t kihagyja. — Tán véletlenül. — Á, ismerem én Gradácsit, i t t valami van, i t t valami nem stimmel. S ezzel rendre elhallgattak. E g y kicsit el is álmosodtak, m á r ilyenkor aludni szoktak, kivált hétköznapon. Jól beültek a székekbe, elvetett é k m a g u k a t és hallgattak. De a hallgatásuk nem volt komikus, m e r t nem is a k a r t a k beszélni. Szerették és értették egymást és évek hosszú során át mindent megbeszéltek, ami szükséges volt s csak úgy fecsegni, minek. Tizenegy óra felé Gradácsi szerkesztő nézett be a kávéházba — hogy ez sose t u d idejében lefeküdni — s o d a j ö t t az asztalukhoz. Már t u d t a az egyezséget a fatelep dologban és gratulált. — Hallom, moziban voltak, nagyságos asszony — Gradácsi kedves ember volt, jóbeszélő és felvillanyozta a társaságot. 26*
388 — Ó, hogy maga mindent t u d ! — Kötelességem, nagyságos asszony, én vagyok a város szeme és füle. — É s a szája? — Azt nem. E g y é b k é n t a főjegyző m o n d t a . — Hol találkozott vele? — A Zerge-utcában — és kacsintott, mire mind nevettek, — hogy t e t s z e t t a film? J ó , úgy-e? — Ó, gyönyörű. H á t ez csodás, a m i t Greta Garbo művel. — Hogyne, tiszta művészet. A búcsú például a tengerparton . . . gyönyörű. — A lába rossz — m o n d t a Belléné. — Ezek az asszonyok csak t u d n a k v a l a m i rosszat mindenkire. — Az u r a megcsóválta a fejét — nem hagynak ezek meg senkit egészben. — Úgy t u d o m , most visszavonul egyelőre a filmtől. — Gradácsi feketét rendelt, csak úgy hang nélkül bólintva, hogy : a rendes, — szerelmes a partnerébe, Nils Asterbe, de az k i á b r á n d u l t belőle. — Ne m o n d j a ! És nem fog játszani t ö b b é ? — Egyelőre nem. — Mondja, honnan t u d j a maga ezeket? — H á t , Istenem, az ember érdeklődik úgy-e, hogy mi van a nagyvilágban. H a m a r j á k doktor mozdult. — András, csinálnánk egy százast? Belle az asszonyokra nézett. — Nem bánnám. — Édes szerkesztő úr, maga úgyis afféle éjszakai bagolyféle, ugyan m a r a d j o n egy kicsit az asszonyokkal, csinálnánk egy százast, jó? — Ó, kérem, hogyne, nagyon szívesen, de éjfélre bent kell lennem a szerkesztőségben. — Addig végzünk, ó, hogyne, éjfélre. Az asszonyok kissé tiltakoztak. — Á, hogyisne. Éjfélre. Hogy nem t u d n a k nyugton ülni kicsit, na. D e a két férfi m á r szedelőzködött és a pincér f e l g y u j t o t t a a l á m p á t a billiárdasztal felett. Gradácsi szerkesztő nagy ujságokat t u d o t t . K é t hét mulva jön á t a színház, Kutasnémetiről. De Helffy E t a m á r elvált a karmestertől, Zsögöd P i t y u volt az oka az egésznek. A karmester o t t is hagyta a társulatot és felment Pestre, most egy bárban zongorázik, k á r érte, mert tehetséges fiú. A két asszony egészen megélénkült. Apróra hallani a k a r t á k a színház dolgait és Gradácsi bőven mesélte i t t - o t t kétértelműségekkel is t a r k í t v a , hogy mi hogy t ö r t é n t Helffy E t a és a karmester között és kilátásba helyezte, hogy v a s á r n a p r a esetleg meg is írja, persze csak finoman, humorosan, ahogy ő szokta. Mellesleg a két asszony összenézett és Belléné azt m o n d t a huncutul :
389 — Szeret maga minket, szerkesztő úr? — Ó, drága nagyságos asszonyom, nem t u d o m igazán, hogy méltóztatik gondolni, én igazán a legmelegebb szimpátiával . . . úgy-e m i n d k e t t ő j ü k r e csak a legmelegebb szimpátiával . . . — N a - n a , maga nagyon hamis ember, szerkesztő úr, t u d j a — és idegesen j á t s z o t t a gyufatartóval — t u d j a , a jövő héten lesz a gyermeknap és mi k a p j u k a Városháza előtti u r n á t . — Rendben van, nagyságos asszonyom. Meglesz. — Egy pár sorban, úgy-e. De nem úgy, mint t a v a l y — s tréfásan megfenyegette, — hogy Kovácsék, meg mindenki előbb volt a névsorban, azért még most is haragszom magára. — Ok nélkül, drága nagyságos asszonyom, higyje el, ok nélkül. Az nyomdahiba volt, tisztára nyomdahiba. — N a jó, akkor t u d j a mit, a d j o n egy cigarettát nekünk. — Boldogan. Az asszonyok cigarettára g y u j t o t t a k és a f ü s t ö t messze e l f u j t á k maguktól. Éjfélre j á r t . A vigéc fizetett és á t m e n t a szállodába. Fellner t a n á r és a kacskakezű Balog befejezték a p a r t i t és menni készültek, illetve mentek is már, csak még úgy meg-megállva v i t a t k o z t a k el el a partín, ami h a t á r o z o t t a n érdekes volt. K i n t most a u t ó állott meg. E g y perc mulva kissé hangosan belökték az a j t ó t . Felfigyeltek. Az a j t ó b a n két huszártiszt, kicsit porosan, de csillogva — a szemükben valami hallatlan jókedv ragyogott — álltak és fesztelenül végigmustrálták a kávéházat. Az egyik magas volt, borotvált, nagyon lesült, cigányosan erősarcú s a szeme lehetetlenül kék és nevetős, a másik valamivel alacsonyabb, jóvágású, szőke, csepp b a j u s z t is viselt és — monoklit. K a r d j a i k a t hanyagul a hónuk alatt fogták és mosolyogva néztek végig a Korona nagytermén. Lehota kávés, Vilivel szaladt eléjük, a cigányok v i d á m indulóra zendítettek, boldog vigyorgással, a kávés sógornője a kasszában eltakaritotta a vacsora m a r a d v á n y a i t , a konyhából b e j ö t t egy leány, összefonta mellén a kezét és úgy nézte őket. K é t huszártiszt állott a Korona a j t a j á b a n . Kardosan, monoklisan, mosolyogva. Egy kapitány, meg egy főhadnagy. Lehota a nagytükör alá tessékelte őket. A tisztek leültek, úgylátszott, kicsit k a p a t o s a k már. Vili csapkodott előttük a szalvétával, amin nevettek. A k a p i t á n y pezsgőt rendelt. Vili lelkendezve r o h a n t a pezsgőért, reszketve t ö l t ö t t , s míg a tisztek lenyelték, úgy nézte őket, mint apa a gyermekeit. Lehota p a t t i n t o t t az u j j á v a l és a cigányok most keringőbe fogtak. Vili ismét töltött, de a tisztek még nem n y ú l t a k hozzá. Úgy megülték a vöröshuzatos karosszéket. Szépen ültek. A k a p i t á n y keresztber a k t a lábát, — csizmájának finom szabása volt — h a t a l m a s vállát a t á m l á n a k vetette. A főhadnagy felhúzta egyik t é r d é t és átfogta kezével asszonyosan és a keze vékony volt, de izmos, ideges kéz. Nagyon
390 szépen és elegánsan ültek. A k a p i t á n y elővette a cigarettatárcáját, kínálta a másikat és az tüzet adott. A f ü s t ö n keresztül a főhadnagy nézett először az asztalukhoz és intett valamit a kapitánynak, kicsit most mind a k e t t e n odanéztek, aztán v e t t é k a poharaikat és feléjük koccintottak. A két asszony először elsáppadt. Belléné riadtan körülnézett, a másik k ö v e t t e a t e k i n t e t é t és egyszerre pirosodtak el mind a ketten. — És . . . m o n d j a szerkesztő úr, — H a m a r j á k n é á t h a j o l t az asztalon — m o n d j a csak . . . és erőset húzott a cigarettájából és köhögni kezdett. Gradácsi dobolt az asztalon és hosszú ideges mesébe fogott a színházról általában és Áldory Blankáról, aki m á r öreg és tehetségtelen. — Hogy egy nő nem érzi meg, mikor kell visszavonulnia, — m o n d t a h a d a r v a — a Csárdáskirályné u t á n nem lett volna szabad t ö b b é színpadra lépnie. A Csárdáskirályné u t á n . . . mert ugyebár . . . A tisztek fesztelenül idebámultak. N e m is szemtelenül, egészen nyiltan és kedvesen idebólogattak, nem beszéltek, néha fogták a pohar u k a t , koccintottak az asztal felé és mosolyogtak. — A . . . a Csárdáskirályné — mormogta Gradácsi — a Csárdáskirályné . . . h á t nekem most m á r mennem kell, sajnos, éjfélre benn kell lennem, m a j d szólok az ügyvéd uraknak, csókolom kezüket, a viszontlátásra. A billiárdasztalhoz m e n t és elköszönt, azok intettek, hogy jójó és j á t s z o t t a k t o v á b b s Gradácsi elment. A tisztek rá se néztek. Belléné a gyermeknapról beszélt sokat és zavarosan és cigarettája végét nem t e t t e le a kezéből. Már elszívta, m á r régen kialudt, forgatta az u j j a i között és látta, hogy a keze kissé érdes és pirosas s a k e z t y ű j e u t á n nyúlt, felhúzta. H a m a r j á k ügyvédné retiküljéből elővette a kist ü k r é t — az orra kifényesedett, bepúderezte — és a szemöldökét végigsimította megnyálazott kisujjával. — Igen, d r á g á m — felelte apropo nélkül — igen, igen és m á r előre belesáppadt ismét, — de lassan odafordult a tisztek felé — a térdei egymáshoz verődtek. Azok csak ültek, kedvesen és mosolyogva, megitták az első üveget és másodikat h o z a t t a k és nevetve koccintgattak, bólogatták feléjük. Háromnegyedegy óra t á j b a n a k a p i t á n y az ó r á j á r a pillantott, gyűrűjével kocogott a poharán, fizettek. Felálltak, a cigánynak kisbankót v e t e t t e k , meghúzkodták a blúzukat, könnyed h a p t á k b a n odaköszöntek a k é t asszonynak nevetve és elmentek. Az asszonyok elkapták a fejüket és Belléné azt m o n d t a : — Szemtelenek. — L á t t a d ? L á t t a d , mit műveltek? Mit szólsz, n a h á t mit szólsz? Kicsit hallgattak aztán és csendben és feszülten komoly méregbe h a j t o t t á k m a g u k a t . Tisztességesek és jók voltak, az apró szédülés elmult és most minden idegszálukkal felháborodtak.
391 — H á t mi ez? — m o n d t a H a m a r j á k n é . — L e b ú j ? Tisztességes asszony i t t nem ülhet le anélkül, hogy ne inzultálnák? Mégis csak hallatlan ! — N a hiszen, ha én férfi lennék — és a billiárdasztal felé nézett, ahol éppen szedelőzködött a két férfi nagy jókedvvel és kedélyesen s számoltak a táblán. Odajöttek. — Csakhogy ! — mondta Belléné az u r á n a k epésen. — Álmos vagy szívem? — Na, maguktól aztán igazán . . . — noha nem szokta magázni. A férfi körülnézett. Belléné hallgatott, gőgösen és sértődötten. — Mi az, — m o n d t a H a m a r j á k ügyvéd jólelkeűn, — mi t ö r t é n t ? — és a feleségére nézett. — Semmi. Menjünk. Maguk csak billiárdozzanak. Szép kis élet. Vili j ö t t közbe és pengőnyolcvanat számított a fagylaltért. H a m a r j á k rámeredt. — Rablás. Tiszta rablás. Hol t a n u l j á k ezt m a g u k ? — H á t kérem . . . — Pengőnyolcvan ! Az embernek megáll az esze. Elindultak. — Maguk csak billiárdozzanak — t ö r t ki odakint hirtelen H a m a r jáknéból — m a g u k csak billiárdozzanak és közben az emberrel úgy b á n n a k a szemük láttára, m i n t egy, mint egy . . . Belléné megölelte. — De jó vagy te, Sári, de jó vagy. L á t t a d ? L á t t a d ? — és a hangja szinte sírós lett. A férje megállott és r á t á m a s z k o d o t t a b o t j á r a . — D e h á t m o n d j á t o k m á r meg, hogy mi az? Mi t ö r t é n t . — Mi?! Az, hogy amíg m a g u k ott billiárdoznak, addig részeg emberek belekötnek a feleségükbe. Az történt. Integetnek és koccintgatnak és kacsintgatnak és m a g u k o t t billiárdoznak, h á t mi ez? L e b ú j ? H á t lehet ezt? — J a ? Azok a tisztek? — J a ! Azok a tisztek ! Igen ! — De fiacskám, h á t mért nem szólt? És ez a Lehota ! — j u t o t t eszébe H a m a r j á k ügyvédnek, míg elindultak a Petőfi-utcán á t — ez a Lehota, ez tűri, hogy a kávéházában, na megállj ! Elvégre a város első lokálja . . . Ahol pengőnyolcvanat el t u d n a k kérni egy vacak kis fagylaltért ! H á t mit szólsz? Hiszen részegek voltak már, mikor bej ö t t e k . Részeg embernek nem szabad alkoholt kiszolgáltatni. N a h á t , m a j d én elintézem. Ez repülni fog a bérletből. — Elintézi ! Hö ! — Igenis, elintézem. — Intézte volna el most ! Belle a házak falát csapkodta a botjával. — Persze a két jómadár eltünt. Biztosan kutasnémetiek. Jelzem,
392 meg lehet m a j d tudni, valahol a parancsnokságon, hogy kik voltak. Tisztek. Valahol biztosan be v a n írva. — Beszéljenek, beszéljenek, beszéljenek — m o n d t a hisztérikusan H a m a r j á k n é , ami rosszul állott neki, m e r t nagy darab és nyugodt nő volt — beszélni igen és közben meg is verhetik az embert a szemeláttára. — De édes f i a m . . . — Igen ! A szemem sül ki . . . Gradácsi is l á t t a . N a az is ! Holnap az egész város t u d n i fogja, de nekem nincs uram, aki megvédjen az ilyen inzultusok ellen, nekem integethetnek, nekem koccinthatnak, nekem . . . Belléné rámeredt. — Neked? — N a igen, nekem. — De édes lelkem, engedj meg . . . — N e m értelek. — De szívem — és fölényesen, elnéző kis mosoly szaladt végig az arcán, — de édes szívem, hiszen háttal ü l t é l ! — É n ! H á t t a l ültem ! Te ültél így . . . így, féloldalt . . . inkább h á t t a l . . . én p o n t szemben ültem és még észre is vettem, mikor a főh a d n a g y először figyelmeztette a másikat. — D r á g á m ! A k a p i t á n y szólt. Igy i n t e t t r á m és erre mind a k e t t e n odanéztek. — Érdekes. Eszembe sem j u t o t t volna, hogy talán téged . . . — Nézd, fiam, h á t téged ! Mondd, h á t téged ! N e m valami dicsőség, ha valakibe részeg emberek belekötnek úgy-e, csak . . . — Mit csak, mit csak? N e m is v i t a t o m . N e m az a fontos. Nem is voltak azok olyan részegek. — Úúúgy?! — Úúúgy, ha akarod t u d n i ! — De szívem — v á g o t t közbe H a m a r j á k doktor. — Mit, de szívem, elvégre nem vagyok vak. — Azt nem is m o n d t a m , drágám, de nekem is megvan a két látó szemem. — Tudsz is bánni vele ! — Mit akarsz ezzel mondani?! — Ugyan, ne legyetek m á r gyerekek. — H a m a r j á k doktor restelkedve nézett körül a sötét utcában. — H á t k á r a szóért. Egyébként mi i t t be is fordulunk — mondta az asszony. Belle doktor megállott. — N e m kísértek el? — i t t mindig e g y ü t t szoktak befordulni a Flóris-utcába, onnan egy ugrás a Barabás-köz. — Nem, i n t e t t H a m a r j á k n é — reggel korán kell kelnem — és indult. Belle ügyvédné két u j j á t n y u j t o t t a és felülről m o n d t a hűvösen :
393 — Benéztek holnap? — N e m hiszem. Leveleket is kell írnom és . . . — évente két, három levelet írt, de inkább télen. E l v á l t a k . Többé ebben az életben nem beszéltek egymással. Elvégre igaz is . . . Török Sándor.
VIZESÉS. Nézd csak a vízesést, Örök változatlan. Pedig vízcsöppje más Minden pillanatban.
Egyforma az élet Örök végtelenje, Mindegy, hogy kik élünk És kik halunk benne.
Nekünk vágy, sóhajtás, Könny, remény és munka, S ki látcsővel nézi, Az már rég megunta. Falu Tamás.
A
BALATONPARTON. — Kosztolányi Dezsőnek. — Cseresnyefa. Kezemre permetez sok fehér szirom és én játékosan a vízre hullatom. S a kék vizén, mint vén rizsbárka ring a badacsonyi kőszállító hajó, s fölöttünk halkan egy gém kering. Zöld szittyó, színes vadkacsák. A tórol halk-ritmusú zenék, mintha Po Csüi verset hallanék. Szemközt az üveg-égre karcsún a Gulács finoman ível, mint kis Fuzsijáma, lila lepleivel. Napalkonyán a tó Sárga Tenger. S a pókháló, mint szűz japáni selyem kopott ruhámra akad a kócsaglesen. Fehér szirmok, sárga csodák, s az alkonyat rám úgy oson, mint sárkányt leső gyerekre egy kínai mese . . . Takáts Gyula. (Pécs.)
