MÉSZÁROS KÁLMÁN
Hazafiak és árulók? KURUCOK ÉS LABANCOK A RÁKÓCZI-SZABADSÁGHARCBAN
ETIMOLÓGIAI ALAPOK A kuruc és labanc elnevezés eredete máig sincs megnyugtatóan tisztázva. ző 1670-től Babocsay Izsák tarcali jegyz dő városi krónikájában 1700-ig terjed dő(Fata Tarczaliensia) az 1673. esztend nél említi elő el ször a kurucokat és a labancokat. Nyelvtudományi szempontból tarthatatlan a kortárs erdélyi historikus, Cserei Mihály által elő el ször papírra vetett magyarázat, mely szerint Dózsa György kereszteseire, végső s soron a latin crux, cruciatus (kereszt, keresztes) szóra lenne visszavezethető t a kuruc név, mint ahogyan a labancnak
„K
er cu les -ér m
e”, 1 705
uruc nevet viselt a jó hazafi, / Labanc volt a honáruló kurafi…” – Arany János szavait sokszor és sokan idézték. A költő – 1849-ben! – a „kuruc világ regéinek” segítségével nyilvánította ki saját korának fájdalmas igazságát, amely persze adott esetben el is térhet a történelmi valóságtól. Nemcsak a költő, de a történettudósok is gyakran közelítettek a Rákóczi-korhoz úgy, mint a kibékíthetetlen ellentétek időszakához. De vajon igazuk van-e?
A
nnyiban feltétlenül, hogy a kuruc függetlenségi háború éppúgy megosztotta az ország népét, mint történelmünk sok más korszaka. A kuruc–labanc viszály azonban korántsem a „jó hazafi” és „honáruló kurafi” sematikusan egyszerű ellentétében nyilvánult meg, sokkal inkább az ország és a nemzet boldogulását eltérően megítélő politikai nézetek heves összecsapásának, Magyarország polgárháborús jellegű megosztottságának két pólusát jelenti. A kortárs elbeszélő forrásokból és egykorú iratokból ez sokkal tényszerűbben kitűnik, mint ahogyan az közvéleményünk előtt ismeretes. Utóbbira még ma is elsősorban a 19. századi romantikus történelemszemlélet nyomja rá bélyegét, de a marxista történettudomány ideológiai béklyóitól sem sikerült még teljesen megszabadulni.
T
örténetírásunk nagy adóssága, hogy amíg Rákóczi leghívebb követőiről életrajzi monográfiák születtek, és az egykori kuruc vezérek (Bercsényi Miklós, Bottyán János, Balogh Ádám, Esze Tamás, Jávorka Ádám, Ráday Pál, Vay Ádám stb.) nevét közterületek és intézmények sokasága őrzi, addig a másik oldalon álló, komoly politikai erőt képviselő „labanc tábor” jelentős képviselőiről csak ritkán esik szó. Még akkor is igaz ez, ha ma már egyetlen mértékadó tudós sem fogalmaz sarkosan, és mind szélesebb körben ismerik fel a korábbi szélsőséges nézetek és sémaszerűen egyszerű megközelítések tarthatatlanságát.
Rákócz
lem ede i f ej
„H
a puskapor fellobbanására utaló lobbantsból való származtatása sem igazolható. A 18. század jeles történetírója és geográfusa, Bél Mátyás Csereivel egyezőleg adja meg a kuruc szó magyarázatát, s általa vált az közismertté. Később – kóborló, rabló jelentéssel – a szó török (illetve végső soron görög) eredetét vetették fel (ez a legvalószínűbb lehetőség), de az oszmánokkal szövetséges kurucok megbélyegzésére használt német gúnyszó, a Kruzitürk („keresztény török”) kifejezés is felmerült etimológiai magyarázatként. A labanc szó eredetére a Cserei-féle szófejtéstől eltérő álláspont született: a nyelvészek egy része a parókát viselő császári tisztek és udvarhű magyarok kigúnyolását célzó loboncos jelzőre vezeti vissza. Akárhonnan származik is a két történelmi kifejezés, eredeti – minden bizonnyal megbélyegző – jelentéstartalmuk (legalábbis a kuruc szó esetében) korán elenyészett. II. Rákóczi Ferenc fejedelem még idegenkeRUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
123
dett a kuruc szó használatától, sőt állítólag tiltotta azt, katonái és hadvezérei azonban büszkén vállalt önmegnevezésként éltek vele. Nem tudjuk, Rákóczi miért határolódott el a kifejezéstől, talán mert szakítani kívánt az 1670-es évek bujdosómozgalmának és gyűlölt mostohaapja, Thököly Imre felkelőinek ha gyományaival, vagy egyszerűen azért, mert a rendi nemzet egységében gondolkodva, amelyet minden erre irányuló törekvése ellenére sem sikerült megvalósítania, kerülni akarta a pártoskodásnak még a látszatát is.
A FŐPAPSÁG POLITIKAI ÁLLÁSFOGLALÁSA A magyarországi Habsburg-uralom legjelentősebb támasza a katolikus klérus volt. Ennek okai közül több, egymással is összefüggő tényezőt emelhetünk ki, így a római katolikus egyház és a többnyire – I. Lipót esetében megkérdőjelezhetetlenül – mélyen vallásos Habsburg uralkodók kölcsönös ragaszkodását, a zömmel protestánssá vált ma gyar társadalom rekatolizációjára törekvést és a rendiséggel – mind a protestáns többségű köznemességgel, mind pedig a szekularizált katolikus főrendekkel – szembeni erős központi hatalom fenntartásának óhaját. A szabadságharc kitörésekor az esztergomi érseki székben az akkor 72 éves Kollonich Lipót bíboros ült, aki ellenreformációs törekvéseivel és főként a rendi intézményrendszer megreformálását célzó – egyébként megvalósítatlan – javaslataival rendkívül népszerűtlenné tette magát, s a Rákóczi árvák egykori gyámjaként személyesen is konfliktusba került II. Rákóczi Ferenccel és nővérével. Valószínűleg sohasem hangzott el – illetve, ha mondta volna is egy rossz pillanatában, életét és munkásságát a legkevésbé sem jellemezte – az a híres-hírhedt mondat, amely szerint legfőbb célja Ma gyarországot koldussá, németté és katolikussá tenni. Természetesen Kollonich nemcsak hogy nem csatlakozott a kurucokhoz, de esztergomi érsekként közvetítői szerepben sem léphetett fel, mert erre Rákóczi oldaláról, de valószínűleg a császárhű főrendek részéről sem volt fogadókészség. Ez a nehéz feladat a 14 évvel fiatalabb kalocsai érsekre (egyben veszprémi püspökre), Széchényi Pálra hárult. Ő Kollonichtól eltérően már korábban
124
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
is a rendi érdekek védelmező jeként lépett fel a központi kormányzattal szemben, sőt Rákóczi letartóztatásakor (1701) Széchényit is az összeesküvésben való részvétellel gyanúsították. Mégis kitartott I. Lipót mellett, aki 1704 elején őt bízta meg, hogy lépjen kap csolatba a lázadókkal, s bírja rá őket a megbékélésre. Az érsek Bercsényi Miklóssal és Károlyi Sándorral, majd az év tavaszán Gyöngyösön és Pakson Rákóczival is személyesen tárgyalt, de eredménytelenül. Személye iránt eleinte az uralkodó és a felkelők is bizalommal voltak, csupán a kegyetlenkedéseiről elhíresült császári főparancsnokkal, Siegbert Heister gróffal került összetűzésbe, s a tábornagy katonáinak 1704. május 31-én Veszprémben elkövetett rémtettei ellen elborzadva emelt szót (a császáriak a székesegyházat is feldúlták, sőt két kanonok is életét vesztette). Az év őszén sikerült fegyverszünetet kieszközölnie, de az ugyanakkor megtartott selmecbányai értekezleten már nem ő, hanem Seilern kancellár vezette a királyi küldöttséget. Az érsek egyre inkább háttérbe, pontosabban két tűz közé szorult, s mindkét fél bizalmatlanná vált vele szemben. Titkára, Brenner Domokos hántai prépost Rákóczi pártjára állva Széchényi Pál levelezését is felhasználta a magyar ügy igazságát hirdető publicisztikai írásaiban. Maga az érsek azonban teljesen háttérbe vonult, s a szabadságharc második felében már egyre súlyosbodó betegsége is akadályozta, hogy részt vegyen a közéletben. (Múmiájának legújabb antropológiai vizsgálata szerint súlyos érelmeszesedésben szenvedett.) 1710. május 22-én hunyt el Pozsonyban. A megyés püspökök közül végül egyedül az egri főpásztor állt Rákóczi oldalára. Telekessy István roppant kiterjedésű egyházmegyéje éppen a kuruc állam bázisterülete, hátorszá ga volt. Politikai súlyát az is növelte, hogy az egri püspökség jövedelmek tekintetében az esztergomi érsekség után következett, s a kora újkorban csupán annyit veszített jelentőségéből, hogy épp itt, a 13 felső-magyarországi vármegye területén vált a lakosság legnagyobb arányban protestánssá, illetve a rekatolizációs folyamat itt indult meg a legkésőbb. Telekessyt viszont éppen az tartotta a kurucok táborában, hogy felelősséget érzett híveiért, akiket nem akart – saját későbbi szavai szerint – az „eretnekek” körében magukra hagy-
ni. Csatlakozása egyébként is „szelíd erőszak” hatására történt: Eger városának kuruc kézre kerülése után (1703. október végén) Budára indult, de Bercsényi visszatartotta, és kényszertartózkodási helyül Cserép várát jelölte ki számára. 1704 tavaszán visszatérhetett városába, a következő év februárjában pedig már ő fogadhatta az Egerbe érkező fejedelmet. Az idős (1705-ben 72 éves) főpap és az őt atyjaként tisztelő, fiatal (29 éves) fejedelem között szoros érzelmi kapcsolat alakult ki. Telekessy 1705-ben a szenátusnak is tagja lett nagyprépostjával, Pethes András címzetes püspökkel együtt. 1707-ben kénytelen volt aláírni az ónodi trónfosztó nyilatkozatot, később azonban betegségére és korára hivatkozva igyekezett távol maradni a felkelők hanyatló ügyének politikai képviseletétől. Ekkor azonban (csakúgy, mint 1703–1705-ben) ismét kényszerhelyzetbe került: ha akart volna, akkor is csak nehezen tudott volna engedelmeskedni a pápa felhívását közvetítő új esztergomi érsek, Keresztély Ágost herceg intésének, s nem hagyta el Rákóczi pártját. 1709. december 18-án ezért megfosztották egyházi és világi tisztségeitől, s Csáky Imre váradi püspököt bízták meg az egri egyházmegye és a hevesi főispánság adminisztrációjával. A katonai helyzet megváltozásával 1710 őszén Eger városával együtt Telekessy is meghódolt a császáriaknak. Hosszú hónapokba telt azonban, míg Róma 1711 tavaszán visszahelyezte az akkor már 77 éves püspököt méltóságába. A főpapságot tehát (néhány címzetes püspökön kívül) csupán Telekessy képviselte Rákóczi táborában. A különböző kurzusokhoz igazodó történetírásunkban hol „Rákóczi püspökeként” írtak róla, hol elpártolását bélyegezték meg „árulásként”. Valójában nem politikai meggyőződése, hanem főpásztori hivatásának teljesítését célzó kötelességtudata vezérelte csatlakozásakor és elpártolásakor egyaránt. A „labanc” Széchényi Pált Rákóczi is „szabadságszerető” és Magyarország jogaiért, a rendi kiváltságokért erőteljesen kiálló főpapként jellemezte, s még bíborosi kinevezését is javasolta a francia királynak. A dinasztiához leginkább ragaszkodó Kollonich bíboros pedig korszerű (sőt korát megelőző)) reformjavaslatai miatt vált annyira hírhedtté, hogy többnyire ma is a magyar érdekekkel szemSzéchényi Pál ben álló politikusként él
74∞&£∞§™ 74∞&£∞§™
„nemzeti” tudatunkban, holott a különbség közte és a többi főpap (sőt az egész magyar rendiség) között az erős központi hatalom megszilárdításához és a társadalmi reformokhoz való eltérő viszonyulásból eredt.
A FŐURAK MEGOSZTOTTSÁGA II. Rákóczi Ferencet Bercsényi Miklós gróf, ungi főispán nyerte meg a rendi szervezkedés ügyének, s midőn a fejedelmet letartóztatták, Bercsényi kalandos úton Lengyelországba szökött. Miután Rákóczi is megmenekült, csatlakozott hozzá, s 1703 tavaszán együtt adták ki a hadba szólító brezáni kiáltványt, majd együtt indították meg a szabadságharcot. Bercsényi kezdettől fogva főgenerálisként szerepelt, s megkérdőjelezhetetlenül a második ember volt Rákóczi mellett. Ugyanakkor hamis az a kép, amely szerint Rákóczi politikájának tényleges irányítója, a fejedelem „jó” vagy „rossz szelleme” lett volna. Rákóczi valójában kezdettől fogva önálló politikai elképzeléseit kívánta megvalósítani, akár még Bercsényi ellenében is. A főgenerális (1707-től fejedelmi helytartó) egyéni képességei és házasságkötései révén emelkedett az arisztokrácia élvonalába, de a ma gyar fő f urak legelő legel kelőbb réKuruc–labanc tege sohasem fogadta csatajelenet. Georg Rugendas festménye be. Ráadá sul ne héz természete is akadá-
74∞&£∞§™ 74∞&£∞§™
126
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
lyozta a tartósan jó személyi kapcsolatok kiépítésében. (Rákóczi egyenesen úgy fogalmaz, hogy rajta kívül „egész Magyarországon nem volt barátja”.) Éppen ezért Bercsényi személye valósággal akadályozta más főurak csatlakozását, akik közül – ismét a fejedelmet idézve – „sokan még egy sorban sem akartak állni vele, nemhogy parancsnokságát elismerni”. A főúri családok zöme – különösen a nyugati országrészekben – az örökös tartományokhoz fűződő rokoni és vagyoni szálak által meghatározott politikai hagyományait követve mindvégig kitartott a király hű ségén (Batthyá nyak, Zichyek, Erdődyek, Pálffyak, Czoborok). 1703 augusztusában az első, Rákó czihoz pártoló főúr Melith Pál, egy habókos vidéki báró volt, aki néhány hónap után fennhangon hirdette, hogy elhagyja a kurucok táborát, amelyet veszett cigányhadhoz hasonlított. Kijelentéséért meglincselték, s évtizedekkel később úgy emlékeztek rá, mint aki megháborodott elmével állt a kurucok közé. Őt több tekintélyes, de még mindig csak a helyi politikában otthonos bárói család tagjai követték, mint a Perényiek és a Sennyeyek, majd 1703 októberében ennek a rétegnek talán a legtekintélyesebb, országosan ismert tagja, Károlyi Sándor. Károlyi régi vá gású nagybirtokos volt, aki főispánként még maga kormányozta megyéjét (Szatmárt), s a hiányzó képzettséget fáradhatatlansággal és
tanulékonysággal pótolta politikai és katonai téren is. 1703 tavaszán megyei bandériummal verte le a tiszaháti felkelők vigyázatlan seregét, majd Bécsbe sietett, hogy figyelmeztesse az udvart a készülő veszélyre, s javasolta az adók csökkentését, hogy elejét vegyék a felkelés kiteljesedésének. A császárvárosban bizalmatlanul fogadták, de nem elsősorban az őt ért kicsinyes sérelmek miatt, hanem az időközben bekövetkezett helyzetet (birtokai és családja kuruc kézre kerülését) látva csatlakozott a felkelőkhöz. Pályafutásában ez a fordulópont éppúgy reálpolitikai lépés volt, mint 1711. évi szerepe. A rendi alkotmány következetes védőjeként a lehetőségekhez alkalmazkodó államférfi volt, nem pedig köpönyegforgató áruló. Hamar elnyerte Rákóczi bizalmát, aki sokszor bízott rá embert próbáló feladatokat, amelyekkel nem mindig tudott ugyan megbirkózni, de a kudarcokért többnyire nem személyét terhelte a felelősség. Munkabírása, együttműködésre és az újrakezdésre való készsége nagy segítséget jelentett a fejedelem számára. 1710 után átvette Bercsényi helyét Rákóczi oldalán, s végül neki kellett megkötnie a szatmári egyezséget Pálffy János császári főparancsnokkal. Jellemző, hogy előbb büszkén vállalta a kuruc nevet, majd mindenféle pártoskodást visszautasítva a kuruc és a labanc névtől is elhatárolódott, noha a fejedelem iránti tisztelete mindvégig (1711 után is!) töretlen maradt. Amikor
74∞&£∞§™ 74∞&£∞§™
kuruchoz, se labanchoz, hanem igaz magyar lévén, azokkal forgatom az törvényt, és törvény szerént való királynémat bö csülöm s hatalmas királyomrul, az ki törvényemet, nemzetemet manuteneálhassa [megtarthassa] más hatalmasok ellen is, gondolkozom.” Károlyi csak a szatmári kiegyezés létrejöttében szerzett érdemeiért emel kedhetett az arisztokrácia élvonalába (1712-ben nyert grófi címet), de az övénél tekintélyesebb családok tagjai közül is kuruccá lettek néhányan: Csáky Mihály 1703 végén, Esterházy Dániel 1704 elején, Forgách Simon 1704 márciusában, Esterházy Antal májusban, Csáky István 1705 elején állt Rákóczihoz. Valamennyien fényes nevet viseltek, s az első négy tábornok, az utolsó pedig a hadtápszervezet irányítója lett. Családjuk legtekintélyesebb tagjai (Forgách Simonnak például a bátyja, Ádám, a Csákyak közül pedig Zsigmond tárnokmester és Imre váradi püspök) ugyanakkor a király oldalán maradtak. Esterházy Antal is csak unokaöccse (Dániel pedig még távolabbi rokona) volt a család fejének, az 1687. évi királykoronázó országgyűlésen szerzett érdemeiért hercegi rangra emelt Esterházy Pál nádornak. Az ő szerepéről Rákóczi a következőképp emlékezik meg Emlékirataiban: „Még a nádor is, a főurak feje, Esterházy Pál is pártolta ügyemet a szájával, de nem teljesítette nádori kötelességeit, mert ha ez a főúr már a háború kezdetén felhasználta volna tekintélyét, és méltósága szerint betöltötte volna a közvetítő szerepét a császárhoz ragaszkodó főurakkal egyetértésben – akkor, amennyire emberi értelemmel következtetni lehet, a magyarországi háború szerencsésen ért volna véget.” Az igazság az, hogy Rákóczi itt utólag erősen megszépítve szól saját békekötés iránti elkötelezettségéről, hiszen éppen ő ra gaszko dott a rendi jogok helyreállításán túl olyan feltételekhez (önálló Erdélyi Fejedelemség, nemzetközi garancia), amelyek az udvar számára semmilyen módon sem voltak elfogadhatóak, Rákóczi pedig nem rendelkezett kellő erővel azok kikényszerítéséhez. Esterházy Pál viszont a fejedelem állításával szemben már az 1706. évi béketárgyalások megszakadása után memorandumban javasolta az uralkodónak – természetesen minden eredmény nélkül – Erdély hűbéres fejedelemségként való átengedését Rákóczinak.
Esterházy Antal
1705-ben felesége, Barkóczy Krisztina arról értesítette, hogy „nagy kuruc, jó testtel termett Ferenc fia van Kegyel mednek”, egyetértéssel nyugtázta, hogy gyermeke a fejedelem nevét kapta. Később, a békesség első heteiben, amikor
néhány vár még Rákóczi kezén volt, s Károlyit áruló labancnak bélyegezték, családját pedig szinte túszként tartották vissza Munkácson, a következő öntudatos sorokban összegezte politikai állásfoglalását: „Nem lévén közöm se
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
127
74∞&£∞§™
Két évvel később bb az Pekry LŒrinc öreg nádor a ma gyar és felesége, arisztokrácia megszoPetrŒczi Kata kott atyafiságos hangneSzidónia mében írt levelet „öccsének”, a fiatal fejedelemnek és „sógorának”, Bercsényi Miklósnak a meghirdetett országgyűlés kapcsán, de miután abban a király iránti hűségre intette annak jobbágyait, Rákóczi és főként Bercsényi önérzetesen utasította vissza a nemes nemzethez méltatlan titulust, Esterházyt pedig egyenesen a nádori tisztség megszégyenítőjének nevezték. Miután tehát mindkét fél részéről visszautasítás és mellőztetés jutott Esterházy Pálnak, nem lehet éppen őt vádolni a kompromisszumkeresés elmulasztásával. Nem csupán a nádor, de valamennyi zászlósúr és országos méltóságviselő is kitartott a király oldalán. Erdődy György országbíró és tőle külön élő felesége, a fejedelem távoli nagynénje, Rákó czi Erzsébet, Pálffy János horvát–dalmát–szlavón bán, Illésházy Miklós kancellár, a példás királyhűségéről ismert, Thökölynél hosszas rabságba vetett Koháry István sok más arisztokratával együtt súlyos károkat is szenvedett a háború alatt, hiszen birtokaik jelentős része kuruc kézre került, miközben ma guk Bécsbe, Alsó-Ausztriába, A tekintélyesebbek közül csupán TeleMorva-, Stájer- vagy Horvátországba ki Mihály kővári főkapitány (az Apafimenekültek, ha nem szorultak hosszú kor hasonnevű főgenerálisának fia) váhónapokra valamelyik körülzárt várba, lasztotta önként az átállást. Rabutin ekkor családjaikat tartotta túszként mint Illésházy Trencsénbe. A legfőbb tisztségeket betöltők kö- Nagyszebenben, s a kuruccá lett főurak zül egyedül az ország rendes bíráinak feleségei olykor csak évek elteltével, a egyike, Klobusiczky Ferenc királyi sze- hadijog alapján végrehajtott fogolycsemélynök csatlakozott a kurucokhoz, re révén távozhattak. Bethlen Miklós aki azonban csak homo novus báró és főkancellárt „harmadik utas” megoldáeredetileg a Rákó czi-ház familiárisa si javaslatáért Rabutin tartóztatta le, volt. Jellemző, hogy miközben a kuru- majd kísértette Bécsbe, s ő többé nem cok egyebek mellett azért sem tudtak is térhetett vissza hazájába. A többség, rendes országgyűlést (diaetát), hanem ha tehette, vagy kiszökött Szebenből, csak conventust tartani, mert az ország vagy engedéllyel Havasalföldre, Moldfőméltóságai egytől egyig kitartottak a vába távozott, s alig néhányan maradkirály hűségén, addig a királypárti ren- tak mindvégig császárpártiak. A vesztett zsibói csata után sokan dek 1708. évi pozsonyi országgyűlésén csupán a Rákóczihoz állt személynököt követték ugyan a visszavonuló kuruco(egyben az alsótábla elnökét) kellett ad kat, de számosan éltek az amnesztia lehetőségével is, a „labanc tábor” így hoc helyettesíteni. Erdélyben a főrendek zöme a csá- ismét megerősödött. Amikor 1707 ápszári főhadparancsnok, Rabutin lovas- rilisában Rákóczi elfoglalhatta végre fesági tábornok, majd tábornagy paran- jedelmi székét, a marosvásárhelyi orcsára Szebenbe húzódott, s átállásuk szággyűlésen kinevezte a Fejedelmi Tatöbbnyire azután történt meg, hogy a nács tagjait, de nem töltötte fel a teljes, 12 fős létszámot, mert a császár pártkurucok ellen fegyverkezve fogságba estek. Sorukat Thoroczkay István ara- ján maradt főurakat sem akarta elidenyosszéki fő kapitány nyitotta meg, geníteni ma gától, azt feltételezte majd Pekry Lő rinc és Mikes Mihály ugyanis, hogy nem szabad akaratukból gróf is hasonló módon lett kuruccá. tartanak ki I. Lipót, majd fia, I. József
74∞&£∞§™
128
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
hűségén. A kurucok ugyanakkor árulónak tartották Bánffy György főkormányzót, aki igencsak nehezményezte, hogy „caput malorumnak”, minden rossz fejének kiáltották ki, holott ő – tolmácsolja mentegetőzését veje, Wesselényi István naplója – mindent megtett, „valami az országnak javára és megmaradására való volt volna”, még ha „mindeneket oly vakmerőképpen nem töttenek is fel [az uralkodóhoz intézett folyamodványokban], mint a kurucok”, legfeljebb az vethető a szemükre, „hogy amit ők erővel és fegyverrel akartanak imferálni [kiharcolni], azt az urak instantiával [kérelemmel] akarták volna elvenni”. Bánffy ezen mentegetőzése egybecseng a béketárgyalásokon részt vevő angol és holland mediátorok tapasztalatával, amely szerint az „elégedetlenek” (ők így nevezték a kurucokat) ugyanazokért a jo gokért harcoltak, amelyekért a császár hűségén maradottak is síkra szálltak. Ismét csak hangsúlyoznunk kell a két fél érdekazonosságát, s megállapíthatjuk, hogy a kurucok sikerei nagyban hozzájárultak az 1708. évi országgyűlés összehívásához, a rendi alkotmány főbb elemeinek helyreállításához, a megnöve-
kedett politikai súlyú „labanc” oldal pedig ahhoz, hogy a szabadságharc megegyezéssel záruljon.
A NEMESSÉG MAGATARTÁSA Kezdetben a nemesség szinte teljesen távol maradt a felkeléstől, részben annak parasztlázadás jellege miatt, részben pedig mert teljesen kilátástalannak ítélhették a szabadságküzdelmet. Még a fejedelem bécsújhelyi fogolytársai és egykori familiárisai is késlekedtek a csatlakozással: Vay Ádám előbb hajnácskői várába, majd a védhetőbb Gácsra húzódott, s csak 1703 októberében állt át, miután ő is aláírta azt a tanúsítványt, amelyet a nógrádi nemesek helyeztek letétbe a garamszentbenedeki konventben átállásuk kényszerűségének igazolására. Kőrössy György, a gyermek Rákóczi egykori főkamarása sem mozdult ura első felszólítására. Gyürky Pál, az ifjú herceg volt udvari kapitánya pedig csak Szendrő várának 1704. augusztusi kapitulációjakor szánta rá magát a csatlakozásra, s bár a tábornokságig vitte, mindvégig köztudomású volt róla, hogy nem bízik a kuruc győzelem esélyeiben. Jellemző – a
Károlyit ért hasonló bírálatok ismeretében megmosolyogtató –, hogy Károlyi Sándor egyik 1704 őszén kelt levelében Gyürkyt a „sok új kéntelen kurucz” egyikének titulálta. A köznemesség nem tehette meg azt, amit az arisztokraták nagy része: megélhetésük, családjuk fenntartásának veszélyeztetése nélkül nem menekülhettek el birtokaikról. Politikai állásfoglalásukat tehát első sorban az adott körülmények (főként a hadi helyzet alakulása) határozták meg. Természetesen az ő esetükben is kimutathatóak azok a politikai ha gyományok, családi, gazdasági, vallási és egyéb kötődések, amelyekről a mágnások kapcsán szóltunk. A zömmel protestáns Felső-Magyarországon, ahol a legerősebb volt a kuruc hagyomány, jóval nagyobb arányban állt a nemesség Rákóczi oldalára, mint a Vág-vidéken vagy a Dunántúlon. A nyugati országrészeken és Erdélyben a váltakozó katonai helyzetnek megfelelően gyakoriak voltak a „pálfordulások”. Ahogy az arisztokratáknál, úgy a köznemesek között is előfordult, hogy ugyanazon család tagjai eltérő oldalon álltak, de ez sohasem „előre megtervezett forgatókönyv” szerint alakult,
vagyis nem tartozott a családok túlélési stratégiájához a tudatos politikai megosztottság. Babo csay Ferenc veszprémi kapitány például 1704-ben két, sőt talán három ízben is pártot változtatott, s 1705 végén fogolyként került ismét a kurucok kezére. Bercsényi azonban bizalmat szavazott neki, s ő újra felvállalta Rákóczi ügyét: brigadéros lett, s a kuruc katonai felső vezetésből egyedüliként esett el nyílt csatában. Pál nevű fivére viszont 1704-ben császári fogságban sínylődő kuruc rabként bukkan fel, később azonban vállalta a császári seregben való szolgálatot, ahol – már a szabadságharc után – tábornoki rangot ért el. A Kisfaludy családból két unokafivér, György és László is kuruc brigadéros lett, egy másik fiatal rokonuk, Boldizsár pedig 1706-ban a fejedelmi udvarba került, miközben 1707-ben bekövetkezett haláláig apja és fivérei a császár seregében harcoltak a franciák ellen. Kisfaludy Boldizsár még a franciaországi emigrációba is követte Rákóczit, két bri gadéros unokatestvére azonban már a Dunántúl elvesztésekor, 1709ben elhagyta a kurucok táborát. Más famíliák esetében nem a megosztottság, hanem az egységes állás foglalás szép példáját ra gadhatjuk meg: a Csallóközben birtokos Somogyi Ferenc lovas ezereskapitány népes családjáról például a következő jellemzést olvashatjuk Bercsényi Miklós 1710. június 1-jén Rákóczihoz írott levelében: „Már két fia vérit kiontotta hazánkért: most hat fiával még szol gál, kiknek már öti fegyverviselő, s tisztek is közűlök; még négy hajadon leánya van azon kívül felesége mellett…” (A legidősebb fiú, László apja lovasezredének főstrázsamestereként szol gált, a többiek beosztását és két fivére hősi halálának körülményeit sajnos nem ismerjük.) Amilyen nehezen indult meg a nemesség csatlakozása 1703–1704-ben, olyan gyorsan pártoltak el az 1708. évi katasztrofális trencséni csatavesztés után. Nem csupán a legismertebb árulásokra, Ocskay László és Thuróczy Gáspár egész ezredeikkel együtt történő átállására vagy Bezerédj Imre idejében megakadályozott hasonló szándékára gondolhatunk, hanem arra a folyamatra, amelynek során egész vármegyék nemessége hódolt meg a császárnak. A Rákóczi mellett kitartók viszont az egyre zsugoro dó kuruc országrész anyagi erőforrásainak felőrléséhez járultak hozzá, hiszen a mozdítható vagyonukkal, állatállományukkal, szol RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
129
gáikkal menekülő családok ellátása csak súlyosbította a háborús terheket.
A „VITÉZLŐ NÉP” KETTŐS ARCA Az évszázados török hódítás során militarizálódott magyar társadalomban sajátos helyet foglalt el a „vitézlő rend”. Rákóczi jogfelfogása szerint a katonáskodók a nemességgel együtt alkották az ország harmadik rendjét. A fejedelem ezen alapelvével előbb a két csoport – a fegyverforgatók és a helyi politikát irányító vármegyék – közötti ellentétek kiéleződését kívánta megakadályozni, majd a háború ügyének szolgálatára használta fel a meglévő feszültségeket. Szécsényben még a vitézlő rend túlzott követeléseit hárította el, az ónodi véres jelenettel a vármegyék békepárti mozgalmát sikerült letörni, Sárospatakon pedig a hadi rendek nagyszámú követének részvétele biztosította a harc folytatásának kimondását. Mindezek alapján a vitézlő rendet tarthatnánk a kuruc függetlenségi harc legfőbb támogatójának, de hamis képet rajzolnánk erről a társadalmi rétegről, ha kizárólag Rákóczi hívei között találnánk meg képviselőit. Nem csupán arról van szó, hogy az arisztokrácia soraiból a katonai pályán szolgálók többsége kitartott a király hűségén (Pálffy Miklós és János, Koháry István, Nádasdy Ferenc császári tábornokként harcolt a kurucok ellen), de az alacsonyabb sorból felemelkedett
katonáskodók egy része is így tett. Közéjük tartozott például Ebergényi László, aki egyszerű dunántúli nemesi családból származott, de a császári seregben fokozatosan a tábornokságig küzdötte fel ma gát, sőt bárói címet is szerzett. Ebben persze jelentős szerepük volt pártfogóinak (a Czobor családnak, Pálffy Jánosnak és apósának, Széchényi Györgynek), de egyéni rátermettsége is vitathatatlan. Politikai állásfoglalásában pedig a következetes királyhűség együtt járt a magyar rendi érdekek képviseletével. Éppen ezért – noha kárvallottja volt a kurucok mozgalmának – komoly szerepet vállalt a szatmári békesség létrehozásában. Régi barátságát felelevenítve Károlyi Sándorral közvetítőként lépett fel a kuruc és a császári hadsereg két főparancsnoka (Károlyi és Pálffy) között. A politikai megosztottság még az egyszerű katonákra is kiterjedt, vagyis a szegénylegények táborában is megragadható a „kuruc” és a „labanc” ideológia. Ennek egyik ékesszóló forrása Füleki Szűcs János kuruc ezredes és az esztergomi magyar vitézek levélváltása. A kurucok szerint az esztergomi magyar vitézek „nem igazi magyari, hanem némettel bagzott vérrel” bírtak, mire azok öntudatosan utasították vissza a „goromba orrú pennával írott” levél vádaskodását: „Azt írja Kegyelmetek, hogy nem volnánk igaz magyarok, hanem némettel bagzott vérrel bírunk: ez iránt tapogassa Kegyelmetek magok fejét is, mivel ezen két nemzetség régen conjungál-
tatott [egybekelt], még Géza ideiben, és a mikor Kegyelmetek Fejedelme megházasodott.” (Rákóczi ugyanis német birodalmi hercegnőt vett feleségül.) A császár magyar katonái közül persze többen is úgy vélték, hogy inkább szolgálják Magyarország ügyét, ha Rákó czi mellett forgatják a fegyvert. A nyugati hadszíntérről szökött haza Palocsay György, majd Bagossy Pál is, mindketten brigadérosként, végül tábornokként szolgáltak a kuruc seregben. Máskor az ifjúi hév és kalandvágy lehetett a meghatározó, például amikor a császárhoz mindvégig hű Gombos Imre tábornok fia a kurucok közé szökött, vagy amikor a Rákóczi iránti hűsége miatt vérpadra jutott késmárki nemes, Kray Jakab fia a császári seregben vállalt szolgálatot, mindketten apjuk tudta és akarata nélkül.
POLGÁROK ÉS PARASZTOK A társadalom adófizető része kezdetben várakozással tekintett a felkelés elé. A jobbágyok az adóterhek csökkentését remélték, és sokan voltak, akik a hagyományos módon, katonáskodás révén kívántak bejutni a kiváltságosok közé. (E lehetőség legkitartóbb szorgalmazója Esze Tamás, Rákóczi tarpai jobbágya, a tiszaháti felkelés vezére, a kuruc hadsereg első ezereskapitánya volt, akit a fejedelem ritka kivételként brigadérossá léptetett elő és nemesi címmel ruházott fel.)
CIGÁNYOK A KURUC–LABANC VILÁGBAN A korabeli társadalomban a cigányság jellemzŒ foglalkozásai révén (patkoló és fegyverkovács, rézmıves, lakatos, muzsikus, hóhér stb.) a hadseregek számára is nélkülözhetetlen munkát végzett, így természetesen az uradalmakban, várakban és magában a hadseregben is megtalálhatjuk képviselŒit mind a kuruc, mind pedig a labanc oldalon. A kuruc hadseregben olyan jelentŒs, magas rangot elért képviselŒi ugyan nincsenek, mint Thököly híres ezereskapitánya, Horváth Ferenc volt, de néhány sípos vagy közlegény neve felbukkan az ezrednévsorokat tartalmazó mustrakönyvekben. A Dunán inneni cigányság fŒvajdájává Rákóczi 1704 elején Ilosvay Ábrahám Bereg vármegyei nemest nevezte ki, aki egyben udvari palotásainak (gyalogos testŒrségének) parancsnoka is volt. (A fŒvajda nem a cigányság belsŒ önkormányzatának feje, hanem a feudális társadalom ellenŒrzŒ intézményének megtestesítŒje volt, aki számára a tisztség komoly jövedelemforrást jelentett. Ez utóbbi tény állhatott annak a viszálynak a hátterében, amely 1705 nyarán Ilosvay és a kassai porkolábok között támadt, akik a régi szokás alapján igényt tartottak a 13 felsŒ-magyországi várme-
130
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
gyében élŒ cigányok fölötti rendelkezés jogára, vagyis nyilván a tŒlük származó jövedelemre). A cigányság egy részének vándorló életformája miatt olykor hírszerzŒk, üzenetközvetítŒk, kémek is kikerültek soraikból. A Szebent körülzáró kuruc csapatok parancsnoka, Orosz Pál tábornok egy ízben akképpen bosszantotta Rabutint, hogy egy elfogott cigány hírnököt bántatlanul visszaküldött a városba azzal, hogy tudomására jutott, mennyire fontos a császárnak a cigányok szolgálata, ezért ezt is visszaküldi, „hogy valami hátramaradás ne légyen a szolgálatban”. A kuruc tábornok fölényes gúnyolódása természetesen a császár oldalán kitartó kevesek becsmérlését célozta. A szegény cigány hírszerzŒ sorsa viszont jól példázza a háborús helyzetnek és a politikai megosztottságnak a magánéletre való súlyos kihatását is. Miután ugyanis fogságba esett, Szebenben már halálhíre költ (azt gondolták, hogy a kurucok kémkedés miatt felnyársalták), s felesége férjhez ment egy cigány hóhérhoz. Visszatérése után mindkét férj igényt tartott az asszonyra, s az üggyel a szebeni királybírónak is foglalkoznia kellett.
74∞&£∞§™ 74∞&£∞§™
gon. Mindez a szabadságharc pol gárháborús jellegét erő er sítette, amelyben a védtelen népet sokkal inkább vezethette a török idők id ben kifejllő ődött túlélési reflex, semmint a politikai és ideológiai kötődés bármelyik félhez is. Kecskemét, Debrecen, Gyöngyös városát más népes településekkel együtt Rákóczi több alkalommal is kitelepítette, holott a mó dos mezővárosok a török uralom alatt is hely ben ma rad hat tak: a fel-alá já ró hadseregek által követelt sarcok megfizetése árán át tudták vészelni a legnehezebb időket is. Rákóczi számára azon ban a „fel per zselt föld” elavult taktikája mellett a rendi konföderáció egységének demonstrálása is fontos volt, ez a politikai motívum is közrejátszott, amikor parancsot adott a polgári lakosságnak az ellenséges hadsereg előli elmenekülésre. A kiürített településeket gyakran nem is az ellenség, hanem maguk a kurucok kezdték el fosztogatni, de ez már része volt annak az ördögi körnek, amelyből szinte lehetetlen volt kitörni. Jellemző Pápa példája is: az egykor híres erősség védművei a 18. század elejére teljesen elavultak, a szabadságharc alatt csak egyszer vették ostrom alá, de összesen nyolcszor cserélt gazdát. 1707 nyarán Bottyán János is kénytelen volt sorsára hagyni, s a védtelen város a császáriak pusztításának esett áldozatul. Városa romlását látva nem csupán a polgári lakosság, hanem a vitézlő rend is végső elkeseredésre jutott: a pápai katonaság az utca porába vetette zászlaját, s „nagy zúgolódással és átkokkal mondván, hogy soha többé nem kurucoskodnak, […] el is széledtek”. Mindezek ismeretében nem csodálkozhatunk azon, hogy településeink történetében a Rákóczi-szabadságharc emberemlékezeti mérföldkőnek számít, de sohasem egy dicső kor, hanem a pusztulás, a menekülés, a rácjárás és az újrakezdés emlékeként élt az utódok tudatában. Az 1711 utáni – immár ki tudja, hányadik – újrakezdés azonban nem csupán azért fontos történelmünkben, mert az évszázadokig tartó háborúsko dás után végre tartósan békés időszak vehette kezdetét, hanem azért is, mert ez az újrakezdés Rákóczi kurucainak és a velük kompro misszumra kész „labancoknak” kö szönhetően a rendi alkotmány hely reállítása révén kedvező feltételeket biztosított államiságunk megőrzéséhez, nemzetünk felemelkedéséhez.
Ebergényi László
A szabad királyi városok pol gárai zömmel protestánsok (a német ajkúak lutheránusok) voltak, így a vallásszabadságon esett sérelmek orvoslásának reményében ők is csatlakoztak Rákóczihoz. Csatlakozásuk persze nem volt önkéntes és lelkes, alapvetően elfogadták a katonai helyzetet, és meghódoltak a fegyverek ereje előtt. A városokra is igaz azonban az egyes országrészek közötti eltérő érdek- és viszonyrendszer, amely a vallási kérdéseket is felülírta. Sopron polgárai például elkeseredetten (a császári helyőrség katonáinál is kitartóbban) küzdöttek a kurucok ellen városuk védelmében (1705/1706). Késmárk lakói ezzel szemben akkor is vállalták a kilátástalan ellenállást, amikor a csekély létszámú kuruc őrség már kereket oldott a túlerőben lévő császáriak elől, s ennek esett áldozatul a már említett Kray Jakab is (1709). Leginkább a védtelen falvak és mezővárosok lakossága szorult gyakorta két tűz közé, akár a szó szoros értel-
mében is. A kolozsvári császári helyőrségből kivezényelt katonák 1703. október 7-én például már másodszor dúlták fel Szilágysomlyót, s a katolikus templomon kívül az egész várost felégették. Ugyanaznap Sennyey Fe renc báró, kuruc alezredes kirabolta Dés városát. Másnap a császáriak felégették Zilahot, Sennyey pedig Bethlent. Zilahon a tűzvészből szerencsésen megmenekült református templomot a német parancsnok által visszarendelt császáriak külön felgyújtották, a pusztítás tehát módszeresen történt! E települések lakói aligha azonosultak akár a kurucokkal, akár a labancokkal. Inkább úgy érezhették, ahogyan Czegei Wass György fogalmazott naplójában: „Egyik egy felé, másik más felé prédál, pusztít, éget és ront bennünket, és az két fél közt el kell pusztulnunk!” Az Alföld és a Dél-Dunántúl lakossága a „rácjárások” miatt szenvedett sokat, de olykor-olykor a kurucok is törlesztettek valamit a délszláv lakossá-
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
131
