Haza a mélyben októberi költemények Tunyogi Csapó Gábor
1
Zalaszabar, 2006. Minden jog a szerzőnél 2
Azokhoz, akikkel együtt kezdtem S akik vitték valamire Igen… Ti már talán tanítotok, vagy kórházakba jártok… Ki orvos, mérnök, technikus, tanár lett… Szakmátok van s otthontok is talán, Vagy, hogyha lánynak udvarolni vágytok, nem néznek ferde szemmel: ifjú ember, ki előtt szakma, pálya nyitva áll, és sovány bár, de csak biztos kenyérhez ha nem nagy is, könnyen hajló a lány. No jó: okosság. Mert hát így az élet bármily nehéz, de mégis emberi. Hisz élni kell… Bolond nem látja csak: a farkasok közt kell üvölteni. Nos hát: a rend, mely mindent egybeőről jó malmosokra így lelt bennetek. És jól van így. Mindenki ezt csinálja: mártírkodásnak felvilágosult, okos korunk nem adhat már helyet. „Különben is: még attól, hogy tanítunk, amint azt kell, és egy-két gyenge frázist (mindenki tudja: semmit nem jelent) elmondva, rendben, csendben éldegélünk, nem ártunk senkinek… Mi mást tehetnénk? Át kell vészelnünk ezt a vad jelent.“ Nos hát, igaz… Én nem vitatkozom, míg sodródom s már nem tudom bizony, hogy hányadik acélhenger-soron csikorgok végig: búza közt kavics, mely nem törik és semmiféle rostán nem hullik át… Kaszárnyák árkait megmásztam már, most legényotthonok és bányafürdők mocskos mélyein vonaglok végig. Vascsillét tolok, 3
álmomban kísért néha még a zsák, magamban néha ostobán motyogva (az izzadtságtól fénylek, mint a disznó) harcolom végig ezt a „széncsatát“. Így érek lassan, nagy nyomás alatt, akár a szén, amit lapátolok, s bizony nem egyszer krajcár-gond zavar, egy „jövőért“, amelyben nem hiszek, reménye is csak szél-szaggatta foszlány, de hogyha lesz, hát emberibb s magyar… Nem, nem! Ne így! Ne essék tévedés! Hadd idézzem barátom s mesterem, hogy: „hány embert tett már földönfutóvá a versbe szőtt váteszkedés!“ Nos hát, igaz. Én vátesz nem vagyok, nem jósolok és semmit sem hiszek. De mit csináljak? Fölfelé – hiába – akarva sem folyhatnának vizek. És bennem erre nincs is indulat. Az út sem mindig fölfelé vezet, és lám, a víz is egyre lejjebb száll, míg a felszínen forrásként fölfakad. Én is – kilépve majd a föld alól – ringathatok talán még gőzhajót töretlen fényű, tágas ég alatt… Ti már végeztetek. Nos: én még el se kezdtem. Lehet, hogy el se kezdem. Hisz mindegy már az is… Ásítok lomhán. Mindjárt itt a reggel. Egy tölgyfa rázza furcsán ágait. 1955. október
4
Szürke koszorú A dolgok végső értelmét kerestem, és lassan-lassan tisztán látok én… A bor- és zsírfoltokat elkevertem a vasárnapok színes szőttesén. Az olajfoltot a hétfő ruháján, a tintafoltot szűk mellényeken, s hogy túl a rímek jól csengő zománcán a „napról-napra“ mindent összeken, tisztán látom, s hogy álmos reggelektől a pilledt délen át a lompos estig a szürke színek száz félére festik a nappal durva vásznát, s a szemekből hogy lopják ki a többi színt a percek ó látom én… És lassanként betellek… Ki méri fel egy kornak lüktetését? Ki szab normát a fáradt szívverésre? A gondtól rémlő éjjelek sötétje kitől várhatja méltó bérezését? Ki ellenőrzi Isten számvetését, a reszketést a hajszolt izmokon, mely szivet, gyomrot tompa görcsbe von? S az útak mellé hol van hát a lépték? Ki merne mérni higgadt-józanul? Ki merne mérni, mintha kívül állna, nem vésve ráncot síma homlokára, mint aki többé semmit nem tanul? A költő? Nem! A stopperom megállott. Ki méri fel a vergődő világot?
5
A pátosz megkopott. A hősiesség divatja – mondják – régesrég lejárt. De úgy tűnik: e kort is elsiették, mit észrevenni – túl korán –: megárt. Csak kényszerűzte, éhes munkahősök, zavart eszmék homályos pátosza hirdetnek most is tompa újjú gőgőt, s tépettebb gőg még nem volt tán soha. A hordozói szürke ködbe vesznek, nem mernek önmagukkal szembenézni, s míg próbálgatnak hősi módon élni, e szó mögött a gyomruk vágya reszket. De mindenen túl – ámbár szólni nem mer – vigyázva áll az Ismeretlen Ember! Az álmok csendes, színtelen világa világosabb tán, mint a nappalok, De fény zománca rajta sem ragyog, csak néhány röpke, könnyű rajzú ábra. Igen… Az első Márta édes arca, távol kicsit és még bizonytalan… S a többihez már nincs is sok szavam. Fáradt is lennék másért menni harcba, s ez is nem értem, Őérette fontos. Magamnak érték Benne lettem én, s a szürke víz emésztő felszínén, mely bukdácsolva napról-napra hordoz, felé igyekszem így hát szüntelen, kitartó vándor, zűrös tengeren.
6
Most több embert is „rehabilitálnak“, ki bűnös volt… Tán mert közéjük állt? (Nyugdíj az elhúnyt özvegy asszonyának kiegyenlíti-e a csúf halált?) Az akasztófák lassan elpihennek, szétoszlanak a fogolytáborok, sok szó esik s a tárgyalófeleknek nyugodt arcán a gond nem háborog. Sok, síma arc… Határokat kilépnek, s a kezükből se-színű Párka-szőttes: a sorsunk vászna omlik, s nagyra nőnek a szürke vásznon táncoló lidércek: hitetlen reménység és félelem kering velünk a hosszú éjeken. És május egy: vöröslő rúzs a szájon, mely túl a lázon is már nagybeteg. Az arc körötte ónszínű keret, s a szégyen már a rúzsnak kéne fájjon. Drapériákkal, zászlók- s szalagokkal a szürke szél az utcán kóborol, hajam cibálja, lábamnál kotor s a drótók közt visítva telt torokkal int csúfolódva, vásott, vad suhanc… S a tömegből a sívár, szürke ének (még mindig jönnek újabb szürkeségek!) fejemre hull, mint ólom súlyú hant. A sorok mennek, fáznak és csoszognak, nincs kedvük már a sokat vert doboknak.
7
De mit tudhatnál tenni, szürke költő? Hegy ül fölötted, béna óriás, kihűlt agyadban néhány csonka, zörgő idézet már csak tompa lázadás a lassan-lassan mindent túldübörgő gyomor korgása ellen, és a láz, mely egykor fűtött, gyermek nap-köszöntő, ma már csak lassú, belső korhadás. Emésztve hajszol… Lassú foggal őrlő, rideg magányod biztos pusztulás, mely önmagadban mind mélyebbre ás. No, mit tudhatnál tenni, szürke költő? Látó szemekkel kár az öncsalás, ne hidd, de várd, hogy lesz színváltozás! Mecsekszabolcs, 1956 nyarán
8
A HARCBA INDULÓ DÁVID ÉNEKE Parittyámban a kő: az Úr neve. Előttem: szürke, sok páncélú rémség; mögöttem: árnyék-hadsereg, fölöttem: orkán, förgeteg, és öngyilkos kísértés. De parittyámban kő: az Úr neve. A számban: győzni bízó, büszke ének. Barát, ellenség: mind nevet. Hahó, de mégis! Én megyek! Én senkitől se félek. Hisz parittyámban kő: az Úr neve. Legkedvesebb juhom megöltem érte. Bőréből készült szíj-remek, forgó parittya-förgeteg, suhanj! Az Úr ígérte, hogy parittyámban kő: az Ő neve! Már nem nevetsz, ijesztés durva szobra. Fölöttem fények erdeje s kezemből sújt az Úr neve páncélos homlokodra! Szeged, 1956 október 23.
9
Tankokról beszélek Mogorván állnak a hajnali ködben. Acélbőrük festék-hámja meg-megrándul. Mélyhűtött indulatok dere ül homlokukra. Talpuk alatt az aszfalt olvad mint só körül a jég. Valaki fekszik a ködben a földön, valaki felfele bámul, mert ma is felébred az ég. Vannak üvegtestű zergék, árnyék talanok, súlytalanok, de ki meri megálmodni őket? Minden ki nem mondott szó: egy halott. S tömegsír minden mondatunk. Mogorván állnak a hajnali ködben, árnyuk is nyomot hagy a kőben,ormótlan testük süllyed, egyre süllyed, míg végre lassan, lassan elmerülnek. Nem vasból, nem betonból és nem is vérből – a ma visszatartott lélegzetéből épül a holnap és a halottak zálogai a feltámadásnak.
10
Víz hull – cseppek, cseppek, számolatlanul: higanyvetés óIomtalajba. De tankok, ágyúk és zsibbadt katonák! Ki állítja meg hát a napot, mikor a horizont fölé emeli a győzhetetlenség emberi homlokát? Szeged, 1956 november
11
Himnusz a holtakhoz Merev királyok, jéghideg halottak! Megátkozott és megvert földbe nyugvók, mi, önhúsunkat tépve földre hullók, nem állhatunk meg már előttetek. Merev királyok, vérfelkente trónon, aszfaltba ásva, barrikád tövében! Melletekre a nap is törpe érem s kevés elétek minden áldozat. Ki elég nagy, hódolni sírotoknál? Tűzfényben égő holtak Isten-arca, aszfaltba ásva, alvadt vérbe fagyva, de túlragyogva múltat és jövőt... Szeged, 1956. november A 301-es parcellánál Ragyogjatok most! Március van. Szél jár. Az élők fél-tudatlan támolyognak, lenyomja őket képzelt holnapoknak rettentő súlya. Hozzátok kiált a megtiport, az elcsigázott ország, kis Atlaszok megrokkant, törpe népe felétek jajdul, nem közömbös égbe, e földnek nincsenek más szentjei. Mert megbűnhődte már... És nem lehet, hogy hiába onta annyi vért... A holnap? Ragyogjatok m o s t, tűzben égő holtak, s éledjetek meg, áldott kopjafák! Budapest, 1990. márc. 7. 12
A szegedi munkásokhoz Zúgó autón hordja széjjel az éjjel a rettegést – és mindenhova jut belőle. Meredek falakra, fákra mászik és bezörget az ablakon: Hallod, hogy zúgnak a motorok? Autók járnak az utcán és nehéz-géppuskák őrzik a rendet és szabadságot a szovjet páncélkocsik tetejéről. Barátaim! Ti összeszodtott foggal feküsztök az ágyatokban (ha van még) és ökölbeszodtott kezeteket gyűritek remegő ajkaitok közé, ha a redőny résein keresztül betekint hozzátok is a rémség. Barátaim! Ne kiáltsatok! Barátaim, mi nagyon .feketék vagyunk. Igen: fekete kézzel tördeltük tizenkét év fekete kenyerét, de mi ott vohunk mindenütt! Hazugságokkal tömték bódultra fejünket az iskolákban. Jajgató vörösből raktunk falakat börtönnek, laktanyának. Betont sírtunk s az ostoros esőben megkeményedett a nyakunkon a ruha 13
cementszállítás után. Mi dolgoztunk a bányákban, ahol az árnyékunk óriás volt és fel akarta emelni a hegyet, de izzó dühünket csak a fejtőkalapács zakatolta bele a fojtó, fekete porba. Mi álltunk a gépek között. Marógépek és esztergapadok forgó tengelyei ragyogták sajgó szemünkbe az éhbért, fekete tárcsákról legomolygó végtelen fonalak kötözték gúzsba szegény asszonyaink életét, akik hajnal előtt vitték gyermekeiket a napközibe s délben rájuk is gúnyosan vigyorgott a tányér közepéről az üzemi koszt. És most – minden így megy továhb is, mert ti féltek a rémtől, aki éjszaka jár, zúgó motorú jeeppeken lovagol és rátok töri az ajtót, géppisztolyt szorongató kezével a gyár felé int – és ti mentek. Barátaim! Ti féltek? Szeged, 1956 december )
14
ÉVFORDULÓ a terjengő mészszag fehér kötényű ölben ringatja el a téglák felvérzett jajszavát s a friss falak mélyén megfeketedett üszkök alusznak üveghályog borítja újra a házak látó szemét bárányok vérével permetezi be az estéket nyugat felől a nap kitépett nyelvű harangok himbálják szerte a rettegést és sárgára aszott reménytelenséget zihálnak a süvöltő fák fújta szelek új falak szögesdrótok rácsok emiberek az utolsó lépcsőről a semmibe zuhan a halál de nem mozdulnak az őrök merev egyenesek feszítik ki a fekete ívet szuronyok hegyén vigyázva billeg a hold hamu háztetők emelvények állványok aki sírt az meghalt aki nevetett 15
az is meghalt fehér lárvák egykor emberek ma fekete tükör a síró esőktől símára mosott aszfalt nyirkosan borzolódnak az elvetélt karácsonyok tűlevelei sírás a vakondokok rnélyebbre ástak mindenki ás hóhérok fekete szakálIukban elvesztek a csillagok vajon fölébred-e reggel a meztelen ég valaki fölemelte a kardot sötétség Bécs, 1957 november 4
16
A HATÁR FELÉ Aki mellettem lépdel szivében hordja a Himalája jégcsúcsait és a tengerek élő mormolását. Eleven Buddha-szobor, cipője bőrsarkával harkályként kopogtatja a földet a gyilkos férgeket keresve. A földeken az életet csokorba köti az ősz. Ugrándozva tallóznak a varjak, a szőlőtőkék szomorúan gubbasztanak, mint a ludak kopasztás után. Fátyollá csavarodik a csend. Velünk szemben lassan kinő a földből az este fája, ágai kilombosodnak , csillaglombok harmatoznak, tűzfészek a nap. Térdemhen a fáradtság nyikorog, laposra taposott veréb fekszik az úton, géppuskázó fürjcsapat riad, imádkozva térdepelnek a bokrok, profán pöfögéssel vontatják a traktorok a színig telt szőlőskádakat. De aztán a hold felszeleteli a tájat. Fátylas fényéből legendák, topogó ködalakok születnek, indiai szentek mezítláb 17
és egy-két kísértet, véresen, füstös rongyokban lépdel. Megyünk. Kísérnek a fekete foltok. Mindig árnyékban megyünk, csak a Himalája jégcsúcsa világol meg az alvó tengerek ázalagjai. Megyünk. Valahol előttünk elsápad egy torony s a háztetők léptünkre ingadoznak. Ó, már sokan vagyunk, mert töhben vannak a halottak, mint az élők, földringató léptünk, szemünk világító csendessége s megsokasodásunk fájdalma énekel: Hallalila – sokan vannak a holtak hallalila – sokan, akik csak voltak hallalila – de még többen, akik lesznek hallalila – kevesen, akik vannak, akik meg sose halnak akik az Úton mennek holtakkal elkeverednek hallalila – azokért, akik voltak azokért, akik lesznek azokért, akik holtak s akik még meg se születtek ... Bécs és Andau között, 1958 október
18
Határ mellett Pár méterre: az őrült délibáb, hol talpon áll a nyárfa, nem hegyén s az őrtoronnyal együtt int felém: hogy elszakadtál, nem a te hibád? S mégis: e kétszer fordított világ ma és örökre éppen úgy enyém, mint én övé. S már elfelejteném örömmel, hogy szögesdrót-barrikád feszül közénk. Szívemben csöpp remény bolond-zöld gallya moccan, röpke fény száll homlokomról s mint a vadlibák keletre húz. Majd puskacső hegyén megtörve, gyorsan visszaszáll felém és szól: mit látsz, mégiscsak délibáb. Andau, 1958 november
19
Éjszaka a határnál A szögesdrót az éjszakát is őrzi, a csillagokra őrtorony vigyáz. Vadlúdcsoport, mint kóbor, őszi láz, zsibogva húz. A táj magára ölti az ájulatnak állig-vas ruháját. A fákon nagy bagoly-csodák fülelnek, a lesben álló árnyék jégbe dermed s a zúzmarás füvek, mint törpe fáklyák remegve védik, mint a tetszhalottat, a mozdulatlan csendet. Nem lobognak s a villogásuk sápadt, mint a kréta. Ki font ma este drótsövényt a holdnak? A messzeségben vad kutyák csaholnak s fölszáll az első, vérvörös rakéta. Andau. 1958 november
20
Hazám Megáradt vízbe hajló fűzfaág; piros forgács, sötétzöld fű között. Szilánkokra hasított alkonyát egy boldog nap keresné ... Sós ködök kúsznak a töltés barna oldalán: szorgalmas éhű házatlan csigák. Megkérdezzem, van-e nekem hazám? Vagy higgyem el, hogy tágul a világ s két naprendszer között hazátlan ember azt mondhatja, hogy minden az övé? A fűzek közt, a fájdalom, ha felkel, mit kössek sápadt homloka köré? Bécs, 1961.október Hazám II A füvek közt a fájdalom nem alszik, de meg se moccan: éber tetszhalott. Csak föl ne rázd, mert hogyha megharagszik. fölkel s megöl. Ki annyit koslatott naprendszerek között: hazátlan ember, nem kérdez és nem képzelődik már; némán megáll, mert már a szó se fegyver s mert tudja. hogy tovább kínlódni kár. Minden kavics: megdermedt jajkiáltás. Minden homokszem: kristályos harag. M'ért átok itt az áldozat meg áldás? A fűzek görcsökben vonaglanak.
21
MÉRLEG HAVÁBAN Október jön. Kezében mérleg. Most megtudom, hogy mennyit érek. Madarak húznak, tüzek gyúlnak, felhőhegységek lassan vonulnak. Hömpölyögnek borzongó tájak, a halottak gyertyára várnak, ködkabátra a toronyóra s a búzaföldek takaróra. És reggelenként csillan mereven jégszemüveg a tócsaszemeken. Csonthéjas nap, megvedlett ágon, mustízű csönd a pőre tájon, csengő dér, borotva-szelek, megbolydult, árva mérlegek. Október ez, a nagy Mérleg hava. S lidérccel terhes minden éjszaka. Ratingen, 1970. október
22
GYÚJTSD MEG A FÁKLYÁT Gyújtsd meg a fáklyát most a szemergő, ritka esőben, barnán hömpölygő, mérgezett felleg alatt. Lázas szélrohamok kavarognak s messze ragadják árnnyá vértelenült, egykori szobraidat. Kék-hidegen villog, lezuhan, felemelkedik újra, aprítván az időt, szisszen a percmutató. Mint leszakadt jéghegy ha megindul, elúsznak a tájak, szárnyaszegett gályák, ringnak a semmi vizén. Hízik az űr, fogy a fény, új ősködök fogvacogása rázza a csillagokat, zúdul a láva-sötét, vergődő napokat gyilkolnak a jéghegyű dárdák, üstökösön lovagol, kardot ráz a halál Gyújtsd meg a fáklyát mégis, e végső harcra ha készülsz; meztelenül s egyedül indulj szembe vele. Gyújtsd meg a fáklyát, nem fegyvernek csak lobogónak – emberi kézben már nem lehet pallos a láng –, gyújtsd meg a fáklyát s szemben az éj rohanó lovasával védőn tartsad elé pajzsként homlokodat. Ratingen, 1973. október
23
OKTÓBER AMERIKÁBAN Itt az október indián nyár de az indiánokat kiirtották s hol egykor bölénycsordák most bűzös fémbogarak bivalyognak De az október szép naphomlokú béke legelteti a fák sok színű nyáját felhőkarcolók s antennák karóin roppant fém-szitakötők az esti város tarka fénymező Október indián nyár nem fáj nem vérzik nem borzongat semmi csak az emlék Chikago, 1973 október
24
Motyogó monológ Nem költemény csak motyogó monológ mert szégyellem de így van irígylem őket kik el tudták feledni hogy’ mart a könnygáz fullasztott a füst hogy’ fájt a más testébe csapódott golyó Feledni jó s ki feledni nem tud beteg bolond megszállott vagy csak buta bérenc (Azért jó volna tudni honnan s mennyit kap havonta) De hát ki tehet arról hogy sem sekély mélylélektan sem a csorda-mivoltunkat eszmévé emelintő szociológia sem steril esztétika sem az önnön hasoncsúszását okossággá erényítő intellektus egyéb nyeglélkedései sőt még az egyébként mindenható közömbösség sem képes változtatni a vér színén Őszülő hajunkat megfesthetjük áldott légy vegytan ki elfeded 25
hogy nincs időnk s módunk megőszülni tisztességben De a vér okosságtól csömörlő korunk csúfos szégyenére (igazán ideje lenne kitalálni valamit) még mindig vérpiros Nem költemény csak motyogó monológ mert szégyellem de így van
én irígylem őket kik el tudták feledni villámtükörben pillanatra látott jobbik énjük arcát (1986. október)
26
NOVUS ORDO SAECULORUM Hommage a Vörösmarty
A dombok közt lapúlva, félve hallgat, barlang odvában óhajt rejteket, nagyvárosokban fény-ricsajba búvik, mint kígyó csúszik harsány réteken, a fellegek fölött halvány kísértet, a föld alatt felvillanó lidérc a mindig űzött vad: az értelem. A hétköznap: normális őrület. A gyilkos öl s az áldozat a vétkes. A megmeredt szem mint üvegkoporsó hordozza elhalt látomásait és "kancsalul-festett egekbe" bámul, hol fényforrásként téboly napja lángol s a rémülés a sápadt képű hold. A földön közben minden összebomlik, inognak ezredéves, nagy falak, az ember néha térdig vérbe' jár, és míg a régi lassan szertehullik , a Kék Planéta új renddel vajúdik. Van még remény? Fönt műbolygók nyüzsögnek, lent járvány dúl, pusztít az éhhalál, és aljasul szivárgó mérgek ölnek. A gyűlölség oltára sárga lánggal emészti, mit erőszak és irígység vad portyákból vállvetve összehord. És mégis: míg a szörnyű tűz az égig lobogva táncol s mindent fölzabál, 27
elszórt és titkos kripták, katakombák rejtett ölében új kor rendje érik. A kor vajúdik. S én remegve várom, hogy mit szül majd, miféle gyermeket? Emberszabású lesz-e, angyalszárnyon, vagy százfejű, romlást okádó sárkány, ember-faló, vérszomjas szörnyeteg? Dortmund, 1999 október
28
UTOLSÓ OKTÓBERI ALKONY Villanydrótok villogó hálójában már-már megadja magát de rángatódzik még a táj a küszöb előtt lassan halomra gyűlik gyűrt fémek csikorgó lázadozása Hordókongató szüretek sápadt kísértetei bújkálnak mérgezett erdők réz-zizegésű lombjai közt vadászkutyaként orromat a földre szorítva futnék utánuk senki se lát Szőlőt hordani háton hol minden tőke barátom minden göröngy ismeri léptem már magam vagyok a puttony Szőlőt présházba vinni vér színű mustot inni jó volna Gyermeki álom utolér elhagy játszik velem – egérrel a macska – emlékeim lombtalan fája unaImában mereven eldől beesett arcú nappalok csont fejére kén szinű kendőt köt az öregség Utolsó októberi alkony 29
telve törmelék-álmokkal s fájó eszelős nyugalommal Bad Endbach, 1992 október
30
A magyarországi választásokra Rongy ez a nép. Ringyó vezetői vihogva vigadnak, mint a kloáka vizén szennyesen fortyog a hab. Zalaszabar, 2002 októberében
31
Októberi Lamento Szemeim üvegkoporsójában bebalzsamozott tetemek nem bíznak már a feltámadásban Kedélyes gyilkosaik fényesre törölt késeikből érdemrendeket kovácsoltak Elforrt a must de ecet lett a bor értelmetlen szavak értelmetlenül szaporodnak A fák között a szél agyamban golyó süvít a tó fölött lebegő halottas kocsi előtt fekete lovak aprózzák kényesen a lépést Nincs út tovább lombját vesztő berek sűrűjében összezsugorodom mint a sündisznó tüskéimet kifelé meresztve Zalaszabar, 2002. október
32
Magyarokhoz Romlásnak indúlt hajdan erős magyar! Nem látod, Árpád vére miként fajúl? Berzsenyi Romlásba züllött, mostani rongy-magyar! Ne merj fecsegni nemzeti ünnepről! Emlékezésed tisztes ősök sírját csak csúfosan meggyalázná! Hitvány ripőkök rút hada nyálasan megérinthetné vértanú-hőseink oltárrá szentelt kópjafáit? Istenem! Ó, csak ezt meg ne engedd! Küldj arkangyalt, ki lángoló pallossal a porba sújtja azt az elvetemült gyilkost, ki emlékművet állít egykori áldozatának sírján. E birka-nép már tűri e szégyent is és buzgón nyalja annak kezét, aki eddig mindíg csak ostorozta, taposta és ma is csak gyalázza. Bár haltam volna én is a társakkal, kik ifjan haltak, kézben a fegyverrel! Nem festené most szégyen pírja vén arcom ráncait vérvörösre. Maradtam volna távol e fertőzött földtől és néptől, vértelen árnyékként élvén közömbös idegenben, hontalan-gondtalan fásultságban!
33
Rettentő átok fekszik e tájakon! A minden-mindegy ólma elöntött már mindent, csal néhány árny vonaglik: kínban is nemesen kárhozottak, kik hisznek még és megbabonázottan vajúdnak – meddőn… Szülni ki tudna itt? Veríték, vér és kín hiába, szánalmas téboly a hősiesség. Romlásnak indúlt hajdan erős magyar? Romlásba züllött, mostani rongy magyar! Kiérdemelted pusztulásod,
s azt is, hogy nem lesz, ki eltemessen! Zalaszabar, 2004 decembre 4. után
34
Petőfi idézése Haloványul a gyáva szavamra... dalom Viharodnak előjele forradalom! Petőfi Sándor, 1848 Itt a március újra, de hol van a tűz, amely égre viharzik és ördögöt űz? Hol a szív, hol az elme és hol van a kar, amely láncokat tördel, mert kardot akar? S hol a kard, mely ha megsuhan, zendül az ég, belerendül a föld és fölízzik a lég? Csupa szenny ez a kor. Pulya rongy ez a nép, mely nem tudja kimondani: Vége! Elég! Törpe szörnyetegek s eszelős makogók hada ropja a táncot, a csirkefogók vigyorogva bokáznak s az ostobaság üli féktelenül diadalma torát, pocsolyába tiporva minden becsület, már a gyilkosok meg se mossák kezüket, és az értelem szajha vagy számkivetett s csak a gúnynak a tárgya a szent feszület... Itt a március újra? De sűrű sötét eluralja a tájat és vérzik az ég, s hol e poklot elűzni nincs más hatalom: – még ha vérrel is! – jőjj Igaz Forradalom! Zalaszabar, 2006 március
35
