HARSÁNYI ZSOLT – ECCE HOMO Közel hetven év után ismét kezünkbe vehetjük szüleink, nagyszüleink sokat emlegetett, legendás Munkácsy-regényét, Harsányi Zsolt Ecce homóját. Egy régi könyv új kiadása, ami azonban mégis az újdonság erejével hat. Képek, fotók teszik élményszerűbbé az egyébként is élvezetesen megírt regény olvasását. Egy regény, melyben szemtanúi lehetünk az Ásító inas, a Golgota vagy épp az Ecce homo megszületésének. Munkácsy Mihály regénye ez, amelyben megelevenedik a 19. század miliője a békéscsabai asztalosműhelytől a bécsi, düsseldorfi és párizsi festőműtermekig, a magyar pusztától a fényes francia palotákig. „Családunk nagyrabecsülése Munkácsy művészete iránt nemcsak a nagyapámhoz, Harsányi Zsolthoz, a Munkácsyról szóló regény, az Ecce homo írójához vezethető vissza. A Munkácsyhoz fűződő kapcsolataink gyökerei nagyapám nagyapjához, Harsányi Pálhoz vezetnek. Harsányi Pál, mint az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat igazgatója, az 1860-as években egyik első és lelkes támogatója volt az ifjú Munkácsy Mihálynak. Nagy megtiszteltetésnek tartom és örömmel tölt el, hogy Munkácsy Mihály művészetét most az Ecce homo 21. századi kiadásával ünnepelhetjük.” (Dr. Harsányi Zsolt)
HARSÁNYI ZSOLT ECCE HOMO
MUNKÁCS Y MIHÁLY ÉLETÉNEK REGÉNYE
ELŐSZÓ 1868-ban a Münchenből hazatért Munkácsy egy friss zsánerképpel jelentkezett az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat kiállításán. A Lakodalmi hívogatók egy kellemes hangulatú, ízes magyar életkép volt. Munkácsy komoly elismerésre vágyott, s különösen szerette volna az öreg Harsányi Pálnak, a Társulat elnökének tetszését elnyerni ezzel a képpel. Harsányi vágya és célja az volt, hogy megtalálja azt a festőt, aki Petőfi modernségével és természetességével képes megalkotni a magyar élet képeit. Ott állt tehát az ifjú festő s a Társulat elnöke a festmény előtt, mikor Harsányi Munkácsy vállára tette a kezét, s így szólt: „Csak egyet mondok, öcsém: maga az én emberem.” Hogy pontosan mi hangzott el kettejük között, nem tudjuk, de az unoka, Harsányi Zsolt regényében ez az a mondat, amire az addig saját útját és hangját kereső „Miska” várt. S képzeletben ugorjunk előre néhány évtizedet! Munkácsy szelleme ott áll a késői unoka mellett, vállára teszi a kezét, s azt mondja: „Öcsém, maga az én emberem, maga fogja megírni életem regényét…” Történhetett volna így is, hiszen Harsányi Zsolt, Harsányi Pál unokája, a kiváló műfordító, librettóíró, újságíró és színházi szakember 1934-ben megírja az első nagy Munkácsy-regényt. Nem művészettörténeti monográfiát, nem tudományos esszét ír, hanem regényt, s természetesen szokásához híven mindjárt vagy ezeroldalast. Harsányi Zsolt regényéről mindenki hallott, de alig akad valaki is, aki olvasta volna. Pedig jó regény, még azt is meg mernénk kockáztatni, hogy letehetetlen regény. Egyetlen hibája talán csak az, hogy 1943-as negyedik kiadása óta nem jelent meg, így gyakorlatilag hozzáférhetetlen mű. Hogy mi volt az oka Harsányi mellőzésének, nehéz megmondani. Harsányi, aki 1938-tól 1943 novemberében bekövetkezett haláláig a Vígszínház igazgatója is volt, politikailag nem képviselt semmiféle szélsőséges nézetet, nem kompromittálta magát különféle politikai alakulatokban, hanem a szó legegyszerűbb értelmében szakember volt. A színház és az irodalom szakavatott művelője. S ilyen a regénye is: a könyvben nincsenek olyan részek, amelyekről úgy érezhetnénk, hogy etnikai, felekezeti vagy bármilyen szempontból sértőek lennének akárkire is. Nincsenek benne politikai áthallások, nincsenek szaftosra dramatizált szerelmi jelenetek. Vagyis még csak „átdolgozni” sem kellett volna az újabb nemzedékek számára, mint ahogy az szinte minden klasszikusunkkal megtörtént. Harsányi egyszerűen a régi világ embere volt, s mint ilyen, évtizedekig nem kellett. Pontosabban a regényei nem kellettek. Sem a Zrínyi-, Petőfi-, Madách-, Liszt-regény, s természetesen nem kellett a Munkácsyregénye sem. Könnyűnek és felszínesnek találtatott a háború utáni új kulturális életben, de azért Kálmán Imre operettjét, a Marica grófnőt, vagy Kodály János vitézét továbbra is az ő magyar szövegével, illetve verseivel játszották a színházak. Nyugodtan mondhatjuk tehát, hogy az Ecce homo igazságtalanul mellőzött regény, még akkor is, ha maga a mű nem tartozik a magyar regényirodalom új utakat és új kvalitásokat kijelölő alkotásai közé. Világos dramaturgiája, jó ízléssel és szépen felépített története, egész egyszerűen olvasmányossága azonban méltóvá teszi arra, hogy kortól, divattól, sőt életkortól függetlenül bármikor kézbe vegyük, s szinte észrevétlenül suhanjunk át oldalainak százain. Az Ecce homo mint regény, nagyon jó érzékkel kiválasztott nyersanyagon alapul. Munkácsy élete, a szomorú árvaságtól a sanyarú inaséveken keresztül a huszonhat éves korára elért világhírig, szinte kikövetelte a regényes feldolgozást. Ráadásul a művész élete kiválóan dokumentált életpálya: levelek, önéletrajzi visszaemlékezések, elemző tanulmányok, kortársainak memoárjai, a már a saját életében kultikussá emelkedett művészszemélyiséghez tapadó emlékek, anekdoták, tárgyi relikviák értékes alapanyagot nyújtottak egy életrajzi regényhez. Harsányi pedig nagyon alaposan, pontosan, hitelesen dolgozza föl ezeket a forrásokat, s igazából saját fantáziájából épp csak a kötőanyagot adja hozzá a történeti alapanyaghoz. Nem kreál kitalált személyeket, nem hajtja hősét izgalmas kalandok felé,
ugyanakkor senkit nem hagy említés nélkül, akinek a legcsekélyebb lehetősége is adódhatott arra, hogy élete egy pontja a Munkácsy életével érintkezhessen. A regényben fölvonulnak a késő 19. század nagy alakjai, Manet-tól Makartig, Than Mórtól Benczúrig, Liszt Ferenctől Jókai Mórig, Andrássy Gyulától Ferenc Józsefig. A könyv tárgyilagos, képei, szituációi világosak. Nincsenek benne költői képek, túlfűtött érzelemmel telített leírások. Legnagyobb értékét a szinte filmszerűen „egyenes” vonalvezetése, a miliő – legyen szó a békéscsabai asztalosműhelyről vagy a párizsi Salon kiállításáról – érzékletes megrajzolása adja. Mai szemmel tán tisztábban látható, hogy Harsányi nemcsak színvonalasan dolgozta föl a történeti forrásokat, de maga is értékes alapanyagot hozott létre. Harsányi Zsolt, a színházi szakember, akarva-akaratlanul is, de egy leendő Munkácsy-film forgatókönyvét dolgozta bele regényébe. Könnyen kibontható ebből a regényből egy film vázlata, az olvasó előtt pedig szinte filmként pereg le ez a sikerekkel és szenvedésekkel teli élet. Ez a regény sajátos szerkezete, stílusa és cselekményfűzése mellett ugyanakkor nagyon szilárd és érzelmileg is teljesen átélhető vezérfonalra épül. Munkácsyt gyermekkorában az a vágy hajtja előre, hogy festő lehessen, s hogy minél előbb megszabaduljon a testet és lelket is megnyomorító inas-és tanoncléttől. Festői sikerei azonban Düsseldorfhoz, Párizshoz kötődnek, s ahogy a regénybeli Miska egyre sikeresebb művész lesz, úgy kerül egyre távolabb szülőföldjétől térben is, és mindennapi életformája tekintetében is. A regény körülbelüli felétől a főhőst már nem a siker, hanem a hazatérés gondolata foglalkoztatja. Családi konfliktusainak mélyén is ez húzódik meg. A Munkácsy ügyeit kiváló érzékkel igazgató asszony, Cécile hallani sem akar róla, hogy a világhírű művész eltemetkezzen valahol a magyar alföld egy barátságos tanyáján vagy akár Budapest Párizséhoz alig mérhető művészeti életében. Munkácsy regénye tehát nemcsak egy sikeres művész regénye, hanem egy magyarságát minden körülmények között őrző, azért mindennapos harcokat vívó nagy magyar lélek regénye is. Szenvedés és öröm, szerelem és barátság, kudarc és siker, szerencse és szerencsétlenség, tehetség és kitartás, munka és betegség, hit és remény regénye az Ecce homo. Minden okunk megvan rá, hogy hetven év után újra kézbe vegyük, s hogy jó érzéssel adjuk gyermekeink, unokáink kezébe is. Harsányi Zsolt regényében nagyon érzékletes képleírásokkal találkozunk. A fontosabb festmények reprodukcióit képmellékletben gyűjtöttük össze, hogy kép és szöveg együttes tanulmányozása még élményszerűbbé tegye a regény olvasását. A szövegben *-gal megjelölt helyek azokra a festményekre vonatkoznak, melyeknek reprodukcióját megtaláljuk a kötet mellékletében. Bellák Gábor
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS „Ő volt a legnagyobb a nagyok között.” Petrovics Elek, a Szépművészeti Múzeum főigazgatója Budapest, 1927. szeptember 28.
Harsányi Zsolt 1934 és 1943 között négy kiadást megélt Munkácsy-regényének mostani új kiadása a budapesti Munkácsy Alapítvány és az Alexandra Kiadó közös tevékenységének első eredménye. A könyv új kiadása azonban a munka mellett személyes „örökségünk” is. Érdemes tehát megemlíteni azokat a személyes kapcsolatokat, amelyek Munkácsy Mihály és a jelen kiadásban meghatározó szerepet játszó személyek között fennállnak. Harsányi Zsolt, a regény írója annak a Harsányi Pálnak az unokája, ki az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat elnökeként felbecsülhetetlen támogatást nyújtott a festői pályán elinduló Munkácsy Mihálynak. A regény kiadásával kapcsolatos szerzői jogok ma a szerző menyének, Harsányi Margitnak, és Harsányi Zsoltnak, az író unokájának a birtokában vannak. Harsányi Zsolt segítsége ebben az új kiadásban ma majdnem olyan jelentős, mint az üknagypapáé volt Munkácsy életében. A fiatal Munkácsy 1867-ben már a Vasárnapi Újság rajzolójaként vett részt az aradi dalárünnepély zászlószentelésén. Ennek az újságnak, ami a 19. század egyik legszínvonalasabb hetilapjának tekinthető, első főszerkesztője Pákh Albert volt. Pákh bizonyára nem gondolt rá, hogy mintegy 140 évvel az ő szerkesztői tevékenysége után egyik késői rokona, Pákh Imre lesz az ő lapjában való megjelenésére oly büszke Munkácsy Mihály művészetének legelkötelezettebb gyűjtője. S hogy ő lesz az idén nyáron létrejött Munkácsy Alapítvány megalapítója és kuratóriumi elnöke is. Harsányi Zsolt Ecce homo című könyve egy olyan emberről szól, aki művészetével meghódította a világot, s aki most, 110 évvel halála után reneszánszát éli Magyarországon. Élete példa az önfeláldozásra, kitartásra és az Istentől kapott tehetségre. Művészete olyan soha ki nem hunyó láng hordozója, amely minden egyes képe előtt fellobban a szemlélőben. A művésznek üzenete van a mai nemzedéknek, hiszen alkotásai magukban hordozzák azt a sikerben oldott DNS-t, amely továbbörökítheti Munkácsy géniuszát. Ajánlom ezt a könyvet mindazoknak, akik a mester életéből akarnak erőt meríteni a sikerhez vezető nehéz, de diadalmas úton. Ajánlom továbbá mindazoknak, akik örömmel vesznek kézbe egy remekül megírt könyvet a világ legnagyobb magyar festőjéről. Munkácsy üzenete a mai olvasóknak, de az egész magyar nemzetnek a legmélyebb alázat hangján szól: „Legnagyobb dicsőségemnek azt tartom, ha hazámnak, mint hű fia, hírét és dicsőségét növelhetem.” Köszönjük Deák Pálnak, Szigeti Istvánnak, Szemenkár Mátyásnak, Marschalek Ákosnak és a Magyar Nemzeti Galériának segítő támogatásukat. Külön köszönet jár Matyi Dezsőnek, az Alexandra Kiadó tulajdonosának, és a Harsányi családnak önzetlen áldozatvállalásukért. Pákh Imre A Munkácsy Alapítvány alapító elnöke
Gróf Batthyány Gyulának
ELSŐ KÖTET I. Mikor közel látta a kis erdőt, megint nekieredt a szaladásnak. Az első fák közül visszapillantott, hogy nem jön-e utána valaki. De a világ nyilván nem sokat törődött a szökevény gyerekekkel. Szénásszekér baktatott távolabb az országúton, szórványos emberek jöttek-mentek, de rá nem vetett ügyet senki. Visszafordult, és dobogó szívvel ment beljebb. Roppant bátornak érezte magát, hogy ide mert jönni, hiszen a cselédek ezzel a kis erdővel ijesztgették őt és testvéreit: ebben a kis erdőben laknak a betyárok. Akik közé fel akart csapni. Vakmerően nézett körül a fák között, és hallgatódzott: merre vannak hát? Mikor hazulról elfutott, hogy világgá menjen, úgy képzelte, hogy mihelyt belép a fák közé, mindjárt eléje bukkannak a félelmes, marcona alakok, kék ingesen, szűrösen, kezűkben puskával, ő pedig azonnal felkínálkozik nekik, hiszen ha gyerek is, valamelyes hasznát azért vehetik. S ha megkérdik tőle, mi vitte erre a lépésre, ő csak keserű némasággal von majd egyet a vállán és legyint a kezével. De a betyárok nem voltak sehol, s ő valami zavarosat érzett, ami csalódásból és megkönnyebbülésből rakódott össze. Mély csend volt itt a kis erdőben, csak egy madár csipogott nem messze a bokrok közt. A hunyorgó őszi napfény learanylott a lombnyílásokon, a földön már vastagon feküdt a lehullott sárga és piros falevelek nyers szagot lehelő rétege. A betyárok sehol. Most hát mi lesz? Miska leült a földre. A kemény elszántság még dolgozott benne, szája sarkát dacosan leszegte, kezét ökölbe szorította. Csökönyösen ragaszkodott ahhoz az elhatározásához, hogy otthagyja egész eddigi életét otthonostul, családostul, és nekivág a világnak. De ahogy arcát színésziesen hozzákeményítette ehhez az életre szóló szándékhoz, mindjárt fel is szisszent fájdalmában. Szája mellett erősen megsajgott a friss seb, amelyet ma reggel szerzett, s amelynek bő vérzése csak nemrég állott el. Óvatosan odanyúlt tapogató ujjakkal a sebhez, és arckifejezése egyszerre tűnődővé változott. Úgy volt az, hogy mindig valami ellenállhatatlan vágyódás vonzotta apja szobájába, pedig elégszer megtiltották mind az öt gyereknek, hogy oda bemászkáljanak. De a kísértést lehetetlen volt legyőzni. A csodálatos tárgyak nagy sokasága vonzotta oda: a könyvek, a képek, a pipák, régi fegyverek, írószerszámok, mindenfélék. Volt ott például egy tajtékpipa, amelynek színe is, alakja is gyönyörűséges izgalmat keltett benne. A nyaka még sárga volt ennek a pipának, de lefelé aztán pirosodni kezdett, mígnem egészen a kiszívott feketébe ment át az árnyalat. Ilyen bámulatos szép szín nem volt sehol másutt a világon, hosszú ideig tudta álmélkodva nézegetni. Az alakjában is volt valami megmagyarázhatatlanul gyönyörű: az a gömbölyded, édesen rajzolt kövérkés formája valósággal elragadta. Úgy szerette ezt a pipát, hogy napközben gyakran behunyta a szemét, és a gyönyörűséges tárgyat leírhatatlan színével és idomával maga elé képzelte. Aztán ott volt még a kép is, ami annyira vonzotta. A szekrény mellett lógott a kép, jó magasan. Lovagot ábrázolt. Hajdani fegyveres lovag volt, táncoló paripa hátán ült és vértezetet hordott. Hónapokon át járkált be ehhez a képhez, megállt alatta, és szemét meresztve nézegette, de a vértezet apró részleteit s a lovag arcát nem tudta jól kivenni. Egyszer már felmászott az asztal tetejére, hogy onnan talán többet fog látni. De az asztal mélyen bent volt a szobában, s ő magasabbra került ugyan, mégis messzebbre. Ma reggel aztán, éppen mielőtt iskolába kellett volna mennie, elhatározta, hogy mindenáron megnézi közelről a lovagot. A karosszék ülésére feltett egy nádszéket, az egészet odatolta a kép alá, felmászott a karosszékre, arról a nádszékre, és vad örömmel nyúlt a képért, hogy leakassza, mert el tudta érni. Már fogta a képet, mikor a nádszék megbillent, szörnyű ropogás, zuhanás, felfordulás következett, s a berohanó háznép ott
találta őt a földön az összetört képpel együtt. Az üvegcserepek mélyen meghasították a szája sarkát. Csak úgy ömlött belőle a vér. Apja a ház másik végéből került elé. Azonnal megverte alaposan. Ez történt reggel. Iskolába persze nem ment, mert a vérzés csak nehezen állt el. Nagyon fájt is a seb. De szép lassan megvigasztalódott, és már elég jókedvűen játszott öccsével, a kis Gyulával, mikor iskolából hazajött két bátyja: Emil és Aurél. Azok hamar megtudták, mi történt, és vigyorogva elkezdték csúfolni. Nagyobbak voltak nála és erősebbek, tehetetlenül le kellett nyelnie a szégyent. És ebéd után történt a borzasztó dolog, mely miatt most világgá ment. Ugyanis a kert végében egy csiga mellett guggolva bámulta a különös állatot, mikor eszébe jutottak a ceruzák. Apja ceruzái. Azok ott voltak egy favályúban az íróasztalon, a kalamáris mellett. Volt ott mindenféle ceruza, apró végek is voltak, és szép hosszú újak, a feketék mellett színes is akadt, sőt volt egy, amelyik az egyik végén kékkel írt, a másik végén pirossal. Ott a csiga mellett guggolva hirtelen heves és forró vágy fogta el a ceruza után. Legalább egyetlenegyszer kézbe fogni, ha már elvenni nem szabad. – Ha még egyszer bemégy a szobámba, rettenetesen megverlek! Ez a ma reggeli mondat ötlött fel benne, rögtön, amikor véghetetlen sóvárgással gondolt a ceruzára. Az arca belepirult a lelki küzdelembe, s a szíve dobogni kezdett tőle. Mint az álomjáró ment befelé a házba. Apja szobája elé érve nem látott ott senkit. Még habozott egy kicsit, de aztán érezte, hogy hiába küszködik vágya ellen. Megadta magát. Beosont apja szobájába, és odasietett az íróasztalhoz. Az volt a gondolata, hogy kilopja egypár percre a ceruzát, elbújik vele valahol, fészerben vagy kert végében, egy kicsit fogdossa, nézegeti, vonalakat húz vele, aztán visszalopja. Nincsen ebben semmi rossz, és senki sem fogja megtudni. Gyorsan akarta csinálni: hirtelen kikapni a vályúból a ceruzát, és már futni is vele lábujj hegyen kifelé. Oda is kapott, de ezzel a mozdulattal feldöntötte a kalamárist. Egész testén dermedt hideg szaladt keresztül. A zöld posztón ott volt a fekete tócsa. Lassan, kegyetlen nyugalommal kezdett terjedni, mint a megállíthatatlan végzet. Ő csak nézte, nézte mereven; valami csodát várt, hogy az idő visszaugrik egy percet, és elülről kezdődik az egész, hogy jobban vigyázhasson. De a csoda nem történt meg, a nagy fekete pecsét a valóság gyűlöletes gőgjével terjengett a zöld posztón. Akkor ő hirtelen sarkon fordult, kijött a szobából, az udvaron rohanni kezdett, uzsgyé, ki a kapun, neki az országútnak. Nincs más választás, mint meghalni, vagy megkeresni a kis erdőben a betyárokat, és felcsapni közéjük. Most hát itt van, de a betyárok nincsenek. Mi lesz most? Mindegy. Elmegy világgá, hetedhét határba. Haza már nem megy soha, soha többé. Majd nekivág az erdőnek, csak most még itt pihen egy kicsit. Kitépett a száraz levelek közül egy hosszú fűszálat, elkezdte rágogatni, és tűnődött az otthon felől, eddigi élete felől, amelyet most itt fog hagyni örökre. Eszmélő lelkének első emléke bukkant fel benne, amelyet máskor is fel szokott idézni magában, ha édesanyjára akart gondolni, aki már meghalt. Akkor még élt. Kendőkbe, pokrócokba, lábzsákokba bugyolálva mentek rázós szekéren, csikorgó hidegben, az anya és az öt gyerek: Emil, Aurél, Miska, Gyula és a kis csecsemő Gizi. Az útból nem sokat értett, csak azt tudta bátyjaitól, hogy háború van, apjuk Miskolcon marad, de őket elküldi Cserépvárra Anti bácsiékhoz, ahol nagyobb biztonságban lesznek. Ment a szekér, s ők ott kuksoltak négyen, összevissza keveredve a fenéken, egymáshoz bújva, mint meleget kereső kis kutyakölykek. A pólyás csecsemő anyjok ölében. Egész kellemes út volt, a pokrócok jó meleget adtak, s ha az ember azt mondta hosszan tartva, hogy ááá, akkor ezt a hangot a szekér rázása érdekesen megrezegtette. De egyszer csak nagy csörömpölés és lódobogás támadt körülöttük, a szekér megállott. Anyjok azonnal hangosan sírni kezdett. Ők kidugták a fejőket a lábzsákok közül. Lovas katonák vették körül a szekeret, és az anyával beszélni kezdtek. Ebből a fiúk nem értettek semmit. Két katona elkezdett köztük kutatni, és gorombán kibontotta őket a pokrócokból.
Még tárgyaltak, kiabáltak, anyjok sírva könyörgött, aztán végre elengedték őket, a szekér elindult, a lovasok eltűntek. S az emlék megszakadt. Aztán új kép: a gyerekek ülnek a fűtött kemence mellett Cserépváron. Kint a téli délután homálya. Koronként alig hallható távoli dördülés, mintha az ég zengene tompán egyet-egyet. Akkor belép Anti bácsi, és mialatt rázogatja magáról a havat, így szól: – Azt mondják, borzasztó csata van Kápolnánál. Az ágyúzást odaki egész jól hallani. Majd ezt az emléket is eltépi a múlt. De aztán jön a tavasz. És kitárul Cserépvár a gyermekhad örömével. A várszerű régi Kóburgkastély, a várkapunál jobb felől a kápolna, bal felől pedig a szamár húzta kút. Ott ment körbe egyhangú folytonossággal Dávid, a türelmes szürke csacsi, az húzta a vizet. A hátán mindig ott nyargalt valamelyik gyerek, többnyire persze Emil, a legnagyobbik, aki zsarnoki módon visszaélt azzal, hogy ő a legerősebb. De azért néha jutott a mulatságból neki, Miskának is. Nagyszerű volt az élet ott Cserépváron. A nagyok komoran jártak-keltek, és a gyerekeket szabadjukra hagyták. Aurél egyszer beesett a kútba, a nevelő húzta ki. A nevelő… Milyen furcsa, hogy erre nem emlékszik. A nevét is elfelejtette, s az arcát sem tudja többé maga elé képzelni. De ez még hagyján. Hanem édesanyjáról alig van egy-két homályos emléke. Egy-egy elfutó és halovány kép, a feléje hajló, de már elmosódó kedves arc, egy simogatás emléke, mikor megütötte magát és arcát sírva fektette az anyai ölbe. De hogy mikor halt meg és hogyan, és hogyan folyt le a temetése, abból semmire nem emlékszik. Apjára fordította most gondolatait, a magas, fekete hajú, pipázó emberre, a rettegett hatalomra, büntetések osztogatójára, élet és halál urára. Keveset beszél, a gyerekekkel keveset törődik. Olykor bezárkózik a szobájába valamely ismerőssel. Talán a németekről és a börtönről beszélnek ilyenkor. Mert az apát, mialatt ők Cserépváron voltak, a németek becsukták a börtönbe. Kitették a sóhivatalból is. Most már nem járkál a ház előtt a szuronyos katona, mint a régi időben. A gyerekek igen büszkék voltak erre a katonára, más miskolci gyerekek háza előtt nem járkált ilyen, ez csak az apjuk hivatalának járt. De a tekintélye katona nélkül sem csorbult. Szomszédok és ismerősök nagyon süvegelik most is. Mert börtönben volt. A németek nem szeretik a magyarokat. Ezért volt a háború is. Ezért halt meg a sógor is, a legidősebb testvérnek, Cecilnek a férje. Ez a Cecil külön lakott, alig járt hozzájuk. A férjét úgy hívták, hogy Plietz, de mikor beállott katonának, megváltoztatta a nevét, és attól kezdve úgy hívták, hogy Villám. Villám János. János bácsit megölte az ellenség a háborúban. Azóta Cecil fekete ruhát hord. Ő is olyan komoly és szigorú, mint apjok. Ó, az az apai szigor, milyen rettenetes az. Milyen rémületes dolog volt az például a kövekkel. Ő nagyon szerette a köveket nézegetni, és ha talált olyan követ a földön, amelynek érdekes színe vagy érdekes alakja volt, attól nem tudott megválni, a zsebében hordozta sokáig. Néha öt-hat ilyen kő is volt a zsebében, elészedte és nézegette, majd megint visszatette őket. De a kövek miatt folyton elszakadt a zsebe, és apja megtiltotta a köveket. Csakhogy ő nem tudott lemondani a kövekről, és titokban tovább gyűjtögette őket. Egyszer, mikor asztalhoz ültek ebédelni, az ő zsebében árulóan megcsörrentek a tilos kövek. Apja félelmesen rátekintett. – Megint köveket hordasz a zsebedben? Rakd csak ki őket az asztalra. Ő remegő kézzel rakta ki valamennyit. Volt köztük egy különösen érdekes: márványos fehér erek látszottak benne. Ez volt köztük a legnagyobb. Apja rámutatott erre a kőre. – Edd meg! Ő megdöbbenve bámult apjára. Azt hitte, hogy nem jól értette. – Nem hallottad? Edd meg! Azonnal sírva fakadt. Hogyan ehesse meg azt a kemény követ? Hiszen elharapni nem lehet, s ha egészben próbálja lenyelni, akkor megfullad. De a parancsnak muszáj volt engedelmeskedni. Sírva,
rettegve nyúlt a kő után. – Megígéred, hogy soha nem raksz többet követ a zsebedbe? – Soha, soha – kiáltotta mohón és zokogva. A követ nem kellett megennie, de azóta még jobban reszketett apjától, mint azelőtt. Emil és Aurél kinevették és leszamarazták. Hogyan hihette, hogy apjok komolyan meg akarta vele étetni a követ? Hiszen látszott rajta, hogy csak tréfál és meg akarja ijeszteni. Ő hitte is, nem is, amit az idősebbek mondtak neki. Mindenesetre rettegett az apjától. És most, hogy azzal a kalamárissal megtörtént a borzasztó dolog, el kellett jönnie a háztól. Inkább a halált, mint most az apja elé állani. A haraszt között villámló cikázással osont el egy gyík. Máskor ez nagy érdeklődésre indította volna, de most túlontúl el volt telve tragikus sorsával. Daca és elszántsága lassan már lágyult. És ha az imént még vakmerően látni kívánta a betyárokat, most már félni kezdett tőlük. Mi lesz, ha csakugyan felbukkannak? Mit tehet ellenök ő, hatéves kisfiú? Elkezdte magát meleg részvéttel sajnálni. Szerette volna magát bársonyos részvéttel megsimogatni. Képzelete ilyenkor, mikor sajnálta magát, gazdag és részletes jeleneteket rajzolt, amelyek őt holtan ábrázolták. Elképzelte magát, a hatéves kis halottat, a ravatalon, s a ravatal körül mélyen megrendülve állanak apja és testvérei. Bezzeg könyörögnének most már neki bocsánatért, de ő csak fekszik ott a ravatalon, holtan és könyörtelenül, bizonyos kárörömmel. A szegény kis halott. Ha ezt a jelenetet elképzelte és kiszínezte magának, saját maga úgy meghatódott rajta, hogy könnyel telt meg a szeme. Így kezdett önmaga édes sajnálatától pityeregni most is, és nagy évezettel adta át magát a forró ellágyulásnak. De ekkor hirtelen megrezzent és felütötte a fejét. Valahonnan messziről kiáltást hallott: – Miska! Feltérdelt a haraszton, ahol eddig oldalra dőlve hevert, és feszülten figyelni kezdett. – Miskaaa! Semmi kétség: ez a Marcsa hangja, a szolgálóé. Őt tehát keresik. Bizonyosan felfedezték már a tintapecsétet. Bizonyosan apja is a keresők között van. Ha meg fogják találni, akkor vége. Apja borzasztóan megveri. Odakúszott egy fa tövébe, és olyan kicsire húzta össze magát, amilyenre csak tudta. – Miska! Miska, te! Nem, nem. Semmi esetre sem fedezi fel magát. Ha nem találják, majd elunják a keresést és hazamennek. Tulajdonképpen jó volna most menekülni az erdő belseje felé, de viszont ott lehetnek a betyárok. A kiáltások pedig közelednek. – Miska, te! Miska, merre vagy? Kuporgott a fa tövében, lélegzetét visszafojtva. A száját keményen összeszorította. Hangtalanul sírt, mert érezte, hogy most már el van veszve. Már hallotta, ahogy botokkal csapkodják a cserjéket. A madarak surrogva menekültek a kopaszodó lombok közt a hajtóvadászat elől. Most már egészen közel hallatszott apja hangja: – Csakugyan látta valaki, hogy erre jött? Egy ismeretlen hang válaszolt: – Én láttam, Lieb úr. Ugyancsak szaladt erre befelé, a fák közé. – Miska! Miska! A gyerek szíve vadul dobogott. Remegve motyogta magában: „Édes Istenkém, add, hogy most rögtön meghaljak.” Szeméből patakzottak a könnyek, és csípték szája sarkán a vágott sebet. – Itt van! Megvan! – kiáltotta közvetlen közelből az apja. Itt is, ott is csörtető emberek tűntek fel. A gyerek ott guggolt a fa alatt. – Gyere ide! Odabotorkált apja elé. Behunyta a szemét. Fejét megrendítette az első pofon. Aztán a második.
Csak hagyta, nem tartotta maga elé a kezét, nem próbált elszaladni. Valami szomorú közömbösség lett úrrá benne. A pofonok pedig csattantak sűrűn, egyik a másik után. – Ez most elég! Most aló mars hazafelé! Engedelmesen megindul, de előbb kabátja ujjával megtörölte a szemét, hogy láthassa az utat. Mögötte ment apja. S hozzájok verődtek kis csoportban azok is, akik segítettek keresni. Nem beszélt senki. Ő csak bandukolt előre, és nagyot sóhajtott sírás közben, szaggatott sóhajjal, reszketően. De kissé meg is nyugodva, mert a borzasztóján már túl volt. Most tehát kezdődik megint a régi élet, az iskola, amelyet ki nem állhatott. Emil és Aurél ingerkedései, a kis Gizi állandó óbégatása, az apjától való állandó rettegés, a folytonos vágy az apja szobájának tárgyai után. Eszébe jutottak a ceruzák. Ahogy ott fekszenek a vályúban, színes, hosszúkás testökkel egymás mellett. Különösen az a csodálatos ceruza, amelynek egyik vége kék, másik piros. Milyen is az? Élesen és erősen maga elé képzelte, és tisztán látta formáját, arányait, pompás és gyönyörködtető színeit. Már nem sírt. Ment, mendegélt, és teljes lélekkel élvezte a magában elképzelt ceruzát.
II. Ősz volt akkor is, de egy esztendővel később, mikor a gyerekeket a mostoha összegyűjtötte a konyhában. Hogy ez a mostoha mikor került a házhoz, arra a gyerekek nemigen emlékeztek. Talán akkor, mikor ők Cserépváron várták a háború végét. Egyszer csak ott volt a háznál egy idegen néni. Eleinte nagy hűhóval gondjukat viselte, de a tüntető gondoskodás igen hamar megcsappant. A gyerekekkel nem gondolt senki, cselédek gondjára maradtak inkább. Apjok alig látta őket. Lieb Mihály Leó ágynak esett. Valami nehéz betegség csíráját hozta magával a börtönből, s ez a baj egyre jobban elhatalmasodott rajta. És egy őszi alkonyatkor a mostohaanya összeszedte az öt gyereket a konyhában. Mikor mind együtt voltak, megindult velük. Az apa szobájába. Bent az orvosságok áporodott szaga fogadta őket. Apjok ott feküdt a fal mellett álló ágyban. Viaszos színű, csontig aszott arcára, különös módon elhegyesedett orrára alig tudtak ráismerni. Sárga arc csapzott, fekete hajkeretben a fekete vánkoson, nézése lázasan csillogó és a padmalyra mered. A mostoha odaterelte az öt gyereket az ágy elé. Éppen elfértek sorban az ágy mentén öten. A kis Gizi, aki igen későn tanult meg beszélni, a maga érthetetlen nyelvén hangosan gagyogott valamit. De a fiúk mind érezték, hogy ez a hangosság most valahogyan illetlen. Rátámadtak a kislányra, hogy hallgasson. Az ijedten elhallgatott. – Mind itt vagytok? – kérdezte igen halkan, alig érthetően a beteg. – Itt vannak – felelt helyettük a mostoha. – Térdeljetek le. A fiúk meghökkenve és egyszersmind kíváncsian letérdeltek. A kislány nem értette a szót, őt mostohája nyomta térdre az ágy legvégénél. – Emil – súgta inkább, mintsem mondotta az apa. Elvékonyodott, sárgás keze, amelyen feltűnő hosszúra megnőttek a körmök, kinyúlt az ágyból, és tapogatva kereste a legnagyobb fiú fejét. Ott pihent egy kissé a kéz, aztán lesiklott a fejről. A mostoha megérintette Emilt, és szemmozdulattal dirigálta: keljen fel, és hagyja Aurélt odamenni az apa keze ügyébe. A beteg keze egy kissé megpihent az Aurél fején. Aztán Miska következett. Fején érezte az apai kezet. Nézte apja arcát, de az már nem nézett ebbe a világba, mereven a mennyezet felé fordult. Egy-két pillanat volt az egész. Aztán Gyula következett, és végül a kis Gizi. A négy fiú csetelvebotolva verődött össze az éjjeliszekrény tövében. A beteg suttogott valamit, de ebből csak szakadozott szavakat értettek. Akkor aztán a mostoha intett nekik, hogy menjenek ki. Miska az ajtóból még visszapillantott. A sárga arcot látta a párnán, s az arc mozdulatlan maradt, nem fordult a távozó gyerekek után. A kéz fáradtan nyúlt el a paplan felett, ujjai lelógtak az ágy oldalán. Kint Emil megállott, és így szólt: – Meg fog halni. És azonnal sírni kezdett. Erre sírni kezdtek ők is. Miska elcsodálkozva érezte, hogy ezt a szigorú embert, aki őt annyiszor megrémítette, leszidta és megverte, ő ellenállhatatlanul és forrón szereti. Este még látták, hogy pap jön a házhoz fehér csipkeingben, mögötte ministránsgyerek. Másnap délelőtt pedig hirtelen nagy sírás-rívás támadt, ajtók csapódtak, cselédek óbégattak. Az apa meghalt. Jött nővérük, a gyászruhás Villámné, aki most hordhatta a gyászt még tovább. Nyüzsgött a ház a szomszédoktól és ismerősöktől; egy-egy öregasszony, ha megpillantotta őket, nagy hűhóval nekik rontott, és éneklő sírással, hangosan sajnálta őket. – Ó, ti szegény, apátlan-anyátlan árvák, hát nektek ki fogja most mán gondotokat viselni? És összecsókolta őket. A gyerekek kelletlenül tűrték a részvétet. Felfordult az egész ház, minduntalan új ismerősök érkeztek, idegen soha nem látottak jöttek-mentek a temetés felől intézkedni.
Ők csak összebújtak ijedten valami sarokban, csendesen beszéltek, és sejtelmük sem volt, hogy most már mi lesz velők. Lefolyt a temetés is, ahol megint csak hangosan részvevő ismeretlenek ölelgették és csókolgatták őket. Rokonok érkeztek messzi földről, olyanok is, akiket még sohasem láttak. A sok új ember és új név összekeverődött fejőkben, boldogult anyjok fivéreit összevétették idegenekkel, és idegeneket nagybácsiknak néztek. Gyakran történt, hogy behívták őket az apa elárvult szobájába. Itt sorba álltak, és felelgettek az alig ismert rokonok kérdéseire. Azok halkan tárgyaltak egymás között, aztán megint szemügyre vették a gyerekeket. – Osztoznak rajtunk – magyarázta kisebbeknek Emil én már tudom is, hova kerülök. Engem Anti bácsi vesz magához Cserépvárra. A többiek leplezetlen irigységgel nézték. Cserépvár volt a paradicsom, az álmok álma. Azonkívül Anti bácsit meg a feleségét már jól ismerték, a többi nagybácsi és nagynéni idegen volt nekik és bizalmatlansággal töltötte el őket. Emilnek csakugyan igaza lett: Anti bácsi felcsomagolta és magával vitte. Emil fennhéjázva és boldogan búcsúzott testvéreitől. A négy itt maradt gyerek irigyen nézett a legnagyobbik után, akire a Kóburg hercegi intéző nagybácsi választása esett. Nemsokára a kis Gizire került a sor. Rajta anyjok nővérének, Steinernének esett meg a szíve. Ennek a Sári néninek a férje, Steiner Jakab, szintén uradalmi intéző volt, és Békéscsabán lakott. Alig vitték el a kislányt Csabára, kisvártatva tető alá kerültek Aurél és Gyula. Őket Pali bácsi vállalta, Reök Pál, aki főmérnök volt Szatmárban. Egy szép napon Miska azon vette észre magát, hogy egyedül maradt öt gyerek közül. Késő ősz volt már, folyton esett odakint az eső, játszani nem lehetett, az iskolába járás pedig a nagy rendetlenségben elmaradt. Senkinek sem jutott eszébe, hogy Miskának voltaképpen iskolába kellene járnia. Ő pedig nem szólt, mert ha rosszul érezte is magát mostohája mellett, az iskolától még jobban idegenkedett. Jártkelt a lakásban, de bátortalanul és folyton félve valami ismeretlen büntetéstől. Mostoháját alig látta, s ha látta, eloldalgott onnan. Olykor elbújt valami sarokban, hogy kedvére kisírhassa magát, mert a magányosság nagyon összeszorította a lelkét. Úgy érezte, hogy futni kellene, de nincs hova, vagy valami kéz után kellene nyúlni, amibe belekapaszkodhassék, de csak az üres semmibe kapaszkodik. Érezte, hogy a mostohának, akihez most már nem volt semmi köze, nagyon terhére van, az már szeretne túl lenni rajta. És ő ment volna szívesen a megüresedett házból, de kicsiny voltának tehetetlenségével csak őgyelgett és hányódott, mint valami ágacska a tengeren. Egyszer mégis megjött a megváltás. Szekér fordult be az udvarra, s bejött a házba egy szakállas, komoly arcú ember. Ezt már látta közvetlen apja halála után, és tudta róla, hogy Pista bácsinak hívják. Azt is tudta, hogy egyik fivére ez boldogult anyjának. Pista bácsi sokáig beszélt a mostohával, aztán kikiáltottak érte. – Készülődj – mondta Pista bácsi –, viszlek magammal, ezentúl nálam fogsz lakni. – Igenis. Csak állt, és nemigen tudta, hogyan készülődjék. Mindössze egy titkos skatulya fordult meg a fejében. Azt egy ágy lába mögött tartotta eldugva. Rejtett kincsei voltak benne, amelyeket más nem ismert, mint például egy piros zsineg, egy csorba kőkocka, egy katonakabátról való pléhgomb meg egy eltörött kis ollónak az egyik szára. Csak ezt a skatulyát kell birtokba vennie, aztán mehetnek is. Csak mennének már mennél hamarább, hogy soha, de soha ide vissza ne is gondoljon. – Ott van Csabán Gizi húgod is, őt mindennap fogod látni. Örülsz? – Igenis. Ekkor minden ok nélkül elsírta magát. Maga sem tudta, miért. Gizi miatt semmi esetre, hiszen az egészen kicsi volt még, és értelmetlen. Nem őmiatta sírt. Csak éppen sírt. Utóbbi időben igen könnyen állt nála a sírás.
– Erről le fogsz szokni – mondotta nagybácsi nyugodtan és szigorúan –, a nyafka gyerekeket nem szeretem, értetted? – Igenis. – Jól van. Na, készülj. Ment kifelé, és megkereste a skatulyáját. De mivel félt, hogy azt talán nem engedik magával vinnie, a kincseket belerakta a zsebeibe. A skatulyát otthagyta. Nem sajnálta, nem volt valami szép skatulya. Volt egy nagyon szép is régebben, tetején szivarozó basával, de azt elvitte Emil. Enni kapott még utazás előtt, de alig evett, már szeretett volna indulni. Aztán melegen felöltöztették. De akik foglalkoztak vele, azokon is látszott, hogy nagyon unják. Menjen már ez is, hogy aztán fel lehessen lélegezni: nem maradt egy sem. Nagy sokára ott tartottak, hogy lent állott az ekhós szekér mellett a nagybácsi és a mostoha társaságában. Kiáltani szeretett volna, hogy menjünk már, induljunk már. De egy hétéves kisfiú nem szólhat a nagyok közt, kivált, ha árva, és örülnie kell, hogy valakitől enni kap. Azok ketten hosszasan búcsúztak és valami adósságokról beszéltek, holmik eladásáról, meg evőeszközről. Ő állott a hidegben, és fázott a lába. Azonkívül kelletlenül gondolt arra, hogy a mostoha bizonyára meg fogja ölelni és csókolni búcsúzáskor. Ettől már előre kínosan idegenkedett. De túl kellett esni ezen is. Nagybátyja végét szakította a végtelen búcsúzkodásnak, mert megeredt az eső, és rászólt, hogy köszönjön. Miska mereven, szegletesen meghajtotta magát, ahogy valaha édesanyja tanította. A mostoha lehajolt hozzá és futólag megcsókolta, de a csók csak a báránybőr kucsmát érte, amelyet jó mélyen behúztak a fiú fejére. – Isten áldjon meg, Miska. Aztán rendesen viseld magad. – Igenis. A kocsis a hóna alá nyúlt és felsegítette. Nehezen ment a felszállás, csizmája talpa elcsúszott a lőcs tövében. Most bonyolódott takargatás és bugyolálás következett. Csak az orra látszott ki végül. Mikor aztán a bácsi is bevackolta magát a pokrócok és kendők közé, végre elhangzott a megváltó szó, hogy „mehetünk”. A szekér megindult, a mostoha ott állt az udvaron. De ő nem fordult vissza, hogy még egyszer lássa. Valahára beértek a házak közé. A széles utcát egyenletes sorok szegélyezték kétoldalt; olyan egyformák voltak ezek a zsúpfedeles, roggyant, apró ablakú viskók, mint a glédába rakott kenyérmorzsák. Egy-egy kutya veszett csaholással futott ki az udvarról, de a rengeteg sárba nem vitte bele a buzgóság. Egy darabig dühösen hirdette haragját, aztán visszament a kapun. A házak előtt alig járt egy-egy kósza ember. A sárra fektetett deszkapallón ment óvatosan lépegetve, válla mozgása egyensúlyozta, lehelete fehér felhőcske gyanánt úszott az orra előtt, mintha pipázott volna. Néma volt ez a végtelennek tetsző város, reménytelen és szomorú. Mintha az újra szitálásnak indult esővel valami véghetetlen bánat hullott volna rája, és úgy tetszet, hogy ez a bánat már az idők kezdete óta mindig így hullott rá, s így is fog hullani mindig az idők végtelenségéig. A fagyos levegőt most megrendítette a harangszó. Egyenkint ütött, hosszú szünetekkel. Miska elcsodálkozott. – Miért harangoznak itt ilyen lassan, Pista bácsi? – Ez nem harangozás, fiam, hanem óraütés. A toronynak órája van, az üti az időt. Toronyóra. Milyen érdekes. Ha toronyórája van, ami Miskolcon nincs, akkor ez szép és gazdag városnak fog kibontakozni arra messzebb, a két templomon túl. Már ott voltak a templomok közelében, ahol a két országút derékszögben metszette egymást. Ekkor a szekér váratlanul lefordult az országútról a házsor felé. A teljesen egyforma parasztházak egyike előtt meg is állt. A fáradt lovakról felhősen gőzölgött a pára. Nem, ez nem lehet, hogy itt lakjék Miska bácsi, egy ilyen szegényes házban. Bizonyosan a kocsis
lakik itt. A gyerek szíve dobogott. – Hóóó! – kiáltott a kocsi. Álltak a ház előtt. Pista bácsi kezdett kibontakozni lábzsákjaiból. Sehol nem jelentkezett senki. – Tercsa! – kiáltott megint a kocsis –, poc hefl Mi szu tu! És már le is szállott. Bele a mély sárba. A ház kapuja megnyílt. Terebélyes parasztasszony lépett ki rajta. Jött egyenesen a szekérhez. – Dobre vecser, pan velkomozsni – mondta Pista bácsinak. – Dobre vecser – felelte Pista bácsi –, poc hem. A málhát kezdték adogatni egymásnak. Miskának hirtelen mélyre süllyedt a szíve. Hát mégis ebben a semmilyen parasztházban lakik Pista bácsi? A parasztasszony kíváncsian benézett az ekhó alá, s ott felfedezte a gyereket, akit a szemével keresett. – To je mladi pan Miska? – Tak – mondta Pista bácsi –, jedem-tva, jedem-tva! A gyereket leemelték a szekérről. A kocsis ölben vitte, úgy gázolt át a sáron. Már bent is voltak a házban. Parasztkonyhában nézett szét az új jövevény. A kicsiny udvar végében egy megkötött agár szűkölt torkaszakadtából, idebent valami avas szagú étel Totyogott a tűzön. Miska fájdalmasan álmélkodott a szegényes környezet láttán. – Erre – mondta Pista bácsi, és intette befelé. Csakhamar világosság gyulladt a szobában. Miska sajgó aggodalommal nézett körül. De azonnal valamelyes megnyugvás szállott a lelkére. Ez már úriszoba volt. Úri bútorok, a falon képek. A két ablak közt íróasztal. Ahogy megpillantotta, rögtön odasietett. És boldog hálával szemlélte az első tárgyat, amelyet meglátott. Levélnyomtató üveggömb volt az, gyönyörű nagy üveggömb, valahogyan szivárványszínek játszottak belőle. Ez a remek tárgy azonnal megnyugtatta. Mégiscsak gazdag házhoz került. Akinek ilyen üveggömbje van, az nem lehet szegény ember. – A ceruzák! Ezt ő maga kiáltotta, a túláradó boldogság robbanó örömével. – No, no – szólt rá Pista bácsi –, csendesen. Kiabálni nem illik. Erről le kell szoknod, értetted? – Igenis. Befelé fordult ujjongással esett neki a vályúnak. Megismerte apja holmiját. Ott volt a nagy olló, ott volt a csontból való papírvágó kés. És ott voltak a ceruzák. Ugyanazok. Közöttük a díszpéldány is, a kékpiros. Meghatott öröm fogta el. Úgy érezte, hogy most már minden rendben van. Csak még egy hiányzott. Eleinte habozott, hogy merjen-e szólni Pista bácsinak, aki serényen járt-kelt, és rakosgatta szekrénybe Tercsával együtt a magokkal hozott holmit. Kétszer meggondolta magát, de harmadszor mégis megszólalt. – Hol van Giza? – Mindjárt megyünk oda, ahol lakik. – Igenis. Leült egy székre szép illedelmesen, és várt. Elbámészkodott a képeken, némelyiket közelről is szerette volna megnézni, de félt, hogy ha jár-kél a szobában, lábok alatt lesz a rakosgatóknak. A kályhában erős tűz égett. – Mehetünk – szólt nemsokára Pista bácsi. Baj nélkül elérkeztek egy szép, tágas házhoz. Ott laktak Steinerék, akik Gizát vállalták magokhoz. A kapun túl még jókora udvar következett, s annak a végén a szép épület. A tornácon Steiner bácsi és Sári néni és a kis Giza. – Gyertek, gyertek – kiáltotta Sári néni a közeledők felé –, baj nélkül érkeztetek?
– Megvagyunk – felelte Pista bácsi. Felértek a tornácra. Sári néni rögtön lehajlott hozzá, megölelte, megcsókolta. Aztán eltartotta magától két kézzel a gyerek fejét, úgy nézte a lámpák világánál. – Ó, te szegény, mekkorát utaztál. Hadd lám, kihez hasonlítasz, apádhoz vagy anyádhoz? Úgy gondolom, mind a kettőhöz. Gyertek befelé, gyertek, mert idekint nagyon hideg van. – Mitta, Mitta – selypítette a kis Giza. A két gyerek megfogta egymás kezét, úgy mentek be a nagyok közt botorkálva. Miska arca úgy ragyogott fel odabent, mintha karácsonyfát látna. Ez már igazán gazdag háznak tetszett. Több szobán mentek keresztül. Szőnyegeket látott, bársonnyal húzott székeket és pamlagokat, nagy lámpákat, mindent. Lelke ujjongott az örömtől. – A gyerekek gyorsan esznek – rendelkezett Sári néni –, aztán egykettő aludni. Ma éjjel még itt alszol, Miska fiam, míg odaát holnapra elkészülnek a helyeddel. – Igenis. Micsoda vacsora volt ez! A családdal együtt, gyönyörűen terített asztalnál, szép tányéron. Halványan felsejlett benne, hogy valaha, egészen kicsiny korában mintha evett volna már ilyen boldogan, ilyen békésen, a családi melegség simogató ölén. Hatalmasan falt a paprikás csirkéből, akkorákat nyelt, hogy a torka fájt belé. S mialatt a nagyok hangosan beszélgettek, ő óvatosan meglökte Gizát, aki mellette evett, és odasúgta neki: – Giza! Itt jó! A kis Giza nevetett, és hangosan kiáltani kezdett: – Itt van Mitta! Itt van Mitta! Sári néni rájuk szólt: – Egyetek, gyerekek, és ne lármázzatok! Miskát nem kellett biztatni, hogy egyék. Úgy találta, hogy soha életében ilyen jót nem evett. Lopva odanézett két nagybátyjára és nagynénjére. Legszívesebben mind a hármat megcsókolta volna.
III. Pista bácsinál hamarosan elkészült a Miska kuckója. Faágy állott a sarokban, alatta pedig láda, amely a Miska hazulról hozott holmiját tartalmazta: fehérneműjét, egyebet. A napirend is kialakult csakhamar. Reggel hét órakor Tercsa érintésére ébredt a fiú. Ekkor már szorgalmas tűz pattogott a kályhában, s a szobát megtöltötte a nedves, téli tűzifa égésének kellemes, fanyar szaga. Miska még szeretett volna az ágyban maradni; mióta csak emlékezett, azok voltak legkellemesebb pillanatai, mikor beteg volt, ágyban maradt, és ébredéskor az ágyba adták reggelijét. Emil például nem értette ezt soha. Ha Emilnek fájt a torka, és ágyban kellett maradnia, nyűgös volt, türelmetlenül forgolódott, rugdosta a takarót, sehogy sem érezte magát az ágyban, alig várta, hogy kikelhessen. Miska ott hevert volna órákig még egészségesen is. De nem lehetett. Ugrott ki szaporán, és ment a konyhába. Ott volt már a széken a mosdótál, mellette a nagy, négyszegletű konyhaszappan, amelyet alig tudott átmarkolni apró ujjaival. A hideg víz gyorsan elűzte szeméből az álom édes lustaságát. Odabentről Pista bácsi prüszkölése, pocskolása, gargarizálása hallatszott ki, ő a mosdónál tisztálkodott. Még át kellett esni hamar egy szenvedésen: a fogmosáson. Ezt utálta, mert abban a bögrében, amelyet Tercsa odaállított a mosdótál mellé, valami kellemetlen szappanszerű íze volt a langyos víznek. De megvolt ez is valahogyan. Még egy gyötrelem? Fésülködés. Miskának világos gesztenyeszín haja volt, mégpedig erősen göndör és bozontosan dús. A fésű hiába akaszkodott bele ebe a hajba, minduntalan megakadt. Tépni, erőltetni kellett, erőszakkal cibálni, kínlódni vele. De ha ezzel elkészül, már könnyen ment a többi. Gyorsan rácsavargatta lába fejére a fehér gyolcsból készült kapcát, jó vastagon a téli időre való tekintettel. Reggeli után hosszabb várakozás következett. Pista bácsi nagy körülményességgel megtömte a pipáját és rágyújtott. Közben Tercsával beható tárgyalásba kezdett. Tótul beszéltek, Miska ebből nem értett semmit. Nyilván a ház körüli dolgokat tanácskozták meg. – Vedd az olvasókönyvet. Következett a mindennapi stúdium. Miska nem járt iskolába, a bácsi maga tanította. Odament az íróasztalhoz és elhelyezkedett. Óvatosan, lépésnyi távolban a bácsitól. Első nap, amikor tanulni kezdtek, még úgy csinálta, hogy odakönyökölt a bácsi térdére. Jólesett bizalmas odaadásának, hogy rátámaszkodhatik és felnézhet a magyarázó emberre, aki olyan okos, olyan felnőtt, olyan hatalmas. De ha kérdezésre került a sor és ő hibásat felelt, a bácsi azonnal húzott egyet a gyerek fülén. Vagy a füle tövéből kinőtt haján. És a gyerek hamarosan észrevette, hogy nem célszerű ilyen közel tartózkodni a szigorú ujjakhoz. Ő tehát azzal az ürüggyel, hogy jobban akar látni, az ablak irányába hátráltatta rendes helyét. – Olvasd, ahol elhagytuk. Miska erőltetett szemmel rámeredt a betűkre. Elkezdett olvasni: – A… b… ba… A ba… A bagy… – Jobban ügyelj. A gö betű után más következik. – A… ba… A bagy… – Mondtam, hogy jobban ügyelj. A gö betű után lö betű következik. – A ba… A bal… – Ejnye mán! A bagly…no? – A baglyok… ott… h… hu… ho… hohu… hók… – Figyelj, figyelj! Mi következik ott, milyen betű? – Hoh… hu…hohu… Bácsi, kérem, ez nagyon nehéz. – Fenét nehéz. Nehéz annak, aki nem figyel. No? A baglyok ott… no mit csinálnak?
– Ott ho… hohu… A bácsi ujja már odanyúlt a Miska füléhez, és jókorát húzott rajta. A gondoktól gyötrött kis koponya féloldalt felfelé fordult. A mécses azonnal eltörött. Miska könnyei kicsordultak. – Nem tudom elolvasni. – No hát igazán skandalum. Aki egy évig járt iskolába, ne tudjon egy szót elolvasni! Huhogtak! Tovább. – A baglyok ott h… huhogtak a f… fá… fákon… Most még nehezebben ment az olvasás, mert könnyei fátylat vontak látása elé. Milyen szörnyű nehéz mesterség ez az olvasás. Milyen sok van még hátra. Aztán még írás jön. Aztán a cudar nehéz: a számolás. Jaj de nehéz gyereknek lenni… Gyerünk. A baglyok ott huhogtak a fákon, leszállt az éjszaka. Hosszú kínlódás után félretevődött az olvasókönyv. Jött a palatábla. Miska fogta kezében a palavesszőt és várt. Minden ok nélkül úgy szorította azt a vesszőt, hogy majd eltörött. És várta a parancsot, félve, figyelve, mint az idomított kutya a cirkuszban. – Írjad le, hogy: „Magyar ember nem hazudik.” Szent Isten, ilyen nehezet. A palavessző habozva, tanácstalanul indult el a fekete alapon, melyet piros vonalak szeltek keresztül… Nem jó! Mit csinálsz? Így kezdődik az a betű? Kezdd újra. A szivacs gyorsan letörölte a vonalat. A palavessző elindult újra. Az ördög maga lakott ebben a palavesszőben. Engedetlen volt, szeszélyes és kárörvendő. Az ügyetlen ujjak nem bírtak vele. Még akkor sem, ha tudták, mit akarnak. De gyakran nem is tudták. Mikor már készen volt az első betű s a második a végéhez közelgett, a gonosz palavessző az a betű végét lehúzta a legalsó sorba. Mi ez? „Mg” lett belőle. – Meg kell veled őszülni, te Miska. Ne adj Isten, hogy odafigyelj. Nyakleves. Megint eltörött a mécses. Pedig hol volt még a mondat vége. Beletelt egy félórába, míg leírta. Utána jött egy még nehezebb. Ezt kellett leírni: „Éljen Kossuth Lajos.” Ez is beletellett egy félórába. Éppen mikor ötszöri letörlés után befejezte, kint az udvaron lépések hallatszottak. A bácsi felütötte a fejét, és hirtelen letörölte az egészet. – Hogy mit írtunk le – mondta gyorsan –, azt senkinek sem szabad elmondani, értetted? Felkelt és kiment. A gyerek is figyelt kifelé az üdítő kis változatosságra, hogy ki érkezett. A tejfeles asszony érkezett csak. Szaporán alkudozni kezdett Tercsával. A bácsi már jött is visszafelé. – Nem volt senki – mondta inkább magának, mint a gyereknek. Keze egy pillanatig végigsimult a Miska bozontos haján. A fiú elcsodálkozott, nem értette a simogatás okát. Az írási leckével nemigen érdemelte meg. De sokáig nem maradt ideje csodálkozni, jött a számolás. – Mondd fel az egyszeregyet. Az eleje ment, mint a vízfolyás. Egyszer egy, az egy. Egyszer kettő, az kettő. Egyszer három, az három. Végig egészen tízig. Még tovább is egy kicsit. Kétszer egy, az kettő. Kétszer kettő, az négy. Kétszer négy… – Kihagytad a kétszer hármat. Megint nem figyelsz? Csakugyan nem figyel. Pillantása leckemondás közben megakadt a bácsi kabátján. Mert a bácsinak hosszú kék házikabátja volt, amelynek szélén veres stráf futott végig. Ugyancsak a sujtás is veres volt rajta, amely a gombokat tartotta. Ezek a gombok veres fonálból voltak kötve, és igen furcsa mintát mutattak. – Kétszer három, az hat. Kétszer négy, az nyolc.
Valahogyan ment a dolog háromszor hatig. Itt a tudomány megakadt. Mennyi lehet háromszor hat? – Tegnap is itt akadtál meg! Nem mondtam, hogy jól jegyezd meg magadnak és ne felejtsd el? Miska behunyta a szemét, várta a fülhúzást vagy a nyaklevest. De a jó Isten lenézett az égből. Odakint megint jött valaki. Pista bácsi felfigyelt. Pár pillanat múlva Omaszta bácsi lépett a szobába. Bekecset hordott, és magas báránybőr süveget. Szép, nagy szakállas ember volt ez az Omaszta bácsi, hangos beszédű és jókedvű. Volt egy nagy kampósbotja, amelyet érdekes volt nézegetni, mert rézcifrázatok voltak kiverve rajta. – Mi újság? – kérdezte Pista bácsi. – Megfogták a fiatal tanítót. Az imént vitte el két katona. – Miért? – Házkutatás. Megtalálták nála leírva a Talpra magyart. A tükör rámájába dugva tartotta. Ilyen szamár. Ott azonnal rábukkantak. A baj az, hogy én adtam neki leírni. Remélem, nem szólja el magát. Pista bácsi a gyerekre pillantott. – Mára vége a leckének. Kimehetsz az udvarra. De kabátot vegyél. A könyveket majd rendbe rakod később. Vacsora után a téli utca sötétjében baktattak hazafelé. Mindkettőjük kezében lámpás. Itt meg amott hasonló lámpások hullámzó vonala mutatta az esti hazaigyekvőket. – Pista bácsi, kérem… – Mit akarsz? – Pista bácsi, kérem, mi az a lángelme? – Az a lángelme, aki mindenkinél okosabb. A fiú nem kérdezett többet. Egy pillanatig eszébe ötlött, hogy milyen szép volna, ha ő lángelme volna. A szíve megdobbant erre a gyönyörű gondolatra. De aztán arra gondolt, hogy ma délelőtt nem tudta, mennyi háromszor hat. Elszégyellte magát önmaga előtt, és némán lépkedett nagybátyja nyomában. Mögötte bandukolt az agár. Álmos volt már az is.
IV. A napok egyformán teltek. Gyermeköröm és gyermekbánat egyformán váltotta egymást. Órák és hónapok egyenlőkké váltak az idők múlásában. Csak két dolog emelkedett ki a napok hétköznapi múlásából. Egy tragikus és egy csodálatos. Három esztendőből két nagy emlék. A csodálatos emlék Lenkéhez fűződött. Ahogy a szomszéd gyerekek átjöttek a Steiner-portára, éppen úgy Miska átjárt Emmivel és Gizivel a szomszédba. És egy napon, Lenke születése napján Miska valami csodálatos dologgal ismerkedett meg. Lenke festékesdobozt kapott ajándékba szüleitől. Nem lehetett más szóval illetni ezt a festékesdobozt, mint azzal, hogy csodálatos. Négyszögletű doboz volt ez, amelynek tervét valami lángelméjű ember eszelte ki. Mert nagyon céltudatosan gondolta ki az egészet. A dobozt egy keménypapirosból való vonal két részre osztotta. Az alján volt egy hosszúkás rekesz az ecset számára. Ami azonfelül maradt a dobozból, azt hasonló keménypapír határok huszonnégy részre osztották, s ebben a huszonnégy részben mindmegannyi gomb alakú festék foglalt helyet. A színek nevét is ott lehetett látni az elválasztó keret élén. Berliner-Blau. Sepia. Elfenbelschwarz. Grasgrün. Giftgrün. Himmelblau. Licht-Ocker. Orange. Gummi-Gutti. Zinnober. Rosa. Carmin. Violette. Ultramarin. És még mindenféle. De nemcsak ez a sokféle és tanulságos szín volt az igazi vonzóereje a Lenke játékának, hanem a melléje adott füzet. Sok kép volt ebben csupán vonalakkal kirajzolva, és a gyermek feladata volt a vonalak környezte mezőket színnel kitölteni. Az első oldal a füzetben egy bokrétát ábrázolt, amely rózsákból állott és búzavirágból. A szirmokat pirossal és kékkel, a szárakat és leveleket zölddel kellett kifesteni. A következő oldalon egy katona pompázott: dolmánya kék színt követel, nadrágja és sapkája pirosat, csizmája feketét. De nem ez izgatta a gyerekeket leginkább, hanem a huszonnégy festékrekesz két utolsója. Ezek a Gold és Silber felírásokat viselték. Ezüsttel kellett végigfesteni a katona kardját és arannyal a mellén viselt sujtásokat. Lenke elég közömbösen kezelte a születésnapi ajándékot, de Miska odavolt tőle. Szerette volna rögtön elvinni és magáévá tenni. De azt már tudta, hogy nem lehet. Viszont azt is tudta, hogy ott, ahol ezt Lenkének vették, neki is vehetne valaki hasonlót. Ennélfogva megkérte Lenkét, hadd mutassa meg ezt a gyönyörűséges dolgot Pista bácsinak. Megmutatta. Pista bácsi csak bólintott rá, és nem szólt semmit. Akkor Miska elkezdett egy hosszúhosszú tervet, hogy Pista bácsi jóvoltából hozzájusson egy ugyanilyen festékesdobozhoz. A rendes délelőtti leckéken roppant buzgónak mutatta magát. A bácsi parancsait kettőzött figyelemmel leste. Nemcsak hogy jól viselte magát, hanem mintaképe lett a minden módon igyekvő, szorgalmas, derék gyereknek. S a leckeórákon kívül, legyőzve félénkségét, igyekezett beszélgetéseket indítani, amelyeknek folyamán mindenféle ravasz fordulatokkal rá lehetett térni a Lenke festékesdobozának sóhajos magasztalására. Pista bácsi nem vak a gyermeki sóvárgással szemben. Egy napon így szólott: – Látom, szeretnél egy olyan festékes izét, amilyen Lenkének van. Hát ha egy hétig nem lesz kifogás ellened, nem bánom, kaphatsz egyet. Valami elmondhatatlan izgalomban telt el ez a hét. Miska olyan jól viselte magát, mint egy földre szállott angyal. Felébredéstől elalvásig szüntelen feszült igyekezettel iparkodott jó lenni. Amellett minden percben rettegés fogta el, hogy nem történik-e vele valami olyan végzetes baleset, amely a vak véletlentől függ és óhatatlan. Egy gonoszul kiálló szeg elszakíthatja a legjobb gyerek ruháját is, egy billenőre állított cserépfazekat feldönthet a legjobb gyerek is. De iparkodása és félelme közben is tündéri örömmel tudta várni a festékesdobozt, s mialatt számolgatta magában, hogy még hat nap van a dobozig, még három, még egy – képzeletében pompázó örömmel tolongtak előre a doboz színei,
amelyekkel eljövendő örömét színezte ki. Mikor a hét letelt, s ő a megvalósulás boldogságával ébredt fel, hirtelen fagyos döbbenet csapott lelkén végig: hiszen ma vasárnap van, Pista bácsi nem veheti meg a dobozt. Sírásra hajló szájjal járult Pista bácsi elé. Pista bácsi azonban nem is várta, hogy miről van szó: már nyújtotta is a dobozt. Nyilván már napokkal előbb megvette és eldugva tartotta. Miska vad szenvedéllyel esett neki a színek örömének. Még az evésnek is, bár roppant szerette az ételt, sürgető türelmetlenséggel várta a végét. A mellékelt füzetet már az első két nap telefestette. Ettől kezdve mindig és mindenütt papírra vadászott. Jó volt neki minden, eldobott levélboríték, kiolvasott újság margója, boltból hozott portékának csomagolópapírja, ez mind kinccsé nőtt most, mindegyikre színeket lehetett festeni. Csak úgy, alaktalan színeket, minden ábra nélkül, hogy magában a színben gyönyörködhessék a szem, a piros, a kék, a sárga soha nem egyforma szépségében. Pista bácsi megmutatta neki, hogy ha kéket és sárgát összekever az ember, abból zöld lesz. Ezt izgalmasnak és titokzatosnak találta. Órák hosszat kereste ezután a kéket és sárgát, mindig más adagolásban, és mindig másféle zöld jött ki belőle. Sőt vakmerően más színek keverésével is megpróbálkozott, és a felfedezők ujjongásával tapasztalta, hogy a kékből és pirosból lila alakul. Baleset nélkül persze nem úszhatta meg a színek boldogságát. Steiner bácsi házánál már régóta ismert egy könyvet, amely a betegségekről szólott. Ez a könyv tele volt ábrákkal. Nem tudott ellenállni a kísértésnek: elkezdte kiszínezni a lovakat. Egyiket barnára, másikat sárgára, harmadikat feketére. Sőt, gondolván nagyot és merészet, az egyik lovat kiszínezte arannyal. Ebből nagy hűhó lett. Steiner bácsi, aki különben sohasem nyúlt ehhez a könyvhöz, most a balszerencse forgandóságából kézbe vette. Nagy patáliát csapott, és Pista bácsi büntetésből elzárta a festékesdobozt. Miska úgy szenvedett, mint csak felnőttek között tud szenvedni a párjától elválasztott szerelmes. Ez a szívfájdító állapot egy teljes hétig tartott. Egyheti mintaviselkedés után Pista bácsi megbocsátott, és visszaadta a dobozt. Miskának könnybe lábadt a szeme a viszontlátás örömétől. Ez volt a csodálatos élmény. A tragikus élmény Steiner bácsiéknál történt. Nem ugyan ővele, de az ő élete folyását is megváltoztatta. Steiner bácsi, akinek jó összeköttetései voltak, el tudta érni, hogy Pista bácsi bekerüljön a gróf Apponyi György uradalmához ügyésznek, bár ügyvédi oklevelét elkobozták. Nagy buzgalommal látott az új állás hivatalos teendőinek, és gyakran kellett utaznia. Miska ilyenkor egyedül ment át Steiner bácsiékhoz. Vacsora után is egyedül ment haza. Az ilyen napokat nemigen szerette, mert képzelődő természete lévén, éjszaka félt egyedül aludni. Egy ilyen éjszaka, mikor Pista bácsi nem volt Csabán, különösen félt. Nem tudott elaludni, és minden nesz rémülettel töltötte el. A tizenegy órát még hallotta ütni, aztán nagy nehezen elaludt. Jókorát alhatott már, mikor arra riadt fel, hogy erősen zörgetik az ablakot. Valaki Ancsát kiabálta odakünt. De Teresa a konyhán mélyen aludta az igazak álmát. Miska dobogó szívvel ült fel az ágyban, s mivel az a riadalmas valaki tovább zörgetett és kiabált, ő kiugrott az ágyból, és a sötétben kibotorkált a konyhába. Nem is annyira azért, hogy Teresét kiküldje, mint inkább azért, hogy ne legyen egyedül a rettegésben. Teresa nagy nehezen felébredt, magára kapott valamit, és kiment a csikorgó hidegben a kapuhoz, mialatt az agár veszettül ugatott. Pár perc múlva jajveszékelve, óbégatva rohant be Teresa. Miska már értett tótul, de amit most Teresa sikoltozott összevissza, abból csak homályosan tudta megérteni, hogy valami rablókról, Steiner bácsiékról és véres kínzásokról van szó. Teresa még több ruhát kapott magára, és a gyerekre ügyet sem vetve elrohant hazulról. Miska a félelem és vak tanácstalanság borzasztó óráit élte át. Egyedül volt az egész házban, és nem tudott félelmében mit csinálni. Világot gyújtott, de a falon s a bútorok között olyan árnyékok támadtak, amelyek elviselhetetlen rettegéssel töltötték el. Ha meg elfújta a lámpát, a sötétség borzasztó súlya
nehezedett rá. Leült a sötétben egy székre, de ezt nem bírta. Akkor bevackolta magát az ágyba, egészen a sarokba furakodott. Kicsire húzta össze magát és erősen behunyta a szemét. Valami félelmeset és fenyegetőt érzett a hátában, amitől moccanni sem mert és még lélegzetét is visszafojtotta. Teresa pedig nem jött és nem jött. Az irtózat verejtéke is kiütött rajta, míg aztán valahogyan álomba szédült. Késő délelőtt volt, mire felébredt. Pista bácsi érkezése ébresztette fel. Rögtön látta nagybátyja arcán, hogy valami súlyos dolog történt. – Ma itthon kapsz ebédet Tercsától – mondta Pista bácsi –, Sári nénédhez most egy darabig nem mehetünk enni, mert nagyon beteg. – Mi baja? – kérdezte a fiú. – Valami baleset történt vele, ami nem gyermeknek való történet. Tovább tehát Miska nem kérdezősködhetett. De Tercsától meg másoktól hamarosan megtudta az egészet. Tele volt a szenzációval a város. Előző este, miután ő eljött Steiner bácsiéktól, a felnőttek még jó darabig együtt maradtak. Aztán Omaszta bácsi készülődött hazafelé, de keveslette télikabátját, mert váratlanul cudar hidegre fordult az idő. Elküldték tehát a kocsist Omaszta bácsi lakására a Gyula út végére, hogy hozza el a bundát. Csak a kocsis visszatértét várták, hogy Omaszta bácsi is hazamenjen, aztán lefeküdjenek. Egyszer csak, ahogy ott békésen beszélgettek, hirtelen kinyílik az ebédlő ajtaja, és egy torzonborz parasztember lép be a szobába. Vállán guba, süvege mélyen a szemére húzva, állán felismerhető álszakáll, kezében puska. Csizmája igen sáros. Mind meghökkentek ennek az embernek a belépésén. Az tótul rájuk szólt, látni valóan elváltoztatott hangon, hogy senki se moccanjon, akinek az élete kedves. Erre Sári néni hirtelen elnevette magát. – Hiszen ez Pista, nem ismertek rá? Az utca túlsó felén ugyanis kocsma volt, ahol éppen tegnap este táncmulatságot tartottak. Sári néni biztosra vette, hogy Pista bácsi csak ürügynek mondta volt elutazását, a táncmulatságon felöltözött zsiványnak, és őket ilyen módon akarja megtréfálni. De viszont a csizmája olyan sáros volt, hogy Sári néni ezt már nem hagyta szó nélkül. Felkelt és odalépett. – Ejnye, Pista, nem szégyelled magad ilyen csizmával bejönni? Tönkreteszed a szőnyegemet. Az éjszakai jövevény ekkor rákiáltott: – Azt hiszed, a testvéred vagyok? És két kézre kapván puskáját, annak agyával mellbe vágta Sári nénit. Sári néni hátratántorodott és felsikoltott a fájdalomtól. Steiner bácsi és Omaszta bácsi felugrottak az asztal mellől. Ugyanekkor három másik gubás ember lépett be a szobába, fegyveresen azok is. Az első a puskatussal fejbe vágta Sári nénit, akinek a vér azonnal elöntötte az arcát. Az újonnan jöttek pedig rárontottak a két férfira, és puskatussal a fejőket verték. Mind a három áldozat elterült a földön. A négy rabló a két férfinak megkötözte kezét-lábát, a szájokat pedig betömték. Sári néninek csak a kezét kötözték meg, hogy menni tudjon. Aztán rákiáltottak, hogy ha sikoltani merészel, azonnal keresztüllövik. Majd ököllel és puskatussal ütve megparancsolták neki, hogy mutassa meg, hol tartja a pénzt. Mindez alatt áthallatszott a kocsmából a bál vidám muzsikája. Sári néni véresen botorkálva ment át a férje szobájába, két rabló utána. Ugyanekkor még két rabló jött be, hozták a cselédlányt meg a kertészt, közben koponyájukat folyton ütötték puskatussal. A szájok már be volt tömve. Megkötözték mind a kettőnek kezét-lábát, aztán odalökték őket, ahol Steiner bácsi és Omaszta bácsi feküdtek megkötözve. Odazuhant mind a kettő, összevissza törték magukat zuhanás közben, mert meg voltak kötözve. Egy ember elment megkeresni a gyerekeket, Emmit és Gizát. Megkötözték a két csöppséget is, és betömték mind a kettőnek a száját.
Sári néni ájuldozva és ingadozva vitte őket szekrényhez és asztalfiókhoz. Összeszedtek minden pénzt és minden ékszert. Ezalatt jött meg a kocsis Omaszta bácsi bundájával. Rárohantak, mielőtt kiálthatott volna, leütötték, megkötözték. Aztán odalökték a többiekhez. Odaát folyton szólt a báli muzsika. Mikor a pénzt és ékszert már összeszedték, az ezüst evőkészséget követelték. Sári néni véresen támolyogva azt is megmutatta nekik. Zsákba raktak mindent. A ruhákat is mind kirámolták a szekrényekből, zsákba gyömöszölték azt is. De mindezzel nem elégedtek meg. Követelték Sári nénitől, hogy még adjon nekik, még! – Nincs már semmi – sírta a vérbe borult asszony. Erre az egyik rabló megtaszította, hogy leesett a díványra. Elkezdték a puska vastagabb végével borzasztóan verni. Szegény asszony felordított a fájdalomtól, erre az egyik rabló ráült a fejére, hogy ne kiálthasson, a másik úgy verte tovább. Mikor a kínzást megelégelték, az, aki a fején ült, felállott és megint új zsákmányt követelt tőle. De Sári néni ekkor már eszméletlen volt. Ők tehát otthagyták, és a földre dobott kertészhez fordultak. Leoldozták lábáról a köteléket, és talpra állították, hogy tőle csikarjanak ki még valami zsákmányt. A kertész kiszakította magát kezökből, mihelyt a lába szabad lett, és kirohant. De utána eredtek és megfogták. Az egyik rabló még rá is lőtt, de a golyó a lámpát találta el, amely összetört és azonnal kialudt. Szerencsére, mert a megkötözöttek mind ott égtek volna. Látván, hogy több zsákmányra már nem számíthatnak a szobákban, a rablók ott hagyták a sötétben a megkötözötteket, és kimentek mind a hatan a konyhára. Ott megették, ami ennivalót találtak. Aztán az éléskamrába mentek, és a készletet kihordták az udvarra. Steiner bácsinak négy lova volt és két kocsija. Befogtak mind a két kocsiba, és felrakták az egész rablott holmit. Még lementek a pincébe is, ott bőségesen ittak mind a hatan, néhány hordót felraktak a kocsikra, s ami hordót nem tudtak elvinni, azt mind kifolyatták. Aztán a két kocsival elhajtottak. Az összekötözöttek hallották a kocsik távozását, de kiáltani nem tudtak, mert szájok be volt tömve, és mozdulni sem bírtak. De végre a kocsis addig feszegette lábával a köteléket, addig próbált hátán csúszva a falhoz jutni, míg rettentő erőfeszítéssel felállott a fal mellett. A kötelék még a lábán volt, de valamennyire lazult. Nagy kínnal oda tudta vonszolni magát az ablakhoz, ott a vállával kitörte az ablaküveget. De kiáltani nem tudott. Csak nyögött kifelé az utcára, amelynek innenső oldala néptelen volt egészen, odaát pedig hangos zenével állt a bál. Beletelt egy jó félóra, míg egy kései járókelő figyelmes lett az ablakon kinyögő különös alakra. Ez bement a házba, és ott borzadva látta, mikor világot tudott gyújtani, hogy mi történt. Kioldozta az áldozatokat, és lármát csapott. Egy perc alatt csődület lepte el a házat, orvost hívtak, lefektették a sebesülteket. Reggelre már egész Csabán mindenki tudott a borzasztó eseményről. Steiner bácsi agyrázkódást kapott, több súlyos zúzott sebe volt és kificamodott a karja. Omaszta bácsinak eltörött két bordája. A kertésznek karja törött el és beverték a koponyáját. A szobalánynak hat foga kitört, és a tüdejének valami baja esett, mert folyton vért köhögött. De legborzasztóbban megjárta Sári néni. Még mindig nem tért magához. Belső vérzést kapott, medencecsontja és három bordája eltörött. Az orvosok nemigen bíznak hozzá, hogy meggyógyíthatják. A két kisgyereknek azonban semmi baja nem esett. Miska nem is látta többet az életben Sári nénit. A házhoz, ahol annyi nagybeteg volt, nem engedték. Gyerek csak láb alatt van ilyen helyen. A melegszívű, kedves, szép, fiatal Sári néni két hétig feküdt élet és halál között. A tizenötödik napon meghalt. A rablókat nemsokára megfogták. Mind a hatot. Statárium ítélt fölöttük, mint a hatot felakasztották. De Sári nénit ez már nem támaszthatta fel többé. Férje nagy sokára felépült, de nem bírt megmaradni a véres emlékű házban. Pénzzé tette mindenét, állásáról lemondott, és kisleányával meg Gizával együtt
felköltözött Pestre. Miska szép délutánjai elfoszlottak a semmibe.
V. De az Isten úgy tesz, hogy ha valami jót elvesz, ad helyette másikat. Pista bácsinak sikerült szebb házba költöznie. Ez már nem afféle zsúpfedeles parasztház volt, mint az előbbi, hanem szép, tágasabb úriház, ablaka nagyobb, teteje zsindelyes. A szobák is szebbek voltak benn, sok új holmi került a berendezéshez. És két különös kellemetesség is járt az új lakással. Az egyik az volt, hogy nem egyedül laktak ebben a házban, hanem volt még egy másik lakó is: Juhász Ferenc szabómester. Az utcai részt az ő műhelye foglalta el, meg a lakása. Pista bácsi a ház udvari felét bérelte. Miska hamarosan bejáratos lett a szabóműhelybe, és összebarátkozott a segéddel meg az inassal. De még ennél a szabóműhelynél is fontosabb volt a szomszédság. A szomszédban laktak Vidovszkyék. Jómódú úri család volt ez, hat gyerek nyüzsgött a háznál. Szép, mutatós ház volt a Vidovszkyéké, igen nagy udvara volt, és rengeteg nagy kertje. A hat gyerek közt voltak nála nagyobbak is, kisebbek is; hozzá korban kettő illett: Laci és Feri. Ez a két fiú nem járt iskolába. Nevelőt tartott mellettök Vidovszky bácsi. Otthon tanultak. Miska az új házba való költözése után is még Pista bácsitól tanult délelőttönként egy jó darabig, de miután Vidovszky Lacival és Ferivel nagyon összebarátkozott, Pista bácsi megállapodott a Vidovszky szülőkkel, hogy Miska együtt fog tanulni a két fiúval. Ettől kezdve úgy formálódtak a Miska hétköznapjai, hogy amint a reggelijét bekapta, egy kicsit benézett bámészkodni és barátkozni a szabóműhelybe Bisztika úrhoz és Janóhoz, aztán futott át a szomszédba, a Vidovszky-házba. Itt folyt a tanulás délig. Akkor elment Omaszta bácsi házához, mert mióta Sári néni meghalt, ott kosztoltak Pista bácsival együtt. Éppen hogy lenyelte az ételt, már futott vissza Vidovszkyékhoz, játszani, futkosni, labdázni egész délután. Csak vacsoraidőben ment el onnan megint az Omaszta-házba. Haza jóformán csak aludni járt. Minden jó és szép lett volna, csak az elviselhetetlen délelőttök ne lettek volna. Miska szívből gyűlölte a tanulást. Amit magyaráztak neki, arra csak ímmel-ámmal hallgatott. Nem érdekelte. Egyformán unta a számolást, a földrajzot, az írást, az olvasást, mindent. Egyetlenegy tantárgy sem akadt, amihez bármi kevés kedvet érzett volna. A délelőtti órák lázító szenvedést jelentettek számára. Ha nagyot sóhajtva elindult a szabóműhelyből, olykor sírni szeretett volna dühében, hogy az elkövetkező kínos órákat muszáj végigszenvednie. Ami a tanuláshoz kapcsolódott, az mind kínos volt, bosszantó és kellemetlen. A nevelő nem szűnt meg csodálkozni és botránkozni, hogy ekkora fiú ilyen keveset tudjon. Ő csak ült dacosan összeszorított foggal, és pirult a folytonos szégyentől. Ha valami kérdést tett a nevelő, Laci és Feri mindjárt feleltek, őneki sejtelme sem volt a dologról, legtöbbször a kérdést sem értette. Az olvasásban még mindig megakadt néha, írásáról maga is tudta, hogy az lehetetlenül rossz. Ha feladatot csinált, abban alig volt szó, amelyben hiba ne fordult volna elő. És ha leckeórákon kívül felmerült a tanulás kérdése, csak keserűség volt belőle. Pista bácsi egyre komorabban és egyre lemondóbban korholta. Gyakran ki is kapott, és a nyakleveseket mindig a tanulás miatt kellett elszenvednie. Lassanként semmit sem gyűlölt annyira, mint a tanulást, és semmire sem vágyott jobban, mint nem tanulni többé. De ha a leckeórás délelőttinek vége volt, akkor minden szenvedését mintha kifújták volna a fejéből. Futva jött vissza az Omaszta-ebédről, csak hogy mennél kevesebb percet mulasszon Vidovszkyék nélkül. Vidovszky nénit éppen úgy megszerette, mint valaha Sári nénit. Rövidesen gyökeret vert a házban, teljesen úgy járt-kelt, mint a fiúk testvére és mint a Vidovszky néni fia. Csak éppen nem lakott ott. De úgy ment oda, mintha hazament volna. És úgy is fogadták, mint aki hazajött. Vidovszky néni semmi különbséget nem tett közte és saját gyerekei között. Ha vajas kenyér volt az uzsonna, neki ugyanakkora karéj járt, mint a többieknek. Ha Vidovszky bácsi utazásból tért haza és cukrot hozott
ajándékba a gyerekeknek, a felosztásnál Miska részét félretették, majd megkapja, ha jön. És ha elmentek hazulról sárkányt ereszteni és odamentek kezet csókolni Vidovszky nénihez, ő egyforma melegséggel csókolta meg valamennyit, és egyformán veregette meg a képét valamennyinek. Miskának úgy, mint a többinek. Ha esett az eső, vagy túl hűvösre fordult az idő, a gyerekek körülülték a nagy asztalt. Feri és Laci nagyon szerettek rajzolni. Volt nekik mindenféle színes ceruzájuk, és papiros is akadt, amennyi kellett. Nekiült Miska is, és a három fiú versenyt rajzolt. A legjobban Feri tudott rajzolni, a legrosszabbul Laci. Miska amolyan jó közepes volt köztük. Most már nem körökből és vonásokból álló embereket rajzolt, hanem olyanokat, akiknek testük volt. És hajókat rajzoltak, és vágtató lovakat és rablók akasztását és mindenféle érdekes feladatokat. Kedvvel csinálta, de Vidovszky Feri sokkal jobban rajzolt nála, és ez külön vetélkedésre buzdította. Minden figyelmét és gondosságát összeszedte, hogy túltegyen versenytársán. A tanulásnál ez sohasem jutott eszébe, a rajzolásnál mindig. És a tanulásnál mindig kedvét szegte, hogy vannak nála jobbak, a rajzolásnál soha. Egy napon mégis akadt valami lecke közben, ami felkeltette figyelmét. A nevelő németórát tartott. Ezen az órán a három fiúnak nem volt szabad magyarul beszélni. Laci és Feri már egészen jól gagyogtak, de Miska szájában sehogy sem állott a német szó. Rettenetes rossz volt a kiejtése, és ezen semmiféle oktatás nem tudott segíteni. Annyira vitte mindössze, hogy homályosan megértette a német beszédből, miről van szó. Kedvetlenül feszengett a széken, mialatt a nevelő ontotta a német beszédet, és nem figyelt oda. Egy darazsat figyelt, amely bejött a nyitott ablakszárnyon, és mindenáron a csukott ablakszárnyon akart kimenni. Ahogy azonban egy-két szó megütötte a Miska fülét, fél kedvvel figyelni kezdett. Majd aztán egészen odafigyelt. A nevelő azt magyarázta a gyerekeknek, hogy Schiller nagy német költő volt, és elmesélte nekik a Tell Vilmos tartalmát. Erre kezdett felfigyelni Miska. Csak minden második szót értette meg a magyarázatból, de azért valahogyan kialakult előtte a zsarnok Gessler, aki megsüvegeltette a póznára tűzött kalapot az elnyomott svájciakkal. S aztán jött a nagyszerűen nyilazó Tell Vilmos, aki saját fia fejéről lelőtte az almát, de aztán a küssnachti úton a bokor mögül beleeresztett egy nyilat magába a zsarnokba is. Ez a hősi történet Miskát valósággal elragadta. Szerette volna részletesen tudni. – Kérem, nevelő úr… – Man spricht deutsch! Ungarisch wird es nicht gesprochen! Was willst du? Miska hallgatott. A nevelő megvetően bólintott, mint aki azt gondolja magában, hogy az ilyen hiábavaló gyerekkel kár az időt tölteni. Tüntetően elfordult Miskától, és neki hátat fordítva magyarázta Lacinak és Ferinek a küssnachti jelenetet. „Durch diese hohle Gasse muss er kommen. Es führt kein andrer Weg nach Küssnacht. Hier dieser Hollunderstrauss verbirgt mich ihm.” Laci és Feri, a jó fiúk, szorgalmasan hallgatták. Miska ott ült mint számkivetett haszontalan, de a német vers muzsikája élesen hatolt be az agyába. Mikor ebédelni ment, ezeknek a német szavaknak ritmusa zengett a fülébe. Ebéd alatt olyan jól evett, hogy az egészet elfelejtette. De mikor ebéd után boldogan futott vissza a Vidovszky-házhoz, megint csak ott lejtett a fülében a szavak zenéje: „Durch diese hohle Gasse muss er kommen.” Aznap délután nem ő volt a legserényebb a kisméta nevű labdajátéknál. Részint azért, mert azok közül a rokon és ismerős gyerekek közül, akik délutánonként odaözönlöttek a Vidovszky-porta kávéjára és kalácsára, kivételesen hiányzott Bartóky Ilonka, részint pedig azért, mert semmi másra nem tudott figyelni: a német mondat ritmusa és a Tell Vilmos fantasztikus története foglalta el egész képzelőtehetségét. Futkosott most is a fiúk közt a nagy udvaron, de tekintete a labdáról minduntalan a bárányfelhőkre tévedt. Homályosan olyasmi andalgott gondolataiban, hogy a mai napon valami gyönyörűségeset talált, és ezt neki kellene odaadni: a legkedvesebbnek, legédesebbnek, Bartóky
Ilonkának. De Ilonka nem volt ott ezen a délutáni hancúrozáson. Már negyedik napja hiányzott. Fájt a torka. Miska szórakozottan őgyelgett pajtásai között, lelkében a német verssorral. Majd emlékezetében kutatván, magyar verssorokat is talált ott. „Mit nekem, te zordon Kárpátoknak fenyvesekkel vadregényes tája?” Tovább nem tudta. De elég volt ez is. Tűnődő gyönyörrel mondogatta magában, ízlelte a szavakat, lejtegette a két sort. A játszadozva kiabáló gyerekek terhére voltak, egyedül akart lenni gondolataival. Sompolyogva szökött el tőlük, elment a kertbe. Itt virágzottak a tavaszi gyümölcsfák, az aranyosan rezgő levegőben méhek döngicséltek, az egész életnek, a percnek valami elbűvölt, nem hallható zenéje volt. Ő ment a fák alatt, és ismételte magában verset. Tízszer is, hússzor is, mégsem unta meg. Aztán megállt egy barackfa alatt, amely a kikelet menyasszonya gyanánt pompázott ottan pazar örömével, óvatosan körülnézett, és mivel egy lélek sem volt rajta kívül a kertben, elkezdte mondani a verset félhangon. Tetszett neki saját hangja. Majd elmondta a német sort is. Aztán nekibátorodott, és jó hangosan elszavalta mind a kettőt. – Mit nekem, te zordon Kárpátoknak fenyvesekkel vadregényes tája? Durch diese hohle Gasse muss er kommen… És csak mondta, mondogatta a csökevény sorokat, lábát szétvetve, hősies, regényes pózt öltött, kezével gesztikulált a szavakhoz. Aki meglátja, most bízvást bolondnak tarthatta volna. De ő nem gondolt most értelemmel és valósággal. A költészet varázsa bűvölte el. S mialatt szavalt, megjelent önmaga előtt mint felnőtt: a költő Lieb Miska, a híres-neves, aki diadalmasan megy városról városra, tömegek verődnek össze, amerre lép, ő pedig fennkölten szavalja saját költeményeit a világnak. S az elragadtatott hallgatóság körében ott látható Bartóky Ilonka édes, fitos arcocskája. Mikor megelégelte az álmokban való tobzódást, ment visszafelé a kertből. Útja a szalon nyitott ablaka alatt vitt el. Hirtelen megállt és a falhoz lapult. Odabent beszélgettek. S éppen őróla. Megismerte a Vidovszky néni és Pista bácsi hangját. – Mert ha megházasodom – szólt a Pista bácsi hangja –, nagyon meg kell fognom a dolog végét. A viszonyok nagyon rosszak, minden krajcárért keservesen meg kell szenvedni. Küldeném én is Miskát Pozsonyba, de nem győzöm. – Bizony, nehéz helyzet. Szegény gyerek. – Képzelheti, kedves tekintetes asszony, mennyit töprengek én efölött. Hiszen a szegény boldogult nővérem fia, igazán úgy szeretem, mintha a magam gyereke volna. Mikor rosszat csinál és elnadrágolom, a szívem megesik rajta. Jobban szeretném megölelni. De keményen kell fognom, mert nagyon sok hiba van a természetében. – Micsoda hiba? Gyerek, mint a többi. – Ó, nem. Először is gyakran füllent. – Minden gyerek füllent. Nem kell azt olyan szigorúan venni. Más az, ha egy gyerek rosszindulatból hazudik, és más, ha nagyon erős a képzelőtehetsége. A Miskáé pedig nagyon erős, ezt megfigyeltem rajta. De áldott jó gyerek, nagyon-nagyon jó szíve van, az biztos. – Úgy van, de ezzel függ össze az a hibája, hogy túlságosan lágy. Olyan puhaszívű lágy, hogy így sohasem lesz ember belőle. Az is nagy hibája, hogy lusta. Négy hosszú esztendeje már vertem bele valami kötelességtudást, de munkakedvet nem adhatok neki a magaméból. Semmi áron nem lehet tanulásra kapatni. A múlt héten kifaggattam a nevelőt. Mondhatom, nagyon leverő dolgokat mondott a gyerekről. A tizedrészét nem tudja annak, amit a tekintetes asszony fiai. Az írása botrányos. A múltkor nem tudta megmondani, hogy melyik az esztendő első hónapja. Kedves tekintetes asszony ezen nevet, de nekem nagyon keserves hallani. – Nevetek, tudja, mert ahogy beszél róla, előttem van az a kedves, bumfordi arca, az a dús, nagy
haja és a kék szeme. Érdemes megnézni, olyan szép kék szeme van annak a gyereknek. – Szegény nővéremé volt olyan. Hát már most mit csináljak vele? Ha kedvet mutatna a tanuláshoz, és ha eddig vitte volna valamire, azt mondanám, hogy a föld alól is előkaparom valahogy a költséget. De ha elengedem idegen városba, ahol középiskola van, ott nem lesz erős kéz, amelyiktől tartson. Bukdácsolni fog, egyik osztályt a másik után ismétli, kidobott pénz. Azonfelül felügyelet nélkül elzüllik, mert könnyelmű természete van. Tehát itthon kell tartanom Csabán. Magam kellene, hogy tanítsam. De azt meg idővel nem győzöm, hiszen nem adhatok oda órákat a munkaidőmből, így is kétszer olyan hosszúnak kellene lennie a napnak, hogy elég legyen. Hajjaj, nagyon meg vagyok akadva vele, mondhatom. – Bizony, nem kis gond. – A tekintetes asszony mind a két fiát küldi Pozsonyba? – Nem, csak Lacit. Feri majd jövő ősszel megy utána. – Igen. Hát én most megyek is, eleget ültem a tekintetes asszony nyakán. – Dehogy ült, dehogy ült, kedves Reök, nagyon örültem, hogy megtisztelt bennünket. Búcsúztak. Miska, aki szívdobogtató izgalommal hallgatta végig az egész beszélgetést, lábujjhegyen osont tovább a fal mellett, hogy ott ne kapják. Annyi mindent hallott most egyszerre, hogy ezt át kellett gondolnia. Besurrant a fásfészer nyitott ajtaján, és leült arra a fatönkre, amelyen a kertész szokott fát hasogatni. A legelső, amire visszagondolt s ami kellemesen simogatta, a Vidovszky néni mondata volt: „Érdemes megnézni, ilyen szép kék szeme van annak gyereknek.” Ezt nem tudta eddig magáról. Tudta, hogy kék a szeme, de azt nem gondolta, hogy ezt mások észreveszik. Ó, csak Bartóky Ilonka hallotta volna ezt a beszélgetést… Aztán Pista bácsira szálltak a gondolatai. Nagy szégyenkezést érzett magában, lelkiismerete fülig pirosságba vonta az arcát. Magában mindig azzal vádolta Pista bácsit, hogy az őt nem szereti és azért szigorú hozzá. Most véletlenül belélátott nagybátyjába. Aki őt titokban úgy szereti, mintha édesgyereke volna. És mikor elnadrágolja, jobban szeretné megölelni. Miska szeme könnybe lábadt a meleg meghatottságtól. Édes vágyat érzett, hogy a fejével odaboruljon Pista bácsi széles mellére. De rögtön visszavonta magában ezt a vágyat. Pista bácsi ki nem állhatta az érzelmi megnyilatkozásokat. És az örök, gyűlöletes, nagy téma: a tanulás. Tehát Pista bácsi tudja, hogy ő a tanulástól mennyire irtózik. Hála Istennek, így könnyebb lesz róla beszélni, ha a dolog szóba kerül. Mert ő mindent szívesen csinál, csak tanulni nem akar. Nem, nem, nem! Ahogy ott ült a fatönkön, villogott a szeme a lázadó haragtól. Nem akar tanulni, és akármi lesz, nem akar tanulni. Sem Pozsonyba nem akar menni, sem itthon Pista bácsitól nem akar tanulni. Soha. Az a szó is eszébe jutott, amelyet mindjárt a beszélgetés elején ejtett el Pista bácsi: hogy meg fog házasodni. Ez a szó egyszerre száz meg száz dolgot megvilágosított előtte. Hogy kit vesz el Pista bácsi, aziránt nem lehet kétség: a szép és kedves Mari nénit, az Omasztaház leányát. Miska százszor megfigyelte az étkezéseknél, hogy összevillant a szemök. És hogy lopva összemosolyogtak. És hogy egy-egy suttogott szót váltottak, ha elmentek egymás mellett. Még azt is látta egyszer, hogy szétrebbentek, mikor ő rájok nyitotta az ajtót. Mintha csókolództak volna. Most már biztos, hogy csókolództak. Így fog ő is csókolódzni Bartóky Ilonkával, ha majd megnőnek, és ha majd szólni merészel neki. Szóval, Pista bácsi és Mari néni össze fognak házasodni. Mi lesz ővele? Hol fog lakni? Akármi lesz, egy bizonyos: tanulni nem fog. Este az étkezésnél látta viszont Pista bácsit. Nem mert ránézni, attól való félelmében, hogy elárulja magát. De szeme sarkából figyelte nagybátyját is, Mari nénit is. Azok nem törődtek vele. Nézésök olykor mélyen, hosszan belehullott egymás szemébe. Miska szívből szerette és gyermeki szeretetében
összeölelkeztette őket, mikor rájok gondolt. Egy kora nyári napon az történt, hogy Miska Juhász uram szabóműhelyében tartózkodott, mielőtt átment volna Vidovszkyékhoz. Bisztika úrral beszélgetett arról, hogy táncvigalom lesz, s ott Bisztika úr mint rendező fog működni. Ekkor Pista bácsi állott meg az ajtóban. – Gyere csak, Miska, beszélni akarok veled. Miska megszeppenve ugrott fel. Emlékezetében ijedten kereste azt a csínyt, amelyért most fog kapni. De most nem kapott ki. Pista bácsi leült az udvaron a lócára, és maga elé állította a gyereket. – A jövődről akarok veled beszélni. A körülményeim úgy alakultak, hogy most el kell döntenem, mi lesz veled. Miska hetek óta készült erre az alkalomra, amelynek el kellett következni. És hangosan robbant ki belőle a hetek óta kész válasz: – Én nem akarok tanulni. Én inkább meghalok! Pista bácsi meghökkenve nézett rá. – Ennyire nem akarsz tanulni? – Inkább meghalok – ismételte hevesen a gyerek, és mindjárt elkezdett sírni. – No, no, azért meghalni még nem kell. És ne bőgj. Jó darabig hallgattak mind a ketten. Gondokba merült arccal Pista bácsi és szipogva a gyerek. Végre megszólalt Pista bácsi. Nagyot sóhajtott, úgy mondta: – Hát én, édes fiam, feladom a hiábavaló küzdelmem. Nem üthetlek agyon, ha semmiképpen nem bírok veled. Jól van, ne menj középiskolába. De akkor viszont el kell határozni, hogy mihez kezdesz. Nincs más hátra, mint hogy iparospályát válassz magadnak. Nincs azért semmi baj, a jó iparos szépen elboldogul mostanság. Tekintélyes és vagyonos ember lehet belőled, ha megbecsülöd magad. Milyen iparhoz volna kedved? – Szabó szeretnék lenni. – Szabó? Pista bácsi tűnődve ingatta a fejét. – Nem, azt nem szeretném. Szabónak nem adlak. Erről tégy le. – Igenis. – Hát majd még gondolkodom ezen – szólt Pista bácsi felállva –, nem muszáj ezt most rögtön eldönteni. Addig azonban tovább is átjársz rendesen Vidovszkyékhoz tanulni. Nyereség az a kevés is, ami addig ragad rád. Most megyek. Szervusz. – Kezét csókolom. Délután Bartóky Ilonka is átjött játszani Vidovszkyékhoz. Kék habos ruhácska volt rajta, szöszke hajában piros szalag. Láttára el kellett olvadni a szívnek. Miska addig oldalgott, míg odakerült melléje. Mért van az, hogy olyan nehéz megszólalni, ha lányokkal beszélget az ember? Fiúkkal százszor könnyebb. Háromszor is belekezdett Miska a nagy hírbe, de a szó folyton torkán akadt. Ilonka is elfogódott volt, konokul a földet nézte, és cipője orrával egy rögöt rugdosott. – Én iparos leszek. A leányka csodálkozva nézett fel. – Iparos? – Igen. Pár év alatt felszabadulok, óriási műhelyem lesz, és rengeteg segéddel fogok dolgozni. Ezt nagyosan mondta, hanyagul fontoskodva, mint akinek egy ekkora műhely és olyan sok segéd csak afféle csekélység. Ilonka álmélkodott, Miska pedig büszkén elfutott onnan. Nagyszerűnek és fontosnak érezte magát, keble dagadt az önérzettől. Mikor este együtt jött haza az Omaszta-háztól Pista bácsival, az megszólalt:
– Hát döntöttem a pályád dolgában, fiam. Asztalos leszel. – Igenis. – Az mégis jobb és rendesebb mesterség, mint a szabóság. Holnap majd utánanézek, hogy valami rendes mestert keressek neked. – Igenis. Több szó erről nem esett. Miskának az asztalosság azonnal megtetszett. Már látta magában a pompás szekrényeket, amelyeket csinálni fog. Faragni lehet majd, gyalulni, fűrészelni. Nagy passzió lesz. Alig tudott aznap este elaludni, gondolatai nagyszerű részletekkel színezték ki azt a műhelyet, ahol kedvére elszórakozhatik majd a szerszámokkal. Két napig nem történt semmi újság. De harmadnap este Pista bácsi úgy rendelkezett, hogy Miska másnap reggel legyen otthon, ne menjen át Vidovszkyékhoz. Leendő gazdája fog eljönni, hogy aláírja a szerződést. Másnap reggel kilenc órakor bekopogtatott az asztalosmester. Nem volt valami megnyerő jelenség. Testes termete vállban előregörbült, mintha az esztergapad fölé való hajlás belemerevedett volna testébe. Cammogva, lassan járt, kétlapátnyi nagy keze ügyetlenül lógott. Arca erősen ragyás volt, s a himlőhelyek közül két kicsiny, szürke szem hunyorgott ellenségesen, gyanakvóan a külvilágra. Szakállt nem hordott, de viszont rosszul borotvált borosta lepte el sarló gyanánt a ragyák közeit, bajsza kurtára volt nyírva. – Üljön le, Lángi úr. Itt van ez a fiú, ezt bízom a gondjaira. Hajtsd meg magad, Miska. Miska meghajtotta magát. Lángi úr ránézett és hümmögött. Két kezét úgy fektette térdeire, mint két szerszámot. – A szerződést elkészítettem – mondta Pista bácsi –, úgy, ahogy megbeszéltük. Az inasidő három és fél esztendeig tart, akkor köteles lesz a fiúnak a segédi felszabadítást megadni. A fiút egyéb munkára, mint ami szorosan az iparhoz tartozik, nem használhatja, e tekintetben a szerződésbe bele is vettem a külön bánásmódot. Az ellátásért fizetek havi egy pengő forintot osztrák értékben, azonkívül fertályonként egy zsák búzát, vagyis minden esztendőben tizenkét pengő forintot osztrák értékben és négy zsák búzát. Itt a szerződés, olvassa el és írja alá. Én mint gyám már aláírtam. Lángi mester bütykös ujjai közé fogta a szerződést és olvasni kezdte. Szája morgott, mialatt olvasta, látszott, hogy silabizálja a szavakat. Végre elkészült vele. Bólintott. – Így mondtuk, tekintetes uram. – No, akkor írja alá. Üljön ide az íróasztalhoz. Két példány van, egyiket elviszi, másikat itt hagyja. Az asztalosmester nagy körülményességgel nekifogott az aláírásnak. Látszott rajta, hogy a betűvetés nem mestersége neki. Odakarmolta a nevét az egyik okmány alá, aztán a másikat vette elé. De nem írta még a nevét, előbb elolvasta végig azt is. Hátha nem egyforma. Szája ugyanúgy mozgott olvasás közben, mint az imént. Bólintott. Nekifohászkodott a másik aláírásnak is. Végre elkészült. Pista bácsi porzót szórt az aláírásra, és a szerződést átnyújtotta neki. Lángi mester felállott. – Szóval holnapután beállhat a fiú Lángi úrhoz. – Vagy igen. Mer hónap vasárnap vagyon. – Hát majd elviszem hétfőn reggel magam. Ugyanakkor visszük a holmit is. – Vagy igen. Istennek ajállom a tekintetes urat. – Isten áldja. Miska meghajtotta magát szépen, de Lángi mester rá sem nézett. Cammogott medvejárásával kifelé. – Ez a legjobb asztalos Csabán – mondta Pista bácsi a mesterséget ettől jól megtanulhatod. A Tercsa fia is ennél inaskodik. Most mehetsz Vidovszkyékhoz, ha akarsz. Így szerződött le Miska asztalosnak. A ház most körülök forgott. Ancsa már napok óta az ő holmiját
foldozta, mosta, vasalta. Széken, asztalon, mindenütt az ő fehérneműje foglalt helyet, amit majd magával kell vinnie szerződése helyére. Ing, gatya, keszkenő, kapca, miegymás. Ehhez a holmihoz az utolsó estén, vasárnap, még valami járult. Pista bácsi, mikor vacsora után hazamentek, kinyitotta íróasztalának azt a fiókját, amelyben értékeit és fontos okmányait tartotta. Onnan kivett valamit, ami szarvasbőrbe volt göngyölve. – Gondolkoztam, hogy a kezedbe adjam-e ezt a holmit, vagy vigyázzak rá inkább én. De odaadom mégis. A magad embere leszel, jó, ha az ilyet korán kezdi valaki. Tanulj vigyázni a holmidra. Ez apádtól maradt rád. A testvéreid is megkapják a részöket. Kibontotta. Négy ezüstből való tárgy volt a szarvasbőrben: kanál, villa, kés és pohár. – Ezt most átadom neked, becsüld meg. – Köszönöm szépen. – Ne köszönd, a tied volt, nem az enyém. Holnap tehát viszlek Lángihoz. Hosszú prédikációt nem akarok tartani neked, hiszen csak ismételhetnék dolgokat, amiket már százszor elmondtam. Csak egyet mondok. Nézz a szemem közé. Miska ránézett nagybátyja komoly arcára. – Megígéred, hogy soha tisztességtelen dolgot nem fogsz elkövetni? – Megígérem. – Jól van. Látom az arcodon, hogy ezt őszintén ígérted. Hát én kiengedlek az életbe, fiam, a jó Isten vezéreljen. Azt ne felejtsd el, hogy akármi lesz veled, rám mindig számíthatsz, én ezentúl is a magam gyerekének tekintelek. Miska könnyen lágyuló szíve ott látszott könnyes szemeiben. – Ne bőgj – szólt rá Pista bácsi –, erről a férfiatlan dologról le kell szoknod. Az érzékeny jeleneteket különben sem szeretem. A fiú elnyomta sírását, és vetkőzni kezdett. Mint gondtalan gyerek, életében utoljára.
VI. Hétfőn reggel a Vidovszkyék kertésze taligára rakta a Miska holmiját. Szalmazsákot, vánkost, paplant, fehérneműt. Előrement vele. Pista bácsi és Miska még reggeliztek. Miska elfogódva nézett körül minduntalan a szobában. Tudta, hogy életében többet itt nem fog enni. Reggeli után felkeltek és elindultak. A kapuban ott állt Tercsa, és még egy darabig integetett Miska után. De ő nem nagyon nézegetett vissza. Semmi sem érdekelte, csak az asztalosműhely. S a hétfő reggeli járókelők mindegyikének külön-külön szerette volna elmagyarázni a nagy örömet: ő most megy iparosnak. Néhány perc múlva már az is lesz. Lángi Mihály háza ott büszkélkedett a bogárhátú parasztviskók végtelen sorában, tágasabb, tisztább, urasabb volt, mint azok. Mikor az érkezők a kapun benyitottak, hosszú és jó széles tornác tárult ki előttük. A fal mentén zsúfoltan sorakoztak a javítóba adott bútorok: asztalok, szekrények, székek, ládák. S volt közöttük egy ember alakúra kivágott, kiterjesztett karú bádogfigura, nyilván Lángi uramra várakozva, aki majd útszéli keresztre való Krisztust pingál belőle. Oldalt az udvaron s amarra beljebb a műhelyben serény lárma hallatszott. Kopácsolás, gyalulás, szegezés, fűrészelés zaja olvadt össze hangos fütyörészéssel és énekszóval. Deszkák szaga és a festékek nehéz olajos illata úszott a levegőben, elkeveredve az enyv erős zamatával. Szorgosnak és boldogan jókedvűnek tűnt fel az asztalosvilág első benyomása. A mester cammogva jött elébük. Orcája most nem volt borostás, mert vasárnaponként borotválkozott, viszont csizma helyett papucs volt a lábán, kabátot nem hordott, inge fel volt gyűrve könyökig. – Aggyonisten – köszönt Pista bácsi –, elhoztam a gyereket. Mindjárt itt is hagyom, mert nekem dolgom van. Aztán Miskához fordult: – Isten áldjon meg, fiam. Becsüld meg magad. Lehajolt hozzá, megcsókolta. Miska szeme nedvesedni kezdett azonnal. De nem ért rá érzékenykedni. A bácsi alakja mögött becsukódott a kapu, és ebben a pillanatban, tíz és fél éves korában elkezdődött az eddigi tétlen gyerek dolgozó élete. – Arrafelé! – intett Lángi uram a fejével. Miska megindult a jelzett irányban. A műhelybe jutottak, a gyalupadok, deszkák, fűrészek, készülő bútorok, harsogó fűrészek egyelőre áttekinthetetlen világába. Felgyűrt ujjú legények dolgoztak itt, fütyörésztek, énekelte. De mikor a mester belépett, a gyerekek mind felfigyeltek. – János – szólt a mester az egyik segédhez –, itt az új inas. Majd adjon neki munkát. Te meg, fiú, jól vigyázz, itt mindenkinek szót kell fogadnod. A segéduraknak azért, mert segédek, az inasoknak azért, mert mindegyik többet tud, mint te. Ha panasz lesz, megfogom a füledet. Azzal megfordult, és előrehajló vállal cammogott ki a fűrészporos, gyaluforgácsos műhelyből. Miska kissé meglepetten nézett utána. Egészen más Lángi volt ez, mint az a félszeg, úrtisztelő ember, aki ügyetlenül kaparta nevét a szerződés alá Pista bácsi asztalánál. Ez nyers és kedvetlen zsarnok volt, csupa erő és fenyegetés. De nem volt idő most ezen tűnődni. Miska arra a segédre figyelt, akinek gondjaiba ajánlották. Ez volt a legöregebb segéd, magas, sovány, őszbe csavarodó ember. – Vetkezz neki – szólt rá Miskára, s ugyanakkor intett az egyik inasgyereknek. A kis inas ott termett Miska mellett. – Én vagyok, úrfi. Nem ismer? Miska ráismert. Forangi Palya volt az, a Tercsa fia. Mert Tercsát a becsületes özvegyi nevén Foranginénak hívták. Egyszer-kétszer járt a Pista bácsi házánál az anyját látogatni, Miska ott már
látta. Most megörült neki. De máris lecsapott rá a Lángi mester hangja. Az megállt a küszöbön észrevétlenül, s most visszakiáltott: – Miféle úrfi? Itt nincsen úrfi. Itt segédurak vannak és inasok vannak! Palya intett Miskának, hogy kövesse. Kimentek a tornác udvar felőli végébe. Ott szorosan egymás mellett fekvőhelyek sorakoztak. Csak úgy a földön. Miska megismerte egyikben a maga holmiját. Tetszett neki a dolog. Mosolygott, és kezet nyújtott Palyának. – Szervusz. Ez azt jelentette, hogy tegeződni fognak és pajtások lesznek. Palya vigyorogva viszonozta a szervuszt. A nekivetkezés hamar megtörtént. Miska lehúzta a csizmáját. Ezt legelőbb, mert utóbbi napjainak egyik legboldogabb gondolata az volt, hogy folyton mezítláb lehet. Aztán ledobta a kabátját, inge ujját könyökig felgyűrte, nyakát kihajtotta. Végül magára öltötte azt a kék vászonkötényt, amelyet Palya tartott neki. Ezt a kötényt kiváltképpen szerette, általában el volt ragadtatva megjelenésétől. Frissen igyekezett vissza a János segéd úr színe elé. Az nem is hagyta abba a gyalulást, csak úgy foghegyről odavetette Palyának: – Tanítsd meg enyvet melegíteni. A műhely végébe mentek. Ott egy fekete falú négyszögletes fülke nyílt a falban. A fenekén valami vasállvány, alatta hamu. Palya valahonnan enyvesfazekat hozott elé, amelyben kőkemény massza gyanánt barnállott az enyv. Akár meg lehetett kopogtatni. A fazekat rátette az állványra, hozott egy marék gyaluforgácsot, és rászórta az élettelennek látszó, szürke hamura. Aztán leguggolt. Miska is leguggolt. – Most fújjad. Elkezdték fújni a hamut, tüdejük teljes erejéből. Eleinte úgy látszott, hogy a siker minden reménye nélkül. De hosszú és keserves fújó munka után a hamu alig észrevehetőleg pirosodni kezdett. Fújták még hevesebben. Egyszer csak az egyik forgácsdarab oldalán piciny lángnyelvecske lobbant meg. Kisvártatva már szikrák pattogtak, és kígyózó vonalban szállingóztak felfelé, amerre a kürtő légjárása húzta őket. A fazék alatt már vígan lobogott a láng. Miska gyönyörködve nézte a tüzet. Az asztalosság eddig nagyon tetszett neki. – Rakhatok rá még? – Amennyit akarsz – vigyorgott Forangi Palya –, van itt bőven. Csak nyúlni kellett érte a földre, volt ott annyi mindenféle hulladék, amennyi csak kellett. Miska serényen rakta a fazék alá. Tetszett neki a játék. Az enyv engedni kezdett, végül aztán rotyogni kezdett. – Most jó. Vidd oda a segédúrnak. Miska a köténye sarkával óvatosan megfogta a fazék fülét, de az még így is annyira sütött, hogy majdnem földhöz vágta. Mégis odaérkezett vele az öreg Jánoshoz, baj nélkül. – Jól van. Tedd le. Várj a sorodra, mindjárt adok munkát. Palya, ne tátsd a szád, nézz a dolgod után. Palya eloldalgott, Miska pedig türelmesen várt a sorára. Nézte azokat, akik dolgoztak. Ketten egy deszkadarabot fűrészeltek, egy harmadik segéd görnyedve gyalult valamit. Közben fütyörésztek és énekeltek. Olyan nótákat, amelyeket Miska még nem hallott. Ez is nagyon érdekelte. De már működni szeretett volna. Körültekintve kereste szemével azt a gyalupadot, amely majd az ő helye lesz. Látott is üreset, amely mellett nem dolgozott senki. Talán azt kapja. Várt vagy egy jó negyedórát, míg János elkészült a gyalulás alatt álló darabbal. Akkor az öreg segéd előkeresett egy fából való szeget. Körülpillantott, és felszedett a földről egy fűrészelésnél lehullott kis deszkadarabot. – Hé, valaki – kiáltotta –, egy siccert ide. Egy veres hajú, pufók inas sietett oda. Kezében hosszú nyelű, különös kés.
– Ide figyelj – mondta János –, nézd meg jól ezt a szeget. Ez lesz a minta. Ezzel a siccerrel faragsz nekem ebből a darabka deszkából nyolc darab szeget. Jól vigyázz, hogy teljesen egyforma legyen. Majd meglátom, elég ügyes vagy-e. Keress magadnak helyet, és fogjál neki. Miska nagy buzgalommal vette át a holmit, és távolabb keresett egy ládát. Arra leült. Nekifogott a szegfaragásnak. A dolog tetszett neki. Lehasított a könnyen hasadó deszkából egy darabot, és faragni kezdte. A késnek, amelyet szaknyelven siccernek hívtak, kitűnő éle volt, és igen jól lehetett kezelni, ha a fogását megtalálta az ember. Az egész műhelyben recsegett, kopácsolt, csattogott, süvített a gyaluk, fűrészek, kalapácsok munkája, a fütty és énekszó egy pillanatig nem maradt abba. Minden érdekes volt és kellemes. A különös lárma, a műhely nehéz szaga, a tárgyak, a szerszámok. Két segéd, azok, akik fűrészeltek eddig, most elmentek Miska mellett. Tótul beszéltek. Az egyik intett a fejével, és megvetően mondta: – Úrfi. Miska elpirult. Nem szólt semmit, faragott tovább. – Vajon mért adták inasnak, ha úrfi? – szólt a másik. – Biztosan nagyon szamár a tanuláshoz. – Vagy valami nagy gazember. Nevettek ezen, és továbbmentek. Miska nem bánta még ezt sem. A faragás nagyon érdekelte. Lassan készült a szeg, mert nagyon jóra és nagyon szépre akarta csinálni. Ahogy nyeste a fadarabot, a feje féloldalt fordult a szeretetteljes igyekezettől, s a szája torz mozdulatokkal kísérte a kis facsap alakítását. Annyira elmerült a munkába, hogy egyszer elcsodálkozva tekintett fel: a munka minden gyalupadnál abbamaradt, segédek és inasok lerakták a szerszámokat, odakint pedig verőfényes zengéssel szólott a déli harangszó. Palya került elő az udvar felől, és odaült melléje. – Most enni fogunk. Mindjárt hozza Ancsa az ebédet. A műhely ajtajában megjelent egy igen kövér leányzó. Egyik kezében cseréptányér, másikban gyékényszakajtó. A tányéron négy darab szalonna volt, a szakajtóban jókora karéj kenyerek. Ancsa odament minden segédhez, azok elvettek egy-egy darab szalonnát és egy-egy karéj kenyeret. Azután következtek az inasok. Azoknak szalonna nem jutott, csak kenyér. De most jólesett ez is. Miska is megkapta a maga karéját, és mohó harapással esett neki. Elkészült vele néhány perc alatt. – Egy félóra van ilyenkor – magyarázta Palya –, aki akar, alhatik egy kicsit. Ezen Miska elcsodálkozott. Hogyan lehet déli tizenkettőkor aludni? De a segédek itt is, ott is törölgették már a bicskát, tették vissza a nadrágzsebbe, és a gyors falatozás után mentek ki a tornácra, hogy hamar szunnyadhassanak egy kicsit. Miskának nem volt kedve aludni. De miután a műhely elnéptelenedett, most már bele mert kezdeni egy kis körsétába, amelytől eddig elfogódottsága tartotta vissza. Bámészkodva nézegette a falhoz támasztott lécek sokaságát, az egymásra rakott deszkákat, a szerszámokat, amelyek rendeltetését még nem ismerte, és kijjebb a száradásra kitett, friss festésű parasztbútorokat, amelyek többnyire azonos mintákat mutattak: zöld alapon fehér és kék tulipánokat. Megbámulta azt az óndarabot, amellyel Palya vonalakat firkált egy még testetlen ágy oldalára, fogdosgatta a különös szabályossággal göndörödő forgácsokat, amelyek ellepték a gyalupadok alját. Elnézegette volna ezt a rendkívül érdekes tömkeleget napestig, de közben az öreg János elkezdett kiabálni, és munkába szólított mindenkit, mert fél egy lett. Egy perc múlva már megint kattogott a kalapács, sikoltott a gyalu és horkolt a fűrész, és megint kezdődött a füttyés énekszó zenebonája. Ő is visszaült a ládájára, és faragta a szegeket. Lassan készültek, de megcsinálta valamennyit. Már késő délutánra járt az idő, mikor egy utolsó, simító nyeséssel befejezte a nyolcadik szeget is. Fogta a markába a csomót, és János elébe járult vele. Az átvette a szállítmányt, és egyenként megbírálta. – Elég jók, de ez a kettő túl vastag. Fogd meg, az ujjad között megérezheted. Ezeket még ki kell
javítani. Miska a hat szeg sikerére büszkén ment vissza a ládához, hogy teljesítse a parancsot. De csak egy szeggel tudott teljesen elkészülni hét óráig. Hét órakor Ancsa kövérségtől rengő termete jelent meg a műhelyben. Tótul bekiáltotta, hogy kész a vacsora. A segédek egy szempillantás alatt abbahagyták a munkát. A szerszámot ki-ki letette, és a következő mozdulattal már lekanyarította magáról a munkakötényt. Mind indultak kifelé az udvarra. Miska is félénken arrafelé botorkált. Nem tudta, mi most a teendő. Palya elkerült valamerre. A legények odamentek az udvar végében egy vizesrocskához. Jót húztak belőle, s a tenyerükre eresztvén a szájokból a vizet, serényen mosakodtak. Megvizezték a hajukat is. Aztán ki-ki a holmijához ment, fésűt vett elő és fésülködött. A tornác végén, ott, ahol a mester szobái kezdődtek, már terítve állott az asztal, rajta piros abrosz, azon tányérok. Lángi uram már ott ült a főhelyen, mellette Lánginé asszonyom, akit Miska most látott először. Érezte, hogy oda kellene menni köszönni, de mivel senki sem törődött vele, félénkségében inkább várt, hogy mi lesz. A legények egyenként odaléptek az asztalhoz, jó étvágyat kívántak és leültek. Hamarosan egy üres hely sem maradt az asztalnál. Miska egy szekrény mellett álldogált, és élénken várta, hogy ő hová fogják tessékelni a vacsorához. Ancsa kijött a konyhából tálakkal. Lerakta őket az asztalra. A Lángi házaspár és a négy legény szedni kezdett. Ekkor meglátta az inasokat is: azok a műhely ajtajában ácsorogtak mind a négyen. Odament hozzájok ötödiknek. – Mi hol kapunk enni? – kérdezte félénken. – Csak várjál itt – felelték neki ketten is. Nem kérdezett többet. Várt. Ekkor megint feltűnt Ancsa, jókora fazékkal a kezében, valamint a kenyeres szakajtóval. Egyenesen feléjük tartott, s a fazekat letette a műhely küszöbére. A szakajtóban öt karéj kenyér volt, azt az inasok egy pillanat alatt kikapkodták. Kivette a magáét Miska is. Egy-egy kanalat is kapott mindegyik. Most lekuporodtak a fazék mellé, s villámgyorsan kanalazni kezdték. Gulyásleves volt benne. Nekifogott ő is, hogy rosszul ne járjon. Azt mindjárt látta, hogy itt az jár jobban, akinek gyorsabban jár a kanál a kezében. Belemártotta tehát ő is a maga kanalát, mégpedig jó mélyen. De egyszerre kiáltottak rá mind a négyen: – Hohó! Még csak a levit szabad! Várjál sorodra! – Hagyjátok – mondta Andris, a legöregebb inas –, majd megtanulja. Addig kanalazták a levet, míg végül csak az étvágygerjesztő szilárd alkatrészek maradtak a fazék fenekén. Akkor Andris nekilátott, s a többiek mohón ellenőrző figyelme közben a húst és krumplit elosztotta öt csomóba. – Kész – jelentette ki, és Miskához fordult –, most te választasz legelőbb, aztán a többi, aztán utoljára én, mert így igazságos. Érted mán? Miska értette. Kiválasztott az öt csomó közül egyet, és nem kellett biztatni, hogy egyék. Evett a többi is. Hamarosan kipusztult a fazékból a szilárd rész is. Most megint villámgyors kapkodás következett: mindegyik fiú tépett magának egy darab kenyeret, és hirtelen, ügyes mozdulattal odatörölve a fazék fenekéhez vagy oldalához, bekapta. Miska rosszul járt. Ő már megette egész kenyerét, nem osztotta be, mint a többiek, mert nem tudta, hogy szükség lesz rá. De hogy holnap hogyan fogja csinálni, azt már tudta. Aki nem fürge, az éhen marad. Az inasok közt ő volt a legfiatalabb. Andris már a huszadik esztendejét taposta, Torna tizennyolc éves volt. Meglett emberek valósággal. Már pipáztak. Mikor Ancsa elvitte a tükörsimára kitisztított fazekat, a jóllakott ember boldogságával fogtak neki a pipatömésnek. A mester asztalánál is véget ért a vacsora. A legények jöttek vissza a műhelybe. Lángi uram meg a felesége visszavonultak. És kisvártatva a kövér Ancsát lehetett látni, amint átsurran az udvaron,
kötényével rejtve valamit. Andris, az öreginas odaszólt a legényeknek: – Megint becsap bennünket Lángi uram. Titokban külön zabálnak valamit. – Fene a hasába – vélte bölcsen az egyik legény, és pipára gyújtott. Volt egy kis pohos legény köztük, azt Józsinak hívták. Az harmonikát vett elő, és elkezdett rajta játszani. A nyári este kellemes hangulata ereszkedett az udvarra. A legények a falat támasztották hátukkal, vagy leültek a fal tövébe. Miska ott ült az inasok közt a küszöbön, mindenre figyelt és szerényen hallgatott. A tornácon most egy vánszorgó kis öreg jelent meg. Válla olyan hajlott volt, mintha púpos lett volna. Roggyanó térddel, csoszogva vonszolta magát. Odajött a legényekhez, és sírásra hajló, fogatlan szájú hangon megszólalt, akár egy énekes koldus: – Az Isten megáldjon, adjatok legalább egy pipára való dohányt… Rimánkodó arckifejezéssel nézett körül, de mindenki elfordult tőle. János, az öregsegéd válaszolt csak neki: – Nem adok, apóka, nem tarthatom el kendet dohánnyal. Mostmán adjon más. Az öreg esenkedve, siralmasan nézett rájuk, hol egyikre, hol másikra. – Nem adtok? Csak egy pipára valót… Végre az egyik legény kedvetlenül megszánta, és adott neki dohányt. A vénember reszkető kézzel tömte meg a pipát, és áradozó hálával mondott köszönetet. Mikor rágyújtott, valósággal nyöszörgött a boldogságtól, és rogyadozó lábbal csoszogott tovább. – Ki ez? – kérdezte súgva Miska. – Ez apóka – felelte Palya –, a Lángi uram apja. Mindig tőlünk kunyerál mindent, mert Lángi uram szűkén tartja. A harmonika szépen szólt, az égen kezdtek kiülni a csillagok. A beszélgető, pipázgató társaságban egyszer csak megjelent Ancsa. Azonnal megkezdődött az évődés. Tótul tréfálkoztak a legények Ancsával. Andris inas különösen elöl járt a mókában. Azzal mulattatta Ancsát, hogy nekifutott a műhely küszöbének, és átugrott a küszöbön üldögélő inasok feje felett. Ezen Ancsa csak úgy rengett a kacagástól. A jókedv egyre hangosabb lett, a legények csipkedni kezdték a derekát, vagy jókorákat csaptak rá lapos tenyérrel. Ő kacagott, sikoltozott, szitkozódott. Kergetődzés is lett belőle. Olyan lihegés, kacagás és vihogás kerekedett, hogy ezt szemlélni külön látványosságszámba ment a Miska számára. Kilenc óra felé már elkezdtek ásítozni a legények és inasok. Ancsa is megelégelte a mulatságot, és boldog fáradtsággal indult a konyha felé. – Dobre noc! – kiáltotta vissza, s a kacagás még akkor is ott csiklandozott a hangjában. – Dobre noc – felelték neki vissza kórusban. A Józsi harmonikája is elhallgatott. A sötétkék mennybolton tündöklő pompával jelent meg a nyári csillagok gyémántpora. Mentek a legények, inasok aludni. Lerúgták a csizmát, lerángatták a ruhát, és kéjesen bújtak a takaró alá a tornácon. Egy-egy sóhaj hallatszott még, egy-egy nyögés. Aztán mély csend borult a tornácra, hol kilencen aludtak egy sorban. Azaz csak nyolcán, mert Miska nem tudott aludni. Annyira izgatta a másnap, az új munka, az asztalosság, hogy nem jött álom a szemére. Sűrűn fordult egyik oldaláról a másikra, sűrűn keresett új és új hűvös helyet a vánkoson forró arca számára. A többiek mind aludtak, csak ő volt ébren, meg a csillagos égbolt végtelensége. – Palya, alszol? Palya felriadt. – Mit akarsz?
– Hány órakor kelünk fel? – Ötkor. – Akkor mindjárt kezdünk dolgozni? – Mindjárt. Azonnal elaludt Palya megint. S a Miska szemére nem jött álom. Győzte egy jó darabig az álmatlanság határtalan magányát. De hosszú, hosszú idő múlva megint ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy munkájáról beszéljen valamit Pályával. – Palya, alszol? – Mit akarsz? – szólt a fiú megint felriadva. – Nem tudod, én megint szegeket fogok faragni? Az álmos Palya türelme elfogyott. – Aludj már, a teremtésedet, majd dolgozhatol még eleget. Miska elrestellte magát és hallgatott. A munkája foglalkoztatta folyton, a szegekről gondolkozott. Maga elé idézte alakjukat, színüket. Végiggondolta elejétől végig, ahogy a keze alatt egy ilyen szeg elkészült. Úgy érezte, hogy ez ugyanolyan, mint a rajzolás. Valaki kezébe veszi a ceruzát és a papirost, vagy valaki kezébe veszi a siccert és az alaktalan deszkadarabot, s íme, ott, ahol eddig nem volt semmi, egyszerre csak van valami. Amit ő teremtett a semmiből. Nincs ennél szebb dolog a világon. Nem tudott elaludni. Hallotta elkongani az éjfélt. Hallotta az alvó társak mély szuszogását, véghetetlennek tetsző időn keresztül. Hallotta, hogy az udvaron halk nesszel surran valami állat a sötétségen át, egér vagy patkány. S ha valamelyes félszendergés elnyugtatta, kisvártatva már megint nyitva volt a szeme. Látta, amint az udvar tárgyai a leheletnyi derengésben alig kivehető körvonalakat kezdenek kapni, s látta, amint a sápatag kékségbe gyöngéd piros árnyalat lopódzik. Egyszer csak a konyhaajtón, mikor már egész világos lett, kilépett Ancsa hatalmas csípőjű alakja. Harsányat kiáltott a reggelbe. – Klapci, horka! Ugyanebben a pillanatban a toronyóra elkezdte ütni az ötöt. Miska egyetlen ugrással talpon volt, és heves sietséggel kezdett öltözködni. Egymás után tápászkodtak fel a legények, inasok. Serény mozgolódás támadt a tornácon. Baromfiak gágogni és kotkodácsolni kezdtek, az istállóban dobogtak a lovak. S nem telt belé egy negyedóra, már vígan állott a műhelyben a munka, fűrészek és kalapácsok, fütyülő és dúdoló munkások zsivajával. Miska már rég a ládán ült, és buzgó örömmel faragta a szeget.
VII. A szegeket Lángi uram is megnézte, és felséges fejbólintással jóváhagyta őket. Aztán új munkát bízott az új inasra. Egyik sarokban az asztalon márványlap állott. Körülötte egyelőre ismeretlen rendeltetésű zacskók és korsók. Lángi uram odanyúlt egy nagy papírzacskóért és annak tartalmát kidöntötte a márványra. Méregzöld. Finom por ömlött ki belőle. Ebbe a zöld porhalomba Lángi mester lyukat csinált az ujjával, mint a gazdasszonyok a lisztbe, mielőtt tojást ütnek belé. Akkor fél kezével egy bádogkorsóból olajat töltött a lyukba, másik kezébe pedig egy márványsulykot fogott, és azzal elkezdte a zöld masszát dagasztani. Majd hosszasan magyarázta, hogyan kell hozzátölteni, keverni, összekotorni, hígítani, hogy festék váljék belőle. – Csináld. Azzal otthagyta. Miska kíváncsi érdeklődéssel esett neki a festéktörésnek. Nem volt könnyű dolog, mert ahogy több olajat cseppentett a masszára, az egész azonnal futni kezdett, és azzal fenyegetett, hogy lecsurran a márvány oldalán. Gyorsan odakapott a sulyokkal, hogy visszaterelje; akkor meg a másik oldalon akart lefutni. A sulyok már nem volt elegendő a harchoz, marokkal kellett a pépet visszaterelni. Közben keze fejével odanyúlt verejtékes homlokához is, hogy megtörölje. Dolgozott, dolgozott. S egyszer csak arra nézett fel, hogy két segéd, abbahagyva a munkát – egymást figyelmezteti őrá! Hátranézett. Mások is odajöttek. Az egész műhely rajta nevetett. – Szép zöld lett az úrfi – mondta Józsi segéd. Végignézett magán. Bizony zöld pecsétes és olajos volt tetőtől talpig. Rosszat sejtve futott oda egy rámázni való tükörhöz, amelyet a sarokba támasztottak. A rézsútos tükörből egy felismerhetetlen Miska sandított rá vissza. Homloka, képe fülig zöld pecsétes. És a látványtól azonnal piros is lett a zöld alatt. De rá magára is hatott a látvány tréfás volta. Visszafordult a tükörtől, és ránézvén az összegyülekezett asztalosseregre, elkezdett velők nevetni. Külön melegség futotta el ezzel a nevetéssel; valami pajtásságot, együvé tartozást érzett a többiekkel ezen a nevetésen keresztül. Azokat le is fegyverezte, hogy nem bosszankodik. Mentek a dolguk után, és ment vissza a zöld pépet keverni ő is. Ezt keverte egész nap. Másnap hasonlóképpen a festékhez vezényelték. Harmadnap már unta. A péptől undorodott, s a folytonos erős olajszag émelygéssel töltötte el. Hosszú habozás után meg merte szólítani Lángi uramat, mikor egyszer arra sétált: – Lángi úr, kérem, nem faraghatnék inkább szeget? De legjobban gyalulni szeretnék. – Fogd be a szád, végezd a dolgod. Rá sem nézett, továbbment. Miska keservesen adta meg magát, és keverte a pépet tovább. Most már állandóan ezt csinálta, és úgy látszott, hogy egész asztalossága alatt nem is fog csinálni egyebet. Sóvárogva nézett olykor egy-egy inastársára, aki gyalulhatott vagy foghatta a fűrész másik végét. Neki ott kellett utálkozni a gyűlöletes masszánál. Pénteken már ott tartott, hogy keserűségében elsírta magát. Könnyei belehullottak az olajba, beledagasztotta azokat is a festékbe. Mikor a délelőtt folyamán Lángi mester elment mellette, hangosan elbőgte magát. Kicsit szándékosan is. – Mi lelt? – Nem akarok több festéket törni. – Nem akarsz? – Nem. Én ezt utálom. Püff. Miska megkapta az első asztalosi nyaklevest. Elhűlve nézett fel a borostás arcú Lángi mesterre. Idegen őt eddig nem ütötte meg, csak boldogult apja meg nagybátyja. Hát lehet ez?
Megütheti őt az a Lángi, aki akkora tisztelettel hajlongott nagybátyja előtt? Bizony megüthette. – Nem akarsz festéket törni? Talán ingyen etesselek, te nebáncsvirág? Ha még egyszer mukkanni mersz, csúnyán ellátom a bajodat. Na megállj, beszéljek csak a bátyáddal. Törte Miska a festéket tovább. Orrában az utálatos olajszag, lelkében a türelmetlen vágy, hogy bárcsak holnapután lenne már. Másnap is festéket kellett törnie. De váratlan könnyítést kapott az öreg Jánostól. Az fél szemmel gyakran figyelte őt, és látván, hogy a fiú mennyire szeretne szabadulni a festéktöréstől, ha csak egy percre is, odaszólt neki: – Kint hagytam a kisebbik fűrészemet az udvaron, ugorjál csak, hozd ide. Boldogan szaladt a fűrészért. Szerette volna mennél lassabban elhozni, de azt megint nem merte. Egy negyedóra múlva enyvet melegíteni küldte az öregsegéd, dél felé pedig megbízta, hogy keresse meg azt a vésőt, amely lehullott valahová a gyaluforgács közé. Ezzel a kereséssel valahogy kihúzta az időt evésig, és magában mélységes hálát érzett az öreg János iránt. Este krumplinudli volt a vacsora, ez egy kicsit megvigasztalta. De még jobban a vasárnap másnapi eljötte. Előre kifőzte ő ennek a vasárnapnak műsortervét egész héten. Reggel elmegy a bácsihoz, s onnan, mihelyt lehet, át Vidovszkyékhoz. Délután biztosan ott lesz Bartóky Ilonka is. – Holnap mit csinálsz? – kérdezte lefekvés közben Palya. – Mi, inasok elmegyünk ürgét önteni a határba. – Én nem, én megyek Vidovszkyékhoz. – Kik azok? – Apponyi grófnál főintéző a bácsi. És a fiai jó barátaim. Náluk fogok ebédelni. Torta is szokott lenni. A többi inas is figyelt vetkőződés, lefekvés közben. Ellenségesen hallgatták, a nagyurak ellen lázadó némasággal. Palya tovább kérdezte: – És mondd, igaz, hogy a nagybátyád elveszi az Omaszta kisasszonyt? – Mari nénit? Igen. Annak az apja alispán volt. Az egyik segéd átszólt egy távoli ágyból: – Na, aludjunk, gróf úr, ne beszéljünk annyit. Általános kacagás jutalmazta a tréfát. Miska nem szólt többet. Elfektette fejét a párnán… Azonnal el is aludt. De még vaksötét volt, mikor felköltötték. Nagy futkosás volt a tornácon. Az álomtól részegen kapkodta magára nadrágját, festékfoltos kötényét. Ment, amerre a többieket látta menni. A műhelyben világosság égett. Ott állott egy ingben-gatyában Lángi uram, és egy fejkendős parasztasszonnyal beszélgetett. A parasztasszony hosszú nádszálat tartott a kezében. – Mi ez? – kérdezte a veres hajú inast Miska. – Valaki meghalt, koporsót fogunk csinálni. – De mi az a nádszál a kéziben? – A mérték. Nádszállal szokták mérni a halottat. Mikor meghal, kihúznak a háztetőből egy nádszálat, és megmérik. Aztán idehozzák mértéknek. A fejkendős asszony már ment kifelé a mesterrel, János segéd pedig elkezdett rendelkezni, mint egy hadvezér. Ennek ezt parancsolta, annak azt. Legények sürögtek-forogtak, deszkákat hoztak, szerszámokat készítettek. – Miska, törjél sárga festéket. Miska megadóan ment a márványlaphoz. Fogta a bádogkorsót, festékes zacskót, márványsulykot, és elkezdett dolgozni. Fejében még zsibongott az álom. Körös-körül lázasan dolgozott mindenki. Dolgoztak egész reggelig. A nap már magasan járt az égen, mikor hozzáfoghattak tisztálkodni. Délelőtt
tíz óra tájt pedig bekopogtatott elhagyott otthonában Pista bácsihoz. – Na, hogy ízlik az asztalosság, úrfi? – kérdezte Juhász uram, mi kor keresztülment az udvaron. – Kitűnően – felelt vissza Miska, és könnyű szívvel ment el mellette. A lakásból hegedűszó hallatszott. Pista bácsi nagyon szépen tudott hegedülni, és Miska szívesen hallgatta. De most azonnal letette a hegedűt a bácsi. – Isten hozott, fiam. Hát mi van veled? – Köszönöm szépen, jól vagyok. – Mesélj, mesélj, hadd hallom, hogyan boldogulsz a mesterségedben. De ő csak vonogatta a vállát és várta kérdéseket. Azokra is elég szűkszavúan felelt. Elfogódott gyerek is volt, aki nem szokta meg, hogy bizalmasan kiöntse a lelkét, és közölje azt a sok színes és érdekes dolgot, meg aztán nagyon tartott a nagybátyjától, hogy az majd keményen leszidja, ha előadásában valami megrónivalót talál. Kivált azt félt elmondani, hogy Lángi mestertől pofont kapott. Nem látta tisztán saját rangjának helyzetét, és nem tudta, hogy ha elmondja nyaklevesének történetét, Pista bácsi az asztalosmesterre fog-e támadni, vagy őrá. Ennélfogva hallgatott, a kérdésekre elmondta, hogy a koszt bőven elégséges, a többi inas nem bántja és általában jól van minden. – És ma mit szeretnél kezdeni az első szabad napoddal? Elvihetlek Omasztáékhoz, ha kedved van. – Szeretnék Vidovszky néniékhez menni. – Nagyon helyes; ha ahhoz van kedved, eredj Vidovszky néniékhez. Elbúcsúztak, s ő futva igyekezett a szomszédba. Laci és Feri otthon voltak. Az újdonsült asztalosinast nagy hűhó fogadta. Vidovszky néni összecsókolta és apróra kikérdezte. A fiúk nem győzték faggatni, hogy hogyan dolgozik, hány asztalt csinált már és hány széket. Ő a munkára vonatkozó kérdések elől homályosan kitért, de annál többet beszélt arról, hogyan alszanak, hogyan vacsoráznak, hogyan harmonikázik a segéd, milyen ott az élet. A Vidovszky fiúk álmélkodva hallgatták, és e pillanatban minden jel szerint ők is roppant szerettek volna asztalosok lenni. Vasárnap lévén, húszan ettek az asztalnál, mert ilyenkor az Apponyi-uradalom gazdasági tisztjei mind Vidovszkyéknál ebédeltek. A gyerekek ott ültek a beláthatatlan asztal végén, de Vidovszky néni mindent figyelő szeme a távolból is gondjukat viselte, ha valami nagyon ízlett nekik. Délután labdázás következett, és a kerti almafák dézsmálása. Uzsonnaidőben megjött Bartóky Ilonka is. Álmodni nem lehetett ennél szebb délutánt. Hét óráig tartott a tündéri nap. Akkor már vissza kellett mennie. Vidovszky néni selyempapírba takargatott neki két hatalmas szelet tortát, mindegyik zsebébe tett egyegy almát, és ezzel a mondattal eresztett útnak: – Minden vasárnap csak gyere ide, vasárnaponként nálunk fogsz ebédelni. Mikor kincseivel hazaért, a legények és inasok éppen vacsoráztak. Az inasok kelletlenül igyekeztek neki helyet csinálni a fazék mellett, de ő csak egy pillantást vetett a fazékba, és megrázta a fejét. Ment a holmijához, és elévette ezüst evőkészségét. Eszébe jutott, hogy a magával hozott finom ételt azzal kellene megenni. Leült tehát az inasoktól külön, kigöngyölte az ezüsttárgyakat, és előkelően enni kezdte az egyik szelet tortát. Azok még enni is elfelejtettek, úgy eltátották a szájokat a csodálkozástól. – Az egyik darabot – mondta Miska büszkeségében szíves gavallériával – nektek adom, osszátok el. Palya már nyúlt is érte. – És két almát is adhatok. Elvették azt is. Ámultak rajta, és sugdolódni kezdtek. Az ezüstholminak izgatott híre keletkezett a műhely lakosai közt. Közben a segédek is befejezték a vacsorát, s az érdekes hír nagy suttogások közepette hozzájuk is elkerült. Az öreg János odajött hozzá és félrehívta, mikor a többiek már Ancsával és a harmonikával voltak elfoglalva.
– Azt hallom, valami ezüstholmijaid vannak. Mutasd csak. Miska megmutatta. János alaposan szemügyre vette a tárgyakat, kinyitott tenyerén egyenként megemelgette őket, aztán gondolkozva nézett a fiúra. Végül megszólalt: – Tetszenek nekem ezek a dolgok. Ha eladnád, megvenném. – Igenis – válaszolta ő szolgálatkészen. – Adok a négy darabért két ezüstforintot. Nézz ide, ezt a tallért neked adnám érte. Miskának még sohasem volt pénze. Tetszéssel szemlélte János kezében a szép nagy ezüsttallért. Aztán meg annak is nagyon örült, hogy a hatalmas öregsegédnek kedvére tehetett valamit. – Eladom, hogyne. János odaadta neki a tallért, s már ment is a maga hálóhelye felé, hogy elrakja az ezüstöket. Miska csak úgy úszott a boldogságban. Előkelőnek, irigyeltnek és gazdagnak érezte magát. Másnap reggel azzal kezdődött a hét, hogy öreg János rászólt a festékkel gyötrődő fiúra: – Gyere csak ide, fogjad a fűrész másik végét. Miska boldogan ugrott a fűrészt fogni. Lelke minden igyekezetét belevitte ebbe a fűrészelésbe. Életében csak egyszer iparkodott még így: akkor, mikor a festékesdoboz reményében jól viselte magát. És most is eredményesen. János nagyon megdicsérte. – Egészen ügyes fiú vagy te. Ha ezt a munkát befejezem, megtanítlak gyalulni. Szavának is állott. Még aznap elkérte magának a mestertől Miskát, és odaállította a gyalupad mellé. A gyerek remegett és lelkendezett az örömtől. Feszült figyelemmel utánozta azokat a mozdulatok, amelyeket az öreg János mutatott neki. – Ez a kezed itt, a másik ott rajta. Úgy. Most húzzad. Lassabban. Nem szabad úgy lenyomni. Simán húzni, még simábban. Megy az, mint a vaj. Lássuk, csináld magad. Aznap este Miska úgy feküdt le, hogy tudott gyalulni. S az egész héten alig tört festéket. Állandóan Jánosnak segített. Kapott másféle dolgot is, ami nem tartozott ugyan szorosan az asztalosmesterséghez, de a festéktörésnél még mindig jobb volt. Például elküldték két rocskával vízért. Egész Csabán mindössze ha két kút volt, azonkívül a Kőrösre lehetett vízért járni. Odamenni sem kellett túlságos gyorsan a kutas helyre, s visszajövet mindig használni lehetett azt a kifogást, hogy nagyon sokan voltak ott vízért, várni kellett, míg rákerül a sor. Vagy pedig elküldték a taligával bútort hazavinni. Ez is inkább mulatság volt, mint munka. A taligát nem volt olyan roppant nehéz elhúzni az országúton, visszafelé meg éppen könnyen ment. Ha nagyobb volt a rakomány, akkor két inast küldtek, s ők visszafelé azzal mulattak, hogy egymást kocsikáztatták. Félúton egyik ült fent, félúton másik. Ha aztán visszaért a műhelybe teli rocskával vagy üres taligával, megint érdeklődve esett neki a gyalupadnak. Kitűnt, hogy elég ügyes keze van. Ami a keze alól kikerült, az többnyire jó volt és formás. János állandóan megdicsérte, és Lángi mester is kénytelen volt fejbólintással elismerni, hogy amit az új inas csinál, az jó. Amellett véglegesen elmúlt most már a tanulás gyötrelme. Ha erre gondolt, mindig frissen és hevesen tudott örülni az asztalosságnak. De különben is nagyon tetszett neki az ipar. Olykor elnézte lopva Lángi uram munkáját. A mester maga méltóságán alul valónak találta, hogy kalapácshoz vagy fűrészhez nyúljon. Azt végezzék el legények és inasok. Ő a munka remekét tartotta fenn magának, a pingálást. Mégpedig nem azt, hogy bemázoljon egy ládát zöldre vagy egy koporsót barnára. Ő csak a virágdíszeket festette rá. Igen nagy feneket kerített neki, ha belefogott. Dölyfös arckifejezéssel alkotta a tulipánokat, bámultatta magát, dicsértette a kész virágokat. Akkor meg éppen mindenekfelett való lénynek képzelte magát, ha a feszület bádogfiguráját kiszínezte, vagy éppen valami környékbeli kis falu egész kálváriát rendelt nála. A legények és inasok, akik különben nem szerették, halkítottan dolgoztak, és mindegyiken látszott, hogy a mester nagyságát vakon elismeri. A Lángi-műhely elsőrangú hírének tudatos részesei voltak ők is, és mikor egy festett feszületet ezen a
héten is elvittek az udvarról, Miska érezte magában, hogy büszke erre a feszületre. Szombaton este öreg János megint kerülgetni kezdte Miskát. Elővett egy nyakba való piros kendőt. – Mit szólsz ehhez a kendőhöz? Tetszik? – Nagyon tetszik. Csakugyan tetszett neki. A ruhadarabok mindig megragadták érdeklődését, azt a gyönyörű szép piros színt meg külön önmagáért is szerette. – Hát ha annyira tetszik, vedd meg. Senki másnak nem adnám, de neked eladom. Két ezüstforint az ára. Megvan még az a tallér, amit tőlem kaptál? – Megvan. – Akkor vedd meg. Miska került-fordult, és már hozta is a tallért, amelyet holmija közt eldugva tartott. Átvette a kendőt, és nagyon örült neki, mert arra gondolt, hogy másnap Vidovszkyéknál a nyakába tekerve fogja viselni, és a szép kendőt Bartóky Ilonka látni fogja. Másnap reggel megjelent Pista bácsinál. A piros kendő a tikkasztó melegben is ott volt a nyakán. A bácsinak persze az volt az első kérdése, hogy hol szerezte a kendőt. – Vettem. – Miféle pénzen vetted? Miska elmondta az egész történetet. Vidáman kezdte, de nagybátyja arcán csakhamar olyan hatást látott, hogy belezavarodott az egészbe, és nagy hebegve alig tudta befejezni. A bácsi kiáltva ripakodott rá: – Most megérdemelnéd, hogy összetörjelek, te haszontalan. Így elvesztegetted az egyetlen emléket, ami apád után maradt rád? És ilyen otrombán meg hagyod magad csalni? Eh, nem lesz belőled ember soha… Kedvetlenül fordított hátat a gyereknek, látszott rajta, hogy megint súlyosan csalódott benne. Miska ott állt a piros kendővel a nyakán, és csendesen sírdogált. Olykor felnyúlt arcához, hogy letörölje könnyeit ökleivel, amelyeken lemoshatatlanul színlettek a festéktörés nyomai. Hosszú csend következett. Nagyot sóhajtott a bácsi, legyintett, aztán így szólt: – Azt akarom veled közölni, hogy elköltözöm Csabáról. Bérletet vettem Gerendáson, ott próbálok gazdálkodni. De akármiben megakadsz, Vidovszkyékhoz mindig fordulhatsz. Most menj a szemem elől, ne is lássalak. Miska örült, hogy kint van. Mire Vidovszkyék kapujához ért, már nem is sírt. A piros kendőt még egyszer megigazította a nyakán.
VIII. Öreg János olyan jól foglalkozott vele, hogy őszre már maga készített el egy asztalt. Semmivel sem volt az alábbvaló asztal akármelyiknél, amely a Lángi-műhelyből kikerült. Most már bent tudhatta magát az asztalosmesterségben, csakugyan magát az asztalosságot tanulta, ha nem küldték vízért, vagy ha nem őt küldték bútort hazaszállítani vagy festeni. Mert ez külön részlete volt az inasságnak: hol ennél, hol annál a háznál kellett újonnan mázolni valamit: kerítést, ajtót, ablakrámát, effélét. Akkor az asztalosinas reggel ötkor összeszedte a festékes dézsát meg az egyéb hozzávalót, beállított az illető házhoz, rettegve igyekezett védekezni a dühös házőrző ellen, s amikor azt visszaparancsolták, nekifogott a mázolásnak. Sok háznál megtörtént, hogy szóba elegyedtek vele, és megtudván rokonságát, nagyon elcsodálkoztak rajta. Az ilyen alkalmak lassacskán elültették benne annak a gyanúnak a magvát, hogy ő valami szégyenben él, de még nem jött rá, hogy milyenben. Ilyenfajta gondolatait azonban mindjárt elfelejtette, mikor például Vidovszkyék a kerítés kifestését rendelték meg Lángi uramnál. Lángi őt jelölte ki erre a munkára. Ő el is ment, beállított a jól ismert házhoz, szorgalmasan festett délig, akkor Vidovszky néni maga ment ki érte, bevitte a házba, és azon mocskosán, festékesen leültette a családi asztalhoz ebédelni. Lassan meghűvösödött az idő, s a Lángi uram munkaerői behurcolkodtak aludni a tornácról a szobába. Piszkos és szűk szoba volt ez, semmi más bútor nem volt benne, mint szorosan egymás mellett hét ágy. Ezek között annyi köz is alig akadt, hogy a benn alvók lenyúlhattak a földre. Az inasok száma ekkor már négyre csökkent. Andris inas ugyanis felszabadult, segéd lett belőle. Nagy izgalommal készült erre a nagy eseményre. A felszabaduló legénynek a mester volt köteles egy rend ruhát csináltatni a régi céhhagyományok szerint. A szabó el is hozta ezt a ruhát Andrisnak, aki azonnal felpróbálta. Életében ekkor volt először polgári ruha rajta, eddigi életét paraszti viseletben töltötte. Az új ruhában nem győzött pompázni a többiek előtt, jártkelt, leült, felállott, csizmás lábát előkelően egymásra rakta, és akármit mondtak neki, mindenre zavartan nevetett. Egy hétig minden munkáját elrontotta afelett való izgalmában, hogy mivel ő most a mester asztalához fog kerülni étkezni, hogyan fogja ő ezt csinálni késsel, villával, tányérral, ő, aki mindeddig csak kanállal meregetett az inasok közös fazekából. Hosszú beszélgetésekben faggatta a legényeket, akik jóakarattal és fölényességök tudatában oktatgatták az asztalnál való viselkedésre. A nagy nap eljött, Andris a mester asztalánál kapott tányért, az inasok négyen maradtak. Kettesével aludtak az ágyban az inasok. Miska a maga szalmazsákját Pályával osztotta meg. Négy ágy jutott egyenként négy legénynek. A hetedik ágyban tanyázott apóka, most már nemcsak éjjelente, mert annyira elöregedett, hogy napközben is csak ott heverészett az ágyon, és vagy szundikált, vagy pipázott. Fogatlan vén szájának szederjes ajkai örökkön-örökké a pipát, hunyó életének egyetlen örömét szopogatták. Azonkívül folyton köhögött és köpködött. Aludni sem lehetett tőle. Minduntalan rákiáltott éjszaka valamelyik felébredt legény: – Ne köhögjön már, apóka, a keserves teremtésit magának, mán alunni se tud az ember? Lángi uramnak is szóltak, ha megemberelték magokat, hogy csináljon valamit, mert részint aludni nem tudtak miatta, részint meg olyan tehetetlen lett már szegény öreg csont, hogy utáltak vele egy szobában hálni. A mester azonban csak vállat vont: – Arra a kis időre mán nem érdemes. Nézzünk a dolog után. Közben múltak a hetek egyformán, leesett az első hó, és keménytél köszöntött rá Csabára. Most már nem volt tréfa, ha taligával elküldték az inast. Keshedt ruhájában dideregve rótta a havas utat, keze szörnyen fázott, s ha megállott, hogy markába leheljen, cudarul elkezdett fázni a lába. Vízért menni hasonló kínszenvedés lett, mázolni menni még nagyobb.
Az első hó reggelén történt, hogy Miska csúnyán kikapott. Utóbbi időben megszokta, hogy deszkákra rajzolgatott. Csak úgy kutyafuttában ráfirkált valami ábrát az ónnal arra a darab deszkára, amely a keze ügyébe akadt. Csakhogy néha a gyalult deszkával is megcsinálta ugyanezt. Az pedig baj volt, ha éppen azt a deszkát festetlen bútorhoz akarták használni. Lángi mester, mikor először vette észre a Miska ónja nyomát, alaposan ráripakodott. Másodszor már megfogta a fülét, s keményen megfenyegette. De Miskába mintha az ördög bújt volna. Az ón mindig ott volt a nadrágzsebében, és ha meglátott egy ilyen sima, kínálkozóan tiszta lapot, öntudatlanul rájárt a keze a firkálásra. És még csak nem is valami szép ábrákat rajzolt, hogy értelme lett volna, csak úgy hanyagul, odavetve firkált valamit a deszkára, egy szaladó lovat, öreg János arcélét. Lángi uram furcsa válltartását, de úgy, hogy oda sem gondolt. Azt lehetett volna mondani, hogy nem is ő akart rajzolni, hanem a keze. Mikor harmadszor csinálta, megesett a baj. Lángi messziről meglátta, hogy megint firkálással passziózik a fiú. Lábujjhegyen odalopódzott mögéje, és hátulról irgalmatlanul pofon csapta. S mikor Miska ijedten rebbent hátra, gyors egymásutánban még két olyan hatalmas pofont vágott oda neki, hogy a fiúnak azonnal eleredt az orrán-száján a vér. – Nem megmondtam, hogy az apád erre meg amarra? Elpiszkolod nekem a gyalult deszkát? Ütötte volna még, de látta, hogy a gyerek vérzik. Káromkodva elfordult, és elment. Miska szédelegve botorkálva indult a vizes korsóhoz, hogy megmossa magát. Az orra sokáig vérzett, és a fülében még napokig valami nyilalló zúgást érzett. Jó darabig elment a kedve a firkálástól. A tél évadja egyáltalában sokkal kínosabb volt ebben a műhelyben, mint a nyár. Öt órakor kellett kelni télen is, és mikor a didergéstől reszketve vánszorgott ki a fertelmesen fülledt és bűzös szobából, következett a nap első kínszenvedése: mint legfiatalabb inasnak, neki kellett begyújtani a tüzet. Dermesztő hideg volt a műhelyben, az ablakokra mesebeli mintájú jégvirágokat rajzolt az éjszaka, kísérteties sötétkék homállyal rémítgették a gyereket, aki félt a sötétben. Egész testében remegve a hidegtől és névtelen félelemtől térdelt le a tűzhely elé, és kaparászó ujjai a tűzszerszámot keresték. A fagy és az elkeseredés egyaránt könnyet csaltak a szemébe. Végre ráakadt a fadobozra a vaksetétben. Görcsösen rángatódzó kézzel kotorta ki belőle az acélt és a kovát. Az egyiket mindjárt el is ejtette. Az ágy vackának melegéhez szokott teste hirtelen rohamokban rángatódzott végig, mintha hullámzó rohamok érték volna. Megkereste a holmit, és a vaksötétben nekilátott szikrát csiholni. Könnyen ugrott a szikra, de nehezen kapott bele a fadobozban lévő szénbe, amelyen finom forgács feküdt. Percekig kellett ütni a kovát az acéllal, míg végre nagy nehezen szikrát fogott a szén, és a piciny tűz belekapott a forgácsba. Most már néhány perc múltán láng lobogott a tűzhelyen, csak etetni kellett. A didergő inas bőséggel etette minden reggeli kínzóját: nesze, falj mennél többet. Fűtőanyag volt a műhelyben elég. Most a vizeskorsót kereste elé, és egy kicsit a tűzhöz tette, hogy enyhüljön. Mert mosdótál híján a szájából kellett mosdania, s a jéghideg víz megfájdította volna a fogát. Mialatt mosakodott, kísértetek gyanánt jöttek elé a hálóból a többiek. Egy segéd forgácsot gyújtott a tűzön, s azzal sorra gyújtogatta a kikészített lámpásokat, hogy azokat a falra akassza. Sápadt, didergő, mélabús fény támadt a lámpások körül, különben homályos maradt a műhely. A legények és inasok topogva, táncolva melegítették lábokat, és kiterjesztett karjokat csapkodták keresztbe, leheletök fehér párát mutatott, hogy ne fázzanak, kényszerű szorgalommal estek neki a munkának. És csakhamar megváltó melegség terjengett a műhelyben a dühösen lobogó tűzhely felől. Egy legény elkezdett énekelni, szólt a fűrész, és a kalapács tompa koppanásai hangzottak a véső fokán. De Miska nem maradhatott a kellemes melegben. Jól bekapcázott lábára felhúzta az ormótlan csizmát, belebújt kopott posztóködmönébe, fejére húzta báránysüvegét, összeszedte a festéshez való holmit, és fájó szívvel indult kifelé. Pedig mindenét odaadta volna, ha most nem kell mennie. A
temetőbe vitte a parancs. Kilépett a havas udvarra, onnan a sötét és néptelen utcára. Fél hatra járt, nem lehetett egy lelket sem látni a komor hajnalban. Ő csak gázolta a havat a taposómalom rabszolgájának egykedvű boldogtalanságával. A nehéz festékes vödör húzta a karját. Meg kellett állania, hogy a hordott holmit átcserélje. Aztán rövidebb idő múlva megint. Aztán megint. Mire kiért a temetőhöz, már majd leszakadt a válla. Nem volt a temetőnek sem fala, de még rácsa sem, csak árka. Bemehetett oda akárki. Miska megállt a temető szélén. A homályló fehér mezőn mindmegannyi kísértet meredt elé a földből. Világos nyári nappal lehettek azok fakeresztek, de ezen a téli hajnalon a rettenetes halottak karjainak látszottak. A karok kinyúltak a földből, és vad örömmel intettek a jövevénynek. Miskának elhűlt a szíve, és lábában bénaság forró zsibbadását érezte. Ide bemenni? Egy pillanatig az az ösztöne támadt, hogy eldobjon mindent, és hanyatt-homlok rohanva meneküljön addig, amíg ezek az iszonyatos karok nem integethetnek utána. De a munka zsarnoki parancsa visszatartotta. Hosszú ideig habozott, nagyokat nyelt rettegésében, biztatta magát, még mosolyogni is próbált, bár a mosolya nem sikerült. Végül nekifohászkodott, mint a vízbe ugró. Egy, kettő, három. Most. Már bent járt a sírok között. Könnyen meg kellett találnia a szóban forgó sírt: a főjárástól jobbra a hatodik sort kellett megkeresni, abban pedig a hatodik dombot. A hatodik dombnak tágas, alacsony fakerítése van, s azon belül lóca. Ezeket kell bemázolni zöldre, most készültek a friss halott köré. Ment, mendegélt, számolgatta a sorokat, s egyszer hirtelen akkorát ordított, mintha ebben az ordításban a lelke szakadt volna ki. Megállt, irtózva nézett hátra. Egy vadrózsabokor kopasz gallya volt mögötte, az kapaszkodott a sapkájába. Ment tovább, megtalálta a hatodik sort, befordult. Úgy érezte, hogy ha most valami érintés nyúl hozzá, azonnal szörnyethal. Ott volt a hatodik sír testetlen kerítésénél. Megállt pihenni. Nem annyira a testi fáradtságtól, mint a félelem elviselhetetlen feszültségétől. Körülnézni félt. Az volt az érzése, hogy valami iszonyút látna, ha körülnézne. Csak mereven nézett maga elé és csizmájával kitaposta az arasznyi hóban azt a területet, ahol holmiját lerakhatja. De valami kényszerítette, hogy mégis körülnézzen. Derengett már, a homályló dolgok kivehető rajzot kaptak. Itt is kereszt, ott is kereszt. Messzebb bent a nagy feszület. A temető túlsó sarkában a sírásó hóba süppedt, alvó kunyhója. Néhol egy szomorúfűz kopár téli váza. Érthető és világos dolog mind, mégis elviselhetetlenül borzasztó. A keresztek mégis mint kimeredő karok hívogatnak, és hátha a következő pillanatban kilép egyik kereszt mögül egy csontváz, s egyenesen feléje tart? Gépiesen keresztet vetett, mert Tercsától így tanulta. És gyorsan nekifogott a munkának, mert az maradt egyetlen reménye ennyi borzalom közt, hogy ha dolgozni kezd, nem fog máshova figyelni. Rendbe rakta a szerszámokat, hogy keze ügyébe essék minden, és elkezdett festeni. Csakugyan segített a munka. Mázolta serényen az alacsony léceket, gyakorlott húzásokkal. De pár perc múlva már kezdett meggémberedni az ujja. Átvette a szerszámot bal kezébe, és a jobbat zsebébe süllyesztette, hol meg leheletével melengette. De így is nehezen ment a dolog. Ujjai már nem tudták a nyelet szorítani, elejtette a mázolóecsetet a hóba. Felvette, kezdte újra. Most meg a lába kezdett tűrhetetlenül fázni. Le kellett tenni az ecsetet egy időre, és vad topogással, táncolással menteni a lábát a fagyástól. Aztán megint neki a mázolásnak. Közben kivilágosodott, és megjelent a nap. Sápadtan ugyan, de mégis fénylően, nappalt hozva a rettenetes hajnal helyére. Most már nem volt olyan embertelen hideg, de a magány elviselhetetlen maradt, sőt borzasztó nyomása nőttön-nőtt. Sehol egyetlen élőlény, sehol valami mozgó szekér, amely legalább a szemet vigasztalhatná. Csak az egyedüllét, a tökéletes kietlenség nyomasztó érzése.
Sírdombok, keresztek, sírdombok, keresztek. Mázolt a fiú tovább, elmerevedett keze minduntalan elejtette az ecsetet, szájában melengette ujjait egy darabig, táncolt, dörzsölte magát, mázolt, rettegett, kimondhatatlanul rettegett, és végül szenvedése, erőfeszítése, félelme mind megadta magát a feloldó sírásban. Sírni jólesett. Fagyos arcán kellemesen szivárogtak le a forró könnyek. Dolgozott, vesződött, topogott, félt és sírt. Órákon és órákon át. Messziről hallotta az óraütéseket, azokról tudta, milyen messze van még a dél. A kenyeret magával hozta, azt délre tűzte ki magának. De már tizenegy órakor, mikor egy örökkévalóság óta dolgozott, nem győzte tovább türelemmel: megette. Evés közben is folyton táncolt, hogy ne fázzék annyira a lába. Aztán megint neki a mázolásnak, amely feleoly gyorsan ment, mint máskor, mert a hideg hátráltatta. Mázolt, és csendesen sírdogált tovább. Már az óraütéseket sem figyelte, annyira elfáradt gondolkozása is a hidegtől és a temetőirtózattól. Már csak mozgott a keze, mint valami betanított állaté, értelme zsibbadozott, és álomszerűnek tűnt fel minden. Felkapta a fejét hirtelen. Valaki megállt mögötte. Megint iszonyodva felordított. Hátrafordult. A sírásó állott ottan. Közeledő lépteit nem hallotta a puha havon. – Ne rémüldözz, gyerek. Én vagyok. Megnyugodott, és mázolt tovább. A sírásó kisvártatva megint szólt: – Rossz dolgod lehet idekint, hékás. No, gyere be hozzám melegedni. Miska boldogan kapkodta össze szerszámait, és követte az embert. A kunyhó ajtajának nyíltakor a fűtött levegővel együtt a friss kenyér szaga csapott ki. Mély lélegzetet vett belőle. Egyetlen szobája volt a kunyhónak, de ha a szem megszokta a homályt benne, temérdek gyereket láthatott. Csecsemő ringott a bölcsőben, gyerekek voltak az ágyban, gyerek ült az asztal tetején, gyerekek játszottak a pohos kemence tövében. Mindenütt ásó, kapa a falhoz támasztva, kötélcsomók a földön, és rudak. A kemence padkáján vézna, vékony hangú asszony üldögélt és pörölt a gyerekekkel. – Behoztam ezt a kis inast melegedni – mondta a sírásó –, még megveszi odakinn az Isten hidege. – Most dolgoztatják? Hol szolgálsz, te fiú? – Lángi uramnál. – No, elég komisz gazdád van. Hogy hívnak? Ki fia vagy? – Lieb Miska a nevem. Az én nagybátyám Reök István. Szüleim énnekem nincsenek. A sírásó maga szólt most közbe csodálkozva: – Reök? Az a Reök, aki a Juhász szabó házában lakott, aszt most Gerendásra költözött? – Az. – Ejnye, ejnye, hiszen nagy úriember az. Mér adott vajon inasnak? – Ő nem akart. Én akartam. Hogy ne kelljen tanulni. – Látod-e, most osztán ilyen sorod van. Miska nem felelt, csak élvezte a meleget a kemence mellett. A sírásóné felkelt, kihúzta az asztalfiát, és elévette a hatalmas testű kenyeret. Jó mélyen belekanyarította a kést. – No, nesze, edd meg, éppen ma sütöttem friss kenyeret. Boldogan nyúlt a kenyér után, az is melegítette kívül-belül. A házaspár állott és nézte, hogy eszik, mint ahogy az állatok etetését szemléli az ember. – Osztán magad mázolod ezt a kerítést? – Magam. – Soká fog tartani. – Soká. – Gondolom, nem szívesen csinálod, mi? Miska vállat vont. – Félsz a temetőben? Ma tőlem ugyancsak megriadtál.
A fiú habozott egy kicsit, aztán becsületesen, bár halkabban megvallotta: – Nagyon félek. – Elég szamár vagy. Nincs itt mitől félni. Ládd ezeket a kölyköket itt, ni, ezek akár sötét éccaka is kimennek, osztán nem fél egyik is. Féltek-e, hé, mondjátok meg ennek az inasnak! De a gyerekek nem szolgáltak a kívánt válasszal; csődöt mondtak, mint mindig annak, aki produkálni akarja őket. Az idegen miatt elfogódottan húzódtak egymáshoz, és konokul hallgattak. – Nincs itt mitől félni. Akinek egy csepp esze van, az nem fél a temetőben. Nem vagy már te olyan taknyos kisgyerek. No, én egy kicsit ledőlök, te csak melegedj, amíg kedved tartja. Az ásók és kapák tövében valami homályos ruhákra ledőlt a sarokban. Egy percre rá már horkolt. Fülledt meleg sütött a kunyhóban, mély volt a csend. Az asszony fél lábával a bölcsőt rengette, és nem szólt semmit. A játszó gyerekek suttogtak és néha összevihogtak. Miska csak ült, és szerette volna, ha ez örökké így tart, és a világ végezetéig nem kell mozdulni ebből a vastag, erős kenyérszagból. De mikor hosszú idő múltán kipihente magát és alaposan átmelegedett, mégiscsak rászánta magát, hogy tovább fog dolgozni. Félszeg fészkelődés és készülődés után kibökte: – Én most megyek. Köszönöm a szívességit, tésasszony. – Szívesen. Csak nézz be máskor is, ha akarsz. Kilépett a kunyhóból megkönnyebbedett szívvel. Hiszen nem olyan kisgyerek ő már, nem fog féli. Egész másképpen fog most menni a munka. Baktatott a hóban, és bátran nézett körült a korhadó fakeresztek között. Nem félt. Nem félt ugyan, de a szíve dobogott, és hirtelen gyorsabban kellett lépnie. Nem fél, de a keresztek megint kegyetlen rémítéssel hívogatták. Nem félt, de a hátában valami kínos fenyegetést érzett, valami olyan szorongást, amely mindenáron hátrafordulásra ingerelte, de hátrafordulás esetére valami ismeretlen iszonyatot is ígért. Elérte a kerítést, és megpróbált dolgozni megint. A fagy most már nem bántotta annyira, de a rettegés még jobban, mint előbb. Nem sírt, de iszonyúan félt. A kora délutáni órák elmúltak, már sötétedett. Ahogy olykor gyáván oldalt mert pillantani, vagy akár csak felnézni, a temető képe percről percre borzalmasabb lett. A kopasz bokrok, a fakeresztek, a sírok domborulatai millió rémet mutattak, s az általános néma mozdulatlanságban a borzadás teméntelen változata nyüzsgött. És egyszer csak besötétedett. – Nem bírom – mondta magában. Kezdte hamar összeszedni a holmit, és csak azon esengett magában, hogy addig ne eredjen vak rohanásnak, míg a holmit fel nem kapkodta. Ereje éppen addig tartott. Elkezdett gyorsan lépkedni a sírok közt. Még gyorsabban. A sor végén ráfordult az útra, és futni kezdet. A futástól, önmaga hibájától még jobban megrémült. Most már vakon, vágtatva menekült a rettegés rémétől, amely fejére akart zuhanni és torkát akarta fojtogatni. Lélegzete zihált, szeme égett, szilaj borzalom vágtatott vele együtt. Ekkor megbotlott, és félig esztelenül, nem tudván, hogy mi történt vele, hörgő ordítással terült el a földön, mint akit ölnek a szellemek. Irtózatos erőfeszítéssel tápászkodott fel, gémberedő markai keményen szorították a szerszámokat, könyökkel-térddel segítette magát talpra, aztán eszeveszetten rohant tovább, artikulálatlanul ordítva, kimeredt szemmel, eszelősen. A temető árkán túl is rohant még, ordítva folyton. A halálfélelemnél is szörnyűségesebb félelem marta, feszítette, fogyasztotta a lelkét. Az első háznál nekidőlt a falnak, kilihegte fuldokolva ziháló tüdejét, aztán panaszosan, árván zokogni kezdett. A falhoz szorította verejtékes arcát, mintha az valami részvevő lény lett volna, idétlen ösztönével ölelni próbálta a falat, úgy zokogott mélyen, felszabadulva sokáig. Mellette állott a hóban a festékes vödör, körötte a szerszámok. Mire a műhelybe érkezett, vége felé járt a munkaidő. János rögtön küldte enyvet melegíteni, s ő
hálásan sietett a tűzhöz, hogy maga is újra melegedjék az út után. Hogy a temetőn mennyit végzett, azt nem kérdezte senki. Kisvártatva már jött is a vacsora. Evés közben szótlan maradt; ha szóltak hozzá, alig felelt. Nehezen várta, hogy mennél hamarabb ágyba fekhessék. De az inasok egyike a kukoricamorzsolást említette. Ettől megint keserű fájdalom szállott a szívére. Így téli időn Ancsa mindig behordott a műhelybe egy óriás halom csöves kukoricát, és a legények és inasok dolga volt azt vacsora után felmorzsolni a Lángi uram disznai számára. Hivatalosan úgy volt, hogy csak az morzsol, akinek kedve van hozzá, de akinek nem volt kedve és a maga részét ráhagyta a többiekre, azt a legények, akiknek így több munka jutott, másnap a műhelyben alaposan megmacerálták. Miska pedig ki nem állhatta ezt a kukoricamorzsolást. Különösen ezen az estén, mikor testben, de még inkább lélekben holtfáradtnak érezte magát. Nekiült a többiekkel kukoricát morzsolni. Öt perc múlva már előrebillent a feje. Nagy erőfeszítéssel visszarántotta magát az álomtól. Kényszerítette figyelmét, hogy ne lankadjon. Bírta egy kis darabig, akkor elalélt megint. Csak morzsolta, morzsolta a boldogtalan ujjaival, imbolygott ültében erre-arra. A többiek nevetve rászóltak, attól megriadt egy percre, de megint csak belesiklott a részeg félálomba. Munkája annak szavaihoz hasonlított, aki álmában beszél. Szinte eszméletlenül támolygott az ágyhoz. Azonnal süket, mély álom nyomta el, agya utolsó eszmélésével zavarosan azt fogta még fel, hogy apóka nagyon rosszul van, két legény áll mellette és nézegeti. Mikor erőszakosan felriadt, Lángi uram állott az ágyak végénél, magasra tartott gyertya a kezében. Még sötét éjszaka volt odakint. Legények és inasok megszeppent arckifejezéssel álltak vagy ültek. Mind apóka ágya felé tekintettek. Palya odasúgott Miskának, akit ő vert fel: – Apóka meghalt. Lángi uram borostás ábrázata nyugodt maradt, sőt bizonyos megkönnyebbülés ült ki rajta. – Munkára, munkára – mondta –, nekifogunk a koporsónak. Miska rémülten menekült ki a műhelybe. Csak egy pillantással látta a halottat, de a kép a csontja velejéig megrémítette. Kint a műhelyben figyelmét igyekezett elfoglalni, hogy ne lássa maga előtt a halott rémesen tátott állkapcsát és üvegesen kimeredő, nyitott szemét. De a borzalmas arc tovább üldözte, és szinte hallani vélte, hogy a nyitott száj holtában is hörög. Ezúttal Lángi uram mag is részt vett a munkában. Kijelentette, hogy a koporsót ő maga fogja kifesteni. Hajnali háromra lettek készen. Közben a holttestet ágyastul kihozták a műhelybe, hogy ne kelljen a halottal egy szobában aludniok. Letették egy gyalupad mellé, és nyugovóra tértek. Lángi uram egyedül dolgozott tovább. – No, hál’istennek – mondta Andris segéd tiszta lesz a szoba. Megígérte a mester, hogy kimeszelteti. És jókedvűen bújt a takaró alá. Miska könyörögve megszólalt: – A gyertyát nem lehet égve hagyni? A lefekvők hangosan nevettek rajta. Józsi segéd vígan rákiáltott: – Mondd, hogy Jézus, oszt dögölj. A gyertyát elfújták. Miska nem tudott elaludni. A horkoló Palya mellett feküdt az ágyban, és elhatározta, hogy így ülve fogja megvárni a költést. Az a gondolat, hogy itt halt meg nemrég apóka, éppen olyan borzalommal töltötte el, mint az, hogy odakint van a halott a műhelyben azzal a rettenetes szemű, tátott szájú ábrázattal. Sokáig, sokáig ült a sötétben. Nem is értette öt órakor, hogyan alhatott el, mikor Ancsa rendes kiáltására felriadt. Első pillanatban nem jutott eszébe semmi, csak apránként jött tudatára a tegnapi nap emlékének és apóka halálának. Tetőtől talpig reszketve ment tüzet gyújtani. A műhelyben vaksötét volt, de viszont
égett a tűz. Lángi mester csak most fejezte be a koporsófestést. Ekkor jutott eszébe, hogy a halott itt fekszik a műhelyben. Irtózva rohant vissza a hálóba. Ott már jöttek ki a legények lámpást gyújtani. Egy óra múlva ott állt a tűzhely mellett. A földön a festékes vödör és a szerszámok. Apókát már átvitték a mester lakására, ott terítették ki. Miska állt és várt. Eddig nem törődött vele senki, a munka már javában folyt, és ki-ki a saját dolgára ügyelt, mígnem János legénynek feltűnt a gyerek. – Hát veled mi van? Nincs dolgod? – A temetőbe kellene menni, de nem megyek. János rácsodálkozott. – Nem mégy? – Nem. – Ejnye, de kimondtad. Osztán vajon a mester mit fog ehhez szólni? Miska vállat vont. Arca sápadt volt, elszánt. János legény csak a fejét csóválta. Nemsokára bejött Lángi uram. Meglátta a gyereket. – Hát te még mindig itt vagy? Lódulj a temetőbe. – Nem megyek. A mester nem hitt a fülének. Közelebb jött. – Micsoda? Mit mondtál? – Nem megyek. A fiú azonnal kapott három hatalmas pofont. – Szedd azonnal a holmit, és takarodj. Miska vakmerően felnézett a mesterre. Szeme könnyes volt, hangja remegett. – Nem megyek! Az asztalost elfutotta a düh. Körülpillantott, és felkapott egy munka alatt lévő asztallábat. – Nem mégy? – Nem. Lángi uram lesújtott az asztallábbal. Az ütés a fiú vállát érte. A következő ütés védőén emelt karját. És még egy ütés és még egy. – Nem mégy, kutya? – Nem! A gyerek elesett. Az asztalos vak dühvel ütötte, ahol érte. A kemény ütések csak úgy puffantak. A legények és inasok összefutottak mögöttük, és dermedten nézték az emberverést. A földön heverő fiú arca körül vértócsa kezdett terjengeni. Megbénult kezeit maga fölé tartotta, de az asztalláb leütötte őket. A gyerek kínjában sikoltozva vonaglott és forgott, az ütések féktelenül zuhantak derekára, vállára, hátára, de ő még vérző szájjal is csak azt sikoltozta, hogy nem, nem. A vérfagyasztó lármára berohant Lánginé. Odafutott férjéhez, és le akarta fogni, de a megvadult ember eltaszította, és tovább verte az inast. Lánginé hátratántorodva nekiesette egy gyalupadnak, onnan kezdett kiabálni a legényekre: – Mit nézik, fogják le már, az Isten szerelmére, hiszen agyonüti! Ekkor végre öreg János és még egy legény megmozdultak. János elkapta az ütésre emelt kart, a másik legény pedig hátulról átkapta mester vállát. De a megvadult asztalos még így is birkózott velük egy darabig, mint ebeket lerázó vadkan. Végre lefogták. Lánginé lehajlott a gyerekhez. – Kelj fel. Az csak feküdt vérében mozdulatlanul. A másik két legény és az inasok most már odasereglettek hozzá. Egyik felemelte a karját, a kar bénán hullott vissza a test mellé. Alányúltak, úgy próbálták talpra állítani. A fiú feje félrecsuklott, teste nekihanyatlott a támasztónak. Az asztalos közben dühösen
fújt oldalt. Már kezdett észbe kapni, de hogy saját magát mentse, lihegve méltatlankodott: – Még hogy nem! A disznó! Két legény bevitte a zokogó Miskát a hálóba, ott lefektették az ágyra. Aléltan nyúlt el rajta. Vizet is hoztak, hogy arcát a vértől lemossák. Vetkőztették. Tagjait tapogatták, forgatták. – Nem tört semmije – mondta Andris legény –, de csúnyán össze van verve. Hogy csontja repedt, az nem lehetetlen. Még hoztak a fejére vizes ruhát, ágya mellé ivóvizet tettek, aztán lassacskán ott hagyták. Ő még jó sokáig zokogott, aztán a délelőtt folyamán elaludt. Arra ébredt fel, hogy a mester áll az ágy előtt. Azonnal maga elé kapta a karját, s mivel karjába éles fájdalom nyilallott, azonnal sírni is kezdett. – Miért nem akarsz kimenni? – kérdezte Lángi uram nyersen, de látható rossz lelkiismerettel. – Félek – mondta a gyerek, alaktalan hangokkal, vastagra dagadt szájjal – és fázom. És felébredt halálos dacával sírva kiáltotta megint: – Nem megyek! Nem megyek! Lángi uram tehetetlenül vállat vont. – Itt egyen meg a fene, hát ne menj. Kicammogott. Miska csendesen elsírdogált estig. Akkor bejött Ancsa, és felsúrolta a halott apóka ágyának helyét. Oda holmi vackokból hálóhelyet raktak Palyának, hogy Miska egyedül hálhasson. Titokban még mindig féltek, hogy eltört valamije. Másnap bejött hozzá a kis vörös inas. Visszapillantott, hogy hallja-e valaki. – Te, Miska, azt beszéltük odakint inasok, hogy igazad volt. Disznóság, amit velünk csináltak. Várt egy kicsit. Miska nem felelt. Akkor visszasompolygott a munkához. Miska nyolc napig feküdt a verés után. Ebbe a nyolc napba egy vasárnap is beleesett. Felkelt volna, hogy elmenjen Vidovszkyékhoz, de akkor másnap már dolgoznia kellett volna. A tagjait pedig még nem bírta eléggé. Inkább fekve maradt. A végtelen hosszú magányos fekvés óráin arra is gondolt, hogy megkínoztatását tudomására fogja hozni Pista bácsinak. De erről mindjárt letett. Hiszen Pista bácsi első kérdése az lett volna, hogy miért kapott ki. S erre látta Pista bácsi szigorú arcát, amint kiejti azt a zordon szót, hogy kötelességtudás. Pista bácsi már megházasodott és a gerendási tanyán lakott. De minden vasárnap bejött a városba és Vidovszkyéknál ebédelt, hogy vele együtt legyen. Következő vasárnap, mikor már lábon lehetett járnia, Miska Vidovszkyéknál találkozott nagybátyjával. – Miért nem jöttél múlt vasárnap? – támadtak rá mindnyájan. – Koporsót kellett csinálni – hazudta gyorsan. – Már azt hittük, valami bajod van – mondta Vidovszky néni Pista bátyád nagyon nyugtalan volt miattad. Késő délutánig várt, de már sietnie kellett vissza Gerendásra. A gazdádtól aztán megtudtuk, hogy nincs semmi bajod. – A gazdámtól? – Persze. Pista bátyád írt neki, és válaszolt, hogy jól vagy. Nincs semmi újság? – Semmi. – No, jól van. Eredj Ferivel játszani.
IX. A nagy verés után furcsa viszony fejlődött ki mester és inas között. Lángi uram szemmel láthatóan meggyűlölte Miskát, de kíméletesebben bánt vele. Gyűlölete csak állandó szitkozódásban és piszkálásban nyilatkozott, de tettlegesség dolgában megelégedett egy-egy röpke nyaklevessel. Így a műhelyben való élet elég tűrhetővé vált. Idő teltével Miska már nem volt utolsó inas. Egy szép napon egy hosszú, lingár gyereket vezetett be a műhelybe az apja, mint őt valaha Pista bácsi. Ausztriából ideszármazott zsidó ember volt az apa, asztalost akart csinálni a fiából. Hers tehát ott maradt inasnak. Most már inkább őt küldözték vizet hozni, enyvet melegíteni, s az ő dolga volt a reggeli fűtés. De nem sokáig ízlett neki az asztalosság. Egy szép napon összeszedte bugyrát, apja érte jött, elment. Pár nap múlva Lángi uram felvett egy Csordás Laci nevű parasztgyereket. Ez lett most már véglegesen a legkisebb inas. Miska jobban hozzájuthatott magához a mesterséghez. Küldözték úgy kerítést vagy ablakrámát mázolni ezután is, de közben már bútorokat bíztak rá, saját emberségéből összeütötte az ágyat, széket, ládát, ahogy kellett. Csak éppen az a vágya nem teljesülhetett, hogy a tulipánokat maga fesse rá. Azt Lángi uram nem engedte másnak. A vasárnapok most is Vidovszkyéknál teltek. Miska csak ebédidőben ment oda, délelőtt inkább aludt. Szombatonként ugyanis a krumplinudli öröme után a nagytakarítás bosszúsága következett, melyet az inasok tartoztak elvégezni. Eltartott ez néha éjfél utánig is, másnap jólesett sokáig lustálkodni. A Vidovszky-házból most már Laci is, Feri is hiányzottak, mind a ketten Pozsonyban tanultak. De Vidovszky néni azért minden vasárnap lelkére kötötte, hogy jövő vasárnap csak jöjjön megint. S ő jött is, és boldog volt. Csak az sajgott a szívében egy kicsit, hogy a régi játszódélutánok már elmúltak, és Bartóky Ilonka nem járt a házhoz. Csak emlékébe járt vissza. Ott gyakran felmerült, mint szívsimogató, édes látomás a kék babos ruhájú kislány, aki szalagot hord szöszke hajában és arcocskája olyan, mint valami odalehelt virágszirom. Egy októberi vasárnapon nagy hír várta Vidovszkyéknál: Laci és Feri hazajönnek. Vége a második félévnek az iskolában, szerdán már hazaérkeznek Csabára. Miska izgatottan várta a szerdát. A munkából elkéredzkedni persze nem lehetett. De mihelyt eljött a hét óra, csak úgy tessék-lássék kapott be valamit a közös fazékból, és máris futott Vidovszkyékhoz. De a fiúk nem voltak otthon. Megjöttek még reggel, délután elmentek látogatóba ismerős házakhoz. A konyhán nagy volt a sütés-főzés, a fiúk kedvenc eledeleit főzték. Miska kiállt a kapuba, és várta a fiúkat. Jó sokára megjöttek. A sötétben alig ismerték meg, mikor rájuk kiáltotta az örvendező szervuszt. – Szervusz, Miska, te vagy az? Barátságosan, kedvesen kezet szorítottak vele mind a ketten. – Hogy vagy – kérdezte Laci –, tudsz már tulipánt festeni a ládákra? Miska megütődött egy kicsit. Mintha valami kis gúny is keveredett volna a pajtási kérdés hangjába. Nem válaszolt, csak állott várakozva. – Bejössz hozzánk? – kérdezte Feri. – Bemehetek. Bementek. Odabent a világoson Miska két ifjú gavallért látott. Ruhájuk finom, tartásuk diákos és előkelő. Mind a kettő emberesedett is valamit. Ő ott ült mellettük kopott csizmával, festékfoltos gúnyában, szurtosan, kócosan. Ekkor hirtelen megérezte, hogy a fiúkkal való régi, kedves barátságot nem lehet folytatni többé ott, ahol elhagyták. Valami kegyetlen különbség csúszott közéjük. Azok beszélgetni kezdtek. Ugyanolyan nyájasan és barátilag, mint hajdanában, de ő képtelen volt ugyanúgy válaszolni. Mosolya görcsös volt és erőltetett. Pillantásukat zavartan kerülni igyekezett; amit mondott, annak alig volt valami félszeg értelme. Nagyon rosszul érezte magát. Maradni sem tudott, de menni
sem tudott. Végre egy negyedórái kínos társalgás után felállott azzal, hogy neki most már muszáj visszamenni a műhelybe. Az úton hazafelé nyomorultnak és megalázottnak érezte magát. Hogy miért, azt nem tudta magának megmagyarázni, hiszen a fiúk jók voltak hozzá és kedvesek. Ő mégis szerencsétlen volt, és mélyen lesújtva bandukolt a műhely felé. Lángi mester egy nyári napon új márványtáblát rakatott a régi mellé, és miután teméntelen okker festéket hozatott a műhelybe, két inast is odaparancsolt, hogy ezt mind törjék meg festéknek. Napokig tartott a fojtó szagú munka, vödrök légiói lettek teli a sárga festékkel. Akkor egy este kiadta a rendeletet, hogy másnap kora reggel mind a négy inas kimegy a Kőrös-hídhoz, amelyet éppen most tataroztatott ki a vármegye. A hidat be kell festeni sárgára. Kimentek reggel négyen, rengeteg sárga festékkel, ecsetekkel. Mezítláb, hajadonfőtt valamennyi, az ingnek hónaljig felgyűrve a két ujja. A festéktöréstől nyakig pecsétesek valamennyien, fehérneműjük szakadozott, kötényök is festékes és rongyos. De azért jókedvűek voltak, mert a műhelyen kívüli munka több szabadságot jelentett, és biztonságot is a nyaklevesektől. A cserkesz háborúról beszélgettek, amelyről a segédek szoktak a műhelyben eszmecserét folytatni. – A cserkeszek fognak győzni – jelentette ki Csordás inas. – Miért a cserkeszek? – kérdezte Palya. – Mert a cserkeszekhez pártolt Türr Pista. – Ki az a Türr Pista? Erre már Miska szólt közbe. – Még azt se tudod? Negyvennyolcas hős. Elmenekült az osztrákok elől, hogy fel ne akasszák, és most odament segíteni a cserkeszeknek az oroszok ellen. Majd most visszaadja nekik, amit… Nem folytatta tovább, a szó megállt a torkában. Mert az utca másik oldalán meglátott valakit velük egy irányban haladni. Az maga volt Bartóky Ilonka, a hónapok óta nem látott Bartóky Ilonka. A guvernánt kíséretében lépkedett ott a gyalogjárón, hófehér nyári ruhácskában, mint valami álmodott és földöntúli szőke angyal a hétköznapi portenger felett. Miska szíve fellobbant a torkáig. Két kezében a festékes vödröket és hóna alatt az ecseteket elfelejtve azonnal rohant át a másik oldalra. – Ilonka! A kislány visszanézett, és meglátta a mezítlábas, gatyás, festékfoltos asztalosinast, kezében a sárga vödrökkel. Arcocskája megkeményedett. Elfordította a fejét. Nem válaszolt, ment tovább. A guvernánt visszanézett, és az is elfordította a fejét, még kézen is fogta a kislányt, hogy mintegy pártfogásba vegye a kínos ismeretség inzultusa ellen. Lépkedtek tovább kevélyen. Miska még tett egypár bátortalan lépést, aztán megállott, és csak nézett utánuk. Arca torz vigyort formált. Szívét mélyen süllyedni érezte. Arca mintha holtan és sápadtan megdermedt volna, aztán erős, szédülő pirosság ontotta el. A guvernánt és Ilonka befordultak a sarkon, egyszerre nem voltak sehol. Egyedül állott Lieb Miska az utcaoldalon, arcul vert szerelmének rettenetes szégyenével és gyalázatával. Két karját egyszerre olyan gyengének érezte, hogy a földre kellett tennie a vödröket. Szemét fáradtan lehunyta. Aztán megrezzent, és átnézett az inasokhoz, hogy ebből, ami történt, mit láttak azok. A három inas is állott, mint ő. Csúfondárosan kacagtak mindhárman. A kis vörös gyerek vihogva mondta a másik kettőnek: – Kisasszony kell neki! Azok még jobban nevettek. Aztán indultak tovább. Ő még várt egy kicsit. Csodálkozva nézett körül, mint robbanás után a katona, hogy még él. A csapás akkora volt, hogy még fel sem tudta egészében fogni. Az inastársak már jól előrehaladtak, mikor már feleszmélt annyira, hogy menni kellene utánuk. Felszedte a vödröket, és indult. Karját is, lábát is nagyon gyengének érezte. Különben sem sietett, nem
akarta amazokat utolérni. Gyűlölte is őket nevetősökért, meg nem is akarta, hogy sajgó szenvedésében zavarják. Egyedül akart bandukolni. Csak a hídnál érte őket utol. Mikor elkezdték a munkát, a kis vörös megint megszólalt ingerkedve: – Kisasszony kell? Miska összeharapta a fogát, és ránézett a vörösre. Nézésében volt valami, amitől amaz ijedten elhallgatott és szaporán továbbhúzódott. Mert az inasok közt Miska volt a legerősebb. A műhelyben a vacsora utáni tréfás dulakodásokban már kitűnt, hogy ritka nagy testi erő lakik benne, és közülük kettővel is elbír. Komor szótlansággal dolgozott egész nap, akármiről beszélgettek azok, ő nem szólt közbe, csak mázolt gondolattalanul, gépiesen. Még mindig nem ocsúdott fel a súlyos csapás kábulatából. Aznap este kezdett igazán szenvedni. Éjjel alig aludt valamit. És napokon keresztül úgy hordta magában szégyen és fájdalom üszkös sebét, mint egy álomjáró. Értelmetlen, furcsa dolgokra ragadtatta magát. Felírta ónnal egy forgácsra, hogy Ilonka, a forgácsot tűzre vetette, és fogcsikorgatva nézte a belekapó lángokat. Mikor Józsi legény valamiért az urakat szidta, vad hévvel közbeszólt: – Nagyon igaza van! Ezen úgy meglepődtek, hogy még rendreutasítani is elfelejtették. Viszont mikor Palya inas véletlenül meglökte, hasonló vadsággal förmedt rá, és ezt mondta neki: – Büdös paraszt! A legények és inasok látták, hogy valami történt ezzel a gyerekkel, mert szórakozott lett, ingerlékeny és néma. De nem sokat ügyeltek rá, hagyták dolgára. Csak Lángi uram nem hagyta. Most még többet káromolta és gyalázta, mint máskor. Nem volt nap, hogy Miska pofont ne kapott volna. Egy éjszaka aztán kicsordult a lelke szélén a túltöltött keserűség. Végignézett egész tizenhárom esztendős életén, és vigasztalást keresve elholt apjának és anyjának emlékeit fürkészte, mint a fuldokló, aki kapkodva keresi a partot. Ami halavány emlékezést össze tudott kaparni alig eszmélő korából, azt most összerakta, számolgatta, becézte a krajcárjait néző koldus gyanánt. Anyja körül forgott mindez, a homályos hajdani látomás körül, akinek ölébe kellene most rejteni véresre sebzett lelkét. Elkezdett sírni a sötétben, a mélyen alvó Palya mellett. A sírás csakhamar zokogássá nőtt. Palya felébredt és szólingatta. Ő csak zokogott, és nem felelt. Sorra felébredtek a többiek is. Egyik legény világot gyújtott. Ő egyre jobban zokogott, most már hangosan és fuldokolva, szinte viharosan. – Beszélj hát, mi lelt? – Apám… anyám… Csak ezt a két szót mondta zokogás közben, érthetetlenül, indulattól rázott mellel vergődve a szalmazsákon. Azok elunták, hogy szólongassák. Gondolták, majd kisírja magát. Eloltották a világot, lefeküdtek. Ő csak sírt tovább megállíthatatlanul, sokáig. Mikor felharsant a „klapci, horka”, még friss könnyektől volt nedves a vánkosa. A munkanap elkezdődött, ő is nekiállt gyalulni valamit. Reggel kilenc óra tájt egyik legény kiküldte, hogy a tornác végéből hozza be a sprejcnak való léceket. Kiment. Pillantása a kapura esett. Öntudatlanul nyitotta ki, még hátra sem nézett, hogy látja-e valaki. Mezítláb, hajadonfőit elindult. Nem tervelte ezt a szökést egy pillanatig sem. Végig sem gondolta magában. Csak éppen nekivágott az országútnak a gerendási tanya felé. Mert máshova nem mehetett.
X. Három óra alatt gyalogszerrel eljuthatott Gerendásra. Júniusi nap volt, már reggel rekkenő meleg. Ahogy kijutott a városból, az Alföld tengere nyílott meg előtte. Jobbról, balról érett búzatáblák sárga végtelensége a pipacsok és búzavirágok beléjük hintett színcsöppjeivel. S az úton a mély por, amely égetően sütötte a talpát. Szórványos gyalogosoktól tudakolta olykor a gerendási tanyát. Megmutatták neki a távolban azt a lombos foltocskát, amelyben Pista bácsi házának kellett rejtezni. Ezt elérte egy jó félóra alatt. Az országútról le kellett térni a keskenyebb szekérútra. És kitárult a fehér falú ház, a fák árnyában, szalmakazlaktól, pajtáktól környezetten. A megkötözött házőrző dühösen ugatni kezdett a soha nem látott idegenre. Ugyancsak bizalmatlanul nézett rá az a cselédlány is, aki a konyhában mosogatott. – Kit keres? – kérdezte ridegen. – Én Lieb Miska vagyok – felelte ő sértődötten –, a Pista bácsi öccse. És már ment is beljebb, a lány határozatlanul nézett utána. De ő megnyomta a kilincset és belépett. Ott ültek az asztalnál, Pista bácsi, a felesége és magas széken egy egészen piciny gyerek. Most fejezték be az ebéded. – Hiszen ez Miska! – kiáltott Mari néni. – Hogy az ördögbe kerülsz te ide? – kérdezte ámulva Pista bácsi. – Megszöktem – vágta ő ki. – Megszöktél? Hát csak fordulj szépen vissza, és pakolj innen. – De én ott nem bírom… – Ördögöt nem bírod. Tessék csak végezni a kötelességedet. Megszökni! Hallottak ilyet? Na egykettő, indulj visszafelé Csabára. Az embernek megáll az esze. Miska még állt egy darabig. Nézte nagybátyja arcát. De annak kifejezésétől nem remélhetett semmit. Szépen sarkon fordult, és ment kifelé. Hát jó, mondta magában keserűen, gyerünk tovább. A konyhában elment a lány előtt, akinek az imént olyan büszkén vágta oda, hogy ő kicsoda. Most lehajtott fejjel kullogott el előtte. Az udvaron dühösen vicsorította fogát a házőrző. A szalmakazlak mentén megállt egy pillanatra gondolkozni. Hová menjen? Egyórányira eshetik innen az Apponyi-major, az ottaniakat ismeri Vidovszkyéktól. Majd ott enni és inni kér, aztán… aztán neki a világnak, a semminek. Most már minden mindegy. Elindult fáradtan, izzadtan, szomjasan. Mikor kifordult az országútra, lépteket hallott maga mögött. És nem messziről a Mari néni hangja a nevét kiáltotta. De ő úgy tett, mintha nem hallotta volna. Sírva fakadt, és csak ment tovább. – Miska, gyere vissza, nem hallod? Nem fordult vissza, nem is válaszolt. – Fogja meg azt a gyereket – kiáltott Mari néni. A léptek utolérték. Egy öreg paraszt megfogta a karját. Ő el akarta rántani magát, de az erősen fogta. Közben Mari néni odaért. – Gyere vissza, Miska, ne okoskodj. – Nem megyek. – Ne légy szamár, Pista bácsi csak meg akart ijeszteni. Csak nem képzeled, hogy elenged étlen, szomjan, ha már ide kijöttél? Na gyere. Most már ő fogta a gyerek karját. Miska sírt és a fejét rázta. – No gyere, kisfiam, ne makrancoskodj. Gyere szépen. Mari néni hangja meleg volt és kedves. Valami csodálatosan jólesőt lehetett érezni benne. Miska megjuhászodva hagyta magát vezetni. Mentek vissza a ház felé. Mari néni útközben vidáman biztatta:
– Most ne törődj semmivel, kapsz ebédet, utána kipihenheted magad, aztán majd beszélhetsz Pista bátyáddal. Tudod mit: majd én is segítek puhítani. Jó lesz? Miska felvetette könnyben úszó arcát. A Mari néni édes, jóságos, nevető arcába tekintett. Olyan vidám volt ez az arc, hogy Pista bácsi zordonsága csakugyan nem lehetett annyira komoly. Most már valószínűnek tetszett, hogy csak meg akarta ijeszteni. A konyhán mindenekelőtt inni kért. Aztán bement a szobába, ott az asztalhoz ült a némán pipázó Pista bácsi mellé, és ebédet kapott. Közben Mari néni a kisbabával foglalkozott. – Látod, édes kis csillagom, drága bogaram, ez a te unokabátyád, Miska. Ha nagyobb leszel, az ő hátán fogsz lovagolni. Ugye, Miska, a hátadra veszed Ivánkát? Jaj de nagyszerű lesz, hopp, hopp, katona. A csöpp Iván még nem értette ezt a beszédet, csak gőgicsélt roppant folyékonyan, és úgy csapkodott két kövérke karjával, mint a repülni tanuló verébfióka. Mari néni ujjongva csókolta össze a pufók pofácskát. Miska mohón falt, lopva odanézett a kisgyerekre, akit azonnal megszeretett, és könnyei száradni kezdtek. Mikor az evést befejezte, úgy jóllakott, mint a duda. – Hát most halljuk, fráter – szólt Pista bácsi –, miért szöktél el. Miska elkezdte a mondókát. Rendszertelenül panaszkodott, összevissza, egyik panaszát a közepén félbehagyta, és átugrott a másikra, dőlt belőle a szó, mesélt, magyarázott, mint a zsilipje törött zúgó. Pista bácsi egy szót sem szólt, csak hallgatta mozdulatlan arccal. De Mari néni, aki szintén hallgatta a panaszkodás áradatát, olykor megcsóválta a fejét, és férjére tekintett. Végül Miska kifogyott a panaszból és elhallgatott. Bosszankodott magára, mert lett volna még felsorolandó fájdalom ezer, de azok éppen most nem jutnak eszébe. – Szóval? – szólott kurtán Pista bácsi. Miska gyáván dadogva válaszolt: – Jobb szeretnék mégis szabó lenni. Egy kis feszült szünet következett. – Az nem ilyen egyszerű. Majd még beszélünk erről. Most egyelőre itt maradsz nálunk. Mari néni arca láthatóan megderült. Miska előtt pedig egyenesen a mennyország nyílott meg. Forró hálával csapott rá a Pista bácsi kezére, hogy megcsókolja. De Pista bácsi elhárította. – Eridj, eridj, nem szeretem az ilyen vénasszonydolgokat. Miska ott maradt. A tökéletes semmittevés hallatlan üdülésében. Bőségesen evett, jól kialudta magát. Három napig nem csinált a világon semmit, csak ténfergett boldogan szobából konyhára, konyháról udvarra és vissza. Legjobban szeretett Ivánkával foglalkozni, a hangosan gügyögő, csörgőjét rázó, hamvas arcú kis portéka mód nélkül szórakoztatta. Másnap ebédnél a kis Iván valahogy lesöpört az asztalról egy tányért. Mindenki nevetett a baleseten. – Egyszer Miskolcon – szólt Miska – Aurél leütötte a leveses tálat. Biztosan most is olyan ügyetlen. A házaspár olyan hirtelen nézett össze, hogy Miska meglepetten tekintett rájuk. – Aurél bátyád már nem ügyetlen szegény – mondta elkomolyodva Mari néni –, mert meghalt. – Meghalt? – ismételte Miska meghökkenve. – Meg, nem is olyan régen. Pali bátyád írta Kaplonyból. A tüdeje volt gyenge szegénynek. Te persze ezt nem is tudtad, szegény gyerek, így van az, mikor az árvák annyifelé szélednek. Miska csak nézett a semmibe. Nem tudta felfogni a hírt. – Aurél meghalt? – Meg, szegény.
Mari néni megsimogatta a Miska borzas fejét. – Majd este, mikor lefekszel, imádkozzál érte. A jó Isten elvette, ebbe bele kell nyugodni. A vásott Aurél, aki maga volt a megveszekedett élet, aki őt annyiszor megverte, meghalt. Aurélnak is tátva maradt a szája és kidülledt a szeme, mint apókának. Próbálta maga elé idézni az Aurél arcát. De nem ment. A hosszú évek kitörölték emlékezetéből. És vajon mi van a többi testvéréve? Mit csinál kis Giza Steiner bácsinál? Mit csinálnak Emil és Gyula Cserépváron Anti bácsinál? Kicsit még eltűnődött róluk, de azok is elmosódva éltek emlékezetében. Nemsokára elfelejtette őket. Csak lefekvéskor jutott megint eszébe, hogy Aurél meghalt. Becsületesen, kötelességtudóan kezdte mondani érte a Miatyánkot, de az ima végén már mélyen aludt. Mikor már a harmadik napot töltötte tétlenül a gerendási tanyán, hallotta, hogy Pista bácsi kint az udvaron kiadja a parancsot: fogjanak be. Meghűlt benne a vér. De hamarosan kiderült, hogy a befogatás nem rá vonatkozott. Viszont a bármikor kitörhető veszedelme ravasszá tette. Még aznap délután megszólította Mari nénit: – Mari néni, kérem, a konyhaasztalnak két lába mozog. Ha volna szerszám, én megcsinálnám. – Angyalok beszélnek belőled, te gyerek. Mennyit bosszankodtam már azzal az asztallal. Eszembe se jutott, hogy te asztalos vagy. A ház körül mindjárt akadt szerszám. A cseléd lerámolta a konyhaasztalt, és kicipelte az udvarra. Miska egykettőre megcsinálta. Utána rögtön előkerült egy létra, amelynek két foka hiányzott. Miska nagy passzióval látott neki. Pista bácsi nagy munkában találta, mikor hazatért. Nagyot nézett, és nem szólt semmit. De vacsoránál Miska észrevette, hogy abban a tekintetben, amellyel nagybátyja ránéz, változott valami. Öt hétig maradt Miska Gerendáson. Mikor az aratási munka véget ért, Pista bácsi egy este maga elé állította. Ez volt az a pillanat, amelynek előbb-utóbb be kellett következnie. – Itt az ideje, hogy a jövődről beszélgessünk, fiam. Örökké nem lophatod itt a napot, ezt, remélem, belátod. – Belátom – felelte Miska hangtalanul. – Kezdjük ott, hogy iparos voltoddal megaláztatások járnak. Meg tudom érteni, hogy ez neked fájdalmat okoz. De nem káros ez. Évekig igyekeztem a magam ideje és fáradsága árán a tanuláshoz szoktatni. Kéréssel, fenyegetéssel, büntetéssel, szép szóval egyaránt nem boldogultam. Most láthatod, hogy gyerekfejjel mégiscsak a legjobb engedelmeskedni, s amit mondanak, azt gondolkodás nélkül megfogadni. Én a testemen hordott ruhát is képes lettem volna eladni, hogy tanulhass, ha téged egyáltalában taníttatni lehetett volna. Most már a negyedik osztályt járhatnád a középiskolában. Az bizton szebb, mint az asztalosság. De most már késő. Most már belekezdtél egy szerényebb, de azért igen tisztességes pályába. Okulj az eddigieken, és nyugodj bele, hogy én jól rendelkezem veled. És én úgy határoztam, hogy a szabóságról beszélni sem lehet. Eddigi asztaloséveidet a legnagyobb könnyelműség volna odadobni. Így nemsokára felszabadulsz, és mint legény már kenyeret kereshetsz. Merthogy nagyon ügyes lettél a mesterségedben, az láttam. Holnapután visszaviszlek Lángihoz. Hogy rosszul bánt veled, azt majd számon kérem tőle, és a jövendő bánásmódról is beszélek vele, nyugodt lehetsz. De abba bele kell törődnöd, hogy az élet nem örökös dínomdánom, a földre született embernek meg kell dolgoznia. Értettél engem? – Igenis. – Akkor rendben vagyunk Énrám ezentúl is mindig számíthatsz, vagy ha velem valami történik, akkor Mari nénédre, aki nagyon megszeretett. Pista bácsi hangja komoly volt, de meleg. Miska már másodszor érzett magában bizonyos megszégyenülésfélét, hogy ennek az embernek szeretetében kételkedni tudott.
Harmadnap érzékenyen elbúcsúzott Mari nénitől és a kis Ivántól, akit különösképpen sajnált itt hagyni. Pista bácsi bevitte Csabára. A Lángi-műhely előtt leszállván a kocsiról, a fiút kint várakoztatta, maga pedig bement. Jó félóráig tartózkodott odabent. Nyilván alaposan megmosta a fejét Lángi uramnak. Végre bentről kiáltottak Miskáért. Bement. Ott álltak az udvaron ketten: Pista bácsi és a mester. – Ide gyere – szólt Pista bácsi. – Lángi urammal megbeszéltem, hogy a nálam töltött öt heted is bele fogja számítani az idődbe. Azt is megígérte Lángi uram, hogy ha szófogadó és szorgalmas leszel, emberségesen fog bánni veled. Vannak dolgok, amikben nem tudtunk megegyezni Lángi urammal. Úgy maradtunk, hogy azokat bíró elé visszük, döntse el a törvény. De ez rád nem tartozik. Rád az tartozik, hogy Lángi uram jól fog bánni veled. Lángi uram nagy tisztelettel meggörbedve, buzgón hajbókolt. – Hogyne, tekintetes uram, okvetlen, tekintetes uram. Pista bácsi elment. Mikor a kapu becsukódott mögötte, Lángi uram képmutató édességgel, vértanúhangon fordult a gyerekhez: – Hát érdemes volt olyan nagy hűhót csapni, amért néha kikaptál? Hát olyan rossz ember vagyok én? Na, ez nem volt szép dolog. Most eriggy dolgozni. Miska vidáman futott be a műhelybe. Mindjárt munkát is kapott: át kell gyalogolnia Békésre, a szomszéd faluba, és ott megfesteni zöldre a Rózsa úrék kapuját.
XI. A leghosszabb inaskodásnak is vége szakad egyszer. Miska egy szép napon felszabadult. Tizennégy éves siheder volt az újdonsült asztaloslegény, társainál magasabb gyerek, széles vállú, igen izmos, sötétszőke haja gubancos, sűrű sörényként környezte a fejét, szeme feltűnően kék volt, és nem egy serdülő suhanc, hanem egy kisgyerek nézésének benyomását tette. Most már ő is odaülhetett volna Lángi uram asztalához a többi legénnyel. De Pista bácsival nem így döntöttek. Pista bácsinak az volt a gondolata, hogy a fiú, miután kenyérkereső lett, költözzék valami nagyobb városa, és ott nagyobb műhelyt keressen, ahol a mesterségében továbbhaladhat. Az elegáns és drága pesti bútorokat is asztalos csinálja. Miska még viheti addigra, ha kellőképpen tanul és megfogja a dolog végét. – Nagy dolog az – mondta Pista bácsi hogy munkás férfi gyanánt kimégy az életbe. Kijössz egypár napra Gerendásra, ott majd beszélgetünk a dologról. Az egypár napból egypár hét lett. Egypár boldog, gondtalan, kedves hét. Körös-körül a végtelen békési róna egyhangúan ázott a naphosszat szitáló eső alatt, közel és távol csak a tarlók voltak, a levelüket hullató fák az országút mentén, a teméntelen szürke mennybolt burája, s ebben a nedves, méla, hangtalan mindenségben a gerendási tanya kis szigete a családi élet lámpafényével, amely messzi, messzi az egyetlen földi csillag volt a tenger pusztaságon. A lámpafény körül Pista bácsi, Mari néni, Miska és a kis Iván. Pista bácsi valami francia könyvet olvasott. A fény erősen megvilágította szakállas arcélét, amint fejét könyökölve támasztotta tenyerébe. Mari néni fehérneműt foltozgatott, Miska pedig Ivánnal játszott: kártyavárat épített neki. Ivánnak nagyon tetszett ez a játék. Ő lökhette fel a kész kártyavárat, s mikor az alkotmány összedőlt, a kicsi sikoltozó örömmel tapsolt neki. Aztán Pista bácsi becsukta a francia könyvet, és megszólalt. – Azt gondoltam, te, Miska, hogy Aradra lesz neked a legjobb menni. Van ott egy fiskális barátom, az majd segítségedre lesz, hogy valami jobbfajta műhelyt találj, ahová beléphetsz. – Igenis – felelte Miska szórakozottan, és azonnal hozzálátott az új kártyavár építéséhez. – Nem nagyon érdekel a jövőd, úgy látom – mondta a bácsi feddő hangon. Felkelt és más foglalkozást keresett magának: kirakta pipaszárát, hogy tisztogassa őket. – Sose lesz tebelőled ember – folytatta a zsörtölődést –, mindig csak a játékon jár az eszed. Most indulsz neki az életnek, és semmi terved nincs. Praktikus ember a te helyedben nem tudna aludni, hogy hogyan s mint fogja alakítani a sorsát. De én a lelkemet kibeszélhetem, az mind csak olyan, mintha a falra borsót hánynék. Miska csak szerény némasággal válaszolt. Már tizennégy éves volt, majdnem fiatalember. Már kitanulta Pista bácsit: folyton dorgál, zsörtölődik, kritizál, mintha ő volna a legrosszabb ember a világon. És most van is valami igaza. Csakugyan az asztalosi pálya terveiről kellene gondolkoznia, ha praktikus ember volna. De ő – minden hiába – nem praktikus ember. Most itt boldog, és semmiben semmi hiánya sincs. Ugyanilyen lesz a holnapi nap is. Miért gondolkozzék a bizonytalan és gondoktól terhes holnaputániról, ha ezt a boldogságot most gondtalanul meg akarja tartani magának. Ő csak élt gondtalanul és boldogan, Pista bácsi gondokozott és döntött helyette. Egy napon vége szakadt a gerendási aranyéletnek. Másnap Miskának el kellett utaznia Aradra, hogy ott munkát keressen. A bácsi bevitte Csabára. Úgy határoztak, hogy a fiú vasúton fog Aradra menni. Az gyorsabb és olcsóbb, mint a fuvar. És legalább megtapasztalja ezt az új csodát is. Szolnok és Arad közt nemrég építették ki a vasutat; az emberek, akik már mentek rajta, nem győzték dicsérni.
Sötét októberi délután volt, a köd olyan sűrűn ült Csaba háztetőin, hogy csak a tornyok sejtelemszerű ábrái látszottak belőle. Az állomáson nagy volt a kapkodás és izgalom, az utasok legnagyobb része úgy volt vele, mint Miska: először utaztak vasúton. Sűrű köd tengeréből csörömpölt be a csodaalkotmány, a mozdony. Piros szem a homlokán, alján gőzt köhögött ki magából, érthetetlen tengelyek, tolók, áttételek bámészkodtatták a csabaiakat rajta. De nem nagyon lehetett tanulmányozni, a kalauz izgatottan kiabált, hogy mindenki szálljon be. Miska még egyszer gyorsan megölelte Pista bácsit. Pista bácsi erősen visszaölelte, és hősiesen igyekezett közömbös hangot erőltetni. – Nesze, ez a tied. Miska már csak a harmadik osztályú kocsiban nézhette meg, mit nyomott bátyja a kezébe. Az bizony nem volt kevesebb, mint öt ezüstforint. Két darab kétforintos tallér, meg egy forint. Jócskán elég ahhoz, hogy eléldegéljen, míg munkát tud szerezni. Ez a szíve mélyéig meghatotta. Tudta jól, hogy Pista bácsiék háztartás dolgában elég kényelmesen élnek, de az ilyen bérlőembernél annál vékonyabban áll a készpénz. Megszólalt a trombita. A kalauz harsányan kiáltott, hivatalos odatartozásának jeléül eltorzítva a szót: – Meeee-hettt! Élesen fütyült a mozdony, a vonat elindult. Miska még szeretett volna egy utolsó pillantást váltani Pista bácsival, de már csak a hátát látta. Pista bácsi úgy tett, mintha nem nagy fontosságot tulajdonítana az egész helyzetnek. De nyilvánvaló volt, hogy megindultságát leplezte, azért fordult el az induló vasúttól. Miska csak most nézett szét a fapadokon ülő útitársai között. Népi emberek voltak ezek, kosaras anyóka, hallgatag fölműves házaspár, uradalmi gépész, öreg kocsis, aki szegődni megy. Hamarosan szóba elegyedett velük. Mindenekelőtt a vasutat beszélték meg, ezt az ördöngös csodát. A gépész fölényesen magyarázgatta, hogy amint a forralt víz gőze letolja a fazékról a fedőt, azonképpen a mozdonyt is ilyen erő hajtja egy bámulatosan kieszelt gépezettel. De nem nagyon értették, csak Miska értette. Ettől összebarátkoztak a gépésszel. Miska elmondta, hogy asztaloslegény, és Aradra utazik munkát keresni. – Van-é mán szállás, öcsém? – Szállásom? Az nincs. Még nem is gondoltam erre. – No, lássa. Hát majd én elvezetem a herbergbe. – Mi az a herberg? – Magunkfajta embernek való fogadó. Nyolc krajcárért kaphat éjjeli szállást. Osztán nagyon jó arra is, hogy mindenfajta iparosbul akad ottan, az ember kérdezősködhetik, hogy micsoda meg miképpen. – Az bizony nagyon jó lesz. – Hát csak mindig maradjon a nyomomban, öcsém, mert én éppen oda megyek a herbergbe. Magától sose találna oda. Este volt, köd és harmatként szitáló finom eső, mikor megérkeztek Aradra. Elindult a sáros utcán, az öreg gépész meg az asztaloslegény. Cipelték motyójukat mind a ketten. – Vótam én mán itt – mesélte mendegélés közben a gépész –, legelőször ippen most kilenc esztendeje, mikor a magyar vezéreket akasztották. – Látta is? – Nem láttam, csak beszélték. Nem beszélt másrul egész Arad napokig. Vót köztük egy, bizonyos Damjánovics, egy nagy szakállú… – Damjanich.
– Mindegy a. Elég az ahoz, ennek szép nagy szakálla vót. Mongya oszt a hóhérnak: hallod-e, hóhér, osztán össze ne borzold a szakállamat. Hát ilyen kutya kemény ember vót ez a Damjánovics. No, ott a herberg, ahun a világosat látni. Sokan lesznek, mer szombat van. Ahová beléptek, ott alig lehetett látni a füsttől. Alacsony, széles helyiség volt ez, mind a négy fala mentén egymásra tornyozott fekvőhelyekkel. A homályban alig kivehetően pihent némelyik rekeszben egy-egy ember. Mások a legfelső fekvőhely peremén ülve lábukat lógatták. A középről olajlámpa lógott le, amelynek tehetetlen fénye csak kis foltot tudott bevilágítani. Ebben a foltban kártyások ültek az asztal körül és játszottak. Bor is állott előttük, abból kortyonként húztak egyet. Oldalt még két asztal tűnt fel sejtésképpen a lámpás fénykorén kívül. Mindkettő mellett beszélgető emberek ültek. Áporodott emberszag terjengett. – Vigyázzon erre a legényre – mondta gépész egy embernek, aki nyilván tulajdonosa volt az intézménynek –, munkát jött keresni Aradra. Asztalos. Igen derék legény. Azzal máris berakta cókmókját egy fal menti rekeszbe, és kezdte lehúzni csizmáját, hogy nyugalomra térjen. A tulajdonos idebent is taplósipkát hordott a fején, fél szeme helyén sötét nyílás feketéllett. – Asztalos? Majd Medák tud neki valamit mondani. Hé, Medák úr! A homályból felbukkant egy idős ember. Ahogy a homályban látni lehetett, szép arcú ember volt, ötvenéves-féle, őszbe csavarodó szakálla bizonyos pátriárkaszerű külsőt adott neki. A tulajdonos figyelmébe ajánlotta a jövevényt. – Asztalosmunka? Hogyne lenne. Nagyszerű helyet tudok Komlósi uramnál. Jól imádkozott, kedves öcsém, hétfőn reggel mán be is állhat. Magam fogom odakísérni. Miska elfogódottan nézett ki magának egy üres fekvőhelyet. Letette batyuját, s leült a fekvőhely szélére. Medák, a pátriárka, mindjárt melléje ült. Kezdte kérdezgetni, hogy hová való, hol dolgozott eddig, mikor szabadult fel. Miska félénken válaszolgatott a kérdésekre. Csupa felnőtt ember volt itt körös-körül, húszévesnél alig akadt fiatalabb. De idősebb bőven. Hiába volt meg a motyójában a felszabadítólevél, sehogy sem tudta magát tizennégy esztendejével legénynek érezni ennyi felnőtt között. Ezek pipáztak, boroztak, kártyáztak, káromkodtak. Ő ebből csak a káromkodást szokta meg a Lángi-műhelyben, annál is csak a szelídebbjét. És vonzódó hálát érzett magában a tiszteletre méltó, jóságos ember iránt, aki ilyen szíves jóindulattal érdeklődik sorsa iránt, sőt íme: már munkahelyet is szerzett neki. Igyekezett erre a jóindulatra méltónak mutatkozni, láttatni, hogy ő nem olyan akárkiféle ember. – Valami jobbfajta mesterhez szeretnék beállni – mondotta –, megígértem a nagybátyámnak. Talán tetszik ismerni: Reök István Csabáról. Aki az Omaszta alispán lányát vette feleségül. – Reök, Reök – ismételgette tűnődve a jóságos ember –, rémlik nekem, hogy hallottam. Gazdag ember? – De milyen – hazudta Miska gőgösen –, birtoka van, lovai, mindene. Ő vitt Csabán az állomásra. Adott egy kis költőpénzt is. Igen jó ember. A nadrágzsebébe nyúlt Miska, és csak úgy hanyagul, mint akinek ekkora összeg csak afféle csekélység, megvillantotta az öt forintot. A pátriárka nagyot nézett. – Ilyen sokat adott? – Igen, öt forintot. – Emmán derék nagybácsi. Hát én mondom, öcsém, a jószerencse vezérelte utamba. Nagyszerű helybe fogom állítani hétfőn reggel. Jó mester, szép fizetés, nem sok munka. Örülök, hogy ilyen derék, jóravaló legényt kommendálhatok oda. Ne féljen, míg engem lát. És megveregette nyájasan a Miska vállát. Miska boldogan és hálásan mosolygott. Az új élet igazán
jól kezdődik, az emberek jószívűek és kedvesek. Még elbeszélgettek egy kicsit az asztalosmesterségről, és Medák, miután élénken figyelt Miska megjegyzéseire, folyton helyeslően bólogatott. Az ifjú asztaloslegény szorongása kezdett elmúlni. Ha ilyen idős ember egyenrangú beszélgetőfél gyanánt társalkodik vele, nem lehet ő olyan jelentéktelen fickó itt sem. – Szokott-e kártyázni, öcsém? – kérdezte egyszerre Medák. – Nem szoktam. Vagyis szoktam, de pénzbe soha. – Nagyon derék. Dicsérem érte. Én bizony szoktam. Mingyán oda is ülök azokhoz. Hozzon oda egy széket, kibiceljen nekem, biztosan szerencsét fog hozni. A pátriárka nagy hangossággal leült a játszók közé, akik huszonegyest játszottak. Bort is hozatott. Látszott rajta, hogy jobbféle ember, urasan itta a bort, és igen gyakorlott mozdulattal keverte a kártyát. Miska hűségesen ült mögötte és nézte a játékot, bár nem sokat értett belőle. Vagy egy negyedórái játék után Medák hanyagul odaszólt neki: – Adja csak ide kölcsön egy negyedórára azt az öt forintot. Miska szolgálatkészen adta át rögtön a pénzt. Örült, hogy ennek a fontos embernek szívességet tehet, és örült annak is, hogy a pénzt biztonságban tudhatja. A vasúton is folyton attól félt, hogy valaki huncut kicseni a zsebéből. Közben elálmosodott. Óvatosan visszahúzódott a kártyaasztaltól, előszedett egy kis Gerendásról hozott elemózsiát, megette és csendesen lefeküdt. Másnap az egész napot Medákkal töltötte. Járkáltak a városban, és Miska hosszasan elbámészkodott a nagy épületeken, a forgalmon, a járó-kelő vasárnapi tömegen. Ez már igazán komoly nagyváros volt, ez az Arad, nem olyan, mint Csaba. Nagyon örült, hogy ebbe a szép nagy városba költözködött. A szabad vasárnapon érdekes szórakozásokban lesz itt része. Még az utcán végigsétálni is szórakoztatóbb és kalandosabb dolog itt, mint Csabán. És itt lesz jó barátnak ez a bölcs és kedves Medák. Hétfőn Medák csakugyan elvitte egy asztaloshoz. De a hatalmas, előkelő telep helyett, amelyet képzeletben már festett magának, nyomorúságos kis műhelyt talált, amelyről ordított a szegénység. A mester, Komlósi uram, savanyúan fogadta a jelentkező új legényt. Fiatallotta, bizalmatlanul méregette. Végül közölte ajánlatát: – Ha marad hetenként egy forintért, megpróbálhatjuk, de kosztat nem adhatok. Medák jóságosan közbeszólt: – Csapjon fel, hallgasson rám. Jobb gazdát, mint Komlósi uram, egész Aradon nem találhat. Ha kicsi is a fizetés eleinte, nem baj. Jó darabig kitart az öt forintja. Ja, igaz, mingyárt meg is adom. Miska még mindig habozott, de a jóságos Medák már fogta a batyuját, és maga vitte be a műhelybe. A mester és a szegődő legény még alkudoztak az apróbb részletekről a műhely ajtajában. Sehogy sem tetszett Miskának az egész, legjobban szeretett volna szépszerével odébbállani. De nem volt ereje hozzá. Végre úgy intézte el magában a töprengést, hogy úgyis csak ideiglenes hely lesz ez, amíg valami előkelő, szép műhelyben helyet talál magának. Legalább addig is keres, ahelyett, hogy a herbergben költené a pénzt. Isten neki, felcsapott. És bement a műhelybe, ahogy Medáktól átvegye az öt forintot, és szépen elbúcsúzzék tőle a vasárnapi viszontlátásig. Azonban a műhely üres volt. Medák eltűnt. Miska ámulva nézett körül. Lehetetlen, hogy ne legyen itt, hiszen másutt nem jöhetett volna ki, mint az ajtón, ott pedig nem jött ki. Még egyszer körülnézett a szegény kis műhelyben. Nem volt ott egy lélek sem. Közben bejött utána a mester is. Az is csodálkozott, hogy hova lett Medák. Egyszer csak az ablakra mutatott. Az utcára nyíló ablaknak nyitva volt mindkét szárnya. – Megugrott az öt forintjával? – kérdezte Komlósi mester. Miska nem felelt, aggódva kutatott a szemével, hogy legalább a batyu megvan-e. Megvolt. A
pátriárka letette a batyut szépen az ablak alá. Az öt forint bizony semmivé olvadt egyszerre. Az az öt forint, amit Pista bácsi nem könnyen vont meg magától és családjától. A tizennégy éves asztaloslegénynek nagyon belesajdult a lelkébe az eset. A pénz, amelynek értékét nem ismerte, nem fájt neki. De bántotta a szégyen, hogy ilyen oktondinak és könnyen hívőnek bizonyult önállósága legelső napján, bántotta a csalódás, hogy bizalmával és szeretetével egy komisz öreg csirkefogót ajándékozott meg, bántotta a lelkiismerete, hogy így elpocsékolta a Pista bácsi áldozatát. Ott maradt a műhelyben. Szótlan, nyomorúságos, döglődő műhely volt ez, nem esett jól benne dolgozni. Öregember volt Komlósi, egy csoszogó vén gazdasszony viselte gondját. Miskán kívül még egy kis inas dolgozott mindössze a műhelyben, egy ijedt, mindig náthás, mindig szipákoló ügyetlen siheder. S ezeken kívül még egy borzasztó lény lábatlankodott reggeltől estig a dolgozók között. Ez Peti volt, a mester fia. Szeplős, hosszúra nyúlt, hirtelenszőke fickó volt Peti, alattomosan vigyorgó és gonosz. Hol a macskát kínozta lelketlenül, hol apja pipáját dugta el és megugrott hazulról, hol az öreg gazdasszonyt csúfolta addig, míg az sírva nem fakadt a dühtől. Miska unottan, vigasztalanul dolgozott este hétig. Akkor elindult, hogy megkeresi a herberget. Tíz embert is megszólított az utcán, míg a nagy város útvesztőjében odatalált. Medákot kereste. – Még délelőtt elutazott Szolnokra – mondta a gazda. – Ellopta öt forintomat – fakadt ki Miskából. A gazda közömbösen bólintott. – Nagy huncut bizony őkigyelme, vigyázni kell a körmire. Az öt forintra alighanem keresztet lehet vetni. Miska tehetetlenül fordult sarkon. Megint egész sor embert kellett megkérdezni, míg nagy sokára hazatalált. Az első hét eltelt valahogy. Bár mindjárt az első napon még egy dolog szegte kedvét Miskának. Elvesztette azt a levelet, amelyet nagybátyja írt a fiskális barátnak, s amellyel odamehetett volna jelentkezni és útbaigazítást kérni. Világosan emlékezett, melyik zsebébe tette a levelet. Ott nem volt. És hiába törte a fejét, a fiskális nevét és címét is elfelejtette. Levelet írt tehát Pista bácsinak, és még egy ajánlást kért a fiskálishoz. Úgy gondolta, hogy ha a levél megjön, a pártfogó segítségével valami rendes helyet fog keresni magának. Nappal dolgozott, este meg nem mehetett sehová, mert nem volt pénze, sétálni pedig nem lehetett, mert szüntelen esett az eső. Üldögélt mogorván, szótlanul egymagának sokáig, aztán lefeküdt aludni. Szalonnát meg túrót evett kenyérrel, azt is szűkösen. Szombatra megjött a bácsi levele. Vasárnap tehát rendbe szedte magát, és elment a fiskálist megkeresni. Hosszú kérdezősködés után megtalálta a házat. Zörgetett jó sokáig, de nem nyitottak kaput. Végre egy cselédlány kiszólt a szomszéd ház ablakán: – Ott hiába zörget, elutaztak mindnyájan Ménesre, születésnapra. Csak holnap térnek meg. Keresett egy szegényebb formájú csapszéket, és ott evett valamit. Aztán nyakába vette a várost, hogy bámészkodjék. Ment a sáros utcákon, és nézte az épületeket. Emberek jöttek-mentek, nem ismert közöttük senkit. Olyan egyedül még életében nem érezte magát. Cél nélkül fordult be a sarkon, ha az egyik utcát már megunta, és ment a másikon. Olykor megszólított valami bizalomgerjesztőbb embert. – Ugyan kérem alássan, vajon milyen utca ez? – Ez a Fejsze utca. – És hova érek, ha végigmegyek rajta? – Kiér a Bodrogi útra. – Köszönöm szépen, Istennek ajállom.
– Isten áldja meg. Máskor a Hold utcát mondták, megint máskor a Radnai utat. Olykor megállott, ha valami szép kocsit látott, s benne templomba menő díszes dámákat. Az osztrák katonákat is nézegette, akik kemény masírozással vonultak el, és német kommandóra linksótot csináltak a gyalogjárón feszítő tiszteknek. Oláh parasztokat is látott, akik egészen másféle viseletet hordtak, mint a csabai tótok. Aztán kijutott a Maros partjára, és sokáig nézte az ódon várnak a túlsó parton roskadozó maradványait. Délre már nagyon elfáradt. A zsidó temető vidékén talált egy házat, melynek homlokáról abroncs és gyaluforgács hirdette, hogy ott korcsma van. Letelepedett a sötét ivó sarkában, és túrót kért. Amellett üldögélt jó három óra hosszat. Hallgatta a gyéren gyülekező vasárnapi iszogatok beszélgetését. Mikor elunta, kiment megint az utcára. Még mindig hosszú volt a nap. De hazamenni nem volt semmi kedve. Lézengett oktalanul és céltalanul, már nézegetni is túl fáradt volt, csak éppen vitte a lába. Hét óra tájt mégis elhatározta, hogy most már hazamegy. Megkérdezte, merre van a Választó utca, mert tudta, hogy azon kell mennie egy jó darabot, aztán valamerre befordulni. Járkált jó sokáig, és éppen új járókelőt akart megkérdezni, mikor ott jött vele szemközt maga Peti, a gazda fia. – De jó, hogy talállak. Mégy haza? – Nem megyek még, dolgom van. – Akkor mondd meg, merre menjek, mert nem ismerem a járást. Peti gondolkozott egy kicsit, aztán villant egyet a szeme. – Menj itt jobb fele egyenesen, míg egy templomot nem találsz. Akkor fordulj bal fele. Éppen haza fogsz érni. Elbúcsúztak. Miska ment, ment sokáig, és csakugyan talált egy templomot. Ott engedelmesen fordult bal felé. És ment, és ment. De sehogy sem ismert rá a Kosár utca vidékére. Mikor már fájt a lába a rengeteg kószálástól, megállított egy embert. – Ugyan kérem alássan, vajon jól megyek a Kosár utca felé? – Fenét megy jól, hiszen ez a város másik vége. – A másik vége? – Az hát. Ez a Poltura-fertály, a Kosár utca meg a sarkadi fertályt köti össze a pernyavaival. – Én akkor merre menjek? – Forduljon meg, osztán menjen végig az egész városon. Mielőtt a Maros-parthoz érne, ott a Kosár utca. Miska megfordult visszafelé, és elindult. Nyilvánvaló volt, hogy Peti becsapta és éppen ellenkező irányba utasította. Késő este holtfáradtan érkezette haza, miután megint legalább tíz embertől tudakozta az utat. Mikor belépett a műhelybe, Peti még fent volt. Alighanem őt várta, hogy kinevethesse. – Úgy látom, elfáradtál – mondta gonosz vigyorgással. – Még vigyorogsz? Járatod velem a bolondját, és még vigyorogsz, a fene egyen meg! Peti felségesen mulatott a Miska dühén. Pukkadozó kacagással kérdezte: – Kimehettél te egész Gájáig is. – Hallod-e, ne szemtelenkedjél még ráadásul, mert istenuccse nyakon ütlek! – Engem, te rongyos? Hangosan kezdtek kiabálni. Mikor Miska pofon vágta a szeplős kamaszt, már bejött a lármára a mester és felkelt az inas is. Egyszerre hárman rontottak rá Miskára. Ő kapálódzott, rúgott és ütött, mint a cséphadaró. De azok hárman voltak. A végén Miska ott feküdt hason földön, a hátán ült Peti, az inas fogta le a lábát, a mester pedig a fejét öklözte, folyton kiáltva: – Az én fiamat ütöd, nyavalyás? Az én fiamat?
Aztán otthagyták győztesen. Az inas tartott tőle, és nem maradt a műhelyben, ahol rendesen aludt, hanem kiszökött az udvarra, és elbújt valahol. Miska összetapogatta magát. Alaposan helybenhagyták. Érezte, hogy dagad a szája. A füle felhasadt és vérzett. Leült egy ládára, és kiszuszogta magát. Közben sötéten tűnődött. Micsoda világ ez, ahol az embert dolgoztatják, megrövidítik, meglopják, becsapják, nevetségessé teszik, és ráadásul még el is agyabugyálják? Homályosan kezdte megállapítani magában, hogy egy tizennégy éves fiúnak igen nehéz élni az emberek között. Mitévő legyen most? Feküdjék le aludni, és reggel ötkor álljon munkába, hogy Peti vigyorogjon rajta? Robotoljon itt, ahol semmit sem tanulhat a mesterségében, ahol senkihez egy jó szót nem szólhat, és ahol még csak emberséges bért sem kap? Gondolt egyet, és ment a holmijához. Nem volt sok, egy negyedóra alatt összecsomagolta. Aztán megolvasta a pénzét. Még futotta egy-két éjszakai szállásra. Fogta a batyut, és kibotorkált a sötétben a házból, ahol életének egy hete elveszett. Közben megeredt az eső. Nem gondolt vele, csak megindult. Akármerre, amíg talál valakit. Késő éjszaka volt már, és esett is. Csak nagy sokára látott meg egy alakot. Ahhoz odament. – Ugyan kérem alássan, vajon merre menjek az iparosok herbergje felé?
XII. Pista bácsi ügyvéd barátja segített. Miska bevonult segédnek Arad legnagyobb asztalosához. Albrecht Ferdinándnak hívták a mestert, a Fő út és a Megyeház utca sarkán állott boltja és műhelye. Ez már nem olyan ház volt, mint a Lángi uramé, hanem valóságos gyár. Sok segéd, sok inas. Az utcára tükrös kirakat nézett, és abban pompáztak a szép fényezett bútorok. A műhelyben csupa olyan munka folyt, amilyennek Miska eddig hírét sem hallotta. De akármilyen híres asztalos és bútorraktáros volt Albrecht Ferdinánd, a fizetés nála sem volt valami fényes. Ellátást nem adott, és fizetett az új legénynek heti két sájn forintot, még csak nem is pengőt. Miskának hamarosan új neve támadt. Mivel rendes kocsmai kosztra nem tellett neki, minden reggel vett tizenöt zsemlyét. Ötöt megevett reggel, ötöt délben, ötöt este. Ezért legénytársai elnevezték zsemlyés Miksának. Ő jóindulattal fogadta a tréfálkozást, együtt nevetett a nevetőkkel, és csak ette a teméntelen sok zsemlyét. Néha hetekig csak zsemlyét evett, és vasárnap sem jutott meleg élethez. Ötkor kezdődött a munka itt is, és tartott hétig. Miska főleg éjjeliszekrényeket csinált. Szívből unta az egyhangú, soha meg nem változó munkát. De ha este a szerszámot letette, elkezdődött az igazi élete. Gyorsan bevágta az öt zsemlyét, és sietett a Templom utcába a diákokhoz. Aradon csabai fiúk is jártak iskolába, akik még emlékeztek rá a Vidovszky-udvar játékos délutánjairól. Egy vasárnap találkozott egyikkel, megörültek egymásnak, együtt kerestek fel egy harmadik csabai fiút. Ebből a találkozásból az származott, hogy odaszokott Kosztolányinéhoz. Kosztolányiné a Templom utca tíz alatt lakott, és diákoknak adott kosztot. Hátul az udvarban volt a diáktanya, ide járogattak a pajtások, csupa gimnazista s egyetlen asztaloslegény. Vég nélküli beszélgetések folytak itt az alacsony tetejű, füstös szobácskában, a másik szobában folyt a tanulás másnapra. Miska hol itt, hol ott üldögélt. Ha mindegyik fiú a leckéjét csinálta, ő is leült egy darab papiros mellé. Verseket faragott. A költészet addig furdalta az oldalát, a fiúk könyveiből addig falta a verseket, amíg a régóta kísértő ábránd ceruzát nem adott a kezébe. Költeni kezdett. Nappal a gyalupad melletti gépies munka alatt is verssorok és rímek zsongtak a fejében. Petőfi juhászlegényei és parasztlányai izgatták képzelőtehetségét, a népi zamat gyönyörködtette. Este aztán a diáktanyán nekiült a papirosnak és költött. Ott ültek az asztalnál a pajtások: Herczeg Géza, Sarlót Domokos, Popovics Pista. Egyik a feladatot írta, másik félhangosan mormogva magolta a történelemleckét. Mikor aztán ki-ki elkészült a dolgával, Miska diadalmasan lobogtatta meg a papírt. – Kész a vers! – Halljuk – szóltak rá a pajtások. S ő elkezdte olvasni. Lámpalázasan, izgatottan, az ihlettől fáradtan. A KONDÁS írta: Lieb Mihály. Vigyáz, Kondás, a csürhédre, Jobban a feleségedre. Mert tudom, Élned kel, Anélkül nem lehetsz el.
Múltkor estve arra mentem, A házadnál észrevettem: Így bizony, Úgy bizony, Feleséged rossz asszony. Miska a magasztalást várva, diadalittas orcával pillantott a diákokra. – Nagyon jó – mondták azok. – Igazán jó? – Igazán. Egészen biztosan jó költő leszel. Mutasd az írást. Odaadta a verset Sarlót Domokosnak. Az végigfutotta. – Jó a vers, de azt a szót, hogy „vigyázz”, két zével kell írni, és azt, hogy „kell”, két ellel. Te mindenütt egyet írsz. Miska türelmetlenül legyintett. – Az mindegy, a helyesírással nem tudok törődni. Az a fő, hogy mindenki megértse. Jó a vers vagy nem jó? – Jó. – No hát akkor. És még van három témám, abból holnap megint kidolgozok egyet. – Holnap aligha. Hiszen arról beszéltünk, hogy színházba megyünk. – Persze, persze – felelt kedvetlenül Miska –, el is felejtettem. Azért lett kedvetlen, mert roppantul vágyott a színházba, de nem volt hat krajcárja a deákjegyre. Ezeknek pedig restellte megvallani, hogy még hat krajcárja sincs. Talán még történik valami holnap estig. Másnap egész nap habozva nézegette a legények közül azt a kettőt, amelyikkel legjobb viszonyban volt. Egyiket hívták Gyöngyössy Imrének, másikat hívták Csizik Miskának. Nála jóval idősebb legény volt mind a kettő, de mivel magok is jobbfajta emberek voltak, barátságot kötöttek az új legénnyel, akinek tej fehér arcbőrén, szerény és szelíd beszédén meglátszott, hogy ő az a „jó házból való fiú” akit az iparosok a kirakatba tett cédulával felvételre keresnek. Imrén és Miskán járt a tekintete folyton. Már háromszor is nekidurálta magát, hogy szól vagy ennek, vagy annak, de az utolsó pillanatban magába nyelte a kérést. Végül hét órakor, mikor vége lett a munkának, nem halaszthatta tovább. Megerősítette magát elhatározásában, s odalépett először Csizikhez. – Öregem, nagy kérésem lenne hozzád. Csizik a kezét mosta. Csak úgy félvállról szólott vissza. – Kérhetsz, amit akarsz, csak pénzt ne kérj, mert egy fityingem sincs. Miska megsemmisülve és szégyenkezve motyogta: – Nem baj. Éppen azt akartam kérni, de nem baj. Gyöngyössy Imréhez már olyan hebegve és pirulva fordult, hogy alig tudta kinyögni, amit akart. – Adjál kölcsön hat krajcárt. Szombaton megadom. – De istenuccse megadod? – Meg én, becsület szentségemre. Megkapta a hat krajcárt, és boldogan sietett ő is tisztálkodni. És nemsokára ott tolongott a színházi pénztárnál diákpajtásaival együtt. Ott voltak mind: a két Kristyóri, egy aradi ügyvéd fia, Sarlót Domokos, Herczeg Géza, Popovics Pista. Hatodiknak ő maga, a versfaragó asztaloslegény. Összeadták a harminchat krajcárt, és Sarlót Domokos ment jegyet váltani mind a hatuknak. Nagy volt
az izgalom, mert a kézzel írott színlapok, amelyek a város nevezetesebb üzleteinek kirakatában, többek között az Albrecht-bútorraktáréban is megjelentek, a Zrínyi című drámát hirdették ma estére, és az a hír terjedt el a diákság között, hogy a színészek, mint szokták, ezúttal is a politikai helyzetre vonatkozó célzásokat fognak belemondani a darabba. A homályos nézőteret lobogó pohármécsesek világították meg. A fiúk az állóhelyre tolakodtak be, mégpedig a korlát közvetlen közelébe furakodtak, mert felnőttek is bőven jöttek az állóhelyre, s a hátul szorongók elől elvették a kilátást. Akkora volt a zsúfoltság, hogy a korláthoz szorult fiúk moccanni sem tudtak. Még meg sem kezdődött az előadás, már fájt a derekuk és sűrűn kellett váltogatni kényelmetlenül terhelt lábukat, mialatt hátulról a sokaság ellenállhatatlan ereje szorította őket. De aztán kettélebbent a kortina, és ők azonnal, varázsütésre elfelejtették a való világot. Bármi történhetett volna velük ebben a szájtátott, elbűvölt révületben, nem vették volna észre. A színpad valami földöntúli fényt árasztott ki magából, a mese, a képzelet, a csoda külön tündérvilága volt az ott, a rivalda határán túl. Szigetvár udvarán tűntek fel a sziporkázó, csillogó díszruhájú, daliás Zrínyi Miklós magyarjai, és mikor kardjukat kirántották, hogy a hősi ellenállásra felesküdjenek, Miska hátgerincén a műélvezet kéjesen didergő remegése szaladt végig. Miska szíve dobogott, mikor az előadás után hazafelé baktatott. Elvált azoktól, akikkel legmesszibb vitte együtt az útja, s egyedül maradt rajongásával, amely egy új vágy fülledt illatával töltötte meg a lelkét. Ez a vágy nem öltött határozott testet, még nem mondta ki magában, hogy színész szeretne lenni, csak játszott a gondolattal. Odaálmodta magát a színpadra Zrínyi szerepébe. A kövekkel kirakott kardhüvely ott csörgött az oldalán, termetét nyusztprémes díszruha fedte a csillogó aranyozás pompájával, fején a kucsma kócsagja reszketett, s ő nem csinált semmit, csak állott hősiesen megdicsőülve a rivalda sugárzásában. Más szerepekbe is beleképzelte magát, mert nem most volt először színházban. Látta magát mint Violát, az alföldi haramiát, fekete subában, félelmesen, de nemesen villogó szemmel mint a gazdagok rémét, de az elnyomott szegények oltalmazóját. Vagy Bánk bánnak képzelte magát, a komor és daliás férfiúnak, aki a nemzet bosszúja gyanánt áll a királyné holtteste mellett. S mind e fényes alakok gyanánt nem egyedül látta magát, hanem a színpadi kép közepén jobbról-balról arányosan elosztott, színekben pompázó sokaság középpontja gyanánt. Ha színházra gondolt, a színpad népe mindig mozdulatlanul állott előtte, középen sugárzó mag gyanánt a főszereplő, s körötte az élőképszerűen beosztott csoport, melynek szabályossága mondhatatlanul gyönyörködtette. Még lefekvéskor is ezekben a pazar szerepekben tetszelgett. Nyomorúságos ágyán a diadal, siker, hősiesség, fény, dicsőség telhetetlen álmai tündököltek. És ekkor, elalvás előtt, még Jolánkára gondolt, mint az ínyenc, aki a legvonzóbb falatot legutoljára hagyja. Jolánka a Kristyóri fiúk nővére volt. Egyszer az utcán látta a fiúkat egy kisleánnyal, akinek dióbarna szeméből egy pillanat századrészéig reá is esett egy tekintet. Még aznap este izgatottan kérdezte a fiúkat, hogy ki volt az a leányka, akivel látta őket. Megmondták, hogy Jolánka, a nővérök. Ekkor gyorsan az asztal alá ejtett valamit, hogy sokáig kereshesse, mert érezte, hogy fülig piros, és félt, hogy a fivérek rajtakapják az áruló pirosságon. A leány első látásra a lelke mélyéig hatolt. Több hete volt már ennek, s azóta többször látta Jolánkát az utcán. Az édes arc lassan-lassan elfedte szívén annak a sebnek nyomát, amelyet valaha a rátarti kis Ilonka ejtett rajta. Ha munka közben szórakozottan beletűnődött a levegőbe, a kezébe akadó ónnal a Kristyóri Jolán két kezdőbetűjét vetette oda a sima deszkalapra, de rögtön összefirkálta a két betűt, hogy senki a titkot ki ne leshesse. Egy napon a Templom utcában volt, a diáktanyán, mikor az egyik Kristyóri fiú így szólt: – Holnap vasárnap lesz, és nekem születésem napja. Kapunk édesanyámtól egy tortát. Azt mondták otthon, hogy meghívhatom a barátaimat. Gyertek el. De már délután négykor legyetek ott, majd
játszunk. És mivel pillantása a szerényen visszavonuló Miskára esett, mindjárt hozzátette: – Te is gyere el, Miska. Az ifjú asztaloslegény most nem tudta elrejteni pirulását. Egy pillanat alatt megfordult a fejében, amit már annyiszor kiszínezett és végiggondolt magában: előbb-utóbb megjön az alkalom, hogy elmehessen a Kristyóri-házhoz, de oda nem mehet el, mert rongyos csizmája és viseltes ruhája miatt kisülne a szeme az imádott leány előtt. – Éppen holnap nem lehet – dadogta nagyot nyelve valami postamunka akadt a műhelyben, vasárnap is dolgozom. – Nem baj, ha később jössz is egy kicsit, igyekezz vele. – Majd igyekszek… de nem hiszem… Nem is ment. Otthon ült vasárnap délután, azokra gondolva, akik vígan vannak a torta mellett és közelről érezhetik a Jolánka tündén jelenlétét, még beszélhetnek is vele. Csendes keserűséggel érezte nyomasztó szegénységét, és álmokat színezett ki magában: milyen lesz az, ha véletlenül nagy összeg pénzt talál az utcán, azonnal tetőtől talpig kiöltözködik, és elmegy Kristyóriékhoz. És Jolánka arcára rá lesz írva pirossal a kérdés: ki ez a pompás, délceg, előkelő fiú, akinek olyan szép kék szeme van? Most is erről ábrándozott. De félálomban már a józan valóság kényszere nélkül, már szabadjára eresztett képzelettel. Ábrándja azt a jelenetet festette ki, amikor a Kristyóri-házban nyílik az ajtó, Jolánka elfogódottan pattan fel, és elámul a belépőn, mert pazar díszruhában ő lép be oda: Lieb Miska, a szigetvári hős.
XIII. A csoda valósággal megtörtént. A Csanádi főispán, aki Makón rezideált, nagyobb szabású rendelést tett Albrecht uramnál. Oldalakat tett ki a rendelt bútorok listája. Hetekig az egész műhely alig csinált egyebet, mint a főispán holmiját. Annyi volt ez, hogy a szállítás külön gondot okozott Albrecht Ferdinándnak. Végül kieszelte, hogy hajóval küldi le a rengeteg bútort a Maroson. Valakinek azonban kísérnie kellett a küldeményt, felvenni Makón a pénzt, és hazahozni. Ki legyen az? Inasgyerek kevés ahhoz, hogy ennyi pénzt rá lehessen bízni, a legények közül pedig három-négy napig bármelyiknek is komoly veszteség nélkülözni a munkáját. – Menjen a Zsemlyés Miska – szólott a Kneffel úr, a bútorraktár könyvelője. – Igazsága van – kapott rajta a mester menjen Zsemlyés Miska. Ő tehát felszállt az uszályra a rakomány mellé, és elment Makóra. Ott a holmit átvették, darabonként ellenőrizték, a vételívet aláírták. De a főispán éppen elutazott vadászni, a pénzt meg más nem utalhatta ki. Miska ott vesztegelt Makón két henye napon keresztül, mert pénz nélkül nem mert visszamenni. Végre megjött a főispán, és ő átvette a pénzt: hatezer sájn forintnál is többet. Álmélkodva nézte az irtó halmaz bankót. Ennyit egy csomóban nem látott még soha. A zacskót inge alatt, a mellén hordta, s az inge elejét végig bevarrta. Akkor aztán indult vissza Makóról Aradra. Részint gyalogszerrel, részint vendéglátó szekereken, amelyek szívességből felvették. Egy hét múltán érkezett meg a műhelybe holtfáradtan, éhesen, porosan, eltikkadva. A nagy csodálkozásról és ujjongásról, amellyel fogadták, láthatta, hogy már rosszat gondoltak róla ekkora késése miatt: vagy leütötte valami huncut, vagy ő ugrott meg a pénzzel. Albrecht uram mindenesetre leszámolhatott már a legrosszabb eshetőségekkel is, mert mikor a kibontott zacskó tartalmát Kneffel Károly társaságában megolvasta és hiánytalannak találta, örömében elvett a bankókból huszonöt forintot, és odaadta Miskának. – Ez a külön jutalom. Miska még egy negyedóra múlva is hitetlenül nézte a pénzt, annyira valószínűtlen dolog volt ez a mennyekből hullott szerencse. Még aznap elment új csizmát rendelni. És másnap az ebédszünetet arra használta fel, hogy az ócskásnál egy rend ruhát vásárolt magának. Olyan volt az tisztára, mint az új ruha, szép szürke posztóból készült, fekete zsinórozással, nadrágján tenyérnyi vitézkötés. Azonkívül Steinitzernél, a festékkereskedőnél szintén vásárolt magának egyet-mást. Jól ismerte ott a boltos fiát, a kis Pali gyereket, az mindig kedvezményesen szolgálta ki. Este a Templom utcában szólt a Kristyóri fiúknak. – Vasárnap elmennék ám hozzátok, ha hívnátok. – Gyere, gyere, hogyne hívnánk. Kapsz kávét és kalácsot. Aznap Miska igen nehezen tudott elaludni. És másnap munka közben megint el-elábrándozott, úgyhogy Albrecht uram komolyan rá is rittyentett. Nem törődött vele. Nem törődött ő most semmivel sem. Az ebédszünet alatt megint kifutott a városba. Meg sem állt a Bettelheim Vilmos könyvesboltjáig. Annak a kirakatában már régóta nézegette a Jókai Móric krétarajzú arcképét. A híres regényíró, akiről Pista bácsi sokat mesélgetett odahaza, külön is érdekelte. De szeme főleg azon akadt meg, hogy aki ezt a képet rajzolta, milyen furcsán rajzolta a bajuszt. Ezt neki külön, alaposan meg kellett tanulmányozni. Este a gondosan selyempapírba csomagolt képet elvitte a diáktanyára, kibontotta, maga elé tette. Aztán papirost és ceruzát vett elő. Nekiállt, hogy lerajzolja a képet vonásról vonásra. Megkezdte a homloka közepén, és jobbra indult a rajzzal. Erős figyelemmel másolt minden egyes vonalkát. Hosszú
munkával eljutott az állon át az arc másik oldalához, de ekkor már kitűnt, hogy rossz az egész. Mert vissza kellett volna jutnia ugyanoda, ahonnan elindult. Csakhogy ő sokkal feljebb lyukadt ki. – A fene egye meg – mondta vidáman, összegyűrte az egészet, és eldobta. Nem szeghette kedvét semmi, lelkében ott tündöklőtt a közelgő vasárnap délután. S az örömet, amelyről itt a diákok közt nem tehetett említést, most már megoszthatta valakivel a műhelyben. Új legény került az Albrecht-műhelybe, csendes, kellemes, úri kinézésű fiatalember, Füzesséry Sándor nevezetű. Egy kitűnő nemes família oldalágából származott, amelynek lába alól elszaladt a föld, nem tudták taníttatni, odaadták iparosnak. Füzesséry Sándor és Lieb Miska már az első órában megértették egymást, és melegen összebarátkoztak. És Miska még az első nap estéjén kitárta a szívét új barátjának: ő halálosan szerelmes egy aradi úri leányba, két pajtásának nővérébe, akit eddig nem tudott személyes megismerni. Ha Jolánkát megpillantotta az utcán és egyetlen percig látta a házak alján elhaladni, erről az egyetlen percről egy álló félórát tudott mesélni Sándornak. Arról a délutánról pedig, amelynek lehetősége ilyen csoda módon kinyílott előtte, napokon át tudott vele társalogni. Az hallgatag és türelmes legény volt, szívesen odaadta idejét a szerelmes baráti szív izgalmainak. Kistyóriék a Maros túlsó partján laktak. Csak nagy kerülővel lehetett elérni őket, mert az innenső oldalon fel kellett menni a hídig, a túlsó oldalon pedig nagy darabot visszajönni. Lehetett volna rövidebben is megoldani a dolgot: az innenső parton ladikért kiáltani, a ladikosnak kezébe nyomni a hatost, és szépen, urasan áteveztetni a túlsó partra. De ekkorra már nemigen volt Miskának hatosa. Hosszú gyaloglás után megtalálta a sárgára festett földszintes házat. A család kint ült az udvarra szolgáló verandán, élvezte az ősz utolsó napsugarait. Ott ült a tekintélyes Kristyóri bácsi, derék termetű szakállas családapa, homlokára feltolt szemüveggel, és a terebélyes, nehézkesen mozgó Kristyóri néni. Ott volt a két jól ismert fiú, és ott volt a sugárzó nap, a látomás, forró kamaszálmok dicsőséges királynéja, a szép Jolán. És még egy leány, akit a családban Parányidnak neveztek, de Jolánkánál idősebb volt. – Nevem Lieb Mihály – rebegte az asztaloslegény. – Örvendek a szerencsének – rebegte illedelmesen az úri kisasszony. És most mit kell csinálni? Hogyan kell állni ebben a borzasztó zavarban? Merre forduljon, s a kezével mihez kezdjen? – Ülje le, öcsém – szólt a családapa jóízű, vastag hangja –, a fiaim már sokat beszéltek rólad. Szóval te atyjafia vagy Omaszta Zsigának, a volt békési első alispánynak? – Igenis, az ő lányát vette el Pista bácsi. – Miféle Pista bácsi? – Reök István, boldogult édesanyám fivére. – Reök István, Reök István… rémlik, mintha hallottam volna említeni. Hát édesanyád nem él? – Sem apám, sem anyám. A szép dióbarna szempár egy alig észrevehető mozdulattal elsiklott az árva fiú felett, aztán illedelmesen a földre szegeződött. Kristyóri bácsi még intézett egy-két kérdést a vendég fiúhoz, aztán az újságért nyúlt, és okuláréját visszaejtette az orra fölé. A néni pedig intett a lányoknak. Mindkettő azonnal ugrott, és pár perc múlva nagy tálcával jelentek meg. Hét nagy csésze habos kávé, egész torony aranysárga, piros héjú kuglóf, őszibarack, szőlő. Essél neki, Zsemlyés Miska. Kurta mondatokat hosszú szünetek követtek, kényszeredett társalgással folyt az uzsonna. Mindez a kínos feszültség csak addig tartott, amíg az uzsonnát így együtt el nem költötték. Uzsonna után megoldódott a feszes zavar is. Miska gyötrelmes lámpaláza múlni kezdett. A fiúk jókedvűen és közvetlenül beszélgettek, és ő is közbe-közbe mert szólni egy-egy megjegyzéssel. Sőt mikor kártya került az asztalra és Miskát megtanították durákozni, valósággal meleg lett a hangulat,
nagyokat kacagtak mindnyájan, és elkövetkezett az a pillanat, mikor Miska és Jolánka önkéntelenül egymásra nevettek. Igaz, hogy azonnal elkapták tekintetűket mind a ketten olyan hevesen, mint ahogy ujját kapja el, aki tüzes vashoz nyúlt. Hét órakor Miska fájdalmasan kapta fel fejét a falióra lassú, zengő ütésére. Érezte, hogy illik menni. Visszafojtott sóhajjal kelt fel. – Nekem már menni kell. – Még ne menj – mondták egyszerre a fiúk –, meséltük, hogyan tudsz fütyülni. Azt még megmutatod. Mama! Mamaaa! Kristyóri mama elékerült. Miska visszaült. Boldogan, hogy tudományával a lányok előtt ragyoghat. Elkezdett fütyülni. Valami egészen sajátságos, fuvolahangú füttye volt, és roppant ügyesen tudta cifrázni is. Azt kezdte rá, hogy „Repülj fecském, ablakára.” Már az első sor után olyan cifrát vágott ki, hogy Kristyóri mama csodálkozva szólott: – Még ilyet. Fiai intettek, hogy ne beszéljen, hallgassa csak tovább. Miska nagy passzióval aprózta a második sor után való cifrát. Hosszan, kényelmesen. Ekkor már Kristyóri papa alakja is megjelent az ajtónyílásban. Miska dobogó szívvel, de folyamatosan fütyült tovább. Az utolsó sornál minden tudományát összeszedte. Úgy csattogott, úgy trillázott, mint az énekes madár. Mikor befejezte, Kristyóri papa lelkesen megszólalt: – Kutyateremtette, ilyen füttyöt még nem hallottam. – Hol tanultál meg így fütyölni, fiam? – kérdezte Kristyóri néni. Miska lopva learatta Jolánka néma elragadtatását, aztán vállat vont. – Nagyon régen fütyörészgetek már. Az asztalosok munka közben vagy énekelnek, vagy fütyülnek. Megszoktam. De most már csakugyan megyek. És nem hallgatva tartóztatásra, el is búcsúzott. A nagy siker mámorában is történt azonban egy kis baj. Mikor Jolánkának köszönt, akkor ahelyett, hogy „jó éjt, Jolánka kisasszony” ezt mondta: „Nevem Lieb Mihály”. Megint süllyedni érezte maga körül a földet a kezdődő derültségtől, de Kristyóri papa kedvtelten csóválta meg a fejét: – Úgy látom, nagyon térfás imposztor vagy te. Miska azonnal ravasz arcot vágott, mintha az imént nem nyelvbotlást, hanem tréfát követett volna el. A sikeres bemutatkozás teljes diadalával távozott. Meghívást kapott mennél hamarábbra. Az igen hosszú gyalogúton hazafelé szinte nem is ment, hanem lebegett. Olyan könnyűnek érezte magát a boldogságtól, mintha őt magát nem testből, hanem álomból teremtette volna a természet. Illendőségből várt három napot, hogy ne tűnjék fel túl mohónak. Akkor megmondta a diáktanyán a Kristyóri fiúknak, hogy holnap inkább hozzájok szeretne elmenni estére. Azok nyájasan fogadták a bejelentést. Miska megjelent vacsora utáni időben, és a Jolánkához való közellét pehelyként lebegő perceit élte át. Jelentéktelen dolgokat beszélgettek, de nem is a kimondott mondatok voltak a fontosak, hanem a család otthonos légköre és az a rajongó szerelem, amely valami delejes sugárzással töltötte meg körülötte a levegőt. Mikor menni készült, még marasztották, és szívesen maradt. Tizenegy órára vergődött haza, másnap kialvatlanul érte a reggel ötórai költés. Egész nap fájó fejjel dolgozott, de a fejfájással is boldogan. Ettől fogva úgy alakult ki élete folyása, hogy minden vasárnap délutánt Kristyóriéknál töltött, s hétköznapokon is legalább egyszer hetenként odament vacsora után. A család hamarosan megismerte minden ügyét-baját. Ahogy a kerek asztal körül üldögéltek, ő vég nélkül tudta mesélgetni gyermekkora emlékeit. Mikor elmondta a csabai temetőben töltött téli napját s az utána következő szörnyű verést, távozáskor Kristyóri László, az apa kiment vele az előszobába, és ott egy hatost nyomott a kezébe: – Nesze, egy hatos, ne kerülj akkorát a hídnak, menjél ladikon, így többet alhatsz.
Miska megköszönte és elvette a hatost. De a Maros-parton meggondolta a dolgot. Mégiscsak a híd felé került, az apostolok lován kocogott haza, és a hatost örömmel tapogatta a zsebében. Ettől fogva minden alkalommal kijárt neki a hatos, és többször megtakarította, mint nem. Pénz kellett neki. Mert sovány bére táplálékra is alig futotta, ő pedig hol ceruzát akart vásárolni, hogy rajzpapirost. Mostanában versfaragó kedve csappant egy kicsit, a színtársulat is eltávozott a városból, a diáktanyán töltött estéit megint inkább rajzolgatással töltötte. A Jókai-arckép lemásolását négyszer kezdte el, míg végre olyan másolatot csinált róla, amellyel úgy-ahogy meg volt elégedve. Akkor aztán nem törődött vele többet. Most egyebeket kezdett rajzolgatni. Legelésző lovat, ahogy Csabáról és Gerendásról emlékezett rá. Parasztasszonyt, aki megy az országúton és kosarat cipel. Ülő katonát, földön heverő bojtárgyereket. Az ilyen firkálgatásban egyre több kedve tellett. Észrevette a vonalak különös erejét. Hajszálnyi eltérés jobbra vagy balra, és az egész ember vagy ló testtartás megváltozik. Szeszélyesen rajzolt meg egy asztalnál könyöklő parasztembert tízszer egymás után; könyökét hol idébb, hol odább helyezte, és eljátszogatott azzal, hogy az egyes rajzokat összehasonlította. A véletlen mindegyikből másféle embert alakított. Hetekig rajzolgatott már, mikor egyszer eszébe ötlött a színházban játszott jelenet: Zrínyi és a szigetvári hősök. Szórakozásból fel akarta emlékét eleveníteni a papíron. Lerajzolta fejből Zrínyi Miklóst s a körötte felesküvő harcosokat. Két este dolgozott rajta, s mikor második este kész lett vele, kedvtelve tartotta messzibbre, hogy gyönyörködjék benne. A többiek is belepillantottak. Közömbösen dicsérték. Csak Herczeg Géza csóválta a fejét. – Nem jól rajzolsz, te Miska. – Én nem jól rajzolok? Miért nem jó ez? – Mert csak körvonalakat rajzolsz, és árnyékolni nem tudsz. Velem jár egy Horváth nevű fiú, az körvonalakat is rajzol, de aztán nagyszerűen beárnyékolja. Miskát meghökkentette a megjegyzés. Nem tudott rá felelni semmit. Most már nem diribdarab papírokra rajzolt, hanem vett volt egy rajzpapírból való vastag füzetet, azt használta. Ebbe a füzetbe rajzolta meg a Zrínyit is. Végiglapozta eddigi rajzait. Az egyiken két bojtárgyerek heverészett a földön, a harmadik álldogált, hátrább két ló legelt. Dudvák, lapulevelek is voltak a talajon. Csak körvonalak és semmi árnyék. A másikon egy földön fekvő parasztfiú mutatott egy hátul ballagó menyecskére, mellette szamárháton ült a másik fiú. Itt már volt árnyék, kezdetleges vonalakból a rajz jobb sarkában. Miért rajzolta oda ezeket a vonalakat? Árnyékolás, de értelmetlen és rossz. Próbálta magát visszaélni akkori önmagába, mikor ezt a rajzot rajzolta. Ceruzát tartó ujjaival igyekezett utánozni az akkori mozdulatokat, de arra, hogy ezeket az árnyékvonalakat miért rajzolta oda, mikor esze ágában sem volt az árnyékolás, nem tudott rájönni. Elment a kedve az egésztől, becsapta a füzete. Egy hétig nem rajzolt. Kétszer is volt közben Kristyóriéknál, Jolánka iránt való rajongása most már az egeket verdeste, s ez a rajongás tétlenné tette. De lelke mintha két műhellyé szakadt volna. Az elülsőben szerelmes gondolatok fényözönében ültette folyton trónra Jolánkát a szüntelen felőle való ábrándozás, de ezalatt a hátsó műhelyben, amely homályos maradt, Herczeg Géza megjegyzése motoszkált valamit láthatatlanul. Egy hét múlva Miska leült a diáktanyán rajzolni. Az asztalon álló vizeskorsót pillantotta meg. Ahogy arra a lámpás rávilágított, éles fények és árnyak származtak belőle. Könnyedén odavetette a körvonalakat, ez a feladat már nem volt neki semmi. Akkor aztán feszült figyelemmel vizsgálta a korsót. Hol világos, hol sötét. Meglepetve jött rá, hogy sokféle a világos is, sokféle a sötét is. Elkezdte a rajzon az egyes helyeket sötétíteni. Ez elég jól ment, de ahol teljesen sötétet akart rajzolni, ott felszakadt a papír, mert túl kemény volt a ceruza. – Nincs egy más ceruzátok? Végigpróbálta lázas igyekezettel a diáktanya valamennyi ceruzáját. Végre lelt egy kedvére valót.
Újra odavetette a korsó körvonalait, most már sietve és egy kicsit hanyagabbul. A korsó jóval szélesebbre is sikerült, de ezzel most nem törődött. Izgatottan fogott neki az árnyékolásnak. Egy félóra alatt kész lett vele. Akkor hangosan elrikkantotta magát: – Géza, ide gyere, az ördög vigyen el. Én nem tudok árnyékolni? Ettől kezdve nem ismert mértéket a rajzolásban. Napközben tessék-lássék végezte a munkáját, csak azt várta, hogy vége legyen. Már ebédidő alatt is fél kézzel a zsemlyéket tépte a szája, fél kézzel egy esztergályozott ágyfejet rajzolt, amelynek bonyolult árnyékai voltak. Este aztán szaladt vagy a diáktanyára, vagy Kristyóriékhoz. Mind a két helyre füzettel és ceruzával. Habzsolva rajzolt le minden tárgyat, válogatás nélkül. És rohamosan tanulta ki a fény ravaszságait szögleteknél, gömbölyűségeknél, sima vagy érdes felületeknél. Hogy mit kellene elmondani a ceruzával, azt gyakrabban tudta, mint a módját, hogyan mondhassa el. Kínlódott, küszködött, így próbálta, amúgy próbálta, és sokszor szembekerült önmaga tehetetlenségével. De ha végiglapozott a füzeten, dagadó büszkeséggel látta, hogy az eddig lapos, üres rajzok kilépnek a papírlapról, domborodnak és élnek. Saját maga is csodálkozott, mikor így szólt: – Tudok rajzolni. Ezzel a műhelyben is eldicsekedett. A rajzokat látta Albrecht uram. Az volt nála a szokás, hogy egy-két legényét eljáratta a városi rajziskolába; hasznos az a műhelynek, ha a legények konyítanak valamit a rajzhoz. Most tehát elküldte Miskát a rajztanárhoz, Nagy Péterhez, heti egy órára. Ez az egy óra természetesen vasárnap folyt le, hogy a munkaidőnek kárára ne legyen. A diáktanya szomszédságában, a Templom utcában volt a rajziskola. Kétablakos utcai szobában folyt az oktatás, amely abból állott, hogy Nagy Péter kiakasztott a táblára egy óriás rajzot, amely szőlőlevelet ábrázolt. Csak úgy nagy vonalakban, árnyékolás nélkül. Ezt kellett a növendékeknek lerajzolniok. Iparoslegények és inasok voltak többnyire, mint jómaga. A feladat nem esett nehezére, ezen ő már túl volt régen. Különben is alig várta, hogy mehessen Kristyóriékhoz. Nem is járt ide sokáig, bár a tanárral nagyon megkedvelték egymást. Most már vérszemet kapott, és egyre többet mert. A diáktanyán rászólt Sarlót Domokosra, aki egy kancsó karcost hozott magának a szomszéd kiskocsmából és azt iszogatta: – Maradj úgy. Le foglak rajzolni. Nekiült. De előbb az üres kancsót felfordította az asztalon, hogy másféle legyen, mint a teli kancsó. A fiúk a háta mögé gyűltek, amíg rajzolt. Másfél óra alatt kész lett vele. – Bámulatos – mondta Popovics Pista –, meg lehet ismerni, hogy ez Domokos. Ügyes gyerek vagy te, Miska, meg kell adni. – Igen jó – vélte maga Domokos is –, lassanként oda jutsz, hogy amit rajzolsz, kiteszik a Bettelheim kirakatába. – Nono – nevetett Miska boldogan –, emmán sok lesz. Mert az csakugyan túl soknak tűnt volna fel neki a sikerből, hogy a keze alól kikerült rajzot odategyék az egész város szeme elé, a Bettelheim-kirakatba. Vízfestékkel készült virágbokréták szoktak abban a kirakatban megjelenni, vagy szép metszetek szorgalmas ceruzamásolatai. Olyik el is kelt, valami könnyűpénzű ember megvette, mert szerette a nefelejcset, vagy mert a metszet másolata éppen szarvast ábrázolt, amire ő nagyon szeretett vadászni. De többnyire ott árulták a petrezselymet ezek a képek az „ózlág” egyéb tárgyai közt, s miután a nap kiszívta színöket, szépen eltűntek a semmibe. De egy darabig mégis ott voltak, ezer meg ezer ember látta őket, a boltos bizonyára el is mondta a széplelkű tanítókisasszony vagy osztrák katonatiszt nevét, aki termékét így kiállította. Szép volna, de álmodni sem lehet róla, olyan lehetetlennek tetszik. A rajzot Jolánka is meglátta. Rávetette nagy, barna szemét a rajongó asztalossegédre.
– Kegyed ügyes, Miska, kegyed mindent jól tud, fütyölni, rajzolni, beszélgetni… És mélyen elpirult a kislány. Miska közvetlen mellette ült az asztalnál. Ahogy a rajz fölé hajoltak, arcuk majdnem érintkezett. Csak egy egészen kis mozdulat kellett volna hozzá, hogy érintkezzék. S a következő mozdulat az lett volna, hogy a vállas, magas, tizenhat éves fiú a két kar vad mozdulatával nyúljon a tizenhat éves leány válla felé. Miska megreszketett a gondolattól, mint mikor didergés szalad át az emberen. És elhúzódott a Jolánka közeléből. De ifjúságának lelkendező izgalmában hevesebben szedte a lélegzetét. Otthon a fekvőhely sötétjében ugyanez a reszketés futott végig rajta. Maga elé képzelte azt a pillanatot, amikor arcuk olyan közel volt egymáshoz. És képzeletében másképpen folytatta ezt a pillanatot. Arcuk csakugyan összeért, s aztán a két arc és a két termet összeborult, végtől végig érezték egymást teljes valójukkal, s ez olyan irtózatos gyönyörűséget okozott neki, hogy azt érezte: meg kell halnia, ha ebben a gyönyörűségben része nem lehet. Aléltan feküdt ágyán, mellette láthatatlanul ott állott a sötétben a vágy, és vadul rázta, tépte, marcangolta a szerelmes fiatalembert, ki nőt még nem csókolt meg soha. Másnap este otthon maradt, a diáktanyára sem volt kedve menni. Kiállt a kapuba Füzesséry Sándorral, ott beszélgettek. Nemsokára megjelent a szemközti ház kapujában Zsofka. Ez kis termetű, ritkás fekete hajú, széles csípőjű cselédleány volt, aki esténként kisurrant vackáról, hogy viháncoljon a parasztlegényekkel. Miska már rég ismerte, de alig beszélt vele három mondatnál többet. A cselédleány megállt az ajtó előtt, aztán sompolygó lépekkel elindult feléjök az utcán keresztül. – Mit beszélgetnek ilyen későn? – szólította meg őket. Füzesséry nem válaszolt. Miska szólalt meg, mert zavarta, hogy a leány nem kap választ. – Csak éppen beszélgetünk mindenfélét. A leány ok nélkül felnevetett. Különös, rekedt nevetése volt, ugyanilyen rekedtesen szólt a beszédhangja is. Most egyenesen Miskához fordult: – Mindenfélét? Hát maga tud beszélgetni? Eddig azt hittem, néma. – Dehogy vagyok. – Csak lányokkal, ugye? És megint nagyot nevetett rekedten. Egyik legény sem válaszolt neki. Erre visszaindult, át az utcán, de az utca közepéről visszaszólt: – Ha majd megjön a hangja, jöjjön át a kapuba beszélgetni. Füzesséry Sándor halkan rászólt Miskára: – Csak nem állasz ezzel szóba? – Ugyan – felelte lenézően Miska –, gyerünk be. Mikor becsukták a kaput, hallani vélte, hogy Zsofka kacag odaát magában. Furcsa volt ez a rekedt kacagás, mintha nem emberi torokból származott volna, hanem valami kurrogó állatéból. Miska megrázta a fejét, mintha azért tenné, hogy kirázza ezt a kacagást belőle. És tovább magyarázta Jolánkát Füzessérynek, mert a kapuban is arról beszéltek. Soká, soká beszélt róla, apró szokásairól, haja színéről, cipellője kecses voltáról. S mikor nyugovóra tért, megint birtokába vette az ágyon gyötrődő fiatalembert a vágy iszonyú és mégis édes sanyargatása. Vasárnap délután azzal toppant be Kristyóriékhoz, hogy Jolánkát le akarja rajzolni. A kislány boldog izgalommal ült neki a nagy esetnek. Jó soká tartott, míg a fej tartásában megegyeztek. Az állacska vagy túl magas volt, vagy túl mély. Miska vad vágyat érzett, hogy igazítás örve alatt legalább ujja hegyével odaérjen ehhez az állacskához, erőszakkal kellett karjának tilalmat a parancsolni. Egész délután tartott a rajzolás. Már homályosodni kezdett a nyári este, mikor Miska felpattant. Holtfáradtan nyújtotta ki derekát. Jolánka is nyögve vallotta:
– Már majdnem megszakadt a nyakam. Nem tudtam, hogy ez ilyen nehéz. Hadd lássam, jaj, hadd lássam. Megnézte, és tapsolt örömében. Körülállták a többiek is, akik munka közben oda-odanéztek Miska válla felett, de nem tettek megjegyzést. Most szabad áradást engedtek a dicséretnek. – Csak egyet sajnálok – mondta Kristyóri mama hogy nem a szép új ruhádat vetted magadra. Pedig éppen vasárnap van. – A jövő héten – csapott rá a szóra mohón Miska a jövő héten lerajzolom az új ruhájában. A rajz végigjárta mindenekelőtt Albrecht uram műhelyét, legények és inasok megtekintették. Akkor átkerült a diáktanyára, ahol alapos megbeszélés és elismerés tárgya lett. Aztán a Kristyóri fiúk elkérték, és a család minden ismerősének megmutogatták. Tetszés híre jött mindenhonnan. Ezzel a boldogsággal tellett el a hét. És titokban az elalvás előtti szilaj ábrándozással minden este. Miska már úgy indult lefeküdni, mintha találkája lenne szerelmével. Következő vasárnap délután Jolánka az új ruhában fogadta. Bűbájos volt, legjobb lett volna odarogyni elébe és meghalni. Miskának úgy remegett a vad szerelemtől a keze, hogy alig tudott nekifogni a rajznak. De mikor végre nekifogott, ment a dolog, mint a parancsolat. – Jól megy? – kérdezte Jolánka. – Jól. Most már tudom az arcát. A kislány felkacagott. – Tudja az arcomat? Jaj de furcsa kifejezései vannak. – Nem furcsa ez. Kívülről tudom. Emlékezetből éppen úgy lerajzolom, mint így. Miska szorgalmasan dolgozott. A család tagjai a háta mögé kerültek, és úgy figyelték megint, hogyan készül a rajz. Nézték egypár percig, azután elunták. Ő csak rajzolt rendületlenül. Pruszlikot és ingvállat hordott most Jolánka, fiatal keble finom, hajlékony ívet követelt a rajzban. Miska belepirult a vakmerőségbe, ahogy ezt az ívet szabadon illeti a ceruzájával. De ezt nem vette észre senki. A rajz kitűnően sikerült. Még jobban, mint a múlt heti, Kristyóri papa mély bólintással mártotta meg okulárés fejét a levegőben. – Akárki ráismerhet, úgy eltrafálta, öcsém. Ez mán teszi. Ha más látná, rögtön rámondaná, hogy ez az én Jolánka lányom. Miska vakmerően szólott: – Azt szeretném, ha más látná, éppen. – Hogyhogy? – Megpróbálnám holnap, hátha a Bettelheim kiteszi a kirakatba. Kristyóri mama aggodalmasan szólalt meg: – Kirakatba tenni Jolánkát? Illendő az? Erre a papa is gondolkozóba esett. Csakugyan illendő-e egy úrleány képét kirakatba tenni? Hümmögött magában tanácstalanul. S mialatt Jolánka arcáról esengett a néma vágy, hogy bár kitennék, a családfő fej mozdulattal intett feleségének, hogy kövesse. Elvonultak a fogas kérdésen tanácskozni. A fiatalok egyedül maradtak. Csak a fiúk beszélgettek, a rajzoló is, a modell is fáradtabbak voltak, semhogy nagyon társaloghattak volna. Inkább a képet nézték, arcuk megint csak hüvelyknyi távolságra esett egymástól. Miska tekintete mereven szegeződött a rajzra, de hirtelen lehunyta a szemét, mert szédült a leányarc közelségétől. Orrlyukai vadul kitágultak, s érezte, hogy elsápad. Szíve lázadóan dörömbölt. Dúlt és zagyva ösztöneiben ordítani, imádkozni, esküdni vagy káromkodni szeretett volna, akármi erőszakosat és nagyot tenni, csak egyet nem, amire legjobban vágyott: magához ragadni nyersen ezt a leányt, mint egy rabló. Ott marasztották vacsorára. Édes melegség nyilallott keresztül a szívén. Az asztalnál megint
felmerült a kérdés: ki lehet-e tenni kirakatba a képet. Kristyóri papa hosszasan megvilágította a kérdés pro és kontra érveit, végül a számos „másfelől viszont” és „az is igaz, hogy” után kihirdette családfői döntését: Miska másnap megpróbálhatja Bettelheimnél kitétetni a rajzot, de nem ezt, hanem a múlt hetit, mert a család ezt a szebbik ruhásat akarja megtartani. Miska másnap délben elrohant a Bettelheim-üzletbe. A fiatal Bettelheim, aki ott kiszolgált, látásból már ismerte a gyakran vásároló asztalost. – Ugyan kérem alássan, vajon nem lehetne-e ezt a rajzocskát kitenni a kirakatba? A boltos fia megnézte a képet. – Hiszen ez a Kristyóri ügyvéd lánya. Ki rajzolta? – Én rajzoltam. Nagyot nézett Bettelheim Vilmos. Először az asztaloslegényre. Aztán a képre. Aztán megint az asztaloslegényre. – Nagy jót tenne velem az úr – mondta Miska –, mert hátha megvenné valaki. – Mennyiért adhatom? – Tudja Isten. Nem mondok én árat. Pénz, az pénz. – Jól van, kiteszem. Miska boldogan mondott köszönetet. A boltos búcsúzáskor kezet nyújtott neki. És a kézszorítás igen meleg volt. Otthon Miska lelkendezve újságolta Füzessérynek, Csiziknek, Gyöngyössynek, Kneffel úrnak, de még a mesternek is, hogy egy rajzát kitették a kirakatba. S ekkor elhűlve kapott fejéhez. Nem maradt ott, hogy megnézze a kirakatban a képet! Öklözni szerette volna magát ezért a szórakozottságáért. De hiszen ekkora öröm közepette nem csoda, ha szétszóródott az esze. Másnap délben megint rohant a könyvesbolthoz, ahogy letette a szerszámot. A kirakat előtt lassított, hogy feltűnést ne keltsen. Elsétált a bolt előtt, és először csak fél pillantással fedezte fel a képet a kirakat kellős közepén. Aztán visszajött, mint közömbös szemlélődő, aki ácsorogva, érdektelenül megáll a könyveket nézegetni. Elsétált, visszajött, és bekukkantott a boltba. Bettelheim nem látta őt, jegyezgetett valamit, nem nézett fel. A rajz szerzője ott lebzselt a kirakat táján a szabad idő legvégső határáig. Mikor rohanva visszaérkezett a műhelybe, már folyt a munka. Ugyanez történt másnap is. Ott tanyázott a kirakat körül, és késetten érkezett vissza. Albrecht uram rá is szólt: – Ha ennyit csatangol, Lieb úr, cifra dolgot fog megérni. Én nem sokat teketóriázok, ismerhet. De harmadnap megint csak elszaladt a rajzhoz. S a rajz helyét üresen találta. Lélekszakadva rohant be a boltba. Még köszönni is elfelejtett. – Hol a rajzom? – Megvették – szólt sugárzó arccal Bettelheim –, de nem én adtam el, hanem apám, aki a nyomdában van. Nála van a pénz. Mindjárt jövök. Miska táncolni szeretett volna az örömtől, míg ott várakozott az üzletben. Hamarosan visszakerült az ifjú boltos. – Tessék öt sájn forint. Apám hatért adta el. Húsz, száztólit szoktunk levonni. – Ki vette meg? – Egy Hutter nevű katonatiszt. Az már gyakrabban vett nálunk ilyesmit. Apám először húsz forintot kért, és tízet a tiszt adott volna is. De alku közben az öreg elszólta magát, hogy a képet egy asztaloslegény rajzolta, erre a tiszt azt mondta, hogy akkor elég lesz hat forint is. – Hogy köszönjem ezt meg az úrnak? – Ne nekem köszönje, saját magának. Mi a neve, ha meg nem sértem?
Miska bemutatkozott. Beszédbe elegyedtek. Ebbe úgy belemelegedtek, hogy Miska szinte egész élettörténetét elhadarta. Tűkön állt, de ezt a kedves embert nem tudta otthagyni. Mikor búcsúzásul kezet fogtak, a boltos így szólt: – Legyünk perte. Akarod? – Szervusz – felelete a boldogságtól meghatottan Miska –, most már rohanok. Valóban futólépéssel száguldott a műhelybe. Nagyon elkésett. Albrecht uram órával a kezében várta, és azonnal felmondott neki. Egy negyedóráig tartott, míg visszarimánkodta magát. Este ladikkal kelt át a Maroson. Urasan. Tulipiros boldogsággal köszöntött be Kristyóriékhoz. A hír nagy hűhót keltett a családban. Papa és mama vállát veregették. Vacsoráról maradt béléssel kínálták. A fiúk izgatottan tárgyalták a dolgot és nézték a pénzt, amit Miska büszkén kivágott az asztalra. Jolánka pedig egy pillanatig, egyetlenegy pillanatig úgy nézett rá Miskára, hogy a legénynek a boldog megdöbbenéstől bénulás szaladt át a térdén. Mikor kikísérték, légvonat támadt, s ez azonnal kioltotta a mellette álló Jolánka kezében a lámpást. Egy darabig vaksötétben álltak egymás mellett. A mama beszaladt gyújtóért. Miska hirtelen őrjöngő vággyal érezte maga mellett a leány lüktető, forró életét. Gyáva mozdulattal közelebb próbált húzódni a sötétben, hogy legalább könyöke a leányhoz súrlódjék. De távolságuk nagyobb volt, mint a mozdulat. És már jött gyújtóval a mama. Az utcán úgy ment, hogy az izgalomtól reszketett a lába. A könyökét még most is vak ösztönnel tolta oldalt, mert az a könyök még mindig sóváran éhes volt, hogy a leányhoz érjen. Mikor a műhelyhez érkezett, egy alak lebbent meg ott a kapu sötétjében. Megismerte. Zsofka volt. Az is megismerte őt, és mindjárt megszólította: – Most jön haza? – Most – felelte Miska megállva. Be is mehetett volna; maga sem tudta, miért áll meg ezzel a leánnyal. A sötétben csak rekedtes hangját hallotta, látni nem látta. De maga elé képzelte. És feltűnt előtte a tömzsi, erős keblű, kacsajárású leány, akinek szűk homlokán és nyakán apró vörös foltok vannak. Nyilván a hőségtől. – Hol voltál? – kérdezte a leány. – Ismerősöknél. Behunyta a szemét. Jolánkára gondolt. Melle fújtatott a felindulástól. Sokáig csend volt. – Hány éves maga? – kérdezte olyan hangon Zsofka, mintha valami tilosat kérdezne. – Tizenhat – felelte Miska száraz torokkal, behunyt szemmel. Megint hosszú szünet következett. Mély csendet lehelt a késő nyári este. Ekkor Miska azt érezte, hogy egy fej bújik felfelé a mellén az ő fejéhez. Mintha Jolánkáért való sóvárgása a titokzatos estében megtestesült volna. A dühös öröm nyögésével csapott le a kínálkozó szájra.
XIV. Három évig volt Miska asztaloslegény Aradon. Ezalatt családjában két említésre méltó esemény történ. Féltestvére, aki előbb Villám ezredes felesége volt, majd Szathmáry-Király Barnabásné lett, meghalt Miskolcon. Továbbá a politika változó folyása, amely lassanként szabadabb időket hozott magával, a Pista bácsi helyzetét is megjavította. Kinevezték törvényszéki bírónak Békésgyulára. Gyula volt az a hely, ahova Miska nyomorékul vánszorogva menhelyet mehetett keresni. Albrecht urammal összeperlekedett, mert a mester nem jó szemmel nézte a legény egyre kedvetlenebb és hanyagabb munkáját. Új helyet keresett magának. De alig költözött át oda, egy este cudarul kezdte magát érezni. Már jó ideje nem volt rendben, ereje szemlátomást gyengült, folyton rosszkedve volt, és hol derekát, hol lábát, hol karját fájlalta. De azért csak dolgozott ímmel-ámmal. Ezen az estén azonban rettentően fájt a feje, és egyszer csak borzongani kezdett. Csakhamar úgy vacogott a foga, mint aki a legnagyobb fagyban didereg. Tehetetlenül reszketett az ágyban, másfél óráig hatalmasan lelte a hideg. Akkor meg egyszerre megfordult a kínlódás: a hideglelés megszűnt, de helyette elkezdett egész testében forrósodni. A füle tűrhetetlenül zúgott, a feje megint rémesen fájt, emésztő szomjúság kínozta, és egész teste úgy sütött, mint a kályha. Reggel a keltésnél ki akart ugrani az ágyból, de tehetetlenül hanyatlott vissza. Mestere megnézte, megtapintotta homlokát, és kedvetlenül legyintett, hogy ilyen erős lázzal csak maradjon ágyban. Ott sínylődött zúgó és szaggató fejfájással délutánig, enni nem volt kedve egy harapást sem. Délután egyszer csak elkezdett izzadni. Hamarosan egész testéről csurgott a verejték; ahol csak megtapintotta magát, olyan csuromvíz volt, mintha fürdőből lépett volna ki. Vánkosán a fej helyét tócsa borította, takarójának tetején is átütött a bőséges verejték. De ahogy izzadt, egyre könnyebben is érezte magát. Estére fejfájása, fülzúgása elmúlt. Csak éppen gyönge volt egy kicsit a nagy láztól. Másnap reggel már kutya baja sem volt, munkába állott. Egész nap dolgozott, és rendesen érezte magát. És este megint csak elkezdett vacogni a foga. Ugyanúgy kilelte a hideg megint, ugyanúgy rájött a nagy láz fejfájással s fülzúgással, s aztán a hatalmas izzadás után jól érezte magát. Mikor ez harmadszor ismétlődött, nem volt többé kétség, hogy váltóláza van. Három hétig remélte, hogy majd elmúlik. De ebből tíz napot töltött el lábon, tízet pedig igen erős lázban. Most már olyan gyenge volt, hogy csak vánszorogni tudott, mint a beteg légy. A mester megelégelte, hogy a hálóhelyet olyan legény foglalja el, aki már másodnaponként sem tud dolgozni. Szólt neki, hogy ez így nem megy tovább. Miska egy láztalan napon összeszedte motyóját. Olyan gyenge volt, hogy Kristyóriékhoz sem tudott elmenni búcsúzkodni. Egy inast elszalasztott a diáktanyára meg az Albrecht-műhelybe Füzesséryhez. Füzesséry el is jött meglátogatni, de a diáktanyáról csak Sarlót Domokos jött el, és a többi fiúnak azt az üzenetét hozta, hogy csak holnapután jöhetnek. – Hol leszek én már holnapután – mondta szomorú mosollyal, gyöngye hangon –, mondd meg nekik, hogy tiszteltetem őket, és köszönöm hozzám való jóságukat. A Kristyóri fiúknak mondd meg, hogy Jolánka kisasszonynak külön adják át tiszteletemet. Pista bácsi ugyancsak elcsodálkozott, mikor egy napon Miska váratlanul bekopogtatott hozzá Gyulán. – Hát te mit csinálsz itt? – kérdezte olyan arccal, amelyben minden válaszra már eleve benne volt a helytelenítés. – Nagyon beteg vagyok – felelte Miska ott kellett hagynom a munkámat. Hitte is meg nem is Pista bácsi. Ímmel-ámmal rendelkezett a házban, hogy Miskát helyezzék el. Mari néni kedves gonddal jártkelt körülötte, a kis Iván pedig, már hatéves iskolás gyerek, idegen
kíváncsisággal szemlélte. Nem ismerte meg, mert nem emlékezett rá. Hiszen mikor valaha olyan jóízűeket játszogattak együtt, Iván nagyon aprócska volt még. – Már nem emlékszel a kártyavárakra, ugye? Ezt kérdezte tőle Miska gyenge hangon, és nyúlt volna a kezével, hogy megsimogassa a gyerek arcát. De ebben a pillanatban különös szédülést érzett, és érezte azt is, hogy mialatt öntudata elhagyja, zuhanni kezd. Elájult. Ágyban találta magát, mire felocsúdott. Az aradi műhely lármáját kereste, az ottani nyomorúságos ágyba képzelte magát, s csak lassanként ébredt a valóra: itt van Pista bácsiéknál, tiszta, hűvös ágyban, úri otthonban. És holnap nem kell ötkor felkelni. Ugyanakkor eszébe jutott Jolánka is. A pihenés boldogsága, a beteg állapot gyengesége, a szerelem hangulata három oldalról szorongatta a szívét. Jótékonyan, melegen elsírta magát az ágyban. Mari néni ott állt mellette, nem kérdezett tőle semmit, csak odatette hűs kezét a lázas homlokra. És ez mindennél jobban esett. Mikor kitűnt, hogy csakugyan nagybeteg, Pista bácsi viselkedése is egyszeriben megváltozott. Közölte Miskával, hogy itt maradhat, amíg csak meg nem gyógyul, akármeddig tart. Orvost hívatott hozzá, az megvizsgálta, és igen csóválgatta a fejét. Súlyosan leromlott szervezetet emlegetett, hosszú pihenést, munkatilalmat. Miska csak hallgatta ezt az ágyban, és igyekezett gondterhelt arcot vágni, de belsejében valósággal ujjongott. A doktor szigorú diétát parancsolt, apróra felsorolta, mit szabad enni és mit nem. A beteg engedelmes figyelemmel hallgatta, de képmutatása mögött abban a pillanatban már készen volt az elhatározás: csak azért sem fogja a diétát megtartani, megszegi, ahányszor csak lehet. Hogy mennél tovább tartson az áldott betegség, hogy mennél tovább itt maradhasson. A napokból hetek lettek, a hetekből hónapok. A váltóláz makacsul és egyformán tartott. A beteg napokon Miska cudarul kínlódott: hol az asztal mellett ájult el, hol az udvar sarkában. Még az utcán is megtörtént vele, hogy eszméletlenül esett össze, ha valami csalóka jó közérzésnek engedve kimerészkedett járkálni egyet. A láz kínosan gyötörte, a rossz napok után szédelegve, vánszorogva kelt fel, és a bútorok sarkába kapaszkodva botorkált a szobában. De a jó napok kellemesen teltek. Egyik fő öröme volt a családi életnek a hegedű. Pista bácsi nagyon szépen tudott hegedülni, és Miskának nagy fogékonysággal tárult ki a lelke minden muzsika előtt, mióta csak az eszét tudta. Ült a kis család az asztal körült, amelyet enyhe derűvel világított meg a családi lámpa, s a szobában merengve szólt a zene. A virágnak megtiltani nem lehet… A másik öröm volt a rajzolás. Pista bácsiéknál sok tűmetszet lógott a falon. Papiros, ceruza bőven akadt az íróasztalon. Miska egy szép napon, boldog unalmában, leakasztott egy metszetet a falról, és elkezdte másolni. Csak úgy tessék-lássék fogott hozzá; az a nagy kedv, amely Aradon mindennek a lerajzolására ösztökélte, most nem volt sehol. Figyelmét fáradtnak érezte. Másolni, az más volt. Időtöltésnek megfelelt, és gondtalanul fütyörészni lehetett hozzá. Másolgatta a metszetet, úgyszólván csak úgy félvállról, de közben megjött az étvágya. Újra meglelte a vonalak örömét. Másnap megint rajzolgatott, harmadnap még többet, végül egy este nagyot gondolt, félretette eddigi rajzolgatásait, és merész elhatározással leakasztotta azt a képet, amely legnehezebbnek tetszett neki. Ez Széchenyi István arcképe volt, és kivitele különbözött valamennyi többi metszetétől. Sokkal finomabb, bonyolultabb, gazdagabb volt a rajza, mint azoké. Elhatározta, hogy ezt pontosan lemásolja. Mikor elkezdte, Pista bácsi állt meg a háta mögött. Hetenként egy-két este elnézett a kaszinóba, s onnan éjféltájt tért haza. Most indult, és menet közben megállt. Csak egy pillantást vetett Miska nagy készülődésére, nem szólt semmit, elment. Miska megkönnyebbülten esett neki a munkának; már attól tartott, hogy a bácsi kifogásolni fogja valamilyen okból ezt a mulatságot. A rajz erős iramban haladt, de nagyon sok munka volt vele. Az eredeti művész igen gondosan kiárnyalt benne minden kis részletet. Miska először a fej körvonalait rajzolta le gondos figyelemmel,
aztán nekiállt a ceruzával az egyes részleteknek. A szemöldökök külön kis birodalmat adtak. A bajusszal is sok munka volt. Hát még a hajjal. Teltek az órák, teltek. A másoló asztaloslegény dereka fájni kezdett. De nem törődött vele, mindössze megpróbált másképpen ülni, és rajzolt tovább. A két fül maradt legutoljára. Éppen nekifogott az egyiknek, mikor nyílt az ajtó. Pista bácsi érkezett haza a kaszinóból. – Te még mindig ébren vagy? Miska nem felelt, felnézett a rajzról. Szívét ideges izgalom öntötte el. Mit fog szólni a rajzhoz Pista bácsi. Az odalépett öccse háta mögé. Arcán látszott, hogy meghökkent. A másolat kitűnően sikerült. – Hm. Belőled talán még festő is válhatnék. A hangja egész különös melegséggel csengett, és halkabb volt, mint máskor. Sok mindent ki lehetett érezni belőle. Leginkább az örvendetes csalódást, hogy íme, ebben a fiúban, akit semmire a világon meg nem lehetett iskolázás közben tanítani, milyen érdekes ügyesség lakik. Csend következett. Nézték egy darabig a rajzot mind a ketten. Akkor egyszerre csak az történt, hogy Pista bácsi lehajlott öccséhez, és gyengéden megcsókolta. Kezét a Miska vállra tette, szeretettel, bizalmasan. – Jó lesz lefeküdni, későre jár. Azzal elment. Kisvártatva már hallatszott is motoszkálása a másik szobából, ahogy vetkőzött. Két csizmája két nagyot koppant, mikor lehúzta őket. Miska folytatni akarta a rajzot, de nem bírta. A bácsi meglepő melegsége lelke mélyéig megindította, az a mondat pedig úgy felkavarta egész lényét, hogy csak lassan tudta kihámozni zűrzavaros gondolatai közül, mit is mondott nagybátyja. Hogy belőle talán még festő is válhatnék. Hogy is van ez? Szóval nem asztalos válnék belőle, hanem festő. Hát az is lehet önálló mesterség egy embernek, mint az asztalosság? Erre nem gondolt még soha. A rajzolás mindig úgy élt képzeletében, mint valami nem egészen komoly passzió, amelynek az ember a tisztességes mesterség mellett áldoz egy kis időt, akárcsak a kártyázásnak. Egy kis mellékkereset is cseppenhet belőle csodaképpen, mint a Jolánkáról rajzolt arckép példája is mutatta. De egészen otthagyni mindent és csak képeket csinálni? Hát lehet azt? Bizonyára lehet, hiszen hogyan csinálják a híres festők? Azoknak aligha van egyéb iparuk, és nem biztos, hogy vagyonos emberek. Nem aludt Miska aznap éjjel semmit. Először csak gyáván forgatta meg a fejében a gondolatot, szinte alig mert nyúlni hozzá. A lelkiismeret haragosan zúdult fel: nem szabad magát ilyen képtelenségekkel áltatni. Akkora öröm, hogy ő ne legyen kénytelen folytatni az asztalosságot, nincs is a világon. De aztán ahogy a sötétben színesedtek behunyt szemű gondolatai, vitatkozni kezdett lelkiismeretével. Hátha mégis lehetséges? Csodának kellene ehhez történni, az igaz. Másnap rögtön rajzolni kezdett, ahogy kitakarítottak. A Széchenyit befejezte, pedig megint kezdődött a rossz nap, és gyötrelmesen fájt a feje. Déltájban elájult megint. Az ebédet már az ágyban kapta. De mikor talpra állott, fogta magát és hóna alatt a rajzzal elvánszorgott az üvegkereskedésbe. Gyulán az üvegkereskedés volt az, ami Aradon a könyvesbolt. A pult mögött egy vele egykorú legény állott, rövid orrú, erős állú, villogó szemű, csinos fickó. Annak elmondta, hogy mi járatban van. Meg is mondta a nevét. Az is megmondta, hogy ő Gyulay László. Percek alatt megbarátkoztak, összetegeződtek. Gyulay László benyúlt a pult alá, és kiteregetett egy halom papírt. – Ide nézz – mondta –, én is rajzolgatok. Miska kíváncsian nézegette a rajzokat. Olyanok voltak, mint az ő rajzai. Nem jobbak, nem rosszabbak. – Nem gondoltál arra – kérdezte új barátjától –, hogy festő leszel? A másik nagyot nézett erre a furcsa kérdésre. Megbocsátóan mosolygott rá, és csak legyintett a kezével. A legyintésben ez a válasz értetődött: ugyan hogy is lehet ilyen gyermekes oktalanságot
kérdezni? A beszélgetést nem folytathatták, mert egy öreg úr lépett be a boltba poharat venni. Miska rajza azonban a kirakatba került. Nagyon kellett volna örülnie ennek, mikor tétova léptekkel vánszorgott hazafelé s olykor megállt pihenni, nem tudott örülni mégsem. Gyulay László legyintése szíven találta. De azért csökönyösen rajzolgatott tovább. Most már megunta a másolást, és megint kezdett lerajzolni mindent, amit maga körül látott. A beteg napokon azzal a reménységgel vergődött át, hogy ha a hideglelő láz elmúlik, megint rajzolhat. S a láztalan napokon már arra sem adott időt magának, hogy Ivánnal játsszék. Rajzolt rendületlenül. Pista bácsi némán nézte ezt a rajzoló dühöt. De pár nap múlva megszólalt mégis. – Azt gondoltam, te, Miska, hogy ha annyira bolondja vagy a rajzolásnak, vehetnél komoly leckéket ebből a mesterségből. Pénz dolgában elég csehül állok ugyan, de ezt a költséget még kiszorítom. Nem lesz haszontalan dolog. Asztalosnak fontos a jó rajzolás. Az asztalosság említésére mindig kínosan összerezzent Miska. De most ezzel sem törődött. Mohón kérdezte: – Kitől vehetek leckéket? – Van itt egy Ausztriából elszalasztott piktor, valami Fischer. Azt hallom, az vállal rajztanítást. Holnap járj utána, hol lakik. Menj el hozzá, és kérdezd meg, milyen drágán méri a tudományát. Másnap Miska beteg volt, nem mehetett. De harmadnap korán reggel már kopogtatott annál a háznál, ahova eligazították. – Herein. Belépett. Először visszahőkölt, mert a sűrű pipafüsttől nem látott semmit. Szeme csak lassan szokta meg a szobát. Ott ült bámulatos rendetlenség közepette egy kopasz, tömzsi kis ember, afféle pocakos merzse. A szobában százféle tárgy egymás hegyén-hátán a vastag füstben és nehéz terpentinszagban. Rengeteg megkezdett kép, porosodó üres rámák, embernyi magas cégtáblák, törött bútorok, elpiszkosodott gipszszobrok, ecsetek, bádogkannák, paletták, színes szövetdarabok. Miska bemutatkozott, és elmondta azt a mondókát, amelyet előre elkészített magában. A kis kopasz csak hallgatta. Aztán így szólt: – Sprechen sie nicht deutsch? Miska fejét rázta. – Asztat kár. Én kevés peszel matyar. – Nem baj, Fischer úr, majd megértjük egymást. Elkezdtek alkudni. Nem ment könnyen, mert az alkut bonyolulttá tette Miska azon kikötése, hogy három órát tetszés szerinti napokon vesz hetenként, mert váltóláza van és hol jöhet, hol nem. De végül mégiscsak megegyeztek havi tíz sájn forintban. És abban, hogy Miska másnap délután háromkor veszi az első órát. Pista bácsi bólintással vette tudomásul az alkut. És Miska másnap háromkor elkezdett hivatalosan rajzolni tanulni. Fischer úr odébb nyomott a lábával egy csomó egymásra támasztott rámát, egy asztalon sepert mindenféle kacatot, odatett egy rozoga széket. Aztán találomra kiemelt a zsúfolt zsibvásárból egy gipszmintát, amely görög oszlopfejet ábrázolt. – Tessik. Eztet lerajzolsz. Azzal visszaült a maga helyére, ahol azzal foglalatoskodott, hogy aprószeggel keretre kalapált egy festetlen vászondarabot. Közben szenvedélyesen püfékelt és tömpe orrának szőrös nyílásain keresztül olyan erősen szuszogott, mintha vásznat hasogatott volna. Miska rajzolni kezdett. De az első vonások után már kezdett lopva széttekingetni a szobában. Olyan tárgyak volt ott, amilyenekkel nemigen találkozott eddig. Egészen másféle ecsetek, mint az asztalosi mázoláshoz valók. És sokfélék.
Festékek. Festékpecsétekkel telt, ismeretlen rendeltetésű rongyok. Hosszúkás széndarabok. Hátukkal kifelé fordított képek. Szerette volna erről is, arról is megkérdezni, hogy micsoda. De nem merte. Fischer úr ellenségesen és konokul hallgatott. Így pepecselt a rajzon egy óra hosszat. Nem lett kész vele. Fischer megszólalt: – Egy órát elmúlta. Véged van. Felkelt, odajött a Miska rajzához. Odabökött egy-két pontra festékes, bütykös ujjával. – Eztet elég jó. Eztet rossz. Eztet is rossz. Ezzel a rajzóra véget ért. Távozáskor Miska észrevette, hogy Fischer mester kitéve tartotta maga előtt a zsebóráját. Nyilván, hogy a hatvan percnél egyetleneggyel se adjon többet. A következő órán még kevésbé figyelt a rajzra Miska. Mert a gipszminta ugyan ott várta, de viszont Fischer mester a festőállvány előtt állott és festett. Még mindig cégtáblát. A tábla tetején fekete betűkkel már ki volt pingálva, hogy „Hupka Márton” alján ugyanolyan betűkkel, hogy „csizmadiamester”. A két felírás között most készült a csizma képe. Miska többet nézte a csizmát, mint a saját rajzát. Ahogy Fischer mester festett, az mód nélkül érdekelte. Bal kezében tartotta az ovális alakú palettát, amelyen hüvelykujját dugta keresztül, de ugyanebben a kezében még három-négy különböző nagyságú ecsetet is tartott. A palettán kis színes dombokban sorakoztak a különböző festékek. A művész belemártotta az ecsetet hol ebbe, hol abba, és kinyújtott kézzel oda-odahúzott egyet a csizma készülő ábrájára. Mire az óra bevégződött, kész lett a remek piros csizma, és nagy üggyel-bajjal elkészült a Miska rajza is. – Na so, so – mondta a mester es geht an. Sem nem jó, sem nem rossz. Ez volt a második óra. A harmadik órán új gipszmintát kapott Miska, egy különös fejet, amelyen a hajfürtöket kígyók képezték. Ez elég érdekes volt, gyorsabban el is készült vele. Közben nekibátorodott és beszélgetést próbált indítani. De Fischer mester nem állott kötélnek. Kurta válaszokkal vágta el a közeledést. Nagy buzgósággal pótolta egy régi, töredezett rámájú csendélet kitöredezett hiányait. Így ment ez hat hétig. A rajzolást nem valami nagy lelkesedéssel végezte Miska, a leckék csalódást okoztak neki. Azt hitte, hogy Fischer mester folyton ott fog állani a háta mögött, és minden egyes kézvonásról részletes bírálatot fog mondani. Ehelyett csak rajzoltatta, s a hatvan perc leteltével kéthárom szóban közölte véleményét, mint egy törvényszéki ítéletet, de indoklás nélkül. Viszont mégis alig várta a rajzórát, mert a környezet nagyon érdekelte. Itt, a befejezetlen vagy javításra ideadott képek, rámák, cégtáblák, ecsetek, terpentineskannák között azzal tetszelgett magának, hogy ő most műteremben foglalatoskodik, mintha máris festő lenne. A hatodik héten egy délután látogató toppant be Fischer mesterhez. Előkelő kinézésű s jól öltözött férfi volt ez, csinos arca igen megnyerő. Bemutatkozott Fischernek. Elkezdtek hosszasan beszélgetni. Hogy mit beszélgettek, azt Miska nem értette, mert a társalgás németül folyt. Csak a taglejtésekből és az arckifejezésekből lehetett következtetni, hogy az idegen jóindulatú leereszkedéssel érdeklődik Fischer úr élete folyása iránt, ez pedig kedvetlenül panaszkodik a rossz üzletmenetre. Társalogtak egy félórát, akkor az idegen úr menni készült, de még odalépett a Miska háta mögé, aki egy cifra serleg lerajzolásával bíbelődött. – Nem is rossz – mondta magyarul. Miska tisztességtudóan felállott és meghajtotta magát. – Nevem Lieb Mihály. – Örvendek, nevem Szamossy Elek. Festőművész vagyok. Miska mélyen elpirult. A festőművész kezet szorított vele.
– Szeret rajzolni? – Nagyon. – Itt vesz órákat, nemde? – Igenis, hetenként hármat. De itt ülnék akár reggeltől estig. – Különben mivel foglalkozik? Tanuló? – Nem, én asztalos vagyok. De váltólázam van, és nem tudok dolgozni. Amíg munkába állhatok, addig itt vagyok a nagybátyámnál, Reök István bírónál. És rajzolgatok. Szamossy Elek, aki már menni akart, egyre nyájasabb érdeklődést mutatott. Fischer mester féltékenyen és sértődötten szuszogott a háttérben. Sor került Miska helyzetének minden részletére. – Sok rajza van már? Nem tudna mutatni valamit? – Itt nincsen, kérem szépen. Otthon tartom őket. – Szívesen megnézném. Tudja mit, hozza el hozzám mind, amit eddig rajzolt. – Igenis. Hol tetszik lakni? – A grófi kastélyban. Tudja, hol lakik Wenckheim gróf úr? – Igenis, hogyne. – Hát én ott a kastélyban restaurálom a gróf családi képeit. Van egy terem, ahol dolgozom, ott könnyen megtalál. Csak kérdezze Szamossy urat. A parkban mindig járkál valaki, aki útbaigazítja. Mikor jön el hozzám? – Ha nem leszek rosszul, akkor holnap. Ha lázam lesz, akkor holnapután. – Helyes. Hát akkor a viszontlátásra, fiatal barátom. Ghorsamer Diener, Herr Fischer. Miska elandalodott arccal nézett a távozó után. Ezt a kedves, finom, szép embert, méghozzá festőművészt, azonnal hevesen megszerette. Legjobban szeretett volna most rögtön csatlakozni hozzá, és soha el nem válni tőle. Másnap nem volt olyan rosszul, hogy le ne mehetett volna hozzá. Összeszedett mindent, amit eddig rajzolt, és elment a kastélyba. Eddig legfeljebb kívülről láthatta a nábob kastélyát, most dobogott a szíve, mikor az előkelő területre belépett. Ügyetlenül és elfogódottan csetlett-botlott, hóna alatt a papírhalmazzal. Sokáig nem talált senkit, akitől útbaigazítást kérhetett volna. Közben az járt az eszében, hogy mi lesz, ha egyszerre elébe toppan maga a gróf, és rákiált, hogy mit keres itt. Mit fog akkor mondani? Gyáván kerülgette az épületet, mint a merszét vesztett tolvaj, nem tudta, milyen bejáraton kísértse meg bejutni. De aztán jött egy kis süldő parasztlány, gereblyével a vállán. Az útbaigazította. A lépcsőkön és folyosókon kétszer is eltévedt odabent, míg végre betekintett egy nyitott ajtón, és ott meglátta Szamossyt. Nagy terem volt ez, majdnem egészen üres. Csak képek lógtak a falon, és képek támaszkodtak lent a falnak sorba állítva. Az ablakok egyikéhez közel, festőállvány előtt dolgozott Szamossy. Térdig érő vászonköpeny volt rajta, tarkán pecsétes a festékektől. – Isten hozta, örvendek, hogy eljött. Hozott rajzokat? Miska válasz helyett átnyújtotta az egész paksamétát. Szamossy az ablakhoz vonult a rajzokkal, és elkezdte őket igen figyelmesen nézegetni. Volt, amelyikre csak egy pillantást vetett, és máris odacsúsztatta a többi mögé, de volt olyan, amelyet jó sokáig szemlélt, még bólintott is hozzá. – Igen, igen – mondta saját magának. Miska állt, és hallotta saját szíve dobogását. – Brávó! – kiáltott egyszerre Szamossy. Ő kíváncsian odanézett, hogy melyik rajz ez. Meglepetésére azt a rajzot látta a festőművész kezében, amelyet eleinte nem is akart elhozni magával, olyan jelentéktelennek tartotta. A rajz Mari néni kezét ábrázolta, de csak csuklóig. Mari néni egyszer áttette a kezét egy szék karfáján, s ott
lelógatta. Miska egy-két vonással papírra vetette a lelógó kezet, de ki sem dolgozta. Erre mondta most Szamossy, hogy brávó. Mikor az utolsó rajzot is megnézte a festő, elkezdte őket még egyszer nézegetni visszafelé. Ugyanolyan figyelmesen, mint az imént. Aztán végre leeresztette a kezét. Ránézett Miskára. – Szóval az asztalospályán működik? – Nem működöm, mert beteg vagyok. – Értem, de egyszóval asztalosság a szakmája. Szereti? – Nem, nem, dehogy szeretem… Habozott egy kicsit, hogy kibökje-e, ami a szívét nyomja. Felnézett a kedves ember biztató tekintetű arcára. Ettől erőt kapott és bizalmat. – Uram, nekem se éjjelem, se nappalom a gyötrelemtől, hogy mi lesz velem, ha meggyógyulok. A bátyám nyakán nem élhetek, ő nem vagyonos ember és családja van. Nincs más, mint munkát keresni valamelyik asztalosműhelyben. Azt pedig én most már nem bírnám ki. Igen tisztességes foglalkozás az, jól tudom, de… nem, nem! Én nem leszek asztalos többet, inkább nem tudom, mit csinálok. Ezt már kiáltotta, olyan hangosan, mint aki segítségért kiabál. Szamossy megint csak felemelte a rajzokat, és némán, sokáig nézegette őket. Aztán megcsóválta a fejét. – Nem lesz asztalos, fiam. Ha igaz, amit én sejtek magában, más lesz, nem asztalos. Miska boldog megdöbbenéssel hallgatott. Ez a messziről jött idegen ember a legtitkosabb és legtündéribb álmát mondta ki. Várta, hogy mit mond még a festőművész. – Mondja csak, fiam, egyelőre megvan a megélhetés, ugye? – Igenis, kérem, a nagybátyám nagyon jó ember, s a nagynéni is áldott jószívű asszony. Amíg beteg vagyok, ellehetek nálok. – Hát akkor egyelőre jöjjön el hozzám mindig, amikor akar. Itt dolgozhatik mellettem, majd én oktatom egy kicsit. Majd meglátjuk a többit azután. – Akármikor eljöhetek? – Hogyne, hiszen mondom. – És akármeddig itt maradhatok? – Ameddig én itt vagyok, hogyne. Most menjen szépen haza, beszélje meg a bácsival, hogy ezentúl hozzám jár és nem a Fischerhez. Miska hebegni kezdett. – Igenis. És… és mennyit fogok fizetni, kérem szépen? Szamossy teljes szívből elkacagta magát. Kezét rátette a legény vállára. – Majd ha híres festő lesz, akkor ad nekem egy képet. No menjen, fiam, holnap hozzon magával ceruzát, papirost. És még mindig kacagott. Miska indult, min a holdkóros. Kint a kastély előtt megállt gondolkozni. Hogy mondta ez az imádandó ember? Más lesz belőle, nem asztalos? Szóval festő… Hát mégis lehetséges… Az izgalom annyira erőt vett rajta, hogy minden ok nélkül lihegve sietett hazafelé. Mire hazaért, már érezte, hogy környékezi a láz. A szobába már támolyogva ment be. A betegség vacogtató didergéssel tört ki rajta. Elkezdett vetkőzni. S mialatt boldogan, gyerekesen kacagott magában, egész testét rázta a hideglelés.
XV. Ezek a napok olyan boldogságban futottak el, mint az álom. Ahogy lenyelte a reggeli, már kapkodta össze a holmiját és ment a kastélyba, Szamossyt mindig megelőzte. Már megtanulta tőle, hogyan kell reggel kikészíteni a festéshez a holmit. Más bútor nem volt a teremben, csak egy hosszú asztal. Ezen kirakott sorba minden szükséges tárgyat. Port is törölgetett gondosan. Az inast megkérte, hogy ezt a termet hagyja neki. Ivóvizet is maga hozott a zöld kancsóba, amely ott állott az asztalon. Nemsokára jött Szamossy. Nyájasan érdeklődött Miska egészsége iránt, aztán mind a ketten elkezdtek dolgozni. Szamossy javítgatta az állványra állított régi képet, amely haj poros gavallért vagy dámát ábrázolt, Miska pedig leült az asztalhoz a papiros elé, és elkezdett rajzolni. Nem mintát másolva, még csak természet után sem. Emlékezetből. Izgalmas és érdekes munka volt ez. Szamossy mindjárt az első nap megmagyarázta neki, hogy az igazi festő a fejéből veszi, amit fest. Az igazi festő néz valamit, és a fejében azonnal lerajzolja. Onnan kell aztán lemásolni. Miska nézzen meg otthon, az utcán vagy bárhol bármit, teljesen mindegy, hogy mit, aztán igyekezzék emlékezetből lerajzolni. Aki a másoláson és a gipszminták rajzolásán már túlesett, annak igen jó iskola ez. Rajzolni nagyon nehéz mesterség. Csak az elején látszik könnyűnek, de mennél többet rajzol az ember, annál jobban látja, milyen keveset tud. Miska hozta is fejében a feladatot: emlékezetből készült lerajzolni egy döcögő vásáros szekeret két lovával, majszterrel, majszternéval, két legénnyel. Olyan erősen megnézte azt tegnap, hogy a szeme is dülledt belé. Neki is fogott volna nagy kedvvel, de más gyönyörűség is kísértette. Annyi, hogy válogathatott belőle. – Talán csináljunk grundot, Szamossy úr. – Jól van, csináljunk grundot. A grundcsinálás abban állott, hogy a boltban vásárolt vásznakat meg kellett alapozni a kép alá. Magára a nyers vászonra nem lehet festeni, arra előbb bizonyos alapot kell rakni. Szamossy edényeket szedett elő. – Melyiket a kettő közül, Szamossy úr? – Mind a kettőt. Előbb csinálunk egy fehér grundot, aztán egy bóluszgrundot. Miska vette a krétaport, abba fehér festékport töltött, abba pedig olajat. Szamossy gondosan figyelte, és diktálta, hogy melyikből többet, melyikből kevesebbet. Ezt a keveréket Miska elkezdte keverni. Boldogan keverte, ujjongva szinte, pedig valójában ugyanazt csinálta, mint valaha Lángi uram műhelyében. Mikor készen volt a keverék, akkor a lécre szegezett vásznakat szép vékonyan behúzta vele. Áhítatosan fogta hozzá még az ecsetet is. Kész lett, kitette száradni. Akkor jött a másik. Krétaporhoz bóluszt kevert, szép vörösesbarna festékport, abba olajat. Ezzel a keverékkel behúzta a másik vásznat. Kitette száradni azt is. – Festéket is kellene már csinálni, Szamossy úr, némelyik már nagyon vékonyan van. – Nem bánom, csináljunk festéket. Hozott hozzá új olajat? – Még tegnap. – De megmondta, hogy lenmagolaj legyen? Mert ha az ember nem mondja külön, akkor dióolajat adnak, az pedig megbámul mindjárt, és tönkremennek a színek. – Vigyáztam rá, lenmagolajat hoztam. Nekiálltak festéket csinálni. Boltban vásárolt festékport kevertek olajjal, és firnisszel is vegyítették, hogy gyorsabban száradjon. Külön kis papírzacskókban állottak a különböző színű porok: kremzervájsz, krapplakk, ultramarin, berlinerblau, terradisziéna, vandájk, veronéze, cinóber,
mindenféle. Miska már tudta a nevöket. Már krapplakknak mondta bíborpirosat, vandájknak a barnát, veronézének a zöldet. Keverték, kavarták porcelánedényekben sorra valamennyit. Akkor jött a külön ügyességet kívánó munka: beletölteni a kész festéket, mint a kolbásztölteléket, az elkészített béldarabokba, azoknak egyik végét teljesen elkötni, másik végén kis nyílást hagyni, hogy tubus legyen belőle, amelyből ujjnyomással lehet préselni a festéket a palettára. – Ha már benne vagyunk, Szamossy úr, pemzlit kéne kötni. – Jó, kössünk pemzlit. Ez volt csak a passzió. Előszedték a nyersszőrös skatulyát. A szőrszálakat egyenként szedték egymás mellé, középen hosszabbra, oldalt fokozatosan rövidebbre, mint aki bokrétát köt. Mikor megvolt a kis szőrbokréta, akkor erős selyemfonállal szorosan megkötötték alul. Az alját elvágták ollóval egyenesre. Aztán azt az egyenesre vágott aljat megdolgozták gyantával, és beszorították egy lúdtolldarabba, annak a másik végébe pedig faragott fanyelet dugtak. Készen volt a pemzli. Lehetett kisebbet is csinálni, nagyobbat is. De másféle is készült: sörtepemzli. Ez a durvább festés számára csinálódott, és vastagságánál fogva nem lúdtollba szorították, hanem bádoggyűrűbe. Külön érdekességű munka volt megcsinálni a fertrájber nevű pemzlit, amely nyersszőrből készült, de laposan, szélesen kellett egymás mellé rakosgatni a szálakat. Ezer csínja-bínja volt ennek a mesterségnek. Miska gyerekesen örült neki, a hozzávalót, a pepecselést, az elkészült tárgyat külön szeretettel, szinte családi érzéssel dédelgette. Néha az egész nap ilyesmivel telt el, Szamossy sem festett, ő sem rajzolt. De az ilyen napok öröme nem volt kevesebb. Külön öröm volt a festőmesterség saját műhelyszavait használni. Azt a szót, hogy „ecset” Miska a világért ki nem ejtette volna. Szamossy mindig úgy mondta, hogy „pemzli” A furcsa alakú festéklekaparó kés volt a spahtli. A festékesdoboz volt a malkaszni. A festőállvány volt a stafeláj. Ezekkel a szavakkal már úgy dobálódzott, mintha élete eddigi tizenhét esztendejét csak műtermekben töltötte volna. Számítva kereste a mondatokat, hogy ezekkel a műszavakkal pompázhasson, fortélyosan rájuk terelte a beszélgetést. De az igazi boldogság akkor következett el, ha Szamossy festett és ő nézhette. Mindenféle munkája volt Szamossynak a Wenckheim-kastély régi képeivel. Főként javítani kellett őket, lepattogzott részeket kipótolni, sérüléseket ügyesen eltüntetni. De egyiket-másik le is kellett másolni, nyilván a család más tagjainak szánta azokat az öreg gróf. Ehhez a munkához két stafeláj kellett, amelyeket Szamossy hosszú és ügyes-bajos tologatással állított fel, hogy a világosság jól essék mind a kettőre. Egyiken állott a lemásolandó kép, másikon az üres vászon, mégpedig a bordó színű bóluszgrundos, mert Szamossy azon jobban szeretett dolgozni. Az eredeti kép már be volt hálózva vékonyan húzott fehér vonalakkal, mint a sakktábla, ugyancsak ilyen hálózat volt látható vékony vonalakkal az új vásznon. – Érti ezt, fiam? Nézze meg, hogy a kucsma legfelső pontja az eredeti képen melyik kockába esik. Ugye pontosan a közepére annak a kockának, amely vízszintesen a tizedik, függőlegesen hatodik. Megkeresem ezt a kockát az én bóluszvásznamon. Látja? Ez az a kocka. Ennek pontosan a közepéből indulok el a vonallal. Figyelje. Fehér kréta volt a Szamossy kezében. A kréta lassan, óvatosan mozgott a kockákon át. Miska szeme villogó figyelemmel, szomjasan követte a kréta fehér útját. Hamarosan alakult a rajz, tévedni nem lehetett, a kockák pontosan vezették a vonalat. Egykettőre ott állott az eredeti kép pontos vonalváza a bóluszon. Ekkor Szamossy kezébe fogta a palettát, úgy, ahogy Fischer is tartotta volt. Rányomott néhány színből egy-egy festékcsomót. De most jött az érdekes dolog: a bot. Ezt a bal kezébe fogta Szamossy, az ecsetek közé. Hosszú bot volt ez, amely göböt hordott a végén, mint egy sétapálca, s ezt a gömböt
szarvasbőr borította. A festőművész a botot rézsútosan úgy tartotta, hogy az a szarvasbőr gömbbel nekitámaszkodott a vászon felső sarkának. És most jobb karját rányugtatta a botra, hogy mozgása biztosabb, támasztottabb legyen. A paletta is gazdagabb volt, mint a Fischeré. Mert kicsiny bádogalkotmányt tűzött rá oldalt a festőművész. Ez a bádogdolog alakjára nézve hasonlított ahhoz a kétedényű kalamárishoz, melynek egyik edényében tinta van, a másikban porzó. Itt egyik edényben lenmagolaj volt, a másikban firnisz. Szamossy jobb keze ecsetjével belenyúlt a festékbe, aztán belenyúlt a másikba, kis kupacot csinált a kettőből, és ebbe a kupacba hol olajat, hol firniszt kevert, míg a vegyüléket jónak nem találta. Aztán odanyúlt a vászonhoz. Miska lélegzet-visszafojtva nézte. – Lássa? A legsötétebb részeken kezdem. Ezekkel kell legelőször készen lenni. A világosabb részek később jönnek. Egyik ecsetvonás követte a másikat. Mély csend volt idebent, a nyitott ablakon át behallatszott a bokrokat nyíró kertészolló csattogása. Erős festékszag terjengett a levegőben, amelyet Miska bőven és boldogan szívott magába a lélegzettel. A frissen festett rész erősen, nedves fénnyel csillogott. A kucsma fekete bársonyszövete babonásan kezdett életet kapni az ecset alatt. – Lássa? Csak mindig szép simán. Mennél simábban. Fő az átmenetek simasága. Visszatűzte bal kezébe az ecsetet, és a másik után nyúlt. – Most ezt figyelje. Az átmenetet még simábbra csinálom. Ilyenkor kell fertrájber. Szép lassan, finoman végighúzom rajta, mint a lehelet. Lássa? Egész más lett. Csak mindig simán, mennél simábban. Szolid munka, az a fő. Elnézte volna ezt Miska napestig. Gyűlölte az időt, miért múlik olyan gyorsan. Amint kezdett alkonyodni, Szamossy bezárta boltot. Miska a sajnálat sóhajával búcsúzott el tőle. De kint a kastély előtt újat sóhajtott: ez már az újabb gyönyörűség boldog sóhaja volt. Szaladt megkeresni másik új pártfogóját, az ezredest. Az már várt a lakása kapujában, hogy induljanak szokott sétaútjokra. Az ezredessel Szamossy ismertette meg. Berresnek hívták az ezredest, sült német volt, de valamit azért gagyogott magyarul. Ő is festegetett, sőt Szamossy azt mondta róla, hogy elsőrangú festő, és tulajdonképpen kár, hogy katonának ment. A festésen kívül az is szenvedélye volt, hogy mindenkit festésre ösztökéljen. Mindenkiben tehetséget szimatolt, s ha ennek csakugyan meglátta jeleit, mértéktelenül lelkesedni kezdett. Ezért barátkozott össze Miskával is. Máris indultak kifelé a városból kettesben: a kemény járású osztrák lovassági ezredes és a bozontos hajú siheder asztaloslegény, mindegyikök hóna alatt mappa. S mendegélés közben elkezdtek diskurálni. Miska lelkendezve mesélte, mit végeztek aznap. És Szamossyt emlegette az imádat hangján, mint egy bálványt. Az ezredes bólogatott. – Régen őtet ismerek – mondta –, ein patenter Kerl das! És alig érthető, kerékbe tört magyarsággal Szamossyról beszélt ifjú csatlósának. Milyen különös dolog is az a bennünk rejtőző, titkon motoszkáló valami, amit tehetségnek hívunk. Szamossynak esze ágában sem volt, hogy festőnek menjen, mindig papnak készült. A bécsi Pázmáneumba került, de ekkor beütöttek negyvennyolcas idők. Ő megszökött Bécsből, beállt katonának, és főhadnagyi ranggal szolgált Bem táborában. Mikor a szabadságharc megbukott, ő is emigrált. Olaszországba menekült, ahol nem volt mit ennie. Valahogyan az a gondolata támadt, hogy híres képeket fog másolni, mert már azelőtt is festegetett néha unalmában. Sikerült is neki a másolatokat eladni, ezzel tartotta fenn magát. És egyszer csak felfedezte magában a piktort. Mikor veszedelem nélkül visszatérhetett, elment Bécsbe egy kicsit tanulni. Aztán hazajött. – Ein famoser Mensch, most kitűnő képek festi. Aztán kajánul elnevette magát, és rákacsintott Miskára. – Csak nagy baj vele van most. Beleszerette egy lányba. Hajjajaj, a füle tövedet szerelmes!
Nyilván azt akarta mondani, hogy fülig szerelmes. Miska előtt megvilágosodott egyszerre, hogy a legszorgosabb munka közben miért gondol néha egyet hirtelen Szamossy, miért vonul el az ablaknyílásba, hogy elolvasson egy levelet, amelyet előbb már kétszer olvasott. – Majd meglátunk a szép leány – folytatta az ezredes –, ide fogja jönni, hogy Besuch csinálja a Szamossynak. És te már voltál a szerelmes, Miska? – Voltam – válaszolta őszintén Miska –, egy aradi lányba, mikor ott asztaloslegény voltam. De nem mertem neki szólni. Csak lerajzoltam. Hanem mikor idejöttem Gyulára, akkor írtam neki egy hosszú szerelmes levelet. Hogy mit írtam, arra már nem emlékszem, mert akkor még nagyon beteg voltam és úgy jártam-keltem, beszéltem, írtam, mint a részeg. Aztán ő nem válaszolt. A dolog abbamaradt. – Na és másat nem volt ottan az Aradon, valami huncut menyecskét, vagy mi? Az évődő hangra Miska vállat vont szótlanul és elpirult. Zsofka jutott eszébe, az átkozott emlékű Zsofka és az ő szégyenletes, borzasztó bukása. Az ezredes nem folytatta a tréfás faggatást, másra tért át. – És hogy van neked a betegséget? Már jobb? – Sajnos, sokkal jobban vagyok. – Sajnos? – Persze. Ha egészen meggyógyulok, mit csinálhatok? Vissza kell mennem asztalosnak. – Na nem – kiáltott hevesen az ezredes –, az nem. Majd valami a Szamossyval kitaláljuk. Asztalos nem. És bátorítóan megveregette a fiú hátát. Az hálás szeméremmel sütötte földre a szemét. Közben meg is érkeztek, ahova igyekeztek: a cigánysorra. A putrik lakói örvendező hűhóval fogadták őket. Egy pillanat alatt ott kellették magokat a pipás, fogatlan banyák, a kondor hajú, vad legények, a meztelen, sivalkodó, lökdösődő purdék. Berres ezredes krajcárokat osztogatott nekik, hozott egész zsebbel. Mind a ketten leültek a földre, és a mappát keresztbe tett lábukra támasztva elkezdték rajzolni azt az alakot, akit kiválasztottak. Csak úgy sebtiben, mert lassan már kezdett sötétedni. A vázlatokat összehasonlították. – Hej, ha én úgy tudnék rajzolni, mint az ezredes úr… – Majd fogsz tudni azt, ne félj. Akkor megint krajcárosztás következett. Mikor megindultak vissza a város felé, marakodó visítozás hallatszott mögöttük. A Reök-ház előtt elbúcsúztak. Miska benyitott a családi otthonba. De a konyhánál, ahol Mari néni sürgölődött a rotyogva és sisteregve készülő vacsora körül, nem is jutott tovább. Mert ott üldögélt a tűzhely mellett, gazdája megjöttét várván, a Pista bácsi hajdúja, Csete Mihály. – Maradjon csak úgy, Mihály. Már maga alá kerített egy zsámolyt, már ütötte fel a mappát, már rajzolta Csete Mihályt. Mari néni minduntalan belebotlott, ahogy jött-ment. Közben Iván is előkerült, és Miska háta mögött figyelte a készülő rajzot. Aztán a ház ura toppant be, az is megállt a rajzolást figyelni: – Jaj, Miska – sopánkodott vígan Mari néni –, az Isten áldja meg a passziódat, mozogni nem lehet tőled a konyhában. – Már készen van, Mari néni, nem lábatlankodok itt tovább. Tessék nézni a képet. Mindenki a képet nézte. Tetszett. Maga Csete Mihály is belepillantott, és kétfelé sodorván bajszát, így szólt: – A nyavalya törje ki, én vagyok az csakugyan. A vacsora hamar lefolyt családi körben. Pista bácsi vette a csibukot és az újságot, Iván aludni ment, Mari néni lyukas fehérneműt rakott ki a leszedett asztalra, és kezdte befűzni a cérnát a tűbe.
Miska nekiült rajzolni. Mély csend ült a kis családon, csak néha csörgött egyet a Pista bácsi újságja, ahogy lapot fordított. Ez így tartott tizenegy óráig. Akkor Pista bácsi nagyot ásított. – Talán tegyük el magunkat holnapra. – Ideje – szólt Mari néni, szintén ásítva egyet. Miska aggodalmasan, könyörgő arccal nézett rájuk. – Szeretném meg ezt a rajzot befejezni. Mindjárt megleszek vele. Pista bácsi felkelt és nyújtózkodott. – Úgy, úgy. Csak megint égesd a lámpást éjfél után egy óráig. Az ördög látott ilyet. Dohogva mondta, de hangja melegségében már benne volt az engedelem. A házaspár aludni ment. Miska egyedül maradt a rajzzal. Szenvedélyesen dolgozott tovább: rajza verekedő cigányokat ábrázolt. Közben feleszmélt, és keze fejét odaértette homlokához. Nem volt láza. Ez kedvét szegte. Komoran nézett maga elé egy darabig. De aztán a rajz fölé hajolt. Egy perc múlva már teljesen és tökéletesen boldog volt megint.
XVI. Nagy nap volt, mikor Szamossy először megengedte, hogy olajfestéshez nyúljon. Odatett elébe egy régi olasz tájképet, másolja le. Miska úgy esett neki a munkának, mint a tikkadt vándor a forrásvíznek. Egy perc alatt szerette volna megcsinálni mohó türelmetlenségében az egészet. Szamossy alig győzte csitítani: – Csak lassan, nyugodtan. Nem kerget a tatár. Bóluszra rajzolta a körvonalakat ő is fehér krétával. Türelmetlenül, hogy végre magához a festéshez jusson. Akkor felállt a festőállvány elé, mint egy színész. Igyekezett Szamossy testtartását utánozni. De nem ment az olyan könnyen. Bal keze minduntalan palettástul elcsúszott a botra nehezedő jobb kéz súlya alatt. – Lassan, nyugodtan, fő a szolid munka. Délelőtt még sehogy sem ment. Délután már ment. Óvatosan, feszült figyelemmel húzogatta az ecsetvonásokat. Szamossy már magára is hagyta, csak koronként lépett oda, és mindig ezt mondta neki: – Szépen, simán. Mennél simábban! Az ég színénél azonban megakadt. Az eredeti kép kékjét nem tudta kikeverni a palettán. Próbált több fehéret venni, kevesebb fehéret venni, másféle kékkel vegyíteni – akármit csinált, azt a bizonyos kéket nem találta el. Nekifogott tízszer is, de az ő kékje mindig hidegebb maradt, mint az a kék. Mi az ördög van evvel a kékkel? Tanácstalanul megállott. Szamossy odalépett. – Mi a baj? – Nem boldogulok ezzel a kékkel. Nem tudom kikeverni. Az ördög látott ilyet. – Nem nehéz pedig – mosolygott Szamossy –, tegyen bele egy egész pici krapplakkot. Miska nagyot nézett. Bíborpirosat az égszínkékbe? Mi sülhet ki abból? Kíváncsian keverte bele eddigi kevercsébe a csipetnyi krapplakkot. És elbámult. A palettán megjelent az a meleg kék, amelyet keresett. – Nahát! – mondta csodálkozva. Még fejét is megcsóválta. Ettől kezdve lassabban ment a munka, mert minduntalan el-elábrándozott a palettán. Új színek keverését tanulmányozta. A legbámulatosabb meglepetések érték. Úgy érezte magát, mint aki új világrészt fedezett fel. A másolatot megcsinálta, és Szamossy azt mondta rá, hogy elég jó. De ő maga is látta, hogy mennyi minden hiányzik még belőle. Ez a tapasztalás mégsem vette el a kedvét. Sőt serkentette. Azonnal belekezdett egy új kép, egy régi női arcmás lemásolásába. És közben nemcsak szórakozott, hanem valósággal korhelykedett, tobzódott palettáján a színek keverésével. Evvel nem tudott betelni. Az árnyalatok végtelen tarkasága módfelett gyönyörködtette. Gyakran megszűnt a képre figyelni, és a színeket önmagokért tanulmányozta a palettán. Új ismerősökként kezelte őket, akiknek jellemét, természetét, szokásait ki kell tanulni. Talált egy pirosat, amely goromba volt és sértő. Talált egy zöldet, amely elomló, bölcs enyheséget lehelt magából. Aztán a kremzervájsz fehérjével játszott: egészen piciny adagokat kevert bele más színekből, olyan keveset, hogy a fehér fehér maradt ugyan, de szemmel láthatólag más-más jelleme lett mindegyik fehérnek. A második másolat után vérszemet kapott. Természet után akart olajba festeni mindenáron. Három napig alkudozott ezen Szamossyval, aki még nem akarta megengedni. De addig rimánkodott neki, amíg megengedte: jól van, másnap hozhat valakit, és megkísérelheti lefesteni. Másnap közbejött a váltóláz, de harmadnap reggel elhozta a műterembe Csete Mihály hajdú egyik lányát, egy szipákoló, kócos, tizennégy éves kislányt. Elkezdte dühödt ambícióval festeni. Nem ment. Már maga a rajz nem ment. Szamossynak kellett segítségül jönnie. Ő bezzeg csak két vonalat húzott meg, s a rajz rögtön
hasonlítani kezdett a kislányhoz. Akkor aztán a festéssel volt baj. A kislánynak széles holdvilágképe volt, se ebből a Miska festményén sivár nagy mező lett, amely semmiképpen nem akart orcának látszani. – Látja, mégse kellett volna megengednem. Vakarja le az egészet. Miska csökönyös türelemmel kezdte újra. Levakarta másfél óra múlva megint. Alkonyatkor újra nem volt egyebe a képből, mint a rajz. Másnap reggel kezdte elülről. Estére készen is lett vele. Még egy vonást húzott az ecsettel, hátralépett, és szemügyre vette művét. Fájdalmasan látta, hogy nagyon rossz. Mint aki behunyja szemét a nyakleves előtt, úgy várta Szamossy ítéletét. Szamossy hosszasan nézte a képet, és csodák csodájára ezt mondta: – Tudja az ördög, talán mégiscsak festhet már természet után. Feltéve, hogy közben rendesen tanul tovább. Az arcmás ifjú alkotója még egyszer megnézte a művet. Most már ő sem találta olyan nagyon rossznak. Hiszen rossz volt, szó sincs róla, de sok jó akadt benne. Az orr nyerge egészen jó volt, s a két szemben is sok jó akadt. Mindenesetre belemártott egy tiszta ecsetet a krapplakkba, és odaírta a kép jobb sarkába: Lieb M. Másnap pihenésül elkezdett egy Madonnát másolni. De mikor készen lett vele, elhozta Csete Mihály másik gyerekét. Azért választotta éppen ezeket, mert már rajzolta őket. Ez a kép már sokkal jobban sikerült, Szamossy nagyon elismerően bólintott a fejével. Miska sírni szeretett volna örömében. Festőnek érezte magát. De minél inkább boldoggá tették az ilyen örömök, annál gyakrabban és fenyegetőbben ötlött fel benne a rettegés: mi lesz, ha egészen meggyógyul? Még voltak hidegleléses lázai, de ritkábbak és egyre könnyebb lefolyásúak. Így nőttek folyton nagyobbra örömei is, gondjai is. Idegesség kezdte kínozni, rosszul aludt a sok izgalomtól, néha órák hosszat nézett éjszaka a semmibe, amely olyan sötét volt, mint jövendője. Egy nap Pista bácsi félbeszakította a Szamossyval töltött napok aranyidejét. A gerendási tanyán, melynek bérletét megtartotta, kukoricaszedés következett. Úgy volt, hogy ő maga megy ki ügyelni a munkára, de hirtelen hivatalos dolga akadt. – Nem baj, majd kimegy Miska. Már úgyis jobban van. Miska kiment a tanyára. Mappáját és ceruzáit magával vitte. Két napot töltött a tanyán, és a munkára édeskeveset figyelt, de viszont telerajzolta a mappát. Lerajzolt minden lerajzolhatót: embereket, asszonyokat, lovakat, szekereket, csendőrt, csőszt, csőszkunyhót, gémeskutat. Mikor harmadnap hazatért, a mezei munkáról elég hézagosan tudott számot adni. Elévette rajzait, hogy azokkal jobb hangulatot keltsen Pista bácsiban maga iránt. A bácsi unottan lapozgatta a rajzokat, de mikor a csőszkunyhóhoz ért, haragosan kiáltott fel: – Ejnye, a teremtésit neki, hát ezt még most sem csinálták meg? Olyan most is, mint mikor kint jártam. Még utóbb elviszi a szél. No, majd adok én nekik. Tovább mérgelődött rajta, a rajzokat félretolta. Miska riadtan kérdezte magában, hogyan értesse meg a bácsival, hogy ő festő akar lenni és semmi más. Most már ott tartott, hogy különféle képtelen módokon gondolkozott, hogyan lehetne csökkenő betegségét súlyosbítani. Utóbbi időben Pista bácsi elhatározta, hogy mivel Miska nagyon lassan gyógyul, majd ő maga fogja ezt a dolgot kezébe venni, és kikúrálja a fiút a homeopátiával, melynek csodáiban rendületlenül hitt. Valami labdacsokat szedetett be öccsével, és hosszú, homályos magyarázatokat tartott a lángelméjű gyógymód alapgondolatáról. Miska félt, hogy a labdacsok csakugyan meggyógyítják. Kínjában összevissza próbált enni mindent, amivel véthetett a diéta ellen. Sárgarépát szigorúan tilos volt ennie. Mikor a család ételsorán ez szerepelt, ő külön kapott rizskását. Most, mikor visszajött a gerendási tanyáról, éppen sárgarépa volt vacsorára. Neki rizskása. Éjszaka tehát a magányos rajzolgatást félbehagyta, kilopódzott az
éléskamrába, és megkereste a maradékot. Meg is talált egy nagy tállal belőle. Nekiesett és megette az utolsó cseppig. Aztán lefeküdt, és másnap várta a lázat. De a láz nem jött meg. Többet egyáltalában nem jött, mintha elvágták volna. Szinte bámulatosképpen úgy látszott, hogy a sárgarépa gyógyította meg. A betegség megszűntét pedig nem lehetett titkolni, mert Pista bácsi a homeopátia sikerét szorgalmazván, pontosan számon tartotta, mióta nem volt láza a fiúnak. És a döntéssel fenyegető nap elérkezett. Egy este vacsoránál Pista bácsi szóvá tette Miska állapotát. – Neked már tíz napja nem volt lázad, ugye? – Tíz. – Hát lássátok, ez a homeopátia. Csodálatos dolog ez, én mondom. Orvos nem tudott meggyógyítani, de én, a laikus, meggyógyítottalak. Most már bátran mehetsz vissza a mesterségedhez. Miska összedőlni érezte a világot. Elhűlve, hebegve felelte: – De én… én nem lehetek asztalos… Én már festő vagyok… – Mi vagy? – Festő. Már olajba festek. Hiszen Pista bácsi maga mondta, hogy belőlem festő lehetne. – Szamár beszéd. Persze hogy lehetnél, ha volna vagy ezer hold a hátad mögött. De így ki fog eltartani? – Úgy leszek, mint Szamossy. Neki sincsen ezer holdja. Megél abból, hogy fest. Pista bácsi csodálkozva ránézett öccsére. – Furcsa. Hát te ezt ilyen komolyan gondolod? Miska nem felelt semmit Arca izgalomban égett, halántéka lüktetett. Pista bácsi megcsóválta a fejét és azt mondta: hm. Aztán lassan megtömte a pipáját, és tempósan rágyújtott. Csak akkor kezdett el beszélni. – Nem mondom, rajzolni egészen ügyesen tudsz. De hol van az még attól, hogy valaki festőművész legyen. Fogalmad sincsen, mi mindent kell egy festőművésznek tudni. A képet csak akkor lehet eladni, ha nagyon jó. Nagyon jó képet pedig csak olyan piktor festhet, akinek kisujjában van anatómia, esztétika, história, perspektíva. Ezt mind meg kellene tanulnod, mielőtt hozzáfoghatnál, hogy kenyeret keress. Neked pedig nehezebb ezeket megtanulni, mint másnak, mert nem iskoláztál és semmi alapod nincsen. A múltakat nem akarom hánytorgatni, de most láthatod, mit tettél, mikor semmi áron nem akartál tanulni. Hogyan fogod ezt mind elsajátítani? És hol? Itt Gyulán nincs arra való ember, Pestre menni nem tudsz, mert nincsen pénzed hozzá. Hogy az én anyagi erőm milyen, azt nagyon jól tudod. El lehet képzelni, hogy évekig fenntartod magad asztalosság nélkül, amíg tanulsz? Ezt nem lehet elképzelni. No és tegyük fel, hogy kiképezted magad. Mi lesz akkor? Ki vesz tőled képet, fiatal névtelentől, mikor vehet neves piktoroktól, ha már rászánta magát? Verd ki ezt a gyerekséget a fejedből. Keressél magadnak tisztességes, dolgos megélhetést. Ha a munkádtól marad egy kis időd, azért festegethetsz kedvedre. Miska hallgatott egy darabig. De látszott rajta, hogy küszködik valami merész ötlettel. Végre is kibökte: – Tessék így maradni, Pista bácsi, lerajzolom. Megmutatom, hogy mit tudok. Már ugrott is ceruzáért, mappáért. Egy kicsit várt, mielőtt belefogott volna, mert reszketett a keze. Aztán nekifohászkodott. Szeme ugrálva járt arc és papír között. A bácsi csak ült, arcán bizalmatlansággal vegyes kíváncsiság látszott. Mari néni és Iván a Miska háta mögé álltak, és némán figyeltek. Jó sokáig tartott a munka, nagy csend közepette. Csak ritkán szólalt meg Miska: – Kérem kicsit vissza balra a fejet. Pista bácsi ímmel-ámmal engedelmeskedett. És mikor Miska egy utolsó vonás után eltartotta
magától a rajzot, Mari néni pártolóan kiáltott fel: – Kitűnő! A rajz odakerült a modell kezébe. Nézte, nézte sokáig. Nem szólt semmit. Miska közben kiteregette egyéb rajzait is, amelyeket otthon tartott. – Tessék megnézni a rajzaimat. Nekem nagy tehetségem van. Szamossy úr is mondta. Tessék végignézni. Pista bácsi ráncolt homlokkal nyúlt az egyes rajzok után. És meglepetve szólt: – Nini, a szomszéd csizmadia. Ez meg a Julcsa, ugye? Nézte a többit is. Látszott rajta, hogy már inog. Miska remegő hangon magyarázta: – Hát most legyek asztalos? Pista bácsi a rajzokról a levegőbe nézett. Sokáig gondolkozott. Aztán a fiúra nézett. És megint gondolkozott. Feszült csendben várta az egész család, hogy mit fog mondani. Végre vállat vont. – Hát nem bánom, légy piktor. Csak azt szeretném tudni, hogy kezdesz hozzá. Az utolsó mondatot Miska már nem hallotta. Viharosan nekiesett nagybátyjának és megölelte. Rögtön utána megölelte Mari nénit is és Ivánt is. Aztán, mint a bolond, asztalnak ütődve, széket borítva, hanyatt-homlok indult kifelé. – Megbolondultál? – szólt utána Mari néni. – Hová rohansz? – Szamossy úrhoz. Futva, lelkendezve rohant a sötét utcán a Wenckheim-kastély felé. De Szamossyt nem találta otthon. Az vagy lement sétálni, vagy valami ismerősnél töltötte az idejét. Akkor rohant az ezredes lakására. Nem volt otthon az sem. Talán éppen együtt tartózkodtak valahol. Megállt a kapu előtt a sötétben. Teljesen néptelen volt az utca. Márpedig a nagy hírt muszáj volt elmondani valakinek. Az örömtől elcsukló hangon mondta bele hangosan a sötétbe a semminek, vagyis az egész világnak: – Festő leszek! Aztán elindult hazafelé. A kutyák közel is, távol is ugattak. Ő szerette volna saját magát forrón megölelni. Arcán a boldogság könnyei peregtek lefelé.
XVII. Szívdobogtató elégtétel: művészreménység gyanánt visszatérni oda, ahol iparoslegényként nyomorgott az ember. Szamossy elvégezte dolgát Gyulán. Miután a kastély képeit restaurálta, némelyiket lemásolta, utóbb arcképeket is festett. Magát gróf Wenckheim Józsefet, az öreg nábobot is lefestette, valamint a fiatal grófnét is. Dolga végeztével felszedte sátorfáját. Megvolt már következő állomáshelye. Zselénszky gróf hívta meg képeket javítani és új arcképeket festeni Új-Aradra. Megállapodásuk szerint Miska nemsokára követte. A Zselénszky-kastély számos melléképülete között volt egy csinos kis házikó. Ki tudja, minek építették valamikor. Most itt lakott a piktor és famulusa. A belső szobában helyezkedett el a mester, az előszobában a famulus. Rajtok kívül csak a házmester lakott még a kis házban. A mester szobája szolgált műterem gyanánt is, itt állott a két stafeláj. Középen volt az asztal, s alatta állott a mosdó, amely máshová már nem fért a festőholmit tartalmazó sok láda miatt. De ágynak azért még jutott hely, sőt egy díványnak is. Miska az előszobában hált. Csak úgy a földön, szalmazsákon, mint asztalosinas korában. S ugyanúgy tartotta ládában a holmiját, mint akkor. Állása bizonytalanul lebegett az inasi teendők s a tanítványi elfoglaltság között. Mikor felkelt, Szamossy elment egy kicsit járkálni, ezalatt az ő dolga volt kitakarítani mind a két szobát. Mégpedig nemcsak úgy-ahogy. Igen tiszta és pedáns ember volt a piktor. Ha portörlés közben kimaradt valami s az ő végighúzott ujja megállapította a mulasztást, nem hagyta szó nélkül. És ha a söprés után is ott maradt a padlón valami apróság, akkor fehér krétával kört rajzolt köréje, hogy a famulus azonnal meglássa a néma vádat. Még kelni is ötkor kelt Miska, mint asztalos korában. De a munka, amelyhez ilyenkor hozzáfogott, már nem hasonlított az asztalossághoz. Miska reggelenként könyveket biflázott. Grammatikát és történelmet. Komolyan kellett tanulnia, mert Szamossy mindennap kikérdezte. – A festőnek úriembernek kell lennie – mondogatta Miskának –, ezt jegyezze meg. Aki pedig ennyire műveletlen, az nem számíthat úriembernek. Ennélfogva tanult szorgalmasan. Már csak azért is, mert nagyon félt, hogy Szamossy, ha megharagszik, felmondja a barátságot és elküldi magától. Akkor aztán csakugyan nincs más hátra, mint az asztalosság. Mikor megunta a grammatikát, amely se testének, se lelkének nem kellett, és kísértésbe jött, hogy becsukja és elhajítsa a könyvet, azonnal felötlött benne a félelem, hogy nem maradhat Szamossy mellett. Kettős buzgósággal merült bele máris az unalmas stúdiumba. Délelőtt jött a festés. Szamossy ott dolgozott az állványnál, Miska vagy a másiknál, vagy rajzolgatva, festéket keverve, ecsetet kötve az asztal mellett. Ez volt egyszersmind a művészettörténet ideje is. Ilyenkor beszélt Szamossy vég nélkül való történeteket Michelangelóról, aki a Sixtuskápolna mennyezetképét festette, a Mózes-szobrát faragta, muzsikálni is tudott és verseket is írt; Leonardo da Vinciről, aki remek képeket alkotott, de ugyanakkor nagy matematikus volt, gépeket eszelt ki és csatornákat tervezett; Tiziánról, aki csodaszép vörös hajat festett a nőknek, még kilencvenesztendős korában is csodálatos dolgokat csinált, és egy híján száz évet élt; Tintorettóról, aki azt a hihetetlen nagy képet festette az utolsó ítéletről, amelyet Szamossy órákon át tudott csodálni Velencében; Rafaelről, aki tenger pénzt keresett; Rubensről, aki a testes, telt aktok mestere volt; Rembrandtról, akinek lángelméje mindenkinél jobban látta a fényt és az árnyat; Van Dyckról, aki az angol királyné udvarhölgyét vette feleségül, olyan gavallér volt; Gainsboroughról, aki a híresnevezetes Kék fiút festette. Anekdoták és a famulus számára még egészen homályos esztétikai fejtegetések között úgy hullottak a nagy nevek az ifjú festősegéd fantáziájában, mint a marokkal szórt vetőmag. Esze szomjasan itta azt is, hogyan csinálták a régiek a saját titkos receptjük szerint a
színeket, és azt is, hogy Wouwermann minden képén fel lehet fedezni egy fehér lovat. Watteau szárazbetegségét éppen olyan érdeklődéssel hallgatta, mint amilyen szorgalmasan igyekezett emlékezetébe vésni, hogy Breughel nevű festő nem egy volt híres, hanem kettő, s az idősebbiket szokás paraszt-Breughelnek mondani. Mindez igen érdekes volt, de a klasszikus képek hiányzottak az oktatáshoz. Nem baj, az volt a fő, hogy festőkről szólt minden. És mikor Szamossy elmondta neki az „Auch’ io sono pittore” történetét, az ő melle is boldogan kifeszült, mert úgy érezte, hogy ez róla is szól. Ami idő maradt a délutáni órákban, az perspektívával és anatómiával telt el. Rengeteg papirost telerajzoltak távlatfeladványokkal, hasonlóképpen sok papirost fogyasztottak azok a rajzok, amelyekkel Szamossy az emberi test egyes izmaira oktatta növendékét. S a növendék ámulva nézett mesterére, aki rengeteg tudásával félistenné magasodott előtte. Ha nagy festőkre gondolt, Tiziánt, Veronését, Frans Halsot, Murillót és Szamossyt sorakoztatta egymás mellé, de amazok idegenek voltak neki, mert műveiket nem ismerte, ezt pedig napról napra látta alkotni, és mindenekfelett tisztelte és szerette. Kosztot eleinte a házmesternél kapott, elég ösztövéret és egyszerűt, pedig olyan étvágya volt az egy esztendeig húzódott váltóláz után, mint a farkasnak. De a koplalás nem sokáig tartott. A grófi kastélyban lakott az uradalom ügyésze, bizonyos Töttössy Lajos. Ez a Töttössy maga is festegetett, és elhatározta, hogy a két kisfiát rajzórákra fogja. Meg is kérte Szamossyt, hogy adjon órákat a gyerekeknek, de az nem vállalta, mert nem ért rá. Hanem maga helyett a famulusát ajánlotta, ad az órát szívesen, ha kosztot kap érte. Miska nagy örömmel vállalta a hivatalt, keblét viharos büszkeség dagasztotta, hogy most már ő tanít másokat rajzolni, ha mindjárt gyerekeket is. Töttössyéknél pompásan főztek. Ahogy egy grófi ügyész gazdag házánál főzhettek. Miska bámulatos pusztítást művelt az ételben tizennyolc esztendejének hatalmas étvágyával. S ahogy megtörölte száját, már ment át a szomszéd szobába a Béla gyerekkel meg a másikkal az órát megtartani. Ott ült még egy leánygyermek is, a kis Mayer Zseni. Ez a kis Zseni rokon gyerek volt, és szülei egy kis vidéki erősödésre küldték le Töttössyékhez. Miska azonnal lerajzolta. Igen gondosan csinálta, mert az a titkos remény motoszkált benne, hogy a rajzot megveszik, ha sikerül. Aztán meg újabban nem ceruzával rajzolt, hanem a Szamossy útmutatása szerint krétával, s ebben akarta gyakorolni magát. Öt napon át dolgozott a rajzon egy-egy félórát. Kitűnően sikerült. És csakugyan pénzt is hozott: az öreg nagymama két ezüstforintot adott érte az ifjú művésznek. Megismerkedvén aztán a szomszédban lakó Dániel családdal, annak szinte minden tagját lefestette vagy lerajzolta. Azok is fizettek. Most már különben sem volt ritka dolog Miskának, hogy pénzt keresett a tudományával. Mindjárt az új-aradi idők elején megpróbálta felkeresni Kristyóri Jolánkát. De nem találta otthon. A család nagyon megörült neki, nagy hűhóval újságolták, hogy Jolánka menyasszony: egy Nigreisz nevű igen kitűnő kérője van, most is annak rokonságához utazott ismerkedni. Miska csodálkozva érezte magában, hogy az újság nem is üt rajta különösebb sebet. A szerelem elszállott, csak egy kis meleg meghatottság emléke maradt utána. Elbúcsúzott a szülőktől, megölelte a fiúkat, és arra a kérdésre, hogy mikor jön el megint, határozatlan választ adott. De Kristyóriéknál eszébe jutott az a diadal, amelyet első eladott rajzával aratott. Egyenesen a Bettelheim-üzletbe ment. Ugyanúgy találta ott a fiatal boltost, mint régen, csak az üzlet volt díszesebb, csinosabb, s a könyvesbolthoz tartozó nyomdához azóta új helyiségeket építettek. – Még ilyet, Lieb úr! – kiáltotta az ifjú Bettelheim. – Én bizony – örvendezett a viszontlátáson Miska –, képzelje, nem vagyok már asztalos. Igazi festő lettem. Úgy látom, jól ment azóta a dolgunk mind a kettőnknek.
– Nem panaszkodhatom. Kibővítettem a boltot, most már a hangversenyeket is én szoktam rendezni, ha valami művész jön Aradra. Majd alkalomadtán jöjjön el, adok jegyet. Hát most mesélje, hol járt, mit csinált. Miska elmondta töviről hegyire, ami Gyulán történt. Aztán megkérdezte, kiteszik-e megint a kirakatba, ha képet hoz. Bettelheim szívesen megígérte. Másnap tíz legjobb rajzát válogatta ki Miska, és elvitte az üzletbe. Mind nem fért a kirakatba, de Bettelheim úgy vélte, hogy a rajzok alighanem kelendők lesznek. Majd kirakta őket kettőnként. Ha kettő elkelt, kitesz megint kettőt. És íme, harmadnapra már elkelt az egyik rajz öt forintért. Negyednapra még egy. Miskának ezentúl állandóan pénz csörgött a zsebében. Volt, aki örüljön vele. A Templom utcai régi diáktanyát természetesen legelső dolgai közé tartozott felkeresni, s ott nagyobbára megtalálta a fiúkat, akik nagy zenebonával üdvözölték. Volt azok között egy Paál Laci nevű gimnazista, aki szintén szeretett rajzolgatni, ez különösen megtetszett neki. Elment Albrecht uram műhelyébe is, és összeölelkezett Füzesséryvel meg Gyöngyössyvel, akik még ott voltak a régiek közül. Kneffel úr is ott ült még éppen úgy, mint azelőtt, okulárés orrával rövidlátóan hajolva az üzleti könyvek lapjai közé. Maga a mester is másképpen beszélt most, mint egy esztendeje. – Hát aztán amiért művész lesz, Lieb úr, ne nézzen le bennünket, szegény iparosokat. Miska önérzetesen nézett szét a készülő konyhaszekrények és létrák gyaluforgácsos, enyves szagú világában. Füzesséry kísérte ki a kapuig. Ott Miska nem állhatott meg egy kérdést: – Emlékszel még arra a Zsofkára, aki itt szemközt szolgált? Vajon mi van vele? – Eltűnt. Olyasmit hallottam, hogy kórházba vitték. Mikor jössz el megint? – Holnap este. Elmegyünk és leülünk valahol beszélgetni. El is mentek beszélgetni, és jó későig beszélgettek. A diákoknak is szakított egy-egy estét. Ezeket a kimaradozásokat Szamossy nem nézte valami jó szemmel, de rendesen megbékült, mert Miska sohasem tért haza valami rajz nélkül. A mappáját mindig magával hordta. És a rajzok napról napra észrevehetően jobban sikerültek. Egy délelőtt a Bettelheimék inasa kopogtatott be hozzájok. – Azt izeni Lieb úrnak Bettelheim úr, hogy tessék azonnal átjönni fontos dologban. Miska sietett át a Maros túlsó oldalára. Bettelheim, akivel közben nagyon összebarátkozott s már tegezték is egymást, izgatottan újságolta: – Óriási szerencse ért, Miska. – Micsoda? – Sok pénzt kapsz. – Mennyit? – Várjál, rendjén elmondom. Van itt egy Kertay nevezetű öregúr, akiről már a minap mondtam, hogy nagyon érdeklődik a rajzok iránt. A cigánycsaládot is ő vette meg. Ez a Kertay ma reggel bejött hozzám, és elmondta, hogy a barátai között egy kis mozgalmat indított. Mindenki ígérjen havonta egykét forintot, akármilyen keveset, de biztosat. Biztosítsanak neked annyit, hogy elmehess Pestre képezni magadat. Eddig szerzett tizenöt forintot havonta. Ezt minden elsején megkapod. De ő a mozgalmat folytatja tovább is. Itt van az első tizenöt forint, írjad alá ezt a nyugtatványt. Mit szólsz ehhez? – Bámulatos. Hiszen engem nem is ismer ez a Kertay. – Mondtam neki, hogy bemutatlak, de ő azt felelte, hogy nem akar veled találkozni, mert utálja a hálálkodást. Különben is őt csak a képek érdeklik, azt mondta. Azt sem akarta elárulni, kik az aláírók. Sőt lelkemre kötötte, hogy az ő nevét se áruljam el neked. Hát úgy vigyázz, hogy ha véletlenül valahol megismerkedel vele, ne tudjál őróla semmit. Miska zsebre tette a pénzt, és könnyes szemmel fordult ki a boltból. Még most, fiatalember létére is
könnyen állott nála a sírás. Ha valami szép muzsikát hallott, vagy valami szívhez szóló szép hazafias mondatot, ha váratlanul szeretetet érzett, vagy részvét fogta el, azonnal megnedvesedett a szeme. Akkor is erővel kellett könnyeit visszanyomni, mikor a nagy újságot elmondta Szamossynak. – Ez nagyon szép és lélekemelő dolog – mondta Szamossy –, de az ilyesmi nem fenékig tejfel. Fogadja meg a szavamat, és ne legyen könnyelmű. Verjen a fogához minden garast. Gyűjtse a pénzt, mert a végcél csakugyan az, hogy elmenjen valami akadémiára, ahol rendszeres oktatást kaphat. Most az még korán volna, csak tanuljon mellettem. Én majd szólok, mikor utaznia kell. Megígérte a famulus szentül, hogy vigyázni fog a pénzére. Meg is tartotta. Az új-aradi idők elején, mikor régi pajtásaival örült a viszontlátásnak és nagyon ágaskodott benne az önállóság, még fizetgetett egy-két meszely bort. De mivel homályosan élt benne az az ismeretlen idegen város, ahol majd tanulnia kell és pénzre lesz szüksége, és mivel vágyaival inkább élt a jövő csodálatos, semmint a jelen hétköznapi örömei között, nem esett nehezére az önmegtagadás. A cimborák kocsmázása elől kitért, és napról napra számolgatta, hogyan áll a kassza. Közben költségei is voltak, festéket, mappát, ceruzát, vásznat, krétát, olajat, firniszt, tankönyvet magának kellett vennie, csizmája is talpalásra szorult. És az egyetlen rend ruhája, amelyet magán hordott, már itt is kopott, ott is szakadt. – Ügyes fiatal festő azt úgy csinálja – oktatta Szamossy –, mint én csináltam Velencében. Menjen el egy szabóhoz, és ígérjen neki portrét egy rend ruháért. Nem az én találmányom. Rembrandt is megcsinálta. A tanácsnak nagyon megörült Miska. Asztalos pajtásai ismertek szabólegényeket, azok révén nemsokára sikerült olyan szabómestert találni, aki ráállt az alkura. Igaz, hogy három arcmást kellett rajzolni a ruháért: leábrázolta a mestert, a feleségét és vele lakó anyósát. De a ruhát megkapta. És vadonatúj mezben pompázott be a Bettelheimboltba elsején, hogy a tizenöt forintot felvegye. – Csak tizenhárom forintot adott az öreg – mondta Bettelheim –, valamelyik aláíró, úgy látszik, nem állja tovább a dolgot. A következő hónapban már csak kilenc forintra rúgott az elsejei aratás. Aztán már csak háromra. A lelkes pártfogók elunták a dolgot nyilván. Milyen jó volt hallgatni Szamossyra, és takarékoskodni. Így mégis nyomta valami pénzecske a zsebét, mikor a mestert továbbszólította vándorútja Új-Aradról is. Mert Szamossy, ami a pénzt illeti, ugyanazt csinálta nagyban, amit Miska kicsiben. Tőkét gyűjtögetett, hogy feleségül vehesse Hunkár Katalint, akitől minden héten kétszer pontosan megjött a hűséges szerelmes levél. Egyik gróf a másiknak ajánlotta a kellemes modorú, ügyesen dolgozó piktort, aki a belső szobában ugyanúgy számolgatta a tízes meg húszas bankókat, mint famulusa az előszobában az egy forintokat. A Zselénszky grófnál vállalt munka véget ért, és következett volna az új megbízatás a gróf Karácsonyi família beodrai kastélyában, de a grófék azt írták, hogy a munkát csak hetek múlva lehet ott megkezdeni. Szamossynak a két megbízás között üres ideje támadt. Úgy határozott, hogy ezt az időt Buziáson fogja tölteni régi barátjánál, Ormós Zsigánál. És magával viszi famulusát is. Két hónapig voltak Buziáson. Akkor elérkezett az ideje, hogy Beodrára menjenek. Miska úti málhájában gazdag termés sorakozott. Rengeteg apró rajzot csinált, s amellett két nagy, részletes rajzot, olyanokat, amelyeket már kiállításra is szánhatott volna, ha Szamossy vissza nem fogja mohó türelmetlenségét. Az egyik nagy rajz egy szépséges tót menyecskét ábrázolt, amint átlábol a sekély patakon; fején kosarat tart, s abban kisgyereket. S még patakgázolás közben is serényen pergeti fél kézzel az orsót. A másik valóságos kompozíciónak számíthatott. Parasztház előtt négy tagból álló oláh családot helyezett el. A kerekes kút tövében, amelynek balról csak pereme fért bele a rajzba, fejkendős öregasszony üldögélt, hátrább botjára hajolva támaszkodott a családfő, tovább fiatal anya következett alacsonyan ülve, végül jobbról fonó leányt rajzolt, aki lócán üldögélt. Miska a csomagolásnál gondosan fektette „fluszpapír” közé a rajzokat, meleg büszkeséggel szemlélte őket még
egyszer. Ezeket már akárki megnézhette. Ezek már szakmabeli ember munkái voltak. Ormós igen meleg kézszorítással búcsúzott tőle. Megajándékozta A napló titkai című regényének egy példányával, és így szólt hozzá: – Kedves öcsém, azt kívánom, hogy a lelkesedése mindig megmaradjon, a tehetségét úgysem vesztheti el soha. Magából ember lesz, én mondom. – Csak ne tüzeld – szólt nevetve Szamossy, mialatt felhágott a kocsira –, ez olyan csikó, hogy ha nem fogom a kantárt erősen, kiszalad a világból. Másnap már befordultak a beodrai Karácsonyi-kastély portájára, ahol gyönyörű nagy park tárult ki előttük. A kastélyban kaptak szállást, itt is két szobájok volt. De a buziási úri állapotnak egyszeriben vége szakadt. Miskából portörölgető, söprögető inas lett megint. Első este Szamossyért huszár jött a gróf nevében, hogy kéretik a vacsorához. – Csak várjon itt – mondta Szamossy –, majd magával is lesz valami. Lett is. Jó óra múlva megint huszár jött, hívta vacsorázni. De a cselédek asztalához. Ott ültek hosszú sorban kulcsárnő, inasok, komornák, kocsisok. Az asztal végén jutott hely Miskának is. Mindjárt szóba ereszkedtek vele; kérdezgették, mióta szolgál a piktornál, mennyi a fizetése, jól bánike vele a gazdája. Ő nagyon zavartan felelgetett a kérdésekre. Azt sem szerette, hogy urasági inasnak tartják, de viszont ha már ott evett a cselédekkel, nemigen hordhatta fent az orrát. Inkább hallgatott tehát, és csendben evett. Azok látták, hogy nem nagyon társalkodó természetű, megunták faggatni, békén hagyták. Másnap eléhozta Szamossynak a dolgot. Az megígérte, hogy csinál valamit, de elfelejtette. Délben Miska ott evett a cselédekkel. Este is ott vacsorázott velők. Egy kökényszemű kis szobalány máris elkezdett erősen ránézegetni. Ebből baj származott, mert a huszárok egyike féltékeny haragra gyulladt, és megjegyzésekkel piszkálta a jövevényt. Napokig tartott ez a kóros állapot, végre Szamossy elintézte a dolgot: a gróf kosztot rendelt a festőművész famulusának a beodrai mészárosnál. Délben is, este is odajárt enni, keresztül az udvaron, ahol levágott birkák véres nyaka lógott le a lőcsös szekér oldaláról. A grófi uradalomnál több fiatal gazdasági gyakornok szolgált, ezekkel hamarosan összebarátkozott. Nyájasan hívták esténként a paraszti kocsmába, ahol helybeli parasztlegények üldögéltek a terítetlen, kecskelábú asztal mellett, egy asztalra azonban abroszt terített a kocsmáros, ez volt a nadrágos embereké! Vidám és kedves emberek voltak a prakszik, különösen egy Heim Jancsi nevezetűvel barátkozott össze Miska. De miután kétszer-háromszor velők volt, az újabb hívás elől ki akart térni. – Ne okoskodj – unszolta Heim Jancsi –, nem maradunk sokáig. Kicsit beszélgetünk, aztán hazamegyünk. Nekünk is korán kell kelni. – Köszönöm, mégse. Inkább nem. – Miért húzódozol? Megbántott valaki? – Nézd, pajtás, megmondom őszintén: nekem nincs módomban üveg borokat fizetgetni. Azt meg nem bírom, hogy ti folyton fizessetek, én meg csak nézzem. Majd ha híres festő leszek, itatlak benneteket reggelig. Mosolygott hozzá, de a mosoly savanyú volt. Szeretett volna velők menni nagyon. Előző este is pompásan telt az idő. Bemutatta füttyművészetét, s akkora sikere volt, hogy még éjfél után sem akarták hazaengedni. Heim Jancsi nézte és gondokozott. – Nézd csak, Miska. Megrajzolnád te az én arcképemet, ha megrendelném nálad? – Meg hát, hogyne. Hiszen festő vagyok. – Megelégszel érte öt forinttal? – Meg.
A prakszi a zsebébe nyúlt, és kivágott öt forintot. – Itt az arckép ára. Vasárnap majd lerajzolsz, akkor nappal is ráérek. Most gyere. Vasárnap lerajzolta Heim Jancsit. Külön örömet is talált benne, mert a modellnek igen érdekes orra volt. Lerajzolta a mészárost is, a mészárosnét is. Másokat is. Közben szorgalmasan tanult Szamossy mellett olyasmit is, ami nem függött össze a piktúrával. Ment minden, csak a helyesírás nem ment sehogy. Ha levelet írt, abban több volt a helyesírási hiba, mint a szó. – Nem fogja ezt maga megtanulni soha – mondta Szamossy –, de akkor viszont legyen olyan jó festő, hogy megbocsáthassák a helyesírását. Napóleon sem tudott helyesírást. Egy napon Miska lemásolta a kastély egy régi tájképét. Szép kép volt, jelzés nélkül való, valami régi hollandi művész festhette. Szamossy sokáig nézte a kész másolatot, aztán így szólt: – Ide hallgasson, Miska. Azt mondtam, hogy ha itt lesz az ideje, majd szólok. Hát most szólok. Amit eddig megtanult, az semmi. Az csak elegendő alap arra, hogy most komolyan elkezdhessen tanulni. Fel kell mennie Pestre. – Igenis. – Előre megmondom, hogy nagyon nehéz dolga lesz. Másképpen nem tudom elképzelni a jövőjét, mint hogy Pesten összeköttetést és támogatást keres, hogy valami ösztöndíjjal vagy valami jó lélek mecénási segítségével Bécsbe költözhessék. Aki a művészvilágban fontos, azt én mind ismerem, ajánlólevelekkel bőven el fogom látni. A legfontosabb ember Harsányi Pál, aki nemrég lett a Képzőművészeti Társulat igazgató-elnöke. Odafent majd megismeri ennek a Társulatnak a belső életét, és látni fogja, hogy ott a választmánytól függ minden. Ha akarnak, pénzt adhatnak magának. Kap tőlem levelet Than Mórhoz és Pettenkofenhez. Ezek kitűnő festők, és szíves, jó emberek. Szépen felkeresi mindegyiket, bemutatkozik, és igyekszik megnyerni a jóindulatukat. De pusztán szép szóval meg egy-két rajzzal az nem megy. Most jól figyeljen ide. Ez a Képzőművészeti Társulat kiállításokat akar rendezni. Jövőre már talán sikerül megcsinálniok az elsőt. Ha maga beállítana hozzájok egy festménnyel, de olyannal, hogy azt komolyan lehessen venni, hogy arra mindenki felfigyeljen, akkor reménye lehet arra, hogy kiállítják a képet. Talán meg is vásárolják, ha nagyon jól megy. Akkor aztán van egy kis kitartása. Most mennyi a megtakarított pénze? – Húsz forint. – Nem sok, de valami. Egyszóval a festménynél tartunk. Van valami gondolata, valami kompozíciója, amit jónak ítélne erre? Miska gyorsan és kiáltva felelt: – Van! Van! – Micsoda? Miskából egyszerre dőlni kezdett a szó. – Már régóta forgatom a fejemben, mindig ez jut eszembe, mikor lefekszem és leoltom a lámpát. Csak még nem tudok választani, mert három is van. Először is egy honvédre gondolok, aki hazajött a negyvennyolcas háborúból, és meséli harctéri élményeit. Öt alakot képzelek, egy pipázó öregembert, egy fiatal férfit, egy menyecskét, egy lányt meg a honvédet. Már körülbelül sejtem, hogy hogyan osszam be őket… ahogy ottan… valahogy… Miska egy gesztust csinált a levegőben a jobb kezével. Határozatlan kört írt le. És arcán megjelent annak szorongó kifejezése, aki tudja, mit szeretne elmondani, de a szavak nem engedelmeskednek neki: – Így nem tudom elmondani, de a képen majd elmondom. Aztán egy másik kompozícióra gondolok. Ez is paraszti környezet lenne. Egy menyecskének, aki szoptat, felolvassák távol levő férje levelét. Úgy képzelem, hogy az ajtó nyitva van, de mi az ablakkal állunk szemközt, és csak onnan látjuk az
izé… az ajtó nyitva levését, hogy a fény a néző irányából esik az alakokra. Nem tudom, hogy tetszik-e érteni, amit… – Értem, értem, világos. Nos? – Itt három figura volna. Az, aki a levelet felolvassa, egy öregember a kemence padkáján és az asszony. Megjegyzem, ez vagy ölében tart egy kisgyereket, vagy szoptat. És már szinte egészen készen van a fejemben. – Miért nem vázolja fel? – Mert olyasmi érzésem van, hogy még nem… Még várok, míg a fejemben… Ha most ceruzával hozzányúlok, elrontom, ami a fejemben van… Szamossy csodálkozva, figyelmesen nézett a kézzel-lábbal magyarázó, kifejezéseiben dadogva akadozó fiatalemberre. – Jó. És a harmadik? – Azt még csak homályosan gondoltam… Valami hőst szeretnék, Hunyadit, vagy mást, aki egyszerre két emberrel verekszik. Ez nagyon nehéz, de a háromféle alakot szeretném… Különféle érdekes pózokban… ahogy úgy együtt… Megint a levegőbe kapott jobb kezével, és ingatag körvonalakat írt le. Majd aggodalmasan pillantott Szamossyra. – Nem tudtam jól elmondani. Mit tetszik szólni ezekhez? – Elmondva nem hangzanak rosszul. Minden attól függ, hogyan csinálja meg. Csak mindig a kompozícióra figyeljen, szép arányos legyen, mindkét oldalon kiegyensúlyozva, és közepe legyen, ahogy mindig magyaráztam, érti? Aztán szürkével aláfesteni, arra glazúrosan felrakni a színeket, de mennél simábban. Jó a szolid munka. – Igenis. – No most még valamit akarok mondani. Ezzel a Lieb névvel nem szerencsés dolog elkezdeni egy pályafutást. – Igen, erre már én is gondoltam. – Szóval választani kell egy szép magyaros hangzású művésznevet. Mondjuk: Miskolczy. Maga Miskolczon született, ugye? – Nem. Munkácson. – Szóval majd talál valami jó nevet magának. De a legfontosabb a kép. Szolid munka legyen, szép sima. A fertrájbert nem győzöm figyelmébe ajánlani. Nna. Ezt a másolatot tegye oda száradni. Beodrán még tartott egy darabig a Szamossy munkája. Miska ezalatt részletes leveleket váltott Pista bácsiékkal. Pista bácsi most megint visszaköltözött a gerendási tanyára, és azt írta, hogy szívesen látja öccsét, gyűjtsön ott erőt a Pestre induláshoz. Mesterét még elkísérte a famulus Új-Aradra, mert annak megint ott volt dolga néhány arcképrendeléssel. Valami zenei csodagyerekek jelentek meg Aradon, három testvér. És Bettelheim közvetítésével megrendelték arcképüket Szamossynál. És egyéb rendelés is akadt. Új-Aradon Miska még egyszer elment a régi pajtásokhoz, valamennyitől elbúcsúzott. Aztán minden pénzét elköltötte festékporokra, nyestszőrre, vászonra, lécre, egyebekre. Úgy kiköltekezett, hogy végül lehúzta ujjáról a gyűrűjét, amelyet egyszer karácsonyra kapott ajándékul Mari nénitől, és zálogba tette. Másképp már nem tudott volna elutazni Gerendásra. Mikor Szamossytól elbúcsúzott, az megölelte és megcsókolta. Meg volt hatva a mester is, nemcsak a tanítvány. – Isten vezérelje, édes fiam. És ne felejtse el öreg barátját. Miska nem tudott válaszolni könnyeitől. Úgy érezte, hogy senkit sem szeretett még ennyire életében.
Holmiját, amely a sok piktorholmi vásárlásával igen nagy rakománnyá dagadt, nyikorgó taligán tolta mellette a Bettelheimék inasa, így bandukolt ki a vasúthoz. Egyszer csak útközben megpillantotta az utca másik oldalán Kristyóri Jolánt egy fiatalemberrel. Azok élénken beszélgettek, és őt nem vették észre. Elhaladtak. Miska nem fordult utánok. Alig várta, hogy festhessen, semmi más nem tudott az eszébe férkőzni.
XVIII. A komfortábli ölében ült Miska, és robogott a pesti utcán. A nagy forgalmat még mindig nem szokta meg, még mindig bámészkodott, mihelyt kitette lábát szállásáról, és más körülmények között most is kíváncsian kapkodta volna a fejét jobbra-balra, de ezúttal nagyon hatott rá az út fontossága, és inkább befelé nézett magába, semhogy kifelé tekingetett volna. Kezét ott tartotta a két képen, amelyeket nagy üggyel-bajjal állított a kocsiba maga elé. Másik keze rajzmappáját szorongatta. Izgatott volt és türelmetlen, mennél előbb szeretett volna ott lenni már, ahová igyekezett: Than Mór, a híres festő műtermében. Felsóhajtott, hogy könnyítse a mellén ülő szorongást. Végiggondolta azt a hosszú és küzdelmes utat, amely a gerendási kúriáról Than Mór műterméig vezette. Visszagondolt arra a három gerendási hónapra, a vad és boldog munka hónapjaira, mikor napkeltekor már talpon volt, sietett a festőállványhoz, dolgozott valami fanatikus kéjjel egész nap, még az evésre is alig adva szünetet magának, és csak napnyugtakor hagyta abba. Mikor a két képpel elkészült, már olyan fáradt volt, hogy éjszakánként nem tudott elaludni a kimerültségtől. Milyen éjszakák voltak azok, a felzaklatott idegek álmatlan bizsergése közben, micsoda pazar ábrándokban tobzódó álmok! Hányszor lerajzolta magában önmagát, mikor megérkezik Pestre, az óriási fővárosba, és széttekint az utca tömege felett, mint ellenséges seregen az egyelőre ismeretlen, álruhás hadvezér, aki a százezreket meg fogja hódítani, de egyelőre csak ketten tudják ezt a jövendő győzelmet, ő maga meg az égen a ragyogó nap, amely az ifjú hérosz elszánt arcára süt. És felidézte most érkezését az esős, csatakos tavaszi estén, mikor tévelyegve fordult útbaigazításért ehhez is, ahhoz is, kétszer is rossz lóvonatra szállott, és több ízben gyalogolt hosszú utcaszakaszokat hiába, míg végre holtfáradtan elvergődött a Soroksári útra, a gépgyáros rokonhoz. Visszaemlékezett az udvarias, de gyanakvó fogadtatásra: nagyanyjának fivére, a gépgyáros, akit szintén Reök Istvánnak hívtak, mint Pista bácsit, aggodalmasan célozgatott rá, hogy sok a család és kicsi a ház, sok a kiadás, kevés a jövedelem. Csak akkor nyugodott meg, mikor Miska világosan hangoztatta, hogy már holnap nekivág hónapos szobát keresni, és a maga lábán akar boldogulni pályája indulásánál is. Majd felidézte magában első benyomásait a pesti utcákról, az elegáns fogatok, a Hatvani utcán sétáló krinolinos dámák és kürtőkalapos urak, a lóvonatú kocsik, paloták, a Lánchíd, a lombokkal benőtt Halászbástya csodáit, a kávéházakat, a nagy üzleteket, az égbe nyúló gyárkéményeket. Visszaemlékezett a lakáskeresés érdekes epizódjaira, megismerkedésére Sonnenschein pecséttisztítóval, feleségével, sivalkodó hat gyermekével és kiadó hónapos szobájával a Lipót utca és Szerb utca sarkán. Kissé restelkedve gondolt vissza a könnyelmű napokra, mikor mindig másnapra halasztotta, hogy dolga után lásson, és felelőtlenül élvezte a járkálást, bámészkodást, lebzselést, reggeltől estig a kifogyhatatlanul gazdag és érdekes Pesten. Most végre elszánta magát, hogy elkezdi a harcot. Azt az ajánlólevelet, amelyet Harsányi Pálhoz adott neki Szamossy, egyelőre félretette, mert nem érezte elég erősnek a két képet, előbb biztatást és megnyugtatást szeretett volna kapni valamelyik neves piktortól, hogy ezekkel a festményekkel nyugodtan odaállhat a Képzőművészeti Társulat hatalmas igazgató-elnökének színe elé. Elővette tehát azt az ajánlólevelet, amelyet Szamossy Than Mórhoz adott neki. Bár minden garasra vigyázott, mégis hozott most a ház elé egy konfortáblit, a kocsis segítségével lehozta a két képet, óvatosan elhelyezte őket a kocsiban, mint bérmálásra induló ikreit az anya, és robogott a hírneves festő lakása felé. Vajon mit fog mondani? Lehet, hogy be sem ereszti magához. Vagy ha beereszti, csak megcsóválja a fejét, és a művészt visszaküldi asztalosnak. A kocsi megérkezett. A képeket berakta a kapu alá, kifizette az előre kialkudott pénzt a sváb
kocsisnak, és személyzet után nézett széjjel. Az elékerült kis cseléd hamarosan bevezette minden teketória nélkül a mesterhez. Az előre elképzelt ősz és tekintélyes agg helyett egy nyájas és derült férfi fogadta, aki nem látszott többnek harmincöt évesnél. Ez volt a nevezetes Than Mór, a bécsi Rahl országos hírű tanítványa, a nagyszerű történeti képek festője. – Mivel szolgálhatok, ifjú barátom? – kérdezte a híres ember, érezhető németes kiejtéssel. Miska szépen elhebegte azt a mondókát, amelyet előre kicirkalmazott magában. Szegény sorsáról, olthatatlanul lelkes és élő-haló vágyáról. – Hány éves? – Tizenkilenc. – Hogy hívják? Az imént nem hallottam jól a nevét. – Munkácsy Mihály a nevem. Illetve Lieb Mihály vagyok, de a festészethez a Munkácsy nevet választottam.* – Mit csinált eddig? – Nem akartam tanulni, és a gyámom iparosnak adott. De én semmi esetre sem akarok asztalos maradni. – Tanult valakitől? – Szamossy Elek úrtól. Ja, igaz, egészen elfelejtettem. Bocsánatot kérek, de nagyon szórakozott vagyok. Itt a levél. Than Mór feltépte az ajánlólevelet. Átfutotta, bólintott, aztán ránézett a borzas, nyurga fiatalemberre. – Majd mutassa a képeit. Azok látása nélkül nem mondhatok semmit. – Itt vannak, kérem alássan. Odakint hagytam. Majd behozom. A kis cseléd segítségével behozta a két képet. Igyekezett úgy állítani őket, hogy kedvező világítást kapjanak. Than figyelmesen és sokáig nézte mindkettőt. Miska feszülten figyelte a mester arcának minden rebbenését, mint vádlott figyeli a bírót ítélethirdetéskor. – Igen – szólt végre Than közömbös hangon –, magából alighanem lesz valami. Mi a szándéka ezekkel? – Szamossy úr tanácsa szerint szeretném őket kiállítani, ha elfogadnák. És talán… esetleg… – Mi? – Ha talán… sikerülne, hogy… hogy megvennék… legalább az egyiket… Szeretnék annyi pénzt összeszedni, hogy Bécsbe mehessek tanulni. – Bécsbe, az nagyon helyes. Rahl! Csakis Rahl! Vegyük csak le a stefelájról ezt a képet. A festőállványon egy éppen most kezdett vázlat pihent, ebben zavarta meg a mestert a látogató, Miska udvariasan ugrott segíteni. És Than felszólítására odatette helyébe a maga képét, a Regélő honvédet. – Hát nézzen ide, ifjú barátom. Kezébe vette palettáját, ecsetjét, kevert egy kicsit, aztán a bemártott ecsettel egy világos testszín húzást kent oda a főalak arcára. Miska önkéntelenül megmozdította a karját, hogy megakadályozza. És ijedten kiáltani is akart, hogy segítség, segítség, hozzányúlnak ahhoz, amit ő festett. De hamar észbe kapott, karja lehanyatlott, a kiáltást visszanyeste. A főalak arca csakugyan varázsütésszerűen életet és kifejezést kapott attól az egy ecsetvonástól. Miska elámult. Ez a szemfényvesztő ember egy pillanat alatt csak úgy odavágta egyetlen mozdulattal azt, amit ő heteken át hiába keresett. – Na – szólt Than –, mit szól ehhez? Mi? Ezt így kell, fiam. – Igenis.
– Lássa. Sokat kell még tanulni. De tehetsége van, úgy látom. Így ezt a képet nem veszik be a kiállításra, de csak hagyja itt, én majd segítek rajta. A másikkal nem nagyon érdemes foglalkozni. Ámbár szerencse dolga minden. Kinél járt már segítséget kérni rajtam kívül? Harsányi Pálnál volt már? – Még nem, de hozzája is van levelem. Másnál még nem voltam. Than úr az első. – No jó. A képeket hagyja itt, és nézzen el két-három nap múlva. Tudja, kihez menjen el addig? Mutassa be magát Ligeti Antal úrnak. A nevét hallotta, ugye? – Hogyne, kérem alássan. Aki a Markó tanítványa volt Olaszországban. – Úgy van. Hát ő nagyon, nagyon jó ember, és kezdő fiataloknak különösen szeret segíteni. Menjen el hozzá, a Széchenyi utca kettő alatt lakik. Mondja, hogy én küldtem. A kiállításra én is küldök képet, ő is. Majd mind a ketten szólunk a maga érdekében. Harsányinak is szólunk. – Nagyon hálásan köszönöm szívességét. – Nincs mit, Isten megáldja. A híres ember kezet nyújtott. Azt a kezet nyújtotta, amellyel azokat a híres képeket festette. Ezt nagy tisztesség volt megszorítani. De mikor távozott a szobából, Miska kényelmetlen érzéssel gondolt arra, hogy ez a kéz bele fog festeni az ő keze munkájába. Az ő szíve munkájába. Szó sincs róla: jóságból és pártfogásból teszi. Hálásnak kell lenni érte, a kép így biztosabban odakerül a kiállításra. És mégis… Miska az eszével haragudott saját magára, de berzenkedő érzései erősebbek voltak eszénél. Szeretett volna visszamenni, megfogni a képet, nem szólni semmit a meglepett pártfogónak, és magához szorítva a Regélő honvédet, mint szülő a rablóknál megtalált gyermeket, vinni haza, csak haza, a biztonságba és dédelgető szeretetbe. Az utcán már jó messzire ért, irány és cél nélkül, mikor felocsúdott érzékeny merengéséből. Akkor az első járókelőt megszólította, hogy hol a Széchenyi utca. De az nem tudott magyarul. Csak németül magyarázott neki, nem tudták megérteni egymást. Zavartan mosolygott Miska, és máshoz fordult. A Széchenyi utca jelzett házában, mikor ajtót nyitottak neki, rémülten jutott eszébe, hogy a nagy mappát, amely rajzait és vázlatait tartalmazza, ott felejtette Than Mórnál. Még csak meg sem mutatta neki a rajzokat. Átkozott szórakozottsága, amely már annyi bajt okozott neki, s amely miatt annyi szidást kapott Pista bácsitól. Fülig pirulva mondott valami értelmetlen bocsánatkérést az ajtót nyitó asszonyságnak, aki szakácsné lehetett, és elszaladt. Az utcán megint kérdezősködnie kellett, mert az ismeretlen házak között nem tudott visszatalálni. Közben az a gyötrelmes gondolat kínozta, hogy hátha a kocsiban hagyta a mappát. Hogyan fogja azt kurrentálni ebben a rengeteg városban? De mikor visszatalált a Than lakására, megnyugodott. A kis szolgáló már tudta, hogy miért jön. Előrenyújtotta a mappát. Most bandukolt vissza a Széchenyi utcába. Előre restellte, hogy az az asszonyság, aki megint ajtót nyit, bizonyára futóbolondnak fogja nézni. De nem az nyitott ajtót ezúttal. Hanem egy vakító szépségű, sudár, szőke asszony, aki éppen készült kitolni azt a gyerekkocsit, amelyben egy apróság feküdt a rózsaszín csipkék között. Délceg, magas delnő volt ez a meghökkentő jelenség, s noha nyilván anya volt már, nem látszott még húszesztendősnek. Hófehér arcán a szépségek győzelmes öntudata büszkéllett, egyenes rajzú orra klasszikus festmények emlékét idézte az elámult látogató elé. Miska úgy meghökkent a látomány szépségétől, hogy a szája tátva maradt és köszönni is elfelejtett. A delnő elmosolyodott. Ő is szemügyre vette a magas, kék szemű, bozontos hajú fiatalembert, akinek állán most serkedzett a pehely. – Kit keres? – kérdezte nyájasan. – Ligeti Antal urat keresném. – Csak tessék beljebb menni, a férjem itthon van.
Miska motyogott valamit és elpirult. Indult abba az irányba, amelyet a gyönyörű fej intése jelzett neki. Ligeti Antalné pedig indult kifelé a gyerekkocsival. Miska egy ajtóhoz ért, és onnan visszanézett. Akkor csukódott be a másik ajtó. De a pillanat tizedrésze alatt is, a csukódó ajtó hüvelyknyi nyílásán is látta, hogy az asszony is visszanézett. Gazdag berendezésű, úri, előkelő szobában találta magát. Egy negyven év körüli, körszakállas, pápaszemes, komoly úriember tekintett fel az íróasztal mellől. Miska bemutatkozott, és előadta mondókáját. Ugyanúgy, mint Thannál. Csak hozzátette, hogy Than küldte ide, két képét ott is tartotta. De vázlatokat, rajzokat tud mutatni bőven. Ligeti mindeddig egy szót sem szólt. Most is szótlanul nyúlt a mappa után. Kinyitotta, és laponként, igen figyelmesen megnézte valamennyit. Mély csend volt a szobában. Végre megszólalt Ligeti: – Sok gyarlóság, sok kezdetlegesség. De magvas és eredeti, feltétlenül van tehetsége. Kellemes, fátyolos hangja volt Ligeti Antalnak, mintha maga a jóság zengett volna benne. És ahogy most tüzetesen és figyelmesen Miskára nézett, komoly tekintetében is ott sugárzott a jóság emberi melege. Miska valahogyan azt érezte, hogy egy sokat szenvedett ember beszél most hozzá és néz a szemébe. – Üljön le, fiacskám. Beszéljen magáról. Részletesen mindent. Érdekel a sorsa. Miska megköszörülte a torkát. Hol is kezdje. – Hogy kinél tanultam? – Azt is mondja el, de inkább származását, gyerekkorát, mindent. Tudni szeretném, hogy kicsoda. Miska döcögve kezdte mesélni első miskolci emlékeit és apját, a sóhivatali tisztviselőt. De mindjárt az első mondatok után belemelegedett. Mikor már a csabai időnél tartott, és ahhoz a rémes éjszakához jutott, amelyen Steiner nénit megkínozták a rablók, ékesszóló lett és színésznek érezte magát egy remek szerepben. Elmesélte, ahogy annyiszor hallotta a családban elmesélni ő is, és úgy rémlett neki, hogy Gizával együtt ő maga is jelen volt a borzasztó jelenetnél, de még nagyon kicsi volt. Aztán elmondta inaskodásának szenvedéseit, a temetőben töltött rettenetes napját, az utána következett nagy verést. Majd aradi legénységét, a súlyos váltólázat, megismerkedését Szamossyval, mígnem elérkezett hosszú elbeszélésében önmagához, ahogy ott ült Ligeti Antallal szemközt a széken. A Markó Károly hírneves tanítványán mély emberi megindultság látszott. Felállott, és Miska vállára tette a kezét. – Bízzék önmagában és bízzék bennem, fiam. A sorsa egy kicsit az enyémet juttatja eszembe. Engem is inasnak akart adni, mint árva gyereket, az anyai nagybátyám, Serly Gusztáv. Már ki is nézte a vaskereskedést, ahová bead. De én mindenáron tanulni akartam. Valósággal megszöktem hazulról. A jó Isten megsegített. Úgy érzem, hogy maga sem kallódhatik el. Miska is felállott. De még nem akaródzott neki búcsúzni. Vágyakozva nézett a falon zsúfoltan függő képekre, azokat még szerette volna nézegetni. Ligeti megértette ezt a pillantást. – Azt a tájképet nézi? Markó festette, az én mesterem, szegény. Lássa, már három esztendeje, hogy meghalt, de azért nincs nap, hogy ne gondolnék rá. Nagy kincset kapott, aki közelről ismerhette. Egy nagyon nagy dolgot mondok magának, édes fiam. Tudja, mi tette őt nagy emberré? Hogy azzal, amit festett, a világnak csak másodsorban akart kedvére lenni. Elsősorban a saját lelkiismeretének festett. Érti ezt? – Igenis, értem – felelte Miska. És csakugyan értette. Úgy érezte, hogy ezen az órán, ennek az embernek a társaságában lebegve emelkedik a közönséges élet hétköznapjainak szintje fölé, magasra, egészen magasra. Ekkor belépett a szépséges asszony. – Milyen sötét van itt – mondta –, miért nem gyújtasz lámpát?
– Észre sem vettük – felelt Ligeti úgy elbeszélgettünk. Sötét van már? Mi bizony képet is néztünk ebben a sötétben. Ligetiné meggyújtotta a lámpát. Enyhe kőolajszag illant át a szobán, és a lámpa meleg fénye. A meghitt homály varázsa elröppent. Helyette ott állott a szőke delnő. Hajának tömött koronája megcsillant a fényben, mintha aranyat hordott volna a fején. Vállán megfeszült a divatos derék. Miska száraznak érezte a torkát, és megborzongott. – Bemutatom Munkácsy urat, fiatal festő. – Már találkoztunk – felelt a ház asszonya –, mikor érkezett. A falióra zengő hangon ütni kezdett. Miska odapillantott és megijedt. Majdnem három óra hosszat tartott első látogatása. Félszeg bocsánatkéréssel búcsúzkodni kezdett. De elméje nem fogott. Már a második utcában járt, mikor össze tudta szedni gondolatait. És fülébe csengtek a bátorítás és biztató meghívás szavai: csak jöjjön mennél gyakrabban. Ahogy csetelve-botolva ment a házak tövében, erős marokkal végighúzta homlokát, mintha ki akart volna facsarni onnan valamit, hogy eldobja. A szőke asszony hófehér arcának rávillanó tekintete volt az. – Nem – mondta magában zagyván, mintegy fejbe ütve –, nem… ezt nem szabad… De annak az arcnak emlékétől nem tudott szabadulni. Úgy bele volt sütve elméjébe, mint az állat irhájába az égetett bélyeg.
XIX. Másnap és harmadnap magára parancsolt, hogy ne türelmetlenkedjék, és még ne menjen Thanhoz. De legalább arra sétált, mint ideáljának ablaka alatt a szerelmes. Háromszor is elkuncsorgott a Than utcájába. S mialatt átpillantott a házra az innenső oldalról, az a tudat furdalta belülről, hogy az ő képén most idegen kéz pepecsel. Nagy művész keze, de mégis idegen. A kép jobb lesz tőle, de neki idegenebb lesz. Negyednap aztán elment Thanhoz megint. Nem találta otthon. Sétált két óra hosszat, visszament. Hiába. Csak harmadszori jelentkezésre tudta megtalálni, késő délután. – Nagy újságom van a maga számára. Mind a két képét kiállítják. – Hol vannak a képek? – kiáltott fel Miska riadt örömmel. – Már nincsenek itt. Úgyis dolgom volt az akasztásnál… Félbeszakította önmagát, és nagyot nevetett. – Nono, ne ijedjen meg. Nem kivégzésről beszélek. Nem tudja, mi az az akasztás? Arról csak van fogalma, hogy egy kiállításon akasztani szokták a képeket, mi? Nincs is fontosabb dolog annál, hogy hogyan akasztják. Na. Egyszóval odavitettem a maga képeit is. A Regélő honvédet rendbe hoztam, azt elfogadták. És valahogyan vele csúszott a másik is, pedig az sokkal gyengébb. Örül neki? – Nagyon örülök, hálásan köszönöm. De nem láthatnám, hogy mit tetszett vele csinálni? Than vállat vont. – Értem, hogy kíváncsi. Nézze is meg alaposan, amit csináltam, és okuljon belőle. De azt tanácsolom, hogy most ne menjen oda. Olyan az, mint a bolondokháza. Ez a Képzőművészeti Társulat első kiállítása. Klinkovics meg Ujházy, akik rendezik a képeket, már azt sem tudják, mit beszélnek. Hajnalig dolgoznak mindennap, alig alusznak valamit. Mondom: nem épelméjű már egyik sem. Csak láb alatt volna, ha odamenne. Várja meg a nyitást. Tudja, hol a kiállítás? – Nem. – A Nagyhíd utcában a kilences szám alatt fel kell menni az első emeletre. A házat úgy hívják, hogy Diana-ház. Megmondja akárki, hogy merre van. Hatodikán nyílik a kiállítás. Akkor elmehet maga is. Az első napokat engedje szépen lezajlani, akkor aztán menjen el Harsányi Pálhoz. Ha csak egy kis szerencséje van, még pénzecskéhez is juthat. Hallott a sorsolásról? – Nem. – Hát persze, honnan is hallott volna. A Társulatnak van egy kis pénze. Ebből megvesznek egy festményt és egy szobrot, hogy kezdő fiatalokat támogassanak. A szoborra nézve kész a döntés, Izsó egy szobráról van szó. Most már csak azon igyekezzék, hogy kép dolgában magára essék a választás. Jól ide figyeljen. Sok függ Telepy Károlytól, Keleti Gusztávtól, Medve Imrétől, Orlay Petrichtől, Ligeti Antaltól. Ezek mind szólhatnak Harsányinak. Kit ismer közülök? – Csak Ligeti urat. – Meg engem. Az nem sok. De igyekezzék őket felkeresni és megnyerni. Várjon csak. Sebtiben felírta a neveket a vázoláshoz való barna krétával egy heverő papirosra. – Ezt tegye el. Most pedig búcsúzunk, fiam, mert nagyon sok a dolgom. Miskának zúgott a feje. Nagyhíd utca, Keleti, Telepy, Diana, ez mind értelmetlen adathalmaz gyanánt kóválygott benne. És szenvedélyes vágy kínozta, hogy meglássa képeit. Erőt vegyen magán mégis, és ne menjen el? Szerette volna Thant megkérni, hogy másítsa meg tanácsát, de az kitessékelte, nem mehet vissza hozzá. Elment Ligetihez. Otthon találta. Beszélgetett vele másfél órát, és elégedetlenül távozott. Ligeti jó volt hozzá, biztatta, bátorította, legmelegebb érdeklődésével biztosította, és ráhagyta, hogy csak menjen el abba a Diana-
terembe, ha olyan nagyon szeretne. Miska mégis sajgó ürességet érzett a látogatás után. Nem is kellett kutatnia magában, hogy miért. Azért, mert Ligetinét nem látta. Nyilván nem volt otthon a tündéri szépség. És ő hiába ült ott másfél óráig, közben sem jött haza. Merészen nekivágott a Nagyhíd utcának, amely a Halpiacról egyenesen vezetett a Duna-partnak. A Diana-házat meg is találta, de az első emeleti terem le volt zárva. Valami darabontfélét látott a folyosón söprögetni. Az azt a felvilágosítást adta, hogy az urak nagyon fáradtak voltak, hazamentek, ma már nem dolgoznak többet. Miska céltalanul ődöngött egy darabig a bezárt ajtó előtt, amely mögött képei rejlettek, de aztán belátta, hogy itt nincs mit ácsorognia. Hazament. Otthon a munkába akart menekülni. Szobája sarkában egy megkezdett vázlat állott a festőállványon. Addig latolgatta, forgatta magában a történelmi kép szándékát, míg végre érdekes ötlete támadt. Hunyadi Jánost akarja megfesteni, mégpedig úgy, hogy a hőst megtámadta két szerb harcos, ő azonban hirtelen lélekjelenléttel egy marék aranyat dobott közéjük, s mialatt azok sóváran ugranak a guruló aranyakra, ő mind a kettőt levágja. Ezt a bonyolult jelenetet már háromszor felvázolta más-más megoldásban, de eddigelé egyikkel sem volt megelégedve. A vásznon ott kuszálódtak a legújabb megoldás vonalai, de most elvetette ezt is. Hanyatt heveredett a szegényes ágyon, és ahogy szokta, behunyt szemmel fejben igyekezett megoldani a kompozíciót. Nem ment. Gondolatait erőltetve kötötte a kép tervéhez, de azok egy pillanat alatt szétszaladtak, hogy kisvártatva orvul odakeveredjen a mámorítóan szőke és felháborítóan elérhetetlen asszony köré. Kínlódott a sötét magányban, dobálta magát az ágyon, nyögve csikorgatta a fogát, és végül ököllel ütötte a fejét. Majd dühét gyermekes önrészvét váltotta fel, szerette volna elpanaszolni valakinek, hogy milyen gonoszul járt árvaságában: idejött idegenbe szerencsét próbálni buzgó jókedvvel, lelkes hittel, és íme, a végzet ilyen otrombán lelkére ejtette egy képtelen, szentségtörő vágyakozás megvérző és összezúzó szikláját. De ezt csak annak panaszolhatta volna el, akinek nem lehetett: egyetlen bizalmasának ebben a százötvenezer lakosú óriás Bábelben: Ligeti Antalnak. Másnap szédelgő fejjel, karikás szemmel ébredt a tizenkilenc éves fiatalember. Komoran kapkodta magára ruháit, és elment a Nagyhíd utcába. Három nap hiányzott a kiállítás megnyíltáig. Most már nem találta zárva az emeleti termet. A lépcsőn német munkások ládákat cipeltek, bentről kopácsolás, kiabálás hallatszott. Az ajtóban emberek lökdösődtek, mert helyet kellett csinálni egy kifelé igyekvő hatalmas ládának. Nyilván egy elutasított képet szállítottak el. De ő csak azért is befurakodott. Bent nem voltak sokan, de leírhatatlan volt a rendetlenség. Egymáshoz támasztott képek hátukkal kifelé, gyaluforgács, ládát feszegető munkások, hangosan veszekedő emberek, zűrzavar. Még körül sem tudott pillantani, már beleütközött egy verejtékező, hórihorgas, ingujjra vetkezett ember, aki el akart sietni mellette. – Mi tetszik? – rivallt rá ingerült hangon. – Kiállító vagyok… A honvéd-kép… Nevem Munkácsy… Az gyötrőtt arckifejezéssel hördül fel. – A jó Isten áldja meg az urakat, hát hagyjanak már nekünk békét! Ez ma már az ötödik. Hát lehet így dolgozni? Istenuccse odavágom az egészet, csinálja, akinek kedve tartja! Egy másik úr jött oda, ingujjban az is. – Tessék távozni, kérem. Ide most nem lehet bejönni. – De én kiállító művész vagyok… a képeim miatt… csak egy pillanatra… – Az elnök úr elrendelte, hogy senki sem jöhet ide. Tessék távozni. Ugyanakkor új láda közeledett. A munkások kiabáltak: fuaziht, fuaziht. Miska félreugrott, a szigorú úr is félreugrott. Egy másik kifelé siető úrnak helyet kellett adni, Miska kiszorult a folyosóra. Bánatosan lement az utcára, jó darabig sétálgatott céltalanul a ház előtt, aztán szenvedő háborgással
elbandukolt a Duna-partra. Lógó fejjel rótta ott a port a gyümölcsös kofák erős szagú szekerei és sátrai közt, mikor egyszer a vállára ütött valaki. Felnézett, és ámulva ismerte meg Vidovszky Ferit, akivel hosszú évekig nem látták egymást. – Még ilyet, Miska! Mit csinálsz te Pesten? – Feri! Ezt se hittem volna ma reggel, mikor eljöttem hazulról… Semmit sem változtál. Hogy vagy? Kart karba öltöttek, és elmondták egymásnak életök sorát. Vidovszky Feri jogászkodott Pesten. Miska is elmondta a maga dolgát. És mikor közölte Ferivel, hogy szó sincsen asztalosságról, hanem éppen most állítja ki két képét a Diana-teremben, ő maga is megnyugodott és felderült. Saját elbeszéléséből eszmélt rá, hogy most, akármennyi apró baja van is, nem keserűnek kell lennie, hanem boldognak. Egész nap együtt maradtak. Megnézték egymás szállását. Feri elámult a Miska rajzain, és a hónapos szoba szegénységét inkább irigyelte a piktorpálya miatt, semhogy orrát fintorgatta volna. Viszont Miska azonnal otthonosan érezte magát Feri diákos szállásán, ahol egy bábaasszony zsákmányolt cégtáblája, egy üres pezsgős flaska, vívókardok és egyéb tárgyak hirdették a jogászfiú vidám pesti életét. Vidovszky Feri újra feltalált barátsága tartotta benne a lelket a kiállítás megnyitásáig. Magányosan aligha bírta volna a várakozást, tomboló türelmetlenség nélkül. Június hatodikán nyitották meg a tárlatot. Miska volt az első látogató. Pénzért váltott jegyet türelmetlenségében, mert unta az ajtóban elhelyezkedett pénztárosnak magyarázni, hogy ő kiállító. Aztán belépett vagy inkább berohant a terembe. Nem látott, nem hallott senkit és semmit. A maga két képét kereste a tágas, képekkel zsúfolt teremben, amelybe gazdagon ömlött a nyári napsütés. Dobogó szívvel állt a középen, és jó darabig kutatta a képeket, míg végre rátalált szülötteire. Előbb a Levél című képet látta meg, amelyet előbb festett Gerendáson, s ettől elválasztva jóval messzebb a másikat. Magasan lógott mind a kettő, szeretet nélkül kezelt mostohagyerek gyanánt. És mind a kettő közvetlen közelében egy-egy nagy kép, amely a szerény kisebbtől, a névtelentől kíméletlenül vonta el a figyelmet. Egyik Lotz Károly képe volt: Lovak itatása. Másik éppen a Than Móré: Medor és Angelica. De azért a honvéd-kép nem veszett el teljesen. A Than keze nyoma erősen meglátszott rajta. Az eredeti szerző szeme azonnal észrevette, hol és mit változtatott a tapasztalt mester idegen ecsete. Legfeltűnőbb volt, ahogy az egyik alak testtartása teljesen megváltozott, Than a figura fél karját alaposan átfestette. De volt változás a többi alakokon is. Néhol eltűnt egy világítási stúdium szándéka, másutt gyakorlott színfoltok váratlan fontosságot adtak egy észre nem vett részletnek. A kép sokkal jobb volt így. Sokkal jobb volt, de nem egészen az övé volt. Mintha a szegény ember fiát gazdag köntössel felcifrázták volna, hogy restellje apja szegénységét. Csak ekkor jutott eszébe, hogy nyomtatott képjegyzéket vegyen. Abban megtalálta magát. Munkácsy Lieb Mihály: A hazatért s elbeszélő honvéd. Másik helyen: Munkácsy Lieb Mihály: A levél. Ott volt nyomtatásban, a nyomtatott betű maradandó és hivatalos hitelességével. És milyen névsorban, uramisten! Ligeti Antal: Szaharai sivatag. Orlay Petrich Soma: Milton. Madarász Viktor: Báthory Erzsébet. Wagner Sándor: Izabella királyné búcsúja Erdélytől. Lassanként szivárogtak a kiállítás látogatói. Idetartozóknak látszó urak fogadták őket, nyájas és hangos köszöntések estek. Miska nem tudott hova figyelni. A képeket is szerette volna nézegetni, meg az érkezőket, nézegetőket is szerette volna figyelni, vajon közöttük vannak-e azok, akiket Than Mór a lelkére kötött. De nem tudhatta, hogy melyik kicsoda. Közben szaporodtak a látogatók, elegáns dámák és urak érkeztek, a hölgyek széles krinolint hordtak, és hozzá új divatú derekat, amely magyar szabással tüntetett. Beszélgetés morajlott, az ide-oda lépkedők csoszogása vegyült a zajba, s lentről felhallatszott a Nagyhíd utca robogó fogatainak lármája. Miska ott állt a képei közelében, és figyelte,
hogy akik arra mennek, mit mondanak róluk. Ez azonban nagyon fárasztó mesterség volt, mert a két kép nem nagyon közel függött egymáshoz. Ha ennél állott meg valaki és ő idejött, amannál is beszélgetni kezdett két szemlélő. Ő nyugtalanul cikázott hol ide, hol oda, és többnyire csak a Than és Lotz nevét hallotta, a magáét nem. Egyszerre boldogan és egyszersmind elpirulva látta meg belépni a Ligeti házaspárt. Azonnal odasietett hozzájuk. Ligetinén meglátszott, hogy gondosan öltözködött erre az alkalomra, búzakék krinolinja, derekának arannyal díszes fehér csipkéi eleven műalkotássá tették megjelenését. Miska zavart hódolattal köszöntötte, és tanácstalanul tépelődött, hogy mellettük maradjon, vagy odábbálljone, de az elhatározásától megmentették azok az urak, akik megpillantván a nevezetes szépasszonyt, seregestül siettek üdvözlésére. Egy pillant alatt vidáman csevegő udvar vette körül, és Ligeti Antal csak egy biztatva intő pillantást, egy bátorító baráti mosolyt tudott küldeni a fejek között a fiatal piktornak. A csoport megindult, elkezdték nézni a képeket. Mindenekelőtt magának Ligetinek képénél álltak meg. De mindjárt utat is nyitottak egy idősebb, tekintélyes úriembernek, aki feléjük tartott, hogy Ligetiéket üdvözölje. – Harsányi – mondta Miska mellett egyik néző a másiknak. Magas, testes ember volt Harsányi Pál, s bár látszott rajta, hogy nincs messzi a hatvantól, egész megjelenése az ősi, robusztus egészség képzetét keltette. Állát sötét körszakáll környezte, s az volt a furcsa rajta, hogy ebben a szakállban is szőke csíkok voltak és bajsza is jóval világosabb volt, mint a szakálla. – Szervusz, humillimusz – mondta Ligetinek, majd gálánsan hajlott meg az asszony előtt is. – Jó reggelt, elnök uram – felelt Ligeti –, úgy látom, nagyon szépen sikerült a dolgunk. – Hála istennek, igen. Most várom Andrássy Gyulát, megígérte, hogy eljön. – Olvastam a maga szónoklatát a Sürgönyben – bókolt Ligetiné –, nagyon szép volt. Róza itt van? – Ott a sarokban beszélget Telepyvel. Hát, kedves Antal barátom, a tájkép gyönyörű. Gratulálok. Ez egyike a legszebb Ligeti-képeknek. A színei, a levegője, az a vibrálás! Kitűnő! Kórus csatlakozott a magasztaláshoz, egyszerre öten is dicsérték a képet. Ligetiné délcegen kihúzta magát, és úgy vette tudomásul férje sikerét. Miska másfél lépéssel odébb ácsorgott, olyan távolságban, hogy tartozhatott is, nem is a csoporthoz, amelyben Ligetiéken kívül senkit sem ismert. És mikor a csoport továbblépett, hogy a többi képet is megszemléljék, ő is lépett velők, de a távolságot megtartotta. Most érkeztek a Than Mór képéhez. Egyszerre csak ott volt maga Than is, akit Miska eddig nem látott. A csoport bezáródott Than körül, Miska nem látta, csak hallotta, amint képét magyarázza: – Ariostóból vettem a tárgyat, az őrjöngő Lórántból, talán méltóztatnak emlékezni a fiatal szerecsen lovagra, aki el akarja hozni a csatatérről a Dardinel holttestét, de megsebesítik, és akkor Angelica megmenti. – Ó, igen – szólt egy úr –, pásztorkunyhóba viszi és ápolja. Emlékszem. Általános társalgás indult meg a képről. Kompozícióját, felfogását magasztalták, szorongatták a művész kezét. Aztán mentek volna odébb. De Ligeti megszólalt: – Figyeljünk arra a képre, A hazatért s elbeszélő honvéd. Reményteljes fiatalember festette, Munkácsy nevezetű. Mindenki odanézett, senki sem szólt egyelőre. Miska résen állt és figyelt. Ligeti egy pillantással odaintette magához. – Legyen szabad őt bemutatnom bátyámuramnak. Miska szépen meghajtotta magát Harsányi Pál előtt. Kezet szorítottak.
– Derék dolog ez a kép – bólintott Harsányi –, nagyon örvendetes, ha egy fiatal művész ilyen hazafias témákat keres. A mi megváltásunk a népben van, a népet kell odatenni a nemzet elé, hogy magasságában felüdüljön. Amit Petőfi csinált az irodalomban, azt a festők… Ebben a pillanatban egy ember, aki belefurakodott a csapatba, félbeszakította Harsányit, és súgott neki valamit. – Andrássy jön – mondta Harsányi. Egy pillanat alatt megváltozott a kép. Harsányi otthagyta őket és kisietett, a terem közönsége körében azonnal szétszaladt a várakozást keltő hír. A bejáratnál két emberfal képződött. Miska hátra állott, de magasabb lévén, mint mások, jól láthatott mindent. Csend lett. Pár pillanat múlva gyors léptekkel érkezett a terembe a hírneves gróf, mellette Harsányi Pál. A gróf első látásra lebilincselő jelenség volt. Göndör fekete haja mintegy képzőművészeti fürtökben koszorúzta fejét, szemében jókedvű gúny és elmésség csillogott, mozdulatai simák és hajlékonyak, termete izmosan karcsú, tartása hódolathoz szokott. A közönség éljenzett, mire ő könnyedén bólintott a fejével. – In effigie felakasztották – súgta Miska közelében egy hölgy a másiknak. – Kár lett volna érte – felelte súgva, villogó szemmel a másik. Andrássy Gyula megkezdte a képek megtekintését. Harsányi Pál kalauzolta, kettejük mögött előkelő kíséret verődött össze. Egy hatalmas, testes fiatalasszony lépett oda elsősorban, és Miska mindjárt látta, hogy ez csak a Harsányi felesége lehet. A csoport szabályosan mozgott tova: egy-egy kép előtt egyszerre álltak meg mindnyájan, pár szó beszélgetés folyt, vidám és kissé bizantinus nevetés, ha Andrássy valami tréfásat mondott, aztán egyszerre mozdultak a következő képhez. Hogy az előkelő vendég tudomást szerzett-e az ő képeiről, azt Miska nem tudta megállapítani, mert túl nagy volt az útjában álló embergyűrű, nem hallott és nem látott semmit. A képszemle különben elég gyorsan folyt, Andrássy hamar végzett a kiállítással. Mikor körülért a termen, búcsúzások hangzottak, hajlongások látszottak, a szoros csoport feloszlott. Harsányi lekísérte a grófot a lépcsőn. Sokan az ablakokhoz mentek, hogy lássák Andrássyt kocsiba szállni és elrobogni. Kisvártatva rohamosan kezdett gyérülni a közönség. Szórványosan jöttek ugyan új látogatók is, de az előbbi zsúfoltság megcsappant. Miska ott állt képei alatt. Ekkor Ligeti lépett oda hozzá. – Üsse a vasat, amíg meleg. Mennél hamarább menjen el Harsányihoz. Látja ott azt a szobrot? – Azt a furulyázó pásztort? Látom. – Az az Izsó szobra. Biztosan hallotta a nevét. Igen tehetséges ember. Az ő szobrát már megvették. Harsányit nagyon megvesztegette az, hogy ez az első magyar paraszti tárgyú szobor. A népi elem bogara az öregnek, mert teljes életében afféle vadmagyar volt. Ez a maga malmára hajtja a vizet. Csak egy kis szerencse kell hozzá, hogy a maga képét vétesse meg. – Ezt mondta Than úr is. – Lássa. Holnap menjen el hozzá, ne húzza a dolgot. Telepy Károly lépett oda, valamit beszélni akart Ligetivel. Ez rögtön bemutatta neki Miskát. Most már hárman beszélgettek, természetesen a tárlat képeiről. Miska csak szerény helyeslésekkel vett részt a beszélgetésben. Már kisvártatva új ember lépett oda, mégpedig Orlay Soma, kicsiny, rosszkedvű ember, arca csupa dús fekete szőr, csizmája nyikorgós. Arról panaszkodott, hogy nagyon fáj a feje. – De a Milton nagyon szép – mondta Telepy –, azt nagyszerűen kihoztad, hogy vak. A képen a vak Milton diktált valamit leányainak. Az ügyesen választott téma megragadta. Ez neki is eszébe juthatott volna, ha egyáltalában tudott volna eddig arról, hogy élt egy Milton nevű világtalan költő. De ha eszébe jutott volna, megfestette volna. Vajon így? Behunyta a szemét a kép előtt, és próbálta magában felépíteni a témát. De képzelete tétlen maradt, nagyon fáradt volt már. Egy úr lépett melléje, akivel az imént megismerkedett, de nem tudta, kicsoda. Felocsúdott és
körülpillantott. Alig egy-két ember lézengett már a teremben. Ligetiék, Harsányiék, Than, Telepy nem voltak sehol. Ki-ki elment ebédezni. – No, fiatal barátom – kérdezte az az úr –, hát melyik képé a pálma? – Nekem ez a Milton tetszik a legjobban, de… talán másképpen is lehetett volna. Az idegen úr nagyot nevetett. – Másképpen is lehetett volna? No nézd csak, miből lesz a cserebogár. Még akkor is mosolygott, mikor továbbsétált a kijárat felé. Miska egyedül maradt. Elfordult a Miltontól, s a következő pillanatban már el is felejtette. Megint csak a saját két képére vetett egy-egy dédelgető búcsúpillantást. S mialatt maga is távozott, arra a levélre gondolt, amelyet azon frissiben fog most írni Pista bácsinak: élete első kiállítása megvolt, a képek eléggé tetszettek. Hogy fognak örülni otthon Gerendáson a jó lelkek, Pista bácsi is, mamica is. Mert Mari nénit megszokta maga is úgy szólítani, mint Iván, mamicának. A Nagyhíd utcán baktatva végigfuttatta fején az egész mai nagy nap történetét. És gondolataiban sugárözöntől környezve tündökölt fel a szőke Ligetiné sudár termete. Mélyet, szakadozottat sóhajtott, amilyet csak egy vidékről jött tizenkilenc éves ifjú tud sóhajtani az elérhetetlen csodákkal telt nagyvárosban.
XX. Harsányi Pál a Háromdob utca első számú házában lakott. Miska gazdag, vidéki levegőjű, úri háztájat talált a Képzőművészeti Társulat igazgató-elnökénél. Az öregúr egy csésze feketekávét kavargatott az íróasztalon, amelyen a rengeteg újságtól, könyvtől, kézirattól, dohányos szitától egy tenyérnyi hely sem maradt. A falak nem látszottak a zsúfolt képektől, és könyvek hevertek oszlopokba rakva még az ablakok tövében is. – Mi jót hozott, kedves öcsém? – Talán tetszik rám emlékezni… – Hogy az ördögbe ne emlékezném, hiszen nem vagyok hülye, tegnap óta csak nem felejtettem el. Halljuk a szép szót. – Nem hoztam én semmi jót, kéremalássan, inkább vinnék. Ugyanis… Ebbe az ugyanisba belenyitották az ajtót. Két kisgyerek rontott be rajta, egyik hat-, másik négyévesforma. Mögöttük a dada. Mind a két gyerek tele volt ütések, kaparások és egyéb bajok nyomaival. – Na, ti ördögök, mutatkozzatok be szépen, adjatok pacsit a bácsinak. Ez itt Elek, ez meg Ödön. Mentek játszani? A dada felelt helyettök, hogy igenis, viszi őket egy kicsit a levegőre. – Ismerem én azt a levegőt. Nem tudsz rájok vigyázni. Fogadok, hogy véres pofával jönnek haza megint. – Nagyságos uram, nem lehet ezekkel bírni, ahogy meglátnak egy másik fiút, rögtön verekedni kezdenek. Még ez a kicsi is. Csak az Isten őrizzen, hogy a Sacelláry gyerekek ne sétáljanak erre, mert akkor összevissza tépik egymást. A két gyerek vadul hallgatott. Látszott rajtuk, hogy itt rögtön szeretnének rágyújtani egy hatalmas, élvezetes verekedésre. – Jól van, mehettek, gazemberek. Az apa képen legyintette búcsúzásul a két gyereket, azok pedig robogva rohantak az ajtó felé, mint a szabadjukra eresztett farkaskölykek. – Nem bír ezekkel senki. A környék rémei, mondhatom. Hát hol is hagytuk abba? Kérni szeretne valamit, öcsém. Adok én mindent a világon, csak pénzt ne kérjen, mert a Társulatnál igen vékonyan áll a vágott dohány. – Pedig éppen abban járnék, kérem. Hogy méltóztatnék kivinni a Társulatnál… elnök úrnak egy szavába kerül… hogy vegyék meg a képeimet… – Csak azt ne mondja, hogy egy szavamba kerül, mert ettől úgy fújok, mint a bika. „Egy szavamba kerül.” Mind ezt mondják, a teremtésit neki. No, azért nem kell megszeppenni. Majd meglátjuk, mi a lehető. Azt megmondhatom, hogy a képek nekem igen tetszenek. A festésük még nyers, a mesterségbeli része kezdetleges, voltaképpen azt lehetne mondani, hogy nagyon rossz képek. De nem ez a fontos. Valami bogarat érzek én a maga tehetségében motoszkálni, öcsém. Hogy is mondjam csak: a tálentomának valami olyan zaftos íze van, mint a paprikás csirkének. Magyar. Ez kell, ezért csinálom az egészet, amit csinálok. Magát is szívesen igyekszem kifelé segíteni, Ligeti már szólt is nekem. Odakint megtanulni a mesterségét azoknak a huncutoknak, aztán hazahozni az ő saját fegyvereiket őellenök. – Ó, Istenem – rebegte Miska –, hiszen ezt szeretném… ha ezt lehetne… – Nincs most ennél fontosabb. Hiszen ők magok se estek a fejők lágyára, jól tudják, mit fog jelenteni az eleven magyar képzőművészeti élet. Tudná csak, öcsém, mit kellett kínlódnom, míg az
alapszabályainkat jóváhagyták. De most megvan. Most már megfogtuk a dolgot. A pénzt is összekoldultam. A kiállításig is eljutottunk. És most megyünk tovább, a mindenit annak a helytartótanácsnak. Lesz itt magyar közművelődés, ha addig élek is! Az öregúr a pipacsutora végével kétfelé igazította a bajszát, aztán csendesebben folytatta: – No. Most pedig ismerkedjünk egy kicsit. Hunnan jött fel, öcsém, Pestre? – Békésből. – Micsoda? Békésből? Hiszen az az én második hazám. Hunnan Békésből? – Csaba mellől, Gerendásról. Ott bérlő az én nagybátyám, Reök István bíró, aki az Omaszta Zsiga lányát vette el. Levelet is hoztam tőle tekintetes uramhoz. Harsányi Pál átfutotta a levelet, és nagyot ütött a térdére a meglepetéstől. – Teringettét, hát mér nem szól? Hiszen Omasztát elég jól ösmerem. A volt első alispán, ügyi? Reök Pistát meg éppenséggel nagyon jól ösmerem. No, lássa. Így már mingyán másképpen beszélünk. Nem járt soha Tótkomlóson? – Nem, de hallottam róla. – Hát Szakál Nagy Leóról hallott-e valaha? Miska elmosolyodott. – A tréfacsináló földesúrról? Hogyne. Hiszen egész Békés az ő tréfáit meséli ma is. Éppen Tótkomlós volt annak a birtoka, meg Sámson. Miért tetszik kérdezni? – Mert én annak a lányát vettem feleségül. Magam ugyan szabolcsi vagyok, de szegrül-végrül békésinek is számítok. Így hát szinte földik vagyunk, öcsém. No, ez derék. Most mán annál inkább igyekszem majd a kezére járni. Szóval az volna a kérése, hogy vegyük meg a képeit. Nem könnyű, mert még vagy tíz fiatalember ugyanezt kéri tőlünk. Nem is én határozok ebben, hanem a választmány. Nem árt, ha azokat is megkörnyékezi egy kicsit. De képet csak egyet vehetünk. Azt sem drágán. Öcsémuramnak mindenesetre előnye, hogy erős nemzeti irányt mutat. Mi volna következendő terve? – Egy kis lélegzetet szeretnék kapni, míg itt Pesten megvetem a lábom. Szerzek majd arcképrendeléseket, élire rakom a garast, aztán, ha lehet, kimegyek Bécsbe, Rahlnál szeretnék tanulni. – Helyesen van. Az jó oskola. Szóval egy kis kitartás kellene. Hát nézze csak… a választmányt nemigen tudom hamarabb összehívni, mint július vége vagy augusztus eleje. Addig már nem lehet, mert itt a nyakamon az aratás, le kell mennem Tótkomlósra. No már most… Megint nyílt az ajtó. Egy inas jelentette, hogy Budai Júlia úrhölgy van itt. Harsányi Pál azonnal felugrott, és középen abbahagyta a mondatot. Máris kezet nyújtott. – Majd még erről beszélünk. Ami rajtam áll, meg fogom tenni. Ha csak tőlem függene, már ott is volna öcsém zsebében a pénz. Most engedelmet kérek. Miska elköszönt. Elmenőben egy már nem fiatal, de igen érdekes, szenvedélyes arcú hölgyet látott bemenni Harsányihoz. A beszélgetés eredményével azonnal Ligetihez sietett. Együtt találta a házaspárt. Elmondta, mit végzett. Ligeti bólintott rá. – Úgy tetszik, hogy meglesz. Az öregnek maga nagyon kedvére való ember. Soká beszélgettek? Mit mondott Harsányi, mikor tart választmányi ülést? – Lehet, hogy csak augusztus elején. Ez nekem nagyon rosszulesett, kérem. Lehet, hogy szamár voltam, de én úgy képzeltem, hogy odamegyek, megalkuszunk, s már meg is kapom a pénzt. Arról fogalmam sem volt, hogy ehhez választmány kell, meg gyűlés, meg minden, és az is csak hetek múlva… Ligeti maga is zavartan egy kissé, kereste a mennél tapintatosabb szavakat ahhoz, amit kérdezni akart. – Ha pillanatnyilag nehéz volna várni, talán valami… kisebb segítséggel…
Miska mélyen elpirult. Önérzetét óvta Ligetiné előtt. – Nem, köszönöm, a világért sem. Még győzöm egy jó darabig. Rendeléseket is remélek, aztán rokonaim is laknak nem messze, Törökbálinton… – Egyszóval, ha bajba jut, csak szóljon. Ekkor beszólt a cseléd, hogy a Nemzeti Múzeumból hoztak valamit, alá kell írni. Ligeti kiment. Egy pillanatig csend ült a szobában. Akkor a tündérszép szőke asszony felvetette a fejét. – Milyen rokona van Törökbálinton? – Anyámnak volt egy nővére, de meghalt, mikor én kisgyerek voltam. A férje, Steiner Jakab, még egyszer megházasodott és Törökbálintra költözött. Tulajdonképpen most már nem is rokonom, de azért tovább levelezik a családommal. Nagynéném a lelkemre kötötte, hogy keressem fel. Ligetiné rápillantott a fiatal festőre. – Bizonyosan szép lányok is akadnak abban a családban. Miska torka hirtelen száraz lett és forró. A megdöbbenéstől minden vére a fejébe futott. Kinyitotta a száját, de szó nem jött ki rajta. Ha szólt volna, ezt mondta volna: „Miért kínzol? Hiszen látnod kell, hogy majd belehalok abba, amit érzek.” De nem szólt semmit, csak a dívány rojtját morzsolgatta rettentő kamaszzavarában. És érezte, hogy az asszony visszafojtott nevetéssel gyönyörködik kínjában. Igen sokáig hallgattak. Akkor Miska felnézett. – Volna nekem egy igen vakmerő kérésem – mondta rekedten. – Halljuk. – Tessék megengedni, hogy lefessem. – Nem bánom – szólt az asszony, szavaiban bujkáló nevetéssel de félek, hogy nagyon drágán számítja a művész úr… – Ó, hiszen inkább én adnám oda a világ minden kincsét, ha ez a tisztesség érhetne… Ekkor lépett be Ligeti. Rájuk emelte komoly, jóságos, szemüveges tekintetét, hogy csatlakozzék beszélgetésükhöz. – Képzeld, Munkácsy meg akarja festeni a portrémat. Éppen most egyeztem bele. Ligeti a fiatalember vállára tette a kezét. – Nagyon fogunk örvendeni. Egyáltalában a mi házunkat úgy tekintse, mint ahol mindig szeretettel és biztató szóval várják. A szomszéd szobából hirtelen gyereksírás hallatszott. A kis Margit nyugtalankodott odaát. Anyja máris felkelt, hogy siessen hozzá! Miska búcsúzott. Kezén még sokáig érezte az idősebb pártfogó atyai kézszorításának melegét. Magában ezt mondogatta: gazember vagy, gazember vagy. Aztán gondolattalanul lépkedett egy darabig, majd pedig anélkül, hogy észrevette volna, ritmikusan ezt hajtogatta léptei ütemére szünet nélkül: Ligeti Antalné született Zsolnay Laura, Ligeti Antalné született Zsolnay Laura… De az arcképhez jó darabig nem foghatott még hozzá. Mert ha Ligetinek azt hazudta, hogy rendelésekre számít, ez a hazugság beteljesedett. Magával hozott pénzkészlete veszedelmesen kezdett apadni. Pénzre hosszú ideig nem számíthatott, és a Társulat segítségére két hónap múlva is csak akkor, ha minden kivételes szerencsével megy. Vidovszky Feri hazautazott Csabára, ősznél hamarabb nem várhatta vissza. A gépgyáros bácsihoz fordulni – ezt kínosan resteilte volna, mert félt a visszautasítástól. A törökbálinti kirándulásra sem sokat építhetett. Ki tudja, hogyan fogja fogadni Steiner bácsi, aki tizenkét esztendeje nem látta? És a hónapos szoba árával is számolni kellett elsejére. – Mondja, Sonnenschein úr – szólt lakásadójának, a sokgyerekes pecséttisztítónak –, nem tudna nekem szerezni egy arcképrendelést? Nagyon kellene a pénz.
Sonnenschein úr ravaszul rápillantott. – Ha nem arcképről lenne szó, hanem cégtábláról, és nem pénz kellene érte, hanem kabát, akkor tudnék egy rendelőt. – Kabát? Miféle kabát? – Lakott a szomszédban egy mérnök, aki már nagyon sok pénzzel tartozott nekem folttisztításért. Mikor elköltözött, az adósság fejében itt hagyott egy egészen jó csurapét. Már gondoltam rá, hogy ha jön az ősz, Munkácsy úr azt kitűnően elhordhatná. Nekem pedig nincsen cégtáblám. Miska nem sokáig kérette magát. Felsőkabátja csakugyan nem volt, és örvendett, ha a közelgő ősznek ezt a gondját elvethette. Másnap már munkához látott. Megvétette Sonnenschein úrral a deszkát, a festőállványt beállította a műhelybe, és míg Sonnenschein dolgozott, ő festett. Magát Sonnenscheint ábrázolta a cégtáblán, amint egy magyar nadrágból nagy műértelemmel kidörzsöli a pecsétet. Regina asszony, a folttisztító hitvese, akinek karján mindig ült egy gyerek és szoknyájába mindig legalább kettő-három kapaszkodott, ámulattal szemlélte a munkát. Három nap alatt kész lett a cégtábla. Sonnenschein elragadtatva nézte saját magát, és azonnal átadta a csurapét. Sőt láthatólag még valami további lépésen is gondolkozott. Csak még nem tudta elszánni magát. De egyheti habozás után szólt. Arcképet rendelt. A magáét és hitveséét. Tiszteletdíj gyanánt felajánlotta, hogy a szoba egyhavi árát elengedi. Vagyis nyolc forintjával számította a képet. Még a készkiadásokat is vállalta. Miska megfestette mind a kettőt. Először Sonnenschein urat festette meg. Zsinóros fekete atillába öltöztette. Olyan elegáns kép származott ebből, hogy a szőke szakállas, szőke bajuszú arszlánban senki sem sejthette a folttisztítót, vagy mint ő magát nevezet: a flekkpuccert. Aztán az asszony következett. Sonnenschein Regina egy egyetemi tanár hitvesének tisztításba adott toalettjét öltötte magára, mert semmi visszaéléstől nem riadt vissza, csak hogy mennél előkelőbbnek lássék a képen. Zöldesszürke ruha volt ez, fekete dísszel, hozzá magyar fejkötőt illesztett a sűrű gyermekáldástól fonnyadt, halovány orcája tetejébe az asszony. Mind a két kép pompásan sikerült. Hátrom hétig tartott a munka, s mikor rámába kerülve díszlettek a képek az ágyak fölött, Sonnenschein úr vérszemet kapott. Ajánlatot tett, hogy ha mind a hat gyerek portréját megfesti a szobaúr, még egy hónapi bért elenged. De Miska most már nem állott kötélnek. Készpénz kellett volna neki, készpénz mindenáron. A kiállításra gyakran eljárt. Fiatal festőkkel ismerkedett ott meg. S egyiktől azt hallotta egy napon, hogy annak fivére kimegy eladó telket nézni Törökbálintra. Ő kapott az alkalmon, és másnap már megállapodott a telekvásárlóval, hogy ő is helyet kap barátságból a kocsin. Örült az útnak, mert remélte, hogy egy-két napig ott marasztják, s azalatt sem kell étkezésre költenie a fájdalmasan apadó pénzt. És talán… talán magától felajánl Steiner bácsi egy kis segítséget. Rekkenő hőségben rázta a kocsi három óra hosszat, míg megérkezett Törökbálintra. A falu szélén sváb járókelőktől tudakolták, hol van a Steiner Jakab háza, de nem tudta senki. Mind azt felelték, hogy ilyen nevű ember Törökbálinton nem lakik. Miska nagy kínnal próbálta magyarázni útitársa tolmácsolásával, hogy egy bizonyos úriemberről van szó, aki tavalyig Budán lakott a Várban, de itt birtokot vett és villát, s a villát átépíttette. Még így sem tudta senki. De egy fiatal sváb menyecske a homlokár ütött: – Das muss doch der Kefi sein. És megmagyarázta a házat. Megtalálták könnyen: felismerhető volt arról, hogy homlokzata előtt dús rózsakert tarkállott az utca felé. Csakugyan ez volt a Steiner bácsi háza, de ő időközben megmagyarosította a nevét Kövire. Nemcsak a neve változott meg Steiner bácsinak, hanem ő maga is. Korán megöregedett embert látott benne viszont Miska. A hajdani rablótámadásos éjszakát megúszta ugyan elevenen, de nem
nyom nélkül. Valami különös idegbaj gyötörte azóta, amely utóbbi időben a szemét támadta meg. Annyira megromlott a látása, hogy csak tapogatódzva tudott járni, és az írás-olvasást csak idegen segítségével végezhette. Annál egészségesebb, életerősebb valaki volt második felsége, akit Miska most ismert meg. Általában nem panaszkodhatott a fogadtatás melegsége felől, és Tóni néni, a második asszony szinte melegebb is volt hozzá, mint a szembajában komorrá változott Jakab bácsi. Magának Steiner, azaz most már Kövi bácsinak három gyermek ugrándozott második házasságából a törökbálinti portán. Kedves, eleven gyerekek voltak. Alfonz nyolcéves, Artúr ötéves lurkó, és az aranyos kis Etti négyéves. Ezek a gyerekek azonnal heves barátságot kötöttek újonnan felfedezett rokonukkal, Miskával. Egyik közülök mindig az ölében volt, a másik kettő orrát-fülét cibálta és haját húzogatta. – Hát azt tudod-e – kérdezte Kövi bácsi hogy Hunfalvy Pálék is rokonaid? – Nem tudom. Hogyan? – Reök István gépgyárosnak, anyád nagybátyjának nővérét elvette Hunfalvy Pál. A másik nővér valami Hutterné, az tudtommal Bécsben él. Ha odaköltözöl, mint mondod, felkeresheted. De Miska eleresztette a tanácsot füle mellett, feje már zúgott a sok rokontól, akiket egyáltalán nem tudott megjegyezni. Nem gondolt velük. Homályosan megragadt a fejében, hogy Pécsett négy csinos unokanővére éldegél, akiket alkalomadtán fel lehet keresni, de különben szívesebben fordult a nem ismert rokonoktól ezekhez az alig rokonokhoz. Máris nagyszerűen játszott a három gyerekkel, letelepedett négykézláb a szőnyegre, azok a hátára ültek, s fuldokolva kacagtak a mulatságon, mikor lefordultak onnan. Volt még egy játszópajtásuk, a gyerekek nevelője. Ezt Ilg úrnak hívták, szerény, komoly, hallgatag fiatalember volt, csontos és esetlen, csupa kéz és láb. Alig is vett részt a hancúrozásban, inkább örült, hogy akadt egy jótékony lélek, aki foglalkozik helyette a gyerekekkel. Késő délután vendégek jöttek. A helybeli doktor, Rottmayer Ádám nézett át a családjával. Mikor beállított a família, Miska a sok bemutatkozás zűrzavarában nemigen tudott figyelni a családtagokra. De az uzsonnánál rápillantott szomszédjára, a két Rottmayer lány egyikére, és meglepetve látta, hogy nagyon szép leány ül mellette. Gesztenyeszín haja hosszú varkocsban lógott a hátára, arca finom bőrén a gyümölcs színéhez hasonló enyhe pirulások hullámzottak. És telt, fiatal keble egészségesen diadalmasan feszítette a nyári blúz szövetét. Mikor pedig a leány rápillantott, két sötétkék szem édes mélysége sugárzott rá a fiatalemberre. Találgatta magában, hány éves lehet ez az eladó kisasszony. És elbámult, mikor az általános társalgás egy mondatából az tűnt ki, hogy a szép Bella alig tizennégy esztendős. Uzsonna után a gyerekek hiába várták a nagyszerű hancúrozás folytatását, amelyhez most már a kis Rottmayer Imre is csatlakozott volna. Miska a szép Bellához csatlakozott, és azzal mókázott. Mindjárt meg is sértette azzal, hogy ingerkedésből gyereknek kezelte. Bella arca elborult, és a fiatalember vidám mondataira éles válaszokat adott. Már kint jártak a ház előtti rózsáskertben, mikor végleg elfogyott a leány türelme. – Hagyjon nekem békét, Munkácsy úr, csak menjen a felnőttekhez. Hátat fordított neki, nagyon meg volt sértve. Miska elhatározta, hogy kibékíti. – Ne haragudjon, hiszen csak tréfáltam. Ezentúl majd komolyan beszélek kegyeddel. – Hagyjon békét. – Nézze, ha nem haragszik, adok egy szép rózsát. Letépett egy szép sárga rózsát, és nyújtotta a lány felé. Az habozva nyúlt utána, de az arca haragos maradt. – Haragszik?
– Haragszom. Bella elfutott. Be a ház felé. Miska nem futott, hogy méltóságát megőrizze, de azért követte. Azonban befelé menet beleütközött Kövibe és Rottmayer doktorba, akik megszólították. Éspedig németül. Mentegetődzése, hogy németül nem tud, az áttérés a magyar nyelvű társalgásra, néhány kényszerű mondat: mindez bizonyos ideig tartott. Ezalatt Bella eltűnt. Tétovázva indult neki az alig ismert ház szobáinak, hogy megkeresse. Meg is találta egy távoli szoba sarkában titokzatosan suttogni Tóni nénivel. A sárga rózsa már ott volt a keblén, ahová kitűzte. – Csak menj innen – szólt vidáman Tóni néni –, mi itt most titkokat beszélünk. – A kalapomat kerestem – felelt Miska zavarodottan, és kibotorkált a szobából. Később az udvaron megint egymás mellé kerültek valahogy, és nagy keservesen megindult valami társalgásféle köztük. Akadozva cserélték mondataikat, semmi értelmeset nem mondtak egymásnak, szavaik nem is szolgáltak más célt, mint hogy egy beszélgetés látszatát fenntartsák. De nem szavaik beszélgettek, hanem remegő, forró zavaruk, esetlen torokköszörüléseik, mozdulataik kényszeredett feszessége. Másnap délelőtt sokáig játszogatott a gyerekekkel, de tizenegy óra felé azt mondta, hogy szétnéz egy kicsit a faluban. És meg sem állt a Rottmayer-házig, amelynek végtől végig nyitva állott minden ablaka. Ott lassított, és erősen benézett mindegyik ablakon. Az utolsó ablakon át meglátta a szobában a másik Rottmayer leányt, Linkát. – Jó napot, Linka kisasszony. Linka odajött az ablakhoz. Beszélgetni kezdett. Vontatva, idegenül. De sikerült addig húzni a dolgot, míg megjelent az ablakban Bella is. Piros babos kendővel volt bekötve a feje, toliseprő volt a kezében. Odakönyökölt ő is nővére mellé, majd Linka visszavonult, s most ők kezdtek társalogni. Egy jó óra hosszat. Ilyenformán: – Hogy aludt, Bella kisasszony? – Köszönöm, jól. – Álmodott valami szépet? – Lehet, hogy álmodtam. – Miért nem mondja meg? – Nem jó mindent tudni, ne legyen kíváncsi kegyed. – De kíváncsi vagyok, nem tehetek róla. – Győzze le. – Legyőzöm, ha megmondja. – Akkor könnyű. Pedig a kíváncsiság nem szép tulajdonság. Kivált férfiaknál. – Az asszonyoknál szép? Kegyed sose kíváncsi? – Nem vagyok még asszony. – Majd lesz. – Ó, nem. Én sohasem fogok férjhez menni. – Miért nem vajon? – Mert olyan férfi, amilyet én képzelek, nincsen. – Milyennek kellene lennie annak? – Ideálisnak. Ábrándosnak. Költőinek. A mai férfiak mind olyan prózaiak. Így beszélgettek negyedórákon keresztül, s mind a ketten izgalmasan érdekesnek találták ezt a beszélgetést. Ott érte őket a déli harangszó is. Mikor a harang megkondult, Bella felsikoltott: – Szent Isten, már dél! Hogy ki fogok én kapni! Isten vele. S már el is tűnt hirtelen. Miska a kurizáló fiatalember öntelt mosolyával indult tovább. Otthon
ebédnél arra a kérdésre, hogy mit látott a faluban, hanyagul odavetette: – Beszélgettem ezzel a kis Bellával az ablakon keresztül. Egészen helyes gyerek. De hát egy pesti nő, az mégiscsak más. Kövi bácsi és Tóni néni összenéztek és elmosolyodtak. – Ó, be nagy gyerek vagy te magad – mondta Tóni néni –, te pesti arszlán, te. Miska érezte a megjegyzésen a melegség mögött is, hogy egy kicsit nevetséges. Ettől elpirult és rosszkedvű lett. Azonnal elhatározta, hogy mindjárt ebéd után visszamegy Pestre. De ebéd végére már megbékült. És délután annak rendje és módja szerint látogatást tett a Rottmayer-háznál. Ez már nem valami jól sült el, mert Rottmayer mama egy pillanatra sem mozdult el leánya mellől. Zord arccal kötötte a harisnyát, szótlanul és mozdulatlanul ült ottan, mint a végzet, csak ujjai mozogtak, és nagy ritkán nyúlt a fejéhez, hogy az ötödik tű végével megkaparja kissé viszkető kontyaalját. Általában valami lezajlott vihar sejtelme úszott a levegőben. És mikor Rottmayer mama egy pillanatra átment a másik szobába, hogy a nyávogó macskát beengedje, Linka gyorsan, izgatottan odasúgta Miskának: – Bella nagyon kikapott kegyed miatt. – Miattam? – A fenszterlizésért. Miska Bellára pillantott. A kislánynak remegett a szája széle. Attól lehetett tartani, hogy mindjárt elsírja magát. Rottmayer mama már jött vissza, a cirmos hízelegve simult szoknyájához, féloldalt dőlve, farkát olyan vonalba kunkoriévá fölfelé, mint a mozdony szellő hajlította füstje. A látogató nem jól érezte magát. Még ott ült vagy tíz percig, és tovább mesélte a Képzőművészeti Társulat kiállításának megnyitását, de már szeretett volna kívül lenni. Mikor aztán túlesett a mama rideg fejbólintásán és már kint mendegélt az utcán, egyszerűen vállat vont. Bánja is ő, mit neki a kislány. Semmi értelme az ilyen kellemetlenségnek. Holnap visszamegy Pestre. Másnap mindenképpen vissza kellett mennie Pestre, mert Kövi bácsinak úgyis dolga volt odabent, kapóra jött a fuvar. Tóni néni búcsúzáskor igen nyájasan meghívta, hogy jöjjön ki megint mennél hamarább. A gyerekek a nyakába ugorva búcsúztak, és alig akarták elereszteni. Bent Pesten pedig Kövi bácsi ismételte meg az invitálást. Mikor megint szétnézett hónapos szobájában, jókedvűnek és kellemesen jóllakottnak érezte magát. Mindjárt nekifogott dolgozni. A Hunyadi-képet akarta megcsinálni mindenáron. Talán el tudja majd adni valahogyan. A pénz szüksége egyre parancsolóbb lett. Az idő telik, és Kövi bácsi, noha a látogató elég célzást tett a kezdet anyagi nehézségeire, önmagától nem ajánlott fel semmit. Csak a meghívást. Még napok múlva is ezen a vázlaton kínlódott, nem akart menni a dolog sehogy sem. Egy tikkasztó délután, mikor ingujjban álldogált a megoldhatatlan probléma előtt, hirtelen felkapta a fejét. Meghallotta a nyitott ajtón keresztül a Ligeti hangját, aki Sonnescheinéktól kérdezősködött, hogy itt lakik-e Munkácsy úr. Miska zavart meglepetéssel kapkodta magára kabátját, és restelkedve állapította meg egy gyors pillantással, hogy szobája irgalmatlan rendetlenségén most már nem tud segíteni. Ligeti belépett. Alig köszönt, már meglátta a festőállványt, és már szemlélte is figyelmesen a vázlatot. – Mi akar ez lenni? Miska elmagyarázta, hogy milyen feladatot tűzött maga elé. Ligeti türelmesen végighallgatta, aztán fejét csóválta. – Rossz úton van. Ennek semmi értelme. Teljesen oktalan dolog, hogy olyan feladatokra pazarolja a munkaerejét, amelyek a tudását felülmúlják. Hagyja ezt abba, ez még túl korán van magának. – Igenis. – És ha megengedi, leülök.
– Ó, Istenem, ezer bocsánatot kérek. Talán ide tessék. Üggyel-bajjal helyet csinált egy széken, amelyről előbb papírokat, üvegbe dugott gyertyaszálat és firniszes üveget kellett lerakni. Ligeti leült, és tovább nézte a vázlatot. Jó darabig hallgatott. Gondolkozott. – Azon tűnődöm – mondta végre hogy általában egyelőre nem helyes történeti tárgyakkal foglalkoznia. Értem, hogy a Lotz meg a Wagner Sándor példái lelkesítik. De a történeti kép, az nem tréfa. Rengeteget kell ahhoz tanulni. Gondolt arra, hogy alaposan megnézze, milyen fegyvereket hordtak a Hunyadiak korában? Ha most szétnéz, a mai modern életben, láthatja, hogy a divatok milyen gyorsan változnak. Biztos, hogy ez a fegyverzet, amit Hunyadinak rajzolt, abból a korból való és nem száz évvel élőbbről? Lássa. Ez éppen olyan, mintha valaki egyszer majd a késő jövőben egy történeti képet festene a mi mostani időnkből, ezernyolcszázhatvanháromból, és alakjait színes selyemfrakkba öltöztetné, rokokó parókával. Aztán mi a különbség ezen a vázlaton a Hunyadi fegyverzete meg a két szerb harcos fegyverzete között? Semmi. Hát olyan biztos, hogy azok teljesen egyformák voltak? Lássa. Hosszú néprajzi tanulmányok is kellenek ehhez. Than meg Wagner meg a többiek hetekig bújják a könyvtárakat és utazásokat tesznek, míg egy ilyen témát fel mernek vázolni. Aztán meg a történeti festésnek törvényei vannak. Azokat meg kell tanulni. Nálunk erre iskola nincsen. Marastoninál talán tanulhatott volna, de az már három esztendeje nem tart iskolát. Ezt csak külföldön tanulhatja meg. Ott is évekig kell dolgozni. Ha most kimenne Pilotyhoz Münchenbe, az három esztendővel hamarább nem engedné ilyen témához nyúlni. Hagyja ezt abba, fiam, még akkor is, ha rosszulesik, amit mondok. Rosszulesik? Miska egy kicsit várt a felelettel. A padlót nézte. – Nem. Inkább úgy érzem, hogy megkönnyebbülök, ha ezt elvetem. Sokat szenvedtem vele. Most már túl vagyok rajta. Egészen furcsa ez. Ha Ligeti úr nem mondja most nekem ezeket, talán még hetekig elkínlódtam volna. – Lássa. Sőt most valami még fontosabbat mondok. Nem tartom magam csalhatatlannak, de a maga tehetségének megítélésében aligha tévedek. Maga nem történeti festőnek való. A maga birodalma az életkép lesz, ha viszi valamire. Zsáner való magának, fiam, zsáner, hallgasson rám. Sok természetes humora van, és úgy tapasztaltam, hogy jól tud megfigyelni. Tudja, mi az a zsáner, ugye? – Tudom, hogyne, Szamossy úr jól megmagyarázta ezeket nekem. – Helyes. Egyszóval hagyja a Miltont Orlaynak, és hagyja Báthory Erzsébetet Madarásznak. Maga csak fesse tovább a magáét. Humoros témát keressen, érti? Kivált a maga helyzetében. Történeti képet festeni sok költséggel jár, nagy a befektetés, pénztelen embernek túl nagy az üzlet. Azokat a nagyméretű történeti vásznakat még a gazdagok is ritkán veszik. Kisebb zsánerekre sokkal könnyebben akad vevő. Ha rám hallgat, tetszetős, jókedvű, kisebb dolgokon töri a fejét, és az óriás vásznakat hagyja azoknak, akiknek való az ilyen. Belátja? – Igenis, belátom. – Helyes. Hát hogyan sikerült a vidéki látogatás? Miska örvendett, hogy más tárgyra térnek. A sok tanács hálával töltötte el, de terhére volt, bár ezt nem szívesen vallotta meg saját magának sem. Örömest kezdte mesélni törökbálinti élményeit. Ligeti még maradt egy félórát, és mikor felkelt, hogy búcsúzzék, így szólt: – No nézd csak, éppen azt nem újságolom, amiért jöttem. Augusztus másodikán lesz a Társulat választmányi ülése. Ott dől el, hogy kinek a képét adja a Társulat évi műlap gyanánt a tagoknak. De ez magát nem érdekli, Than meg Lotz jönnek számításba, esetleg egy rézkarc is. Hanem ott dől el, hogy kinek a képét veszi meg a Társulat kisorsolásra. Hát most aztán szorítsa a hüvelykujját. – Van reményem?
– Van. Most már ne keressen fel senkit, mert túlságosan utánajárni éppen olyan ártalmas, mint feléje sem nézni a dolognak. Harsányi tudtommal magát akarja. Én is beszéltem, akivel tudtam. Than is. Telepy, aki igen fontos, nem lesz ellene. Egyszóval most már csak várja ki azt a kis időt a jövő hétig. Hát én most megyek. Miska kikísérte az utcára az előkelő vendégeket. Ott megmutatta neki a Sonnenschein cégtábláját. – Tetszik látni, mire fanyalodik az ember? – Nem baj az, fiam. Sok nagy művész megcsinálta fiatal korában. Fel a fejjel. Isten áldja. Egy hét múlva Miska nem bírt magával, elment a Háromdob utca sarkára, és le-fel járkálta a Harsányi Pál háza előtt, mert tudta, hogy ott folyik a választmányi ülés. A zsebében nem volt már egy fagaras sem, a sarki fűszeresnek már négy forinttal tartozott, és kínos apró kölcsönök is szorították, amelyeket szégyenkezve kért ettől-attól az utóbbi napokban. Egy darabig lent járkált az utcán, de aztán ideges türelmetlenségében bement a lakásba. A személyzettel közölte, hogy mihelyt az ülés odabent véget ér, neki életbevágó ügyben beszélnie kell az elnök úrral. Leült az előszobában és várt. A bent vitázók lármáját hallotta, de nem értette. Szeretett volna kicsit hallgatódzni, de nem mert; félt, hogy rányitnak és rajtakapják. Csak üldögélt tehát emésztő várakozásban, ötpercenként megcserélve egymásra rakott lábait. Szomjas volt, de nem mert elmozdulni, hogy valakitől inni kérjen. Várt. Másfél óra múltán kicsapódott az ajtó. Telepy lépett ki egyedül. Mindjárt meglátta a várakozót. – Itt a nyertes – mondta jókedvűen –, az eredményt várja, mi? Miska felállott. Nem tudott szólni. – Megvettük a képét. Nyolcvan forintot kap érte. Majd köszönje meg az elnök úrnak, mert nagyon melegen ajánlotta. Nem, nem, most nem lehet bemenni, az ülésnek még nincs vége, csak nekem van valami sürgős dolgom. Szépen, könnyen ment a dolga, uramöcsém, nem volt ellene senki. Simonyi Antal meg éppen nagyon tüzeskedett a dolog mellett. Örül a pénznek, képzelem. – Egy huncut garas nincs a zsebemben – hebegte boldogan Miska. Telepy nevetett. – No, kutyateremtette, ilyen nagy a baj? Várjon csak, van írószerszáma? Írjon nekem egy nyugtatványt. Odaadom a pénzt a zsebemből, majd a Társulat nekem visszaadja. Csak annyit írjon ideiglenesen, hogy nyolcvan forintot felvett, és írja oda a nevét. Később majd kiállítja a rendes nyugtát. Mialatt Telepy elővette a pénztárcáját és megnyálazott ujjal bankókat kezdett olvasni, Miska gyorsan megírta a szükséges pár szót rajzmappája egyik tiszta oldalára. Azt mindig magával hordta. Alá is írta, izgatottan rángatódzó kézzel: Munkácsy Lieb Mihály. Kitépte, odaadta. És átvette a pénzt. Makogni kezdett valami boldogat. – Ne köszönje, nagyon sietek. A Honvédet vettük meg, a másikat még eladhatja. Telepy elrohant, mint a szélvész. Odabent még tartott az ülés kivehetetlen zsivaja. Miska zsebre tette a pénzt, és maga is indult. Lent az utcán a világ csodálatosképpen ugyanolyan volt, mint mikor idejött. A járókelők nem látszottak tudomást venni arról, hogy milyen hallatlan, nagyszerű dolog történt a Képzőművészeti Társulat választmányi ülésén. Lassú szekérsor jött a Nemzeti Színház irányából, a vége még ott kocogott az Országúton. Osztrák tiszt haladt el a házak tövén nagy kardcsörtetéssel. Két fiú ruháskosarat cipelt. Az egész világ ebben a boldog percben sértő közönnyel élte a maga életét. Miska elindult. Betért egy hentesüzletbe, és tepertőt vásárolt. Aztán kenyeret vett hozzá. Jókora marék aprópénz nyomta a zsebét. Az utcán eszegetve ment a Halpiac felé. A Károlykaszárnya előtt egy sváb asszony virágot árult. Nagy lila bokrétákkal kínálgatta a járókelőket. Miska vett belőle egyet. Tovább eszegetve, hóna alatt a virággal, elég furcsa látványt nyújtott a vidékies külsejű fiatalember, ő maga is mosolygott saját magán. Ment, ment, és a Lánchíd közepén megállt. Az
ennivalója elfogyott. Lenézett a nagy vízre. A bokrétát kioldta, és a lila virágokat egyenként belehullatta a Dunába. Ligeti Laura e pillanatban nem sejtette, hogy lila bokrétát adott neki egy fiatalember.
XXI. Bámulatos ember volt az öreg Lacatarius. Piktor volt tulajdonképpen ő is; járkálás közben hirtelen rámutatott egy pipáló török basát vagy fekete kutyát ábrázoló cégtáblára, és azt saját művének vallotta, keserűen kacagva a művészsors kegyetlensége felett. S ha előadásának hinni lehetett, lakásán – ahol még nem járt – nagyban készült hatalmas történeti képe, hogy majdan az egész művészeti közvéleményt bámulatra ragadja. De képet aligha látott tőle valaki. Annál gyakrabban lehetett nála idegen képet látni. Lacatarius volt Pest két lábon mozgó műkereskedése. Vagy sietve érkezett valahonnan, vagy el kellett rohannia valahová, de mindig egy fiatal piktor valamelyik képének dolgában. Származására nézve görög ember volt, külsejére nézve bölcs és méltóságos pátriárka, mikor ült, fehér szakállú futóbolond, ha utcán látta valaki. Nyüzsgött, lelkesedett, vitatkozott, mindenkit ismert, egyszerre három helyen bukkant fel mint természeti csoda. Magyarul alig tudott, de aki nem értette meg magyar, olasz, német, francia és rác szavakból összerakott bábeli mondatait, az megértette izgalmasan eleven arcjátékát és kézzel-lábbal való igyekezetét. A kisebb képet hóna alatt hordozta kávéházról kávéházra, a nagyobb képet letette a József téri Cári kávéházban, és olyan erőszakkal hurcolta oda a vevőjelölteket, mint rendőr a tetten kapott jómadarat, erősen megmarkolva az áldozatok karját, el nem engedve a kávéház belsejéig. Miskát a kiállításon fogta meg az öreg. – Herrlich, il tuo guarto! Te egy nagy talent vagy, cher ami. Komm ins Cári kávéház. Vitte a Cári kávéházba. Ott leültette, és a megfélemlített fiatalembernek egy félórás előadást tartott a festészetről, mit sem törődve azzal, hogy az egy szót is alig ért belőle. Aztán otthagyta, hogy másnap a szállásán keresse fel, ott minden rajzot és vázlatot szimatolva felkutasson, megvizsgáljon, bólingasson, hümmögjön és köszönés nélkül elnyargaljon. Mikor a kiállítás bezárult a Nagyhíd utcában, az el nem kelt kép Miska rendelkezésébe került vissza. De hozzá sem nyúlhatott, Lacatarius már a hóna alá kapta. Vitte a Cári kávéházba, és ott letámasztotta a kasszíroskisasszony trónjának tövébe. Miskát leültette egy asztalhoz, és ráparancsolt, hogy várjon. Egy fél óra múlva már behurcolt egy áldozatot. Valami pap formájú ember volt az, szerb lehetett, mert reverendát hordott, de fényes fekete szakállat hozzá. Az üzlet nem sikerült, a pap riadtan menekült az agyonbeszélés elől. Ugyancsak nem állott kötélnek délután egy másik vevő sem. Miska két nap múlva megunta a képeladásnak ezt a lázas, drámai és hasztalan módját. Hazament dolgozni az Üllői útra. Mert Sonnenschein tűrhetetlenül kínozta a hat gyerek lefestési ajánlataival, kénytelen volt tőle szinte szökésszerűen elköltözni. Egy hét sem tellett bele, Lacatarius berontott hozzá, és harsogva jelentette, hogy a kép el van adva. A vevő egy fél óra múlva ott lesz a Ca r l kávéházban, hozza a pénzt. De micsoda vevő! Mitterdorfernek a fia, annak a dúsgazdag Mitterdorfernek, akinek gőzmalma, gépgyára és csontszéngyára van Pesten. Mire elékeztek a József téri kávéházba, csakugyan ott volt már a vevő. Szelíd, szerény fiatalember volt ez, állandóan mosolygó, kedves tekintetű. Vevő és piktor megismerkedtek. Mitterdorfer László közölte, hogy októberben házasodik, arája nagyon szereti a képeket, ez a festmény tetszik neki, tessék a Lacatarius úrral kialkudott ősszeg, vagyis harminc forint. Azzal leolvasta a pénzt a kávéházi asztalra. Lacatarius elvett belőle öt forintot, és se szó, se beszéd, elrohant. Közvetítési díját megkereste, rohant egy másik kép után. De előbb odaadott egy forintot a főpincérnek, hogy ha Barta úr bejön, adjanak neki valamit enni. Barta úr is fiatal festő volt, még pedig irgalmatlanul rossz festő, de Lacatarius szerette és támogatta. – Min dolgozik most, Munkácsy úr? – kérdezte a dúsgazdag gyárosfi udvariasan.
– Két arcképet festek. Egy szabómestert festek télikabátért a Szerb utcában. És egy hölgyet festek, hogy örömöm is legyen a festésből. – Szép a hölgy? – Azt elhiszem. Ligeti Antalnét festem. – A festő feleségét, azt a Zsolnay leányt? Látásból ismerem. Csakugyan nagyon szép asszony. – Nagyon szép, az kevés. Gyönyörű. Ha meg tetszik engedni, sietek is oda. Ilyenkor szokott ülni nekem. A két fiatalember nagyon tetszett egymásnak. Megbeszélték, hogy másnap ebben az időben, de valamivel mégis korábban, ugyanitt találkoznak. Aztán Miska sietett a közelbe, a Széchenyi utcába. Ott várta a festőállvány a Ligeti Antal műtermében, a megkezdett képpel. És ott várta a modell, a csodálatos, az elérhetetlen. Úgy csinálták, ahogy szokták: Laura asszony kézimunkát vett a kezébe, mégpedig horgolást, amelyre nem kellett mindig lepillantani. Aztán elhelyezkedett abban a pózban, amelyet kívülről tudott már. Miska erősen és élesen megnézte, aztán festett. Mindig tovább nézte a készülő képet, mint magát a szép asszonyt. És közben beszélgettek. Szaggatott mondatokban. Szünetekkel. Miska lassan válaszolgatott. És nem azt, amit gondolt. Mondatai után zárójelben ott állottak a ki nem mondott mondatok. – Hát mi újság a törökbálinti kis ismerőssel, akiről mesélt nekem? – Nem tudok róla semmit, nagyságos asszonyom. (Ne kínozz, mert az nekem fáj.) – Pedig úgy láttam, hogy nagyon megtetszett. – Helyes kislány, nem mondom. (Csak egy nő van az egész világon, de arra ránézni sem merek.) – Mikor megy ki megint Törökbálintra? – A jövő héten. Bejönnek a bácsiék színházba, olyankor itt szoktak aludni fogadóban, és másnap reggel mennek vissza. Engem is kivisz a kocsi. Két-három napig kint maradok. (Két-három napig nem leszek Pesten. Mindennap úgysem láthatlak, de a tudat is valami, hogy egy városban vagyunk. A legjobb volna meghalni.) Szünet következett. Miska a képen dolgozott. Hevesen és szenvedélyesen szerette a képet, arra vitte át tilos és titkos rajongását. A képet a szerelmes gondjával becézte, ápolgatta, alkotta, szerette. Az az asszony, aki lassan kialakult a vásznon, teljesen az övé volt. A másikra gondolnia sem lehetett. Ruhája szegélyéhez sem érhetett, de a képen gyengéden megcirógathatta az ecsettel szemét, szemöldökét, fehér homlokát, s addig időzhetett őrjítő piros ajkainál, ameddig neki tetszett. – Dolgozik otthon? Van valami témája? – Igen, lassanként kezd egy életkép kialakulni bennem. De még csak gondolkozom rajta. (Éjjelnappal szüntelenül rád gondolok.) Néha Ligeti maga is ott volt, mikor Miska dolgozott. Nézte a munkát, de nemigen zavarta. Azzal az úri és finom tapintattal, amely minden szavában és tettében benne volt, ráhagyta a fiatal piktorra, hogy végezze a dolgát zavartalanul, csak utóbb, a munkaóra befejeztekor tett egypár szakmabeli megjegyzést, azt is tanács formájába. Miska hallgatta, de nem hallotta ezeket a tanácsokat. Esze azon járt, hogy vajon melyiket szereti jobban: a férfit vagy az asszonyt? És vérző szívvel szerette tovább mind a kettőt. Mikor egyszer Ligetiné ülés közben leejtette az ölébe fektetett horgolómintát és utána akart hajolni, Ligeti rászólt: – Ne hajolj, majd felveszem. Nem szeretem, ha ilyen állapotban hajlongsz. Miska maga ugrott a mintáért, meg is előzte a férjet. De a megjegyzés éles döfésként érte szívét. Mit jelenthet az, hogy „ilyen állapotban”? Egyszerre visszaemlékezett mondatokra a házaspár
beszélgetéseiből, amelyeket akkor nem értett. Célzások voltak ezek, hogy szűk lesz-e a lakás vagy sem, homályos szavak arról, hogy valami esemény bekövetkeztéig nem lehet terveket csinálni. Most azonnal értett mindent. Ligetiék kisbabát várnak. Aznap éjjel nem aludt. Fogát csikorgatta a gyötrelemtől, és önkínzással idézte maga elé a házaspár csókjait. Felnyögött, dobálta magát, aztán világot gyújtott. Felült az ágyban, és csodálkozva nézett körül, kinevette céltalan őrjöngését. A kis falut már vastag fehérrel borította a hó. Köviéknél alaposan bedurrantottak a kályhákba, összeszorult a család a falusi tél otthonosságában. Bella, aki mindjárt első nap átjött Linkával együtt látogatóba, pirosra csípett orrocskával érkezett. Prémes sapkája különösen jól illett neki, Miska sokkal csinosabbnak találta, mint mikor legutoljára látta volt. A kályha mellett helyezkedett el ő is, a leány is. Míg a többiek élénken társalogtak, ők halkan válthattak egypár mondatot. – Mit csinált azóta, Bella kisasszony? – Semmit. Mit csinálhat az ember falun? – Gondolhat azokra, akik eszébe jutnak. – Gondoltam. – Mire? – Azt nem mondom meg. De tovább nem lehetett folytatni ezt a gyorsan izgalmassá vált párbeszédet. A Kövi gyerekek rácsimpaszkodtak Miskára, és rimánkodtak neki, hogy fütyüljön. Így közfigyelem tárgya lett és halkan nem társaloghatott. Füttyművészete általánosan elragadott mindenkit most is. Jókedvű volt, beszédes, elfogulatlan, csak igen homályosan, csak alig tudottan sajgott gondolatai hátterében a boldogtalan szerelem. Vígan folyt az idő töltése, jó darabig társasjátékot játszottak, aztán Tóni néni kiborított az asztalra egy szakajtónyi diót, annak estek neki mindnyájan, tördelték, ették. Közben Miskának háromszor is alkalma akadt, hogy halkan, foga között, mások számára nem hallhatóan odavesse a kérdést: – Nem mondja meg? Bella csak a fejét rázta rejtélyesen. A vendégek vacsorára is ott maradtak, közben megjöttek a Rottmayer szülők is. Miska már csak kérdő pillantásokkal kérdezett, Bella már csak szemével felelt nemet. Volt már tizenegy óra is, mikor a vendégek felkászolódtak. Búcsúzáskor az előszobában Miska még egyszer odasúgott: – Hát nem mondja meg, kire gondolt? Gyorsan, súgva jött a válasz: – Éppen magának nem mondhatom meg. A negyedik házig még együtt mentek, mert Miska ezúttal is a szerszámkamarában lakott. Ott igen erősen megszorította a Bella kezét végleges köszönéskor. S a kis kéz alig észrevehetően, de mégis viszonozta a szorítást. Másnap egy egész negyedórájok akadt négyszemközt. Ügyetlenül akadoztak, és fülig piros volt mind a kettő. De azt óvatos és hosszú kerülgetéssel mégis sikerült tisztázni, hogy Miska egész idő alatt szüntelenül Bellára gondolt Pesten. Viszonzásul követelte Bellától, mondja meg, hogy ő kire gondolt. Megint csak az volt a válasz, hogy éppen Miskának nem mondhatja meg. Nyitott ajtót ostromoltak mind a ketten, s azt hitték, hogy egymás érzéseit akarják nehéz küzdelemmel meghódítani, pedig csak serdülő félszegségök és gyakorlatlanságuk ellen küzdöttek. Miska egy egész hétig Törökbálinton maradt. A hetedik napon jutott el oda, hogy kimondták a nagy szót. Rottmayeréknál volt búcsúlátogatást tenni. Bella tüntetően rakosgatott egy piros plüssel bevont kicsiny papírskatulyát. Miska megkérdezte, mi van benne, és azt a választ kapta, hogy titok. Megint ki
kellett lesni azt a pillanatot, mikor a mama beereszti a nyávogó macskát. Mert a mama naponta hússzor kieresztette és beeresztette a nyávogó macskát. A fiatalember erőszakkal rácsapott a skatulyára, és gyorsan belepillantott. Egy sárga rózsa széthullott és elfonnyadt szirmait találta benne. Megértette mindjárt: az a rózsa volt ez, amelyet ismeretségük első napján adott Bellának. A kisleány, íme, félrerakta és gondosan őrzi. Súgva dobta oda Miska a vakmerő kérdést: – Szeret? Bella csak megadó, boldog bólintással válaszolt. A mama már jött is vissza a hozzádörgölődző kandúrral, és nem vett észre semmit. Búcsúzáskor a vallomást megerősítette Bella kezének szenvedélyes szorítása. Mielőtt elutazott, Miska félrevonta Ilget, a nevelőt. Mindenekelőtt becsületszavát vette, hogy amit hallani fog, azt soha el nem mondja senkinek. Ilg szavát adta. Akkor felkérte arra, hogy vállalja azoknak a leveleknek diszkrét kézbesítését, amelyeket ő kettős borítékban fog küldeni a Bella részére. Ilg vállalta. És Pestről mindjárt megírta az első szerelmes levelet. Ilg jól működött, a válasz három nap alatt megjött. Csak ennyi volt benne: „Kedves Miska! A levelet megkaptam, és nagyon örültem neki. Jöjjön ki mennél hamarabb. Szívélyesen üdvözli B.” Ettől fogva rendszeresen folyt a levelezés közöttük, pedig Miska igen rossz levélíró volt. De most erőt vett az írótolltól való idegenkedésén, és szorgalmasan teleírta a papirost lángoló szavakkal. Ha Ligetiéknél megfordult, utána dúltan ment haza, és mohón vetette bele magát, mintegy menekülésképpen, a Belláról való álmodozásba. Ligetiné alakja egyre légiesebb lett gondolataiban, fellebbent a felhők fölé, és a vallásos rajongáshoz hasonló dicsfény vette körül, s ugyanakkor Bella iránt való érzései egyre földiebbek lettek, sóvár vággyal kívánkozott utána, és ezerszer is kifestette magában hosszasan és részletesen: milyen lesz az, mikor a leányt először öleli két karja közé és először csókolja meg. Ahogy szerét ejtette, megint kiment Törökbálintra. Kint töltött három napot. Hancúrozott a gyerekekkel, várta a percet, mikor Bellát megint láthatja. Most már komoly ellágyulást érzett, ha elutazott Törökbálintról, és viharos örömet érzett, mikor megint odaérkezett és várta a közeli viszontlátást. Tavaszra már eldöntötte magában, hogy elveszi feleségül Bellát. Ligetinének a mennyboltba röppent alakja a léggömbhöz lett hasonló, amelyet annál kevésbé lát a földi szem, mennél magasabbra emelkedik. Most már alig gondolt másra, mint Bellára. Napjait tétlen álmodozásban töltötte, nem járt munka után, fülig eladósodott. Még a maga számára sem igen dolgozott. Csak azon járt az esze, hogy mikor és milyen alkalmatossággal mehet megint Törökbálintra. Egy kora nyári napon, mikor megint kint volt Törökbálinton, jókedvűen tért haza a falusi sétáról. Az asztalosnál járt, Fink uramnál, ahol azzal mulattatta magát a műhelyben, hogy rózsát és tulipánt festett egy paraszti ládára. Hazajövet Kövi bácsit egyedül találta a verandán. – Gyere csak ide, Miska, beszélni akarok veled. Ülj le. – Tessék. – Az imént ment el Rottmayer, és panaszt tett nálam, hogy a leányát teljesen elbolondítottad. – De bácsi, kérem, én… – Jó, jó, hiszen nekem is van szemem, látom én, hogy értitek egymást. Amíg afféle gyerekes játék volt az egész, nem szóltam semmit, de most már szólok, mert kezd ez a játék elmérgesedni. – Hiszen azt akarom, hogy elmérgesedjen. Én Bellát el fogom venni feleségül. – Az nagyon szép lesz, de majd akkor verd a melledet, mikor el tudod tartani. – Bella velem jön a szegénységbe is. – Ne beszélj marhaságokat. Lásd be, hogy rendes apa egy bizonytalan életű emberhez nem adhatja a leányát. Mi az a festészet? Hivatal? Állás? Mesterség? Igyekezz valami rendes kenyérkeresetre szert
tenni, aztán beszélhetsz. De addig… – Ezek előítéletek – vágott közbe Miska hevesen –, ezekre én nem adok semmit. A művészet minden másnál előkelőbb. Rembrandtot mindenki tudja. De az akkori orvosok kik voltak? Senkik. Hát csak Rottmayer úr ne legyen olyan nagy ember. Én Bellát el fogom venni, mert szeretem, ha addig élek is. Kövi bácsi vállat vont. A hangja fagyosra változott. – Elfelejted, hogy a dolog engem is érint. Bizonyos mértékben felelősséggel tartozom érted Rottmayeréknak. Miska megszégyenülten eresztette lejjebb a hangját. Erre nem gondolt. – Bocsánatot kérek. A bácsinak teljesen igaza van. Ne tessék haragudni. Hát most mit csináljak? – Mindenekelőtt egy darabig ne gyere ki ide. Azt jól tudod, hogy mi mindenkor szívesen látunk. De így okosabb lesz. A leánynak is csak bajt csinálsz, mert otthon csak gyötrik és macerálják miattad. Hadd csillapodjanak egy kicsit a dolgok. Ha olyan nagy az a szerelem, kivárhatjátok egymást. Mindenesetre jó volna valami rendes kenyérkereset után nézned. Hiszen amellett nem kellene a festést abbahagyni. Hát majd ezen gondolkozzál. A plébános holnap megy Pestre, már beszéltem vele, a kocsin neked is lesz helyed. Miska úgy érkezett Pestre, hogy most már elszántan és mindenre készen szerelmes volt Bellába. Csak arra nem gondolt, hogy kereset után nézzen. Más foglalkozás, mint a festészet, most már képtelenségnek tetszett előtte. De viszont festeni sem festett. Folytonos szerelmi tépelődései s a levélváltások izgalmai minden érdeklődését lefoglalták. Ekkor történt, hogy Ligeti megint meglátogatta. Rossz lelkiismerettel csinált neki helyet, érezte, hogy ez a beszélgetés terhes lesz és nem kellemes. – Eljöttem megnézni, hogy mi van magával. Már régen nem járt nálunk. Dolgozik valamin? Miska habozva válaszolt. – Sok mindenféle tervem van… a fejemben forgatom őket… én így szoktam… – Szóval nem dolgozik semmit. Azt is észrevettem, hogy pár hét óta zavart, szórakozott, és mindig másutt jár az esze. Magával valami baj van. – Nem… nincs énvelem semmi baj… – Nekem hiába tagadja, ez nyilvánvaló. Ha visszagondolok arra, milyen lelkesen jött fel Pestre tavaly nyáron, milyen heves tűzzel ment neki az egész világnak, és megnézem most: akkor nem lehet csalódni. Hát csak ki vele, ha baj van, segítsünk rajta. – Rendbe fog ez jönni, nem lesz itt semmi baj. – Mi fog rendbe jönni? Miska a földet nézte. Hallgatott. Aztán kibökte mégis. – Ligeti úrnak megmondhatom. Szerelmes vagyok. Meg fogok házasodni, rendes életet kezdek, akkor aztán úgy fogok dolgozni, mint még soha. Ligeti elhűlve nézett a fiatalemberre. – Házasodni? És a külföldi tanulással mi lesz? Miska csak nézte a földet és vállat vont. – Majd itthon tanulok. – Itthon tanul? Megáll az eszem. Hát megbolondult? Gyerekfejjel leköti magát egy asszony mellé, mikor még saját magát sem tudja eltartani? Boldogtalan fiatalember, hiszen maga még nem tud semmit! A kezdet kezdetén van! Ha megtanulja, amit kell, kitűnő piktor lehet magából, de így cégtáblákat fog festeni teljes életében, és szabókat fog lepingálni télikabátért! Miféle leány az, akiért el akarja dobni a karrierjét? Az a törökbálinti, akiről a feleségemnek beszélt? – Az. Mit csináljak, szerelmes vagyok bele. Ennek így muszáj lenni. Ne tessék rám haragudni, én
nem tehetek másképpen. – Dehogynem haragszom. Nagyon is haragszom. Miska nem szólt erre semmit, csak nézett maga elé dacosan. Ligeti felállott. – Úgy látom, nagyobb a baj, mint gondoltam. Hát hallgasson ide. Én magával nem vitatkozom. Csináljon, amit akar. Ha komoly a szándéka, hogy festő lesz, annak csak egy módja van: kimenni külföldre és tanulni. Ebben szívesen leszek segítségére minden tőlem telhető erővel, ha ezt választja. Ha pedig mindenáron tönkre akarja tenni magát, csak házasodjék meg. De akkor az én házam küszöbét nem lépi át többet, azt megmondom. Isten megáldja. Ligeti haragosan elment, és Miska meghökkenve nézett utána. Egész nap gondolkozott, hogy mit tegyen. Órákat sétált a Duna-parton, ráncolt homlokkal, lehorgasztott fővel. Másnap hosszú levelet írt Bellának, közölte vele, hogy közös jövőjük érdekében neki ki kell képeznie magát külföldön, ami egy évig biztosan eltart, de tarthat kettőig is. Azt kérdi tehát: meddig fog rá várni Bella. Ha nem bízik benne és nem akar várni, mondja meg nyíltan mindjárt. „Ez a válasz talán halálomat jelentheti, de a rossz bizonyosság is jobb ennél a bizonytalanságnál.” Fordulópostával megjött a Bella levele. „Örökké a tied vagyok, tőled csakis a hideg sír választhat el. Várok, ameddig kell. Csak arra kérlek, hogy most ne gyere Törökbálintra, mert kedves szüleim nagyon haragszanak, és mondhatom, hogy pokol az életem, de azonnal részletesen írjál.” Miska mélyet és lemondót sóhajtott. Nemrégiben még úgy érezte, hogy a leányért való vágyával hegyeket tud elmozdítani, és azt a rettenetesen szép órát, mikor Bella az övé lesz, valahogyan egész közel képzelte, anélkül hogy tervének józan alapját meggondolta volna. Most évekkel el kell odáznia boldogságát, mert csakugyan igaz: most még saját maga sem tud megélni. Tanulni kell sokáig és fáradságosan, ez a nyers való. Ligetihez nem akart üres kézzel beállítani, hogy kiengesztelje. Már régebben motoszkált a fejében egy ötlet, de heteken át lustán elhalasztotta, hogy papírra vesse. Most nekifogott. Még aznap megcsinálta a színvázlatot. Sötétedésig dolgozott rajta, de készen lett vele. És másnap jókor reggel elvitte Ligetihez. – Meggondoltam a dolgot, Ligeti úr. Máris hoztam valamit, ami talán lendít rajtam. Tessék ezt megnézni. – Lemondott arról az őrültségről? – Elhalasztottam. – Az már más. Hát lássuk ezt a dolgot. Mi ez? – Még csak színvázlat. Azért hoztam, hogy tessék hozzászólni. Egy parasztházban összegyűlt a nép, és egy olvasni tudó ember felolvassa nekik a Vasárnapi Újságot, mert ők nem tudnak olvasni. Magam is láttam ilyet faluhelyen. Itt ez az ajtó nyitva van, ki lehet látni a pitvarba. Gondoltam, hogy így gazdagabb a kompozíció, és érdekes világítást lehet csinálni a pitvarban. Látszik a nyílt tűzhely, és egy fiatal leány van ottan. – Mit csinál az a leány? – Úgy gondoltam, hogy kukoricát pattogtat. Azt is elégszer láttam falun. Ligeti szeme nagyra nyílt. Lelkesen kiáltotta: – Brávó! Ez igen! Ezt fesse meg! Pompás gondolat! – Micsoda? – A Kukoricapattogtatás. Nagyszerű. Csupa humoros alkalom. Azt kell megfesteni, ahogy a kukoricaszemek szertepattognak és a gyerekek egymás hegyén-hátán kapkodnak utánuk. Elvégre ezt az újságfelolvasást is megfestheti, nem rossz téma. De a kukoricapattogtatás százszor jobb. – Igaz – mondta Miska.
Arca eleven lett, és tekintete fürkészve meredt a levegőbe. Máris kereste a kompozíció alakjait. Sietett haza. Otthon azonnal nekilátott. Egyelőre fejben. Le és fel járt a szobában, leült, felkelt, izgettmozgott, maga volt a megtestesült pezsgés, erjedés, nyugtalanság. Ötletei egymást kergették. Tűzhely… valaki a kezét melengesse mellette… anyóka nélkül nem is lehet tűzhelyet elképzelni… az ilyen anyóka mindig láb alatt van, belebotlanak, lábára hágnak… s a rakoncátlan gyerekek… szinte leverik az embert a lábáról… nem is csak szinte, csakugyan verjenek le valakit a lábáról… egy menyecske vagy leány fogja forgatni a rostát… Az alakok zsúfoltan tolongtak képzeletében, de a kompozíció parancsoló rendje igyekezett őket kordában tartani. Amint eszébe ötölve megszülettek, máris jobbra vagy balra osztotta be őket a képet tervező képzelet. Egy vonás sem volt még a vásznon, de fejében már alakult az egész. Először csak a közepe volt meg, a leendő kép további részei még üresen homálylottak. De aztán ide is alak került, oda is, egymást követelték a kompozíció egyensúlyába, és egyre kevesebb volt már a terven az üres rész. Végül lázas örömmel jelentette ki magában, hogy készen van a terv. Csak le kell másolni a fejéből. Már élnek a színek is. Elkezdte krétával felvázolni a körvonalakat. Néhol megakadt, mert amit fejben késznek hitt, az megvalósítva nem akart engedelmeskedni. De kevés bajjal túlesett a kép nyers vázán. Akkor ecsetet, palettát vett elő. Izgatott sietséggel vágta oda a foltokat, csak úgy nagyjából, hiszen hozzáértő ember ezekben már meglátja a kész képet. Annyira belemelegedett a munkába, hogy ebédelni is elfelejtett. Már négy óra felé járt az idő, mikor megkönnyebbült és kéjesen fáradt sóhajtással hátralépett. Kész a vázlat. Olyan éhes volt, mint a farkas. Hamar evett valamit a legközelebbi kávéházban, jóformán azt sem tudta, mit eszik. Kunyorálnia kellett, hogy hitelbe kiszolgálják, most már itt is sokkal tartozott. És már rohant Ligetihez. Otthon találta. Nem is szólt semmit, csak elébe tartotta a vázlatot. Ligeti rápillantott, és hangosan elnevette magát. – Kitűnő. Tovább nézte, és még jobban nevetett. – Biztos siker, ha jól kidolgozza. Lássa, lássa: tud maga, ha akar. Csak az a baja, hogy lusta, meg hogy komoly munka helyett gyerekségeken jár az esze. Ősszel a kiállításon ennek a képnek nagy sikere lehet. Tiszta szívemből kívánom. Fél karral átölelte Miskát, és vállát szeretettel meglapogatta. Szó nélkül is benne volt ebben, amit nem mondott ki: „Csakhogy megjött az eszed, boldoggá tettél vele, most már megteszek érted mindent, amit lehet.” Ujjongó örömmel vitte haza a vázlatot. Szeretett volna azonnal hozzáfogni, de már alkonyodott. S mikor leült ágya szélére, hogy gondolkozzék, egyszer csak riadtan ébredt tudatára annak, milyen könnyelmű és holdkóros módon hagyta az utóbbi hetekben továbbszaladni az időt. A zsebében semmi pénz, a környéken minden boltnak adósa, hónapos szobájának kéthavi bérével tartozik, kölcsönkérni már nem tud senkitől. Pista bácsihoz sem fordulhat, attól már harmadszor kért pénzt hosszú levélben, és kapott ugyan segítséget tőle, de figyelmeztetést is, hogy ez az utolsó. Festékei fogytán, ecsetjei rosszak. Festékport, olajat, vásznat, szőrt, firniszt nem kap többet. Magával az étkezéssel is baj van, hiszen utóbbi időben Törökbálintra kellett mennie, ha jól akart lakni. Megakadt. A szállásadó asszony tegnap már megfenyegette, hogy a holmiját visszatartja, de őt kirakja az Üllői útra. És holnap enni is kellene. A jövendő gyötrelmes sötétjéből vigyorogva intett feléje a gyűlölt rém: az asztalosság. Nem, nem, csak ezt nem! Ott állott a vázlat az állványon, és ő tehetetlenül töprengve ült az ágy szélén.
XXII. A megoldást az utolsó pillanatban küldte a Gondviselés: Miska levelet kapott pécsi nagybátyjától, akit nem ismert. A levélben meg volt írva, hogy Pista bácsi híradása szerint a rokon fiatalember igen rossz körülmények között él Pesten, és nem boldogul festőtudományával. Ő tehát, Lajos bácsi, szívesen látja Miskát egypár hétre, legalább közelebbről meg fogja ismerni felejthetetlen Cecil nővére fiát. Miska sorra járta hitelezőit ezzel a levéllel, amelynek papírján ott ékeskedett a Schaumburg-Lippe hercegi uradalom ügyészi hivatala mint felírás, fűszeresre, hentesre, főpincérre, mosónőre többékevésbé hatott ez az előkelő rokonság. A szállásadó asszony pedig megelégedett azzal, hogy a festőállványt meg a többi piktori holmit visszatartsa, egyébként kieresztette Miskát a fizetetlen szobából ruháival együtt. Ez ugyan nem jelentett sokat. Időközben annyira lerongyolódott Miska, hogy testén való ruhája volt egyetlen öltözete, s azon a fehérneműn kívül, amelyet magán hordott, csak egyetlen váltása volt még, meg egy pár csizmája. Napokig tartó kilincseléssel tudott annyi pénzt szerezni, hogy megváltsa a hajójegyet Mohácsig. Ott fogja várni a Lajos bácsi fogata, a leányok majd elmennek elébe – ezt mondta a rokoni levél. De arra már nem maradt pénze, hogy valami útitáskát vegyen magának. A váltás fehérneműt begyömöszölte a két csizmaszárba, ez volt minden poggyásza. Mikor leszállott a mohácsi hajóállomáson és szorongva szétnézett a várakozók között, ott csakugyan látott négy egyformán öltözött fiatal leányt, de magában hirtelen azt kívánta, bár ne ezek lennének a rá várakozó unokanővérek. Fogatot is látott, díszeset, a lovakon sallangos szerszám, a bakon pompás parádés kocsis. Ő csak állott félénken, kezében a pár csizmával. Még egy kicsit odázta a szégyent. De teljesen elodázni nem lehetett. A négy kisasszony vizsga szemmel vett szemügyre minden érkezőt, tekintetük rajta is átfutott, de megállás nélkül. Azt nem képzelték mégsem, hogy ez a toprongyos, csizmát tartogató fiatalember az ő vendégük. Azonban a megérkezettek mind elszéledtek már, s a várakozók is elfogyatkoztak. Utas nem maradt más, mint Miska, várakozó nem maradt más, mint a díszes batár tövéből vizsgálódó négy leány. Miska hősiesen elszánta magát, miután más választása nem maradt. Odalépett a kocsihoz. – Nem a Reök Lajos úr kocsija? – De az – felelt a kocsis bizalmatlanul. Erre Miska odafordult a négy kisasszonyhoz, és megemelte kopott kalapját. – Én vagyok Miska. A leányok arcán azonnal meglátszott, hogy olyasmi következett be, aminek bekövetkeztétől nagyon aggódtak. De jól nevelt úri leánykák voltak, igyekeztek jó képet vágni a dologhoz. A legnagyobbik kezet nyújtott neki. – Isten hozott, Miska. Én Sári vagyok. Ez Ilonka, ez Irén, ez Gabi. Kedves szüleim tiszteltetnek, ők nem jöhettek ki, és örömmel elvárnak. Hol van a poggyászod? A kocsis majd elmegy érte. – Nem hoztam, csak ezt a csizmát. Két leány szeme összevillant. Nem jól indult a dolog. De Sári tartotta a hangot. – Annál jobb, akkor mindjárt indulhatunk. Valahogyan elhelyezkedtek, s a batár megindult velők. Csúnya szamártövis négy illatos rózsabimbó közt. Miska a négy ápolt, jó szagú úri kisleány között. A társalgás nehezen, akadozva indult. De indult. Egy negyedóra múlva már nevettek valamin. Egy félóra múlva már kitűnő jó pajtások voltak. S mire hosszú-hosszú kocsizás után megérkeztek a kívül szerényen földszintes, de belül annál jobb módú Reök-házhoz, a négy leány már egytől egyig odavolt, hogy milyen fidélis, kedves, mókás
cimborát kaptak eddig nem ismert unokabátyjokban. Ugyanígy folyt le az ismerkedés a szülőkkel. A fél lábán bicegő Reök Lajos is, a felesége is alig tudták elrejteni csalódásukat a vendég láttán, de kevés idő telt bele, már szerették. – Mintha szegény anyád szemét látnám – mondta elkomolyodva Lajos bácsi. – Szegény Cecil – sóhajtotta Zsüliett néni. Miska kristálypoharaktól és ezüstholmitól csillogó asztalnál evett, és külön vendégszobába ment lefeküdni. Ott szekrény várta a vendég berakni való holmiját, és Miska előre elpirult a szégyentől, amelyet a személyzet előtt fog érezni. De Zsüliett néni tapintata megóvta. Ő maga ment be rendet csinálni a szobába, az inast nem engedte az alsóruhával kitömött csizmákhoz nyúlni. Hófehér ágy, pelyhes vánkos, úri paplan… Miska ilyen ágyban soha, mióta élt, nem aludt. Mert úriház volt a Pista bácsiéké is, de ez gazdag úriház volt. Mikor törődött testét gyertyaoltás után tobzódó kéjjel nyújtóztatta el a hűvös, patyolatos tapintatú ágynemű ölében, gyerekesen sírva fakadt a hálától. Ahova árva arcát szorította, ott bőven nedves lett a finom vánkos. Másnap Lajos bácsi egy perc időt sem hagyott reggeli után Miskának, máris vitte a magyar szabóhoz. Teljes rend ruhát szabatott neki, minden más munkát félretétetett, sürgősre mondta. Mire hazament, szekrényében fehérneműt talált. Zsüliett néni éppen akkor rakta oda a polcokra. – Próbáld ezeket hordani – mondta nyájasan Lajos bátyád holmija, talán illeni fog rád. Ha nagyon szűk, majd kiengedem. A leányok hímzett zsebkendőt adtak neki, meg egyéb divatos apróságokat. Egy hét múlva Miska skatulyából kihúzott gavallérnak festett. Csak az aranyrojtos nyakkendővel volt baj, annak kötését képtelen volt megtanulni. Minden alkalommal lógó nyakkendővel kereste a négy leány valamelyikét. – Ugyan, angyalom, kösd meg ezt a nyakkendőt, én nem boldogulok vele. Mikor egyheti pihenés után arca kisimult és zilált tekintete nyugodtabb volt már, megjött a kedve dolgozni is. Bejelentette Lajos bácsinak, hogy szeretné az egész családot egyenként lefesteni, ha hozzávalót kapna. Nem drága az, garasokba kerül csupán, mert vásznat, festéket, ecsetet maga tud csinálni. Lajos bácsi azonnal kiutalta az apróköltséget, és Miska kedvére dolgozott a négy leány meg a kis Sándor gyerek áhítatos bámulata közepette. Előkészített mindent, aztán nekifogott a Zsüliett néni arcképének. Egy hétig festette, pompásan sikerült. Kezdtek rá nemcsak szeretettel, hanem elismeréssel is nézni. Mialatt másodiknak Lajos bácsit festette, egyre-másra kopogtattak a Reök-portán ismerősök, akik hírét hallották a fiatal művésznek, és látni kívánták a képet.* Mire a négy leányt is megfestette Miska, már ismert ember lett Pécs-szerte. Társaságba is vitték, mindenkinek bemutatták, úgy élte világát, mint hal a vízben. S ha elutazással kezdett példálódzni, olyan szívesen marasztották, hogy nem sokat kérette magát. Annál kevésbé, mert egyik-másik hölgyismerős arcképet rendelt nála. Volt rendelése három is. És az a titkos reménye is elérhetőnek látszott, hogy a kukoricapattogtatást itt festheti meg ebben az áldott, jómódú, úri gondtalanságban. Így is lett. A színvázlat fent maradt ugyan Pesten az Üllői úti háziasszony hatalmában, a hátralékos lakásbér zálogaként, de ez egy cseppet sem zavarta. Vonásról vonásra felvázolta a képet, hiszen csak le kellett másolni a fejéből. Hajszálra úgy sikerült, mint amelyet Ligetinek megmutatott. S mikor nekiállt kidolgozni, az egész család köréje gyűlt biztatni és bámulni a művészt. Olyan jól ment a festés, hogy Miskának, aki egyébként is pompás kedélyű fiatalember lett a jómódban, különösen virágosra fordult a kedve. Ha nem dolgozott, jókedvű mókákon törte a fejét. Például a Lajos bácsi karosszéke elé, ahol az öreg ebéd után szundikálni szokott, ezüstforintot festett a padlóra. Az egész család leste, mit fog csinálni Lajos bácsi, ha meglátja. Csakugyan sikerült a tréfa: Lajos bácsi mohón hajolt le a festett forintos után, aztán bosszankodva mosolygott. Másnap Miska egy kulccsal csinálta meg ugyanezt, amely a falon szokott lógni. Elvette a kulcsot, és odafestett egyet helyette. Lajos bácsi
nyúlt utána, de csak a semmit fogta meg. A család az imposztor festővel együtt az ajtó mögül leste. Mind pukkadoztak a nevetéstől. Bellával az egész pécsi idő alatt sűrű leveleket váltott. A levelek örök hűség fogadalmát tartalmazták mindkét részről. Miska mindig ezt a mondatot írta százféle változatban: „Bízzál bennem.” Bella pedig ezt: „Várok rád akármeddig.” A kukoricapattogtatás elkészült. Mikor ráfestette nevét és szemügyre vette, szerette volna szívéhez szorítani. Meg volt vele elégedve nagyon. A tárgy kitűnő, a figurák mind humorosak, a szép és szorgalmas kidolgozás ellen senkinek sem lehet kifogása. Ha ez a kép nem fog nagyon tetszeni a kiállításon, akkor a földön nincs igazság. Foldozott nadrágban, toprongyosan, csizmaszárba gyűrt nyomorgó holmival érkezett volt Pécsre, s most elegánsan, csinosan, úri fiatalember gyanánt távozott onnan. Mikor jött, girhes volt a rendetlen élettől, koplalástól, most megerősödött, kitelt, emberesedett. És gondosan becsomagolva vitte magával a képet. Először Gerendásra utazott, hogy ott Pista bácsinak és mamicának számot adjon a pécsi látogatásról, és hogy megmutassa nekik a képet. Hadd lássák, hogy csakugyan többre szánta őt a jó Isten asztaloslegénynél. Pista bácsi egészen megváltozott a Miska pályaválasztása dolgában. Ennek a meglepő fordulatnak oka mindjárt meg is világosodott. A bácsi fent járván Pesten, ahol több ügyes-bajos dolga volt elintézni való, kapta magát és felkereste Ligeti Antalt, akiről Miska levelei annyit és olyan áradozva beszéltek. Bemutatkozott a híres művésznek, és megkérte, mondaná meg őszintén Miska hivatottságáról szóló véleményét. – Ligeti téged igen komoly tehetségnek mondott – beszélte el Miskának minden kertelés nélkül –, én pedig, megmondom őszintén, meglepődtem. Hogy bizonyos rajzolási és festési ügyesség csakugyan van benned, azt magam is megállapítottam. De ettől még nagyon messzire van a komoly tehetség. Ezt nem nagyon tehettem fel benned, hiszen jól emlékszem, hogy az írásra és olvasásra milyen nehezen tudtalak megtanítani. De én nem vagyok szakember. Ha Ligeti mondja, egy ilyen híres és kiváló művész, akkor elhiszem neki. Hát most mondd el, hogyan képzeled a jövendőt. Miska előadta, hogy ez igen egyszerű. Az új képnek biztosan komoly sikere lesz. Harsányi Pál, akitől sok függ, nagyon kedveli. A festészet hírességei szívesen támogatják. És mindenekfelett ott az áldott Ligeti, aki képes a lábát lejárni érte. Mihelyt össze tud szerezni egy kevés pénzt, amivel neki merhet vágni az első hónapoknak, felmegy Bécsbe. Szentül hiszi, hogy amihez másoknak három esztendő kell, azt ő megtanulja egyetlen év alatt. Akkor aztán nyitva a világ: az élet nem fog másból állani, mint abból az egyszerű dologból, hogy az ember szorgalmasan festi a képeket és kitűnően eladja őket. Pista bácsi arcán látszott, hogy ő nem ilyen egyszerűen képzeli a dolgot, de nem szólt semmit. Amíg Gerendáson volt Miska, szívesen látta, sokat beszélgetett vele, nagyon jó viszonyban voltak. De azért a Bella-dolgot mégsem merte neki elmondani. Ösztöne azt sejtette vele, hogy Pista bácsi keményen ellene volna szerelmének. Ezért csak mamicának öntötte ki a szívét. Hosszan, részletesen elmondta az egész törökbálinti történetet, és közben sokszor beleszúrta az elbeszélésbe Ligetinét is. Feltűnően hangoztatta, hogy amit Ligetiné iránt érez, az rajongó tisztelet, semmi egyéb. Ami szerelemre képes, az őbenne mind a Belláé, egészen a sírig. – Hallod-e, Miska – mondta mamica, aki türelmesen végighallgatta az igen hosszú előadást –, te bolondítod magad. Te nem Bellába vagy szerelmes, hanem a Ligetinébe. – De mamica – horkant fel Miska túlságos méltatlankodással –, hogy mondhat ilyen képtelenséget? Ezen igazán csak nevetni tudok. Holott nem tudott nevetni rajta. A megjegyzés csodálatosképpen napokra felkavarta. Napok tellettek
bele, míg megint a Bella szerelmébe ringatta bele magát. Ezek alatt a napok alatt szokatlanul hosszú leveleket írt Törökbálintra, mint aki egy hajtásra kiissza a kancsó bort, mert mindenáron a mámort keresi. Pestre érkezvén első dolga volt adósságait kifizetni. Még maradt is valami kevés pénze. Aztán sebbel-lobbal sürgette Kövi bácsiéknál az engedelmet, hogy kimehessen Törökbálintra, hiszen sok víz lefolyt már a Dunán, talán nem lesz olyan nagy baj, ha most találkozik a leánnyal. Kövi bácsi csakugyan beküldte érte a kocsit. Hosszú hónapok múltán végre megint meglátta szerelmét. Kövi bácsiéknál semmi sem változott, a rózsáskert ugyanúgy pompázott édes színeivel ott a ház előtt, szemközt a plébániával, a szerszámoskamrában ugyanolyan bőrszag csapta meg az orrát, mint szerelme kezdetének napjain, ott fentebb a Rottmayer-ház ugyanolyan ablakokkal nézett a poros országúira, mint régen. Mikor Bellát megpillantotta, a romantikus viszontlátás ellenállhatatlan erővel áradt el a szívén, szeretett volna valami nagyot, valami soha elő nem fordultat csinálni: leborulni Bella elé a földre, vagy meghalni a boldog megindultságtól, vagy valami ilyet. Rottmayer mama ugyanolyan szigorúan őrködött jelenlétök felett, mint régebben. Csak közömbös szavakat cserélhettek. Miska elmondta, amit leveleiben már százszor elmondott, hogy Bécsbe készül, és onnan mint kész festőművész fog hazatérni, itthon aztán szédítő pályafutást szándékozik csinálni. A mama merev arccal, lenézően hallgatta, Bella szemében azonban lelkes hit és rajongó odaadás túndöklött. És ettől Miska szívében gyáván bár, de szívósan kísérletezve az az új gondolat kezdett csírázni, hogy nem lehetne-e mégis lemondani arról a külföldi útról. Ha a Kukoricapattogtatásnak sikere lesz, talán felvirágzik a mestersége Pesten is. És majd tanul Thantól meg Ligetitől, elvégre elég kitűnő mesterek azok is. Ezt a gondolatát ott helyben, még aznap éjjel megírta Bellának, és másnap reggel kérve-kérte liget, hogy ezt a levelet mennél hamarabb csempéssze a Bella kezébe. Neki mennie kellett: Kövi bácsi kikötötte, hogy látogatásának csak egy napig szabad tartania, ő nem akar a doktor családjával semmi kellemetlenséget. Ligeti a Kukoricapattogtatással nagyon meg volt elégedve. Sok megjegyzése volt ugyan, hogy itt is, ott is mit kell rajta simítani, változtatni, de ezek csak a kidolgozás részleteire vonatkoztak, a kompozícióra nem. – Thannak nem viszi el? – kérdezte Miskát. – Nem, azt nem szeretném. Than úr biztos belejavít. És attól a kép biztosan jobb lesz, de én… én nem tudom elviselni. Inkább legyen gyenge, de… de csak az enyém legyen. – Jól van, ebbe nem szólok bele. Hanem beszéljünk a továbbiakról. Mi lesz azután, ha a képet kiállította? Miska felkészült erre a kérdésre. Idejövet részletesen kidolgozta azt a heves és meggyőző védőbeszédet, amelyet Pesten maradása mellett fog tartani. Most azonban, az atyai jó barát komoly arca előtt egyszerre inába szállt a bátorsága. Nem merte mondókáját elkezdeni. Ötölt-hatolt. Ravaszul megkerülni igyekezett a kérdést. – Azután külföldre kellene mennem, tudom én azt jól. De ahhoz nincsen pénzem. Le kell számolni azzal a gondolattal, hogy itt Pesten… Ligeti azonnal közbevágott. – Abból nem lesz semmi, ezt ne is halljam. A pénznek meg kell lenni. Majd én utánanézek. Készüljön fel, hogy a kiállítás után felmegy Bécsbe Rahlhoz. Nem azért, hogy a modorát eltanulja, azt nem is tanácsolom. De azt akarom, hogy megismerkedjék Rahl művészeti nézeteivel. Hogy a művészet micsoda, azt senki sem tudja úgy, mint Rahl. Őhozzá kell mennie, érti? Miska megszeppenve felelte a halk igent. Nem vitázhatott többé. És még aznap hosszú, aggodalmas
levelet írt Bellának: a viszonyok borzasztó rosszak, képet nem vesz senki, a nagynevű festők is valósággal küszködnek, de ő azért mindent el fog követni. Bella csak bízzék benne. A Kukoricapattogtatást megjegyzés nélkül elfogadták a kiállításra. Most már második tárlatát rendezte a Képzőművészeti Társulat a Diana-teremben. Miska bennfentes gyanánt járt-kelt a kopácsolástól, felfeszített deszkák recsegésétől, kiabálástól hangos falak között. Akinek itt szerepe volt, azt már mind ismerte. Múltja volt már a Társulatban, önérzettel nézhetett vissza arra, hogy a tavalyi tárlaton az ő képét vették meg. Mikor elérkezett az ünnepélyes megnyitás, már nem ismeretlen jövevényként csetlett-botlott a közönség között. És büszkén szemlélte a képe mellé tett árjelzést: „130 frt.” Százharminc forintért óhajtotta eladni képét. Ezt az összeget előbb alaposan megtanácskozta Ligetivel, és nagyon remélte, hogy valakitől meg is fogja kapni. A kiállításon természetesen ott állt képe tövében. El nem mozdult volna onnan a fél világért. Hallgatta, hogy a nézők mit mondanak a képről. Voltak, akik ajkbiggyesztve, vállat vonva mentek el mellette, vagy éppen észre sem vették. Ezeket gyűlölte, és meg szerette volna fojtani. Akik azonban elejtettek egy dicsérő jelzőt, megálltak, nézték, mulattak az egyes alakokon, azokat hálásan imádta. Feltűnt neki többek között egy vele egykorú fiatalember, aki papirossal és plajbásszal a kezében sokáig nézte a Kukoricapattogtatást, jegyezgetett, rá is vetett néhány kutató pillantást, aztán elment, de később, miután valakitől megtudta a borzas fiatalember kilétét, visszajött és egyenesen feléje tartva megszólította. – Kegyed festette ezen jóízű képet? – Én festettem. – Akkor engedje meg kegyed, hogy magamat bemutassam. Nevem Kazár Emil, a Fővárosi Lapok munkatársa vagyok. Tudósítást fogok írni festményekről, és szándékomban van a kegyed képét igen megdicsérni. – Ó… igazán… Elkezdtek beszélgetni. Miskát szerfölött izgatta az ismeretség. A Fővárosi Lapok új lap volt, pár hónappal azelőtt alapította Tóth Kálmán, a neves költő. Sokan olvasták az új lapot, Miska maga is nagy érdeklődéssel lapozgatta a Cári kávéházban, s az a lehetőség, hogy ebben a lapban nyomtatott betűkkel olvassa a saját dicséretét, lázas izgalommal töltötte el. Az új ismerősök együtt mentek ebédelni. Ragyogó őszi nap volt, valóságos nyári meleg tikkasztotta őket a lombkerítésű belvárosi kiskocsmában, ahol körös-körül németül beszélgető kispolgárok söröztek. Ők spriccert hozattak, és az első pohárral már egyazon pillanatban megkoccintották a tegezési szándékot mind a ketten. Nagyon tetszettek egymásnak. Kazár Nagyváradról származott fel Pestre, már tizenhét éves korában írogatni kezdett. Egy évvel volt idősebb Miskánál, vagyis huszonegy esztendős, de négy éve már a pesti sajtóban élt, és Miska ámulatos tisztelettel hallgatta, amit újsütetű pajtása a Napkelet, a Divatcsarnok, a Gyermekbarát szerkesztőségének belső életéről mesélt neki a vörös abroszos asztal mellett. S mikor rákerült a beszéd sora, ő mondta el küzdelmeit az asztalossággal. Késő délután váltak el azzal, hogy másnap találkoznak a kávéházban. S ettől kezdve minden áldott nap találkoztak. Nemsokára elérkezett a nap, mikor Kazár hosszú tudósítása végre helyet kaphatott a Fővárosi Lapokban. Így is hetekbe került, míg megjelenhetett. Annál nagyobb volt az öröm, mikor Miska végre nyomtatásban olvashatta magasztalását. A cikk megemlékezett a nagy mesterek képeiről, megemlítette Than Ónodi országgyűlését, gyönyörűnek nevezte Ligeti Palermóról festett tájképét, ismertette Molnár József Vágvölgyi tájrészletét, megemlékezett a Markó fiúk apjok nyomdokain haladó képeiről, aztán végre rátért a Kukoricapattogtatásra. Ezt írta róla: „Kitűnő talentumú ifjú ember műve, kit a magyar Képzőművészeti Társulat vett pártfogása alá, és méltán, mert ha tanulmányait erős elhatározással és a művészet iránti kedvvel folytatja, szép jövőt biztosíthat
magának a művészet terén. Jelen, valóban jó karikatúrái erőt feltüntető képén látszik ugyan a kezdő kéz bizonytalansága és elmosódottsága, de színérzéke, a világosság és árny helyes felosztása és alkalmazása azt bizonyítják, hogy jó mester útmutatása mellett és szorgalmas tanulmány által hamar túl lesz a nehézségeken. Ajánljuk főuraink figyelmébe, mert valóban nagy tehetség van benne, és szorgalom által sokra viheti. A Képzőművészeti Társulatnak pedig köszönet, hogy fiatalabb tehetségeinket, bár csekély eszközeivel, segíti, s szívünkből kívánunk neki nagy jövőt, mert ha most is már buzdítólag és vezetőleg áll a művészet háta mögé, akkor üdvös eredményeket idézhet elő a képzőművészet mezején.” Ebben csak a nyomdafesték volt új a Miska számára. A tartalmat kéziratban már elolvasta. Sőt a tartalom gondolataiban jelentős része volt neki magának is. Mielőtt Kazár leült megírni a hosszú cikket, órákon át hányták-vetették kettesen, mi legyen benne, mi lesz a leghasznosabb. Hogy jó mester keze alatt sokra viheti, az a mecénásoknak szólt. Kivált a külön aposztrofált főurakhoz. Miért ne akadhatna Miskának is olyan előkelő pártfogója, mint amilyet Ligetinek adott volt a jó sors a fóti gróf, Károlyi István személyében. Hogy „hamar túl lesz a nehézségeken”, az Bellának szólt, akivel most már közölni kellett, hogy a külföldi utazás elkerülhetetlen. S a Képzőművészeti Társulatra vonatkozó szavak Harsányi Pálnak szóltak: hadd lássa, hogy érdemes volt szeretetébe fogadni a Békés megyei, féligföldi fiatalembert. A Kazár barátsága napokon belül új barátot szerzett. Ezt Komócsy Józsefnek hívták, és amellett, hogy a Röser-féle kereskedelmi iskolában tanárkodott, ő is forgatta a hírlapírói tollat. Kettejüknél jóval idősebb volt, kész férfiember: huszonnyolc éves. Atyai pártfogó hangon kezelte Kazárt, és még atyaibb, még felsőségesebb módon fogadta barátságába Miskát. Tehette, mert már hosszú irodalmi múlt állt mögötte. A Hölgyfutárba, és a Napkeletbe számtalan dolgozatot írt, most a Pesti Hölgydivatlap szépirodalmi részét szerkesztette. Valóságos szerkesztő úr volt, a pincér így is szólította. Bezzeg Kazár Emilnek csak annyi járt ki, hogy Kazár úr. Az új barátok kedvessége boldoggá tette Miskát. Úgy érezte, hogy most volna igazán szép az élet, ha itt maradhatna Pesten. Már egészen kezdett odaszokni az újságírók közé. Már tudta a tollforgatók belső dolgait, már velük járt kirándulni csónakokon a Margitszigetre, már ezzel is, azzal is tegeződött. Megvolt a maga köre kedvére való fiatalemberekből, kezdte magát közülök valónak érezni, és egy szép napon Telepy, a Társulat titkára azzal a nagy hírrel lepte meg, hogy a Kukoricapattogtatást megvette egy gazdag ember. A százharminc forint felvehető. A pénzből ugyan nem maradt semmi, mert időközben született adósságaira fizette szét, de megcsillant a lehetősége annak, hogy itthon is megélhetne. Itthon, a jó pajtások körében, a Harsányiék jótékony védőszárnyai alatt, közel Bella bolondítóan kívánatos fiatal, telt szépségéhez. De Ligeti előtt erre még csak célozgatni sem merészelt. Annál kevésbé, mert a pártfogó egy kora decemberi napon nagy újsággal lepte meg. – Idehallgasson. Már régóta töröm a fejem, honnan szerezzek pénzt magának, hogy kimehessen Bécsbe. Most, azt hiszem, megtaláltam a jó forrást. Van egy barátom, Tormay Béla. Az jó ismeretségben van Szentkirályi Alberttel, akit maga nem ismer. Ez Szentkirályi Móricnak a fia, orvos és nagyon képzett úriember, sokáig tanult Bécsben. Pénze bőviben, a szép képeket nagyon szereti. Tormay Béla azt mondta, hogy ha nagyon ajánlok valakit, ez a Szentkirályi alighanem hajlandó lesz mecénásnak vállalkozni. Megkértem: beszéljen vele. Nos, hát beszélt vele. Magát nem akartam izgatni, míg biztost nem mondhatok. De most már biztosat mondhatok. Szentkirályi azt izente, hogy szívesen segít: keressem fel az illető fiatalemberrel. Holnap délben odamegyünk. Szedje össze, ami mutatható rajza, vázlata, kisebb képe van otthon, és azokkal jöjjön el a szállásomra tizenkét órakor. De ne késsen, előre megmondom. A többit megbeszéljük, ha eljöttünk Szentkirályi úrtól. Most pedig
Isten áldja meg, én sietek. Máris elsietett a kávéházból, ahol Miskát megtalálta és félrehívta. Nyilván azért szaladt el, mert menekült a hálálkodástól. Miska kigyult arccal ment vissza az asztalhoz, ahol Komócsy és Kazár üldögéltek feketekávé mellett. – Képzeljétek, megyek külföldre. Meglesz a pénz. Azok kíváncsian ütötték fel a fejőket. Miska pontosan elmondta, amit Ligetitől hallott. – Erre nagyot iszunk – mondta Komócsy –, elmegyünk valahova este, ahol cigány is van. – Ne menjünk – felelt Miska –, nekem nincs pénzem. – De nekem van – erősködött Komócsy a következő alkalommal majd te fizetsz. Miska azonban nem állott kötélnek. Azzal tért ki, hogy majd közvetlenül elutazás előtt rendez egy nagy búcsúestélyt. Erre kezet adtak egymásnak a jó pajtások. Másnap nagy szégyenkezve állított be Ligetihez: jócskán elkésett. Kevés hiányzott a fél egyhez. Addig szöszmötölt otthon a rajzokkal, addig kötötte a nyakkendőjét még csinosabbra, míg elszaladt az idő. Ligeti nagyon haragudott. – Meg kellene verni magát, mint egy gyereket. Ha élete legfontosabb napján ilyen könnyelmű, mi lesz majd idegenben, ahol senki sem áll a háta mögött? Miska bűnbánó arccal hallgatott. Vásott gyereknek érezte magát. Szinte jól is esett volna, ha Ligeti elnadrágolja. Lóhalálában siettek a Szentkirályi Albert lakására. Gazdag berendezésű úri helyre léptek be, sima mozdulatú inas segítette le felsőruhájukat. Szentkirályi Albert elegáns, világlátott külsejű fiatalember volt, még innen a harmincon. Szobája telisded-tele könyvekkel, szobrokkal, képekkel. – Itt az a fiatal művész – mutatta be Miskát Ligeti –, akire Tormay barátom útján voltam bátor kegyednek figyelmét felhívni. Bocsánat, hogy elkéstünk, az én hibám, az utolsó pillanatban feltartottak. – Nem tesz semmit, foglaljanak helyet. És már nyúlt is a rajzok és vázlatok után. Érdeklődve nézegette őket, arcán nem látszott sem tetszés, sem elutasítás. Hosszú ideig feszült csend várakozott a szobában. Akkor Szentkirályi felkelt és odament íróasztalához. Intett Miskának. – Fáradjon ide kegyed. Elkészítettem ezt a szerény költséget. Ahogy Bécs városát ösmerem, ez, ha nagyon szerényen próbál meglenni, jókora időre elég lesz, míg a kezdet nehézségein túlesik. Nem, nem, ne köszönjön semmit, ez üzlet és semmi más. Egy kis olajfestményt rendelek kegyednél, pár év alatt fesse meg számomra. A vételárat nem akkor fizetem, hanem most, ennyi az egész. És átnyújtott egy piros selyemből horgolt erszényt Miskának. Ő átvette mély meghajlással, és közben furcsállotta, hogy a kicsinynek tetsző erszény milyen nehéz. Ércpénz volt benne. Vajon mennyi lehet? – Hogyan képzeli Bécsben tanulmányait folytatni? – Ligeti úr azt monda, hogy Rahl… – Rahl, hogyne – bólintott Szentkirályi –, kitűnő mester, az nagyon jó lesz. Már nyújtotta is a kezét, igen udvariasan, annak az úrnak a módján, aki a megajándékozottnak félszeg érzését mesteri nyájassággal tudja enyhíteni. Még a Ligeti hálálkodását is kettévágta az első szónál. – Nincs mit köszönni. Én vagyok hálára kötelezve, hogy alkalmam volt egy ilyen nagy művésszel, mint Ligeti úr, személy szerint megösmerkedni. Remélem, mennél hamarabb találkozunk. Már kint is voltak. Ez ugyan hamar ment. A kapu alatt Miska sóvár izgalommal vette ki az erszényt. Ügyetlenül babrált vele. Ligeti kikapta a kezéből. Kinyitotta, és bal keze tenyerébe öntötte tartalmát.
Az erszényből aranyak Ömlőitek a tenyerére. – Napóleonok – mondta izgatottan –, várjon csak, mennyi… kettő… öt… tíz… tizenöt… húsz arany! Valóságos vagyon! Tudja, meddig elélhet ebből? Óriási dolog, ennyit magam sem reméltem. Itt van, tegye el, vigyázzon, el ne lopják. Miska habozott. – Jobb helyen lesz Ligeti úrnál. Majd elkérem közvetlenül elutazás előtt. – Így magam is jobb szeretem. Mikor tud utazni? – A karácsonyt még meg szeretném várni… aztán utána rögtön… – A karácsonyt, persze. Azt Törökbálinton szeretné tölteni, ha jól sejtem. Mi? No mindegy. Hát most beszéljük csak meg, amit kell. Mindenekelőtt menjen el Thanhoz. Rahlt ugyan én is ismerem, Rómában találkoztam vele, okvetlen emlékezni fog rám. De Than Mór sokáig volt tanítványa neki; jobb lesz, ha ő ad Rahlhoz ajánlólevelet. Annak több a foganatja. El fog menni Bécsben az ajánlólevéllel Rahlhoz, az majd elmagyarázza, hogy az Akadémiára hogyan kell beiratkozni, hol kell jelentkezni, mit kell csinálni. Nincs valami ismerőse Bécsben? – De van, hogyne volna. A gépgyáros nagybátyámnak ott él a nővére, Lizi néni. Bizonyos Hutter nevű gazdag emberhez ment feleségül. – Kitűnő. Tehát ezt a rokonát mindjárt felkeresi. Németül nemigen tud, mi? – Bizony elég csehül állok vele, de majd belejövök. Nem félek én most már semmi nehézségtől. – Helyes. Jó volna lemenni Gerendásra is, és megkérni a nagynénjét, hogy a fehérneműjét hozza rendbe. Így beszéltek még jó sokáig. Miska feje zúgott a tanácsoktól és tennivalóktól. Rajzait hazavitte. Otthon leült az ágya szélére, és gondolkozni kezdett. Melyiknek fogjon előbb? Hova menjen elsőnek? De aztán észbe kapott, hogy még bőven ráér. December közepe van még. Most mindenesetre elmegy, eszik valamit, aztán siet a kávéházba. A szokott asztalnál találta Komócsyt és Kazárt. Azon frissiben elmondta nekik a nagy újságot. Komócsy nagyokat csodálkozott, de Kazár gőgös nyugalommal ütött a Miska vállára: – Tudtam én azt előre, pajtás. A Fővárosi Lapok megtette a hatását. Különben itt az új szám, szó van benne az új tárlatról. Ezt ugyan nem én írtam, de szóltam bent a szerkesztőségben, hogy a te nevedre vigyázzanak. A Társulat ugyanis a szeptemberi kiállítás után közvetlenül megint tárlatot rendezett, részben új anyaggal. A Kukoricapattogtatást erre is megtartották. Ott díszlett Barabás, Brocky, Szemlér, Wagner, Jakobey és más nagyok képei között most is. A Fővárosi Lapok cikke megint nem sajnálta tőle a nyomdafestéket. A „fiatal kezdő Munkácsy Mihálytól egy sikerült életkép van kiállítva. Úgy látszik, nagy kedvvel festi a vidám jelenteket, melyekben az emberi arcok kinyomatára különösen figyel. A Hogartok és Teniers-k útján indul, s nem mindennapi tehetséget árul el.” Úgy kezelték a képet a cikkben, mintha ugyanebben a lapban még nem írtak volna róla. Hosszú ismertetés következett a festmény tárgyáról, minden figurát külön ismertetett a cikkíró. Aztán a részletes ismertetés után még egy mondat: „Óhajtjuk, hogy a szép reményekre jogosító tehetség leküzdhesse azon akadályokat, melyek nálunk pályája elé gördülhetnek.” Miska megelégedetten és boldogan el akarta tenni az újságot, mikor hirtelen megütötte a szemét a Szamossy neve. Kíváncsian olvasta a záró kikezdést, és meghökkent. A cikk két képet említett. „Egyik Szamossy Elektől, mely nagyon elárulja a kezdő festőt, másik Rákossy Nándortól.” Nem hitt a szemének, még egyszer elolvasta. Csakugyan ez volt: „nagyon elárulja a kezdő festőt”. Szamossy kezdő festő ugyanabban a cikkben, amely őt, a famulust az égig emeli! Lehet ez? Miska mélyen elpirult.
– Mi lelt? – kérdezte Kazár. – Ez hallatlan. Hogy írhatjátok ti Szamossy Elekről, hogy csak amolyan kezdő senki? Hiszen az felnőtt ember, régi piktor, kiváló ember. Amit tanultam, tőle tanultam. Ezt valahogy jóvá kell tenni. Ha elképzelem, hogy ő ezt olvassa… és fölötte olvassa, amit rólam írtatok… – Ugyan ne okoskodj, örülj a magadénak, a máséval ne törődj. – De az nem úgy van. Én láttam azt a portrét. Az jó kép. Micsoda beszéd az, hogy kezdő? Kinevették. Még kétszer visszatért erre a tárgyra, de leintették. Komócsy végre is lezárta a kérdést. – Nézd, Miska, ha csakugyan olyan sokra viszed, mint mi reméljük, akkor híresebb leszel, mint ezek a mostaniak mind. Nem Szamossynál leszel sokkal több, hanem Orlaynál meg magánál Ligetinél. – Ligetinél? – kiáltotta Miska elhűlve, mint akit ártatlanul lopással vádoltak. – Persze. Ebbe nyugodj bele. Miska hallgatott, de nem nyugodott bele. Valahogy hálátlan árulásnak érezte, hogy ebbe belenyugodjon. Az apátlanul felnőtt gyerekek módján ösztönösen apjának érezte az olyan idősebb embert, aki szeretettel közeledett hozzá és átvette az ő sorsának felelősségét. Ilyen volt elsősorban Pista bácsi, de annak részéről a kemény apai szigort is megkapta. Szamossytól és Ligetitől csak a melegséget. S ha Pista bácsit is igaz szeretettel és belátó tisztességgel mentegette magában áldásos célú szigoráért, hogyne szállt volna síkra ezért a kettőért? Csak úgy magában. Kazárnak és Komócsynak nem szólt többet erről, de magában megfogadta, hogy Ligeti minden lépését élete végéig áldani fogja. Lassan-lassan mégis készülődnie kellett a nagy útra. Pár nap múlva csakugyan lement Gerendásra, hogy mamica rendbe hozhassa a holmiját. Ott már azóta új áldással kopogtatott a jó Isten: egy Ilonka nevű kisbaba szopta az ujját, nagy szemet meresztve az idegenre. Meleg búcsút vett tőlük. Mindnyájan könnyeztek. Pista bácsi szokásához híven most is erkölcsi intelmeket akart még a lelkére kötni, de abbahagyta és elfordult, mert restellte, hogy nedves a szeme, ami világéletében nem sokszor fordult elő. Nagybácsi és nagynéni forrón, sokáig ölelték a fiút, aki most kimegy az élet nagy óceánjára, hogy ott vagy kifeszítse vitorláit, vagy elkallódjék a hullámok között. Mamica ugyan sírt, mint a záporeső. – Akár viszed valamire, akár nem, mi egyformán szeretünk, édes jó Miskám. – Csak kényeztesd, csak kényeztesd – dohogta Pista bácsi, aki közben sikeresen lenyelte meghatottságát. Ivánnal is forrón megcsókolták egymást, a fiú alig akarta elereszteni a nyakát. S mikor a csengős szán nekivágott vele a sűrűn lebbenő hópihék között a fehér síkságnak, összeszorult szívvel érezte, hogy most gyermekségétől búcsúzott el. Akármilyen sanyarú és gyötrelmes volt is, de gyermekség volt mégis. És ekkor hirtelen meglepte egy gondolat. Megindultsága egy pillanat alatt elmúlt, mert most a fejében egyszerre festeni kezdett. Így válhatott meg a szülői háztól kedvenc költője, Petőfi Sándor. Milyen kitűnő képtárgy: Petőfi Sándor búcsúja a szülői háztól, amint feje még visszafordul az integetőkhöz, de már halad a pálya, a dicsőség felé… Karácsonyra csakugyan kiment Kövi bácsiékhoz. Bellával egyetlen percre sem tudott kettesben maradni. De a Kövi-ház karácsonyfája alatt is folyton egymás mély és sóvár tekintetét keresték, és a Rottmayer-háznál is. Amott még ment a dolog valahogy, mert az ajándékoknak sikoltozva tapsoló gyerekek boldog hangulatba emeltek mindenkit. De itt a doktoréknál, a papa is otthon lévén, németül folyt a szó. Miska tizedrészét sem értette a társalgásnak, s amit mondani akart, az gyászos makogásban akadt el. – Alsó ich bin neugierig – mondta Kövi bácsi kedélyesen –, wie du in Wien fortkommen wirst. Ezt is csak homályosan értette, de igen rossz kedve lett tőle, mert Bella arca elsötétült, a többiek pedig nevettek. Kínos és kellemetlen volt az utolsó óra, amelyben Bellát láthatta. Elutazás előtt
hosszú levelet adott át a hűséges Ilgnek, teli fogadkozással, eget ostromló akarattal, örök szerelemmel. Ilg pedig levelet adott a levélért. „Imádlak, és csak rám gondolj a csüggedés óráján, és ne csüggedj akkor sem, ha csak a halálban egyesülhetünk, midőn lelkeink szent frigyben egyesülnek.” És egy januári napon már készen volt minden. Négy aranyat el kellett kérnie Ligetitől, hogy adósságait kifizesse és néhány nélkülözhetetlen dolgot megvásároljon. Járt a gépgyároséknál is, és ott megismerte annak Pesten lakó nővérét, akivel eddig nem találkozott: Hunfalvy Pálnét, családi nevén Sarolta nénit. Hunfalvyné is, a gépgyáros is adtak neki levelet bécsi nővérükhöz, Hutternéhoz. Zsebében volt Than Mór ajánlólevele Rahlhoz. Fülében csengett rengeteg megjegyezhetetlen tanács. Készen volt mindennel, csak még Ligetiékhez kellett elmennie. A művész jóságosan fogadta. Odaadta neki a piros erszényben a megmaradt tizenhat aranyat. Aztán Miska vállára tette a kezét. – Nem tartok szónoklatot búcsúzás gyanánt. Csak egyet kötök a lelkére: az ember tisztelje és szolgálja a saját tehetségét. Semmi más nem fontos. Az Isten vezérelje. Írjon sokszor és mindenről. Ja, igaz, a feleségem sokszor üdvözli, de nem búcsúzhatik személyesen, mert a kisfiú lázas. Remélem, nincs komolyabb baja. Ligetinének nemrégiben kisfia született a kislány mellé. Miska meghajtotta magát. – Kérném tiszteletemet jelenteni. – Átadom. Írjon! Így is jó, gondolta magában Miska. Sőt így még jobb. Félt ettől a búcsútól, előre ziláltnak, zavarosnak érezte magát, ha Laura asszonynak köszönnie kell. Most sóhajtva vette tudomásul, hogy ettől megszabadult. Kazártól már előbb elbúcsúzott, mert annak éppen ma kellett Váradra utaznia. De Komócsyval még el akart tölteni egy utolsó estét. Ez okozta a bajt. Egy kis belvárosi kocsmában megvacsoráztak szép csendesen. Miska kissé mohón itta utazási lázában a vinkót. Az ital egy kicsit a fejébe szállt. Beszédes és érzelmes jókedve kerekedett. Ez hamar átragadt Komócsyra is. Hozattak még egy üveg bort. Beszélgetésük meghatott lett, és túlságosan érzelmes. Miska megindultan nézett maga elé. – Ha elgondolom, hogy ugyanilyen téli időben egyszer a csabai temetőben kellett sírkerítést mázolnom… Azt a napot sohasem felejtem el. Az a legborzasztóbb emlékem, mikor úgy megvertek. És most tizenhat arany van a zsebemben. Százhatvan pengő forint. Egy vagyon. Milyen csodálatos az élet. Komócsy megveregette Miska asztalon pihenő kezét. – Nem mondtam még neked, öregem, hogy miért szerettelek meg annyira téged. Mert a sorsunkban annyi a közös. Ahogy te most visszagondolsz inaskori szenvedéseidre, mintha magamat látnám. Két évvel ezelőtt Arany János kiadta első versemet a Koszorúban. „Légy üdvöz, szép emlékezet.” Az nekem kimondhatatlan boldogság volt. Akkor gondoltam így vissza a kínlódásaimra, mint te most. Mert tudd meg, amit eddig nem tudtál, hogy ha te asztalosinas voltál, én meg suszterinas voltam. – Te suszterinas? – Úgy van. Apám nekem is korán elhalt, és szegény anyám ott maradt Vencsellőn hat gyerekkel. Rettentő erőfeszítéssel nevelt bennünket, engem beadott a szatmári gimnáziumba. De nagyon haszontalan kölyök voltam, kicsaptak. Anyám napokat sírt keresztül. Nem volt mit tenni: odaadott Szatmáron suszterinasnak. Szentatyám, mit szenvedtem én ott. Mennyi durvaság, mennyi pofon, mennyi véres verés… Még most is keserűség fog el, ha arra az időre visszagondolok… – És aztán? – Aztán nem bírtam tovább, elmentem Técsőre, ismerősökhöz. Ott segédtanító lettem, megéltem, és
tanulhattam a magam számára is. A többi már nem volt borzasztó, csak nehéz. De az az idő a suszternál, az borzasztó volt. Szervusz, öreg cimbora. Összekoccintották a poharat. Miska szívén vízözön gyanánt áradt el az érzelem. És a gőg, az első komoly pénz gőgje. Valami homályos ösztön sarkallta, hogy éljen élete legelső alkalmával, és elégtételt szerezzen magának réges-régi, de soha meg nem gyógyuló sebekért. Rákiáltott a pincérre. – Hé, nézze csak. Hozzon egy üveg sampányert. Komócsy meghökkent. – Megbolondultál? – Jóska, hagyj engem. Soha életemben nem ittam sampányert. Egyetlenegyszer ebben a komisz életben hadd legyen nekem is egy jó órám. Holnaptól kezdve úgy fogok dolgozni, mint az igavonó állat. És téged is, ki tudja, mikor látlak megint. Egy üveggel megiszunk, hát olyan nagy vétek az, ha a szegény ember egyetlenegyszer jól érzi magát? – Nem bánom, de azt a sampányert én fizetem. Neked minden garasra vigyázni kell… Jött a sampányer. Miska gyerekes kíváncsisággal vette kezébe a hosszú poharat, amelyet vízszintesre fektetett üvegből ügyesen színültig töltött a pincér. Gyönyörködve nézte a sárga nedvet, amelyben dús gyöngyök szökkentek felfelé. Aztán szájához emelte, és egyetlen mozdulattal felhajtotta az egészet. – Ó, be kitűnő – mondta meghatott gyönyörűséggel. Azonnal telitöltötte a poharát még egyszer. Öt perc múlva már érezte, hogy be van csípve. Fene jó hangulata kerekedett. Úgy érezte, hogy a világon semmi sem fontos, csak ez a perc. Rápillantott Komócsy Jóskára, annak is mennyei derű ragyogott az arcán. Miska elkezdett fütyölni. Régi nótákat, amelyeket még Csabán tanult. Úgy fütyölt, mint az eleven flóta, valami különös, dús és búgó hangon, ahogy senki más nem tudott fütyölni. A szomszéd asztaloknál mindenütt megállt a társalgás. A pincér új üveget hozott. Ettől kezdve már csak hézagosan és homályosan emlékezett az éjszaka további folyamára. Rémlett neki, hogy valahonnan cigány került hozzájuk, és ő egy aranyat adott a prímásnak. Idegenek ültek már ekkor az asztalnál. Komócsy egy vadidegennel csókolódzott. A sampányeres üvegek szaporodtak. Aztán emlékezett arra is, hogy határon mennek valahonnan valahová, a bent ülők kurjongatnak és neki erős hányingere van. Majd elmosódó képe volt egy másik kocsmáról, ahol Jóska sírva csókolgatja az ágyából felkeltett kocsmárost. A többire nem emlékezett. De reggel hat óra volt, és felöltözve fetrengett az ágyon. A szállásadó asszony költögette. Fel akart ugrani, de mámora még mindig tartott. Tehetetlenül visszahullott az ágyra. – Elkésik, Munkácsy úr! Mosdjon meg, az segít! Támolyogva botorkált a mosdóhoz, és bemártotta fejét a jéghideg vízbe. Ettől egy kevés eszméletre kapott. Hirtelen durván dobbant szívébe a rémület, rettegő ujjakkal nyúlt a zsebébe. Ott volt az erszény. Gyorsan megnézte. Három arany volt benne, és sok aprópénz. Kétségbeesve kapkodott minden zsebéhez. De egyik zsebében sem volt semmi, csak egy idegen zsebkendő, az is italtól nedves és szivarhamus. – Szedje a holmiját, a kocsi már kint van. El fog késni, Munkácsy úr! Lóhalálában kapkodta holmiját, az asszony segített. Ingadozva ment ki a téli hajnalba. A feje rettentően fájt. A kocsiban azonnal elaludt, félrecsuklott fejjel. A kocsis költötte fel, mikor a vasúthoz érkeztek. Hordár nyúlt a hóna alá. Félig tudta, félig nem tudta, mit csinál. Ködösen értette, hogy most jegyet vált, aztán a hordár kitámogatja a vonathoz. Mintha álmodta volna, hogy a kalauz felrázza és jegyét kéri. Elaludt. A kalauz megint felrázta, és visszaadta a jegyet. Elaludt.
Déltájban ébredt fel végleg. Egyedül ült a szakaszban. Kint rohant visszafelé a havas táj. A feje kínzó módon hasogatott, nyelve száraz volt, szája padlása, mint a fa. Megint megolvasta a pénzét. A borzasztó valóság nem akart megváltozni. Egy negyedóra múlva sem, mikor megint megolvasta. – Mit csináltam – hebegte magában –, mit csináltam… Próbálta végigélni az éjszakát, de képtelen volt egy bizonyos ponton túl tovább emlékezni. Csak pillanatnyi képek bukkantak fel sajgó agyában. És emésztő szomjúságot érzett. De ekkor ökölbe szította a kezét, és vadul rávágott a térdére. – Nem bánom! Annyi nyomorúság után… a féregnek is szabad egyszer… nem bánom! Konok daccal szorította össze a fogát. Enyhülésül Bellára akart gondolni. De lüktető agya képtelen volt elébe varázsolni a leány arcát. Helyette vészesen és kínzóan Ligetiné gyönyörű arcvonásai lebbentek eléje képzeletében. – Nem! Nem! Nem akarom! Ligeti úr, segítsen, én nem akarom! Ekkor bámulatos módon a messzi múltból az aradi Zsofka arca villant eléje. Miért – meg nem foghatta. De ott élt előtte az átkozott arc, amelyre semmi áron nem akart gondolni soha. Orrlyukai kitágultak a dühtől, félelmes erőt érzett magában. Mintha valami nagy verekedésre menne az egész világ és a végzet ellen, de nem félne mégsem. Görcsösen összefogott öklével csak verte a térdét és csikorgó foggal harapta magában a titáni dacot: csak azért is, megmutatom, hogy csak azért is… A vonat robogott vele Bécs felé!
MÁSODIK KÖTET I. Az árva magyar fiatalember bámészkodva ment a bécsi Ringen. Poggyászát az állomáson hagyta, most szállást szeretett volna keresni, de sehogy sem tudta, hogyan fogjon hozzá. Csikorgó hideg volt a januári estén, ő fázósan rázta meg magát báránybőrrel bélelt télikabátjában. Rosszkedvű volt, tanácstalan és magányos. A zsebében volt ugyan a Hutterék címe, de oda nem kívánkozott betoppanni. Késő este volt már, azonfelül túl fáradtnak érezte magát ahhoz, hogy eddig nem látott emberekkel ismerkedjék, olyanokkal, akiknél vigyáznia kell minden szavára, minden mozdulatára. A várost, utcáit és járókelőit idegenül, ellenséges szemmel nézegette. Bécs volt ez, Ferenc József császárvárosa, Schmerling és Bach rezidenciája, innen eredt a magyarokra minden rossz. Innen eredt a parancs, amely a névtelen százezrek között az ő apját is a halált hozó börtönbe juttatta. Ez a Bécs hozta a magyarokra a muszkát, ez a Bécs gyilkoltatta meg az aradi hősöket. És az a fiatalember, aki tétován rótta a havas gyalogjárót a paloták alatt, úgy tekingetett az emberekre, mint személyes üldözőire. Azok voltak a győztes osztrákok, ő volt az elnyomott magyar. Már nagyon fáradt volt és éhes, a meleget is nagyon kívánták gémberedett tagjai. De most megbüntette magát azzal, hogy nem tért be a kínálkozó vendéglőkbe. Az elutazása előtti megveszekedett lumpolásért nem haragudott ugyan túlságosan magára, de tudta, hogy kemény küzdelem korszakával kell farkasszemet néznie. Felkészült a legszerzetesibb önmegtagadásra. Nem nyitott be tehát a csábító fény és melegség ajtain, hanem taposta a havat tovább. Hogy miért, azt nehezen tudta volna megmondani, hiszen a keresett szállás nem pottyanhatott eléje az utcán. Csak éppen ment, mendegélt. Valami majd lesz. És íme, a szállás mégis ott pottyant eléje az utcán. Egy utcasarkon gesztenyesütő bódé állott, amellett pedig két fiatalember beszélgetett. Magyarul. Miska azonnal odalépett hozzájuk. – Bocsánatot kérek, az urak magyarok? – Igen – felelt meglepetve az egyik –, medikusok vagyunk, itt tanulunk Bécsben. – Én Munkácsy Mihály festőművész vagyok, ha az urak megengedik bemutatkozásomat. Most jöttem Bécsbe, és szállást szeretnék keresni. Valami szerény, diákos szállást. Ugyan igazítsanak útba az urak, nagyon kérem. Az egyik fiatalember kezet nyújtott. – Nevem Engel Gyula. Barátom neve Singer Lajos. Paroláztak. – Szállás? Állandót tetszik keresni, vagy csak pár napra? – Állandót. Be fogok iratkozni a művészeti akadémiára. – Akkor legjobb volna hónapos szobát keresni. – Persze. De addig. A két magyar medikus egymásra nézett. Összebólintottak. Ez a hórihorgas, serkedő szakállú, kék szemű nagy legény azonnal megtetszett nekik. – Tessék velünk jönni és nálunk tölteni az éjszakát. Holnap aztán lehet szobát keresni. Mi éppen készülődünk hazafelé. – Nem tudom, elfogadhatom-e… ekkora szívesség… De elfogadta. Megindultak a havas utcán, egy sorban hárman. Azok ketten kétoldalt, közrefogták a festőt. Az első kérdés más nem is lehetett: hová való? Miska elmondta, hogy békési fiú, noha Munkácson született. Elmondta, hogy küzdelmes gyermekkoron ment keresztül, kitanulta az
asztalosmesterséget, de a művészet vágya mégis győzött benne. Pesten már három tárlaton vett részt, egy képét maga a Képzőművészeti Társulat vette meg. Mire a messzi Josefstadtban egy kapu előtt megálltak, a két medikus már minden lényegeset tudott a furcsa piktor pályafutásáról. – Wickenburggasse numero hét, jegyezze meg művész úr ezt a címet. Itt lakunk. Hatalmas kulccsal kinyitották a nehéz kaput, amelynek vállal kellett dőlni, hogy bemehessenek rajta. Sötét lépcsőházban botorkáltak fel a második emeletre. Ott még jó darabig mentek egy nyitott folyosón, majd benyitottak valahová. Halkan pisszegtek a festőnek, hogy most csendesen kell lenni, kézen fogva vezették a sötétben valahova. Végül gyertya gyúlt egy diákszobában. Elég tágas szoba volt, két ágy is elfért benne, temérdek könyv, az íróasztalon mindenféle különös szerszám és egy vigyorgó halálfej. – Elalhatik a díványon, Munkácsy úr – mondta Engel –, elég rossz dívány, de egy éjszakára megteszi. – Aludtam én már kényelmetlenebb helyen, nagyon köszönöm. Még beszélgettek egy darabig, kérdezősködtek tőle jövő tervei felől, felkínálták tolmácsi segítségöket, aztán a két medikus nekiült imádkozni. Zsidók voltak mind a ketten, érthetetlen héber szöveget mormoltak imakönyveikből. Végül elfújták a gyertyát. Miska fáradt aggyal, gondolattalanul aludt el. Mire felébredt, egyedül volt a szobában. Vendéglátói nyilván elmentek az egyetemre. Ezt mutatta az a cédula is, amelyet ott talált a dívány mellé tett széken, levetett ruhái csomója felett. A cédulán az volt, hogy csak pihenjen, ameddig akar, ők délben hazajönnek. A tétlenség jólesett neki, megpróbált még aludni egy kicsit. Felváltva szundikált és tűnődött késő délelőttig. Akkor kényelmesen felöltözködött, és lement az utcára, hogy egyék valamit, mert tegnapi vacsorája elmaradt. Jól tartotta magát kávéval és vizeszsemlyével egy közeli cukrászdában, csak a német beszéddel volt egy kis baj. Belátta, hogy tolmács nélkül ebben a városban nehezen fog boldogulni. Aztán visszament a házhoz, melynek fekvését és külsejét távozáskor jól megjegyezte magának. Elhatározta, hogy a két medikust ott fogja megvárni, sétálgatva a ház előtt. Jó sokára meg is jöttek. Kitűnt, hogy már ebéd után vannak. Miska nem akart ebédelni, az imént kávézott. Szobát szeretett volna keresni. – Nézze, Munkácsy úr – mondta Engel –, mi azt gondoltuk a barátommal, hogy kár szállás után futkosnia. Megmaradhatna nálunk harmadiknak. Fizesse a szoba harmadrészét. Így nekünk is olcsóbb. Ha nem jövünk ki egymással, megmondjuk őszintén és szétköltözünk. Miska azonnal felcsapott. Cókmókját a medikusok segítségével még aznap délelőtt elhozta a vasúttól, estére már kitűnően berendezkedett. – Mi lesz a koszttal? Mi egy kóser kifőzőben eszünk. Olcsó és jó. Miska mosolygott és legyintett. Mit neki a koszt. Próbált legény ő már étkezés dolgában. Nem a koszt a fontos, hanem a festés. Ott szeretne már ülni a stafétánál. De hogyan kerül oda? A medikusok megnyugtatták: ők majd segítenek. Másnap Engel Gyula nem ment az egyetemre, hanem elvitte Miskát a Kunstakademie epedve vágyott palotájába. A Schillerplatzon emelkedett a ház, amelyben nagy emberek a szent művészetet osztogatták messze földről idesereglett ifjaknak. Engel Gyula úgy járt-kelt a folyosókon, mint aki otthon van, pedig először látta a házat életében. Benyitott ide, kérdezősködött amott, vezette Miskát lépcsőn fel, fordulónál jobbra, ott megint kérdezősködött. Maga az ifjú festő úgy ment utána, mint jámbor birka a vezérürü után. – Nagy szerencsénk van – mondta Engel egy előszobában –, Rahl éppen most készül elmenni. Az utolsó pillanatban csíptük el. Jöjjön utánam, ne féljen.
Beléptek egy tanári szobába. Képek, szobrok, egyformán bekötött folyóiratok sora, gipszfigurák. A szoba közepén egy középtermetű, idegesen mozgékony, beteges külsejű úriember. Ez volt a híresnevezetes Rahl, a nagy festő, Than ideálja, nemzedékek nevelője. Engel Gyula előlépett és merészen beszélni kezdett. Elvette Miskától a Than ajánlólevelét, átadta a professzornak, és Miskára mutatott. Rahl egyetlen éles pillantást vetett Miskára, átfutotta a levelet, aztán kis habozás után sajnálkozva magyarázott valamit. – Azt mondja – tolmácskodott a medikus –, hogy van itt talentum annyi, mint a pelyva. Ő nem szívesen vesz fel új tanítványokat, akárki ajánlja is őket. Tanuljon másnál, jöjjön el hozzá jövőre. – Az nem úgy van – szólt hevesen Miska –, mondja meg neki, hogy én innen el nem megyek addig, míg fel nem vesz. Lehet neki száz tanítványa, de egy sincs olyan tehetség, mint én vagyok. És szikrázó szemmel nézett a nagy Rahlra, akinek csak nézésével tudta megmondani a magáét, szóval nem. Engel Gyula azonnal fordította a mondókát. Nyilván szó szerint, mert Rahl arcán halvány mosoly futott keresztül. Vállat vont, és máris indult, de valamit még mondott Engelnek. Elment, vissza sem nézett. – Mi ez? – kérdezte Miska sápadtan. – Semmi. Azt mondja, hogy neki egyórai dolga van valahol. Munkácsy úr üljön le, és fejből rajzoljon le neki valamit. Legjobban szeretné, ha lerajzolna neki emlékezetből egy magyar tájat. A rajzzal várja meg. Miska körülpillantott. Rajzpapírt, ceruzát nem soká kellett keresnie. Azonnal nekifogott, csak pár pillanatot tűnődött művészi büszkeségében. Egy Körös-parti tájra emlékezett vissza, a szélben bólongató fűzfákkal, amelyeknek lombját úgy fújta a szél, mint a kócos ember haját. Már rajzolta is, az egész világot elfelejtette Engel Gyulával együtt. Az letelepedett szerényen egy másik székre, és várakozott. Az óra még le sem telt és Miska még nem is fejezte be a jókorára mért ceruzarajzot, mikor Rahl visszajött. A rajzba merült Miska nem nézett fel az ajtónyitásra, csak akkor rezzent meg, mikor a háta mögött álló professzor megérintette a vállát. Miska hátrapillantott. Rahl igent intett neki. És mondott valamit Engelnek. – Azt mondja, hogy ne folytassa tovább a rajzot, fel van véve. És azt mondja, hogy én segítsek a beiratkozásnál. Miska felállt, és büszke mosollyal mondta Rahlnak: – Köszönöm. A professzor nevetett és válaszolt. Engel fordította: – Azt mondja, hogy ezt érti. Ő járt Pesten, ott számos arisztokrata portréját festette meg. És hogy Munkácsy úr két hónapig vegyen órát a nappali rajzból természet után és a festésből természet után, aztán jelentkezzék nála. Most már menjünk. Rahl biccentett, ők elmentek. A rajz ottmaradt. Engel szóvá is tette. Miska hányaveti módon vállat vont. – Rajzolok én olyat százat, ha kell. Az nekem semmi. Most jöttek a formaságok. Egyik teremből a másikba. Itt bediktálni, ott iktatási díjat fizetni, a nyugtával az emeletre menni. Beírták öt könyvbe is a nevét, amelyet Engel betűnként diktált, és melléje a dátumot: január kilenc. Megkérdezték tőle azt is, mikor kívánja a tandíjat fizetni? Azt felelte, hogy a napokban. Végül értésére adták, hogy mit kell beszereznie és hol kell másnap reggel nyolckor jelentkeznie: Führich professzor úrnál, az majd megmondja a többit. Ott is volt másnap reggel. Benyitott, ahova be kellett nyitnia. Nagy, világos terem volt ez, telisdedteli festőállványokkal. Közepén dobogó. Sokan voltak már ott, leendő tanulótársai, csupa különös
külsejű legény. Az volt közöttük a feltűnő, akin nem volt semmi feltűnő. Vagy vállig érő oroszlánsörényt hordtak, vagy szemszúró őrült nyakkendőt; egyik világossárga bársonyzubbonyban pompázott, másiknak nagy fekete hárászkendő volt körülcsavarva a nyakán, és a hátát verte, mint a varkocs. És németül beszéltek valamennyien. Egy részök csoportba verődve, hangos vitával tárgyalt valamit, két jó barát az ablakba vonulva hahotázott egy sugdosott történeten; volt, aki vázlatkönyvbe rajzolta a másikat, volt, aki magányosan üldögélve aszalt szilvát evett papírzacskóból. Vita, fütyörészés, kacagás az ifjú zsivaj zsinagógájává tette a termet. Miska megint elnyomott negyvennyolcas magyarnak érezte magát, nekitámaszkodott háttal a falnak, és várt. Néhányan végigmérték, halk megjegyzést tettek rá egymás közt, de nem szólt hozzá senki. Pont nyolckor belépett Führich professzor, fehér hajú, totyogós öregember. Akkor Miska odalépett hozzá, és miután illedelmesen azt mondta, hogy „guten morgen”, átnyújtott valami hivatalos cédulát, amelyet tegnap a kezébe nyomtak. Führich mondott neki valami hosszút, aztán kérdezett tőle valami hosszút. – Ik vénig dájcs fersté, her professzor. – Sie verstehen nicht deutsch? Na, dieses Zeichnenlernen wird wohl schön ausschaun. Was für ein Landsmann sind sie? Miska nem értett ebből semmit. Ha olvasta volna, homályosan értette volna, de ezt a bécsi idiómát sehogy sem fogta meg a füle. Csak vigyorgott zavartan és pirulva, és azt mondta: ja. Többen vihogni kezdtek, mindenki ránézett. A professzor bosszúsan pillantott a cédulára, hogy kibetűzze az új növendék születési helyét. – Munk… Munkatz… Wo ist das, Munkatz? – Munkács. Ja. Ungárn. Ik bin ungár. Führich a fejét csóválta. Elkezdett magyarázni valamit Miskának, igyekezve tisztán ejteni a szavakat, ahogy siketnémákhoz beszél az ember. És mutogatott. A szavakból nem, de a mozdulatokból megértette Miska, hogy ott az a festőállvány lesz az ő helye. Oda letelepedett. Führich vállat vont, legyintett a kezével. Rosszkedve volt. Közben, nem lehetett tudni, hogy honnan, egy vénember került a dobogóra, leült, két kezét imára kulcsolta, és áhítatosan a terem mennyezetére pillantott. Afféle dekoratív öreg volt, szabályos arcú, prófétaszakállú. Miska látta, hogy valamennyien ezt kezdték rajzolni. Nekifogott ő is. Az óra csendesen és unalmasan folyt. A tanár sétálgatott az állványok között, néhol megállt és magyarázatba fogott. Aztán továbbment. A cipője talpa erősen recsegett. Ez a szüntelen, járó-kelő recsegés adta meg az óra hangulatát. Az ő rajza mellett is elsétált Führich, megállt, bólintott, akart valamit mondani, de meggondolta és továbbment. Így tartott ez két álló órán keresztül. Mert az óra, a „Zeichnen nach Natúr” két óra hosszat tartott. Akkor a folyosón elhaladt egy erősen csilingelő ember. Führich egy szót sem szólt senkihez, úgy kiszaladt, mintha kergették volna. Hasonlóképpen folyt le megismerkedése másik tanárjával, Zimmermann-nal is. De ez még kedvetlenebbül fogadta. Alighanem szidta is nyelvbeli gyengesége miatt, legalábbis ez látszott ingerült hangjából és haragos taglejtéseiből. Ennél természet után festeni tanultak a növendékek. Itt egy bádogból készült lovagvért állott a dobogón. Azt festették. Miska szívből unta ezt a lovagvértet. Megrajzolta ímmel-ámmal a vázlatot, bár ez a mód szokatlan volt neki. Ő megszokta eddig, hogy egyszerűen kezébe fogja a krétát, ahogy keze ügyébe esik. Soha eszébe nem jutott, hogy a krétát bizonyos előírt módon lehet tartani. Zimmermann mindjárt az első vonások után odajött hozzá, és mivel élőszó útján nem boldogulhatott vele, tettlegesen kezdte oktatni. Megfogta Miska hatalmas mancsának ujjait, bizonyos tartásba igazította őket, közéjök szorította a krétát, és a saját kezén mutatta, hogy most már így kell mozgatni és nem másképpen. Ezt Miska nagyon oktalan dolognak találta, de türelmesen és engedelmesen csinálta egy darabig. Nem ment sehogy sem a dolog. Ahogy megszokta
keze tartását, úgy tudott rajzolni, így azonban nem tudott. Ezzel a kínos piszmogással telt el az óra. Zimmermann távozás előtt még odament hozzá, szigorú és elítélő hanglejtéssel mondott neki valamit, aztán mérgesen elment. A növendékek csak oldalt pislogtak rá, összesúgtak mögötte, nem is nagyon titkoltan kinevették. – Hej, ha szétüthetnék köztetek, nyavalyás németek. Ezt gondolta magában. Rosszkedve volt, nem nézett semerre, úgy ment hazafelé. Az egészet másképpen képzelte. Azt várta, hogy mindjárt első reggel beplántálják Rahl műtermébe, ott azonnal el kezdi a kompozícióját, és dolgozik napszálltáig. Rahl majd megmutogatja, hogy mit és mit nem, hogyan és hogyan nem. Amit pedig az első délelőtt oktatási rendszeréből tapasztalt, az máris kiábrándította. Otthon komor volt és szórakozott. A két medikus kíváncsi érdeklődésére kurta és kitérő válaszokat adott. Csak akkor oldódott meg kissé a nyelve, mikor Engel egy kancsó sört hozatott fel a sarokról. Ezt eliszogatták hármasban, beszélgettek, barátkoztak. Azzal feküdt le, hogy türelmesen várni kell, talán lesz ez másképpen is. De nem lett másképpen. S ha negyednap nagy öröm érte, azt sem az oktatásnak köszönhette. Hanem annak, hogy a Führich órája előtt megállt előtte egy fiatalember, és nagyot kiáltott: – Lieb Miska, te vagy az? Válasz helyett a nyakába borult. Azonnal megismerte Gyulay Lacit, a gyulai üvegesboltból való régi pajtását, akit azóta sem látott. Végehossza nem volt a kölcsönös kérdezősködésnek. Gyulay éppen előző nap érkezett meg a pátriájából, ahol karácsonyi vakációját töltötte. Tele volt gyulai hírekkel a régi ismerősökről. Fischer még mindig megvan, cégtáblákon remekel. Szamossy nem járt ott azóta. Berres ezredest elhelyezték. De jött Führich, a beszélgetést abba kellett hagyni. Csak délben folytatták, mikor együtt mentek ebédelni. De akkor már kiadósan. Ebéd után elmentek Gyulay Laci szállására. Jó sokáig turkáltak ott megkezdett vázlatok, képek, rajzok között, és piktúráról beszélgettek. – Hát nekem ez az egész nem nagyon tetszik. Valahogy kivárom azt a két hónapot, de már nagyon szeretnék a Rahl keze alá kerülni. Hiszen amit most csináltatnak velem, az gyerekeknek való taposómalom. – Elég unalmas. Ők mindig azt magyarázzák, hogy „der Grund ist wichtig, dér Grund ist unentbehrlich” Hogy az alap milyen fontos és milyen nélkülözhetetlen. – Eh, fene, aki megette. Te tanultál valamit itten? – Nem sokat. Ezt a Zimmermannt nem szeretem. Jó festő, de kiállhatatlan tanár. Erőszakos. Führich meg már annyira nazarénus, hogy nem lehet kibírni. – Nazarénus? Mi az? – Pesten nem hallottad ezt a kifejezést? Persze, ott nem használják. Azok a vén vaskalaposok a nazarénusok, barátom, akik csak filozófiát meg mitológiát meg allegóriát festenek. A hit és hűség meg A remény a forráshoz vezeti a szerelmet, meg Olimpus, meg tudja az ördög. Már ott tartanak, hogy külön allegóriai szótárból dolgoznak, van egy ilyen német könyv, a saját szememmel láttam, bizonyisten. Az öreg Cornelius verte meg ezzel az egész piktúrát, a jó Isten akárhová tette volna. Jött Overbeck, még csak az kellett. Ez a Führich is őket tanulta. Jártál már képeket nézni? – Nem. Majd elmegyek. De nincs türelmem semmihez. Rahlhoz akarok jutni. Míg oda nem jutok, csak húzni fogom itt a napokat meg a heteket. Még ki van itt magyar? – Van itt egy szobrásznövendék, Tilgner nevezetű, Pozsonyból való. Sült német, de tud valamit magyarul. Kedves fiú, és tehetséges. Majd összejössz vele. Van egy Paál nevű erdélyi fiú. Aztán itt van Jankó János. Nem ismered? – Nem, de hallottam a nevét. Sokat rajzolt a Vasárnapi Újságba. Szeretem, mert olyan jó
magyaros. – Rahlhoz jár, majd találkozol vele is. Jaj de örülök, hogy itt vagy, Miska. Beszélgettek késő délutánig. Akkor Miska hazament. Mégpedig dolgozni. Az akadémiai órák halálos unalma után sóváran kívánta az igazi munkát. Aztán meg mindenáron pénzt kellett keresnie. Elhatározta, hogy mégiscsak megfesti azt az ötletét, amelyet a kukoricapattogtatás miatt félretett: a felolvasási jelenet kompozícióját. Másnapig nem tudott várni, hogy napvilágnál dolgozhasson. A gondolatot különben is felvázolhatta lámpavilágnál. Késő estig csinálta, és be is fejezte. Másnap már festeni akarta a színvázlatot. Másnaptól kezdve úgy alakult az élete, hogy délelőtt elment az akadémiára, de onnan lóhalálában rohant haza, hogy még napvilágnál festhessen. Csinálta volna mindennap, de ezt egy örvendetes esemény megakasztotta. Singer ugyanis szintén festegetett. Elég rosszul, de festegetett. Úgy gondolta, hogy ha majd kész orvos lesz, szabad idejét ennek a passziónak fogja szentelni. Szép élet lesz nagyon. És talán nemcsak az orvostudományból lehet majd pénzt csinálni, hanem a képekből is. Egyszóval egy szép napon merész hírrel jött haza Singer. – Tudjátok, hol voltam? Annál a morva nagybátyámnál, akiről már beszéltem nektek, hogy Bécsbe költözött. Addig magyaráztam ma neki, hogy milyen jól tudok festeni, míg belement, hogy lefessem az arcképét. Hallgassatok ide, milyen zseniálisan csináltam. Azt mondtam neki: igen ám, de nincs műtermem. Oda kell mennem rögtön egyetem után őhozzá, mert korán sötétedik, és én akkor nem ebédelhetek. Nem baj, mondja ő, ebédeljek nála, mikor festem. Igen ám, mondom én, de a festőállványt meg a festékeket meg egyéb holmit nem hagyhatom nála, az nekem itthon is kell, tehát mindig el kell vinni hozzá, aztán hazahozni, de magam nem bírok cipelni ennyit, viszont van két barátom, majd segít nekem cipelni hol egyik, hol másik. Rendben van, mondja ő, ebédeljen nála a barátom is. Holnap kezdjük. Megjegyzem, remekül főzet az öreg. Mit szóltok ehhez? Jókedvűen dicsérték a kitűnő ötletet. Másnap délben azonban nem tudták eldönteni, hogy ki legyen a boldog segítő, aki meg fogja enni a nagyszerű ebédet. Végre is úgy csináltak, hogy elmentek mind a hárman. Egyik vitte a Miska állványát, másik a malkasznit meg a vásznat, a harmadik pedig azt a nagy vedret, amely okvetlenül szükséges az ecsetek tisztántartására. A különös processzió beállított a morva nagybácsihoz. Vörös hajú, fájós szemű, hajlott emberke volt ez, akivel festészet dolgában el lehetett hitetni bármit. Belement szó nélkül a veder szükséges voltába is. Az asztalra még egy terítéket tettek. A fiúk úgy ettek, mint a farkasok. Aztán alighogy lenyelték a falatot, már nagy handabandával elkezdték az arcképet. Singer dolgozni kezdett, Engel és Miska pedig serényen mímelték körötte a sok tennivalót, ecsetet adogattak, festéket rakosgattak, hol ezt, hol azt mosták a vederben. A vörös morva zsidóember békésen ült modellt, és sejtelme sem volt, milyen imposztorság folyik körülötte. Így foglalódott el Miska minden második napja. A közbeeső napokon nem ebédelt, csak este evett, viszont szorgalmasan dolgozott a Felolvasáson. Nagyon nehezen boldogult vele, folyton javítgatnia kellett rajta. Volt rész, amelyet nyolcszor törölt le és festett újra, és még akkor sem szerette. Párhuzamosan készült a két kép: az arckép a morvánál és a felolvasás otthon. De mikor Singer késznek jelentette ki az arcképet, kitört a botrány. Az bizony rettenetesen rossz volt. A nagybácsi haragudott, és esküdözött, hogy soha az életben nem festeti le magát többé. De ekkor előállott Miska, hogy megmentse hármuk becsületét. Megkérte a bácsit, hogy csak egyetlenegyszer üljön neki, s a többi ülést ettől az egytől tegye függővé. Az nagy nehezen belement, s mikor első ülés után meglátta a vásznon a rajzolt vázlatot, el volt ragadtatva. Megint csak eljártak hozzá minden másodnap mind a hárman. Két napra valót ebédeltek. A két medikus nem is járt már a kóser kifőzőbe. Miska olyan lassan dolgozott az arcképen, mint a csiga. De a morva bácsi örült neki, és egyre jobban gyönyörködött benne.
Ahogy elment a Felolvasás Pestre, már kezdte felvázolni az újat. Sokkal nagyobb kedvvel, mert olyan ötletet talált, amely mulattatta és érdekelte. Már Pesten gondolt rá, mikor Harsányi Pál erősen a lelkére kötötte a népéletet, hogy megfest valami derűs, mozgalmas népszokást. Sorra végigvette falusi emlékeit, de egyiknél sem tudott megállapodni. Gondolt lakodalomra, kukoricafosztásra, betlehemesekre, de egyikhez sem volt igazi kedve. Itt Bécsben hirtelen eszébe villant a húsvéti locsolkodás. Tulajdonképpen ezt forgatta a fejében az ímmel-ámmal festett Felolvasás munkája alatt is. Most már csak vászonra kellett tenni a gondolatban utolsó részletig kész képet. Szépen, szabályosan komponálta: kétoldalt két parasztház, mint két kulissza a színpadon, középen a magasba törekvő gémeskút, körötte az alakok elosztása, az előtér alul jó világos. Pontosan a középre főalak gyanánt egy káván álló, vederből öntő legény, jobbról is csoport, balról is párhuzamos csoport. Jobb szélről is nyíló házajtó figurákkal, bal szélről is homályban tartott mellékalakok. Ugató, riadt kutya, heccnek örvendő gyerek. Csupa mozgalom, csupa jókedv, mégis szigorúan szabályos, illedelmes kompozíció, akárcsak a jó tanuló az iskolában. Élvezetes, erős munkával teltek délutánjai, csak az fájt neki, hogy a szép világos órákat elveszi az akadémia. Ott egyre rosszabbul érezte magát. Führich megunta, és nem törődött vele, Zimmermann-nal pedig kimondottan ellenséges viszonyba került. Bár már kezdett gagyogni németül, sehogy sem tudták megérteni egymást. Zimmermann odalépett haragos ecsetjével, és odahúzott valami gömbölyítő, simító, édes vonást a Miska festésének kellős közepébe. Ő sokáig nézte, és igyekezett úgy látni a festenivalót, mint a professzor. De akárhogy meresztette a szemét a modellre és vászonra, akárhogy erőltette fantáziáját, az a tanári ecsetvonás kiabálva kívánkozott el abból, amit ő akart csinálni. Kerülgette az ecsettel, próbálta hozzáhangolni a magáét, merészen belecsípett egy kicsit, a vége az lett, hogy visszafestette a maga módja szerint. Zimmermann megint odalépett, és elkezdte szidni a makacs engedetlenségért, mint a bokrot. Elég volt egymást megpillantaniok, hogy izgatott és ideges legyen mind a kettő. – Das ist halt ein wilder Ungar – mondta legyintve a mérges öreg, ha már belefáradt a bosszankodásba. Ez lett Miska általános használatú neve az akadémián. „Der wilde Ungar” – így nevezte őt a rác Millosics éppen úgy, mint a gács Boskovits vagy az osztrák Weirich. Ő volt a vadmagyar. Kiejtésének jó csabai ízét nevetve utánozták, és olyasféle megbocsátó jóindulattal kezelték, mint honfitársai odahaza a muzsikus cigányt. Ez a hang a végletekig fel tudta dühösíteni, pedig lágy és békés természete csak lírai szeretetet szeretett adni is, kapni is. A tréfálkozáson maga nevetett legjobban, de mihelyt a mókában meg lehetett érezni a magyarságára vonatkozó célzást, elfutotta a remegő harag. Mindez nem sokáig tartott. Volt ott egy stájer növendék, gorillaszerűen járó őslény, roppant széles vállú, méghozzá kötekedő és nyers. Mindenki tűrte durva tréfáit, mert rettentő izomerő nézett ki belőle. Ez kikezdte Miskát is. Ő eleinte jóindulattal mosolygott hozzá. De egyre savanyúbban. Az pedig vérszemet kapott. Egy Zimmermann-óra után rákiáltott Miskára, hogy maradjon úgy, lerajzolja. Miska türelmesen úgy maradt. A stájer rajzolt, a többiek körülállták, és egyszer csak pukkadozva kezdtek nevetni. Miska odalépett. Szamarat ábrázolt a rajz, fején a jellegzetes Kossuth-kalappal. A stájer vigyorgott. – Micsoda, az apád teremtésit? Kossuth? Ezt magyarul kiáltotta Miska. Mellen ragadta a stájert, és megrázta, mint Sámson az oszlopot. Az védekezni próbált nagy erejével, de Miska vad haragjában taszított egyet rajta. Akkorát, hogy a stájer nekizuhant a falnak, és magával rántotta a festőállványt is. Recsegés, ijedelem, kiabálás. A stájer feltápászkodott, és neki akart menni. Miska ott állt falfehéren, mindenre elkészülve. Ellenfele méregette, és meggondolta magát. Meglepetve érezte, hogy a magyar fiú erősebb, mint ő.
Ugyanezt meglepetve látták a többiek is. A stájer kicsinylően vállat vont és elvonult. A többiek lopva visszanéztek a vadmagyarra. És elkullogtak ők is. – Te ilyen erős vagy? – csodálkozott Gyulay Laci. – Én roppant erős vagyok, csak nem élek vele. Már gyermekkoromban mindig én voltam a legerősebb. Nem árt, ha ezek tudják. Ettől kezdve megszűntek a magyarpiszkáló tréfák. Itt jól végződött a dolog. De Hutteréknál nem jól végződött. Hutterné, a pesti idősb Reök István nővére gazdag bécsi emberhez ment feleségül. Mikor Miska a harmadik héten elszánta magát, hogy a zsebében hordott és már rongyosodó ajánlólevéllel felkeresi őket, fényűző lakást talált. Bóbitás szobaleány jelentette be, díszesen öltözött, tekintélyes dáma színe elé vezették. Ez volt Lizi néni. A fogadtatás ellen nem lehetett kifogás, Lizi néni szertartásos volt ugyan, de nyájas és érdeklődő. Kikérdezte az egész rokonságról, és főként a Miska művészi eredményei iránt érdeklődött, és látható örömmel vette tudomásul, hogy a piktor rokont nem kell szégyellnie. Szép fiú is volt Miska, vállas, karcsú, dús szőke sörényén és feltűnően kék szemének tiszta kifejezésén megakadhatott a társaságbeli hölgyek szeme. Márpedig Lizi néni nagy súlyt helyezett a társaságra. – Gyere el jövő kedden hat órakor uzsonnára. Társaság lesz nálam. De aztán szedd össze magad, mert itt lesz Auersperg grófné is, szégyent ne vallják veled. Miska a következő kedden hat órakor pontosan megjelent Hutteréknál. Még nem volt ott senki, csak a háziak. Miska megismerkedett Hutter úrral, aki afféle kedélyes bécsi embernek bizonyult, mindenre nyájasan nevetett, de tulajdonképpen semmivel sem törődött, csak különös alakú, zöld bojtos porcelánpipájával, továbbá azzal a nyomorék lábú borzebbel, amely egy lépésnyire sem tágított lába mellől. Lassanként aztán jöttek a vendégek, többnyire idős dámák, akik szédítő gyors szóval egyszerre beszéltek és bámulatos mennyiségű tejeskávét fogyasztottak kuglóffal, valamint merev, tiszteletre méltó urak, akik tarkójukról pomádéval ragasztották koponyájokra a hosszúra hagyott hajat. Miska csak lógott köztük, mert mind németül beszéltek, s ő ebben nem tudott részt venni. Ennélfogva az olyan vendég módján, aki társaságban félszeg, a kutyához menekült, annak hasát kezdte vakargatni, de nem sok sikerrel, mert az gazdája tövéből veszedelmesen és ellenségesen morgott a vakaró kéz felé. Ekkor jött be a nagy vendég. Maga Auersperg grófné. Magas, jól megtermett asszony, meghatározhatatlan korú, csak az volt biztos, hogy már nem egészen fiatal, de erről nem szeret tudomást venni. Nagyon szép lehetett valaha, az most is meglátszott rajta. A jelenlévők mind felállottak, még a hölgyek is. A hang egyszerre feszes lett és szertartásos. Miska, mikor rákerült a sor, mélyen meghajolt és kezet csókolt. Hutterné pár szóval a grófné magas figyelmébe ajánlotta művészrokonát, aki most jött Pestről a császárvárosba Rahlnál tanulni. A grófné ekkor meglepően magyar szóval, bár idegenes magyar szóval fordult Miska felé: – Kegyed magyar? – Igenis, méltóságos grófné – válaszolt bámulva Miska. – Én is magyar vagyok, de nagyon régen nem voltam otthon. Ó, a szép Magyarország… A zene… imádom a zenét… Miska mondott valamit a cigányról. A grófné is felelt valamit. Ebből két perc múlva az származott, hogy egy nótát említettek, és Miska azt elkezdte fütyülni. Az alkalmat kissé a hajánál fogva rántotta elő, de ezzel nem törődött. Sikert akart aratni a rokoni háznál mindenáron. A nagynéni először meghökkenve fülelt fel, botránytól tartott. De a pompás fütyülés, amellyel ez a fiatalember akár nyilvánosan is felléphetett volna, hamarosan megfogott mindenkit. A nóta végén a vendégek brávóztak és tapsoltak. És új nótát kértek. A Lizi néni uzsonnája átalakult füttyhangversennyé, és Miska lett a
társaság középpontja. Mikor abbahagyta, kisvártatva felállt a grófné és távozott. Búcsúzáskor érdeklődő tekintete egy pillanatra belevillant a Miska szemébe. – Milyen születésű leány a méltóságos grófné? – kérdezte Miska Lizi nénit. – Zalabéri Horváth Mária. Nagyon előkelő gentry család. A gróf első felesége Khuen grófnő volt, ő a második. De már özvegy. Miska még jó darabig ott maradt. Ázsiója egyszerre felugrott. Beszéltették németül, kiejtését mulatságosnak találták. A hölgyek nyájasan nevettek vele, az urak vállát veregették. S a háziaktól mindjárt új meghívást kapott vacsorára. Otthon a medikusoknak s az akadémián Gyulay Lacinak nagy garral mesélte sikerét. Hanyagul vetette oda az Auersperg grófné nevét, mint akinek az ilyesmi nem imponál, s mint aki teljes életében megszokta a mágnásokkal érintkezni. A vacsora hasonlóképpen jól sikerült. Legalábbis Lizi néniék meg voltak vele elégedve, Miskát fütyöltették, s ő megint általános sikert aratott. De neki magának nem volt jó a szája íze, mikor hazament. Most már kezdte félig-meddig érteni a német társalgást. A vacsora alatt politikáról is volt szó, és bár a beszélgetés lényegét csak feliben-harmadában tudta kihámozni, úgy vette észre, hogy Magyarországról nem a kellő hangon beszéltek. Gyakran előfordult az a szó, hogy „Gesamtmonarchie”. Egy úr igen elítélő arckifejezéssel beszélt Tisza Kálmánról, mert más nemigen lehetett az, akit ő „Kolomann Tisá” néven emlegetett. Azonkívül a Kossuth neve is előfordult, szintén nem úgy, ahogy Miska szerette volna. És hazamenet szemrehányást tett magának, hogy mindezt tétlenül hallgatta. De viszont mit csináljon, ha vitára kerül a sor és németül kell érvelni? Mikor harmadszor hívták meg vacsorára Lizi néniékhez, megtörtént a baj. A társaság átvonult a nappaliba, és a szó azonnal politikára terelődött. Bismarckról kezdett beszélni valaki. Ehhez mindenkinek volt mondanivalója. Egy magas gallérú őrnagy valamit magyarázni igyekezett arról, hogy Ferenc József ő császári felsége magyar királyi minőségében ezt teheti vagy azt teheti. Miska nem értette az egészet, de azért közbeszólt: – Franc Jozef niht könig. Mindenki ránézett. Elhallgattak. Az őrnagy jóindulatú hangon megismételte mondatát. Miska is ismételte makacsul: – Niht kőnig, núr kajzer! Ven niht gekrőnt, niht kőnig! Hárman is kezdtek neki magyarázni. Egyszerre beszéltek, s ő így kevésbé értette, mintha különkülön beszéltek volna. Várt egy kicsit, aztán hangosan belekiáltotta a mondatok közepébe: – Ungáriser kőnig niht egzisztírt! Nur kajzer. Ven gekrőnt, dan kőnig. Ven niht mit hájliger króne gekrőnt, núr tirann. Niksz dájcs!! Az őrnagy tüntetően felállott, és átment a hölgyek csoportjához. Kínos csend lett. Miska azon vette észre magát, hogy mindenki elfogyott mellőle. De nem bánta. Az izgalomtól ideges nyomást érzett a gyomrában. Felhajtott egy pohár piros frissítőt, amely ott állott az ezüsttálcán. Aztán ellenfelet keresett magának, mert szerette volna ezt most már folytatni, akár még hangosabban is. De ahogy körülpillantott, az inas közeledett feléje, és hívta kifelé. Csodálkozva követte az előszobába. Ott állott Lizi néni, remegve a haragtól és izgatottságtól. – Azért hívtalak ide, hogy botrányt csinálj? Nagyon kérlek, hogyha megint megfordulsz a házamnál, vigyázz a megjegyzéseidre. Jó éjszakát. Azzal sarkon fordult és elviharzott. Ment vissza vendégeihez. Az inas merev pofával tartotta a báránybőr bélésű télikabátot. Miska dühösen kikapta a kezéből és elsietett, menet közben öltötte magára. Ment egyenesen az akadémia melletti kis kávéházba, ahol Gyulay, Jankó és más magyar fiúk szoktak tanyázni. De csak Jankó Jánost találta ott, aki egy sarokba vonulva dolgozott valami hazaküldendő rajzon. Leült hozzá, de nem akarta megzavarni. Megvárta, míg a kis rajz elkészül.
Akkor elmondta, ami történt vele. Már nem izgatottan, mert a gyalogút meg itt a kávéházban a várakozás lecsillapította. Jankó derűsen, bólintgatva hallgatta a történetet. – Egyhamar nem fognak oda meghívni, pajtás. Vége a jó vacsoráknak. – Azt hiszem magam is. Nem baj, majd koplalok. És leszek a tizennegyedik aradi vértanú. De örülök, hogy megmondtam ezeknek az ebadta németeknek. Jankó a zsebéhez kapott. – Hopp! Milyen feledékeny vagyok. Egy leveled van nálam. Engel adta ide még délután, hogy adjam át neked, de elfelejtettem. Miska átvette a levelet, és rögtön megismerte rajta a Ligeti írását. Felszakította és átfutotta. Arca felragyogott. – Ligeti eladta a Felolvasást. Nyolcvan forintot kapott érte. – Ez már beszéd. Miska írószerszámot és levélpapirost kért a pincértől. Azonnal írni kezdett. – Ligetinek írsz? – Nem. Egy leánynak. Ligetinek majd holnap írok. És belemerült a levélbe. „Drága szerelmem! Most vettem a hírét, hogy Ligeti az új képemet jól eladta. Innen is láthatod, hogy nem hiába kértem türelmet, sorsunk sötét égboltja előbb-utóbb ki fog hajnalodni…”
II. Hol innen, hol onnan, mindig csurrant-cseppent valami megrendelés. Az idő tavaszodott, a nappalok hosszabbodtak, többet lehetett dolgozni. Olykor sikerült elsikkasztani egy-egy Führich-órát vagy Zimmermann-órát. Ilyenkor lihegve futott haza, és nagy gyönyörűséggel dolgozott a Húsvéti locsoláson. Boldog volt minden percért, amelyet nem kellett az akadémián tölteni. Már amikor belépett a kapun, bosszankodnia kellett, mert már kívülről tudta, mi áll ott a fekete táblán: ha ennyi meg ennyi napon nem fizeti ki a hátralékos tandíjat, kizáratik. Megint feje felett lógott az új határnap, amelynek elteltekor fel kellett mennie az igazgatói irodába, újabb haladékot kunyorálni, hogy aztán egy darabig megint ne törődjék a tandíjjal. De honnan is vegyen annyi pénzt? Ha valami keveset keresett, az már be volt táblázva az utolsó krajcárig; amint megkapta a negyven forintját, úgy osztotta szét lakásbér, festékkereskedő, hentes, mosóné és kávéházi pincér között, rendszerint nem is futotta egyikre-másikra. Az otthoniakhoz pedig nem fordulhatott pénzért, még csak nem is sürgethette Ligetitől a nyolcvan forintot, hiszen hogyan adott volna számot a Szentkirályi-féle aranyakról? A legnagyobb baj május elsején következett, mikor az esedékes szemeszteri bizonyítványt meg akarták tőle tagadni és most már visszavonhatatlanul ki akarták zárni. Egy teljes délelőttjébe tellett, míg kirimánkodta az újabb haladékot. S a bizonyítványt megkapta. Az nem is volt rossz. Führich i s , Zimmermann is „jó” eredményt adtak neki osztályzatul, s a magaviselet rovatába ezt írták bele: „vollkommen entsprechend” Ezt annak lehetett tulajdonítani, hogy az akadémia oktatásától most már nem várt semmit és a két tanárral nem vitatkozott többé. Amit javítottak a dolgán, azt úgy hagyta. Nem törődött az egésszel, kénytelen taposómalomnak tekintette az órákat. Várta, hogy mikor kerül végre mégis a Rahl keze alá. Amit az akadémián tanult, az csak beszélgetés közben ragadt rá. A növendékek Kupelwieser és Gauermann modorán vitatkoztak, s ha ezeket unta is, de a vélemények, a megjegyzések megragadtak a fülében. Olyan szavakat tudott, mint „valőr” „kiccs” „színskála” bár jelentésökkel nem volt egész szabatosan tisztában. Azt a szót sem ismerte alapjában, hogy „heroikus” de mivel hallotta, hogy a kiállhatatlan öreg Zimmermann tájképei heroikusak, önkénytelenül megjegyezte magának az ilyen stílus ilyen jelzését. Az esztétikai szakmaszavakat úgy tanulta meg, mint aki cigányosan tanul zongorázni és sohasem lát kottát. Társai, akik gyakran bújták a múzeumokat, mindig szidták, hogy lusta velők jönni. De viszont kénytelenek voltak elismerni, hogy művészeti megjegyzései mindig talpraesettek, és amit más megmond a műveltsége alapján, arra ő ráhibáz a maga termésföldből sarjadt ősi ösztönével. Egy júniusi napon a Kärntner Strassén sétált Engel Gyulával. Ekkor már nem laktak Singerrel, mert az odaköltözött a morva bácsihoz, s ők új lakást vettek a közelben a Lange Gasse nevezetű utcában, egy kaszárnyaszerű óriás házban, mégpedig két egymásba nyíló szobát. Nem uraskodásból vették, hanem mert nem tudtak közös szobában dolgozni egymástól. Engel szigorlatra készült, Miska pedig most már teljes gőzzel dolgozott a Húsvéti locsoláson. A lakásbér ezzel nagyot ugrott felfelé, a kifizetetlen tandíj most már végveszedelemmel fenyegetett. Erről beszélgetett Engellel a kürtőkalapos, oldalszakállas férfiak s a krinolinos asszonyok sétálgató sokasága közepette, mikor egyszerre megállották egy műkereskedés kirakata előtt. Miska állt meg először, Engel szórakozottan szintén odapillantott. Nagy olajfestmény állott a kirakatban. Felirata: „Knaus: Der Taschenspieler” Falusi bűvészt ábrázolt a kép, aki egy bámész paraszt kalapja alól három kanárimadarat varázsol elé. A falusi közönség szájtátva bámulta. Ugyanígy bámulta Miska a képet. Megfogta az Engel karját, és úgy megszorította izgalmában, hogy az csodálkozva nézett rá. A Miska arca teljesen elváltozott. Olyan lett, mint a vallási rajongó, akinek látomása van. Nézte, nézte, és nem akart elmozdulni onnan. Végre nagyot sóhajtott.
– Te Gyula, én nem leszek festő. – Mit beszélsz? – Nem érdemes, mert így én nem fogok tudni festeni soha! Nézd meg ezt a remek kompozíciót. Milyen mozgalmas az egész, és mégis mennyire együtt van. Nézd meg az egyes alakokat, micsoda erővel van azoknak a kifejezése megfestve. Nézd itt elül azt a két gyönyörű lányalakot, hogyan van megfestve az arcukon a nevetés meg a csodálkozás egyszerre. Hallani, amint nevetnek, s azt mondják: jé! Nézd a hátok megett azt a lingár, hosszú legényt, milyen tótos képe van, és hogy rá van írva az álmélkodás! A szájára van festve az ó betű, látod? És nézd, nézd a bűvész háta megett azt a kovácsmestert. Micsoda remek alak! Ez a furfangos ember, érted? Aki a végére akar járni a mutatványnak, mert – mintha csak mondaná – az ő eszén nem lehet túljárni. Az egész, az egész, a színek, a téma maga… és hogy van festve, micsoda ecsetvezetés… nem, nem, én nem leszek festő, hazamegyek és odavágom az egészet. Gyere, menjünk innen… csak még a színeket megnézem… És ment volna izgatottan, lesújtva és felemelve egyszerre, de ott maradt a kirakat előtt, mintha lába gyökeret vert volna a gyalogjárón. – Köszönj – lökte oldalba Engel. Miska felnézett. A grófné sétált el büszkén és termetesen mellettük. Első találkozásuk óta Miska nemegyszer látta és köszöntötte az utcán, sőt egyszer meg is álltak beszélgetni, és bár mondataik semmitmondók voltak is, szavaik mögött titkos kacérság remegett, és tekintetűk vakmerően fúródott egymásba. De most Miska csak úgy emelte meg kalapját, mintha álmában tenné. Maga Rottmayer Bella jöhetett volna ide, az sem tudta volna elhurcolni. Nézte tovább a képet elbűvölten, és minduntalan új szépségeket magyarázott rajta. Nagy nehezen elment végül, de egész nap nem beszélt másról, mint a Taschenspielerről Mindenkit faggatott, mit tud erről a Knausról. Egy álló hétig mindennap elzarándokolt a képhez, olykor naponta kétszer is. Otthon fejből lerajzolta az utolsó vonásig. Jankó, Dósa, Gyula, Tilgner mind megnézték a képet, ő vitte őket a kirakat elé lelkendezve. Mind kitűnőnek találták, de nem tudták megérteni, mi háborította meg annyira barátjukat. – Nem értitek! Mióta ezt a képet láttam, nem tudok aludni! Ezen a képen lettem vele tisztában, hogy én milyen festő szeretnék lenni. Pontosan ilyen! Ettől bolondultam meg. Nem Rahltól kell nekem tanulni, hanem ettől a Knaustól, ha addig élek is. Most már kiderített annyit, hogy új ideálja, Ludwig Knaus Düsseldorfban tanult, nyolc évig élt Párisban, aztán Berlinben telepedett meg. Aránylag fiatal ember, még negyvenéves sincsen. Ha valaki beállítana hozzá és kitárná előtte szívét, rajongását, tanulási vágyát, biztosan maga mellé venné a jelentkezőt. Nem lehet olyan kegyetlen, hogy elküldje. S ahogy rögtön elöntötte egész lelkét az álom: ennél az embernél tanulni, ugyanúgy tudatossá lett benne az a kiábrándult unalom, amelyet az egész bécsi akadémia gondolatára, még magát Rahlt is beleértve, érzett magában. Két hosszú levélben számolt be Ligetinek nagy élményéről, de azt elhallgatta, hogy milyen terv motoszkál benne. Pedig világosan érezte, hogy követnie kell ösztönét. Rahlhoz nem ő kívánkozott, mások tanácsai vezették ide. De Knaushoz ő maga vágyik, mert végre megtalálta azt a mestert, akihez mindeddig hasonlítani akart anélkül, hogy ismerte volna. Viselkedése az akadémián egy csapásra megváltozott. Fittyet hányt a fekete táblára. Eldöntötte magában, hogy most már akkor sem fizetné ki a tandíjat, ha volna hozzá pénze. A Zimmermann óráján visszatért régi dacához. Amit a professzor kijavított a munkáján, azt visszajavította. A mogorva öreg leszidta, mint a bokrot. Nem használt semmit, a következő órán megint csak ugyanazt csinálta. Aztán két nap egymás után oda sem nézett az akadémiára. Dolgozott a Húsvéti locsoláson. De egy éjjel csodálatosképpen Szentkirályi Alberttel álmodott. Magát az álmot elfelejtette, csak a
gavalléros, úri arc maradt meg emlékezetében. Lelkiismerete kínos szégyenkezésre késztette. Elhatározta, hogy még délelőtt okvetlen elmegy Rahlhoz. Elvégre arra kapta a pénzt egy jótékony úrtól, hogy Rahlnál tanuljon, nem tisztességes dolog, ha ettől önhatalmúan elfordul. Mialatt kelletlenül mendegélt a Rahl lakása felé, azt számolgatta magában, hogy egy fél esztendeig elfesteget Rahlnál, de akkor, miután eleget tett a becsületnek, rohan Berlinbe az igazihoz. – Her professzor iz cuhauz? – kérdezte az ajtónyitó inast. Az inas olyan hangon, amelyben némi rideg rendreutasítás rejlett, így szólt: – Herr Professzor ist gestorben. Az ajtó becsukódott. Miska megkövültén állt még ott egy darabig. Akkor elment az akadémiára. Az épületre már kitűzték a fekete zászlót. Az aznapi órák elmaradtak. Tanácstalanul ődöngött egész nap. Rahl meghalt, mi lesz most? Nem tudta, mitévő legyen. Tulajdonképpen minden értelme megszűnt annak, hogy itt üljön Bécsben. A kávéházi törzsasztalnál a magáéhoz hasonló tanácstalanságot talált. – Fene megette – mondta Jankó János –, azért jöttem ide vén fejjel, hogy Rahltól tanuljak, és alig foglalkozhatott velem. Nem volt semmi értelme idejönni. – Mit csinálsz? – kérdezte Miska. – Mit csinálhatnék? Itt hagyom az egészet, megyek vissza Pestre. Gyulay Laci is legyintett egyet a levegőbe. – Én is meguntam ezt a Bécset. Nem lehet itt tanulni semmit. Azt hiszem, legokosabb lesz, ha felszedem a sátorfát és megyek Münchenbe. Ott van Kaulbach, attól még tanulhat valamit az ember. Azonban másnap széles jókedve kerekedett, mert Bellától forró szerelmes levelet kapott. A Zimmermann órája előtt nem fért bőrébe boldogságában. Egy főszből készült nagy Zeusz-fő állott előkészítve a tanár asztalán. Ahhoz odament, és olajfestékkel kipingálta az arcát. Szemét kanosaira festette, orrát borvirágosra. A növendékek majd megszakadtak a nevetéstől. Már hallatszottak Zimmermann lépései. Miska elugrott az elcsúfított mellszobortól. – Wer hat das gemacht? – kérdezte a tanár. Miska előállott. – Hinaus! – kiáltotta fuldokló haraggal az öreg. Ö hazament dolgozni. Az akadémiára többet nem ment el. Dolgozott a Húsvéti locsoláson. Egy hét múlva fejezte be. Boldogan és fáradtan ment a kávéházba. Ott Gyulay Laci azzal a hírrel fogadta, hogy a fekete táblán hirdetés jelent meg, mely szerint Munkácsy Mihályt és még három növendéket tandíjhátralék miatt kizártak az akadémiáról. Miska szélesen elmosolyodott. – Hál’istennek. Most megyek haza, pénzt szedek össze, aztán Knaushoz Berlinbe. Knaushoz!
III. Knaushoz! Ezzel ébredt és ezzel feküdt Gerendáson. De ehhez két dolog kellett előbb: útlevél és pénz. Útlevél azért kellett, mert az osztrák hatalom a monarchia határáról szigorúan visszapenderítette az olyan magyar fiatalembert, aki katonaköteles volta alól nem tudott felmentést felmutatni. De Pista bácsi maga járt bent a Békés megyei főispánnál, aki megígérte, hogy a fiatal festőtalentum tanulásának nem fogja útját állni. De a pénz, a pénz… Ligetivel hosszú beszélgetése volt, mikor Bécsből hazajött, a Likei vendéglő babérfás udvarán. A jóságos mentor végighallgatta a bécsi fél esztendő hosszú történetét, belátta, hogy Rahl nélkül csakugyan nem sok értelme lett volna ottmaradni, és megígérte, hogy pénz dolgában mindent el fog követni. De hát a Szentkirályi-aranyak nem hullanak minden esztendőben. Itt kellett pénz után látnia a vármegyében. És bámuló örömmel látta, hogy nem is megy olyan nagyon nehezen. Ahogy megérkezett Gerendásra, befejezte egy régebbi vázlatát: fonó parasztlányt festett le abban a pillanatban, mikor az meghallja babája közeledő lépteit és felfigyel. Esti mécsvilág fénye és árnya játszott a képen. Meg volt vele elégedve. Mikor egy napon Pista bácsi bement Csabára, hogy ott részt vegyen egy főispáni banketten, Miska nagyot gondolt és bement vele. A képet kisorsolta a kaszinóban. Forintjával árultatta az ajtóban a sorsjegyeket, szám szerint százötvenet. A kép ott állt a bejáratnál, mindenkinek meg kellett látnia. A sorsjegyek elfogytak az utolsó szálig. Százötven forintja már volt. Ez a siker úgy fellelkesítette, hogy valóságos vad buzgalommal fogott bele újabb tervekbe. Mintha a bécsi akadémia nyomasztó unalma eddig vasfedél gyanánt szorította volna le képzelőtehetségét, a visszanyert szabadságban csak úgy nyüzsgöttek ötletei. Árvízi jelenet jutott eszébe, háztetőre kapaszkodó parasztokkal, minden csoport külön kis családi regényével. Búsuló betyárt akart festeni csárdaasztal mellett, vályogvető cigányokkal. Pusztai alkonyatban juhászokat akart festeni, amint a bográcsban elkészült vacsorájokat feldönti az egér után rohanó macska. Eszébe jutott régi ötlete is: Petőfi búcsúja a szülői háztól. Munka után a nyomtatókat akarta megfesteni gazdasági alakokkal, gerendási vázlatok alapján. Egy nap Dudits Miklóssal, a fiatal orvossal sétált a határban, vihar érte őket utol, s a szél nagyszerűen lobogtatta az ott tanyázó cigányszekerek ponyváját. Ezt is meg akarta festeni. Mindent meg akart festeni, az egész világot le akarta festeni. Amellett bárkivel találkozott, rögtön arra fordította a szót, hogy van-e már otthon szép olaj festésű arcképe? A kaszinói bankett alkalmával megismerkedett Tóth István urammal, aki Békésről rándult át főispánlátni Csabára. Miska nyájas üdvözletei hozott neki a sógorától, aki nem volt más, mint Orlay Petrich Soma. A híres piktor maga is békési származás volt. Mezőberényből került fel Pestre, és erről a vidékről vitt feleséget is magának. Névery Ninát vette el, a Tóth István sógornőjét. Mikor Miska megcsillogtatta előtte az arckép gondolatát, Tóth István gondolt egyet. – Az én fizimiskám nem arra való, kedves öcsém. Hanem ha átrándulsz hozzánk Békésre, lefestheted a lányomat, olyan szemrevaló kisleányt még nemigen festettél. Ez bizony portrérendelés volt annak rendje és módja szerint. Miska felszedelőzködött egy reggel, és Gerendásról elkocsizott Békésre. Ott bekopogtatott Tóth István házához. Mindjárt megismerkedett a lefestendő leánykával, Tóth Matilddal. Aranyos, csinos jószág volt az csakugyan. És ő jóformán le sem mosta magáról az úti port, már neki is állott a vászonnak. Nagy családi nézőközönség vette körül a nevezetes műtétet. Ott volt a Tóth István anyósa, Szombathelyi nagymama, aki nevezetes asszonynak számított Békés-szerte. Mivel zsákutcában lakott és nagyon tekintélyes volt a fellépése, úgy hívta az egész város, hogy „zugi báróné”. Aztán ott settenkedett a festés körül Nagy Józsi is, a főbíró fia, aki nagy elragadtatással szemlélte, hogyan alakulnak ki a vásznon Matild vonásai. Tudta egész Békés,
hogy Nagy Józsi meg Tóth Matild értik egymást, és esztendőre vagy kettőre meg is lesz az esküvő. Estefelé Miska készülődött haza Gerendásra. De a zugi báróné nem engedte. – Nincs értelme, hogy rázassa magát a szekéren, lelkem. Van az én zugi házamban szoba elég, kaphat nálam szállást. Gerendásra majd lovas legényt küldünk híradással. Két nap múlva Miska már összecimborásodott a Tóth família meg a Nagy família valamennyi tagjával. Nagy Józsinak, a főbíró fiának volt egy testvérhúga, Irma. Ez a fiatal lélek is nagy izgalommal szemlélte leendő sógornője kialakuló orcáját a vásznon. És addig nyaggatta az apját, hogy ő is szeretné magát lefestetni, míg a főszolgabíró azt mondta, hogy üsse kő, nem nagy költség, festesse le magát. Mikor a Tóth Matild arcképe elkészült, a piktor mindjárt elkezdte a Nagy Irmáét. Naponta két-három órát dolgozott, különben a főbíró apróbb gyerekeivel játszott, akik nagyon szerették, az ölébe másztak és bozontos üstökét rángatták. Ha aztán ezt a mulatságot megelégelte, elment kószálni, és rendesen furcsa alakokkal tért haza; vagy egy kóbor cigányfamíliát, vagy két rongyos vándorlegényt telepített be az udvarra, és lázas passzióval kezdte őket festeni. Nem is múlt ez el baj nélkül. A gyanús népség hamarosan odaszokott a ház tájára, és minden áldott nap lába kelt valaminek: vagy a kendermagos jérce hiányzott a csirkeólból, vagy az új fűrész tűnt el. De az igazi baj nem ez volt. Hanem az, hogy Miska egyre huncutabb módon évődött festés közben Nagy Irmával, az pedig egyre nagyobbakat pirult. A kép nagyon jól indult. Olyan volt az Irma kontyába tűzött kis bokréta meg a nyakán a fekete gyöngyfüzér, hogy mindenki csodálta. Mindenki csodálta, csak a zugi báróné nem. A nagyanyai óvatosság háztájra és az unoka szívére egyaránt vigyázott. – Kész a kép? – kérdezte. – Még nincs egészen kész – felelte Miska. – Jó lesz az úgy, ahogy van. Lehet fogatni. Így került el Miska kurtán-furcsán Békésről. De maga is jókedvűen fogta fel a dolgot. Nagy Józsi elkísérte egy darabig a szekéren. Annak nevetve mondta, mikor a Szántó-porta nagy kapuja előtt eldöcögtek: – Hej be kutya meleg volt, Józsikám, mikor én ezt a kaput mázoltam. – Te? – Én bizony. Asztalosinas koromban. Lányi uram átküldött Csabáról. Itt még nem volt akkor asztalos. Repeső szívvel méregette magában Miska, mekkora pályát futott be. Nem tréfadolog az. Öt esztendeje még asztalos volt, ma már Bécs városát is megpróbált festőművész, aki pénzt tud keresni a képeivel. Gerendáson nagy hír várta. Ligeti írása állott a borítékon, abban rossz hír nemigen lesz, már előre tudta. De ilyen jót nem mert volna remélni. A Képzőművészeti Társulat választmánya arról tanácskozott, hogy egy ifjú festőnek, akit Miska nem ismert, adjanak ösztöndíjat, hogy külföldre utazhasson. Erre felállott Than Mór, és azt mondta, hogy ő szívesen megszavazza az ösztöndíjat, de akkor adjanak ugyanennyit Munkácsy Lieb Mihálynak is. Harsányi Pál buzgó helyesléssel fogadta a gondolatot, Ligeti is fűtötte a többieket, így aztán határozatba ment, hogy Miska, ha külföldre utazik, tíz álló hónapig minden elsején húsz forintot fog kapni a Társulattól, s ezért a kétszáz forintért majd fest a Társulatnak egy képet. Arról is hír jött, hogy a Húsvéti locsolásnak általános sikere van a tárlaton. Pedig a tárlat most már rangban is megnőtt. Harsányi kicsinálta, hogy maga a Tudományos Akadémia adjon helyiséget a Társulatnak, amely eddig a Diana-fürdő épületében szorongott. Öt termet adtak a Társulatnak, az mind tele volt képpel, s azok között ott díszlett az ő szülötte, a Munkácsy Mihályé. Komócsy gratulált, Kazár gratulált, Jankó János is gratulált. Rahl halála után
otthagyott csapot-papot Bécsben ő is. Most már úgy dolgozott Miska, mint a motolla. Egyszerre három képet is festett; ha az egyik nagyon elfárasztotta, pihenésül vette elé a másikat. Még akkor is magával vitte holmiját, mikor egypár napra beköltözött Vidovszkyékhoz látogatóba, ahol a régi szeretettel fogadták. És arcképrendelései maguktól hullottak az égből. Egyszer éppen a boltba ment olajat venni, mikor megszólította Dudits, a doktor. – Te Miska, gyere el hozzám, két képet akarok neked mutatni. Elmentek a doktor házához. A fiatal doktorné azonnal odatette az asztalra a törkölypálinkát meg a pogácsát. Aztán ment Bandi nevű csecsemő fiát babusgatni, aki úgy ordított, mint a veszedelem. – Hadd ordítson – mondta a büszke fiatal apa –, attól nő a tüdeje. Hát beszéljünk csak a képekről. Hallottál-e egy Donáth nevű piktorról? – Hogyne. Jó festő volt, Kazinczyt festette, meg Virág Benedeket. – Nemcsak azokat. Hanem az én édesanyám, Muslay Emma nagyszüleit is: Muslay Jánost és Jankovich Máriát. Gyere csak a másik szobába. Átmentek. Ott a doktor felmutatott a falra. Régi magyar, tisztes házaspár arcmásai függtek ottan, két szép, érdekesen festett, méltóságos portré. Miska megnézte a képeket, aztán kérdő tekintettel fordult a doktorhoz. Azt gondolta, ebből másolás fog kisülni. – Hát én azt gondoltam, Miska, hogy lefesthetnél bennünket, engem meg az asszonyt, de mind a kettőnket pontosan úgy állíts be, mint ahogy ezek látszanak a képen. Meg tudod ezt csinálni? Mert ha igen, akkor költözködjél ide arra az időre, aztán dolgozzál. Az árán nem veszünk össze. Miska válasz helyett paroláját nyújtotta. December volt már ekkor, kint a gerendási tanyán, ahová visszament volna, nem sok szórakozás kínálkozott, bent Csabán mégiscsak mozgalmasabbnak ígérkezett az időtöltés. Dudits barátságos ember volt és népszerű: sűrűn akadt nála vendég. Még aznap beköltözött Miska Csabára. Ott dolgozott vidáman a két arcképen, s mikor azokat megcsinálta, számos megkezdett képén. Vígan fogyott az idő, vígan szaporodott a pénz. És töretlen bizakodással mentek a vallomások Törökbálintra: Bella bízzék és várjon. Már jól bent jártak az új esztendőben, amikor egy délben Dudits Miklós rápillantott Miskára, meglátott valamit rajta, és abbahagyta a mondatot. – Hajolj csak közelébb. Mi lelte a szemedet? – Nem tudom, csak viszket és érzékeny. Majd elmúlik. A doktor nem szólt többet, de ebéd után az ablakhoz vitte Miskát. Ott sokáig nézte a két szemét figyelmesen, és fejét csóválta. – Most még nem látok semmit, de holnap megint megnézem. Másnapra már nagyon vörös volt a Miska szeme, és fájni kezdett. A doktor maga hozott rá valami orvosságot a patikából, hogy avval naponta háromszor borogassa. De az orvosság nem használt. Harmadnapra csupa vér volt a Miska szemfehérje, szemhéjának minden mozdulata erős fájdalommal járt, és mikor a tükörben vizsgálgatta magát, borzadva látta, hogy szeme gennyed. Magából kikelve kiáltotta be a doktort a szobába. – Ez bizony nem tréfa – mondta Dudits –, nagyon kell vigyázni. Egyelőre maradj a szobádban. Az ablakokat erősen elfüggönyözte, meleg borogatást hozatott, és meghagyta, hogy Miska szobájából semmiféle tárgyat nem szabad kivinni, különösen ruhaneműt nem. – Mi bajom van? – kérdezte a beteg dobogó szívvel, két szemén két forró vizes gyolcsdarabbal. – Még nem tudom, sokféle lehet. Most csak nem kell megrémülni, mert azzal még rosszabb lesz a dolog. Délben, ha hazajövök, majd megpiócázom a halántékodat. A délelőttöt vaksötétben töltötte Miska. Tétlenül hevert az ágyon. Váltakozva fogta el hol a
lélegzetszorító rettegés, hogy szeme világának baja esik, hol a magabiztató, könnyed remény, hogy katonadolog, majd elmúlik. Délben megkapta a halántékára a két piócát, de fájdalmai nem enyhültek. Éjszaka nem aludt semmit, és másnap már tudta, hogy igen nagy baj van. A doktor üzent Pista bácsinak, aki ijedten jött a beteghez. De nem láthatta: a vaksötét szobában csak beszélni tudott vele. – Az ördög vigye el a dolgodat – mondta könnyed hangot mímelve –, mindig csak baj van veled. De a zsörtölődő hang könnyedségében a beteg megérezte a hamis zöngét. Nyilvánvaló volt, hogy Pista bácsinak valami olyat is elmondott Dudits, amit előtte elhallgatott. – Miklós – fakadt ki nyersen engem ne bolondíts. Felnőtt ember vagyok, mondd meg, mi baja van a szememnek. – Úgy látszik – felelt az kis szünet után –, hogy szivárványhártya-gyulladás. – És az veszedelmes baj? – Bizony nem kis dolog, de azért nem kell mindjárt félreverni a harangokat. Holnapig még várunk, aztán majd meglátjuk. – De én nem tudok holnapig várni. Magyarázd el nekem ezt a betegséget. – Nincs ezen mit magyarázni. A szivárványhártya gyulladásban van. – És ennek mi következése lehet a látásra? Lehet ebből nagy baj? – Bolond kérdés, nagy baj mindenből lehet. Volt már ember, aki elvakarta a darázscsípést és belehalt. Az ilyen iritisz, ha ugyan iritisz, azért csúnya dolog, hogy a szembogár megszűkül, és a szélei letapadnak a lencsére… – Ebből én nem értek semmit. Add nekem becsületszavadat, hogy nem fogok megvakulni. – Ne beszélj marhaságokat, Miska, mert összeszidlak. Holnap meg foglak vizsgálni, akkor majd beszélünk. A beteget magára hagyták. De hallotta, hogy egy jó félóráig duruzsolnak halkan odaát a másik szobában. Rettentő félelem vett rajta erőt. Már látta magát vakon, ahogy két kézzel tapogatódzik tehetetlenül, hogy bottal kopogtatja maga előtt az utat. Mi lesz, az Isten szerelmére, ha megvakul? Az órák rettenetes lassan múltak, és ő csak hevert az ágyon gyötrődve, nyögve, kezét úgy szorongatva ökölbe, hogy tenyerén ottmaradt a körme nyoma. És nappal még nem is volt olyan elviselhetetlen a gyötrelem, mert az ablak alatt elhaladók nesze, a ház százféle zaja mégis lekötötte egy-egy pillanatra figyelmét. De éjszaka, mikor könyörtelen csendesség borult a házra, képzelőtehetsége a borzalom kínjait szenvedtette vele. Állandóan és hebegve jajgatott a borotvaéles fájdalomtól, közben folyton képeket komponált, amelyekben ő volt a főalak vakon. Orlay képe járt az eszében, a Milton, és magát rajzolta oda a tehetetlen ember helyébe. De Milton költő volt, és vakon is álmodhatott. De mi lesz vele, a festővel? Vak festő… ennél borzasztóbbat Dante pokla sem tudhat kieszelni. Órákig zokogott, és még jobban jajgatott a fájdalomtól, majd imádkozni kezdett, szinte gyermekként selypítve nyomorult kicsinységében, és lázálmai már oda ragadták, hogy ima közben alkudozni kezdett Istennel: kezét, lábát, hallását, beszélőképességét kínálta fel áldozatul, akár valamennyit is, legyen kezetlenlábatlan, porban csúszó siketnéma, csak a szeme, a szeme maradjon meg, legalább az egyik… Másnap reggel Dudits megnézte, és így szólt: – Nem akarom eltitkolni előtted, Miska, hogy a baj komoly. Fel kell menned Pestre. Pista bátyáddal már megbeszéltem, hogy feltesz a vonatra. De kell valaki, aki várjon odafenn. – Táviratozzatok Ligetinek. – Már táviratoztunk. Készülj. Úgy öltöztették, mint a vakot szokás. Szemére vastag kötést kapott. Dudits és Pista bácsi fogták a hóna alját, úgy vezették ki a kocsihoz. Előbb kézzel tapogatta ki a hágcsót, csak úgy lépett rá. A vasútra egy álló negyedóráig szállt fel. Ismerős hangokat hallott részvéttel suttogni. És azon
gondolkozott, hogy jó volna majd az úton egyetlen ugrással kidobnia magát a vonatból, akkor egy pillanat alatt vége volna minden szenvedésnek. – Pista bácsi, könyörgöm, mondja meg igaz lelkére, láthatok én még valaha? – Dudits azt mondja, hogy még van reménység. Ne beszélj most, a beszéddel csak izgatod magad. Elbúcsúztak, a vonat indult. Magára maradt. Lelkében a vakság rémével. Már próbálgatta, hogyan lesz. Mikor a kalauz a jegyet kérte, bizonytalanul tartotta bele a levegőbe a jegyet, és várta, hogy megint a markába nyomják. A vele utazók részvéttel kínálták segítségöket, ivóvízzel kínálták, hangosan sajnálták. S ő hála helyett szerette volna megfojtani őket. Rettenetes út volt ez Pestig. Mikor este kilenc órakor megérkezett, ingerülten utasított vissza minden segítséget. Várta, míg kiürül a kocsi, aztán odatapogatta magát az ajtóhoz, és némán várta Ligetit. – Munkácsy! Itt vagyok! Várjon! Gyengéden támogató kar nyúlt fel érte. – Vigyázva lépjen! Még egy lépcső! Vigyázni! Találomra beleölelt a levegőbe. A semmit ölelte meg. De a következő percben már ott zokogott a Ligeti vállán. Hagyta magát vezetni aztán a bérkocsihoz, és a gyengéden vigasztaló szavak alatt is sírt. A Ligeti új szállásához hajtattak, aki most a Bástya utcában lakott. Nagy nehezen bebotorkált a lakásba, ott aztán Ligeti lenyomta egy karosszékbe. – És most magát a feleségemre bízom, és elszaladok a… – Nem! Nem! Magam akarok maradni! Ragályos vagyok! – Ne okoskodjék, nem félünk mi attól. Amíg én… – De nem, értse meg, Ligeti úr! Nem!! Inkább elmegyek innen!! Képéből kikelve, zokogva akart felállni, mintha megbolondult volna. – Jó, jó, hát akkor maradjon egyedül. Én most elfutok Than Mórhoz, az személyes barátja Hirschlernek, a legjobb szemésznek. Vele akarok elmenni Hirschlerért. Nyújtsa csak ki a kezét jobbra… Úgy… ott hideg hús van, meg kenyér. Egyék, és várjon türelmesen. Nem evett, de várt türelmesen. Az óra tízet ütött, aztán tizenegy is elmúlt, aztán éjfél is elmúlt. Akkor jött meg Ligeti. – Beszéltem Hirschlerrel. Az a kikötése, hogy vigyem be magát holnap reggel a Rókusba. Az én utcám nagyon messze esik neki, a Rókusba mindennap elnéz, aztán meg ott segédorvosai vannak, akik minden percben ápolhatják. Most szépen feküdjék le. Ide a díványra van vetve az ágya. Majd levetkőztetem. – Nem! Nem! Felöltözve alszom! Tessék hagyni. Ott maradt egyedül, és zokogva aludt el. A Laura asszony fedele alatt. Aki itt piheg valahol, valamelyik falon túl a hitvesi ágyban. És akinek tündéri szépségét soha többet nem fogja látni talán. Nem, nem akar erre gondolni. Bellához menekült. Mi lesz Bellával? Majd idővel elfelejti a nyomorult vakot… Reggel Ligeti elvitte a Rókusba. Bartalics doktor volt az inspekciós orvos. Megvizsgálta, nem volt hajlandó nyilatkozni. Beosztotta a szemészeti osztály egy háromágyas kis szobájába. Ligeti vele ment. Lefektették. Kilenckor már megjött Hirschler. Levette a kötést, és megvizsgálta. Miska ordított a fájdalomtól. Ligeti kint járt a folyosón. – Nna. Hát ez bizony nem tréfa. Reméljük a legjobbat. Csak remélni kell, barátom, mindig csak remélni. Miska két kézzel kapaszkodott volna belé, hogy visszatartsa és százfélét kérdezzen tőle, de Hirschler már kiment. Egyedül maradt. Valaki, nyilván ápoló, levetkeztette és kórházi ruhát adott rá.
Lefeküdt. Néhány percnyi csend támadt. Ekkor egy barna hang megszólalt: – Maradt még abból a szalonnából, koma? Egy sötétpiros hang válaszolt rá. – Még a bőribül sincsen, koma. Megint csend lett. Szóval ketten voltak rajta kívül a szobában. És nyilván célzatosan jelentkeztek. Hogy belevonják az új beteget a beszélgetésbe. Elfogódottan, csendesen mondta Miska: – Aggyonisten jó napot. – Jó napot aggyonisten – felelte mind a két hang. És máris megindult a beszélgetés. Mire az ebédet kongatták, már mind a hárman tudtak egymásról mindent. A barna hang az öreg cigányprímásé volt, akinek hályogját szedték le. A sötétpiros hang egy fiatal fináncé volt, aki nem tudta pontosan, mi baja, csak azt tudta, hogy biztosan megvakul mind a két szemére. De azért nem volt elkeseredve. Már hozzászokott a gondolathoz. Volt egy férjes nővére, annál szándékozott meghúzódni az apai örökség fejében. Délután vendég jött. Than Mór hangja lépett be az ajtón. Than Mór keze simogatta vigasztalóan a kezét. Ott ült egy óra hosszat. Miska elmondta a bécsi fél esztendőt. Váltig sajnálta, hogy mikor Than fent járt, nem találkozhattak, de későn tudta meg. Aztán az ottani oktatásról beszélt. – Nem tanultam én ott semmit, Than úr, higgye el. – Ne beszéljen zöldeket, hogyne tanult volna. Egészen másképpen fest már. Tisztára Rahl, amit csinál. – Rahl? Komolyan tetszik mondani? De hiszen engem nem is taníthatott. – Látta a képeit, figyelte a tanítványait. Ragad az ilyesmi. Sokat haladt, nyugodtan mondhatom. De ne bízza el magát, még nagyonnagyon sok van hátra. Egyszerre elfakadt sírva a beteg. És görcsösen megfogta Than kezét, mintha az húzhatná ki a vakságból. – Nem fogok én már festeni, Than úr. – Ejnye, hát ne bőgjön, hiszen az árt a szemének. Nem szégyelli magát? Hát idehallgasson, én megmondom az igazat. Beszéltem Hirschlerrel. Maga már nem gyerek, megmondhatom, amit nekem mondott… Mondjam? Miskának elállt a szívverése. – Igenis. – Hát a bal szemével bizony baj van. Az nagyon kétséges. De a jobb szeme alighanem megmarad. – Igazán? Biztos, hogy megmarad? Biztos, hogy ezt mondta? Ó, ha igaz volna, hogy legalább a fél szemem… – Ebben megnyugodhatik. Hirschler nagyszerű ember. Külföldön is híre van. Aznap éjjel már másképpen aludt Miska. Elalvás előtt egy régesrégi, gyermekkori emléke ötlött fel dúlt képzeletében: mikor Pista bácsi és Vidovszky néni beszélgetését kihallgatta, s az ő szép kék szemét emlegették. Szomorúan gondolt az egyikre, nyomorult koldusörömmel a másikra. De talán mégis fog tudni festeni. Másnap Komócsy Jóska látogatta meg, délután pedig Kazár Emil. Gyorsan elterjedt a híre, hogy Pesten van. Sőt, amint a régi barátok újságolták, a Cári kávéházban már azt is mondogatták, hogy meghalt. Az pedig jó jel. Soká fog élni. – Dehogy fogok. Bécsben megjövendölte nekem egy cigányasszony, hogy nem érem meg a harmincat. Ezen nevettek. Először nevetett betegsége óta. És nemsokára megint nevetett. Mert mikor két szobatársával egyedül maradt, azok biztatták, hogy vegyen részt rendes játékukban: játsszanak
fogócskát. Ez ugyan tilos játék volt, mert az ágyat nem lett volna szabad elhagyniok. De ha nem fenyegetett az ügyeletes orvos belépése, megszegték egy kis mókáért a tilalmat. Elkezdtek fogócskázni. A cigányprímásnak is, Miskának is vastag kötés volt a szemén, a finánc pedig egy lépésnél tovább nem látott. Miska lett az első fogó. Nem is boldogult a másik kettővel sehogy sem. Ő egyetlen lépést nem mert tenni tapogatódzás nélkül, azok pedig már bámulatos biztonsággal tájékozódtak. Nevetésök hol előtte, hol mögötte hangzott fel, s ő ügyetlenül kapott bele a levegőbe. Azok még jobban nevettek. Gyermek lett megint, szembekötősdit játszott. Nevetett ő is. – Micsoda dolog ez? – hangzott a szigorú kiáltás a nyíló ajtó nyikorgásával együtt. Hanyatt-homlok igyekezett ki-ki a legközelebbi ágyba. De vakon nem láthatták egymást, és egyszerre csak ugyanabban az egy ágyban csapódtak egymásnak mind a hárman. Miska koponyája úgy összecsattant a fináncéval, hogy akár szikrát hányhatott volna a két kobak. – Nem szégyellik magokat? – szólt az inspekciós segédorvos elfojtott nevetéssel. Mikor elment, kezdték elülről. Kezdett ez a Rókus-beli élet elviselhetővé lenni. Vendég mindig akadt. Ligeti sűrűn eljárt, megjelent Lacatarius öreg hangja, ez is jött, az is jött. A koszt nem volt rossz, a cigány roppant eredeti történeteket mesélt a mulatóvilág éjszakai életéből. És mikor Miska előállott füttyművészetével, az elragadtatott muzsikus úgy fütyülte hozzá a kíséretet, mintha csak brácsázott volna. Lassanként a szomszéd termekből is beszökdöstek a szembajosok hangversenyt hallgatni. Csak a kezelés volt minden reggel, minden délben és minden este igen fájdalmas. Miska fogcsikorgatva ordított a napfénytől elzárt, furcsa lámpással világított orvosi szobában. De mikor új kötéssel visszavezették ágyához, boldogan élvezte a felüdült tisztaság érzését két beteg szemén. Egy héttel beköltözése után Hirschler így szólt hozzá: – No, barátom, most már megmondhatom, hogy mikor bejött, nem adtam volna egy lyukas piculát a két szeme világáért. Ha huszonnégy órával később kapom a kezembe, menthetetlenül megvakul. De most már úgy látom, hogy mind a két szemét meg tudom menteni. Ne sírjon, ne sírjon, bolond ember, mert akkor nem állok jót semmiről! Lassanként szűntek már a fájdalmak is. A kötés is lekerült a szeméről, és őt sötét szobába tették. Minden reggel érezte, hogy jobban van. Már meg merte kérdezni, hogy nem volna-e szabad egy-két szóból álló levelet írnia. A kérdésért csúnyán leszidták, de viszont megmondták neki, hogy diktálhat az ápolónak. Lediktálta tehát az ápolón és Ilgen keresztül Bella számára az első híradást. – Tessék tanácsot adni, Ligeti úr, hogyan mondjak én köszönetet Hirschler úrnak? És mennyibe fog kerülni ez a dolog? – Pénzt úgysem fog elfogadni magától, afelől nyugodt lehet. Hanem én a maga helyében neki adnám a legelső képet, amit festenék. – Úgy van, én is ezt gondoltam. Már tudom is, hogy mit festek neki. A vázlatot már megkezdtem. Olyasféle címe lesz, hogy „Vacsora a pusztán”. Kész a kondérban a vacsora, a gazdasszony hívogatja már enni a mezei munkásokat, és nem veszi észre, hogy az egér után száguldó kutya éppen most döntötte fel a kondért. Igen jó lesz, meg tetszik látni. Már alig várom, hogy kezdhessem. – Az kéne csak. Hirschler megmondta, hogy még jó ideig nagyon kell kímélnie a szemét. Hat hét múlva, egy gyönyörű kora tavaszi reggelen Hirschler jókedvűen rákiáltott Miskára: – Kevés itt a hely, barátom, ne fogyassza a levegőt. Aló mars kifelé a kórházból. Meggyógyult. Mondhatom, hogy nem hittem volna. Megállott a Rókus kapujában. Egy kicsit levette a reáparancsolt szemüveget. Hunyorogva nézett körül. Édesen remegett az ibolyaszagú levegőben a napfény. A sáros utca apró tócsái színarany foltok gyanánt kacagtak fel rá, gyönyörű volt még a sár is. Olyan boldog volt, hogy gyorsan kellett szednie a lélegzetet. Szája széle remegett.
Oldalt egy lábatlan koldus tanyázott a kapunál. Csonka törzse tövében rongyos kalap, abban egy-két krajcár. Elégedetten ült ott az öreg, arcán a mások eszén túljáró ember derűs huncutsága. Miska ösztönszerű mozdulattal kapott a zsebéhez. De nem volt sem ceruzája, sem papirosa. Elmosolyodott. Mikor nekivágott a Hatvani utca irányának a feneketlen sárban, valami kellemes és boldog fájdalommal sajnálta a szegény beteget, akit hat hete kocsin hoztak errefelé. Hogy hova megy, azt nem tudta. Csak azt tudta, hogy Knaushoz akar érkezni.
IV. Egyelőre Komáromy bácsihoz és Lujza mamához érkezett. Ez úgy történt, hogy tiszta véletlenségből összeakadt két csabai fiúval, Eördögh Lajossal és Varságh Janival. Azok alig ismerték meg, mikor örvendezve rájuk kiáltott, de mikor levette a sötétkék pápaszemet, örömmel csodálkoztak: – Nini, Lieb Miska! Elmondta nekik, milyen szél fútta Pestre. És hogy szállást keresne. Olcsót, mert külföldi útra gyűjti a pénzt és élére rakja. A két fiú összenézett. Akárcsak Bécsben Engel meg Singer. – Talán eljöhetnél hozzánk. – Tik hol laktok? – Nagyszerű helyen. Komáromy Lojzinál, annál a híres színésznél, aki a Nemzetiben játszik. Nem messze ide, az Ősz utcában. Jut ott még neked is hely. Gyere velünk. Majd csinálunk valamit. Elmentek az Ősz utcába, és ott terepszemlét tartottak. Egy nagy szoba volt ott, meg egy kicsi. A nagy szobában már négyen laktak csabaiak. Eördögh, Varságh meg a két Scholtz fiú. Ide már nem lehetett benyomni egy gombostűt sem. De talán lehet valamit csinálni a kis szobával, ott egyelőre maga lakik Eötvös Karcsi. Bekopogtattak a kis szobába. Egy alacsony termetű, vidám arcú fiatalember tett-vett ottan. – Te, Karcsi, ez a barátunk, Munkácsy Lieb Miska, csabai fiú. Most jött ki az ispotályból, a szembaját gyógyította. Szállás kéne neki. Eötvös Karcsi baráti parolát nyújtott, és okulárét tett a szemére. Nagyot nevetett hozzá. Neki is olyan pápaszeme volt, mint Miskának. – Isten hozott, pajtás. Mi ketten másképpen látjuk a világot, mint ezek, mi? Éppen egymásnak való lakótársak vagyunk. Csak egy kis baj van. A jövevény hórihorgas termetét méregette Eötvös Karcsi. – Mi baj van? – Kurta lesz neked a dívány. No, nem baj, nekem elég hosszú az is, hálj te az ágyban. Ezzel a szállás kérdése el volt intézve. Tisztára csabai ház volt az egész. A háztájjal gyorsan megismerkedett Miska. A ház feje, a Nemzeti Színház nevezetes Komáromyja magas, szikár, kihúzott járású férfiú volt, aki szemmel látható hősiességgel küzdött az öregedés ellen. A fiúk azt mesélték róla, hogy pár évvel azelőtt özvegysorba jutván, megveszekedett lumpéletet folytatott, de aztán beleszeretett egy leánynevelő intézet szép és fiatal tanárnőjébe, Beyer Lujzába. Kicsiny leányának anya kellett, elvette hát a szép tanárnőt feleségül. A menyecske rendbe szedte a korhely színész életét, de hiába takarékoskodott, az özvegyi lumpolásokból fennmaradt temérdek adósság nagyon nyomta a háztartást. Ennélfogva elhatározta, hogy két szobát elvesz a túl tágas lakásból, és kosztosokat fog tartani. Így kerültek oda a fiúk, így jutott olcsó koszthoz Miska is, méghozzá csupa csabai fiú között. Az egyetlen Eötvös Karcsi nem volt köztük Csabáról való, de viszont olyan szépen tudott szavalni, hogy Komáromy bácsi nagy színművészi jövőt jósolt neki, és megtette tiszteletbeli csabainak. Hát még az mekkora öröm volt, mikor már az első napon betoppant Vidovszky Feri. Kitűnt, hogy majdnem mindennap el szokott nézni a földikhez. Se vége, se hossza nem volt a hazai ismerősök tárgyalásának, régi kisgyerekkori emlékek felújításának. Kedélyes, kellemes szállás volt ez, és jótékonyan csendes a Rókus Kórház izgalmai után. Csak a kislány, Mariska pajkossága hozott néha lármát, olykor pedig éjszaka áthallatszott a házaspár élénk vitája, mert Komáromy bácsi megint ottfelejtkezett kártyaszó mellett a Mátyás királyban, s mikor hazajött, Lujza mama ezt igen hangosan szóvá tette. Lujza mamának nevezték az áldott jó asszonyt,
pedig nem sokkal volt idősebb náluk. Műterem is akadt Miska számára. Ligeti Antal a Nemzeti Múzeum képtárában kapott hivatalos munkát. A Múzeum hatalmas épületében közel a képek termeihez volt egy lomtár, Ligeti bekvártélyozta oda nappalra védencét. Festhetett, amennyit akart. Azaz hogy amennyit Ligeti megengedett neki. Mert Hirschler szigorúan lelkére kötötte a betegnek, hogy nagyon kímélje a szemét. Ezért csak módjával dolgozhatott. De ha szép lassan is, mindenesetre befejezte azt a képet, amelyet Hirschlernek szánt. Oda is adta neki. Ezt a derék orvos elfogadta. De mikor Ligeti indítványára a Képzőművészeti Társulat megszavazott neki száz forintot a fiatal festő látásának megmentéséért, azt már nem fogadta el, hanem visszaküldte Harsányi Pálnak: támogassanak ezzel a pénzzel valami arra méltó beteg piktort. A Nemzeti Múzeum képei között dolgozgató Ligetivel hosszú órákat töltött együtt Miska. Mindig csak Knausról akart beszélgetni vele. De Ligeti egyre jobban kimutatta, hogy Miskának ettől a tervétől idegenkedik. A német piktorról közben kitűnt, hogy Berlinből elköltözött Düsseldorfba, Miska mindenáron oda akart menni utána. De Ligeti a fejét csóválta. – Korán van, fiam, higgye el, hogy korán van. Magának még nem szabad odaállni egy híres festő mellé, akármennyire rajong érte. Még nincs meg a kellő alapja. – Igen, de a régiek hogyan csinálták? Nem halljuk folyton, hogy Rafael-tanítvány meg Tiziántanítvány? – Az más. Azok nemcsak művészek voltak, hanem pedagógusok is. Knausról pedig nem biztos, hogy hasznosan tudja magát tanítani, akármilyen kitűnő művész. Az élet fejlődik, ma már a művészoktatás rendszeres és intézményes. Az akadémiák arra valók, hogy ott ki-ki megkapja azt az alapot, amely nélkül nincs festészet. Lássa, Jankó János már nem fiatal ember, és magától rájött, hogy akadémiára van szüksége. Jöjjön rá maga is, még nem késő. – Szóval mit gondol, Ligeti úr, hova menjek? – Ha rendbe tudja hozni a katonaságát, menjen el Münchenbe. Ott tanít Wagner Sándor, az magyar ember, a német nyelvvel sem lesz baja mellette. Ott van aztán Kaulbach. – Jaj, az a főnazarénus! – Ezek csak szavak, ne induljon ilyen művésznövendéki sületlen babonák után. Kaulbach kitűnő festő. Adam is ott van, aki azokat a szép történeti képeket festi. És általában az egész München levegője az, ami fiatal talentumoknak való. Hallgasson rám, és mihelyt össze tud szedni egy kis pénzt, menjen Münchenbe. – Az nem lesz könnyű – sóhajtott Miska –, a betegségem alatt rengeteget költöttem. Fehérnemű is kellett, ruhára is szükségem van, a mostani kabátom már nem bír ki még egy telet, csizma is kell, amellett fogyton-fogy a pénzem mindennap. Igazán borzasztó, hogy ha a betegségem közbe nem jön, már régen kint lehetnék külföldön Knausnál. – Megint Knaus? – Ne tessék haragudni, nagyon beleéltem magam. De megfontolom, amit tetszett mondani. Általában nagyon sok gondban fő most a fejem. Hogy mi volt a fő gond, azt nem mondta meg. Tudta, hogy Bellát nem jó dolog Ligeti előtt emlegetni. Márpedig Bella titkos levelei mostanság egyre türelmetlenebbek lettek. Mit csinál Pesten, miért nem utazik külföldre? Mi lesz a pályájával, meddig kell még várni? Mindezekre személyesen kellett volna Bellának, az oly régóta nem látott Bellának választ adni. De sehogy sem tudta magát rászánni, hogy kimenjen Törökbálintra. Mert nem tudta, hogy micsoda kézzelfogható dolgot mondjon a leánynak. Érezte, hogy a „várj rám” és a „bízzál bennem” nagyon szépen hangzik, de egy férjhez menendő leány számára egy kicsit bizonytalan dolog ezeknél a mondatoknál egyebet nem hallani.
Május közepe táján vendég toppant be hozzá: Dudits Miklós jött meg Csabáról. – Hadd lássam a szemedet. Most már megmondhatom: meg voltam győződve, hogy teljesen megvakulsz. Pista bátyádnak meg is mondtam. Mari nénéd napokig szüntelenül sírt miattad. – Hogy vannak odahaza? – Tiszteltetnek, csókoltatnak. Pista bátyád haragszik, hogy nem írsz neki. A pécsieknek sem írsz, Lajos bátyád legutolsó levele panaszkodott is erről. Aztán hegedűhúrt sem küldtél Gerendásra. Pista bátyád bundáját sem intézted el a szűcsnél. – Tudom, tudom, restellem is eléggé. Holnap okvetlen elintézem. – Olyan sok dolgod van? – Nem is azért, hanem úgy megviselt ez a cudar betegség, hogy semmihez sincs elég lelkierőm. Festeni is alig festek, pedig ráérő időm lenne most elég. – No, ha annyi ráérő időd van, akkor elviszlek valahová. Lakodalomba. Egy jó cimborám tartja az esküvőjét Kápolnásnyéken, gyere le velem. Egy jó barátom jön még, Tihanyi Béla, kitűnően fogunk mulatni. Miska nem mondatta magának kétszer. Örült, hogy kifogást talál halogatni a törökbálinti utat. Egy szép májusi napon elutaztak hát Kápolnásnyékre. Mikor aztán visszament Pestre, Miska csak akkor kezdte előkészíteni törökbálinti útját. Írt Kövi bácsinak, hogy ki szeretne menni, beküldhetik-e érte a kocsit és mikor. Lassan jött a válasz, a lovakat Kövi bácsi nem nélkülözhette a tavaszi munka miatt. De a plébános talán bemegy a napokban, az majd kihozza. De a plébános nem jött be. Beletellett három hét, míg végre kijutott. De vigasztalásul Tóni néni igen szívesen fogadta, és kijelentette, hogy egy hétnél hamarabb nem engedi vissza. Két hét lett belőle. Most már nem kellett annyira ügyelni a szemére, dolgozhatott jócskán. Bellát mindennap látta. Hol nyilvánosan találkoztak, hol ezer veszedelem közepette öt percre vagy tíz percre valamelyik kert elhagyott végében, csűr mögött, kocsiszín oldalánál. És a jó Ilg közvetítésével mindennap hosszú leveleket váltottak. Miska szerelme igen nagyot lobbant ezekben a napokban: Bella termete, mióta nem látta, megnőiesedett, keble őrjítően domborodott a derék alatt, válla megtelt, szemében a tudatos szerelem áruló szikrája lobogott. És mikor a második hét elején végtelen rimánkodások után végre belement a csókba, Miska olyan emésztő lángba borult, hogy mikor vadul karjába szorította a leányt és száját a kéj eszméletlenségével szorította a leány szájára, többé nem akart akadályt ismerni. Elhatározta, hogy megkéri a leány kezét. Bella mohó hálával kapott ezen a terven, fülig szerelmes volt most már ő is. Mindenekelőtt Kövi bácsinak jelentette be szándékát az ifjú festő. Kövi bácsi kedvetlenül hallgatta a dolgot. A látása nagyon megromlott az utóbbi időben, már úgyszólván vaknak számított, s ez idegessé, ingerlékennyé tette. Azonkívül nagyon jó barátja volt Rottmayer doktornak, és tartott tőle, hogy a Miska dolga ártani fog ennek a barátságnak. Nyíltan megmondta, hogy az egészet nem helyesli. Miska földhözragadt, kezdő cigányember, a lánynak pedig nincsen hozománya, mi értelme van ennek? De Tóni néni nem volt ellene. Soká hányták-vetették az ügyet, s végül Kövi bácsi vállat vont. – Bánom is én, beszélj a szülőkkel, én nem állok utadba. Miska másnap fél tizenkettőkor megjelent a Rottmayer-háznál. Azért éppen fél tizenkettőkor, mert előbb a mamával akart rendbe jönni, hogy aztán együttesen menjenek rá a papára, aki mindennap pontosan déli harangszókor érkezett haza. Így főzték ezt ki Bellával. A mama ezúttal nem a konyhán tartózkodott, hanem, mivel leánya délelőtt már elkészítette a nagy eseményre, gálába öltözött és a szalon díványán várta a kérőt. Az elfogódottan kezdett bele mondókájába, de valahogy kinyögte mégis. Aztán várt. – Hát igen, nézze csak – felelte a mama –, én azt akarom, hogy a lányom boldog legyen. De az a
dolog a külföldi úttal, azt nem szeretem. Tessék letelepedni Pesten, és valami biztos megélhetést felmutatni. Akkor beszélhetünk tovább. Miska érvelt, a mama ellenérveket sorolt fel. Nem nagyon értették meg egymást, mert mihelyt arra a szóra került a sor, hogy művészet, a mama megvetően legyintett. Így vitatkoztak egy félóráig, Bella a szomszéd szobában szívrepesve hallgatódzott. Ekkor toppant be Rottmayer doktor. Már Miska puszta látása bosszúsággal töltötte el. Nem volt titok, hogy ki nem állhatta, sőt gyűlölte Miskát. És még hozzá nem tudott magyarul. – Ih bitté di hand der frájlájn Bella mir gében, vir in ájnander ferlibt zind. Rottmayer Ádám gutaütéssel fenyegető haragra lobbant. – Wie? Was? – kiáltotta felháborodva. És bekiáltotta Bellát. Az bejött szepegve, sápadtan. Rottmayer dühöngve szidta le őt is, az asszonyt is. Micsoda disznóság folyik itt az ő háta mögött? Ha erről a tervről még egyszer egy mukkot is hall a családban, rettenetes botrányt fog csapni. Aztán Miska felé fordult. Egész egyszerűen lehordta, és megtiltotta neki, hogy ebbe a házba valaha az életben betegye a lábát. Ő nem földönfutónak nevelte a lányát. Alászolgája. Miska úgy ballagott haza, mint a kivert kutya. Otthon Kövi bácsi hordta le, hogy mit kavarja itt fel a békességet. Legokosabb lesz, ha összeszedi a holmiját és hosszú ideig nem mutatkozik Törökbálinton. A pórul járt kérő sötéten és letörve hallgatta mindezt. Estig kétszer váltott levelet Bellával. Igen nagy vakmerőségre határozták el magukat: éjszaka fognak elbúcsúzni, Bella kiszökik, ha mindenki elaludt. Éjszaka fél tizenkettőkor. Miska vacsora után már jókor elbúcsúzott Kövi bácsiéktól, és átment a majorházba. Úgy tett, mintha lefeküdne. De tizenegykor hátul a kertek alatt óriás kerülővel odalopódzott a Rottmayerék kertjébe. Felhatolt egészen az udvarig. Lekuporodott a megbeszélt vizes hordó mögött, mint a betörő, és várt. Fél tizenkettőkor olyan izgatott lett, hogy minduntalan elfulladt a lélegzete. Mélyen aludt a ház, fent a júniusi mennybolton pazarul sziporkáztak a csillagok, s a hold gyűlöletes közönnyel tündöklött az alvó világ felett. Bella nem jött. Órája nem volt Miskának, a törökbálinti templom sem hirdette az időt. Teltek a végtelen percek, és ő nem tudta, hogy éjfél van-e már, vagy talán fél három is lehet. Embertelenül kínzó és hosszú várakozás után az ég alja kelet felől pirosodni kezdett. Most már nem jöhetett Bella. A szerelmes fiatalember reménytelenül, lemondóan lopakodott haza a kertek alatt a virradatban. És másnap, vagyis inkább még aznap reggel már mennie kellett Pestre. Csak Pesten kaphatott hírt Bellától. Az apa, mintha sejtett volna valamit, minden ajtót lezárt éjszakára, és a kulcsokat feje alá tette. „De jobban szeretlek, mint valaha, imádott Miskám, koporsóm bezártáig és hűségesen várlak a sírig, boldogtalan Bellád.” A levélben fénykép is volt. Nemrégen készült. Miska a zsebébe tette, hogy állandóan magánál hordja. Aztán nyolcoldalas választ írt. A válaszban szent esküvel megesküdött, hogy ha kell, szembeszáll az egész világgal, szerelme emberfeletti erőt ád neki. Heteken belül utazni fog Münchenbe. Dúlt lelkiállapotára a barátoknál keresett vigasztalást. Nem dolgozott, sétálgatott a csabai fiúkkal, majd pedig eljárt régi barátaihoz a kávéházba, ahol szinte naponta újakkal ismerkedett és barátkozott össze. Komócsy, Kazár, Jankó János, a fiatal Pállik, Lendvai, a híres színész, meg a többiek ott üldögéltek a rendes törzsasztalnál, és vitatták a napi eseményeket. Pállik új képét magyarázta, az Egressy halála címűt, amelynek vázlatát most csinálta meg. Jankó folyton rajzolt, és főként azon járt az esze, hogy mit rajzoljon a Bolond Miskának, mert Tóth Kálmán, a szerkesztő folyton új ötletért kínozza. – Népi humor kell neki, azt mondja. Nekem mindig drámai dolgok jutnak eszembe. Rajzoljak valamit a betyárokról, azt mondja. Jól van, mondom én, gyerekkoromban láttam egy betyárt akasztás
előtt a siralomházban, térdelt a földön, és sírva imádkozott, ezt rajzoljam meg a Bolond Miskának? Erre összeszidott, hogy ne bolondozzak, mikor neki annyi gondja van. – Betyár a siralomházban – figyelt a szóra Miska –, ez nem is rossz. – Csináld meg – szólt Jankó –, szép dolgot lehet ebből festeni. Meg is festeném, ha Bolond Miskától kezdve a Vasárnapi Újságig tíz szerkesztő nem ülne a nyakamon… Folytatta volna még panaszait, de Kazár új témát vetett a társalgásba. – Azt hallani a Fővárosi Lapoknál, hogy háború lesz. Aligha fogsz te útlevelet kapni, Miska. – Miféle háború? – A porosz meg az osztrák közt. Az a Bismarck meg fogja táncoltatni Bécset, meglátjátok. Ma jött a kézirat. Két hét múlva jött a königgrátzi csata ujjongó híre. Az osztrákokat úgy elverték, mint a kétfenekű dobot. A pesti utcán csupa ragyogó arcú embert lehetett látni. A vérmesebbek már Kossuth Lajost meg Türr Pistát várták haza. Miska ezekhez a vérmesekhez tartozott. Sokszor gondolt mostanában apjára, a halálosan sápadt, ijesztő nézésű emberre, aki hártyaszerű kezével ráteszi az ő gyerekfejére az utolsó áldást. Az ő apja is az osztrák börtön kínjaiba halt bele. Július utolsó napjaiban teljes volt a boldogság. A lapokban benne volt a nikolsburgi béke. Ausztria köteles beleegyezni az új német államalakulásba, visszaadja az olaszoknak Velencét, a németeknek Schleswig-Holsteint, és fizet húszmillió tallér büntetést. De még ennél is nagyobb öröm: Miska hírt kapott hazulról, hogy meglesz az útlevél. Az útlevél megvolt, de a pénz nem. Miska már arra gondolt, hogy félretesz minden szégyenkezést, és felkeresi a rokonokat. Addig érlelte magában ezt a szándékot, míg csakugyan beállított a gépgyárosékhoz. Gyászban találta őket. A gépgyáros fivére, Reök Henrik, akit egyszer-kétszer ő is látott a Soroksári úton, meghalt. Az alkalom nem volt alkalmas arra, hogy pénzt kérjen. Illendőségből elment az özvegyhez részvétlátogatást tenni, és figyelmes lett az özvegy gyászruhás, fiatal lányára, Reök Erzsikére, akit eddig alig látott. Nemsokára megint elment hozzájuk, és megint. A harmadik látogatás után azzal tért haza, hogy valamennyi lány rokona közt ezt az Erzsikét szereti a legjobban. Már csak miatta sem volna kellemetlen Pesten maradni és búcsút mondani a külföldi tanulmányoknak örökre. Járt-kelt, habozott, hányódott kétségei közt, és várta a sült galambot. Úgy beszélte volt meg Ligetivel, hogy a Képzőművészeti Társulat havi húsz forintja mellé még másik húsz forintot szerez egy esztendőre. Az kétszáznegyven forint. De neki alig volt ötven forintja félretéve, az is mindennap fogyott. Ha most rögtön elindulna, húsz forinttal érkeznék a vadidegen városba. Lehetetlen. Ekkor egy késő őszi napon Ligetinével találkozott a Hatvani utcán. Megálltak és egypár mondatot váltottak. Nyájas, de közömbös mondatok voltak azok is. De mikor Laura asszony továbbhaladt, ő ettől a hárompercnyi beszélgetéstől olyan fáradtnak érezte magát, hogy neki kellett támaszkodnia a házfalnak. Elhűlve és hülyén nézett maga elé. Azt hitte, hogy ezt az asszonyt már teljesen és régen kiverte a fejéből. És Bellába kétségtelenül szerelmes volt. Mi ez? Mi folyik a lelkében, micsoda kínzó és érthetetlen rejtély? Hova meneküljön, mit tegyen? Másnap beállított Ligetihez a Nemzeti Múzeumba. – Nagy újság van, Ligeti úr. Utazom. – Derék dolog. Honnan szerzett pénzt? – Sehonnan. Húsz forinttal fogok odaérkezni. Nem törődöm vele. Muszáj mennem. Muszáj. El akarok innen menni! Ligeti csodálkozva nézett rá. – Ez úgy hangzott, mintha menekülne valamitől. Történt valami magával? Miért muszáj mennie?
Miska ránézett jóltevője komoly, kissé mindig borús arcára. És érezte, hogy szívből szereti ezt az embert. Rántott magán egyet, mosolygott, és könnyed hangon felelt: – Nem történt velem semmi. De múlik az idő, és tanulni akarok.
V. Piloty, az olimpusi gőg szobra futólag végignézte, amit Miska kezdett mutatni, aztán megcsóválta a fejét. Hogy ő nagyon sajnálja, de az osztályán nincs már hely. Keressen a fiatalember másutt helyet magának. Miska próbálta a maga békéscsabai németségével meggyőzni a félistent, hogy elfér ő kis helyen is, de Piloty professzor nyers rövidséggel végét szakította a beszélgetésnek: – Es ist kein Platz mehr. Azzal elfordult, jelezvén, hogy az eszmecsere véget ért. Miska hazabandukolt a szállására, a jó távoli Elisentrasse egy bérházának negyedik emeletén vett ki szobát magának. Alkalmatlan, kicsiny lyuk volt ez, de már elfáradt a lépcsőmászkálásban és ottmaradt. Gondolta: majd vesz jobbat, ha az akadémián megmelegedett. Otthon leült töprengeni. Aztán elment járkálni a városba, amelynek ismeretlen utcái, épületei, szobrai idegenül és ellenségesen meredtek rá. Megéhezett, leült valahol kávézni. Bámészan nézte a bajorokat, és kereste a különbséget München és Bécs között viseletben, arcokban, emberek viselkedésében. De csak szórakozottan, mert alapjában folyton csak az a kérdés motoszkált benne, hogy mitévő legyen, ha nem hagyják tanulni? Márpedig be kell jutnia a Piloty osztályára; mindenki azt mondta, hogy az a legnépszerűbb és legtekintélyesebb. Másnap festőállványt és ládát cipelve beállított a Piloty osztályára. Csak azért is. A tanár már bent volt növendékei között, akik egy piros bársonykárpitot festettek természet után. Miska félszegen jó reggelt köszönt. Piloty ráncolt homlokkal pillantott rá! Megismerte a tegnap visszautasított jelentkezőt. Miska széttekintett. Két állvány közt talált elegendő helyet, ott felállította állványát, és így szólt. – Iz placc! És nagy lelki nyugalommal kezdte készíteni ecsetjeit, palettáját. Piloty nem szólt semmit. A növendékek egyike-másika rápillantott a különös jövevényre, de látván, hogy mesterök hideg gőggel néz el fölötte, ők is semmibe vették. Miska felvázolta a kárpitot, és elkezdte festeni. Az óra elvégződött, Piloty minden állványnál megtette a maga megjegyzéseit, az övét elkerülte. Miska nem törődött vele. Ahogy Piloty kiment a teremből, ő is vette kalapját, kabátját és eltávozott. Másnap reggel beállított megint. A festőállványát nem találta a tegnapi helyen. Kutatva körülnézett, végre megpillantotta a sarokba támasztva. Nyugodtan eléhozta, és felállította egy új helyen, ahol rést talált. És szó nélkül festeni kezdett. Megint így telt el az egész oktatás, mint előző napon. Piloty tüntetően levegőnek vette. És a növendékek közül senki rá nem nézett. Harmadnap már a sarokban sem találta állványát, a terem más sarkaiban sem. Itt-ott elfojtott vigyorgást vett észre. Hol az állvány? Eszébe jutott, hogy mikor belépett a terembe, kint a folyosón a falnak támasztva látott egyet. Hátha az övé? Kiment, megnézte, az övé volt. Behozta, befurakodott vele két növendék közé, felállította, dolgozott. Negyednap eldugták a festékes ládáját, pedig szándékosan igen korán jött. Látszott, hogy a dologból társasjáték kezd kifejlődni. De ekkor Piloty odajött hozzá: – Nézze, uram – mondta –, fölöslegesen fárad. Itt nem fog megtelepedni, akármit csinál. Én önnel nem akarok foglalkozni, mert tehetségtelennek tartom. Miska ránézett. Aztán arra, amit a többiek festettek. Már nem a piros kárpitot kellett ábrázolniok, hanem egy nagy fehér leplet, amely magas keresztrúdról függött alá. Ezt előbb gipszlébe áztatták, s mire megszáradt, a klasszikus ünnepélyességű redők megmerevedtek. – Habedieere – mondta Miska egykedvűen. Fogta holmiját, és otthagyta a nagy tekintélyű Piloty-osztályt. Egész nap a fejét csóválta, és olykor elkáromkodta magát. Hát ez München? Hiszen ez még Bécsnél is rosszabbnak látszik. De még nem adott fel minden reménységet. Elhatározta, hogy másnap elmegy Kaulbach műtermébe.
Ott volt a műterem az akadémia épületében. Ajtaján felírás hirdette, hogy a mester tizenkettő és egy között fogad. Miska fél tizenkettőtől kezdve ott álldogált az ajtó előtt, és pontosan déli harangszókor bekopogtatott. Sivár, díszítés nélkül való hatalmas terembe jutott. Annak végében állott Kaulbach Vilmos egy óriás vászon előtt. Történelmi kép volt az, majdnem teljesen kész. A művész nem nézett hátra jó darabig. Miska tisztességtudóan álldogált. Végre megfordult a mester. Az első, ami feltűnt rajta, beteges, gyötrött arcszíne, beesett szemének egészségtelen tekintete volt. A második pedig az a régi és kopott barna paróka, amely koponyáját fedte, és kiáltóan kívánkozott a kicserélés után. Volt valami torz és keservesen komikus a hatvanesztendős embernek ebben az ifjan barna parókájában. – Mit kíván? Miska bemutatkozott. Kifejezte azt a vágyát, hogy tanulni szeretne tőle. És átnyújtotta vázlatait. Kaulbach rosszkedvűen nézett beléjök, aztán vállat vont. – Ezekből nem tudok megállapítani semmit. Rosszabb vázlatokkal is lehet valaki tehetség és jobb vázlatokkal is lehet tehetségtelen. Milyen irányban kívánja fejleszteni magát? – Zsánert szeretnék festeni. – Akkor Münchenbe nem jó helyre jött. Itt a zsáner nem divat. Vannak sokan, de nagy egyéniség nincs köztük. A zsánert itt az urak félreértik. Leszállanák vele a sárba. Nem mondom: zsánert nem lehet félistenekről festeni. De énszerintem a legigénytelenebb, legcsekélyebb kis zsánerképen át kell világítania az egészen isteni egy szikrájának. Verstehen sie mich? – Ih glóbe ja. – Én a magam részéről nem vállalok senkit. Ez a kép nagyon elfoglal, és fáradt is vagyok. – Vasz isz bild, her professzor? – Ez a kép? Ez V. Jakab angol királyt ábrázolja, mikor megnyitja a törvényszéket Edinburghban ezerötszázharminckettőben. Egyszóval én nem oktatok senkit. Menjen talán Wagnerhez, az önnek honfitársa, könnyebben megértik egymást. Már vissza is fordult munkájához. Csak úgy biccentett egyet a búcsúzó köszöntésre. Szóval itt is hiába kopogtatott. Jól van, elmegy Wagner Sándorhoz. Nem is szép, hogy mindjárt nem a magyaron kezdte. Így van az, ha idegen isteneket imád az ember. Megkapja írhattok a büntetését, és éppen magoktól az imádottaktól. Wagner nyájasan fogadta, és hangosan örvendezett a honfitársnak. Alaposan kikérdezte az otthoni újságokról, s mikor már végigbeszélték Thant, Székely Bertalant, Lotzot, Ligetit, Barabást, akkor így szólt füle tövét vakarva: – De hát magát el kellene helyeznem az osztályomon. Baj, baj, tele vagyok magam is. De majd csinálok valamit. Van egy német növendékem, aki rémítően tehetségtelen. Azt holnap kiteszem. Jöjjön el holnapután. Miska bolygó hajója tehát kikötött Wagner osztályán. A müncheni magyar professzor Pilotytanítvány volt maga is, de még csak huszonnyolc éves. Helyettes tanár még ugyan, de már saját osztályán tanított. Jókedvű ember volt, mozgékony, érdeklődő. Miskával már az első órán megkedvelték egymást. Azt már Pilotynál látta fél szemmel, hogy itt egész másképpen festenek, mint Bécsben. A bécsi festésmód nagyjából az volt, amit Szamossynál megtanult s amit Pesten Ligetiék műveltek: szépen felrakni a színeket mind, aztán az egyes foltokat finoman, simán eldolgozni, hogy a fertrájber nyomán az ecset vonásainak nyoma se maradjon. Ez a festési mód illetlenségnek tartotta, hogy a piktor munkájának kézjegyei felfedezhetők legyenek a vásznon. Olyan lett volna ez, mint ingujjban vendéget látni. De itt Münchenben a festők nem törődtek ezzel az illendőségi kérdéssel. Az ő festésök alapja
egyetlenegy volt: az aszfalt. Miska csodálkozva látta, hogy itt az egész világ e körül a barna festék körül forog, amely vastagon felrakva szinte feketévé tud sötétedni, vékonyan felrakva sárgává tud világosodni. A Wagner-növendékek aszfalttal rajzolták fel a vázlatot, aztán ahol a rajzban az árnyék ábrázolására „drukker”, vagyis sötétebb rész adódott, ott jó vastagon felkenték az aszfaltot. Csak aztán mentek rá a színekre, azokat is bátran belehúzták a még nyirkos aszfaltba. A fertrájbernek nem akadt dolga, az ecsetvonás szálkás, nyers nyoma álcázatlanul ott maradt a festményen. Minden növendék palettáján a kikevert színeken kívül ott egy kis kupac: fehérrel kevert aszfalt. Ha sok fehéret vettek hozzá, olyan volt, mint a világos kávé. Ha kevés fehéret vettek hozzá, olyan volt, mint a sötét kávé. És akármilyen színt festettek, pirosat, kéket vagy zöldet, mindegyikhez hozzákevertek egy csipetnyit ebből a kupacból. – Minek ez? – kérdezte Miska csodálkozva. – Így érjük el – felelte bölcsen Wagner hogy az egész festménynek egységes lesz a tónusa. A régiek is csinálták ezt, nincsen ennél szebb festési mód, higgye el. Pár nap múlva már nagyon tetszett Miskának az aszfalt. Mindjárt beletanult. Olyan lendületes csuklómozdulattal húzta bele a színt az aszfaltba, hogy öröm volt nézni. És nagy örömét lelte a másik újonnan megtanult mesterségbeli titokban is: „modellírozva” festeni. Úgy festeni, mintha a kéz a szobrász munkáját utánozná. – Nézze csak – magyarázta neki Wagner –, itt egy gömbölyű kart kell lefesteni, ugyebár. Nézze meg, hogyan mozgatom az ecsetet. Úgy mozdítom a vászon felett, hogy követem vele a kar görbületét, nem vízszintesen húzom, lássa? Olyan mozdulatot teszek, mintha behúznám festékkel az eredeti tárgyat. Az ecsetvonással a vásznon követem a modell plasztikus vonalát, érti? Jöjjön ide a léchez. Azt mondta, hogy a léchez, nem pedig azt, hogy a stafelájhoz. Mert ha magyar növendékkel beszélt, nagyon haragudott a német műkifejezésekre. Pemzli, malkaszni, kremzervájsz: ilyen szavakat sohasem használt. Növendékeitől követelte, hogy a festészet fogalmait magyar szóval nevezzék. Tüntetett erős magyarságával: zsinóros ruhát és pörge kalapot hordott. Miska már csak ezért is külön szerette. De a német kifejezésekre már túlságosan rájárt a szája. Megszokta a többiekkel együtt. De nem is ezért szerette legjobban a fiatal magyar professzort, hanem azért, mert az olyan szabadelvűen kezelte növendékeit. A mesterség fogásait illetőleg nem ismert ellenmondást, de annál kevésbé szólt bele a fiúk témaválasztásába, egyéni gusztusába, elvi gondolataiba. Ha beleszólt is, tanácsképpen tette. Miska nem is állta meg, hogy örömét efelett kifejezze. Wagner jóindulattal felelt: – Én nem fogom agyonnyomni, barátom. Ami egy emberben művészet, azt tőlem nem tanulhatja meg úgysem. Csak azt, ami mesterség. A mesterségre meg is fogom tanítani, ha szorgalmas lesz. De ez csak az egyik fele. A másik fele az, hogy lásson a maga szemével. Nézzen mennél több képet, figyeljen, gondolkozzék. Ez a beszéd nagyon tetszett Miskának, kedvvel és szorgalmasan járt Wagnerhez tanulni. S miután így megállapodottnak érezte magát, megnyugodott, és nézegette a várost. Lassacskán már kezdett tájékozódni. A Frauenkirche gömbölyű toronytetői, a Lajos-szobor, az Isar-hidak ismerőseivé lettek, a gyakran látott arcokat festékkereskedésben, kávémérésben, sorházban már megszokta, s azok is megszokták őt. Barátja egyelőre csak egy volt, egy Bérezik Antal nevű fiú, eperjesi gazdálkodó fia, aki ugyanezen az őszön került Münchenbe, és az antik osztályra vétette fel magát, míg a Miska osztálya az úgynevezett gyakorlati festőiskola volt. Huszonkét éves volt ez a Bérezik Anti, mint ő, lelkes és sóvár, mint ő, de pénz dolgában jobban eresztették el hazulról. Hosszú sétákat tettek együtt, és piktúráról vitatkozgattak. Nem soká maradtak kettesben. Egy szép napon felbukkant az akadémia folyosóján Dósa Géza, a zömök székely. Kiáltó örömmel borultak Miskával egymás nyakába. Pár nap múlva pedig Münchenbe
érkezett Kohányi Károly, lippai fiú, aki Aradon volt gimnazista, és most szintén piktornak készült. Négy magyar piktorfiú együtt az idegen városban. Kis csoport, folyton együtt járó, veszekedő, tréfálkozó, egymást ugrató, hírről és dicsőségről álmodozó. Pedig alkothattak volna sokkal népesebb csoportot ennél. Volt még magyar fiú a bajor fővárosban nem egy, de azok külön jártak. A Piloty-osztály kiváltságosai voltak ezek, a növendékek mágnásai. Volt köztük egy magas, vállas, hosszúkás arcú fiatalember, gazdag és elegáns városi dzsentrifiú, akit Szinyei Merse Pálnak hívtak, továbbá egy alacsonyabb, széles arcú szabolcsi fiatalember, Benczúr Gyula nevű, egy sasorrú, borotvált állú, lobogó nyakkendőjű győri fiatalember, Liezen-Mayer Sándor, aztán egy Salamon Géza, meg mások. Már évek óta Münchenben voltak ezek, együtt béreltek szép nagy műtermet, úri családokhoz voltak bejáratosak. Külön sziget volt az előkelő magyaroké is, külön sziget a proletároké is. Látásból lassanként megismerték egymást, tudták egymás nevét, vármegyéjét, származását, de elmentek egymás mellett köszönés nélkül, mint a vadidegenek. Csak éppen Bérezik és Szinyei köszöntötték egymást, mert mind a ketten sárosiak voltak, de nem nagyon találkoztak, életök egészen más utakon tartotta őket. Azok jó vendéglőkbe jártak, ők egy kis kifőzésben ettek. Azokat nemegyszer lehetett robogó bérkocsiban látni, ők mindig gyalog kutyagoltak. A kávéházuk is más volt, akadémiai osztályuk is más volt. Azzal a Szinyei Merse nevűvel Miska is megismerkedett, mikor egyszer az akadémia folyosóján együtt ment Bérezik Antival s azok megálltak pár szót váltani. Ők is beszélgettek pár percig, igen udvariasan. De nem tetszettek egymásnak. A robusztus, falusias Miska nem kedvelte a választékosán öltözött, grófos külsejű gavallért, az meg visszarettent az asztaloslegényi múltjával dicsekvő, hangos, erőteljes legénytől. Alig is beszéltek aztán többet. Wagner cudarul megmacerálta Miskát. Egyheti oktatás után kijelentette, hogy Miskának a rajzban egész eddigi alapja rossz. Túl korán nyúlt olajhoz. Tessék a rajzolást elülről kezdeni. Miska eleinte meghökkenve tiltakozott, kiállítási sikereire hivatkozott, Ligeti, Harsányi és Than elismerését emlegette, de mindhiába. Wagner csökönyösen a rajzhoz utasította vissza. Igen gondosan foglalkozott vele, többet, mint bárki mással. A festés öröme csak otthon maradt meg Miskának. De nem is mulasztotta el, hogy éljen ennek az örömnek. Volt most egy témája, amelyet nagyon szeretett. Szénásszekeret gondolt ki, úgy, ahogy látta egyszer Gerendáson, mikor a szekér elakadt.* Megrajzolta a kocsist, aki mindjárt odacsap az ökrök közé, és nagy nekifohászkodásában előbb megemeli a süvegét. Egy paraszt a kerékagy alá támasztja a petrencerudat, és úgy nekidől, mint maga Sámson. A harmadik, kezében ostornyél, vállát veti oda a szekérnek. De akárhogy vázolgatta, sehogy sem tudta úgy odatenni a vászonra, ahogy a fejében élt. A fejében készen volt a kép, valósággal látta, és kitűnőnek látta. De onnan lemásolni nem tudta. A szomszéd hónapos szobában egy Brandt nevű német festőnövendék lakott. Az átjárt hozzá néha beszélni, ő is átment ahhoz. Nézték egymás vázlatait. Egy napon Brandt átnézett két másik némettel. Miska lelkesen magyarázgatta nekik a szénásszekeret. Azoknak tetszett. De Miska fejét csóválta. – Den stró ih niht kann hinbringen, ví ih stró im kopf hábe. Erre azok harsány kacajra fakadtak. Miska eleinte nem értette, mit nevetnek. Aztán rájött, hogy gyenge németességével milyen furcsát talált mondani. Velők nevetett maga is. Másnap már az akadémián is elterjedt Miska mondása, a németek persze terjesztették. És két hét múlva Dósa Géza lobogtatva hozta neki a Fliegende Blätter legújabb számát. Ott szerepelt a Miska mondása. Barth, az egyik akadémiai professzor, aki gyakran rajzolt a Fliegendébe, odavetette a papírra a fiatal piktort, amint festőállványa előtt áll és töprengve nézi a szénásszekeret ábrázoló képet. Nem hordott ugyan csizmát és magyar nadrágot a piktor, mint Miska, de borzas hajáról meg lehetett ismerni. S a karikatúra alatt ez a szöveg állott: – Das Stroh bring’ ich halt nicht hin, wie ich’s im Kopf hab”!
Majdnem szóról szóra, ahogy Miska mondta. Az akadémián kézről kézre adták a Fliegendét. Miska általános beszédtárgy lett. Egyébként is kezdett ismert lenni a festők világában. Magyar viselete már elejétől kezdve feltűnt. Aztán meg magas alakját, Sámson-haját, serkedő szakállát, feltűnő kék szemét lehetetlen volt észre nem venni. Öthavi müncheni tartózkodása után már elég ismert alakja volt a városnak. Számos német ismerőst is szerzett ekkorára. A növendékek közül kivált egy Leibl nevű kölni fiatalemberrel barátkozott össze, aki lajháros járásával, temérdek nagy kezével, hatalmas vállával valami őslény benyomását tette, szófukar, de igen meleg érzésű fiú volt. A tanárok között pedig megismerte Adamot. Négyen is voltak ezek az Adamok, festő valamennyi. Franz Adam volt az, akivel Miska megismerkedett. Ez csataképeket és lovakat festett leginkább. Régebben sokat utazott lengyel és magyar földön. Számos tanítványa közt sok volt a lengyel. Miskát is egy lengyel vitte oda, akivel a kávéházban barátkozott össze. Az Adam-műterem azonnal elragadta a magyart: síkságot látott a vásznakon, méneseket, vágtató paripákat. Másnap megkérdezte Wagnert, nincs-e kifogása az ellen, ha Adamhoz is eljár. Wagner restellt nemet mondani; ő helyettes tanár volt, Adam pedig kétszer olyan idős, igen tekintélyes professzor. Nem tehette, hogy lebeszélje a növendéket; ha az ilyesminek híre megy, csak sértődés és baj származik belőle. Miska ettől kezdve mindennap elment Adamhoz, és a Wagner-féle rajzleckéket egyre gyakrabban elhagyogatta. Újult kedvvel dolgozott. Síkság, szekér, ló, eszébe juttatta azt a vihart, amely a cigányszekerek ponyváját lobogtatta, mikor odahaza Dudits Miklóssal sétált a határban* Vázlatát meg is találta holmija között. A szénásszekér tervét félretette, és teljes gőzzel belefogott a pusztai viharba. Maga csodálkozott legjobban, milyen könnyen dolgozik. Úgy gyönyörködött a kép meséjében, mintha valami érdekes elbeszélést olvasna. Lankás dombra tette a szekeret, nagy passzióval komponálta csoportba a három lovat, az előtérbe szépen beosztott három csoportot. Baloldalt egy alak bottal verte a főzéshez megrakott tüzet, hogy a heves szél a szekérbe ne csapja a szikrát, középen a kutya szaglászott a batyuba kötött motyó között, jobb oldalra megint figurálisat komponált. Hatalmas, felleges égboltot adott háttérnek, a távlatban a róna végtelenségét próbálta éreztetni. Úgy ment a festés, mint a parancsolat. Amit valaha Szamossy és Ligeti a fejébe vetett, ami Bécsben ráragadt, amit innen is, onnan is öntudatlanul felszedett, s ami inkább a kezében volt már, mint a fejében, az mind engedelmesen simult a vigyázatos ecset munkájába. Miska gyermeteg örömmel érezte magát szorgalmas és jó tanulónak, mint az eminens az iskolában. A kép elkészült, és ő ujjongó örömmel látta, érezte, hogy a kép kitűnő. Barátai fenntartás nélkül magasztalták. Boldogan vitte el arra az állandó tárlatra, amelyet műkereskedők tártak a müncheni közönség elé, hetenként frissített anyaggal. Pusztabild lett a kép hivatalos címe, nagyon tetszett, jól akasztották, észrevették, beszéltek róla. Egy művészeti dolgokkal foglalkozó lapocska, amely a műkereskedők portékáját propagálta és a kiállításokról rendszeres tudósításokat írogatott, nem sajnált egypár dicsérő szót a képtől. Bérezik Anti, Dósa Géza, Kohányi mindennap új híreket hoztak: ez azt mondta, az azt mondta a képről. Gysis, a görög piktor azt mondta, hogy ezt nem hitte volna. Schider, a mindent lekritizáló, heves salzburgi fiú azt mondta, hogy a Pusztabild óriási meglepetés. – Hát mit hittek ezek rólam eddig? Nagy hímezés-hámozás után kibökték a magyar pajtások, hogy bizony Miskát senki sem tartotta eddig valami jelentős tehetségnek. – De hiszen mindig rólam beszélnek! Még az élclapban is kiszerkesztettek. Mért foglalkoztak velem annyit, ha olyan semmi ember vagyok? – Mert csizmában jársz – felelte Dósa –, meg zsinóros ruhában, meg pörge kalap van a fejeden. Ugyanígy bámulják Wagnert meg Liezen-Mayert, mert azok is magyar ruhát hordanak. De te még
hozzá olyan furcsán beszélsz németül. Valld meg, öregem: szereted is egy kicsit, ha néznek. Van benned valami a színészből. Miska elnevette magát. – Igazad lehet. Fiatal koromban nagyon szerettem volna színész lenni. Ez olyan gyerekbetegség, améken minden tehetségnek át kell esni. Petőfi is színész volt. Arany János is egy darabig. – Az más. Azok költők voltak. – Dehogy más. Költő vagy piktor, az teljesen mindegy. Művész mind a kettő. És mind a kettő ugyanazt akarja, tudniillik, hogy… hogy… – No? Hogy? – Mit tudom én, nem lehet ezt szavakkal elmondani. Az én dolgom nem az, hogy elmondjam. Az én dolgom az, hogy fessek. A cigány se tud kótát, és muzsikál. Piloty igen, az tudja a kótát. Teremtő Isten, micsoda sivárság. Ha Piloty-képet látok, mindig azt várom, hogy a kép mögött megszólaljon a katonazene. Művész az ilyen, akinek az a gyönyörűsége, hogy bádognadrágot fessen? Nektek adom az egész Pilotyt mindenestül. Majd én megmutatom, a mindenit neki. Ez a pusztavihar, ez csak kezdet! Olyat fogok én festeni, hogy ezek a nyavalyás műkereskedők Wimmertől kezdve Miethkéig itt fognak kunyerálni a küszöbön. Hevesen ágált Miska a tágas szoba közepén. Új szállása volt már, a Sommergasséban talált magának nagy ablakú szép szobát, a régiben alig fért el a festőállvány. Itt nagyokat járkálhatott le s fel az ilyen beszélgetések alatt, világhódító mozdulattal tárta szét két karját, és bozontos feje felől eltűnt a mennyezet, hogy a zabolátlan jövő égboltjának adjon helyet a magabízó óriás felett. És ekkor kopogtatott valaki az ajtón. A herájn szóra egy vézna, sápadt kis nő dugta be a fejét. Félretartott nyakkal, kéregető hangon kérdezett valamit, ahogy megállott a küszöbön. – Noh nix! – felelte szégyenkezve az álmaiból földre zuhant óriás. A leány tehetetlenül vont vállat, és becsukta az ajtót. Miska nagyot káromkodott. A káromkodás Pestre szólt Telepy Károlynak, a Képzőművészeti Társulat titkárának, mert az nagyon pontatlanul küldte a Társulat havi húsz forintját. Ebből állandó zavar és kín származott. Az előző hónap huszonegyedikén Miska pénze teljesen elfogyott. Abban a reményben, hogy elsején megjön Pestről a húsz forint, nyugodtan tovább étkezett hitelbe a rendes kifőzőhelyen. De a pincérleány elment, mert felmondtak neki. Miska megadta lakása címét, és elsejére ígérte a pénzt. Az új pincérleány csak három napig maradt, nem tetszett neki a hely. Annak is megadta címét és az elsejei dátumot. De elsején nem jött a pénz, a pincérleányok pedig tovább is változtak. Már négy volt olyan, aki elseje óta mindennap bekopogtatott a kis tartozás miatt. Mire Telepy elküldte a pénzt, már tizediké volt. Alig futotta az eddig felgyűlt tartozásokra. Vászon, festék, egyéb holmi havonta tíz-tizenöt forintot emésztett fel. Mosatni is kellett, csizmát is kellett foldoztatni. Miska tele volt sanyarú napi gondokkal, folyton kölcsönkéregetett, és alig akadt környezetében valaki, akinek ne tartozott volna. Csak a munka volt az a boldog és mámoros állapot, mikor minden gondját elfeledte. Három új dolgon is dolgozott egyszerre. Szentkirályinak is le akarta róni régi tartozását, úgy határozott, hogy megfesti Petőfinek a Befordultam a konyhára című költeményét. Egy árvízjelenet is eszébe jutott menekülőktől nyüzsgő háztetőkkel, drámai embercsoportokkal. A szénásszekér is tovább foglalkoztatta, az újabb változatban vásott parasztgyerekeket tervezett a szekérre, akik lehullanak róla, és jól megütik magukat, ki a fejét töri be, kinek térdéről jön le a bőr. De most már a munkában sem tudott kedve szerint elmerülni, a kínzó tartozások már úgy a nyakáig nőttek, mint árvízi ötletén a hullámok a háztetőkig. És pénzt nem tudott szerezni sehonnan, lyukas nadrággal, rongyolódó csizmával kínlódta át a folyton terhesebb napokat, a legkisebb fellélegzés minden reménye nélkül. Ekkor Dózsa a kávéházban azt újságolta neki, hogy otthon a helytartótanács valami ösztöndíjakra
hirdetett tavaly pályázatot, és egyik pilotysta, az a Benczúr már el is küldte a pályázatát Pestre. Délelőtt mesélte Leibl az akadémián. Miska felütötte a fejét. – Benczúr? Hiszen azt rendesen eltartják hazulról. Hohó, ez nekem való dolog. Még ma írok Telepynek meg Ligetinek. Csakugyan írt még aznap mind a kettőnek. Postafordultával jött a válasz: a gondolat nagyon jó. Meg kell próbálni, mégpedig sürgősen, mert lejár a határidő. Telepy vállalta, hogy megszerzi azokat a mellékleteket, amelyek otthon megszerezhetők, de fontos volna Münchenből is valami hivatalos bizonyítvány, hogy a folyamodó tehetsége megéri a támogatást. Mialatt ezek a levelezések folytak, Miska megcsinálta az Ár v í z vázlatát. Szép, szabályos kompozíció volt, a háromszögletű dogmának engedelmeskedő: középen kicsúcsosodó főcsoport, jobbról-balról egyensúlyozó mellékcsoportok, párhuzamos epizódokkal megrakott előtér. Illedelmes színek, óvatosan hangolt skála a rózsaszín, a zöld, a barna, szerény és tartózkodó halványsárgával. Ha van professzor, akinek ez nem tetszik, akkor nincs igazság a földön. Elvitte Pilotyhoz, mert azt gondolta, hogy a Piloty nagy nevével ellátott bizonyítványnak lehetne a legnagyobb hatása otthon a helytartótanácsnál. Piloty kegyesen jónak ítélte a vázlatot, de bizonyítványt nem volt hajlandó adni, csak ha a növendék a vázlatot alaposan átdolgozza. Mert a vázlatra ő több vizet kíván, az áradásban úszó házakkal, gerendákkal, vergődő kutyákkal. – So ist es unhistorisch. Miska szépen elköszönt, és esze ágában sem volt a vázlaton változtatni. Majd ád bizonyítványt Kaulbach. Ment azonnal Kaulbach műtermébe. Barátai mind kizártnak tartották, hogy Kaulbachtól egyetlen jó szót is ki tud csiholni. A morózus, savanyú öreg inkább levágatja a fejét, semhogy megdicsérjen valamit. De ő csak azért is odament. És íme, csodák csodája: a mogorva mester orcája megenyhült. Megigazította koponyáján a zöldre kopott rossz parókát, és így szólt: – Gut. Kijelentette, hogy hajlandó bizonyítványt adni, aztán visszafordult munkájához. A boldogan búcsúzkodó fiatalember köszöntését csak unott morgással viszonozta. És másnap ott volt a bizonyítvány Miska lakásán, melynek erejével bizonyíttatott, hogy a támogatásra kétségtelenül érdemes. Alákanyarítva a világhírű név: Wilhelm Kaulbach. Akkor volt a legnagyobb nyomorúságban, mikor ezt a bizonyítványt megkapta. Annyi pénzt is nehezen tudott már szerezni, hogy bélyeget ragaszthasson a levélre. Három napja nem evett már meleg ételt. Volt olyan délelőttje, hogy az akadémián szikrát hányt a szeme, mikor szomszédja rajztáblájáról a radírozásra használt kenyérbelet a földre hullani látta. Ha nem szégyellte volna, képes lett volna megenni azt is. És most mintha ez a bizonyítvány valami varázslatos erővel a dolgok balfolyását hirtelen jobbra fordította volna. Megjött Telepytől a havi pénz. Egy rajzát hosszú kilincselés után eladta az Über Land und Meer szerkesztőségében nyolc forintért. Egy nap Ligeti váratlanul kerek száz forintot küldött azzal, hogy Almássy Pálnál járt Tiszabőn, az előkelő földesúrnál, szóba hozta a fiatal festő sanyarú helyzetét, és Almássy kérés nélkül letett az asztalra két ötvenforintos bankót. De az igazi két nagy hír még csak azután jött: a Nemzeti Múzeum Ligeti közbenjárására meg fogja vásárolni a Pusztai vihart, amelyet festője elküldött Pestre, a koronázáskor rendezett alkalmi tárlatra. Négyszáz forint. S végül jött a távirat: megkapta az ösztöndíjat, egy esztendőre nyolcszáz forintot, jöjjön haza. Miskát Bérezik Anti kísérte ki a vasúthoz. Igen korán mentek ki, egy jó órát sétálgattak még tétlenül az állomáson. A Pinakotheka képeiről beszélgettek, amelyeket Bérezik bámulatos emlékezőtehetséggel tudott felsorolni. Ő sokkal többször járt ott, mint Miska, aki a klasszikus termeket mindössze kétszer járta végig, különben inkább a modern gyűjteményt nézegette. Bérezik
Anti azonban klasszikusrajongó volt. Ha beszélni kezdett a nagy mesterekről, senki sem állíthatta meg. Most is csak úgy ömlött belőle az elbűvölt lelkesedés. Perugino Máriája a kis Jézussal! Rafael kis képe, amely Krisztus levételét ábrázolja a keresztről! Veronese Ámora a két kutyával! Rubens vázlatai Medici Mária életéhez! Azok a Van Dyck-portrévázlatok! Teniers-nek az a kis sziklás lancsaftja! (Mert tájképet a világért sem mondott volna.) Poussin két képe Tivoliról! Leonardo da Vinci! Michelangelo! Dürer! Correggio! Holbein! Egy hang harsányan ordított: – Einsteigen! Miska indult, de gyorsan még mondott valamit rajongó barátjának: – Egyetlenegy dolog volt itt nyolc hónap alatt, amire érdemes volt figyelni: az aszfalt. És egy ember: Rembrandt. Szervuszt intett, és sietett ki a harmadik osztályú kocsik irányába.
VI. A hatvanhetes Magyarország első kultuszminisztere az első kulturális alapból kiadta az első ösztöndíjat az első fiatal piktornak. A magyar királyi vallás- és közoktatásügyi miniszter, báró Eötvös József a 6577. számú döntéssel Munkácsy Lieb Mihály munkácsi születésű huszonhárom éves festésznövendéknek nyolcszáz forintot engedélyezett. – Pihenje ki magát itthon – mondta Ligeti a Nemzeti Múzeum irodájában a messziről érkezett fiatalembernek aztán menjen vissza Münchenbe. Még egypár hónapot türelmesen csináljon ott végig, aztán nem bánom, menjen Knaushoz. Tudja, hogy rossz tanácsot még sohasem adtam. – De Ligeti úr, nem tanultam én abban a Münchenben semmit. – Rengeteget tanult. A rajza sokkal biztosabb, a festése simább, a kompozíciója sokkal inkább együtt van. – Lehet, de azt mind magam kínlódtam ki magamból. – Csak képzeli. A környezet teszi ezt, a „genius loci” a levegő. Hallgasson rám. Várja meg, míg a pénzt kiutalják, aztán menjen vissza dolgozni. Nagyobb bűnt nem követhetne el önmaga ellen, mint ha túl korán szabadjára engedné az ecsetet. Nézze csak: miért nem tud maga helyesen írni? Olyan leveleket ír, hogy az mind egy-egy külön botrány helyesírás dolgában. Valóságos szégyen. Mért nem változtat ezen? – Képtelen vagyok megtanulni. Kiskoromban kellett volna. – Lássa. És azt hiszi, hogy a piktúrával másként van? Miska nevetett, vállat vont. – Nem vitatkozom. Apámra, ha élne, nem hallgatnék jobban, mint Ligeti úrra. Tessék már mondani, hát itthon mi újság van? Itthon az az újság volt, hogy az évek óta kísértő fúzió nem sikerült. A Képzőművészeti Társulaton kívül még egy másik hasonló testület is éldegélt Pesten, az úgynevezett Műegylet. De csak tengődött. Évről évre felmerült a gondolat, hogy a két intézmény kétfelé használt erőit összefogják, de mindig akadt valami személyi vagy elvi ok, amelyen elbukott a dolog. Az idén megint elkezdték a piktorok és a műpártolók a fúziót egyengetni, már ki is dolgozták az összeolvadás feltételeit, és kész javaslat került a Képzőművészeti Társulat választmánya elé. Biztosnak is látszott, hogy ez simán keresztülmegy. De a választmányi ülésen váratlan fordulat következett be. Harsányi Pál felfedezte a javaslatban a Műegyletnek azt a kívánságát, hogy a Társulat ezentúl adjon helyet tárlatain és vásárlásaiban a külföldi festők képeinek is. Erre az öregúr nagy beszédet vágott ki, olyan kuruc hangút, hogy a választmányi tagok, akik mind átélték a Bach és Schmerling borzasztó két évtizedét, rémülten kapkodták a fejőket. De aztán feleszméltek: most már lehet így beszélni, az országnak koronás magyar királya van, és alkotmánya. A fúzió ezen az egy ponton megbukott. Harsányi nagyot vágott az asztalra a szavazás után, és így kiáltott: – Nem csalódtam az urakban. Itt mi magyar piktúrát akarunk teremteni, és fogunk teremteni! Miska érdeklődve figyelt Ligeti elbeszélésére. – Hogyan értette ezt az öregúr? – Nem nagyon tudom – szólt mosolyogva Ligeti –, mert hiszen szép számmal vagyunk magyar piktorok, és szorgalmasan dolgozunk is. Ez a magyar piktúra, mit akarhat egyebet? Az öreg ugyan magyarázott valamit ülés után, de az nekem homályos maradt. Kérdeztem Keleti Gusztávot is aztán, ő sem értette. Ja, igaz, tudja-e, hogy Keleti mennyire megdicsérte a Pusztai vihart? Nem küldte el magának senki a lapot? Várjon csak, nekem megvan, eltettem. A rengeteg nyomtatvánnyal, levéllel, vázlattal terhelt íróasztal rendetlenségéből előkerült egy
lapkivágás: „Munkácsy egypár hónap előtt mint tehetséges kezdő hagyott el bennünket, hogy Münchenben termékenyebb légkörben folytassa tanulmányait, s íme, már megörvendeztet egy – nem akarunk sokat mondani – de oly képpel, mely festői hivatásának, friss lelkületének és gyors haladásának igen fényes bizonságát szolgáltatja.” – Nekem tetszik adni? Elküldöm Pista bácsinak. Tessék csak mondani, milyen volt ennek a Benczúrnak a képe? Hallom, valami Hunyadit küldött haza Münchenből. – Hát maga nem látta kint a képet? – Nem. Benczúrral nem is mutatkoztunk be egymásnak. A pilotysták nagyon rátartiak, keresztülnéztek a mi kompániánkon, én meg bizony nem akartam tolakodni hozzájok. – Szégyellhetik magokat, még idegenben sem férnek össze. Ezt a Benczúrt nem ismerem személy szerint, de a képét láttam. Az jó kép. Igen jó festő lesz belőle, azt hiszem. Miska hallgatott. Jobban szerette volna ugyan a nagyúri, gavalléros pilotysták egyikéről azt hallani, hogy nem jó festő, de ha jó festő – és Ligeti ért hozzá –, akkor jó festő, és ebbe bele kell nyugodni, ha halálos ellenség is az, akiben a tehetség lakik. Még elbeszélgettek sok mindenről, Miska elmondta a müncheni életet, és válaszolgatott a Ligeti régi ismerőseit illető kérdésekre, majd pedig ő hallgatta a koronázás mesés pompájának részleteit, a közönség örömujjongását, a királyasszonnyá koronázott császárné szépségét. – De most már nem tartom fel tovább Ligeti urat. Hogy van kedves családja? – Köszönöm, jól vannak. Most nincsenek éppen Pesten, de a feleségemnek jelenteni fogom a maga üdvözletét. Mindig melegen érdeklődik maga iránt, és sokszor emlegeti. Isten áldja meg, nézzen el mennél gyakrabban. Édes és gyilkos méreg: mindig melegen érdeklődik, és sokszor emlegeti. Miért mondja ezt Ligeti, hogy tőrdöfés gyanánt fájjon a messzire szakadt növendéknek? És miért fáj annak, aki hótton szerelmes Rottmayer Izabellába? Törökbálintra nem mehetett Miska, Kövi bácsi bent járt Pesten, találkoztak, és Miska tudomásul vette a végzést, mely szerint Törökbálint határába nem szabad betennie a lábát. Ez nem volt számára újság. Bellával pontosan tisztázták ezt a kérdést azokban a levelekben, amelyek most is sírig tartó hűségről és ernyedetlen várakozásról beszéltek. És mégis látták egymást. Bella addig nyaggatta szüleit, hogy vigyék be Pestre, mígnem azok mit sem sejtve őt is, Linkát is behozták legközelebbi útjokon. Napi tervök meg volt állapítva előre, és Miska tudta, hogy a család délután négy órakor a Váci utcai kávéházba megy ozsonnázni. Beült tehát fél négykor a kávéház egy félreeső asztalához, és várt. Fél ötkor elkésetten betelepedett a család. Jegeskávét rendeltek. Ők azonnal meglátták egymást, a szülők nem vettek észre semmit. Azokat Linka igyekezett elfoglalni. Bella olyan szép volt, olyan kívánatos, olyan forró vágyakat ébresztő, hogy Miska kezében majdnem összetört annak az újságrámának a nyele, amelyet maga előtt tartott, hogy elfedhesse magát, ha kell. A szerelmesek sóvár és titkos szem-párbeszéde egy félóráig tartott. Mikor a család elment, egy letépett oleandervirág maradt a Bella otthagyott helyén. Miska viharosan rohant oda, hatalmába keríteni ezt a szerelmi üzenetet. A leveleken kívül összesen ennyit kapott a leányból egyesztendei várakozás után. De vágya erősebbre gyűlt ettől a félórától, mint valaha. Régi társait keresvén, újakat talált. Az újságírók törzsasztala azóta átköltözött a Kammon kávéházba. A külföldről hazalátogató Miskát harsány öröm fogadta. Új emberek szoktak azóta az asztalhoz, akikkel mindjárt barátságot kötött. És mivel most nem akart dolgozni, hanem vakációzni, volt ideje a törzsasztalt látogatni bőségesen. – Te, Trim – mondta egyszer Kazár –, nem volna kedved Aradra lemenni? Valami dalárünnepély lesz, és a Vasárnapi Újság adna szabadjegyet, ha lemennél és lerajzolnád az ünnepséget.
Miska nagyot ugrott. – Mikor kell menni? Hogyne mennék éppen Aradra! – A jövő héten, tizenegyedikén. Augusztus tizedikén Miska lement Aradra. Mint ösztöndíjas müncheni festőművész szállott ki a vonatból, ugyanazon a pályaudvaron, ahonnan kilenc esztendeje a herbergbe indult el újonnan felszabadult asztaloslegény gyanánt. Akkor kopott volt és szegényes, most az ösztöndíj számlájára pompásan kiöltözködött: zsinóros magyar bársonyzekéje volt, galambszínű nadrágja, lakkcsizmája. Repeső szívvel ment az ünnepség reggelén a minorita templomba. Egy aradi fiatalember igazgatta útba az érkezőket, az ülőhelyeket cerberusként őrizve. Miska hanyagul súgta oda: – A Vasárnapi Újságtól vagyok. A varázsszó hatott, a bársonyzekés rajzoló büszkén beült a padba Ábrányival együtt. Két aradi úr ugyanekkor nem kapott ülőhelyet. Miska látásból emlékezett rájok. Talán ezeknek is a sárba lépve kellett helyet adni valahol a gyalogjárón, ha esett az eső. A mise alatt maga Reményi hegedült, a híres művész, aki negyvennyolcban Görgey segédtisztje volt, és most Liszt Ferenc koronázási miséjének Benedictusát játszotta a vértanúk városának templomában. A világ megváltozott… Mise után a főtérre vonult az ünneplő tömeg. – Látod – mondta ő Ábrányinak –, ezen a szent helyen, ahol most megyünk, ugyanilyen rekkenő hőségben húztam a taligát egy kis inassal. Konyhaszekrényt vittem egy orvosnak. Virágos állvány pompázott a főtéren. A papok, a dalárdák, harminc magyar díszruhás aradi szépség s a notabilitások kaptak ott helyet, a főhelyen a zászlóanya, gróf Szapáry Béláné. Mialatt a dalárdák énekeltek, Miska az aradi szépeket vizsgálta. Sok ismerős arcot látott, úriasszonyok és lányok hajdani arcát, amelyekre nem is merte valaha tekintetét emelni. A dalárda éneke elhangzott. Előlépett az öreg minorita rendfőnök, Sujánszky Euszták, hogy megtartsa az ünnepi beszédet. – Nézd meg ezt a papot – súgta Ábrányinak ő volt az egyik pap a vértanúk kivégzésénél. Aztán a szegbeverések végtelen sora következett, aztán megint szónoklat, nem akart vége lenni soha. Miska eleget látott, hogy rajzot csinálhasson, a hőség tűrhetetlen volt. Éppen meg akarta rántani Ábrányi kabátja szárnyát, mikor hirtelen arcába szaladt a vér. Az aradi szépek között meglátta Kristyóri Jolánkát. Ő volt az, Jolánka, azonnal meg lehetett ismerni. Megasszonyosodott azóta, teltebb lett, vállasabb, de kétségtelenül ő volt. Mikor a záróének elhangzott s a virágos dobogó előkelőségei oszlani kezdtek, Miska áttörte magát a tömegen. – Jolánka! – Szent Isten, Miska! Honnan kerül ide? – Münchenből hazaszaladtam egy kicsit, de már megyek is vissza. Hogy van? Nézték egymást elámult, meghatott tekintettel. – Köszönöm. Jól vagyok. Aztán kis habozás után hozzátette: – A férjem is jól van. – Férjhez ment? – Igen. Nigreiszné vagyok. Mindjárt idejön a férjem is, szeretném, ha megismerné. – Emlékszik még a rajzaimra? Nigreiszné Kristyóri Jolán mélyen elpirult. – Amit nekem adott, azt ma is őrzöm. Be van rámázva… A tolongás elsodorta őket egymástól. Délután mindenáron fel akarta keresni a Nigreisz-házat, valaki bizonyára útbaigazította volna. Csakhogy baj történt. A riportrajzot még ebéd előtt
megcsinálta, és odatette a szállóbeli szoba ablakára a metszet alá való preparált falapot, amelyre rajzolt. Ebédnél megismerkedett Reményi Edével, s az olyan érdekes dolgokat beszélt, hogy nem tudta otthagyni. Mikor ebéd után visszament a szobájába, hatalmasat káromkodott: a heves napsütéstől kettérepedt a falap. Rajzolhatta újra a főtéri állványt mennyezetével, virágdíszével, zsúfolt figuráival s a tövében tolongó tömeggel együtt. Nem jutott hozzá, hogy a férjhez ment Jolánkát megkeresse. Mindentől elmaradt: Albrecht uram műhelyébe is szeretett volna ellátogatni, a diáktanyát is szerette volna megnézni, semmi sem sikerült. Mindössze Bettelheim Vilmossal sikerült találkoznia. Attól kért kölcsön hat forintot, mert bársonyzekéje és lakkcsizmája volt ugyan, de pénze nem. Csabáról küldte meg a pénzt Bettelheimnek, ahová egy kis kerülőt tett Pista bácsiék látogatására. Pista bácsi megbotránkozva csapta össze a kezét: – Nyolcszáz forint ösztöndíjat kaptál, és tőlem kérsz hat forintot? – Nem kaptam meg belőle egy poltúrát sem. Tízszer jártam már a minisztériumban, de folyton iktatják, számfejtik, átutalják a pénzt, mit tudom én. No ne zsörtölődjék, Pista bácsi, hiszen olyan boldog vagyok, hogy hazajöhettem. Pista bácsi még dohogott valamit, és igen szigorú arcot vágott, hogy elrejtse meghatottságát. Most megint bent lakott családostul Csabán. Iván már tizenegy éves nagy diák volt, a kis Aba pedig már nem élt, csecsemőkorában elvitte a betegség. Helyette két csöppség kapaszkodott a mamica szoknyájába: Ilonka meg Erzsike. Eleinte húzódoztak az idegen bácsitól, de hamar rájöttek, hogy nagyszerűen lehet a térdén lovagolni. Az otthonos, kedves hangulatban töltött nyári esték áldóan simogatták a Miska szívét. Sorra vette a régi ismerősöket, és apróra mindent elkérdezett róluk. Duditsék már nem laktak Csabán, Miklós elköltözött Perbenyikre, ahol Mailáth grófnak lett a háziorvosa. Lányok férjhez mentek, öregek elhaltak. Az ösztöndíjat szeptember másodikán fizették ki Miskának. Mielőtt útnak indult, Ligetin kívül Harsányi Pált is felkereste, megköszönte a támogatást. Harsányi a Képzőművészeti Társulat nevében meleg ajánlatot adott az ösztöndíjkérvénye mellé. – Nem kell ezt köszönni, öcsém, ez kötelesség volt. Nem ura, hanem alázatos szolgája vagyok én az eszmének. – Milyen eszmének, tekintetes uram? – A magyar festészet eszméjének… Mondja csak, öcsém, kit gondol maga igazán magyar költőnek? – Petőfit. – Úgy van. Na mármost. Amit Petőfi írt, különbözik-é az minden más nációnak a versétől? – Különbözik. – Már mostan mondja meg nekem, hogy ugyanez a kérdés hogyan áll e festészetben. Mondjon nekem egy jó magyar festőt. Csak úgy kapásból. – Markó Károly. – Úgy van. Elsőrangú művész volt… De mondja meg nekem, öcsém, hogy abban, ahogyan Markó festett, micsoda a csakis magyar? Ha egy Markó-képet odatesz valaki elé és eltakarja az aláírást, megmondja-e nekem az a valaki, hogy ezt a képet csak egy magyar festhette? – N… n… nem. – Lássa. Hát én arról álmodozom, hogy olyan festészet keljen nálunk az anyaföldből, amelyre ránéz az idegen, és azt mondja: nem tudom, ki festette, de magyar ember festette… Persze, ezek az urak azt mondják, hogy vadmagyar vagyok. Hát az igaz is. De ettől nem tágítok. Ha nem értette, amit magyaráztam, kedves öcsém, ne törődjék vele. Csak menjen és dolgozzék. Amit én mondtam, arra mindenki csak magától jöhet rá.
Miska jó darabig hallgatagon ült ott. Aztán felkelt búcsúzni. Az öregúr nyájasan parolázott vele, és útnak eresztette. Az előszobában éppen akkor akasztotta fel kalapját az érkező Telepy. Megálltak beszélgetni. – Furcsákat magyarázott az öreg, mi? Miska bólintott. – Furcsákat. De ugyanekkor egy pillanatra egészen különös messzeségekbe nézett.
VII. Kicsiny kézitáska volt minden poggyásza annak a busa hajú, erős szakállú fiatalembernek, aki addig számolgatta a müncheni hónapos szobában féltve őrzött bankóit, míg úgy döntött, hogy mégiscsak megnézi a párisi világkiállítást. Pár nappal azelőtt magyar piktorok utaztak keresztül Münchenen. Telepy Károly meg egy-két társa. Őt is felkeresték, és biztatták, hogy tartson velük, a híres párisi Salont minden piktornak meg kell néznie, aki teheti. De ő csak ingatta a fejét, mert félt a tetemes kiadástól. S mikor azok elutaztak, mégis nagyon viszketett neki a párisi Salon. Végül is gondolt egyet, és felült a vonatra mégis. Majd ha megtér, még jobban fog takarékoskodni. Éjfélkor szállt le az állomáson. Ment kifelé a többi utassal, amerre azok mentek. Mikor az utcára érkezett, csatakos októberi éjszaka tárult ki előtte, de az utcai gázlámpák, a kocsilámpák, a kivilágított kávéházak ezernyi fényének akkora pompájával, amilyet soha nem láthatott eddig. Franciául nem tudott egy szót sem. Annyit mégis tudott, hogy annak a kocsisnak, aki várakozva állította meg előtte a vézna, ázott gebét, odavethette ezt a nemzetközi szót: – Hotel! A kocsis egyetlen pillantással megbecsülte az idegen fiatalember vagyoni rangját soványka poggyászáról. Bólintott. Tenyerét előrenyújtva előrekérte a viteldíjat. Miska találomra odaadott egy francia bankót. Valamit visszavett belőle. A kocsi elindult a hosszú-hosszú utcákon. A tengernyi fénypontot megsokszorozta a nedves utca tükre, rengeteg ember járkált ily kései órákban is az utcán. S a bérkocsi csak ment az ismeretlenbe, negyedóráig, félóráig, még tovább. Végül hirtelen megállt. Miska kilépett a kocsiból. Különös ház előtt állottak. Igen keskeny homloka volt, és igen magas. Az ablakokban sötétség mindenütt. A kicsiny kaput két ház között az utca fölé emelt hídszerű bolthajtás védte a makacsul szemező esőtől. A kocsis intett a fejével, s Miska, az intés irányát követve, megpillantotta a csengőt. Megnyomta. A kapu erre boszorkányos módon magától kinyílt. Az utas meghökkenve pillantott beljebb, de nem látott egy lelket sem. Habozott bemenni, de a kocsis kézzellábbal biztatta, hogy csak menjen be. És már el is indult ázott lovával az éjszakába. Mikor szeme hozzászokott a homályhoz, meredeken felfelé haladó falépcsőt látott maga előtt. És még mindig nem bukkant fel sehol semmiféle emberi lény. Bizonytalanul nekivágott a falépcsőnek, amelynek minden foka keservesen megnyikordult a hatalmas szál fiatalember csizmája alatta. Vajon hova fog jutni ebben az elátkozott házban, amelynek ajtaja magától nyílik? És hogyan fog felelni arra a francia kérdésre, amelyet nem fog érteni? Lépteinek nyikorgására ekkor megszólalt a magasból egy hang. Csodák csodája: magyarul. – Te meg hol az ördögbe csavarogsz? Jössz-e már? Miska megállt. Azt hitte, valami babona játszik vele. Határozottan félt. Felszólt a sötétbe: – Ki az? A hang meglepetten válaszolt: – Hát nem te vagy? Ki van odalent? – Munkácsy Mihály. – Micsoda? No még ilyen csodát sem láttam… Várjál, hozok világot. Telepy Károly volt az. Jött is már lefelé, gyertya a kezében. Nevetve ámultak ezen a csodálatos véletlenen. A kocsis Páris ezer meg ezer apró szállója közül véletlenül éppen ebbe az egybe hozta Miskát, amelyben a magyar piktortársaság ütötte fel tanyáját. Telepy Károly a lakótársát várta haza, aki elkódorgott valamerre. Azt hitte, ő jön. Itt laktak valamennyien a Rue de Provence-t és a Rue de Lafayette-et összekötő kis közben, abban a szállóban, amely a „Grand Hotel de Francé” hangzatos nevet hordta ugyan, de szobaárak dolgában megfelelt a magyar piktorok vékony pénzének. Miskát
betelepítették egy még elfoglalható díványra. S mikor már eloltották a gyertyát, Miska így szólt a sötétben: – Ne csodálkozzatok, ha babonás vagyok. Ilyen véletlen nem történik senkivel, csak velem. Minduntalan észreveszem, hogy a jó Isten akar tőlem valamit. Másnap kitárult Miska előtt Páris. A magyar piktortársak már el tudtak valahogy igazodni a főbb útvonalakon, már tudták, milyen közlekedési eszköz merre visz, hol célszerű enni, hogyan kell kávét kérni, hogyan kell a lóvonaton jegyet váltani a kiállításra. Egyedül el lett volna veszve, így kóborlással, kérdezősködő némajátékkal semmi dolga nem akadt. Telepyék vitték mindenhová. Természetesen mindenekelőtt a Salon kapujához vitték el, s ott letették háromórányi időtartamra azzal, hogy majd érte jönnek déli egy órakor. Ők már részletesen megtapasztalták. Még egy katalógust is a kezébe adtak, vastag zöld könyvecskét, bár abból a festők nevén kívül nem érthetett meg egy szót sem. Itt bezzeg zsúfolt közönség jött-ment a képek előtt, a világ minden tájáról való. Német szó is gyakran megütötte a fülét, nemcsak francia. Valami szláv nyelv is, amely hasonlított a csabai tóthoz: lehetett orosz vagy lengyel. Meg még egyéb mindenféle, amiről nem is sejthette, milyen nációé. De nem is nagyon figyelt a közönségre. A képeket nézte. Telepy már aláhúzkodta a katalógusban, amely a különös Explication címet viselte, több festő nevét. Azokét, akik neki feltűntek. De Miska nem figyelt erre. Mint máskor is, csak a maga szemével szeretett nézni. Azzal sem nagyon. Lelke mélyén csak a saját képei érdekelték, a másé nagyon nehezen mozdította meg. A müncheni Pinakothekában mindössze két ember akadt, akinek képei előtt hosszabban megállott. Az egyik Rembrandt volt, a másik Frans Hals. Még Teniers és Van Dyck érdekelték, de azokra figyelméből már alig tellett. Itt is csak úgy átabotában járta végig a termeket. Alig akadt kép, amely hosszú időre megállította volna. Amit látott, azonnal el is felejtette. Néhol mégis megállott. Imádottjának, Knausnak is volt képe a kiállításon. Azt sóváran szemlélte, örömmel is, hogy láthatja, búbánattal is, hogy még mindig nem sikerült a Knaus keze alá jutni. Aztán meglátta Kaulbach nagy képét, amelynek Caritas volt a címe, s amely büszkén képviselte az olyannyira ismerős müncheni bitümöt, Adam egy festményével együtt. Feltűnt egy Matejko nevű történeti festő, akit a katalógus lengyelnek mondott. A Menzel és Lenbach névvel is találkozott, ezeket növendéktársai otthon gyakran emlegették. De sok újat ezek nem mondtak neki. Ami újat látott, azt a franciák mondták neki. Annyiféle iskolára tagozódtak ezek, hogy nem tudta őket nyomon követni. S ahogy nézte ezt a sok-sok irányt, amelynek művészei mind látható meggyőződéssel hirdették a maguk igazát, önkéntelenül arra gondolt, hogy Piloty meggyőződése sem erősebb, mint ezeké! Mindegyik megesküszik, hogy neki van igaza. És eldöntheti-e valaki végül, hogy kinek van hát igaza? Ennyi irány között a fiatal festő csak egy végső tanulságot vonhat le magának: az iskola mindig kétséges, önmaga azonban mindig biztos. Az elején még próbálta figyelni ezt a sok mindenféle franciát, de aztán figyelme teljesen elfáradt, és beléjök zavarodott. De három kép máris megmaradt emlékében, mire az egész tárlat végére ért. Az egyik Corot egy tájképe volt, a másik Millet krumpliszedőket ábrázoló képe, de leginkább Courbet képére emlékezett, amely a katalógusban a La femme aux bijoux címet hordta és egy ékszereivel játszó nőt ábrázolt. Ehhez visszament még egyszer. Figyelmesen nézte. – Ez legény a talpán – mondogatta magában. Egészen közel ment a képhez, mert a „textúra” érdekelte. Felemelte jobb kezét, és ökölbe fogta, csak hüvelykujját hagyta kint, hogy az az ecsetet jelképezze. S ezzel a jelképes ecsettel belefestett a levegőbe, míg a kép festési módját tanulmányozta. A finoman rajzolt női alsó kar vonalai mentén óvatosan, de erősen húzta meg a „drukker”-eket, a két hegyes körmöt egy-egy ügyes ecsetdöféssel odapettyentette, a dús hajkoronába pedig szélesen, bátran, szinte gorombán vágta bele a világos „gliccer”-eket.
– Kutyateremtette, de jó festő. Elment onnan, ácsorgott, nézelődött, de megint csak visszament másodszor is. Azt nézte sokáig, hogy ez a Courbet hogyan festette meg a nő tarkóján a kontyból kimaradt pelyheket. Nem volt az több három-négy vakmerő, száraz ecsetmozdulatnál. Aztán végleg elment, és kiállt a kapuba, hogy megvárja Telepyéket. Várt rájok egy órahosszat. Azok csodálkoztak is rajta, hogy kint találják. – Készen vagyok vele már régen – mondta. – Én három napot töltöttem itt – felelt Telepy –, de még el kell jönnöm. – Nekem már nem. Telepy furcsállva nézte, de nem szólt semmit. Ugyanez történt másnap a Louvre-ban. Miska szép lassan átsétált a termeken, és alig állott meg egyszer-kétszer. Egy-egy klasszikus kép előtt, amelyet Telepy izgatottan mutogatott neki, tisztelettel bólintott, de máris elkívánkozott onnét. Nem is tudtak együtt maradni. Miska előrehaladt. Lent várta meg barátját a Rue Rivoli gyalogjáróján. – Én nem értelek, te Miska – mert már összetegeződtek –, hol találsz te nézegetnivalót, ha már a Louvre-ban sem találsz? – Itt az utcán – nevetett Miska nem képzeled, milyen érdekes az embereket nézni. És micsoda nők vannak itt, de micsoda nők! Barátom! – A nők, úgy látom, jobban érdekelnek, mint a képek. – Mint a más képei, hogyne. De aki a magam képénél jobban érdekelne, olyan nő nincs. Egy hetet töltött Párisban. Látta a világkiállítást, volt egy café chantant-ban, nézte a gyarmati szerecseneket, megbámulta egy társas kiránduláson Versailles-t és Trianont, lenézett a Szajnahidakról a vízbe, járkált a lombja vesztett Bois-ban… Aztán visszament Münchenbe. Alig várta, hogy az ecsetet megint a kezébe vehesse. Még a kora őszön elküldötte egy új képét Ligetinek, azzal a kéréssel, hogy adja el valakinek, mert fogy a pénz. Itatás volt a kép címe. Kétszázötven forintot szeretett volna érte, de gróf Széchenyi Béla, akit Ligeti megkörnyékezett, sokallt ennyit a képért, a Képzőművészeti Társulatnak is le kellett adni tíz százalékot a közvetítésért, végül maradt százötven forint. Az is jobb volt a semminél. És mire ennek a pénznek a híre megjött, már befejezte az ökrösszekeret. Az elakadt ökrösszekér, ezt a címet adta neki. Kiállította Münchenben, aztán elküldte Bécsbe. Rögtön belekezdett az Árvíz részletes kidolgozásába, megcsinálta azt is. Aztán Kazár közvetítésével Pestről kapott rendelést. Szokoly Viktor nevű szerkesztő Honvédalbumot készült kiadni, ebbe Miskától is kértek valamit. Negyvennyolcas újoncokat rajzolt, amint nagy diadal és lelkesedés közepette szállítják őket szekéren. Aztán egy fénykép után és emlékezet után megfestette Bella arcképét. Elküldte Törökbálintra. Ez a pompás arckép is bizonyára hatni fog az atyára, és lendít valamit a dolgon. Rögtön ezután Adam biztatására csataképet készült festeni, meg is csinálta Az isaszegi csatatér vázlatát, mégpedig ütközet után, megkomponált csoportokkal, csak egynéhány figurával. De egyszerre csak az egészet abbahagyta. Egy éjjel úgy megrendítette saját ötlete, hogy a sötétben izgatottan felült. Soká nem tudott elaludni. Mikor reggel felébredt, pontosan kész volt fejében az egész festmény. Parasztházhoz beállítanak a lakodalmi hívogatók. A téma egész belsejét felkavarta. Érezte, hogy nagy dolgot talált: önmagát. Vázolnia könnyű volt, csak másolni kellett megint fejéből a képet, amely a legkisebb részletig kialakult már. Parasztszoba, balról szemközt a nyitott ajtó erős világítású négyszöge, jobbról a búbos kemence padkáján a család: apjok, anyjok és az eladó lány, amint hallgatják a szép szót. Errébb két pendelyes gyerek, a bal sarokban kisfiú, aki a morgó házőrzőt tanítja móresre, az ajtó mögötti homályban süldő lány nyúl a pálinkás bütykösért, hogy a vendéget megkínálhassák. S a nyitott ajtó jól odatervelt foltja elé tette a lakodalmi hívogatókat, az egyiket, aki virágos botot tart a kezében és mondja a mondókát, s a másikat,
aki fél szemmel hátrapislant a pálinkáról gondoskodó kislányra. Mikor a vázlattal elkészült, napokig nem fogott hozzá a festéshez. Ösztöne valahogyan nem engedte. Valamit mintha várt volna, de egyáltalában nem tudta, mit vár. Kora reggel elment az akadémiára, ott dolgozgatott, de ha máskor sem szokott sokat beszélni, most még szófukarabb volt. Délután nyakába vette a várost, és felkereste ismerőseit. Elment az öreg tájképfestő Schleich műtermébe, akivel már régebben összebarátkozott. Tett-vett egy darabig nála, nézte, hogyan dolgozik, alig szóltak egymáshoz egy-két szót, aztán vette a kabátját és elment. Egyenesen a Leibl lakására. Ezt szerette a németek közt legjobban. Ennek is nézte készülő vázlatait, megdicsérte, beszélgetett róluk, de látszott rajta, hogy figyelme másutt kóborol. Ment tovább. Az utcán találkozott egy Makart nevű pilotystával, aki arról volt nevezetes, hogy a legtöbb aszfaltot használja el egész Münchenben. Megállt vele, és néhány szót beszéltek Párisról. Aztán elment Kohányihoz, ahol Gyulay Lacit találta. Mert a hajdani Gyulay fiú, akivel a Szamossy-időkben barátkozott még össze az üvegesbolt pultja mellett, ezen az őszön szintén Münchenbe költözött. Ült nálok hosszú ideig, de keveset beszélt. Este Berczikkel ment járkálni, és némán rótta vele az utcákat. Maga sem tudta, mi forrong benne. Pár nap múlva aztán egy délután hirtelen nekifogott a képnek. A Wagnertől tanult módon kezdte, aszfalttal. De a csuklójában volt valami lázadó dac. Eddig óvatosan, az egész világ iránt való félénk tisztelettel vonogatta az ecsetet a vásznon. Most egyszerre, mintha az ördög bújt volna belé, vakmerően és szélesen odakanyarított egy-egy helyen. Remegett az izgalomtól, mikor ezt csinálta. Meg is ijedt önmagától, megint engedelmes tisztességtudással folytatta egy-egy részlet szolid, pontos kidolgozását. De mikor a húzogató legény ingujjához ért, megint megszólalt benne az ördög. Szinte haragjában vágott oda egy-két ecsetvonást, mint ahogy a csikós suhintja meg a karikást, és íme: az ingujj elkezdett élni. Már jó idő óta dolgozott, mikor egy ismeretlen ember kopogtatott be hozzá. Bemutatkozott mint olmützi képkereskedő. Más növendékekre hivatkozott, akiktől azt hallotta, hogy Herr Munkácsi az ő gusztusa szerint való képen dolgozik. – Tessék, ez az – felelte Miska, és tovább dolgozott. Az olmützi ember nézte egy darabig a képet is, a munkát is. Aztán megszólalt: – Mennyi lesz ennek az ára, ha kész lesz? Miska tétovázott. Keveset félt mondani, mert hátha többet is adna a kereskedő, sokat meg félt mondani, mert hátha elijeszti. A kereskedő azonban nem sokáig várt a válaszra. – Nézze, ne alkudjunk sokat. Ha kész lesz, adok érte hétszáz forintot. – Annyiért odaadom. Tessék eljönni két hét múlva, akkor kész lesz. – Helyes. De ha közben többért kérik, csak adja oda. – Szóval nem biztos, hogy megveszi? – Uram, csak a halál biztos. Én a képet komolyan meg akarom venni, és adok érte hétszáz forintot. Két hét múlva csakugyan kész lett a képpel. Sokat kínlódott rajta, igen egyenetlen hangulatban. Volt rész, amelyet csak úgy odahajított félvállról, huszárosan, s az a rész kitűnő lett. Viszont olykor habozó kétség fogta el, és gyötrelmes gonddal dolgozott sokkal kisebb részeken. Azok viszont nem sikerültek. Háromszor is letörölte és újrafestette az ilyet. De a kép elkészült. Az olmützi ember pedig nem jelentkezett. Ellenben jelentkezett egy brünni ember. A kép még csillogott a nedvességtől. – Láthatom azt a magyar jelenetet? – Tessék, ez az. A brünni sokáig nézte. Aztán megcsóválta a fejét. – Sok hiba van benne. A kompozíció bal fele rossz, az alakok itt egymásba ragadnak. Az anya
ruhája nagyon merev. Az az odavetett ruha is mintha fából volna a férfi mellett… Miska megharagudott. Annál érzékenyebben érintették ezek a megjegyzések, mert ugyanezeket a hibákat félig-meddig ő is sejtette, csak nem merte megvallani magának. – Nem muszáj megvenni, ha nem tetszik. Már van rá vevőm. Holnap jön érte. – Úgy. És mit fizet érte az a vevő? – Hétszáz forintot. A brünni már nyúlt a pénztárcája után. – Kérek nyugtát. Én azonnal adok érte nyolcszázat. Vihetem? A festőnek elállt a lélegzete. De igyekezett izgalmas örömét palástolni. Lehetőleg méltóságteljesen vetette oda: – Nem bánom, vigye.
VIII. A pénz éppen elég volt arra, hogy kifizesse minden adósságát és hazautazzék Pestre. Két megszakítással már másfél esztendeje volt Münchenben. Elég volt. Most már mindenáron Knaushoz kell jutnia. S a tervet most már Ligeti is helyeselte. Pesten az a hír várta Ligetinél, hogy a Szénásszekeret még mindig nem sikerült eladni. Miska négyszáz forintra tartotta. – Nagyon széles a modora. Persze Münchenben így festenek, de a mieink Bécshez szoktak. Az ilyesmi nálunk mázolásnak számít. Próbáltam gróf Széchenyi Bélánál elsütni, aki az Itatást megvette, de annak nem tetszik. Hanem adott egy jó tanácsot: vigyem el a testvéréhez, gróf Zichy Rezsőhöz. – Széchenyinek Zichy a testvére? – Széchenyi István feleségének, Seilern Crescence-nak Zichy volt az első férje, ezt tudhatná. Szóval én most elmegyek Zichy grófhoz, és próbálok vele beszélni. Maga addig várjon itt. Elment. Miska járt-kelt a szobában, elunta magát, kinézett a Múzeum folyosójára, azt is megunta, visszament az irodába és leült. Így várt nagyon sokáig. Végre megjött Ligeti. Arcán már látszott, hogy jó hírt hoz. – Itt van kétszáz forint, annyiért adtam el a képet. A gróf látatlanban vette meg. Miska hálálkodott, eltette a pénzt. Beszélgettek Münchenről. Akkor Ligeti váratlanul eléhúzott egy százast. – Fogja, ezt azért adom, mert olyan könnyen belement a kétszázas vételárba. – Tessék? – Háromszázért adtam el, nem kétszázért. Az ifjú festő meghatva nézett a jótevőre. Eltette a százast a másik kettőhöz. Aztán megint beszélgettek müncheni dolgokról, de meg arról is, hogy itthon nagy dolog történt: a Képzőművészeti Társulat mégis megcsinálta a fúziót a Műegylettel. Harsányi kierőszakolta a választmányban az alapszabályok olyan módosítását, hogy a Társulat elfogadhat ugyan tárlataira idegen képeket is, de nem magyar festőtől képet venni tilos. – Meglátogatom – mondta Miska búcsúzáskor –, gratulálok neki. Ligeti ravaszul mosolygó orcát vágott. – Menjen kocsin, adok rá pénzt. Itt van még egy százas. – Tessék? – Négyszázért adtam el, ne féljen. A gróf egy kicsit sziszegett, de kinyomtam belőle. Hanem több azután igazán nincsen. Mit pityereg, bolond? Nem restelli, huszonnégy éves felnőtt ember és pityereg? De ő is elfordult. Miska megnedvesedett szemmel lépett ki a Múzeumból. Aztán összeszedte magát és ment dolgai után. Dolga akadt elég. A Lakodalmi hívogatók ez idő szerint Bécsből, ahol ki voltak állítva és igen szépen feltűntek, Pestre kellett hogy érkezzenek. Mert a képet itt is ki akarta állítani. Ezzel nagyon sok lótni-futnivaló járt. Telepyhez kellett futkosni, aki titkára volt a Társulatnak, postára kellett futkosni tudakozódni, szállást is kellett keresni, Törökbálinttal kellett érintkezést szerezni, a hivatalos névmagyarosítás kérvényének is utána kellett járni, Reök Henriknét és leányait, továbbá a gépgyáros Reököt kellett meglátogatni; azt sem tudta, hol a feje. Szállás hamarosan akadt: Egyenesi szabómester úrnál, a Hatvani utcában. A két Reök családot is meglátogatta, Erzsikét elragadóbbnak találta, mint valaha. A kép is megjött, jól is akasztották, a pajtások elragadtatva szemlélték, és olyan lármát csináltak neki a sajtóban, hogy csak úgy zengett. Harsányi Pál a tárlaton a Miska vállára tette a kezét. – Csak egyet mondok, öcsém: maga az én emberem.
Miska most ébredt világosan tudatára, hogy mielőtt a képbe belefogott volna, ki nem mondottan is azok a különös dolgok motoszkáltak a fejében, amelyeket a lelkes öreg mondott neki egy bizalmas délután. Hogy a magyar festészet is várja a maga Petőfijét. Mélyen megindulva nézett Harsányira. – Nagyon szeretnék az lenni… – Csak magán áll. A tehetsége megvan hozzá, most már nyilvánvaló. A boldog önérzet az egeket verte Miska lelkében. Most már látni merte maga előtt a jövőt. Bella az övé lesz, talán már kettesben mehetnek Düsseldorfba Knaushoz, aztán hazajönnek, aranyos kis háztájok lesz, ő pedig dolgozni fog itthon kedves család, derék pajtások körében, mindig ilyeneket, ilyen szép, zamatos, erős magyar képeket. Mégiscsak szép az élet. Lüktető bizodalommal ment ki Törökbálintra. Úgy állított be Kövi bácsiékhoz, mint az elűzött főherceg, aki diadalmasan jön trónját elfoglalni. De már az első hír kedvezőtlen volt. – Rottmayer már tudja az újságokból, hogy itthon vagy. Én is mondtam neki. Megesküdött, hogy ha megfeszülsz, sem adja neked a leányát. Miska megszeppent. Bella ugyan írta neki, hogy könnyű elintézésre kevés a reménység, de hogy a papa ilyen hevesen makacskodik, azt nem képzelte volna. Mindazonáltal nagy bátran beállított még aznap a leányos házhoz. Remélte, hogy most már vitatkozni tud a zordon atyával, mert ha jól nem is, de valahogyan beszélt már németül. De erre sor sem kerülhetett. Bellát nem is láthatta. A doktor egyedül fogadta, s a levegőben érezni lehetett annak a feszültségét, hogy Rottmayerné és két leánya valamelyik mellékszobában várják a vihar lefolyását. A vihar röviden folyt le. – Nézze, barátom – szakította félbe a doktor Miska legelső mondatát –, kár lenne a sok beszédért. Én tudom, hogy mit akar, és máris válaszolok rá. Nem adom magához a leányomat. Miska vissza akarta venni a szót, de Rottmayer legyintett a kezével. – Jó, jó, a lapok megdicsérték, ösztöndíja van, bánom is én. Az elhatározásomat nem tartozom megokolni. Nem adom magának a leányomat, ezt becsületszavamra kijelentem, értse meg. És most ajánlom magamat. Miska szedte a sátorfáját. Egyenesen ment levelet írni. Nyolc hosszú oldalon felszólította Bellát, hogy most már nincs más hátra, szökjenek meg. Ha megszöktek, az apa nem tehet egyebet, mint elkerüli a botrányt, nyel egyet és belemegy abba, amit már úgysem tud megváltoztatni. Bella még aznap késő este kiejtette a választ az ablakon, s a hűséges Ilg mindjárt el is hozta. A válasz rimánkodó hangon egy félévi gondolkodási időt kért. Miska reggel írt: nem lehet gondolkozni, azonnal szökniük kell. Bella megint tétovázva válaszolt, de már érezni lehetett, hogy puhul. Így alkudtak folytonos levelekben három napon át, míg végre Bella azt válaszolta, hogy ő sem bírja már tovább, jól van, szökjenek együtt. A szerelmes lovag a legnagyobb titokban kocsit bérelt. A parasztot megeskette, hogy nem szól senkinek. A kocsinak pont éjfélkor kellett várnia a kertek tövében. Ekkorra Rottmayeréknál már mély álomba merült mindenki. Miska pedig most is a külön házban lakott, ahonnan feltűnés nélkül mehetett éjjel akárhová. Közrejátszott az a szerencse is, hogy Rottmayernak éppen a megbeszélt napon dolga akadt Pesten, még délután bement. A lányok külön szobában aludtak. Semmi sem ígérkezett könnyebbnek, mint az, hogy Bella kilopóddzék a nyári éjszakába. A kocsi reggel háromkor bent lesz Pesten. Akkor aztán jöhet a vízözön. Bella elrejtőzködik Miska valamelyik ismerős családjánál, és majd csak akkor bújik elő, ha a sarokba szorított apának megjön az esze. Az utolsó cédulát a vacsoránál kapta Miska. „Édes egyetlen angyalom! Éjfélkor pontosan várj, okvetlen jövök. Sírig hű Bellád.” Zsebre gyűrte a papirost, és lopva körültekintett a békés családi asztal felett. Ezek közül senki sem sejti, hogy holnap reggel milyen szenzációra fognak ébredni. Tizenegy óra tájban már várta a kocsit a kertek alatt. Pontosan nem tudta az időt, mert nem volt
órája. Alig várt néhány percet, már jött a kocsi a vaksötétben. Suttogva váltott néhány szót a paraszttal, és alku szerint előre odaadta neki a pesti fuvar árát. Aztán vártak a néma éjszakában. Emésztő és izgalmas várakozás volt. Egyszer már várta így Bellát. Annak a várakozásnak régmúlt emléke sajgott fel benne. Akkor hiába várt. De most jönni fog Bella. Okvetlenül jönni fog. De nem jött. Az idő mintha megállott volna az éjszakában. Mintha a világmindenség megmerevedett volna, hogy ezentúl örökké mozdulatlan éjszaka maradjon, s ő itt álljon az idők végeztéig, hallgatva, amint a fuvaros szundikálva szuszog a bakon, s a sötétben láthatatlan lovak olykor dobbantsanak egyet a puha porban. Már lehetett becslése szerint két óra is, mikor nem bírta tovább idegekkel, és bemerészkedett az udvarra. Rottmayeréknak nem volt kutyájok, de a szomszéd ház kutyája irtózatos ugatásban tört ki. Lélekszakadva hirdette, hogy idegen mászkál a ház táján. Miska dobogó szívvel lapult az istálló falához. A kutya szüntelenül ugatott. A Rottmayer-házból csikorgás, nyikorgás hallatszott. Ajtó nyílt. Valaki kilépett rajta. Végre. Miska szíve vad diadallal ugrált a mellében, már készítette a mozdulatot, amellyel fojtogatva zárja mellére az őrjítően kívánatos leányt. Ekkor Rottmayerné hangja kiáltott bele az éjszakába svábul: – Van itt valaki? A kutya még dühösebben ugatott, biztatva a felismert hangot, hogy csak ne hagyja a dolgot annyiban. Rottmayerné tüntetően hátrakiáltott, hogy az esetleges tolvaj megrémüljön: – Ádám, hozd ki csak hamar a töltött puskát. Miska dühében is lenézte az átlátszó hadicselt, hiszen jól tudta, hogy a doktor bement Pestre. Aztán jó darabig nem történt semmi a kutyaugatáson kívül. Nagy sokára Rottmayerné úgy döntött, hogy visszafekszik. Papucsa csoszogását, a kilincs csikordulását lehetett hallani. Miska visszalopódzott a várakozó kocsihoz. Ott mélyen aludt a paraszt. Reményvesztetten, csikorgó foggal várt még sokáig. És megint pirkadni kezdett az ég alja, mint akkor régen. Most már biztos volt, hogy mindennek vége. Felköltötte a fuvarost és hazaengedte. Az boldogan csapott a lovak közé, s vitte zsebében a könnyen megszolgált fuvardíjat. Miska lehorgasztott fejjel, álmosan, reménytelenül, csikorgó haraggal hazament. Még álmosan is sírni tudott haragjában. Reggel Ilg ébresztette fel. Levelet hozott. „Édes egyetlen angyalom! Forró könnyek közt írom e sorokat, bár inkább a föld alatt volnék. Nem volt lelkierőm azon végzetes lépés megtételére. Bocsáss meg. Belátom, hogy az egész világ ellen nem küzdhetünk. Én hűségesen várok tovább, és hőn reménylem, hogy majd egyszer minden megváltozik. Millió csókot küld vigasztalhatatlan Bellád.” Miska különös lelkiállapotba került: feszülten és kíváncsian figyelte magát, hogy vajon mit érez. Pár percig próbált olyasvalamit érezni, hogy most mindennek vége és összedőlt a világ, de ez nem ment. Inkább keserű haragot érzett magában. Akkor ezt próbálta a végletekig átérezni, de ez sem ment. Csak mérges volt, hogy elszalasztotta azt a pompás zsákmányt, amelyet már a magáénak képzelt. Aztán próbált véghetetlen fájdalommal a sivár jövőre gondolni. De a jövő gondolata nem fájt. Düsseldorfra gondolt, és Knausra: ez éppenséggel nem tűnt fel sivárnak. Ahogy így kísérletezett érzéseivel és latolgatta őket, ahogy egyszerre teljesen idegennek tűnt fel előtte az a kalandos fiatalember a kertek alatt várakozó regényes kocsi mellett – a gondolat durván tolakodott öntudatába. Még visszaszorította egy kicsit, még alkudozott és színészkedett magával, de a gondolat gyorsan érlelődött, hogy szétpattantsa szeméremből és érzelgősségből való burkát. Végre szét is pattantotta: Miska meglepetve eszmélt rá, hogy… hogy ő Bellába tulajdonképpen már nem is szerelmes. Sőt, ha nagyon szigorúan veszi a dolgot, már tegnap sem volt bele szerelmes. Már… már régen nem volt bele szerelmes. És úgy látszik, Bella sem volt szerelmes őbelé. Meglepő könnyűséget érzett, mikor átment a Kövi-házhoz. Hatalmas étvágyú reggelivel pótolta az elmulasztott alvást. És elkezdett játszani a gyerekekkel. Azokat nagyon szerette. Délelőtt példálódzott
Tóni néni előtt, hogy jó lenne már Pestre mennie, de mikor Tóni néni szívesen marasztotta, hamar maradásra szánta el magát. Egy kicsit mégiscsak piszkálta, hogy így pórul járt. Szeretett volna Bella előtt, aki így becsapta, közömbösnek mutatkozni, hadd fájjon neki. Harmadnap, június huszonhatodikán Jakab-napot ültek Köviék. Igen sok vendég volt. Pestről is kijött özvegy Reök Henrikné két leányával. Miska kitörő örömmel üdvözölte kedvenc rokonát, Erzsikét. Azonnal vad hancúrozásba és kergetődzésbe fogott vele. Olyan jókedvet mutatott, hogy majd felverte a házat. Egyszer csak meghökkenve nézett a nyíló ajtóra: Rottmayer lépett be feleségével és két leányával. Bella olyan piros volt, mint a pipacs. Ő ügyesen átjátszotta magát a másik szobába, hogy az érkezőket ne kelljen üdvözölnie, majd pedig hátulról visszakerült ide, mikor azok átmentek. Közben félrehívta Tóni nénit. – Hogy jöhettek ezek ide? Hiszen tudták, hogy itt vagyok. – Bella megígérte az apjának, hogy téged kiver a fejéből. – Úgy? Rendben van. Rögtön írt egy cédulát az előszobában: „Isten veled örökre. Miska.” A cédulát odaadta Reök Erzsikének, hogy juttassa ügyesen Bellához. Különben egyetlen szót sem váltott Bellával, egyetlen tekintetet sem vetett rá. Tűzzel-vassal csapta a szelet Reök Erzsikének, amit a szép rokon jóindulatú mulatsággal fogadott. Ez egy kicsit piszkálta is Miska férfiönérzetét. – Mondd, Erzsike, szeretsz te engem? – kérdezte, ügyelve arra, hogy Bella a túlsó sarokból láthassa őket. – Hogyne szeretnélek, drága jó Miskám. Nagyon szeretlek. – Nem úgy értem. Hanem úgy… – Eredj már, mik jutnak eszedbe. Eszem ágában sincs. – Miért? Olyan utolsó vagyok? Engem nem lehet szeretni? – Biztosan lehet. Rettenetesen beléd szerethet, akinek az ízlése vagy. Nekem nem vagy ízlésem. – Miért nem? Mi nem tetszik rajtam? – Nagyon borzas a fejed. – Azon segíthetünk. Lenyíratom a hajamat. Egyszer már lenyírattam tök kopaszra. Tavaly ősszel, Münchenben. Mulatságra készültünk a fiúkkal, és nagyon ki akartam magam csípni. Volt nekem egy kitűnő pacsuli hajvizem. De az üvegje hasonlított a szikkatív üveghez. – Mi az a szikkatív? – Szárító folyadék, a képeket szoktuk bekenni vele. Hát én összecseréltem a két üveget. Már csak a mulatságon vettem észre, hogy a hajam minden szála külön az égnek áll, mint ahogy élclapokban a borzadó embereket szokták rajzolni. Aki rám nézett, majd megszakadt a nevetéstől. Kénytelen voltam hazamenni. Másnap tövig le kellett nyírni a hajamat. De hamarosan kinőtt megint. Egyszóval mi lenne, ha most is lenyíratnám? Akkor tetszeném neked? – Biztosan. De még akkor is volna egy bizonyos valaki, aki még jobban tetszene. – Hát az nagy kár. Szép pár lettünk volna. És a családban is maradt volna a dolog. Nevetve mondta a magáét mind a kettő, de Miska egy kicsit komolyan gondolta. Mikor legregényesebben élte Bella iránti szerelmét, Erzsikéhez akkor is jobban vonzódott, kedvesebben tudott vele beszélgetni, okosabbnak találta. Milyen furcsa dolog az ember lelke. Belláék úgy távoztak el a névnapos háztól, hogy nem is vette észre. Mikor jó későcskén lefeküdt, megkönnyebbültnek és vidámnak érezte magát. Vállat vont, úgy aludt el. Másnap Erzsikéékkel ment be Pestre. És úgy tűnt fel neki, hogy a városnak más képe van: érdekesebb, derűsebb, szabadabb. Még a fiúk is mintha kedvesebbek és vidámabbak lettek volna a Váci utcai Korona kávéházban, ahová a Kammon kávéházból áttették főhadiszállásukat.
Egész nap jókedvvel járt dolgai után, házbér fejében lefestette az Egyenesi házaspárt, elnézett gyakran Ligetihez, és várta a nagy fordulatot. A nagy fordulat Knaus várva várt válasza volt. Ligeti írt neki Düsseldorfba, levélben bemutatta a fiatal magyar festőt, és választ kért, hogy vajon vállalja-e a fiatalember vezetését. Remélni lehetett, hogy a válasz kedvező lesz. Miskával madarat lehetett volna fogatni. Mindenen nevetett. Még azon is, hogy kóterbe került. Szokásba vették, hogy mikor vitáktól és ugratásoktól fáradtan hazaindultak a kávéházból, vásott kedvükben sorra becsengettek minden házba. Egyik éjszaka a csengetésre azonnal kinyílt a kapu, és két rendőr ugrott ki belőle. Mert az a ház a Lipót utcai fenyítő törvényszék épülete volt, de ők erre nem figyeltek. A darabontokat bosszantotta az éjszakánkénti becsengetés. Lesbe álltak, és most meg is csípték a becsengetőket. Miska és Hollós Laci hurokra kerültek. Bevitték őket a rendőrségre, ott betették őket a kézi fogdába, ott tartották mind a kettőt három óra hosszat. Akkor a rendőrtisztviselő elé kerültek. Az, miután szentül megígérték, hogy többet nem fognak becsengetni, eleresztette őket. Hollós Laci rettenetes mérges lett, hogy így megjárta, de Miska kitűnően mulatott a kalandon, nem adta volna egy lyukas forintért. – De nagy vitéz vagy, Trim – sipította gyermeki hangján Szana Tamás a kávéházban –, irigylem a vénádat. – Miért irigyled, minek az neked? – szólt közbe Ágai Adolf. – Nem hasznos dolog ilyen félénknek lenni, mint én vagyok. Most például itt van egy szép elbeszélés kézirata a zsebemben. El kellene vinni Arany Jánoshoz, hogy csináljon vele valamit a Kisfaludy Társaságban, vagy valahol. És nem tudom magam megemberelni. Miska azonnal felkelt. – Add ide azt a kéziratot. – Mit akarsz vele? – Elviszem Arany Jánoshoz. Most rögtön. Már ki is vette Szana kezéből nagy jókedvűen, már fogta is a kalapját. Gyerekes, vidám hősködésből vállalta, de meg szerette volna ismerni a nagy embert. Aki olyan testi-lelki jó barátja volt Petőfinek. Az Akadémián hamar útbaigazították a titkári irodához. Kopogtatott. Valaki azt felelte, hogy szabad. Belépett. Háttal a bejáratnak ott ült Arany János az íróasztal mellett, és korrektúrát olvasott. Nem fordult hátra, úgy kérdezte: – Mi tetszik? – Munkácsy Mihály festőművész vagyok. Engedelmével elhoztam volna egy jó barátom kéziratát, ha szíveskednék elolvasni. Igen szép elbeszélés. A nagy költő még mindig nem fordult hátra. – Milyen hosszú az a kézirat? – Tizennégy írott ívoldal. – Az nagyon hosszú, különben tessék leülni és várni. Mindjárt a bejárat mellett állott egy szék. Miska arra leült és várt. Mély csendesség volt a szobában, csak a falióra ketyegett és olykor a papiros neszelt egyet-egyet Arany János keze alatt, mikor befejezte a korrigált lapot és újat vett elő. Miska várt. Igen sokáig várt. Mikor a faliórán látta, hogy már húsz perce üldögél várakozva, elköhögte magát és csoszogott a lábával. Így akarta a nagy költő figyelmébe idézni magát. A nagy költőből nem látott mást, mint széles hátát, koponyáját és egyik bajuszának az arc mögül kilátszó végét. A csoszogásra csakugyan megszólalt Arany János. – Az túl hosszú. De csak tessék várni.
A bajusz mozgott, mikor Arany beszélt. Akkor megint mély csendesség ereszkedett le a szobára. Miska elnézte a dolgozó embert, azt a lángelmét, aki a Toldit írta. És várt. De mikor elmúlott újabb tíz perc, óvatosan felállott, nesztelenül lenyomta a kilincset, és kiosont a szobából. Ment vissza a kávéházba. – Nos – kérdezte izgatottan Szana láttad Aranyt? Megismerkedtél vele? – Én ővele megismerkedtem, de ő nem ismerkedett meg velem. Itt a kéziratod. Én most megyek Ligetihez, mert ez olyan jó eset volt, hogy elmondom neki is. – Előbb talán nekünk mondanád el. Elmondta jókedvűen, aztán elment Ligetihez. Az nagy újsággal várta. – Jó, hogy jön. Ugye a Lakodalmi hívogatókat már visszaküldte Bécsbe? – Visszaküldtem, mert a brünni műkereskedő eladta egy bécsinek, s az már sürgette vissza. – Hát akkor le kell hozatni. Gróf Andrássy Gyula látni akarja. Csak most nézte meg a tárlatot, és kereste a maga képét, mert arról sokat beszéltek neki és a lapokban is olvasott róla. – Hogyan hozassam le, kérem? Nem adja azt a bécsi ember biztosan. És nem is éri meg a költséget. – Dehogyisnem éri meg. Andrássy meglátja, kedvet kap a piktorhoz, rendel egy másikat, mit lehet tudni. Maga csak hozassa le azt a képet. – Ha Ligeti úr mondja, lehozatom. De előre tudom, hogy hiába. – Fogadjunk, hogy nem hiába. Fogadtak egy jó vacsorába. Igen jókedvűek voltak mind a ketten. Miska elmesélte esetét Arany Jánossal. Ligeti nevetett. – Hallja, nem sok dolga lehet, ha ilyesmire ráér. – Dehogy nincs, van nekem sok. De elvégzem azt is rendesen. Hosszú a nap. – Annak az ösztöndíj kérvénynek is jó lenne utánanézni a kultuszminisztériumban. – Melyik ösztöndíj kérvénynek? Ligetinek leesett az álla. – Melyiknek? Hallja, ne ijesztgessen! Csak nem felejtette el beadni a kérvényét a folytatólagos ösztöndíjért? Miska megsemmisülten nézett Ligetire. Azt a kérvényt ő bizony nem adta be. Teljesen kiment az eszéből. Valahogyan elintézett dolognak tekintette, hogy megkapja. Ligeti rémülten felkiáltott. – Boldogtalan ember, hiszen a beadási határidő rég lejárt! Én még ilyen feledékenységet nem láttam. Most mit csináljak magával? Bizony isten szeretném megverni. Most ha megjön is a Knaus válasza, hogyan megy ki hozzá? Borzasztó. Most mi lesz? Hm, hm. Holnap kénytelen vagyok elmenni a kultuszminiszterhez. Most menjen, mert látni sem tudom. Addig ne is kerüljön a szemem elé, míg nem üzenek magáért. A szégyenkező fiatalember lekókadt fejjel kullogott végig a Nemzeti Múzeum folyosóin. Virágos jókedve hirtelen elmúlt. Aznap a kávéházban is alig tudták szavát venni Ábrányiék. Nagy faggatásra elmondta a szörnyű helyzetet, amelybe végzetes feledékenysége sodorta. – Ez bizony baj – ingatta a fejét Kazár Emil –, a düsseldorfi útnak befütyültek, öregem. – Ne beszélj szamárságokat – fortyant fel Miska –, ha kell, kimegyek gyalog, és ott zsákot fogok hordani. Ligeti egy hétig nem üzent érte. De aztán jött a cédula, hogy keresse fel. Lelkendezve rohant hozzá. A jóltevő természetesen megint kihúzta a csávából. Rábírta báró Eötvös Józsefet, hogy a következő évi költségvetés terhére előlegül utaljon ki a kiváló fiatal tehetségnek nyolcszáz forintot. Pár napon belül le is jött az akta. – Ne hálálkodjék, hanem majd becsülje meg magát. Eötvös kegyelmes úr azt mondta, hogy ő görbe
dolgot nem csinál, és ha maga nem váltja be a hozzá fűzött reményeket, ő a nyolcszáz forintot kénytelen lesz a saját zsebéből visszafizetni az országnak. Hát úgy vigyázzon. Annál is inkább, mert még egy hírem van a maga számára. Knaustól megjött a válasz. Itt a levél. Olvassa el azt a részt, amelyet megjelöltem ceruzával. Miska ujja reszketett, amelyben a levelet tartotta. A megjelölt helyen ezt olvasta: „Was nun deinen jungen Freund Schützling betrifft, welcher hieher nach Düsseldorf zu kommen beabsichtigt, so verspreche ich Dir gerne ihm, wo ich kann, förderlich zu sein; ich bin zwar nicht in der Lage einen Schüler annehmen zu können, es soll ihm aber, so weit meine Zeit es erlaubt, mein Rath bei seinem Bestreben nicht fehlen.” – Érti? A Schützling válasz helyett nekiugrott Ligetinek, megölelte, megcsókolta, aztán elkezdett vele táncolni. Az alig tudta magát kiszabadítani a fojtogató karokból. – Megőrült maga? – Ne tessék haragudni… én szeretném örömömben… én nem is tudom, mit szeretnék… Tetszik látni, milyen bolond vagyok, megint fojtogat a sírás… Hogyan fogom én ezt a nagy jóságát Ligeti úrnak valaha is meghálálni? Ligeti mosolygott. – Úgy, hogy elfelejti, mikor majd nagy ember lesz. Nagy embereket feszélyezni szokott a hála. – Én? Elfelejteni? Hogy is mondhat ilyet Ligeti úr? Ki felejtheti el az apját? Szemrehányó szeretettel nézett a fiatal festő az idősebbre. De az csak bölcsen és jóságosan mosolygott, egy kis melankóliával, ahogy szokta. Aztán elbúcsúztak. Ligeti még a lelkére kötötte védencének, hogy a Lakodalmi hívogatókat okvetlen hozassa le Bécsből. Nem könnyen ment, de a bécsi műkereskedő mégis kötélnek állott és kölcsönadta a képet egy-két napra. Nem volt ez tréfadolog: maga a miniszterelnök akarta látni a fiatal festő képét. Ligeti, Harsányi és Telepy két napon át folyton egymást keresték, és minduntalan a miniszterelnöki palotába mentek. Végre kitűzték a napot és az órát. A nagyúr megjelent az Akadémia tárlati termeiben, hogy a képet megtekintse. Titkárja kísérte, Harsányi Pál, mint igazgató-elnök, Telepy és Ligeti, mint a Társulat oszlopai, fogadták és kalauzolták. Andrássy nem nézett sem jobbra, sem balra, ment egyenesen a Lakodalmi hívogatókhoz. A kísérők fél karéjban álltak mögötte, Miska a szomszéd teremben álldogálva várta, hogy mit fog mondani képéről a hatalmas mágnás. – Egész jó – mondta Andrássy. Még nézte egy kicsit, aztán biccentett a fejével. Azok hódolva kísérték a kijárathoz. Kisvártatva jöttek is vissza, Miska elékerült. – Fizetheti Ligeti úr a vacsorát. Megnyertem a fogadást. – Miért nyerte volna meg? – A gróf nem rendelt tőlem képet. – Várjon még, hogy képzeli ezt? Az áldás még csak ezután fog jönni. Hogy ki nyerte meg a fogadást, azt még függőben tartjuk. Harsányi is biztatta Miskát, hogy majd ő beszél Andrássyval, ha megint találkozik vele, Telepy is biztatta: ne féljen, lesz még ebből rendelés. De meg az ösztöndíj most már biztos, a Knaus levele is itt van. Mihelyest kezében a pénz, mehet Düsseldorfba. Augusztus tizennegyedikén a kultuszminiszter aláírta az utazási segélyről szóló okmányt. Munkácsy Mihály megint nyolcszáz forintot kapott, hogy tanulmányait folytathassa. De jó hat hétig tartott, míg a hivatalok bonyolult útvesztőin keresztül kezébe került a pénz. Addig ráért leszaladni Békésbe, hogy Pista bácsiéktól búcsút vegyen, ráért üldögélni barátaival a Korona kávéházban, ráért barátkozni a
tollforgató gróf Teleki Gézával, akivel Szépfaludy, az újságíró ismertette össze, és ráért elutazni Debrecenbe, hogy ott az országos dalversenyt lerajzolja a Vasárnapi Újságnak. Ezt a debreceni kirándulást nagyon élvezte. A Ceglédi utca végén elterülő nagy térségen építették meg a szabadtéri dalcsarnokot, mégpedig nagyon csinosra, mert egy büszke debreceni pógár, Csanak József egyszerűen a zsebébe nyúlt és kifizette az egész költséget. Rengeteg nép verődött az ünnepi csarnok tövében, sok mindenféle nagyúr, akikkel bízvást parolázhatott már, hiszen a lapok bőven írtak róla, és kezdett már itthon neve lenni. De ő a menték helyett a gubákat kereste. Találomra megszólított egy-egy atyafit, aki ázsiai nyugalommal szíttá makrapipáját a Nagytemplom tövében, s onnan szemlélte a nagy parádét. Bizalmatlan és gyanakvó gőggel fogadták először az úrféle ember közeledését, de már két-három mondat után felengedtek. Miska kitűnően tudott a nyelvükön beszélni. És őt magát sokkal jobban érdekelte a hosszadalmas pohárköszöntőknél, amit ezektől hallhatott. – Megint teleszívtam magam magyar lélegzettel jó hosszú időre – mondta a Vasárnapi Újság szerkesztőségében, mikor visszaérkezett –, úgy érzem magam, mint a vándorember, mikor pelyhes ágyban kialudta magát. Hiába, az a Petőfi, az nagy ember volt. Ő mutatta meg az egyetlen igazi utat mindnyájunknak. Meg is csinálom az illusztrációkat Petőfi életrajzához, elhatároztam. Olyan epizódokat hallottam Orlaytól meg Pista bátyámtól meg másoktól, amiket nem ismer más senki. Már egész sor Petőfi-rajz készen van a fejemben. Ezt ki is írhatjátok az újságba. Ki is írták, ugyanabba a számba, amelyben a debreceni rajz megjelent. Minden újságíró szerette, valósággal dédelgették a külföldre készülődő, oroszlánsörényű jó pajtást. Amit az újságba írtak és mondtak neki, mindabból csak az jött ki, hogy saját magában higgyen, senki másban. Egyetlenegy hang másra figyelmeztette: a Keleti Gusztávé. Keleti ezt írta róla: „Féltjük őt azon könnyelmű magasztaloktól, melyekkel egy-egy lap kürtölte első zsengéinek megjelenését. Nyilvános dicséret, mely egyúttal a hiányok kiemelését mellőzi, nem biztatás, hanem valódi bódítószer, mely a fiatal kezdőt az önismeret és türelmes megalázkodás nehéz munkájában csak gátolni képes. Anélkül pedig lehetetlen a haladás, és csírájában szétfoszlik a dicsteljesnek álmodott jövő. Ismerjük el, hogy ezen föltétlen dicsérgetések csak kényszerkelete van minálunk – a hazai közönség jóvoltából. S hogy úgy járunk vele, mint az osztrák bankóval, alighogy átlépjük a határt, máris az eredeti névértéknek csak kétharmada marad zsebünkben. Feltesszük Munkácsy józanságáról, hogy ama veszedelmes frázisoknak nem adott teljes hitelt, s hogy jobb barátainak tartja azokat, kik kompozíciójának hiányaira jóakaró komolysággal figyelmeztetik.” Október legelején megkapta a pénzét. Bécsben megállt egy napra, hogy találkozzék Engel Gyulával, a régi lakótárssal. Soká sétáltak a Ringen kettesben, és beszélgettek. Az újságokról is. – Örülsz, hogy ennyit írnak rólad a lapok? – Tudj’isten, nincs érzékem a lapok iránt. Mindjárt elfelejtem, amit írnak rólam. Nem fog rajtam sem a jó, sem a rossz. De ha jót írtak otthon, azért nagyon örültem, mert az jutott eszembe, hogy valaki majd olvassa ezt rólam… – Bella? – Eh, dehogy Bella. Ligetiné. – Micsoda? Hiszen tavaly azt mondtad, hogy már kiverted a fejedből. – Mert nem tudtam saját magamról az igazat. Nem szerettem én mást soha életemben, csak őt. És nem fogom kiverni a fejemből soha, amíg élek.
IX. „Igen tisztelt Ligeti Úr. Düsseldorfban megülepedésem első napjaiban sietek Ligeti úrral megismertetni itt tartózkodásom rövid történetét. Hogy nagyon jól érzem magam régi vágyam színhelyén azt mondanom sem kell. Csak azt írom le, hogy jutottam megérkezésem után egy óra múlva teljesen hejre azon lakásra és atelierbe (mely együtt van), amelyben most ülök, egy ív papíros előtt és azt hiszem ülni is fogok a míg itt leszek oly kelemes helyen van az, ki látással az úgy nevezett hófgartenra, a hol nyáron alkalmasint az szép világ szokott definirozni, s a szerelmesek légy ottozni. Egyebb iránt hadjuk őket, én most vissza térek a fogadóba, hova szálva voltam, azaz hova holmimat le raktam mert magam meg sem álva mentem egyenesen a varosba szálas azaz lakás keresésre, hogy azonban erre nézve némi tájékozást szerezzek magamnak fel akartam keresni egy itt levő Müncheni Ludvig nevű ösmerősömet (táj festő a javából) a kitől tanácsot kértem volna. Kérdezősködve tehát a Mahl kastenben lakása felől utasitás szerint mentem egy házba hol ismetelt kerdesemre vajon itt lakik e Ludvig nevű festész igen választ nyertem, s be vezettetém (a szobalány által ki a csengetésre ki nyitotta az ajtót) egy pompás szobába hol a keresettet be várjam. Várakozás közben eleg időm volt körül tekinteni a szobában és meg nem foghatni az egész dolgot tudva hogy az én Ludvigom olyan magam forma hónapos szobákban szokott lakni, itt pedig egy herceg is el lakhatnék. Szóval nem tudtam hol vagyok azt gyanúba kezdtem venni, hogy jó helyt járnék, legfeljebb gondolám ha el válásunk óta holmi hazasagok történtek volna. Azonban a mint igy töprenkedtem, egyszer nyílik az ajtó belép… de ki? … Sejtelmem igaz volt hogy nem az én emberemnél vagyok, mert a belepő idegen volt, épen ezen szobákba illő intelligens ember. Természetes én aztán kezdtem exkuzálni magam, mondtam hogy egy Ludvigot keresek s távozni akartam s midőn ezt tenném mondja az idegen nyajas mosolyal, hogy ő is Ludvig és festő csak hogy neki a kereszt neve Ludvig a vezeték neve pedig KNAUS… Itt meg aljon egy kicsit Ligeti ur, s képzelje el magának meg lepetésem mi voltát ha ugyan lehet azt el képzelni. Én Isten kezét láttam benne, mely engem meg érkezésem első perceiben ily különös véletlen módon oda vezetett a hova már oly rég vágytam. Természetesen a Knaus név hallatára mint egy villany ütéstől talalva éreztem magam s első pillanatban alig tudtam szohoz jutni de aztán mégis csak össze szedtem magam, s mondtam hogy ki vagyok s nem mertem volna ugyan ily ajtóstól be rohanni hozzá de ha már igy történt hát nagyon örvendek. Ligeti úr levelét nem adhattam ugyan mindjárt át mert nem volt nalam hanem különben sokat kérdezett az igazi szívélyes és meleg vissza emlékezés hangján Ligeti úr felől mire én hűségesen válaszoltam. És ki is kertem mindjárt abbeli szívességét hogy néha legyen ut mutatóm mit ő nagyon szívesen meg ígért s már azóta volt is nálam. Az Ateliert melyben vagyok ő rekomendálta így történt hogy tovább nem is mentem keresni mert ez egeszen jó s meg az az előnye van hogy Knaustól tán 100 lépésnyire van. Meg erkezesem első órájában tehát helyre vergődve az óta meg vagyok s már dolgozom is. A holmijaim melyeket a vas utón előre küldtem meg nem jöttek meg a mi baj mert a kosztümök nélkül nem igen dolgozhatom. A másik Ludvigot pedig még most sem találtam. A Mahl kastenben itt gyönyörű élet van. Bezzeg isszák a sör és borokat, a Mit Knaus is jól ért eddigi tapasztalatom szerint. Nagyon szép itt a művészek között az az egyenlőség hogy például Knaus s más vele egyenragu Művészek a magam féle s a még magamabb féle piktorokkal úgy együtt élnek. Nekem egy magyar kollégám is van itt Gróf Almási fijatal ember s igen jól meg vagyunk együtt mi óta ismerjük egy mást. A mint latom a helyből ki fogyok tehat Isten kegyeibe ajanlva maradok kedves csaladja s Ligeti ur hálás őszinte tisztelője Munkácsy M.” Tágas, kellemes szoba volt ez; Miska olcsó, színes vásznat vásárolt, és azzal kárpitot vonva a szoba közepére, kettőt csinált belőle. Így tetszelgett magának abban, hogy kétszobás lakást tart. Az
innensőben állott a stafeláj, a gliderpuppe, a hazulról hozott szűrök, csizmák, borjúszájú ingek, báránybőr süvegek, pörge kalapok, karikás, bütykös meg egyéb kacat, ami arra való volt, hogy legközelebbi magyar népi tárgyú festményénél ne jöjjön zavarba. Mikor a szénásszekeret festette Münchenben, hosszú levelezéssel sikerült csak Pista bácsitól megkapnia egy ökörjárom pontos rajzát, mert nem emlékezett rá szabatosan. A másik szobában, a kárpiton túl állott ágya, ruhásszekrénye, mosdója. Jó sokáig friss maradt az a gyönyörűsége, hogy nem kell akadémiára járnia. Csak tíz órakor kelt fel reggel, mert ha korábban ébredt is, ősi lustasága ott tartotta még az ágy boldogságában. Tízkor megfőzte a teát, megreggelizett, aztán szép lassan, tempósan felöltözködött. Tizenegykor hozzáfogott a festéshez, rajzoláshoz, és dolgozott ötig. Akkor elment a Malkastenba, Düsseldorf híres festőtanyájára, ott szerényen, bor nélkül megebédelt, rendesen a gróf Almássy Taszító társaságában. Utána elmentek járkálni, eltöltötték az időt nézegetéssel, bámészkodással, ácsorogtak a Rajna-parton, aztán tíz óra felé megint ettek valamit a Mahlkastenban. A vacsoraasztalnál hosszú-hosszú beszélgetés következett, és éjfél után vége lett a napnak. Mind a ketten egyformán lelkesedtek a düsseldorfi piktúráért. A festés módja itt nemigen különbözött a münchenitől: mindenki aszfalttal festett itt is; a glazúr-technikát hírből sem ismerték, a színeket átmenet nélkül húzták bele a sötét ágyazásba. De a festőkolónia művészi világnézete gyökeresen különbözött amazétól. München a festésért festett, a mesterséget célnak tekintette, a festők, mint valamely vallás papjai, ünnepélyesen áldoztak a pompázó művészet oltárán, élökön diadalszekéren haladt Piloty, a főpap. Szertartás volt az, díszesen megrendezett ünnepély harsonaszóval és felvonulásokkal. Itt Düsseldorfban egy szó élt minden piktor ajkán: die Wahrheit! Az igazságot keresték, az élet megnyilatkozásait lesték, az ünnepélyes helyén meglátták az idillikust, a tragikus helyén a drámait, a piros betűs napok helyén a való hétköznapokat. A müncheni hierarchia helyett itt egy hitvalló szekta lelkesei benső közösségben éltek együtt, a nagynevű idősek, Camphausen, Sohn, Achenbach, Knaus, Vautier elkeveredtek a fiatalokkal. Miskát ez repeső örömmel töltötte el. Úgy találta, hogy ennél nagyszerűbb helyre nem jöhetett volna a világon sehol. És ennél nagyszerűbb emberhez sem. Knaus figyelmesen végignézte vázlatait, megdicsérte őket, Miskát tehetséges embernek jelentette ki, és szívesen látta műtermében. Azt pedig lélegzetelállító látvány volt nézni, mikor dolgozott. Valami bűvészi tudás lakott a kezében. Ahogy odakent egy foltot könnyed és biztos kézmozdulattal, annak nyomán kísértetiesen kelt elő az élet pontos ábrázolása. – Kolossal! – mondták a fiatalok, ámulva, mikor eltávoztak műterméből. Miska egyelőre nem fogott nagyobb kompozícióhoz. Úgy okoskodott, hogy fest gyakorlásul egy-két tájképet, míg az új művészváros légkörébe beleéli magát. Mappájában sok volt az odavetett ceruzavázlat, ha azok között keresgélt, mindjárt talált kedvére való tárgyat. Szerette azzal is próbálgatni erejét, hogy emlékezetből festette meg témája részletes vonalait és színeit. Egymás után készült el egy aratási képe, egy viharos tája és egy szárazmalommal élénkített festménye. Knaus látta és dicsérte őket, itt-ott apróbb tanácsokat adott, és Miska engedelmesen követte őket. Az első hetekben alig ismerkedett valakivel, Almássy Tasziló volt egyetlen jó ismerőse. De lassanként megmelegedett az új helyen. Mikor a festők estélyt rendeztek a Mahlkastenban, a kezdődő idény első estélyét hölgyvendégekkel, rászánta magát, hogy kilép a remeteségből. És a bálon megjelent az illendő frakkos vagy legalábbis fekete ruhás legények között a bozontos fejű óriás, kopott barna bársonykabátján idegen zsinórozás, lábán csizma, nadrágja galambszürke. Modora esetlen, német mondatai nevettetően furcsák, de kék szemének pillantásában annyi a naiv jóindulat, a gyerekesen derűs kedély, a gyorsan melegedő barátkozási hajlandóság, hogy még azon este harminc jó barátja támadt.
Élete elevenedett. Most már nagyobb kompániában töltötte estéit Almássyval együtt, és olykor düsseldorfi családokhoz is eljutott a bálban szerzett ismeretségei folytán, néha meghívták egy prémkereskedő, valamint egy közjegyző házához, de ezek népes zsúrok voltak, ahol nemigen került a családtagokkal meghittebb közelségbe. Mindenesetre már köszöngetett néha erre is, arra is, ha az utcán sétált. Többnyire Almássyval és egy Leisten nevű helybeli fiatal festővel, aki a két magyarral legjobban összebarátkozott. Felfedezte azt is, hogy minden szombat este olcsó hangverseny van a Tonhalle nevű csarnokban. Ide nagy kedvvel eljárt hetenként, mert a muzsika minden fajtája nagyon érdekelte. Hangverseny után azzal késztette bámulatra társait, hogy első hallás után pontosan lefütyölte egyikmásik melódiát. Rövidesen mindenki megegyezett abban, hogy a magyar piktornak van a legjobb zenei hallása az egész Mahlkastenban, és hogy a füttytudományával felléphetne pénzért. Házon kívül tehát hamarosan tarka és eleven lett az élet. De házon belül valahogyan nyomasztotta valami ismeretlen nyughatatlanság. A tájképek után nagy habozva rászánta magát egy figurális kompozícióra. Azt a címet adta neki, hogy: A menyasszony. Falusi ház, padmalyról lógó gyertyavilág, a szoba közepén ül a menyasszony, anyja most illeszti fejére a pártát. A családtagok visszatartják a vőlegényt, aki lelkesedésében meg akarja csókolni a menyasszonyt. Megkomponálta, megfestette, befejezte, de még festés közben elunta. Csak úszott az aszfalt mártásában az egész festmény, az ingek és megvilágított arcok fehér foltjai élesen, keményen ugrottak ki belőle. Knaus is megnézte a képet. Amíg készült, nemigen beszélt vele. De mikor kész lett, fejét ingatta rá. – Ez München. Beállított viaszfigurák ezek, nem emberek. Az előadási móddal még csak meg lennék elégedve valahogy, bár az is unalmas egy kicsit. De az egész művészi gondolat semmi. Hol van itt a való élet? Hol van ebben az igazság? Tanulja meg, hogy csak az életet szabad festeni. Nem könnyű az, ritkán tudunk belőle egy-egy pillanatot elcsípni, mindig kisiklik a kezünk közül. De nem szabad elcsüggedni. Inkább kínlódjék, semmint hogy ilyet fessen. Ez nem az élet egy jelenete, ez egy gyenge műkedvelő előadás, rossz színészekkel. Miskának szívébe nyilallottak a szavak. Fájtak, mert nevén nevezték azt, amit ő saját maga előtt titkolni szeretett volna. Mi történt vele? Hova lett az a közvetlenség, amellyel úgy csípte el a Lakodalmi hívogatók életteli pillanatát, mint aki puszta kézzel megfogja a pisztrángot? Éjszakákon át nem aludt. Nappal kiment a környékre, hogy tájképtémát keressen, és abba ölje nyugtalanságát. Ekkor valami kisebb tárlatot nyitottak meg Düsseldorfban, ahová kedvetlenül ment el, és ímmelámmal nézegette a képeket. De hirtelen megállott Münchenben maradt jó barátja, Leibl egy képe előtt. A kép két festőt ábrázolt, amint egy tanulmányt szemlélnek. Ebben annyi volt az élet, annyi volt az ijesztően közvetlen valóság, az egész kép témástul, kompozícióstul, mindenestül a pillanat annyira mesteri megragadásában született, hogy Miska izgatottan kiáltott Almássynak: – Ez az! Megvan! Ezt akarom! Így akarok festeni! Ami alaktalanul gomolygott benne, azt hirtelen tudatossá szökkentette a kívülről jövő benyomás. A müncheni pajtás képén a tapogatódzó piktor hirtelen megtalálta önmagát. Akadémiai múltja elhatalmasodott rajta, lélektelen festékből való réteggé rakódott lelkén, rá is száradt, de most rásütött a rokon nap, a réteg meghasadt, s alóla elétűnt a szűz termőtalaj. Tovább nem is nézte a tárlatot, idegen képekhez most már egyszerre nem lett semmi köze, most már csak magába nézhetett megint. A tárlatról hazamenet már egész tucat téma nyüzsgött a fejében, de egyelőre alaktalanul. Egy hétig vajúdott, akkor elkezdte festeni az inasgyereket. Fiatal suhanc volt ez, akit virradatkor kirángat a munka az ágyból. Nadrágját már magára kapta, jobb karját is beledugta már mellényébe, és öltözködés közben ásítva nyújtózik egyet. Hanem ez ásítás volt a javából. Oldalt fordított fejjel, hatalmasan ásított a fiú, bal lábát görcsösen kinyújtotta az ágy szélén ülve, még a lába nagyujja is részt vett az ásításban. Maga is temérdeket ásított, míg festette. Az a szipákoló, szőke fickó, akit az
utcáról hozott modellnek a műterembe, szintén váltig ásítozott ülés közben. De nemcsak ezt a beállított fiút festette rá a képre, hanem Lángi uram asztalosműhelyének minden kora reggeli emlékét.* „Klapci, horka” – csengett a fülében a termetes tót szolgáló hajnali riadója. És látta maga előtt a szuszogó, hunyorgó, ásítozó, nyújtózó inasgyerekeket, köztük Lieb Miskát, aki ilyen messziről valósággal idegennek tűnt fel előtte. Izgatottan, lelkendezve, repesve dolgozott ezen a képen. Szerette minden vonását külön. Minden reggel új és új öröm várta. Külön szeretettel festette a padlón heverő papucsot, az ágy alatt az enyves fazekat, a szék tövében az olajos korsót. Mikor a fiú fésületlen hajánál tartott, nevetnie kellett saját humorán. És mikor felrakta az utolsó gliccereket, sajnálta, hogy a gusztusos munkának már vége van, mert kész a kép. Még szívesen elpassziózott volna rajta akármeddig. Mikor Knaus meglátta a képet, elmosolyodott. – Ez közeli rokona az én párisi suszterinasomnak. Ha nem testvére, akkor unokatestvére. Miska rábámult a képre. Meglepetve látta, hogy Knaus megjegyzése pontos. Tavaly Párisban Knaus egy képét látta, amelynek „Ventre affamé n’a point d’oreilles” volt a címe, s amelyen egy éhes suszterinas szerepelt. Az az inas meg ez határozottan hasonlítottak egymáshoz. Ez annál furcsább volt, mert hiszen ő a maga inasát modell után festette, szinte portrénak is nevezhette volna. És a két inasgyerek arcvonásai mégis félreismerhetetlen hasonlóságot mutattak. – Baj ez? – kérdezte mesterét zavartan. – Dehogy baj. Sőt jó jel. Ha ez hiba, akkor olyan hiba, amilyent csak tehetséges festő követhet el. Mikor maga azt a képet nézte Párisban, magába szívta az arcot, feldolgozta, felvette a vérkeringésébe, teljesen a magáévá tette. Ez a kép nagyon jó. Ez a kép át van élve. És ennél többet egy képről nem lehet mondani. A barátok mind megnézték a képet. Sőt már harmadnap olyanok kopogtattak be a lakásán, akiket egészen felületesen ismert. A Mahlkastenban leültek hozzá olyanok beszélgetni, akikkel eddig egy-két szónál alig váltott többet. A kép kiállításra került. Nagy sikere volt. Miskát körülvették, gratuláltak neki. Ott tartózkodott képe mellett, míg csak nyitva volt a tárlat. És éjszaka, mikor lefeküdt, nehéz szorongás feküdte meg a mellét. Hirtelenében nem tudta, miért, keresgélni kellett napi emlékei között: mi az ördög lehet az, ami ennyire zavarja? Megtalálta. Délelőtt, mialatt ő Vautier-vel beszélgetett és boldogan hallgatta annak nyájas elismerését, egy pápaszemes, öreg festő állt meg a kép előtt, akit csak látásból ismert. Ez pár percig nézte a képet, aztán így szólt a mellette állóhoz. – Egész jó. Knaus és Leibl. Ezt ő fél füllel meghallotta. Akkor ügyet sem vetett rá, mert Vautier-re kellett figyelnie. De a megjegyzés beleragadt emlékezetébe, és most eléje állott. Gondolkozni kezdett rajta. Milyen furcsa: ha két évvel ezelőtt valaki azt mondta volna valami munkájára, hogy Knaus hatása fedezhető fel rajta, ujjongott volna a boldogságtól. Ha tavaly azt mondták volna, hogy észrevehetően tanult Leibl modorától, annak is örült volna, mert Leiblt nagyszerű tehetségnek tartotta és személy szerint nagyon szerette. Most mind a két név feszélyezte mégis. Kiáltani szeretett volna: se nem Knaus, se nem Leibl, hanem Munkácsy! Ő maga akart lenni, senki más. Majd megint vívódva markolászta végig arcát a sötétben, az ágyban. Mi ez, miféle bolondság ez? Hiszen évek óta ezért esengett magában: hogy idejöhessen Knaushoz, és hasonlíthasson hozzá? Miért teszi most olyan idegessé, hogy ez sikerülni kezd? Másnap alig várta, hogy elszaladhasson a kiállításra, és megnézhesse saját képét. Lesújtva látta, hogy az öreg pápaszemes igazat mondott. A kép gondolatvilága a Knausé. A kép kifejezési nyelve a Leiblé. Ha Knaus részletesen elmagyarázott volna egy témát Leiblnak, s az megfestette volna, ez a kép
sült volna ki belőle. És míg az érkező ismerősök lelkes szavakkal gratuláltak neki, ő konokul és sötéten mondogatta magában, hogy nem, nem, ezt a képet nem ő festette, hanem Knaus és Leibl. És míg görcsösen nyájasra idomította az arcát a szerencsekívánatokhoz és kézszorításokhoz, magában már elfordult a képtől, már ki nem állhatta. És most megint a helyét nem találó, űzött nyugtalanság ideje következett. Nem tudott dolgozni semmit. Nem is igen lehetett volna. Düsseldorfban borús volt a tél és fénytelen. Volt olyan nap, hogy egyetlen órát sem lehetett volna dolgozni. Voltaképpen hálás volt annak az időjárásnak, amelyért a többiek bosszúsan káromkodtak a Mahlkastenban. Mert ha olykor mégis kibújt a nap és ráöntötte fényét a nagy földszinti ablakon keresztül a festőállványra, mardosva kínozta a lelkiismeret. Dolgozni kellene, és rettegve fordul el a palettától. Otthon levágta magát az ágyra, és meddő tépelődéssel töltötte az időt. Mi lesz vele, ha ez tovább is így megy? És viszont mi lesz, ha hirtelen megjön a kedve, mint az ásítozó inasgyerek előtt, ha úgy érzi, hogy diadallal találta meg önmagát, de utóbb kisül, hogy csak mások hatását találta meg magában? Idegesen ugrott fel, és kabátot, kalapot kapva kifutott az utcára. Lehorgasztott fejjel, gondokba merülve sietett akárhova, sehova. Ha elfáradt, beült a Mahlkastenba, de ott sem bírta egy fél óránál tovább. Elment Knaushoz. Ott még rosszabb volt. Úgy érezte magát, mint aki vaksötétben fuldoklik, és csak találomra csapkod karjával, hátha akad valami, amibe belekapaszkodhassék. Végül már ölni szeretett volna, akárkit, csak megölni, hogy bosszút álljon gyötrelméért a világon, hadd vigyék aztán az akasztófa alá, azt sem bánja. Kínzott képzelete tétlenül és logika nélkül kalandozott ilyen szavak körül, mint az akasztófa. Visszaemlékezett gyermekkori játékaira, mikor Jakab bácsi házánál akasztósdit játszottak a kisleányokkal, felidézte a szörnyű rablótámadás emlékét, melynek tetteseit halálra ítélték, eltűnődött a rablógyilkosokról, betyárokról, siralomházról, hóhérról. Hogy mikor és hogyan született benne a nagy kép gondolata, azt nem tudta megállapítani. A gondolat útja rejtélyes és titokzatos. Néha észrevétlen születik, és az ember egyszer csak azon veszi észre magát, hogy a gondolat már rég itt van. Néha úgy jön, mint a villám, egy szempillantás alatt, minden látható előzetes kapcsolat nélkül. Van úgy, hogy az ember százszor elmegy mellette, és nem veszi észre. Szerencse dolga ez is, mint annyi másé. Rémlett neki, hogy egyszer már beszélgetett erről valakivel, alighanem Jankó Jánossal, de akkor nem nagyon figyelt rá. Most mindenesetre előtte állott a kép, már teljesen kibontakozva, vázolásra készen. A halálra ítélt ember ott ül a siralomházban. Szuronyos őre mellette támaszkodik a falnak. A fekete szegélyű abrosszal leborított asztalon gyertya ég. A földön cseréptányér, amelybe az elítélt családja számára aprópénzt vetnek a látogatók. Vagy nem is látogatók ezek, hanem bámészkodók, ugyanazok, akik odafurakodnak a csődületbe a tengelye tört kocsi köré, és lökdösődve kísérik a falusi cirkusz hírverő kordáját. Inasgyerek, piacra igyekvő süldő leány, sápítozó öregasszony, szájtátó kölykek. Ott van a családja is a boldogtalannak, zokogó felesége, és kicsiny porontya is, akinek fogalma sincs, hogy holnap reggel felkötik az apját. És maga a főalak, a dráma hőse, aki ott üldögél vasra verve, és konokul mered maga elé, messze túl felesége jajveszékelésén, jövők-menők részvétén vagy kíváncsiságán. Van rajta és körötte valami, ami az egész élő világ fölé emeli, mert ő már a halálé, amely szent és sérthetetlen. Mikor a vázlat elkészült, megmutatta Knausnak. Az már nem volt félisten az ő számára, hanem szeretettel és nagy tisztelettel körülvett ember. Megismerte már hétköznapjait, beszélgetett a kedves és csinos Knausné asszonysággal, és mókázott a négy Knaus kisleánnyal. Voltak már együtt egész napra szóló falusi kiránduláson, és támogatták már egymást haza a Mahlkastenból alaposan becsípve mind a ketten. Nyugodt, derűs, okos ember lett számára Knaus, remek ismerője a mesterség fogásainak, művelt műtörténész, éles szemű kritikus. A vele átbeszélgetett órákért vagy ötpercekért
csakugyan érdemes volt kijönni Düsseldorfba. Knaus megnézte a színvázlatot, és meghallgatta hozzá az akadozó, ismeretlen német szavakkal küszködő néprajzi magyarázatot. Miska kézzel-lábbal igyekezett kifejezni, hogy mi ez a különös magyar szokás, mikor a halálraítéltet kiteszik közszemlére. A mester sokáig habozott, hogy mit mondjon. Végre kimondta a szentenciát: – A tárgy túlságosan kitűnő. Annyit markol össze, hogy ez a feladat egy kiforrott mestert is megpróbálna, nem egy most forrongó kezdőt. Ez a kép a maga erejét egyelőre meghaladja. Azt tanácsolom, hogy tegye félre, és keressen könnyebb lélegzetű, kisebb jelentőségű tárgyakat, amelyekkel megbirkózhatik. Folytassa azt, amit azzal az ásítozó inassal elkezdett. Az a maga vonala. Ezt majd évek múlva próbálja csak meg. Miska udvariasan meghajtotta magát. – Igenis, mester. Majd meggondolom. De esze ágában sem volt meggondolni. Ment a vázlattal egyenesen haza, visszatette az állványra, és sokáig nézte feszült figyelemmel. A sas kering így zsákmánya fölött, élesen figyelve azt, hogy hogyan csapjon le reá. Másnap elkezdett modelleket keresni. A fejében élt az egész kompozíció személyzete, akárcsak egy színlap, amelynek jobb fele még üres. Tíz felnőtt alak és hat gyerek. Valamennyihez meg kellett találnia a céljainak legjobban megfelelő, legkifejezőbb szereplőt. Legelőször azt a fiatal anyát találta meg, akit karon ülő csecsemőjével és szoknyája körül lebzselő három gyerekével a kép mértani közepére szánt, mintegy pihenő centrumnak, hogy a középpont idillikus és kedves volta enyhítse a jobbra tolt főalak zord tragikumát. Mivel időközben lakást változtatott, és a Mahlkastenhez közelebb eső Ritterstrasse egy házába költözött, csupa új arcot látott az új környezetben, új szomszédokat, új járókelőket. Ezek között feltűnt neki egy szép arcú, fekete hajú fiatal asszony, aki arrafelé szokta tologatni gyerekkocsiban a kisbabáját. Most egyszerűen odament hozzá és megszólította, nem volna-e kedve modellt állni. Elkészült rá, hogy goromba visszautasítást kap, vagy legalábbis soká kell rábeszélnie a menyecskét. De a menyecske az első szóra közömbösen így válaszolt: – Napi egy tallér. Kitűnt, hogy a menyecske gyakorlott modell volt, sokat ült szép arcocskájával fiatal festőknek. Düsseldorfban rendes kenyérkeresetnek számított a modellkedés. Kialkudta vele, hogy két tallért fizet, de gyerekkel együtt. Következett két hét, mikor külön kartonokra csak ezt az asszonyt festette, négy részletes és pontos tanulmányt is csinált róla, négyféle beállításban, hol a jobb vállra, hol a bal vállra hajtva a csecsemő fejét. Olyan anyát festett róla végül, akit a holnap kivégzendő alak láttára megriaszt a halál gondolata, s ettől ösztönös védelemmel szorítja szorosabban magához a kicsit. Mint furcsa Diogenes járt az utcákon, a vendéglőben, az ismerős műtermekben: mindig és mindenütt embert keresett. Egyszer egy öregasszonyt pillantott meg egy utcai csődületnél. Elcsúszott és kitörte a lábát egy bérkocsis lova, s a kocsis ostornyéllel biztatta feltápászkodásra a törött lábú párát. Az öregasszony irtózva elfordult, és ösztönszerű mozdulattal kapta maga elé két kezét, hogy elhárítsa a kegyetlen látványt. Miska nem törődött lóval és csődülettel. Odalépett az anyókához. – Csináljon csak úgy – mondta neki izgatottan –, ahogy az előbb csinált. Az anyóka rámeredt, mint akinek bolonddal van dolga. De nem sok szóval megértették egymást. Egy tallér naponta. Mindez hónapokig tartott. Ebben a képben élt, ezzel ébredt és ezzel aludt el.* Közben kínos bosszúsággal kellett észrevennie, hogy pénze rohamosan fogy. Minden munkanapján egy tallérba, vagyis magyar pénzben két forintba kerültek csak a modellek. Az egy hónapban kitett ötven forintot. Festék, ecset, olaj, egyéb hozzávaló csak úgy ette a pénzt. Azt pedig teljességgel lehetetlennek érezte,
hogy most ezt abbahagyja, és gyorsan fessen valamit, amit eladhat. Csontja velejéig ezzel a képpel volt tele. Még az is nagyon zavarta, hogy az inas-kép sorsával kellett foglalkoznia. Ums Morgenrot, ezt a címet adta neki németül. A Morgenrot elkerült kiállításra Münchenbe, de ott nem tudták eladni. Visszajött. Akkor Lepke, a berlini műkereskedő Düsseldorfban végigszimatolván a fiatal tehetségek műtermeit, ezt is megnézte. Kedvet kapott hozzá. Miska hatszáz tallért kért érte. Lepke az árat nem is sokallotta, de miután megbeszélte a dolgot cégtárs fivérével, mégis lemondott róla, mert a tárgyat végeredményben „túl prózainak” találták. A kép ott maradt Miska nyakán. Szerette volna megpróbálni azt a vakmerőséget, hogy vajon a párisi Salon zsűrije elfogadná-e, de onnan már elkésett. Pestre pedig restellte elküldeni. Nem sokra becsülte a képet, és a pesti kritikától nagyon tartott. Düsseldorfban, Párisban, Bécsben, Münchenben elbírta a kritikát. De Pest, az más volt. Élt ott valaki, aki nagyon izgatta. Ez pedig nem volt más, mint Székely Bertalan, a rajz nagynevű pápája, aki kezdettől fogva nem csinált titkot belőle, hogy a gyorsan feltűnt fiatal tehetséget nem tartotta tehetségesnek. Nehezen, sok munka és sok gond között éldegélt Székely, a Miska gyors sikerei és az újságíró pajtások kritikátlan dicséretei éles ellenzésre lázították. Ez az egy ember tartotta vissza Miskát attól, hogy a Morgenrotot Pestre küldje. Székely Bertalannak igaza lett volna. S ezt nem lehetett volna elviselni. A pénz tehát fogyott, és új anyagi segítségnek halavány reménye sem mutatkozott. Ki segíthetett volna más ebben a helyzetben, mint a mindig segítő Ligeti? Írt neki, hogy járjon ki új ösztöndíjat. És lázasan dolgozott tovább, lélekszakadva lesvén Pestről a Ligeti jó híradását. A hurok már nagyon szorult, mikor hetek múltán megjött a hír, egyenesen a kultuszminisztériumból: újabb hatszáz forint ösztöndíjat kapott. Nagyot lélegzett ettől a hírtől. Hatszáz forint bőven azt jelentette, hogy megfestheti a képet. „Kedves Ligeti úr! Régen készülődöm már hogy ismét hallassak valamit Dűsselldorfi hogy létemről hanem úgy bele masztam a palaitába hogy csak most tudok némileg ki vergődni belőle, de most is csak azért mert teljesen ki merültem s most egy pár napra földhöz vágtam mindent a mi csak arra emlékeztet, hogy piktor vagyok. Ki a szabadba szeretnék menni, de még jobban haza, hanem azt ez évben nem teszem, először mert időm nem engedi másodszor meg mert a pénz felére szükségem van, hogy a meg kezdett képemet el készíthessem. Még nem is Írtam Ligeti urnák hogy mit kezdtem festeni. Méltán mondhatom hogy csak kezdtem festeni, noha már négy honapja hogy hozzá fogtam a tulajdon képeni képen csak néhány nap óta dolgozom. Eddig az elő készületekkel voltam el foglalva tanulmányokat festettem külön mindegyik figurához kartont rajzoltam s skicet csináltam st. b. Mindezt roppant költséggel, a mit képzelhet Ligeti úr, ha meg mondom hogy a modelek naponta 2 forintba kerültek és kerülnek most is a kép festésénél. A kezdett képem tárgya, egy siralom házi jelenet, midőn az el ítélt rab köz szemlére van ki téve. A tárgy elég drámai ahhoz hogy a lég komojabban el foglalhasson, azért is vettem azt a fáradságot hogy minden figurához külön stúdiumot fessek de meg is látszik ám rajta. Most minden erőmet összeszedem, hogy a kép úgy sikerüljön, hogy itt az elő munkalatokkal fel ébresztett várakozásnak meg feleljen. Nagy szerencsém hogy a 600 forint stipendiumot meg kaptam, mert különben most már nem folytathatnám képemet mint hogy pénz összegem utolsó részletét épen a napokban vettem át, lég közelebb tehát már a stipendiumból kell élnem. Csak hogy ahoz nem juthatok Ligeti úr segitsége nélkül, mint hogy a misztériumtól fel hivást kaptam hogy hatalmazzak fel valakit az összeg át vevésével. Én Ligeti úrt kérném meg ha lenne szives ki eszközölni, és el küldeni mert más nincs Pesten a kire egész vagyonomat bizni merném.” Mivel biztos volt, hogy rövidesen megkapja a hatszáz forintot, most már hallgathatott a Leibl sürgetésére. Leibl ugyanis azt írta neki Münchenből, hogy okvetlen szakítson magának egypár napot és siessen oda, mert a nagy nemzetközi tárlaton olyan francia képek jelentek meg, hogy azokat okvetlenül
látni kell. Pénz híján erről az utazásról nem is álmodhatott. De most már megengedhette magának. Úgyis pihenni akart, mielőtt a siralomház kidolgozását az eddig összehordott anyag alapján elkezdi. Nem is a francia képek vonzották annyira, mint a régi barátok. Elutazott Münchenbe. Ott nagy ribilliót talált. A pilotysták fellázadtak Piloty ellen. A nagy kiállítás Courbet, Millet és Corot képeit hozta a pilotyzmus kellős közepébe. A fiatalok megrészegedtek ezektől a képektől. Akik a büszke színpápa leghódolóbb hívei voltak eddig, azok törtek ki nyílt forradalomban ellene. Szinyei Merse, a magyar volt leghangosabb a lázadók között. Ő és Leibl vezették a forradalmat. Miska példátlan izgalmat talált a pilotysták törzsvendéglőjében, permanens üléseket tartottak, szónokoltak, íveket köröztek aláírásokkal. Ő a maga részéről nem nagyon értette ennek a lázadásnak igazi lényegét. Courbet őrá is nagyon hatott Párisban, Millet és Corot képei hasonlóképpen nagy érdeklődésre ragadták. De mint ahogy a pacsirtát sem döbbenthette meg Wagner Richard, ő is csak annyit érzett azokból a francia képekből, hogy ezek igen nagy legények. Esztétikai vitákat sohasem folytatott, s ha a piktortársak Giorgio Vásárit idézték, sőt Brunn új nézeteit, vagy a Füssli-lexikon adatait vagdosták egymás fejéhez, azt ő véghetetlenül unta. Pilotyt kezdettől fogva nem állhatta, de Wagnert viszont szerette. Azt tehát értette, hogy ezek a fiúk elfordulnak Pilotytól. De azt nem értette, hogy elfordulnak az aszfalttól. Amiért Courbet olyan jó festő, miért kell attól abbahagyni ezt a szép, gazdag, kéz alá illő festési módot? Szinyei Merse, Leibl, Benczúr, egy Sáska nevezetű új magyar fiú és mások szenvedélyesen verték az asztalt, soha nem hallott francia szavakat használtak, és úgy verbuválták a fiatalokat, mint képviselőválasztáskor szokás. – Tisztára megbolondultatok – mondta Leiblnak, akivel kettesben ebédelt –, mit akartok tulajdonképpen? Leibl hosszú, műszavakkal spékelt és elvont magyarázatba fogott. Miska csak bólongatott hozzá hűségesen, de nem tudta követni. Egy bonyolultabb német összetett mondat meghaladta nyelvtudását, kivált, ha elvont dolgokról volt szó. – Hagyj ott mindent – mondta Leibl izgatottan –, gyere ide közénk. Már el van döntve, hogy Pilotytól kilépünk. Írtunk Courbetnak, hogy jöjjön ide, szervezze meg a dolgot. Már válaszolt. Jön. Ne is utazz vissza, maradj itt. – Majd gondolkozom róla – felelte Miska gyáván és azzal a gyöngédséggel, amellyel lázas betegeket szokás csillapítani. A nagy képzőművészeti harc iránt nem tudott érdeklődni. Jobban érdekelte egy régi pesti pajtás, akibe véletlenül szaladt bele a Lajosszobor előtt. Áldor Imre volt ez, a lapszerkesztő, aki szabadságidejében utazgatván, itt is eltöltött pár napot. Órák hosszat beszélgettek az otthonvalókról. Székely Bertalant is kérdezte Miska, és azt tudta meg róla, hogy nagy sikere van Az anyai őrszem című, igen szépen rajzolt triptichonjával. De ha „az a Munkácsy” kerül szóba, még mindig elveszti a türelmét. Jankó, Komócsy, Kazár, Szépfaludy, Than, Lotz, Orlay, Szana, Hollós, Ábrányi mind szóba kerültek. Miska megfürdött az otthoni hírek baráti melegében, utolsó este még késő hajnalig fent ült Áldorral, és másnap ment vissza Düsseldorfba. Szinyei Mersével néhány futó mondatot váltott egész müncheni tartózkodása alatt, Benczúrral nem is ismerkedett meg. A Ritterstrasse harminchat alatt várták vázlatai, kartonjai, modellek címei. Csak egy nagy baj volt a kép körül: egy alak még hiányzott, és éppen a betyár. Hónapok óta keresett hozzá való arcot és termetet, de nem volt szerencséje. Akadt ugyan egy ismerőse, egy hivatalnokféle úriember, aki gyakran megfordult festők társaságában. Ennek afféle szép és gonosz arcot adott az Isten, aminő az ő képéhez kellett volna. Meg is kérte, hogy üljön neki modellt. Az a megcsiklandozott hiúság örömével vállalkozott rögtön, és kérdezősködni kezdett a kép részleteiről. Mikor meghallotta, hogy halálra ítélt zsivány gyanánt szerepelne a festményen, felháborodva vonta vissza ígéretét, és
kikérte magának az ilyen sértő ajánlatot. Azóta is tüntetően mutatta, hogy haragban vannak. Miska nagy gondban sínylődött a főalak miatt. Modell nélkül tehetetlennek érezte magát. Mert itt más világ volt, mint Münchenben. Ott az a jelszó járta, hogy a festő ugyanolyan teremtő művész, mint a költő: mindent saját ihletéből kell merítenie. Nem a modell a fontos, hanem a fantázia. Itt Düsseldorfban pedig minden tanács magához az élő valósághoz utasította a festőt. És ezt ő maga is százszor jobban szerette. A kompozíció egyik alakját a hazulról hozott szűrbe és egyéb holmiba öltöztette a kartonmunkához, mintha jelmezbálba akarta volna vinni. Mit csináljon betyár nélkül, mit csináljon? Látott száz arcot is, amely majdnem jó lett volna. De ő büszkét, csinosát, elszántat, konokot és félelmest akart egyszerre. Ilyen pedig nem akadt útjába. Nem akadt egy nyári alkonyatig. Akkor a Hofgarten útját róva egyszer csak szemközt jött vele a betyár. Pontosan az, akit keresett. Mohó izgalommal rohanta meg a békésen mendegélő polgárt. – Bocsánat, uram, hogy megszólítom. De én festő vagyok, és önnek olyan szép gonosztevő arca van. Az megállt, és vidám elképedéssel meredt rá. – Milyen arcom van? Miska eldadogta, hogy nagy képen dolgozik, amelynek minden alakját megtalálta már, csak éppen a főalak hiányzik. Egy büszke, csinos, komor gonosztevő. Akit holnap fel fognak akasztani. És ő nem kívánja ingyen. Az idegen elnevette magát. – Szerencséje van velem, művész úr, én igen kedélyes ember vagyok. Vállalom. De csak délután érek rá, mert délelőtt az adóhivatalban dolgozom. Megalkudtak, megbeszélték az első ülést. Miska boldogan és teljes gőzzel dolgozott. A kartonokat megcsinálta róla, és megígértette vele, hogy mikor megint kell, megint el fog jönni. És elkövetkezett az abbahagyott aszfaltos aláfestés izgalmas, boldog folytatása. Jóval korábban kelt, mint régebben, evésre alig adott időt magának. Dúskált az aszfaltban, szinte szerette volna megsimogatni. De öröme nem lehetett zavartalan, mert a pénz nem akart megjönni. A kultuszminisztérium jogi érvényű meghatalmazást követelt Ligetitől. Miska szerkesztett egyet, elküldte. Akkor megint hír jött Ligetitől, hogy a kultusz még ezt a meghatalmazást sem fogadja el, hanem csak ilyen és ilyen szöveggel. Ebbe hosszú hetek teltek bele. Miska már utolsó bankóit váltogatta, és közben festett rendületlenül. Március elején kezdte a vázlatot, dolgozott az egyes figurákon június végéig, akkor jött a hír, hogy megkapta az ösztöndíjat, és most már benne járt a szeptemberben, a kép már a teljes befejezéshez közeledett, de a pénz még mindig nem jött meg. De elég volt ránézni a munkájára, minden gondját rögtön elfelejtette. Nyomasztóbb gondok voltak, mégis könnyebben tette túl magát rajtok, mint azelőtt. A képen ott ült a betyár. Felesége a falnak támaszkodva zokog. Hogy tetszetősebben támaszkodhassék, a fal párkányt kapott. Előtte az öklömnyi gyerek, szöszke, maszatos kislány, unja az egészet, jobb szeretne játszani. Az oszlopnak dől a zsandár, a hivatalos hatalom képviselője, csendes, derék ember, de a szuronya élesen és hegyesen mered felfelé; az elítélt számára nincs többé földi menekvés, az ezen a szuronyon látszik, amelyet a végzet maga tart a kezében, s az életben úgy van az, hogy közömbös, szürke emberek jelentik a végzetet, akik csak vak fegyverei a közrend roppant hatalmának. Ott áll közelében a fiatal anya, aki magához szorítja a kisdedet, szoknyája tövében két nagyobb gyereke, akik már tudják, hogy nagy dolog, ha valaki meg fog halni. S még errébb egy szájtátó fiúcska, akinek hóna alól kilátszik a palatábla csücske. Iskolából jövet elkuncsorgott, hogy megnézze a híres gonosztevőt. Napokig fogja mesélni a többinek az iskolában. Mögötte az anyóka fordul el a látványtól, „jaj, lelkem, még nézni is borzasztó ezt, megyek én innen” – de azért ott marad. Előtte a fejét horgasztó legény, összekulcsolt kézzel, jó pajtása a rabnak, komoran néz maga elé, és ezt gondolja: „látod, Jóska, látod, most idejutottál”. De mögötte keményebb szerzet áll, katonaviselt ember, látszik a sapkáján. Látott ő már ilyet, részvéte is egykedvű. Csak éppen a pipát vette ki egy kicsit a szájából,
mikor még visszanéz. „Hát bizony ennek így köll lenni, testvér.” Mindjárt visszateszi a pipát a foga közé, aztán megy a dolgára. Ha majd megkérdik tőle, hogy milyen volt a betyár a siralomházban, vállat von, és ezt feleli: „semmilyen”. Bal szélen áll a barna kislány, karján kosár, ujját elgondolkozva emeli az állához, a piacra küldték, de ezt muszáj volt megnéznie. Ellenségesen nézi a betyárt, mint az ártalmatlanná tett veszett kutyát, haragszik rá, hogy még most sem bánta meg azt a borzasztóságot, amit csinált. Legelöl a settenkedő kis inas, aki úgy bámulja a megvasalt embert, mint ahogy nagyanyja hátborzongató meséit szokta hallgatni a kísértetekről, akik miatt úgy fél a sötétben. Hátul még két arcél, két markáns ábrázat, amelyeken ott ül a dráma sötét és ijesztő csendje. Pisszenni sem mer itt senki, mert a halál közelsége tiszteletet parancsol. És maga a hős ott ül a két égő gyertya mellett. Nem törik meg az Istennek se. Ha meg kell halni, hát meg kell halni. A papot nem engedte magához, a Bibliát úgy odavágta maga elé, hogy szétment a szent könyv, még lapjai is kiszakadtak. Mit neki már asszony meg gyerek, vigye el az egész világot az ördög, keze ökölbe szorítva nyugszik az asztalon, az a keze, amelyikkel azt a borzasztóságot elkövette. Ha úgy fordulna, megcsinálná még egyszer. Vagy talán nem csinálná, de a megbánást ki nem mondja, ha kerékbe törik, akkor sem. Mert a vármegye felakaszthatja, de nem ríkathatja meg. Csak azért is ő az erősebb. Csak magyar földön teremnek ilyen kemény betyárok, más náció ezt nem is értheti. Tekintetes Harsányi Pál úr, ide nézzen, aki áldója van! Így gondolta, ugye? Ezt a képet nem Knaus gondolta ki, ezt nem Leibl festette. Ezt a képet, ha vers volna, Petőfi írhatta volna, ugye?* Így csapkodott zabolátlan képzelete és majdnem kész munkájának boldogsága, ha önnön képébe beleszédült. De rögtön utána hűvös zsibbadást érzett az ijesztő kétségtől, hátha nem olyan jó ez a kép? Hátha csak beleképzeli, amit így végiggondol előtte? Ha nem lesz sikere és nem tudja eladni, akkor nagy baj lesz. – Jó napot kívánok. Mára tetszett ígérni a pénzt. A festékkereskedő inasa jött a számláival. Huszonhat tallér. – Nem jött meg a pénzem. Gyere el holnap. Az inas habozott, rosszalló fejcsóválással elment. Miska utána nézett. Ördög vigye el valamennyit. A lakásbérrel már egy hónapja tartozik. Ördög vigye el azt is. A kép nagyszerű, az a fő. De vajon csakugyan nagyszerű? Megint kopogtattak. Biztosan számla. De nem. Vadidegen ember jött be. Köpcös, pocakos, arca borotvált és olyan színű, mint a nyers hús. Kíváncsian ránézett Miskára. Elkezdett angolul beszélni. Miska sajnálkozva rázta a fejét, bocsánatlcérően mosolygott. Nem tud angolul egy szót sem. A kis gömböc tört németre fordította a szót. Bemutatkozott mint műkereskedő. – A műtermét szeretném megnézni. Hallom, hogy nagyobb képen dolgozik. Ez az? Miska nem felelt. Az ánglius már ott is állt a kép előtt. Hosszú csend. – Miről szól ez? – Egy halálra ítélt utolsó napja. Azt, hogy „siralomház” a világ semminő nyelvére nem lehet lefordítani. Már megtanulta, hogy németül így mondja a címet. Az ánglius csak nézte a képet sokáig, kínzó módon sokáig. Arcán egyetlen vonás nem mozdult, szeme egyet nem villant. Végül megszólalt közömbösen. – Mennyiért adja ezt a képet? Frankban fogok fizetni. Miska meghökkent. Soha még arra nem gondolt, hogy mit fog kérni érte. De ezen látszik, éppen közömbös hangján és gyors elhatározásán látszik, hogy komoly vevő. Villámgyorsan elgondolta, hogy mennyi pénzből tud úri módon két évig megélni? Négyezer forintból. Az körülbelül… mennyi is az körülbelül… – Tízezer frankért.
Kis szünet következett. A kis kövér ember tovább nézte a képet. Aztán megint hanyagul vetette oda: – És mennyi előleget akar rá? Miska megint villámgyorsan gondolkozott. Az ösztöndíjjal talán valami baj van. Annyit fog kérni. – Háromszáz tallért. Az angol kivette bőrtárcáját, és a pénzzel bánó emberek mozdulatával úgy húzott ki egy százas bankót, hogy közben megpengette az ujjával. Nehogy kettőt adjon egy helyett. – Itt van száz tallér. Holnap utazom Párisba, onnan megküldöm a kétszázat. Van itt írószerszám? Miska széket kanyarított az asztalhoz, odatolta a tollat meg a tintát. Az ánglius kész nyomtatványt vett elő, amiben kitölteni való üres helyek voltak. Az első üres helyre beleírta a Miska nevét, betűnkénti diktálás után. A következő rovatnál megállott. – Ez a szerződés franciául van kiállítva. Mi lesz franciául a címe? Várjon csak. És beírta: „Le dernier jour d’un condamné.” Még kitöltött dátumokat is, a vételárat is, az előleget is. Aztán odanyújtotta a tollat. – Tessék aláírni. Miska aláírta. Még mindig nem tudta elhinni, hogy a dolog igaz. De a százas ott volt a kezében. És az ánglius átadta a névjegyét. Arról kitűnt, hogy Wilstaek a neve. – Ja, igaz – mondta még az angol, miközben kényelmesen leült –, a ráma nem önt terheli, hanem engem. Nem szeretem, ha a művészek maguk rendelik a rámát. Rendszerint elrontják a képet. Én jobban értek hozzá. Önnek hetven-nyolcvan tallér tiszta haszon. Én majd megcsináltatom Párisban. Tudniillik, mihelyt kész a kép, ön köteles nekem elküldeni Párisba, mert a jövő évi Salonban ki fogom állítani. Ne féljen, nem lesz rossz társaságban. Kilenc olyan képhez vettem önt tizediknek, hogy meg lehet elégedve. – Kiktől, ha szabad kérdeznem? Mister Wilstaek az ujján számolta a piktorokat. – Párisban Meissonier, Daubigny, Breton, Corot, Calanelli. Itt Knaus, Achenbach, Vautier, Sohn és ön. Az tíz. Én tudniillik nem olcsó, hanem jó képeket keresek. Ha a kép készen van, azonnal írjon, a többit majd levélben megbeszéljük. Látom, akar valamit mondani. No? – Szeretném előbb itt kiállítani a képet. Az nekem nagyon fontos. – Nekem is előnyös. De azt kikötöm, hogy Leopold Conzennél kell kiállítani. A düsseldorfi műkereskedők közül én vele dolgozom. Még megbeszéltek egy és más apróságot, aztán a kövér angol eltávozott. A képre vissza se nézett. Olyan ember volt minden jel szerint, akiben nem nagyon hullámzanak az érzések, aki biztos a dolgában. Miska egyedül maradt, és aki most látta volna egyedül a szobájában, bízvást elmeháborodottnak mondhatta volna. Először a boldogságtól hülye arccal vigyorgott maga elé, és olyan különös, felindult hangon nevetett, hogy azt a sírástól alig lehetett megkülönböztetni. Aztán hirtelen táncolni kezdett, körülpolkázta egymaga a szobát, majd megint megállt, és boldog nyögéssel megrázta a fejét, mintha ezt a nagy örömöt már nem is lehetne kibírni. Végre kitalálta, hogy könnyíthet ezen a túlcsorduló boldogságon: leült, és azon frissiben megírta a nagy újságot Ligetinek. Pedig még nagyobb öröm várakozott rá. Wilstaek képvásárlásának híre egy pillanat alatt szétszaladt Düsseldorfban. Ennek hatását már a Malkastenban is észre lehetett venni, sőt az utcán is. Mikor ebédelt, köréje ültek és faggatták. Mikor ebéd után hazafelé tartott, olyanok köszöntek neki feltűnő szívélyességgel előre, akik eddig vagy megismerték, vagy nem. Hallatlan dolog volt, hogy egy képvásár ötödiknek szegezte oda nevét a négy nagy beérkezett híresség mellé. Mind a négy professzor az akadémián, a legfiatalabb is közel van a negyvenhez, ő pedig huszonnégy esztendős kezdő piktor. Lakásán már másnap megindult a búcsújárás. És harmadnap megjelent nála maga Knaus, aki hónapok
óta nem látogatta meg. Nyár elején volt nála legutóbb, mikor még kartonokat rajzolt. Akkor látván, hogy Miska nem fogadta meg a tanácsát, vállat vont és így szólt igen hidegen: – Nem akarom a kedvét rontani, de a maga helyén én nem kezdtem volna bele. Volt is azóta egy kis ki nem mondott kényelmetlenség a kettőjük érintkezésében. Udvariasak és nyájasak voltak egymáshoz, mint azelőtt, de bizonyos meghatározhatatlan tartózkodás lépett közéjük. Most odalépett a kép elé Knaus, és megnézte. Jó ideig nem szólt semmit, aztán Miskához fordult. – Ezennel bocsánatot kérek magától, Munkácsy. Magának volt igaza, és én tévedtem, mikor erről a tárgyról lebeszéltem. De most már nem tévedek. Megjósolom, hogy ennek a képnek igen nagy sikere lesz, maga előtt pedig beláthatatlan jövő. Kezet nyújtott. Miska is nyújtotta a maga hatalmas mancsát. Barátsággal néztek egymás szemébe. S ettől kezdve a mester és rajongó jó viszonya a két híresség jó viszonyává változott. A siker hullámai további gyűrűket vetettek. A festékkereskedő, aki azelőtt elég idegesen kérte a pénzét, hízelegve ajánlotta fel a korlátlan hitelt. A Malkastenban a pincér legelsőnek őt szolgálta ki az asztalnál. Conzen műkereskedő igazolványt küldött neki, melynél fogva ott minden kiállítást ingyen látogathat. Keretezők keresték fel, soha nem látott ifjú növendékek rajzokkal jöttek hozzá tanácsot kérni. Közben megjött Pestről a hatszáz forint ösztöndíj, amelyet már könnyen nélkülözhetett volna. De ezen a küldeményen kívül is egyszerre csodálatosképpen rendszeres napi postája született. Eddig csak hében-korban járt nála a levélhordó, ha Pista bácsitól, Paál Lacitól, a pesti pajtások valamelyikétől vagy a Bécsben tanuló Engeltől jött levele. Most mindennap akadt valami. Ha egyéb nem, az újonnan alakult mosóintézet hirdetése, amely felajánlotta szolgálatait. Müncheni és bécsi műkereskedők érdeklődtek, nem kaphatnának-e fényképmásolatot új képéről, sőt a Wiener Kunstverein egyenesen felszólította, hogy vegyen részt a következő kiállításon, a belépti díjakból százalékot biztosítanak neki. Novemberre teljesen kész volt a kép. Elvitte Conzenhez, aki kiállította a rendes teremben, mégpedig szokatlan módon: csak két képet akasztott ki: a Siralomházat és a Vautier képét. Miska is, Vautier professzor is ott voltak az akasztásnál. S mikor a két kép egymás mellett függött, Miska szinte rossz lelkiismerettel pillantott rá a nagynevű festőre. Vajon észreveszi-e, hogy művét teljesen agyonvágja a Siralomházi Miskának az aszfalt sötét öléből kiemelkedő pompás színei tündöklő erővel tették jelentéktelenül fakóvá a szomszéd kép színeit. Vautier észrevette. Odafordult Miskához, és gratulált neki. A gratuláció hangja leereszkedő, buzdító és nyájas volt, de aki mondta, az belesápadt, akárcsak festménye, és szája sarkán ideges rángást lehetett észrevenni. A két kiállított képhez tódultak az emberek. Napokig nem beszéltek másról a düsseldorfi piktorvilágban, mint a magyar festő képéről. És egymás után jöttek rá a vételi ajánlatok. A kölni szépművészeti múzeum igazgatója írt a festőnek, hogy hajlandó a múzeum nevében tárgyalásokba bocsátkozni. Miska írt, hogy a kép már nem eladó. A kölni igazgató újra írt, hogy hátha a vevővel vissza lehetne csinálni a dolgot, ő hajlandó magasabb vételárat fizetni. És megint jött egy angol műkereskedő, Forbes nevű. Ez is mindenáron meg akarta venni a képet. Mikor megtudta, hogy már megvették, dühbe jött. – Mennyiért adta el és kinek? – Wilstaeknek tízezer frankért. – Bontsa fel vele a megállapodást, én azonnal fizetek húszezret. – Azt nem tehetem, mert a szerződést aláírtam. De húszezerért festek egy másikat. – Top. Ezennel megrendelem. Mennyi előleget akar? – Mindegy. Pár száz tallért. De milyen tárgyat óhajt, Forbes úr? – Azt teljesen magára bízom. Jövőre ki akarom állítani Londonban. Kiállítás után elsőrangú modern
gyűjteménybe kerül. Most elutazom, és küldöm majd pár száz tallér előleggel a szerződést. De nem lehetne mégis ezt?… – Sajnos, ez már lehetetlen. Miska úszott a boldogságban. Néha felriadt éjszaka, szorongó álmai voltak, s csak lassan ébredt rá a mámorító valóságra. S akkor az örömtől soká nem tudott elaludni. S a mákonyosan részegítő siker nem akart múlni heteken, hónapokon keresztül. Csak azon járt az esze, hogyan szerezzen mennél több örömet magának. A képet elküldte Párisba, a teljes vételár Wilstaektől rövidesen megjött. Most már úszott a pénzben. A képhez készült vázlatokat úgy adta el düsseldorfi vagy más városokból jött műkereskedőknek, ahogy akarta. Közben festegetett, de csak könnyű kézzel és módjával. Egy tájképet csinált a maga gusztusára, aztán egy kisebb zsánerképet is festett, amelynek a Der Trommelschläger címet adta. Csak úgy félvállról. Igazi gyönyörűsége most nem a festésben tellett, hanem abban, hogy bosszút álljon fiatalkora nyomorúságáért. Több rend új ruhát csináltatott. Órákig eltanácskozott a szabóval, akinek fogalma sem volt a magyar szabásról. Maga rajzolta meg neki a zsinórozás tervét, maga ment el a szabóval még a zsinórt is megvásárolni. Aztán egy másik rend ruhát soha nem látott szabással eszelt ki, mélyen kivágatta a mellényt, a kabátra bámulatos helyeken jelölte ki a zsebeket. Ebben különös passziója telt, mert a színházért való hajdani rajongásából most is megvolt még benne a feltűnő megjelenés és a jelmezek iránt való előszeretet. Egész rakás kesztyűt vásárolt össze, gondosan válogatta az egyes színárnyalatokat. Elkezdte kedvelni az aranyat és az ékkövet, már amennyire tehette. Mindenesetre nyugodtan vehetett ékköves arany mellgombokat és több melltűt. Életében először most ketyegett óra a zsebében. Mégpedig aranyóra. Mégpedig nem egy, hanem kettő. Az ékszerésznél nem tudott választani két aranyóra között, mert mind a kettő egyformán tetszett neki, fogta magát és bár érezte, hogy nagyon gyerekes, amit csinál, megvette mind a kettőt. Még, még, mit lehet még kitalálni? Valaha Gerendáson Pista bácsinál gyakran felült a ló hátára. És valaha Pesten, mikor cégtáblákat festett s a zsebében nem akadt meleg ebédre elegendő pénz, áhítatos irigységgel nézte a Ligetben sétalovaglásra kirándult delnők és úrfiak előkelő csoportját. Most rábeszélte Almássy Taszilót, hogy béreljenek néha hátaslovat. És Lányi uram asztalosinasa, aki a műhely küszöbén a közös tálból halászta ki a húscafatokat, most reggel ragyogó lakkcsizmával, vadonatúj kesztyűvel, bámulatos szabású új ruhában indult sétalovaglásra. De ez még mindig nem csillapította sóvár szomjúságát, még mindig sajogtak lelkében múltja nyomorúságos, szégyenletes, fájdalmas emlékei, amelyeket oly nehéz elhallgattatni. Sőt teljesen nem is lehet. Mert mit ér a diadalmas ügetés a ló hátán, ha nem jön arra Bartóky Ilonka a múltból, hogy a rátarti kislányt ne vegye észre és gőgösen továbbügessen? Annak a fájdalomnak elmerült pillanatát soha nem lehet visszahozni többé, hogy balzsamot tehessen rá. A párisi Salont minden esztendőben tavasszal nyitották. Gondolt rá, hogy odamenjen és huzamosabb ideig ott maradjon, de mégis úgy döntött, hogy nem utazik Párisba. Mert észrevette magán, hogy fél. Az egész siker olyan hirtelenül érte, a csodák sorozata oly valószínűtlennek tetszett előtte, hogy öntudatlanul is azon remegett: egyszer csak felébred. Egyszer csak jön egy gonosz, végzetes reggel, amely valami vészhírt hoz, és feldönti az egész kártyavárat. A Siralomház csúnyán meg is bukhatik Párisban. Gondosan bankba tett ugyan ezer tallért, hogy minden eshetőségre nyugodt legyen, de ha baj lesz, akkor a műkereskedők megint begombolkoznak, a lelkes hízelgők elmaradnak, a pünkösdi király földre zuhan az ügető paripáról, és nevetségesen, siralmasan kezdheti elülről. Düsseldorfban mindenki odavan a képért, igaz. De attól még megbukhatik Párisban. S ha majd a félretett ezer tallérhoz kell nyúlni, s ha majd az is elfogy, mi lesz akkor? A hetekig, hónapokig tartó ujjongó siker mámora után elkövetkezett a jövőtől való homályos félelem kellemetlen szájíze, éppen akkor, mikor Párisban már a világvárosi közönség elé került a képe.
Az első hírt a régi jó baráttól, Leibltól kapta. „Kedves Munkácsy! Éppen most jövünk a kiállításról, és láttuk a képedet. Az én nem mérvadó véleményem szerint ez egyike a legjobb képeknek az egész Salonban, ha ugyan nem a legjobb, és mi szívből gratulálunk. Tudom, hogy Párisba szándékoztál jönni. Nagyon örvendenénk, ha itt üdvözölhetnénk, és ha azonnal válaszolsz, nagyszerű műtermünk volna számodra, amelyet kivehetnél. Olcsó, és jobbat nehezen találnál egész Párisban. Írj azonnal barátodnak, Willi Leiblnak. NB. Természetesesen óriási feltűnést keltettél. Páris, 1870. április 20. Címem: 9 Rue Duperré. – Úgy tekintvén magamat, mint akit Leibl barátunk ezennel bemutatott, szívből kívánok szerencsét képe rendkívüli sikeréhez, és csatlakozom Leibl kívánságához, hogy Önt nemsokára itt üdvözölhessük. Kiváló tisztelettel F. Paulsen.” Ekkor megkérte Almássy Taszilót, aki tudott franciául, hogy figyelje a párisi lapokat, írnak-e azok valamit a Siralomházról. De a gróf nem talált semmit. Legalábbis ezt mondta. Vagy lusta volt utánanézni, vagy csakugyan nem írtak a lapok semmit. Mister Wilstaek nem írt. Más ismerőse nem volt Párisban. Érezte, hogy most azonnal vonatra kellene ülnie és Párisba rohannia. De még mindig félt. Május tizenhetedikén reggel egy öregúr kopogtatott be hozzá. Gomblyukát kis piros szalag ékesítette, sejteni lehetett, hogy francia. Nagy szaporasággal kezdett valamit franciául magyarázni, mialatt kezét nyújtotta. Miska kezet szorított, de mindjárt közölte is zavart mosollyal németül, hogy franciául nem tud. Az öregúr erre megpróbált németül beszélni, de még annyit sem tudott, mint Miska. Igen különös társalgás indult meg közöttük. Az öregúr franciával keverte a német szavakat, Miska pedig jelbeszéddel. Kézzel-lábbal igyekezett magát megértetni mind a kettő. Nagy nehezen sikerült tisztázni, hogy a látogató neve moszjő Goupil, hazája Páris, mestersége műkereskedés. Azért jött, hogy képeket vásároljon a Siralomház festőjétől. Mikor eddig eljutottak, az öregúr nem is törődött többet Miskával, hanem karvalyszemmel körülpillantott a kis műteremben, és nekilátott képek után kutatni. A heverő vázlatokat széjjeltúrta, a falnak támasztott vásznakat kifordította. Hamarosan megtalálta az ásítozó inas képét, a Morgenrotot, amely eladatlanul került vissza a bécsi kiállításról. Ezt mindjárt külön tette. Aztán megtalálta a Trommelschlágert, külön tette azt is. Két apró tájképet lelt, azt is. Kutatott, matatott, mint egy végrehajtó. Miska csak állt, és nézte, mi lesz ebből. Az öreg moszjő Goupil fáradtan egyenesedett fel. Kérdező fejmozdulatokkal tudakolta, hogy mi volna ezeknek a képeknek az ára. Miska megfogta fél kézzel a Morgenrotot, és másik kezével kétszer egymás után mutatta az ötöt. Vagyis hogy ez a kép tízezer frank. Goupil bólintott. Aztán hasonló jelbeszéddel kezdtek alkudni a dobosra. És így tovább. Fáradságos volt, de nem unta egyik sem. Mikor már tizenhétezer franknál tartottak összesen, megjelent a mentőangyal. Ez egy ifjú elzászi festőnövendék volt, utóbbi időben rajzokat hozogatott mutatni Miskának. Mind a ketten kapva kaptak az égből cseppent tolmácson. Most már úgy tárgyaltak, mint a karikacsapás. Goupil két képet rendelt Miskától. A két képért lekötött tízezer tallért, vagyis magyar pénzben húszezer forintot. Miska szeme egy pillanatra elsötétült. Szédelgett a pénztől. Húszezer forint! Nincs miniszter Magyarországon, akinek ekkora fizetése van. Ijesztő summa. Goupil habozásra magyarázta a fiatal festő meghökkenését. Megtoldotta ajánlatát azzal, hogy ha majd a képeket eladta, a tiszta nyereségből is lead még ötven százalékot a festőnek. Azonkívül költözzék át teljesen Párisba. Ő viseli a költségeket. Annyi előleget fizet, amennyi kell. Egyhamar nem tudtak zöld ágra vergődni. Miska újabb és újabb kifogásokat emelt. Mi lesz, ha a két képet nem tudja határidőre szállítani? Goupil azt felelte, hogy nem köt ki határidőt. Csak ígéretet kér Miskától, hogy dolgozni fog. Igen, de hátha a következő képek nem sikerülnek ilyen szerencsésen? Goupil nevetett és vállat vont: éppen ez a műkereskedő kockázata. Ha nem sikerül a következő kettő, majd annál jobb lesz az azután következő kettő. Miska kínlódott, szabódott, habozott. Egész délelőtt
tárgyaltak, a tolmács már holtra fáradt, mert neki kétannyit kellett beszélnie, mint azok bármelyikének. Együtt mentek ebédelni. A tolmács bocsánatot kért, és elmenekült. Szereztek a Malkastenban másikat. Ez svájci növendék volt, ez is tudta mind a két nyelvet. Tárgyaltak délután ötig. Délután ötkor Miska felcsapott. Lekötötte két megfestendő képét ötvenezer frankért. Az inast és a dobost, a két tájképet meg egy-két vázlatát eladta húszezer frankért. Határidőre nem köteles dolgozni. De kötelezi magát, hogy miután hazalátogatott Magyarországra, állandó lakhelyét még július folyamán Párisba teszi át. A költözés költségeit Goupil viseli. A szerződéseket késő este írták alá Goupil szállóbeli szobájában. Az öregúr másnap reggel már menni akart vissza. Miska egész éjjel nem aludt. Rettenetes felelősséget érzett magán. Hogyan fog ő olyat festeni, mint a Siralomház, csak egyet is, hát még kettőt? Volt fejében motoszkáló témája öt is, de hol vannak azok a Siralomháztól? Meg akart festeni egy tépéscsináló negyvennyolcbeli asszonytársaságot, akiknek egy sebesült honvéd magyarázza háborús élményeit. Meg még egyéb ilyen terveket komponálgatott a fejében már régóta. De vajon meg tudja-e jól csinálni őket? Mi lesz, ha kimegy Párisba, egy szó franciatudás nélkül, ott csődöt mond a festészet, és szégyenszemre vissza kell térnie akár Pestre, akár, ami még rosszabb, Düsseldorfba? Vállalhatja mindazt, amit Goupil vár tőle? Sőt, amit most már mindenki vár tőle? És ezen a gyötrelmes, tépelődő éjszakán végre kimondta magának a borzasztó kérdést: – Vajon van nekem csakugyan tehetségem, vagy véletlen szerencse volt az egész? Május húszadikán táviratot kapott Párisból, hogy a Siralomház aranyérmet kapott. A hír a düsseldorfi lapokban is megjelent, és hallatlan szenzációt keltett. Knaus lélekszakadva rohant hozzá. Már tíz ismerős ült nála, többen álltak, mert több ülőbútor nem akadt a szobában. – Munkácsy! Ez hallatlan! Aranyérem! – Igen – felelte Miska gyenge mosollyal. – Csak így egyszerűen igen? Hát maga nem tombol az örömtől? Tudja maga, mi az, aranyérmet kapni a párisi Salonban? Az egyszerűen és röviden azt jelenti, hogy maga a mai napon világhírű ember lett. – Világhírű? – ismételte Miska meghökkenve. – Természetes. A párisi Salon a világ festészetének közepe. Arra az egész művelt világ figyel. Ahogy ezt megtáviratozták ide Düsseldorfba, ugyanúgy megtáviratozzák a világ valamennyi nagyvárosába, Londonba, Bécsbe, New Yorkba, Amsterdamba, még Ausztráliába is. Ember, magáról holnap az egész földkerekség olvasni fog! A nevét százmeg százmillió ember fogja olvasni. Tudja, hogy mit jelent ez a maga hazájának? Miska csak hallgatta. Ült a széken. Nem volt jó színben, a szemét karikák árnyékolták, ujjai idegesen remegtek. Csak nézett hol a hevesen magyarázó Knausra, hol a semmibe. Tekintetében egy eltévedt gyermek bámészkodó riadalma ült. Knaus rátette kezét a Siralomház aranyérmes festőjének hatalmas zsákhordó-vállára. Szeretettel mosolygott hozzá. – Mit érez most, mondja? Miska feltekintett rá. A bekerített állat segélytelensége és tehetetlensége ült őszinte szemében. És halkan felelte: – Félek.
X. Néhány hetet hazájában töltött. Pista bácsiékat megelégedett családi boldogságban találta. Iván már nagy fiú volt, a két kislány is cseperedett. A máról holnapra híressé lett Miskát dédelgető szeretettel fogadta mamica is, a három gyerek is. Csak Pista bácsinak nem imponált az aranyérmes hős. Minden nyomon talált benne valami kifogásolnivalót. Főként leveleinek helyesírását korholta. Aztán feledékenységét. Aztán rendetlenségét. Aztán költekező természetét. – De Pista bácsi, négyezer forint értékű német pénzem van a düsseldorfi takarékban félretéve! – Húsznak kéne lenni! – vágta rá Pista bácsi szigorúan. Majd régi szokás szerint hozzátette: – Nem lesz tebelőled ember soha. Ezen aztán nagyot nevetett az egész család, végül Pista bácsi maga is kénytelen volt elmosolyodni. Utolsó nap részletesen kikérdezte Miskát a festői pálya üzleti titkairól. Mibe kerül festék, vászon, modell, minden. Mennyi időbe tart egy képet festeni. Hányat festhet valaki évente. Mit könnyebb eladni: arcképet, tájat, történeti képet vagy zsánert. Mindezt ceruzával a kezében hallgatta. Összeadott, számolt, gondolkozott. És végül szigorúan kijelentette, hogy mához öt esztendőre Miskának földbirtokot kell venni tthon. Szép, teres birtokot, kúriával. És meg kell házasodni. Még egyszer utoljára összeszidta, aztán útnak eresztette. De ezúttal ő is elsírta magát, akárhogy szégyellte. Miska jövet-menet megállott Bécsben, hogy egypár órát eltöltsön a jó Engel Gyulával. Jövet Auersperg grófnét is meglátta az utcán. A grófné nagyon megöregedett. És arcán meglátszott az az asszonyi fájdalom, hogy ezt nem a maga arcáról, hanem a másokéról kell inkább meglátnia. Pár mondatot váltottak. Miska várta a gratulációt az aranyéremhez, de kitűnt, hogy a grófné nem tudott semmiről semmit. A szfinxek hajdani rajzolója kezet csókolt és továbbment. Az életben nemigen látják többé egymást, ezt jól tudták mind a ketten. Pesten szeretett volna egy kicsit dolgozni. Az Európa Szállóban vett szobát, és sorra felkereste a régi fiúkat. Mindeniket faggatta, van-e pénze. Akinek nem volt, arra valósággal tukmálta a kölcsönt. Nagyon jól érezte magát, szeretett volna egy kicsit megülni és festeni. Látni akarta, hogy tud-e. Talált is a Ligeti segítségével műtermet: a belvárosi reáltanoda nyári szünetben üres rajztermét átengedték neki. De itt csak egypár napig bírta. Reggeltől estig özönével jöttek az aranyérmes csodát nézni a régi vagy állítólagos ismerősök. Túlnyomó részéről kiderült, hogy titokban festeget, és ösztöndíjat szeretne kapni Miska segítségével, vagy hogy néhány áradozó mondat után pillanatnyi pénzzavarával áll elő. Lehetetlenség volt dolgoznia. Abbahagyta a céltalan kísérletet. Járkált a régi kompániával. Többször meglátogatta Reök Erzsikét, és félig játékból, félig komolyan ostromolta. De eredménytelenül, mint régen. Tőle hallotta, hogy Bella csak pár hete ment férjhez. Egy Stephan von Hecht nevű dunagőzhajózási tisztviselő vette el. – Nemcsak ő ment férjhez – mondta Miska –, Nagy Irmus nevezetű békési kislány is férjhez ment. Azt egy Vertán nevű úriember vette el. Én már csak neked maradok. Mondd meg, kit szeretsz, hadd ölöm meg. – Nem ijedne az meg tőled – nevetett Erzsike. Harsányi Pált is fel akarta keresni, de arról kitűnt, hogy összekülönbözött a választmánnyal, és lemondott az elnökségről még a tavaszon, helyette Ráth György vállalta az elnöki állást. Harsányi leköltözött tótkomlósi birtokára a nyári hónapokra. Komáromyékkal már jobban járt Miska, elég jó helyzetben találta őket, megveregette a növekvő Mariska pufók orcáját, aztán továbbállott. Mikor mindenkit végigtapasztalt, már mehetett Düsseldorfba. Július elején érkezett meg, és azonnal megkezdte a készülődést a nagy útra. A város nem változott, legfeljebb több katonát lehetett látni, mint azelőtt. Beszéltek is mindenfélét, hogy amiért a spanyol
trónt valami porosz főherceggel akarják betölteni, valami feszültség van a levegőben, de Miska sohasem kedvelte a napi politikát, és nem ügyelt ezekre a beszédekre. Éppen kész volt a csomagolással, mikor a lapok hírül adták, hogy a porosz-francia háború elkerülhetetlen. Utazni nem lehetett, a vonatokat elfoglalta a katonaság. És két nap múlva megjelent a hivatalos hadüzenet. Miska fellélegzett. Haladékot kapott arra az útra, amely éjszakai lidérc gyanánt ült mindeddig a mellén. Gondolta: a háború hamar véget ér, mindenki ezt mondja. Addig itt, a jó meleg, megszokott Düsseldorfban összeszedi magát. Kicsomagolt, és elkezdte vázolni a Tépéscsinálókat. Milyen szép lenne, ha mire azok befejezik a háborút, ő befejezné a képet. És már egy kész festménnyel jelentkezhetnék a békekötés után Goupilnál. Augusztus elején már jöttek a véres ütközetekről szóló hírek. Másodikán volt a saarbrückeni csata, és a lapok győzelemről írtak, de valahogyan az a suttogó pletyka terjedt el, hogy a német sereg Saarbrückennél alaposan kikapott. Mindenképpen ki kellett világítani az ablakokat. Miska is gyertyákat rakott a maga ablakaiba. Az utcán rivalgó sokaság vonult tüntetve. Hocholták Vilmos porosz királyt, meg Frigyes Vilmos trónörököst, meg Bismarckot meg Moltkét. Aztán jött Weissenburg elfoglalása. Megint világítani kellett. És már jöttek nemsokára Düsseldorfba az első sebesültek és az első foglyok. A düsseldorfi piktorok izgatottan özönlöttek a fogolytáborba. Itt volt a ritka rajztémák idénye. Ezer meg ezer ceruzarajz, akvarell, olajkép, pasztell lepte el a műkereskedők kirakatát, valamennyi francia katonát ábrázol. A szem már könyv nélkül ismerte a francia sorkatona buggyos nadrágját, bokavédős bakancsát, vállrózsás zubbonyát, magas tetejű csákóját, feltűnően hosszú Chassepet-puskáját, egyenruhájának kék és piros színeit. Miska nem ment vázlatokat rajzolni a fogolytáborba. Megvolt a maga külön háborúsága. Önmagával vívódott. Szorongó aggodalommal leste munkájának haladását. Mintha egyik Munkácsy félve, gyanakodva leste volna a másik Munkácsyt: mit tud most mondani a Siralomház után? A tépéscsináló asszonyokat ábrázoló képnek a Háborús idők címet adta. Azt gondolta, hogy így időszerűbb lesz.* Ha majd vége lesz a Háborúnak, s a kép Goupilhoz kerül Párisba, a francia közönség természetszerűen fog érdeklődni a téma iránt. És ő ezt a képet már Párisban fogja befejezni. A németek egy hónap alatt végeztek a franciákkal. Szeptember elsején már lefolyt a sedani csata. A düsseldorfi lapok közölték a foglyul esett Napóleon császár levelét, amelyet Vilmos porosz királyhoz intézett: „Fivérem! Minthogy csapataim élén nem halhattam meg, nem tehetek egyebet, mint hogy felséged kezeibe teszem kardomat. Felséged fivére, Napóleon.” Négy hét alatt folyt le az egész. A vasutak ontották a foglyokat, Sedannál százezer franciát fogtak el a németek. Miska felmondta a lakását, a békekötés napok kérdése volt már csupán. A kép vázlata már elkészült. Hosszú asztalnál ülnek a falu asszonyai, és ócska rongyokat tépegetnek szálakká, hogy a magyar seregnek elegendő kötözőanyaga legyen a sebesültek számára. Az egész képen csak három férfi van: a mankós sebesült, aki elmondja az asszonyoknak a csatát, egy púpos, aki nem mehetett el, és egy délceg, egészséges legény, aki elmehetett volna, de gyáva volt, most aztán sápadt szégyennel hallgatja, mit csináltak azalatt a hősök, mialatt ő itthon ült anyámasszony szoknyája mellett a suton. Legelőször ennek az egészséges legénynek kereste meg a modelljét. Rövidesen meg is találta és meg is festette. Gondos munka volt ez az előtanulmány, önálló festménynek számíthatott. Miska úgy gondolta, hogy ha pár nap múlva beállít Párisban Goupilhoz, köszönés helyett ezt a legényt adja át neki. Aztán majd elmagyarázza az egész kép tervét. Csakhogy a békesség egyszerre szétfoszlott. Párisban viharosan fellázadt a közvélemény, egy Gambetta nevű politikus állt a dolgok élére, kimondatta a köztársaságot, és úgy feltüzelte a népet, hogy Franciaország, amelynek császári seregét teljesen tönkreverték, uralkodóját elfogták, keleti részeit megszállták, makacsul követelte a háború folytatását. Miska beszélt a háziasszonyával: a
szobát mégis megtartja. Szeptember tizenharmadikán csoda történt: a francia Goupil megjelent a német Düsseldorfban, gomblyukából ezúttal hiányzott a kis piros szalag. – Hogy kerül ön ide? – kérdezte Miska álmélkodva. Kitűnt, hogy Goupil apó még a Sedant követő fegyverszünetkor, a közeli békekötés reményének napjaiban kicsinálta magának az engedelmet, hogy belga földre utazhassák, onnan könnyen átjutott Németországba. Megnézte a háborús kép vázlatát, bólogatott. A fiatal legényt ábrázoló résztanulmány tetszett neki. Azonnal át akarta venni, hogy magával vigye. Miska odaadta. Ingadozó önbizalmának nagy szüksége volt az ilyen részletsikerekre is. Rögtön megcsinálta a tanulmányt a maga számára még egyszer. Goupil pedig, elbúcsúzván a közeli viszontlátásig, hóna alatt a képpel, lóhalálában igyekezett kerülő úton Belgium felé, mert félő volt, hogy a hatóságok lefülelik. A háború fellángolt megint. A németek felvonultak Párisig, és ott álltak az erődök alatt. Megkezdődött Páris ostroma. És mialatt naponta ezren hullottak el, az utcán gyászruhás özvegyeket és féllábú rokkantakat lehetett látni, két ország marta, gyilkolta, fojtogatta egymást, azalatt Miska ráncolt homlokkal, gondűzötten járkált Düsseldorf utcáin. A Siralomházra gondolt, amelyet imádott és gyűlölt egyszerre. Gyűlölte, mert ez a kép rettenetes felelősség elé állította. De mivel imádta is, éppen úgy szenvedett az aggodalomtól, mint az az apa, aki a tűzvonalban tudta a fiát. Vajon hogyan történik egy város bombázása? Azok az ágyúgolyók az erődöket rombolják csupán, vagy a belső, lakott részekre is hullanak, ahol esetleg felgyújthatják egy műkereskedő házát is? Egy éjjel álmában látta égni a Siralomházat, és maga Goupil is ott fuldoklott a füstben és a lángokban. Soha jobbkor nem érkezhetett volna Düsseldorfba Paál Laci. Ő már régen hívogatta, csábítóan ecsetelte leveleiben a város szabad művészi légkörét, a tanárok kedvességét, az élet kellemes voltát. Paál jött volna szívesen, de családjával nagyot fordult a világ. Apja székely, nemesember volt, félbemaradt jogász, aki költség híján nem tudott a diplomáig elvergődni. Rokonok, ismerősök úgy segítettek rajta, hogy benyomták a kis Zám faluban postamesternek. Ott a falu földesuránál, báró Nopcsa László főispánnál lakott a kastélyban. Negyvennyolcban Zámot is felforgatták az oláhok, de Világos után új postamesterséget kapott, előbb Odvoson, aztán Berzován. Nagy volt a jövedelme, huszonnégy lóra való istállót tartott és legalább nyolcvan kocája hízott mindig. Fiát Aradon iskoláztatta, és ott Paál Laci úgy élt, mint egy kis herceg. Azt csinálta, amit apjától látott otthon: úr volt, szórta a pénzt, gavallérosan öltözködött, lovat hajtott. De otthon a sok eszem-iszom, az örökös vendégjárás, a kártya kihúzta az öreg Paál József alól a pokrócot. Egy szép napon azon vette magát észre, hogy fülig úszik az adósságban. Fiának, aki ekkorára már festőnövendék gyanánt éldegélt külföldön, egyre kevesebbet küldhetett, végül már semmit. Paál Laci ráfanyalodott az ösztöndíjra. A jó Ligeti segített neki is. De még az ösztöndíjból sem tellett Düsseldorfba menni. Erre csak akkor gondolhatott, mikor a Képzőművészeti Társulat képet vett tőle. A kép ára meg az ösztöndíj végre elég volt. Egy őszi napon beállított Miskához. A két jó barát úgy örült egymásnak, hogy percekig nem tudtak kibontakozni egymás öleléséből. Paál Laci ideiglenesen ott aludt egy-két éjszakát Miskánál, aztán műtermet bérelt, és hamarosan berendezkedett. Amilyen elegáns, nagyvilági jelenség volt ő maga, éppen olyan szegény volt a lakása. Alig lehetett elképzelni, hogy ez a pompázó világfi ebben a lyukban lakik. Két festőállvány állott a szobában, egy ágynak is szolgáló rozoga dívány, egy szekrény, egy bádogmosdó, egyetlen szék, más bútor semmi. De annál több vászon és annál több kalitka. Paál Lacinak szenvedélye volt a madár. Egész sereg verebe volt, rigója, cinkéje, még varja is. Ismerte szokásaikat, szeszélyeiket, életmódjukat. Egyenként néven szólította őket, és természetökről, jellemökről hosszasan tudott beszélni. A madarakon kívül másik, még nagyobb szenvedélyének tárgyaival volt tele a szoba:
képekkel. Volt itt vászon, amelyen három-négy teljesen érthetetlen és kusza vonal mutatta mindössze a tájkép tervét, voltak megkezdett és abbahagyott színvázlatok, voltak egészen kész tájak, egymás hegyén-hátán, falnak támasztva, sarokban porosodva. Hol itt, hol Miskánál, hol a Malkastenban jöttek össze a szívbeli jó barátok. Már annak idején Münchenben nagyon összemelegedtek. Most néhány hosszú és kiadós beszélgetésben teljesen kitárták elköket egymásnak. Mind a kettő tudta, hogy most találta meg élete legjobb barátját. Paál afféle hétszilvafás nemes úrfi volt, igényei az élettel szemben nem ismertek határt. A pénzzel csak egyetlenegyet tudott csinálni: elszórni. Úgy dobálta, mikor volt, mintha terhére lett volna. Tekintetében, feje tartásában volt valami magától értetődően uralkodó, modorában valami nem sértően, hanem lekötelezőén leereszkedő, beszélgetésében valami megvesztegetően szeretetre méltó, egész lényében valami ellenállhatatlanul férfias. Miska más volt: az ő belső lénye mintha tizennégy éves korában megszűnt volna tovább öregedni. Nézésében lehetetlen volt meg nem látni az érzelmes, könnyen hívő, támaszt kereső gyereket, az örök kisfiút, aki hiába nőtt széles vállú, bozontos fejű óriássá, gyerek maradt mindenképpen. A huszonhat éves Miskánál a huszonnégy éves Laci jóval érettebbnek tűnt fel. De a fiatalabbik férfi és az idősebbik gyerek közül a gyerek volt a józanság felé inkább hajló. Tudott takarékoskodni, igényei az élet bizonyos szerény színvonalán túl megállották. Ha Paál Lacit asztaloslegénnyé tette volna a végzet, mindenki rámondta volna, hogy úrnak született. Miska pedig csak lelkében volt előkelő, egész habitusságában most is ott hordotta hajdani mesterlegény darabosságát. Órákat beszéltek keresztül a mesterségökről. Mind a kettőnek élete, álma, szerelme, egyetlenje volt a festés. De Lacit csak a tájkép érdekelte, Miskát csak az ábrázolt ember. De egy nagy közösségben megtalálták egymást: a szép imádatában. – Azt mondták nekem folyton Bécsben – vitatkozott múltjával Paál Laci hogy nem tudok rajzolni. Marhaság. Az ő rajztanári rajzuk nekem nem is kell. Amit én tudok, azt ők sohasem fogják sem tudni, sem megérteni: én a színeimmel rajzolok! Az én rajzom rajta van a palettámon, onnan rakom a képre! Ők csak rajzoljanak a professzori ceruzával, én kolorittal rajzolok! – Szeretnélek megcsókolni, Laci – kiáltott rajongva Miska. – Én ezt évek óta ugyanígy érzem, csak nem tudtam így elmondani. A két magyar festőnek mindig jókedve volt. Társaságban ők adták a mulatság lelkét. Mindig minden szórakozásra kaphatók voltak, mind a kettő csinos legény volt és jól táncolt, nem akadt olyan csúnya nőszemély, akinek azonnal életre-halálra ne udvaroltak volna, Paál mulattató társasjátékokat tudott, Miskának ügyes bűvészmutatványai voltak, és füttytudományával egy egész zsúrt el tudott kápráztatni. Egyre-másra kapták a meghívásokat, a győzelmes hadjárat országos mámora Düsseldorfban is elnyomta az elesettek gyászolóinak fájdalmát. Egy francia ezredes, aki jól tudott németül, karácsony előtti napon találkozott velők az utcán. – Jó, hogy találkozunk – mondta legalább nem kell levelet írnom. Hallgassanak ide. Holnap egy kis ebédet kell adnom a Brutenbacher-Hofban. Ugyanis egy luxemburgi barátom, bizonyos báró De Marches ideérkezett Düsseldorfba, mert francia rokonai vannak itt fogságban. A feleségével együtt meghívom ebédre. Németeket nem szeretnék meghívni, önöket viszont nagyon szívesen látnám. Remélhetem, hogy lesz szerencsém? Laci mindkettejük nevében azonnal elfogadta a meghívást. Másnap kicsípve, illatosítva, kesztyűsen megjelentek a Brutenbacher-Hofban. A többiek még nem voltak ott, sörözgetve vártak egy darabig. Kisvártatva aztán jött a társaság: az ezredes tessékelte befelé a luxemburgi házaspárt, mögöttük még két francia tiszt következett. Ezek voltak a rokonok. Általános bemutatás következett, aztán az ezredes szertartásosan helyet mutogatott a résztvevőknek. Ő maga az asztalfőre ült, jobbjához kérte a bárónét,
melléje Lacit, baljára kérte a bárót, melléje Miskát. Aztán jöttek a francia tisztek. Megindult a társalgás, de nagyon nehezen. A két fiatal tiszt csak franciául tudott, a két magyar piktor németül is gyöngén. De hamarosan kitűnt, hogy a báró is, a báróné is beszélnek németül. Laci azonnal vinni kezdte a szót, a született társaságbeli ember ügyességével idebeszélt, odaválaszolt, mesteri módon fogta a fonalat a német-francia bábel zavarában. Miska társaságban mindig feszélyezetten kezdte, hallgatag volt most is. Inkább jól szemügyre vette a házaspárt. Az asszony alig tetszett többnek húszévesnél, férje legalább huszonöt évvel látszott idősebbnek. A társalgásból mindjárt kitűnt, hogy a bárónét keresztnevén Cécile-nek hívták. Az ura így szólította. Cécile bárónénak legfeltűnőbb volt a hangja. Férfias mélységű, csúnya és rekedten recsegő hang volt ez, aki először hallotta, ijedten kapta oda a fejét. Alkalom pedig volt ezt a hangot hallani bőven: a báróné szívesen, sokat és nagyon hangosan beszélt, szerette a szót vinni, szívesen kacagott. Csak úgy zengett bele az étterem. De ez a rikácsoló és túl hangos beszéd igen szép és igen piros ajkak közül eredt, a kacagás egészséges, erős fehér fogakat villantott elé. Élénken villogó, erőt és életkedvet hirdető fekete szemek gazdagították az arc palettáját, sötét hajának homlokba húzott froufrouja kacérrá és vonzóvá tette az arcot. Orra szlávosan lapos volt, álla szélesen rajzolt, igen erélyes, sőt konok. A selyemderék alatt duzzadó rubensi keblek feltűnő teltségét látnia kellett a festő szemének. A férj pontos ellenpéldánya volt az asszonynak. Világos, fáradt szem a domború homlok tövében, erőtlen áll, halk hang, a tekintetben gyöngéd és bölcs mélabú. Amennyire visszahőkölt az első pillanatban Miska a báróné túl hangos, túl színes egyéniségétől, ugyanolyan vonzódást érzett a báró szelíd, finom lényéhez. – Örülök, hogy önt megismertem – mondta a báró –, láttam azt a gyönyörű képet a Salonban. Nagyon szeretem a képeket. Ez a „Dernier jour” úgy hatott rám, mint kevés kép az életben. – Nagyon kedves, köszönöm – hebegte Miska boldog pironkodással. – Voltak részletek benne, amelyek megdöbbentettek. – Például melyik? – Például az előtérben jobbról hever egy földhöz vágott imakönyv vagy biblia. Ez pompásan jellemzi a gonosztevőt, de ugyanakkor pompásan egyensúlyozza a színkompozíciót. Az az erős fehér folt, amelyet a könyv kiszakadt lapjai adnak, felemeli a kép egész negyedét. El is gondolkoztam ezen a dolgon. És most nagyon örülök, hogy magát a művészt kérdezhetem meg: mi volt ebből először? Előbb eszelte ki, hogy a halálraítélt odavágta a könyvet, és ebből szerencsés véletlennel ez a remek fehér színfolt származott, vagy előbb elhatározta, hogy oda valami fehér kell, és ezért festette oda a földhöz vágott könyvet, ami véletlenül oly kitűnően megvilágítja a főalak jellemét? Miska feszülten figyelt, alig bírta követni. De kihámozta a kérdés velejét. Gondolkozott. Vállat vont. – Nem tudom. Egyszerre jött az egész. Együtt. Így jutott eszembe. A báró bólintott. – Persze. Magam is ezt képzeltem. Így születik egyszerre és mégis egymásból a rím és a gondolat. Ezért zseni ön. Miska most hallotta először ezt a szót magáról. Boldog megdöbbenéssel, fülig pirulva meredt a báróra. De az nem olyan volt, mint aki udvariasságból bókolni akart volna. Hanem mint aki nyugodtan és tárgyilagosan megállapítja az abroszról, hogy fehér s a jégről, hogy hideg. A báró folytatta: – A barátja is tehetséges? – Nem én vagyok a zseni – felelte Miska –, hanem ő. Az én véleményem szerint olyan rangú, mint a barbizoniak, akiket annyira kedvel és velem is megkedveltetett. De honnan tud báró úr francia létére
ilyen jól németül? – Én nem vagyok francia, és a feleségem sem az. Mi luxemburgiak vagyunk. Nemcsak németül tudok én, hanem egypár szóra még most is emlékszem magyarul. – Magyarul? Honnan? – Az osztrák hadseregben szolgáltam… – Bocsánat, az osztrák-magyar hadseregben. – Nem – mosolygott a báró –, az osztrák hadseregben. Akkor még nem volt osztrák-magyar hadsereg. Negyvenkettőben léptem be a Habsburg-ármádiába. A nyolcas huszároknál voltam kadét. Akkor Zolkiewben, Galíciában feküdt az ezred. A tisztikarban igen kedves magyar barátaim voltak. – Még olyat. Milyen kicsi a világ. Kik? De Marches báró elkezdte felsorolni a magyar neveket. Kicsit torzul, de érthetően ejtette ki őket. – Pallavicini Hyppolit, Pejacsevich Pál, Mészöly Farkas, Országh Károly, Veér Pál, Földváry, Szüts. Csupa kedves ember. Ott szolgáltam két esztendeig. Aztán alhadnagy lettem, és áthelyeztek Brzezanba a hatos huszárokhoz. A kapitányom Szemere László volt, aki nagyon büszke volt a származására, valami vezértől származott, de genere… várjon csak… – Huba. – Az, az, Huba. Aztán ott volt gróf Pongrácz Ferenc, Zsedényi, Hodászy, Károlyi, Almássy, ó, Istenem, micsoda régi nevek. A legjobb barátom volt Fiáth Pompejusz, azzal együtt lettem főhadnagy negyvennyolcban. Akkor aztán feloszlott az én századom, mert egy bizonyos Lenkey János kapitány… Miska rávágott az asztalra, a tányérok és poharak csörömpöltek. Mindenki ijedten nézett oda. – Báró úr a Lenkey-huszároknál szolgált? Te, Laci, ide hallgass, hallj csodát. A báró úr abban a században volt főhadnagy, amelyik negyvennyolcban hazaszökött Lenkey Jánossal. Báró úr tudja, hogy mi volt nekünk az a huszárszázad? Azok színmagyar legények voltak! Hazaszöktek. Petőfi verset írt róluk! Hé, Kellner! Azonnal bontson fel egy üveg pezsgőt. Bontson mindjárt kettőt! Laci rosszallóan ráncolta homlokát: aki meg van híva, az nagy illetlenséget cselekszik, ha így rendelget. De Miska ezt nem vette észre. Úgy dolgozott benne a lelkes izgalom, mint mozdonyban a gőz. Szerette volna összevissza ölelni a bárót. Az bólingatott. – Emlékszem rá. Nagy eset volt az a szökés. Szegény Lenkey Jankó, mert mi úgy hívtuk, hogy Jankó, később megőrült. Ezt jóval később hallottam Magyarországon. Mert azóta is voltam magoknál. Három évvel ezelőtt jártam Pesten a feleségemmel. Sok régi baráttal találkoztam. Szóval elég jól ismerem a magyarokat. Mikor a maga képét megláttam a Salonban, azonnal kiéreztem belőle a magyart. A magyarságot nem lehet összetéveszteni semmivel. Közben kibontották a pezsgőt. Laci, aki most már ide figyelt maga is, a báró felé emelte poharát. – Ma karácsony napja van. Szebb karácsonyi ajándékot a báró úr nem adhatott volna nekünk, magyaroknak. Isten éltesse. Ittak. Koccintáskor Miska véletlenül az asszonyra pillantott. És meghűlt benne a vér. Vannak pillantások, amelyek egy életre szólnak. A báróné nyersen, tudatosan, erősen nézett a szemébe. Csak egy pillanatig. De ettől a pillanattól Miska megérezte, hogy ez az asszony még sokat fog szerepelni az ő életében. Összeszedte magát és a báróhoz fordult: – A báró úr talán ott maradt? Talán még ellenünk is harcolt? – A jó barátaim ellen? Ó, nem. Otthagytam az egész ügyet, amelyhez semmi közöm nem volt. Hazajöttem Luxemburgba gazdálkodni. Van egy kis birtokom ott, és egy szerény házam rajta. Hallom, hogy ön át akar költözni Párisba, mihelyt lehet. Remélem, hogy akkor szerencsém lesz. A falumat Colpachnak hívják, ne felejtse el. Különben itt a névjegyem. Késő délutánig beszélgettek még. Úgy összekedveskedtek, hogy alig akartak elválni egymástól.
Mikor felkerekedtek, Miska meglökte Lacit és odasúgta: – Hívd meg őket vacsorára. Laci bólintott. Mindjárt meg is szervezte a dolgot. Meghívta az egész társaságot úgy, ahogy voltak, a Mahlkastenba. De a franciák nem jöhettek, nekik órára otthon kellett lenniök este. A báróék azonban szívesen és azonnal elfogadták a meghívást. Úgy beszélték meg, hogy a két magyar fiú értök megy a szállóba. Mikor egyedül maradtak, Miska lelkesen kiáltott: – El vagyok ettől az embertől ragadtatva. Az asszony is kedves, mi? Jó volt a benyomásod róla? – Tudj’isten. Az volt a benyomásom róla, hogy ő a huszár a háznál, nem az a jámbor férje. Aki ennek az asszonynak a kezébe kerül, pajtás, az megtanul haptákba állni. – Ugyan eredj, micsoda beszéd az, hogy valaki „a kezébe kerül”. Ez biztosan nem csalja meg az urát. – Ne légy már ilyen szamár, mért ne csalná meg? Az apja lehetne. – Igen undok vagy, mikor ilyen cinikus vagy. – Igen undok vagy, mikor ilyen naiv vagy. – Jól van, fogd be a szád. – Fogd be te. Nagyot nevettek, egymásba karoltak. Széles jókedve volt mindkettőnek. De Miskának különösen. Egy mondat kimondhatatlanul boldoggá tette: hogy a képéből az idegen néző azonnal kiérezte a magyart. Ez még nagyobb diadal, mint maga az aranyérem, amely híressé tette. Hej, az a Siralomház, az a Siralomház… Mélyet és fájdalmasat sóhajtott. Hogyan fog megbirkózni azzal a Siralomházzal? Egyelőre háború van, és nem lehet Párisba menni. De mi lesz, ha majd lehet? – Te, Laci, mondd meg becsületszavadra, csakugyan nagy tehetség vagyok én? – Nagy szamár vagy, édes Miskám, erre szavamat adhatom. Tudod, hogy az mérgesít a legjobban, mikor így elkezdesz töprengeni. Ki-ki elment haza ruhát váltani, hajat szagosítani. És már mehettek is a szállóba. A házaspárnak csak egyik fele öltözött át: az asszony. Mélyen kivágott ruhát öltött, telt fehér nyakára és fülébe ékszert rakott. Hintóba szálltak. A kocsiban Miska térde megérintette az asszonyét, és ettől az érintéstől egész testében megrázkódott, mint aki nagyon keserűt ízlelt. Az ő egyszerre felébredt vágya is nagyon keserű volt, mert lelkiismerete azonnal felzúdult ellene. A kocsi homályában a férj felé pillantott. Az hallgatagon ült a mély sarokban. Volt benne valami titokzatos. Az olyan asszony férjében, aki érdekel bennünket, mindig van valami titokzatos. A Malkasten tömve volt karácsony ünnepének tiszteletére. Más nem is kapott volna asztalt, de Herr von Paál és az aranyérmes híresség természetesen kaptak. A hangulat édes volt és zsibongó. A hölgyek pézsmaillatszere elkeveredett a szivarfüsttel, a zene bécsi keringőt játszott, a zsúfolt közönség eleven társalgásának moraja olyan andalítóan zúgott hozzá, mint a tenger, s egy-egy erősebb női kacaj úgy ugrott ki belőle, mint a habokból csillogva felszökkenő hal. Míg étkeztek, csak szaggatottan társalogtak. De aztán részt vettek a táncban. Felváltva vitték táncolni a bárónét, a másik ott maradt a báróval társalogni. Miska most először jutott hozzá, hogy beszéljen az asszonnyal. Nem ő kezdte, az asszony kezdte. – Mire gondol most? – kérdezte, miután egy darabig némán keringőztek. – Arra gondoltam, hogy anyámat is úgy hívták, mint a bárónét. Cecil volt ő is.* A báróné a szeme közé nézett. Megint olyan kíméletlenül, olyan zsarnoki erővel, mint délben. – Nem is bánnám, ha olyan fiam lenne, mint maga, kedves… jaj, nem tudom a nevét megtanulni. – Mun-ká-csy! – Nem, az nekem nagyon nehéz. Én csak úgy fogom hívni, hogy a „Dernier jour”.
– Az utolsó nap? Miért nem az első? Maga is elszörnyedt attól, ami kiszaladt a száján. Mert úgy érezte, hogy most megbocsáthatatlan vakmerőséget mondott. – Az első? Minek az első napja? – Annak, hogy ismerjük egymást. Szívből örvendek, hogy volt szerencsém megismerhetni. – Mi is nagyon örvendünk, hogy megismerkedtünk magokkal. A férjem mindig mondta, hogy a magyarok milyen kedves emberek. Most már én is látom. Maga is nagyon kedves, a barátja is. És nagyon csinos ember. Hogy hívják? Paál, ugye? Azt sokkal könnyebb kimondani. Miskának a szívébe nyilallott valami. Egy pillanatnyi, egy pillanat ezredrészéig tartó harag Laci ellen. Nagyon csinos ember? Hát ő nem nagyon csinos ember? De mindjárt rendreutasította magát. Ha az asszonynak Laci tetszik, akkor szépen háttérbe kell vonulni. Vagy tisztességes jó barát valaki, vagy nem. – Az én barátom remek férfi. Olyan sikerei vannak itt Düsseldorfban, hogy azt el sem lehet mondani. – Csak ne szerénykedjék. Maga miatt sem fáj a fejem. Szőke vagy barna? Ez minden kacérság nélkül hangzott el. Anyásan, jóindulattal, kicsit gúnyosan. De akkor mit jelentenek azok a pillantások? A zene véget ért, a kérdésre nem lehetett felelni. Visszamentek az asztalhoz. Kisvártatva Laci vitte táncolni az asszonyt. Miska még utánuk pillantott. Aztán behunyta a szemét, és igyekezett visszaidézni tenyerébe azt az érzést, mikor az asszonyt érintette. Azt a telt, erős, fiatal termetet, azt a keményre fűzött, páncélos derekat, amely alatt a tenyér ott tudja a hófehér alakot. De a báró kérdésétől felrezzent. Hogy látta-e a kiállítást Párisban? Nem látta. Elkezdtek beszélgetni képekről. A báró számos képre kitűnően emlékezett. Felsorolta Détaille egy történeti vásznát, Doré két képét, Courbet egy vihar utáni táját, Fantin La-Tourt, Durant. – Leiblra nem emlékszik, báró úr? Női portrét küldött. Igen jó barátom. – Leibl? Nem emlékszem. Miska a táncolókra nézett. Laci és az asszony élénken beszélgetett tánc közben. És amit Laci mondott, az nagyon mulatságos lehetett, mert a báróné szívből kacagott rajta. Egészen az asztalig elhallatszott mély, rekedt hangja. Miska hevesen elkapta a fejét. Visszafordult a báróhoz, aki csendesen, derűsen szivarozott. Nagy szivaros volt, vacsora óta már a negyediket szívta. Aztán megint szerepet cseréltek. Megint ő forgatta az asszonyt. Megfogadva magában, hogy mindenáron tartózkodó lesz. Ezek Lacival tetszenek egymásnak. És Laci ellen hűtlenséget elkövetni, ennél nem volna nagyobb gyalázat. – Él még az édesanyja? – Egész kis koromban meghalt. Alig emlékszem rá. Apám is korán meghalt. Szülők nélkül nőttem fel. – Ó, szegény fiú. Ez őszinte volt és meleg. Nyílt és mély pillantás kísérte. De nem szerelmi pillantás, hanem emberi. – Milyen furcsa az élet – folytatta az asszony –, én mindig azért imádkozom, hogy a jó Isten gyermeket adjon. És nincs. Magától pedig a szüleit vette el az élet. Tudja, mit: beszélek az urammal, és örökbe fogadjuk magát. Akkor lesz papája is, mamája is. – Kitűnő. Holnap mehetünk a közjegyzőhöz. – Ne hamarkodja el. Én nagyon szigorú mama leszek. Nekem szót kell fogadni. – Bár volna valaki, akinek szót fogadnék. – És én erősen dolgoztatnám a gyereket. Nekem mániám a dolgoztatás. – Bár volna valaki, aki dolgoztatna.
– És belebeszélnék az üzleti dolgaiba. Azt én szenvedélyesen csinálom. Nagyon értek is hozzá. Minden dolgát elintézném, magának semmivel sem kellene törődni, csak dolgozni. – Ilyen szerencse velem nem történhetik. Pénzhez én nem értek semmit, éppen ehhez kellene egy mama. A báróné erősen ránézett Miskára. Úgy, ahogy rabszolgavásáron nézheti a vevő az anyagot. Tisztán és pontosan az arcára volt írva, hogy amit most könnyű tréfaként beszéltek, azt igen komolyan kedve volna végrehajtani. És Miska azt a különös vágyat érezte felbukkanni a lelkében, hogy bár ezt komolyan meg lehetne csinálni. Az érzéki gondolatok egyszerre kiröppentek a fejéből. De az a felelőtlen és odaadó engedelmesség, amelyet anyja iránt érez az imádó kisfiú, és amely őnála elhasználatlanul hevert lelke valamely rozsdásan elzárt fiókjában, egyszerre kiömlött onnan, és forrón vágyott gazda után. Mikor visszamentek az asztalhoz, a báróné a tánc gyors lélegzetével, nevetve újságolta: – Mit szólsz hozzá, Eduárd, anyának érzem magam. Fiammá fogadtam „Dernier jour” urat, csak még a te beleegyezésed hiányzik. De a barátját sem lehet megsérteni, tehát Paál urat is örökbe fogadjuk. Mit szólsz hozzá, ikreid születtek. A báró derűsen igent intett. – Kitűnő üzlet. Ingyen bekerülök a művészettörténetbe. Dolgod csak neked lesz velük. Veszekedhetsz a nőkkel. – Hohó, én nem sokat fogok veszekedni. Az nálam nincs. Morális dolgokban nem ismerem a térfát. Mind a két gyereket sürgősen meg fogjuk házasítani, mihelyt vége a háborúnak és Párisba lehet költözni nekik. Akkor aztán két lányom is lesz. Ez nagyszerű. Meg fogom érni az ükunokáimat is. De Marches báró a levegőbe nézett: – Jobb helyzetben vagy. Én esetleg az unokáimat sem. Laci felemelte a pezsgős poharat. Mert megint azt ittak. – Ugyan miféle beszéd ez karácsonyeste? Éljen a báró! Egészségére! Miska szélesen mosolygó, kisfiúsán őszinte arccal nézett a báróra: – Szívből kívánom egészségére. Jó sokáig maradtak. A báró nem engedte, hogy hazakísérjék őket. Pedig Miska szerette volna, mert feltette magában, hogy a hintóbán semmi esetre sem fog hozzáérni az asszony térdéhez. Most ez a hősies elhatározása terméketlenné vált. Másnap is, azután is, több napon keresztül sűrűn voltak együtt. A báróék három-négy napra tervezték düsseldorfi tartózkodásukat, és ott maradtak két hétig. Az érintkezés eleinte zavart és félszeg hangja, amely ilyenkor ingadozik és tapogatódzik, lassanként kitisztult: ki-ki megtalálta egymással szemben a magatartást. A báró megnézte Miska képeit és Laci képeit feleségével együtt. Úgy találta, hogy Laci méltó barátja az aranyérmesnek. Összehasonlítani nem lehet őket; egyik tájképeket fest, a másik zsánert. A lírai költőt sem lehet a regényíróval összehasonlítani. De mind a kettő feltűnően és félelmesen tehetséges. Személyüket jóindulatú pártfogással és kedélyes barátsággal kezelte, művészetüket tüntető tisztelettel. Az asszony pedig komolyan kezdett beszélni arról, amit tréfásan eltúlozva első nap megpendített: jöjjenek csak Párisba, mikor majd lehet, a szezont ők is ott szokták tölteni, majd ő kezükre jár, segít lakást keresni, segít berendezkedni, belebeszél üzleti dolgaikba, megismerteti őket fontos emberekkel. Egyik utolsó este Miska férfiestélyt rendezett műtermében. Az ezredes segítségével francia nyelvű meghívót komponált. „Mr. Munkácsy a l’honneur d’informer Mr… qu’il restera ches lui le Mercredi soir à huit heures à son atelier. On dansera sans musique. L’habit noir nest pas der rigueur maison pourra fumer. Dusseldorf le 10 Janvier 1871. R. s. v. p.”
Vagyis hogy szerdán este nyolckor a műteremben zene nélkül fognak táncolni, estélyi ruha nem kötelező, de azért dohányozni szabad. A meghívót maga rajzolta kézzel, homlokán paletta volt látható, amelyből dekoratív legyező gyanánt álltak ki az ecsetek. A palettát, mintha címer volna, balról akt, jobbról spanyol jelmezes alak támogatta. Az apróságok hasonló százai cifrázták az estélyt. Tréfás menükártyák állottak a teríték mellett, mindenki bolondos föveget kapott, piciny kürtőkalapot, fezt vagy csörgősipkát. A teához bőséges hideg harapnivalóval szolgált a Malkastenból kölcsönkért pincér. Sőt nemcsak harapni-, hanem innivalóval is. A házigazdán kívül Laci, a báró, továbbá német és francia tisztek voltak jelen. Ugyanezen az éjszakán, messze nyugat felé, a németek áttörték a francia köztársasági sereg centrumát, és az utolsó napon ejtett francia foglyok száma húszezerre emelkedett. De itt, a düsseldorfi magyar piktor műtermében az ellenséges tisztek elázva ölelgették egymást, különbékét kötöttek és örök barátságot fogadtak. Laci, akinek mindig voltak gáláns titkai, kilenckor megszökött ugyan egy órácskára, de tízkor visszajött, és duhaj kedvvel mulatott tovább. A báró maga is alaposan becsípett, életében először és egyetlenegyszer. Hajnal felé karonfogva kísérték haza a többiek, de ebben nem volt köszönet, mert a kísérők magok is elég bizonytalanul mendegéltek a havas gyalogjárón. Miska is rózsásnak látta a világot, mikor egyedül maradt. A szellőzés céljából kinyitott ablakon kibámult a hófehér éjszakába. A báróra gondolt vissza. Mennyire megszerették egymást. Megbeszélték, hogy mihelyt a háborúnak vége és az utak megnyílnak, együtt fognak utazni Párisba. Megbeszélték, hogy Miska minden nyáron legalább egy hónapot fog tölteni falun a báróéknál. Erre még kezet is kellett adnia. Aztán az asszonyra gondolt. A pezsgő is dolgozott a fejében, és valami káprázat folytán minduntalan összekeverte a bárónét Ligetinével. Derűs megnyugvással fordult el a kettős női alaktól a kettős férfialak felé, mert a bárót és Ligetit is összekeverte magában valahogy. Kint sűrűn hullott a hó. Becsukta az ablakot és lefeküdt. Mikor a báróék elutaztak, Miska és Laci kikísérték őket a Köln felé induló vonathoz. Cécile asszony mind a kettőnek a lelkére kötötte, hogy szorgalmasan írjanak, és készüljenek Párisba, a háború most már igazán nem sokáig tarthat. Hangos, recsegő és erőszakos kedvességében nem volt a kacérságnak nyoma sem. Anyásan beszélt velők, baráti hangon, mintha húsz évvel lett volna idősebb a nála idősebbeknél. Már elhangzott a kalauz kiabálása, már egymás után csapódtak be a fülkeajtók, mikor a báróné s Miska még egyszer kezet szorítottak. A kézszorítás egy gondolattal tovább tartott, mint ameddig kettőjük jó barátságához illett volna. És egy enyhe kis utószorítást is érzett Miska, amelyet nem lehetett félreérteni. Már indult is a vonat.
XI. Munkácsy Mihály levelet kapott Weimarból. A szász-weimari herceg meghívta a képzőművészeti akadémiára tanárnak. Először elmosolyodott, mert azt hitte, hogy valamelyik jókedvű katonatiszt ugratja. De mikor jobban megnézte a levelet, a bélyeget, az írást, a hivatalos papírt, akkor látta, hogy ez a levél valódi. Csakugyan hívják Weimarba tanárnak. Első ösztöne az volt, hogy ez nem neki való. De rögtön utána elnyomta legelső benyomását a vágy, hogy megszaladjon a párisi felelősség elől. Huszonhét esztendős korában akadémiai tanárnak lenni olyan rangos városban, mint Weimar, az nagyon-nagyon szép dolog. Ha Goethének meg Schillernek jó volt az a város, akkor az aradi asztalossegédnek is jó lehet. Előkelő, tekintélyes műtermet kap az akadémián, kedvére dolgozhatik, jó kis fizetése lesz. A Goupil előlegét visszaküldheti onnan. Nem kell nagyon magasra mászni, akkor nem zuhan le az ember. Fő a józan önmérséklet. Ez volt a levél hatásának második fejezete. Akkor jött a harmadik: hogyan vállalhat olyat, amit nem tud? Rendszerint még Lacinak sem tudja megmagyarázni, amit festészeti kérdésekről gondol, hogyan magyarázhatná meg tudatlan fiatalembereknek? Csak tépelődött, és hetekig nem tudott dönteni. A sok tanács közt nem tudott eligazodni. A báróval február folyamán csakugyan tettek egy kirándulást, és megnézték Longwyt, amely január végén elesett. Az összelődözött erődön nem sok néznivaló volt, inkább örültek egymásnak és beszélgettek. A báró hevesen rábeszélte, hogy mondjon le a weimari dologról. Paál Laci is lebeszélte. Viszont Vautier rábeszélte. Nem tudta elhatározni magát sehogy sem. Ebben a nyugtalanságban nem találván helyét, a longwyi kirándulás után is kapott minden alkalmon, mikor elutazhatott Düsseldorfból. Az ilyen alkalom már kora tavasszal elérkezett, mikor Forbes, az angol műkereskedő, aki Paál Laciban nem csak a nagy tehetségű piktort, hanem az embert is megszerette, meghívta őt Londonba, sőt a meghívást kiterjesztette Laci testi-lelki jó barátjára is. Laci nagyon sokat várt ettől az úttól. Hogy mit, azt maga sem tudta pontosan megmondani, csak csökönyösen fűzögette hozzá a nagy szerencse reménységeit. Olyan ember volt, aki a fejébe vett valami ok nélkül való reménységet, attól aztán nem tágított. Miska azonban jól tudta, hogy mit vár az utazástól: beteg önbizalmának gyógyulását, megsebesült munkakedvének felüdülését, önkínzó tépelődéseinek enyhülését. Kaptak egy harmadik útitársait is: a düsseldorfi angol konzulnak éppen dolga akadt otthon Londonban, vele együtt indultak útnak. Miska most látott először tengert. Mikor a belga parton kitárult előtte a parttalan nagy víz, első szava ez volt: – Olyan ez, mint az Alföld. Csak az Alföldnek szebb színei vannak. Az utazás maga eléggé érdekelte. Mulatságos és mozgalmas kép volt a nyüzsgő kikötőben tolongó utastömeg, lökdösődök, sietők, egymást keresők, gyakorlott egykedvűek különféle nyelveken kiáltozó, veszekedő, búcsúzkodó, tereferélő sokasága. Fénytelen, borús délelőtt szálltak hajóra. Kötelek recsegtek, eresztékek csikorogtak, berregő csengőjelek, idegen nyelvű vezényszavak, meglepően mély kürtbúgások szórakoztatták a tengeri újoncot. A hajó megindult. Miska hátul állott, hogy láthassa a kontinens körvonalait beleolvadni a látóhatár távolodó szélébe. De ezt már nem tudta megérni. Öt perc múlva rendkívül kellemetlennek találta a hajó ingását. Önkéntelenül a korlátba kapaszkodott, de ez semmit sem segített rajta. A kellemetlen érzés rohamosan elviselhetetlenné nőtt. Ha behunyta a szemét, attól csak rosszabb lett az egész. Mintha valami óriás parittya lendítette volna hajóhintaszerű ívvel a halálos mindenségbe. Akkor kinyitotta a szemét, s megint rosszabbodott a dolog. Halántékán, homlokán már kiütött a verejték. Keze reszketett.
– Mi lelt, Miska? – lépett hozzá Laci. – Olyan sápadt vagy, mint a fal. Felelni már nem tudott, rettenetesen rosszul érezte magát. Laci és a konzul a hóna alá nyúltak. Úgy támogatták a lépcső felé, mint a haldoklót. Egész belseje kínzó utálkozással felfordult. S a gonosz az volt ebben a betegségben, hogy tulajdonképpen nem fájt, mégis olyan embertelen és cudar közérzettel járt, amilyet még hajdani váltóláza legkomiszabb óráiban sem érzett. Lefektették egy kabinban, rumot itattak vele. Most már olyan borzasztóan érezte magát, hogy szeretett volna meghalni. Jajveszékelve nyögött és imádkozott a szűk fekvőhelyen. Fogvicsorgató kínjában nyelvét harapdálta, és vadul tördelte ujjait. Az indulás első öt percét kivéve nem látott a tengeri útból semmit. Csak akkor lett jobban, mikor Anglia partjainál megállt a hajó. A nyomorult és semmihez sem hasonlító érzés megszűnt, mintha elmetszették volna. A halálos fáradtság érzése váltotta fel. Laci boldogan izgult, mikor a szokatlan külsejű, előkelő vonat az angol tájon röpítette őket keresztül. Kezdett már alkonyodni. Ő az ablakon bámult ki, és egy-egy kitáruló tájra a mesterség varázsától mámorosan kiáltotta: – Constable! Nézz ki, Miska, tisztára Constable! Vagy ujjongva ámult egy másik tájon, és szinte kezével nyúlt a sötét gyepen legelésző birkák színfoltjai után. – Nézz ki, Miska, ezt Hobbema festette! De Miska csak szórakozottan fordította oda a fejét, hogy pajtása kedvét ne rontsa. Idegesen bólintott igent, aztán visszasüllyedt komorságába. Kutya rossz kedve volt, nem tudott magán erőt venni. Talán majd maga London helyrehozza egy kicsit. Nem hozta helyre az sem. Forbes már kint lakott falusi házában, onnan jött be hetenként egyszerkétszer. A két magyar festőt szállóban helyezte el a Piccadilly közelébe. Miskát minden a világon dühítette. Vacsoránál faggyúsnak találta a húst, s az angol sört rettenetesnek. Ágyát kényelmetlennek érezte. Másnap reggel vigasztalan esőre ébredtek, nyomasztó és lehangoló ködre. Laci nem törődött vele, alig várta, hogy rohanhasson képet nézni. Miska kedvetlenül és lustán öltözködött, Laci végre is türelmetlenül otthon hagyta. Ő tehát elmotoszkált szobájában, aztán lement az utcára. Ott gyűlölte a fülsüketítő forgalmat, a furcsán épített magas bérkocsik, amelyeket az utas háta mögött fent ülő kocsis hajtott, idegen és barátságtalan érzéssel töltötték el. A feliratokból egy árva szót sem értett. Dél felé kisütött egy kicsit a nap, most már jobban nézegette a hatalmas házak szűk utcáit, és természetesen eltévedt. Egypár járókelőt megfogott, és kérdező arckifejezéssel váltig magyarázgatta nekik, hogy Germin Street Hotel, de úgy ejtette ki, ahogy le volt írva. Végre egy kockás ruhájú, kedélyes, pofaszakállas úrnak eszébe jutott, hogy ceruzát és papírt nyomjon a kezébe. Így végre megértették, kocsira tették és hazaküldték. Laci tele volt lelkendező benyomásokkal, amelyeknek aranykincse alatt majdnem összeroskadt. Miska másnap is csak ímmel-ámmal nézegette a képeket a National Galleryben. A remekművek idegessé tették és megfélemlítették. Méreg volt neki nézni ezeket, nem orvosság. A Trafalgar Squaren is unottan nézte a Nelson-szobrot, unta a Towert, unta a Hyde Parkot. Reggelinél káromolta a faízű rántott halat és az agyonsózott sonka-tojás-sültet. Kiállhatatlan volt és ingerlékeny estig, akkor dacosan bújt a hideg, nyirkos, ellenszenves ágyba. Két hétre tervezték londoni tartózkodásukat. Ő négy nap múlva megelégelte a dolgot. Ott hagyta az újonnan felfedezett klasszikus kedvencekért rajongó Lacit, és elindult haza egyedül. Visszafelé még jobban megkínozta a tengeribetegség, mint jövet. S mikor benyitott düsseldorfi műtermének ajtaján, megátkozta a pillanatot, mikor ráállt a londoni útra. Erőszakkal vonszolta magát a festőállvány elé, mintha egy gyűlölt idegennel zsarnokoskodott volna. A tépéscsinálókat ábrázoló képet kétszer is abbahagyta volt, hogy más kisebb képekkel próbálkozzék.
Egy tájképe, amelyet ilyen idegnyugtatónak szánt, kitűnően sikerült, azt Forbes már el is vitte. S volt egy másik képe is készen. A halálraítélt. Ez nem tetszett neki. Nem szerette. Harmadszor is ráfanyalodott a tépéscsinálókra, amelynek a Háborús idők címet adta. Változtatott az eredeti ötleten: elvetette az egészségesen otthon maradt poltron gondolatát. Azt gondolta, hogy nem helyes dolog külföldiek elé egy gyáva magyart állítani. Átcsoportosította a vázlatot. Tépelődésében gyerekesen babonássá vált, pénteki napon nem nyúlt ecsethez, és saját új babonákat is talált ki magának. Például az jutott eszébe, hogy a Siralomház szerencséjét a gonosztevő előtt álló szöszke kisgyerek hozta. Ráfestette tehát ugyanazt a kisgyereket erre a képre is pontosan olyannak. A púposra sokáig nem talált modellt. Egyszer aztán, akárcsak tavaly a gonosztevőhöz való embert, most megpillantotta egy üzlet előtt a neki való púpost. Gyorsan gondolt egyet, kettészakította közepén a zsebében lévő egyetlen nagy bankót, s egyik felét odaadta a kis púposnak. Az abban a nyomban sírva fakadt a kegyetlen ajándéktól. – Ne sírjon – mondta neki Miska –, jöjjön el hozzám modellt állni, a műtermemben megkapja a másik darabot. Ha összeragasztja, beváltják. A púpos megjelent a műteremben, s ő lefestette. Ez az epizód egy kis időre felvillanyozta, de nemsokára megint belesüllyedt a komor önsanyargatásba. Maga csodálkozott legjobban, mikor a képet befejezte, hogy egyáltalán be tudta fejezni. Mélyen és végzetesen szenvedett. Pedig az élet mindent elkövetett, hogy önbizalomra bírja. Vilmos király már német császárrá koronáztatta magát a könyörtelenül megalázott Versailles tróntermében, utána Párisban kitört a kommün polgárháborúja, és elhúzódott május végéig. Ekkor végre leverték a kommunistákat, s az út megnyílt Páris felé. De Marches báró azonnal táviratozott Miskának, hogy ő és felesége elutaznak Párisba, Miska tartson velők, nézzék meg együtt az összelőtt, leégett és összerombolt Párist. Ugyanakkor felszólítást kapott Goupiltól, hogy menjen rögtön Párisba, és vegye át a becsületrendet, amellyel a Siralomházért kitüntették. Miska sietett műterme kibírhatatlanná vált levegőjéből kiszakítani magát. Luxemburg városában találkozott a báróékkal, együtt utaztak Párisba. Már a vonaton hosszan elpanaszolta lelki betegségét a házaspárnak. Részletesen beszámolt a vívódásáról, a festőállvány előtt való tehetetlenségéről, teljes kétségbeeséséről. Azok elkomolyodva látták, hogy ennek a fele sem tréfa. Egész úton odaadó gyöngédséget mutattak iránta, biztatták, kétségeit tüntetően kinevették, az új képet már így, elmondása után is magasztalták. Miska kettényitott lélekkel adta oda magát a vigasztalásnak, meghatottan köszönte jóságukat, és el is sírta magát. Ez nagyot könnyített rajta. Most már érdekesnek találta az utat is. A vasutazás kétannyi időbe tellett, mint a háború előtt. Mindenütt áruszállító tehervonatok állták el útjukat, amelyek a végre-valahára megbékélt Páris felé igyekeztek. Minduntalan leégett falvak kormos képe suhant el mellettök, néhol üresen tátongott az egyik falától megfosztott templom belseje, mintha rájok vicsorította volna a fogát, másutt lassan dolgoztak a munkások égett, fekete gerendák között egy új híd építésén, majd pedig friss katonasírok csoportja tűnt szemökbe az út mentén. Sok volt a rokkant, s az utasok mind a frankfurti békét tárgyalták a szakaszokban. Amint Párishoz közeledtek, a pusztulás képe egyre félelmesebb lett. Amikor bekocsiztak a városba, elhűltek a látványtól. A szállóban alighogy kezet mostak, már siettek a sebesült világváros feltépett részeit megszemlélni. A Champs-Élysées-n kocsiztak végig, s a pompás sugárút olyan látványt nyújtott, mint a törött fogú fésű. Ép paloták között itt is, ott is egy-egy romba dőlt, üszkös kőhalmaz. Az Avenue vége felé már egyetlen ép házat sem láttak. Mindenütt törött ablakok, tűzverte tetők, golyóktól lyuggatott falak. Az Arc de Triomphe-ot több ágyúgolyó érte, a Háború című híres szoborcsoportba belevágott egy ördögi tréfájú gránát, s az anya bal karjáról egyszerűen letörölte a gyermeket. Az Avenue de la Grande Armée-nak egyetlen háza sem maradt sértetlen. A Porté Maillot
tövében a házakat egyszerűen elfújta a föld színéről a háború. A lámpaoszlopok törötten vagy olvadtan hajladoztak, a fák a bombázás mesterséges villámcsapásainak nyomát hordták. Ezt a képet adta a város sok része. S az utcákon özönlöttek a taligák, a falusi szekerek, százszámra, ezerszámra: vidékről hozták vissza az elmenekülteket, dunyháikkal, mosdószekrényeikkel, fazekaikkal megrakottan. Miska képeket hozott Goupilnak, az pedig átadta neki a becsületrendet, amelynek kézbesítését vállalta. Miska azonnal szabót keresett, és felvarratta kabátjára, felöltőjére a piros szalagot. Akinek gomblyukában ilyen szalagot látott, azt azonnal ismeretlenül is testvérnek nézte és kedvelte. Szerette volna, ha a becsületrend valamennyi lovagja azonnal díszfelvonulást rendezett volna a megnyomorított Páris utcáin, hogy ő is közöttük pompázhassék a báróval együtt. Első este Goupillal vacsoráztak. Az öregúr három és fél óra hosszat szüntelenül Páris ostromáról beszélt nekik, arról a hisztériás időről, mikor az emberek patkányt sütöttek ebédre, de színültig megtöltötték a színházakat, továbbá a kommün pokoli napjairól, mikor az utcákat a kommunista fegyveresek zárták el, muníciót osztottak szét a nép között, és negyedóránként kinyitották a kordont, hogy a járókelők jöhessenek-mehessenek napi munkájuk után, a fegyverek ropogása közben. A szobrokat leöntötték petróleummal és meggyújtották, hogy olvadjon a bronz, tüzet vetettek a Tuileriákra, a Palais Royalra, a városházára, rakásra gyilkolták a túszokat, irtózatos volt. – És tudja-e – fordult Miskához –, ki rendelte el a Vendôme téri oszlop lerombolását? Courbet. A maguk bálványozott Courbet-ja! Egy művész volt képes ilyesmire! Megőrült itt mindenki. De most majd lassan visszatér a normális élet. – Mikor gondolja, moszjő Goupil, hogy átköltözhetem ide? – Néhány hónapot még várjon, míg a dolgok rendes mederbe térnek. Képet eladni? Most? Hiszen látták a várost, ez megmond mindent. Másnap már utaztak is vissza. Goupiltól már elbúcsúzott Miska, egy álló óráig faggatta, hogy bízike tehetségében. Az öregnek végül már elszakadt a türelme. Összeszidta Miskát, hogy lehet ilyen kishitű. Menjen haza és dolgozzék, kész. Indulás előtt a báróra kellett várniok, aki valami üzleti dolgának nézett utána és késett. Ketten ültek a hotelszobában útra készen, Miska és a báróné. A Miska jövőjéről beszélgettek, két széken ültek, egymással szemközt az ablakban. Cécile asszony melegen és erélyesen igyekezett lelket verni a csüggedt piktorba. – Már százszor a pokolba kívántam azt a Siralomházat – mondta Miska haragosan. – Ugyan hagyja. Sokkal jobbat fog festeni, erről szilárdan meg vagyok győződve. Miska hálásan hajolt le az asszony kezéhez, hogy megcsókolja. Az asszony pedig ugyanekkor, mint jó anya, megcsókolta a fiatalember homlokát. S a fiatalember boldogan, nedves szemmel emelte fel arcát az asszony arcához. Leheletszerű csók volt, de csók volt. Miska mindjárt úgy meg is rettent tőle, hogy belesápadt. Hirtelen azt hitte, hogy most örökre eljátszotta ennek a jóságos, megbecsülhetetlen asszonynak a barátságát. De az nem felháborodással válaszolt, hanem cinkostársi mosollyal. Megsimogatta a Miska arcát, és recsegő hangja szokatlanul lágyan csengett, mikor ezt mondta: – Nono, rossz fiú, ezt nem szabad. Ezt előbb ki kell érdemelni. Hosszú, hosszú munkával és egy gyönyörű képpel. Ugyanekkor lépett be a báró. Miskában goromba sajgással rezzent meg a lelkiismeret. De ugyanekkor érezte, mint az első lopását elkövető tolvaj, hogy akármennyire szereti ezt az embert, képes lenne rá, hogy megcsalja. Az évek múlnak, a lelkiismeret szüzessége lassan, de folyton kopik. S aki inkább meghalt volna, semhogy szerelmét megvallja Ligetinének, az a bárónét a legközelebbi alkalommal úgy fogja magához rántani, hogy megcsókolja, mint tigris a prédát. Az úton visszafelé a weimari tanárság kérdését is alaposan megvitatták. S mikor hazaért
Düsseldorfba, Miska megírta a lemondólevelet. – Döntöttél? – kérdezte Laci. – Döntöttem. Amit csinálok, azt magam sem tudom, hogyan csinálom… Hogyan magyarázhatnám meg másoknak? Megyek inkább Párisba. És te is jössz, Laci. Közös műtermet veszünk, nagyszerűen fogunk élni. A báróék ősszel már Párisba költöznek. Paál Laci arca elborult. – Én? Párisba? Abból aligha lesz valami. Apám egészen tönkrement. Ha nem kapok új ösztöndíjat, nem tudom, mi lesz. Örülök, ha eljutok a nyáron egypár hétre Hollandiába. Az nekem úgy kell, mint egy falat kenyér. – Ne búsulj, majd lesz valahogy. Én is milyen sokáig lógattam az orromat, de a báróék egy kis lelket vertek belém. Az a lélek, amit a báróék vertek beléje, csakugyan eltartott egy darabig. A tépéscsináló-kép kiállításáig. A festménynek a kiállítás megnyitásának első órájában már zsúfolt közönsége volt. Hiszen annak a híres piktornak a képéről volt szó, aki aranyérmet kapott a Salonban, s most még hozzá becsületrendet is. Általában dicsérték a képet, és mindenki nyájasan, buzgón gratulált Miskának. De tíz ember között alig akadt egy is, aki hozzá ne tette volna, hogy a Siralomház persze egészen más volt, de hát nem lehet mindennap olyan remekművet festeni. Miska azonnal visszazuhant önmaga felől való kétségbeesésébe. Zichy Mihály látogatása hozott csak ideig-óráig tartó enyhülést. Az orosz cár híres magyar udvari festője szabadságot kapott felséges gazdájától, és eleget tehetett a walesi herceg meghívásának, aki vadászatra invitálta Skóciába. Zichy már régen nem járt Európában, s mivel most módja adódott keresztülutazni a kontinensen, néhány városban meg akart ismerkedni néhány híres festővel. Münchenből Brüsszelbe vette útját, hogy ott Louis Gallait-t, a nagynevű belgát látogassa meg, de előbb megállott Düsseldorfban, mert ismerni akarta azt a fiatal magyart, aki Párisban akkora feltűnést keltett. És egy napon Miska levelet kapott. Zichy Mihály, maga a nagyszerű és érdekes Zichy Mihály írt neki, hogy miatta Düsseldorfba érkezett, és nagyon örvendene, ha ma délután pontban négy órakor szerencséje lehetne. Miska gálába vágta magát, és egy kis lámpalázzal kopogtatott be a szállóbeli szobába. Igen elegáns, kitűnően megtermett, negyven és ötven közötti úriember sietett eléje. Hosszú szőke hajat hordott, vállig érőt, selymes szőke szakálla a gondos ápolás hullámait mutatta, szürkéskék szemében csillogó szellem és élénkség, mozdulataiban az udvari ember páratlan parkett-simasága. – Isten hozta, kedves öcsém, foglaljon helyet. – És királyi mozdulattal helyet mutatott. Olyan nyájas volt, olyan szeretetre méltó, hogy Miska lámpaláza azonnal elmúlt. Pár perc múlva már mesélte élete történetét, küzdelmeit, asztalosságát, bécsi, müncheni éveit és a Siralomházat. Beszélt szünet nélkül öt óráig. Akkor ijedten pillantott egyik aranyórájára, és felállva bocsánatot kért, hogy ilyen soká itt felejtkezett. – Ugyan, ne bolondozzék – szólt Zichy hiszen csakis és kizárólag maga miatt jöttem Düsseldorfba. Holnap utazom tovább, addig semmi dolgom nincsen. Tudja mit, legyen szerencsém egy csésze teára. Menjünk el valahová, ahová magok, művészek szoktak járni. Lementek a Malkastenba. Ott már Zichyn volt a sor, hogy beszéljen. – Nem haragszik, ha megkérdem, hogyan lett udvari festő? Hogyan lesz udvari festő az ember? – Igen egyszerűen. A mesterem, Waldmüller beajánlott Bécsben Heléna orosz nagyhercegnő leánya mellé rajzoktatásra. A fenségek elutaztak Oroszországba, és engem is magokkal vittek. Ott folytattam az oktatást. De mikor negyvenkilencben az orosz uralkodócsalád tagjai mind magyarellenesek lettek és Ausztria mellé állottak, otthagytam a szolgálatot. Kenyérkereset dolgában nem nagyon
válogathattam. Anyám nem helyeselte pályaválasztásomat, gazdálkodnom kellett volna otthon, Somogyban. A családom grófi tagjaihoz sem fordulhattam; szégyellték és haragudtak, hogy művész lettem. Én bizony, pajtás, beállottam Pétervárott egy fényképészhez, a derék Weiningerhez, retusőrnek. Odajött levétetni magát Sándor hesseni herceg. Meglátta egy humoros rajzomat, roppantul tetszett neki. Azt mondja: szeretné megmutatni a cárnak, hadd nevessen az is. Tudniillik egy vén generálist figuráztam ki azon a rajzon. Mondom neki: csak vigye. A cár másnap már megparancsolta, hogy mutassanak be neki. Elmentem kihallgatásra. Mutattam egyéb rajzot is. Erre azt mondta, hogy lakosztályt rendelt nekem a gacsinai palotában, ott fogok maradni mellette, és rajzolni fogok. Ennyi volt az egész. – És látja néha magát a cárt? – Néha? Folyton. Hiszen mondom, hogy maga mellé rendelt. Úgy vagyok mellette, mint valami titkár. Ha valamelyik rokona megbotlik a lépcsőn, azt nekem már le kell rajzolni. Más uralkodónál talán terhes volna ez, de ő áldott jó ember és csak szeretni lehet. – Értem – mondta Miska –, így lett udvari festő. De hogyan lett ilyen híres? – Annak is története van. Théophile Gautier, a párisi író beutazta Oroszországot. Elvetődött Pétervárra is. Van ott egy Beggroff nevű műkereskedő. Az kitette a kirakatába egy-két képemet. Gauthier ezeket meglátta, és megkérte egy Lwoff nevű barátomat, az akadémia igazgatóját, hogy hozza össze velem. Én akkoriban egy úgynevezett Pénteki Társaságot alapítottam, ahol hetenként egyszer tudósok és művészek találkoztak. Egy ilyen pénteki összejövetelre elhozták Gautier-t. Megbarátkoztunk, megnézte a műtermemet, aztán írt a legnagyobb párisi lapba egy akkora cikket, amilyet még nemigen kapott piktor. Azt írta rólam, hogy „monstre de génié” Tud franciául? – Nem. – Pedig azt meg kell tanulni. Szóval azt írta rólam, hogy disznómód szörnyűségesen nagy zseni vagyok. Elhitték neki. Kész. Addig csak Pétervár tudott rólam, meg otthon a mi kis Pestünk. Most már tudnak egyebütt is. Zichy Mihály szokott mozdulatával hátrasimította oroszos apostolhaját. Szerényen mosolygott. Azoknak a diadalmas embereknek módján mosolygott, akik már mindent megengedhetnek magoknak, még azt is, hogy szerények legyenek. A gondtalan jómód látszott rajta, a sosem zökkenő siker harmóniája, Miska fájdalmasan irigyelte. Óvatosan, félénken folytatta a kérdezősködést: – És nem érzi ennek a nagy hírnek a terhét? Nem nehezedik rá a munkájára? A cár udvari festője csodálkozott a kérdésen. Mosolygott. Fejét rázta. – Dehogy nehezedik. Miért nehezednék? Nincs a művésznek nagyobb ihletője, mint a siker. Mikor látom, hogy mennyire tetszik, amit csinálok, még jobb kedvvel ülök neki. Maga nem úgy van vele? A Malkastenból elmentek Miska műtermébe, közben üzent Lacinak, hogy az is jöjjön oda. Zichy Mihály és Paál László megismerkedtek. Hárman mentek el a Laci műtermébe is, a verebek, cinkék, varjak és festmények közé. Zichy udvarias részletességgel nézte képeiket, magasztalta őket, kedves volt, lekötelező és közvetlen. Este már nagyobb társaság verődött össze vacsorára, üzentek Knausért, hosszú asztal kerekedett azokból, akiket a két magyar piktor érdemesnek tartott Zichyvel megismertetni. Valóságos bankett lett belőle. A sok német érdeklődve nézte a három magyart. Másféle volt mind a három. Teljesen különböző embertípusok. Zichy diplomataszerűen nagyvilági, sima és méltóságteljes. Paál csapongóan változó kedélyű, huszártisztesen lendületes és gavalléros, Munkácsy ősemberszerűen robusztus, forrongó és naiv. És mégis volt valami közös mind a hármukban, valami színes tűz, valami lobogóan tehetséges, amit titkos örökségképpen messziről hoztak magukkal. – Érdekes emberek magok, magyarok – mondta Knaus nekem különösen az önbizalmok tetszik.
Mind olyan fanatikusan hisznek abban, amit csinálnak, meg a fajtátokban meg önmagokban. A magyarok voltak itt az ünnepeltek, a diadalmasok, a hősök. A düsseldorfi asztal felett ott lebegett a szivarfüsttel együtt Pétervártól Párisig lengő dicsőségük. Miska is ehhez méltó büszke arcot vágott, de belül, mikor az önbizalmat emlegették, tehetetlen, nyomorult bűnösnek érezte magát. Már jó későre járt, mikor oszlani kezdtek. – Nagyon köszönöm a mai estét, fiúk – mondta Zichy –, boldog vagyok, hogy megismerhettem magokat. Mégiscsak van nekem eszem, hogy Düsseldorfot nem áldoztam fel. Mert egy hajszálon múlt ez a látogatásom. – Hogyhogy? – Én most elmegyek egy Aberdeen nevű skót városba, onnan pedig Abergeldie-Castle-be, a walesi herceg vadászkastélyába. Kezdődnek a herceg vadászatai, s én ott rajzolni fogok. A herceg írt nekem, hogy menjek valamivel előbb, most lesz valami óriási katonai parádé Angliában, nézzem meg azt is mint az ő vendége. Egy kicsit haboztam, de aztán mégiscsak megírtam neki, hogy a katonai parádéról lemondok, mert Düsseldorfban fel kell keresnem egy híres honfitársamat. Mondhatom, nem bántam meg. Miska ezzel a gondolattal feküdt le. Hogy is volt csak? Az orosz cár udvari festője azt írta az angol trónörökösnek, hogy nem vehet részt Anglia katonai ünnepélyén őmiatta, Munkácsy Miska miatt. A szászweimari herceg tanárnak hívta Goethe városába. Nemrég Keleti Gusztáv otthon azt írta a fiatal Mészölyről egy műbírálatban, hogy „részint Markó, részint Munkácsy hatása érzik rajta” Aranyérem. Becsületrend. Dől hozzá a pénz. És ő itt vergődik tehetetlenül, nyögve birkózik kétségeinek szörnyetegével. Ezt a hirtelen és roppant sikert meg kellene tartani. Nem fokozni, csak legalább megtartani. És nincs ereje hozzá. Különösen akkor lett kínzó ez az önmardosás, mikor Laci megint elutazott Hollandiába. Almássy Tasziló már rég nem volt Düsseldorfban, és Miska nem talált számtalan barátja között senkit, akihez teljes bizalommal lehetett volna. Pista bácsinak, Ligetinek kiönthette volna a lelkét levélben, de éppen ezeknek nem tehette. Ezeknek éppen a további sikerekkel volt adósa. Lelkében természetes vonzalommal fordult a báróné felé. Írt és panaszkodott neki. Ennek az esztendőnek szilveszterestéjén dúlt és viharos érzések tolongtak a lelkében. Mikor a Malkasten nagy mulatságáról hazament, számvetést csinált az évről. Híres ember lett belőle, s ha összeadta, amit tizenkét hónap alatt keresett, hihetetlen összeg jött ki: nyolcvanezer frank. Három magyar miniszter évi fizetése, vagy még annál is jóval több. Tehát ujjongó örömmel kellene lezárnia a számlát. De az ő fejében az egész évről csak egy emlék maradt, amely végzetes erővel foglalkoztatta. Ebben az évben Dósa, a kedves, fürge, eszes, tehetséges székely piktor öngyilkos lett. Remekül induló pályáján lemaradt, egy pályázaton megalázóan mellőzték, azonfelül valami boldogtalan szerelmi ügye is volt. Hazament Erdélybe, és ott agyonlőtte magát. Nem volt nap, hogy a meghasonlott jó barát véres látomása meg ne járta volna Miska gondolatait. Párisban már kialakult a rendes hétköznapi élet. Goupil írt neki, hogy jöhet. A báróék már Párisba költöztek. Úgy volt, hogy az új esztendő első hónapjában ő is átköltözik végre Párisba. Dósa öngyilkosságára gondolt folyton, és görcsös rémülettel kapaszkodott, mint a fuldokló, abba a reménybe, hogy kínzó tépelődéseire attól az asszonytól enyhülést fog kapni.
XII. Két-három percnyire a bulvárok zsivajától, a lármás és tolongó Place de la République-től van egy kis tér, a Square de Temple. A februári hó fehér alapján zúzmarás, tar, fekete fák álldogálnak benne, középen Béranger bronzba öntött szobra némán szemléli a téli világot. A kis tér bal oldalán végighalad a fázó piktor, és megy tovább a sarkon túl, ahol a kis Rue Perrée kezdődik. Elhalad a kerületi hatósági épület előtt, amelyet topogva és karját lóbázva őriz a fegyveres rendőr. A másik oldalon a vásárcsarnok lármája ömlik bele a fehér csendbe. Egy hegyes orrú asszony alkuszik a baromfikereskedők legszélső árusítóhelyénél. A baromfikereskedőnek különös neve van: Vainschtoque. Szóval Weinstock, csak franciásan írja. Szemközt áll két ócska bérház. Homlokzatuk csak kétablakos, de annál magasabb. Mind a kettő földszintjén kocsma. Az emeleteken sok ócskaruha-kereskedő. Az egyiknek neve Fouks. Vagyis Fuchs. Aztán lakók: kishivatalnokok, egyetemi hallgatók, vékonypénzű fiatalemberek. Itt vett lakást Miska, párisi érkezésének kemény szándékú napjaiban, mikor feltette magában, hogy szerény igényű lesz, mint a mezei egér, és takarékos lesz, mint a hód. Az egész környék hasonlított ezeknek az ócskásoknak a holmijához. Kicsit elhamarkodta a dolgot a Grand Prix nyertese, a becsületrend lovagja. De ha már ideköltözött, vonakodott elmenni. Kínozta saját magát, el volt keseredve. Rögtön, amikor kicsomagolt, eljött hozzá Goupil, hogy megnézze a még Düsseldorfban befejezett új képet. A részeg emberről szólt ez a kép, aki hazatér nyomorúságos otthonába, a szoptató anyához, és hülyén, érzéstelenül mered annak fáradt, szemrehányó pillantására. A kép már a Goupil tulajdona volt, előre megvette tizenkétezer frankért, még Düsseldorfban ki is fizette. – Jó kép – mondta –, nincs oka megijedni tehetsége felől. Elég jó kép. Fest majd jobbat is, ez most elég jó.* Miska le volt sújtva. Gyomrában fagyos, ideges nyomás szorongott. Neki most a lelkes és áradozó magasztalás hangjára lett volna szüksége, nem ilyen langyos jóakaratra. Goupil tovább nézte a képet. – Nézze csak, a kompozícióról akarok valamit megjegyezni. Nem volna jobb, ha az asszony nem ülne, hanem állna? – Majd meggondolom – felelte Miska rekedten. – Gondolja meg, és csinálja, ahogy jónak látja, én nem szólok bele. Hát csak fel a fejjel. Nincs semmi oka lógatni az orrát. Isten áldja meg. Miska ott maradt. Jó darabig mozdulatlanul nézte a képet, aztán hirtelen felkapta a spahtlit, és két hatalmas vágással keresztbe tépte szét a képet. A vászon szakadása recsegve követte a kés útját. Aztán a festő levágta magát a díványra, és elkeseredett dühében sírva fakadt. Másnap megint eljött hozzá Goupil. Kocsival. Ő feljött, a kocsi lent várt. – Eljöttem a képért. Jó lesz az úgy, ahogy van. Van ember, aki leviszi? Miska némán rámutatott a képre. Az már a sarokban hevert. Rajta a két gyógyíthatatlan vágás. – Mit csinált, boldogtalan ember? – Nézze, Goupil úr, ne tegyen idegessé, mert belehasítok abba a képbe is ott az állványon. Az állványon az Oskola előtt című kép állott: anya, aki oskolába készülő gyerekeinek kenyeret vág. Vagy kétheti munka hiányzott még hozzá. Ezt a képet egy bécsi rendelő számára festette, előleget kapott rá. Goupil ismerte a témát. Odapillantott, és hamar a kép elé ugrott, hogy testével fedezze. – Magának elment az esze, Munkácsy. Miért tette tönkre azt a képet? Egészen jó kép volt. Ám, hm. Ez így nem megy tovább. Valamit kell magával csinálni. Majd beszélek De Marchesékkal, talán azok tudnak hatni magára, ha én már nem tudok. Na jöjjön, üljön le a díványra, fújja ki magát, nagyon fel van indulva.
Beszélt vele egy jó félórát, szavát vette, hogy a munkában lévő képet nem fogja bántani. Aztán elment. Miska lement a téli utcára, cél nélkül rohant egyik sarkon befordulva, a másikon ki. Két óra múlva kifulladva nézett körül az idegen külvárosi környéken. Kiskocsmában evett valamit, kocsit keresett, hazament. Nem akart látni senkit, nem akart tudni semmiről. Másnap arra ébredt fel, hogy a concierge költögeti: egy hölgy vár odalenn kocsival, a moszjő azonnal jöjjön le. Miska kiugrott az ágyból, és lepillantott az utcára. A csukott hintó ablakában megpillantotta a báróné arcát. Sebtiben felöltözött és lesietett. – Üljön csak be – mondta Cécile asszony –, megyünk lakást keresni. Miska beült, a kocsi azonnal elindult. A kocsis nyilván már tudta, hogy hova kell mennie. – Mindent tudok Goupiltól. Én itt rendet fogok csinálni. Miért nem volt nálunk négy napja? – Nem tudtam elmenni – morgott Miska vállat vonva nem kívánhatom, hogy folyton hallgassák a… a… Azt akarta mondani, hogy „a nyavalygásaimat”, de a kellő szó nem jutott eszébe. – Jól van. Majd én ráncba szedem magát. Már látom, hogyan kell magával bánni. Legjobban szeretném megverni, de sajnos azt nem tehetem. Most lakást fogunk nézni. Ezen a piszok helyen, amit a saját esze szerint vett ki, nem marad. Azt nem tűröm. Micsoda gyerekes butaság ilyen helyre menni valakinek, aki karriert akar csinálni. Mit képzel, eljött volna valaki ebbe a ronda barlangba portrét rendelni? Jól van, ne is feleljen, most én kézbe veszem magát. Cécile asszony kezében cédula volt. Kiadó lakások címeit jegyezte fel rá. Azokat ő tegnap, miután Goupillal beszélt, már végigkocsizta, most már csak azokat kellett megnézniük, amelyek számba jöhettek. És déli tizenkét órakor Miskának új lakása volt. Egészen messze ettől az ócskaruhás fertálytól, kint a Parc Monceau vidékén. Vadonatúj ház volt ez, a Rue de Lisbonne végén, úri külsejű, finom palota, két nagy udvarral. Az innenső udvar a Rue de Lisbonne hatvanhatos számot viselte, a túlsónak Rue Murillo huszonhárom volt a száma. Sőt még a Rue Courtelles felé is volt a háznak egy harmadik homlokzata. Maga a lakás két tágas, kényelmes, világos szobából állott, az egyik jó volt műteremnek, a másik hálószobának. – Most eljön hozzánk ebédelni, ebéd után rögtön átköltözik. Én majd inast fogadok fel, azonkívül megveszem a legszükségesebb bútorokat, hogy ma este már ott alhassék. Holnap már dolgozni fog. Majd én megmutatom magának, hogy rendet csinálok. A pénzen ne törje a fejét, Goupilnál vettem fel előleget a számlájára, majd elszámolok. Ebédnél is pattogott, rendelkezett, intézkedett. A báró csendes, mélabús mosollyal helyeselt feleségének. Szólni alig szólt egy szót is. Sokat betegeskedett mostanában, valami baj volt a gégéjével, és nehezére esett a beszéd. Ebéd után csakugyan elkezdődött a hajsza. És este Miska már ott aludt a Rue de Lisbonne-i házban, saját ágyában, saját ágyneműjében, körülötte egy szeplős, hirtelenszőke inas tett-vett, akit Jeannak hívtak, s aki német hadifogsága folytán tudott valamit németül. Az új környezet csakugyan használt valamit kedélyállapotának. A lassanként kialakuló lakással nem kellett törődnie semmit, a báróné és Jean rendezkedtek, vásároltak. Ő a képen dolgozott. Két hét alatt befejezte, bőven megfirniszelte, és elküldte Bécsbe. Nem találta valami jelentékeny alkotásnak, de a színeket szerette rajta. Aztán meg olyan téma foglalkoztatta, amelytől lelkiállapotának erős változását remélte. Azt akarta lefesteni, hogy a csendőrök éjszaka gyanús alakokat fogdostak össze és hajnali szürkületkor szűk utcán kísérik őket az őrszoba felé. ” Jobbról kíváncsi kofákat gondolt a kompozícióban, balról pedig egy nőt, vagy anyát, vagy fiatal leányt, aki a letartóztatott alakok között megdöbbenve ismer rá hozzátartozójára, tehát vagy mátkájára, vagy fiára, az majd megválik még. A báróné mindennap megfordult lakásán, de alig beszéltek. Csak mikor a berendezés úgy-ahogy
elkészült, s átadhatta a kész rezidenciát Miskának, hosszasabban beszélt vele. Biztatta, szidta, intette, ezer tanáccsal látta el. Hogy hogyan bánjon Goupillal, hogy mit hol vásároljon, hogy járjon a Brabant nevű étterembe vacsorázni, mert oda íróemberek járnak, akiknek ismeretsége fontos. Végül így szólt: – És mindezek tetejébe azt tanácsolom, hogy nősüljön meg. – Tessék? – Nősüljön meg, elég értelmesen mondtam. A maga puha természetével nem élhet valaki egyedül. A praktikus életről, az érvényesülés módjairól fogalma sincs. Maga mellé egy energikus, józan, fiatal nő kell, akinek pénze is legyen, hogy ne érezze magát a műkereskedőnek kiszolgáltatva. Aki mellett ne kelljen törődnie, csak a festéssel. Majd én segítek magának keresni valakit. – Nem, báróné. Én csak akkor házasodnám meg, ha olyat találnék, mint maga. – Ne beszéljen szamárságokat. Majd akad valaki, millió leány van a világon. Most megyek. Holnap jöjjön el hozzánk ebédre. Ma este pedig keresse meg azt a Brabant éttermet, én sohasem voltam benne. Az ajtóból még fojtott hangon visszaszólt, hogy az inas meg ne hallja: – A szeszneműre, borra, konyakra vigyázzon, mert úgy látom, hogy ez a legény szeret inni. Miska eltűnődött, mikor a távozó báróné után nézett. Csakugyan jó életforma volna ezt az asszonyt feleségül venni, ha más már el nem vette volna. Ez praktikus, eszes, erélyes asszony, nagyszerűen rendben tudná tartani a dolgait, amellett pedig nagyon tetszik neki. Jobban, mint szeretné. Mert úgy látszik, esze ágában sincs udvaroltatni magának. Az a pár jelentős pillantás, az a sokatmondó kézszorítás a düsseldorfi pályaudvaron tévedés is lehetett. Vagy szeszély, amely elmúlt azóta. Nagyon nagy kár. Mert telt vállát átkarolni és az egész üde, egészséges, jól megtermett asszonyt keményen magához szorítani olyan édes gondolat, hogy meg kell rázkódni belé. Mikor késő délután abbahagyta az új kompozíció tervezgetését és lement az utcára, száz lépés után kibe ütközött bele: Felbermannba. Az volt bizony életnagyságban, müncheni jó barát, akivel a starhembergi tónál együtt tréfálkoztak a bajor herceg rovására. Nagy örömmel fogadták mind a ketten a nem várt viszontlátást. Miska is elmondta élete folyását, Felbermann is elmondta, hogy idejött a Sorbonne-ra orientalista tanulmányait folytatni, és máris igen nagy sikert aratott. Négy éve ugyanis egy rejtélyes feliratot találtak valami ázsiai ásatásoknál egy kövön. A követ elhozták a Louvre-ba, de senki sem tudta elolvasni. Ő el tudta olvasni. Megfejtette, hogy egy Mesha nevű moabita király Izrael felett aratott győzelmének feljegyzése. Erről előadást tartott a Collège de France-ban, s azóta a névtelen magyar zsidó fiú kiváló fiatal tudósnak számít Párisban. Megismerkedett és összebarátkozott sok híres emberrel, majd Miskát is összehozza velük. – Van valami dolgod ma este? – kérdezte az orientalista. – Nincs. Vacsorázzunk együtt, Heini. – Éppen azt akartam indítványozni. Elviszlek a Brabantba, ott mindig érdekes emberek vannak. Miska már nem is kiáltott fel meglepetésében. Élete gyakran vetett útjába ilyen bámulatos véletleneket. Mentek egyenesen a Brabantba. Ott Felbermann mindjárt azzal kezdte, hogy Miskát bemutatta a tulajdonosnak mint aranyérmes és becsületrendes festőművészt, és kérte számára a művészeknek járó kedvezményt. Az öreg Brabant mindjárt teljesítette a kérést. – Tudod, mit fogsz fizetni? Az étlapon feltüntetett árak negyedrészét. Én is csak annyit fizetek. A tulajdonos szívesen adja ezt a kedvezményt, mert a hírességek, a művészek, az írók kedvéért tódul ide a civil közönség. Leültek vacsorázni. Már sokan voltak a helyiségben. Heini magyarázta a hírességeket. Aki most jött be, az a híres újságíró, Blovitz. Akihez leül, az a kis feltűnően csúnya, sárga arcbőrű, majomszerű kis ember Albert Wolff, a legfontosabb képzőművészeti kritikus. A másik asztalnál az, aki most fizetett és
éppen felkel a két igen csinos hölggyel, az az arany szemcsíptetős, szakállas ember nem bankigazgató, aminek kinéz, hanem Jaques Offenbach, a zeneszerző. – Tudom – szólt élénk érdeklődéssel Miska –, aki a Gerolsteini nagyhercegnőt írta. Az nagyszerű muzsika. – Majd eljövünk ide gyakran, és akiket ismerek, azoknak majd bemutatlak. Családokhoz is járok, ott is be foglak mutatni. Elviszlek Madame Viardot-Garciához, a híres énekesnőhöz, ott meg fogsz ismerkedni Turgenyevvel, aki nála lakik. Elviszlek Mandlhoz, az orvoshoz, aki magyar ember és itt rengeteget keres, nagy lakást tart a Rue Trouchet-ban és estélyeket ad. Aztán elviszlek a Mendès házaspárhoz. Tudod, ki az a Catulle Mendès? – Nem. – Igen nevezetes költő, ő a vezére annak az írói csoportnak, amelyet úgy hívnak, hogy „les Parnassiens”. Ezeket mind meg fogod itt tanulni Párisban, ha majd belejössz az itteni életbe. Egyszóval Catulle Mendès elvette feleségül a Théophile Gautier leányát. Azt sem tudod, persze, hogy kicsoda. – Dehogynem. Aki Zichy Mihályt felfedezte Európa számára, íróféle. – Ő fedezte fel Zichy Mihályt? Ezt nem is tudtam róla. Szóval a Gautier leánya, a Judith a Mendès felesége. Egy házban laknak, de különváltan, mert a férfi egy Augusta Holmes nevű írlandi zeneszerzőnőbe szerelmes. A férj lakik a földszinten, Judith lakik az emeleten. Én most sokat járok oda, mert együtt írunk egy regényt. – Kivel? – Judithtal. Az a címe: Bar-Kochba, le dernier roi des juives. Tudsz franciául? – Tíz szót. – Azt is meg kell tanulnod. Bar-Kochba, a zsidók utolsó királya. Együtt írjuk, mert ő nem ismeri a kis-ázsiai ókort, én pedig nem vagyok szépíró. Holnap ráérsz? Mindjárt megbeszélték a másnapi találkozót. És másnap Felbermann Heini csakugyan elvitte Miskát Mendès feleségéhez. Nagyon érdekes fiatal hölgy volt ez, huszonkét éves mindössze, és már elvált asszony. Csak az volt a baj, hogy Miska nem tudott vele beszélni. Heini tolmácsolta a beszélgetést. De még így is nehezen ment. Judith asszony olyan csinos volt, olyan vonzó, hogy Miska pirult, zavartan sodorgatta annak a széknek a bojtjait, amelyen ült, és akár értett valamit, akár nem, csak bólintgatott rá bamba mosollyal. A Viardot-Garcia házaspárhoz is eljutott barátja útján Miska. Itt már nem volt annyira elbűvölve. A háziasszony, a világhírű énekművésznő akkora orrot hordott az arca közepén, hogy az egy bohócnak is elég lett volna. Másról, mint klasszikus zenéről, nem volt szó, s ehhez Miska édeskeveset tudott hozzászólni. A nagy Turgenyevet csak egy pillanatra látta; éppen akkor érkezett haza, mikor ő már ment. Valamiért nagyon mérges lehetett Turgenyev, mert nem nézett sem jobbra, sem balra, csak ment a szobájába, és nagyon bevágta az ajtót. Rövidesen annyi új embert megismert a Felbermann révén, hogy lehettek azok bármilyen híresek, összezavarta őket, nem emlékezett sem nevökre, sem mesterségökre. És lassanként félni is kezdett az új ismeretségektől. Részint roppantul zavarta, hogy nem tudott franciául, részint olykor unott fogadtatásban volt része. Sőt Meissonierval, a nagy festővel csúnyán meg is járta. Ezzel Goupilnál találkozott, a műkereskedésben. Mikor megtudta, hogy ki az a nagy szakállú öregember, aki egy albumot lapozgat, nagy örömmel hajlott meg előtte, megmondta a nevét és előre kezet nyújtott. Goupil is ott volt, és valamit magyarázott a bemutatkozáshoz Düsseldorfról. Meissonier végignézte Miskát, rápillantott a feléje nyújtott kézre, és sértő módon elfordult. Később derült ki, hogy Miskát németnek hitte, a németekre pedig rettenetesen haragudott.
Egy ismerőst az újak közül azonban nem tudott elfelejteni. Judith Mendès szépségén nagyon rajta felejtette a szemét. Egy kis dac is dolgozott benne a báróné ellen. Mert igazában a báróné foglalkoztatta gondolatait, de mivel minden jel szerint hiába ábrándozott róla, elhatározta magában, hogy majd megmutatja ő annak az asszonynak. Mind gyakrabban beszélt össze Felbermann-nal, hogy ő is elmegy Mendèsnéhez. Egy este, jóval vacsora után, előzetes híradás nélkül becsengetett a Mendèsvillába, amely a Rue des Martyrs elegáns kerti házai között díszlett, magas fallal körülvett csinos park közepén. Csakugyan ott találta Heinit. Az minden este ott volt, írták a regényt együtt. – Bocsánat a szokatlan időért – mondta a meglepett barátnak –, erre sétáltam, és gondoltam, hazakísérlek. Csak dolgozzatok tovább, én majd veszek egy könyvet és nézegetem. Így is történt. Azok dolgoztak tovább, ő pedig vett egy könyvet, de nem azt nézegette, hanem az érdekes, kívánatos asszonyt. Folyton összehasonlította magában a bárónéval, és az összehasonlítás folyton a báróné javára ütött ki, pedig ez az asszony sokkal szebb volt. De annak anyás erélye, humora, határozottsága ellenállhatatlanul hatott rá, ennek szépsége csak úgy, mint akármelyik másik szép asszonyé. Judith és Felbermann befejezték a munkát, még néhány percig beszélgettek Miskával, aztán eljött a búcsúzás ideje. Miska hazakísérte barátját. Lakatlan vidéken, üres telkek között kellett menni egy darabon, és Miska így szólt: – Mindig féltelek, hogy mikor késő este hazamégy innen, még megtámad valami csirkefogó. Máskor is eljövök érted. Felbermann nem szólt semmit. Miska rögtön észrevette, hogy kifogása ügyetlen volt és nevetséges. De másnap megint becsengetett a Mendès-villába vacsora után. Most már tovább csevegtek vacsora után. Judith asszonynak Flaubert volt a keresztapja, akinél nemegyszer járt Croisset-ban. S mivel valahogyan a Bovaryné írójára terelődött a szó, hosszasan mesélt róla. Miska csak minden tizedik szót értett meg, de azért feszült figyelmű arccal hallgatta. Aztán felkerekedett a két magyar. És elmentek. A bárónénak mindjárt elújságolta Miska, hogy sokat jár a Mendès-házba. Cécile eleinte közömbös helyesléssel vette ezt tudomásul, de mikor már harmadszor vagy negyedszer hallotta a Judith Mendès nevét említeni, felfigyelt. A báró nem volt éppen otthon. – Annyit jár maga abba a házba, hogy kíváncsi vagyok, mikor dolgozik. – Egész nap. Az éjjeli csavargókat csinálom, a vázlat nemsokára kész. Akkor modelleket kezdek keresni. – És minden áldott este odamegy? – Többnyire. Igen. A barátom örül, hogy a kietlen vidéken nem kell egyedül mászkálni éjszaka. – Nem tudtam, hogy maga ilyen önfeláldozó barát. Ez nem helyes. Nem szabad lekötnie magát egyetlen házhoz. Sokfelé kell járni, mennél több társaságba, sok embert kell megismerni. – Voltam én másutt is. Augusta Holmesnál legalább harminc embert megismertem, de csak egyetlenegynek jegyeztem meg a nevét, bizonyos Goncourt. – „Bizonyos Goncourt”? Borzasztó ember maga. Már látom, hogy a kezembe kell vennem megint. Majd ide fog járni minden este, nem Mendèsnéhez, aminek semmi értelme. Az egy lépéssel sem fogja magát előbbre vinni. Miska hallgatott egy darabig. Aztán minden erejét összeszedve kibökte: – Én ide mennél kevesebbet akarok járni. – Miért? – Megesküdtem magamban, hogy sohasem mondom meg, de mégis megmondom. Jobb, ha tudja. Én szerelmes vagyok magába.
Cécile ránézett a festőre. Sokáig hallgatott. Látszott az arcán eleinte, hogy nevetéssel készül elütni a dolgot, de aztán meggondolta. Nagyon is elkomolyodott. Rátette kezét a Miska kezére. – Nézze, erről nem szabad beszélni. Én tisztességes asszony vagyok. Egy olyan könnyű kis viszony, az nálam nem megy. Miska szenvedélyesen kiáltott fel: – Hogy mondhat ilyet? Könnyű kis viszony, még hallani is borzasztó. Én nem arra vágyom. Hanem ara, hogy a feleségem legyen. Éppen eleget kínlódom emiatt. A bárót szívemből szeretem, és a lelkiismeretem rettenetesen furdal. Most is, hogy szóltam. Nem lett volna szabad, belátom. De mit csináljak, ha annyira szeretem? – Ha annyira szeretne, nem ülne ott minden este annál az asszonynál. – De igen, éppen azért! Keserűségemben! El akarom felejteni magát! – Szóval ma este megint odamegy? – Igenis, odamegyek. – Hát menjen. Csináljon, amit akar. – Most haragszik? Elutasít, boldogtalanná tesz és még haragszik? Az fáj legjobban, hogy egy cseppet sem szeret. Volt idő, mikor egy egészen kicsit reméltem. Én marha. No, mindegy. Majd valahogy kiverem a fejemből. Ide pedig jó darabig nem fogok jönni. – Ha olyan könnyen nélkülöz bennünket, ne is jöjjön. – Nem is jövök. Haraggal váltak el. Este, mint mindig, elment a Mendès-villába. De Felbermann arcán már nagyon kezdett látszani, hogy ezek a minden esti látogatások sehogy sem tetszenek neki. Ment ez egy hétig. Akkor hazamenőben Felbermann szóvá is tette a dolgot. – Nincs ennek semmi értelme, Miska, hogy te miattam ennyit mászkálj minden este. – Szívesen teszem. És a járkálás is jólesik, egész nap dolgozom. – De én ezt mégsem fogadhatom el tőled. Semmi értelme, hogy csak miattam… – Nem éppen csak miattad. Nagy örömmel vagyok a Judith társságában. Igen szívesen jövök hozzá. – Ja úgy. Az más. És Miska járt oda tovább is minden este. Most már az asszony előtt tette szóvá a dolgot Felbermann. Félig tréfásan, félig komolyan. Miska nem akart érteni a szóból. A báróék hallgattak, s benne dolgozott a dac. Már Mendèsné is tréfás megjegyzéseket tett esténként. Ránézett, mosolygott és így szólt: – Nagy gyerek. Ennyit már Miska is értett franciául. Jó szívvel nevetett a megjegyzéshez ő is. Egy este aztán kicsordult a pohár. Felbermann Heini, mikor kiléptek a villa kapuján, azonnal megszólalt, mint aki ezt előre feltette magában. – Nézd, Miska, komolyan akarok veled beszélni. Nekem nem tetszik, hogy te minden este idejársz. Megmondom neked nyíltan. Két dudás nem fér el ebben a csárdában. Én ezt az asszonyt el akarom venni feleségül, mihelyt elválik. – Úgy? – Úgy. Szóval szüntesd meg ezeket a látogatásokat, nagyon kérlek. Miska egy pillanat alatt eldöntötte magában a dolgot. A jó barát ellen semmit. Többet nem fog idejönni. És hogy a dolognak rossz szájíze ne maradjon, megállt a Rue des Martyrs gyalogjáróján, és magasra emelte sétapálcáját. – Akkor párbajozunk. Védd magad! Felbermann hirtelen komolyan vette a dolgot, és rémülten kapta maga elé sétapálcáját ő is. Miska
elnevette magát. Erre hálásan és felszabadultan nevetett ő is. Karon fogták egymást, úgy mentek tovább. És másnap este Miska nem ment Mefidésnéhez. Egy-két napig egyedül kódorgott esténként a városban. Megpróbált színházba menni, megnézett egy Fantasio című Offenbach-darabot, de egy kukkot sem értett belőle. Végre is megadta magát vágyódásának, és elment a báróékhoz. Mikor közeledett a házhoz, Cécile asszony éppen jött el hazulról. Köszöntötte, megálltak. – Éppen magokhoz igyekeztem. – Csak menjen fel, Edouard nagyon fog örülni. – De én magával is szerettem volna beszélgetni. – Sajnálom, nekem dolgom van a városban. – Akkor elkísérem. – Nem, köszönöm, kocsit akarok venni. – És én nem kísérhetem el abban a kocsiban? – Nem, édesem, én nem vagyok annyira híve Flaubert-nak. – Tessék? Ezt nem értem. – Kérdezze meg a keresztlányát, az majd megmagyarázza. Viszontlátásra. Otthagyta Miskát a faképnél. A pórul járt festő állt, mint szamár a hegyen. A báróhoz nem akart felmenni. Szégyellt a szeme közé nézni. Megindult szépen visszafelé. Még látta Cécile-t. Az nem vett kocsit, hanem csak ment előre gyalogosan, szaporán, és nem nézett hátra. A Lisbonne utcai műteremben levél várta. Paál Laci írt Düsseldorfból. Sötét hangú, elkeseredett válasz volt Miska levelére, amelyben valósággal könyörgő hangon hívta Párisba. Laci megírta nyíltan, hogy erről nem is álmodhatik. Megvallotta, amit eddig soha nem mondott el Miskának: ő a legutóbbi ösztöndíjat azzal a feltétellel kapta, hogy kötelezte magát a nürnbergi rajztanári tanfolyam elvégzésére. De ő mindenáron Düsseldorfba akart menni, hogy Miskával együtt lehessenek. Új ösztöndíj tehát ki van zárva. Atyja tönkrement, Berta nővére vigasztalan és lesújtó leveleket ír az otthoni viszonyokról. Repülne ő Párisba, ha lehetne, de nem lehet. Kínlódik tovább Düsseldorfban. Miska másnap elment abba a bankba, amelyet Goupil ajánlott neki. Ott tartotta megtakarított pénzét. Azonnal útiköltséget küldött Lacinak. És levelet is írt a pénz mellé: jöjjön azonnal, nála ellakhatik, a többivel ne törődjék. Egy hét múlva, szép májusi napon Paál Laci beállított a Rue de Lisbonne-i műterembe. Másnap már mind a ketten festettek. Miska majd kiugrott a bőréből örömében. Laci nyolc kalitkája, amelyek a vasúton óriási feltűnést keltettek, szétosztva lógott a falakon. Jean már megkapta a leckét, hogyan gondozza a madarakat. Azok torkuk szakadtából csicseregtek a beözönlő májusi fényben. – Képzeld, te Laci, azok a weimariak nem hagynak békében. Ma megint kaptam levelet egy bizonyos gróf Kalkrathtól, az afféle nagyfejű ottan az udvarnál, azt mondja: „revideáljam legutóbbi álláspontomat”. Mit szólsz hozzá? – Még az volna szép, hogy engem idehozol, te magad meg elugrasz. Csupa öröm volt a nap reggeltől estig. Miska már adta a telivér párisit, négy hónap alatt már a nyelvből is ragadt rá valami. Ismerte a járást, a lóvasúton otthonos hanyagsággal váltott jegyet, tudta, hogy hol jó a sör, hol lehet bélyeget kapni, merre van a legközelebbi patika, festékkereskedés, vasaló szabó. Vacsorázni a Brabantba mentek, és most már ő magyarázta Lacinak a hírességeket. Olyikkal köszöntötték is egymást. – Képzeld, az első időben mindig kénytelen voltam egyformát enni ebben a Párisban. Mert csak két ételnek értettem a nevét az étlapon. Egyik volt egy hal: turbot, sauce hollandaise. Másik volt egy marha: rumsteak, petit pois. Ehhez borsót adtak. Csak ezt a kettőt ehettem, mert amit szerettem volna, annak nem tudtam a nevét, aminek pedig a nevét láttam az étlapon, attól féltem. Mert hátha békát
hoztak volna, vagy kutyát. Az ostrom alatt ezek sok mindent megszoktak. Egyszóval mit együnk? – Nekem mindegy. Rendelj, amit akarsz. Mi van a báróékkal? Már háromszor kérdeztem, és nem akarsz róluk beszélni. – Az van, hogy beleszerettem az asszonyba. Miska azt várta, hogy barátja leesik a székről csodálkoztában. De az nem esett le. – Előre látható volt. – Mi volt előre látható? – Hogy bele fogsz szeretni. Az asszonyok ezt már így tudják intézni. Mivel azt akarta, hogy belészeress, hát belészerettél. – De miért akarta volna? Csak hogy kínozzon? Szó sem lehet róla, hiszen csupa jóság. Nincs igazad. – Hogy mért akarta volna? Hiszen csak a vak nem látta, hogy tetszel neki. – Én? A bárónénak? Laci nevetett. – Persze. Akkorákat nézett rád, hogy majd elnyelt a szemével. Kedves Miskám, festeni te nagyszerűen tudsz, de az asszonyokhoz nem értesz. Azt csinálnak veled, amit akarnak. Arra születtél, hogy ne az a nő legyen a tied, akit te akarsz, hanem aki téged akar. Ez pedig akar. Nyugodtan leszámolhatsz azzal, hogy lesz köztetek valami. – Á, te csak beszélsz a levegőbe. Nem olyan egyszerű ez. Aztán meg egy nagy baj is van még itten. Hogy én a bárót nagyon szeretem. Ha elkezdek gondolkozni, hogy melyiket szeretem, hát vannak pillanatok, mikor úgy érzem, hogy a férfit szeretem jobban. – Az nem tartozik a dologra. Attól még nyugodtan kurizálhatsz az asszonynak. – Milyen cinikus vagy, Laci, igazán megijedek tőled. – Te meg olyan naiv vagy, hogy megijedek tőled. És különben is nem én vagyok cinikus, hanem az élet. Még hosszan beszéltek a dologról. De Miska nem tudta magát meggyőzetni. Sehogy sem hihette, amit Laci olyan merészen állított, hogy ő komolyan tetszik a bárónénak. Mondatta magának tízszer is, mert jólesett hallani, de nem tudta elhinni. Mikor túlesett Laci viszontlátásának első és mindent vigasztaló örömein, élete és jövője megint kínzó kétségekkel meredt eléje. És minduntalan apróságok estek vele, amelyeknek tűszúrásait túlérzékeny idegállapota százszorosan megnagyította. Már a Meissonier-eset is napokra ingerlékennyé tette. Hasonló dolog történt vele Augusta Holmesnál. Ide is Felbermann vitte el, aki hálásan igyekezett a kedvében járni. Már előre figyelmeztette, hogy valami nagyon érdekesre lehetnek elkészülve, mert Augusta Holmes titokzatosan közölte vele, hogy az estén egy igen fontos személyiség is jelen lesz, akit egyelőre nem akar megnevezni, mert meglepetésnek szánja. Mikor beléptek, már sok nevezetes vendég volt ott. Felbermann egymás után magyarázta Miskának, hogy kicsodák, egyenként, André Theuriet, a kritikus Cherbulier, Aurelien Scholl, Camille Dreyfus és mások. De látszott a társaság hangulatán, hogy még várnak valakit. Végre bejött egy alacsony termetű emberke, aki azonban úgy nézett végig a jelenlevőkön, mint egy ellenséges és diadalmas hadvezér. Volt, akit már ismert, volt, akivel még nem találkozott. Miska nem találkozott vele eddig. A háziasszony odasúgta neki, hogy ez Richard Wagner, nagyszerű zeneszerző. És már vitte is, hogy bemutassa. – Engedje meg, hogy megismertessem Munkácsy úrral, a híres fiatal festővel, akinek a nevét már kétségtelenül hallotta. Wagner felnézett a nála három fejjel magasabb emberre, unott arcot vágott és így szólt:
– Soha nem hallottam. Azzal gorombán elfordult, Miska leforrázva maradt ott, előre elkészített nyájasságával. Hiába magyarázta neki Felbermann, hogy ezt nem kell tragikusan venni, ennek a Wagnernek köztudomás szerint ilyen szerencsétlen nyers modora van. Ezen ő nem tudta túltenni magát. Önbizalmát megint fájdalmas késdöfés érte. Rövid ideig maradt a társaságban, aztán kiment onnan, és elsompolygott haza. Tetézte a dolgot egy kölni lap kritikája, amelyet Goupilnál talált. A Háborús idők című tépéscsináló-kép most Londonban volt kiállítva, s a kölni lap londoni tudósítója bírálatot írt a kiállításról. Miska képéről ezt írta: „Hogy itt egy hatalmas tehetség műve előtt állunk, senki sem tagadhatja. E tehetség azonban most nyilván súlyos fordulóponton áll, melyről vagy győzelmes repüléssel fölfelé, vagy féktelen nyomorúságba fog alászállni, kettő közül az egyik bizonyos. A középszer kényelmes útja nem tulajdona az erőnek.” Ez a tudósítás Miskát a lelke mélyéig megrázta. A kritikus mintha lelkébe látott volna. De ő most már a kritikusnál is többet látott. Már látta megnyílni maga előtt azt a féktelen nyomorúságot. Az éjjeli csavargókról kigondolt képével baj volt. A figurákat jól elhelyezte, a kompozícióval meg volt elégedve, de a háttérrel nem tudott boldogulni már a színvázlaton sem. Az aszfalt nem engedelmeskedett képzelőtehetségének. A színek beleragadtak, és nem akartak elészökni. Ha nagyon sok aszfaltot rakott fel, túl sötét lett az egész, ha takarékoskodni próbált vele, akkor az átkozott háttér előreugrott. Megunta, eldobta. Új színvázlatot kezdett el. Pompásan ment minden addig, amíg a háttérre nem került a sor. Napokig kínlódott vele, és nem tudott zöld ágra vergődni. Mindezt megismételte egymás után négyszer. Ekkor más témához menekült, hogy kievickéljen ennek a háttérnek életveszélyes hínárjából. Elkezdte a hazatérő részeget, amelyet Goupil egy könnyed megjegyzésére összevagdalt. Megcsinálta az egészet még kétszer. Az asszonyt megint ülve hagyta. Amikor a kép teljesen elkészült, két napig egyebet sem csinált, csak merően nézte. És második napon, mikor elhatározta magában, hogy a kép sokkal gyengébb, mint először volt, hirtelen dühvel nekiesett és belehasított megint. Akkor elkezdte vázolni azt a gondolatát, hogy megfest egy köpülő öregasszonyt és hozzá egy kislányt, aki tisztelettel és kíváncsi áhítattal bámulja a vajcsinálás titokzatos mesterségét. Olvasta, hogy Millet festett egy köpülő asszonyt, gondolta: megpróbálja ő is. Jól indult. Már azt hitte, hogy végre, annyi vergődés után sikerült megtalálnia önmagát. Néhány napig remekül ment a munka, akkor hirtelen lezuhant az egész. Ami eddig friss volt és érdekes, egyszerre fakó lett és unalmas. Színeinek élénkségét ügyefogyottnak találta, a gondolat kifejezését csináltnak és jelentéktelennek. Eldobta. Visszament az éjjeli csavargókhoz. A négyszer elvetett színvázlatot elvetette még egyszer. Laci mély részvéttel és aggodalommal szemlélte ezt a hallatlan gyötrődést. Ő is sokat dolgozott, de az ő munkája nem volt beteg. Elmélyedve vetette bele magát a színhatások tanulmányozásába. Erdős részei úgy keltek ki ecsetje alól, mintha Isten közvetlen parancsára teremtette volna újra őket. Nem volt nap, hogy győzelmesen fel ne fedezte volna három szín összefüggésének, együtthatásának, összeférhetetlenségének vagy szerelmének egy-egy új titkát. S míg a színek nyelvén való költészet legszebb rejtelmei bomlottak ki előtte, az egyelőre névtelen előtt, addig hírneves barátja, az aranyérmes, a becsületrendes, sápadt megdöbbenéssel állott a festőállvány előtt, amelyről, mint egy tükörlapot, végzetes tehetetlenségét látta magára meredni. Elérkezett a nap, mikor a dolog nem ment tovább. Miska egy délelőtt hozzáfogott festeni, kezébe vette a palettát, beleütötte egy színbe az ecset hegyét, nézte a vásznat, és egyszer csak földhöz vágta az ecsetet is, a palettát is. Laci a másik szobában öltözködött. A zajra belépett, nyakkendőjét kötözgetve. – Mi az?
– Semmi – felelte Miska –, döntöttem. Elmegyek Weimarba, tanárnak. Hosszú ideig hallgattak. Akkor Laci odament Miskához, és a vállára tette a kezét. – Roppantul sajnálom, ha itt hagysz. De tégy úgy, ahogy neked jobb. Én éppen ma akartam neked azt az örömet újságolni, hogy elmegyek lakni a nyakadról. El tudok adni két képet egészen jól. A dolog megindult, most már lakást vehetek magamnak. Miska hallgatott. Aztán egyszerre csak átkapta a Laci nyakát, odaborult a vállára, és elkezdett keservesen sírni. A jó barát csak azt mondogatta szeretettel, hogy no, no – mást nem tudott mondani. És veregette vigasztalóan a hátát. Két napig töprengett magában Miska, hogy hogyan csinálja Goupillai. Ott elég tekintélyes előlege volt ledolgozni való. Szerette volna úgy csinálni, hogy Goupil egyáltalában eressze ki a megállapodásból, az előleget majd visszaküldi készpénzben. Weimar talán segít rajta, egy akadémiai professzor könnyebben tud képet eladni. De ez nehéz alkunak ígérkezett, halogatta. Előbb a báróékkal akarta közölni elhatározását. Eddig dacból nem ment oda, most már a dacnak nincs értelme. Elbúcsúzik az asszonytól, és még egyszer, utoljára megmondja neki, hogy szereti. Többet aztán vagy látják egymást az életben, vagy sem. Tikkasztó hőségű nyári nap volt, mikor odament. Laci előző nap költözött el tőle képeivel és madaraival. A báróék házában nagy rendetlenséget talált. A szőnyegeket felszedték, nagy ládák állottak a kapu alatt, az előszoba csupasz falakkal fogadta. Az inastól megtudta, hogy a báró fekszik. A báróné itthon van, és bent van a betegnél. Bejelentette magát. Kisvártatva az inas bevezette a báró szobájába. – Ó, szegény barátom – mondta De Marches báró a francia nyelv táncterem-udvariasságával, amely ilyenkor a sajnálatra kötelezett látogatót nevezi szegénynek, nem a beteget. Leültették. A báróné arcán látszott a kemény elhatározás, hogy a hidegséget fenn fogja tartani. De a győzelem felcsillanása is: íme, mégis eljött a makacskodó. A beszélgetés a báró betegségével kezdődött. Gégebaja nagyon elhatalmasodott rajta, Enghienbe szándékozik menni, amelynek kénes vizét nagyon ajánlgatják az orvosok, aztán alig várja, hogy Colpachra kerüljön, a birtokra. Ott biztosan meggyógyul. Aztán Miskára került a sor. Ő nem sokat kerülgette a mondanivalóját. Bejelentette, hogy búcsúzkodni jött. Mégis elfogadja azt a weimari tanári állást. Előbb hazamegy nagybátyjához Magyarországra, és onnan fog Weimarba utazni. A házaspár meghökkenve hallgatta az újságot. A báró fejét csóválta. Nem helyeselte a tervet. Pár percig beszélgettek a dologról. Aztán a báróné felállott. – Ne haragudjék, de Edouardnak tilos ennyit beszélni. Jöjjön át a szalonba, ott majd ezt megtárgyaljuk. Edouard most megpróbál egy kicsit aludni. Búcsúzzanak el, de a viszontlátásra, mert az ki van zárva, hogy ez a bolond ember elutazzék. Azt mi nem fogjuk engedni. A beteg báró, akinek arcán, szeme kifejezésén, hangján sokat rombolt a betegség, mélabús baráti mosollyal nyújtott kezet. Miska és a báróné kimentek a szalonba. Leültek. – Hát halljuk, mi ez a szamárság, amit elhatározott? Mi lelte magát? Miska vállvonással kezdte, pár mondattal túl akart esni a kérdésen. De mindjárt belemelegedett. Csak úgy dőlt belőle a panasz. Elmondta vívódásait, önmagával és a Siralomház átkozott sikerével való tusáját. Mikor eljutott ahhoz a végső következtetéshez, hogy életének és pályájának egyetlen reménye maradt, a teljesen új környezet és a munkakör, akkor tehetetlen mozdulattal tárta szét karját, lecsapta kezét a két térdére, és komoran kipillantott az ablakon. – És itt Párisban semmi sem tartja vissza? Mendèsnét olyan könnyen itt hagyja? – Ugyan hagyjon békét azzal a Mendèsnével. Móka volt az egész. Már hetek óta nem láttam. – És más… más semmi nem tartja vissza?
Miska hirtelen visszakapta fejét az ablak irányából. Rápillantott az asszonyra. Majd lesütötte a szemét. – Maga jól tudja, hogy szeretem. De ha itt vagyok, még rosszabb. Jobb nekem elmenni, hogy elfelejtsem. A báróné nézte merően Miskát, gondolkozott. Nyugodtan, izgalom nélkül. – Mondja – kérdezte hirtelen –, otthon lesz holnap délután? Meg szeretném nézni azokat a vázlatokat. Hátha nincs igaza magának. – Persze hogy otthon, amikor akarja. – De nem fogom Paált zavarni? – Paál Laci már nem lakik velem. Kezd neki jól menni, külön műtermet vett magának. Most megélénkült a báróné arca. Erősen gondolkozott megint egy darabig. – Nem, mégsem lehet. Az az inas még félreértheti a látogatásomat. Ez így nem megy. Nagyon sajnálom, mert azt hiszem, hogy azok a vázlatok nagyon jók és maga ok nélkül kínozza magát. Miska szíve erősen vert. Habozott. Merje, ne merje? Miért ne merné, hiszen most már úgyis mindegy. – Ami az inast illeti, azt… azt úgyis el akartam holnap délután küldeni. Valami izével… levéllel… – Nem, nem, úgy még rosszabb. Az lehetetlen. Pedig nagyon sajnálom, nagyon szerettem volna. Igazság szerint már rég illett volna, hogy meghívjon bennünket, de nem tette. Az urammal elmehettem volna nyugodtan. Most ilyen körülmények között lehetetlen. – De miért lehetetlen? Jöjjön el. Tudja, mit: én bemegyek a báróhoz, és megkérem. Ha én kérem, biztosan megengedi. – Még csak az kéne, maga őrült. Az uram roppantul megharagudnék. És most nem szabad izgatni. Egy súlyos beteg, öreg embert, hogy képzeli ezt? Miska tehetetlenül hallgatott. De aztán könyörgő hangon, félrehajtott fejjel megszólalt: – Jöjjön el. – Hát nem bánom, de csak úgy, hogyha becsületszavát adja, hogy szerelemről nem lesz szó. Meg fogom látni, hogy milyen tisztességes ember és mennyire bízhatom a barátságában. Maga az enyémben bízhatik. Láthatja, hogy a maga művészete érdekében milyen lépésre vagyok képes. – Mindent megígérek, akármire megesküszöm, csak jöjjön el. – Jól van. Holnap délután háromkor ott leszek. De csak egy félórára. Több időm nincs. Másnap délután három órakor Miska ott állt a lakás ajtaja mögött, hogy ha jön a várva várt vendég, azonnal nyithassa az ajtót. Rettenetesen izgatott volt. Elnyűtt idegei a pattanásig feszültek. Már az örömöt is alig bírta, szeretett volna kiugrani a bőréből. Negyed négykor meghallotta egy női cipő lépteinek kopogását. A következő pillanatban Cécile asszony bent termett a lakásában. – Ki lakik ott szemközt, ugyanezen a folyosón? – Egy Doré nevű család. Nem ismerem őket. – Dóré? – Igen. A festőnek valami rokonai, úgy hallom. Miért? – Mert az ablakon női arcot láttam kinézni, éppen mikor jöttem. Kellemetlen. De, remélem, nem ismernek. Könnyű nyári ruhája volt Cécile bárónénak, lenge szövet. Csipkés napernyője volt. Komikusan kicsi. És furcsa kalapja. A legutóbbi divat szerint. Erős fiatal keble bolondítóan hullámzott attól, hogy sietett a lépcsőn. – Hát lássuk azokat a vázlatokat. Leült a díványra, napernyőjét keresztbe tette a térdén, kalapját a fején tartotta. Egymásra rakta a
lábát. S ahogy szorosan befűzött magas cipőjének szára fölött megvillant a kissé kidagadó lábszár egyetlen ujjnyi látványa, Miska nyelt egyet, mert forrónak és száraznak érezte a torkát. Hajlongva rakosgatta a vázlatokat egyenként a festőállvány lábához. Cécile báróné részletesen kérdezte mindenikről. Annyira nem értett a képekhez, hogy véleménye csak a jóindulatú barát vigasza lehetett. Ezt tudta Miska is, és jól tudta az asszony is. De elhazudták egymásnak a játékot. – Hiszen ezek kitűnőek – mondta tüntető lelkességgel az asszony –, esküszöm magának, hogy ezek kitűnőek. – Gondolja? – kérdezte gyáván és bizalmat színlelve Miska. – Nagyszerűek. Halálos vétek, ha most elhagyja Párist. És elmenni tanárnak? Micsoda torz ötlet. Ha nem megy a munka, tegyen félre mindent, szórakozzék, lovagoljon, járjon társaságba, aztán egy idő múlva fogjon neki megint. De egyszerre mindent ok nélkül eldobni? Ez igazán őrültség lenne. Most, hogy látom ezeket a dolgokat, öngyilkosságnak tartom a weimari tervet. Erről tegyen le. Miska csak állt, próbált megvigasztalt arcot vágni, de nem felelt. Akkor aztán leborult térdre a dívány mellé, és fejét odatette az asszony ölébe. Arcát nyomta a napernyő, de nem törődött vele. – Rettenetes állapotban vagyok – mondta halkan, önmagától rettegve –, segítsen rajtam. Az asszony keze rásimult a bozontos, sűrű, dús hajra. Lassan simogatta. És csúnya, rekedt hangjában megindító melegséggel mondta: – Segítek. Biztatni fogom és bátorítani fogom. Mikor dolgozik, gondoljon arra, hogy van valaki, aki szívén hordja a maga boldogulását. Akkor fog tudni dolgozni. Miska hálásan felnézett. Közvetlenül arca fölött látta az asszony lehajló arcát. Szeme kétségbeesett segítségkéréssel tekintett bele a letekintő sötétkék szembe, amelyben anyai megnyugtatás és felelősséghordás lakott. És két karja, maga sem tudta, hogyan, felkerült az asszony nyaka köré. A szájuk is összeért. Cécile báróné azonnal felpattant. – Nem… ezt nem szabad… ne legyen őrült… A napernyő a földre hullott. Miska már nem volt ura magának. Felugrott ő is, és átkapta az asszony vállát. Görcsös erővel szorította magához. Az asszony próbálta eltolni. – Nem – súgta eresszen el… nekem menni kell… De szavait elnyomta a dühös vágyú, brutális csók. Ajka lassan engedett, és odaadta magát az ajaknak. A nő karja is a férfi nyaka köré kulcsolódott, egyik tenyerének öt ujja belemarkolt a férfi sörényébe, mintha ki akarná tépni. És most már ő szólalt meg: – Nem engedlek el… nem fogsz elmenni… itt maradsz… – Szeretsz? – súgta a kérdést Miska, gyáva tegezéssel. – Ó, te szamár… mindig szerettelek…
XIII. Laci egy nyári reggel betoppant hozzá. Nem köszönt, nem szoktak egymásnak köszönni. Miska levelet kapott hazulról, azt olvasta. Pista bácsi írt neki, hogy most ne hozza magával Knaust, ha jön, mert mindenféle költözési zavarai vannak, a nevezetes vendéget nem tudnák méltóan ellátni. Miska mosolygott levélolvasás közben. Hol vannak már ezek a tervek. Mikor Weimarról tépelődött, csakugyan úgy gondolta, hogy előbb hazamegy Pista bácsiékhoz, és meghívja Knaust, akinek sokat beszélt a düsseldorfi időkben a magyar népélet pazar és tündöklő színeiről. De ha valaha nem megy haza, hát most nem. Most boldog. Cécile titkos és izgalmas szerelme az újság minden édes varázsával tölti el. A munkát egy időre abbahagyta. Sétál, nézeget, vásárolgat, henyél. Nagyon kellemes így az élet, a jövő fenyegető halálfej-vigyora csak nagyon messziről ijesztgeti. – Miféle kék nyakkendő ez? – kérdezte Laci, aki a szanaszét heverő holmi közt motoszkált. – Tegnap vettem. Már rég vágytam egy ilyen színű nyakkendőre, most megvettem. Laci máris leoldta a magáét, és felkötötte ezt. Megnézte magát a tükörben. Aztán a nagyon szakértő piperkőc felsőbbségével, vidáman mondta: – Nem való ez neked. Majd én elhordom. Miska nem felelt, mosolygott. Nem volt érzéke a magántulajdonhoz. Maga is mindig könnyen bánt a más holmijával. Aztán meg a diadalmas elégtétel öröme ott volt közvetlen emlékeiben. Lehet ez a Laci bármilyen elegáns gavallér, de az asszony, az mégis csak az övé és nem másé. – Te Miska – mondta Laci, végigheverve a díványon –, érdekes dolgokat hallottam a mi bárónénkról. – Mit? Kitől? – Egy barbizoni piktortól, aki Luxemburgból való. Ez mindent tud a báróékról. A báró nagyon gazdag. Az asszony nem arisztokrata származású, sőt nagyon is nem az. A lányneve Cécile Papier. A papája adószedő volt, a mamája elárusító kisasszony egy áruházban. Nagyon szép lány volt, és nagyon szép hangja volt, énekesnő akart lenni. Tanult is, hogy színi pályára lépjen, de valami hangszálsorvadást kapott. Azóta van ilyen hangja. Egyszer a bárónak az adóhivatalban akadt dolga, az öreg Papier-t meg éppen akkor látogatta meg a hivatalban a lánya. A báró rögtön odalett a lányért. Futott utána, kurizált neki, ostromolta. Mégpedig amúgy magyarán; a mi huszártisztjeinktől megtanulhatta… Miska összeráncolta a homlokát. Rosszulesett neki ez a beszéd. De Laci nem vette észre. Folytatta. – No barátom, a lány kötötte magát, hogy őt el kell venni. A báró szörnyen odavolt érte, de a családja nagyon összeröffent. Az oldalági rokonok már a zsebökben látták az örökséget. Megrémültek, hogy a báró megházasodik. Rámentek, mint az áspis, gyalázták, szidták, terrorizálták, hogy mésalliance, meg így, meg úgy. Ő erre fogta magát és éjszaka egy erdei kápolnában, valami odahurcolt pappal összeadatta kettőjüket. Másnap bejelentette az atyafiságnak, hogy megnősült. A lány, illetve most már asszony, oda is költözött hozzá… Miska féltékeny haragjában görcsösen morzsolta Pista bácsi levelének borítékját. – A rokonság pert indított, hogy érvénytelenítsék a házasságot. Ki is mondta a törvény, hogy érvénytelen. Megindult a rokoni marakodás, az intrika. Azt hittem, ez csak nálunk, magyaroknál van így. De úgy látom, ez nemzetközi dolog. A báró ugyanúgy suttyomban megházasodott még egyszer. Akkor sem vigyázott valami formahibára, érvénytelenítették másodszor is. Erre elvette harmadszor, de most már érvényesen. Mit szólsz ehhez, nem érdekes? – De érdekes, hogyne. – Később aztán az atyafiság beletörődött a dologba. A báró meg igen jól járt, mert ő afféle könnyű
kezű, szívesen költő katonatiszt, az asszony azonban remekül érti a pénzdolgokat. Úgy rendbe szedte a birtokot meg a kastélyt, hogy no. Azóta ember ez a báró, mióta az asszony a kezébe vette. Azt mondják, hogy az asszony rosszabb száz zsidónál, úgy érti a csíziót. De én csak beszélek bele a világba, pedig nem ezért jöttem. Hanem azért, hogy megyek ki a barbizoniakhoz szétnézni egy kicsit. Nem akarsz velem jönni? Holnapután ki lehetne menni egy hétre. – Nem mehetek. Kimegyek Enghienbe a báróékkal. Ez lesz a nyaralásom. – Ugyan ne okoskodj a báróékkal, gyere velem. Nagyszerűen leszünk ott, kitűnő pipák vannak a piktorok közt, az öreg Millet-nek bemutatlak, az erdő isteni, no gyere. – Nem mehetek, Lacikám, nagyon megígértem, hogy kimegyek. Laci még alkudozott egy darabig. De aztán látta, hogy hiába. Motoszkált tovább. – Ez micsoda pápaszem? – Ez? Az én pápaszemem. – Te pápaszemet használsz? Mióta? – Nagyon ritkán használom. De ha soká dolgozom, utána erősen fáj a fejem. Ilyenkor felteszem, és mindjárt jobb. Persze hogy korán van huszonnyolc éves koromban, de ha visszagondolok arra, hogy egyszer majdnem teljesen megvakultam, így is hálát adok az Istennek. – Nekem bizony nem kell. Olyan szemem van, mint a sasnak. Csináltál valamit? – Semmit. Hát te? – Nagyszerűt. Felvázoltam egy erdei utat. Úgy örülök neki, mint cigány a püspöksüvegnek. Nézz ide. Már rajzolt is egy vászon hátára szénnel. Az egész kép felépítését magyarázta, a színeket, az egész gazdag gondolatot. Miska élénken és irigyen hallgatta. Amit Laci elmondott, az gyönyörű volt. Általában nagyon nagy véleménye volt a barátjáról: az élő tájképfestők egyik legjobbjának tartotta. Sajgott a szíve, hogy ő miért nem tud ilyen hatalmasan, ilyen brutális örömmel teremteni. De talán majd ha egy kicsit tétlenkedett Enghienben. Mikor Laci elment, visszaidézte magában a luxemburgi pletykát. Ennek egy részlete különös örömmel töltötte el. Eddig sohasem merült fel gondolataiban az a kérdés, hogy Cécile milyen származású. Bárónénak tudta, és oda is számította a bárók közé. Ez még csókolódzás közben is feszélyezte. Most hirtelen úgy lépett eléje Cécile, mint polgárleány. Ezzel is közelebb érezte magához. Most mindennap találkoztak. Vagy ő ment el a De Marches-házhoz, hogy ott lelkiismeretét a báró betegsége iránt való túlságosan meleg és eláradó érdeklődéssel próbálja csillapítani, de azért nem mulasztotta el, hogy kezét az ajtókilincsen tartva és gyorsan körülpillantva egyetlen vad csókot kapjon szerelmesétől. Vagy a városban találkoztak előre megbeszélt helyen, hogy együtt járkálhassanak, és a hétköznapok apróságait hosszasan közöljék egymással. Vagy pedig Cécile vakmerően elment a Rue de Lisbonne-ba, hogy ott a veszedelem és bűn remegő ízével ajkukon a fiatal szerelem eszméletlen örömébe szédüljenek. Enghienben ugyanannak a kis szállónak vendégei voltak. A báró sokat pihent, és maga küldte őket sétálni. Két-három órás hosszú séták voltak ezek, messzire kimentek a kisváros határába, és mikor visszajöttek, úgy érezték, hogy mondanivalójuk századrészét sem mondták el egymásnak. Bár e tekintetben nagyon különböző volt a mérték köztük. Cécile inkább faggatni szeretett, mint vallani. Már eleve kijelentette, hogy ő soha mást nem szeretett, csak az urát és most Miskát, s ezzel sok kérdezősködésnek elejét vette. Ő azonban annál szívósabban kényszerítette ki Miskából hajdani érzéseit. – Hányszor voltál eddig szerelmes? – Először egészen kisgyerekkoromban egy…
– Az nem számít. Felnőttkorodban. – Majd mindjárt összeszámolom. Igazán és nagyon szerelmes voltam annak az embernek a feleségébe, aki a legtöbb jót tette velem. Aztán ezzel egy időben szerelmes voltam egy lányba, akit meg is akartam szöktetni. Aztán nagyon tetszett nekem egy unokanővérem, azt szerettem volna elvenni feleségül. – Ezt most mind el fogod mondani sorban, részletesen. Semmi titkod nem lehet előttem, egészen akarlak ismerni. Hogyan volt azzal a jóltevőnével vagy kivel. Miska elmondta Ligetiné iránt való rajongását. Részletesen mondta el, és közben nem takarékoskodott Laura asszony szépségének lelkes leírásával. Mikor rápillantott Cécile-re és annak szép arcán sötét és haragos féltékenységet látott, akkor észbe kapott, de már későn. – Te ezt az asszonyt még mindig szereted. – Szó sincs róla, hogy mondhatsz ilyet? Már rég tökéletesen kigyógyultam belőle. – Esküszöl mindenre? – Akármire. – Rám? – Rád. – Jó. Most mondd a másikat, akit el akartál szöktetni. Miska elmondta Bella regényét is részletesen. Cécile izgatottan hallgatta, és együtt izgult a történettel, mint aki előrehajolva nézi a Stuart Máriáról szóló darabot, és remeg, hogy lefejezik-e a királynőt. Ő is tudta, hogy Miska nem vette el a lányt, de azért feszülten várta a fordulatot. Mikor Miska közölte, hogy Bella már rég férjhez ment, akkor megnyugodott. Ugyanilyen megnyugvással vette tudomásul, hogy Reök Erzsike is asszony már, igen boldog felesége egy Koós Ödön nevű előkelő úriembernek. De Ligetinébe nem nyugodott bele, szeme villámlott, mikor féltréfásan kijelentette, hogy ez a kérdés még nincs elintézve. Ebből a kérdésből származott az első kedvetlenség köztük. Az enghieni nyaralás negyedik napján Miska azt mondta, hogy délután levelet kell írnia. Kettőt is. – Kinek? – A nagybátyámnak írok. Aztán a jóltevőmnek akarok írni, annak a kedves, kedves Ligetinek, akinek a feleségéről beszéltem. – A nagybátyádnak írhatsz. De ennek nem fogsz írni. – Miért? Hiszen nagyon szeretjük egymást. Annak az embernek én végtelen hálával tartozom. Már az is disznóság, hogy olyan régen nem írtam neki, de nem voltam abban a lelkiállapotban. Okvetlen írnom kell neki. – Nem fogsz írni, értetted? Azzal a családdal minden néven nevezendő érintkezés ki van zárva. – Szóval azt kívánod tőlem, hogy hálátlan legyek ahhoz, aki jót tett velem. – Igenis azt. Értem teszed. Az én nyugalmamért. – De ez nem nyugtalaníthat. Elvégre a férjének semmi köze ehhez az én gyerekes rajongásomhoz, ami különben is teljesen elmúlt. Rögtön lemondanék arról a levélről, ha belátnám, amit mondasz. De nem látom be. Még soká elvitatkoztak a kérdésen. Miska érezte, hogy most a legelső alkalommal kell szívósnak lennie, különben baj lesz. De puha volt. Mikor az asszony megtagadta tőle a csókot, sőt sírva fakadt, le volt fegyverezve. Becsületszavát adta, hogy nem fog írni. Szenvedélyes ölelést kapott jutalmul. De egy kis keserű szájíze maradt a kis csata után. A kúra három hétig tartott. Ezalatt az asszony dirigálása szerint a báróval is eltöltött egypár beszélgetési órát. Lelkiismerete elég hamar hozzászokott a hármas helyzethez. Nyugodtan szerette
tovább a bárót, és nyugodtan örült a titkos, heves órák lángoló boldogságú szerelmének. Együtt mentek vissza Párisba is, ahol a báróék csak egy napot töltöttek. Mikor ez az utolsó nap elérkezett, már majdnem könnyelműek voltak. Egyetlen percnyi alkalmat sem tudtak elszalasztani, amely még egy búcsúcsókkal ajándékozhatta meg őket. S mikor Miska utoljára pillantott kedvesére, még a szemével ölelte és csókolta végig, akit már nem kaphatott karjai közé. Colpachon, a báróék birtokán még nem volt, s most nem is mehetett oda, mert a bárónak a kúra után még ápolásra volt szüksége. Feltűnő lett volna, ha Cécile ebben a helyzetben vendéget hív. Ő tehát Párisban maradt, és várta a végtelenül hosszú három hónapot, mikor a báróék megint visszatérnek a fővárosba. Bár sűrűn váltottak levelet s a Cécile levelei nem szűntek meg munkára serkenteni, biztatni, önbizalomra gyújtani, vívódása azonnal újrakezdődött. Csakhamar látnia kellett, hogy a csókok boldogsága csak elkábította tehetetlenségének nyomorúságát, de nem gyógyította meg. Úgy nézett vissza előbbi kínlódásaira, mint vidám, mámoros éjszaka után a kijózanodott részeg néz a keserves tegnapra. Megint gyötörte magát az éjjeli csavargókkal, és nem bírt vele. A köpülő asszony sem ment. A hazatérő részeg sem ment. Végül már kétségbeesett leveleket írt Cécile-nek, hogy ha tovább is itt hagyja senyvedni, nem bírja tovább. A Laci hűséges részvéte és odaadó aggodalma nem elég. A vigasztalás mákonyából már sokkal nagyobb adagokra volt szüksége a beteg léleknek. Cécile, otthon azt adván ürügyül férjének, hogy a párisi orvosokkal kell beszélnie, bejött Párisba. És itt olyan lelkiállapotban találta Miskát, hogy most már nem merte egyedül hagyni. Írt az urának. A válasz postafordultával megjött. Miskát okvetlen meg kell hívni Colpachra, mégpedig Paál Lászlóval együtt. Ő már kitűnően érzi magát, és neki fog legjobban használni, ha a kastély nyári nyugalmában együtt lehet a két kedves magyarral. Cécile és Laci kivitték Miskát Colpachra. Ott nagyon szép kastélyt talált, vörös téglából épült előkelő épületet, nagy és dús park közepén. Olyan volt a háztáj, amilyennek képzelni lehetett, hasonló valamely magyar mágnás falusi parkban álló kastélyához. Jól felöltöztetett inasok jöttek-mentek az előszobában. Gondtalan gazdagság és előkelőség levegője ült a szobákban. Miska csak jött komoran, mint az álomjáró. Mikor az inas bevezette a vendégszobába, ott leült, és másfél óra hosszat mereven nézett maga elé. Cécile bekopogott érte, hogy hol van már, miért tart olyan sokáig az a kicsomagolás? Nem kapván választ, benyitott. Miska ott ült és sírt. Nem zokogott, hangja nem volt, csak ült mozdulatlanul, és szeméből bőségesen ömlöttek szakállába a könnyek. – Miska, drágám! – kiáltott megrettenve Cécile. Magához akarta ölelni, dédelgetni, cirógatni. De ekkor kopogtatott a báró. Ketten rávették, hogy jöjjön sétálni. Az inasokat elküldték, hogy ne találkozzék velők kifelé menet, ne idegesítse kisírt szemének szégyene. Vitték a kerti utakon, könnyedén beszélgettek egymással, részint, hogy ne legyenek ebben az érzékeny lelkiállapotban terhére, részint, hogy ne hagyják fejébe fészkelődni a tragikus helyzet érzését. Vacsoránál elég nyugodt és csendes volt. Egyszer még el is mosolyodott. Mind a hármat megnyugtatta, hogy már egészen rendesen érzi magát, csak nagyon fáradt. Felvezették a szobájába. Leült a székre, és csak nézett mereven maga elé megint. Egy félóra múlva besurrant hozzá Cécile. – Csak jó éjszakát akarok kívánni. Holnapra kipihened magad és jobban leszel. Fogsz tudni aludni? – Azt hiszem, igen. Jó éjszakát. Cécile megcsókolta, megcirógatta a fejét, aztán kisuhant. Ő ott maradt gondolkozni. Meg sem mozdult. Egy jó óra múlva rezzent össze, valami neszt hallott a parkból. Aztán mély csend lett. Levetkőzött, lefeküdt. A sötétben nem jött álom a szemére. Elkezdett sírni. Így sírt órákig, mint egy tehetetlen gyerek, akit odalöknek a hegy elé, hogy emelje fel, különben meghal. Reggelig nem jött
álom a szemére. Nyolckor behozták a reggelijét. Alig nyúlt hozzá. Az inasnak azt mondta, hogy mivel nagyon rosszul aludt, szeretne pihenni még, délig ne zavarják. Kilenc óra tájban felkelt, odament a nyitott ablakhoz. A park tárult ki előtte. Vonalak, színek, tájkép. Első gondolata a festés volt, második gondolata a tehetetlen elkeseredés végső dühe. Maga alatt látta az emeletnyi mélységet. Nagyot nyögött, mint aki káromkodást harap el, és fejjel előre kidobta magát az ablakon. Zuhanás közben már jótékony megnyugvást érzett: hál’istennek, most minden kínlódás véget ér. Aztán kemény ütés goromba ereje érte. Elvesztette az eszméletét. Ágyában ébredt fel megint. A báróék meg Laci álltak körülötte halálsápadtan, s egy idegen ember, nyilván orvos, tapogatta. – Mi volt ez, Miska? – szólt Cécile, mihelyt ő kinyitotta a szemét és életjelt adott. – Tudja az ördög… túlságosan kihajoltam az ablakon… ostoba eset… eltört valamim? Mozgatta karját, lábát. Ment. Csak a bal válla sajgott nagyon, azt alaposan megüthette. – Kutya baja – mondta az orvos –, majd mindjárt pontosabban megnézem. A többiek kimentek. Az orvos aprólékosan megvizsgálta. Nem lett semmi baja. Megállt a szoba közepén, hálóingben, és újjászületett örömmel tapogatta magát, hajlítgatta karját, lábát. Felkacagott. – Nagy szerencséje van – mondta az orvos –, száz eset közül egy van ilyen szerencsés. Kitörhette volna rossz esetben a nyakát. De normális esetben a kulcscsontját. Kár lett volna ezért a remek fizikumért. Rég volt ilyen atléta a kezem között. Miska csak nevetett, valami felszabadult örömmel, gyerekesen. Az orvos behívta a kint várakozókat, mialatt ő gyorsan visszabújt az ágyba. Egy kicsit még vizsgálta a belépők arcát, hogy vajon azok hisznek-e a balesetben, és nem gyanakszanak-e. De úgy látszott, hogy azok nem gyanakszanak. – Nincs valami kívánsága? – kérdezte a doktor. – Aludni szeretnék. Kimentek. Cécile még visszanézett az ajtóból, lopott, szerelmes pillantással. Miska a fal felé fordult, és egy perc múlva mélyen, boldogan aludt.
XIV. Délután kelt fel. Csodálkozva nézett a világba. Élt. A báró, Cécile és Laci gyöngédséggel vették körül, a balesetről nem beszéltek. Vidáman társalogtak körülötte. Vidítani igyekeztek, de még ezt a szándékot is tapintatosan elrejtették. Voltaképpen csak most nézhette végig a kastélyt. Egy olyan termen is átmentek, amelyet csak pár napja építettek át. Ez a földszinti dohányzó volt, szép négyszögletes, tágas terem, gótikus ívű mennyezettel. Még nem rendezték be az átépítés óta, a friss meszelés szaga még nem szellőzött ki belőle, de a nagy fehér mezők a négy falon már megszáradtak. Ők csak éppen áthaladtak a termen, aztán megállapodtak a nyitott teraszon, ahol már várta őket a délutáni tea. Uzsonna után sétáltak egyet. Bementek a kis faluba is. Ott éppen egy koporsót kísértek az utolsó útra a gyászolók. Cécile rögtön meg akart fordulni, hogy Miska ne lássa meg a temetési menetet. Már későn volt: meglátta. De nem lett komor tőle. Csak nézte figyelmesen és tárgyilagosan. Mikor visszatértek a kastélyba, Miska egyszer csak észrevétlenül elmaradt a társaságtól. Ment arrafelé, amerre ellenállhatatlanul vonzották azok a nagy, tiszta fehér mezők. Ott álldogált egy darabig, nézte a falat. Aztán kiment találomra, hogy inast találjon. Talált is egyet a konyha vidékén, annak meghagyta, hogy kerítsen neki egy darab faszenet. Az inas csodálkozott ugyan a különös kérésen, de mindjárt hozta a faszenet, a vasaláshoz való kellékek közül. Miska sietett vissza az üres dohányzóba, és nekiesett az egyik mezőnek, ívesen lendülő, széles mozdulatokkal felvázolta a tájat, s a tájba belekomponálta a kis falu temetési menetét. Hátralépett, megnézte a vázlatot. Jó volt. Ekkor lépett be a házaspár Lacival együtt. Az eltűnt ember keresésére indultak. Itt találták a hevenyészett vázlat előtt. – Ó, bocsánat – mondta restelkedve, kisgyerek módján, akit kerítésfirkáláson kaptak. – Te Miska – szólt Laci élénken –, ez nagyon jó, ez a temetés. Ezt meg kellene festeni. – Nem – szólt hasonló élénkséggel a báró –, ezt nem. Fessen erre a falra, de derűsebb témákat. Ha megígéri, hogy derűs témákat fest, ezennel megrendelem a négy falfestményt. Az árán nem fogunk összeveszni. Van kedve? – Mindenáron festeni szeretnék – szólt közbe Miska –, most rögtön, azonnal. De nincs sem festék, sem ecset, sem semmi. Ki volt mondva, hogy ne hozzunk. Laci sem hozott. Pedig itt azonnal szeretnék nekifogni. Türelmetlenül izgett-mozgott, mint indításkor az ideges versenyparipa. A báró ránézett Cécile-re. – Honnan tudnánk azonnal meghozatni a szükséges holmit? – A legközelebbi ilyen kereskedés Arlonban van, itt mindjárt a belga határon túl. Miska írja fel, hogy mire van szüksége, holnap reggel minden itt lesz. Hamarabb, sajnos, nem lehet. – Akkor már nekem is hozassunk – szólt közbe Laci –, ha Miskának kedve szottyant a munkához, akkor én is dolgozni fogok. Egypár szép részt láttam itt a parkban. Másnap reggel ott volt minden, amit Miska felírt a hosszú cédulára. És aki huszonnégy órával ezelőtt meg akart halni, most boldog dühvel festette a dohányzó falát. A temetési jelenetet elejtette. Öt képet festhetett, mert a falak egyikét a tágas ablak kettéosztotta. Annyi gondolat nyüzsgőtt a fejében, hogy megfesthetett volna akár huszonötöt. – Kedvvel dolgozol? – kérdezte Laci. – Én? Szeretném a festéket meginni, szeretnék a pemzlikbe beléharapni. Olyan alkotási düh vett rajtam erőt, hogy nem is emlékszem, mikor voltam így. Az első kép kitűnően sikerült. Miskát kicserélték. Lázasan, vígan dolgozott, és mikor késő délután alkonyodni kezdett, szerette volna az égre odaszegezni a napot, mert rosszulesett a festést abbahagyni.
Festett egy nagy tájképet a parkról, festett két kisebbet, gallyszedő falusi figurákkal, megfestette a parkon keresztülcsicsergő kis patakot a mosónőkkel, és megfestett egy kerti részletet, középen két figurával: egyik a báró kis portréja volt, a vele beszélgető másik alak pedig a szomszédos Eli nevezetű kis falu méltóságteljes lelkésze. Egész nap folyt a festés, este kártyáztak vagy környékbeli vendégekkel beszélgettek. Rendesen átjöttek Cécile szülei is. Papier bácsi színésziesen ágáló, nyugtalan öregember volt, Papier néni rosszkedvű, göthös, léghuzattól rettegő néni. Mikor az utolsó kép is befejezéshez közeledett, Miska türelmetlenül izgett-mozgott az ebédlőasztalnál. Végre kibökte. – Nekem muszáj Párisba mennem. Dolgozni akarok. – Hál’istennek – kiáltott fel boldogan a báró. Rápillantott mindenki. Általános nevetés követte az örvendező felkiáltást. Velők nevetett a báró is. – Igazatok van, ha nevettek. Furcsa megjegyzés egy házigazdától. De az én örömömnél, hogy Miska itt lehet köztünk, sokkal fontosabb a művészete. Most végre, annyi gyötrelem után, megtalálta önmagát. Nagyon fontos, hogy gyorsan és tűzzel-vassal nekilásson. Ne is habozzék egy percet sem, menjen az első vonattal. És maga, Laci? – Én is megyek. Két olyan vázlatot csináltam itt, amilyenről csak álmodhatik egy festő. Rájöttem valamire, barnával és zölddel… azt nem is lehet elmondani, az hallatlan. Siettek Párisba. Miska úgy szaladt neki a festőállványnak, hogy úgyszólván a kalapját is alig tette le. Rögtön az ősi ellenséget vette elő, az éjjeli csavargókról szóló kép hátterét. Első kapásra sikerült. De nemcsak egyszerűen sikerült, hanem olyan mély lett, olyan rembrandti erejű, hogy ő maga is megdöbbent tőle, aki festette. Ámulva nézte ezt a titokzatos dolgot a kész színvázlat előtt. Mi történt itt? Miért volt azelőtt ugyanez a kép olyan rossz, és miért ilyen nagyszerű most? Csodálkozva kereste a különbséget a régi, keserves kísérletek és a mostani vázlat között. Nem talált semmit. Csak azt, hogy ez most nagyszerű. De hogy hogyan csinálta, mit csinált, arra nem tudott rájönni. A kész színvázlatot otthagyta, mint a tudós a készen felállított egyenletet, amelynek csak felállítása volt probléma, kiszámítása már nem a fejben van, hanem a kézben. Nekifogott a hazatérő részeg embernek. Azonnal sikerült az is. Most már a mindenható és ellenállhatatlan hódító erő tudatában támadta meg a vajat köpülő asszony gondolatát. Pompás lett.* Félretette, és vázolni kezdett egy egészen új témát, amely egyszer régen, Düsseldorfban jutott eszébe, mikor valaki egy zálogházról szóló történetet mondott el. Soká nem gondolt rá, most csodálatosképpen eszébe jutott. Azokat a zsáneralakokat akarta megfesteni, amelyek a zálogházi pénztár előtt megfordulnak, az élet egy-egy kis drámáját vagy regényét mesélve el puszta megjelenésökkel. A vázlat szinte maga rajzolta fel önmagát, gazdag volt, változatos, érdekes és egészen új komponálási megoldásba simult bele önmagától. Négy vázlata volt, egyik jobb, mint a másik. Egyik készebb, mint a másik. Meglepetés egyiknél sem érhette többé. Weimar nem volt többé sehol. Már rég megírta gróf Kalkrathnak a végleges lemondást tartalmazó levelet. S ha olykor tűnődni próbált, hogy tulajdonképpen mi mentette meg, nem tudott felelni magának. Utazás, környezetváltozás nem használt. Cécile lelki támogatása nem használt. Szerelmi egyensúlya nem használt. Mi használt tehát? Az, hogy meg akart halni. De miért tette ez a tehetetlent korlátlan erejű alkotóvá? Unta a tűnődést, vállat vont. Hogy hogyan történt, mindegy. Az a fő, hogy újjászületve dolgozik, teremtőereje szabad, és birkózásra vágyó tekintete a gyermeké, aki csodálatos módon legyőzte az egész világot. Mikor a báróék ősszel beköltöztek Párisba, Goupil már javában álmélkodott, és olyan tisztelettel kezelte, mint a nagy mestereket szokás. Pénz dolgában Miska minden igényét alku nélkül teljesítette. Miska megállapodott levélben Pista bácsival, hogy megtakarított pénzét otthon fogja kamatoztatni,
mert Magyarországon pánikszerű pénzhiány tört ki, a kölcsönvevők szívesen fizettek tizenöt százalékot is a legjobb biztosíték mellett. És Miskának már néhány ezer forintja feküdt otthon. Ez a kérdés Cécile-t nagyon érdekelte. Apróra lefordíttatta magának a Pista bácsi leveleit. Az is olyan józanul értett az élet való dolgaihoz, mint ő. Miska pedig az ilyesmihez nem értett a világon semmit. Ha akadt valaki, aki dolgaiba gyakorlati tanáccsal szólt bele, annak csak örült, legalább megszabadult a felelősségtől önmaga előtt, gondok a festésben nem zavarták. Ebből az következett, hogy a rendelkezés gondjával annak jogát is másra tolta. Pista bácsi igen tartózkodóan kezelte ezeket a bizalmi szolgálatokat, óvatosan és kényesen vigyázott arra, hogy makulátlan önzetlensége ebben a gyámkodó minőségben is mindig kitűnjék, és hogy sohase legyen a más magánügyeibe való avatkozással vádolható. De Cécile-t más fából faragták. Ő a befolyást, a felelősséget, az uralkodást kereste. Miska életének nem volt olyan mindennapi részlete, amelybe bele ne szólt volna, éspedig mindig hasznosan. Az örömmel fogadott tanácsok észrevehetetlenül változtak át rendelkezésekké. A boldogságra szánt szerelmi órák túlnyomó része ilyen megbeszélésekkel telt el, a heves csókokat fehérnemű-rendelésre vagy kandallóigazításra vonatkozó tanácskozások váltogatták. És Miska csakhamar azon vette magát észre, hogy otthonában nem ő rendelkezik, hanem egy másutt lakó asszony. Ha néha valamiben ellentmondott, Cécile azonnal felemelte hangját: – Ezt bízd rám, ez az én gondom. Én minden ilyesmit leveszek a válladról, te csak élj a művészetednek. S ha Miska mégis okoskodott, Cécile még magasabbra emelte a hangját. Erős és konok vitatkozó volt, semmi esetre sem hagyta, hogy másnak legyen igaza. Még akkor sem, ha a más igazát belátta. Miska pedig, mihelyt nem szenvedélyéről, a festésről volt szó, akármit könnyen odavetett ősi lustaságának és kényelemszeretetének. S az ilyen viták alkalmával a leghevesebb érvelés közepén hirtelen vállat vont, nevetett, és minden addigi hadállását egyszerre feladta. Így alakult ki az a helyzet, hogy egyfelől szigorú rabságban élt, amelynek bilincsei ellen még mukkannia sem volt szabad, másfelől azonban ezért a rabságért a festés teljes nyugalmát és szabadságát kapta cserébe. Cécile zsarnokoskodó gyámsága csak néha tette bosszússá, többnyire még jól is esett anyát kereső ösztöneinek, az pedig, hogy csak a festésre volt gondja, megért minden egyebet. Szerelmök felhőtlen volt és boldog. Ha csókjaik közben véletlenül kiejtette valamelyikük a báró nevét, mind a ketten elkomolyodtak. És mind a ketten siettek megállapítani, hogy a férjet nagyon szeretik. – Inkább meghalnék, semhogy fájdalmat okozzak neki – mondta Cécile. – Nekem is borzasztó volna – mondta Miska. – Pedig ő olyan előkelő lelkű ember, hogy az első szóra azonnal visszaadná a szabadságát. – De én nem tudnám elviselni, hogy a szeme közé nézzek. – Pedig milyen boldogság volna… ketten együtt… egy otthonban… képzeld el, Miska! Miska képmutatóan nagyot sóhajtott. Mert őneki a jelen helyzet nem volt ellenére. Szerette Cécile-t, az is szerette őt, műtermében a festőállvány előtt pompásan érezte magát. De azért megjátszotta a sóhajt, hogy Cécile szerelmi érzéseit ne sértse. – Szeretnéd? – kérdezte az asszony. – Ó, hogy is kérdezheted. Szebbet nem is lehet elképzelni. – Ugye nagyon szeretsz? – Nagyon. Minden beszélgetés ezzel végződött. Azzal a változással, hogy a német nyelvű társalgásba lassan francia szavak, kifejezések, majd egész mondatok kezdtek furakodni. Cécile-nek a francia volt az anyanyelve, németül csak másodsorban tudott. Szívesebben beszélt franciául. És Miska már kezdett
lassanként kotyogni. Kiejtése komikusan rosszul hangzott, de amit beszéltek előtte, már nagyjából megértette, és egyszerűbb gondolatait már ki is tudta fejezni. Az ősz és a tél a munka gazdag egyhangúságában telt el. Az új képek közül még egy sem készült el. Goupil nem sürgette. Abban állapodtak meg, hogy a hetvenharmadiki Salonra megteszi a Háborús idők is. Goupil nagyon sokra tartotta ezt a képet, és meg volt győződve, hogy a kritika jól fogja fogadni. Miska mostanában csodálkozva tapasztalta, hogy a hírnévnek megfejthetetlen természetrajza van. Napról napra híresebbnek vette magát észre, pedig a Siralomház óta nem jelent meg a közönség előtt semmi nevezetessel. A Siralomházat magát pedig rég nem láthatta senki, az már régen kint volt Philadelphiában. Mert Wilstaek úrról azóta megtudta, hogy az nem angol volt, csak angolul beszélt: hazájának Amerikát vallotta. De noha a nagy és döntő mestermű nem volt látható, híre és súlya megfejthetetlenül nőttön-nőtt. Miskát mindenki úgy hívta, hogy „le dernier jour”, s ha megismerkedett valakivel, az a Munkácsy névről nem tudott semmit, de a „dernier jour”-ra rögtön feleszmélt: hogyne, hogyne, erről már igen sokat hallott. Már sok francia festőt és újságírót ismert, Goupilon kívül is még egy-két műkereskedőt. Ha bement vacsorázni a Brabantba, már nem kellett neki Felbermann, aki különben is elköltözött Párisból, mindig volt két-három asztalnál ismerőse, és a többi asztalok közönségének nagy részét is ismerte hírből vagy látásból. Ismeretlenektől érkező levelei, műkereskedői érdeklődések, növendéki segélykérések egyre gyakoribbak lettek postájában. Ha eddig műve volt híres, most személye kezdte önmaga hírnevét utolérni. Tavasz elején ez a hírnév oda emelkedett, hogy egy szép napon megjelent nála egy elegáns fiatalember. Bemutatkozott, mint Orléans Lajos Fülöp herceg titkára, és bejelentette, hogy a herceg látni kívánná a művész újabb festményeit, mert nagyon sokat hallott róla, azért tehát holnap délelőtt tíz óra harminckor meg fogja tisztelni a műtermet megjelenésével. Miska rögtön szaladt a báróhoz megkérdezni, hogy kicsoda közelebbről ez a herceg és mit kell vele csinálni? – Hogy kicsoda? Hajszál híján a király. Ő a párisi gróf, az Orléans család jelenlegi feje. Eddig számkivetésben volt, de a pártja olyan erős, hogy tavaly törvényt hozattak miatta. Haza is jött. A royalisták királynak tekintik, úgy szólítják, hogy Sire. Nem is lehetetlen, hogy király lesz. Nemrégiben a birtokait is visszakapta, tudja-e, mekkora vagyona van? Hatvanmillió. Úgy vigyázzon, hogy ha ügyesen viseli magát, még udvari festő lehet magából. Én különben elég jól ismerem, többször találkoztam vele. – Az Isten is megáldja, jöjjön el holnap segíteni. – Annak nem jó színe van. – Miért? Hátha nem jöttem volna most ide, nem beállíthatott volna holnap délelőtt fél tizenegykor hozzám tiszta véletlenségből? No lássa. Nagyon kérem, jöjjön el. Én nem tudok még franciául. A báró ugyan megint nem jól érezte magát, a torka megint makacskodott, de végre megígérte, hogy ott lesz. Ott is volt, persze Cécile is vele jött. Ott voltak már tízkor. Cécile rendezkedett, parancsolgatott, dirigálta az izgatott Jeant, mint egy szertartásmester. Pont fél tizenegykor belépett Orléans hercege, mégpedig feleségével, Montpensier hercegnővel együtt. Mögöttük a titkár. De Marches báróékat azonnal megismerte a leendő király. Élénk társalgás indult meg, melyben Miska csak vázlataival vett részt. A herceg nagyon kegyes volt, a hercegné is nyájasan nyújtotta csókra kezét. A Miska kedvéért hamar áttértek a német nyelvre, a trónkövetelő éppen úgy tudott németül, mint franciául. Miska jókedvűen felelt a kérdésekre, sőt a majdnem-király egy megjegyzésére akkorát kacagott, hogy Cécile belesápadt a rémületbe. Az orléans-i herceg látogatásáról hamar kitűnt, hogy nagyon sokat jelentett. Goupil gondoskodott róla, hogy minden ismerős festő és műkritikus megtudja a nagy eseményt. A herceg csak kétségtelenül beérkezett, nagynevű művészeket szokott ebben a tisztességben részesíteni. S a kitűnő reklám hatása
mindjárt meg is látszott a Salonban: a Háborús időket igen jól akasztották. Most már másodszor szerepelt Miska a párisi Salonban. Aranyérme és becsületrendje állt mögötte. Az Explication nevű hivatalos katalógusban, amely mindig feltüntette az összes eddigi kitüntetettek nevét, ott díszlett a sorban ő is. Rajta kívül csak egyetlenegy magyar név szerepelt ebben a kimutatásban: Madarász Viktor, aki hatvanegyben harmadik érmet kapott. Az ismerősök között ott találta Kaulbachot, Knaust, Adamot, Pilotyt és Leiblt is, aki vele ugyanegy esztendőben kapott nem ugyan aranyérmet, csak egyszerű médalliont. Az idei tárlaton egyébként nem sok érdekeset látott. Corot-nak volt két szép tájképe. Aztán Doré egy bibliai képének és egy alpesi tájképének feltűnő rajztudását nézte egy darabig. Cécile két alcvarellre figyelmeztette, ezeket egy Rothschild báróné festette. Miska vállat vont. A báró viszont egy Manet nevű festőre hívta fel a figyelmét. – Erről kezdenek beszélni. Van egy kis pártja, amely esküszik rá. Tavaly volt egy hajócsata-képe. Miska megnézte a csekély nevű festő két képét. Egyiknek Repos volt a címe, másiké Le bon Bock. – Zavaros – mondta, és továbbment. Legjobban a maga képe érdekelte. S a katalógusban gyerekes örömmel nézte a kiállítók közt a maga nevét. Előtte Munier, utána Muraton. A kettő közt: „Munkácsy: Épisode de la guerre de Hongrie à 1848.” Kis betűvel a kép magyarázata: „Des femmes, en écoutant le récit d’un blessé, font de la charpie.” Ezt a katalógust el kellene küldeni Ligetinek. De Cécile-re pillantott, elpirult és lelke elborult. A báró ezen a tárlaton már nagyon köhögött. Pár nap múlva rosszabbul lett és ágynak esett. Miska kétszer is meglátogatta, de a beteg állapota nem tetszett nagyon veszedelmesnek. Miska szorongatta a kezét, biztatta, mókázott neki, és melegen búcsúzott tőle: – Meglátja, pünkösdre egész jól lesz, és csinálunk egy kis kirándulást a Szajnán. Lacit is elvisszük. – Az bizony jó volna. Cécile-lel mostanában keveset találkozhatott, mert az a betegágy mellett volt elfoglalva. Már négy napja nem látták egymást, és éppen készülődött, hogy meglátogassa őket, mikor táviratot kapott. Ez volt a szövege: „Edouard meghalt, gyere azonnal, Cécile.” Miska megtántorodott. Háromszor is elolvasta a táviratot, míg agya hajlandó volt teljesen befogadni a megdöbbentő hírt. Baráti szeretet kínzó fájdalommal tört fel benne. Ez az ember mindig kedves, jó és gyengéd volt hozzá. Ő pedig nem volt hű hozzá. Lelkiismerete most támadt fel teljes erővel, mikor már minden mindegy volt úgyis. És ebben a pillanatban heves haragot érzett Cécile iránt. De azért rohant az utcára, hogy megfogja a legközelebbi bérkocsit. S mialatt a Laci lakása felé robogott vele, hogy azt is értesítse és magával vigye, a kocsiban arra gondolt, hogy huszonkilenc éves és meg fog házasodni. Szívét véghetetlen szomorúság töltötte el.
XV. Régóta készült arra, hogy ezen a nyáron hazamegy. Három esztendeje nem volt otthon. Pista bácsiék hosszas költözködések után végre megtelepedtek. Gerendásról Csabára költöztek, onnan Pestre mentek, de nem tudták megszokni a fővárosi életet, és berendezkedtek a Mari néni apai örökségül kapott tanyáján, Kerekiben. Mert az öreg Omaszta meghalt. Mari néni végre áttért protestánsnak, hogy egy hiten legyen az urával. Közben negyedik gyerekük is született. Abának nevezték, mint azt a fiúcskát, aki olyan korán itt hagyta őket. De most nem lett volna bátorságos Magyarországra utazni. Ott dühöngött a kolera. És Cécile sem akarta a gyász első hónapjaiban nélkülözni. Mély gyászt hordott az asszony, de nemcsak külsejében. Most tűnt ki, hogy csakugyan nagyon szerette az urát. – Nem férjem volt ő nekem – mondogatta sírva Miskának –, hanem fiam. Ha vér szerinti fiam lett volna, akkor sem szerethettem volna nagyobb anyai szeretettel, pedig milyen sokkal idősebb volt nálam. Most te leszel a fiam. De a következő pillanatban, még nedves szemmel, anyagi dolgokról kezdett beszélni. A báró végrendelete, amelyet a rokonok hiába próbáltak megtámadni, mindent ráhagyott. A párisi lakás berendezését, értékpapírokat, készpénzt, ékszereket, a colpachi birtokot és a kastélyt teljes berendezéssel. Összevissza egymillió frank értéket. Miskának olyan menyasszonya volt, aki kerek egymilliót hozott a házhoz. Mert arról, hogy házasságot kötnek, szó sem esett, olyan természetessé lett közöttük a gondolat. Csak a gyászév leteltét akarták megvárni. Az örökségből kicseppent De Marches rokonok éppen úgy berzenkedtek, mint ahogy Cécile rokonai is felhorkantak a hatalmas örökségre. Nem volt nap, hogy valaki az atyafiságból ne kereste volna, vagy valami nagyszerű tőkebefektetést ajánlva neki, vagy felhíva figyelmét egy bizonyos házasulandó úriemberre, aki ragyogó jövő előtt áll. Ezekkel annyi baja volt, hogy maga biztatta Miskát: menjen el Paál Lacival, ha az annyira hívja. Paál Laci ugyanis bolondja volt a barbizoni erdőnek, és mindenáron Miskával akart ott egy-két hetet tölteni. – Menj el vele, addig én majd végzek az összes rokonnal. Mire visszajössz, kiseprem valamennyit. Akkor aztán békén leszünk. De azt kikötöm, hogy mindennap írjál. Miska és Laci elmentek Barbizonba. Ekkor már Laci is hordott valamit a zsebében. Mert Miska állandóan zsebében hordta a hetvenes Salon aranyérmét az aprópénz között. Babonából. Ugyanígy tett most Laci is. Ő képet küldött az idei bécsi világkiállításra. Az Erdei utat küldte el, amelyet Miska hosszú évek egyik legjobb tájképének tartott. Az Erdei út érmet kapott Bécsben, ezt az érmet csörgette most a zsebében Laci is. Parasztházban vettek közös műtermet. A világ sok tájáról idesereglett piktorok kereslete már rég nagy ablakokat ütött a kopott kis viskókon. Messzi járóföldön csupa olyan festőfalut láthatott a vándor. Morét, Melun, By tele voltak festőkkel, tíz ismeretlenre jutott egy, akiről már hallani lehetett valamit. Itt, Barbizonban számos ismerősre talált Laci, aki már járt errefelé. Régi bécsi pajtásai, Ribarz és Jettel itt festettek, már ismertek mindenkit, s az újonnan érkezett két magyar azonnal belekerült a kolóniába. Miska főként egy Max Liebermann nevű fiatalemberre lett figyelmes. Erről azt mesélték, hogy igen gazdag berlini zsidó fiú, igen tehetséges, de becsvágya még a tehetségénél is nagyobb. Mindenkit afelől faggatott, hogy mennyiért mit adott el és hogyan tudta eladni. Úgy volt vele, mint a gazdag lány, aki valahogyan szeretné önmagának megmutatni, hogy nem a pénzét szeretik. Ez a huszonnégy éves fiatalember is mindenáron sok pénzt szeretett volna keresni a képeivel. Korántsem a pénzért, hanem tehetségének igazolásáért. Ezért első pillanattól kezdve odaszegődött Miska nyomába, akinek az volt a híre, hogy a Dernier jour óta, amellyel hirtelen feltűnt, dől hozzá a pénz. Feszülten
figyelte, hogyan dolgozik Miska, hogyan tartja a palettát és az ecsetet, milyen kézmozdulatokkal vágja oda a színeket. Aztán faggatta elméletről is, de ezt hamar abbahagyta, mert Miska a kérdéseket is alig értette, nemhogy válaszolni tudott volna rájok. Rengeteget tanult, olvasott és okoskodott össze ez a Liebermann, a vitázókat elképesztette műtörténeti adataival. De azért ott maradt a műveletlen Miska sarkában, mint ahogy az álruhás titkosrendőr hosszú időn keresztül kísérgeti a bűnöst, hátha egyszer kiböki ismeretlen és értékes titkát. Egy Konzervkészítés című, igen figyelemreméltó vásznon dolgozott közben. A telep királya is ott volt, az öreg Millet. Tulajdonképpen nem volt még nagyon öreg, innen még a hatvanon, de a sok fiatal piktorsüvölvény között bölcs aggastyánnak hatott. Miska különös rokonszenvet érzett iránta, mert mesélték róla, hogy fiatalkorában birkapásztor volt, mint afféle falusi parasztgyerek, később napszámos lett, aztán felfedezték, hogy tehetség van benne, jótékony emberek kezdték tanítani. Még aztán is sok nyomorúsággal küszködött, míg a nagy Diaz műtermében nagy nehezen ember lett belőle. Miskát már megérkezése utáni napon elvitték hozzá. Csendes, lemondó, fáradt embernek találta, aki már jobb szeret merengeni, mint új titkokat kergetni. – Igen, igen, Dernier jour, hogyne, láttam is a képet. Derék munka. Az aranyérmet én is annak ítéltem. Milyen nemzetből való? – Magyar vagyok. – Magyar. Tudom, nem osztrák. A barátja ezt már megmagyarázta nekem. Hát csak nézzen szét. Vázlataira, képeire mutatott, amelyeket unt magyarázgatni a búcsút járó piktoroknak. Olyan volt az öreg itt Barbizonban, mint más helyen a várrom vagy ásványvízforrás, mindenki megtekintette mint nevezetességet. Mindenki ismerte itt a házát, szomszédját Rousseau, a másik nagy tájfestő hét évvel ezelőtt árván maradt műtermének. Este az Auberge-ben gyűltek össze enni azok a festők, akik nem vezettek háztartást, mert a legtöbbre modellje főzött. A festőnők mind magok főztek otthon. Itt, az alacsony mennyezetről függő petróleumlámpa alatt, a borpecsétes abrosz körül csak néhány jobb módú vagy könnyelmű festő akadt össze. Egy nagy fogú, hosszú nyakú, negyvenesnek látszó angol vénkisasszony volt az egyetlen nő, a többiek mind férfiak. Német, horvát, francia, orosz, mindenféle. És mind festő. Mind csak festészetről beszél, semmi másról. A vita örökös, néha olyan heves, hogy szinte ökölre mennek. – Igen furcsa vidék ez – magyarázta Laci –, az ember megijed tőle, ha jól meggondol mindent, amit hall róla. Nincs nap, hogy valami nagyon furcsa ne történnék itten. Egyik nap agyonvernek a parasztok egy bábszínházast, szegény vándorkomédiást, mert összeszólalkoznak valami fölött a szegény párával. Őt magát is, a bábszínházát is összetörik. Másnap az erdőben éjszaka kirabolják az orvost, akit sürgősen hívattak egy gyermekágyas asszonyhoz. Harmadnap csendőrök jönnek ide, ebbe a kocsmába, mert a kocsmáros véresre ver egy izgága festőt, aki már régóta tartozik neki, mégis mindent kifogásol. Azt mondják, hogy valami mocsaras kigőzölgése van itt a talajnak, ami ingerlékennyé teszi az idegrendszert. Ehhez nem értek, nem tudom. De az tényvaló, hogy Barbizonban van valami túlfűtött, valami vibráló, valami titokzatos. Az bizonyos, hogy az ember itt nagyszerűen tud festeni. Olyan érzésem van, mintha szárnya nőne az ecsetnek. Egész barátságuk alatt sohasem voltak olyan közel egymáshoz Paál Lacival, mint itt Barbizonban. Nappal dolgoztak mind a ketten. Miska is csinált egypár tájképvázlatot, de inkább élvezte az erdőt és a különös helyet. Mikor aztán bealkonyodott, és Laci nem festhetett többé, elmentek járkálni. Volt egy kedvenc helyök, ahova nagyon szerettek elbandukolni az erdei úton. Mocsaras kis rész volt ez, ligetszerűen nőtt fák között. Béka-mocsárnak is hívták ezt a részt a vidéken, millió meg millió béka kuruttyolt a nyári éjszakában, a holdvilág pazar fényjátéka tündökölt a víztükörre, amelynek villogó ezüstlapján fekete foltokat mutattak a kiálló, tőzeges buckák árnyékos oldalai. A kuruttyolás
nirvánaszerű hangulatba ringatta az éjszakát, s az áttetsző égbolton a végtelenséget hirdették a csillagok. – Csodálatos dolog festőnek lenni – mondta Laci. – Én nem is tudom elképzelni – felelte Miska hogy más is lehet valaki, mint festő. Szeretném tudni a lelki berendezkedését valakinek, aki nem festő. Milyen lehet az, hogyan látja a dolgokat? Néha azt hiszem, hogy az egész emberiség vak, csak a festők látnak, s amit látnak, azt elmondják a többinek. Hosszasan hallgattak mind a ketten. A két messzire vetődött magyar a francia éjszakában. Aztán Laci megszólalt: – Te, Miska, van itt kettőnknél jobb festő? – kérdezte Laci. – Senki – felelte Miska azonnal nyugodtan. – Én is azt hiszem. Megint hosszasan hallgattak. Akkor Miska szólalt meg: – Az az érzésem, hogy itt kellene maradnunk örökre. Eldolgoznánk itt ketten mindhalálig. – Eredj már, mit szólna hozzá Cécile? Hiszen szereted. – Szeretem. De festeni még jobban szeretek. Ha nagyon magamba nézek, akkor rájövök, hogy mindent el tudnék veszteni a világon, csak ezt az egyet nem: a mesterségemet. Hiszen mikor azt hittem, hogy elvesztettem, ezért akartam… Megakadt. De Laci folytatta. – Ezért akartál Colpachon meghalni. Tudom. – Észrevettétek? – Hogyne. Tudtuk jól mindnyájan, hogy mi történt. Csak nem akartunk izgatni vele. Aztán láttuk is, hogy rendbe jöttél önmagaddal. És látom most is, hál’istennek, hogy már teljesen rendben vagy. – Ó, teljesen. Annyira tudom az erőmet, annyira érzem önmagamat, hogy kiállnék az egész világgal. Most már nem érhet semmi baj. Előre látom az életemet. Még elfestegetek egy kicsit ennek a Párisnak, összefestek egy birtokra valót, aztán az asszonyt is hazaviszem. Lesz nekem szép fehér kúriám valahol az Alföldön, egy csomó gyerek, te is eljössz olykor-olykor egypár hónapra. Nem kínlódtam én annyit hiába, nagyon szép az élet, Lacikám. – Most én is boldog vagyok. Érzem, hogy nagyon nagy dolgok vannak bennem. Mindezt el kellett hagyni egy szép napon. Cécile írt, hogy dolgait rendbe hozta, és Miskát most már nem akarja tovább nélkülözni. Elbúcsúzott mindenkitől, Liebermann-nak megígérte, hogy bent Párisban foglalkozni fog vele, és minden képét megnézi munkában. Aztán megölelvén Lacit, aki még maradt a fatörzsek és csicsergő madarak imádott környezetében, nagyot sóhajtva visszament Párisba. Cécile ölelő karjai fogadták. És műterme. Egészséges éhséggel fogott terveihez, és a munka kéjével festette meg őket egymás után. Megfestette a köpülő asszonyt. A lelke kacagott, mikor kész lett vele. Ami gyönyörködtetőt, érdekeset, gazdagot, boldogítót jelenthetett az emberek számára az a szó, hogy szín, az mind dicsőségesen ragyogott le erről a képről. Nem is pihent utána, mindjárt elkezdte az éjjeli csavargókat. Gondosan kereste meg a modelleket, a munka minden pillanata győzelmes örömöt jelentett neki. Az alkotás boldog gőgjében már nem tudott saját erejével mit csinálni. Jobbról a színkompozíció fehér foltot diktált neki. Azt a vázlatban csak úgy odacsapta, komponáló jókedvében. A házfal tövében tanyázó zöldséges kofa asztalának abrosza volt az a fehér. Mikor a részletes megfestést elkezdte, akkor jutott eszébe, hogy miért lenne egy zöldséges kofa utcai asztalán fehér terítő? Sehol ilyen kofa nincs a világon. Az abrosz teljesen értelmetlen. Habozott egy kicsit. Aztán vállat vont, mint a hibán kapott zsarnok, akivel úgysem lehet mit csinálni. Ez a kofa igenis fehér abroszt tett oda, és punktum. Akinek nem tetszik, az vitatkozzék, de az a fehér színfolt csak azért is ott fog világítani. Mert beletartozik abba a szépen ívelt mozdulatba, amellyel a festő keze a levegőben
bekeríti az egész művet, mintha varázsló volna, akinek csak a levegőbe kell nyúlnia s ott kör alakú mozdulatot vonnia, hogy a távolabb álló vásznon megszülessék a fény és árnyék remekműve, Rembrandt óta az első igazi ebben a nemben. Mikor egyszer lement a műteremből ebédelni, a folyosón nekiszaladt annak a fiatal lánynak, aki ugyanannak az emeletnek másik lakásában lakott szüleivel. Jól megütötték egymást a fordulónál, és nagyot nevettek mind a ketten. Ebből bocsánatkérés származott, a bocsánatkérésből beszélgetés. – Igaz, hogy maga a „dernier jour”? – Igaz. Én vagyok. – Akkor maga igen kiváló piktor. A nagybátyám odavan azért a képért. – Ki a kisasszony nagybátyja? – Dóré. Gustave Dóré. Apám fivére. Azt hiszem, ismeri ezt a nevet. – Meghiszem azt. Nagyon szeretnék vele megismerkedni. – Az nagyon könnyű, ha átjön hozzánk holnap délután öt óra tájban. Gustave bácsi éppen nálunk lesz. És magát a szüleim már úgyis régóta meg akarják hívni. Furcsa is, hogy nem ismerjük egymást, ha már szomszédok vagyunk. Átjön? – Boldogan. Így ismerkedett meg Gustave Dóréval. A szomszédban nagyon szívesen fogadták. A kislány, Madelon, aki most cseperedett gyerekből ifjú hölggyé, nagy buzgalommal tett-vett körülöttük, nagyon izgatta, hogy két ilyen nevezetes embert összehozott, mint nagybátyja és a híres magyar. Azok első pillantásra nagyon tetszettek egymásnak. Rabelais, Cervantes, Lafontaine, Dante és Milton nagyszerű illusztrálója, akiről a festővilágban köztudomású volt, hogy tizenegy éves korában már kiadták első grafikai műveit, lágy arcú, szelíd, csendes ember volt, mindig derűs, tréfára mindig hajlandó és kedélyes. Ő maga is olyan volt, mint egy ceruzarajz. Mert vannak emberek, akik első pillanatra olajfestmény-benyomást tesznek, mások nyilvánvalóan akvarell-emberek. Ennek a Dórénak hátrafésült sima hajában, lefelé sodrott, selymes kurta bajszában, az igen alacsony puha inggallér felett szabadon mozgó, telt nyakában Miska rögtön érezte a grafikust, anélkül hogy ennek a benyomásnak értelméről számot adhatott volna magának. Hogyan ismerkedik két ember? Közömbös dolgokról beszélgetnek, és figyelik egymást. Ők sem azzal kezdték, hogy kitárták volna egymásnak művészi hitvallásukat. Állatokról beszéltek, mert az ugrifüles kis Madelon a Gustave bácsi állatairól kérdezősködött. Kitűnt, hogy Doré otthona tele van állattal. Három kutyája van, ötféle madara és egy majma. – Ezt a barátomnak kellene látnia, Paálnak. – Aki egy időben itt lakott magánál? – kérdezte Madelon. – Az. Látta? Dóré sógorasszonya meggondolatlanul közbekapott. – Ez a lány? Folyton ott áll a függöny mögött, és lesi, mi történik a házban. Csak erről tudnám leszoktatni. Madelon az asztal alatt megrúgta az anyját. A mama még mindig nem kapott észbe. – Mit rúgsz engem? – kérdezte, kínos zavart keltve. Miska sietett menteni a helyzetet. Már nem volt elfogult idegen társaságban. – Akkor bizonyára látott egy gyászruhás hölgyet is jönni hozzám ebédre nemegyszer. Az a menyasszonyom, De Marches báró özvegye. A nyáron lesz az esküvőnk. Szeretném, ha megismerkednének vele. – Rendkívül fogunk örülni – sietett hibát javítani a háziasszony –, és hozza át hozzánk a barátját is, nagyon rokonszenves embernek látszik.
– Sőt jöjjenek el hozzám is – tette hozzá Gustave Doré –, majd megmutogatom az állataimat meg az új dolgaimat. Nagy vásznat csinálok a következő Salonra a keresztény vértanúkról. Ön min dolgozik? Most már ott tartottak a piktúránál. Akármilyen akadozva és kínlódva ment Miskának a francia, belemelegedett a beszélgetésbe. Aztán mind felkerekedtek, és átmentek a Miska műtermébe. Aztán valamennyien visszamentek a Doré-lakásba vacsorázni. Jó későn lett vége az ismeretség napjának. Másnap Miska elment a Faubourg St.Germainbe, az elegáns fertályba. Ott volt Dórénak gazdag, előkelő műterme, ahol öreg édesanyja tartotta a rendet. Csakugyan tele volt a műteremlakás kutyákkal és madarakkal. És ott ugrándozott az aggastyánképű kis majom is, amely azonnal megtépázta a Miska bozontos haját, megmarkolta az orrát is, aztán csúfondárosan rámakogva átugrott róla Doré mamára, onnan egy acélvértre, onnan a festőállvány tetejére, mintha csak az őserdő ágain ugrándozott volna. Mikor Laci megjött Barbizonból, Miska rögtön elvitte Dóréhoz bemutatni. Cécile-t is összeismertette mind a két Doré-háztartással. Ettől kezdve sűrűn látták egymást. Dórénak nagyon tetszettek a magyarok, jókedvű fiúkat ismert meg bennök, minden tréfára hajlandó cimborákat. Az esti összejöveteleken kitűnően mulattak. Miska fütyölt és bűvészmutatványokkal parádézott, Doré társasjátékokat rendezett, többnyire pantomimeket, tréfásan kiosztott szerepekkel, vagy elévette hegedűjét, amelyet kitűnően kezelt. Miska és Laci megtalálták első párisi jó barátjukat. Cécile a kis Madelonnal barátkozott össze. S ahogy eljött a tél, népesebbek lettek az összejövetelek. Doré műtermébe sok nevezetes ember járt. Hetek sem teltek bele, és Miska már közelről ismerte Dumas filst, aki elmondta nekik új darabja, az Alphonse úr témáját, ismerte Gounod-t, a hófehér szakállú öregurat, aki színházi intimitásokat mesélt a Faust hajdani bemutatójáról, vagy ismerte a feltűnően csinos, borotvált arcú François Coppée-t, aki folyton Petőfiről faggatta magyar ismerőseit. Közben elkészült a Zálogház is. Olyanra készült, ahogy elképzelte. Semmit a vázlaton nem változtatott. A jól elhelyezett figurák mind a helyökön maradtak. Kezdődött jobbról azzal a boulevard-járó hölgyikével, akinek orcáján meglátszik, hogy nem ritka vendég ezen a helyen, és itteni látogatása semmi különös élményt nem kelt benne. Aztán jött a „guichet” a pénztárablak, annak keretében a becsüs, füle mellett tűzött lúdtollal, amint számba veszi a megszorult szegény asszony holmiját. Mögötte külön kis festmény gyanánt a másik hivatalos szoba elmosódó belseje, holmi görnyedő hivatalnok odavetett sejtelmével. A szegény asszony karján gyerek, szoknyája mellett ujjszopó kislány. A kompozíciót kettéosztó taktusvonal, a bolthajtást tartó oszlop tövében ott a „jobb napokat látott” öreg dáma, amint régi mappája fölött összekulcsolja kezét, és erről a siralmas helyről visszanéz a múltba, lábánál a mopszli kutya, a kedvence, amely két lábon is alig bírja támasztani a kényeztetéstől pukkadó hasát. A bal oldali külön kompozíciót az enyhe boltív külön hangsúllyal fogja össze. Fél kezével falnak támaszkodó magas ember, szemére húzott kalappal. Aztán a céduláit tanulmányozó alak, aki hosszabbítani jött. A komor munkásasszony egész élete sorsának tipikus nagykendőjével és kézikosarával, a kopott ruhájú, kikopott muzsikus, aki már a hegedűjét hozza a hóna alatt, keshedt felöltőjét szakadozó gombok tartják össze. És legszélről a megrokkant iparoslegény, aki felkötve hordja fél kezét, a másikban pedig óráját és láncát tartja, már egészen lazán, majdnem elejtve, érezve, hogy az már nem is tartozik hozzá. Egészen elül az előtér közepén a kifutó suhanc, akit régi rézkarcokkal vagy mivel küldtek ide, de hiába küldték, viszi szépen vissza, az egész ügy elég közömbös neki. Csupa érdekes ember, a fejek csoportja mögött egy szeszélyesen mögéjök rakott valakinek alig látszó feje teteje, megragadott és a tovatűnő pillanat múlásából vászonra szegezett életdarab, az idők irdatlan múlásának egyetlen órakettyenése, se nem megnyugtató, csak éppen élet. Amelynek elmondásában egy harmincesztendős Miska hallatlan örömmel vagdalja bele az aszfaltba a színeket, és szabadon hagyja villámlani kápráztató, izgató, megkapó fehér foltjait. Megint fehér abrosz, mint a Siralomház asztalán, mint az éjjeli csavargók kaján kofái előtt. Fehér
fejkendő a szegény asszonyon, fehér ingujja kis inasnak, fehér kötés a legény sebesült kezére, fehér villanás az öreg dáma holmijába, ide is, oda is, hadd cikázzon, hadd táncoljon, mert olyan magyaros kiteremtettéző kedve van ennek a párisi Salonba elbitangolt, alföldi gyereknek, mint amilyen az odaodacsípő, odarittyentő karikás ostorban lakozik. Hogy mi történt tehetségével azon a kuszált, kétségbeesett és azóta már érthetetlen nyári reggelen Colpachon, mikor meg akart halni, azt nem tudta megfejteni. De tudta, hogy teljes életére meg van mentve. S mintha önmagában való hite a külső világot is magával ragadta volna, mindenünnen csak hír, bók és elismerés sugárzott feléje. Egy napon Paál Laci lélekszakadva rohant hozzá: – Az Isten szerelmére, rohanj az osztrák-magyar nagykövetségre. Nem tudják a címedet, kerülő úton hallottam, hogy keresnek, valami kitüntetést kaptál. Miska csodálkozva sietett a nagykövetségre, ahol még sohasem volt. Mikor nagy nehezen megtalálta az épületet, hosszú folyosók, előszobák és titkárok retortáin keresztül egy pazar várószobába jutott. Ott egy idős úr németül közölte vele, hogy a nagykövet őnagyméltósága személyesen fogja fogadni, de várnia kell. Onnan még beljebb kalauzolták. Egy roppant elegáns titkár jött ki s be. Várt jó háromnegyed óráig. Akkor bevezették magához Beust grófhoz, az Osztrák-Magyar Monarchia párisi nagykövetéhez. Hajlott hátú agg embert talált Miska a pompás hivatali szobában. Szépen meghajtotta magát és bemutatkozott. A nagyúr kezet nyújtott neki, és németül a következőket mondta: – Örömmel értesítem önt, hogy ő császári és apostoli királyi felsége legfelsőbb elhatározásával kinevezte önt a Ferencz József-rend lovagjává a művészet terén elért kiváló érdemei miatt, és engem bízott meg, hogy a legfelsőbb kitüntetés okmányát és jelvényét önnek átadjam. Az íróasztaláról felvett egy henger alakú tokot és egy kis dobozt. Azokat átadta, aztán kifejezéstelen arccal, egyhangúan folytatta: – Örvendek, hogy első lehetek, aki az uralkodói kegy megnyilvánulásához először kíván önnek szerencsét. Miska motyogott valamit hálás köszönetről, meg hogy igyekezni fog kiérdemelni s a többi. Beust gróf udvariasan várt egy kicsit, aztán beleszólt az akadozó mondat közepébe. – Viszontlátásra. Kezet nyújtott. Az ajtóban már jött a soron következő látogató, egy előkelő tartású öreg dáma. Miska kibotorkált a fényes épületből, és már a bérkocsiban kibontotta a tokot is, a dobozt is. A tokban kalligrafikus okmány volt, úgy összegöngyölve, hogy alig lehetett kibontani, a kemény papiros mindjárt visszaugrott. Az alján ott volt Ferenc József saját kezű aláírása. A dobozban pedig magát a kitüntetést találta. Nyolcsarkú, kárminpiros zománcú kis kereszt volt ez, előlapján fehér pajzs, azon az F. J. betűk, hátsó lapján az 1849-es évszám. A kereszt karjai közt a kétfejű sas nézett kétfelé ikerfejével, csőrében aranyláncot tartott, annak aljába ezt vésték: „Viribus unitis”. A kereszt felett ott pompázott az osztrák császári korona aranyból. Az egész tetszetős ékszer háromszögletűre hajtott vörös szalagon lógott, tű is volt rajta, hogy fel lehessen tűzni. Miska még ott a kocsiban fel is tűzte. S a kocsisnak kikopogtatott, mert megváltoztatta szándékát: műterme helyett egyenesen Cécile-hez hajtatott. Cécile úgy megörült a kitüntetésnek, hogy majdnem sírva fakadt. De pár perc múlva már összeszedte magát. – Addig nem fogunk nyugodni – mondotta –, míg nemességet nem kapsz. – Minek az? – nevetett Miska. – Minek az? – ismételte Cécile elhűlve. – Hogy lehet ilyet mondani? Mert a karrierhez tartozik. Én azt akarom, hogy te légy az első festő az egész világon. És megmutatom, hogy leszel is! Mikor Cécile asszonnyal beszélt, Miska fölényesen, könnyedén kezelte azt az örömöt, hogy ordót
kapott. De mikor magányosan elgondolkozott róla és tenyerén tartva nézegette a kis csecsebecsét, Ferenc József jutott eszébe, zsenge éveinek gyűlölt zsarnoka, aki most mint alkotmányos magyar király ugyanazt a koronát hordta, amely Szent István, Szent László, Nagy Lajos és Mátyás király fejét érintette. A koronás férfi, aki őt, az aradi asztaloslegényt lovaggá ütötte, ott ült Bécsben, és kétségkívül foglalkozott az ő személyével, legalább addig a fél percig, míg a kitüntetést referálták neki. Nyilvánvaló, hogy honnan született az egész: a bécsi kiállítás résztvevőit kitüntették, a kiállítási bizottság felterjesztette a névsort, a király személye körüli minisztériumban iktatták, kiadmányozták az aktát, a király pedig aláírta. Gépies dolog volt ez, minden emberi közösség nélkül. De mégis volt egy olyan pillanat, amikor a referens azt mondta, hogy „Munkácsy” s a király bólintott, hogy rendben van, menjünk tovább. Ezért hálásnak kell lenni. Hogyan állunk tehát érzelmileg? Felbukkant előtte Kossuth Lajos arca, melyet képekről olyan jól ismert. Eszmélő kora óta ennek a névnek imádatára tanították. És ez a lelkesítő ideál számkivetetten bolyong külföldön, mialatt ő kitüntetést kap attól, aki a vértanúkat kivégeztette. Mit érezzen ilyenkor az ember? Ő politikával sohasem foglalkozott, a történelmet elég gyengén ismerte. De apja abba halt bele, hogy Ferenc József nevében börtönbe hurcolták. A kitüntetésért megbocsássa most ezt a fiú? Állott a tükör előtt, s úgy nézte magát, mellén a rendjellel. Nemcsak egyszer, több ízben is. Ha egyedül volt, nem kellett restellnie gyerekes örömét a piros-fehér ékszer felett. Paál Laci egyszer úgy nyitott rá, hogy ott találta a feltett ordóval. – Mit csinálsz, te bolond? – kérdezte, a felnőttek jóindulatú, megbocsátó mosolyával. Miska is elmosolyodott. De azért komolyan felelt a mosolyon keresztül is: – Odahaza, pajtás, hatvanhétben csinálták meg a kiegyezést. Én magamban csak most csináltam meg. Aztán képekről kezdtek beszélni. Miska érdeklődött, hogy mit csinál az Eső után. Mert Laci igen szerencsés témán dolgozott. Mikor Miska távozása után még ott maradt tavaly Barbizonban, egy őszi napon kiment az erdőre sétálni, közvetlenül eső után. Egyszer csak megállott, mint aki szellemmel találkozik. Egy erdőrészlet úgy megragadta, hogy izgalma az érverés ütemével lüktetett fel a torkáig. Olyan élmény volt ez, amilyen egy egész emberi élet alatt kevés jut a festőnek. Ősz óta aztán mindig ezzel a témával foglalkozott. Soká nem boldogult vele, mert emberi alak is kellett a kompozícióba, és ez nem akart sikerülni. Folyton Miskát hívta a képhez konzultálni, akárcsak egy orvost. Végül is Miska nekiállt a Laci képének, és belefestette a figurát saját maga. A vászon most már nagyszerűen alakult. Laci forrón remélte, hogy az idei Salonban ez a kép nem fog észrevétlenül elmúlni. Mint ahogy az éjjeli kóborlók bekísérését és a zálogházi képet is csak valami gonosz csoda üthette el a sikertől. S mind a ketten bizakodó, boldog leveleket írtak haza: Laci tekintetes Paál Bertha úrleánynak, Miska tekintetes Reök István úrnak. Csak február közepe táján fogta el valami furcsa szorongás Miskát. Jókedvű volt, de ideges volt. És nem akarta megvallani idegessége okát. Húszadikán megülték harmincadik születése napját, csak hármasban: Miska, Cécile, Laci. És mikor az órán elmúlt éjfél, Miska nagyot nevetett. – Nem haltam meg! – Micsoda? – kérdezték azok elcsodálkozva. – Bécsben egyszer egy jósnő azt jövendölte nekem, hogy nem élem meg a harmincadik évemet. Ez az utóbbi napokban, megmondom őszintén, zavart egy kicsit. De élek. És remekül érzem magam. És itt vannak a képeim. Igyunk a képeimre. – Nagy gyerek vagy te, Miska – mondta Laci koccintás közben. Kora tavaszon Pista bácsi a saját szemével látta ezeket a képeket. Mert megtörtént az a nagy eset, hogy Pista bácsi és az Iván gyerek eljöttek Párisba Miskát meglátogatni. Iván letette az érettségit, nagy fiú volt már, mérnöknek adta az apja a zürichi egyetemre.
Meg is látogatta a fiát Zürichben, s ha már Svájcban volt, onnan már csak fele út Párisba jönni. Miska várta őket a vonatnál. Még alighogy átestek a viszontlátás nagy ölelkezésén, Iván meg Miska még alighogy megcsodálhatták egymás megemberesedését, Pista bácsi már a kocsiban rákezdte – nem a festészet, dehogyis. Hanem hogy hány hold az a colpachi birtok, vagy itteni nyelven, hány hektár. Mennyi abból a mezőgazdaság, a belsőség. Mi a fő termesztési cikk. Bérbe van-e adva, ki kezeli, hogy kezelik. Mennyi Luxemburgban az adó. Hány ló, hány tehén van abban a gazdaságban, hát juhok, sertések, ökrök vannak-e. És mennél tájékozatlanabb válaszokat adott Miska, annál komorabban csóválta a fejét Pista bácsi. A végén, mire a Rue de Lisbonne-hoz értek, valósággal elkeseredett. Hát komoly ember az ilyen, aki a legelemibb kérdéseket nem ismeri, mikor a menyasszonya vagyonáról van szó? Hogyan fog az ilyen ember a felesége vagyonáért felelni? Házasuló embernek legelső kötelessége tisztába jönni azzal, hogy mijök van, mijök lesz, hogyan élhetnek, mi lesz sorsuk a születendő gyerekeknek. Pista bácsi csak a fejét ingatta, Miska csak mosolygott bele a szakállába. Folyton csak a régi mondást várta, hogy nem lesz belőle ember soha. Az el is hangzott, de új formában. – Nem lesz belőled komoly ember soha. Mert az európai hírű festőművésznek bajos lett volna megjövendölni, hogy mindig senki marad. És ott voltak a műteremben a képek, amelyek előtt Iván ájtatos álmélkodással meresztette el a szemét. De Pista bácsi ott is vigyázott a gyeplőszárra. Elismerően bólogatott, az áradozás nem az ő anyanyelve volt. – Itt a csabai szűr, ni! Az éjjeli csavargók középső alakján felfedezte azt a szűrt, amelyet Miska távirati kérésére ő küldött Csabáról. Önérzetesen nézte a szűrt, öccse művészi diadalában titkos melegséggel részesnek érezte magát.* Mikor a hazai vendégek rendbe szedték magokat, jóllaktak és kicsit pihentek, akkor elmentek meglátogatni a leendő rokont. Cécile tüntető kedvességgel fogadta őket abban az ideiglenes kis lakásban, amelyet a költséges régi helyett menyasszonysága idejére bérelt. Az ismerkedés mindkét részről meglepetéssel járt. Pista bácsi légies, arisztokratikus jelenségnek képzelte az özvegy bárónét, ehelyett egy jól megtermett, kerek csípőjű, őrmesterhangú csinos menyecskét talált. Viszont a Cécile arcán is látszott a csodálkozás, hogy Miskának a „pousta” világából érkező nagybátyja jó megjelenésű európai úriember, aki folyékonyan társalog németül is, franciául is, fia nemkülönben. Még aznap este megismerkedtek Paál Lacival. Másnap valamennyien Gustave Dórénál ebédeltek. A majom úgy Pista bácsinak, mint Ivánnak egy-egy villámgyors pofont adott, aztán felszökkent a Milói Vénusz fejére, és hosszú ideig onnan nézte gyanakodva az idegeneket. Csodálkozott rajtuk. De nem csodálkozott jobban, mint Doré maga. Mert mikor beszélgetés közben egy nemrég megjelent cikkről tett említést és el akarta mondani, miről szólt, Reök István közbeszólt: – Olvastam. – Már akkor itt volt Párisban? – Nem. Járatom a Revue des deux Mondes-ot. Ez a Miska fiú szokta elintézni az előfizetést, de rendesen elhanyagolja. Dóré elcsodálkozott. Nyilván az járt az eszében, hogy furcsa szerzet ezek a magyarok ott valahol Ázsián innen. De nem tett megjegyzést, mert nem akart udvariatlan lenni. Az ebéd kitűnő hangulatban folyt le. Miska egy-két mulatságos nyelvbotlást követett el a francia társalgásban, amin valamennyien jóízűen nevettek. Erre magyarul szólt oda rokonainak vidáman, hogy mi van azon nevetnivaló. Pár napot Párisban töltöttek a látogatók, aztán Pista bácsi hazautazóban csakugyan elment Colpachra. Miska nagyokat mulatva olvasta azt a levelet, amelyet onnan kapott.
– Mi volt az, amin nevettél? – kérdezte Cécile. – Azt írja Pista bácsi, hogy a papa nagyon megjárkáltatta Colpachon. – Hát még mit nevettél? – Hiszen mondom. – De többször nevettél. Fordítsd le nekem a levelet szóról szóra. Miska vállat vont, elkezdte fordítani a levelet. Egy darabig elkínlódott vele, aztán megunta. – Nézd, fiam, én ezt unom. Elmondtam a tartalmát, az elég. – De nem elég. Én mindent akarok tudni. A nagybátyádnak meg neked nem lehet olyan közös dolgotok, amit én nem tudhatok. Nem engedem, hogy a rokonaid közénk álljanak. Miska meghökkenve nézett az asszonyra. Az haragos volt, és szemében támadó elszántság fénylett. – De Cécile, az Istenért, hogy mondhatsz ilyet? Ezek a világ legjobb, legönzetlenebb emberei. Nem szép, ha így beszélsz róluk. – Véded őket velem szemben? Melléjök állasz? – Te Cécile, te bolond vagy, komolyan mondom. Hát háború van itt, hogy odaállhatok akár melléd, akár melléjök? – Nem bánom. Nem bánom. Én ezeket a hosszú magyar leveleket nem szeretem, értetted? Ezen összevesztek. Még aznap kibékültek ugyan, de a dolog egy kis tövist hagyott a Miska szívében. Nemsokára megint összepöröltek. Ezúttal már komolyabban. Az alkalmat erre Zichy Mihály szolgáltatta. Zichy Mihály egy szép napon megjelent Párisban. Először csak ő maga jött, hogy lakást keressen. Miskát és Lacit első dolga volt felkeresni. Azok örvendetes csodálkozással fogadták. Elmondta nekik, hogy Pétervárott már nagyon terhére volt a függő állapot. Nem bírta tovább, hogy inkább udvari hivatalnok legyen, semmint művész. Rájött, hogy szabadság nélkül nem élhet. Ezért itt fog letelepedni Párisban. A két magyar festő szívből örült a harmadiknak. A találkozás örömére vacsorát rendeztek, Miska bemutatta Zichyt Cécile-nek. Az este igen kellemesen telt el, a három magyar összetegeződött. Olyan közvetlen lett a hangulat, hogy minduntalan beletévedtek a magyar szóba. Hazamenet Cécile, mikor ketten maradtak, ingerülten kitört: – Figyelmeztetlek, hogy az ilyen tempókat nem fogom tűrni. Olyan nyelven beszélni, amelyet valaki nem ért a társságban, igen nagy neveletlenség, ezt már megtanulhattad volna. – Ugyan, angyalom, nem volt az olyan súlyos. Emelkedett volt a hangulat, az ember nem veszi észre magát. Nagyon jó kedvem volt, igazán nem olyan nagy bűn az. – Neked jókedved volt, de nekem nem. – Miért? – kérdezte Miska bámulva. – Mert én ezt a ti barátotokat ki nem állhatom. Mit jön ez ide a nyakatokra? – A nyakunkra? Párisnak kétmillió lakosa van. Még egy elfér közöttük. – Úgy. Légy szíves, mondd meg nekem, hány híres magyar festő van Párisban? – Egyelőre csak én. De rövidesen Laci is az lesz. – Laci tájképfestő, az nem számít. Csak te. Most idejön ez az ember, aki a cárral barátkozott, meg a walesi herceggel. Gondolod, hogy ez használ neked? – Már engedj meg, neki ott van joga letelepedni, ahol akar? Én pedig örülök neki, mert… – Mert szamár vagy. Mert ki kellene téged tömetni. Ez a hogyhívják idejön, le fog lökni a polcról, elfoglalja a helyedet, és majd mögötte fogsz kullogni. Hülye. – Cécile! Ilyen hangon még nem beszéltél velem. Ezt kikérem magamnak! Hangos lett ő is. Cécile még hangosabb lett. Végül úgy kiabáltak egyszerre a robogó kocsiban, mint
a bolondok. Mikor Cécile lakása elé érkeztek és a kocsi megállott, még mindig tartott a veszekedés. Már nem Zichyről kiabáltak, hanem elvi kérdésekről. Miska azt kiabálta, hogy ő szabad ember és férfi, már elmúlt tízéves, azzal barátkozik, akivel akar. Cécile viszont azt kiabálta, hogy kiabált. Nem érvelt, nem vitatkozott, csak erőszakoskodott. Miska elhülve látott felmeredni jövőjében egy félelmes erőt, amellyel számolni kellett. Ennek az asszonynak erélye és akarata nem ismert határokat. Uralmi vágyának ellene kellett szegülni, és megvívni a szabadságharcot, amíg nem késő. – Nézd – mondta csendesebben, de határozottan –, nem veszekedhetünk itt egész éjjel, nekem holnap fel kell kelnem, mert új vázlaton dolgozom. Ha majd meggondoltad magad, akkor szólj. Ez így nem fog menni. Jó éjszakát. Már oda is kiáltotta a kocsisnak a címet. A vőlegény elrobogott, a menyasszony ott maradt, éjszakának idején a kapu előtt egyedül. Miska makacsul elhatározta magát, hogy az első békülő lépést nem fogja megtenni, ha az egész világ összedől is. Keményen feltette magában, hogy akár egy hétig is kitartja. De erre nem lett szükség. Cécile másnap délben beállított a műterembe. Vidámnak és nyugodtnak látszott. – Mennyi szamárságot összebeszéltünk az éjszaka – mondta könnyedén –, hogy vagy, jól megy a munka? Ma modell nélkül festesz? Nem is várt választ, elkezdett a műteremben tenni-venni, rakosgatni, Jeannal tárgyalni. Miska győztesnek tekintette magát, és megnyugodott. De mikor az ebéd utáni feketénél ültek, betoppantak Zichy Mihály és Laci. És ekkor Miska az asszony szemében pillanat alatt elfutó vészes villanást vett észre. S ebből megérezte, hogy Cécile korántsem adta meg magát, csak harcmodort változtatott. Homályos, felhőszerű fáradtság fogta el Miska lelkét, mintegy előre érzett fáradtsága annak a nagy küzdelemnek, amelyet ezzel az asszonnyal majd folyton vívnia kell. – Hol voltatok? – kérdezte Zichyéket. Azok egy igen furcsa tárlaton voltak. A Charivari című élclap tette őket figyelmessé, abban egy Louis Leroy nevű szerkesztő mulatságos, csúfondáros cikket írt arról az új festőcsoportról, amely teljesen érthetetlen képeiből Nadar fényképészüzletében rendezett kiállítást a Boulevard des Capucines harmincöt alatt. Az a bizonyos Manet is barátkozott velők, akit utóbbi időben sokat emlegettek, de úgy hírlett, hogy most összezördült barátaival. Leroy cikke ezt a címet viselte: „Exposition impressioniste”. Már ez a cím is nagyon jó tréfa volt, mert a bolondok tárlatán szerepelt valami Claude Monet nevű kótyagos embernek egy napfelkeltét ábrázoló képe, ilyen címmel: Impression soleil levant. Napok óta sokat beszéltek piktori körökben erről a cikkről, mindenki jól mulatott rajta, és a furcsa forradalmi társaságon máris rajta ragadt a gúnynév: az impresszionisták. Elég volt a szót magát kiejteni, már jóízű mosolyra húzódtak az arcok. Egyszóval Zichy és Paál kíváncsiságból elmentek megnézni ezt a kutyakomédiát. – Beszéljétek már – kérdezte Miska miféle képek azok? Megnézzem őket? – Vagy bolondok, vagy csirkefogók – vélte Zichy –, sem rajzolni, sem festeni nem tudnak. Nem érdemes odamenni. Még csak nevetni sem lehet eléggé. – Milyen az a napfelkelte? Erre Paál Laci válaszol. – Semmi. Ködös fátyolt látsz, és abba futólagosan hajószerű alakok vannak beleillesztve. Piros gliccerek a felkelő naptól. A kontúrok úsznak az atmoszférában. Olaj nélkül fest, szárazon veti oda, csak úgy félvállról. Nem is lehet ezt képnek nevezni, valami új nevet kellene kitalálni neki. A többi is ilyesmit fest. Kár értük. Van köztük például valami Renoir, az tudna festeni. – Egy Cézanne nevű is van – mondta Zichy –, az tisztára elmebajos. Cécile félbeszakította őket:
– Ugyan hagyják már a bolondokat. Ki beszél azokról? Majd a Salon, majd arról fognak beszélni. Okvetlen nézze majd meg, Zichy, a Miska képeit. Már ott vannak, most folyik az akasztás. Miska megint a legjobb lesz valamennyi között. Az ő elsőségét Párisban már nem lehet elvenni. A megjegyzésnek volt egy alig észrevehető, éles kis mellékzöngéje. De mindnyájan észrevették. – Nem elsőségről van itt szó, báróné – mondta finom mosollyal Zichy –, ez nem olyan, mint a lóverseny. Ki-ki végzi a maga dolgát, és örül, ha sikere van magának is, másnak is. Erre nem szólt senki semmit. Ellenséges fagy terjengett a levegőben. Még beszélgettek egy darabig, aztán a két látogató elment. Miska óvakodott hozzányúlni a kérdéshez. A dolog annyiban maradt. De ugyanígy folytatódott. Zichyvel minduntalan együtt voltak, Miska tüntetően kedves volt hozzá, és minden alkalmat megragadott, hogy magasztalja. Cécile hidegen udvarias volt hozzá, de minden szava mögött élesre fent tőrök meredtek Zichy felé. Május elsején lefolyt az új Salon megnyitása. A katalógusban ott szerepelt a két kép az 1374. és 1375. számok alatt. Egyiknek Le Mont de Piété volt a címe, a másiké Des Rôdeurs de nuit. Mind a kettőt nagyszerűen akasztották. Annál inkább le volt sújtva Laci. Az ő képe is ott volt a katalógusban: Après la pluie – effet d’automne. Festette Ladislav de Paál. De a gyönyörű képet rossz helyre akasztották, olyan magasra került, hogy csak az vette észre, akit külön figyelmeztettek rá. Leverten álldogált remekműve mellett, mialatt Fourton, a kultuszminiszter megjegyzés nélkül vonult tovább, maga után húzva Chenneviéres márkit meg a szépművészetek más hivatalos előkelőségeinek egész uszályát. Bezzeg Miska képeinél hosszasan megállották, kezét szorongatták, gratuláltak. Biztos volt, hogy megint érmet kap. Úszott a dicsőségben. Mikor végigsétált később a tárlaton, hogy a mások képeit is megnézze, rámutatott Matejko nagy történeti vásznára, amely Báthori István lengyel királyt ábrázolta. – Látod, Cécile, még ez a lengyel király is magyar volt. Aki tud valamit, az mind magyar. – Például Zichy – felelt gyorsan és fullánkosan az asszony. – Nézd, ne szurkálj engem folyamatosan, miért rontod el ezt a szép napomat azzal, hogy megint összeveszünk? Nem veszekedhettek, mert Liebermann lépett hozzájuk. Neki is volt egy képe a tárlaton, libamellesztő asszonyokat ábrázolt, annyira a Miska modorában, hogy bárki gyenge Munkácsy-képnek tarthatta volna, pedig mesterének Verlat belga festőt íratta be a katalógusba. Találkoztak Dóréval is, aki a keresztény vértanúk nagy vásznán kívül még két tájképét is kiállította. Meissonier is elment mellettük, fagyosan elfordultak egymástól. Nevezetességek jöttek-mentek, hullámzott a nép, és Cécile szorosan odaállott híres vőlegénye mellé, Liebermann szintén. Miska rájuk pillantott, és elmosolyodott magában. Menyasszony és tanítvány igyekeznek egy kis fényt kapni az ő dicsőségéből. Csak kapjanak. Kapjon mindenki. Egyáltalában kapjon mindenki mindent, csak öröm legyen a világon, dolgozzunk, éljünk jól, és ne bántsuk egymást. A Salon csakugyan érmet hozott neki. Második érmet kapott. Lacit azonban nem vették észre. Keserűen ment vissza Barbizonba, miután Miskára bízta, hogy adja el az Eső utánt az ő nevében, ha tudja. Miska el is adta tisztességes áron egy Bernheim nevű embernek, aki hajlandó volt komoly pénzt adni a képért, ha Miska írásbeli bizonyítványt ad arról, hogy az a festőpletyka, mely szerint a Paálkép figurális alakját ő festette, megfelel a valóságnak. Miska megírta a bizonyítványt, átvette a pénzt, és rögtön eljuttatta barátjához. Buzdító, meleg, szeretetteljes levelet írt hozzá. Hogy a képet csak az ő figurája miatt vették meg, azt bölcsen eltitkolta. Nagyon sok dolga volt mostanság, mert sok idejét elvette a lakáskeresés. Cécile is, ő is sokat törték a fejőket, hogyan oldják meg a lakáskérdést. A Rue de Lisbonne-i lakás két szobája tágas volt és szép, de szerettek volna nagyobbat, mutatósabbat, ahol vacsorákat lehet rendezni, előkelő vendégeket kellő
ranggal fogadni. A kedélyes baráti vacsorák Miskát érdekelték, az előkelő fogadások Cécile-t. Rengeteget ültek omnibuszon, rengeteg lépcsőt jártak reggeltől estig, míg az alkalmasnak tetsző lakásokat végignézték. Egyik sem tetszett. Végül az a gondolatuk támadt, hogy mi lenne, ha házat építenének magoknak, saját tervök szerint. Abban eltöltenék az év déli felét, a másikat pedig Colpachon. Addig meghúzódnának a Rue de Lisbonne-i két szobában, esetleg még kapnának is hozzá egy harmadikat a háziúrtól. – Ezt még nézzük meg – mondta Cécile egy csinos, elegáns bérház előtt –, itt műtermes lakást hirdetnek. Felmentek. Meglepetve látták, hogy a híres portretista Chaplin lakása kiadó. Ez a Chaplin angol apától és francia anyától származott, most már telivér párisi lett, édeskés, finom modorban festett női arcmásai igen kapósak voltak. Párisban ő számított a női szépség arcképfestőjének, annak idején az a Théophile Gautier, aki Zichy Mihály európai hírét megállapította, Chaplint elnevezte a grácia Courbet-jának. Becsengettek. A szobalány bejelentette őket a ház urának. Chaplin nem dolgozott éppen, újságot olvasott a műtermében. Igen magas, ösztövér, vékony derekú férfi volt, jó ötvenes. Olyan oldalszakállat hordott, mint Haynau, inkább diplomatának látszott, mint festőnek. Tartózkodó, kifogástalan modorán és mozdulatain meglátszott az angol származás. Miska bemutatkozott, és várta neve hatását. De Chaplin arcán látszott, hogy ez a név neki nem mond semmit. Cécile azonnal közbeszólt, és magyarázatképpen megemlítette a Siralomházat. Erre Chaplin arca azonnal megelevenedett. – Ah, ön a „dernier jour?” Ez kitűnő, igazán örülök az ismeretségnek. Foglaljanak helyet. Azonnal bekéretem a feleségemet, ő is nagyon fog örülni. Annak idején velem együtt bámulta elragadtatva azt a nagyszerű képet. – Mint ahogy mi bámultuk most elragadtatva az ön képét – bókolt Cécile. Chaplin szerénykedett, örvendett. Kisvártatva jött a felesége. Magas, júnói termetű asszony volt, gesztenyebarna haja dús kontyban ülte meg a fejét, arcáról nyugalom és jóság sugárzott, de olyan jóság, amelynek ellenállhatatlan melege azonnal magába ölelte az egész társaságot. A lakás kérdésével hamar tisztába jöttek: a lakás már ki van adva, a cédula tévedésből maradt kint a kapun. De annyira érdekelték egymást mindnyájan, hogy a beszélgetés élénken megindult a festészetről, párisi életről, közös ismerősökről. Miskáék két ízben is felvetették az indulás gondolatát, de a háziak látható őszinteséggel marasztalták őket. Az ötpercnyi lakásnézésből másfél óra lett. Ez alatt a másfél óra alatt Miska egyre bensőbb rokonszenvet érzett Chaplinné iránt. Első kellemes benyomása folyton erősödött. Valami anyai módon megnyugtató és simogató volt a Chaplinné hangjában, s ha a tudománynak vannak bölcsei, ő a szeretet bölcsének látszott. Miska már az első pillanatban érezte, hogy ennek az asszonynak hanghordozása emlékezteti valakire. De sehogy sem tudott rájönni, hogy kire. S egyszer hirtelen, már a látogatás vége felé bevillámlott tudatába a felfedezés: anyjára emlékezteti. Vagy nem is anyjára, hanem arra az inkább képzeletbeli alakra, akit vagy teljesen elmosódó, vagy teljesen hiányzó emlékeinek helyébe álmodott magának, mikor néha rég elhalt anyjáról gondolkozott. Mikor végül csakugyan elbúcsúztak, Cécile áradozó nyájassággal indítványozta a házaspárnak, hogy legközelebb vacsorázzanak együtt, ha kedvük van kimenni valami café-concertbe vagy más szórakozóhelyre. Gyors szemmozdulattal Miskát is felszólította, hogy legyen szíves és kedves. Ez Miskának nem is esett nehezére. A száraz és szótalan férfi nem nagyon érdekelte, de az asszony iránt máris olyan meleg és őszinte pajtásságot érzett, mintha gyerekkora óta ismerte volna. Ahogy becsukódott mögöttük az ajtó, Cécile azonnal Miskához fordult:
– Ezeket igen melegen kell tartani. Fontos emberek. Chaplinnak döntő szava van a Salonban, az asszonyt pedig mindenki nagyon szereti, sokat használhat. Előkelő ismeretségeik vannak, férfiportrékat szerezhetnek neked a leggazdagabb körökből, mert az ember csak női portrékat fest. Légy hozzájuk nagyon kedves. És mennél hamarabb velük kell vacsorázni. – Nagyon szívesen. Nekem is tetszenek. – De nehogy aztán a te Zichyd miatt el legyünk foglalva, mikor ezekkel kell lennünk. Miska nem válaszolt. Az ilyen megjegyzések mélyen elkedvetlenítették. És nem is egy okból. Először is szerette Zichy Mihályt, bár már nem annyira, mint eleinte, mert az asszony állandó éles hidegsége folytán Zichy természetes önvédelemből egy-egy megjegyzésével alig észrevehetően felhívta a figyelmet arra, hogy jóval idősebb, mint Miska, hogy Európára szóló hírneve nem tegnapról származik, és hogy ő tulajdonképpen úri passzióból él tehetségének, mert éppen úgy otthon élhetne ősei birtokán, és tarthatná a rokonságot családja grófi ágával. Ezek a megjegyzések diplomatikus finomsággal odavetett mellékmondatokban hangzottak el, és akkor is az asszony címére szóltak, nem a Miskáéra. De Miskát is érték. Mindazonáltal még mindig szerette a kellemes, sima, kitűnő, érdekes embert, és rosszulesett neki, hogy Cécile ezt a rokonszenvet piszkálja. A másik ok az volt, hogy az asszony konok szívósságában, amely rendületlenül, a követ kivájó esőcsepp egyhangúságával mindig visszatért a témára, ebből a szorgos csökönyösségből megfélemlítve érezte ki a Cécile ijesztő erejét és akaratát, amellyel egy életen át kell majd küzdenie. És legmélyebb oka az volt kedvetlenségének, hogy minden ilyen megjegyzés kiábrándította Cécile-ből egy szemernyit. Igazságtalannak találta, gyűlölködőnek, törtetőnek, nem kedve szerint valónak. Ha ki tudta volna tárni Cécile előtt a lelkét, ezt mondta volna neki: „Nézd, ne rontsd irántad való szerelmemet, én becsületesen és rendesen akarlak téged szeretni, ne dolgozzál tenmagad az érzéseim ellen, hagyd meg illúzióimat, és csináld úgy, hogy szívemből szerethesselek.” De ehhez hiányzott a bátorsága, és hiányzott németül is, franciául is nyelvi készsége, hogy kifejezhesse az árnyalatokat. Mihelyt valami nagyon bensőt, valami finoman és különlegesen érzettet akart elmondani kedvesének, abbahagyta anélkül, hogy belekezdett volna. Zichy különben megtalálta a magának és gyermekeinek alkalmas lakást a Boulevard Haussmann egyik házában, közel a Place St. Augustinhez. Már megjöttek gyerekei is, három lánya és egy fia. Sőt ezekkel megjött egy különös lény, akit legidősebb leányának lehetett volna gondolni, de először kitűnt róla, hogy nem gyermeke, hanem tanítványa. Tizenhét éves volt mindössze a szép Mary, a cár udvari orvosának, Etlingernek leánya. Sudár termete, acélkék szemének szenvedélyes tekintete, kurtára nyírott, vállig érő haja olyan benyomást tett, mint amilyennek rémregények nyomán a nihilista lányokat képzelte az ember. És csakhamar az is kitűnt, hogy ez a feltűnően érdekes gyermekleány még tanítványnál is több az ötvenedik évéhez közeledő Zichy számára. Miska meglátogatta az újonnan berendezett műtermét. Cécile nélkül, aki nem akart eljönni. Nem a festőállvány vagy rajztábla előtt találta hírneves kartársát. Hanem üvegfedelű dobozok előtt. A dobozokban gombostűre szúrt pompás pillangók voltak láthatók, ezeket rakosgatta a szép Mary segítségével. Zichy Mihály szenvedélyesen gyűjtötte a lepkét. Hosszasan magyarázta Miskának gyűjteménye szépségeit, az egyes lepkéket tudományos nevükön nevezte, és elmondta különös szokásaikat, jellemöket, életmódjukat. És mikor a lepkegyűjtemény végére ért, elővett egy jókora albumot, azt kezdte mutogatni. Mert a bélyeget is gyűjtötte. – Meg is kérlek, druszám, hogy ha valahol heverő bélyeget látsz, rakd zsebre, s ha találkozunk, add ide. – Szívesen. Lesz rá módom a nászúton elég. – Mikor esküszöl? – A jövő héten megyek ki Colpachra. Ott felkészülünk az útra, augusztus hetedikén esküszünk, aztán
elutazunk. Két hónap múlva jövünk vissza, aztán kezdődik a munka. Remélem, a télen gyakran leszünk együtt. – Rajtam nem múlik. Az esküvőt csakugyan megtartották augusztus ötödikén. Reök István eljött Zürichből tanúnak. Özvegy De Marches bárónéból Madame Munkácsy lett.* A lehető legegyszerűbben esküdtek. Utána azonnal elutaztak. Már Párisban alaposan összevesztek, mert Miska, akinek elegendő hibája volt a szórakozottság, az összes bőröndök összefűzött kulcsait úgy letette valahová, hogy soha többé nem kerültek elő. Párisból elutaztak Svájcba. Ott néhány napra megálltak a Rigi tövében. Aztán kocsit béreltek, és a Simplon-szoroson át lementek az olasz tavakhoz. A Lago Maggiore mellett megint megpihentek kis időre. Onnan elmentek Milánóba. Miska megnézte a dómot, azt mondta rá, hogy szép, aztán belemerült Jókai új regényének, az Aranyembernek olvasásába, amelyet Ivántól kapott. Cécile türelmetlenül nézte az olvasó férjet. – Nem akarsz olasz mestereket nézni? Azt mondják, hogy itt Milánóban híres régi képek vannak. – Most nincs kedvem. Ez a regény nagyon érdekes. Cécile nem szólt semmit, de féltékeny gyűlölettel nézett a könyvre. Ha Miska valami magyar szöveget olvasott, akár levelet, akár újságot, akár könyvet, mindig ott volt arcán az ideges félelem, hogy férje kis időre kisiklik keze közül. Milánóból elutaztak Velencébe. Etették a Márkus téren a galambokat, gondoláztak, kis osztériában olasz ételeket ettek. Aztán mikor már éjfélre járt az idő, Cécile szedelődzködött. – Menjünk már aludni, holnap nagyon sok a néznivaló. Gondolán mentek haza, a csillogó pontokkal megrakott kék éjszaka hangulata, a tengervíz csobogása, a lampionokkal kivilágított nagy gondoláról zengő édes olasz dal megolvasztotta szívöket. Úgy fogták egymás kezét, mint a legközelebbi nászutasok a legközelebbi gondolában. Őszintén szerették egymást. De másnap reggel megint csúnyán összevesztek. Miska felségesen érezte magát az ágyban, és nem akaródzott neki felkelni. Cécile minden percben rászólt, mialatt maga serényen öltözködött, hogy keljen fel már. Ő azt felelte, hogy mindjárt. Az asszony egyre türelmetlenebbül szólt rá, ő egyre idegesebben válaszolt. Cécile már készen volt tetőtől talpig, ott állt az ágy előtt feszesen befűzött, halcsontos derékkal; világos kelméből való nyári ruhájának tornyozott, ötrétű turnürje valami pompás, nagy potrohú hernyóhoz tette volna hasonlóvá, ha nem lett volna olyan csinos feje. És feje búbján kibékítő, festői kacérsággal ült az egészen hátrarakott csipkedíszes új kalap. De a csinos arc eltorzult a haragtól. És a szép ajkak közül ijesztő, ingerült rekedtséggel tört elő a szidalom. – Ez már igazán disznóság. Fetrengsz itt, mint egy lajhár, ahelyett hogy végeznéd a kötelességedet. Miska kócosan felült az ágyban. – Mi a kötelességem? – Hogy nézz és láss. Egyszer jutsz el életedben Velencébe, ahol tanulhatnál a klasszikus remekművek között. Te mered magad művésznek nevezni? Itt vagy a doge-palota meg a templomok meg a múzeumok tövében, és az ágyban heversz. – Most már nem is kelek fel, ha így rám kiabálsz. Én most nászúton vagyok, nem tanulmányúton. A régi mesterek csinálták a maguk dolgát, én majd csinálom a magamét. A festésbe ne szólj bele, ezt már megmondtam, törődj a magad dolgával. Neked is van kötelességed, de én nem szólok bele. Azzal a fal felé fordult. Cécile várt egy darabig, aztán kiment egyedül. Úgy becsapta az ajtót, hogy csak úgy durrant. Miska ott maradt az ágyban. Kaján örömmel, csak azért is. De a veszekedés elvette örömét. Nemsokára felkelt. Nem ment sehová, kiült a szálló tengerparti piciny teraszára, és nézte a gondolákat. Élvezte a semmittevést. Cécile délben hazaérkezett, és Miska üdvözlését nem vette
tudomásul. Úgy ebédeltek, hogy nem beszéltek egymáshoz egy szót sem. Délután sem békültek ki. Csak az elkerülhetetlen mondatokat váltották. Kimentek Muranóba, megnézni az üvegfújást. Este sem beszéltek egymással, némán feküdtek le és kibékületlenül aludtak el. Másnap Miska rászánta magát, hogy elmenjen a doge-palotába. Csetlett-botlott egyik teremből a másikba, olykor eszébe jutottak Szamossy oktatásának régi emlékei, Tintorettóról és Veroneséről, és más körülmények közt most szívesen elnézegetett volna, de most a képek és mesterek ellen lázította az a gondolat, hogy neki most muszáj tanulni. Cécile ezalatt vásárolt. Mikor ebédnél találkoztak, Miska annak a gyereknek a hangján, aki végre lenyelte a csukamájolajat, odavetette: – Egész délelőtt képeket néztem, most már hagyjál békén, és ne bántsuk egymást. – Én nem bántalak. Én csak bámulok, hogy egy festőt a klasszikus képek ne érdekeljék. Hát nincs a régi lángelmék között, aki téged izgat? Lehet az, hogy egy tehetséges írót ne érdekeljen Molière? – Nekem megvan az én Moliére-em, Rembrandt. Minden képét kívülről tudom. És Frans Hals. Meg tudom neked mondani mindenik ujjáról, hogyan tartotta, mikor festett. Le tudom neked rajzolni, hogy milyen volt az ecsetje. – És ezzel vége? Többet nem kell tanulnod? – Dehogynem. Örökké. Innen. És körülmutatott a zsúfolt étteremben, ahol emberek ültek, jöttek-mentek, beszélgettek, hadonásztak, ettek. Cécile csak vállat vont megadóan, de arckifejezése mutatta, hogy ezt nem érti egészen. Velencéből elutaztak Triesztbe. Hajókirándulást tettek egy San Nicolo nevű tengerparti falucskába, és ott ebédeltek. Egy szerelmespár ült a szomszéd asztalnál, ugyanolyan kirándulók, mint ők. A nőnek szép kék szeme volt, és leheletszerűen áttetsző arcbőre, a férfinak dús, hosszú haja. Szerelmesen nézték egymást, a világ megszűnt körülöttük. Öröm volt nézni örömüket. Miska figyelte őket, és egyszerre, minden ok nélkül Chaplinné jutott eszébe. Rögtön mélyen elpirult, és elcsodálkozott azon, hogy elpirult. Élénk izgalommal pillantott önmagába; az volt az érzése, hogy olyan titkok élnek benne, amelyeket önmaga sem ismer. – Mire gondolsz? – szólt rá Cécile. – Semmire. Néztem ezeket, milyen kedvesek. S valami menekvő érzéssel megfogta Cécile kezét, mintha segítséget keresne. Cécile hálásan pillantott rá a gyöngédségért. Ebben a pillanatban nagyon szerették egymást. Miska szeme nedves lett. – Drágám, légy jó hozzám. Én nagyon szeretlek téged, és szeretném, ha ez mindig így is maradna. Ne veszekedj velem, ne légy erőszakos, ne akard, hogy folyton neked legyen igazad… Cécile hirtelen haraggal ellökte férje kezét. – Eredj, haragszom rád. Egy ilyen pillanatot elrontani… Bosszankodva elfordult. Miska megütődve ránézett. Aztán sóhajtott egyet, és kipillantott a vakítóan hunyorgó nyári tengerre. Aztán Pesten keresztül, megállás nélkül leutaztak Békésbe, a Kereki-tanyára. A család ujjongó szeretettel fogadta őket. Pista bácsi keményen tartotta magát, de Mari néni bizony sírt. Iván mint régi ismerős csókolt kezet Cécile-nek, aztán jöttek sorban a gyerekek. Ilka már tizenhárom éves kisasszony volt, és büszkén parádézott nyári ruhájában, amely nyilván erre az ünnepélyes alkalomra készült. A hétesztendős Erzsike iskolás voltának fontosságával érdeklődött Miskánál, hogy megkapta-e Párisban a levelet, mert az volt a második, amelyet életében írt. És negyedik gyereknek ott totyogott a kis Aba, apja szeme fénye, folytonos dicsekvése. Miska nem tudta, merre forduljon, kit öleljen, kinek örüljön jobban. Pista bácsi külön épületet emelt a vendégeknek a belsőség területén. Csinos kis építmény volt ez, kétszobás házikó, az egyikben kényelmesen ellakhattak a fiatal házasok, a másikat hatalmas ablaka
tökéletes műteremmé tette. Pista bácsi rejtegetett izgalommal nézte a hatást: mennyire lesz elragadtatva Miska. El is volt ragadtatva, de hálátlanul sokkal jobban örült az egész tanyának. Istálló, gereblye, kazal, pulikutya, petrencerúd, gémeskút, parasztgyerek, akácfa… Szeretett volna leborulni az ős talajra, hogy egyetlen öleléssel magához szorítsa az egész Alföldet. – Bolond ez a Miska – mondta Pista bácsi Cécile-nek. – Kicsit túlozza – jegyezte meg rá Cécile, tekintetében ideges féltékenységgel. A festéshez való holmit már első nap kicsomagolta Miska. De mivel első étkezéskor kedvenc étele, a túrós csusza került eléje, abból olyan ijesztő mennyiséget evett, hogy csak ült és feküdt boldogan egész nap, mint a jóllakott óriáskígyó. Nézett ki a vadonatúj műterem ablakán, ott jártak el azok a gazdasági cselédek, akikkel valaha együtt volt gyerek Gerendáson. Schneller Jóskát rögtön megismerte, hasonlóképpen Bánfit is, akiből az öreg Bánfi lett közben. Ezeket nem győzte magyarázni Cécile-nek. Száz meg száz epizód jutott eszébe. Mikor megszalajtotta a bika. Mikor csendőrök jöttek a tanyára rablót keresni. Mikor Ivánnal madárfészket szedtek. Mikor váltóláza volt. Ezek az emlékek mind Gerendásra vonatkoztak, de a család, a cselédség, a falusi élet, az Alföld közössége itt Kerekiben költötte fel őket. Ahova pillantott, ott azonnal érdekeset és megkapót látott. Színmagyar volt a levegő, a fa, a béres, a széna, az asztal, minden, ez neki annyit jelentett, mintha minden színmagyar lett volna. Első éjjel az út fáradalmai ellenére sem aludt semmit. A Kerekitanya magyarsága olyan meghökkentő erővel hatott rá, hogy bár előre örült a hazajövetelnek, ilyen viharos benyomásra mégsem volt felkészülve. Azonnal lehámlott róla minden, ami idegenség rakódott lelkére a hosszú külső évek alatt. Elemi módon buggyant fel benne az öreg Harsányival folytatott beszélgetéseinek emléke. Emlékezett arra a révült ihletre, amelynek gyönyörű mámorában a Siralomházat festette. S aztán nyomon követte küszködését: ahogy ebből a magyarságból lassacskán le-leadogatott egy darabkát. A háborús idők vásznán még magyar tárgyat ábrázoltak a tépéscsináló asszonyok. De a köpülő asszony akár német is lehetne. Az éjjeli csavargók közt már csak a középső szűrös alak a magyar. A zálogház alakjai francia modellek után festett sült németek. De elég volt most egyet lélegzenie az alföldi levegőből, máris ráébredt lelke igazi matériájára. Hiába, nem lehet festeni, csak ezt, ami a lélek ősi legmélyéről kívánkozik elé. Ha majd visszatér Párisba, csak ezt fogja festeni megint. S lelkes tűnődései közben átgondolt a szomszéd ágyra, amelyben egészséges, mély lélegzetvétellel aludt Cécile. Milyen különös: a gerendási pusztáról elindult egy magyar asztaloslegény, a luxemburgi adószedő házából elindult egy énekelni vágyó süldő lány, hosszú évek múltán karácsony napján találkoztak egy düsseldorfi vendéglőben, és most össze vannak kötve egy életre. Sok baj van ezzel a házsártos, erőszakos asszonnyal, de jó lélek és őt igazán szereti. Majd szépen leszokik rossz tempóiról idők folytával. Rendes, nyugadalmas lesz az élet, és festeni lehet, festeni, festeni! Boldog derűvel aludt el, ugyanúgy ébredt. Még fel sem öltözött egészen, ingujjban állt az ablaknál, mikor arra haladt el a Schneller Jóska. – Hé, Jóska, gyere csak be, le foglak festeni. Schneller Jóska becsodálkozott az ablakon. – Lefest, igazán? – Le, le, csak gyere be szaporán. – Csak azt engedje meg mán, fiatalúr, hogy tiszta ruhát vehessek. – Szó sincs róla, éppen hogy úgy akarlak lefesteni. Már dolgozott. És egész októbert végigdolgozta a kis tanyai műteremben. Eleinte boldog aranynapok voltak a munka napjai, de aztán két dolog nagyon zavarta. Az egyik Cécile gyakori
veszekedése volt. A család előtt türtőztette magát, de mikor vacsora után a kis műteremépületbe tértek, rákezdte aznapi kifogásait. Ő nagy béketűréssel hallgatta, de néha elvesztette a türelmét, és ilyenkor heves szóváltásra került a sor. A másik baj még nagyobb baj volt. Pista bácsi igen aggasztóan viselkedett. Már első nap látszott, hogy szerfelett ideges, de még erőt tudott magán venni. De csakhamar meg kellett látni, hogy az idegei betegek. Elméje ugyanolyan éles logikával dolgozott, mint azelőtt, de kedélye teljesen megváltozott. Valaha szigorú zsörtölődés mögé rejtette belső melegségét, most nem zsörtölődött, hanem idegeskedett, és nem melegség volt mögötte, hanem ingerlékeny fájdalom. Csak akkor nyugodott meg, ha a kis Abával foglalkozhatott. Miska félrevonta Mari nénit, és óvatosan tapogatódzott, hogy mi van Pista bácsival. A nagynéni arca elborult. – Észrevetted? Nem tudom, mi baja lehet, de valami súlyos dolog történik a lelkében. És nem tudom elképzelni, mi az. Jobb házasság nem lehet, mint a mienk, soha egy hangos szó nem esik köztünk. A gyerekek jól vannak, kedvesek, okosak. Azokban csak öröme telhetik. Anyagi gondjai nem nyomasztók, mert hiszen gond mindig akad a mai világban, de jómódú emberek vagyunk. És ő mégis gyötri, emészti magát, nem tudja megmondani, mi baja, csak kínlódik. Néha úgy rájön, hogy sírva fakad. Elbújik, és sokáig keservesen sír. A doktor azt mondja, hogy nincs semmi baja. Mit tehetek? Mindennap imádkozom érte tehetetlenségemben. A gyönyörű kezdettel indult kereki vakációra ráfeküdt a balsejtelem és kedvetlenség. Mikor aztán november elején utazniok kellett Pestre, ahol bankett és mindenféle fogadtatás várta őket, hiába volt tele a Miska poggyásza is, szíve is az alföldi élet nagyszerűen megújhodott emlékeivel, szorongva és gondterhelten búcsúzott a családtól. – Viszontlátásra – mondta Pista bácsinak, mialatt gyengéden megölelte. Pista bácsi ránézett és legyintett. Ijesztő és fájdalmas lemondás volt ebben a legyintésben. A kocsi robogott a távozókkal a csabai állomás felé. Cécile megszólalt: – Mondtam neked, hogy a nagy bőröndöt ide be kellett volna venni, onnan leesik. De te mindig… Miska idegesen remegő, könyörgő hangon szólt közbe. – Nagyon kérlek, most ne bánts. – Kérlek – mondta Cécile sértődötten és meglepetten. Kellemetlen nedves hideg dideregtette a novemberi tájat, a kocsi nyikorogva kínlódott a feneketlen sárban. A fiatal házasok némán és rosszkedvűen ültek egymás mellett.
XVI. – Tessék. Megmondtam. De te mindig okosabb akarsz lenni. Megmondtam, hogy egész Párisban csak ez neked az igazi ellenséged. – Ugyan ne okoskodjál. Mi van ebben ellenséges? Egy Paczka Ferenc nevű magyar fiatalember eljön Párisba, az én tanítványom akar lenni, de a lakásomon azt a választ kapja, hogy hosszabb időre elutaztam. Semmi sem természetesebb, mint hogy elment a másik mesterhez. – És Cziki vállalta. – Először is már százszor mondtam, hogy nem Cziki, hanem Zicsi. Másodszor miért ne vállalta volna? – Mert hozzád jött, nem őhozzá. – Csakhogy azt ez a Paczka aligha mondta meg Zichynek. – Ja, ha te énellenem a Cziki pártjára állsz, akkor én veled nem tudok vitatkozni. Most, ha ez a Paczka viszi valamire, az a Cziki dicsősége lesz és neki csinál reklámot. – Csináljon. Nálam azóta jelentkezett ez a Bruck Lajos, ez majd az én dicsőségem lesz. Kvittek vagyunk. – De mind a kettő a te tanítványod lehetne. – Édes fiam, hagyj engem. Azt hiszed, megőrülök a tanítványokért? Ha jön hozzám egy ilyen fiatalember, örömmel segítek neki és ellátom jó tanáccsal, mert az kötelesség. De van nekem egyéb dolgom is. Ébner nem keresett? – Kicsoda? – Ébner Lajos, az a szőke magyar fiatalember, aki a minap itt volt. – Most nem keresett. – Jó. Hát akkor hagyjál dolgozni. Mi van a tervekkel? – Ebéd után feketére jön az építész. A telek árát ma átutaltattam a bankból, az is rendben van. Hát csak dolgozz. Dolgozz, amíg ez a Cziki mindenhonnan ki nem túrt. Miska szeretett volna valamit válaszolni, de Cécile már kiment. Rendesen így csinálta: az ajtóból még visszatromfolt, aztán eltűnt, hogy övé maradjon az utolsó szó. Jobb is volt így, mert Miska nem tudott volna őszintén vitázni. Hogy ez a fiatal Paczka Zichyhez került, csakugyan nem jól esett neki. Nem féltékenységből, hanem mert természetében volt, hogy segítsen, akinek lehet; mások gyámolítása, útbaigazítása, biztatása neki nagyobb örömöt okozott, mint azoknak, s ha egy ilyen öröm alkalmát elvették tőle, az lehangolta. Ezzel a Paczkával szeretett volna foglalkozni. Nagyon biztató tehetségnek látszott. A monori körorvos fia volt, megjárta már Münchent, de nem volt anyagi tehetsége, hogy folytassa tanulmányait, ennélfogva hazament Pestre, és támogató után nézett. Kinézte magának a főpapok közül Simor Jánost, elutazott hozzá Esztergomba, és munkát kért. Simor éppen nagymisére készült, teljes ornátusban fogadta a fiatalembert, és azt válaszolta neki, hogy ő ülni nem ér rá, de most nézze meg jól, aztán emlékezetből fesse le. Paczka megfestette a képet, Simor János meg volt elégedve, hónapokig ott tartotta Esztergomban, és mindenfélét dolgoztatott vele. Mikor már elegendő pénzecskét félrerakott a fiatal festő, kijött Párisba, mert mindenáron a híres Munkácsy keze alá akart kerülni. De nem találta. Elment Zichyhez, aki azonnal felkínálta neki, hogy dolgozzék nála. Most már javában ott dolgozott Paczka. Zichy rendkívül szigorúan fogadta, keményen dolgoztatta, szabad időt alig hagyott neki. Igaz, hogy ezzel szemben hozzá került Bruck Lajos, aki már nem volt gyerekember, a harminctól nem sok választotta el. Megjárta Bécset, aztán három esztendeig Olaszországban tanult, ahol összebarátkozott Favrettóval. Onnan küldött két képet a müncheni kiállításra, mind a kettővel díjat
nyert. Mikor eljött Párisba, veleszületett félénksége folytán nem mert Miskánál jelentkezni. Senkinél sem jelentkezett. Kezdett festegetni. Egy szép napon arra a gondolatra jött, hogy lefesti a Place de l’Opéra előtt az utcai forgalmat. Megjelent az utcán állvánnyal, vászonnal, palettával, felállította a holmiját a gyalogjáró peremén, és elkezdett dolgozni. Percek alatt akkora tömeg vette körül, hogy a boulevard-on megállt a forgalom. A festőt a rendőr igazoltatta és elkergette. A botrány a lapokba került. Pár nap múlva Miskának a Magyar Egyletben mutattak egy szerény, húzódozó embert, hogy ez az a festő, aki az utcán akart festeni. Miska megszólította, barátságába fogadta, s azóta Bruck eljárogatott hozzá, a Rue de Lisbonne-ba, vázlatot mutogatni, tanácsot kérni. Mert volt egy Magyar Egylet Párisban. Sőt kettő is. Az egyik nem egészen magyar volt, hanem osztrák-magyar. Hivatalos támogatással szervezték meg. Beust gróf nagykövetsége állott a háta mögött. Jártak ide a monarchia mindenféle alattvalói: osztrákok, horvátok, csehek, lengyelek, románok, szászok, svábok, rácok, tótok, galíciai zsidók, fiumei olaszok, vendek, ruténok, csak éppen magyarok alig. Mert ezek külön kis egyletet csináltak magoknak. S most, hogy Zichy Mihály letelepedett Párisban, természetes volt, hogy ő meg az egylet egymásra találnak. Zichynek erős érzéke volt az egyletesdi iránt, szenvedélyesen szeretett szervezkedni, mozgalmakat vezetni, bizottságokat alakítani. Ami ott történt az egyletben, arról Cécile nemigen tudott. És jó, hogy nem tudott, mert akkor még hevesebben izgatta volna Miskát Zichy ellen. Így is szívósan és következetesen dolgozott rajta, hogy férjét Zichy ellen hangolja. Paál Lacinál is mindent elkövetett ugyanebben az irányban, bár erre kevés alkalma akadt, mert Laci minden lehető idejét Barbizonban töltötte, s csak olykor jött be Párisba. De mindeddig semmi sikere nem volt Cécile hadjáratának. Sőt úgy látszott, hogy éppen ellenkező hatást ér el. Miska csak azért is ragaszkodott Zichy barátságához. Sőt tüntetett vele, mert Cécile ellenszenve nem maradt véka alatt, hamar akadtak, akik figyelmeztették, hogy Munkácsyné dolgozik ellene, ahol lehet. Ebből aztán az következett, hogy Zichy minden módon igyekezett kimutatni, mennyire nem azonosítja Miskát, akiben bízott, az asszonnyal, viszont Miska is sietett kimutatni, hogy tőle minden intrika teljesen távol áll. Így aztán valahányszor találkoztak, a legmelegebb és legbizalmasabb barátoknak tűntek fel. Ez leginkább Dórénál történt. Zichynek a franciák közt Doré lett a legjobb barátja, a többi francia művész vagy közömbösen, vagy ellenségesen fogadta a Párisba telepedett veszedelmes rajztudású magyart. A Rue de Lisbonne-i lakást csakugyan sikerült kibővíteni. A berendezés egészen megváltozott, a Miska bohémes agglegényholmijának helyére a régi De Marches-háztartás elegáns darabjai kerültek. A rendetlen, kezdetleges műteremből előkelő tanya lett, Miskáék kényelmesen láthattak vendéget benne. Cécile szabadon ereszthette társadalmi képességeit, amelyeket első férje idején el kellett nyomnia, mert a báró nagyon szerette ugyan a kedélyes jó kompániát, de a zajos társadalmi szereplést, az ide-oda járkálást és zsúfolt programot nem szenvedhette, és hajlamait érvényesíteni is tudta házaséletében. Miska lusta volt ahhoz, hogy felülbírálja vagy ellenőrizze Cécile meghívásait, ezeket a dolgokat teljesen a feleségére bízta, aki ennélfogva napi életüknek korlátlan rendezője lett. Lassanként kezdett kialakulni az ismerős kör. Cécile a franciák társaságát kereste, Miska a magyarokét. S egyelőre az utóbbiak voltak túlsúlyban, mert ezekkel nem kellett az összeköttetés útját egyengetni, a Párisban élő nevezetesebb magyarok örömmel keresték óriás sikerű honfitársok társaságát. Az első nevezetes magyar, akivel összebarátkoztak, Türr tábornok volt. Miskát valóságos lámpaláz fogta el, mikor első ízben találkozott vele. A Magyar Egyletben akadtak össze, ahova mind a ketten Zichy unszoló kérésére jöttek el, valami ünnepélyes ülés alkalmából. Daliás, magas ember volt a kalandos életű tábornok, ez az eleven Jókai-regényhős, akit Miska gyerekkorában a tiltott hazafias
nóták emlegettek. „Majd hoz Kossuth tisztát, Türr Pista meg puskát, éljen Garibaldi!” Az egész Bachkorszakbeli ország a legenda rangjára emelte annak a romantikus hősnek a nevét, akit az osztrák fogságból maga Viktória angol királynő szabadított ki, aki elment a cserkeszek közé, az oroszok ellen harcolni, aki egyike volt a marsalai ezernek, akit Garibaldi nevezett ki altábornaggyá és Nápoly kormányzójává, aki oroszlán gyanánt harcolt a messinai csatában, s mikor megtért a harcmezőről, mesebeli királyfi gyanánt nyerte el egy Bonaparte-hercegnő szép kezét. S mint Jókai hőseiről, róla is kitűnt, hogy mindenben zseniális: kifundálta a Ferenc-csatorna új vonalát, mikor a kiegyezés után már hazamehetett, megszervezte a csatornaépítő társaságot, és a messinai hős kardforgató keze Bezdántól Bácsföldvárig vonalat húzott a szikkadt alföld térképén keresztül. Amellett szép férfi volt, széles vállú atléta, dús olaszos szakálla és valószínűtlen, kétaraszos bajsza valami vonzó színpadiasságot, valami irreális regényességet adtak külsejének. Miska úgy bámulta, mintha magával Toldi Miklóssal vagy Kinizsi Pállal ismerkedett volna meg. Alig tudott egy-két szót kinyögni elfogultságában. De az elfogultság nem soká tartott. Türr Pista dáridózó hajlandósága, csárdásra álló jókedve, huszártisztes udvarló- és barátkozókészsége nem tűrte a feszességet. Hamarosan puszipajtások lettek. Türr eljött a Rue de Lisbonne-ba, pompásan érezte magát, eljött még egyszer, aztán megcsillantotta Cécile előtt a lehetőséget, hogy egyszer elhozza a feleségét. Cécile odalett az izgalomtól. A gondolat, hogy a világverő Nagy Napóleon testvéröccsének édesunokája jön el az általa lakott falak közé, valóággal elvette az álmát. S a szép pillanat el is következett. Türr tábornok elfogadott egy meghívást a maga és felesége nevében vacsorára. Csak úgy bohémesen, „sans façon” mint előre megbeszélték. És egy kellemes téli estén, mikor a kályhátlan lakás kandallójában hatalmas ropogással égett a tűz, Jean inas a konyhán már a harmadik tányért törte el buzgóságában, Cécile pedig már tizedszer igazította meg bonyolult hajdíszét a tükör előtt, betoppantak Türrék. Napóleon öccsének vér szerinti unokája és a magyar legendák hőse. Mint a mesében. A tábornokné kedves volt, közvetlen és kevés beszédű. Csak akkor elevenült meg, mikor a feketénél III. Napóleon udvaráról kezdtek beszélni. A second empire csodálatos udvari báljainak emlékein szívesen elmerengett, és mosolyogva kérdezte férjétől: – Emlékszel, mikor a jelmezbálon leláncolt Hungáriának öltöztem? – Hogyne emlékezném – bólintott a tábornok. – Mi volt az, hogy volt az? – kíváncsiskodott Miska. – Az úgy volt – mesélte Adelina hercegnő –, hogy hatvannégyben egyszer udvari bál volt a nagybátyámnál… – A nagybátyjánál? – Igen, III. Napóleonnál. Az uram akkor még nyakig benne volt az emigráns politikában, Kossuth Lajossal és Cavourral levelezett és tárgyalt folyton. Sokáig tanakodtunk, emlékszem, hogy milyen jelmezt vegyek a bálra. Eugénia nagynénémet is kérdeztem, de neki már nem volt ötlete. Akkor az uram azt eszelte ki, hogy öltözzem leláncolt Magyarországnak. Pruszlikos díszmagyart vettem, és ehhez bilincseket varrattam bársonyból, a csuklómról le a szoknyámra és fel a vállamra. Meg voltam láncolva. A kezemben díszes botot tartottam, annak a tetején ki volt faragva a magyar címerből való kettős kereszt. A legtöbben nem értették, hogy az egész mit jelent. Külön-külön megmagyaráztam mindenkinek, hogy ez propaganda. Csak Metternich hercegnek nem kellett megmagyarázni, az osztrák diplomatának. Az értette. Képzelhetitek, mennyire örült. Miska csillogó szemmel hallgatta. El volt ragadtatva. Türr tábornok nevetett. – De a felesége rám kacsintott, hogy jól van. – Metternichné? – csodálkozott Miska. – Persze. Magyar asszony az. Gróf Sándor Móricnak, annak a nagyszerű lovasnak a leánya.
Magyarul ugyan nem tud a jó Paulina, de a humor iránt annál nagyobb az érzéke. Eugénia nénénk igen szerette. – Ó, igen – tette hozzá férje szavaihoz a tábornokné toalettjeit mindig Metternich Paulinával beszélte meg. Még most is emlékszem, milyen szenzáció volt az udvarnál, mikor ketten eldöntötték, hogy a krinolint el fogják törölni a föld színéről. Nehéz harc volt, de a császárné végigharcolta. Hosszú levelet írt Viktória angol királynőnek és Erzsébet osztrák császárnénak… Itt elmosolyodott a nagy Napóleon kései unokahúga, és a két férfi felé fordulva félbeszakította önmagát: – …mert akkor még nem volt magyar királyné, ne javítsanak ki az urak, egyszóval írt nekik, hogy csatlakozzanak az ő álláspontjához. Ebből nagy levelezés keletkezett a három trónon ülő asszony között, és végül meg is egyeztek, hogy a krinolint meg kell buktatni. – Ez történelmi tény? – kérdezte Cécile elbűvölt érdeklődéssel. – Hogyne, az udvarnál ez köztudomású volt. Három császárné izent hadat a krinolinnak. De a krinolin makacsul tartotta magát. Maga, kedves madame Münkakszi, jóval fiatalabb, mint én, nem emlékezhetik olyan jól a divat akkori változásaira. Ez jóval a háború előtt volt még. De én emlékszem. Évről évre egy centiméterrel lehetett összébb nyomni a krinolint. Három császárnő alig bírt vele. Illetőleg Metternich Paulina, aki a háttérből az egészet mozgatta. Akkor szövetséges után nézett. És talált egy angol származású, igen tehetséges női szabót, azt elkezdte a császárnéval együtt divatba hozni. Ez volt a mi mostani zsarnokunk, Worth. És szintén történelmi tény, hogy Worthot Párisban Paulina csinálta meg. – Ugye – szólt Miska –, mit tud egy magyar asszony. – Ami azt illeti – szólt a daliás tábornok szivarra gyújtva –, mi, magyar férfiak sem panaszkodhatunk, igaz? Mi szép készül a tárlatra, nem lehetne megnézni? Átmentek a kis ebédlőből a műterembe. Cécile már előre gondoskodott róla, hogy a munkában álló vázlat le legyen takarva. Mert kiszámította, hogy úgy hatásosabb lesz. A vendégek megálltak a letakart kép előtt, Cécile várakoztató szünetet tartott, aztán egyetlen mozdulattal kitakarta a nagy vásznat. Félig kész színvázlat volt rajta. – Mi lesz ez? – kérdezte Türr. Miska szólni akart, de Cécile gyorsan és erélyesen elébe vágott. – A falu hőse. Jön egy kis magyar faluba az erőművész, és a kocsmában mutogatja magát. Nagy pénzt ígér annak, aki őt le fogja győzni. És a falu legerősebb embere már kezdi felgyűrni az ingujját, hogy ölre menjen vele. Körös-körül a falusiak várják, hogy mi lesz. Ez a legszélső alak itt balról a zsidó kocsmáros lesz. Legérdekesebb itt jobbról az ülő alak, ezzel azt akarja kifejezni Miska, hogy ez is nagyon erős, de mikor kikezdett azzal a legerősebbel, csúnyán kikapott. Még most is haragszik, mikor erre gondol, és előre dühöng, hogy a gyűlölt vetélytársnak megint mekkora sikere lesz. Nézzék ott a háttérben egész fent a hordót. Azon egy kisgyerek fog lovagolni. Lent a kép közepén is lesz egy édes kisgyerek, aki lehajlik az erőművész vasgolyóihoz, mert játszani szeretne velők. Miska nagyon szereti ezt a figurát, babonából minden képére ráfesti. És nézzék az egész kompozíciót, ezt a harmóniát, ahogy fel van építve, ahogy az alakok csoportba vannak osztva, micsoda egyensúly, kolosszális, hát még ha részletesen kidolgozza, gyönyörű, óriási. Miska állt a hátuk mögött, és bámulta a feleségét. Cécile nem nagyon értett a piktúrához, de igen eszes asszony volt és roppant gyorsan tanult. A festészet szakkifejezéseit, amelyeket Miskával való szerelme óta hallogatott, avatott könnyedséggel tudta már alkalmazni. És olyan lelkes lendülettel beszélt, hogy nem egy házaspárt, hanem akár egy népgyűlést levett volna a lábáról. S míg Türrék a magával ragadó szónoklat hatása alatt csakugyan gyönyörködve nézték a még nem érthető vázlatot,
Miska elismerően állapította meg magában, hogy ez a Cécile feleség a talpán. Lehet apró hibákkal vádolni, hiszen mindenkit lehet, de amire szolidaritásban, férje érvényesítésének ügyes fogásaiban, a hírnév ápolásának fáradhatatlan munkájában képes, azt egyetlen ismerős asszony sem tudja utánacsinálni. Nagyszerű esze és nagyszerű érzéke van. Tudja isten, talán ebben a Zichydologban is lehet valami. De nem, nem, ebben az egyben nincs igaza, ebben az egyben Cécile túllő a célon. Türrék jó későn távoztak, és látszott rajtok, hogy az ismeretséget melegen ápolni szándékoznak. Mikor Miskáék egyedül maradtak, és Cécile serényen nyitogatta az ablakokat, hogy kimenjen a szivarfüst, Miska odalépett hozzá, szó nélkül karjába fogta és megcsókolta. – Remekeltél, Cécile. Tökéletes háziasszony vagy, és tökéletes festőfeleség. – Ez még semmi – felelt boldogan viszonozva az ölelést az asszony majd ha készen lesz a ház. Bízd csak rám. Ezt a Párist úgy meg fogjuk hódítani ketten, hogy olyan még nem volt. Te csak fessél szépeket, a többi az én dolgom. Miska azzal a gondolattal tért nyugovóra, hogy erre az asszonyra csakugyan érdemes rábízni magát. A másik nevezetes magyar, akivel összebarátkoztak, Nemeskéri Kiss Miklós ezredes volt. Ennek barátságához már Türr révén jutottak. Nem volt kevésbé regényes ő sem. Az alakja köré szövődő romantika már ott kezdődött, hogy nagybátyja, Nemeskéri Kiss Pál fiumei kormányzó a maga idejében feltűnően elegáns gavallér, Zsófia főhercegasszonynak, Ferenc József édesanyjának legbizalmasabb hívei közé tartozott. A kormányzó, mint dúsgazdag agglegény, éppen örökbe akarta fogadni unokaöccsét, akinek túl gavalléros atyja alól elszaladt a föld, mikor kitörtek a negyvennyolcas idők. Kiss Miklós akkor már ifjú diplomata volt és a helytartótanácsnál szolgált. A márciusi napok után a magyar oldalra állott, erre a Zsófiához hű nagybácsi kitagadta. A szabadságharc alatt ezredes lett, Világos után külföldre menekült, és egyik fontos szeme lett annak a láncolatnak, amelyet Kossuth Európa fővárosain keresztül ügyes emigránsokból kovácsolt össze. Érdekes kalandok után belépett a francia hadseregbe, még a metzi vezérkari iskolát is elvégezte. A kiegyezéskor már a dúsgazdag és szép Roys grófnő férje volt, felváltva éldegélt a Saint-Ange nevű birtok pazar kastélyában és párisi palotájában, amely a mágnásnegyed egyik legelegánsabb háza volt, de birtokot vett Magyarországon is, és minden esztendőben Véglesen nyaralt családostul, az ódon Esterházy-kastélyban, amely most már az övé lett. Párisban mindenki ismerte bizalmas barátságát Napóleon herceggel, az elűzött császár unokaöccsével. Mikor Türr elhozta Miskáékhoz a Rue de Lisbonne-ba, Cécile szeme vészesen ragyogott. Vakmerő társadalmi álmait rohamosan látta teljesedésbe menni. Kiss ezredes is olyan valószínűtlen ember volt, mint egy megelevenedett Kárpáthy Zoltán. A Türr daliás férfiasságával szemben ő finom és ábrándos arszlán-benyomást tett. Öt európai nyelvet beszélt tökéletesen, kitűnő muzsikus volt, elsőrangú matematikus, pompás lovas, amellett olyan szépen énekelt, hogy Liszt Ferenc komolyan ajánlotta neki az operai pályát. A tábornok dörgő hangú, marcona kedélyessége mellett ő elbűvölően kedves, mindenkihez nyájas modorral szedte le lábokról az embereket. Cécile odavolt tőle. De még boldogabb lett volna, ha ez a csodaember a feleségét is elhozta volna. De az asszony helyett csak annak igen udvarias bocsánatkérését hozta el: végtelen sajnálatára nem tudott eljönni, mert meghűlt. Ezen a vacsorán a Doré házaspár is megjelent a helyes kis Madelonnal együtt, Gustave Dóré, a Türr házaspár és Paál Laci, aki éppen bejött Barbizonból Párisba. A vacsora után élénk és vidám társalgás során Cécile elmesélte, hogyan ismerkedett meg Miskával. S mialatt a többiek érdeklődve hallgatták a történetet, Miska az asszony egy új tehetségét tanulta meg értékelni. Cécile kitűnően tudott történetet mondani. Csúnya, rekedt hangja különös hajlékonyságot kapott ilyenkor, előadásában elevenség volt, érdekesség és kifogyhatatlan humor. Az egész társaság feszülten és élvezettel hallgatta. Elbeszélésében egyenesen művészi volt, ahogy kigúnyolta Miskát, mégis rokonszenvessé és
tiszteletre méltóvá tette. S mikor a történet sikerét learatta, azonnal a tábornokhoz fordult: – És magok hogyan ismerkedtek meg? Türr tábornok megpödörte hatalmas bajszát, mint a sikerült csínyjét elmondó huszár. – A mi történetünk nagyon egyszerű. Tizennégy esztendővel ezelőtt a Lago Maggiore partján lovagoltam. Utolért egy hirtelen zápor. Úgy esett, mintha dézsából öntötték volna. Kénytelen voltam fedél után nézni. Pallanzán lovagoltam éppen keresztül, és befordultam úgy találomra a legközelebbi villa parkjába, mert ott sűrű lombot láttam. Gondoltam: beállok a fák alá. Velem volt az adjutánsom is. Csakugyan ott álldogálunk a fák alatt, egyszer csak berobog a kavicsos úton egy hintó. Két hölgy ült benne, sikoltozva kacagtak, hogy megáznak. A fiatalabbik egy pillanatig rám nézett. Én is rá. Erre azt mondom az adjutánsomnak: „Látta ezt a fiatal hölgyet? Ezt én el fogom venni feleségül.” Az adjutánsom nevetett. De én mondtam neki, hogy ne nevessen, mert ezt egész komolyan mondtam. Gyerünk csak be a villába, menedéket kérni, mindjárt megtapasztaljuk, hogy leendő feleségem tulajdonképpen kicsoda. Odalovagoltunk, leszálltunk, bementünk. Olyan vizesen, mint az ürgék. Kérdem az inast, hogy ki lakik itt. Azt mondja, hogy Sir Thomas Wyse és felesége őfensége. Kérdem, hogy a lady miért „őfensége”? Azt mondja, azért, mert a lady nem más, mint Bonaparte Laetitia hercegnő. Van leánya? – kérdem. Azt mondja: van, éppen most jött haza. Odaadtam a névjegyemet, fogadtak. Bemutatkoztam. Elvettem feleségül. – Ohó – szólt az asszony –, nem ment az olyan simán. – Nem hát, mert az emigráció megijedt, hogy ha megházasodom, otthagyom az ügyet. Tízen is rám jöttek lebeszélni. Még gróf Teleki Lászlót is megkörnyékezték szegényt, hogy beszéljen velem. De ő nem beszélt velem. Tudta, hogy úgyis hiába. Szegény Laci… Miskát meghökkentette egy emlék. Váltóláza volt akkor Pista bácsiéknál, mikor az egész Gyulát felverte a riasztó öngyilkosság, és hetekig suttogták a politizáló magyarok, hogy Teleki Lászlót a Kamarilla ölette meg. Akkor otthon volt, és olyan hallatlan távolinak érezte a szereplőket. Most milyen messze van hazulról, és milyen közvetlen közel hozza az egészet ez a két szó: szegény Laci. De ez csak pillanatnyi érzés gyanánt suhant át a fején. Figyelt a társalgásra. – Bizony borzasztóan halt meg szegény Laci – szólt Nemeskéri Kiss Miklós –, sokat gondolok rá vissza… – Nem, nem – vágott közbe élénken Cécile –, ne térjünk el a tárgytól, most magán van a sor. Hogyan ismerkedett meg a feleségével. – Elmondhatom. Mister Morton álnéven utaztam, mert valami titkos diplomáciai megbízatást közvetítettem. Marseille-ben vártam valakit, aki iratokat hozott nekem. Egy este kimentem vacsorázni a Pradóba. Vacsora után a teraszon feketéztem, és rágyújtottam egy szivarra. A szomszéd asztalnál elegáns társaság ült, köztük egy fiatal hölgy, akinél kedvesebbet, finomabbat sohasem láttam. A szivarom füstje éppen odaszállt az orrocskája alá. Elkezdett erősen köhögni. Erre szól nélkül eldobtam az újonnan meggyújtott szivart. A társaságból felkelt egy úr, odalépett hozzám, bemutatkozott Barbentane márkinak, és megköszönte gesztusomat. Én is bemutatkoztam Mister Mortonnak. Elkezdtünk beszélgetni, aztán átvitt az asztalhoz és bemutatott. Kitűnt, hogy az illető fiatal hölgy Le Charron márki özvegye, született Roys grófnő. Azonnal tudtam mindent. Már ismertem Párist, és tudtam egyet-mást a francia arisztokráciáról. A gróf Roys család egyike a legjobb francia főúri családoknak. – Azt elhiszem – szólt közbe Cécile, nem tudván magát türtőztetni –, rokonságban vannak a Duc de Crillon, a Duc de Brissac családokkal. Miska elámult. Honnan tudja ezeket Cécile, mint a vízfolyás? De Marches báró az ilyen dolgokra nem adott semmit. De Kiss ezredes folytatta a történetet.
– Azt is tudtam ezek után, hogy a fiatal hölgy nagyon gazdag. Nekem meg nem volt semmim. Tehát megparancsoltam magamnak, hogy nekem ebbe a bűbájos hölgybe nem szabad beleszeretnem. De ezt hiába parancsoltam, másnap már fülig szerelmes voltam bele. Akkor megparancsoltam magamnak, hogy nem szabad szólnom neki. Nem is szóltam. Csakhogy ő is belém szeretett. És egy szép nap félrehúzott engem a nagybácsi, Barbentane márki, hogy mit akarok én ettől az asszonytól, hiszen napról napra fogy és titokban sír. Igazi kilétemet már tudták. Erre megmondtam, hogy szegény ember vagyok, és nem tartathatom el magam a feleségemmel. Erre a márki azt mondta, hogy ez legyen a legnagyobb gondom. Azonnal írt Párisba. Megjött a válasz: máris állásom volt, tisztességes fizetéssel. Eddig van. Csak kár, hogy mindennek huszonkét esztendeje. Jó volna még egyszer elülről kezdeni. Az előadást megtapsolták, mintha egy bonvivánt tapsoltak volna meg. És mint nagy sikerekhez szokott bonviván, úgy hajtotta meg magát ültő helyében mosolyogva Nemeskéri Kiss Miklós. – Várjál csak, Miklós – szólt Türr –, mondd el Munkácsynak, kik laktak nálad falun. Ez őt érdekelni fogja. Kiss Miklós felé fordult. – A feleségemnek van egy kis kastélya Seine-et-Marne megyében, Saint-Ange faluban. Az lett a menedékhelye a magyar emigránsok javának. Teleki Laci, Kmetthy Pista, Gorove, Klapka, Guyon sokat voltak ott, Kossuth maga is szép napokat töltött nálunk. Kikre is emlékszem még? Gróf Bethlen Gábor, Schmidegg Kálmán ott is haltak meg, ott feküsznek a villecerfi templom temetőjében, amelynek kegyura vagyok. De nemcsak emigránsok jártak hozzánk. Birtokos szomszédunk Thouvenel volt, a későbbi külügyminiszter. Az mutatott be a császárnak és Eugénie-nek. Napóleon herceget akkor már ismertem. – Magok sokat járnak a hercegékhez, ugye? – A magam részéről elég gyakran megfordulok nála, de a feleségemmel egy kis baj van. Ő származásánál fogva ortodox királypárti, és nemigen jön össze bonapartistákkal. Köztársaságiakkal meg éppen nem. Cécile esze villámgyorsan váltott: – Sajnálom, hogy a grófnő meghűlt. De Nemeskéri Kiss Miklós is gyakorlott társadalmi ember volt. Azonnal válaszolt, nyájasan, kedvesen: – Reméljük, hogy hamarosan elmúlik a meghűlése. Miska ebből a kis párbeszédből nem értett semmit. Igen csodálkozott, amikor aludni menőben Cécile megmagyarázta a válasz és viszonválasz finomságait. Cécile kövérkés fehér kezével rácsapott az ágy szélére. – Az az asszony el fog jönni hozzám, megmutatom! Hiszen csak legyen meg egyszer a ház… Gruby doktor is az érdekes magyar vonatkozású vendégek közé tartozott. Régóta francia állampolgár volt, magyarul már nem tudott semmit. De ő maga mesélte, hogy Kisbéren született, a Bácskában, szülei szegény zsidók voltak, s csak nagy üggyel-bajjal tudta elvégezni a bécsi egyetemet. Apja, az öreg Gruby Menáhem Mendel egy ötvenkrajcáros kis bankóval eresztette útnak a szülői háztól, ráhagyván, hogy ezzel a kis tőkével boldoguljon, ahogy tud. Ő boldogult is: egyik legérdekesebb orvosa lett Párisnak. Orvosi működésében az volt a furcsa, hogy míg némely orvost a közönség szokott nagy tudósnak tartani s a tudományos világ kuruzslónak, őt a hivatalos világ becsülte meg néhány jelentős orvostudományi értekezéséért és a nagyközönség tartotta afféle csodaorvosnak. Mert rendeléseiben volt valami sarlatánszerű. Székében mesélték, hogy Dumas filsnek a következő orvosságot írta elő: vásároljon minden délelőtt egy zsemlyét, és menjen vele a Rue de Rivoli árkádjai
alá, ott egészen kicsiny morzsánként, járkálva egye meg a zsemlyét, de úgy, hogy minden második árkádra jusson egy morzsa. Dumas fils gyomorbaja, amelyen senki más nem tudott segíteni, meggyógyult. Egy fiatalember szintén gyomorbajjal ment hozzá, ennek frissen sült íbiszhúst rendelt, de megjegyezte, hogy az íbiszhús csak akkor használ, ha egészen friss. A madár halála után pár perccel muszáj megenni. Egy úrnak tériszonya volt, annak mogyorót rendelt; a mogyorót a beteg az orvoshoz jövet volt köteles elfogyasztani, mégpedig százat, mégpedig gyalog. Egy előkelő nagyvilági hölgy gyomorrák miatt hívatta. Gruby elment hozzá, megvizsgálta, körülnézett a fekvőbeteg hálószobájában, aztán megmagyarázta neki, hogy betegsége a két tapétától ered, abból áradnak a bacilusok, sürgősen más tapétát kell választania. Ezek a betegek mind meggyógyultak. Cécile meg is kérdezte tőle, a maga rajtaütő modorában, hogy mi igaz ezekből a kuruzslási híresztelésekből. – Szóról szóra igaz – felelte az öreg Gruby. – És ezeket a gyógymódokat maga komolyaknak tartja? – Feltétlenül. Nézze, asszonyom: Dumas filsnek nem volt rendben a gyomra, mert ülő foglalkozása van és nem mozgott semmit. Sétálni hiába küldtem volna, mert nem szeret sétálni, és a betegek általában nem hisznek az egészen egyszerű orvosságokban. De a zsemlyéje miatt kénytelen volt legalább egy órát levegőn lenni és járkálni. Ez meg is gyógyította. Az illető fiatalembernek levegőváltozás kellett, egyiptomi klíma és testedzés. A rendelésemnek csak úgy tudott eleget tenni, hogy elment íbiszmadarat vadászni Egyiptomba. A tériszonyos ember hozzászokott az utcán való járkáláshoz, mert mikor hozzám jött, nem a térre figyelt, hanem gondosan számlálta a száz mogyorót. Az a hölgy pedig teljesen egészséges volt, csak elkényeztetett és gazdag, unalmában jött rá a hipochondria. Mikor elkezdte az új tapétákat válogatni, érdekes foglalkozást talált és meggyógyult. Nincsen ebben semmi boszorkányság. Az én tudományom egyszerű és emberi, mint én magam. Ezt a megállapítását már nem lehetett helyeselni, mert minden volt, csak egyszerű ember nem. Már a kocsija is, amellyel a Rue de Lisbonne-ba szokott érkezni, minden más párisi kocsitól különbözött. Oldalt nem volt rajta ablak, viszont a tetejét üvegből csináltatta, mert részint nem szerette, ha felismerik, részint olvasni szokott beteglátogató kőrútján, s ehhez a felső világítást találta alkalmasnak. Lovát nem engedte patkoltatni, mert az ellenkezett állatvédő elveivel. Buzgó tagja volt a dohányzás ellen alakult ligának, de zsebe mindig tele volt a legfinomabb szivarokkal barátai számára. Egy volt inasa pletykáiból kiderült, hogy igen különös módon szokott esténként nyugalomra térni: tetőtől talpig bekente magát olvasztott borjúfaggyúval, aztán ugyancsak tetőtől talpig beragasztotta magát selyempapírral, így vette fel a hálóruhát és lefeküdt különös hálószobájában, ahol nem volt ágy, de volt számos dívány, kerevet és karosszék. Hol ezen aludt, hol azon. Rue Saint Lazare-beli házában berendezett egy csillagvizsgáló kamarát, finom és drága teleszkópokkal. A porosz-francia háború alatt ezt felajánlotta a vezérkarnak, kitűnő hasznát is vették. Miska megkedvelte a borotvált arcú, nagy homlokú, kopasz öreget, mert mindig érdekes dolgokat beszélt. Pácienseinek bajáról mindig hallgatott, és sértőnek találta, ha ilyesmiről kérdezték, de nevezetes emberekről igen sok mulatságos történetet tudott előadni. Annak idején még Bem apót is kezelte, mikor az Párisban járt, ő volt a Heine egyik utolsó orvosa, és Ambroise Thomas, a Mignon szerzője nem tudott nélküle élni, annyira hitt benne. Rengeteget keresett az öreg, de rengeteget adakozott is jótékonyságra, a pénz nemigen érdekelte. – Én vagyok a fordított Paracelsus – mondta Miskának, mikor kereseti lehetőségekről beszéltek. – Azt sem tudom, ki volt az a Paracelsus. – Híres alkimista volt száz évvel ezelőtt. Tudja, mikor én Pestről Bécsbe mentem az egyetemre, egy nagy bérházban vettem ki lakást, amely afféle tömegszállás volt szegény diákok számára. A házat úgy hívták, hogy Küssenpfennig. Az a legenda járta erről az igen régi-régi házról, hogy valaha ott lakott a
fiatal Paracelsus, és olyan szegény volt, hogy nem tudott lakásbért fizetni. A szállásadó megszánta, adott neki egy rézgarast. Paracelsus ezt a garast a maga titokzatos görebeivel és tégelyeivel azonnal arannyá változtatta, és kifizette a bért, még jócskán vissza is kapott. Én fordítva csinálom: aranyat kapok, és igen gyorsan rézgarassá változtatom. Cécile gyorsan beleszólt: – Ilyen az én Miskám is. Csakhogy én itt vagyok ám mellette. Ő nem ismeri a pénz értékét, de én ismerem. És most alaposan meg kell néznünk minden sout, mert a két építkezés rengetegbe kerül. Építkeztek Colpachon is, Párisban is. Colpachon műtermet kellett építeni, hogy a nyári félesztendőben Miska kényelmesen dolgozhassék ott is. Itt Párisban pedig a Rue Légendre-beli telken épült a palota. Mindennap ott töltöttek egy-két órát, boldog izgalommal szemlélve, hogyan halad a munka. Miska alig várta, hogy a vadonatúj nagy műteremben dolgozhassék, Cécile alig várta, hogy nekilásson társadalmi helyzetök nagyszerű kiépítéséhez. Ott volt a párisi magyarok közt Bertha Sándor is, zeneszerző. Egyidős volt körülbelül Miskával, egy párisi hölgyet vett feleségül. Jómódú házasságot kötött, gondja nem volt, élhetett a muzsikának, amelybe szerelmes volt, de reménytelenül. Mohón szomjazta a dicsőséget, de az sehogy sem akart melléje szegődni. Ha elkezdte magyarázni szerzeményeit, vastag szőke haja is beleremegett, és a csíptető lehullott erősen rövidlátó szeméről. Mindenkit személyesen szeretett volna meggyőzni művészete hatalmas voltáról, de csak szelíd és hallgatag felesége hitt benne korlátlanul. Miskáék igyekeztek meghívni őket, és eleget tenni az ő meghívásaiknak is, de találkozásaik hangulatán érzett az a ború, amelyet a festő hirtelen diadala okozott a zeneszerző érzékeny lelkén. Ennek minden sikerül, neki semmi. És csak idejön Párisba, és övé az egész világ, ő dolgozik, kínlódik, igyekszik, hosszú zeneelméleti értekezéseket ír franciául, s azokat otthon is közölteti magyar fordításban, palotásokat és csárdásokat szerez, és a siker nincs sehol. – Légy kedves ezekhez a Bertháékhoz – mondta Miska az asszonynak –, remélem, ezektől nem félted a karrieremet. – Nem féltem, de viszont nem is várhatok tőlük semmit. Te csak bízd rám, hogy kihez mennyire kell kedvesnek lenni. Ez igaz is volt: Cécile az előmenetel útján biztos értékkel adagolta a nyájasságot. Rosty Zsigmondhoz, az osztrák-magyar követség tanácsosához olyan kedves volt, mint a méz. Hasonló, de egy enyhe fokkal kisebb melegséget tanúsított Kriszháber doktor iránt. Magyar származású és Párisban kitűnően gyökeret vert orvos és francia állampolgár volt ez is, akár csak Gruby, de magyarsága erős nyomait még megtartotta. Miska azért vonzódott hozzá, mert nyomorúságos fiatalságában keserves inaséveket töltött el ez is. Mikor megtudta, hogy Miska asztalosinas volt, felcsillanva, szinte dicsekedve vágta ki, hogy ő meg vaskereskedésben volt inas. – Meséljen erről – szólt Miska, közelebb húzva a széket. – Ott kezdődik a dolog, hogy Feketehegyen, ahol én születtem, éldegélt az apám fivére is. Fia volt mindkettőnek, és én is a Móric nevet kaptam, az unokafivérem is. Tehát Feketehegyen két Kriszháber Móric gyerekeskedett. Méghozzá egy évben is születtünk. De aztán útjaink különváltak. Igen szegény fiúk voltunk mind a ketten, iskoláztatni nem tudtak bennünket. A másik Móricot Bajára adták szappanosinasnak, engem Pestre adtak egy vaskereskedésbe. Ő inaskodása alatt szorgalmasan tanult, nagy kínok árán magánúton le is tette az érettségit. De én nem tanulhattam, igen szigorú gazdám volt. Ha olykor felszöktem a padlásra, kölcsönkért könyvekből tanulni, alaposan ellátta a bajomat. Végül ki is rúgott. Új alkalmazást nem kaptam. Ekkor pokoli szélhámosság gondolata jutott eszembe. Kölcsönkértem az unokafivérem érettségi bizonyítványát egy hétre. Az a bizonyítvány Kriszháber Móric nevére szólt, aki ezernyolcszázharmincháromban születet. Engem is úgy hívtak, én is akkor
születtem. Ezzel a bizonyítvánnyal felutaztam Bécsbe, és beiratkoztam az orvoskari egyetemre. Aztán az érettségi bizonyítványt visszaküldtem. Most pedig itt vagyok Párisban. Ez a zárómondat nem keveset jelentett. Kriszháber ugyanolyan kettős orvosi életet élt, mint Gruber, a tudományos világban komoly tudós volt, éppen ebben az esztendőben indította meg Isambert és Ladreit de Lacharriére, a két specialista társaságában az Annales des maladies de l’oreille et du larynx című folyóiratot, viszont rendelőóráját hatásos és sarlatánszerű külsőségekkel vette körül, betegeit a Rue des Pyramides hatos számú házának pazarul berendezett földszinti lakásában fogadta, ahol a rendelőszobába lépő páciens zöld bársonydrapériákkal bevont és majdnem egészen besötétített rendelőbe lépett, ott állt maga a professzor, eldugott fényszórótól látomásként megvilágítva, magas, szikár, sasorrú, szakállas férfi. Tudományát nehéz aranyakkal fizették, idegen országokból jöttek hozzá a gégebajosok. Cécile-t ez a nagy érvényesülés érdekelte, de Miskát egészen más. – Mondja, professzorom, milyenek voltak az inasévei? Sokat ütötte a gazdája? Cécile ideges szemrebbenéssel nézett a férjére. Nem szerette, ha ezt az inaskodást olyan erősen kipécézték. Untig magyarázta Miskának, hogy a szegénység nem szégyen, különösen szép, ha valaki alacsony sorból vitte sokra, de azért nem kell azt a háztetőről kürtölni. Az emberek kicsinyesek, és akadhat, aki felhúzza az orrát. Bezzeg Zichy Mihály mennyit emlegeti grófi rokonait. Azonban hiába beszélt Cécile, Miska igen szerette a beszélgetést asztalosságára terelni. Elkophatatlan gyönyörűséget okozott neki újra és újra szembeállítani hajdani és mostani sorsát, nem tudott betelni azzal az örömmel még most sem, hogy nem maradt asztalossorban. Mikor tehette, beleszőtte a beszélgetésbe gondterhelt sóhajjal, hogy milyen borzasztó sokba kerül az építkezés, rettenetes, hogy kétszázötvenezer frankot kell kivenni a zsebéből. Bezzeg asztalosinas korában hiába nyúlt volna a zsebébe, legfeljebb egy bolhát húzhatott volna ki onnan. Szeme ragyogott, mikor ilyeneket beszélt, Cécile pedig komor arccal, idegesen dobolt a szék támláján. Megint ez az asztalosinaskodás. Minek kell azt harsonákkal hirdetni folyton, éppen most, mikor a legutóbbi képekért kitüntetés jött Stockholmból, Gruber pedig megígérte, hogy összeismerteti őket egy kedves páciensével, bizonyos madame de Gerandóval, aki magyar származású, mégpedig született grófnő, és mikor Szarvady Frigyes, ez a befolyásos párisi magyar látogatóba készül hozzájuk a feleségével, Clauss Vilmával együtt? Clauss Vilmával, a híres zongoraművésznővel, akinek a portréját megfesteni főnyeremény volna? Nagyon nehéz volt ezt a Miskát társadalmi tapintatra tanítani. Nem volt érzéke hozzá. Cécile az aludni menés idejében hosszú magyarázatokat tartott neki arról, hogy mi a karrier útja. Hiába tehetséges valaki, ha nem ért a tehetsége érvényesítéséhez. A tehetség ugyanolyan portéka, mint más áru: ügyesen kell hirdetni és tetszetősen kell csomagolni, mert különben az eladó nyakán marad, míg a silány portéka elkél. Miska türelmesen hallgatta a kimerítő fejtegetéseket. De unta. S a dolog rendesen azzal végződött, hogy ásítva hagyta rá Cécile-re: – Igazad van. Csak csináld, ahogy jónak gondolod. Én majd festek. Másnap kedvvel és érdeklődéssel sietett a festőállvány elé. Az évi Salon sikert hozott. A falu hőse eléggé tetszett, nagy lármát ugyan nem ütött, de dicsérgették és biztatták a művészt. Goupil nagyon meg volt elégedve. Lacinak egy Holdkelte című képe szerepelt a tárlaton. Mintha valami gonosz végzet üldözné, előnytelenül akasztották ezt is, pedig nagy elismerést érdemelt volna. Rajtok kívül még két magyar szerepelt ugyanezen a kiállításon. Ébner Lajos egy arcképet állított ki Portmit de Mme G… címmel. Valami dúsgazdag arcképrendelőt lehetett volna a kezdőbetű mögött sejteni, pedig Ébner a házmestere feleségét festette le. Nem volt rossz kép, de Miska idegennek találta túlságosan világos színeit. Aztán egy Weisz Adolf nevű pesti piktor is ott volt a kiállítók között, mint a párisi Jalabert növendéke. Kapott is harmadik díjat.
– Ki ez a Weisz Adolf? – kérdezte Miska. – Találkoztál vele? – Még nem – felelte komoran Laci. – Fel a fejjel, ne lógasd az orrodat. El kell jönni annak az elismerésnek. Nincs itt hozzád mérhető tájfestő egy sem: ha én mondom, elhiheted. És előbb-utóbb rá fognak jönni. Nem akarsz ma nálunk ebédelni? – Ki lesz nálatok? – Nem tudom, ezt a részét Cécile intézi. Össze szokott hívni tücsköt-bogarat. Mi majd bevesszük magunkat a sarokba és beszélgetünk. – Mit tudsz otthonról, mit írnak? – Megnyitották a Dunán az új hidat. Margit hídnak hívják. A sziget mellett megy. És a Hermina téren elkezdték építeni az Operaházat. – Igen, ezt írta a húgom is. – Ja igen, szegény Giza húgom meghalt. Laci riadtan pillantott barátjára. A mély fájdalom megrendülését kereste az arcán. De azt ott nem találta. S ez érthetetlen volt előtte, mert ő a világon Berta húgát szerette a legjobban. – Fogadd őszinte részvétemet. Igazán borzasztó. Mi baja volt? – Nem is tudom pontosan, csak úgy másodkézből kaptam a hírt. Még márciusban meghalt. Alig ismertem szegénykét. Az Isten jót tett vele, mert egy kicsit olyan ütődött elméjű volt. Most már csak egy testvérem él, Emil, de arról is csak annyit tudok, hogy finánc. Kisgyerekkorunk óta nem láttuk egymást. Mialatt a tárlatnézők hangosan zsivaj ló és csoszogó sokadalma jött-ment körülöttük, Miska belenézett a semmibe. Gondolkozott, aztán csendesen mondta: – Nem volt nekem igazában se apám, se anyám, se testvérem soha. Most is csak a Pista bácsi családja van, őket szeretem, de olyan messze vannak. Te vagy itt nekem a családom, Lacikám, meg Cécile. Karját a jó barát karjába fűzte. És jóval hangosabban, derűsen szólt rá: – Mondom, hogy ne lógasd az orrod. A sikered biztos. – Nemcsak a képek… más bajom is annyi… otthon a tönkremenés… folytonosan rossz a kedvem… nem vagyok jól… – Mi bajod? – Nem tudom. Úgy látszik, nagyon kimerít a munka. Erős fejfájásaim vannak, és valahogy… én nem tudom, folyton szavakat hagyok ki a mondatokból… a gondolataim olyan nehezen találják meg egymást… nekem valami komoly bajom lesz. – Ördögöt, dehogy lesz, ne képzelődjél. Ezentúl nem engedlek ki olyan sűrűn és hosszú időre Barbizonba, mert az nem jót tesz neked. Na, gyere ebédelni. Vígan, derűsen hurcolta a rosszkedvű jó barátot. Ő maga megfeszítette hatalmas mellkasát az egészség nagyszerű érzésével. A világot szépnek és boldogítónak találta. Sok jó ismerős, sok érdekes ember, kialakuló baráti kör, közöttük ez a legjobban szeretett Laci, a Rue Légendre-beli ház épül, lesz benne az első emeleten nagy műterem és dohányzó, a másodikon a hálószobák, a harmadikon még egy kisebb műterem, nyáron pedig az új műterem Colpachon, bárcsak lehetne már mind a kettőben dolgozni… Mégiscsak szép az élet.
XVII. „Páris, 1876. jan 5. Kedves Pista bácsi. Boldog új évet! Ha egy kissé meg késve is de boldogan kivanok. Mi úgy estünk túl az ünnepeken hogy észre sem vettük. Karácsonyfánk fájdalom nem volt, nincs kinek örömöt szerezni vele. Az ördögbe hogy nem akar szaporodni a família, pedig nagy szükségünk volna reá, mert így nem ér semmit a családi élet, ha mindig csak a másokét kell irigyelnünk. Itt még csak jó, mert úgy sem volna hej hová tenni a nurist, hanem majd ha Isten segítségevei beleköltöztünk az uj házba, ott kellene valami nyávogo portéka. No hanem még nem adjuk fel a reményt. Mi még alig mozdultunk ki a házból, mégis úgy el telik az idő hogy észre sem vesszük ebeden sohasem vagyunk egyedül. Ha más nem Paál Laci van itt naponta vagy mi vagyunk a szomszédnál. Színházban csak egyszer voltunk. Én jobban is szeretem így mert a nagy társaságok fárasztanak és aztán nem tudok dolgozni. Most a magam számára festek egy képet. Az atelieremet becses magunkkal. A gyerekek otthon vannak e még? Képzelem a karácsonyi örömöket – bár nálunk is úgy lehetne már. Apropos! Kántálnak e még a tót gyerekek csabán? Régi idők mikor jártak ablaktól ablakhoz úgy van e még mindez vagy el mosta már azt is a civilizatio árja? Mostan csak ennyit, még sok kesett levelet kell Írnom ma. Mindnyajokat ezerszer csókolva és ismetelten boldog uj évet kivanva maradok szerető öcse Miska.” Az a kép, amelyen most dolgozott, nagyon érdekelte. A gondolatra úgy jutott, hogy dolgozni akart és nem volt hirtelenében témája, s mint írók és festők ilyenkor szokták, saját mesterségébe nyúlt gondolatért: le kellene festeni egy műtermet, ahogy a piktor dolgozik benne. Legelőször szegényes műteremre gondolt, önmagára Bécsben, Münchenben s a düsseldorfi idők elején, de sikerei felett érzett öröme kitört belőle, és helyet kért a kép tervében. A szegény műterem gondolatát a beérkezett festő műterme foglalta el. A modellért nem kellett máshova mennie: ott volt a maga műterme. Ebből önként adódott, hogy maga lesz a festő is, aki szerepel a képen. Akkor pedig már minden napja, minden órája társának, Cécile-nek is rajta kellett lennie. Másfél éves házasok voltak már, és házasságuk megkapta a maga végleges belső formáját. Cécile győzött: egész életöket minden vonatkozásban ő vezette, ő kezdeményezett és ő döntött mindenben, ami a festészeten kívül esett. Sőt ahhoz is sikerült férjét szívós ügyességgel és vasakaratú következetességgel hozzászoktatnia, hogy még művészi gondolatait is megbeszélje vele. Rávezette férjét, hogy művészi függetlenségét természetesen megőrizheti, de nem árt, ha egy olyan laikussal, mint a felesége, megtanácskozza terveit, hiszen a feleség maga a publikum, s egy festőnek csak hasznos lehet előre kitapogatnia a publikum ízlését és hajlandóságát. Miska ennek az érvelésnek jogosultságát kénytelen volt belátni. Azonkívül szívesen hozott áldozatot a házi békességért, s azt gondolván magában, hogy Cécile csak tanácsoljon bármit, ő úgyis a saját feje után fog festeni, csakugyan minden tervét kezdte hűségesen elmondogatni. A napi munka felől is mindig megkérdezte az asszony véleményét, hogyan tetszik. És Cécile ezen az egyetlen ponton, a festészet pontján csakugyan nagyon szerény és tiszteletteljes élettársnak bizonyult, a terveket mindig helyeselte, sőt helyességöket új érvekkel tudta támogatni, a napi munkát mindig elragadtatva dicsérte. Most már szervesen beletartozott a Miska festészetébe is, és mikor a műtermet ábrázoló kép gondolata felmerült, Miska a kompozíciót az asszony nélkül már el sem tudta képzelni. Pár héttel azelőtt férjhez ment a folyosószomszéd leánya, Madelon Dóré. Egy Michel nevű, igen kellemes fiatal orvos vette feleségül. Az esküvőre Miskáékat is meghívták, és Cécile a díszes alkalomra szép új bársonyruhát csináltatott magának. Élénkkék színe volt az új ruhának, divatos szalonból került ki, keblére valódi csipkéből omlott a dísz, a turnürös szoknya alját három sor fodor díszítette.
– Nem akarok beleszólni – mondta Cécile –, de ezt a ruhámat nagyon szeretem, nagy öröm volna, ha ebben a ruhában szerepelnék a képen. Persze csak úgy, ha a színkompozíciódba beleillik. Mert ezt te döntőd el, ebbe nem szólok bele. – Megpróbáljuk – felelte Miska szolgálatkészen. A ruha kékjét maga is szerette. A kép magva gyanánt kezdettől önmaga élt a képzeletben alakuló vázlaton, természetesen világos ruhában, hogy a sötét háttérből ragyogva kiemelkedjék. Ehhez a Cécile kék alakját képzelte hozzá, alakította, próbálta, tetszetősen ment a dolog. Hamar elkészült fejben az egész. Állandóan mosolygott, mialatt gondolkozott felőle. Annak a szeretetnek derűje ült ki az arcára, amelynek melegével az egész gondolatot szerette: csinos és jómódú műtermét, a Chouchou nevű mopszli kutyát, amely szuszogva aludt hol valamelyik szőnyegen, hol valamelyik karosszékben, fiatal háztartása egyes tárgyait, egész beérkezett, kellemes életét, a valaha annyit szenvedett, de most győzedelmes Miskát. És ráképzelte régi piktorbabonáját is, a kócos, szöszi kislányt. A babona most lelepleződött és tudatossá vált: a családi életnek és az apaságnak sóvárgó vágya sajgott benne évek óta, azt festette rá a Siralomháztól kezdve minden képére, mindeddig homályos, de most már egészen világos vágyakozással. Sietnie kellett, a Salonban csak március húszadikáig fogadták el a képeket. Buzgón és jókedvvel dolgozott, Cécile alig tágított a műteremből, még akkor sem, mikor az ő alakja részletesen elkészült már. Akadt is minduntalan dolga. A munka felé Miska folyton alkalmat követelt a maga fehér foltjai számára, amelyek már jól ismertekké lettek a párisi festővilágban. Ez az ő saját vonása volt, úgyszólván eltulajdoníthatatlan saját találmánya. Amit festett, azon hol itt, hol ott villant fel a pezsgő bizsergő gyöngye gyanánt egy-egy fehér folt, vibrálóan, vakmerően, szinte hangot adva, csattanva, füttyentve az aszfalt mély ágyában. Azaz hogy nem az aszfaltéban már: Miska megszokta, hogy szeretett anyagát aszfalt helyett francia szóval bitümnek nevezze. Más is volt ez a párisi bitüm, mint a düsseldorfi aszfalt. Hosszú keresgélés és tanulmányozás után megszokta, hogy egy egészen kevés okkert keverjen bele. Mikor megkezdte a képét, úgy csapkodta, mázolta, öntötte a vászonra a bitümöt, mintha az ördög kergetné, egy ecsetet sem talált elég nagynak hozzá, szinte meszelőre vágyott a keze, és gyakran kézzel nyúlt bele a bitümös vödörbe, hogy lázas sietségében tenyérrel csapja fel a sötét alapot. Türelmetlenül rajzolta fel a vázlatot a nedves bitümbe, sokszor a paletta élével. De ez a lázas sietség fokonként enyhült. Mennél jobban előrehaladt a képen, annál lassabban dolgozott. Ha egy-egy „partie”val nem volt megelégedve, habozás nélkül újra festette, aztán megint újra, akár tízszer is. És a legvégén, mikor a fehérekre került a sor, óvatosan, rendkívüli figyelemmel állt neki, hogy magyarosan „megadja a módját”. Olyan volt neki ez a fehér, mint a karácsonyfa díszítése, mint a tündöklő sujtások odacsókolása a remekbe készült díszruhára, mint még itt egy lángocska, még ott egy lángocska, kivilágításkor. – Ott fent a bal sarokban nekem kell egy fehér villanás. Mit tegyünk oda, arra az üres falrészre? Cécile töprengett. Különböző tárgyakat ajánlott, mint aki találós mesén töri a fejét. Miska a fejét rázta. Aztán felkiáltott: – Megvan! És sietett a műterem sarkába. Ott mindenféle kacat közül kiemelt egy mellvértet. Azt felakasztotta a fal illető pontjára. Gyorsan lefestette, és ráhajította a fehérből a foltot: varázslatként tűnt elő a vértre eső világítás villanó fénye a sima fémlapon. Ott fent jobbról is kell valami a kandalló sarkára: odavetett egy fehér kendőt. Most soknak érezte a fehéret, elébe állított egy ok nélküli palackot. A kép felső pereme felé is akart egy-két villanást egész magasan. Ott az eredeti vázlaton egy tájkép alja látszott, kivehető ábra nélkül. Hirtelen gondolattal kijavította a tájképet portréra. Csak könyöktől lefelé látszott, a két csuklón a kabátujj alól kibúvó kézelők megadták a két piciny fehér vonalat.
A lázas munka közepette még sok egyéb dolga volt, amit nem hagyhatott hanyagon. Bruckhoz is el kellett néznie néha, azonkívül akadt még egy tanítványa, egy Tait nevű amerikai, aki Tirolból jött Párisba, és itt őt választotta mesteréül. Cincinnatiba való fiatalember volt ez, igen rosszul beszélt franciául, és mesterével inkább csak az ecset útján érintkezett, két készülő tiroli képe előtt. Aztán mindennap el kellett mennie a Rue Légendre-ba, szemmel kísérni az építkezést. Aztán el kellett néznie Paál Lacihoz is, aki szebb képpel készült a tárlatra, mint valaha. Megfestette a barbizoni békamocsarat, mint ahogy a legtöbb barbizoni tájképfestő megfestette. Dóréhoz is illett elnéznie, aki nagy bibliai képet festett, Krisztus jeruzsálemi bevonulásáról. Liebermann folyton nyaggatta, hogy nézze meg készülő két képét, és szóljon hozzá, javítson bele. Még más dolga is volt, és azonkívül két ízben alaposan össze is veszett Cécile-lel. Az első összeveszés Leibl miatt történt. A régi pajtás Münchenből írt neki, s a levél melléklete gyanánt elküldött két képet. Pompás képek voltak, Leibl óriás léptekkel fejlődött. A maga nemzedékében most már egész biztosan ő volt a legjobb német festő. Arra kérte Miskát a levélben, hogy próbálja Párisban ezt a két képet eladni, egyszersmind írja meg, ajánlatos-e most neki Párisba költöznie. Cécile-t ez a levél mód nélkül felizgatta. – Írd meg neki, hogy semmi esetre ne jöjjön. Még csak az kéne. – Miért? Sőt igenis jöjjön. Nagyon jó barátom. Örülök, ha itt van. Laci is nagyon szereti. – Nem, nem! Abba én nem megyek bele! Elment az eszed? Teljesen népszerűtlenné akarod tenni magad? Hiszen így is reggeltől estig kell magyaráznod fűnek-fának, hogy magyar és német, az nem mindegy, és még az osztrákokhoz sincsen semmi közöd! Most egy sült porosz barátot hozol ide magadnak? Miska, én azt hiszem, te megőrültél! Eredj ki a Tuileriákhoz, ott még füstölnek a falak! A Cour des Comptes még úgy áll kormosan, romokban. A kis vendéglő ajtaján tegnap magad láttad kiírva, hogy poroszoknak és kutyáknak tilos a bemenet! Az egész ország csak a revanche-ról beszél, és te egy porosz kebelbarátot akarsz idehozni? Ilyen marhaságot még nem hallottam. – Kérlek, ne használj ilyen szavakat, már mondtam, hogy azt nem szeretem. – S te milyen szavakat szoktál használni? – Az más. Én férfi vagyok. Ez a Leibl nekem hűséges jó barátom. Jellemtelenség volna egy jó barátot megtagadni, mikor szüksége van rám. – És én senki sem vagyok? Ki a fontosabb neked? Az a porosz vagy én? Miska most már mérges volt. Az asztalra vágott. – Hagyd már abba ezt a csúnya szokást, hogy akármiről van szó, a kabinetkérdést azonnal felveted. Amit beszélsz, az teljesen igazságtalan. A Tuileriákat nem a poroszok gyújtották fel, hanem a kommunisták, magad is jól tudod. Arról Leibl nem tehet. – De a közvélemény mindenért a poroszokat okolja, nagyon jól tudod. Párisban ma olyan németgyűlölet van, amilyen soha nem volt. És nekem nem az igazság a fontos, hanem a te boldogulásod. Miért nem azok közül a németek közül hozol ide valakit, akik ott ülnek Strassburgban, mi? Tőled az is kitelik. Ilyen ostobának igazán nem képzeltelek, mikor hozzád mentem. Szóra szó jött, végül mindketten verték az asztalt. Csak harmadnap békültek ki, mikor Miska megadta magát és megírta Leiblnak, hogy most semmi esetre se költözzék Párisba. Mikor a levelet írta, úgy érezte, hogy kicsinyes és csúnya árulást követ el. De ugyanakkor belátta, hogy Cécile okos asszony. A másik nagy összeveszést Ligetiné emléke okozta. A kocsmából hazatérő részeg ember vásznát haza kellett küldenie Pestre, hogy kiállítsák. Úgy határozta, hogy Ligetinek küldi, és ír hozzá egy igen meleg, igen részletes levelet, hiszen négy éve nem írt már annak az embernek, aki olyan jó volt hozzá, mint egy édesapa. Intézkedett is Goupilnál, hogy milyen címre küldjék a képet. Egy délben Cécile úgy
jött haza, mint a vihar. Egyenesen berontott a műterembe, és köszönés nélkül rákezdte: – Kinek küldetted te Pestre azt a képet? – Ligetinek. Miért? – Nem megállapodtunk abban, hogy azzal a családdal minden érintkezésnek vége? Így tartod meg a szavadat, mi? – De bocsáss meg, ez igazán gyerekség. Ennyi esztendő után… Igazán nevetni kell rajtad. – Nézd, Miska – szólt az asszony remegő hangon –, te nekem megmondtad, hogy ez az asszony volt az egyetlen nagy szerelem életedben. Most megint fel akarod venni velők az érintkezést? Hát azt hiszed, hogy én azt tűröm? Goupilnál visszatartottam a képet. A kép arra a címre nem fog elmenni. De azonfelül mélyen megsértettél, ezt vedd tudomásul. A végét már sírva mondta. Miska nézte elkedvetlenedve, és tehetetlenül ütött rá tenyerével a combjára. – Én micsoda állat voltam, mikor ezt a Ligetinét elmondtam neked! A síró asszony felhördült. – Micsoda? Fenyegetsz, hogy ezentúl titkaid lesznek előttem? Hát egyet mondok neked: én téged egészen akarlak, ha veled élek. Ebben nem ismerem a tréfát. Abban a pillanatban, mihelyt rájövök, hogy valamit eltitkoltál előttem, azonnal elválok tőled. Miska arca lassan felderült. Nehéz asszony, az biztos, de ezt a házi botrányt szerelemből csinálja. Azt pedig meg kell bocsátani. Odalépett Cécile-hez, hogy megölelje. De az erősen eltaszította. – Eredj, ne érj hozzám. Utállak. Ez a harag is eltartott három napig. A békességért árat kellett fizetni. Miska megesküdött, hogy kísérletet sem tesz többé a Ligetiékkel való érintkezésre. A képet elküldette a Telepy Károly címére. Levelet is mellékelt hozzá. És Ligetit még csak nem is üdvözöltette. Ez az eset hosszú ideig sajgott a lelkén. Meg is őrzött belőle egy leheletnyi idegenséget az asszony ellen, aki oktalan féltékenységből ilyen hálátlanságra kényszeríti. S ha Ligeti olykor eszébe jutott, önmaga elől menekülve, szégyenkezően sietett másra gondolni. A kép idejében kész lett, és Intérieur d’atelier címmel került a Salonba, ahol igen jól akasztották. Igen szép sikere is volt. Nála már nem volt kérdés az akasztás, hatéves Salon-múltjában egy aranyérem és egy másik érem fordult már elő, a tekintélyek helye járt neki. Ezúttal végre Laci is jó helyet kapott La Mar-aux-grenouilles – forèt de Fontainebleau lett a kép francia címe. És észre is vették. Már a vernissage-kor is sokan megálltak előtte, Leroi, a LArt kritikusa hangosan dicsérte és magyarázta a felfogás önállóságát a körülállóknak, kijelentvén, hogy Rousseau és Dupré is megfestették ugyanezt a tárgyat, és ennek a magyarnak nem kell mellettök szégyenkeznie. Miska és Laci ujjongva örültek egymás sikerének, ott a közönség szeme láttára összeölelkeztek a Laci képe előtt. Ez a tárlat általában sok érdekeset hozott számukra. Liebermann két képe nagyon jó volt, s akik a katalógusba pillantottak, a festő neve mellett mestere gyanánt Munkácsy Mihályt látták feltüntetve. Ugyanígy az amerikai Tait két képénél. Kiállított Paczka is. Egy kolduscsoportot festett, meg egy halálfejet, mind a kettőn Zichy Mihály rajzbeli biztossága látszott. Miska gratulált a festőnek. S mikor továbbmentek, Cécile odasúgta neki: – Dorénétól az imént hallottam, hogy Zichy ezt a Paczkát akarja ellened kijátszani. Éjjel-nappal dolgoztatja, Paczka már panaszkodik, hogy nem bírja. És megszerezte neki Szarvadynét. Portrérendelés. Tessék. De te nem hiszel nekem. Miska vállat vont. Paczkát ellene kijátszani? Csak játsszák ki, nem fél tőle. Zichy biztosan nem így mondta, ha mondott valamit. Mentek tovább. Ébner Lajos, a visszavonultan élő hallgatag magyar
férfiarcképet állított ki, Weisz Adolf két zsánert, egy Horovitz Lipót nevű kassai festő zsánert. Egy francia kép előtt Cécile sziszegni kezdett. Azt Julián festette, a nevezetes festőiskola tulajdonosa. Une académie depeintre volt a kép címe, a saját festőiskoláját ábrázolta. – Micsoda ízléstelenség – szidta Cécile –, így csinálni üzleti reklámot az iskolájának. – Hát én? – nevetett Miska – én nem ugyanígy csinálok üzleti reklámot a műtermemmel? – Ne mérgesíts, nagyon kérlek. Annak a Paczkának már mind a két képe el van adva. Itt áll a katalógusban El van adva a tied? Látod. Mert Zichy dolgozik, de te hiszel mindenkinek, és hagyod magad leszorítani. Borzasztó ember vagy. A borzasztó ember hirtelen megállt egy kép előtt, amely megütötte a szemét. Meglepetve olvasta a katalógust. – Nézz már ide, te Laci, mi ez? Ladislas Mednyánszky. Magyar táj. Ki ez? A kép kitűnő. Tudsz te erről valamit? – Hogyne. Hallottam róla. Egy felvidéki mágnás ez, csak a rangját nem írta ki, báró Mednyánszky László. Pilsnél tanul. Valaki kérdezte tőlem Barbizonban, hogy ismerem-e, de nem tudtam róla mondani semmit. – Érdekes. Mennél tovább nézem, annál jobb a kép. Erre az emberre figyelni kellene. – Úgy van, én is kíváncsi vagyok rá. Majd felbukkan. Aztán továbbmentek és elfelejtették. Aznap még együtt töltötték az estét. Laci keservesen panaszkodott, hogy sehogy sem tud zöld ágra vergődni. Hosszú idő óta egy képet sem adott el, Goupil már igen nehezen adja a további előlegeket, otthon csak baj és panasz, apja nagybeteg, másik fia nyakán tengődik Aradon, anyja pedig Rév-Komáromba költözött Bertához, aki ott postáskisasszony lett. Segíteni kellene őket, de saját magát sem tudja már fenntartani. Azonfelül folyton fáj a feje, néha napokig nem tud dolgozni. Vigasztalták, amennyire tudták, az új kép biztos sikerével kecsegtették, de hiába. Komoran, lehorgasztott fejjel ment haza a Boulevard de Clichyre, ott tartott egy nyomorúságos kis műtermet magának és madarainak, de már azt sem tudta fizetni. – Ezt nem lehet nézni – mondta Miska –, muszáj, hogy segítsünk rajta. Nem tudtam, hogy ilyen rossz állapotban van. – Segíteni? Hogyan képzeled azt, hogy segíteni? – Ezt csak egyféleképpen képzelhetem: pénzt kell adni neki kölcsön. – Pénzt? Van neked józan eszed? Negyedmillió frank eddig az építkezés, és nem tudjuk, hogy a túllépést honnan fogjuk előteremteni! Inkább azon gondolkozzál, honnan veszünk pénzt, ne azon, hogy hová adjuk ki. – De engedj meg, Lacinak! – Látod, hogy nem kért. Ha majd nem bírja semmiképpen, szólni fog, és akkor majd meglátjuk. Esetleg már holnap kitűnően eladja ezt az új képét, és nem lesz semmi baja. Hova tetted a kis kulcsot? Cécile lezárta a beszélgetést. Nem lehetett vele vitatkozni, minden pénzt ő kezelt. A Goupil-számlát is ő intézte, Miska azt sem tudta, mennyi ott az előlege. És másnap délben már indulandók voltak Colpachra, mert az ottani építkezést is meg kellett nézni. Sokáig nem aludt el Miska, folyton Laci járt az eszében. Szívből és baráti szeretettel sajnálta. Legjobban szeretett volna felkelni, felöltözni és elmenni utána rögtön, hogy keserves, nyomorúságos magányában megvigasztalja. Másnap délelőtt bement a városba festéket vásárolni. Útba ejtette a Rue Chaptalt, ahol a Goupil műkereskedése volt. Az volt a terve, hogy megkéri az öreget: adjon neki egy kis pénzt, de úgy, hogy Cécile ne tudja meg. Azonban Goupilt nem találta a boltban. Az öreg most ritkábban járt be, két veje vezette az üzletet, egyik volt Boussot úr, másik volt Valadon úr. Egy kis asztalnál pedig ott körmölt az
ifjú könyvelő, Van Gogh. Miska az óráját nézte, ha vár egy negyedórát, talán még bejön az öreg. Addig szóba ereszkedett Van Gogh könyvelővel. Ez hollandi fiatalember volt, egy amsterdami műkereskedő fia, kecskeszakállú. – Mit dolgozik, kedves Théo? – A fivéremnek írok üzleti ügyben. – Ő a cégnél van Amsterdamban? – Nem, festő. – Festő? Hogy hívják? – Vincent. – Vincent Van Gogh? Nemigen hallottam. Théo Van Gogh tiszteletteljesen, de rejtélyesen elmosolyodott. – Idővel majd hall róla, moszjő. És írta tovább a levelet. Miska lapozgatott egy rézmetszetes kötetben, majd kinézett az ablakon, majd órájára pillantott. Végül szemügyre vette a két vőt. Sem Boussot-val, sem Valadonnal még nem tárgyalt soha. Nem baj, majd az egyiket félrehúzza, és elintézi vele a dolgot. De abban a pillanatban Berthier, a festő lépett a boltba. Nyájasan üdvözölték egymást. Gratulálni kellett neki, mert nagy sikere volt a Salonban Lesseps visconte-nak, a Szuezi-csatorna híres tervezőjének arcképével. Alig beszélgettek egypár mondatot, belépett Detaille, a katonafestő. Élénk társalgás indult. Miska percenként nézte az óráját. Végre nem várhatott tovább. Rohant haza. El is késett, Cécile szigorú szemrehányásokkal fogadta. Colpachon tudta meg, hogy a tárlat zsűrije a kiállító magyarok közül egyet sem tüntetett ki. Laci sem kapott még csak egy mention honorable-t sem. Goupilék azt írták, hogy a képet aligha tudják eladni. Miska megpróbálkozott még egyszer, hogy megkörnyékezi pénzért Cécile-t. De éppen mikor akadozva belekezdett mondókájába, Cécile elébe tette az arloni pallér költségjegyzékét. Újabb hatezerrel lépte túl a colpachi műterem költségvetését. Miskának reménytelenül torkán akadt a szó. És ott Colpachon kapta pár hét múlva a hírt, hogy Laci apja Aradon, nagy szegénységben meghalt. Mikor a nyár végeztével visszaköltöztek Párisba, a Rue Légendre-beli ház már régen tető alatt volt. Miskának is, Cécile-nek is rohanás volt az egész élete reggeltől estig. A belső berendezéssel foglalkoztak. Pincétől padlásig be kellett bútorozniok egy háromemeletes, tágas házat. Olyanok voltak mind a ketten, mint a bolondok. Kárpitos, szerelő, cselédközvetítő, biztosítóügynök, adószakértő, bútorkereskedő, szobafestő, jelentkező inas, pallér, házmester, lókereskedő, cserépfedő boszorkánytáncában hajszolták magokat és egymást a nap minden órájában, sokszor este vették észre, hogy egész nap még nem ettek semmit, festésről szó sem lehetett. Kora őszre számították a végleges beköltözést, és november elején még mindig a Rue de Lisbonne-ban idegeskedtek, holtfáradtan, ingerlékenyen, tajtékzó türelmetlenségben. Egyik szobában kigyulladt a gyaluforgács, majdnem tűz ütött ki. Egy vaskereskedő segédje olyan szemtelen volt, hogy Cécile nyakon ütötte. Az szaladt a rendőrségre, a házaspárt beidézték. Már a legszélső határán voltak idegeik teherbíró képességének, mikor végre először alhattak a Rue Légendre-ban. De ez az első éjszaka mindenért kárpótolta őket. Erős festékszag csavarta orrukat, a vízvezeték három helyen elromlott, az ablakok közül kettő nem zárt, két mellékszoba kulcsa rejtélyesen elveszett, kilincsek nem működtek, ajtók csikorogtak, parkett felhajlott, ezer és ezer baj környezte őket, de ott laktak a Rue Légendre-beli palotában. Egymásba nyíló két hálószobát építtettek a második emeleten. Az egyik az ő közös hálószobájok volt, a másikat gyerekszobának szánták. – Csak már gyerekbőgést hallanék odaátról – mondta Miska, a nagy boldogságtól meghatottan, minden érzelemre kapható, túlfeszített idegekkel.
– Milyen édes kis poronty lesz – felelte Cécile olyan hangon, amilyet igen ritkán lehetett tőle hallani. – Tudod, nálunk Magyarországon van egy babona, mikor az ember először alszik valahol. Elalvás előtt meg kell olvasni a mestergerendákat. Amit azután álmodik az ember, az igaz lesz. Én most megolvasom, egy sincs. Bárcsak a kisbabáról álmodnék. Már rég leoltották a világot, még mindig szólongatták egymást. Hol egyiknek, hol másiknak jutott valami eszébe. – Mikor leszünk annyira, hogy vendégeket lehet hívni? – Nem tudom. Egy hét múlva. Két hét múlva biztosan. – Kiket hívunk először? – Már gondolkoztam róla. Nyolc embert tudunk ültetni összesen az ebédlőben, mert az kicsi. Doréék és Gustave Dóré, az három. Madelon és az ura, az öt, Laci, az hat. Még egy házaspárt lehet. – Akkor hívjuk a Chaplin házaspárt, azokat szeretem legjobban. – Igazad van, Chaplinékat fogom hívni. Cécile nagy nehezen elaludt. Miska még egy óra hosszat feküdt álmatlanul. Képtelen volt boldogságában elaludni. Óvatosan kilépett az ágyból, aztán jó darabig figyelt, nem ébresztette-e fel az asszonyt. De az nem moccant, csak lélegzett a sötétben szabályosan. Miska roppant vigyázatosan felöltözött, és kiosont a szobából. Mindjárt el is tévedt, nem ismerte még a járást. De gyújtókat gyújtogatva nagy nehezen letalált az első emeletre, onnan a nagy műterem előtt le a földszintre. Ott megtalálta prémes bundáját. Saját kulcsával kinyitotta a kaput, közben hallotta az istálló felől dobogni a két lovat. Locspocs, csendes eső és didergető hideg fogadta a novemberi éjszakában. Átment a szűk utca túlsó oldalára, és megállván a gyalogjárón, szemügyre vette a házat. Ott sötétlett előtte a túlsó oldalon a vadonatúj Munkácsy-palota. Ujjongó örömében gyermekes játékot talált ki: ő most Lieb Miska, az aradi asztaloslegény. Vándorúton jött gyalogszerrel Párisba, éjszaka szállás nélkül kódorog az ismeretlen utcákon, és találomra megáll egy palota előtt. Itt, ezen a szent helyen. Megszólítja ezt a valakit Lieb Miska, aradi asztaloslegény. – Ugyan kérem alássan, nem tetszik tudni, kié ez a szépséges nagy palota? – Dehogynem, hisz ezt mindenki tudja errefelé. Egy Munkácsy nevű híres festőé. – Hát az olyan gazdag ember? És olyan híres? – Meghiszem azt. Fogatot tart. Szép felesége van, egy bárónét vett el, az ott alszik a második emeleten. De egy Colpach nevű községben is van birtoka és kastélya. – Vajon adna nekem szállást, Lieb Miska asztaloslegénynek, ha most bezörgetnék? – Talán az istállóban elhálhatna, fiam, csak próbálja meg, nagyon jó ember. Mire eddig jutott a játékban, Miska elsírta magát. Ott állt a Rue Légendre túlsó oldalán, nézte a sötét házat, és boldog könnyei fájdalmas örömmel csurrantak le sűrű szakállába, közben finoman szitált rá a hajnali eső a hidegben.
HARMADIK KÖTET I. A hatalmas műterem igazi berendezését a fény adta, amely bőven és szabadon ömlött be a Rue Légendre felől. Különben nem volt benne csak a festőállvány, egy nagyon szép, hatalmas hollandi szekrény, vázlattartó polcok, ecseteknek való és festéktartó asztalkák és szemközt a festőállvánnyal egy karamáni szőnyegekből alkotott sátor, csak éppen akkora, amelyben elfért egy dívány. A sátor fölé óriás tükröt szereltetett a falra, abban a szín és a távlat hatásait jobban meg lehetett látni, mint a képen. Reggel hétkor kopogtattak a hálószoba ajtaján. Ez volt a költés. Mikor felöltözködött, lement a műterembe, ott szolgálták fel a teáját. Akkor nekifogott dolgozni. Most a Laci arcképét festette. Szinte csak bitümmel és csak fehérrel. Pontosan arcélbe állította, a profil fénye és árnya érdekelte. Festés alatt állandóan beszélgettek. Változatlanul legjobb barátai voltak egymásnak most is. De egymáshoz való viszonyuk mégis megváltozott. Valaha Laci volt közöttük a „Herr von” szeretetében valami meleg és apai fölény érzett, az elegáns és könnyed világfi felsőbbsége az ügyetlen, félszeg mamlasz felett. Most ez a fölény helyet cserélt. Miska saját palotájában festette a nyomorgó barátot. A kandallóban vígan pattogtak a hasábfák, míg a Boulevard de Clichyn, a Laci műtermében farkasordító volt a hideg. Miska széles vállú termete csak úgy harsogta az erőt és egészséget, Laci megrokkant, alig túl a harmincon már negyvennek látszott, régi divatfi volta eltűnt, lomposan lógtak róla elnyűtt ruhái, szakállát nem gondozta, keze remegett, szeme mélyen behúzódott, és tekintetéből valami üres, valami ijesztő meredt arra, aki beszélgetett vele. Mogorva volt, meghasonlott. Szidott mindenkit, szidta a festőket különösen. Sikertelensége ingerültté és igazságtalanná tette. Mert a legutolsó kép ugyan tetszett, de eladni sehogyan sem tudta. Minden piktort mázolónak nevezett, minden műkereskedőt uzsorás gazembernek, minden műbarátot, aki a más képét vette meg, oktalan marhának. Közben halántékához nyúlt két tenyerével, mert nagyon fájt a feje. Mikor az arckép elkészült, Miska sokáig elnézegette magányosan. Aztán felküldte az inast, hogy madame jöjjön le. – Nézd csak, valami furcsa van ezen a képen. Ez egy nagybeteg embernek a feje. Lacin én ezt nem láttam annyira. Csak festettem, ami előttem volt. Most a képen látom, hogy ennek az embernek vége van. Az imént sokáig néztem a képet, és megborzadtam.* De Cécile nem látott ilyesmit a képen. – Képzelődök Rosszul megy szegény Lacinak. Természetes, hogy le van törve. Meg kellene házasodni, és elvenni valami rendes, okos, erélyes nőt, az majd rendet csinálna az életében. Miskát ez nem győzte meg. Csak nézte a képet, amelyet maga festett, s amely mégis félelmes újságokat árult el neki. Ettől kezdve jobban figyelte Lacit, és borzadva látta, hogy sejtelme a valóságot mondta. Barátja mindennap láthatóan összébb és összébb törött. Újabban már erősen hebegett, azonkívül különös szédülései voltak. Ezek a szédülések percekig eltartottak, ilyenkor összefüggéstelenül és érthetetlenül motyogott. De ha a szédülés elmúlt, akkor megint rendesen tudott beszélni. És valami nekidühödött munkaláz fogta el, folyton kiszaladt Barbizonba, egyik tájat a másik után festette, mintha valami ördögi határidő közeledése kergette volna. A tavaszi Salonba egy erdei táját küldte Sons bois címmel, s egy másik képét, amely Barbizonban a párisi országutat ábrázolta. De már nem izgult annyira az akasztáson, mint azelőtt. Szidta egy darabig a zsűrit, aztán elcsendesedett, üres tekintettel bámészkodott a képek között.
– Csak menjetek – mondta Miskának és Cécile-nek –, én unom. Itt maradok, megvárlak benneteket. Miskáék végigmentek a tárlaton. Cécile nagyon élénken nézett mindent. Miska ezúttal csak arcképet állított ki, a ház, a költözködés, a sok hercehurca elvette az idejét. De arra volt ideje, hogy Leibl képére ügyeljen. Leibl egy báró Perfall nevű német előkelőséget festett le, és annak arcképét küldte el Miskának, hogy segítse be a Salonba. „Bár tudom – írta –, hogy a franciák most nem nagyon jól nyilatkoznak rólunk, németekről.” Cécile természetesen nagy botrányt csapott megint a Leibl-ügy körül. A harag ezúttal egy hétig tartott, de Miska a haragos hét alatt mégiscsak elküldte a zsűrinek a képet, és elfogadtatta. S mikor most a katalógusban odaértek, hogy „Guilleaume Leibl, né à Cologne, adresse chez M. Munkácsy” – az asszony elsápadt a haragtól. – Gyerünk tovább innen, mert szeretnélek megfojtani, ha ezt a képet látom. Attól, hogy Miska egy némettel ilyen melegen barátkozik, úgy félt, mint a tűztől. És nem is egészen ok nélkül. Párisban a revanche uralkodóbb gondolat volt, mint valaha. Kevéssel a Salon megnyitása előtt zajlott le. Detaille, aki csak katonaképeket szeretett festeni, Salut aux blessés címmel küldött be egy kitűnően megkomponált háborús képet. A kép francia lovascsapatot ábrázolt, magas rangú tiszteket, akik foglyul ejtett porosz sebesülttranszporttal találkoznak és tisztelegnek, jelezvén ezzel a gavalléros gesztussal, hogy a sebesült fogoly már nem ellenség, hanem ember és katona, aki derekasan viselkedett. Detaille egyik legelőkelőbb művésze volt már a francia festészetnek, de a zsűri kénytelen volt a vernissage előtti éjjelen a porosz egyenruhákat átfesteni osztrákra. Reggelre lett kész. Így már elfogadták, noha így semmi értelme nem volt. Miska odaállt a sokaság közé, amely a kép elé gyűlt és szenvedélyesen tárgyalta. A festék még teljesen friss volt rajta. De Cécile itt is Leibl miatt dühöngött. Ráncigálta az urát tovább. Abban sem volt sok öröme, hogy továbbmentek, mert a Paczka képei elé érkeztek. Ott állott a ványadt, agyondolgoztatott tanítvány mellett maga a mester, Zichy Mihály. Gratulálni kellett nekik. Cécile a fogát csikorgatta, és megrántotta a Miska kabátját, hogy menjenek már tovább. Akkor a Bruck képéhez értek. Ott Cécile megint lamentálni kezdett. – Annak sincs értelme, hogy tanítványod van. Mit keresel azon? Chaplin valóságos iskolát tart, és alaposan megfizetteti magát. Semmi dolga nincs vele, néha belejavít a képekbe. Csak nőket vállal, és valamennyit behozta a Salonba. Az idei Salon egészen a Chapliné. De neked hiába beszél az ember. Bezzeg németeket protezsálni, azt igen, azt érted. Az egész Salon csakugyan a Chapliné volt. Ő maga AudiffretPasquier herceg arcképével szerepelt, de nem kevesebb mint nyolc festőnő szerepelt a katalógusban, akiket mind ő hozott be. Isidorine Mikulskától kezdve, aki gazdag lengyel nő volt, egészen Mendeville kisasszonyig, aki Montevideóból hozta a nehéz dél-amerikai pénzt, minduntalan Chaplin-tanítvány nőket látott a néző. S ha továbbléptek, két festmény megint dühbe hozta Cécile-t: a katalógus szerint ezeket Mlle Edvige Mary festette, aki nem volt más, mint Etlinger Mary, a Zichy Mihály tanítványa és szerelme. Csak az vigasztalta meg Cécile-t, hogy meglátta a névsorban Cserkaszki Simon herceg nevét. Erről azonnal elhatározta, hogy meg fogja hívni. Egy orosz herceg jól fest a vendégek között. Mikor visszaértek Lacihoz, az maga elé meredve állott ugyanazon a helyen. Közeledtökre felrezzent. – Mondd, Miska, hol vannak az én képeim, nem láttad őket? Miska elhűlve nézett rá. – Itt vannak a hátad mögött. Hiszen az előbb néztük meg őket. Laci megfordult és hátrapillantott. Aztán tenyerével gyötrötten simította végig arcát. – Milyen furcsa. Egészen elfelejtettem. És nagyon szédülök megint. Még mondott valamit, de azt nem lehetett megérteni. Sietve kikísérték a levegőre. Ott magához tért
egy kicsit. Haza akarták vinni, de vonakodott. Sietett ki Barbizonba, mindenáron festeni akart még aznap egy kicsit. Mikor elvált tőlük és roggyant léptekkel, hajlott vállal vánszorgott a piros impériale-omnibusz irányába, Miska megdöbbent szomorúsággal nézett utána. Otthon sem várta öröm. A napi postával megjött a Vasárnapi Újság új száma, a békési újság, üzleti levelek, reklámok, s közöttük Pista bácsi levele. Csupa mély levertség és panasz. A kis Aba már régóta betegeskedett, és most már biztos volt, hogy nem lehet megmenteni. „Levelem napok előtt kezdtem írni. Abácska halálos betegsége olyan kínos nyugtalanságban tart, hogy mindent szaggatva vagyok csak képes tenni, számtalanszor nézek be szegényhez, s ha kissé jobban találom, magamat áltatva, ha nem, leverten távozom. Ma egész nap faültetéssel voltam elfoglalva, ami annyiban volt jó hatással, mert elvonta figyelmemet a szomorú képről, mely szüntelen előttem lebeg, egy kicsinyke koporsó képéről. Mindennapi eset egy gyerek halála, de akit e csapás ér, csak az tudhatja, mennyi fájdalom van abban. Bármit tegyek, tervezzek, gondoljak, minden csak betegemnél végződik, kínos sóhajjal. Nénéd folyton bízik, hogy a baj jobbra fordul. Szerencséje, sok fájdalomtól meg van kímélve, melynek bekövetkezése azonban csak idő kérdése…” A levélolvasásban Cécile zavarta meg. Leibl dolgát kezdte piszkálni megint. – Hagyj békét, az Isten áldjon meg, nem látod, hogy levelet olvasok? – Ki írt? Ki írt? – Pista bácsi írt. A kisfia a végét járja. – Még mit ír? – Csak ezt. – Négy oldalon? Fordítsd le nekem azt a levelet. Mindent akarok tudni belőle. – Dehogy fordítom, nagyon rossz kedvem van. Tanulj meg magyarul. – Én tanuljak magyarul? Talán te tanulnál inkább franciául. Lépten-nyomon szégyellem magam miattad. Mi lesz ezzel a Leibl-képpel, ami itt lóg? A műteremben ott lógott egy remek Leibl-kép. München vidéki paraszti nőket ábrázolt. Die Dachauerinnen volt a címe. Leibl azzal a kéréssel küldte Miskának, hogy adja el. Cécile ezért is nagyon mérges volt. Ne foglalkozzék a más képeivel, akinek magának is van még eladatlan képe. Miska most ideges volt és ingerült, kivágta a titkot, amelyet napok óta rejtegetett. – Ezzel a képpel az lesz, hogy megvettem. – Mit csináltál? – Leibl négyezer-ötszáz frankot kért érte. A kép zseniális. De az emberek nem értenek hozzá, és nem akarják megvenni. Én tehát tegnap írtam Leiblnak, hogy megveszem a képet magamnak. A négyezer-ötszáz frankról kötelezvényt küldtem neki. Cécile felugrott. Sebesen lélegzett, háromszor is belekezdett volna a szóba, de elámult dühében nem tudott beszélni. Végre megtalálta a hangját. – Amíg én élek, azt a pénzt nem fogod elküldeni. – Akkor bepörölhet. Végrehajtanak. Elviszik a bútort. Az asszony tehetetlen haragjában sírva fakadt. Fuldokolva szitkozódott. Micsoda őrült az ilyen ember. Ahelyett, hogy eladna képet, még maga vásárolt. A mai viszonyok közt, mikor mindenki úgy vigyáz a képére, és a műkereskedők megbolondulnak a gondtól. Hosszú ideig tartott a szenvedélyes szóváltás. És aznap este csak ímmel-ámmal békültek ki. Ölelésökbe most már észrevétlenül belopódzott a hazugság. Másnap reggel Miska bágyadt kelletlenséget érzett, ha szép és kívánatos feleségére gondolt. Sietett a munkába menekülni. Könnyed szándékú zsánert festett most, konyhában egy anyát, amint karon tartott csecsemőjével és nagyobbacska kislányával mosolyogva szemléli a másik anyát: a kövér mopszli kutyát, amely három kicsiny kölykével mohón esik neki a tejes tálnak. A
kép gondolatának a könnyű értékesítés szándéka volt az apja, és a család, a kisgyerek után való sóvárgás volt az anyja.* De már idestova hároméves házasok voltak, és a jó Isten nem akart gyereket adni. Mikor a Salon zsűrije kihirdette az ez évi kitüntetéseket, egyetlen magyar sem volt köztük. Miska maga sem. De ekkor nem is sejtett meglepetés gyanánt jött a nagy újság: a francia köztársaság elnöke Michel Munkácsyt, a becsületrend lovagját kinevezte a becsületrend tisztjévé. Ez csak Miska számára volt igazi meglepetés. Cécile felkészült rá. Addig mesterkedett, amíg elérte, hogy egy alkalommal Türrék meghívták őket Mac Mahon herceggel, a köztársaság elnökével együtt. S a vacsora után sikerült tíz percet találnia, mikor az elnökkel kettesben cseveghetett. Hogy mit csevegett, arról nem szólt senkinek semmit, még Miskának sem. Most, hogy megjött a kitüntetés, büszkén vágta oda: – Vedd tudomásul, hogy ezt én csináltam. Ha én nem állok melletted, Mac Mahon még csak nem is köszön neked vissza, olyan ügyetlen vagy. Legalább örülj neki, és köszönd meg. – Köszönöm. De inkább szegény Lacinak jártál volna ki valamit. S ezt őszintén felelte. Örült a kitüntetésnek, mint bárki más örült volna, de hiúságánál, amely a csecsebecsének és cifra holminak örvendező gyermek hiúsága volt, erősebben érezte a szeretett barátért való gondot. Laci állapota napról napra rosszabbodott. Egy napon szállásadója kopogtatott be Miskához a műterembe. – Kedves mester, moszjő Paál miatt jövök. Baleset történt vele. Reggel bementem hozzá, és a földön találtam vértócsában. Be volt verve a feje. Felmostam, kérem, és valamennyire magához tért. Azt mondja, hogy késő este jött haza Barbizonból, megszédült a szobában, elesett, és a mosdója felett kiáll a gázcső, abba belevágta a fejét és elvesztette az eszméletét. Úgy feküdt reggelig, míg meg nem találtam. Már most, kérem, ez így nem megy tovább. Négy hónapi bérrel tartozik, most még beteg is, nekem már elég volt. Azért jöttem ide, mert tudom, hogy jó barátok. Tessék csinálni valamit. Miska kapta a kalapját és szaladt a Laci lakására, nem is fogatott be, hanem bérkocsit vett. A beteg ott feküdt az ágyban, bekötött fejjel. Nézett maga elé üvegesen, mintha már meg is halt volna. – Laci, mi van veled? A beteg oldalt fordította fejét és rápillantott. Aztán egy kis szünet után olyan hangon, mintha érdektelenül nevén nevezne valamely személyt vagy tárgyat, nehéz kiejtéssel megállapította saját magának: – M… Miska. Aztán visszafordította fejét, és több kérdésre nem felelt. Miska szólongatta, faggatta, de nem kapott választ. – Kerítsen orvost – mondta az ellenségesen ott álldogáló embernek. Az elment. Miska körülpillantott a nyomorúságos műteremben. Néhány kalitkában kiaszott madarak gubbasztottak. Nyilván rég nem kaptak enni-inni. Felkelt az ágy széléről, és legalább inni adott nekik a kis üvegvályúkba. Aztán nézegette a képeket. Rég járt a Laci szállásán, sok vázlatot, képet nem ismert. Elámult a festő mély és elemi kifejezésmódjától, a költészetnek attól az elbűvölő erejétől, amelyet nem tudott volna szavakba foglalni, ha kérdik tőle, de érezte a legkisebb idegszálával is. Egy meghökkentően nagy festőművész költeményei között állt, s a művész maga ott feküdt a szennyes, foszladozó paplanú ágyban, meredt maga elé nyitott szemmel, és lassan mozgó ajkai közül nem jött hang. Egy fiatal orvos toppant be a szobába, fontoskodó, nagyképű. Átkötötte a zúzott fejsebeket, és kérdezgetni kezdett. A beteg nem válaszolt neki, helyette Miska meg a szállásadó mondták el, amit tudtak. Az orvos mímelte a mély gondolkodást. – Azt hiszem, agyrázkódás. Mindenesetre jó volna szakorvost hozatni. Harminc frank, uram.
Miska zsebeit tapogatta. Talált egy ötvenest. Az orvos nem tudott visszaadni. Legyintett rá. Az orvos vidoran távozott. Akkor kihívta a szállásadót az ajtó elé, bár a beteg előtt bízvást beszélhetett volna akármit. Meghagyta neki, hogy lássa el a beteget mindennel, a költségeket ő viseli, délután még visszajön. Sietett egyenesen haza, elszántan és készen arra, hogy a fukar Cécile-lel hangos botrányt fog csapni, ha kell. Éppen a kapuban érte, Cécile kocsival készült a városba. Elmondta neki röviden, mi történt Lacival. – Akkor minden mást elhagyunk – mondta az asszony –, ülj be, gyere velem vissza. Útközben most már részletesen beszámolt mindenről. Cécile csak a fejét csóválta. A beteget most már öntudatánál találták. Egészen érthetően beszélt, de nagyon gyenge volt. Cécile részvéttel simogatta a kezét. – Csak nyugodjék meg szépen, Laci, ne törődjék semmivel. Az a fő, hogy meggyógyuljon és tudjon dolgozni. Az anyagiakra ne legyen gondja, mi mindent elintézünk. Miska meglepetten hallgatta. Cécile jött-ment, asszonyi szemmel meglátott egy és más apróságot, amit a szobában azonnal el lehetett igazítani. Tárgyalt a szállásadóval, pénzt adott neki, tízféle dologban intézkedett, rendet csinált. – Megyünk orvosért – szólt aztán Miskának –, nem érünk rá, indulj. Erélyes volt, gyors és határozott. Miska ámulva nézte a kocsiban. Nem állhatta meg, odanyúlt az asszony kezéért és megszorította. – Nem tudtam, hogy ilyen jó vagy. Most nagy örömet szereztél nekem. – Hát mit képzeltél rólam? Hogy gonosz vagyok? Nem. Csak nyitva van a szemem, és az eszemet gondolkozásra használom. Menj a templomba imádkozni és hálát adni, hogy melletted vagyok. Az orvosnak nagyon rossz véleménye volt a Laci állapotáról. Hogy mi baja van, azt nem tudta megmondani, de kifejezte azt a gyanúját, hogy a betegség rendkívül súlyos. A betegnek egyelőre nem szabad dolgoznia, táplálkozzék jól és ne izgassa magát. Miskáék jó pár hétre elegendő pénzt hagytak hátra, és a lelkére beszéltek Lacinak, hogy kímélje magát, míg ők távol lesznek, mert itt a nyár, ők költözködnek Colpachra. Úgy látszott, hogy Laci jobban van, talán túl sötéten is látott az orvos. Elutazás előtt kapták a Pista bácsi táviratát, hogy a kis Aba meghalt. És már Colpachon kapták a Mari néni táviratát, hogy Pista bácsi agyonlőtte magát. Miska napokon át sápadtan és némán járkált a parkban, vagy megült egy sarokban, és gyötörte magát a véres látomással. Ezt a rettenetes hírt nem tudta magának megmagyarázni. Pista bácsi szörnyű elhatározásának aligha csak a kisgyerek halála lehetett az oka. Mikor ők a nászútkor Kerekiben jártak, már látszott rajta, hogy valami nagy baj van vele, pedig a kisfiúnak akkor még semmi baja sem volt. A táviratot követte Mari néni szívszaggatóan fájdalmas levele, abból sem lehetett megérteni a tragédiát. Iván is részletes levelet írt, abból sem tűnt ki semmi. Levelet vagy utolsó üzenetet nem hagyott hátra a halálba menő ember, ittmaradottjai csak a titok sötétjébe nézhettek, ahol nem láthattak semmit. Valami névtelen félelem vett erőt Miskán. Ez a két férfi állott legközelebb hozzá: Pista bácsi és Laci. Tűnődött sorsukon, tépelődött, gyötörte magát, pedig gyötrelemre nem volt oka, csak mély részvétre. Mégis valami olyan szorongó érzés vett erőt rajta, mint eltévedt gyermeken a sötét erdőben. Dolgozni nem tudott, még a Cécile közelléte is idegessé tette. Kapta magát, leutazott az augusztus pokoli hőségében Párisba. Csak hogy Laci állapotát megláthassa. Ez az állapot riasztó volt és reménytelen. Laci fent járt, de szédülései már nagyon gyakoriak lettek. Szemében megtört a fény, gyakran furcsa módon kancsalított. Beszélgetni is nehéz volt vele, mert nyelve már nehezen mozgott, és arcán meglátszott, hogy a gondolkodás teljesíthetetlen agymunkát kíván tőle. Néha villámgyorsan elmondott tíz hibátlan és értelmes mondatot egymás után, aztán
hebegni kezdett, és a mondatokból szavakat hagyott ki, a szavakból szótagokat. De azért festett. S a képek még értelmesek voltak. Miska mélyen lesújtva ment vissza Colpachra. Igyekezett mégiscsak munkába fojtani őrület és véres halál körül forgó tépelődéseit. A negyvennyolcas időkből tervezett egy újoncozó jelenetet: hosszú kocsmaasztalnál ül a verbunkus nemzetőr, nyalka legényekkel beszélget, akik tele vannak vitézkedő kedvvel, az előtérben szerelmes kovácslegény ül kézen fogva a mátkájával. Jobbról a csinos csaplárosnéval dévajkodnak ketten, balról egészen hátul egy korcs ember nézi komor fél szemmel a társaságot. Ezzel a képpel igyekezett elfoglalni magát. Cécile-t egész nap alig látta, ahhoz mindennap eljöttek szülei arról a Nieder palién nevű kis tanyáról, amelyet nekik adott, színleg bérlet gyanánt, hogy neve is legyen a dolognak, valójában megélhetésül öreg napjaikra. Aztán volt egy unokafivére is Cécile-nek, bizonyos moszjő Biand. Az is eljött látogatóba feleségével és gyerekeivel együtt. Miska rosszkedvű volt és nyomott. A kép lassan, kedvetlenül haladt, az esték rokoni társaságában unatkozott. A nyár végén már nagyon siettette Cécile-t, hogy menjenek Párisba. Cécile azonban kitűnően érezte magát Colpachon. De Miska egyre idegesebb lett, már nem aludt éjszakánként, és olyan ingerültség kerítette hatalmába, hogy minden pillanatban közel volt a síráshoz. Cécile maga is megsokallta ezt a lelkiállapotot. S ebben az évben a szokottnál hamarább költöztek be Párisba. Első útja Lacihoz vitte. Az az elmúlt hetek alatt éveket öregedett. Betegsége most már kétségtelenül meg volt állapítható: agylágyulás. Paralizis progressziva tudományos nyelven. Mikor Miska belépett hozzá, ott ült a festőállvány előtt, és magyarázott Bruck Lajosnak. Az éppen meglátogatta. A vásznon bámulatos tájkép jelent meg Miska távolléte óta, különböző tájak egy-egy részlete szeszélyes mozaikba rakva. Fent egy tópart, alul felleges mennydarab, köztük fák, odébb havas faderekak, még odébb virágzó bokor. S ezeket színes mértani vonalak hálózták kockásra. – Így kell – mondta nehezen forgó nyelvvel Miskának is, akinek belépésére semmi meglepetést nem mutatott –, csakis így kell. Az a baj, hogy jól kellene tudni rajzolni, de ahhoz nem ért egyikünk sem. Miska próbált beszélgetni vele, de zagyva szókeveréket kapott csupán. Abbahagyta. Bruck odasúgta neki: – Nem ilyen mindig, csak vannak ilyen félórái. Néha egészen józan. Akkor nagyon szomorú és panaszkodik. Miután minden szükségesről gondoskodott Miska, nehéz szívvel elment. A Magyar Egyletbe vitte útja, mert az Újoncozáshoz ott akart modellt keresni. A színvázlattal nagy nehezen elkészült Colpachon, most már hozzá akart fogni a kidolgozáshoz. Az Egyletben ott találta Zichyt. Elmondta neki, milyenszerű alakra lenne szüksége: hetyke, jóképű parasztlegényre, aki darabos legyen, nagy kezű, nagy lábú, félrecsapva álljék neki a pörge kalap és vitézségén mosolyogni lehessen. Zichy szokott udvariasságával és sima nyájasságával megígérte, hogy az Egylet iparos- és munkásifjai között majd keres neki egyet. Azonkívül egy szende szépségű, édes, üde fiatal leányra is szüksége volt. Nekieredt, ahogy szokta, a pályaudvarok harmadik osztályú várótermének, mellékutcák kis kocsmáinak. Az ezer meg ezer emberi arc nézegetése, válogatása elszórakoztatta és pihentette. Két nap múlva talált egy fiatal leányt: elárusítónő volt a Boulevard Courcelles egy kis trafikjában. Mikor az aranyos kis arcot meglátta az ablakon át, rögtön rámondta: ez az. Bement és bemutatkozott. De a szép leány sohasem hallotta ezt a nevet, és a különös közeledéstől gyanakodva meg is riadt. Miska ott hagyta névjegyét, nem tárgyalt tovább. Másnap maga Cécile ment el a trafikba. Tíz perc alatt megalkudott, következő reggel már ott volt a szép leány a műteremben. Ugyanekkor távirat jött Zichytől, hogy este jöjjön be az Egyletbe, talált neki való legényt. Zichy csakugyan kitűnő szemmel választotta ki a típust: egy Reke Guszti nevű kerékgyártólegény világjáró vándorútján pár napja vetődött Párisba és a rendőrök eligazították az Egylethez. Huszonkét éves, mokány gyerek volt,
jókedvű, jóízű, eredeti.* Reke Guszti kissé felvidította a borongós, tépelődő Miskát. Sokat lehetett nevetni rajta. Mikor a szép francia leánnyal kettesben kellett ülnie, méghozzá kézen fogva és szerelmesen a leányra bámulva, Reke Gusztiban nagyon ágaskodott a természet. – Ne izegjen-mozogjon annyit, hékás! Az ifjú kerékgyártó sértődötten felnézett. – Dejszen ha Munkácsy úr huszonkét éves volna ilyen szép lány mellett, izegne-mozogna maga is, fogadom. Még állást is szerzett Reke Gusztinak. Addig kérdezősködött jobbra-balra, míg be tudta szerezni egy kocsigyárba félnapi munkára. Délelőtt festette. A kép még egy alakjához őt állította be. Reke Guszti nagy kedvetlenségére. Mert igazi ábrázata nem a lánnyal szerelmeskedő kovácslegény nyakára került. Oda másik arcot festett a mester. Kurta mulatság volt, hamar elmúlt. Az Újoncozás elkészült, és indult haza Pestre. A Képzőművészeti Társulat kiállítására szánta Miska. Az otthoniak megírták neki, hogy a Társulat átvette a beléje olvadó Nemzeti Képcsarnok-Egylet hatvanezer korona vagyonát azzal a kötelezettséggel, hogy évente vásárol egy képet a Nemzeti Múzeum képtárának. Az első vétel csakugyan az Újoncozás lett. A frankösszeget átszámították otthon koronára, majdnem tízezer korona került ki belőle. De az öröm mellett ott volt az állandó üröm. Laci most már a végét járta. Félteni lehetett, hogy valami kárt tesz magában, ha felügyelet nélkül hagyják, másrészt egy józan pillanatában sírva rimánkodott Miskának, hogy egy pillanatra se hagyja egyedül. Miska egy napon felcsomagolta és hazavitte a Rue Légendre-ba. Volt ott nélkülözhető kis szoba, ahová elhelyezhette, ápolónőt is könnyű volt fogadni mellé. Néhány napig el is volt náluk a beteg. Cécile naponta többször utánanézett. De az orvos, akit járattak hozzá, ellenezte ezt az ápolási módot. Megmondta nyíltan, hogy ez az ember már nem ember, elmegyógyintézetbe kell adni. – Akár holnap – mondta Miska sóhajtva. – Valami nagyon jó helyet keresünk szegénynek. A költségeket vállalom. – Mindegy már neki a hely – viszonozta Cécile nyugodtan –, majd betesszük valami ingyenes helyre, hiszen szegénységi bizonyítványa van. – De Cécile! Becsukni bolondokházába, őrültek közé, komisz ápolóknak kiszolgáltatni! Cécile! – Nem értelek. Hiszen őneki már nincs öntudata. Ő nem fogja tudni, hol lesz. Neki az már tökéletesen mindegy. Aminek pedig ő nem látja hasznát, az kidobott pénz. Nincs igazam, doktor úr? Az orvos vállat vont. Óvakodott döntőbíró lenni a házasfelek közt. Miska pedig a levegőbe legyintett a kezével, és keserűen otthagyta őket. Ezúttal nem lett veszekedés a dologból. Este maga Cécile hozta szóba a kérdést, váratlanul engedékeny hangon. Elmondta, hogy részletesen végigvette az orvossal a lehetőségeket. Van Charentonban egy „maison d’aliénés” egy elmekórház, ahol fizetni kell ugyan, de az árak nagyon tisztességesek, és háromféle osztály között lehet válogatni. A legegyszerűbb, ha kimennek holnap reggel a beteggel együtt, s ott a helyszínén meglátják, hogy melyik osztály micsodás. – Miért vagy egyszerre ilyen engedékeny? – kérdezte Miska válasz helyett. – Megmondom őszintén. Szeretném, ha semmi sem zavarna, ha semmire se kellene gondolnod, csak a jövő évi képedre. Mert annak olyannak kell lenni, amilyen még nem volt a világon. Miska nagyot sóhajtott. A jövő évi kép! Hónapok óta gyömöszölte vissza ezt a gondolatot, mihelyt agyában felmerészkedett. Jövőre, hetvennyolcban lesz a párisi világkiállítás. A Salon soha nem látott arányokban fogja a világ elé tárni minden náció nagy mestereinek legújabb remekműveit. Idestova itt
az ősz, jövő márciusra készen kell lennie az ő képének is. A nagynak, a Siralomháznál is nagyobbnak. Eddig elhessegette magától az életre szóló felelősség gondját, most már nem lehet halogatni tovább, szembe kell nézni vele. Most, mikor Pista bácsi véres öngyilkosságát még mindig nem heverte ki, mikor egyetlen szívbeli barátját holnap viszi be az élőhalottak házába, mikor munkakedvét komor tépelődések bénítják, most kell olyan tüneményes művet alkotnia, amely túltegyen a Siralomházon. Némán, kifejezéstelen arccal nézett a lámpa fényébe. Cécile erősen figyelt rá. Megszólalt: – El kell kezdeni a munkát, Miska. Én nem akarlak hajszolni, de itt az ideje. Goupil már harmadszor fogott meg, hogy mi lesz. Neked nem akart szólni, mert látja, hogy nagyon rossz kedved van. – Persze, hogy rosszkedvem van. Minek örüljek? – Nekem. Miska udvariasan elmosolyodott, és megsimította felesége asztalon heverő kezét. De magában jól tudta, hogy ez a mozdulat, ez a mosoly kínos hazugság már csak, semmi egyéb. A szerelem elszállt, és nem hozhatja vissza többé semmi. Az új, nagy képhez pedig nincs ötlete. Se szerelem, se munka. Lehet így élni?
II. Egyszerre indult el lelkének két óriás eseménye. Egyik Chaplinné volt, a másik a Milton. Chaplinnéval nemegyszer találkozott a lefolyt három esztendő alatt. Maga Cécile gondoskodott róla, hogy összeköttetésük állandó maradjon, mert fontosnak tartotta, hogy a művészvilágban befolyásos és tekintélyes, a közönség előtt pedig nagyon népszerű Chaplint melegen tartsa. Ennek útja csak az asszonyon keresztül vezethetett, mert Chaplin maga ridegen zárkózott, kimérten udvarias ember volt, akihez sehogy sem lehetett közel férkőzni. Felesége azonban úgy vonzotta maga köré mindenki vonzalmát, barátságát és bizalmát, mint a mágnes. Miska is jó barátságban volt vele. Az asszonyt Chérie-nek szólították azok, akik közel álltak hozzá. Így szólította ő is. Ha belépett valahova társaságba és Chérie-t látta, először hozzá ment köszönni. Az asszony is nyájasabban bánt vele, mint mással. De a kölcsönös megkülönböztetést egyikök sem magyarázta félre. Miska ugyan nemegyszer úgy pillantott az asszonyra, mint kívánatos nőkre szokott a férfiak kíváncsi szeme, de csak akkor, ha az asszony nem nézett rá. Szemügyre vette magas derekát, szoknyája drapériáján átható szemmel figyelte hosszú, finom, egyenes lábszárait, s ha kivágott ruhát látott rajta, mindig megvallotta magának, hogy ez a nő cudarul tetszik neki. De mindeddig egyetlen udvarló célzást sem tett. Chérie személyében valami szelíd méltóságot érzett, amely a könnyed tréfát még kimondás előtt visszaparancsolta. Általában szeretett az asszonyokkal mókázni és, kivált, ha Cécile nem hallhatta, könnyen megengedett magának egy-egy vakmerő bókot, de Chérie-vel szemben elhagyta a vakmerősége. Ezt az asszonyt tisztelte. Dóré műtermében történt. Egy este elmentek oda vacsora után. Sokan beszélgettek a műteremben, ott volt a festő fivére feleségestől, ott volt Madelon is fiatal férjével, a piktorok közül Detaille és az öreg Cabanel, az írók közül Coppée és mások. A beszélgetés csakhamar arra a témára terelődött, amely mostanság minden társaságban felmerült: Zolára. Ez az újonnan felbukkant író nagyon sokat beszéltetett magáról, szenvedélyes hívei és szenvedélyes ellenzői voltak. Vakmerő könyvei hangos zsibongást keltettek mindenütt, s ahol neve felmerült, ott azonnal elvi kérdésekre fordult a vita. Mindig akadt valaki, aki merészen jó írónak mondta, mire az ellentmondás viharos kara szólalt meg, s aki győzte hanggal, hogy a többit túlkiáltsa, az csakhamar kifejtette, hogy a művészetnek nem lehet más a célja, mint az örök szépség, márpedig ez az ember csak a rondát és utálatosat keresi műveiben, hogy a piszok pocsolyájában hempereghessen, mint a malac. Azok, akik óvatosan vonakodtak végleges álláspontot elfoglalni, vagy azt mondták, hogy „ízléstelen, de határozottan tehetséges” vagy azt, hogy „határozottan tehetséges, de ízléstelen”. Festők még többet vitáztak róla, mint mások, mert híre járt, hogy ez a Zola testtel-lélekkel a megkergült „impresszionisták” tábora mellé állott, barátkozik azzal a bizonyos Manet-val, és hangosan hirdeti, hogy a régimódi festészetnek vége, a vaskalaposok pusztuljanak. Zoláról folyt a vita most is a Doré műtermében. Voltaképpen nem is volt vita, mert ebben a társaságban nem is akadt híve. A legtöbben nem is olvasták eddigi műveit. De Doré olvasta. Éppen a legutolsó könyv, a L’assommoir volt az éjjeliszekrényén. Izgatottan magyarázta, hogy ez az irány fölötte veszedelmes. Cabanel, az École des Beaux Arts öreg tanára, akinek keze közül szinte az egész új francia festőnemzedék kikerült, más álláspontot foglalt el: szerinte múló divat az egész, és Zola az impresszionistákkal együtt rövid időn belül úgy el fog tűnni a föld színéről, hogy három év múlva még csak emlékezni sem fog rájuk senki. Ezen aztán hosszasan elvitáztak. Miska nagyon unta ezt a vitát. Zolát nem olvasta, az impresszionista gúnynévvel illetett festők nem érdekelték. S mialatt Cécile élénken sietett a nagyobbik tekintély, a Cabanel álláspontjának segíteni, férje szórakozottan nézett szét, kihez lehetne egy jó szót szólni. A sarokban megpillantotta Chérie-t.
Az elvonult a többiektől, és egy rézmetszetekből álló mappában lapozgatott. Miska fogta magát, odalépett hozzá. – Maga sem vitatkozik Zoláról? – kérdezte tőle. Chérie becsukta a mappát. – Általában nem szoktam vitatkozni, mert semmi célja nincs. Hogy vannak? Dolgozik? – Nem dolgozom. Témát keresek, és nem találok. De ha találnék sem volna hozzá nagy kedvem. Az asszony figyelmesen ránézett. Szelíd tekintetében jóság volt és anyai érdeklődés. – Valami kellemetlensége van? – Nagy. – Mondja el. – Maga ismeri azt a magyar barátomat, ugye? – Zichyt? Hogyne. – Nem Zichyt, a másikat. Paált. – Igen, azt is. Mi van vele? – A minap elvittük Charentonba. Vége van. Agylágyulás. Az orvosok szerint ki van zárva, hogy meggyógyuljon. – Ó, be sajnálom. Szegény. Maga nagyon szerette, ugye? – Arra nincs szó. Úgy érzem, mintha levágták volna egy testrészemet. Több volt ő nekem, mint egy barát vagy egy testvér. Meg sem tudom magyarázni. Most rettenetesen egyedül vagyok. Az asszony hallgatott. Pedig Miska nagyon szeretett volna valami részvevő szót hallani. Lesütött szemmel megismételte a panaszt. – Egyedül lenni nagyon rossz. És felnézett Chérie-re. De az nem pillantott rá, hanem a feje felett elnézett valahová messzire. Úgy mondta, vállat vonva. – Ó, Istenem, az ember megszokja. Miska rábámult. Semmi más válasz így meg nem lephette volna. Ennek az asszonynak az a híre volt, hogy kitűnő feleség és mintaszerű családanya. Mi lakhatik benne, hogy most egyszerre kiadja magát? Hiszen válasza azt jelenti, hogy ő is nagyon egyedül van, csak éppen nem küszködik ellene. Miska erős igyekezettel kereste magában, hogy mit kellene most mondani, de nem jutott eszébe semmi. Pedig hirtelen sóvárgó vágy támadt benne, hogy azon a résen, amelyet ez az elejtett megjegyzés a Chérie finom és megtámadhatatlan tartózkodásán ejtett, a lelkéhez igyekezzék férkőzni, a bizalmához. Mert ez olyan asszony volt, aki mindenkinek bizalmas gyónását jóságosan meghallgatta, de maga sohasem árult el magáról egy jottányit is. Hogyan kellene ezt az alkalmat most gyorsan és ügyesen felhasználni? De ebben a pillanatban Madelon lépett hozzájok. – Nem akarnak kártyázni? – Nem, drágám – felelt Chaplinné –, nekem már hazamenésen kell gondolkoznom. A férjem holnap korán kel. Madelon leült hozzájuk harmadiknak. Közömbös dolgokról kezdtek beszélni. Majd más is csatlakozott. A meghitt közeledés alkalma elmúlt. Mikor búcsúzkodtak, Miska Chérie mellé került a forgolódásban. – Szeretném hamarosan látni. Merre járnak mostanság? – Holnap Zichy Mihálynál leszünk. Magok nem lesznek ott? – Mi is kaptunk meghívót, de Cécile-nek nincs kedve elmenni. – Kár. Elsodorták őket egymástól. Hazamenőben Miska odavetette Cécile-nek a lassan poroszkáló
bérkocsi mélyén: – Ja igaz, Chérie kérdezte, hogy ott leszünk-e holnap Zichynél. Mondtam, hogy aligha. Erre ő azt mondta, hogy nagyon sajnálja, mert szeretett volna velünk lenni. – Chaplinék ott lesznek? – Ott. – Az más. Akkor elmegyünk. Már csak azért is, hogy Zichy el ne helyezzen náluk egy bombát ellened. Chaplinék fontosak, rájok vigyázni kell. Azonkívül én nagyon szeretem is őket. Már régóta akarok is neked szólni, hogy légy figyelmesebb Chérie-vel. Foglalkozzál vele, mulattasd. Általában ne viselkedjél emberek között úgy, mint a medve. A társaság arra való, hogy az emberek szórakoztassák egymást. – Tudod jól, hogy mindig zavartan érzem magam, mert nem tudok jól franciául. De jól van, Chérievel majd többet fogok beszélgetni. Kár, hogy nem tud németül. – Nem, nem. Ha németül beszélsz, azt nem szeretem. Csak ragadj meg minden alkalmat, hogy a franciát gyakorolhasd. Rád fér, mondhatom. – Jó, jó, majd foglalkozom vele, csak ne kezdd elülről ezt a franciát. Másnap csakugyan elmentek Zichyhez. Ott igen érdekes emberek voltak, többek között Dumas fils. Egy új magyar is akadt, bizonyos Fellner Sándor nevű fiatalember, úgyszólván gyerek még. Tizennyolc éves létére már kész építész volt, és már egyévi bécsi festőakadémiát is a háta mögött hagyott. Most jött ki Párisba tanulni, és Zichyhez csatlakozott tanítványul. Cécile azonnal ellenszenvre gyúladt iránta, de ezt nem éreztette a csinos kis fiúval, mert tudta, hogy Miska nagyon érzékeny, ha ő a magyar ismerősöket nem kezeli különös nyájassággal. Ott volt Etlinger Mary is, a kurta hajú, szépséges orosz leány, aki úszott a dicsőségben, mert Zichy nemrégiben zászlót szenteltetett a Magyar Egyesületben, és Maryt nevezte a zászlóanyának. Cécile elsápadt a haragtól, mikor ezt most megtudta. Ha már annak a zászlóanyának nem kell született magyarnak lenni, akkor miért nem ő, a hitves? Miért ez az orosz fruska, aki tanítványság ürügye alatt egyszerűen barátnő? – Megmutatom – sziszegte halkan Miskának –, hogy leszel te még elnök abban az egyesületben. De Miska alig figyelt az asszony haragjára. Szemével Chaplinné egyedüllétét leste. S mikor odaülhetett melléje, azonnal elkezdett a tárgy felé törekedni. – Mondja, Chérie, ha mi mindketten olyan egyedül vagyunk, mint tegnap kiderült, miért ne csináljuk ezt együtt? – Hogy érti ezt, kedves „dernier jour”? – Úgy értem, hogy nekünk össze kellene barátkoznunk. Szinte sajnálom, hogy maga nőnek született és nem férfinak. – Miért? – Mert ha férfi volna, akkor maga lenne most a legjobb barátom. Nagyokat sétálnák az utcán, én kiönteném magának az én szívemet, maga kiöntené nekem a magáét. – Ennek így sincs semmi akadálya. – Mikor kezdjük el? Hol láthatom holnap? Chérie mosolygott. – Nem, kedvesem, légyottot nem adok. De barátságban nincs hiány. Ha nagyon nehéz a szíve, bennem megbízhatik. Majdcsak látjuk egymást, olyan kicsiny ez a Páris. Rábízhatjuk a véletlenre. Felállott, elment egy más csoporthoz. Miska lesújtottan maradt a helyén. Most még sokkal jobban szomjazta ennek a leírhatatlanul kedves asszonynak a barátságát, mint eddig. Ahhoz a csoporthoz, ahol most Chérie állott, máshonnan Cécile is odalépett. És ő nézte a két asszonyt egymás mellett. Szép nő mind a kettő. De Chérie magas és kinyúlt derekú, Cécile alacsony és túlságosan hízásra hajlamos.
Házasságuk óta már erősen kitellett, keble majd megrepesztette a fűzőt, rövid és tömzsi kezén már mély gödröcskéket hagyott a torkos jóllét. Chérie csupa nőiesség, Cécile katonás, határozott, kemény. A hangja is olyan érdesen, rekedten csúnya és lármás, a Chérie hangja elbűvölően dallamos. Talán ez a leginkább megvesztegető rajta. A hangja. Ha az ember elválik tőle, a hangja még soká, soká kíséri a róla szóló, tűnődő gondolatokat. Az este folyamán egy ízben úgy adódott, hogy Chérie a Miska közvetlen közelében szólt az urának: – Hányas szám alatt van a Rue de Rivolin az a bútorkereskedés, amelyiket mondtál? – Nem tudom. A Louvre-hoz közel. – Mert holnap délben odamegyek. Könnyű megtalálni? Chaplin csak megbólintotta angol diplomatafejét és elfordult. Valaki szólt hozzá. Chérie is csatlakozott a társalgáshoz. Úgy látszott: nem is tudja, hogy Miska mögötte áll. Másnap déli tizenkettőkor Miska ott mendegélt a Louvre környékén, és figyelte, merre lát itt bútorkereskedést. Otthon azt mondta, hogy fáj a feje, megy egy kicsit sétálni. Cécile helyeselte, hogy járkál egyet, csak azt kötötte a lelkére, hogy a déjeuner-hez pontosan jöjjön haza. Most itt kóborolt Miska a Rue de Rivolin, és feszült figyelemmel vizsgálódott. Nagyon félt, hogy elmulasztja azt, akit keres. De nem mulasztotta el. Megpillantotta maga előtt a közvetlen közelben, mintha a semmiből bukkant volna eléje az angyali látomás. Chérie bűbájosán elegáns volt: világoskék egybeszabott ruha simult júnói alakjára, feje búbján ugyanilyen színű piciny kalap ült, strucctoll dísszel, szoknyája alján hatalmas atlaszcsokor fogta annak a hasításnak pompázó redőit, amely alól meggypiros uszályözön ömlött elő. Bal kezével összemarkolta szoknyáját, hogy az uszály ne söpörje a földet, jobb keze csipke napernyőt tartott, amelynek csontszínű kupolája alig volt több két arasz szélesnél. Nyakán fekete bársonyszalagról nagy darab piros korall függött ékesség gyanánt, keblét három eleven színű bársonyrózsa bokrétája díszítette. Ruhájának ujja a csuklónál kitölcséresedett, ráncokba keményített fehér patyolat kézelő bélelte ezt a tölcsért, s a hosszúkás, finom kéz úgy tekintett ki belőle, mint a díszes fehér papírból kinyúló divatos virág. Miska szíve nagyot dobbant. Érezte, hogy elpirul, mikor kürtőkalapját megemelte kesztyűs kezével. De Chérie nem mutatott meglepetést. Nem is felelt Miska magyarázatára, hogy a Louvre-ból jön. – Kísérjen el, megyek a Concorde felé sétálni. Mentek egymás mellett. Miska orrát enyhén megérintette az asszony illata: kölnivíz és ibolya alig érezhető gyengéd keveréke. Mély lélegzetet vett, s ezt a lélegzetet töredezetté tette ideges, boldog izgalma. Csak ment az asszony mellett, és nem tudott mit szólni. Múltak a pillanatok, s ő hallgatását egyre nevetségesebbnek érezte. S mikor végre mindenáron megszólalt, csak ezt tudta kérdezni: – Hogy van? – Jól vagyok – csengett az asszony elbűvölő, dallamos hangja, amely azonnal simogatóan megnyugtatta. – De olyan jól nem lehet, mint én. Szeretnék valami nagy bolondságot csinálni az örömtől, hogy találkoztam magával. – Én is örülök. Most legalább egy kicsit megismerjük egymást. Társaságban ez úgyis lehetetlen. Meséljen saját magáról, én majd hallgatom. – Mit meséljek? – Tökéletesen mindegy. Csak kezdje el akárhol, a többi magától jön. – Hiszen úgy szeretnék… úgy szeretném az egész lelkemet idetenni egyszerre a tenyeremre, lássa? De nagyon rossz francia vagyok. Éppen mikor a legszebbet mondanám, mindig megakadok. – Nem lesz baj, majd segítek. Meséljen a gyerekkoráról. Azaz, hogy tulajdonképpen most sem más,
mint egy nagy gyerek. Én legalább annak látom, és a szemem ritkán csal. Meséljen egész fiatal éveiről, mondjuk úgy. – Az elég keserves mese lesz. Nagyon sokat szenvedtem kiskoromban. Kezdte mondani inaskodását. Nehezen ment, mert sok szó nem jutott eszébe. Chérie türelmesen próbálgatta kisegíteni. És komoly arccal figyelt. S mikor az inasévek szenvedései véget értek, oldalt rápillantva ezt kérdezte: – Magát sohasem szerette senki? – Dehogynem. A nagybátyám. Agyonlőtte magát. Aztán a nagynéném. De ő olyan nagyon, nagyon messze van. Aztán egy festő otthon Magyarországon. Arra nem szívesen gondolok, mert… majd ezt egyszer elmondom. Aztán a barátom, Paál. Az most élőhalott. Nincsen senkim, de senkim. – És Cécile? Miska várta a kérdést, felkészült rá. Mégsem tudott hamarjában felelni. Vállat vont, nehezen válaszolt. – Cécile-t én nagyon szeretem. Azt hiszem, ő is engem. De az más. Mi… mi nem értjük egymást. Ezt nem tudom megmagyarázni. Magyarul sem tudnám megmagyarázni. De az más. Nem érti ezt? Chérie csak egy alig észrevehető fej mozdulattal felelt. De ez a kis mozdulat olyasfélét fejezett ki, hogy ha valaki érti, akkor ő bizonyosan. Miskában fellángolt az önző férfi öröme: ez az asszony csalódott az urában, ez nem szereti az urát. Ez kész martalék, csak ügyesen kell hozzáfogni. – Maga meg kell, hogy értse. A maga férje annyira rideg és… Az asszony közbevágott. A hangja hirtelen megváltozott. Kemény lett és idegen. – Az én férjem a legjobb ember a világon. Magáról nagyon szépen beszél mindig, és nem szép, ha maga ezt így viszonozza. – De kérem – hebegett Miska meglepetten –, hiszen én… igazán nem… – Jó, jó, nem akartam megbántani. No nézd, hiszen majdnem sír. Ne legyen olyan csacsi. Lássa, most nagyon kedves. Olyan, mint egy ijedt kisfiú, akit rajtakaptak, hogy cukrot akar lopni. Már nem is haragszom. Hallgasson ide. A férjemről nem szabad rosszat mondania soha. Ő derék, jó és tisztességes ember. Igen kitűnő művész is. Ha nekem az élet ellen panaszom van, annak nem ő az oka. – Hanem? – Hanem az élet. Az illúziók nem tartanak örökké. Mikor hozzámentem, nagyon szerelmes voltam belé. És most hol az a szerelem? Nézzen oda. Miska lenézett a földre. A szellő egy összesodródott, bánatos falevelet kergetett előttük. Éppen annak a katonának a lába elé, aki a Szajna felől jött arrafelé. És éppen rálépett a sárga levélre. Chérie felszisszent, és a kezével mozdulatot tett, mintha meg akarná menteni azt a levelet. Aztán elmosolyodott. – Lássa, én csúfolom magát, hogy milyen gyerekes, és én vagyok az. De nem baj, minden jó emberben kell egy kis gyermeknek lennie. Magában sok van. Maga nagyon jó, azt hiszem. Ezt megéreztem az első pillanatban, mikor megláttam. Emlékszik? Lakást nézni jöttek hozzánk, Cécile meg maga. – Hogy emlékszem-e? A nászutamon magára gondoltam. Pedig akkor még szerettem Cécile-t. – És most már nem? – De igen, csakhogy az más, nem akarja megérteni? Éppen úgy vagyok, mint ahogy maga beszélt saját magáról az előbb. A tűz lángol, lángol, aztán csak izé lesz belőle… – Parázs. – Igen, parázs. Aztán csak hamu. Ez az én életem otthon: kihűlt és hamuszürke. És a magáé is. Hiszen maga is olyan egyedül van, azt mondta…
– Azt. Pedig nekem gyerekeim is vannak, akiket nagyon szeretek. A legnagyobb gyerekem a férjem. Szívesen levágatnám a fél karomat érte. És mégis… olyan kimondhatatlanul vágyom arra, hogy… – Hogy szeresse valaki? – Nem. Hogy én szeressek valakit. Szerelmes szeretnék lenni. Hogy viszontszeressenek, az nem olyan fontos. Én… én… csak én vagyok a fontos! Hogy szerethessek valakit! Hogy ami a családom, a kötelességem után megmarad, azt mind odaadhassam valakinek, hogy gyengéd lehessek, hogy cirógathassam, hogy vigasztaljam, hogy megbocsáthassak neki, ha rossz… hogy örömet adhassak. Nincs nagyobb boldogság, mint valakinek örömet okozni. A szép asszony mosolyogva, felindulás nélkül nézett maga elé. Aki idegen ránézett, azt gondolhatta, hogy felületes, vidám társalgást folytat. De a hangjában alig észrevehetően ott remegett valami, ami azt mutatta, hogy mindez roppant mélyről jön belőle. Miska hangja is beleremegett a válaszba: – Én nem erre vágyom. Eddig folyton csak én szerettem mindenkit. Most már szeressen engem valaki. Én be akarom hunyni a szememet, és a fejemet lehajtani valakinek az… az… – Ölébe. – Igen, az ölébe, és érezni, hogy most miattam van az egész világ. Magának könnyű, magának nem nehéz találni valakit, akit szerethet. De nekem nehéz. Mert én nem meghódítani akarok valakit. Hanem én azt akarom, hogy értem jöjjön el a mesebeli hercegnő, és fogja meg a kezemet, és mondja azt, hogy „te most szépen velem jössz és boldog leszel”. Mit nevet? Chérie tudniillik belenevetett a mondatba. És Miska sértődött kifejezésére megint nevetett. – Azt nevetem, hogy ez nagyon furcsa, amit mi itt ketten beszélünk. Ha egy idegen hallgatná, azt mondhatná: mi van itt okoskodnivaló? Éppen egymásnak valók vagytok, mit beszéltek annyit? – És nem volna igaza? – Nem bizony. Mert nekem előbb magába kellene szeretnem. – És az lehetetlen? – Bizonyára nem lehetetlen. De nem tőlem függ. Az ember nem ura az ilyen érzéseknek. Legfeljebb nagyon akarhatja, és az csakugyan segít egy kicsit. – Maga még nem szeret engem? – Nem. Megint elnevette magát Chaplin felesége. – Ne vágjon ilyen borzasztó gyászos arcot, az Istenért. Mondom, hogy gyerek. Meglátta a kirakatban a játékot, és mivel nem kaphatja meg azonnal, most haragszik. Nézzen rám és nevessen. Miska ránézett, azzal a komor szándékkal, hogy gyűlölni fogja. Ránézett, és szívét elfutotta a gyönyörűség. Mosolygott. – Maga olyan kedves, Chérie, de olyan kedves, hogy az ember szeretné megfojtani. Nézze, legyen jó hozzám, és adjon tanácsot, hogy mit csináljak. Maga az okosabb. Mit csináljak, hogy belém szeressen? – Nehéz tanácsot adni. Legfeljebb azt, hogy várjon. Hátha. Talán jobban megismerem. És akkor kiábrándulok, vagy… vagy nem. De most beülök egy kocsiba, mert nagyon elkéstem. Már intett is egy kocsinak. De az nem állt meg, már vitt valakit. – Ez nagyon sovány tanács. Adjon még. – Jó, adok még. Ha találkozunk, sohase beszéljen szerelemről. Csak magáról és ismerősökről és a világról és az örömeiről és a munkájáról, na végre, itt egy üres kocsi. – Még egy pillanat. Még egy kérdésre feleljen. Chérie már fellépett fél lábával a hágcsóra. – Nos?
– Van valami reményem? – Azt nem tudom. De nekem talán van. Talán sikerül. A kocsisnak bemondta a címét. Elrobogott. Miska vad örömmel körülnézett. Azt kutatta, hogy van-e koldusféle a közelben. De nem volt. Hanem ott jött vele szemközt egy rendkívül kövér szuszogó kis polgárember, aki gőgös tekintettel nézett végig a világegyetemen. Igen büszke kis köpcös volt, az látszott rajta. Miska benyúlt a zsebébe, eléhúzott egy százas bankót, és rászólt: – Pardon, ezt önnek adom. Kezébe nyomta a százas bankót a kis öregnek, és majdnem futva sietett tovább. Jóval messzebb üres kocsit talált, abba beleugrott. A robogó kocsiról visszanézett: ott állt még a büszke köpcös, és ámultán nézett utána, kezében a százas. Miska kacagott, és ráadásul még a kocsist is szerette volna megcsókolni. Otthon rettentő botrány fogadta. Elkésett egy fél órát. – Hol jártál? – Sehol. Sétáltam. A tolongásban elloptak tőlem egy százast. Erre jött az igazi haddelhadd. Cécile akkora patáliát csapott, hogy zengett belé a ház. Még a haja is kibomlott, olyan izgatottan kiabált és csapkodta az ajtókat. Miska nem szólt, magában a Chérie édes, muzsikáló hangját idézte vissza. Egész délután azzal foglalkozott, hogy tett-vett, olvasást mímelt, ecseteit és festékeit rakosgatta, és közben igyekezett a hosszú beszélgetést mondatonként átélni újra. És egyszer csak rémülten szeppent meg gondolatai közben: elmulasztotta megbeszélni Chérie-vel, hogy mikor látják megint egymást. Másnap reménykedve állt meg a Rue de Rivoli ugyanazon pontján, ugyanazon időben. Nem telt belé két perc, jött Chérie. Sétáltak együtt másfél órát. Beszélgettek. Mindenféléről, csak szerelemről nem, mert mikor Miska vallani kezdett, az asszony azonnal félbeszakította. Mindennap találkoztak. Ha esett az eső, kis csapszékekbe tértek be, ahol nem találkozhattak ismerőssel. Ha szép volt az idő, kimentek kocsin a Bois-ba, külön érkeztek, megbeszélt fánál találkoztak, és átadták hangulatukat az őszi lombok elbűvölő varázsának. Mindennap közelebb jutottak egymáshoz. Chérie a Miska nézeteit kutatta, festészetét faggatta, álmait, céljait, emlékeit akarta tudni, vitatkozott vele, olvasásra kényszerítette, a könyvekből kikérdezte, mint az iskolás gyereket. Mikor Miska a Macaulay névre azt mondta, hogy soha életében nem hallotta, megvétette vele az essaykötetet. Cécile minderről nem tudott semmit, sőt ebben az időben jóval kevesebb volt köztük a veszekedés, mert Miska a tilosban járó férjek módján otthon engedékenyebb és nyájasabb lett, s ez Cécile-t gyakran lefegyverezte. Sőt egyszer megtörtént, hogy éppen a Place Saint Augustinen haladtak keresztül ketten Chérie és Miska, és egyszer csak Cécile jött velők szemközt. Véletlenül arrafelé akadt dolga. – Nini – mondta vidáman –, hát ti összetalálkoztatok? – Igen – felelte azonnal és nyugodtan Chérie –, azt ajánlom, madame, hogy dolgoztassa többet ezt az embert, mert az nem jó, ha a férjek így elkuncsorognak az utcán. Én az enyémet alaposan megdolgoztatom, addig legalább nem csinálhat semmi rosszat. Hárman mentek tovább. Cécile-nek eszébe sem jutott gyanakodni. Miska most már dolgozott is. Nem ugyan a Salonra szánt nagy képen, amelyre még mindig nem volt témája, hanem a Siralomházon. Ez a különös dolog úgy történt, hogy Goupil mindenáron a Siralomházat is ott akarta látni a Salonban. Semmi szabály nem tiltotta, hogy ugyanaz a kép másodszor is megjelenjék a Salonban, csak éppen kitüntetést nem kaphatott. Goupil megadta a Wilstaek amerikai címét, és Miska hosszú levelet írt neki, kérvén a Siralomházat kölcsön a kiállítás idejére. Wilstaek helyett az özvegye válaszolt. Meghalt szegény Wilstaek, az özvegy pedig nyers és udvariatlan levélben megtagadta a kérést. Miska
káromkodott egyet, előkereste régi holmijai közül a Siralomház egy fényképét, felvázolta nagyban, és megcsinálta a képet még egyszer. Jobb lett, mint az első volt. Düsseldorf óta Miska sokat tanult ecsetkezelés dolgában. De ez még mindig nem volt az a kép, amely a Salonra kellett. Az új, a szenzációs, a nagy. Töprengett eleget, volt ötlete tíz is, de mindet elvetette, mert nem találta döntőnek. Mindenáron utol akarta érni a Siralomházat. Párisban beköszöntött a tél. Miska még egyetlenegy csókot sem kapott Chérie-től. Csak a kezét foghatta néha, de azt úgy megszorongatta, hogy az asszony beleszisszent. A Luxembourg mögött találtak egy kopott, homályos kis cukrászdát, itt szoktak titokban találkozni és beszélgetni. Egy vacogó, havas-esős napon Miska majd szétpattant a várakozás idegességétől. Fontos híre volt a Chérie számára. – Gyorsan üljön le – mondta neki –, megvan a téma! – Micsoda téma? – A nagy képhez. Olyan boldog vagyok vele, hogy nem tudom kimondani. És magának köszönhetem. Mert abban a Macaulaykönyvben találtam, amelyet maga vétetett velem. – Mi az? – Meg fogom festeni Miltont, amint lányainak diktálja az Elveszett paradicsomot. Mit szól hozzá? Nem nagyszerű? Elkezdte magyarázni az ötletből azt, amit ő látott benne. Annyi gondolatot akart kifejteni egyszerre, hogy gyenge franciatudása minden lépten-nyomon megakadt. Kezével segített magán, hüvelykujjal döfte bele a levegőbe a kompozíciót. És fejtegette akadozó, lázas szavakkal, hogy meg akarja festeni a vak embert. A vakságot magát. Amelyet egyszer olyan keservesen megismert. – Micsoda? Maga egyszer majdnem megvakult? – Igen. De ezt majd elmondom máskor. Most beszéljünk a képről. Három lánya volt neki. Már mindent tudok, kora reggel óta mostanig olvastam. Ami róla szól, mind elhozattam a könyvkereskedésből. Kerti háznak a szobája… ott ül a karosszékben… Így ül… Miska szélesen, színészi készséggel pózba vágta magát: fél lábát kinyújtotta, a másikat behúzta a szék alá. Fél kezével mellénye gombjai alá nyúlt, a másikat a cukrászdai szék karfájára akarta támasztani, de annak nem volt karfája, tehát a levegőben tartotta. Fejét leszegve meresztette maga elé. Mosolyogni kellett rajta. És az asszony mosolygott is, anyás szeretettel. – Megjegyzem: a szemét nem festem. A vakság nem a szeméből fog látszani, hanem a tartásáról.* Festettem már úgy púpos embert, hogy a púpja nem látszott, de az arcáról meg lehetett mondani, hogy púpos ember. Nagyszerű lesz. Meglátja, hogy nagyszerű lesz. Min gondolkozik? – Azon, hogy most ritkábban fogom látni. – Nem – szólt azonnal Miska –, okvetlen látnom kell ezentúl is. Csak nem nappal. Amíg világos van, minden perc fontos. De ha alkonyodik, okvetlenül látnom kell magát. Ha egy negyedórára, az is jó. Ígérje meg, hogy láthatom. És rengeteget kell is kérnem magától, segítséget, tanácsot, hiszen ennek a képnek ezer részlete van. Az akkori bútorok, az akkori öltözködés, az angol arcok, ezt mind tanulmányozni kell, aztán jó modelleket kell keresni, ami nagyon nehéz lesz, aztán el kell végig olvasnom az Elveszett paradicsomot, mert sohasem olvastam, és beszélni akarok magával erről… Ígérje meg, hogy látni fogom. – Minden erőmből segítek. A magáé vagyok. Miska ránézett és elmosolyodott: – Az enyém? Dehogy az enyém. Hiszen azért nem tudok elaludni, mert nem az enyém. Mondja, sohasem fog szeretni engem? Még mindig nem jött el az ideje? Mert maga miatt nem fogok tudni
dolgozni. Ahelyett, hogy a képen járna az eszem, mindig a vágyódás fog gyötörni maga után. Maga lesz az oka, ha a kép nem sikerül. – Zsarol? – Igenis zsarolom. Megígértem, hogy nem beszélek erről, de most már nem bírom. – Várjon, míg a kép kész lesz. És addig dolgozzék kedvvel, igyekezettel. – Nem. Én nem tudok várni. És most már azt is megmondhatom, hogy nagyon fáj, amit velem csinál. Maga az a típus, amit magok franciák úgy hívnak, hogy „alumeuse”. A tüzet meggyújtani, azt igen. De eloltani, azt nem. Jólesik gyönyörködni abban, hogy mennyire szeretem és mennyire kínlódom magáért, de az önzésnek ez elég is. Most ott tartok, hogy nem fogok tudni dolgozni. Maga miatt. – Mondom, hogy zsarol – mondta mosolyogva az asszony –, hiszen egy szót sem hisz abból, amit most mondott. – Dehogynem hiszem. Magának se nagyon kényelmes. Amit egyszer megígért, hogy majd magától fog szólni, ha… szóval ha már szeret, azt teljesen elfelejtette, arra nem is gondol soha. – Nem gondolok? Ezt olyan biztosan tudja? – Hát gondol? – kapott Miska rögtön a szón. Duzzogó, gyerekesen panaszos kifejezése helyett egyszerre a habozó remény fénye öntötte el arcát. Az asszony nem felelt egyenesen. Közelebb hajolt, hogy a mellettök motoszkáló pincér se halljon semmit. – Emlékszik arra a házra a Rue dAstorgban, ahol a múlt héten a lámpaernyők miatt jártam? Ahol meg is várt, míg lejöttem? Hát én ott nem lámpaernyők miatt jártam. Az csak kifogás volt. Egy barátnőm lakik ott, akivel valaha együtt voltam zárdában. Az meghívott engem teára holnap délután hatra. És magát is meghívta. Lássa, ezt most úgyis megmondtam volna, ha maga nem kezd el keseregni és igazságtalan szemrehányásokat tenni. El ne felejtse a címet: második emelet kettő, Madame Truchot. Nem felejti el? – Majd felírom. – Isten őrizz. Valaki megtalálja a cédulát, akkor aztán kész a baj. Csak azt jegyezze meg, hogy második emelet kettő. Ahogy a második emeletre felérkezik, ott van szemközt a lakásajtó. Ez a Madame Truchot nagyon kedves és megbízható asszony, előtte nyugodtan beszélhetünk mindent. Sokkal kedvesebb lesz meghitten és nyugodtan beszélgetni, mint ilyen ronda kis cukrászdákban rettegni, hogy valaki meglát bennünket. Tehát holnap délután hatkor. Mi baja megint? – Semmi – felelte Miska megnyúlt arccal nagyon örülök, hogy… hogy látni fogom. Már a megvalósulás mennyországában képzelte magát, és hirtelen visszazuhant a valóságba. Ha ott lesz az a Madame Truchot, akit vinnének el az ördögök, mit ér az egész találka? Másnap délelőtt is, délután is csak a Miltonnal foglalkozott, sebtiben megcsinálta az első vázlat gondolatát is. Szoba közepén asztal, balról Milton ül a karosszékben, jobbról ír az egyik lány diktálás után, a másik kettő is el van helyezve a kompozícióban, a színek is azonnal készek és élnek: fekete, szürke, zöld és barna háttér, az asztal térítője tarka. De csak erőltetve tudott munkájára figyelni. Folyton a hat órai légyotton járt az esze. Cécile mintha csak szándékosan csinálta volna, hangos csetepatét rendezett fél hatkor. Valami egészen jelentéktelen dolog miatt kezdett pörölni. Miska enyhén ellent mondott. Erre nekieresztette a hangját. Rikácsolva szitkozódott és az asztalt verte. Miska ilyenkor dühbe szokott jönni. Most nyugodt maradt. Úgy nézte a szitkozódó asszonyt, mint egy idegent. Közönségesnek találta, lármásnak, szeretetlennek, gyöngédtelennek. Még meg is sajnálta titokban. Rossz lehet, ha valakit ilyen házsártos, konok természettel vert meg a végzet. Nem csak másnak kín ez, de biztosan neki magának is. A lármás veszekedés kellős közepén felkelt és kiment. Az asszony mérgesen kiabált utána, ő pedig
megnyugtatott lelkiismerettel indult a jóhoz, a szelídhez, kedveshez. A lakásajtót könnyen megtalálta, nem lehetett eltéveszteni. Alig tette a kezét a csengőre, már nyílt is az ajtó. Chérie maga állt ottan, nyilván várta az ajtó mögött. Megfogta a Miska kezét, húzta maga után. Kicsiny lakószobába léptek, amely kispolgárias, de otthonos és meleg képet nyújtott. A kandallóban pattogott a tűz. – Hol a barátnője? – nézett körül Miska. – Bocsánatot kér, de sürgős ügyben el kellett mennie. Miska ránézett Chérie-re, aki mosolyogva nézett rá. Pongyola volt rajta, kétségkívül átöltözött, mikor ideérkezett. Miska a következő pillanatban már karja közé ragadta. S a pompás termet, amelynek puszta érintése őrjítő boldogsággal töltötte el, engedelmesen simult oda a mellére. Mikor szájon csókolták egymást, mind a kettő behunyta a szemét. A hosszú, nagyon hosszú csók után az asszony remegve szólalt meg: – Szeretsz? – Imádlak – felelte Miska őszintén és te? – Meghalok érted.
III. Azzal a Madame Truchot-val sohasem találkozott Miska. Egyszerkétszer megkérdezte Chérie-t, hogy kicsoda voltaképpen ez a jóságos barátnő, és szerelmese el is mondta neki egy szerény nyugdíjas özvegy érdektelen élettörténetét. Aztán nem beszéltek róla többet. A szerelmi fészek megvolt, nem tudta senki, a többivel Miska nem törődött. Azok az órák, amelyeket itt töltött, teljes és tökéletes boldogságot adtak neki. Mennél jobban megismerte Chérie-t, annál mélyebben beleszeretett. A megtestesült melegség volt ez az asszony, a szeretet és odaadás maga. És a mosolygó mélabú valami olyan bölcsessége lakott benne, amely az évek számától független.* Fáradtan, a nagy mű érdekes gondjainak ráncolt homlokával ment oda, gyakran Cécile egy-egy viharos házi botrányától kedvetlenül, s a kicsiny szoba varázslatos hangulata már egy perc múlva elsimította ráncait, s elfelejtette vele otthona kellemetlenségeit. Ebben a szerelemben élt, és a képben. Az egész világból semmi egyebet nem látott és nem tudott. S a kettőt átvitte egymásba. A képre ráfestette a Chérie angyali lényét, háromszor is. Hiába készült a három Milton leány modell után. Az egyikben a Chérie finom derűje fénylett, a másikban szépségének kívánatos volta, a harmadikban okossága, jósága, anyai odaadása. Mikor pedig elment az ismeretlen Truchot-né titkos otthonába, csak a munkájáról beszélt, s arról, ami vele összefüggött. – Ma roppant érdekeset olvastam róla – kezdte mondani, már meg sem nevezve Miltont, hiszen csak róla lehetett szó könyvet írt a válásról. – Igazán? Ezt nem tudtam. Milyen könyvet? – Majd elmondom. Ő dinasztiaellenes volt, a felesége, Mary Powell pedig királypárti családból származott. Nem is nagyon volt hozzávaló. Alig múltak el a mézeshetek, máris nyaggatta a férjét, hogy szeretne hazamenni egy kicsit a szüleihez látogatóba. Milton beleegyezett, azzal a kikötéssel, hogy a látogatás nem fog soká tartani. Az asszony elment, és egyáltalában nem jött vissza. Akkor folyt a polgárháború, a király dolga jól állott, és a Powell család nyilván megbánta, hogy meggondolatlanul összerokonoskodtak egy híres ellenpárti emberrel. Úgy döntöttek, hogy a menyecske csak maradjon otthon. Milton várt jó sokáig, aztán megharagudott. Válni szeretett volna, de akkoriban az angoloknál lehetetlenség volt a válás. Az egyház szigorúan tiltotta. Fogta magát Milton, írt egy könyvet. Megtámadta a papokat, ők találták ki, hogy a házasságnak szentség rangja legyen, pedig ez csak babona. Igenis, ha két ember nem való egymáshoz, azok válhassanak el. Akkor feljelentették Miltont, hogy ezt a könyvet nem mutatta be a cenzúrának, mielőtt megjelentette. A parlament elé került a feljelentés. Erre ő azonnal írt egy könyvet a cenzúra ellen. Legény volt ez az én Miltonom a talpán, mondhatom. – Érdekes. Elhallgattak mind a ketten. Hogy Isten és ember előtt nem lehetnek egymáséi, azt már végigbeszélték. Chérie nem válhatott a gyermekei miatt, de gyermektelenül sem lett volna képes magára hagyni Chaplint. És Miska is úgy volt vele, hogy hiába szenvedett annyit Cécile tűrhetetlen házsártos, erőszakos természetétől, azért magában el kellett ismernie, hogy az az asszony őt szereti. A válás tragédia lenne a Cécile számára. Így hát belenyugodtak a meg nem változtatható életformába a szerelmesek. Csak néha, mikor nagyon boldogok voltak és nagyon közel érezték magokat egymáshoz, tétova némasággal felsóhajtottak. S tudta mind a kettő, hogy a másik mit gondol ilyenkor: milyen szép volna, ha lehetne… De ha nem lehet, szépen engedelmesen meg kell elégedni annyival, amennyit ád az élet. Gyönyörű ajándék az is. Most is ezt gondolták mind a ketten, de nem beszéltek róla. Chérie másra tért át. – Hogyan állsz a vázlataiddal?
– Most már megállapodtam a negyediknél. Szinte másolata a legelső gondolatomnak. Ez akkor mindjárt nagyon tetszett nekem, hiszen emlékezhetek De aztán megpróbáltam, milyen lenne, ha jobb oldalra ültetném Miltont. Ez nem ment, mert így Anne és Deborah jól érvényesültek volna, de Évának, aki a jobb kezével ír, a néző felé eső karja csinálta volna a gesztust, és a figurát nyugtalanította volna. Akkor Miltont visszatettem balra, és megpróbáltam behozni a Thomas Ellwood alakját, tudod, az a barátja volt neki, hiszen meséltem. Szerettem volna, ha benyit a szobába, mikor Milton diktál. De ez sem tetszett. Visszatértem a legelső gondolathoz, mégis az a legjobb. Tessék, elhoztam egy kis ceruzavázlatot, ezt neked csináltam, hogy lásd. Ehhez hozzáteszem, hogy a kép szokatlanul nagy méretű lesz. Mint a történeti vásznak szoktak lenni. Chérie kézbe vette a rajzot, és a piktorfeleségek szemével jól megnézte. – Mondd el a színeket. – Milton ruhája fekete, a gallérja és a két kézelője erősen fehér. Majd megmutatom én annak a zsűrinek az én fehéremet! El fognak ámulni, hogy milyen az én fehérem újabban! A karosszék piros. Ezt a piros-fekete-fehéret össze fogom markolni egybe azzal a fénnyel, ami innen balról az ablakból jön, ezt zöldesre csinálom, ónkarikákkal. A háttér zöldesszürke és olajbarna; hogy unalmas ne legyen, beletettem azt a fényes tükröt és azt a vázát, az kék lesz. A lányok mind a hárman szőkék, és szürke ruhát hordanak. Az egész kép közepén még egypár tréfát fogok csinálni a fehérrel, jaj de örülök ennek a képnek. – Ma is dolgoztál? – Évát festettem, modellről. De a városban is jártam, ilyen kék vázát keresni. Találtam is. – Én is jó hírt tudok. Találtam egy szekrényt. – De eredetit? XVII. századbeli? És elég nagy? – Tessék, itt a rajz. Chérie kezdetlegesen lerajzolta a szekrényt, amelynek a képen kellett szerepelnie. A Madeleine mögött találta, egy bútorkereskedőnél. – Jó szekrény – nézte soká Miska –, el is megyek szemügyre venni, de nem hiszem, hogy megfeleljen. Ez túlságosan tömzsi. Nekem magasabb kell, mert látod: az egyik lányt elébe akarom állítani. Nagyon kell nekem az alkalmas szekrény, mert az nagyszerűen fogja emelni nekem a leányt. – Nem baj, szívem. Ha nem lesz jó, keresünk másikat. Már egy negyedórája nem csókoltál meg. Így végződött beszélgetésük minden fejezete. A boldog és hosszú csók után más téma jött. Paál Laci. Miska elmesélte, hogy kint járt nála tegnapelőtt Charentonban. Már őt is alig ismerte meg. Vége van. Elélhet még évekig is, de ember most már sohasem lesz belőle. Havonta egy esztendőt öregszik, iszonyatos látványt nyújt. A feje egy helyen be van ütve. Lehet, hogy elesett és megütötte magát, de lehet, hogy valami komisz ápoló gorombáskodik vele. Az ilyet sohasem lehet tudni. Szegény, szegény Laci… Aztán megint csókolództak, s aztán megint a képről beszélgettek. A szerelem mélyült, s a kép haladt. Cécile az ünnepeket a szüleivel akarta tölteni, és elment Colpachra, Miskát itt hagyta erőteljes munkájának, amely reggel héttől késő délutánig tartott mindennap, csak az a negyedóra szakította félbe, amíg a műteremben bekapott egy hirtelen sült borjúbordát. De már sietett is tanácskozni a kis Fellnerrel, akit gyakran kéretett magához. Azokat a perspektivistákat, akik hivatásosan jártak piktorokhoz a perspektíva mérnökrajzi bökkenőiben segíteni, ő unta. Ez a fiú pedig nagyszerűen értette ezt a mesterséget. A Miltonnál sokat segített. Megtárgyalták, amit kellett, aztán Miska megint nekilátott a munkának. Este vagy meghívása volt, vagy elment valami csendes kávéházba. Ismerősi köre egyre szaporodott. Utóbbi időben főként az öreg Lesseps vicomte-hoz jutott közel. Türr tábornok barátkoztatta őket össze. Ez a Lesseps is afféle csatornatervező, térképváltoztató elme volt, mint Türr. Nemrég házasodott, öreg fejjel fiatal nőt vett
feleségül, de emberül kordában tartotta a menyecskét, és gőgösen mutogatta vendégeinek újszülött kisfiát. A nap ilyen társas eseményeit s a háztáj apróságait szorgalmasan megírta Cécile-nek, akihez csodálatos módon ragaszkodott, ha távol voltak egymástól. Aztán írt Leiblnak, aki megint képet szándékozott küldeni a Salonnak, s az ő tanácsait kérte. A nap gyorsan eltelt, s ugyanígy eltelt volna, ha negyvennyolc órából állott volna. Márciusra kész lett a Milton. Egy vasárnap reggel, mikor éppen Lacihoz készülődött Charentonba, a rég látott Felbermann toppant be hozzá, aki most tért meg Párisba hosszú régészeti utazgatásairól, és megdöbbenve hallgatta a közös barát tragikus sorsát. Mindjárt kijelentette, hogy ő is Miskával tart, megnézi a beteget. Már a kabátjukat vették, mikor új vendég jött: Sedelmeyer, a híres műkereskedő. Ismerték egymást még Barbizonból, és azóta is látták egymást néhányszor felületesen. – Bocsásson meg – mondta az előkelő külsejű, kitűnő megjelenésű ember bejelentés nélkül törtem be önhöz, de hallottam, hogy nagyon érdekes képen dolgozik. – Csak dolgoztam. Tegnap készültem el vele. – Nekem Chaplinék mesélték. – Igen, ők itt voltak nálunk tegnapelőtt, és látták. – És el vannak ragadtatva. Nem engedné meg, hogy én is gyönyörködjem benne? – Dehogynem, tessék erre fáradni. Bevezette Sedelmeyert a műterembe. Az megállt a kép előtt, és valósággal hátrahőkölt. Öt percig nézte, aztán izgatottan így szólt: – Megveszem. – Sajnos – mosolygott boldogan Miska – nem eladó. A Goupilé. Már pénzt is adott rá jócskán. Holnap szállítom neki. – Ó, de kár. Egészen beleszerettem ebbe a képbe. Szabad még nézni egy kicsit? – Parancsoljon. Miska odakacsintott Felbermann-nak: tetszik a dolog a németnek. Pedig Sedelmeyernek az volt a híre, hogy nem egykönnyen lelkesedik. Igen finom műértő volt, nemcsak képkereskedő. Nagy műtörténeti műveltséggel rendelkezett, és maga is festegetett. Üzletembernek nagyvonalú volt és merész,* egészen más iskola, mint az óvatos kis öreg, Goupil. És a Milton szemmel láthatóan izgatta. Hátrább lépett, onnan nézte. Fejét csóválta gyönyörűségében. Aztán egészen közel ment, hogy a vásznon megnézze az ecset járásának egyéni titkát, a francia festők nyelvén „facture”-t. Megint gyönyörködve csóválta a fejét. – Uram – mondta visszafordulva –, ön remekművet alkotott. Csakugyan nem adja el nekem? Boldogan megvenném. A nagy számoktól sem ijednék meg. – Igazán sajnálom, de ami nem az enyém, azt nem adhatom el. – Hát akkor nincs mit csinálni. Nagy kár. Ezzel a képpel öröm lett volna foglalkozni. Cécile is belépett a műterembe. Szeme nagyot villant, mikor Sedelmeyert meglátta. De aztán hosszúra nyúlt az arca, mikor ő maga is kénytelen volt azt mondani, hogy a kép már nem eladó. – Reméljük, hogy előbb-utóbb csinál valami üzletet az urammal. – Mindig szerencsémnek fogom tartani, asszonyom. Most búcsúznom kell, mélyen leverve. – Hova megy, moszjő Sedelmeyer? Elvisszük, mi éppen indulófélben vagyunk. – Köszönöm, az én kocsim is itt van. Pompás hintó várta lent a nagy műkereskedőt, ezüstszerszámos fekete lovak, díszes kocsis. Cécile a fogát csikorgatta, mikor beszálltak a magok jóval szerényebb kocsijába. – Fene egye meg azt az öreg Goupilt. Nagyszerű üzletet szalasztottunk el miatta. Egész úton Charentonig ezen sopánkodott. Lacit úgy találták, mint máskor. Ott ült a szobájában, az
ágy szélén; mikor beléptek hozzá, nem nézett fel. Miska megszólította: – Lacikám, megismersz? A beteg felnézett. Üveges szemmel, értetlenül meredt rájok. Aztán nehezen forgó nyelvvel belekezdett eszméletlen gondolatába: – Nem tu… tudunk… r… r… rajz… rajzni… ra… zolni… nem… tu… tu… Abbahagyta, nyelve vaskosan elakadt. Nézett tovább maga elé. – Mindig ezt hajtogatja – súgta Miska Felbermann-nak –, hogy nem tudunk rajzolni. Felbermann is megpróbálta, ráismer-e a beteg. De hiába szólingatta, az fel sem nézett. Nem volt itt keresnivalójuk, mentek az orvost megkeresni. Az csak vállát vonogatta. A beteg szemlátomást romlik. Lehet, hogy három esztendő még. Lehet, hogy három hónap. – Három esztendő – mondta Cécile a kocsiban visszafelé –, mennyi pénz ez! – Cécile? – szólt rá Miska rendreutasítóan. – Jó, jó, ne kezdjük elülről. Nem megy ki a fejemből ez a Sedelmeyer. Ma éjjel biztosan nem fogok tudni aludni. – Én bizony fogok tudni – mondta Miska –, pedig ez a szegény, kedves, jó Laci, valahányszor kijövök, mindig megrendít. Mit szóltok: hogy nem tudunk rajzolni. Gyerekek és bolondok megmondják az igazat. – Miska – kiáltott Cécile –, megőrültél? Magadat kritizálod? Még ha igaz volna, sem volna szabad mondani. Te vagy az első, ehhez kell ragaszkodni, punktum. – Beszélhetsz, drágám. Én érzem, hogy többet kellett volna tanulnom. Tudod, ki tud rajzolni? Zichy. Ha egy festő akadna, aki úgy rajzol, mint ő, és úgy fest, mint én, az volna a földkerekség legelső művésze. – Hagyd ezt a Zichyt, azt ajánlom, mert kiugróm a kocsiból, értetted? – Jó, jó, nem szóltam semmit. A Miltont másnap reggel a Goupil emberei elszállították. Miska megajándékozta magát azzal, hogy mikor a képet elvitték, visszafeküdt az ágyba és boldogan lustálkodott. Még az ágyban találta az ember, aki Goupiléktól jött vissza. – Nagy baj van, kedves mester. – Micsoda? – A kép nem megy be egyik ajtónkon sem. Azt üzeni Goupil úr, hogy tessék odafáradni. Miska bosszúsan öltözködött. Igazán bosszantó, hogy semmi sem megy simán. Gyorsan befogatott, és elment a Rue Chaptalba. Az öreg Goupil számlákat szignált. Kedvetlenül nyújtott kezet a festőnek. – Baj van, a képet nem tudom behozni egyik ajtón sem. Most is kint van az udvaron. – Édes Istenem, ezen csak nem akadunk fenn. Küldje egyenesen a Champ de Marsra. A Salon máris átveszi. – Az nem úgy van. Előbb ki kellene állítani a Salonon kívül. Részint, hogy kis lárma legyen körülötte… – És részint?… – És részint… fontos volna látnom, hogyan fogadják. Tudnom kell, hogy milyen üzletet remélhetek belőle. Öntől mást szoktak meg, ez a kép öntől szokatlan. Az én kockázatom igen nagy. Nem olyan időket élünk. Ha nem tudom előbb kitapogatni a kép várható sikerét, nem tudok kalkulálni. A helyzetet bizony megoldhatatlannak látom. – De bocsánat, volt már ilyesmire eset. Nincs könnyebb, mint az ajtónál kiszedni a falat, hogy a kép beférjen. Aztán le is lehet venni és óvatosan összegöngyölni, ha megszáradt. Ezen nem múlhatik a dolog…
– Csakis ezen múlik. Nem tesz semmit, majd fest ön nekem kisebbet. Eddig sem vesztünk össze, ezentúl sem fogunk összeveszni. Miska zsibbadni érezte térdét a megdöbbenéstől. – Azt akarja mondani, hogy nem veszi át a képet? Nem tetszik a kép? Ez a kép? – Ne csináljon olyan nagy dolgot ebből. Hogyne tetszenék. Csak nagyon bonyolult a helyzet. Majd fest másikat. Még álltak egymással szemközt szótlanul jó darabig. Végre Miska köszönt és sarkon fordult. Goupil apó is köszönt, és megkönnyebbülten ment vissza számláihoz. Most mi lesz? Miska beszállt a kocsijába, a kocsis várta a parancsot. De gazdája csak ült a kocsiban tanácstalanul, porig sújtva, kétségbeesve. A lovak türelmetlenül topogtak. – Menjünk a Sedelmeyer-féle műkereskedés elé. Rue de la Rochefoucauld. Sedelmeyer éppen akkor jött irodájába. Haja még nedves volt a reggeli tisztálkodástól. Örvendetes meglepetéssel fogadta a látogatót. – Mivel szolgálhatok? – Képzelje csak, Goupil nem veszi át a képemet. Mindenféle kifogásokat emel, hogy rosszul megy az üzlet, meg mit tudom én. Most mit csináljak? Állja még a tegnapi ajánlatot? – Azt meghiszem. A kép máris az enyém. Mit adott volna érte Goupil? Annak én látatlanban megadom a dupláját. És boldog vagyok, hogy ezzel a képpel foglalkozhatom. Majd nézze meg, hogy mit tudok én. Majd nézze meg azt a sajtót, azt a világsikert. Hol a kép? – A Rue Chaptalban, az udvaron. – Helyes. Írjon egy névjegyet, hogy adják ki nekem. A többit bízza rám. Ha Goupillal anyagi elszámolása van hátra, elintézem. Most menjen haza, és ne törődjék semmivel. Holnap beszélünk a részletes szerződésről. Ha akar pár ezer frankot most rögtön, rendelkezésére állok. Már csengetett is Sedelmeyer, és Miskával nem törődött többé. Sedelmeyer óvatosan, sokáig döntött, de amit eldöntött, villámgyorsan hajtotta végre. Máris leveleket diktált, három hivatalnoknak adott egyszerre utasításokat, máris megindította a hadjáratot a kép körül, amely még ott állott a Goupil-ház udvarán. De még déli harangszó előtt a Sedelmeyer-üzletbe került. Másnap reggel már részletes hirdetések lepték el a lapokat, hogy a nagy festő, Munkácsy új remekműve, a Salon leendő ékszere, máris látható itt és itt, ekkor és ekkor. Két hétig tartott ez az előkiállítás. Már az első napokban sokan megnézték, a látogatók száma rohamosan nőtt, negyednap már zsúfolt sokaság tolongott a kis teremben. A Milton híre szétfutott egész Párisban, és esemény lett belőle. Miska folyton ott tartózkodott Sedelmeyernél, és nem győzte az elragadtatott áradozásokat hallgatni. Ott állott mellette Cécile, és dolgozott, mint egy vásári kikiáltó. Rekedt hangja túlrikácsolta a közönség moraját. Mihelyt megpillantott valaki ismerőst, már lecsapott rá, megfogta kabátja gombját, és ömlő bőbeszédűséggel recsegte a kép szépségeit, közben fél szemmel már lesve az újabb érkezőket. S mikor a műkereskedés hivatalos órái lezáródtak, a házaspár még soká ott maradt a Sedelmeyer főnöki irodájában. Behatóan tárgyaltak az íróasztal lámpafénye körül a Salonba küldendő képek haditervéről. A Siralomházat Sedelmeyer ellenezte, mert ez „ütötte” volna a Miltont. Amit mondott, csupa üzleti éleslátás volt, szakértelem és logikus okosság. Miska csak olykorolykor szólt bele a tanácskozásba: főleg Cécile és Sedelmeyer beszéltek. Részint lusta volt a fejét törni üzleti részleteken, részint belátta, hogy ezek ketten százszor annyit értenek a csízióhoz, mint ő. Mikor Harkányi Frigyes eljött a műkereskedésbe, már elhatározták, hogy Miska a Salon világkiállítási tárlatán három képpel fog szerepelni: az Újoncozással, a Műteremmel és a Miltonnal. Harkányi Frigyest az otthoni kormány küldte Párisba, hogy kormánybiztosként szervezze meg a
világkiállítás magyar részét. Jó megjelenésű, jó modorú, ötvenéves úriember volt Harkányi, s mikor eljött Sedelmeyerhez, hogy a hírneves magyar festő új képével megismerkedjék, magát a festőt is megismerte és azonnal meghódította. Miska rendkívül kedves embernek találta a kormánybiztost, hasonlóképpen vélekedett Cécile is. Harkányi megjegyzésein azonnal látszott, hogy szereti a képeket és foglalkozik velők. Minden festő érdekelte, Zichyvel már megismerkedett. – Képzelje – újságolta Miskának –, milyen mulatságos fogadást kötöttem a múltkor Zichyvel. A magyar kiállítás anyagát már számba vettük, az ön képe volt még, amelyet nem ismertem, csak hallomásból. De azt már tudtam, hogy egy impozáns, nagy tömegeket felvonultató vászon még hiányzik. Ilyet nem festett senki. Afféle Doré-stílusú képre gondoltam, hiszen ön ért engem. Mondom Zichynek, hogy ez a hiánya bizony meglesz a mi magyar tárlatunknak. Ez pedig bosszant engem, mert az idén a Salont nemzetenként csoportosítják, és a külön magyar kiállítást külön felelősség terheli. Azt mondja Zichy, hogy ő azt a képet megfesti. Az lehetetlen, mondom neki, hiszen hat hét hiányzik a beküldési határidőhöz, ennyi idő alatt képtelenség olyan vásznat festeni. De bizony ő kötötte az ebet a karóhoz, hogy megfesti. Erre fogadtunk: ha csakugyan elkészül vele, köteles vagyok három bukfencet vetni. Adná Isten, hogy elveszítsem. Annyit tudok, hogy javában dolgozik. Cécile azonnal megjegyzést akart tenni, de Miska úgy ránézett, hogy megállt benne a szó. Később mégis megszólalt, és meghívta Harkányit vacsorára. A kormánybiztos igent mondott. Sebtiben toboroztak társaságot neki: Dórét, Türréket, Chaplinékat sikerült megkapni még aznap estére. S a vacsora résztvevői közül senki sem sejtette, hogy a házigazda és a vendég hölgyek egyike, akik nyájasan társalogtak egymással az asztalnál, vacsora előtt egy órával még fojtogató, forró csókok lázában fuldokoltak. A nemzetekre osztott Salon egyes csoportjai külön zsűrit kaptak az idén, amely saját birodalmának falain belül intézkedhetett, a nagyzsűri a díjakat tartotta fenn magának. A magyar bizottságnak Miska, Zichy és egy Tedesco nevű kisebb műkereskedő lettek a tagjai. Miska gyakran időzött velők a magyar kiállítás előkészületeinél. Ezek a hazulról jött emberek a rég látott hazát jelentették neki, ifjúsága és gyerekkora emlékeit, Pestet és az Alföld tájait, lelke legbelsejét. Ami jó ideje szunnyadt benne, azt most a kiállítás nemzetversenye felriasztotta: magyarsága egyszerre megint erősen tudatos lett benne. A rendezők és tervezők dolgába nem szólt bele, de minduntalan ott ácsorgott a deszkaládák bontogatásánál, a létrák és meszes dézsák csetlő-botló tömkelegében. Kauser építész, valamint Lechner Lajos helyettes kormánybiztos reggeltől estig lótottak-futottak, rekedtre kiáltozták magokat, és olykor holtfáradtan ültek le valami ládára, nagyot sóhajtva, hogy bárcsak túl volnának már a megnyitáson. Akkor végre majd kialhatják magokat. A képek beküldésének utolsó határnapján Harkányi Frigyes is kint volt. Az akasztásról beszélgettek Miskával és Tedescóval. Miska kedveteken méregette a terem legnagyobbik falának tágas szép mezejét, amely szemközt esett a bejárattal. Aki majd belép, azonnal a Miltont fogja látni. Ennél ideálisabb akasztást nem is kívánhat festő. – Szépen fog hatni ott a kép – mondta Harkányinak. – Hál’istennek – felelt az. Ekkor érkezett Zichy Mihály. A legutolsó pillanatban. Megnyerte a fogadást: ördöngös gyorsasággal mégis megfestette a képet. Munkások cipelték be a ládát, mellettök jött Zichy, sápadtan, karikás szemmel, agyondolgozottan, de látható elégültséggel. Hangosan örvendezve köszöntötte a beszélgetők csoportját, aztán Harkányihoz fordult: – Megnyertem a fogadást. Követelhetném a három bukfencet itt rögtön, de erre külön áldomást fogunk rendezni. – Állok elébe. Minden bukfencet megváltok egy üveg pezsgővel.
A képet kibontották. Még nedvesen csillogott rajta a festék. Zichy diktálta a munkásoknak, hogyan fogják, hová támasszák. Végre ott állt előttük a festmény, jóval nagyobb méretű, mint a Miskáé. Zichy ott állt a többiektől oldaltabb, és a fiát bemutató apa hangján mondta a címet: – A pusztítás diadala. Allegorikus nagy kép volt a Zichyé, mindenféle alakok voltak rajta, amelyek az emberiség marakodásának vezéreit ábrázolták. Közöttük a pápa maga is, jeléül az egyház türelmetlenségének. A német császár is rajta volt, az osztrák-török háború katonái is ott fojtogatták egymást a kép alján. De az egészet magyarázat nélkül nemigen lehetett érteni. Zichy kíváncsian leste a hatást a legelső nézők arcán. Csak Harkányira nem figyelt, az már látta a képet munkában. – Nagyon szép – szólt legelőször Miska udvariasan –, gratulálok. És hat hét alatt? A teremtésit, ezt aztán jól csináltad. A többiek is bókoltak és gratuláltak. Zichyn látszott, hogy több lelkesedést és kevesebb udvariasságot szívesebben vett volna. Aztán körülnézett, és a nagy falra mutatott: – Ki kell majd mérni, hogy se túl magasan, se túl mélyen ne függjön. A fal jó. – A fal jó – szólt Miska mosolyogva –, de én fürgébb voltam nálad, pajtás. Én már ezt a falat lefoglaltam. Zichy hirtelen mozdulattal oldalt kapta a fejét. Ránézett Miskára. Várt egy kicsit, mint a gyakorlott modorú, higgadt emberek szokták. – Azt nem tehetted, mert itt lefoglalni senki sem foglalhat le semmit. Sem te, sem én. És a te képed kisebb, természetes tehát, hogy annak kisebb fal is megteszi. Az enyém pedig ide jön. – Nem, öregem, ide nem jön. Ez a hely már az enyém. – Ez a hely nem lehet a tiéd, ismétlem, mert te itt éppen úgy nem dirigálsz, mint én. A vidámság már eltűnt a Miska arcáról. Már ideges volt, már türtőztetnie kellett magát. – Helyes. Te sem dirigálsz. Akkor ne jelentsd ki, hogy a fal a tiéd. Hárman akasztunk, ugyebár: te, én meg Tedesco úr. Viszont Tedesco úrral már megbeszéltem, hogy az én képem oda jön, hát ne vitatkozzunk. – De csak vitatkozzunk, mert mikor akármit megbeszéltél Tedesco úrral, az én képem még nem volt itt. Most már itt van. Kérem, Tedesco úr, felhívom a figyelmét arra, hogy itt komoly nemzeti érdekről van szó. A szomszédban vannak az osztrákok; jól tudjuk, hogy azoknak a fő képök Makartnak az a nagy vászna. Szerintem fontos, hogy ezt itt mi hasonló nagy vászonnal ellensúlyozzuk… – Nem a méretek teszik – vágott közbe Miska hevesen –, hanem hogy jó-e a kép vagy sem. Az én Miltonom elég jó arra, hogy Makartot ellensúlyozza. – És az enyém nem elég jó? Miska felelet helyett vállat vont. Roppant idegessé tette a szóváltás. Nem is a lényeg forralta fel a vérét, hanem a Zichy modora. Egyszerre hosszú évek lappangó szolgasága lázadt fel benne. Mindig Zichy volt a tökéletes simaságú úriember, a nyugodt, a biztos mozgású, a felsőbbséges, ő pedig a zavart, ügyetlen és darabos. Bár Zichy mindig kifogástalanul udvarias volt hozzá, ebben a tökéletes, udvari ízű előzékenységben mindig sejteni lehetett a könnyed fitymálást. Cécile hosszú ideig tartó munkája megásta az alagutat, amelyen át ez a rejtett és öntudatlan lázongás közel került a lélek felszínéhez, és most kitört, mint a láva. És nem is csupán Zichy ellen, hanem az egész világ ellen, amely valaha megalázta az asztalosinast, amely cselédek asztalához ültette a fiatal festőnövendéket. Melle gyorsan szedte a lélegzetet, mint valami hatalmas fújtató, szelíd kék szemének borulatában viharos szikra villant meg. De még nem szólt, Zichy pedig elfordult tőle, és félvállról szólt vissza: – Még nőj egy kicsit, barátom, amíg engem lekritizálhatsz. Akinek sikere van, az még nem
Rembrandt. Ha kettőnk között felmerül az elsőség kérdése, akkor nemigen lehet vita. Ezt már rég meg akarom mondani. Ámbár voltaképpen fölösleges… És legyintett a kezével. Ez a legyintés volt a baj, ez hozta ki Miskát a sodrából. A vér elfutotta a fejét. Három lépéssel odaugrott Zichy elé, hogy szembe kerülhessen vele. És közvetlen közelből, nagy indulattal kiáltott rá, olyan sápadtan, mint maga a kérdéses fal: – Engem ne legyints le és tőlem ne fordulj el, hallod-e? Zichy végigmérte, és még mindig nyugodtan, fagyosan beszélt: – Veled én nem vitatkozhatom, mert más nyelvet beszélünk mind a ketten. Engem másképpen neveltek. Miska remegett a dühtől. Egyet lépett előre. Arcuk egészen közel volt egymáshoz. – Asztalos vagyok, gróf úr? Nem vagyok elég finom a cári lakáj úrnak? Már a vállán is látni lehetett, hogy egész teste reszket. De Zichy nem volt gyáva ember, ott állt mereven és szilárdan, farkasszemet nézve ellenfelével. A többiek rémülten léptek oda. Abban a pillanatban, mikor Miska már a beszélőképességét is elvesztette és artikulátlan nyögéssel felemelte hatalmas tenyerét, hogy Zichyt arcul üsse, lefogták a karját. Mások a két festő közé állottak. Miska megrázta magát. A békítők úgy hullottak el róla, mint vadkanról a kopók. – Eresszetek… az apja istenit… eresszetek! De nem eresztették. Megfogták újra. Zichyt nem kellett lefogni, csak elébe állani, ő nem emelte fel a kezét. Mindvégig higgadtan és fegyelmezetten viselkedett. Tuszkolták őket két különböző irányba. – A munkások előtt – mondta Harkányi kétségbeesve –, uraim, az Isten szerelmére… Egy-egy csoport keletkezett a terem két oldalán. Itt Miska lihegett halálsápadtan felindulva, ott Zichy simogatta idegesen a haját, mint az szokása volt. Percekig tartott, míg lecsillapították őket. Harkányi Zichy mellett állott. – Igazán nevetséges – szólt Zichy –, ez a fickó még meg sem született, mikor én már voltam, aki voltam. A vitát szívesen rábízom pártatlan emberekre. Döntsd el te meg Lechner meg Kauser, melyikünk kapja a nagy falat. Én eleve megnyugszom a döntésben. – Jól van, maradj itt – szólt Harkányi, és átment a Miska csoportjához. – Hallottam minden szót – előzte meg Miska, még mindig roppantul felindulva én nem alkuszom. A fal az enyém. Ha egyetlen jó szóval kéri, rögtön átengedném neki, amilyen puha szamár vagyok. De lekezelni nem engedem magam. Azt nem tűröm senkitől, azt a keserves mindenségét annak a… Harkányi csitította, túlbeszélte. Hogy majd ők igazságot tesznek, itt csupán a magyarság érdeke a fontos, a személyes érdekek most nem számítanak. És most különös diplomáciai jövés-menés indult meg. A két ellenfél ott ült a terem két végében. Harkányi a terem közepén suttogott Kauserrel és Lechnerrel, aztán odasietett Zichyhez sugdosni, majd átsietett Miskához sugdosni. Aztán megint összebújt igazságtévő társaival. Tárgyaltak, puhítottak, alkudoztak. Végül Miska azt látta, hogy a három pörosztó együtt megy oda Zichyhez, mint valami küldöttség. Zichy végighallgatja őket, udvariasan meghajlik, aztán sarkon fordul és képére egy pillantást sem vetve elmegy. Azok visszajöttek őhozzá. – Elintéztük – mondta Harkányi –, a nagy fal a Miltoné marad. – Na hát – mordult fel Miska dacosan. – Azonban meg kell mondanom, hogy nem volt igazad Zichyvel. Ő mindvégig lojálisán viselkedett. Azt mondtuk neki, hogy a képe kitűnő, de a kivitelt elhamarkodta. Hat hét alatt nem is lehet ilyen képet festeni. Szó nélkül tudomásul vette. Jó hatást tenne, ha néhány békítő sort írnál neki. – Nem írok. Most már látom, hogy a feleségemnek volt igaza. Már régóta azon mesterkedik ez az ember, hogy kisebbítsen, ahol tud. Paczkát játssza ki ellenem. Azt is ő találta ki, hogy Paczka az igazi
tehetség, én csak olyan „Kismiska” vagyok. Egy kolléga csinálja ezt? Egy magyar csinálja ezt egy másik magyarral? Idegenben? És még én békítsem ezt a… ezt a… Szót keresett, de izgatottságában nem talált. Most már ő legyintett bele a levegőbe. Aztán megrázta magát, mint a vízből kievickélt lompos komondor, és odament a falhoz. Tanulmányozta a nagy fehér mezőt. Hogyan fog függeni a Milton s a másik két kép, hová teszik a Bruck két képét, a Weisz két képét, szegény Laci táját, a Paczka portréját. Paczka megfestette a Louis Ulbach-képet, azét a befolyásos szerkesztőét. Persze Zichy segítette hozzá. Judic asszonyt, a híres színésznőt is megszerezte neki. Szawadyr feleségét, a híres Wilhelmine Klauszt is. Mindenkit. Úgy dolgoztatja ezt a boldogtalan Paczkát, hogy az már fűnek-fának panaszkodik. És mindez csak azért, hogy kijátssza őellene. Megint ökölbe szorult a keze. Mikor hazament s az egészet azon frissiben elmondta Cécilenek, az asszony ragyogott a diadaltól. Egy álló félóráig tartott a magyarázat, amellyel kifejtette a Miska hiszékeny szamárságát s a maga emberismeretét. – No majd befűtök én neki Albert Wolffnál. A legfontosabb kritikus Albert Wolff, és mindenre rá tudom venni. – Hogyan fűtesz be neki? És hogyan tudod Wolffot mindenre rávenni? – Azt csak bízd rám. Bánni kell tudni az emberekkel. Miska vállat vont. Nem nagyon igazodott ki Cécile agyafúrt és bonyolódott társadalmi műveleteiből. Albert Wolffot különben nem szerette. Mikor először mutatta meg neki Felbermann ezt a feltűnően csúnya majomembert, akinek sárga, cserzett orcáján semmiféle szőr nem nőtt, már akkor sem szerette. És ellenszenves volt neki a gondolat, hogy Zichyvel való harcában ez legyen a fegyvertárs. De ráhagyta Cécile-re, csináljon, amit akar. Éppen most nemigen vitatkozhatott vele, mikor ennyire igaza lett. És ezt Cécile nem is győzte eléggé hangoztatni. Tízpercenként visszatért arra a mondatra, hogy „ugye megmondtam”. És mintegy programbeszédet adott, mikor bejelentette, hogy miután Zichy le van győzve, most sokkal nagyobb ellenfelekkel kell megbirkózni: a világ képpiacán két név van a Miskáé előtt hírben és dicsőségben. Az egyik Matejko, a másik Makart. – Már engedj meg. Makart már csak igazán nem ellenségem. Matejkót pedig nem is ismerem. – Igazán nagy türelem kell hozzád, Miska. Mi az, hogy nem ellenséged? Tanuld meg, hogy akinek útjában állsz, annak természetes ellensége vagy. Mihelyt Makart érezni fogja, hogy sok vagy neki, ő is elkezd majd piszkálni. Matejko szintén. Az emberek csak emberek, és nem mindmegannyi Krisztusok. Ezt mind bízd rám, te csak fessél. Zichy el van intézve, majd jön a többi is. Ugyanaznap délután találkozott Chérie-vel a titkos fészekben. Elmondta neki is, mi történt. Az asszony megdöbbenve hallgatta. A történet befejezése után gondolkozott egy kicsit. Aztán letekintett Miskára, akinek feje az ölében pihent. – Miért gyűlölöd te ezt a Zichyt? De felelj őszintén. Miska gyorsan és hevesen rákezdte: – Mert… De az első szónál már megakadt. Ennek az asszonynak az a varázslatos hatása volt rá, hogy vele és mellette önmagába tudott látni. S ahogy most magába nézett, érezte elkezdett mondókája hazugságát. A festői versengés is szerepet játszott viszonyuk elmérgesedésében, igaz. De sokkal kisebbet. A dolog magva nem ebben rejlett. – Nos? Miért? – Mert vannak dolgok, amelyekben különb nálam. Jobban rajzol. A modora, a fellépése biztosabb és engem mindig zavarba hoz. Ámbár, ha elgondolom, szegény Laci sokkal jobban festett tájképet, mint én, mégis nagyon szerettem. Nem tudom, hogy van ez. Mondd, Chérie, komisz ember vagyok én?
Milyen vagyok? Chérie ujjai benne jártak a dús és kondor üstökben. – Gyerek vagy, drágám. Hiú, de jó és tiszta gyerek. És mivel a lelked jó és tiszta, ezt az embert meg fogod békíteni. – Megbékíteném szívesen. Már nem is haragszom rá. Hiszen még le is győztem. De ha Cécile megtudja, hogy békés lépést tettem feléje, vége az életemnek. Mit csináljak? Most mondd meg, mit csináljak? Panaszosan nézett fel, mint a diákgyerek, aki otthon testvérének panaszkodik a szigorú tanárra. Chérie elnevette magát. – Ó, hogy mennyire szeretlek, te tehetetlen csacsi, te… Szegény Zichyre rájárt a rúd. A magyar teremben egy másodrangú oldalfalat kapott. És a képét még ide sem akaszthatták fel. A kiállítás megnyitása előtt a francia nagyzsűri végigjárta a termeket, hogy az egyes nemzetek kisebb zsűrijének munkáját a Salon általános szabályai szerint felülbírálja. Mikor a magyar képeket nézték végig, a Zichy művénél möszjő Berger, a francia kereskedelmi minisztérium külföldi osztályfőnöke, a világkiállítás főmuftija megállott. – Mi ez? – kérdezte Harkányit. Harkányi megmagyarázta a kép témáját. Berger fejét csóválta. – A pápa? A német császár? Koronás fejek? Orosz-török háború? Nem, uram, ez lehetetlen. A Salon szabályai szigorúan tiltják a politikai célzatú képeket. Nem, nem, ne is tessék erre szót vesztegetni. Mit szólna ez előtt a kép előtt a pápai nuncius vagy a német nagykövet? Még csak az kellene. – Kérem, főnök úr – szólt halkan és bizalmasan Harkányi ez a Zichy rokona az önök köztársasági elnökének. Mac Mahonné hercegasszony, aki De la Croix de Castries hercegnő, és gróf Zichy Edmund, a Zichy család széniora közeli rokonságban vannak… – Kérem. Ezt tudomásul veszem és illetékes helyen referálni fogom. De miért nem fest Zichy úr is olyan pompás képet, mint ez a Milton? Ez igen. Ez remek kép, és nem bánt senkit. Mentek tovább. Másnap gróf Zichy Edmund, aki nagy műértő hírében állott és Bécsből már megérkezett a kiállításra, megjelent a magyar teremben. Megnézte a képet, és közölte Harkányival, hogy ennek az egyházellenes képnek nem lehet helye a tárlaton. És hogy ő a rokon piktornak majd alaposan megmondja a magáét. De külön szólni fog másik rokonának, Mac Mahon hercegnek is, akiről köztudomású, hogy milyen hű fia a pápa őszentségének. Azzal elment. És közvetlenül a megnyitás előtt gróf Wimpffen, az új osztrák-magyar nagykövet hivatalosan közölte Harkányival, hogy a Zichy képe eltávolítandó. Azonnal el is távolították. Mindez eltitkolhatatlanul nyilvánosan történt, hiába hallgattak róla, minden részletet azonnal mindenki megtudott. Cécile ragyogott az örömtől, Miskán pedig kényelmetlen kedvetlenség vett erőt. Ezt már sokallta. De nem szólt semmit, sem Cécile-nek, sem Sedelmeyernek. Azok már nagyon értették egymást, órákat tárgyaltak együtt, és Miska észrevette, hogy a műkereskedő csak udvariasságból közöl vele üzleti elhatározásokat, rendszerint már döntés után, mikor neki alig lehetett szava. A döntést ketten intézték: Cécile és Sedelmeyer. De ezt nem volt oka megbánni. A vernissage akkora sikert hozott, amilyet egyikök sem mert várni. A Milton előtt olyan nagy volt a tolongás, hogy a teremszolgák megfeszített munkával is alig tudtak rendet tartani. Miskát egymás kezéből kapkodták az arisztokraták, a politikai hírességek, a színházi világ bálványai. Mindenki ismerni akarta. Idegenek, megtudván kilétét, megölelték a kép előtt. Egy ismeretlen magyar asszony odatolakodott hozzá, rajongva megcsókolta a kezét, és visszafurakodott a tömegbe. Aki magyar volt a látogatók közt, pedig ebben a teremben mind elsősorban megfordult, megrohanta, kezét szorongatta, áradozott. Maga Wimpffen Félix gróf, aki elég leverten jött ki a nem
nagy sikert ígérő osztrák képek közül, itt a magyar teremben a példátlan siker láttára erőteljes kézszorítással gratulált, aztán kezet csókolt Cécile-nek, és rejtelmes diplomatamosollyal így szólt: – Azt hiszem, ezt a sikert legmagasabb helyen is méltányolni fogják, de ezt ne árulja el az urának. A mámor szakadatlanul tartott napokon, heteken át. A képet már az első napokban megvette Sedelmeyertől egy dúsgazdag amerikai, bizonyos Robert Lennox Kennedy. Ennek a fivére azt a Lennox Library nevű híres könyvtárat alapította New Yorkban, s a vevő a könyvtár fő díszéül szánta az irodalmi tárgyú képet. Sedelmeyer azonban kikötötte, hogy a Miltont csak egy év múlva köteles szállítani, addig joga van kiállítani Európa fővárosaiban. Ennek is azonnal híre ment, s a kép előtt álldogálók mesebeli vagyonokat emlegettek, mert a mendemonda megtízszerezte a vételárat, amelyet különben Miska nem is ismert pontosan. A magyar teremben valóságos zarándokjárás volt, s egy ízben Miska egy fiatal leányt pillantott meg, aki hangosan sírva fakadta a Milton előtt. Furcsa leány volt, froufrouja szemöldökéig eltakarta homlokát, orra és szája közt feltűnően nagy volt a köz. RobertFleury, a festő állt mellette, és vigasztalta. Aztán Miska kérdező gesztusára odasúgta: – Ez a leány egy előkelő orosz hölgy, Baskircseff Máriának hívják, tanítványom a Julian-iskolában. Roppant dicsvágyó, és most azon sír, hogy neki sohasem lesz ilyen sikere. Kicsit bolond. – Dehogy – súgta vissza Miska –, én is le akartam egyszer mondani a piktúráról, mikor Bécsben Knaus egy képét megláttam. És a nagy siker nemcsak ott a kiállításon mutatta jeleit. Miskáékat otthon is elárasztotta az érdeklődés, a napi posta tízszeresére nőtt, a látogatók, kíváncsi hercegnőktől kezdve kölcsönkérő magyar vándorlegényekig búcsút jártak a házhoz. Jómódú magyarok, akiknek előkelő nevét valaha elérhetetlen világ gyanánt hallgatta említeni otthon, most Párisban járván, hódoló levélben gratuláltak és kérték ismeretségét. Gyorsan fényképeztetnie kellett magát, s az első húsz kép után száz újat kellett rendelnie a fényképésznél. Aztán jöttek a lapok. Minden áldott nap felébredéskor egy-két új kritika várta. A rettegett Fourcaud ezt írta a Moniteur des Arisban: „Valószínű, hogy a nemzetközi zsűri Munkácsynak a nagy aranyérmet fogja juttatni. Ő egyszerre szerez becsületet hazájának és a mi vendégszeretetünknek. Serény és termékeny útra lépet, amelyen tehetsége még nagyobbra fog fejlődni s hírneve még mésszebbre és még magasabbról fog tündökölni.” G a s t o n Coulombier a Défense-b a n : „Munkácsy a mi festőnemzedékünknek kétségkívül egyik legmarkánsabb és legrokonszenvesebb egyénisége, és talán a legeredetibb. Tehetségében semmi köznapias, semmi megtanult, semmi ellesett, hatalmasan egyéni művész. Amit elért, az csakis az övé, színezése például, amely néha komor és szürke, de kifejezésében mindig helyes és tónusában mindig egybehangzó. De ami adományai között egyenesen hasonlíthatatlan, ami egyaránt megmutatja benne a mély gondolkozót, a bölcselőt és az ügyes festőt, az az ő feszült, megragadó drámai ereje, személyeinek igaz kifejezőkészsége és arcismerete, az a mély megérzés és pontos megfigyelőtehetség, amely tárgyainak kiválasztását és felfogását vezeti.” Aristide Ménandre a L’Assemblée Nationale-ban: „Munkácsy a mienk annál a rokonszenvnél fogva, amelyet nálunk keltett. Ember a talpán. Ilyen mélyről indulni és ilyen magasra jutni! Gyaluval a kezében kezdeni az életet, és a felhőkbe nyúló homlokkal folytatni, olyan ez, mint egy álom.” Emile Tourtain a z Estafette-ben: „Ezt a művészt habozás nélkül a ma élő festők legelsői közé sorozzuk.” Albert Wolff a Figaróban: „A magyar élet festője virtuózból költővé lett. Már nem is a szemnek fest, hanem a szívnek. Ez a siker közönségsiker és művészi siker egyszerre.” S a nagy nevek. Cherbuliez a Revue des Deux Mondes-ban: „A zsűri döntései közül csak a Munkácsy kitüntetése találkozik általános helyesléssel.” Szegény Pista bácsi, ha élne, most olvashatná ezt kedvenc folyóiratában… Jules Claretie az Indépendence Belge-ben: „Ez igazán nemes és nagy mű, szép és férfias. A művész megmutatta Miltonjával, hogy a legtökéletesebb művészi eleganciáig, a
művészet bájáig és a történelemig tudott eljutni, mégis megőrizve férfias voltát, amely külön helyet biztosít neki az új festészetben.” A francia hivatalos lap, a Journal Officiel ráduplázott valamennyire. Emile Bergerat, az állam kritikusa ezt írta róla: „Azt hiszem, hogy ama tökéletesen sikerült alkotások egyikével állunk itt szemben, amelyek számára a műbírálat törvényen őrzi azt a szót, hogy: remekmű. Ha a magyar festő tehetségét valamely megállapodott értékű műtörténeti jelenséghez akarjuk viszonyítani, ő a rembrandti művészetet idézi fel.” A zsűri a Miltonnak adta a nagy aranyérmet. Mikor Miska a gyönyörű medáliát hazavitte, Cécile büszkén kiáltott fel: – Sem Makart, sem Matejko. Látod? Így fogunk tovább is előremenni. És vajon mit szól ehhez Zichy? Zichy nagyon keserűt mondott volna, ha megkérdik. A nagy képet ki akarta állíttatni a DurandRuelle műkereskedésében, de a műkereskedő azt követelte, hogy fesse át a pápa alakját. Ebbe nem ment bele, bérelt egy termet, és kiállította a képet maga. A sajtó csúnyán lehordta. Akkor lenyelte a megalázást: mégis átfestette az átokszóró pápát, a francia köztársaság áldásos nemtőjét festette helyére, és úgy próbálta más városokban kiállíttatni, de egyik visszautasítás a másik után érte. Elkeseredve, meghasonolva a Magyar Egyletben keresett vigasztalást, nagy gyűjtést szervezett, hogy menházat építsen nyomorgó párisi magyaroknak. Aztán dolgozni kezdett. A kis Fellner elolvastatott vele egy magyar drámai költeményt, a Madách Imreféle Ember Tragédiáját, hogy rajzoljon hozzá illusztrációkat. Ezeket rajzolgatta visszavonulva, csendesen. Miskával nem találkozott. Miska úszott dicsőségben, pénzben, szerelemben. A Rue Légendre-beli házat már áruba bocsátotta, Cécile újat, szebbet, alkalmasabbat akart. Már telket is vásárolt az Avenue de Villiers egyik sarkán, nem messze mostani palotájoktól. – Most kezdődik majd az én időm – mondta félelmes elszántsággal és tudatossággal –, ha rám bízod magad, a világ leghíresebb festője leszel. Ezt vedd szóról szóra. Megmutatom, hogy úgy lesz. Ő csak vállat vont és mosolygott. Lehet még ennél nagyobb dicsőség? Aznap, mikor a telket vették, tett látogatást náluk gróf Wimpffen. Gratulálni jött a nagy aranyéremhez. De nemcsak a maga nevében. Mástól is hozott valamit. A díszes tokból fénykép került elő. A király fényképe, rajta a saját kezű felséges aláírása: Ferenc József. A kiállítás elmúlt, a Milton elindult diadalmas kőrútjára Európa fővárosaiba. Sedelmeyer egy nagy vacsorán felújította annak a napnak a történetét, mikor Miska Goupiltól jövet letörten, komoran jött el hozzá. – Meg van elégedve a sikerrel? – Hogyne. Több, mint amennyit vártam. De mi lesz ezután? Nem mindig tudok Miltont festeni. – Dehogynem tud. Majd én kicsiklandozom magából. Az anyagiakkal ne törődjék. – De bizony törődöm. Nekem rettenetes sok pénz kell. Legalább évi ötvenezer frank. A feleségem olcsóbban nem tud kijönni. – Ötvenezer, az nagyon kevés. Én hajlandó vagyok magának évi százezret biztosítani. Minden képét átveszem. Sőt, ha bizonyos számú képnél többet fest, átveszem azt is szerződésen felül. Megkereshet évente kétszázezer frankot. Ezt a megállapodást vállalom tíz évre, ha akarja. – Ezt komolyan mondja? – A legkomolyabban. A részleteket én meg Madame Cécile letárgyaljuk. A többit bízza ránk. Miska rájok bízta a többit. A szerződést megcsinálták, s ő aláírta. Az új palota javában épült. És ő a szerelem boldog óráit élte át azon a senki által nem ismert, imádott helyen. Mikor Chérie-nek elmondta a példa nélkül álló szerződést, minden második mondatban kénytelen volt a Cécile nevet
kiejteni. S mikor a beszélgetésben kis szünet állott be, egyszerre csak kimondott valamit, ami régóta a nyelve hegyén volt már. Mindenesetre tréfás, ingerkedő hangot használt hozzá. – Mondd, szívem, valami nekem furcsa. Mikor én Cécile-t emlegetem, te olyan közömbösen hallgatod. Nem vagy rám féltékeny? Ez rosszulesik nekem. Chérie szelíden elmosolyodott. – Nekem az esik rosszul, ha emlegeted. De erőt veszek magamon. Hiszen nekem is van férjem. És azonkívül párisi asszony vagyok. Ebben a városban természetesnek tartja az ember, hogy egy férfihoz két nő tartozik: a felesége és a szeretője. – Milyen cinikusan beszélsz. Különös. – Nem vagyok cinikus, félreértettél. Nem Cécile a te feleséged, hanem én. És nem én vagyok a szeretőd, hanem ő. Engem csalsz meg, szívem. És ha akarod tudni, ettől nagyon szenvedek. Ehhez mosolygott. Miska csodálva, imádva nézte. Érezte, hogy soha ebben az életben senki a lelkéhez nem állott olyan közel, mint ez az asszony. Mélyen és igazán szerette. Felnézett rá, és meghatott hálával mondta neki: – Mi lenne az életem nélküled, mondd?! Meg kellene halnom, olyan üres volnék. – Festenél. – Az igaz. Ezt elfelejtettem. – Több neked a festés, mint én? Ne is felelj, mert nem mondasz igazat. Több. Így jól is van. Így szeretlek. De aztán én jövök az életedben, ugye? Esküdj meg, hogy én. Esküdj meg, hogy hozzám tartozol. – Esküszöm mindenre, ami szent nekem, hogy hozzád. Pedig nagyon babonás vagyok. Rajtad kívül se Isten, se ember. Csak te és mindig csak te. Örökre. Én úgy akarok megöregedni, hogy mindig mellettem légy. És harminc év múlva ugyanúgy fogunk itt üldögélni, mint töpörödött kis öregek. Ennek a beszélgetésnek édes íze még a lelkében volt, mikor ment hazafelé. A Pare Monceau-ig bérkocsin, onnan gyalog. Otthon azt szokta hazudni ilyenkor, hogy sétál, mert ha nem sétál eleget, fáj a feje. S ahogy zörgött vele a bérkocsi a Boulevard Malesherbesen végig, a ló patájának ütemes zaja hirtelen egy zenei emléket indított meg benne. Először öntudatlanul dúdolta, ami eszébe jutott, aztán rá is eszmélt. A kiállítás ideje alatt egyszer nagy estély volt Türréknél. A vendégek között ott volt a híres pesti színésznő, Blaha Lujza, aki Párisba jött kiállítást és színdarabokat nézni, főleg látni Jeanne Granière-t a Renaissance színházban. Bűbájos fiatalasszony volt a tűzrőlpattant, kicsattanó arcú, kacagó szájú Blaha Lujza; így hívták most is, pedig alapjában Soldosné volt, és még hozzá válófélben. Az estélyen odaállt a zongorához, és Bartha Sándor kíséretével magyar népszínműnótákat énekelt, olyan kimondhatatlan bájjal, hogy annak hatása alól senki sem vonhatta ki magát. Úgy tapsolták, mint a fergeteg. Ennek az estének emlékeiből csengett most vissza Miska fülében két sor: Kijátszom a tila-tila-tila-tilalmat: Úgy szerettetem meg magamat. S ahogy most a zörgő bérkocsiban maga elé dúdolta ezt a két sort, egyszerre nyers és brutális vággyal támadta meg lelkét a magyarság végzetes érzése. A nóta megsajogtatta benne évek óta bujdokló nyugtalanságát. Megrettenve nézett ki a kocsi ablakán a csillogó boulevard idegen sorára, ahol emberek tolongtak az esti órában. Páris volt ez, a fény Bábele, az a Páris, amelyet eljött meghódítani a magyar asztaloslegény, és meg is hódította. – Mi közöm nekem ezekhez? – tört föl benne lázasan és szenvedélyesen a kérdés.
Torznak, vadidegennek látta az utcát, érthetetlennek saját magát, ahogy itt robogott a kocsiban. Hova megy? Minek? Mi értelme? Mi köze az egészhez? Hogyan került ide? Most bátran azt kellene mondani a kocsisnak, hogy hajtson a Gare de l’Esthez, ott fel kellene ülni a legelső vonatra, nyargalni gyorsvonaton haza, csak haza, még Pesten sem állni meg, hanem tovább rohanni az Alföldre, ott megállni egy földbe süppedt kis falu legelső bogárhátú házánál, és boldogan, lelkendezve felbámulni a csillagos égre. És elfelejteni palotát, Cécile-t, mindent. Chérie-t is elfelejteni? Nem, elfelejteni nem. Visszaemlékezni rá örökkön-örökké, azzal a gondolattal, hogy egyszer valahol nagyon szépet álmodott. Mert Chérie-nek ő hamisan esküdött. Nem hozzá tartozik. Eltéphetetlen, ősi kötelékkel haza tartozik. S hogy most itt döcög a boulevard-on egy palota felé, az valami furcsa és ördögi tévedés. Otthon Cécile várta. Igen nehezen. Terveket akart neki mutatni. Az új palota berendezéséről. Apróra elmagyarázta neki az egyes szobákat. Jó hangulatban volt, kedveskedett, nevetett. Ilyenkor valóban nagyon kedves tudott lenni. – Ez micsoda szoba? – kérdezte Miska. – Ez volna… ha a jó Isten adná… talán mégis megadja… ez volna a gyerekszoba… Arcát odaszorította a Miskáéhoz. Karját áttette férje nyakán. Miska engedelmesen, kötelességtudással karolta magához, és átadta magát az asszony csókjának. S a csók alatt ez járt az eszében: – Mennyi hazugság… mennyi hazugság…
IV. „Szervus! láthatatlan és találhatatlan. Szervus Jenő. Sajnálom, hogy nem találtalak. Azt akartam veled közölni, hogy holnap, hétfőn, a rovásodra ebédelek. T.i. egy kis partiera vagyok hiva, a hová a feleség nem hivatalos. Azt füllentem, hogy veled ebédelek au cabaré. Mielőtt a feleséggel találkoznál, megbeszéljük. Találhatlak holnap 6 és 7 óra között? hogy a komplotot jól össze főzzük. Tudsz e jól füllenteni? no majd meg tanulod házasodj meg csak. – Ha lehet, várj meg holnap 6 és 7 között, ha nem hát megírom, hogy mit mondtam. Au revoir. barátod Munkácsy.” Ezt a levelet Hubay Jenő lakásán hagyta Miska. Hubay Jenő finom megjelenésű, angyali szőkeségű fiatalember volt, aki hegedűjével jött ki Párisba. Alig múlt húszéves, zenei rajongásával tágra nyílt szemű kerubnak tetszett. Liszt Ferenc maga adott neki ajánlólevelet. Vieuxtemps-hoz. Ugyanakkor jött ki Párisba egy másik fiatalember, Aggházy Károly, aki éppen úgy zongorázott, mint ahogy festett, és a két pálya közt sehogy sem tudott választani. A Zichy Mihály légies, tüdőbajos veje, Feledy-Flesch Tivadar hozta el őket Miskához, tudniillik Zichy és Miska tessék-lássék kibékültek. Hubay hamarosan kedvence lett a Munkácsy-háznak. Olyan szépen hegedült, hogy Cécile azonnal meglátta benne a zeneestélyek remek közreműködőjét, azonkívül olyan szeretetreméltó és előzékeny ifjú pajtásnak mutatkozott, hogy Miska a seregestül nyüzsgő magyar ismerősök közt őt kedvelte meg legjobban. Most nagyon sajnálta, hogy nem találta otthon. Szüksége lett volna a hegedűművész cinkosi segítségére, mert Chaplin nem volt Párisban, és ilyenkor gyakran megcsinálták Chérie-vel, hogy hideg vacsorát és pezsgőt vittek a kis lakásba, és ott töltötték az egész estét. De ha nem találta is otthon, cédulát hagyott neki hátra, ez elegendő elintézésnek ígérkezett. Ebédidő alatt esti hat-hét órát értettek Párisban, akárcsak a magyar mágnásoknál. A rendes déli ebédet ők villásreggelinek hívták. Megindult tehát hazafelé a jól ismert úton. Átvágott a Place Malesherbesen az öreg Dumas szobra mellett, és beért az Avenue de Villiers sorára. Elgyalogolt egy háztömb előtt, felpillantott a Henner műtermének világos ablakára, amely mögött mindig vörös hajú modelleket festett az öreg. Aztán átvágva a kis utcán, elérkezett az új Munkácsy-palotához. Avenue de Villiers ötvenhárom. Vörös téglaépület volt ez a ház. Még a Rue Légendre-ban ismertek egy angol kastélyocskához hasonló házat, közel az övékhez, az annyira megtetszett nekik, hogy új házukat ennek a stílusában terveztették. Alaprajza elég furcsa volt, mert Cécile olyan telket vett, amely két utcára szolgált, de sarkán már idegen épület állott. Így az új háznak hernyómód kellett kanyarognia, hogy kénytelenkelletlen körülölje a sarkon álló szomszéd házat, s így történt, hogy az Avenue-n is a saroktól második ház volt az övé, valamint a mellékutcában, a kis Rue Cardinet-ban is a sarkon túl második házban volt az ő mellékbejárata. De ő erre ment fel, a főbejáraton, ahol az első emeletről lefüggő, kovácsoltvas lámpák két nyolcszegletes laternája közt benyitott a kapun. Futó pillantást vetett a kicsiny, üveggel fedett udvarra, mert ott éppen szitkozódott a kocsis. Megint haragudott valamiért a lovakra, mint szokta. Jobbról, a portási lakásból már ugrott ki a derék Antoin. – Jó napot, uram. – Jó napot. Antoin elvette a gazdája kabátját, kalapját és elmaradhatatlan esernyőjét. Miska szeretett igen vékonyra sodort, elegáns esernyőt hordani. Belépett az előcsarnokba. A gazdag renaissance bútorok között vastag keleti szőnyegeken haladt a falépcső felé. Ennek fokait is szőnyeg borította. És már gurultak lefelé a kutyák, a kis kövér pincsik, mopszlik egész serege egymás hegyén-hátán. Frenetikus farkcsóválással fogadták a hazatérő istent, aki ujjával csettintett nekik, s ettől még jobban
megbolondultak alázatos szerelmükben. A lépcső tetejénél kitárult az egymásba nyíló három szalon. Az egyik kis szalonban, amelynek falait selyemkárpit födte, két képre esett a palota urának pillantása. Ezt a két képet szegény Laci festette, aki kint sínylődött a charentoni intézetben, s a doktorok szerint már a végét járta a kálváriának, csak pár hét kérdése lehetett az egész. Aztán kitárult előtte az óriás szalon rengeteg szőnyegével, renaissance bútoraival, zsúfoltan redőzött sötét kárpitjaival, az embermagasságú vázákban díszlő tenyérlevelű pálmákkal és száraz virágokkal. A hatalmas renaissance kandallóban sustorgott a pirosan vakító tűz, a kandalló fölött ott állott az életnagyságú lovas szobor a kitömött paripán. Amott festőállványon a házigazda kedvenc képe: Die Dachauerinnen, festette Leibl. Antik bútorcsoport. A sötét fal mentén régiségkereskedőknél vásárolt ritka szekrények. Nagy Erard-zongora, rajta gazdag brokáttakaró, azon is óriás vázában pálma. Még egy festőállvány, de csak szimbolikus, jelezni a látogatónak, hogy ez a híres festő szalonja. Miska betekintett, de nem látott itt senkit. Ment feljebb. Megint szőnyeggel borított sötét falépcsőn. Itt, a második emeleten volt az ő nagy műterme. Pazar, mint az alsó nagy szalon. Szőnyegek, pálmák, színpadiasán pompás drapériák. Színes ablakok hatalmas négyszögein beözönlő, kissé tompított világosság. A nagy fal közepén csavart oszlopok tetejére nyugtatott frízes párkány: valóságos áldozati oltár fülkéje. Itt állt a festőállvány, a legdrágább szerkezetű, keményfából való, százféleképpen csavarható, szabályozható, igazítható. Előtte alacsony, hosszú kerevet, hogy a nagy képek akármelyik pontját kényelmesen ülve lehessen festeni. A festékes ládának külön értékes renaissance asztalka. Itt ónémet szék, amott aranyozott japáni spanyolfal, rajta festőien átvetett nagy, színes brokátdarab, szőnyeg, szőnyeg, szőnyeg. A párkány tetején emeletnyi magasságban antik szánkó. Vagyont érő műtárgy egymaga. És megint pálma, megint perzsa, és megint brokátkárpit, káprázatos zsúfoltságában a gőgös pompának. Mintha a jólét minden erejét összeszedve dédelgetné ebben a tömött környezetben Lányi uram véresre vert inasát, hogy most jóvá tegye hajdani mulasztásait. Inas lépett be ezüsttálcával. – Jó napot, uram. – Jó napot. A tálcán levelek, névjegyek, számlák. A palota ura turkált köztük. „Le comte D’Han.” A névjegy sarka behajtva. „Le duc et la duchesse de Sabran.” A névjegy sarka behajtva. „Arthur de Tölgyessy.” Ja igen, ez a fiatal magyar piktor, aki nemrég jött ki Párisba. A levelek között egyik borítékon a Reök Iván írása. Ezt rögtön felszakította és átfutotta. Semmi különös újság, Mari néni jól van, Erzsike, Ilonka jól vannak. Néhány számla. – Már mondtam, hogy a számlákat mindig madame-nak adja. Madame itthon van? – Igen, uram. Madame most jött haza a miséről. – Helyes, lehet tálalni. Az inas meghajolt, elment a tálcával. Miska még átfutotta a felmarkolt leveleket. Meghívás, meghívás, meghívás. Ezeket is Cécile fogja intézni. Most jött haza a miséről. Miska megcsóválta a fejét. Mióta arisztokraták járnak a házhoz, Cécile felfedezte magában a buzgó katolikust. Szorgalmasan jár misére, és gyóntatót járat magához, mint a kékvérű hölgyek csinálják. Leült az állvány elé. Munkában lévő képét nézte. Délutáni látogatás. Előkelő szalon, mint az ő szobái. Elegáns dámák, szőnyegek, gazdagság. A régi sötét színek nincsenek sehol. A műteremkép óta, amelyen először festett világosan, a komorság ellebbent képeiről. A jómód kacagó dicsekvéssel vette birtokba lelkét is, képeit is. Ez a kép is olyan. Sedelmeyer boldog, a közönség imádja ezeket a boldog, dús képeket, és idegenkedve fordul el a szegényszagtól.* A mesterség kellemes és nyugalmas: jó módban jó módot festeni nem nagy gond, a problémák kedvesek és játékosak, az ecset vidáman
tanul merészebben és szélesebben mozogni. S a tudás elragadóan jó érzés. Mikor az ecset odacsap egy barnát a piros mellé, és ebből az egy virtuóz mozdulatból elépattan az asztalterítő érdekes ránca, az diadalmas passzió, és sötétedéskor nem is esik jól abbahagyni. A bolt jól megy, ez a Milton hatalmasat lendít a dolgokon. A tépéscsinálók régi képét Bécsbe viszik kiállítani, Münchenbe új képet kértek a kiállításra, odahaza a Képzőművészeti Szemle címlapján az ő arcképe pompázik, a madridi akadémia tagul választotta. S a sikerek sikere, a Milton, miután megjárta Európa fővárosait és belépődíjakból vagyont szerzett a Sedelmeyer-cégnek, most Pesten van. A Műcsarnokban állították ki, a Sugár úton. Nagy cécó volt, Sedelmeyer megcsináltatta a Miska szobrát Beer Frigyessel, a szobrot elküldte a kiállításra azzal, hogy a kiállítás után a szobor a Nemzeti Múzeumé. A képnek otthon is példátlan sikere volt. A nézőknek azt a füzetet nyomták kezökbe, amelyben Sedelmeyer házi hírlapírója, a derék Gotthold Neuda összegyűjtötte a kép eddigi magasztaló kritikáit, s hozzácsatolta a Dézamy ódáját, amelyet a francia költő a Miltonhoz írt. Azt írták hazulról, hogy a kép előtt soha nem látott tolongás volt, egy álló félóráig kellett várnia annak, aki mást is akart látni, mint a keret felső részét. A húszkrajcáros belépődíjakból kétezer-háromszáz forint gyűlt össze. Keleti nagyon megdicsérte a képet. És az az új esztétikus, akinek odahaza most minden jel szerint nagy tekintélye van, Péterfy Jenő nevezetű, az Egyetértésben ezt írta: „A festő az alvajáró biztonságával halad azon a keskeny nyomon, mely a genre-ból a történeti festésbe visz. S hogy e nyomokon nem tévedez, ez dicsősége és sikere. Kétségtelen, hogy nálunk is a magyar Rembrandtnak fogják nevezni.” A Képzőművészeti Társulat levelet írt, hogy idei műlapnak az Újoncokat szeretnék adni. Hopp, muszáj a Vasárnapi Újságnak levelet írni Szamossyról. A hajdani mester levélben panaszkodott, hogy Miskáról írva őróla tücsköt-bogarat firkálnak össze, némely lap viszont nem említi meg. Ő most Nagyváradon éldegél mint rajztanár, kedves családja van, elégedetten megvan, de nagyon jólesnék neki, ha Miska egy hazaírott levélben nyilvánosságra hozná az igazságot. Miska odament az íróasztalhoz. Sóhajtva nekiült a levélnek. Gyűlölte a levélírást. De ezt nem mulaszthatta el. „Kedves barátom Miklós! Az utóbbi időben többször volt alkalmam meggyőződhetni azon szívélyes, jóakaratú érdeklődésről, mellyel úgy a hazai, mint a külföldi lapok irányomban viseltetnek s többízben olvastam rólam szóló többé-kevésbbé hiteles életrajzi adatokat. Miután azoknak majdnem mindegyikében Szamosi Elek jelenlegi rajztanár úrról Nagyváradon, nekem első mesteremről oly megjegyzések tétettek, melyek jellemét és társadalmi állását teljesen hamis színben tűntetik föl: mindannyiszor sértve éreztem magamban azon hálaérzetet, mellyel neki tartozom s melyet iránta soha nem szűnök táplálni. Ezen tévedések felvilágosítása végett engedd meg tehát kérlek, hogy elterjedt lapodban a köztem és Szamosi közt fennállott, pályám kezdetét képező viszonyt néhány szóval magam elmondhassam. 1861-ben volt, hogy mint rokkant asztaloslegény egészségem helyreállítása végett…” – A reggeli tálalva van. Miska letette a tollat. Tudta, hogy sok helyesírási hibát csinált a levélben, de nem törődött vele, hiszen Nagy Miklós, mikor közli a levelet, majd kijavítja. A helyesírás általában ördöngös dolog. Festeni megtanulhat az ember, de helyesen írni soha. Az ebédlőben már ott ült Cécile. Pompás színben volt, sőt túl pompás színben. Utóbbi időben erősen hízásnak indult, válla hófehér sonkává kerekedett, szeme megkicsinyedett pufók arcában, csípőjén repedéstől kellett félteni a halcsontos fűzőt. – Ne várass mindig magadra, már sokszor kértelek. – Hiszen jöttem azonnal. Aztán elkezdhetted volna magad. – Magam? Hogy képzeled azt? Neked semmi érzéked nincs az étkezések iránt. – Nincs. Asztalosinas koromban állva ettem minden délben, a zsebemből. És nem haltam belé.
Cécile nem szólt. Mohón evett a tojásos lepényből. Neki ugyanis másféle ételsort szolgáltak fel, mint Miskának. Miska mindig ugyanazt az ételt ette: egyetlen darab jól kisütött ürübordát, hozzá megivott egy pohár vizes bort. Már meg is ebédelt. De a feketére jócskán kellett várnia, mert Cécile még kolbászt evett, utána sült kacsát, utána két nagy szelet tortát. Mindezt jóízűen, három férfi helyett is. Közben beszélgetni is ráért. Mikor az inas kiment, azonnal rászólt a férjére: – Ne emlegesd folyton a személyzet előtt azt az asztalosinasságot. Igazán vigyázhatnál. Miska nevetett. – Hiába vigyáznék. Minden újság folyton megírja rólam. Mindegy, hogy Jean onnan olvassa vagy tőlem hallja. – Nézd, ezen ne vitatkozzunk. Már megkértelek, és megígérted. – Helyes, többet nem teszem. Az inas bejött az új étellel. És Miska diákos kárörömmel gondolt arra, hogy éppen most írta be asztalosi múltját egy újságnak szóló levélbe. De az magyarul van, és Cécile nem tudja elolvasni. Idegessé is teszi minden magyar levél, akár megy a levél, akár jön. – Mit csinálsz délután? Dolgozol? – Úgy van. Caroline-t azzal küldtem el délelőtt, hogy egy órára jöjjön vissza. – Hol jártál? – A városban. – Gondolom, hogy nem Colpachon. De mit csináltál a városban? – Hubayval találkoztam. Holnap vele kell ebédelnem. Nem leszek itthon. – Hol ebédelsz vele? – Még nem tudom. De nagyon megkért, mert valami zenei nagyságokkal eszik, és nagyon fontos nekik, hogy ott legyek. – Úgy. Hát vedd tudomásul, hogy ebből egy szót sem hiszek. – Ne hidd el. Holnap mindenesetre házon kívül ebédelek. – Itthon fogsz ebédelni. – Ne gyerekeskedj, Cécile, én már elmúltam tízéves. – Itthon fogsz ebédelni. Én ezeket a dolgokat nem tűröm tovább. – Mit nem tűrsz tovább? Cécile válasz helyett az inashoz fordult: – Ha jön a modell, mondja meg neki, hogy csak foglaljon helyet, möszjő mindjárt jön. Az inas némán bólintott. S mikor a feketét felszolgálta, tapintatosan kisietett. Az ilyen perceket már ismerte. – Szóval mit nem tűrsz tovább? – szaladt neki Miska a kikerülhetetlennek. – Neked van valakid. – Szamárság. Nekem nincs senkim. – De igenis van. És azt is tudom, kicsoda. Chaplinné. Miska egy kicsit megdöbbent. Nem tudta, hogyan jött rá Cécile valamire, mit tud és mennyit. Mindenesetre szilárdan tartotta magát. – Megőrültél. Mi dolgom lehetne nekem Chaplinnéval? Szeretem, mert nagyon kedves asszony. És magad unszoltál folyton, hogy legyünk velők nagyon jó viszonyban, mert fontos emberek. – De arra nem unszoltalak, hogy megcsalj vele. – Ugyan ne beszélj zöldségeket. Honnan veszed ezt? – Már régóta figyellek benneteket. Ne gondold, hogy olyan hülye vagyok. Ezelőtt két hónappal, mikor Micheléknél találkoztunk, ő elszólta magát és tegezett. Ne szakíts félbe, jól emlékszem. Aztán
volt az a Türr-estély, mikor valamire azt mondtad neki, hogy: „ezt már elintéztük tegnap”. Pedig előtte való nap nem találkoztál vele, hacsak titokban nem, nekem azt mondtad, hogy sétáltál. A Milton leányról készült vázlatot neki adtad. Akármilyen estélyen vagyunk, két perc múlva már együtt ültök egy sarokban ketten. És a legszebb dolog tegnap este történt. Mikor Dóréval beszélgettél, meg Cabanellel, elmentem mellettetek. Éppen azt mondtad, hogy igazi festő csak akkor festhet jó női portrét, ha az a nő az övé volt. Viszont a múlt pénteken azt mondtad Massenet-nak, hogy az a legjobb portréja életednek, amit a nyáron Chaplinnéról festettél. Mered ezeket tagadni? Miska merte ezeket tagadni. Minden egyes adatot élénken cáfolt. De a Cécile gyanúja olyan volt, mint a hidra. Ha egyetlen adatot meggyengített belőle, az asszony két újjal állott elő. Hosszú és szenvedélyes jelenet fejlődött ebből. Cécile nem szenvedéseit panaszolta és nem sírt, hanem felháborodva kiabált és verte az asztalt. Hangja úgy recsegett, hogy az előkelő ebédlő ablakai ijedten remegtek bele. Már egy jó órája folyt a vita, amelynek folyamán Cécile tizedszer jelentette ki, hogy Chaplinné ennek a háznak a küszöbét többé át nem lépi, s ha legközelebb az utcán találkoznak, ő nem fog köszönni. De nem csak ehhez ragaszkodott, hanem elkalandozott más kifogások területére is. Kiöntötte valamennyi panaszát a felháborodás bőségszarujából. Érezte, hogy igaza van, s ez ékesszólóvá tette. Miska minden kurta válaszára egy-egy ötpercnyi szónoklattal válaszolt. Hosszasan elharsogta például, hogy ő milyen tisztességes asszony, pedig folytonosan ostromolják. – Ugyan ki? – szaladt ki a Miska száján. – Ugyan ki? Ne nevettesd ki magadat. Amiért előtted nem kapok ajánlatokat? Ó, te naiv ember, te. Vedd tudomásul, hogy nincsen egyetlen barátod, aki engem meg ne környékezett volna. Akikben legjobban bízol, azok suttognak legtöbbet a fülembe, igenis, tudd meg. De én tisztességes asszony vagyok. Bennem lehet bízni. Mert ha nem volnék tisztességes asszony, már az esküvő előtt megcsaltalak volna. – Butaság. Akkor nekem csak egy barátom volt. Laci. Cécile-t elragadta az indulat. Ömlött belőle a viszonválasz. – No és? Laci talán nem próbálkozott? Haha! – Nézd. Lacit hagyjuk ki a játékból. Tudod, hogy mit jelentett nekem szegény. Ő engem mindig jobban szeretett, mint te. – Úgy. Hát emlékszel arra az estére Düsseldorfban, mikor csak férfitársaság volt nálad? Mikor magad rajzoltad a meghívókat? Akkor Edouard is nálad volt, én otthon maradtam a szállóban. Emlékezzél csak jól vissza. Laci akkor eltűnt az estélyedről. – El. Egy órára. Gondoltam, hogy valami nőügye van. – Volt is. Az a nőügy én voltam. Odajött hozzám a szállóba. Nyugodtan jöhetett: te is, Edouard is ott voltatok a műteremben. Miska elsápadt. – Ez nem igaz. – Nem igaz? Honnan tudnám, hogy eltűnt? Igenis, odajött hozzám ostromolni. Azt hitte, hogy könnyű eset vagyok. De te már akkor tetszettél nekem, és őt elkergettem. Ment vissza hozzátok. Bár sohase találkoztam volna veled. Egyet mondhatok neked: Chaplinné ide többet be nem teszi a lábát. És jól vigyázz magadra, mert ha nevetségessé teszel, én nem ismerem a tréfát. Egyszer nem vakultál meg, de én, esküszöm, ki fogom szedni a szemedet. Dúltan, lihegve sarkon fordult és kirohant az ebédlőből. Miska ott állt sápadt arccal, megrendülve. Vissza kellett ülnie a székre, amelyről a vitatkozás hevében felkelt. Nem tudta először gondolatait rendezni. Csak két fájdalmat érzett egyszerre. Egyiket az a félelem okozta, hogy Chérie-hez való szerelmét valami baj érheti. Másikat a Laci emlékében való csalódás. Ott ült a széken jó sokáig, s
gondolatai lassanként kivehető formát öltöttek. Ha Cécile nem hajlandó a házba ereszteni Chérie-t, az kínos lesz, de majdcsak meglesznek valahogy, legfeljebb jobban kell vigyázni. Hanem Laci! Akihez oda sem lehet most rohanni, szemrehányó faggatással felvilágosításért, számon kérve a mindennél fájóbb baráti hűtlenséget! De aztán, ahogy azokon a régi időkön gondolkozott, eszébe jutott, hogy Laci akkor még nem is sejthette az ő későbbi szerelmét. Könnyűvérű, szoknyák után futkosó fiatalemberek voltak mind a ketten, odacseppent ez az idegen, csinos asszony, Lacinak éppen annyi joga volt udvarolni, mint őneki. Mikor pedig már együtt voltak Cécile-lel, Laci egy gondolattal, egy mozdulattal sem közeledett többé az asszonyhoz, erre mérget lehet venni. Nem, a Laci barátságának fájdalmas emléke meleg és tiszta. De Cécile nagyon rosszul tette, hogy ezt nem hallgatta el. Arcán látszott a szándék, hogy szenvedést okozzon. Hogy egy hű barát emlékét megmérgezze. Joggal fel lehet háborodva, az igaz. Hiszen megcsalt hitves, a tárgyi igazság az ő részén van. De vajon ilyen helyzetben Chérie képes lett volna erre? Nem. Ő csupa önzetlen gyengédség, finomlelkűség és emelkedett jóság. Íme, ezt érte el a haragos asszony, hogy összehasonlíttatta magát az ezerszerte különbbel. S a vita vége az, hogy Chérie-t imádja, Laci emlékéhez hűséggel ragaszkodik, Cécile-t pedig véghetetlen, idegen messzeségben érzi magától. Lement dolgozni. A műteremben ott ült már régóta várakozva Caroline, a feltűnően csinos modell, akit Henner küldött át neki. Olvasott. – Mit olvas, fiam? – Ez nagyon jó könyv, kedves mester, olvassa el. Daudet írta. A nábob, az a címe. Majd itt hagyom, ha kész leszek vele, jó? – Köszönöm, mostanában nincs kedvem olvasni. Kezdjük el, fiam. Caroline engedelmesen pózba állott. A testtartást már jól tudta. Ebben a pillanatban az inas lépett be. Miska letette a palettát, amelyet éppen most vett a kezébe. Az ezüsttálcán a táviratok ismert kék színű papirosa hevert. Unottan bontotta fel, biztos volt benne, hogy valami gratuláció jön Pestről. De nem gratuláció volt. Ez állott benne: „Ladislas de Paál úr ma éjjel meghalt. Kérjük temetés dolgában intézkedését. Igazgatóság.” Miska kezében megremegett a távirat. Szája is reszketett, mikor a táviratot visszatéve a tálcára, odaszólt az inasnak: – Vigye fel madame-nak a táviratot, és szóljon lent, hogy azonnal fogjanak be. Az inas kiment, ő pedig lezuhant egy székre, és arcát két kezébe temetve keservesen elkezdett sírni. A csinos Caroline ijedten futott oda hozzá. – Az Istenért, mester, mi baj van? De ő nem felelt, csak sírt keservesen, és mély bánatában is nagyon haragudott Cécile-re.
V. Zichy Mihály elhatározta, hogy otthagyja Párist. Nagy képének kudarca minden kedvét megölte, anyagilag sehogy sem boldogult, különváltan élő feleségét is tartania kellett, gyerekei zavarosan bolyongtak a két otthon között. De még egyszer utoljára meg akarta mutatni, hogy mit tud. A romboló szegedi árvíz híre Párisba is eljutott. Zichy fellármázta a Magyar Egyletet. Most kell tanúságot tenni róla, hogy a k.u.k. diplomácia árnyékában élő Osztrák-Magyar Egylet hajítófát sem ér, ha magyar ügyről van szó. Reggeltől estig futkosott heteken át, fáradhatatlanul szervezett, kunyorált, izgotott, levelezett, és végül mégis összehozta a nagyszabású jótékony hangversenyt az Operában. Elnöknek megnyerte Lesseps Ferdinándot. Rajta kívül De Roys grófot mozgatta legtöbbet, aki a Nemeskéri Kiss Miklós nevelt fia volt és meg tudta nyerni az arisztokráciát. Massenet, Saint-Saëns, Delibes és mások is vállalták a rendezés munkáját. Nagy siker volt, jókora összeg jutott Szegedre. De Zichy számára nem sok köszönet volt a dologban. Mert mikor látszott, hogy a nagy hangversenyből mégis lett valami, az addig hitetlenkedő és húzódozó osztrák-magyar nagykövetség az utolsó percben félretolta Zichyt, beleült az ünnepségbe, és learatta a sikert. Másrészt a szegediek polgármestere elfelejtette Párisnak megköszönni a jótékony segítséget. De otthon, Pesten, mégis megtalálták a módját a köszönetnek. Ugyanekkor katasztrófa érte az Arrogante nevű francia hajót, néhány tengerészcsalád árván maradt. A magyarok kaptak az alkalmon, és hetedhét országra szóló jótékony ünnepet kezdtek szervezni. Pázmándy Dénes, Huszár Imre és mások, akiknek párisi összeköttetéseik voltak, ügyesen megcsinálták, hogy francia küldöttség utazott az ünnepségre a magyar fővárosba. Miska minderről alig tudott. Colpachon töltötte a nyarat, igen kedves vendégei voltak: Hubay Jenő és Aggházy két hónapot töltöttek nála. Hubay a Cécile kottái közt megtalálta Massenet Lahore királyát, és mennél tüzetesebben kezdett ismerkedni vele, annál jobban lelkesedett érte. Végül elhatározta, hogy szvitet ír belőle. Mindjárt neki is fogott. A colpachi kastélyban reggeltől estig szólt a muzsika. Miska szalonképeket festegetett, csak úgy fél kézzel, gondtalanul gyönyörködve ecsetje tudásában, amelyet úgy kezelt, mint bajvívó a tőrt. De ha elbeszélgetett magyar vendégeivel az otthoni dolgokról, egy-egy olyan szó, mint „tarhonya” vagy „cimbalomverő” marokra szorította a szívét. Régóta akart már hazalátogatni Magyarországra. Nászútja óta nem volt otthon. Kerek öt esztendeje. De valami örökösen közbejött. Hol építkezett, hol a Miltont festette, hol ez, hol az. Most aztán nem bírta tovább. Sedelmeyer úgyis kívánatosnak tartotta, hogy a Miltonnál, amely most diadalútján Münchenbe érkezett, megjelenjék. S ha már Münchenig eljut, akkor már félúton nem lehet megállítani. Cécile tiltakozott egy darabig, mert mindig valami homályos makacs félelemmel küzdött Magyarország ellen, amely örökre elnyelheti előle férjét, mint valami örvény. Mikor látta, hogy Miskát nem lehet többé visszatartani, kijelentette, hogy ilyen hosszú útra nem engedi egyedül, megy ő is. Végül azonban mégis otthon maradt. A Milton világraszóló sikere úgy megnövelte részint társadalmi körüket, részint az asszony eddig sem szerény érvényesülési vágyát, hogy az Avenue Villiers-i palota is kicsi lett ekkora tervek számára. Kapóra jött, hogy az ötvenötös számú szomszéd házra a gazdája, Jourdain piktor vevőt keresett. Ennek a háznak szintén a második emeletén volt nagy műterme. Nem kellett mást tenni, mint a két műterem közt áttörni a falat, készen volt a legnagyobb fogadások számára is elégséges kettős műterem. Miskáék megvették a házat. Cécile azonban nem tudta volna elviselni, hogy a vétel, faláttörés és rendezkedés munkáját más dirigálja, mint ő. Ennélfogva kénytelen-kelletlen lemondott a pesti útról. Miska elutazhatott egyedül. Haza, Magyarországra, öt év múltán, zsebében a második aranyéremmel, gomblyukában a becsületrend tiszti keresztjével és a Ferenc József-renddel, homlokán a „magyar Rembrandt” dicsőségének fényével.
A francia küldöttséggel Münchenben találkozott. Leiblt nem találta otthon, képe elkésett a vasúton, csupa kellemetlenség érte, ezért kétszeresen örvendett az ismerős arcoknak. Mikor Fabrice bárót meglátogatta a szász követségen, és onnan hazatért a Vier Jahreszeitenbe, ott látta az előcsarnokban Lorencourt képviselőt és Gouzien zenekritikust. Mind a kettőt ismerte Párisban. Nagy hűhóval üdvözölték egymást. Megtudván tőlük a Pesten készülő Arrogante-ünnepséget, azonnal elhatározta, hogy nem várja meg Münchenben a Miltont, hanem továbbindul a franciákkal. A vasúton aztán összekerült a többiekkel is, Grandmont, Lafond, Rops és még egy-két francia igyekezett az ismeretlen magyar fővárosba. Bécsben kiszálltak két napra. Miskának első dolga volt a régi ismerősök után érdeklődni. Kettőt talált közülök: Tilgnert és Makartot. Ezek igen jó barátai voltak egymásnak, együtt szoktak külföldön is utazgatni. Miska kikérdezte őket egymásról. Makart azt mesélte Tilgnerről, hogy kitűnően megy neki. Mióta Charlotte Woltert, a híres Burg-színésznőt mintázta, azóta divat nála mellszobrot csinálni. A császár nagyon szereti a dolgait, Ischlbe és Lainzba is szokott vele csináltatni egyet-mást. Különben elég visszavonultan él, az a derék jó fiú ma is, aki régen volt. De Tilgner egészen másképpen beszélt Makartról. – Hát ti nem tudjátok ott Párisban, hogy ez a Hans hogyan él és mit csinál? Ő a világ leghíresebb festője. – Ez nem rossz – nevetett Miska –, a feleségem azt mondja, hogy én. – Azt nem tudom – mondta Tilgner zavartan –, nem akarlak kettőtöket összehasonlítani. Az tény dolog, hogy ez a Hans úgy él itt Bécsben, mint egy kiskirály. Az V. Károlyról szóló nagy képét láttad Párisban, ugye? – Hogyne. Az osztrák csoport a szomszédom volt a kiállításon. Nagyon érdekes kép. – Mikor elkészült vele, itt Bécsben kiállította a Künstlergenossenschaft javára. Olyat még nem láttál. Harmincötezer ember nézte meg a képet. Belépődíjakból bejött tizenháromezer forint. Mikor bezártuk a kiállítást, a felét visszaadtuk neki, restelltünk ilyen sok pénzt elvenni tőle jótékony célra. Egyszerűen hallatlan volt, hogy mit csináltak az emberek. Életveszélyes volt a tolongás. Látom az arcodon, hogy ezen csodálkozol. Maga a kép ezt nem is magyarázná meg. – Nemigen értettem a képet – szólt Miska –, mik azok az aktok rajta? – Kérlek, Hans a Dürer útinapló-jegyzeteit olvasgatta, és ott talált valami régi adatot arról, hogy mikor V. Károly elfoglalta Antwerpent, az ottani polgárok azzal jelezték teljes meghódolásukat, hogy asszonyaikat és leányaikat meztelenre vetkőztetve állították be a császár diadalmenetébe. – Most már értem. – Dehogy érted, Hansnak pokoli szerencséje van a nőknél. Valóságos divat lett a bécsi előkelő asszonyok között, hogy titokban modellt álljanak neki. Olyan neveket mondhatnék neked, hogy leesnél a székről. Ennek persze nagy híre van nálunk. Elterjedt a pletyka, hogy azon a képen ez az akt egyik grófné, az az akt a másik hercegné. Azért tódultak úgy az emberek a képhez, mert találgatták, hogy melyik akt kicsoda. Egész csomó párbaj és becsületsértési pör lett ebből. Hát a nagy körmenetet tudod? – Nem. – Kérlek szépen, a császári párnak most tavasszal volt az ezüstlakodalma. Ezzel egybeesett a Votivkirche felszentelése. Hans óriási hódoló díszfelvonulást rendezett, mert a két eseményt összekapcsolták. Pénzt kapott rá, amennyit akart, rendőrség, katonaság mind rendelkezésére állott. Azt lehet mondani, hogy ezen a napon egész Bécs csakis az övé volt. Képzelheted, hogy kitombolta magát. A császári párnak hihetetlen díszsátrat építtetett. Negyven fantasztikus kocsin vonultak fel a különféle foglalkozási ágak, mind középkori jelmezben. Céhek, fegyveresek, főurak, főpapok, mind. Az utolsó
kocsi előtt pazar lovas bandérium következett, ott lovagolt ő is aranyszerszámos hófehér paripán, fekete bársonyruhában, fején fehér tollas bárét. És utána még egy óriás kocsi jött, a művészetek allegorikus csoportjaival, a legmagasabb ponton állott a Hans lánya, aki a művészetek istennőjét ábrázolta. Ilyen dicsőség még nem jutott festőnek osztályrészül, mint neki. Hiszen az nem is úri lakás manapság, amelyikben Makart-csokor nincsen. – És boldog az öreg? – Nem. – Mi lelte? – Fél a megőrüléstől. A fejébe vette, hogy meg fog őrülni. Gyakran van fejfájása, néha zavartan beszél, és szavakat hagy ki a mondatokból. Én is nagyon rossz bőrben látom néha. Nem hiszem, hogy valami súlyos dologtól félnie kellene, de az kétségtelen, hogy nem egészséges. Csak nem tudni, hogy mi baja van. Miska megrendült, elkomorodott arccal hallgatta. – Emlékszel Paál Lacira? – Hogyne. – Ugyanígy végezte. – Hogyan? Miska elmondta a Laci betegségének tragédiáját. Aztán hozzátette: – És most Hans? Borzasztó volna. Éppen egykorú velem. Ő is negyvennégyben született. Erre sokáig hallgattak. Miska aztán még találkozott Makarttal. Most már erősen figyelte. És elhűlve látta meg révedező tekintetében, mozdulataiban, tartásában azt a ki nem fejezhető valamit, ami Laci utolsó idejében olyan idegenszerű és ijesztő hatással volt rá. Különös melegséggel búcsúzott el tőle. De Makart nem vette észre a gyöngédségben a részvétet. Vígan veregette a Miska hátát, és nagyban biztatta, hogy visszajövet lakjék nála egy kicsit. – Majd rendezek neked egyet azokból a sokat emlegetett Makart-féle orgiákból a műtermemben. Miska nevetett, de mélyen megrendülve vált el tőle. Homályos, visszás érzések didergették a lelkét, amelyekről nem tudott magának számot adni. A képzetkapcsolás minden látható oka nélkül az a rémítő csabai temető ötlött fel benne minduntalan, ahol egyszer keritést kellett mázolnia. De elnyomta ezeket a felvillanó látomásokat: Magyarországra gondolt, s a hazai föld közeli boldog viszontlátására. A francia társaság elé Bécsbe jöttek Pázmándy Dénes és Huszár Imre. Igen jól beszéltek franciául mind a ketten. Hajón indultak Budapestre, az augusztusi hőségben ezt kellemesebbnek találták. Már a hajón nagy politizálás folyt: mindig a külpolitikai helyzetet vitatták, egybehangzóan szidták a németeket, beleértve a németbe az osztrákot is, és megállapodtak abban, hogy a magyar nemzet független jövőjének egyetlen útja a magyar-francia barátság. Miska csak hallgatta ezeket a vitákat, de nem vett részt bennök. Általában szeretett keveset beszélni és másokat hallgatni, ha társaságban volt. Politikával nem gondolt soha, és most nem is járt más a fejében, csak a viszontlátás. Mikor a hajó Dévénynél magyar területre jutott, már erőt vett rajta az izgalom. Bécs óta nem győzte hallgatni az utasok magyar beszédét, most pedig különszökött a társaságtól, lekönyökölt a korlátra, és nézte a magyar partokat. Nem tudott összefüggően gondolkozni mély meghatottságában, csak mondogatta magában azt a szót, hogy Magyarország, és torkát a könnyezés vágya fojtogatta. Mikor már a főváros felé közeledett a hajó, Miskával nem lehetett bírni. Folyton egyik oldalról a másikra szaladgált, keresve, hogy honnan lát jobban. Bíborpiros alkonyban aranypárásan tündöklött fel a gyönyörű város, a Dunán a Lánchíd elragadó vonala lengett, a budai oldalon pirosan ragyogott a citadella és titokzatos színekkel sötétlett a követlen, csalitos-lombos halászbástya. A pesti oldalon az alföldi városfél lapos körvonalai piroslottak, a part rajzát nem törték meg feltörő vonalak. Miskának
mellére kellett szorítania a kezét. Hogy ő is jön, azt a közönség nem tudta. Érkezését csak Harkányi Frigyessel közölte, aki nyilván nem értesítette az újságokat. De ő maga ott volt, és még ki sem kötött a hajó, már messziről integetett. Mikor aztán megindultak a pallón kifelé és a közönség viharos „Vive la Francé” kiáltásokat hallatott, egyszer csak valaki ráismert. – Éljen Munkácsy Mihály! Csend felelt a kiáltásra, míg a ráirányult közfigyelem is meg nem ismerte. De egy pillanat múlva már százan éljenezték. Ő megindultan és zavartan köszöngetett jobbra-balra, életében most kapott először magyar ovációt. Ugyanakkor Türr esett a nyakába. Itt volt Pesten feleségestül. A francia vendégeket díszbeszédek fogadták. Ezeket végig kellett hallgatni. Végre megindult a kocsisor. Miskát Harkányi látta vendégül, az ő lakására hajtattak. Soha kocsi nem vitt izgatottabb utast. Minden második háznál valami hosszú történetet szeretett volna elmondani, de belé sem kezdhetett a visszaemlékezésbe, a kocsi már továbbhaladt, s a következő kávéház már megint a történetek egész raját ébresztette fel benne. Harkányi végigfaggatta, hogy mi újság Párisban, hogy van Cécile, mit csinálnak a közös ismerősök, hogyan sikerült az új palota. De Miska csak kurtán válaszolgatott. Ő akart kérdezni. Pesten vannak a nevezetes piktorok, neki régi ismerősei? Nem volt senki Pesten. Mindet sajnálta. Csak Ligeti nevénél érzett valami megkönnyebbülést. Restellte volna elébe állni a hálátlanság rossz lelkiismeretével. A sziget közepén nagy emelvény, rajta négy egyesített katonabanda. Szemben az emelvénnyel fenntartott térség a francia vendégek és notabilitások számára. Többen már ott üldögéltek. Sűrű bemutatkozások következtek. Nevem Munkácsy Mihály. Ó, nagyon örvendek, Edelsheim-Gyulay báró vagyok. Nagyon örvendek, báró Fejérváry államtitkár vagyok. Nagyon örvendek, Tisza Lajos vagyok. Ich freue mich sehr, General Krautwald Platzkommandant. Engedd meg, kegyelmes uram: Munkácsy Mihály. Örvendek, Szapáry vagyok. Három ágyúlövés, Marseillaise, Rákóczi-induló. Aztán zenekari számok. Hőség, málnaszörp, távoli hajókürtök, zsibongó tömeglárma. Lassanként sötétedett. A romok felől az ott elbújtatott tárogatósok méla melódiái szálltak az enyhe szellővel, amely meglengette, halkította, erősítette a hangokat. Aztán kezdtek kigyúlni a lampionok. Tíz, száz, ezer, megszámlálhatatlan sok. Káprázatos tündérország. Andalító harangszó Óbuda felől. Miska véghetetlenül ellágyult attól, hogy milyen ezeregyéjszaka ez az ő hazája, milyen szíves, milyen mesebeli. S a franciákhoz fordult, hogy gyönyörködjék gyönyörűségökben. De azok egymás közt suttogtak és nevettek. Nem éppen sértően, inkább csodálkozva. Minden furcsa volt nekik. Miska szerette volna megrázni őket. Mi itt a furcsa? Olyan nép ez, mint más. Egyik népnek ilyen a szokása, viselete, beszéde, a másiké olyan. Nyolckor a felsőszigeti kisvendéglőben a hangversenyt egy gyönyörű szőke leány kezdte szavalattal. Cécile nem lévén jelen, Miska szabadon lehetett elragadtatva. Jobbra-balra kérdezősködött, hogy ki ez. Megmondták: egy Márkus Emília nevű fiatal színésznő, tavaly végezte az akadémiát, a Nemzetibe szerződtették. A műsor különben hosszú volt s a hőség elviselhetetlen. A franciák nagyon türelmetlenkedtek. De Miska nem. Minden szám valami emléket mozdított meg benne. Mikor Ódryt látta az emelvényre lépni, nagyon elérzékenyedett. Jól ismerte valaha, a Komáromy papa idején. Vajon mi van a csabai fiúkkal? S a kis Mariska is már nagylány lehet… De felrezzent az álmodozásból: nini, hiszen Hubay és Aggházy vannak a dobogón! Még ilyet. Colpachon nem is említették, hogy erre az ünnepélyre hazajönnek. Mintha tegnap lett volna, hogy ott a luxemburgi nyári estén ő a parkban üldögélt, s a kastélyból kihallatszott a két fiatalember muzsikája… És a műsor utolsó számául Blaha Lujza! Milyen tündérien kedves, mennyire magyar! És megint azt a dalt énekli, amely a Türrék estélyén úgy a szívében maradt.
– Menyasszony – súgta oda neki valaki –, báró Splényi veszi el, nemsokára meglesz az esküvő. – Ó, de remek egy menyecske – súgta vissza Miska. Nézte az ellenállhatatlanul kedves színésznőt, és magában azt gondolta, hogy milyen édes volna itthon élni, falusi birtokon, festeni, fütyörészni egy ilyen asszony mellett. De mindjárt rendre is utasította magát. Nem, Chérie nem érdemli meg az ilyen gondolatokat. És mégis… milyen távol van most, milyen valótlan lett, milyen testetlen és csak képzeletbeli; a valóság itt van, azaz hogy itt volna, ha nyúlni lehetne érte. A hangverseny tizenegyig elhúzódott. Akkor leballagtak a millió lampion színes éjszakájában az alsó vendéglőbe. Ott várta őket a vacsora. Miska paprikás csirkét rendelt, és kedvenc ételét: túrós csuszát. Rábeszélte a franciákat is. De azoknak nyelvét megégette a paprika, köhögtek és teméntelen vizet ittak tőle. A csuszára pedig azt mondták, hogy nagyon jó, de ezzel Párisban plakátot szoktak ragasztani. – Ezek is emberek? – szólt oda Miska magyarul Türr tábornoknak. – Nem baj, csak beszéljenek. Az a fő, hogy jól érezzék magokat, hiszen vendégek. Ahogy lenyelték a falatot, megzendült a cigányzene. Miska azonnal felpattant, és meghajtotta magát Türrné előtt. Hamarosan tisztás képződött körülöttük. Türrné jól táncolta a csárdást, férje már rég megtanította. Miska teljesen átadta magát az ütemes illegetés gyönyörének, valósággal elolvadt benne, s mialatt a vállát rezegtette, szeretett volna szétkiáltani: jöjjön ide mindenki, és nézze ezt a csodát, ami nem is lehet más, mint álom. A csabai asztalosinas táncoltatja nagy Napóleon unokahúgát. Aznap éjjel nem is aludt, csak lebegett az álom határán valami révült, boldog, önmaga örömétől meghatott állapotban: nem győzte tudva tudni, hogy itthon van Magyarországon. Reggel nem az inas költötte fel, hanem Szana Tamás sipító, ujjongó hangja. – Trim! Én vagyok! Hogy vagy, öreg cimbora? Felült az ágyban, és öleléssel szállt ki belőle. Vége-hossza nem volt a kérdezősködésnek. Mit csinálnak a régiek: Komócsy, Áldor, Jankó, mindegyik. Miska közben öltözködött. És öltözködés közben reggelizett. Hatalmas tálcát hozott be az inas. Azon nagyszerű kincsek halmozódtak a tea mellett. Szalámi. Gyulai kolbász. Paprikás szalonna. Hol ehhez nyúlt, hol ahhoz, mint a pákosztos gyerek, közben pantallóját húzta, és faggatta a jó barátot. Ekkor bekopogott az inas. – Munkácsy nagyságos urat egy úriember keresi. – Milyen? – Olyan közepesforma, szőke, nem öreg. – Hát csak ültesse le, mindjárt elkészülök. És tovább öltözködött, tovább reggelizett, tovább kérdezősködött. Lassan, komótosan. Szanát azonban idegesítette, hogy valaki olyan soká várakozik odakünn. Kinézett. S egy perc múlva izgatottan jött vissza. – Trim, siess, tudod, ki keres? Benczúr Gyula. Miska ingujjban, ahogy volt, odaszaladt az ajtóhoz és felszakította. Ott állt egy középmagas, cirmos bajuszú szőke ember, aki meghajtotta magát és köszönt. Aztán szólni kezdett olyan hangon, mintha dikcióba kezdene. – Engedje meg, mester, hogy én, aki… Miska átkapta és magához ölelte a látogatót. – Ugyan ne prézsmitálj, édes lelkem, Isten hozott. Nem hittem volna, hogy ilyen örömre ébredek. Foglalj helyet. Nem baj, ugye, ha én tovább öltözködöm? Mennyit járkáltunk valaha Münchenben egymás mellett ismeretlenül! Beszélj már, mi van a régi pilotystákkal? De legelsőbb magadról
beszélj, mi van veled, hogyan megy sorod? Meddig maradsz? Elmondták egymásnak terveiket. Szana élénk füleléssel hallgatta őket, mind csupa írni való kincs volt az ő számára, amit ezektől hallott. Még el sem búcsúzott Benczúr, már megint új látogatót jelentett az inas. Jöjjön be. Benczúr elköszönt. Megölelték egymást. Miska kibékült a pilotyzmussal. – Nem tetszik rám emlékezni – szólt szemrehányóan az új látogató –, pedig a cégtáblámat is a mester festette. – Sonnenschein! – kiáltott fel Miska. – Én vagyok. Hát Munkácsy úrnak jól felvitte Isten a dolgát. – Magam is igyekeztem. Hát magának hogyan megy? – Rosszul, kérem. Hogy menjen a mai világban? Ha nem volna az a kis bérházam meg az a kis gőzmosodám, igazán nem tudom, miből nevelném a hat gyerekemet. Egy kéréssel jöttem volna Munkácsy úrhoz. – Halljuk. – Tessék a nevét ráírni arra a két képre, amit rólam és a feleségemről festett. – Szívesen. Itt vannak a képek? Már ugrott is Sonnenschein úr a két képért az előszobába. Behozta. Miska elmélázva nézte mind a kettőt. A bátortalan ecset tapogatódzó vonásait nézte, a színek bágyadt gyávaságát. Saját gyermekkori fényképét nézi így az ember, ilyen szeretettel, ilyen megbocsátó dédelgetéssel, a tehetség nyomainak fürkészésével. – Aki ezt festette – szólott csendesen –, nem volt tehetségtelen fiatalember. Felbontott egy bőröndöt, abból a kicsiny festékesdobozt halászta elé. Hamarosan talált cinóbert és ecsetet. Mind a két kép alá odakanyarította a nevét. Sonnenschein villogó szemmel nézte. – Tessék mondani, ez most mennyit ér? – Várjon még ötven évig – nevetett Miska –, akkor eladhatja darabját tízezer forintért. – Igenis. Sonnenschein gyorsan köszönt és elszaladt, hátha még eszébe jut a híres festőnek visszavenni a képeket. És megint jött az inas. Régi csabai játszópajtás jött kölcsönkérni. És megint jöttek ketten is. Egy fiatal hírlapíró. Egy képkeretező. Így ment megállás nélkül. A búcsújárásnak Harkányi vetett véget. Bejött vendégéhez. – Igyekezzünk, mert így sohasem jutunk le Szegedre. – Nincs már idő? A rokonságot szerettem volna még meglátogatni. Csak ide mennék a Szervita térre. – Lehetetlen. Mennünk kell. Az előszobában már négyen várakoztak. Azokat el kellett küldeni. Jöjjenek két hét múlva, vagy már tíz nap múlva. Azok morogva elmentek, Szana azonban kikísérte őket a vasúthoz. A franciák már ott voltak. Nemsokára jött Tisza Lajos, a szegedi kormánybiztos, keménytartású magyar, kamarás, volt bihari főispán, Lipót-rendes titkos tanácsos, a miniszterelnök testvéröccse. Pár udvarias szót váltott a franciákkal, aztán máris Miskához fordult. – Tegnap kevés szót válthattunk. Az úton beszélgetünk majd egy kicsit. – Örvendeni fogok, kegyelmes uram. Szegedig valóban összemelegedtek. Tisza Lajos nem sokat beszélt képekről. Hízelgően beszélt ugyan arról a dicsőségről, amelyet a Párisban élő magyar művész szerez a hazának, de aztán áttért arra, ami inkább érdekelte. Az osztrák-magyar nagykövetségről kérdezősködött, a párisi magyar munkások sorsáról és hangulatáról, aztán általában a magyarságról. Miska csodálkozva hallgatta. Odakint Párisban azt mondták neki a hazulról jöttek, hogy a Tiszák olyan svarcgelbek lettek, mint
akármelyik sült osztrák, és nyoma sincs már annak a karakán kurucságnak, amellyel valaha a fiatal Tisza Kálmán a határozati pártot vezette Deák Ferenc ellen. És íme, ez a Tisza Lajos a maga komoly, kurta mondataival olyan gondolatokat lebbent meg a társalgásban, amelyek roppant magasról hisznek az ezredik évéhez közeledő fajtában. És azok a franciák, akik olyan vidám hetykeséggel nézegettek körül a szigeten, mint hódító lovagok a gyarmaton, most egyszerre milyen kicsik lettek, mikor ezzel a komoly, talpig férfi, erőt és méltóságot kifejező emberrel beszéltek. Az a mondat jutott Miska eszébe, amelyet gyerekkorában a csabai urak szoktak volt kackiásan odahajítani a beszélgetésbe: az úr a pokolban is úr. A közös út nem is végződött nagyon szerencsés hangulatban. A franciák elkezdték gyalázni a németeket, mire Tisza Lajos kijelentette, hogy a német nagy nemzet, és értékeit ellenfelei sem tagadhatják. Ebből az a kis zavar származott, hogy Gouzien és Rops nem fogadták el a kormánybiztos ebédmeghívását, hanem elmentek a Hungáriába, de Grandmont és Laurencon elmentek hozzá. Tisza Lajos a duzzogókat rábízta Miskára, kalauzolja őket a városban. Elindultak sétálni hármasban. Megbámulták a romboló árvíz nyomait, a ledöntött házsorokat, a még el nem takarított gerendákat, törmeléket, romokat, s megnézték magát a bajszerző folyót is, amely most megnyugodott békességgel folydogált mélyen a partok között. – Mi lelte? – kérdezte Gouzien. – A Tisza – felelte Miska elbűvölt arccal, mint akinek látomása van –, a mi folyónk… a Tisza… – Mi van ezen olyan izgalmas? Olyan folyó, mint más folyó. – Ezt maga nem érti, Gouzien. Maga a Szajnát érti. – Hohó, Szajna csak egy van a világon. – Tisza is csak egy van. Visszafordultak, mentek befelé. Egy kis utcában fazekasbolt mellett haladtak el. Gouzien megállott. Rácsudálkozott a virágos kancsókra, füles tányérokra, nyakas korsókra. – Ez igen – mondta élénken –, miért nem ezt mutatja nekünk? Ez igen! De most Miska nem figyelt rá. A fazekakra és tányérokra festett tulipánokat nézte. Milyen ismerős virágok, ismerős színek. Lángi uram tulipánjai Csabán. És Albrecht tulipánjai Aradon. Megfogott egy korsót. – Ilyeneket festettem én valaha – mondta nem a franciáknak, hanem saját magának. Gouzien is megfogott egyet. De mindjárt meg is ijedt tőle, a korsó hangosan csörögni kezdet. Rops is fogott egyet, az is csörgött. Ilyet még nem láttak. Csörgették, nevettek rajta, kasztanyettnek fogták fel, és elkezdtek táncolni a bolt előtt az utcán. Ezalatt a fazekasbolt ajtajában megjelent maga a mester. Nézte az ugrándozókat, méltóságosan megcsóválta a fejét. Látszott rajta, hogy illendőségének érzetében igen lenézi ezeket az idegen úrféléket, akik nem átallanak nyílt utca során így viselkedni. Végül meg is szólalt. – Megkövetöm, az én fazekaimmal ne csináljanak komédiát az urak. Miska ránéz, jobban megnézi, elhűl. – Te vagy az, Csizik? – Ni csak ni, te vagy az, Lieb Miska? Hinnye, testvér, de örülök, hogy látlak! És odatartotta hatalmas mancsát parolára. Miska belecsapott. Az ő tenyere sem volt kisebb. Odafordult a franciákhoz: – Bocsánat egy pillanatra, ez az ember velem együtt volt asztalossegéd, ezelőtt húsz esztendővel. Azok csodálkoztak. Miska nem törődött velők. Szemét megint elfutotta a nedvesség az emléktől. – Na még ilyet. Azért voltak nekem annyira ismerősök ezek a tulipánok. De hogy lettél te fazekas? – Özvegy fazekasnét vöttem feleségül. Beléházasodtam ebbe a fazekakba. Mán mögszoktam. A
tulipánt ippen úgy rá lőhet fösteni a korsóra, mint a ládára. De hát te, drusza? Gondolom, saját üzletöd van? Miska érezte, hogy Csizik Mihály tekintete végigfut az ő pepita nadrágján, lakkcipőjén, kürtőkalapján. – Én nem lettem asztalos, hanem festő. – Szobaföstő? – Nem. Képfestő. Csak képeket festek, szobát nem. – Hiszen az is jó. De ha vöszöm, akkor fazék mindig köll a háznál, kép mög csak akkor, ha telik. Jól mögy legalább? – Nem panaszkodhatok. Kiköltöztem Franciaországba, Párisba. Ott több a pénz. Van már szép nagy házam, derék feleségem. A házamban olyan berendezés, hogy megér százezer forintot. Tízezer forinton alul nem is festek képet. Csizik fazekas közömbösen bólintott. Az összegek nem hatották meg. Gondolkozott. Végül bölcsen kibökte: – A kép tán mégis jobb mestörség, tudod. Mer a kép, az kép marad, akárkinek adod el. De az én korsóm nem marad korsó, akármilyen szépre föstöm, mert előbb-utóbb eltörik. A franciák megkérdezték, mit beszél a fazekas. Miska előbb a elkökre kötötte, hogy ne nevessenek, aztán lefordította a beszélgetést. – Jól van, nem nevetünk, ha nem akarja. De mért ne nevessünk? – Mert ezek az emberek nagyon büszkék. Ez a barátom is. – Büszkék? Mire büszkék? – Arra büszkék, hogy büszkék. De mondom, Gouzien, hogy maga ezt nem érti. Gouzien csakugyan nem értette. Mindenesetre korsót akart venni. Miska közvetítette. A francia elegánsan oda akart vetni egy Napóleon-aranyat. De Csizik a fejét rázta. – Mondd mög néki, hogy vigye csak el, jó szívvel adom. Noha csúffá tötte a korsómat. – Megmondom. Isten veled, pajtás, szívemből örülök, hogy láttalak. Tisztelem a feleségedet. – Én is a tiedöt. Szerbusz. Azzal elmentek. A jelenlévők nem léteztek többé számára. Pedig még nézegették, melyik korsót vigyék el. Miska a sarokról még visszanézett. Csizik ott állt a boltajtóban, támasztotta az ajtófélt. De nem nézett a távozók után. Este bankett volt. Hosszú szónoklatok, éljenzés, vive la Francé. Miska egy szőke asszony mellett ült, akiről nem tudta, kicsoda. De hogy a férje melyik, azt hamar észrevette. Ádámcsutkás torkú, kopasz úriember ült tőlük nem messze, és rendkívül izgatottan fészkelődött, mert látta, hogy az asszony életre-halálra udvarol Miskának. Mindig olyanokat mondott, vakmerő pillantások kíséretében, hogy: „Maguknak, művészöknek egy szavát sem löhet hinni.” Ízes szegedi kiejtéséhez legújabb divatú francia ruhát hordott. Miska szerette volna megölelni, úgy mulatott rajta. És az jutott eszébe, hogy voltaképpen az ő élete ugyanilyen: párisi divatba öltöztetett, de soha el nem tagadható magyar, alföldi zamat. Szegedről elment Harkányi Frigyeshez Abonyba. Faluhelyen akart pihenni egy darabig, zsúpfedeles házakra vágyott, petrencére, poros országúira, gémes kútra, éjjeli kutyaugatásra. Harkányi szép kastélyban fogadta, és magyar vidéki vendéglátó módjára agyonetette, agyonitatta. A szakácsné minden este bejött, hogy a vendég jelenlétében beszélje meg a vacsorát. Miska telhetetlenül tombolt a töltött káposztában, a rántott harcsában, a lekváros derelyében. – Nem jó? – kérdezte Harkányi ijedten, ha Miska olykor borús arcot vágott az asztalnál. – Dehogynem jó. Éppen az a baj. Mikor nagyon jó, eszembe jut az a francia a kotyvalék. Nem
fogom én azt megszokni soha. Sétáltak, gazdasági munkát néztek, kocsikáztak, olvastak. Miska remekül érezte magát. Az elején még azon kapta magát, hogy az inashoz franciául szól szórakozottságában és reggel a Figaro friss számát keresi. De beleszokott elég hamar. Harmadnap már az volt neki a szokatlan, hogy franciául kell írnia Cécile-nek Colpachra. Szorgalmasan írt neki, és igen gyengéd hangon. Részint azért, mert mióta Chérie-t szerette, gyengédebb volt a feleségéhez, részint pedig rögtön melegebben érzett Cécile iránt, mihelyt távol volt tőle. Egy alkonyatkor, gyalogséta közben elhaladtak egy kicsiny kastély mellett. Harkányi rámutatott az épületre. – Ez nagyon érdekes ház ám. Itt lakott valaha Dumas pere. – Itt Abonyban? – Itt bizony. Körülbelül most ötven esztendeje. Itt még mindig akadnak öregek, akik közvetlen hallomásból tudják a pletykát. Úgy történt a dolog, hogy az abonyi orvost téli éjszakának idején felverte két sohasem látott ember. Kurtán-furcsán ráparancsoltak, hogy jöjjön velők, nem fogja megbánni, de bele kell egyeznie, hogy szemét bekössék. Az orvos beleegyezett. Bekötötték a szemét, kivezették a ház előtt várakozó kocsihoz, beültették, összevissza kocsikáztatták egy félórát, hogy az irányra ne emlékezzék, akkor kisegítették a kocsiból, bevezették valahová, s mikor végre levették szeméről a kendőt, az orvos olyan szobában találta magát, ahol sohasem járt azelőtt. Kísérői magára hagyták azzal, hogy várjon. Az orvos várt. Csendesen szivarozott tovább. Kisvártatva megint érte jött valaki, hogy továbbvezesse. Az orvos ekkor letette a szivart, mégpedig a sarokban álló kályha mellé valami falmélyedésbe, aztán ment a titokzatos beteghez. A házból csak reggel felé távozott, ugyanúgy, ahogy jött, bekötött szemmel. Egész éjszaka segédkezett egy szülésnél. A fiatal anya előkelő, szép hölgy volt, idegen ezen a tájon, az orvos sohasem látta addig. Az újszülött fiú lett. És ez az egész ugyanabban az időben történt, mikor Dumas pere hosszú utazásai közben itt lakott Abonyban, ebben a kastélyban, amely mellett elmentünk. A kastély lakatlan volt különben, ő bérelte ki, hogy a rejtélyes hölgy gyermeke itt feltűnés nélkül a világra jöhessen. Ez úgy derült ki, hogy öt esztendő múlva az orvost elhívták ebbe a kastélyba. Új gazdája volt a háznak, az orvos még nem járt ennél a családnál. Ahogy belépett az előcsarnokba, hirtelen az az érzése támadt, hogy ő már megfordult itt valaha. Önkéntelenül a sarokban álló kályhára pillantott, meglátott benne egy falmélyedést, odament, hát uramfia: ott a kialudt szivar. Nem valami jól takarítottak a kastélyban. Az orvos innen tudta meg, hogy hol járt annak előtte öt esztendővel. – És ki volt a hölgy? – A neve nem fontos, egy arisztokratának a felesége. A mendemonda szerint az asszony beleszeretett Dumas-ba. A férj pedig vállalta a titokban megszületett gyermeket vagyoni okokból. Mert neki addig nem volt fiú örököse, az oldalágat pedig gyűlölte. Jobban gyűlölte, mint amennyire a csalfa asszonyra haragudott. – És a fiú megvan? – Hogyne. Ötven körül jár. Dúsgazdag arisztokrata. Min csóválod a fejedet? – Azt hittem, hogy itt Abonyban el tudok bújni Páris elől, és pihenek egy kicsit. Hát nem még ide is utánam jön? Az abonyi pihenés után megint Pest következett, Harkányi Deák téri háza. Minden reggel Szana Tamás vékony hangja költötte fel. Az előszobában már emberek ültek, akik vártak rá. Fiatal piktorok, Párisba vágyók, hozták képeiket bírálat végett. Régi szabók és csizmadiák jelentkeztek a hajdani nyomorgó festő állítólagos adósságait behajtani a világhírű mesteren. Tudott találkozni a rokonokkal is. Reök Erzsikének, Koósnénak, már három kisfia volt: Jenő, Aurél,
Ödön. Látta Mari nénit is, elbeszélgetett két kisleányával. És Tóni nénivel is találkozott, aki nem maradt özvegysorban, hanem hozzáment feleségül egy Styukovszky nevű úrhoz, az Ilg utódához. Beköltöztek Törökbálintról, a Krisztinavárosban laktak, az Alagút melletti Sacher-házban. Négy arcképet hoztak Miskához, hogy szignálja. Rápingálta cinóberrel a nevét mind a négyre. Törökbálint, ifjúság, szöktetési regény, Bella… Aztán nagyot sóhajtva el kellett szánnia magát, hogy elutazik. Mikor Bécs felé menet egy kis magyar állomáson megállt a vonat, este volt, szeptember. Az állomáson túl valahol békák kuruttyoltak. A kalauz lépései ropogtak a kavicson, különben a magyar táj mély csendje borult rá a világra. A hangulat erős volt és ellenállhatatlan, férfias mélabújában Paál Lacira emlékeztető. Miska úgy érezte, hogy része ennek a tájnak és hangulatnak, egy vele, szervesen beletartozik a kompozícióba. S ekkor a kalauz trombitált, a mozdony Rittyentett, a vonat elindult. A percnyi hangulat varázsát elnyomta a kerekek zakatoló dübörgése. Arra gondolt, hogy ez az életének képe: a hajsza, zsivaj, a párisi élet dübörgése után egy kurta, meghitt hazai üdülés, aztán megint lárma, zakatolás, vásár… Mire Münchenen keresztül Párisba ért, már kész volt a szomszéd műterembe az átjárás. Cécile még Colpachon tartózkodott, s így rászakadtak a vendéglátás gondjai is, mert Hunfalvy Pál, akinek Reök leány volt a felesége, kiérkezett hozzá egy kis Páris-tanulmányozásra. Ezen kívül is ezer dolga volt, Sedelmeyerrel tárgyalt képekről, rengeteg posta halmozódott fel távolléte alatt. Chérie az első viszontlátás boldog délutánján azt újságolta neki, hogy Zichy elköltözött Párisból, és távozását egy újságcikk még külön is megkeserítette. Albert Wolff cikket írt elköltözéséről, és epés hangon, leplezetlen kárörömmel azt írta róla, hogy Miska miatt távozik Párisból, mert második mögötte nem akart, első pedig nem tudott lenni. – Mindenki azt meséli, hogy ezt a cikket Cécile rendelte Albert Wolffnál. – Hogyhogy rendelte? – Ó, te csacsi. Párisban köztudomású, hogy Albert Wolff cikkeit soronként lehet fizetni. Különben mi újság nálad? – Semmi különös. Rokonok. Azonkívül az orosz követségről járt ma nálam egy fiatalember, és bejelentette holnapra Konstantin nagyherceget meg valami nagyhercegnőt, akik látni szeretnék a műtermemet. – Nagyon szép. De miért mondod ezt olyan kedvetlenül? Nem örülsz, hogy hazajöttél? – De örülök, hogyne. Miattad. Magához vonta és megcsókolta az asszonyt. De szeme nyitva maradt, és a kedvetlenség nem tűnt el pillantásából.
VI. Cécile elkezdte nagyra törő társadalmi terveinek megvalósítását. Egész kis irodát rendezett be ehhez. Volt lajstromos névmutatója lakáscímekkel. Megszerezte a diplomácia évenként megjelenő könyvecskéjét, amelyet különben csak a külügyi vonatkozású előkelőségeknél lehetett látni, ebben országonként megtalálhatta a Párisban élő diplomaták névsorát rang szerint, családi állapotuk feltüntetésével. Megszerezte a művészi egyesületek tagnévsorát, a Salon katalógusait évekre visszamenően, mert abban megtalálhatta, hogy a festők és szobrászok közül ki tisztje és lovagja a becsületrendnek, ki milyen kitüntetést kapott eddig a tárlatokon. Meghozatta a gótai almanachot, abból ellenőrizte az arisztokraták korát és rokonságát. Részletes terveket dolgozott ki különböző típusú ebédekre, fogadásokra és estélyekre. Megvolt a kész névsora kis ebédhez, hetenként változó csoportokban, ötvenszemélyes, százszemélyes, kétszáz személyes bálhoz. Jegyzéket vezetett a fontos ismerősök névnapjáról és születésnapjáról. Mindezeket gondosan elrendezve tíz különböző fiókban tartogatta, s folyton dolgozott rajtok. A diplomácia mindig változott, a változásokat bejegyezte s a névsorokban végigvezette. Akik meghaltak, azokat kitörölte. Ha a festészetben, irodalomban, közéletben valami fontos új név bukkant fel, azt azonnal elkönyvelte. Előjegyzési naptára sohasem lehetett elég nagy, annyi beírnivaló akadt az egyes napokra. Miska mindezzel semmit sem törődött. A társadalmi élet szervezését teljesen rábízta feleségére. Reggel hétkor kelt, átfutotta a lapok képzőművészeti rovatait, megnézte a hazulról érkezett újságokat, nyolckor már festett, villásreggelijére nem szánt többet egy negyedóránál, akkor találkozott először az asszonnyal, tőle tudta meg, hogy aznapra mi a program. Kivétel nélkül minden este akadt valami elfoglaltság; vagy ők láttak vendégeket, vagy nekik kellett elmenniök máshová, gyakran egyetlen este háromszor is. Cécile szívós szervezete pompásan bírta ezt a beosztást, és ha Miska panaszkodni kezdett, hogy fáradt, szigorú fellépéssel elejét vette minden otthon maradási szándéknak. Mindenkire szükség van, és mindenkit meg lehet nyerni, ez volt társadalmi elve. Minden pénteken délután fogadott, ilyenkor nyitva volt a ház minden ismerősnek, és Miska nem dolgozott. Péntek délután volt a pihenőideje, de ez jobban fárasztotta, mint a munka. Cécile unszolására lett párisi klubtag is. Az asszonynak az volt a véleménye, hogy előkelő embernek klubtagnak kell lennie. Azonkívül előmenetel dolgában is haszna a klub. A klubtársak képvásárlók, reklámcsinálók és arcképrendelők. Miskának nem ezen járt az esze, neki kapóra jött a klubtagság, mert így könnyű ürügyet kapott elmenni hazulról, ha Chérie-vel akart találkozni. Cécile előbb szigorúan zárt arisztokrata-klubokban próbálkozott. Legelőször az Union klubban, az előkelő világba törekvők elérhetetlen álmában. A Boulevard des Capucines egy házának első emeletén néhány nem is gazdag berendezésű szoba: ez volt az egész. De az elnök Noailles herceg volt, s a tagok tizenhárom próbás előkelőségek. Cécile tapogatódzott, és hamar belátta, hogy a fáradság fölösleges. Ezek magát Michelangelót sem vennék fel. Akkor tapogatódzott a Jockey Clubban és a Royale-ban. Egyikben sem ment a dolog. Az Agricole és a d’Épatant már ment volna, de ezekben viszont fékevesztett kártyázás folyt, és Cécile nem találta ajánlatosnak játékhoz szoktatni az urát. Megállapodott tehát az előkelő, szolid Volney utcai klubban, megszerezte a választmányi tagok névjegyzékét, elkezdett látogatni, levelezni, barátkozni, s egy szép napon közölte Miskával, hogy csak ki kell töltenie valami ívet, felvétele el van intézve. Miska tehát tagja lett a Volney utcai klubnak, s mikor Chérie-vel találkája volt, vagy előtte ott töltött egy fél órát, vagy utána ott étkezett. Cécile hallgatott Chérie-t illető gyanújáról. Chaplinékat csakugyan nem hívta többé, meghívásaikat lemondta. Most már nem érintkeztek, s ha véletlenül találkoztak, a két asszony csak éppen biccentett egymásnak. Így folydogált élete munka, szerelem és kényszerű társadalom között. Új tanítványa is akadt, egy
Fritz von Uhde nevű német katonatiszt. Ez alig volt nála fiatalabb, de katonai pályája miatt nem tanulhatott rendszeresen. Most nagyot határozott: otthagyta a hadsereget, és teljesen a festészetnek akarta magát szentelni. Miska Münchenben ismerkedett meg vele, mikor Pestről hazajövet ott megállt. Nagydarab csontos ember volt ez az Uhde, becsületes arcára rá volt írva a tisztesség, viselkedésében csendes volt és úrias. Messziről meg lehetett rajta ismerni a polgári ruhában járó katonatisztet. Miska rábeszélte, hogy jöjjön ki Párisba, az nagyon egészséges szabad levegő azok számára, akikre nagyon ráfeküdt a pilotyzmus. Uhde gyorsan határozott, pár hét múlva már kint is volt Párisban. Miska műtermet is adott neki. Azzal, hogy a Jourdain-ház is az övé volt már, bőséges helyhez jutott, s volt a földszinten egy kisebb műterme, amelyet eredetileg bérbe akart adni, de unta a bérbeadással járó aprólékos gondokat, és egyszerűen meghívta bele a volt gárdahadnagyot. Nagyon megszerette ezt az Uhdét, éppen úgy, mint ahogy Liebermanntól lelke mélyén mindig idegenkedett egy kissé. Liebermannban a kétségtelen erős tehetség mellett a görcsös és erőszakos becsvágy volt a kiábrándító, amely gazdag születésű művészeknél nem ritka. Uhde azonban csak festeni akart, csak magát a munkában való elmélyedést, a művészet földöntúli titkainak izgalmas kutatását akarta. Valóságos bolondja volt a palettának. Ha Miskát elkísérte valahová, hogy beszélgethessen vele, soha másról nem folyt a szó köztük, mint piktúráról. – Nem először vagyok Párisban – mondta, mikor a Parc Monceau felé mendegéltek –, már jártam itt egyszer, de egészen másképpen. A háború alatt. Még szolgáltam akkor, és ott voltam a bevonulok között. Hallott ön valamit, mester, egy Charles Jacque nevű francia festőről? – Rémlik, hogy hallottam. Állatokat festett, nem? – Úgy van. Mikor elfoglaltuk Párist és darabonként jutottunk előre, én a huszonhármas lovas brigád ordonánctisztje voltam. Fertelmes tűz közepette vonultunk be Anet faluba. Találomra foglaltam szállást egy házban, és miket tesz a véletlen: éppen ennek a festőnek a műtermére bukkantam. Ő elmenekült a franc-tireuri harcok elől, nem csukott be semmit, mindent úgy hagyott, az állványán tiszta vásznat találtam, mellette egy asztalkán ott hevert a festékesláda és a paletta, a színek alighogy megszáradtak rajta. Azonnal nekiestem festeni. Rengeteg minden volt a fejemben, amit fel akartam vázolni, hogy el ne felejtsem. – Volt tűzben is? – Sokszor. Isten csodája, hogy el nem estem. Számtalanszor voltam életveszedelemben. Egyszer a lovam megbokrosodott és ledobott, a lábam beleakadt a kengyelbe, a ló vágtatva húzott maga után, Moritz von Egidy, az az ismert író mentett meg, aki velem szolgált. Talán hallotta mester a nevét. – Nem. – Egyszóval ott Anet-ban azonnal nekifogtam festeni. Csináltam gyorsan egypár vázlatot. Javában dolgoztam, mikor riadót fújtak megint. Mikor összekapkodtam a holmimat, eszembe jutott, hogy ennek a szegény festőnek a műtermét fel fogják dúlni a katonák. Hamar felírtam egy cédulára, hogy „Uhde tábornok” és kiszegeztem az ajtóra, aztán mentem a tűzbe. A műtermet hálából megmentettem. Egy táncosnő képén dolgozott odalent a földszinti műteremben Uhde, de gyakran felnézett az emeletre, hogy szótlanul figyelje, hogyan fest mestere. Mikor látta a kifejezést kereső ecset hol kínlódva habozó, hol vakmerő szilajsággal odasuhintó mozdulatait, még a lélegzetét is visszafojtotta. És egyszer csak kisompolygott köszönés nélkül, sietett le a tükrökkel díszített fal mentén a falépcsőn, hogy amit most látott, gyorsan maga is megpróbálja. Egy tavaszi estén Miskát meghívta Sedelmeyer, egyék nála. Családi körben ettek, Sedelmeyeréken kívül nem volt más ott, csak ő. Étkezés alatt Sedelmeyer legidősebb leánya vitte a szót, a férjes asszony. Ura is ott volt, a cseh Brozik, a gazdag családba házasodott vő elnyomott rabszolgaságában. Festő volt Brozik is, de nagy árát fizette annak, hogy elvette Sedelmeyer leányát. Csak festenie volt
szabad, s noha nem volt rossz piktor, naiv és lelkes történeti képeit tüntető kicsinyléssel kezelték a családban. Folyton Miskát, a cég szeme fényét magasztalták előtte, Miska volt az a követendő példakép, amelyet minduntalan a fejéhez vágtak olyan mondatokkal, amelyek úgy kezdődtek, hogy „bezzeg Munkácsy”. De őbenne ez nem keltett lázadást. Szerény és alázatosan lelkes természete szívesen meghódolt az ünnepelt előtt, versenyt magasztalta a Miltont a Sedelmeyer családdal együtt, és kézzel-lábbal igyekezett a Miska módján festeni. Most is áhítattal hallgatta Miska minden szavát, s ha tekintélytartó apósa az ő rovására tett megjegyzést, ugyanolyan magadással mosolygott, mint mikor villámló szemű feleségét látta eszeveszetten kacérkodni estélyeken valami érdekesebb emberrel. Brozikék aztán elmentek, a mama is visszavonult leányaival, festő és műkereskedő ketten maradtak. Világhírű festő és világhírű műkereskedő. – Ma elnéztem az arcképemet – kezdte óvatosan Sedelmeyer, az orvosprofesszor külsejű szép és méltóságos férfi –, amelyet maga festett, mester. És megint magállapítottam, hogy remekmű. – Ó, kérem – restelkedett Miska. Ha szembedicsérték, az visszás érzéseket keltett benne. Örült is neki, de nem is szerette, mert képtelen volt megtanulni, hogy hogyan viselkedjék ilyenkor, és modorbeli bizonytalansága kínos zavarba hozta. – De igen, remekmű. Általában pompás formában van. Örül a lelkem, ha végiggondolok azokon a képeken, amelyeket a Milton óta festett. A Délutáni látogatás nagyszerű. A két család is kitűnő. – Sajnos, egy régi ötletem felöntése. Ugyanezt szegényes környezetben már megfestettem. De Cécile beszélt rá, hogy csináljam meg gazdag szalonban is.* Azóta már megbántam. – Rosszul teszi. Madame-ra mindig hallgathat, neki nagyszerű szimatja van, hogy mit szeret a közönség. – Igen, de már a Látogatás az újszülöttnél is alapjában ugyanaz volt. Nem lesz sok az ismétlés? – Szó sincs róla. Megengedheti magának. Ha háromannyit festene, azt is el tudnám adni. Az amerikaiak úgy veszik magát, mint a bolondok. És miért mondja, hogy ismétli magát? Hát az a nagyobbik Virágcsendélet? Nyugodtan mondhatom, hogy ezt a képet csak a renaissance nagy mesterműveihez lehet mérni. A törött és elhajlott virágszár, azok a bravúrosan odavetett sziromszínek… mondhatom, az ember hátán végigfut az a hideg remegés, amit csak a művészet igen nagy percei adhatnak. Most nagy érdeklődéssel várom, hogy mi lesz az a nagyobb dolog, amivel egyszerre csak kilép, és megint agyonvág mindenkit. – Nagyobb dolog? – kérdezte Miska kényelmetlenül. – Kérem, ne értsen félre. Én nem hajszolom, és egyáltalában nem beszélek bele a művészetébe. Az előlegszámlája engem nem izgat, mindig rendelkezésére állok. Maga olyan festőm nekem, aki büszkesége a házamnak, s akit nem óhajtok üzletszerűen kezelni. Majd fest nagy képet, mikor kedve lesz hozzá. Más festő egy életen át nem keres összesen annyit, mint amennyi előlege most magának énnálam fennáll. De ismétlem, ezzel ne törődjék. Fessen, amit akar. Még az sem fontos, hogy az idei Salonról már lemaradt. Miska már rájött magában, hogy milyen jó érzés gavallérnak lenni. Ha a koldusnak odavetett egy aranyat, azt nyomorúságos gyerekkorának vetette oda. Szeretett egyszerre hat pepita nadrágot rendelni, szeretett séta közben bemenni egy régiségkereskedőhöz, rámutatni egy tetszetős vitrinre, és félvállról annyit mondani, hogy küldjék haza a számlával együtt. Ennek a gesztusnak kéje berzenkedett benne, mikor a műkereskedő a túl nagy előleget emlegette. Pénzt nem vethetett oda Sedelmeyernek. De mint lumpoló aranyifjú a cigánynak, odavethetett neki egyebet. – Nagy képet is festhetek. Semmi akadálya nincs. Igen szívesen szaladnék neki valami szép nagy feladatnak. Csak még nem tudom, minek.
– Nincs semmi nagy témája? – Ami melegítene, olyan nincsen. Csak úgy homályosan gondolok néha arra, amit ki szeretnék fejezni. De magamnak is alig tudom megmondani. – Kísértse meg mégis. Mi motoszkál a fejében? – Történelmi képet szeretnék festeni. Olyat, hogy… hogy… amelyiken… amelyiktől… – Nos? Nos? – Nem tudom megmagyarázni, mit akarok. Csak egy hőst érzek, egy nagy embert, akivel valami hatalmas, tragikus dolog történik. – Ez elég értelmes. Ez már majdnem téma. – Dehogy téma, éppen az hiányzik. A Siralomházban is ezt festettem, a Miltonban is. Mert Milton vak. Az elég tragikus. – Bizony eléggé. Mint Beethoven süketsége. És volt egy Elsberg nevű festő, talán hallott róla, az is szinte megvakult. Egyszóval hős kellene, akivel valami hatalmas, tragikus történik. Nézzük csak. Mondjuk, a hőst halálra ítélik, ugye? – Ez volt a Siralomház. – Akkor mondjuk, hogy kivégzik. Mi lenne például az orléans-i szűzzel? – Nem. Azt nem tudom. Az nő. Nőfigurát nem érzek. Férfi kell. – Várjunk csak. Mi volna Károly angol királlyal? Azt lefejezték. – Hát… elvégre lehetne éppen az is… nem mondom… – Ha így felel rá, már nem szabad hozzányúlni. Csak olyat fessen, ami lelkesíti. Ha olyan nincs, inkább ne fessen semmit. De egész biztosan fog találni. Gondolkozzék maga is. – Például Hunyadi László. A mi történelmünkben volt egy alak, aki… – Ne haragudjék, de erről lebeszélem. Egy speciális magyar téma nem szól a százezrekhez. Olyat kell keresni, ami az egész világot érdekli. Ehhez a kimondhatatlan nevű hőshöz külön röpiratot kellene mellékelni. Azt már elvitte az ördög. Olyan kép kell, amelyet magyarázat nélkül mindenki megért Moszkvában is, New Yorkban is. – Igen, de ki az a hős, akit az egész világ ismer? Sedelmeyer akkor hirtelen az asztalra csapott. – Megvan. A maga hőse… no? Találja ki. Vértanú. A világtörténelem legnagyobb vértanúja. Krisztus. Miska nagyot nézett. Fejét csóválta. – Szentkép. Egyházi művészet. Ezerszer megfestették. Csináljak egy keresztre feszítést, Krisztus feje körül aureolával? Arra nem vállalkozhatom. Én csak önmagam tudok lenni. Mit mondhatnék én erről a tárgyról újat? – Nem könnyű, belátom. De ha meg tudná csinálni, óriási volna. És mennél tovább kóstolgatom a saját ötletemet, annál jobban tetszik. Történelmi festményre gondoljon, ne egyházi művészetre. A gőz, a villamosság, a léghajó korát éljük. Ha szabad ezt mondani: ilyen modern még nem volt a világ soha. Ennek a világnak megfesteni Krisztust! Hallatlan feladat. Ha megcsinálná, holtbiztos világsiker volna. De ha nincs kedve hozzá, vagy ha túl nehéznek találja, ne is gondoljon vele. Ismétlem, hogy a nagy kép nem olyan sürgős. Beszéljünk másról. Az idén mikor mennek Colpachra? – Még nem tudom. Utóbbi időben nem vagyok teljesen egészséges. Valami fürdőn kellene gondolkozni. – Ó, szegény barátom, ezt sajnálattal hallom. Mi baja? – Néha erős fájdalmaim vannak a vállamban és a hátamban. Azt hiszem, reuma vagy ilyesmi. – Volt már orvosnál?
– Nem. – Micsoda könnyelműség. Okvetlen nézesse meg magát. Megígéri? Ne is feleljen, majd én beszélek madame-mal. Ha magára bízom, ellustálkodja. De madame majd nem fogja békében hagyni. – Jaj, csak azt ne. Inkább szavamat adom, hogy megnézetem magam. Nevettek mind a ketten. Közömbös dolgokról beszélgettek még egy darabig, aztán Miska elbúcsúzott. Hazafelé érezte, hogy valami bosszantja, de nem tudta, hogy mi. Végiggondolta az egész estét, hogy bosszúsága okát megkeresse. Rájött. Sedelmeyer ezt mondta: „Ha túl nehéznek találja.” Ebadta németje, hát olyan gyönge legénnyel van dolga? Csak azért is meg kellene csinálni azt a Krisztus-képet. Amilyen agyafúrt ember ez a Sedelmeyer, talán célzatosan is ejtette ki ezt a mondatot. Piszkálni akarta benne a virtust. Akkor pedig mégsem kell a képet megcsinálni, ne legyen igaza a huncutnak. Nagy kép azonban kell. De mi legyen az? Másnap megint hozzáfogott, mint rendesen, a festéshez Most egy zsánerkompozíción dolgozott, amely a colpachi falusi iskola vizsgáját ábrázolja. Évekkel ezelőtt kezdte el ezt a gondolatot, és már vagy ötször félretette, hogy hatodszor is újra kezdje. Piszkált rajta tíz percig, aztán belátta, hogy megint abba fogja hagyni. Az a Krisztus-gondolat nem hagyott neki békét. A nagy műteremben volt egy kerevet, azon hanyatt dőlt tűnődni. Fekve tudott legjobban gondolkozni, behunyott szemmel. Töprengett egy negyedórát. Akkor becsengette az inasát. – Itthon van madame? – Igenis, uram. Tizenegykor jön moszjő Hubay, zene lesz. – Úgy. Kérdezze meg tőle, van-e nekünk itthon bibliánk. – Bibliát akarsz? Hogyan képzeled ezt? Mi katolikus ház vagyunk, a Bibliát nem illik olvasni, ezt tudhatnád. Minek neked a Biblia? – Valamit akarok benne nézni. Ha nincs itthon biblia, akkor az inas szaladjon el valami könyvkereskedésbe és hozzon egy bibliát. Ne okoskodj, drágám, a munkámhoz kell, bibliai tárgyról gondolkodom. Cécile arca hirtelen felragyogott. Gyors eszével már látta a legelőkelőbb klerikális mágnásokat a kép előtt. – Szentképet festesz? Ennek szívből örülök. Azonnal lesz biblia. Egy fél óra múlva megjött a Biblia. Azonnal elkezdte olvasni. Életében először. Avatatlanul lapozgatott a francia könyvben, ódon kifejezéseit néhol nem is igen értette. Ráakadt Máté evangéliumára, és elkezdte böngészni a huszonhatodik részt. Végigolvasta a keresztre feszítés borzalmas történetét. De tovább lapozgatva rájött, hogy egy másik evangélista is elmondja az eseményt. Így jött rá Márk, Lukács és János különböző részleteire. Meglepetve látta, hogy a történet milyen érdekes és megrendítő. Modern történetnek látta, mainak, emberi szörnyűségű törvényszéki tárgyalásnak, amelynek vádlottja az emberiség legnagyobb alakja.* Ha ebből meg tud fogni egy kompozícióra alkalmas epizódot, az nem lesz gloriolás szentkép, az nagy festmény lesz, megkapó, tragikus és igaz. Tizenegy órakor csakugyan megjött Hubay. Ilyenkor szokott jönni, ha zenéltek Cécile társaságában. Mert Cécile jól megtanult zongorázni még abban az időben, mikor énekesnőnek készült. Hubay elévette a hegedűt, Cécile leült a zongorához, Miska egy karosszékben helyezkedett el, és hallgatta őket. Nagyon szerette a muzsikát, gyakran ebbe a műterembe jött dolgozni, mikor zenéltek. A hegedű és zongora varázsa mellett kedvvel tudott festeni. De most nem festett. – Játsszátok azt a kettőt, amit legjobban szeretek, tudjátok már. Azok bólintottak. A Mendelssohn hangversenye volt az egyik, Beethoven ötödik szonátája, a Tavaszi szonáta volt a másik. Elkezdtek játszani, s ő a karosszékben hanyatt dőlve tovább szőtte
gondolatait. Már kialakult előtte a négy forrásból elolvasott véres tragédia. Végigment az egészen, folyton képeket képzelve maga elé. Ütemesen lüktető dráma volt ez a festő képzeletében, pillanatonként festménnyé merevedve megállt, majd megint továbbmozdult. Miska egyszerre felpattant a karosszékből. Olyan hirtelen, hogy felesége és Hubay meglepetten néztek rá, abbahagyva a beszélgetést. – Kell valami? – kérdezte Cécile. – Nem, köszönöm, semmi. Állt, mereven nézett a levegő egy nem létező pontjára, és ökölbe fogott jobb keze hüvelykujjával bökni kezdte a semmit. Cécile visszafordult Hubayhoz, férjének ezt a mozdulatát jól ismerte. Beszélgettek tovább, Miska villogó szemmel gesztikulált tovább. Ekkor lépett be az inas, és jelentette, hogy a villásreggeli tálalva van. Az étkezés alatt Miska alig szólt egy szót. S mikor felhajtotta a feketét, bocsánatot kért vendégétől azzal, hogy dolgoznia kell. Sietett a műterembe. Ott hanyatt feküdt és erősen gondolkozott. Építette magában a csarnokot, kereste rajta az ablakokat vagy az ajtónyílást, hogy a fényt honnan és hogyan hozza be. És próbálta a főalakok elhelyezését, ami nem ment, mert Krisztusnak állnia kellett, Pilátusnak pedig ülnie, következésképpen Krisztus lefelé tekintett bírájára, ez pedig nem volt jó, mert így nem lehetett érzékeltetni a vádlott kiszolgáltatottságát. Éppen ezt akarta: az erőszak egész hatalmát köréje, föléje, melléje rakni, mindenünnen szorítsa, nyomja a túlerő ezt az egyetlen embert, a kép minden irányából ellene dolgozzanak a gyűlölet, a vérszomjúság, a fenyegető kínhalál láthatatlan erővonalai, ő pedig álljon ott fehéren tündökölve, és nőjön túl valamennyin, az egész világon, a lényéből kiáradó krisztusi nagysággal. Senkinek sem szólt semmit, mert már tapasztalta, hogy ha éretlenül elmond egy képötletet, az roppantul zavarja a kiformálódás munkáját. Az ecsetet négy napig nem vette kezébe, a portásnak leizent, hogy a modellek most ne jöjjenek. Négy nappal a Sedelmeyerrel töltött este után elkezdett rajzolni. Idegesen, lázasan húzgálta a szénszárat, minden fizikai élete ott volt az agyában, a szemében, a kezében, csoda volt, hogy a szíve dobogására még maradt erő. A vázolással megint négy napig foglalkozott. Tízével hevertek az állvány lábánál a letépett és eldobott kartonok. A nyolcadik napon betoppant hozzá Sedelmeyer. – Hogy van, mi újság? Volt orvosnál? – Ki beszél most orvosról? Ide nézzen. Kész a Krisztus-kép vázlata. – Micsoda? – A Krisztus-képé. Megtaláltam a témát. Min csodálkozik? – Meglep, hogy mégis hozzáfogott. Mikor elment tőlem a múlt héten, az volt a benyomásom, hogy elvetette. Mutassa, mit talált ki. – Tessék, itt van. De magyarázat nélkül nem ért belőle semmit. Azt a pillanatot rajzolom le, mikor Krisztus ott áll Pilátus előtt, és a főpapok meg a felizgatott zsidók azt kiáltják, hogy „feszítsd meg” Ott jobbra négy lépcsőfokos emelvényen ül római karosszékben Pilátus. Valami jó hátteret képzelek neki, sötét kőből valahogy, hogy a világos tógája jól kijöjjön. Ehhez majd alaposan meg kell tanulmányoznom a római építészetet, mert hiszen természetes, hogy a csarnok római csarnok. Az angolok is Indiában angol házakat építenek, legalább úgy képzelem. Középen áll Krisztus, fehérben. Fehér alak. Az a nagy ív, amibe belefoglalom az alakot, a csarnok bolthajtása. Hátul ablakot hagyok, hogy azon belássék egy ázsiai tájrészlet. Krisztus mögött padsorokat képzelek, mert ez tanácsterem. Abban ülnek az írástudók, miegymás. Ez itt egy vádoló főpap, tekintélyes előkelőség, úgy képzelem, hogy szép, zengő hangja van, és szeret szónokolni. Vannak emberek, akik szívesen szónokolnak, mert szeretik a hangjukat. Hát ez olyan lesz. A padon egy dölyfös, gazdag főpap ül, egy zsarnoki
természetű, aki haragszik a rendbontóra, és úgy néz rá, mintha azt mondaná: megmondtam már régen, hogy ezt a veszedelmes embert ide fogom hozni, és eltaposom, most itt van. Ezek itt főpapok, mind különböző embertípusok, ezeket még részletesen ki fogom dolgozni, hogy melyik minő ember. Ott hátul egy zsidó felállt a padra, úgy kiabál. Balról ez egy római katona, ez lándzsával szorítja vissza a csőcseléket. Közbül mindenféle alakokat fogok elhelyezni, kíváncsit, okoskodót, mérgeset, kárörvendőt, és itt bal szélen egy ordítozó legény, egy buta ember, olyan, aki tüntetéseknél ordítani szokott, pedig az egészből nem ért semmit. Ezt azért tettem ide, mert magasra fogja emelni a két karját, és nekem itt kell az a két világos folt. És ez azért is jó, mert a zsidók sokat ágálnak a karjukkal, kezökkel, ezt több helyen bele fogom festeni. – És ott a bolthajtás tövében, az micsoda alak? – Az a kereszténység. – Hogyhogy a kereszténység? – Tudniillik rá akartam festeni a képre, hogy hiába fogják megölni Krisztust, azért a szeretet vallása már megfogant a népben ittott. A bolthajtás tövében egy szép fiatal anya lesz, kisgyerekkel a karján, egy kicsit emlékeztessen a Madonnára a Jézuskával. Ez lesz az egyetlen nő a képen. Érti ezt? A szeretet… a kisgyerek… nem tudom jobban megmagyarázni, egyszóval az lesz a kereszténység. Mit szól hozzá? – A gondolat méltó magához, mester. Ha úgy meg tudja csinálni, amilyen a vázlat, ez sokkal több lesz, mint a Milton meg a Siralomház együttvéve. – Ezt komolyan mondja? Csak kedvet akar nekem csinálni a munkához. – Már megint kezdi a tépelődést? Szégyellje magát. A kép a mai festészet legnagyobb alkotása lehet, ha győzi erővel. Mekkora vásznat csinál ebből? – Nagyon nagyot. Ha már csinálom, akkor legyen értelme. Mondjuk, úgy hatszor négy méter, vagy ilyesmi. El fog tudni adni ekkora képet? – Az nem a maga dolga, az az én dolgom. Én mindenesetre átveszem. Hallja, Munkácsy, nekem az a titkos sejtelmem van, hogy a maga eddigi dicsősége semmi ahhoz, ami még következik. Mikor akar hozzákezdeni? – Holnap. Mire várjak? Holnap megrendelem a vásznat és megkezdem a színvázlatot. Jövő tavaszra kényelmesen megleszek. A nyolcvanegyes Salon katalógusában benne lesz ez a kép. – Helyes. Pénzzel ne törődjék. Hány alak van a képen? Hány modell fog kelleni? Ne is válaszoljon. A pénz rendelkezésére áll. A többit majd megbeszéljük madame-mal, maga csak dolgozzék. Madame már látta a vázlatot? Miska elnevette magát, mint a tanárját bosszantó vásott gyerek. – Látta. Nagyon fél. Hogy mit fog szólni az egyház. Most egy esztendeig állandóan félni fog. Jó volna, ha maga beszélne vele, hogy csak féljen, de engem a munkámban ne zavarjon. – Meglesz. Azonnal beszélek is vele. Még ki sem lépett az ajtón Sedelmeyer, Miska már dolgozott. Az élő világ megszűnt körülötte.
VII. Mathilde hercegnő hatvanesztendős, finom dáma volt, a nagy Napóleon becsének, Jérőme-nak leánya, először unokafivérétől vált el, aztán Demidoff orosz hercegtől. Magányosan éldegélt Párisban, akvarellképeket festegetett, és szeretett maga körül híres művészeket látni. Ha meghívót küldött az Avenue de Villiers-re, Cécile nagyon izgatott lett. És érezhette magát Miska akármilyen rosszul, oda el kellett menni. Clotilde hercegnő a szárd király leánya volt, és Mathilde hercegnő fivéréhez, Jérőme fiához ment feleségül. Férje arról volt nevezetes, hogy az egész Bonaparte családban ő hasonlított legjobban a nagy Napóleonhoz. Így is neveztette magát: Napóleonnak. S mikor a trónja vesztett francia császár boldogtalan fia, Loulon herceg titokzatos körülmények között meghalt Afrikában, ő lett a trónkövetelő bonapartista párt hivatalos feje. Nagyon kedvelte Nemeskéri Kiss Miklóst, közölte vele bizalmas politikai titkait, és számos külpolitikai ügyében szerepet adott neki. Ha estélyt adott, oda mindig meghívta a híres magyar festőt, Kiss Miklós barátját. Erről az estélyről is lehetetlen volt elmaradni, Cécile inkább a fejét vágatta volna le, mint hogy lemondjon. Nemeskéri Kiss Miklós, a magyar emigráns Páris egyik legelegánsabb házának volt a gazdája. Az évet háromfelé töltötte. A nagy idényt Párisban, aztán pár hónapot felesége ősi kastélyában, SaintAnge-ban, a nyarat pedig Magyarországon a véglesi kastélyban, amelyet az Esterházyaktól vásárolt. Maga jóban volt a bonapartistákkal, de felesége, a De Roys grófkisasszony szigorúan ragaszkodott a bourboni hagyományokhoz, s akinek nemessége nem volt még százéves, azt csak udvariasságból vette emberszámba. Ha ide meghívták Miskáékat, a lemondás gondolata fel sem merülhetett. Türréknek sem lehetett lemondani, az asszony unokahúga volt a boldogult császárnak. Az osztrákmagyar nagykövetségnek sem lehetett lemondani. Az orosz nagykövetségnek sem. A németnek sem. Aztán szegény Paál Laci hagyatékából aukciót rendeztek, oda el kellett menni. Az öreg Lesseps gróf felolvasást tartott a Sorbonneon arról a délibábos tervről, hogy Északés Dél-Amerika között át kell vágni a földnyelvet, és megcsinálni az Atlanti-óceán és a Csendes-óceán közvetlen átjáróját, amihez most már csak Columbia hozzájárulása hiányzik. Innen sem lehetett elmaradni. Madame Adam, a nevezetes írónő, a külpolitikával foglalkozó érdekes asszony estélyt adott, ott kellett lenni. Hubay és Aggházy közös hangversenyt adtak, a Munkácsy házaspár távolléte egyenesen kínos hatást tett volna. Vilmos német trónörökös felesége, Viktória pár napot Párisban töltött. Üzent Miskának, hogy szeretné látni műtermét. Az ilyen magas látogatónak nem lehet azt üzenni, hogy sajnálja, de most nem ér rá. Aztán Szarvady tartotta ezüstlakodalmát. Aztán Camile Flammarion, a csillagászati író küldött ebédmeghívást hangversennyel egybekötve, közreműködtek Hubay és Aggházy. Aztán leveleket is kellett írni. Reök Iván – így múlik az idő – eljegyzett egy Kelemen lányt otthon. Koóséknak is hetek óta tartozott válasszal. Magyar lapok százféle kérdésére és kérésére kellett válaszolni. Modellek miatt kellett menni a Magyar Egyletbe, ahol legkönnyebben akadt emberanyag. Festékkereskedő, keretes, könyvesbolt folyton munkát adott. Tanulni is kellett, rengeteg könyvet elolvasni a zsidók történetéről, római képzőművészetről, sémita ethnográfiáról, jelmeztörténetről. És mégis festett. Ha két elfoglaltság közt egy negyedórányi köz maradt, akkor egy negyedórát. Ha meg tudta menteni a munkanapot, akkor reggel hattól mindaddig, míg a napfény tartott. Soha ilyen buzgósággal nem dolgozott. A rengeteg vásznat otthon nem lehetett felállítani. Két nagy és harmadik kicsiny műtermén kívül szüksége lett egy tágas negyedikre. Az Avenue de Montaigne egyik műteremházában talált megfelelőt. Ott esett neki az alap felrakásának. Nem palettáról vette a bitümöt, hanem dézsából. Akkora ecsetet mártott bele, mint egy meszelő. Csapta, kente a sötét masszát
a vászonra, ingujjra vetkezve. Lázasan igyekezett közel jutni ahhoz a pillanathoz, mikor már festhet. És még a meszelő nagyságú ecset sem volt elég gyors neki. Munkát szomjazó hevében lecsapta a nagy ecsetet, és marokkal és tenyérrel mázolta széjjel. Pokoli hőség volt Párisban, homlokán kiütött a verejték, hátához nedvesen tapadt az ing. De ő csak hajlott le a dézsához, és tombolt a bitümben, mintha az ördögök kergetnék. S egyszerre megállt. Hangosan felkiáltott. Mi volt ez? Valami meghökkentő fájdalom cikázott át hirtelen a jobb karján. Mintha lapockájából eredt volna, s villámszerűén csapott volna végig az egész karon. Aztán ugyanolyan hirtelen meg is szűnt. Miska csodálkozva tapogatta a karját. De mivel a fájdalom teljesen elmúlt, nem törődött vele. Hatalmas termetű, izmos, bikaerejű embernek tudta magát. Ha fájt, hát fájt, elmúlt. Dolgozott tovább. Egy hét múlva ugyanez a fájdalom hasított át a karján, de még élesebben. Öt perc múlva megint, és aztán harmadszor is. Most már fejét csóválta. Mi lesz ez? Eddig elmulasztotta Sedelmeyernek tett ígéretét, de most már csakugyan el kell mennie orvoshoz. Feltette magában, hogy másnap elmegy. De másnap nem fájt semmije, a munka lázában megfeledkezett a dologról. Erre öt nap múlva megint jöttek a fájdalmak, most már az egyik lábában is. Mindig ugyanaz a villámcsapásszerű cikázó, tűrhetetlenül éles fájás, amelytől hangosan kiáltania kellett. Ezúttal másfél óráig egyik nyilallás a másikat érte. Lehetetlen volt dolgozni. Most már elment az orvoshoz. Az alaposan megvizsgálta, de makkegészségesnek találta. Mindenesetre rendelt valami szeszes főzetet bedörzsölésre, és meghagyta a betegnek, hogy közelebbről megint jöjjön el. Máskor vadul káromkodott volna Miska, a hajdani asztalosműhelyek legsúlyosabb szókincsével, hogy munkáját ilyen kellemetlenségek zavarják. De most békésen tűrte a bajt. A kép tárgyával való foglalkozás mélyen hatott rá, és meglepően megváltoztatta. Időközben magyar nyelvű bibliát szerzett magának, azt könnyebben tudta olvasni. Elmélyedt benne, és minden gondolatával Krisztuson járt az esze. Soha eddig vallásáról nem gondolkozott. Katolikusnak született, és első benyomásait az evangélikus Pista bácsitól kapta, de ott vallásról dogmatikus módon sohasem esett szó. Inaskorában és legénykorában nem vette körül vallásos környezet, később sohasem gondolt vallási dolgokra és templomba nem járt. Istent hitte, Krisztus fogalma homályosan és jelentéktelenül élt benne, mint olyan alak, akit szeretett, de sohasem próbált a maga számára elemezni. Most egyszerre rájött, hogy ez a név nem babonás fantomot jelent, hanem valakit, aki élt a földön, élettörténete volt, valóságos emberi regénye, de egyszersmind isteni is. A Biblia megrendítette a belémerülő festőt. Olyan érdekesnek találta, mint könyvet még soha. És a könyv főszereplőjét megdöbbentően nagynak. Erős fantáziája úgy itta az istenember ismeretségét, mint szomjas homok a vizet. Harminchat esztendős korában először érezte meg annak a szónak emberfeletti hatalmát, hogy Krisztus. A jóság és bölcsesség végtelen érzete eláradt rajta és lesújtotta. Minden percben úgy érezte magát, mint a legnyomorultabb bűnös, de minden következő perc felemelte, s úgy érezte magát, mint gyónás és áldozás után a hívő gyermek. Egy este ágya fölé pillantott, s meglátta ott a feszületet, amely lakásberendezési szokásból került a helyére, mint ahogy az ágy mellé éjjeliszekrényt tettek s a lépcsőre szőnyeget. De most ráeszmélt a felfeszített alakra, mintha felfedezte volna valódi kilétét annak, akit eddig csak álnéven ismert. Közte és a feszület között személyes viszony támadt. A szó szoros értelmében imádta ezt a csodálatos alakot, új képének hősét, meghatottan és megalázkodva szemlélte, a képet most már olybá tekintette, mint szeretetteljes és alázatos hódolati jelet, amelyet ennek az alaknak szent lábához helyez. S mikor lefeküdt a feszület alá és önmagába tekintett, a jóság sóvár vágya fogta el gyermekesen tiszta lelkét. Áldozatot hozni és megbocsátani vágyott. Szántabánta, hogy úgy elidegenedett Cécile-től, aki alapjában véve nagyon jólelkű teremtés, és őt
kétségtelenül szereti. S ha Chérie-t idézte maga elé gondolataiban, tudta, hogy nem tud tőle elszakadni, de bűnbánattal restellte magában azt, ami szerelmében hűtlenség és csalás volt a hitves iránt. A feszület felé fordult a sötétben, tisztaságot kereső töprengésével és egy tízéves gyermek panaszos kesergésével tett szemrehányást magának a jó Istennek, hogy testi vágyakat oltott beléje. Milyen jó volna túl lenni a férfiember életének égető átkán, a csók mohó nyomorúságán, s békésen, tisztán megosztani Cécile-lel a hétköznapok bajtársi gondjait, Chérie-vel pedig lelke bizalmas titkait. Cécile ezekben a napokban csodálkozva vette észre a változást férjében. Hálás gyöngédséggel viszonozta a feléje törekvő békülékeny jóságot. Kevesebbet veszekedett, és gyáván, szégyenkezve olyan becéző szavakat kezdett használni, mint szerelmök elején. Egyszerre megtalálták egymást, s egy délután, mikor Cécile elment az Avenue de Montaigne-ra, hogy megnézze a kép haladását, s mikor egymás mellett álltak a kép előtt, egymásra tekintettek és egymás mellére borultak. Mind a kettő érezte, hogy most közelebb kerülhetnének egymáshoz, mint eddigi életökben bármikor. Mikor Cécile hazaindult a műteremből, odavetve megkérdezte: – Mégy ma délután a klubba? – Megyek – felelte Miska. Az asszony nem szólt semmit, és Miska megdöbbenve ébredt annak tudatára, hogy Cécile már régóta jól tudja, vagy legalábbis sejti, mit jelentenek az ő állítólagos klubdélutánjai. Délután csakugyan találkája volt Chérie-vel. Az a legelső pillanatban lecsapott rá a kérdéssel, hogy mi történt otthon. Miska szabadkozott, de Chérie csak a fejét rázta: – Hiába tagadod. Úgy ismerem az arcodat, mint anya a fiáét. Otthon valami történt veled. Miska gyónt. Elmondta, hogy mennyire égeti ez a kettős élet, de képtelen rajta segíteni. Cécile-nek nem okozhat fájdalmat, és azonkívül valami megszeghetetlen baráti közösséget érez vele. Viszont Chérie-be szerelmes. És erről a szerelemről is képtelen lemondani. Mit csináljon, kihez forduljon, ki ad itt vigasztalást a gyötrődő léleknek? – Ne magyarázd – szólt Chérie halkan –, ezt én legalább olyan jól ismerem, mint te. És szemében könnyek csillogtak. Miska most látta Chérie-t legelőször sírni. Sírni kezdett ő is. Arcát odaszorította az asszonyéhoz, s miközben ösztönösen menedéket keresve, görcsösen szorította magához, könnyeik összefolytak. Belső harca eddig elnyomottan és letagadottan élt benne, csak zavarta és idegessé tette. Most az a fény, amelyet képe főalakjára szánt, belevilágított lelkébe, és fájdalmasan alázatossá változtatta. Ezért viselte el béketűréssel a fájdalmakat. Hogyan panaszkodhatnék ő, gondolta magában, ahhoz képest, akinek megrázó szenvedéseit most tanulmányozza. A villámló fájdalmak most már nem hagyták dolgozni. Egy orvos helyett hárommal beszélt, de nem ment velők semmire. Azok csak hümmögtek és fejőket csóválták, de biztosat nem tudtak mondani. Végül összehívta mind a hármat, hogy Cécile-t is bevonva konzíliumot tartsanak. A tanácskozás azzal végződött, hogy Miskának minden valószínűség szerint reumája van, és legjobb lesz, ha a munkát három hétre abbahagyva elmegy Karlsbadba, annak a vize mindenre jó. Miska elment augusztusban Karlsbadba, ugyanakkor Cécile kiköltözött Colpachra. A megkezdett kép kezdődő színfoltjaival, bitümbe karcolt vázlatvonalaival s a fal tövébe támasztott alaktanulmányokkal ott maradt az Avenue de Montaigne-beli műteremben. A három hét unalmasan telt el. Miskának fürdőket rendeltek, könnyű diétát és három pohár forrásvizet. Már első nap ismerősöket talált: négy roppant kövér marquise-t, egy családból valókat. Azokkal beszélgetett többnyire, de jobban szeretett elbolyongani az erdőkben, és várni a három meddő hét teltét. A fájdalmak nem hagyták el, itt Karlsbadban éppen úgy jelentkeztek, mint Párisban. Ilyenkor összeszorította a fogát, behunyta a szemét, és türelemmel várta, hogy a cikázó kínok rohama
megszűnjön. Akkor aztán tovább gondolkodott a képről. Kívülről tudta a vázlatot, minden alak pontosan előtte állott. Arckifejezésökön, típusukon gondolkozott, és ha séta közben valami furcsa, érdekes arcot látott, mindjárt végigpróbálta gondolatban, nem lehetne-e valahova a kifejezés egy árnyalatát rátenni a képre. Mikor visszaérkezett Párisba, mindjárt az első nap elfogták az ismert villámló fájdalmak, és egy álló óráig kínozták. Karlsbad a világon nem használt semmit. Azonkívül új betegsége támadt: az álmatlanság. Akármit csinált, nem tudott elaludni. A szenvedések egészen új faját ismerte meg, az álmatlansággal eddig soha életében nem akadt baja. Most az előző nap fáradtságától minden este álmosnak érezte magát, és úgy feküdt le, hogy egész biztosan elalszik, de egy negyedórái szendergés után már ébredni kezdett. Végtelen fáradtság nehezedett tarkójára, halántékára, aludni mégsem tudott. Világot gyújtott, olvasott egy félórát, elálmosodott, eloltotta a gyertyát. Mindhiába. Egyórai vergődés után megint gyertyát gyújtott, és elindult az elhagyott lakásban valami ennivalót keresni. Azt remélte valahogyan, hogy ha eszik, akkor el fog tudni aludni. De nem használt az sem. Hajnal felé nagy nehezen elnyomta a nehéz és ólmos álom, amelyből fáradtabban ébredt, mint ahogy lefeküdt. S reggel nem alhatott tovább, mert minden festők zsarnoka, a nap már fent volt az égen. Lüktetett a halántéka, mikor dolgozott, és fájt a feje. A modellekkel, akiket temérdek fáradság árán toborzott össze a Magyar Egylet munkástömegéből, utcai járókelők, sőt olykor személyes ismerősei közül, idegeskedett és pörölt. Fájdalmai elég gyakran elővették. És hiába kérdezett új meg új orvosokat, azok nem tudtak segíteni rajta. Egy délután, mikor Chérie-hez ment, szokás szerint felnézett a klubba. Ott egy magas szőke idegent talált, aki éppen őt kereste, s véletlenül éppen jókor. Csodadoktor volt ez, Svédországból érkezett orvos, aki valami különleges villanyos kezeléssel gyógyította betegeit. Hallotta, hogy a híres festőt valami felismerhetetlen baj gyötri. Ajánlkozott, hogy meggyógyítja. Hivatkozott közös ismerősökre, akik bámulatos gyógyítási sikereiről számot adhatnak. Miska másnap elment a megadott címre. Furcsa berendezést talált, ott és torkukszakadtából ordító betegeket. – Fáj ez? – kérdezte megszeppenve. – Hát bizony az áram elég kellemetlen. De a gyógyulás biztos. Megéri. Egy beteg olyat üvöltött, mint akit tüzes vassal sütnek. Miska habozott. – Jótáll ön a gyógyulásért? – Nemhogy jótállók, hanem becsületszavamat adom, hogy meg fog gyógyulni, mester. Semmi esetre sem ártalmas a dolog, ha megpróbálja, nem kockáztat semmit. Legyen mindjárt szerencsém. Öt kezelés után már egészen biztosan látni fogja a javulást. Először lesz egy kis reakció, de aztán csodálatosan fogja magát érezni. Miska levetkőzött. A csodadoktor fapriccsre fektette, és valami vasalószerű eszközzel, amelyet hosszú fémfonál csatolt a villanymasinához, vasalni kezdte a beteg vállat, kart és lábat. Rettenetesen kellemetlen volt, Miska maga is azonnal ordítani kezdett. A tortúra eltartott jó húsz percig. Mikor hazament, igen rosszul érezte magát. Aznap még rosszabbul aludt, mint máskor, és reggel cudarul érezte magát, mikor az inas felkeltette. De dolgozott. A második kezelés még rosszabbat tett neki. Az ötödik kezelés után fájdalmai eddig nem tapasztalt erővel jöttek vissza. A nyolcadik kezelés után azt hitte, hogy közel van a halálhoz. Leült, és levelet írt a svéd csodadoktornak. „Ön becsületszavára biztosított engem, hogy a kúra nem ártalmas. Ön tévedett, uram. Munkácsy.” A levélhez mellékelt nyolcvan frankot, és tovább dolgozott rettenetes rossz közérzettel. Cécile nagy hírrel jött meg Colpachról, mikor a nyaralást befejezte. Nem kisebb dolgot közölt Miskával, mint hogy jövő márciusra kisbabát várhatnak. Miska térdre borult előtte, az asszony ölébe hajtotta fejét, és sírt örömében. Könnyben úszó arccal
nézett fel: – Nem vagyok utálatos, hogy folyton sírok, mondd? – Máskor haragszom, hogy olyan könnyen pityeregsz, de most azért haragudnám, ha nem sírnál. Meglátod: kislány lesz. Az a kislány, akit annyiszor festettél. Aki a Siralomházon is rajta van, a Műteremképen is, a Falu hősén is, a Zálogházon is. Képzeld el a kisujján a körmét, milyen lesz az. A leendő apa könnyei közt felhördült a boldogságtól. Most már az eddiginél is nagyobb türelemmel nézett testi fájdalmai elé. Ez a boldogság mindent megér, mindent a világon. Vajon mindent? Holnap kell Chérie-vel találkoznia. Nem titkolta a hírt, azonnal elmondta. Chérie nem szólt semmit. Változatlan szeretettel simogatta kedvese fejét. A képről kérdezősködött. Aztán Offenbachról beszélt, akit a minap temettek: Delibes mesélte, hogy egy kész opera anyagát hagyta rá a zeneszerző, ő fogja rendbe szedni, jövőre már játsszák valamelyik színházban. S aztán hirtelen felkelt Chérie. – Drágám, nem tudtalak értesíteni idejében, nekem ma lehetetlen maradnom. Valami közbejött. – Ó, Istenem, milyen kellemetlen – sajnálkozott Miska, de saját meglepetésére valami megkönnyebbülést érzett. – Én is nagyon sajnálom. Légy szíves, add a kabátomat. Elkísérte az ajtóig. Úgy szokták mindig, hogy külön mentek el. Az ajtóban gyengéden, leheletszerűen megcsókolta Chérie arcát. – Mikor látlak megint? – Soha többet, szívem – felelte Chérie remegő ajakkal –, Isten veled. És már becsapódott az ajtó és hallatszott az elsiető lépések gyors kopogása. Miska aznap éjjel nem aludt semmit. Másnap tízszer is azon a ponton volt, hogy lecsapja az ecsetet és rohan Chérie-hez. De nem tette. Egy hétig embertelenül szenvedett. Aztán már bírta. Beletemetkezett a munkába. De még két hónap múlva is, mikor az utcán meglátta Chérie-t egy elrobogó hintóbán, azt hitte, elájul. Tudta, hogy ezt a sebet mindig hordani fogja szívében. Tudta, hogy ezzel a soha el nem múló szerelemmel fog meghalni. De úgy érezte, hogy ezt adja első apai ajándékul annak a kicsinek, aki eljövendő. A kép is haladt, az idő is haladt. Folytonos álmatlanság és gyakran ismétlődő testi kínok közepette folyt a munka. Így érkezett el a karácsony. December tizenkilencedikén Miska értesítést kapott a nagykövetségtől, hogy az aznapi hivatalos lapban Budapesten megjelent a hír, mely szerint Ferencz József Munkácsy Mihálynak és törvényes utódainak „munkácsi” előnévvel a magyar nemességet adományozta. Cécile szinte megbolondult az örömtől. Pedig ő előbb tudta, mint Miska, hogy ez meglesz. Hiszen szívós munkával ő bírta rá Beust grófot, hogy ebben az irányban próbáljon lépéseket tenni. – Tudod, hogy fogják hívni Isabelle-t? Mademoiselle „de” Munkácsy. Fräulein „von” Munkácsy! Jaj, Istenem, mennyi dolgom lesz. Az egész házban mindenre ötágú koronát kell hímeztetni, varratni, veretni, festetni. Levélpapír is új kell. A kocsira a címer jön. A személyzetet ki kell tanítani. Melyiken kezdjem, hogyan csináljam… – Egyelőre sehogy – mosolygott Miska –, míg az okmányt hivatalosan meg nem kapjuk, nem szabad csinálni semmit. Cécile hangosan felkacagott. – Nahát, möszjő de Munkácsy, ez nagy dolog. Ezt is megértük. Hogy te tanítasz engem egy etikettkérdésre, és igazad van! De azért a kislányt mégis úgy fogják hívni, hogy Isabelle de Munkácsy! Miska mosolyogva bólintott, és magára hagyta a leendő Isabelle mamáját. Azért nevezték a kisleányt máris Isabelle-nek, mert a keresztanyaságot nem kisebb hölgy vállalta, mint maga Isabella
spanyol anyakirályné, aki állandóan Párisban lakott, s akinek rokona és főudvarmestere, Gorovski gróf gyakori meghívottja volt a Munkácsy-fogadásoknak. Keresztapának Beust grófot kérték, a nagykövetet. Az is vállalta. Miska kedvtelve gondolta el magában, mi lett volna, ha Lányi uram műhelyében egyszer azt mondta volna a többi inasnak: „Leendő komámasszony, a spanyol királyné.” Őrültnek nézték volna. És joggal. Ami vele azóta történt, az teljesen valószínűtlen. Most ez a nemesség is: „munkácsi Munkácsy Mihály”. Ő most gentry lett. Unokájának unokája már császári és királyi kamarás lehet. Ha ugyan addigra a család grófságot nem kap, vagy legalábbis báróságot. Ámbár kamarás akkor is lehet. Karácsony előtt való napon, Jézuska napján az osztrák-magyar nagykövet pompás fogata állott meg az Avenue de Villiers ötvenhárom előtt. Beust gróf maga szállott ki belőle. Kezében sötétvörös tok. A libériás portás hódolva vette el a bundáját, cilinderét. Az öreg gróf felhaladt a lépcsőn, a házaspár a lépcső felső fokánál várta. A látogatást a nagykövetség előre bejelentette. – Kedves mester – mondta a gróf franciául –, átnyújtom magának felséges urunk legfelsőbb elhatározását. Azt szokták mondani, hogy a nemesség kötelez. Ezúttal őfelsége kötelezett le bennünket, a nemességet. Még ott maradt tíz percig. Mikor elment, Miska mohón nekiesett a nemeslevélnek, hogy címerét tanulmányozza. Cécile pedig kéjesen sóhajtott fel: – Hiába, modora csak egy grófnak van. De most már megmondhatom, hogy a levélpapírt mégis megrendeltem. Már itt is van. Kinek fogsz írni először? Miska hangosan akarta kiáltani, hogy Chérie-nek. De aztán megsimogatta felesége arcát. – Neked.
VIII. Március huszonötödikén megszületett a gyermek. Csakugyan kisleány lett. Miska a zongorás műteremben várta a hírt, a kandalló mellett. Rettentő fájdalmai voltak, azok a bizonyos villámszerű kínok most már gyakrabban jöttek és tovább tartottak. De mikor végre hajnaltájt egy ajtót hallott odafent csapódni, Cécile hirtelen abbamaradt jajveszékelését csecsemősírás váltotta fel, s a szobalány ujjongva rohant le a lépcsőn, sikító visongó francia szóval hirdetve, hogy leány lett, akkor elfelejtette kínjait, és úgy szökött fel a fokokon, mint a gondolat. Cécile sápadtan, elnyűtt arccal, pihegve ott feküdt az ágyban, mellette forró víz gőzölgött egy kis teknőben, a bába ölében tartotta a vörös, visító porontyot, az orvos pedig komor arccal, figyelmesen vizsgálta a kicsit. – Nagyon gyenge – felelte Miska riadtan kérdő nézésére –, de reméljük, hogy nem lesz semmi baj. Miska megnézte leányát. Különös majomszerű, aggastyánarcú kis lény volt az újszülött, csúcsos koponyáján finom mohaszerű haj. Piciny száján gyerektrombitához hasonló hang óbégatott a világba. Szeretett volna hozzányúlni, hogy megérintse, de mikor meglátta a csöppség mellett a hatalmas mancsát, gyáván visszavonta a mozdulatot. Odament Cécile-hez, és leborult az ágyhoz. Az asszony kezét odavonta forró homlokához. És felnyögött, mert égető, cikázó fájdalmai nagyon kínozták. – Nézze, mester – szólt az orvos maga itt most útban van. Csókoljon kezet szépen madame-nak, nézze meg még egyszer a kislányát, aztán feküdjék le. És szeretném, ha reggel nem költetné magát, hanem aludnék sokáig. Látom, fájdalmai is vannak. És ez a virrasztás két nap óta, ez embertelen dolog. Úgy néz ki, mester, mint akit megrágtak és kiköptek. Menjen, menjen, feküdjék le. Miska hosszasan, hálásan kezet csókolt Cécile-nek, még egyszer megnézte a kis új életkét, aztán ment lefeküdni. Fájdalmai miatt ilyen kimerültén is nehezen aludt el. S mire felébredt, a kislány meghalt. Cécile a gyermekágyban zokogott csillapíthatatlanul, ő a maga szobájában. Felöltözötten az ágyra borulva. Ha felemelte fejét, a feszületet látta. A zokogástól hebegve hangosan beszélt a feszülethez, mint egy eszelős: – Mondd, hát miért tetted ezt velem? Velem! Aki annyira szeretlek! És te nem szeretsz engem? Hiszen én jó voltam, én annyi mindent odaadtam, Chérie-t is… Hát miért? Mondd! Te, aki olyan jó vagy! Most milyennek fesselek a képen? A feszület nem felelt. A keresztre szegezett, véres tenyerű, véres lábú, döfött mellű alak mozdulatlanul nézett le rá, rejtelmesen, mint maga a végtelenség. Odaát kiterítve feküdt a kis halott. A temetésre csak maga mehetett, Cécile feküdt, és úgy sírt, hogy az orvos erős adag altatót adott neki, a bróm már nem használt. Az előre büszkén dédelgetett név, „Isabelle de Munkácsy”, egy sírkőre került. Miska bezárkózott dolgozni. A Salonból elkésett. A kép már majdnem teljesen kész volt, de a beküldés határideje olyan közel volt, hogy addigra a teljes befejezést nem remélhette. Csak azt, hogy a zsűri az ő esetében kivételt fog tenni. Talán az ő nevének és Sedelmeyer ügyességének sikerül. Festett, véghetetlen bánattal a szívében, de jólesett festenie. Mert a legutoljára maradt főalakon dolgozott. S akit keserűsége első óráján lázadozva vádolt, az most kimondhatatlan jósággal enyhítette szenvedését. Mialatt festett, önmaga olvadt bele a világ legnagyobb vértanújának alakjába. Ő állt ott a külvilág Pilátusa előtt, a sorstól arcul csapva és megalázva, ő viselte bánatát alázatos, gyermeki szelídséggel és megadással. S egyszerre átsuhant rajta a különös megvilágosodás: ha nagyot akart, mindig csak egyet tudott festeni. Akárhonnan származott a téma magva, Jankó János egy megjegyzéséből vagy Sedelmeyer váratlan tanácsából, mindig ugyanaz alakult ki belőle: valaki ott
van a képen, akit lebírt a végzet, de a voltaképpeni győző mégis ő maga, a benne rejlő erőnél fogva. A Siralomház halálra ítélt betyárja, az örök vakságra ítélt Milton, a kereszthaláltól menthetetlen Krisztus, ezek mind ugyanazt jelentik: azt az embert, akit megvakíthatnak, megölhetnek, letiporhatnak, de mindig élő marad benne az a szikra, amely magából Istenből való. A többi alak mind megvolt már, csak Krisztus feje hiányzott. Ehhez rengeteget tanulmányozott, próbálkozott és tépelődött. Sedelmeyer összehordatta neki a világ műtörténetének valamennyi Krisztus-alakját. A római Pilátus-lépcső ősi Krisztus-képét csak férfiasnak találta, tragikusnak nem. A montreuili „Szent orca” túl erélyes, a besançoni törülköző Krisztus-arca is inkább hadvezetőé, mint vértanúé. Az a faragott Jézus, amelyik állítólag Nikodémus műve, a vakmerő vállalkozó arcát mutatja, inkább Kolumbus, mint Krisztus. A bizánci Krisztus-fejek zordak és sötétek. Aztán Giotto ad új hangot az ábrázolásnak: ő csak a jóságot festi, nincs benne semmi titokzatos. A renaissance Krisztusarcai klasszikus árnyalatot kapnak és Apollóhoz hasonlítanak. Aztán a jezsuita korok Megváltója jön, akinek szenvedése borzalmas és lélegzetelállító, de mennyei nyugalma hiányzik. És végig valamennyi más korok, más lelkek, más hitek Krisztusa, nem ezé a képé. Holbeiné nem megnyerő, Rubensé túlságosan emberi, Correggióé túlságosan alázatos. Reni, Murillo, Velázquez, Delacroix, Dóré, Leonardo, Michelangelo, száz és száz nagy és kisebb festő Krisztusa, mind nem az volt, akit ő keresett. Egy fiatal orosz piktor az elmúlt hetekben felhozott hozzá egy olasz modellt. Luigi Barbuno volt a neve, Firenzéből származott, maga is festő volt egy ideig, de aztán nem tudott ecsetje után megélni és modellnek állott. Miska azonnal megérezte benne, hogy ebből a fejből fog valamit csinálni. A külsőségek megvoltak a képzeletében, de a modell nélkül azokat képtelen volt vászonra vetni. Már szóról szóra tudta a montreali zárda latin dokumentumának híres leírását: „Derék termetű és figyelemre érdemes. Ábrázata olyan, hogy azok, akik nézik, szerethetik és félthetik őt. Hajának színe szőke, tiszta és kellemes, simán húzódik le a fülekig, és kissé göndörödve, különálló fürtökben omlik füleitől vállára, a fej közepén kétfelé van fésülve, és mind a két fél oldalt vetve, miként azt Názárethben hordják. Homloka nyílt és derült, sem ránc, sem folt nincs rajta, arca sima, enyhe pír szépíti. Az orr metszése egészen arányos. Telt szakálla ugyanolyan színű, mint a haja, középen ketté van választva. Tekintetében bölcsesség és nyíltszívűség. Csillogó szeme kék. Megdöbbentő, amikor korhol. De társalgás közben szeretetre méltó, észrevételei élénk szellemet mutatnak, bár nyugalmát mindenkor megőrzi. Nevetni nem látta senki. De gyakran lepték meg sírva. Termete magas, tartása egyenes. Karja és keze olyan szépek, hogy gyönyörűség nézni. Hanghordozása súlyos. Keveset beszél. Szerény. Szóval olyan szép, amilyen szép egy ember csak lehet. Jézusnak hívják, Mária fiának.” Ez volt az ő Krisztusa, ezt pillantotta meg az olaszban. Négy vázlatot csinált róla, négy különböző felfogásban. Az elsőben sötét köntöst adott rá, hogy a kép közepét csak maga az isteni arc jelentse, de ezt elvetette, mert a Biblia kimondottan fehér köntöst említett. S az arc túl emberinek, túl dacosnak tűnt fel előtte. A második világoskék köntöst hordott, átszellemült arccal, földöntúli pillantással. A harmadik a lángelmét ábrázolta, azt az embert, aki zsenijével Isten fiává változott. A negyedik megint más. Végre az ötödik úgy sikerült, ahogy képzelte. Ezt festette most. Az inas belépett. Jelenteni akart valakit. – Nem fogadok senkit, értelmesen megmondtam. – Bocsánat, uram, az illető ragaszkodik. Azt mondja, hogy ő Ernest Renan. Miska felpillantott. Ez érdekes lesz. Hónapok óta hallja ezt a nevet. Cécile minden ismerősnek nyugtalanul panaszkodott, hogy férje nem méltó Istent fest, hanem annak az istentagadó Renannak az eretnek szelleme szerint fogja fel Krisztust. Hadd nézze meg, vajon mit fog szólni hozzá.
– Vezesse be Renan urat. Egy pohos, igen egyszerűen öltözött, borotvált arcú öregúr jelent meg a műteremben. – Bocsásson meg – kezdte –, de… Miska egy mozdulattal szakította félbe. A képre mutatott. Nem is köszöntek még egymásnak, kezet sem fogtak. Az öreg tudós rábámult a képre. Hátrahőkölt tőle. Látszott rajta, hogy megdöbben. Végül bólintott. – Igen, ez az én Krisztusom. Odalépett Miskához, és megölelte. Az visszaölelte, és sírva fakadt. Renan szelíden vigasztalta. – Ezzel kellett volna kezdenem. A részvétemmel. Csak itt hallottam a házban, milyen csapás érte. Szívemből sajnálom. Nyugodjék meg. Gondoljon a munkájára. A kép egyenesen hallatlan. Miska megtörölte a szemét, aztán náthás hangon ezt kérdezte: – Mondja, uram, Isten volt Krisztus vagy nem? Mit hisz ön, mondja meg nekem az igazságot. – A Pilátus válaszával kell válaszolnom: „Mi az igazság?” Én azt tanácslom magának, hogy higgye Istennek. – Én hiszem is. Mélyen hiszem. Nem rólam van szó, hanem magáról. Renan arcán látszott, hogy ha nem gyászos háznál járt volna, mosolygott volna. – Ami engem illet, én hiszek ebben a Krisztusban, akit maga lefestett. Még beszélgettek néhány percig, Renan a kép részleteit magasztalta, és történeti szempontból hibátlannak talált mindent. Végül még egyszer részvétét fejezte ki, és ezzel a mondattal távozott: – A képnek világsikere lesz. Ez a Krisztus mindenkié. Protestánsoké és katolikusoké, vakbuzgóké és bölcs világiaké. Önnek olyan dolog sikerült, ami nem sokszor fordult elő a művészet történetében, mióta az emberiség fest: ön lefestette az Istent. Isten önnel. Később beszélte el az inas, hogy a portás semmi áron nem akarta Renant felengedni, mert egyszerű öltözeténél fogva valami pártfogást kérő nyugdíjasnak nézte. Mikor Renan megmondta a nevét, még mindig nem volt barátságos, a moszjő irodalmi működését nem ismerte. Már csak az utolsó simítások hiányzottak a képhez, mikor egy délután Sedelmeyer állított be, és elmondta, hogy hiába tárgyalt a Salon uraival, azok nagyon sajnálkoznak, de nem fogadják el a festményt. Arra hivatkoznak, hogy ilyen kivétel a Salon százéves múltjában nem fordult elő, most sem tehetik meg. Sedelmeyer elment Prousthoz, a szépművészeti miniszterhez, az is sajnálkozva jelentette ki, hogy nem tehet semmit. Pedig ötvenezer frankot ígért jótékony célra a Miska nevében, ha a Salon egy kicsit túlteszi magát a szabályokon. Mégsem ment. Miska legyintett. – Mit várhattunk Prousttól? Annak a Manet-nak a barátja, aki a portréját is megfestette. Azokkal a kótyagosokkal tart, az impresszionistákkal. Most mit csinálunk a képpel? – Ne aggódjék. Kiállítjuk külön. – Hol? – Nálam. Kapóra jön az a csarnok, amelyet a kertemben építtettem. Éppen most lett készen. Szebben nem is tudnám felszentelni. Üvegteteje van, felső világítása. A méretek megfelelnek. Korlátot fogok húzni a kép előtt hat-nyolc méterre, hogy a nézők ne mehessenek közel. Majd pontosan kinézzük a legkedvezőbb távolságot. Fel a fejjel. A kép zseniális. Óriási siker lesz. De olyan, amilyen száz évben egyszer fordul elő. Nagyon jó kedve volt Sedelmeyernek, a páratlan sikerben egészen biztosnak érezte magát. De Miska nem. Hátha ez az ember csak kíméletből magasztalja úgy a képet? Nézte az egészet, aztán külön az egyes alakokat, de nem tudott tisztába jönni azzal, hogy jót festett-e vagy sem. Ítéletét már teljesen elvesztette, annyira benne élt egy teljes esztendeje. Leverten ment haza a műteremből. Fájdalmai megint elővették. Nem tudott aludni. Csak nagy sokára nyomta el az álom.
De alig szendergett valamit, sikoltozás verte fel. Mikor riadtan ugrott ki az ágyból és rohant a hang felé, még nem is ébredt fel egészen, azt hitte, hogy álmodik. A sikoltozás Cécile szomszédos szobájából jött át. Feltépte az ajtót. Az asszony tehetetlenül feküdt az ágyban, és rettegő sikítással mutatott arra az ajtóra, amely az árván maradt gyerekszobába vezetett. Az ajtó tetején füst szivárgott be a szobába. Miska odafutott és felszakította. Erős fény csapott az arcbába, a gyerekszoba lobogó lánggal égett. Az ajtó túlsó oldala már tüzet fogott. Sőt irtózattal látta, hogy a szőnyeg is ég az ajtó tövében, és az alattomos talajlángok már beharapództak a hálószoba küszöbén túl. Nem gondolkozott egy pillanatig sem. Odament az ágyhoz, felnyalábolta a beteg asszonyt, és karjába kapva szaladt vele kifelé. A szőnyegen ugyanekkor hirtelen lobbanással magasra csapott a láng. Miska ordítani kezdett: – Segítség! Tűz van! Ösztönös riadalmában magyarul kiabált. A lépcsőn vette észre, ott már franciául kezdett ordítani. Az asszonyt karjában vitte le, és elkáromkodta magát dühében, hogy a lépcsőn nem tud jobban sietni lefelé. Mire leért a földszintre, a portás már felébredt a lármára, és egy ingben, fehér hálósipkával a fején, égő gyertyát fogva kilépett az előcsarnokba. – Ég a ház – ordított rá Miska –, tűzoltók… siessenek… Hátra sem figyelt, nagy kínnal kinyitotta a kaput, és karjában tartva a még mindig sikoltozó asszonyt, kirohant az utcára. Hová vigye, de mennél gyorsabban? Kint esett az eső az áprilisi éjszakában, és ő a hirtelen megriadásában még takarót sem vetett az asszonyra. Fromentinhoz, a piktorhoz, aki a szomszédban lakik! Gyorsan. Futólépésben igyekezett a Fromentin háza felé, közben torkaszakadtából ordított: – Tűz van! Segítség! A Fromentin-háznál úgy csengetett, hogy Cécile-t azért nem tette le. Magához nyalábolta, hogy védje az esőtől. És szakadatlanul ordítozott segítségért. A kapu kinyílt. Rákiáltott a concierge-re: – Munkácsy vagyok, ég a házam! Vegye át a feleségemet, és fektesse le. Fromentin urat költsék fel! Gyorsan. Átnyomta terhét az álmából feldöbbenő embernek, és rohant vissza. Már nyíltak az ablakok, már ebből-abból a kapuból alakok léptek ki az éjszakába, akik sebtiben magukra kaptak valamit. Folyton kiabálva szaladt be házába. Három fokot ugorva száguldott fel a lépcsőn. Mire felért az első emeletre, már a Cécile hálószobája is égett. A személyzet már kiabálva, zűrzavarosan futkosott. A kocsis jött kócosan, a most ébredt ember szuszogásával, de kezében két vedret hozott. A folyosón és a lépcsőn még nyoma sem volt a tűznek, de a két égő szoba sistergése és pattogása idehallatszott. Az inas gyorsan feldöntött egy díszes pálmát, kitépte vázájából, s a vázával szaladt a vízvezetékhez. Miska elkapta a kocsistól az egyik vedret. Már idegenek jöttek felfelé a lépcsőn. Cécile egyik kis ölebe éktelenül ugatott, rákezdték a többiek is. – Edényeket hozzanak! – kiabált az inas. A két szoba ajtaján át bezúdították a vizet, és szaladtak új vízért. Pár pillanat alatt valóságos csődület kerekedett. Soha nem látott emberek lökdösődtek a vízvezetéknél, a szobalány hisztériásán ordítozott, és mivel edényt nem talált, fejetlen kapkodásában egy ivópohárral tolakodott a csaphoz, míg el nem lökték onnan. A rendszertelen és tehetetlen oltás így folyt jó darabig, mikor lent felhangzott a tűzoltóság trombitája. Már jöttek is fel a sisakos legények, kígyó gyanánt húzták magok után a hosszú csövet, üvegcsörömpölés hallatszott, kívülről létrára mászva beverték az égő szobák ablakait. Pár perc alatt csatakos lett a folyosó szőnyege, az idegeneket egy tűzoltótiszt harsány szóval visszaparancsolta. Jó fél óra múlva a tüzet eloltották. Hogy mitől eredt a tűz, azt nem tudták megállapítani. Vasalóból kiesett parázs senyvedhetett soká a
szőnyegen, vagy más ilyesmi történhetett. A bútorokon ki volt teregetve az elhalt kisbaba egész kelengyéje, csupa könnyű, csipkés patyolatholmi, ezek azonnal fellobbantak. Elégett a kis halott minden holmija, még fátyolos, aranyos bölcsője is. Mintha valami kegyetlen hatalom még emlékét is ki akarta volna irtani a földről. Miska átment Fromentinhez, hogy Cécile-t megnyugtassa. Az asszony sírógörcsöt kapott a félelemtől, de már jobbacskán volt. Áthozták pongyoláját, takaróit, Miska ölben vitte vissza, ahogy hozta. Az öreg Fromentin is lefeküdt aludni. Két órát feküdt Miska álmatlanul az ágyban, mert ekkora izgalom után elaludni nem tudott. De hétkor mégis felkelt, és elment a műterembe, mintha semmi sem történt volna. Cécile a műteremben ideiglenesen vetett ágyból dirigálta a házirendet, számba vétette, hogy az oltásnál segédkezük mit loptak el, mi esett áldozatul a tűznek, mit lehet még használni a két szobából. Ezalatt Miska lázasan dolgozott. És mikor a büszke Salon megnyílt a Champ de Marson, ugyanakkor újsághirdetések közölték a közönséggel, hogy Munkácsy nagy képe a Sedelmeyer-csarnokban látható, a Rue de la Rochefoucauld hatos számú házában. Sedelmeyer pompás munkát végzett, a kertben külön utat szóratott fel a közönségnek, a palota elé külön rendőröket állíttatott fel, hogy azok a várható kocsiforgalomban rendet tartsanak, az óriási kép mellett felakasztotta a főalakról készült vázlatokat is. A megnyitás előtt való napon még egész éjjel dolgoztak emberei. Miska is hajnalig fent volt. A kép ott csillogott az éjszakai világítás fényében a főfalon, rejtelmesnek és ijesztőnek tetszett így, Miskának fogalma sem volt róla, jó-e vagy rossz. De Sedelmeyer szilárdan és boldogan rendelkezett. Ő már tudta, hogy itt mi várható. A szórócédulát tanulmányozta, amelyen nagy betűkkel állott a kép címe: Christau Prétoire. Miska reggel jóval a közzétett megnyitási óra előtt érkezett. Cécile is vele jött, most már szabad volt felkelnie. S mikor az utcasarkon fogatuk befordult, sokaságot láttak sötétleni a vasrácsos kerítés előtt. Ezek már a megnyitást várták a gyönyörű tavaszi reggel verőfényében. A házaspár alig tudott utat törni közöttük a magánlakás bejáratához. De megismerték, és elkezdték éljenezni. – Látták, mi van kint? – fogadta őket a kezét dörzsölő Sedelmeyer. Türelmetlenül mentek be a képhez. Ott tündöklött előttük a hatalmas vászon, tíz lépés hosszú. Színei diadalmasan felragyogtak az üvegtetőn át beomló nagy világosságban. Balról a zsidó alak kék köntöse, lent a dús keleti szőnyeg, amott a gazdag főpap piros öltözete, fent a betekintő jeruzsálemi ég kékje és középen a fehér alak, maga az Isten. Cécile most látta először így a képet. Elsápadt a mély benyomástól, és nem tudott szólni. Nagy sokára mondta alig érthetően: – Hallatlan. Aztán pontos óraütéskor kinyitották a kert nagy vasajtaját. Az emberek beözönlöttek. A műkereskedőt és a festőházaspárt majdnem lesodorták a lábáról. A nézőket a kép első megpillantása rázta meg, őket a közönség megdöbbent tetszésének látványa. A kép babonásan élőnek tetszett, életnagyságú alakjai ijesztően való embereknek hatottak. Aki belépett, az megnémult ámulatában, aztán izgatott lett. Sedelmeyer mindössze öt percig nézte ezt a látványt, aztán Miska vállára ütött. – Ez a dolog jogerős. Soha nem látott világsiker. Most már biztos. Már másnapra Páris eseménye lett a kép. A Salon elhalványodott mellette. A Paris Moderné című lap úgy kezdte kritikáját, hogy a Salon harmincnégy terme mellett a Sedelmeyer-csarnok a harmincötödik, az igazi. És a Salonban egyetlen kép nincs, amelyet ehhez lehetne mérni. A Sedelmeyer-műkereskedésben lázasan dolgoztak. Az irodát át kellett rendezni, a cég kisegítő munkaerőket vett fel. A képhez érkező közönséget naponta megszámlálták. Ötszáz fogat hajtott a ház elé naponta, és ötezer volt a napi nézők átlaga. Pillanatonként új és új történeteket lehetett hallani a kép hatásáról. Egy gyászruhás hölgy sírva fakadt, majd elájult, úgy kellett kivinni. Egy öreg grófné letérdelt és imádkozott a kép előtt. Egy anya magasra emelte gyermekét a tömegben, és megkérdezte
tőle, hogy lát-e. – Látom – felelte csodálkozva a gyermek –, de nem hallom őket. Azt hitte a kicsi, hogy azok élő emberek. Barbuno, az olasz modell első nap még ott szépelgett a kép előtt, hogy ráismerjenek, de másnap már nem ért rá. A kép fantasztikus sikere őt is hírességgé tette, a festők vetekedtek érte, és óránként nehéz pénzzel fizették. Akadt sajtóhang, amely katolikus szempontból kifogásokat emelt Krisztus alakja ellen. Csak ez kellett. Általános cikkáradat indult meg, amely a felfogás mély vallásosságát magyarázta, mint ahogy az igazságtalanul próbálkozó fütty is viharos tapsot kelt a színházban. A kritika hasábokon keresztül halmozta a teljes elragadtatás hódolatát. Miskát Veronese, Rembrandt, Michelangelo és Rafael mellett emlegették. Egyik műbíráló azt írta róla, hogy éppen olyan nagy költő, mint amilyen nagy festő, a másik azt, hogy neve az évszázadokon túl is ott fog ragyogni a művészet csillagos egén, a legnagyobbak mellett. Azok a szavak, hogy csodálatos, gyönyörű, hatalmas, óriási, minden bírálatban előfordultak. Emilé Bergerat három hasábot írt róla a Voltaire című folyóiratban, és többek közt azt is mondotta, hogy „Munkácsy Mihály most már elmondhatja Corneille egyik hősével: Róma ott van, ahol én vagyok”. A papság sűrűn látogatta a képet, egyre-másra jöttek a püspökök, és csakhamar megjelent titkárával a párisi hercegérsek maga. Mint az egyház hivatalos műbírálója, teljes tetszését fejezte ki. A Saint Jeantársaság, egy erősen katolikus testület külön ülést szentelt a képnek, egy Laverdant nevű előkelőség hosszú felolvasásban taglalta a kép igaz vallásosságát, s a felolvasást ki is nyomtatták: negyvenoldalas könyvecske lett belőle. Egy bulvárlap cinikusan azt írta, hogy a magyar festő divatba hozta Jézust Párisban, egy folyóirat azt írta, hogy ez nem festmény, hanem élőkép, Jules Claretie azt írta, hogy egyes alakok csodálatosak, és az egész a drámai tudás és emberlátás mesterműve. Miska lakása ostrom alatt állott, amerikai nők súlyos összegekkel fizették meg a portását, hogy bármilyen kis tárgyat szerezzen nekik a Miska holmijából emlékül, az utcán egyszerre csak mindenki kezdte ismerni, ha belépett nyilvános helyre, összesúgtak mögötte az emberek, innen is, onnan is nevét hallotta. És egyszer megtörtént, hogy mikor Hubay, Aggházy és más fiatalok társaságában belépett egy zenés helyiségbe, a jelenlevők mind felállottak. Sedelmeyer hirdetni kezdte, hogy a nagy képről rézmetszetet lehet kapni. A hirdetés megjelenését követő héten belül százezer frank előjegyzés érkezett. És a munkával túlhalmozott Sedelmeyer-iroda naponta a táviratok és levelek egész garmadájára válaszolt Európa különböző városaiba, ahonnan kiállítások rendezése iránt érdeklődtek. Egy délután Miska elnézett a képhez. Szeretett elvegyülni a sokaságban, és szerette hallgatni az elragadtatott megjegyzéseket. Egyszer csak egy szikár öregember odalépett hozzá. – Nem ismer meg? Miska nézte, nézte. Egyszerre felkiáltott. – Ezredes úr! Berres volt, a katona-festő, akivel valaha Gyulán járkált a cigányokat rajzolgatni. Egymás nyakába borultak szó nélkül. Az öreg hadfi nem ezredes volt már, hanem tábornok. Viharos meghatottsággal örültek egymásnak. Szinte húsz esztendő telt el a hajdani séták óta. Miska azonnal karonfogta az öreg excellenciást, és vitte haza Cécile-nek bemutatni. Étkezésre is ott marasztották. És a hosszú beszélgetés folyamán Miska elpanaszolta, hogy a dicsőség tündérpalotájában belül mennyi baj és szenvedés lakik. Elmondta a kislány halálát, könnyekre fakadt ő is, felesége is. Aztán elmondta, hogy egészsége nincs rendben. Megmagyarázhatatlan villámszerű fájdalmai most már gyakori időközökben ismétlődnek végtagjain végig, s ha elkezdődtek az elviselhetetlen nyilallások, másfél, két óra hosszat is eltartanak. Ilyenkor fogait csikorgatja kínjában, és ordítani szeretne. Sőt most ezekhez egy újfajta fájdalom járult egy idő óta. Úgy érezte, mintha törzsét kínzó páncélba szorítanák, s azt egyre
szorosabbra nyomnák rajta. Csípőjében, derekában, gyomrában rémes szorító fájdalmakat érez ilyenkor. És az orvosok nem tudnak semmit. Egyik azt mondja, hogy reuma. Másik azt mondja, hogy idegkimerültség. Harmadik azt mondja, hogy csúz. Negyedik azt mondja, hogy emésztési zavarok. De segíteni nem tud egyik sem. – Mért nem próbálja meg Charcot professzort? – kérdezte Berres tábornok. – Ugyan – mondott ellent Cécile –, Charcot nem neki való. Hisztérikákat gyógyít a Salpetriére-ben. – Ez igaz – felelte a tábornok –, de éppen tegnap valami nagyon érdekeset hallottam róla. Oroszországból érkezett hozzá egy előkelő anya felnőtt leányával. Az történt velők, hogy valami rablók törtek rájuk vidéki kastélyukban, és a leány úgy megrémült, hogy mind a két lába megbénult. Hiába csináltak vele akármit, a lába összecsuklott alatta. Tolókocsiban élt, elvitték Európa minden híres orvosához, senki sem tudott segíteni rajta. Végül eljöttek Charcot-hoz. Ő megvizsgálta a leányt, aztán meghagyta, hogy vetkezzék le teljesen mezítelenre, és üljön oda a falhoz egy bizonyos pontra, ő addig kimegy. Ki is ment, mégpedig a szomszédos előadóterembe, ahol hallgatói órára vártak. A két terem közös falában egy tábla van ott, amelyet süllyeszteni lehet. Ha lesüllyesztik, át lehet látni a rendelőbe. Itt szokta érdekesebb betegeit megmutatni a hallgatóknak Charcot. Mikor a leány egészen mezítelenül, mit sem sejtve ott ült a táblával elfedett nyílásban, Charcot hirtelen lesüllyesztette a táblát. A leány ott ült meztelenül száz fiatal orvostanhallgató előtt. Egy pillanat alatt felugrott és elszaladt. Azóta úgy jár a lábán, mint akárki más. A maga betegségének is lehet valami kiderítetlen lelki oka. Mit tudhatjuk. Az ember belseje tele van rejtelmekkel. Én azt ajánlom, menjen el Charcothoz. Miska élénk figyelemmel hallgatta az érdekes történetet. Rögtön elhatározta, hogy ezzel a Charcotval csakugyan megpróbálkozik. Másnap megkérdeztette, hogy mikor fogadná. S a kitűzött időben el is hajtatott a Salpetriére-hez. Leszállt a nagy épület előtt, amelynek tömege felett nyolcszögletű kupola uralkodott. A portás útbaigazította. Hosszú folyosókon, zegzugos fordulók útvesztőin át többszöri kérdezősködés után végre megtalálta a professzor szobáját. Igen udvariasan fogadták, s egy mellékajtón át csempészték be, hogy ne kelljen várnia. Most látta először a nevezetes tudóst. Középtermetű ember volt, kissé már pocakos. Arcát borotválta, mint Renan. Fél kezét a nadrágja zsebében tartotta. Erős, római orra felett átható szempár tekintett a látogatóra. Volt benne valami bizalomgerjesztő, de ugyanakkor nyájassága mögött valami különös erő homályos sejtése. Magasztaló szavakban gratulált a képhez. Ott volt, látta. S ez nem kis dolog, mert soha sehova nem tud eljutni, annyira el van foglalva. Halljuk tehát, mi a panasz. Miska elmondotta fájdalmait. A tudós mozdulatlan arccal hallgatta. Bólintott, felszólította, hogy vetkőzzék le. – Remélem – tréfált Miska –, engem nem fog meztelenül megmutogatni a hallgatóknak. – Ne féljen. Maga csak fesse az aktokat, de ne mutogassa. Megvizsgálta. Kopogtatta, szívét hallgatta. Zseblámpával szeme közé világított. Tenyerét szeme elé tartotta és hirtelen elkapta, felültette, és tenyere élével térdkalácsa alá ütött. Aztán talpra állíttatta, és behunyatta vele a szemét. – Jól van. Öltözzék fel. Közben pedig mondja el, hogy milyen betegségeken ment keresztül életében. De ne hallgasson el semmit. Miska elmondta. Nem hallgatott el semmit. Mire felöltözött, készen is lett vele. – Helyes. Tessék leülni. Nem hallgathatom el, hogy a baj elég komoly. Nem kell megrémülni, nyugodtan elélhet még akármeddig. De ha nem mondom meg, mi baja, akkor nem tudja magát mihez tartani, igaz? – Ne kínozzon, tanár úr – rebegte Miska –, mondja meg, mi bajom van.
– Hátgerincsorvadás. Miska elszédült. Két tenyerét a pamlagra támasztotta, mert félt, hogy hátrahanyatlik. – Ez biztos? – Sajnos biztos. De ez csak túl sötéten hangzik. Ennek a bajnak az a természete, hogy igen hosszú lejáratú is lehet. Sőt számos esetben a baj előhaladása hosszú időre megáll. Ön élhet normálisan, végezheti a dolgát, alkothat további remekműveket. Mindenesetre vigyáznia kell. – Kész, professzor úr… nem… nem tudok… Arcát két kezébe temette. Sírva fakadt. Charcot a vállára tette a kezét. – Ne veszítse el a fejét, legyen férfi. Mondom, hogy évtizedekig élhet ezzel a remek szervezettel. Ilyen atlétatestet régen láttam, pedig képzelheti, hogy eleget látok. Fontos, hogy kímélje magát és takarékoskodjék az életerejével. Nem szabad excedálnia, ne dohányozzék, ne igyék… – Nem vagyok dohányos és nem iszom. – Az nagyon helyes. De kerülje az izgalmakat testileg és lelkileg is, főként pedig ne dolgozza agyon magát. Művészeknél, kivált, ha tehetségesek, gyakran az a baj, hogy visszaélnek a szervezettel. Aki dolgozik… Miska türelmetlenül félbeszakította: – De hát nem lehet engem meggyógyítani? – Nem. A tudomány mai állása szerint a „tabes dorsalis” gyógyíthatatlan. De lefolyását hátráltatni tudjuk, sőt olykor hosszú időre megállítani. Orvosságot nem írok magának, csak egyet rendelek: el fog menni kúrát tartani Lamalouba. Annak kitűnő vize van, a víz összetétele olyan, hogy éppen erre a betegségre elég hasznos. Minden évben megtartja szépen a lamaloui kúrát, aztán hazajön és dolgozik. – A fájdalmakat sem lehet meggyógyítani? – Dehogynem. Ismétlem, hogy ez a betegség meg szokott állni, és hosszú éveken át stagnál. A beteg nem lesz jobban, de rosszabbul sem lesz. Lehet, hogy ezek a tipikus fájdalmak éveken át elmaradnak. Az a fő, hogy ne csüggedjen. Még hosszú élet áll maga előtt, tele munkával, sikerrel, haladással. Lássa, én megnéztem az ön képét. Odaadná ezt a remekművet a fájdalmakért? Miska vállat vont. – Azt nem tudom… Általában még szoknom kell a gondolathoz… még nem is ocsúdtam fel egészen… bocsásson meg, tanár úr, ha kissé zavaros vagyok… – Meg tudom érteni. Tehát mennél hamarább Lamalou. Ha visszajön, megint megnézem. Általában mindig rendelkezésére állok, és igazán nagyon örülök, hogy ilyen nagy művészt megismertem. Miska szerette volna azt felelni, hogy ezt a megismerkedést szívesen elengedte volna. De lenyelte a megjegyzést. Nyájasan, udvariasan elbúcsúztak egymástól. Kifelé két híres ember. Belül egyik nyugodt és derűs, másik e pillanatban a világ legnyomorultabbja. Mikor fogata a Jardin des Plantes vidékéről visszafelé robogott az Avenue de Villiers-re, fájdalmas szemrehányással bámult az utcán nyüzsgő emberekre. Ezek mind egészségesek. Mint amilyennek ő hitte magát eddig. Mikor idejött, egészen más volt a világmindenség, mindennek célja volt és értelme. Most, ahogy hazafelé robog a fogat, a világ elvesztette célját és értelmét. Minek az egész, mikor ő ebben a pillanatban elkezdte a lassú haldoklást? A végzet ítélete, amelyet nem lehet megfellebbezni, halálos ítélet, most már csak az a kérdés, hogy a végzet mikor fogja végrehajtani. És hogyan fogja ő ezt kivárni. Lehet, hogy szekérben tolt nyomorék gyanánt. Érdemes megvárni ezt? Nem volna egyszerűbb most rögtön…? Cécile otthon várta, hogy milyen hírt hoz. Nem kertelt, azonnal odavágta a goromba igazságot: – Tabetikus vagyok. Az asszony felsikoltott és a melléhez kapott.
– Nem – kiáltotta borzadva. – De igen. Megállapította. Gyógyíthatatlan. Lamalouba fogok menni minden évben. Amíg lehet. Cécile hangos zokogásra fakadt. Rá akart borulni Miskára, de ő elhárította és leült. Komoran nézte az asztalterítőt. Cécile sírt egy darabig, aztán felszárította könnyeit. Elkezdte kérdezni a vizsgálat részleteit. Miska kelletlenül elismételte mindazt, amit Charcot mondott. Elfogyott ez a mondanivaló is. Cécile odaült az asztalhoz a másik székre, és férje kezéért akart nyúlni. De ő elvonta. Minden érintés tűrhetetlenül idegessé tette. Az asszony ekkor komoly, remegő hangon beszélni kezdett. – Miska, ezek most nagyon tragikus percek. Tudnod kell, hogy akármilyen bajban én melletted vagyok az utolsó leheletig. De valami olyat érzek egy idő óta, hogy nem akarod segítségemet. Valami idegesség van köztünk, amit előbb-utóbb szóvá kellett tenni. Most benne vagyunk a szerencsétlenségben, essünk túl ezen is. Mikor a Krisztus-képet elkezdted festeni, kimondhatatlanul kedves voltál. Azt hittem, hogy örökre megtaláltuk egymást… – Én is azt hittem. – És nem így történt? Miska komoran hallgatott. – Miért nem felelsz? Mi van közöttünk? Valamit nem mondasz meg nekem. Ó, nem arról az asszonyról beszélek, az nagyon fájt, de azt gondoltam, hogy inkább félig légy az enyém, mint sehogy. Itt valami más baj van. Mondd meg, mi az. Mióta a kisbaba meghalt, egyszer sem csókoltál meg. Mi ez? – Hagyj, kérlek, ne kínozz. Nekem éppen olyan borzasztó, mint neked. Én sem tudom megmagyarázni, csak szenvedek alatta. És ma még jobban, mint máskor. Ha már felhoztad, és éppen most hoztad fel, hát… Nem folytatta, vállat vont. Komor hallgatásba burkolta magát. Sokáig hallgattak. Akkor Cécile remegő hangon megkérdezte: – El akarsz válni? Most Miska nyúlt az asszony kezéért. Hevesen és élénken mondta: – Nem, nem! Azt nem… Hiszen akármennyit kínozol a lehetetlen természeteddel, én tudom, hogy nagyon jó vagy hozzám… Én nem hagyhatlak el… Csak maradjunk így. Én téged nagyon szeretlek… – Köszönöm – felelte Cécile könnyes keserűséggel –, szomorú, ha így szeretik az embert. És éppen most kellett ennek jönni. Mikor olyan hihetetlen sikered van. Mikor egész Páris a tied. Nem is Páris, hanem az egész világ. Makart és Matejko nincsenek sehol. Milyen boldogok lehetnénk most… és a kicsi is élhetne… de az sincs. És most még a betegséged is… rettenetes, rettenetes… A hangja elnáthásodott. Elővette zsebkendőjét. Miska nem mert ránézni, mert pillantásuk találkozását most nem bírta volna el. De maga elé rajzolta a jól ismert arcot, a most bizonyára vörös orrot, amely a hirtelen alaktalan hízásnak indult asszony puffadt arcában egészen elvesztette formáját. Fájdalmas részvéttel sajnálta. És sajnálta saját magát is. Mélyet, nehezet sóhajtott. Sóhajtott Cécile is. Felállott. – Hát jó. Majd élünk egymás mellett. Gondodat fogom viselni. Vigyázok rád, az egészségedre, hogy még soká dolgozni tudjál. Én nem bírok tőled elszakadni. Akármi történik, az én életemben te maradsz az igazi. Ki tudja, talán egyszer még rendbe is jöhetünk. Most menj öltözködni, mert Bastien-Lepage és Doré jönnek ebédre. Kiment a szobából. Miska csak ekkor emelte fel fejét. Utána nézett az elhízottan döcögő, gyászruhás asszonynak. A legjobb volna, ha ő most meghalna. Cécile még boldog lehetne valakivel. Másnap írt Lamalouba a fürdőigazgatóságnak, szobát rendelt. Sedelmeyerhez is elnézett, közölte vele, hogy Lamalouba utazik. A műkereskedő megütődve felpillantott, de nem kérdezett semmit.
Megbeszélték folyó dolgaikat. A siker még mindig emelkedett, a rézmetsző már javában dolgozott, a rendelések százezerszámra jöttek, a cég egyik szobáját külön erre az egy üzletre kellett berendezni. Az összegyűjtött kritikák már megtöltöttek volna egy ruháskosarat. A párisi művészvilágban mozgalom indult meg, hogy a nagy művész tiszteletére nagyszabású bankettet rendezzenek. El is határozták, Beust gróf, mint Magyarország legfőbb képviselője, vállalta is a díszbeszédet, de a nyár már előrehaladt, elhalasztották őszre. A bécsi Künstlerhaus aláírta a szerződést, hogy jövő januárban ott kiállítják a képet, ugyancsak megvan a megállapodás Budapesttel is február közepére. Siker, hihetetlen siker, és körvonalai még csak most bontakoztak ki. Mert Európa után Amerika következik. – Most csak boldog? – kérdezte Sedelmeyer. – Hogyne – felelte Miska csendes mosollyal, de a szíve nagyon fájt. A fogatot elküldte, gyalog akart hazamenni. S amint két utcasarkot ment, egyszerre meglátta közvetlenül maga előtt Chérie-t. Torka egyszerre lüktetni kezdett, szerette volna behunyni szemét, de félt, hogy elszédül. Ment utána jó darabig, és nézte a délceg termetet, amelynek minden vonalkáját úgy ismerte, s a férfi és festő kettős szerelmével annyira szerette. Végre két gyorsabb lépéssel közvetlen mellette termett. – Chérie – mondta neki ügyefogyottan, gyáván. – Miska – kiáltott fel az asszony áruló boldogsággal hogy vagy? – Hátgerincsorvadásom van. Ott nyomban elkezdett sírni. Az asszony kézen fogta, és behúzta a legközelebbi kapu alá. Miska ott könnyezett tovább. – Az Isten szerelmére, miket beszélsz, hol veszed ezt? – Igen, Charcot megvizsgált. Kétségtelenül megállapította. Gyógyíthatatlan. Mit csináljak? Mit csináljak, mondd! – Szedd össze magad. Ezt itt nem lehet elintézni. Egy idős asszony lépett be a kapun. Figyelmes lett rájok, és lassított lépésekkel haladva nézte őket. – Figyelj ide, Miska, beszélnem kell veled. Holnap délután légy ott a rendes időben. Eljössz? Miska csak bólintott. – Most én előremegyek. Te maradj itt, és hozd rendbe a szemedet. Nagyon feltűnő ez, nem szabad csinálni. Megnyugodtál egy kicsit? Jól van, szívem. Holnap várlak. Chérie elsuhant, Miska megtörölgette szemét, aztán megrázkódott. Kilépett az utcára ő is. Chérie-t már nem látta sehol. De másnap délután viszontlátta. A régi utcában, a régi titkos fészekben. Vad mohósággal estek egymásnak köszönés helyett, Miska a kalapját sem tette le, ölelkezés közben lecsúszott a fejéről a cilinder, és koppanva esett a földre. S a percekig tartó, szenvedélyes csók után kibontakozva leültek beszélgetni. Fogták egymás kezét. Miska keservesen panaszkodott, kedvese vigasztalta, becézte, cirógatta. Aztán Miska átkapta Chérie vállát, és magához vonta. Fejők olyan közel volt egymáshoz, hogy orruk majdnem összeért. És tekintetét mélyen a szép szempárba fúrva kérdezte meg a férfi: – El fogsz még egyszer hagyni? – Soha többet – felelt Chérie, és behunyta a szemét. Este otthon Miska felnézett lefekvés előtt a feszületre. Alázatos, kunyoráló pillantással, mint apjára a játékért rimánkodó gyermek. – Én most a siralomházban vagyok, és Te olyan jó vagy. Hadd legyek néha egy kicsit boldog…
IX. „Tudom, hogy nagyon kell takarékoskodni minden mozdulatommal. Állandóan abban a félelemben élek, hogy egyszer csak nem tudok felkelni. A legnagyobb szerencse, ami érhet, hogy pár évig nem rosszabbodik a dolog. Javulhat itt az ember, de gyógyulás nincs. Sohasem szabad arról megfeledkeznem, hogy beteg vagyok.” Lamalou kicsiny falu a Cévennes-ekben, Béziers közelében. Az apró parasztházak fenn fehérlettek a sűrű gesztenyefákkal benőtt hegy magasán, mintha a hegyközépen büszkélkedő polgármesteri hivatal felcsapta volna őket legelni. Lent a völgykatlanban volt a fürdőtelep. Meleg források, kaszinóépület, sétautak, néhány üzlet, posta. És mindenütt betegek. Tolókocsik lépten-nyomon, bennök mindenféle rendű, korú és rangú emberek. Vidéki pékmester, angol baronet, neves operettszínész, nyugdíjas tábornok, frankfurti kereskedő. Egyiket állandó ápolója vezette, erősen a hóna alá markolva, s a beteg vonszolta magát földet súroló, csoszogó, nyomorúságos lépésekkel. A másik peckesen járt, mint a kakas, furcsán kirúgta a lábát lépés közben. A harmadikat két oldalról vezették, feleség és titkár. Feje minden lépésnél előbbre hajlott, mint valami gépre járó bábué, amelynek szerkezete lepergett. Tíz lépés után már mélyen hajbókolt, akkor megállt, és hirtelen felegyenesedett, aztán indult tovább. Reggeltől estig ezeket a betegeket látta Miska. Első nap megborzasztotta a látvány. Saját jövőjét látta bennök. Így fogja ő is vonszolni tehetetlen testét, aztán így nyúlnak majd az ő hóna alá is, így kerül majd tolókocsiba, míg aztán az egésznek vége nem lesz. A legszörnyűbb a délelőtt volt, mikor a fürdőházban kúráját tartotta. A fürdőn kívül sok minden hókuszpókuszt csináltak vele. Ezek közé tartozott az úgynevezett „akasztás” Ez abból állott, hogy vízszintesen hanyatt fektették a zsákvászon függönyös öltözőfülke pamlagára, s egy folyton fecsegő, színészkedő fiatal orvos szoros gumigyűrűt húzott körül a nyakán. A gyűrű majdnem megfojtotta, úgy szorított. Erősen meg kellett feszíteni a nyaka izmait, hogy lélegzethez jusson. Fogalmat kapott róla, hogy milyen az, mikor a hurok megszorul a halálraítélt nyaka körül. A gyűrűt tíz percig rajta hagyták. Mire levették róla, holtra fáradt. – Mondja, doktor úr, minek ez? – Nagyon fontos, kedves mester. Ezzel mesterséges vérbőséget idézünk elő az agyban, bizonyos lendületet adunk a vérkeringésnek, ez nagyon fontos. Csak tessék rajta hagyni. Ő tehát türelmesen erőltette nyakát. Arca kipirult, szeme kidülledt, füle zúgott. A fülkébe behallatszott a fürdő betegek csobogása, a beszéd különös módon visszhangzott a medence csarnokában. S ha ott keresztülment, elfogta a borzalom. Tehetetlen nyomorékokat fürdettek itt, olyanokat, akik napközben még tolókocsin is alig voltak láthatók. A béna, feltűnően fehér lábak, lógó karok, henye törzsek szörnyű pokla volt ez a fürdő, ahová a víz hírneve a szenvedés, nyomorúság és tehetetlenség megrendítő gyűjteményét zsúfolta össze. Déli egy órakor annak a kaszinóépületnek földszintjén, amelynek tőszomszédságában szobát kapott, a fürdőzenekar elkezdett próbálni. Operetteket gyakoroltak. Ez tartott három óráig. Lármás volt a dolog, idegesítő és zavaró. Este nyolckor megint rákezdte a muzsika, és játszott tizenegyig. Minden apróság felingerelte, ez a zene különösen. A pokolba kívánta, és alig tudta végét várni. De tűrte, minthogy mást nem tehetett. Napja egyhangúan múlt el, öröme a kocsikázásban telt: orvosi rendeletre mindennap másfél órás kocsiutakat tett az erdőben. Aztán megismerkedett egy-két beteggel, azokkal diskurált, meghallgatta életsorsukat, végzetes bajuk történetét, csodában való reménykedésöket. Volt olyan, aki tizedszer volt már itt, volt olyan, aki először jött, mint ő. A régebbiek bizonyos tekintélyt élveztek, és oktatták, mint megannyi műkedvelő orvosok, a kezdőket. Le is nézték, mint újoncot, irigyelték is, mint teljesen egészségesnek látszó, hatalmas szál, hibátlan járású embert. Az elején ki nem állhatta Lamalout, a végén megszerette. Idegei kissé megpihentek, a munkátlanság
megnyugtatta. S mikor elutazott, szinte sajnálta itt hagyni a gondtalanság, üdülés, idegen környezet kellemes világát. Párisban rettenetes hőség várta. Sietett Colpachra. Ott várta, hogy fájdalmai mikor jönnek vissza, használt-e valamit a fürdőzés, vagy sem. És úgy látszott, hogy állapota csakugyan könnyebbedett. Elkezdett festeni. Megkapta egy napfényes, ragyogó reggeli óra hangulata a kastély földszinti nappalijában. Egy zsánert is forgatott a fejében, a családfő születésnapjára készülő családot elegáns szalonban. Madelont szemelte ki erre, a Michel orvos feleségét, akinek már két kislánya volt, s azokkal együtt kint töltött egy-két hetet Colpachon. Mindjárt festett is a szépasszonyról egy röpke vázlatot. Amihez hozzáfogott, az kitűnően sikerült. Betegségnek a képeken semmi nyoma. Az a kétségbeesés, amely Charcot-nál olyan kegyetlen erővel sújtott le, most csendes, majdnem derűs rezignációvá változott. Lehet így is élni. A munka megy, a világ színei olyan szépek. És ameddig dolgozni lehet, addig dolgozik. Ősszel megtartották a nagy bankettet. Hatalmas asztalt terítettek a Continental nagytermében. Az asztalfőn Beust gróf ült, jobbján Miska, mellette Andrieux, a párisi rendőrfőnök. Beust balján Pitté tábornok, Renan, Jules Breton, és aztán jobbra is, balra is, szemközt is százan és százan, végeláthatatlanul a virágdíszes asztal mellett, mindenki frakkban. Dérouléde, Deschanel, FernanKenez herceg, Sabran herceg, Gurowski gróf, Kuefstein gróf, Szarvady, Sedelmeyer, Kriszhaber, Arsène Houssaye. És festők megszámlálhatatlan sokasága, a nagyobbára francia festőké, akik közé eljött saját fészkökbe egy keleti kis országból valami asztaloslegény, és most mind itt ültek, hódolva a hódítónak. Ott volt Chaplin elegáns, angolos diplomatafeje. Szakálltalan, csinos fej, szájra fésült nagy bajusz, élénk szempár: Jules Lefebvre. Huszártisztes, daliás, de testesedő ember: Détaillé. Jámbor, szőke cseh, szerény és megfélemlített: Brozik. Kedélyes bécsi ember, aki francia nevet hordott: Charlemont. Kecskeszakállú fekete bankártípus: Bruck Lajos. A többiek is: Laguillermie, Schenk, Heilbutt, Fromentin, Doré, Roger-Jourdain, Jettel, Vilbert, Stevens, mindenki. Blowitz, a híres újságíró. Massenet. Labbé professzor. René Delorme. Aki Párisban élt és mozgott. Az első szónoklatot Beust gróf mondta. – Önök tudják, uraim – kezdte –, hogy van Magyarországon egy Munkács nevű erőd. Innen indultak el az ősmagyarok, hogy meghódítsák a Kárpátok országát. Innen indult el a mi Munkácsynk is, hogy hódítson a béke és civilizáció nevében, és tudott is hódítani a fény városában, Párisban. Uraim, igyunk Munkácsy egészségére. Ez volt az egész szónoklat. A nagy taps és ünneplés után Miska kelt fel, hogy elmondja azt a beszédet, amelyet egy héttel előbb elkészített, átnézett, kijavított s három nap óta szorgalmasan tanult. Nagy lámpalázzal kezdte, még magyarul sem igen szónokolt eddig a nyilvánosság előtt, nemhogy franciául. Szép beszéd volt, bók a világvárosnak, mely művészi fejlődését annyira segítette. És bele is sült. Egy mondat közepén az esze egyszerre megállt. Emlékezete csődöt jelentett. Ha valaha gyermeki tűnődései közben felötlött benne, hogy lehetetlen az embernek semmit sem gondolnia, most látnia kellett, hogy nem lehetetlen. Menthetetlenül megakadt. Jobbról, balról súgták neki a segítő francia szavakat, de most már arra sem emlékezett, hogy mi volt az a mondat, amelyet tehetetlenül abbahagyott. Végre is belekezdett egy olyan mondatba, amely a gondosan megtanult szövegben nem is szerepelt. Dadogva, helytelen szófűzéssel, rossz névelőkkel fejezte be a szép beszédet. De baj nem volt. Nevetve tapsolták. S ő leült azzal a vállvonogató tudattal, hogy tíz esztendő alatt nem tudott rendesen megtanulni franciául. Jules Breton, akitől hangosan követelték, hogy a festők nevében szónokoljon, felállt, odament Miskához, megölelte, megcsókolta és így szólt: – Ez az én beszédem! Akkor aztán jöttek a műsoron kívüli beszédek. A hozzá intézett költemények felolvasása. Octave
Lacroix verset írt a Krisztus-képről, s azt elszavalta. Adrién Dézamy ódát írt a nagy festőhöz, s az óda utolsó strófájában magasztalta „az ősi Magyarország és Franciaország reményteljes barátságát”. Aztán megint szónoklat és megint vers. Hajnalig. Ez a díszvacsora kezdte meg azoknak az ünnepléseknek szakadatlan sorát, amelyek évszázadokon belül nem találták párjukat a művészetek történetében. Az elején még minden beszédnek, minden küldöttségnek külön örült. De minden agy befogadóképességének határa van. Utóbb már összekavarodott benne az egész, csak hagyta magát vinni, mint aki a hullámokra bízza magát, tágra nyitott szemmel, bocsánatkérő boldogsággal mosolyogva, nem értve kérdéseket, nem ismerve embereket, zavartan, önmaga élő szobra gyanánt. Cécile társaságában egy januári napon érkezett Bécsbe. A Krisztus-kép akkor már jó ideje ki volt állítva, és akkora port vert fel, hogy az érkező művészt hihetetlen népszerűség fogadta. A lapok azt írták, hogy ha egy kis állam uralkodója érkezett volna Bécsbe, azt nem vehették volna körül nagyobb ünnepléssel és hódolattal. Minden újságban megjelent a tréfás történet, hogy a Künstlerhaust délután négy-öt óra között be szokták csukni, mert már nem volt elég világos, hogy villany nélkül, de még nem volt elég sötét, hogy villanynál mutogassák a képet, és a fél ötkor érkező Munkácsyt a portás semmi áron nem akarta saját képéhez felereszteni. Ábrányi Kornél, aki elébe utazott Bécsbe és ezen az úton kísérője volt, csak nagy üggyel-bajjal tudta meggyőzni a portást, hogy ennek az egy embernek joga van a kiállítást bármikor kinyittatni. Nagy nehezen feljutottak a képhez. Ott megvárták az öt órát. Akkor betódult a délutáni közönség. Meglátták és majd szétszedték. Mindenki beszélni akart vele, boldog volt, aki ruhájához érhetett. Szállójában még aznap értesítést kapott, hogy az uralkodó csütörtökön délben tizenkét óra tíz perckor fogja magánkihallgatáson fogadni. Ennek a kihallgatásnak a dolgát még Párisban megbeszélték a nagykövetségen. Jöttek-mentek a hivatalos levelek. És a nagykövetség és kabinetiroda levélváltásának eredménye lett ez a tizenkét óra tíz perces határidő. Olyan volt az egész, mint egy álom. Attól kezdve, hogy a kocsi befordult a Burg kapuján, minden mintha mással történt volna, nem vele. Énje mintha kettévált volna, az egyik holdkórosan adódott kézről kézre a pazar termek suttogó csendjén keresztül, a másik messziről figyelte ezt az egyiket. Egy előszobában tetőtől talpig megvizsgálták, hogy öltözete megfelel-e a szigorú előírásnak. Egyszer aztán kinyílt előtte egy ajtó. Botorkálva belépett. Ott állt a terem közepén Ferenc József, osztrák császár és magyar király. Középtermetű, karcsú, vállas tábornok. Kék zubbonyban, szakállasán. Mint a megmerevedett legenda. Nem lehetett elhinni róla, hogy valóság. Miska mélyen meghajtotta magát, ösztönszerűen nyújtani próbálta a kezét, de mindjárt visszakapta, mert az élő szobor megmaradt szobornak, meg sem moccant. Csak nézett rá kék szemének személytelen császári tekintetével, és mindjárt megszólította, mégpedig magyarul. Idegenszerű kiejtéssel, de magyarul. – Ön Párisból érkezett? – Igenis, felséges uram, Párisból érkeztem a feleségemmel. Mindjárt érezte, hogy ezt helytelen volt mondani. Mi értelme volt megemlíteni a feleségét. Az uralkodó egyáltalán nem kérdezte, hogy kivel utazott, s kint az előszobában nagyon a lelkére kötötték, hogy mindig szigorúan csak a kérdésre feleljen. – Örülök, hogy önt előbb Ferencz József-rendemmel, majd a magyar nemességgel tüntethettem ki. – Hálásan köszönöm felséges uram kegyességét. – Több ízben láttam nagy művét, és örvendek, hogy a művészt személyesen is megismerhettem. – Felséged megengedi, hogy kifejezést adhassak igazi örömömnek, mert meg kell vallanom, hogy születésem, tehát harmincnyolc esztendő óta most részesültem először abban a szerencsében, hogy felségedet színről színre láthassam.
Itt megint nagyon megharagudott magára. Miért mondta bele ezt a harmincnyolcat. Az uralkodót egyáltalában nem érdekli, hogy ő hány éves. Ennek nem volt semmi értelme. De a hatalmas ember arcán sem helyeslés, sem rendreutasítás nem látszott. Monoton hangon kérdezett tovább. – Hogy szolgál egészsége? – Nem jól, felséges uram. Nagyon beteg vagyok. Ó, ha most el lehetne mondani az egészet, bő részletességgel, meghitt panasszal, a magyar királynak… S ő vigasztalná, megveregetné a vállát, és azt mondaná: fel a fejjel, Munkácsy fiam, mindenkinek megvan a maga baja… – Ön beteg? Ah. És mi betegsége van? – Mindenféle. Sok minden. Súlyos. – Ah. Azt nagyon sajnálom. De remélem, gyorsan meggyógyul, és még sok szép művel ki fogja érdemelni a tetszést. Az uralkodó összeütötte a sarkát. Miska tudta, hogy ez mit jelent. Mélyen meghajtotta magát megint. Ekkor Ferenc József kezet nyújtott neki. A Lieb Leó fiának. Lieb Leó meghalt abban a betegségben, amelyet Ferenc József börtönében szerzett. De Miska ezt most örökre megbocsátotta. A magyar király volt ez, akinek fejét Szent István koronája érintette. Ha ez a király most azt mondta volna neki, hogy azonnal fegyvert kell fogni, mert lázadás tört ki, Miska habozás nélkül kész lett volna a halálra. Boldogan fogta meg a felséges kezet, és szeretettel erősen megszorította, még meg is rázta. És mindjárt el is szörnyedt vakmerőségétől. A király arca azonban most is mozdulatlan maradt. Talán átható kék szemében megvillant valami jóindulatú szikrácskája az iróniának, de ez képzelődés is lehetett. Miska hajbókolva, fülig pirulva hátrált az ajtóig. S már kint is volt, már helyére is lépett egy lámpalázasan remegő, frakkos ember. Otthon a szállóban Cécile izgatottan várta. Hogy volt, mint volt, miket mondott Ferenc József. Miska boldogan, vállat vonva vetette oda: – Roppant kedves volt. A betegségemről beszélgettünk. Panaszkodtam neki, és ő vigasztalt. – Miska, ezt el ne mondd a lapoknak. Beszéltél már újságírókkal? – Még nem. – Hát ha kérdeznek, erről ne beszélj. Semmi szükség rá, hogy a lapok a betegségedről írjanak. De ezt ígérd meg nekem. Ugye vigyázol? – Jó, jó, vigyázok. A lapok nem írtak betegségéről. Senkinek sem juthatott eszébe betegnek tartani ezt a széles vállú, egyenes tartású daliát, akin úgy állott a frakk, mintha ráöntötték volna. A Concordia-bálon összesúgtak az asszonyok, és mondták a nevét. Tudta, hogy szép férfi, tudta, hogy tetszik. Magasan hordott fejjel tekintett körül. Ott ő volt a legnevezetesebb és legfontosabb ember. Filippovics tábornok, Bosznia okkupátora külön odalépett hozzá, és megismerkedett vele. Franciául indította meg a társalgást. A többiek közül senki sem lépett oda harmadiknak. Kétlépésnyi távolságban sorfalat állt a közönség. Most ő volt a király. Filippovics után báró Orczy Béla következett, a király személye körüli miniszter, aki francia arisztokrata barátai iránt érdeklődött. Miska mindet ismerte az említettek közül. Beszélgettek. S ő önkéntelenül körülnézett. Hajdani asztaloslegény társai közül szeretett volna itt látni valakit, hadd legyen tanúja ennek a dicsőségnek. De a Concordia-bálra nem hívták meg egyiket sem. Egyik nap bankett, másik nap három estély, meghívás, színház, fény, estélyi ruhák és folytonos, folytonos gratulálás. Magyar Bál a Gartenbauban. Patikárus Ferkó muzsikája. Munkácsy Mihály megérkezik, és bemutattatja magának a rendezőket, a jelenlévők közül többekkel pár szót vált. Gróf Festetich Pálné. Edhem pasa. Brezovay László. Montenuovo Franciska hercegnő. „A nagy művész
alig egy óra lefolyása után elhagyta a termet.” Gyorsvonat. Érkezés az újonnan megnyitott, pompás Keleti pályaudvarra. Háromszáz ember a peronon. Virágok. Küldöttség zászlóval. Zsebkendőlengetés. Éljenzés. Lesegítik a kocsiból. Cécile-t is lesegíti egy úr. Félkör. Telepy előlép a tömegből. – Kedves pályatársunk! Távol kedves hazánktól, messzi útról jöttél… Hosszú szónoklat. A szónoklat alatt nem illik másfelé nézegetni, de fél szemmel megismeri Than Mórt. Tölgyessy is itt van. Harkányi is. A kedves, régi Szana Tamás. És itt integet kedves arcával Koósné. – Isten hozott körünkbe! Telepy megöleli, megcsókolja. Rivalgó éljenzés. Cécile kezében kocsikerék nagyságú bokréta, jázminból és gyöngyvirágból. Szalagján aranybetűk: „Le cercle français de Budapest à Mme de Munkácsy”. Új szónoklat: Ewa Lajos az írótársadalom nevében. Éljenzés. Új beszéd: Zseny József joghallgató az egyetemi ifjúság nevében. Éljenzés. Most neki kell beszélni. Elfogódva szól, akadozva, bár ezt a pár mondatot már végiggondolta a vonaton. – A messze földről megjövőnek… lehet-e… lehet-e kedvesebb annál, mikor a küszöbön azokat találja, akiket leginkább becsül, szeret és tisztel: pályatársait, rokonait és barátait. Szívből köszönöm ez igazán őszinte és megtisztelő fogadást, mely lelkemnek annyira jólesik. Óriási éljen. A tömeg megmozdul. Örvendező, ujjongó kiáltások. Reök Ilonka, Reök Erzsi, Iván, Koósné, Stefi bácsi odafurakodnak. Miska! Miska! Cécile! Ölelkezés. Csodálkozás: hogy megnőttek ezek a lányok. Hogy utaztatok? Egyik nap okvetlen nálunk fogtok ebédelni. Erre parancsolj. Engedd meg, hogy bemutassam… A tömegből csapzott hajjal, haragosan odafurakodik valaki, és hátulról erélyesen lefogja Miskát. – Engedelmet kérek, a tolongástól nem bírtam odajutni, az én beszédem még hátravan. Újvári Cseh Pál vagyok, a festőművészek Betegsegélyező Egyletének szónoka. Miska megállt. Vele az egész áramlat. Szűk körbe vannak szorítva. A szónok hátralépne, nem tud. Kénytelen közvetlen közelről szónokolni. – Tisztelt hazafi! Mikor lábad ezen az anyaföldön… Satöbbi. Hosszú beszéd. Éljenzés. Megint megindul a szoros tömeg. Nyolcan szólnak hozzá egyszerre. Ostromolják őt is, Cécile-t is. Mindketten tehetetlenül kapkodják a fejőket erre is, arra is, nyolcfelé szeretnének felelni. Arcukon már megmeredt a buzgó nyájasság mosolya. A pályaudvar kijáratánál harminc felvirágozott kocsi, mint lakodalomkor. Gyorsan még egy-két bemutatás. Rákosi Jenő. Gróf Zichy Jenő. Nagyon örvendek. Részemről a szerencse. Ide méltóztassék felszállni. Az első kocsin Miska megy Telepyvel. A másodikon Cécile-t kíséri Harkányi Frigyes. Miska elbűvölt arccal néz körül az utcán. A Kerepesi út közönsége kalaplengetve éljenez. A járókelők megállanak és integetnek. Mennyi új ház! Milyen szép város! Telepy előhalász egy cédulát, arról magyaráz. – A programot összeállítottuk, öregem. Ma este Népszínház. Holnap Than Mór ad ebédet, este Nemzeti Színház. Vasárnap délelőtt díszülés a Képzőművészeti Társulatban, este fáklyászene. Hétfőn díszlakoma, kedden a művészek nagy Munkácsy-bálja, szerdán hangverseny, csütörtökön az írók estélye. Aztán utazás Munkácsra. Ebéd Lipthay bárónál. Ebéd Tisza Kálmánnál. A parlament díszebédje. Ne fogadj el semmi meghívást, a programon egyetlen szabad napod nincs már. Hungária. Kézmosás, és máris hintón ki az Andrássy útra, a Képzőművészeti Társulat palotájához. A kép már fel van állítva. A világítás kitűnő. Megnyitás holnapután délelőtt. A városban lázasan várják a képet, minden társaságban csak erről beszélnek. Álmatlan éjszaka, erős fájdalmak. Megint azok a villámszerű, borzasztó nyilallások két álló órán keresztül. Kint alszik Budapest. Mit tudnak az alvók erről a szenvedő, szomorú virrasztóról?
Másnap munkácsi küldöttség. Literáthy országos képviselő, Pásztély János kúriai bíró. Szónoklat. – A nagy mester büszke szülővárosa nevében, amely a bérckoszorúzta végeken… Rengeteg névjegy. A Hungária bejáratához két rendőrt hívtak, a csoportosulás elállja a járást. Cécile haragszik, mint a ketrecbe zárt oroszlán, mert most szeretne intézkedni, beosztani, rendezkedni, de nem lehet, mert nem tud magyarul, és emberek, alkalmak súlyát nem tudja olyan villámgyorsan és tévedhetetlenül megítélni, mint Párisban. Miska itt kicsúszott a kezéből. Az özönével érkező látogatókat Harkányi és Telepy selejtezik. Régi, elfelejtett képek, amelyekre aláírását kérik. Csupa szívet indító emlék: Gyula, Csaba, Arad, Beodra, a pesti nyomorgó évek… Tizenegykor sajtóbemutató. Az újságírókon kívül számos előkelőség, akik jegy nélkül is bejöhetnek. Egy igen magas, szakállas arisztokrata. Gróf Apponyi Albert. Két polgármester: Gerlóczy és Kammermayer. Tárkányi apátkanonok, a költő. Pulszky Ferenc. És egyszer csak feltűnik Türr tábornok hatalmas alakja. Éppen itthon tartózkodik. Ölelkezés. Mi újság Párisban? Délben látogatás Liszt Ferencnél. A két világhírű magyar kíváncsian nézi és franciául szólítja meg egymást. Liszt csupa átszellemült légiesség, és a szférák méltóságában lebeg, de a festőt egyenrangúnak kezeli. Mindketten tudják és érzik a percek nagyságát: most Liszt és Munkácsy találkoznak. Királytalálkozó. Villásreggeli Perlakynál, a Társulat ügyvezető igazgatójánál. Utána látogatás a tudós és fennkölt papnál, Ipolyi Arnold elnöknél. Új arcok. Küldöttségek. Megint új társaság. Az órát folyton nézik Telepy és Harkányi. Egy felvonás az Igmándi kispapból. A színház közönsége a páholy felé fordulva viharosan tapsol. Emil borul a nyakába, testvérbátyja, a pénzügyőr. Meghatottan nézik egymást a testvérek. Az utcán idegenül elmentek volna egymás mellett. A Krisztus-kép előtt a kiállítás termében a Társulat díszközgyűlése. Aranyrojtos, piros bársonyos díszpáholy. Benne Cécile és előkelő hölgyek. Százhúsz társulati tag és előkelőség, mindenki frakkban, fehér nyakkendősen, Trefort kultuszminiszter, Mailáth országbíró. Gróf Apponyi Albert. Gróf Zichy Jenő. Három püspök. Földváry alispán. Ráth főpolgármester. Gróf Karácsonyi Guidó, ó, Istenem, ahol a festőnövendéket a cselédek asztalához ültették… Az elnöki emelvényen nyolcszegletű üvegszekrény, remekbe kovácsolt vaspántokkal, benne piros bársonypárnán ezüstkoszorú. Ipolyi püspök szónokol: – Nagyérdemű hazánkfia! Az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat nevében tisztelettel üdvözlünk mint a művészet géniuszának felkentjét… Világraszóló művészeted magasabban áll, hogysem kis hazád nagyobb büszkeséggel tetőzhetné, melynek hiányzó művészete dicsőségét te tetőzted… e koszorút, mint győzelmeid jelvényét… mint triumfátor diadalmas bevonulásodat tartod hazánkba… Miska remegő hangon válaszol, kezében az ezüstkoszorú. Cécile sír a páholyban. Telepy felolvassa a Társulat emlékiratát, piros selyembe kötött iniciálés iparművészeti díszalbumból. Éljenzés. Küldöttségek. Babérkoszorúk. Virágok. Díszebéd a Nemzeti Kaszinó első emeleti éttermében. A magyar mágnások közt az asztaloslegény. Jobbján gróf Károlyi István, balján gróf Andrássy Gyula. Megszólal Berkes muzsikája. Andrássy odasúg: – Itt soha nincs cigány. Csak tizennyolc éve tettünk kivételt a walesi herceg kedvéért és most a maga kedvéért. Károlyi Pista szónokol. „A legnagyobb magyar művészre emelem poharamat.” Miska válaszol. Pár mondatban, „…hogy így fogadtak egy művészt, akinek nincsenek ősei…” Éljenzés. Felpattan báró Radvánszky Béla. „Nincsenek ősei? Családja minden családnál régibb, ősei Rembrandt, Rafael és Murillo.” Éljenzés.
Az Európa szálló erkélyén a Duna-parton, szemközt a Lánchíddal. Jön a fáklyásmenet odalent. Húszezer ember. Piros-fehér-zöld görögtűz lobban fel. Hihetetlen éljenvihar. A tömeg az egész Lánchíd-főt ellepi, közlekedés nincs. Szónoklat. Cécile folyton sír. Az egyetemi ifjúság a Széchenyiszobornál óriás máglyát rak a fáklyákból. Hatalmas láng, az Akadémia épülete pirosan felragyog. Zichy Antal félrehívja, átadja fivére, Zichy Mihály Tifliszből keltezett levelét. A levél ennyi: „Kedves barátom, üdvözöl diadalutadon a távol földről őszinte tisztelőd, Zichy Mihály.” Mégiscsak úr a talpán. A Hungária nagyterme. Társulati díszlakoma. Miska Ipolyi püspök és az országbíró közt. Tisza Kálmán miniszterelnök levelet írt neki, hogy betegen fekszik, nem tud eljönni. Cécile gróf Zichy Edmund mellett. Nem messze Jókai Mór. Távol egy ismerős arc, a Szamossyé. Feljött a lakomára Nagyváradról. Rengeteg szónoklat. Jókai Cécile-t köszönti fel. Szamossy kedves beszédet mond. – A csíki székely gazda a hegy tetejéről lemutatván, azt mondta fiának: „Tanulj, fiam, ez mind a tiéd lesz.” A fiú tanult, és erdélyi püspök lett belőle. Mind az övé lett. Én is így tettem, de az egész világra mutattam. És íme, így is lett. Neményi Ambrus francia beszédet mond. Hosszút, Miska felkel válaszolni, és ennyit felel: – Nagyon köszönöm. Óriási derültség. A vacsora alatt költeményt osztanak szét. Tárkányi Béla ódája Munkácsy Mihályhoz. Vacsora után asztalbontás, csoportok keletkeznek. Liszt Ferenc odalép Miskához. Vállára teszi a kezét. Franciául szól: – Milyen boldog maga, és mennyire irigylem. Tökéletesen tud magyarul. Én nem tudok, pedig nagyon szeretnék tudni… Jelmezestély a Műcsarnokban. A ház tündérpalotává változott. A feljárattól jobbra a folyosón magyar csárdát rendeztek be. Az első teremben kárpit, virág, aranyozás, lomb, műtárgyak, kiállítás. A nagy táncteremben olasz renaissance díszítés, embermagasságú fehér tapéta keret, oszlopos fülkékkel, tékozló aranyozással. Baldachin bíborleplekkel, gazdag aranyszegéllyel, két faragványos trónszék Miska és Cécile számára. Ablakfülkék, Vénusz-aktok. Kis táncterem, majolikakúttal. Még egy táncterem ónémet stílusban. Harmadik táncterem sátorrá alakítva, régi fegyverekkel, lobogókkal. Negyedik táncterem óriási gobelinutánzatokkal. Büfé, édességek roskadásig. Rácz Pali bandája húzza. Miska Rubensnek öltözött, felesége Rubens feleségét ábrázolja, hogy nagyon telt termete értelmet kapjon, arannyal áttört barna bársonyruha van rajta, fején gyémántos korona gyöngyökkel. A táncrend gyöngyszürke selyembe kötött miniatűr Műcsarnok-katalógus. Minden tánchoz kép: Greguss, Tölgyessy, Vastagh, Spányi, Vágó, Lietzen-Meyer. Remek jelmezek. Telepyné: Szilágyi Erzsébet. Vadnay Károlyné: rokokó dáma. Bulyovszky Lilla: ciocciara-jelmez, egyenesen Rómából hozatta erre az estélyre. Rákosi Jenőné: elzászi leány. Itt van az Iván felesége is, halászleánynak öltözött. Zichy Jenő: Álba herceg. Türr: Arcoli kormányzója. Ódry Lehel: Jean de Nivelle. Bartók Lajos: rokokó gavallér. Szemere Attila: kínai óriás. Még Krisztus is van a jelmezek közt: Ellinger fényképész öltözött Krisztusnak. Egyszerre Miska megragadja Cécile kezét. Egy ógörög jelmezbe öltözött tündöklően szép hölgyre mutat. – Látod azt az asszonyt? Az Ligetiné! De ki az az elragadó lány mellette, a pincér nőjelmezben? Teremtő Isten, csak nem a kis Margit? Lehetséges, hogy így megnőtt? Muszáj odamennem. – Nem mégy oda. Miska meglepetve bámul Cécile-re. Bámulatos. Ez az asszony még mindig féltékeny. Talán jobb is nem odamenni. Nagyon hálátlan volt hozzájok. Nem tudna a szemök közé nézni. De később összeütközik Ligetivel. A hajdani jóságos pártfogó nagyon megöregedett. Pár felületes mondatot váltanak, Miska feszélyezettnek érzi magát. Hogyan magyarázza meg a baráti kapcsolat
megszakítását? Az asszony iránt érzett szerelmét nem mondhatja el itt a bál közepén, Cécile féltékenységét sem. Ligeti finom és udvarias. Miskának zavartan fáj a szíve. – Az a leánya Ligeti úrnak? Milyen gyönyörű lett a kis Margitka. – Szép leány hál’istennek, és jó. – Az én kislányom meghalt. Egymás szemébe néznek, kezet szorítanak, elválnak. Szól a zene, táncolnak. Humoros műsor odaát. Ágai Adolf kíntornázik. Kassai Vidor aktuális strófákat ad elő. És megint hullámzik, omlik, színekben pompázik a tánc. Spanyol grand, szerecsen, kéményseprő, Pierrette, kocsis, cigánylány… Egy-egy szép szempár titokban odavillan Miskára: szép vagy és híres vagy, kár, hogy nem lakol itthon… Szállodai szoba. A Budapesti Asztalos Ipartársulat küldöttsége. Szónoklat. Díszoklevél. Miska válaszol. Az írói Kör estélye. Cécile-en arannyal hímzett, nehéz, fehér selyemruha. Urváry elnök kíséri a terembe. Műsor. Jókai felolvassa Szeretve mind a vérpadig című új regénye egy fejezetét. Wiltné a Hunyadi Lászlóból énekel, maga Erkel kíséri zongorán. Miska mellé Bulyovszky Lilla ül le, a másik oldalon Jókai felesége, Laborfalvi Róza. Komócsy Jóska meghatottan beszél a régi időkről. Beöthy Zsolt Párisról kérdezősködik. Bemutatnak egy kerek koponyájú, lógó bajszú fiatal írót, különös neve van: Mikszáth Kálmán. Ott van Gyulai Pál is, aki Szendrey Júlia nővérét vette feleségül. Jókainé legyezi kipirult arcát Miska mellett. A báli zenén túl felsejlik Petőfi arca… A kultuszminiszter levelet írt, hozzák az összes lapok. „A Tudományos Akadémia tehát megbízott bennünket, Ipolyi Arnold püspök urat, Keleti Gusztáv igazgatót és engem, hogy értekezzünk Önnel, s kérjük fel, hogy az akadémiai nagyterem számára a magyar irodalom történetéből egy nagyobb képet fessen. Nekem pedig szándékom Önt felkérni, hogy a restauráció alatt lévő budai koronázási templom díszét egy oltárképpel gyarapítsa.” Trefort különben Sedelmeyernek is írt. Az ország meg akarja venni a Krisztusképet. Országos gyűjtést akarnak indítani, Sedelmeyer jöjjön Budapestre. Karlovszky munkácsi táblabíró özvegyétől is levelet kapott. Az úrihölgy azt írja, hogy a nagy művész szüleiről elterjedt mendemondák hamisak. Azt mondogatják, hogy Lieb Leó és felesége alacsony sorsú emberek voltak. Talán maga a művész sem tudja, hiszen korán elvesztette őket, hogy nagyon is úriemberek voltak Liebék, sőt Munkácson az övék volt annak idején a legfinomabb polgári ház. Miska válaszolt, magához kérette az úrhölgyet. Hosszú ideig faggatta a szüleiről. Megtudta tőle, hogy apja legénykorában a testőrségnél szolgált. Karlovszkynénak különben van egy piktornövendék fia Münchenben. Jöjjön Párisba, szívesen tanítja. Harkányi Frigyesnél kis társaság. Liszt zongorázik Miska tiszteletére. A levegőben angyalok repülnek. A művészet a fellegekbe ragadja a társaságot. Ebéd Andrássy Gyula grófnál. Gróf Károlyi Tibor és családja. Gróf Batthyány Lajos és családja. Ebéd után kilenckor nagy estély. Az egész magyar arisztokrácia. Gróf Festetich György. Andrássy Manó és Aladár. Pálffy herceg. Dessewffyek, Inkeyek, Károlyiak, Mailáthok, Apponyiak, Zichyek, diplomaták, miniszterek. Jókai. Telepy. A mágnásasszonyok körülülik Miskát. Családi ékszerek úgy tündöklenek, mint szempárjaik. Cécile rettenetesen féltékeny. Ebéd Türrnél. Haynald bíboros. Három Teleki gróf asszonyokkal. Valaki vendéget is hozott, tizenhármán lettek. Miska elsápadt. Türr behozatja a komornyikja kislányát, leülteti az asztalhoz tizennegyediknek. Nagy nevetés, jókedv. Utazás Munkácsra. Koósné, akit csak Zsiskának szeret szólítani. Mari néni Ilona lányával. Erzsi nem jött, azt a fiatal Zsilinszky Mihály jobban érdekelte. Emil a lányával. Rákosi Jenő, Pulszky Ferenc, Ágai Adolf, gróf Teleki Sándor, Keleti Gusztáv, Vadnay Károly, Rakovszky István, Telepy és még sokan. A fiatal festőnemzedékből Greguss Imre, aki állandóan Reök Ilonka körül settenkedik.
Esti beszállás. Ébredés Csap előtt. Küldöttség, bandérium, fehér ruhás lányok, szónoklatok. Cigánybanda. Azt felveszik a vonatra, és húzatják Munkácsig. Közben Sárospatakon a református diákok tisztelgése. Egy fiú magyar beszédet mond, egy másik franciául köszönti Cécile-t. Éljenriadalom, rengeteg nép. Munkácson szakadó eső. A szülőváros, amely már régen díszpolgárává választotta. S amelyet sohasem látott, legalább eszmélő szemmel nem. Zászlódísz, esőben csapzott lobogók. Megszállás a Schönborn gróf kastélyában. A polgármester szónokol. Az eső eláll, óriási tömeg közepette átvonulás a városházára. Bocskoros rusznyákok, kaftános zsidók. Jókai utólagos csatlakozása. A szülői ház, amelyet ő néz a legkíváncsibban. Emil mellette áll, és megmagyarázza neki, hogy Miska ott született az első emeleten, abban az ablakban állhatott a mamája, mikor ölben tartotta és lenéztek ide az utcára. És ő most, annyi esztendő múltán felnéz arra az ablakra, ahol most nem áll senki. Idegen ember soha nem látott szülőháza ez. De a neve innen származik. A név, amelyet a király megnemesített. De ő maga is, a teremfáját neki… A Szász Károly disztichonjaira most is emlékszik, amelyeket a márványtáblára véstek: Honszerző Árpád e helyütt pihené ki nagy útját, Sasszeme itt villant ősi hazája felé. Itt született Munkácsy Mihály, innen kelt útra S új eszményi hazát hódíta lángecsete. Bereg megye küldöttsége. Este fáklyásmenet. Folyton enni kell. Véget nem érő ételsorok. Véget nem érő szónoklatok. Pulszky Ferenc nagy beszédben ezt a négy nevet rakja egymás mellé: Deák, Kossuth, Liszt, Munkácsy. És ezt mondja: – Tizennégy esztendő múlva lesz ezer éve, hogy ez a mi hazánk. Az ország hatalmas pompával fogja megülni ezt az évet. Az országházat erre az ezeréves fordulóra megépítjük. Mi lenne, ha a világhírű művész a maga lángecsetével megfestené a honfoglalást, s a képet kiállítaná az új országházban minden későbbi nemzedék örök csodálatára?… Nagy taps. Miskának tetszik a gondolat. Jókai már néhány napja felvetette. Üdvözlő óda, írta és szavalja Vékony Antal. Utolsó sora, amelyet mennydörögve vág oda a szónok: „Szabadság és műveltség, vagy halál!” Séta a városban. A munkácsi várbörtön. Az a villogó szemű érdekes cigánylegény, aki embert ölt, s akit olyan jó lett volna ott helyben lefesteni. Az út vissza. A bályúi állomáson cigány és egy óra várakozás. Rögtönzött bál a váróteremben. Sátoraljaújhelyen bandérium, főispán, szónoklatok. Aztán hosszú órák kettesben Jókaival a fülkében. Meghitt vallomások családi életről. Régi emlékek. – Tudod-e, Móric, hogy miattad lettem festő? – No ne mondd, Miskám. Hogyan? – Asztalos koromban megláttam az arcképedet egy kirakatban. Azt mindenáron le akartam másolni. Így kaptam kedvet a rajzoláshoz. És addig rajzoltam, míg a Wenckheim-kastélyban a Szamossy keze alá nem kerültem. – A Wenckheim-kastélyban Gyulán? – Ott. – Láttad az öreg grófot is? – Láttam, de már alig emlékszem rá. – Hát tudd meg, hogy arról írtam a Magyar nábobot. Az ő fiáról mintáztam a Kárpáthy Zoltánt. Az öreg gróf karakán legény volt vénségére is, fiatal leányt vett feleségül az oldalágiak nagy bosszúságára. És csakugyan fia lett. Ebből építettem a regényemet, persze kellőképpen átalakítva.
Aztán nótáztak. Miska átteszi karját Jókai vállán. Úgy ülnek a fülkében összeölelkezve. Elészedik mind a régi nótákat. Miska fütyöl, Jókai zümmög hozzá. A vonat kerekei pentametert kattognak. „Új eszményi hazát hódita láng ecsete.” A Pesti Napló vezércikke. Követeli, hogy Munkácsy Mihályt tartsák itthon a Képzőművészeti Iskola igazgatója gyanánt. Cécile hevesen tiltakozik. Otthagyni Sedelmeyert, a párisi palotát, Colpachot? Hosszú vita. Hiszen lehetne kettéosztani az esztendőt. Fele Párisban, fele itthon. Cécile ez ellen is szenvedélyesen harcol. Itt Miska nem az övé. Itt kisiklik a kezéből. Nem, nem, semmi esetre. Ligetiék lefőzik: pikniket adnak a tiszteletére a Frohnerben. Laura asszony még mindig gyönyörű. Cécile pokolian féltékeny. A hangulat roppant kínos. Éjfélkor vacsorát szolgálnak fel. A vacsora kellős közepén botránytól kell tartani. Felállnak és hazamennek. Ligeti nem érti az egészet, csak a hálátlanságot látja. De finom és úri. Kifogástalanul búcsúzik. Cécile a kocsiban pokoli zenebonát csinál. – Nem értelek, Cécile. Mi értelme féltékenységnek, mikor úgyis már csak testvérei vagyunk egymásnak. – Nem értesz? Az izgalmaktól féltelek. A szerelem neked méreg. Minden ilyen átkurizált este közelebb visz a sírodhoz. Ki vigyázzon rád, ha nem én? Ösztöndíj-alapítás. Beszélget Ipolyival. A fiatal tehetségek pénztelenek. Ő azonnal odavág harmincezer frankot. Osszák be tíz évre. Kétévenként kijöhet egy-egy tehetséges magyar fiatalember. A Társulat irodája azonnal nekilát kidolgozni az alapítólevelet. Ódry Lehel esküvője a református templomban. Násznagyok Miska és Türr. Villásreggeli a Hungáriában. Báró Podmaniczky Frigyes, az intendáns. Szana, Komócsy, Trimnek szólítják. Az ifjúság édes, fájdalmas íze… Az országgyűlés két házának díszebédje Munkácsy Mihály tiszteletére. Száz teríték az Európa dísztermében. Miska jobbján Mailáth országbíró, a főrendiház elnöke, balján Péchy Tamás, a képviselőház elnöke. Tisza Kálmán fekete pápaszemes feje. Szapáry Gyula pénzügyminiszter. Apponyi Albert gróf, Karácsonyi Guidó gróf, Batthyány Imre gróf, Zichy Ágost gróf, Császka püspök. Egy szemcsíptetős, magas homlokú, szakállas képviselő, akiről azt mondják, hogy rendkívül okos ember, de fantaszta, a nemzetiségi kérdésen és a vármegye sorsán nyargal: Grünwald Béla. Fenn a karzaton hölgyközönség. Cécile Inkey bárónéval és Veress Pálnéval. Sok köszöntő. Tisza Kálmán, a miniszterelnök, maga is felemelkedik. – Lelkesedem ma, mert látok egy elsőrangú művészt, ki hallgatott, és nem hirdette, hogy ő magyar, míg fáradságos munkát végzett. De mennél feljebb emelte őt lángesze, annál hangosabban vallotta magát magyarnak. Jókai nagy beszédet mond arról az ötletről, hogy Miska fesse meg az új országháznak a honfoglalást. Óriási taps. A székesfőváros küldöttsége a Hungáriában. Budapest díszpolgárrá választotta Miskát. Remekbe készült oklevél. Látogatás a városházán. Lotz-freskók. S az elutazás. Az új pályaudvaron megint sokaság. Főpolgármester, két polgármester. Írók, festők. Ódry Lehel, a fiatal házas. Az egész rokonság. És egyszerre felbukkan Ligetiné. Cécile arca eltorzul. De káröröm látszik rajta, a zsákmányát hazahurcoló tigris diadala. Miska könnyezik. A kalauz trombitál. Cécile ekkor kihajlik az ablakon, és visszakiáltja az előre megtanult magyar mondatot: – Szívemből köszönöm a szíves fogadtatást. Éljen Magyarország! Óriási éljenvihar, kendőlobogtatás. A vasút viszi a csodálatos napok emlékeit. Soha művésznek ezt nem adta még az ország. A királyokat és Kossuth Lajost kivéve, másnak sem. Milyen gyönyörű volna hazajönni, mindig magyarul beszélni. Kedves emberekkel beszélgetni, jól enni-inni. És festeni,
festeni, festeni. De ez kivihetetlen. A palota, Sedelmeyer, Colpach, ezer apró érdek ezer szövevénye, mint a hínár kapaszkodik abba a lábba, amely most akár gyalogszerrel is rohanna haza. Minden szál Párisba húzza vissza. Az idegen városba, ahol még most is úgy néz körül néha, mintha tegnap érkezett volna. S amelyet még Chérie szerelme sem tud otthonná tenni számára. Milyen furcsa, ez az asszony, aki szemközt ül vele a fülkében, viszi őt a másik asszonyhoz. Hanem azt a képet, a honfoglalásról, a hét vezérről, a magyarok bejöveteléről szólót, meg fogja festeni, ha addig él is. És hangosan felkiáltott ugyanabban a pillanatban, mikor ezt gondolta. – Mi az? – kérdezte Cécile aggódva. – A fájdalmaim. Ezt már ismerem. Most két óra hosszat így fog tartani. Borzasztó. Kérlek, menj át egy másik fülkébe. A legjobb, ha most egyedül maradok, mint a beteg kutya. Nem, nem kell semmi, csak menj. Ha majd jobban leszek, szólok. Cécile némán, sértődötten kiment a francia újságjaival. Ő pedig elhúzta a függönyt, végigvetette magát az ülésen, és elkezdett fogcsikorgatva nyögni. A robogó vonat vitte a művészfejedelmet.
X. Mikor a káprázatos ünnepeltetés szivárványos köde kissé feltisztult emlékeiből, olyan részletek is eszébe jutottak, amelyekkel az utazás alatt nem foglalkozott, de most annál erősebben törtek elő. Például Makart. Mikor Bécsen keresztülutaztában felkereste, Makart elég hidegnek és mogorvának mutatkozott. De csakhamar meg lehetett látni, hogy ez alapjában nem barátságtalanság, hanem a titkos és kínos zavar palástolására szolgál. Miska borzadva látta Makarton ugyanazokat a jeleket, amelyeket szegény felejthetetlen Paál Laci betegsége alatt annyira megtanult Charentonban. Nem lehetett kétség: Makart rálépett az agylágyulás rettenetes útjára, amelyről visszafordulás nem lehet. Ez most visszatérése óta folyton a fejében kóválygott, és bár Makartot kedvelte, ezzel a barátsággal mégsem lehetett megmagyarázni azt a szüntelen tépelődését, amely az irtózatos betegség réme körül forgott. A másik dolog, ami lehangolta, Albert Wolff árulása volt. Miska az embereket jóknak és tisztáknak hitte, s ha valakiben nagyon csalódnia kellett, az emberi komiszság nem a maga személyének érdeke miatt esett neki rosszul, hanem meleg hitének fájdalmas sérelme miatt. Albert Wolff-fal már ott kezdődött a dolog, hogy Cécile minduntalan szóba hozta: kellene neki valami értékes ajándékot küldeni. Ezen Miska mindannyiszor felbosszankodott. Végül már majdnem hajba kaptak rajta. – Én nem értelek, Cécile, hát nem látod be, milyen megalázó ez rám nézve? Ha csak így érhetek el jó kritikát, akkor szégyellek a tükörbe nézni. Akárkinek odaadom akár az ingemet is, de egy kritikusnak, aki rólam ír? Kisülne a szemem. És őt is halálosan megsértenéd. – Micsoda – kacagott Cécile ezt az embert megsérteni? Miska, bizony isten olyan naiv vagy, mint egy tízéves gyerek. Hiszen ország-világ tudja, hogy minden sora meg van fizetve. Rendes árszabása van. Jó, jó, nem akarok veled összeveszni, erről ne vitatkozzunk. Ha nekem nem hiszel, kérdezd meg Sedelmeyert. Én többet ezt a dolgot nem hozom elő. Nem is hozta elő. És egy kicsit gyanús is volt a kérdés körül ez a csend. Nem tetszett lehetetlennek, hogy Cécile a maga felelősségére pénzeli a híres kritikust. A pénzt ő kezelte, Miska semmiféle számadást nem nézett át soha. Néha érezte is, hogy ennek végére kellene járni. De félt, hogy amit keres, meg is találja. Lustaságból és gyávaságból elfordította a fejét. Nem faggatta Cécile-t. Egyszer Wolff nálok járt. Nézegetvén, a műteremben megpillantott egy bekeretezett vázlatot, amely még Düsseldorfban készült a Siralomházhoz. – Ejnye, de jó kép. Ez nekem nagyon tetszik. Dicsérte feltűnően, és később kétszer is visszatért rá. De Miska a célzást nem akarta elérteni. Végre Wolff így szólt: – Nem adja el nekem azt a vázlatot? Megveszem. Miska ránézett. – Nézze, Wolff. Maga mindig olyan jól ír rólam, hogy megérdemelne a kedvességéért egy szép ajándékot. De én festő vagyok és maga kritikus. Mi ketten üzletet nem csinálhatunk. Legfeljebb úgy kerülhetem meg elveimet, hogy magának dedikálom ezt a vázlatot, maga pedig meglepi a feleségemet egy megfelelő értékű ajándékkal. – Úgy. És mi legyen az? – Azt magára bízom. – Hát majd veszek madame-nak egy szép hangversenyzongorát. A képért holnap mindenesetre elküldök. El is küldött. Most, mikor Miska megjött Magyarországról, azt hallotta, hogy Albert Wolff eladta a vázlatot. A zongora természetesen nem volt sehol. Felindulása még le sem csillapodhatott, véletlenül éppen aznap összeakadt a kritikussal. Egyenesen nekiszegezte a kérdést.
– Igaz, hogy eladta a Siralomház-vázlatomat? Wolff kihívó mosollyal felelt: – Az enyém volt, azt csinálhattam vele, amit akartam, nem? – Nem. Ha maga egy baráti emléket kap tőlem, akkor azt becsülje meg. Aki engem nem becsül, azt én sem becsülöm. Azzal sarkon fordult és otthagyta. De Wolff nem volt ilyen kurtán-furcsán elintézhető fickó. Másnap már megjelent egy cikk a Figaróban. Hogy a világhírű művészt a maga keleti hazájában milyen komikus ünnepléssel fogadták. Ügyesen, tagadhatatlan elmésséggel megírt csúfondáros cikk volt. Miska hat példányban olvashatta. Mert hat névtelen jóakarója sietett neki azonnal elküldeni. El is olvasta legalább hatszor. Égő arccal, a hitványság felett való fájdalmas megdöbbenéssel, amelytől hosszú ideig nem tudott szabadulni. Aztán a harmadik bosszantó dolog volt ez a Manet. Elhatározta, hogy Krisztust fest a keresztfán. Ezt a tervét elmondta Proust miniszternek, a barátjának, annak a révén aztán híre ment. Miskát Manet-nak már a puszta neve is idegessé tette. Amit ez az ember a képein hirdetett, az nyers tagadása volt az ő egész festészeti meggyőződésének. Az apai és fiúi nemzedék örök harcának keserű haragja ébredt fel benne. És az az idő már rég elmúlt, mikor az élclapok tréfákat faragtak az impresszionista nevű félbolondokról. Most már csak ellenfeleik voltak, gúnyolóik nem. Sőt. Miska egymás után látta azokat a Manet elismerői közé állani, akiknek a művészet hagyományos szentségéről való hitét annyira becsülte. Puvis de Chavannes, a feltétlenül tisztességes és jóhiszemű művész egyenesen közéjök állott ezeknek az újaknak. Bastien-Lepage a lelkesedés hangján beszélt Manet-ról. S az öreg Cabanel, aki a Salon zsűritagja volt, már a zsűriben is erőteljesen és nyíltan a Manet pártját fogta. A mostani, nyolcvankettes Salonban Manet-nak volt egy képe: Le Bar des Folies Bergères. Tagadhatatlan tudást talált rajta Miska, de amit ez a tudás kifejezett, az homlokegyenest ellenkezője volt mindannak, amit ő a festőművészeiről hitt. S ez a Manet most Krisztust akar festeni. Közvetlen az ő Krisztusa után. Tisztára olybá tűnt ez neki, mintha például a románok elfoglalnák az ezeréves Magyarországot. Ilyen képtelenségnek, ilyen sértőnek. Volt még, ami lehangolja, bőven. Az első ösztöndíjat, az ő ösztöndíját egy Révész Imre nevű fiatal festőnek ítélte. A kidolgozott szabályok szerint otthon három pályázót választott ki a zsűri, ő aztán – érdektelen francia festők közbenjöttével – választott a három közül. Most, a legelső alakommal Baditz, Révész és Vágó nevű fiatalok képeit küldték ki neki. Ő Révészben látta a legtöbbet, ez látszott a legmagyarosabbnak is, ami külön megvesztegette. Ki is jött a fiatalember Párisba, igen törekvő növendéknek bizonyult, embernek is nagyon kellemes volt. De alighogy megmelegedett, s alig kezdett el váratlanul gyors sikerrel képeket eladni egy McLyn nevű angol műkereskedőnek, a Párisban lábra kapott új festési mód már hatni kezdett rá. Már egészen olajtalanul festett, ágyazás nélkül, a színek önálló, nyers hatását kereste, folyton világosabb és világosabb lett. „Az én pénzemen” – gondolta magában Miska, de gyöngédebb volt, semhogy ezt kimondta volna. Csak unszolta a fiatalembert, mikor az koronként elhozta a vásznat, amin dolgozott: – Ez nem elég zaftos! Zaftosabban! Hát nincs magának bitümje? – Nincs. – De legalább kaszlerbraunja csak van? – Az sincsen. Csóválta a fejét, kedvetlen volt. A bitümkérdés új pont volt bajainak fejezeteiben. Volt neki egy derék festékkeverő olasza már évek óta, az csinálta neki a bitümöt dézsaszámra. Ez az olasz remek bitümöt tudott keverni. Volt valami receptje, vagy fogása, az övéhez hasonló bitümöt nem lehetett kapni sehol, mert a kereskedésekben kapható bitüm különben sem ért egy hajítófát. Volt vagy húsz
piktora ennek az olasznak, akik mind tőle rendelték az ágyazófestéket, igen jól meg is élt ennyi rendelőből. Csakhogy a bitüm szép lassan kezdett kimenni a divatból. A rendelők fogytak. Egy szép napon az olasz ott tartott, hogy a kicsire zsugorodott forgalomból nem volt képes megélni többé. Fogta magát, hazament Olaszországba más kenyér után nézni. Miska, a világ legnagyobb bitümfogyasztója, itt maradt, mint csuka a szárazon. Nincs annál idegesítőbb és bénítóbb a művész számára, mint ha a szerszámával baj van. Az akvarellista, ha nem kapja meg a maga megszokott Anreiterjét, a szobrász, ha kénytelen újfajta agyaghoz nyúlni, a Pleyelhez szokott muzsikus, ha idegen zongora elé ültetik, az író, ha kifogy az a fajta penna, amellyel írni szeret, csak fele lesz önmagának, míg teremtőereje sok kín árán hozzá nem idomul az új eszközhöz. Miska idegesen hozatott annyiféle bitümöt, ahányat csak talált. Most megpróbálta kaszlerbraunnal, de ez sem nagyon ízlett neki. Cécile pedig éppen most érkezett el társadalmi hemzsegésének tetőpontjára. Becsvágya nem ismert határt. Most már azt tette fel magában, hogy Párisban az ő szalonja lesz az első. Idegessé tette, hogy más házakról is szó lehet, ha szenzációs fogadásokról beszélgetnek az emberek. Juliette Adamhoz kitűnő és érdekes emberek jártak, a sarkutazó Nordenskjöldtől kezdve, ha megfordult Párisban, az orosz nagykövetig. De Luynes hercegnő háza is nevezetes volt arról, hogy oda irodalmi, politikai és művészeti kitűnőségek járnak. De főként a madame de Caillavet fogadásai izgatták Cécile-t. Ez gazdag és szép asszony volt, igen szellemes, és mikor megvette az Arsène Houssaye palotáját az Avenue Hoche-on, elkezdett társaságot szervezni. Nem mennyiségre ment, hanem minőségre. S ha negyvenszemélyes ebédet adott, az asztalnál csak olyan emberek ültek, mint Rivière tengernagy, Dumas fils, Pailleron vagy a fiatal Anatole France. Nagy érzéke volt fiatal tehetségek iránt, Párisban emlegették egy mondását: „Nem szeretem nagyon a beérkezetteket, mert mire beérkeznek, rendesen nagyon elfáradnak.” Ezt a De Caillavet-nét szerette volna főként felülmúlni Cécile. Erősebben szervezte pénteki fogadónapjait, mint valaha. Voltaképpen nem is került nagy megerőltetésébe. Miska híressége akkorát szökött, palotájának pazar berendezéséről annyit beszéltek már a városban, hogy azt a bourboni arisztokráciát kivéve, amely csak egymással közlekedett, senkit sem kellett kétszer hívnia a házához. De ezzel aztán az járt, hogy rengeteg helyre kellett menniük nekik is. Gyakran végigcsináltak egyetlen estén egy ebédet, egy színházi előadást és három különböző estélyt. Megesett, hogy Miska holtfáradt volt a napi munkától, és sóvárogva szeretett volna otthon maradni, de akkor jött Cécile, és könyörtelenül felvétette vele a frakkot. És Miska sóhajtva bár, de engedelmeskedett, mert már megtanulta, hogy nem olyan fáradságos egy este három fogadást végigcsinálni, mint feleségével egyetlen szóharcot lefolytatni. És mégis. Ennyi baj, kínlódás, idegesség, vesződség közepette mégis akkora örömet rendelt neki a sors, hogy ez megérte nemcsak a maga, hanem az egész világ minden baját. Chérie-nek kisfia született. S csak ők ketten tudták, hogy ez a fiúcska az ő szerelmök testet öltött kifejezése. Bár későn érkezett a kicsi, hiszen Chérie-nek már eladó lánya volt otthon, de a kritikus csecsemőheteket megúszta. Vékony, nyúlánk, légies kisgyerek volt, nem is hasonlított más csecsemőkhöz, áttetsző bőre anyjáé volt, nagy nyílású, mélykék szeme vér szerinti apjáé. Ha olyan volt is ez az öröm, amelynek álruhát kellett hordania, ha el kellett is bújnia és minden boldog megnyilvánulástól tartózkodnia, kimondhatatlan öröm volt mégis. És a sors különös áldásaként éppen akkortájt vezettek be Párisban egy csodálatos új találmányt, a telefont. Ennek az ördöngös szerkezetnek a segítségével a város két bármilyen távoli pontjáról két ember személyesen beszélhetett egymással. Miskáék azonnal bevezettették. Így tett Chérie is. És bár Miskáéknál Cécile ült a készüléken reggeltől estig, hogy rengeteg meghívását és társadalmi tárgyalnivalóját ezen az amerikaias módon intézze el, mégis akadt olykor egy-két dugott perc, mikor meg lehetett Chérie-t kérdezni, hogy mit csinál a „Petit” A fiúcskának ez lett a becézőneve is.
Bajok, gondok és gyakran ismétlődő fájdalmas rohamok között is ez a kis lény, álmainak titkos teljesülése adott erőt Miskának ahhoz, hogy új kedvvel és lelkességgel dolgozzék. Mellékesen elegáns szalonképet festett boszorkányos gyorsasággal, a teljesen megérett tudás bűvészmutatványaival, hogy a Sedelmeyer-számlán megtartsa az egyensúlyt, de az új nagy alkotáshoz már megvolt a témája. A Krisztus-kép még készen is annyit foglalkoztatta gondolatait, hogy még egy Krisztus-kép sült ki belőle. A Biblia állandó olvasmánya maradt. Nem tudott betelni a könyv kimeríthetetlen szépségeivel és érdekességeivel. Az a drámai történet, amelyet vászonra vetett, s amely most százezreket hozva belépődíjakból Sedelmeyernek, hihetetlen diadalutat járt végig Európa fővárosain, tovább élt benne. A krisztusi tragédia annyira megkapta, hogy a Feszítsd meg jelenete után is tovább élt vele a Bibliában. Mikor Pilátus látta, hogy semmire sem megy az elvakult zsidókkal, kiadta nekik a foglyot. Kijelentette, hogy ő ártatlannak tartja, és nem hajlandó halálra ítélni, de a maga részéről nem emel kifogást, ha a zsidók magok elítélik. A jogi felelősséget így tisztázta, és tisztázták az erkölcsi felelősséget is: Pilátus jelképesen megmosta a kezét, a zsidók pedig átkot vettek magokra, mondván: terhelje az elítéltnek vére őket és leszármazottaikat, ők vállalják. Pilátus szabadon bocsátotta a gyilkos Barabbást, a letartóztatott mezítlábas apostolt pedig kiadta a zsidóknak. Azok mindenekelőtt komédiát csináltak vele. Ha királynak mondta magát, legyen most király. Valami ócska piros leplet kerítettek, és ráborították palástnak. A tövisbokorról gallyakat téptek, és koszorúba kerítve a fejére nyomták koronának. Egyik nádszálat hozott, azt a kezébe tették kormánypálcának. Akkor aztán körültáncolták, hajbókoltak előtte nagy ceremóniával, jól mulattak a tréfán, majd nekiestek és agybafőbe verték. Megelégelték a tréfát, vitték kivégezni. Úgyis soron volt két gonosztevő kivégzése, elvitték azokkal a vesztőhelyre, a Koponya-dombra. Ő maga nem bírta vinni a mázsás keresztfát, összerogyott alatta a dombra menet. Megállítottak egy járókelőt, valami Simont, és kényszerítették, hogy vigye az. A domb tetején aztán mind a hármat keresztre feszítették. Ez úgy történt, hogy a keresztet lefektették a földre, az áldozatot rátették kitárt karokkal, aztán nagy sátorfejű szegeket vertek keresztül a tenyerén, azzal szegezték a fához. A törzsfa oldalán rézsútos polcot hagytak a két talpnak. Szeget vertek a két lábfejen is keresztül. Akkor aztán három ember nekiállt, feltámasztották a keresztet egyenesre, végét betették az előre megásott gödörbe, s betemetve a tövét, jól megtaposták körötte a földet. Az áldozat testsúlya most részint a két tenyér sebén függött le, részint az átszegezett lábfejekre nehezedett. Rendesen hosszú ideig szenvedett az ilyen kivégzett a keresztfán, üvöltözött napokig is, el-elájult a fájdalomtól és vérveszteségtől, végül ha a kimarjult és átszegezett tagok kínja meg nem ölte, éhen veszett. De ez a csodálatos áldozat nem ordítozott. Sőt olyan hihetetlen lelkierő volt benne, hogy még beszélgetni is tudott. Ott a keresztfán függve a testi halál küszöbén, még megtérítette a mellette kínlódó gonosztevők egyikét. És még arra is volt lelkiereje, hogy véres lábánál zokogó édesanyját a kedvenc tanítvány oltalmába ajánlja. Ez hat órakor történt délután. Akik végeztek vele, indultak haza, és átadták sorsának. A Biblia még tovább is mondta a történetet a földrengésről, amely ezután következett. De Miska ennél a jelenetnél rendesen megállt, mikor a véres drámát végiggondolta. Magában az elmenők arcát képzelgette. És megrajzolt magában egy zsidó főpapot, akire akkora hatással volt a felfeszített férfi emberfeletti viselkedése, hogy megdöbbent. Lelkében felbukkant a kétség, hogy vajon nem ártatlant küldtek-e a halálba? Hiszen megátkozták magokat is, fiaikat is. Ez az egy alak, aki meghökkenve, lesütött fejjel ballag lefelé a vesztőhely domboldalán, olyan élénken élt benne, hogy lefestette. Csak úgy saját magának. Felakasztotta a műterem falára, és nézte.
Majd hosszú időre abbahagyta. Aztán megint csak nézte. Saját műve kezdte el tovább ihletni. Abban az arcban, amelyet megfestett, utólag megérzett valami kifejezést, azét az emberét, akihez magyaráznak, de ő csak hallgatja, és nem tudják meggyőzni. Gondolatai kialakították azt is, aki magyaráz a megdöbbent főpapnak: egy másik főpap. Szélesen kitárt kezek gesztusával képzelte, mint aki ezt mondja: „Kérlek, mi másképpen nem tehettünk.” A két mendegélő alak mögött népesült a háttér, ide alak, oda alak, jobbról felmeredt a három keresztfa borzasztó látványa, a középsőnek tövében Krisztus édesanyja, nagynénje, Mária Magdolna és az ifjú János tanítvány. Egy őriző katona. A hófehér létrával és szekercével. A római lovaskapitány, aki feljött ellenőrizni, hogy Pilátusnak aztán jelentést tehessen. Lassanként még több alakot és életet kapott a kompozíció a töprengve teremtő agyban. Fejeket látott, amelyek hirtelen visszafordultak. Miért figyelnek olyan meglepetten érdeklődve? Csak azért figyelnek, mert a felfeszített Krisztus mondott valamit. A Bibliában van is erre egy jó mondat: „Atyám, atyám, miért hagytál el engemet?” A testi fájdalom egyetlen felkiáltása a rettenetes halál előtt. S az egészben a közelgő földrengés ideges, sejtelmes előérzete, tragikusan borús ég, alaktalan, sötét fellegekkel… Az egésznek a címe: Consummatum est. Elvégeztetett. Úgy született ez a kép, mintha nem is csinálta volna, mintha szabadjára eresztett képzeletében magától termett volna. Felvázolta. Nem tetszett. Sok mindennel nem volt megelégedve. A kép bal fele, ahol az alakok dombról haladtak lefelé, természetesen lecsúszott. Mivel emelje fel? Hirtelen gondolattal lóra ültette az egyik zsidó főpapot. Fehér burnuszt adott a felmagasított alakra, mindjárt meglett a két oldal egyensúlya, sőt a főpap fejét visszafordította Krisztus felé, s ezzel egyetlen csavarintás révén a kompozíció egész bal oldalát a főalak felé utalta, nem hullott le a tervből többé semmi. Csak a közepe volt még üres. Hiába állt ott az előtérben ugyanaz a suhancalak, aki a Siralomházon a rabot nézi s aki a Zálogházon viszi a mappát, ez még mindig nem elég, úgy érezte. Egy délben meglátogatta Renan. Nézte a vázlatot és bólongatott. Apró megjegyzéseket tett, néprajzi, történeti szempontból. Magyarázgatta, hogy milyen ott a talaj, milyen alakú lehet egy szekerce, meg ilyeneket. – Mondja, tanár úr – kérdezte Miska –, én itt a Bibliában valamit nem értek. Krisztus azt kiáltotta, hogy „atyám, atyám, miért hagytál el engemet” s a Biblia szerint a zsidók erre azt mondták: „Illést hívja.” Mi értelme van ennek? – Azonnal megmagyarázom. Héberül ez a mondat így hangzik: „Éli, Éli, lamma sebaktáni?” Illés pedig héberül úgy hangzik, hogy „Élija”. A kereszt alatt álló zsidók rosszul értették Jézust. Ótestamentomi idézetekkel, jóslatokkal, szójátékosan babonás összefüggésekkel volt tele a fejők. Mindjárt talmudista módon magyarázni igyekeztek, agyafúrtan és bonyolultan, hogy miért hívja Illést, jöhet-e Illés csodát tenni, s miért éppen Illést hívja. Érti ezt? – Értem. Pontosan értem. Már meg is villant előtte az az alak, aki a képen el fogja mondani mindezt. Sőt két alak is, két különféle embertípus. Mintha azt mondanák visszafordulva: „Hallja csak, mit mondott?” Megvolt, amit a kép közepére keresett. Megint elkezdődött a modellek hajszolása. Ámbár címgyűjteményében, ahol valamennyi modellje lakását feljegyezte, nem egyet talált, akit most is használhatott. A lovas főpapra például magától kínálkozott a Pilátus-képről az az alak, aki hátul a padra kapaszkodva kiabál. Arcostul, humuszostul igen jól illik ide. A jelmezekkel is kevés dolga akadt most már, az előző képhez összehordott hatalmas raktár mind megvolt a padláson. A kor, a kelet, a népfaj jellegét sem kellett külön tanulmányoznia, benne élt még a Biblia világában, római sisakok, zsidó köntösök, szakállak és arcok között. Huszonkilenc alakhoz csinált bevezető tanulmányokat. Külön-külön festette mindet. Keleti ruhába
öltöztetett szakállas alakok üldögéltek műtermében. Ő az egyik állványnál dolgozott, a másiknál kedvenc tanítványa, gróf Teleki Bella. A szép magyar grófkisasszony igen jól festett. Családjában minden ágon kiütközött a művészi érdeklődés. Egyik nagyanyja Brunswick Karolina volt. Beethoven nevezetes ideáljának a nővére. Nagyapja, Teleki Imre hegedűművész volt, egyik nagynénje az a Teleki Blanka, aki éveket raboskodott Kufsteinban. Coignet-nál tanult festeni, másik nagynénje, Teleki Emma a magyarbarát francia íróhoz, Gustave De Gerandóhoz ment feleségül. De Gerandóné korán özvegységre jutott, a Rue Vaugirard egyik házában éldegélt két gyermekével. Hozzá jött ki erdélyi unokahúga, aki először Baudouinhoz, a Puvis de Chavannes tanítványához járt festeni tanulni, de Baudouinnak vidékre kellett költöznie beteg apjához, és De Gerandóné elhozta húgát Miskához. Ő nagyon szerette a finom, kedves leányt, aki angol társalkodónőjével jött a műterembe; a missz leült egy sarokba, ők pedig festettek a békés csendben egy-egy állvány mellett, néha egy-egy mondatot váltottak. Miska megnézte a grófkisasszony képét, belejavított egy-egy erőteljes ecsethúzással, aztán visszament a maga képéhez, és fütyörészve dolgozott tovább. Olykor pár percnyi pihenőt adott a zsidó köntösbe öltözött modellnek, hátrament a nagy tükörhöz, és onnan tanulmányozta a kép eddigi állapotának hatását, mert tükörből tárgyilagosabbnak látta. Közben más tanítványokkal is akadt dolga. Kijött Párisba az a Vágó Pál, aki ösztöndíjára is pályázott, de Révész mögött lemaradt. Kijött Spányi Béla, egy szolnoki festő, aki főként tájakat pingált. Kijött az a Greguss, aki Reök Ilonát annyira kerülgette odahaza, sőt meg is kérte a kezét, s most a leendő nagybácsi keze alá akart kerülni. Kijött egy Innocent Ferenc nevű festő, továbbá Pataky László nevű erdélyi művész. Volt egy amerikai is, bizonyos Dannat, valamint egy német, Gaston Linden. Ezek elnéztek hozzá, hogy közelről lássák a világhírű ecset boszorkányos munkáját, csodálták egy darabig, aztán hazamentek, hogy megpróbálják maguk is, amit láttak. Ő pedig festett tovább. Már minden modellel megvolt, csak még a főalak volt hátra. Hívatta Barbunót. De rögtön az első percben megakadt vele, nem tudta hogyan beállítani. A kereszten függő test izomjátékát kellett látnia. – Nézze, Barbuno, én csináltatok egy keresztet. Valahogy felerősítjük magát arra a keresztre, és én majd igyekszem a tanulmányt igen gyorsan megcsinálni. De az elkapatott modell, akinek a Pilátus-kép óta nagyon jól ment sora, fanyalogva húzódozott. Miska hevesen unszolta: – Ne okoskodjék, lássa be, hogy muszáj. Hogyan fessem meg a képemet? Nem fog soká tartani, és biztosan nem is fáj olyan nagyon. – Mester, képes volna csakugyan keresztre feszíteni, csak hogy tanulmányozhasson. Miska egy pillanatig sem vette ezt tréfának mohó festési lázában. – Természetesen az volna az igazi. Akkor kitűnőt festhetnék. De maga nem egyezik bele. Legalább engedje, hogy felkötözzük vagy valami más módon, mit tudom én… De Barbuno nem állott kötélnek. Elment, hogy Miska találjon ki egy-két nap alatt valami más megoldást. Ekkoriban jött a hír, hogy Manet meghalt. Borzasztóan halt meg. Fél lábát ugyan amputálták, de halálának igazi oka agylágyulás volt, mégpedig meglepően rohamos lefolyású. A Salonban legutóbb kiállított bár-képén még semmi nyoma sem volt az elmebajnak, pár hónap múlva már egyetlen értelmes szót sem tudott kimondani. Ez a haláleset Miskát mélyen megrázta. Idegesen járt-kelt, minden apróság felizgatta, csapkodta a tárgyakat maga körül. Nem tudott mit kezdeni a modellel. Két álmatlan éjszakát eltöltött töprengve. Akkor határozott. Alig várta, hogy reggel legyen. Reggel telefonozott egy De Suze nevű ismerős úrnak, aki Michel doktorék barátja volt és szeretett fényképezni. Megkérte, hogy fontos ügyben lehetőleg még a délelőtt folyamán keresse fel, de gépét okvetlen hozza magával. Tíz óra felé De Suze megjelent. Miska már előbb meghagyta a portásnak, hogy csak ezt az urat
engedje fel, senki más számára nincs itthon. A műteremben elő volt készítve a keresztfa. Miska már régebben megrendelte egy asztalosnál, másfél óráig magyarázva neki a legapróbb részleteket. A keresztfa mellett kikészítve egy csomó ruhaszárító kötél. Meg egy törülköző. – Mi az a titokzatos dolog – kérdezte vidáman De Suze –, amiben segítségére lehetek? Miska komor maradt. Becsengette az inast. Aztán a másik inast a műterem ajtajához állította: senkinek sem szabad bejönni, még madame-nak sem. – Nézze – mondta De Suze-nek –, nem találok modellt, akit keresztre köthetnék, hogy tanulmányozzam. Most maguk rákötnek engem erre a keresztfára, aztán maga le fog engem venni. Bocsásson meg, hogy ezzel terhelem, de hivatásos fényképészhez nem fordulhatok. Indiszkréció történhetik, lapba kerül a fénykép, lehetetlen megkockáztatni. És már lázas sietséggel vetkőzött is. Minden ruháját ledobta, ott állt teljesen mezítelenül. Akkor dereka köré csavarta a törülközőt. És így fellépett arra az asztalra, amelyet már előre odatolt a talpakba épített keresztfa mellé. – Most kötözzenek rá a keresztre. Ketten nem győzték, be kellett szólítani a másik inast is. Ketten nagy üggyel-bajjal emelték a hatalmas testű embert, a harmadik elkezdte kötözni. Először a lábát kötözték körül jó erősen, két talpa a keresztfa faragott párkányán pihent. Akkor odakötözték jó erősen két kifeszített karját is. – Erősebben – biztatta őket –, még erősebben! Most engedjenek el. Elengedték, és elugráltak az odatolt asztalokról. Miska fent függött a keresztfán. Kíváncsian figyelte, hogy mit érez. Mindenekelőtt csuklóin érezte a kötél szorítását. Pár pillanat múlva már élesen kezdett fájni a könyökhajlása, alsókarja és hónalja. Talpa elvesztette a támaszkodás egyensúlyát, bokáját fájdalmasan szorította a kötél. – Tessék. Most vegyen le. De Suze beállította a gépet. Elég lassan ment. Fejével bebújt a fekete lepel alá, igazgatott, a lencsét srófolgatta. Aztán a gép elé állott, és megfogta a lencse védőkupakját. – Most! A felvétel elkészült. Miska ott függött félrehajtott fejjel. Most már mindene nagyon fájt. De valami érthetetlen, szenvedni akaró ösztön azt parancsolta neki, hogy ne oldoztassa le magát.* – Csináljon biztonság okáért még egy felvételt. De Suze megint motoszkált, új lemezt tett be, igazgatott. S ezalatt Miska szenvedett a keresztfán. Régi színészösztönei is felcsillantak benne, próbálta fejét minél hatásosabban tartani. És a kínlódás különös örömet okozott neki. Nem tudta, miért. Csak azt tudta, hogy örömmel szenved. Behunyta szemét, és erősen azt képzelte, hogy tenyerét és lába fejét szegek verték keresztül. De olyan erősen képzelte, hogy szinte érezte a csontok és porcogok közt behatolt szeg égető, borzasztó fájdalmát. Arra gondolt, hogy teste súlyát most az a két szeg tartja, amelyekre kezének meztelen csontjai nehezednek. És lába sebére támaszkodik az egész függő test. A jó ismerős és a két inas felkapaszkodtak hozzá és leoldozták. – Moszjő vérzik – mondta egyik inas. Bokája vérzett. A kötél felhorzsolta. Miska ránézett a sebre, és legyintett. – Mi ez az igazi fájdalomhoz képest? Semmi. Holnapra előhívhatja a képeket, ugye? – Hogyne. Holnap mind a két felvétel itt lesz. Most már jöhetett Barbuno. Csak a fejét festette róla, a többit saját magáról. Most már minden alakhoz megvolt az előzetes tanulmánya, némelyikről kettő-három. Hozzáfoghatott volna magához a nagy vászonhoz. De olyan beteg volt, hogy ezt el kellett halasztania. Rendes fájdalmai is elég erősen jelentkeztek, de fő szenvedését a gyomra okozta. Olyan gyötrelmes gyomorfájások kínozták, hogy fejét
ököllel verte kínjában. Semmi csillapító nem használt. Három orvos is vizsgálta. Charcot azt állította, hogy ezek a fájdalmak is a hátgerincbajjal függenek össze, de volt egy belgyógyász, aki epekőre gyanakodott. Mindenáron Karlsbadot sürgette. Charcot pedig úgy gondolta, hogy neki ugyan igaza van, de Karlsbad ártani nem árthat. Miska tehát abbahagyta a munkát, és elment Karlsbadba. Abban állapodott meg Cécile-lel, hogy onnan hazajövet Colpachon fog pihenni egy kicsit, aztán dolgozik, Lamalouba pedig csak valamikor késő ősszel fog elutazni. De nem így történt. Karlsbadból eléggé kipihenten jött haza, és gyomorfájdalmai elmúltak. Jókedvűen mesélte, milyen kalandja akadt egy műkereskedővel. Nem messze a szállójától egy képkirakatot látott, s abban nagy képet, amelyen az ő neve díszlett. Rögtön bement a boltba. – Honnan való az a kép? – kérdezte a műkereskedőtől. – Munkácsytól. Magam vettem tőle. – Úgy? Hát ez a kép egy szemtelen hamisítvány. – Kikérem magamnak! Ha én azt mondom, hogy magam vettem a művésztől, ön ne merészelje azt állítani, hogy hamisítvány. Szóra szó jött, Miska a pultot verte, a műkereskedő azzal fenyegetődzött, hogy rendőrt hívat. – Nagyon jól van, gyerünk a rendőrségre! Elmentek a rendőrségre. Elül ment Miska, izgatottan hadonászva esernyőjével. Utána a műkereskedő, szitkozódva mérgesen. És utánuk az utca összecsődült népe, egész kis tömeg. A rendőrségen Miska igazolta magát. A műkereskedő hebegve kért bocsánatot. A képet sietett megsemmisíteni. Colpachon az első napokban jó volt minden. Belekezdett szórakozásképpen egy könnyed szalonképbe. De egyszer csak elővették a villámszerű fájdalmak, amelyeket Charcot orvosi nyelven „lancináló” fájdalmaknak szokott nevezni. Soha még ilyen erős fájdalmai nem voltak. Kínjában a földön fetrengett és nyelvét véresre harapta. Cécile kétségbeesve, sírva csapta össze a kezét. Azonnal Lamalouba, egy napot sem szabad várni. Elment tehát Lamalouba. Jórészt a múlt évi ismert arcokat látta ott. Majdnem valamennyi ismerősét viszontlátta. De mikor a belga báróról kérdezősködött, megtudta, hogy azon kitört a paralízis, és elmegyógyintézetbe szállították. A német kereskedőről pedig megtudta, hogy agyonlőtte magát. Komoran, sötét nézéssel rótta az utakat, sóhajtva kelt reggel, este pedig szüntelenül betegségéről gondolkozott, mikor lefeküdt. A hátgerincsorvadás minden mozzanatát láthatta ezen a helyen. A maga bajának leendő lefolyását szinte meg tudta mutatni az egyes betegeken. Jövőre olyan lesz, mint a lyoni tanár. Öt év múlva, mint az a kockás ruhájú skót tiszt. Tíz év múlva talán kocsiban fogják tolni. Aztán még rosszabb lesz. Mélyeket sóhajtott, és fájt a szíve önmagáért. Még álmában is gyakran sírt, reggel felébredéskor nedvesnek találta párnáját. De mikor hazament Párisba és megint nekifogott a munkának, sötét gondolatai kevésbé kínozták. Megint kibérelte a Rue Montaigne-ban a nagy műtermet. A felvázolásnál a fiatal Révész segített neki. A hatalmas vászonhoz kerekeken tolható, létrás állványt építtetett. A létrán igen nehezére esett felmásznia, de ha egyszer fent volt, elfelejtette minden baját, festett. Lemászni a létráról megint csak sok kínba került, folyton attól félt, hogy elveszti egyensúlyát, lezuhan és összetöri magát. Kint folyt a világ, de őt nem érdekelte semmi. Párisban vadul izgult a francia belpolitika, a köztársaságiak elkeseredett parlamenti harcokat vívtak a bonapartistákkal, ő csak fél füllel hallott az izgalmakról, ha este társaság volt nála. Cécile egymás után rendezte a nagy estélyeket. Ő csak megült egy sarokban, és maga mellé vette Michelnét. – Mondja, Madelon, az kicsoda, aki ott áll az érsek mellett?
– Az új német követségi tanácsos. – És mögötte az a csinos szőke asszony? – Az egy bizonyos madame Haber, aki pénzért megszerezte magának a Mondéa-Goudot hercegnői címet. Csak ült, és nézegette vendégeit szórakozottan, egyszerre csak eszébe jutott valami a képhez. A vendégeken át kisiklott a teremből, és a műterembe szökött. Ott úgy, ahogy volt, frakkosan, palettát és ecsetet vett a kezébe. Elkezdte egy üres vásznon hamarjában próbálgatni, amit kieszelt. Rendszerint úgy belemerült a munkába, hogy miután háromszor morgott valamit az utána küldött inasnak, maga Cécile sietett be hozzá. – Miska, igazán lehetetlen vagy. Tehet ilyet egy házigazda? Bizony isten kisül a szemem a szégyentől. Egyik megjegyzést kapom a másik után. Azonnal gyere a vendégek közé. Ment a vendégek közé. De megint csak valami védettebb sarokba vonult, és a képről gondolkozott. Ha a ház újonnan bemelegedett barátja, Jouanet úr elment a közelben, házaséletéről kezdett tűnődni, de csakhamar megint a képre tértek vissza a gondolatai. Jouanet úgynevezett szép ember volt. Szénfekete haja, csillogó szeme, kackiásan pedrett bajsza afféle őrmesterszépséggé avatták, amilyenek szerelmes párokat ábrázoló olcsó olajnyomatokon láthatók. Gázgyári kishivatalnok lévén, valami gázszolgáltatási kérdésben fordult meg először a háznál. Cécile nagyon összebarátkozott vele. Jött aztán gázügyek nélkül is. Igyekezett hasznossá tenni magát, olcsó takarmányt szerzett a lovaknak, leleplezte a tolvaj inast, estély előtt órák hosszat borítékokat címzett. És végül minden szabad idejét a Munkácsy-palotában töltötte. A vak is láthatta, hogy tűzzel-vassal udvarol Cécile-nek. Miskának is felötlött agyában ez a gondolat. De azonnal rendreutasította magát a gondolatért. Cécile még nem öregasszony. És szerelem nélkül lehetetlen élni. Ha valaki szemrehányást tehet Cécile-nek a vágyért, hogy egy kis melegség is jusson neki az életből, az férje lehet a legkevésbé. Egy ilyen estélyen történt, hogy a vendégek elég korán elszéledtek, Cécile a személyzettel és a távozó cigányokkal vesződött, Jouanet pedig, aki még egy konyakot meg akart inni, leült egyedül egy pamlagra. Azt hitte, hogy Miska már elment lefeküdni. De Miska ott ült mellette egy nagy karosszékben. Elkezdtek közömbös dolgokról beszélgetni. Egyszer csak Miska nagyot gondolt. – Nézze, Jouanet, volna magához egy bizalmas kérésem. – Tessék parancsolni. – Nézze, én ezt a Chaplin házaspárt nagyon szeretem. Egy ideig Cécile is szerette őket, sokat is jártunk össze, de aztán a két asszony között valami gyerekség miatt elhidegedett a viszony. Talán hallott is erről. – Hallottam – felelt Jouanet olyan arccal, amelyre rá volt írva, hogy sokkal többet hallott. – Hát ez nekem nagyon kellemetlen. Szólnék is Cécile-nek, de ő ezt félreértené. Még azt gondolná, hogy köztem és Chaplinné közt van valami, pedig dehogy van. Butaság. Arra gondoltam, hogy magára nagyon hallgat Cécile. Nézze, bírja rá ügyesen, hogy Chaplinékat hívja meg. Mint régen. Ha megteszi és elintézi, igazán nagyon lekötelez. – Megpróbálom – felelte a szép Jouanet. Meg is próbálta, el is intézte. Cécile egy szót sem szólt Miskának, de a legközelebbi péntekre már meghívta a házaspárt. Nyilván féltékenységének haragja most már elpárolgott. Chaplinnéhoz való rossz viszonyának, ha már házasélete benső tartalma úgyis felborult, nem volt többé semmi értelme. Chérie annyi év után először megint megjelent az Avenue de Villiers-n. És ettől kezdve rendszeresen járt hozzájok. Miska is ellátogatott a Chérie otthonába, hogy a kisfiút láthassa. Minden alkalommal ajándékot vitt a gyereknek, gyönyörködve nézte növekedését, aggódott, ha a gyerek köhögött. Boldog volt. Sorsa nem adta meg neki, hogy otthonában élje meg a szerelmes férj és az apa örömeit, szép
szerényen beérte a kényszerűen titkolt félboldogsággal. Chérie-vel töltött titkos órái voltak most is azok az órák, melyekben jóságos szelídségre és gyöngédségre vágyó lelke megfürdött. Idegesen, ingerlékenyen ment a légyottokra, és felüdülve, megnyugodva jött onnan haza. Ilyenkor Cécile iránt is melegebben érzett, nyájasan szólt hozzá, dicsérte ruháját, fejfájása iránt érdeklődött. Ilyen békés jó viszony hajdani szerelmök legforróbb idején sem volt a házastársak között. Miska örült: a házi botrányok elmaradtak, s ő, amennyire betegsége engedte – nyugodtan dolgozhatott. Dolgozott is. Néha egy-két napra félbe kellett szakítania a munkát, mert fájdalmai rájöttek. Ha túl sokat mászkált a létrán, azt már megérezte. Aki este frakkban látta daliás termetét, atlétavállát, karcsú derekát, járásának rugalmas erejét, a korán őszülő délceg gavallérban egyetlen gondolattal nem sejthette a gyógyíthatatlan beteget. S a herkulesi alak másnap nyögve, kínlódva vonszolta fel magát a létrán, mint egy inaszakadt. Letörve kivált olyankor, ha valamelyik ismerőséről betegség híre érkezett. Mikor Wimpffen gróf öngyilkos lett s ugyanakkor megjött a hír, hogy Gambettát megölte egy rejtélyes revolvergolyó, három napig feküdt belé. És mikor Bécsből érkezett valaki és elmondta, hogy Makart már nem ember többé, teljesen zavart és összevissza fecseg, Miskába egy hétig nem lehetett lelket verni. De a kép mégis elkészült. Március közepe volt még csak, elküldhette volna a Salonnak. De Sedelmeyer hallani sem akart a Salonról. Azóta új kiállítási csarnokot építtetett. A Pilátus-kép szerződéseivel úgy gazdálkodott, hogy a képet éppen mostanra haza tudta hozatni. Kieszelte, hogy a Golgotha-képet nem egyedül állítja ki, hanem a kettőt együtt. Nagypénteken teljesen kész volt a kép. Már búcsút jártak az ismerősök a műterembe. Az öreg Henner, aki sok Krisztus-képet festett maga is, hangosan kiabálni kezdett az elragadtatástól. Az új dicsőség szellőjét már érezni lehetett a levegőben. Az ünnepek után azonnal átszállították a hatalmas vásznat. A műterem emeleti ablakait kiszedték, mert a ház ajtaján a kép nem fért volna ki. A ház előtt különös alkotmány állott: kerekeken mozgó faépítmény, amelyre negyven munkás serege csigák és kötelek segítségével átemelte a képet az ablaknyíláson keresztül. Sedelmeyer a maga új kiállítási csarnokának egyik falán nyílást bontatott, hogy élével be lehessen vinni a művet a csarnokba. Bent a teremben egymással szemközti falakon helyezte el a két képet. A bejáraton túl mennyezetet építtetett, hogy a néző, mikor belép, ne láthassa az üvegtetőt, csak jobbra és balra a megvilágított képeket. Villany helyett gázt szereltetett fel az esti órákra, új rendszerű reflektorokkal. Egész kis vagyont fektetett a kiállításba. A dicsőség szertelen napjai újra kezdődtek. A sajtó a feltétlen magasztalás hangján írt Miskáról. Hasábokon át húzódó képzőművészeti taulmányok voltak a bírálatok, mintha egy régi nagy mesterrel foglalkoztak volna. Színeit megint a klasszikusokkal hasonlították össze. „A XIX. század nagy képe” – ilyeneket írtak róla. Maga Albert Wolff is kitett magáért, hosszú cikkében mértéktelenül dicsérte, a sorok között semmi epés célzást nem lehetett találni. Tömegek tolongtak a csarnokban, belépődíjakból annyi jött be, amennyiért más festő élete nagy művét örök áron eladja. – Ez még semmi – mondta Sedelmeyer –, majd a bibliaolvasó Anglia, az lesz az igazi siker! Az új osztrák-magyar nagykövet, Hoyos gróf a lelkesedők élén magasztalta Miskát. Többször is eljött megnézni a képet, nem tudott betelni vele. – Hogyan tudott ilyen Krisztust festeni? – mondta a mellette álló szerzőnek, ámulva és elragadtatva. – Nagyon egyszerű – felelte Miska –, le kellett volna festeni az Istent, ha tudtam volna. De Istent én nem teremthetek, mert csak ember vagyok. Ennélfogva embert igyekeztem alkotni, mert azt tudok. Lefestettem a legjobb és legtökéletesebb embert, akit képzelhettem. Aki nézi, az a saját hite szerint lássa Istennek. Én annak látom.
A kiállítást négy hónapig nem lehetett bezárni. De Miska ezt nem várta meg. Cécile elutazott Colpachra, ő pedig elment nyaralni Chaplinékhoz. A Chaplin házaspárnak Jussyben volt birtoka kis kastéllyal, nem messze Páristól, Saint-Quentin közelében. Este kiültek a verandára. A kisfiút már lefektette a nevelőnő. Miska föléje hajolt, megcsókolta. Aztán visszament a verandára a társasághoz. Jókedvű volt, szabad és olyan boldog, amilyen egy gyógyíthatatlan beteg lehet. A holnapra most nem gondolt. A mának örült békés szívvel, a Chérie ujjainak, amelyek néha valamilyen ürügy alatt súrolták karját vagy haját. Mikor mindenki lefeküdt, ők még mindig maradtak. Beszélgetni. De ez olyan beszélgetés volt, hogy két mondatra mindig tízpercnyi hallgatás következett. – Most mire gondolsz? – kérdezte Chérie. – Most egy csillagot kerestem az égen, amelyiket gyerekkoromban választottam magamnak. De itt az másutt van, mint nálunk. – Nagyon vágyol haza? – Nagyon. Jó darabig hallgattak. – Mondd, Chérie, mi legyen a kisfiúból, ha nagy lesz? – Majd azt rábízzuk. Amihez kedve lesz. Mondd csak, mikor ma ebéd előtt az öledben ült a gyerek, hirtelen elkomorodtál. Miért? – Az jutott eszembe, hogy nem fog tudni magyarul. – Én sem tudok magyarul, mégis megértjük egymást. Szeretsz? – Jobban, mint valaha. Tudod, az a csillag minálunk sokkal lejjebb van valahogy. Milyen furcsa. Chérie hallgatott. Hosszú csend következett. Millió tücsök ciripelt a francia éjszakában.
XI. A házaspár eljött Budapestre a Kálvária-kép kiállításának megnyitására. Itthon Beteljesedett lett a kép címe. Mikor valószínűtlen nagyságú ládájából kicsomagolták, nagy tömeg verődött össze a Műcsarnok előtt. Betűzgették a ládán az ember nagyságú betűkből álló feliratot, „Le grand tableau de Munkácsy: Christ au Calvaire, Fragile! Craint l’humidité!” Bent az épületben Telepy Károly és a Képzőművészeti Társulat fiatal titkára, Szmrecsányi Miklós ijedten látták, hogy a kép több helyen megsérült. De aztán kitűnt, hogy a baj jelentéktelen, Telepy maga is kijavíthatja, Munkácsyt nem is kell izgatni vele. A képet felállították, korlátot vontak eléje, a korlát s a kép közötti térségen a kép színharmóniájának leginkább megfelelő zöldesbarna szőnyeget terítettek le. Az első nap már veszedelmes volt a tolongás. A lapok teleharsogták az országot a remekművel.* A Pesti Hírlap két tárcát íratott róla, egyiket Radó Antallal, másikat Kenedi Gézával. A többi újság is kitett magáért. Miskát, mikor kilépett az Angol Királyné kapuján, azonnal embergyűrű vette körül. Minden lépését éljen kísérte. Ha fogaton robogott valamerre, megállt az utca népe és kendőt lobogtatott. – Mit szólsz ehhez? – mondta megindultan a mellette ülő Cécile-nek. – Kedvesek – felelte az asszony, de arcán látszott a féltékenység. Az asszonyoktól már nem féltette az urát. De a hazájától annál jobban. Mialatt a vidékről érkező vonatok ontották a közönséget a Műcsarnok számára, Miskáék vidéki körútra indultak. Legelőször Ipolyi püspök kastélyába mentek el, Bars-Szentkeresztre. Szalonkocsi vitte őket, az állomásokon mindenütt fehérbe öltözött leánykák, virágbokréták, szónoklatok, peronra sereglett tömeg, éljenvihar. A szép szentkereszti kastélyban megpihentek egy kicsit az ünneplés tomboló lármájától. A püspök tapintatos vendéglátó volt: rájok bízta, hogy naphosszat azt csináljanak, amit akarnak. Cécile főként sétálni és kocsikázni akart. Miska főként a házigazdával akart beszélni. Órákig el tudta volna hallgatni a tudós papot, aki mindig a magyarság homályos őstörténetét bújta. Színes, meglepő, soha nem hallott dolgokat beszélt a magyar ősvallásról, amely tele volt ma már elsikkadt szellemekkel. S ha az ablakon át kitekintettek a csillagos szeptemberi égboltra és alatta a sötét parkra, Miska felgyújtott képzelete a Göncölt látta osonni a levegőben, és a Fenét meg az ízt bujkálni a park bokrai közt. Másnap megint csak az ősmagyarokra terelte a beszédet, a püspök pedig boldogan magyarázta azt a tudományt, amelyen túl alig érdekelte komolyan valami. A honfoglaló törzsekről beszélt, azok szokásairól, harcmodoráról, öltözetéről, fegyvereiről. Majd átugrott a rokon népek furcsa mithologiájára, beszélt a sámánokról, elmondta a Kalevalat, a babonás medve-alakot, Vájnemöjnent, az osztyákok, mordunok, cseremizek életét és szokásait, majd átcsapott a Meótisz ingoványaira, a csodaszarvas regéjét magyarázta. Miska pedig szomjasan itta a beszédnek nem is adatait, hanem rejtelmes ősi ízét. És folyton a honfoglalás képére gondolt. De az még homályos alakot sem öltött a fejében. Jártak aztán gróf Andrássy Gyuláéknál Tőketerebesen, gróf Andrássy Aladárnál Homonnán, az ódon Drugeth-várkastélyban. Ellátogattak Véglesre, mert Nemeskéri Kiss Miklósék éppen Magyarországon tartózkodtak. Itt gróf Apponyi Albert is megfordult, leült a zongorához, Miska fütyölt hozzá. Kalocsára is elutaztak Haynald bíboroshoz. Két hét múlva megint Budapesten voltak. Cécile a szállóban azonnal átfutotta a francia lapokat, amelyek felhalmozódva ott várakoztak rá. Egyszerre nagyot kiáltott Miskának a szomszéd szobába. – Olvasd – nyújtott át neki két lapot. Az egyikben részletes cikk volt arról, hogy Makarton kitört az elmebaj. Utóbbi időben folyton
torokfájásról panaszkodott, az orvosok elküldték Reichenhallba. Vele ment a felesége is, a hajdani prímabalerina. Ott tört ki rajta a baj. A minap éjjel hirtelenül kiugrott az ágyból, le s fel rohant a szobában, folyton a fejét kopogtatta, és kiabálni kezdett: „Hol a fejem? Hol a fejem? Festékes doboz van a fejem helyén!” Az asszony alig tudta lecsillapítani. Korán reggel táviratozott Bécsbe Bamberger tanárért. Az lejött, és megállapította az agylágyulás utolsó fázisát. A beteget felvitték Bécsbe, és most lakásán ápolják. Feleségén kívül senkinek sem szabad belépni, mert azonnal dühöngeni kezd. Miska sápadtan olvasta, kezében reszketett a lap. A másikban Albert Wolff hosszú cikket írt Makart tragédiájáról. Kíméletlenül jellemezte mint festőt, tartalmatlannak, felületesnek bélyegezte, s szembeállította vele a nagy Munkácsyt. „Makart szellemi megtörésének oka Munkácsy sikere. Dicsősége a 78-as Salonban homályosuk el, mikor Munkácsy a Miltont kiállította. Makart elkeseredetten utazott el Párisból, hogy oda soha ne térjen többé vissza. Ez az elkeseredés okozta végül is elméje elborulását.” – Hitvány fickó – kiáltott Miska sápadtan ebből egy szó sem igaz! Azzal akar nekem hízelegni, hogy én öltem meg Makartot? Ha most itt volna, szeretném a torkát megfogni! Cécile ijedten csitította. Félelmes volt a Miska izgalma, attól lehetett tartani, hogy elájul. Egész nap nem tudott másról beszélni, mint Makart szörnyű sorsáról. Sírva is fakadt, arcára névtelen rémület volt írva. Éjszaka tabetikus fájdalmainak erős rohama vette elő. Olyan hangosan nyögött és jajgatott, hogy a szálló személyzete bekopogtatott hozzá. Csak három nap múlva nyugodott meg kissé, mikor elmentek az Iparcsarnok megnyitására. Ott szerepelt az ő Krisztusa, a Pilátus-képről való, mint szobor. Egy Lantay Lajos nevű fiatal szobrász írt neki régebben Párisba: engedné meg, hogy a festett alakot megmintázza. Ő megengedte. Most itt volt a szobor. Nagyon szépen csinálta meg a művész. Már rajta is volt a cédula, hogy megvették. Ez jókedvre hangolta ideig-óráig. De aztán megint csak visszatért Makartra. Elutazásuk előtt való napon Miska meghívta villásreggelire Jókait, gróf Teleki Sándort és Ipolyi püspököt. A millenniumi képről akart velők beszélni, hogy otthon aztán gondolkozhassék rajta. A találkozásnak nem sok eredményét láthatta. Jókai ugyan többféle gondolatot is hozott, magas bércek oldalán leereszkedő sereget, érdekes részletekkel, csatát Árpáddal a kézi tusa kellős közepén, meg sok mást, de ő csak hallgatta lelkesedés nélkül, udvariasan. Végül kevésbé tudta, hogy mit fog festeni, mint mikor megérkezett. Rosszkedve volt. Délután jöttek a rokonok búcsúzni, azok sem vidíthatták fel. Pedig Koósné, az annyira kedvelt Zsiska még négy gyerekét is elhozta, négy vasgyúró lurkót. Mari néni két lánya is eljött, Zsilinszkyné is boldog mama volt már. Csupa családi öröm, csupa derű. És ő borús maradt azok közt is, akiket szeretett. Este már mindent becsomagoltak a másnapi elutazáshoz. Ma még jelen akartak lenni az új Operaház megnyitó ünnepén. Az Angol királynő előtt hintóba szálltak. Miskát Szmrecsányi Miklós kísérte, Cécile-t Telepy egy másik kocsin. Már az Andrássy út elején látszott, hogy a kocsi a sokaságon keresztül aligha fog utat törni magának. A Miskáék kocsisa lefordult egy mellékutcába, hogy megkerülje a szép, új épületet. De ott végleg megakadtak a tömegben. Miska fogta magát, kiszállott. Gyalog próbált az embereken átvergődni. A másik kocsit elvesztették. Csak a páholyban találkoztak ismét. Ott Cécile magánkívül lármázott, hogy mialatt keresztültörtek a bejárati tömegen, melléről leszedték antik belga brossát. Az egész este kínos volt és kellemetlen. Az udvari páholyban megjelent a király, Klotild főhercegnő, Mária Dorottya főhercegnő és Albrecht főherceg. De látszott, hogy valami baj van. Az udvari páholy ajtaját többször kinyitották, nagy jövés-menés volt a háttérben, és ajtónyitáskor
behallatszott a nézőtérre az utcai ordítozás, amely a páholyfolyosókig elhatolt. A király a nyitány után felkelt a helyéről és eltávozott. Felvonásközökben ideges izgalom zsibongott a nézőtéren, kardlapozásról beszéltek, súlyos sebesültekről, halottakról. Cécile csak az ékszerről beszélt, átkozta azt a pillanatot, mikor Párisból ide elindult, átkozta a csőcseléket, az Operaházat, az egész világot. Másnap reggel elutaztak. Cécile alig várta, hogy induljanak. Az ablakon sem akart kinézni. S mikor a vonat megmozdult, megkönnyebbülten felsóhajtott: – Végre! Miska nem felelt rá semmit. Nézte a tünedező házakat. S mikor a Duna fölött robogott a vonat és eléje tárult a gyönyörű város látványa, könnybe lábadt a szeme. Szenvedni, küzdeni, kínlódni, betegségétől rettegni, akármit, de itthon, itthon! A vonat azonban könyörtelenül száguldott vele Bécs felé, s a Duna csakhamar eltűnt szeme elől. Párisban még jóformán ki sem csomagolt, mikor megérkezett Makart halálának híre.
XII. A három M betűs nagy festő, Munkácsy, Makart és Matejko, harmadika szintén hallatott magáról nemsokára. Matejko a krakkói képzőművészeti akadémia igazgatója lett. Az új tanévet megnyitó beszédében állítólag becsmérlően nyilatkozott két híres kollégájáról. Az egész dolog örökre a növendékek között maradt volna, de egyik festőnövendék hamar szaladt a lapokhoz és elfecsegte. Azonnal tele lett vele az európai sajtó. Miska megtárgyalta a kínos ügyet Cécilelel, Sedelmeyerrel és Chérie-vel. Aztán udvarias levelet írt Matejkónak, tudtára adván, hogy meggyőződése szerint az újságközlések valótlanok, kéri tehát azok cáfolatát. Matejko azonnal válaszolt. Ő maga semmiféle más nyelven, mint lengyelül, nem beszélt. A lengyel levélhez azonban mellékelte annak fordítását is, amelyet egy gróf Czieskoski Zsigmond nevű úr ültetett át franciára. „Annyi tény – írta –, hogy az akadémia felsőbb osztálybeli növendékei előtt kiemeltem, mennyire veszedelmes, ha csak azért, hogy képeiket könnyebben eladhassák, egyes nagy meseterek modorát utánozzák, s ezzel elébe vágnak az eredménynek, mely csak rendszeres tanulmány alapján várható.” A válaszra elment a viszonválasz. Miska közölte Matejkóval, hogy álláspontját teljes mértékben helyesli. A vita megjelent az újságokban. Miska fellépésével Makart is megkapta a maga elégtételét. De már csak holtában. Miska folyton az elmúlásról gondolkozott. Nem volt egyetlen nap sem, hogy a halál eszébe ne jutott volna. Még a muzsikában is azt kereste. Liszt Ferenc, mikor Budapesten összebarátkoztak, neki ajánlotta a XVI. magyar rapszódiát. Ez nem volt más, mint a XIV. rapszódia zenekari átírása. Miska úgy örült neki, mint gyermek a fényes krajcárnak, gyakran megkérte Cécile-t, hogy játssza el neki ezt a muzsikát, amelyet sajátjának tekintett. Ha Cécile eljátszotta, akkor kérte tőle még egyszer végig. De eközben váratlanul megérintette a játszó asszony vállát. Félbeszakította, és megkérte, hogy inkább a Funérailles-1 játssza neki, meg a Chopin gyászindulóját. Ezeket a fekete fátylas, ünnepélyes bánatú, komor zenéket szerette most nagyon, még festés közben is fütyörészte dallamukat. Festészet, halál és muzsika zenélt a lelkében. S egyszerre, anélkül hogy gondolkozott volna rajta, ott állott képzeletében a kész ötlet: Mozart halála. Tulajdonképpen régóta élt már benne ez a gondolat, de aludt. Olyan magocskából sarjadt ez is, mint a Siralomház, amelyet Jankó János egy megjegyzése, és a Milton, amelyet Orlay Petrich Soma egy régi képe ültetett el agyában. De ennek ültetőjére már nem emlékezett. Csak homályosan rémlett benne, hogy valaha régen, húsz esztendővel ezelőtt, még a pesti években látott egy magyar képet, amelynek ez volt a címe: Mozart végpercei. De sem a festő nevére, sem magára a képre nem emlékezett többé. Csak a témára. És fantáziájának, amely sohasem szűnt meg most a halállal foglalkozni, jólesett a terv, hogy ezt a képet megfesti. Megrendelt minden felhajtható Mozart-életrajzot. Úgy olvasta a száz esztendeje élt zeneköltő élete futását, mint ahogy mindent olvasott: saját maga életén keresztül saját magát képzelve a hős helyére. A csendes, álmodozó tekintetű salzburgi fiúcskában a csabai Miskát kereste, az agyondolgoztatott és hajszolt csodagyerekben a maga robotoló éveit. Főként pedig a halála előtti Mozartban a maga komor, temetőhangulatú töprengéseit.* A Requiem születésének titokzatos története nagyon megfogta. Minden életrajz egybehangzóan adta elő azt a rejtelmes idegent, aki megjelent lakásán, és egy ismeretlen megbízó nevében gyászmisét rendelt nála. A misztikus idegen pénzt is adott. Mozart, mikor végzett a Varázsfuvolával, neki is fogott a gyászmisének, közelgő halála borzongó tudatában. Mintha saját requiemjét komponálta volna. S az egyik életrajz anekdotaszerű meséje szerint úgy halt meg, hogy magához gyűjtötte énekes és zenész barátait, eldirigálta fáradt kezével a gyászmisét, s annak utolsó elvesző akkordjával átszellemülten sóhajtotta el lelkét maga is. Ahogy Mozart saját gyászmiséjét komponálta, úgy készült Miska megfesteni végső perceit ezen a képen. Az imádott mesterségében való felolvadást, utolsó leheletét egy gyönyörű kép előtt, amelyet
éppen befejezne. Különös gonddal készítette elő ezt a művet. A modelleket nagy figyelemmel válogatta, igyekezett az arctípusokban valami különös vonást megtartani, valami jozefinus jelleget, amely osztrák is legyen, és arra a korra is emlékeztessen. Részletesen búvárkodott a kor jelmeztörténetében, húsz régiségkereskedőt, színházi kosztümkölcsönzőt végigjárt, míg megfelelő ruhadarabokra nem akadt, hogy megvehesse és hazavihesse őket. Fehér parókákat és pamutharisnyákat vásárolt, egykorú sétapálcát és széket. Múzeumban járt, az akkori zongorákat tanulmányozni, és nem nyugodott, míg fel nem hajtott egyet régiségkereskedőnél. A boltos alaposan megzsarolta, nem törődött vele. A műteremben kikeresett egy sarkot, amelynek világítása a kompozíció gondolatának legjobban megfelelt. Az Avenue de Villiers-re néző jobb oldali nagy ablak mellett találta ezt meg, s a sarokban berendezte a Mozart lakását. Odaállított zongorát, széket, spanyolfalat, az ablak mellé korhű függönyt kárpitoztatott fel. Lótott-futott, tanulmányozott, Cécile-től a Requiem lejátszását kérte zongorán a megunásig, beleélte magát a korba, a muzsika hangulatába, a haldokló ember lelkébe. Úgy festette a tizenegy figura külön-külön tanulmányait. Beszélgetőtársa igen gyakran akadt munka közben. Ha dolgozott, a látogató nem zavarta. Nagy gyakorlata volt már abban, hogy a beszélgetésre is figyelt fél füllel, de amellett teljesen benne maradt a festésben is. Elnézett hozzá Hubay, az angyali hegedűs. Már nem volt párisi lakos. Egyszer meghívták játszani a brüsszeli filharmonikusok, és azoknál akkora sikert aratott, hogy Gevaert konzervatóriumi igazgató, Lipót király bizalmasa igyekezett ott tartani Brüsszelben. Ott is tartotta: az elöregedett és beteges Vieuxtemps helyére meghívták a hegedű tanszék tanárának a fiatalembert. Onnan aztán gyakran átjött Párisba, és mindig felkereste Miskáékat. – Mi újság itt Párisban? Olvastam, hogy Victor Hugó meghalt. Utoljára veled együtt láttam, emlékszel? – Emlékszem, hogyne. Mulatságos dolgot olvastam róla egy német lapban. Közölték egy levelét, amelyet Bismarckhoz írt. A nevét nem írta alá. Azt mondja: „Az óriás üdvözletét küldi az óriásnak. Az ellenség az ellenségnek. A barát a barátnak.” Aztán azt mondja: „Gyűlöllek, mert megaláztad Franciaországot. Szeretlek, mert nagyobb vagyok, mint te.” Nagyon hosszú levél, már nem emlékszem. Ja, igen, még ez is benne volt: „Te hetvenéves vagy, én nyolcvan. Azazhogy te hét és én nyolc, s az emberiség mint zérus áll mögöttünk.” Nem kitűnő? – Rávall az öregre. Igazán kitűnő, amit festesz. – Gondolod? Én mindig tusakodom magamban. Sohasem találom elég jónak, amit csinálok. – Jó festő vagy és rossz kritikus. Mondd, ki a te mestered ebben az ecsetkezelésben? – Ahogy így odavágom szélesen ezt a színt? Ezt Frans Halstól tanultam. Az nagyon tudta. Hajjaj, mit tudtak azok a régiek, az ember megrémül, ha megnézi őket. Remélem, nálunk ebédelsz? Az a gázos ember lesz még itt, meg D’Hahn gróf, meg a titkár. Vagy bejött Bartos Fülöp, a titkár. Eleven eszű fiatalember volt ez, francia szakos magyar tanárjelölt, aki azért jött ki Párisba, hogy a nyelvben tökéletesedjék. Nem volt több tizennyolc évesnél, de már szakállat eresztett. Miska megfogadta idegen nyelvű levelezésének intézésére. Minden héten kétszer eljött és megírta a leveleket. – No mi újság, fiam? Kész a posta? – Igenis, ott hagytam az egészet az íróasztalon, majd tessék aláírni. – Itt ebédel, mi? – Köszönöm szépen, de ma tessék madame-nál kimenteni, mert meghívtak a főnökeim. – Miféle főnökei?
– Schulhof és Schwarz. Még nem meséltem mesternek? Hát kérem, megyek a nagy bulváron, és szembejön velem egy fiú, akivel együtt jártam Baján az elemibe. Schulhof. Azonnal megismertem. Ő is engem. Elmondta, hogy a fivére csillagász itt Párisban, és ő is kijött szerencsét próbálni. Összetalálkozott Schwarz nevű barátjával, aki Nagybányáról jött ki. Ketten alapítottak egy könyvterjesztő céget, amely füzetes regényeket árul, de senki más szerzőtől, csakis Victor Hugótól. Az előfizető kap a tizedik füzet után egy albumot, a huszadiknál egy faliórát, a huszonötödiknél egy képet. Remekül megy nekik. És mivel ebben a nagy idegen városban fontos volt nekik egy bizalmi ember, hát bejárok nekik segíteni. Száz frankot adnak. Azt mondják, hogy a puszta jelenlétem megéri, mert a raktári alkalmazottak előttem nem mernek lopni. Tetszik még parancsolni valamit? – Semmit, fiam, elmehet. Bejött Karlovszky Berci, a tanítvány, annak a munkácsi hölgynek a fia, aki Miskának a szüleiről írt levelet. A fiú kijött Miska keze alá Párisba. Szerény, tiszteletteljes fiatalember volt, igen szépen dolgozott; látszott, hogy lesz belőle valami. Lent dolgozott a földszinti műteremben, hozta fel mutatni a csendéletet, amit pingált. Miska saját képe mellől rátekintett a tanítvány képére. – Ez itt nem jó. Nem elég zaftos. Vegyen hozzá abból a „Jaune brilliante Rose” nevű festékből. Nem mondtam még? – Nem. – Hát most mondom. Nézze, itt van. Látja? De Dubois-nál vegye a Boulevard Malesherbes-en, a többi festékkereskedőnél nem olyan jó. Idenézzen, látja ezt a kis karmint? Ezt így belehúzza, érti? De a rajz jó. Maga kitűnően rajzol, azt meg kell adni. Nagyon korán kezdte, mi? – Csak úgy a magam passziójára. A Nájgebájdéban nem volt rendes rajzoktatás. – Hol? – A Nájgebájdéban. A kadétiskolában. Mert én csak azóta lettem festő, mióta a családomnak nem megy olyan jól. Előbb katonatiszt akartam lenni. Voltak ott a kadétiskolában nagyon jó rajzolók. Egy évfolyamtársam, Harsányi Ödön nevű, az még nálam is jobban rajzolt. – Harsányi, Harsányi… kinek a fia az? – Harsányi Pál volt képviselőnek. Aki a Képzőművészeti Társulatnak is elnöke volt. – Micsoda? Maga ismerte azt a családot? Mi van velők, mit tud róluk? – Semmit, csak annyit, hogy Ödön katona maradt. De nem tudom, hogyan fogja bírni az iramot a huszárságnál, mert tönkrementek. Az apja szegényen halt meg. Huszártisztnek pedig vagyon nélkül nehéz dolog. – Az öreg Harsányi meghalt? Még ilyet, és én erről nem tudtam semmit. Mikor halt meg? – Úgy három esztendeje. Miska fejét csóválta, hümmögött. Az elfelejtett emberrel való találkozásai jutottak eszébe. Az öregúr tüzes, türelmetlen magyarsága. Amire őt is annyira biztatta. Istenem, magyarság… Hol van az már itt Párisban… Tűnődött volna tovább, de a növendék fészkelődött. Nyilván menni akart már haza, az Avenue végére, a Fortification melletti nagy műteremházba, ahol ötvennégy atelier sorakozott egymás mellé, mint valami festőkaszárnyában. Ezek a magyar fiúk mind ott laktak. – Mi újság a műteremházban? – Dolgozgatnak az emberek. Innocent megint összeveszett Patakyval. – Sosem férhetnek egymástól. No menjen, fiam, dolgozzék. Aztán mutassa meg, mire ment. Jött a másik fiatal piktor, Révész Imre, a Munkácsy-ösztöndíjas. De az nem képet hozott, hanem hírt. Ösztöndíja már lejárt. – Illendőnek tartottam, hogy mesternek bejelentsem azt a nagy lépést, amire készülök. Házasodom. – Micsoda? Házasodik? Tehetséges fiatalember házasodik? Minek az magának?
– Beleszerettem, kérem, egy bécsi leányba, már régen. Mikor még ott tanultam Müllernél. Most már jól kezd menni, hála Istennek, hát összeházasodunk. Miska abbahagyta a festést. Ez a kérdés nagyon érdekelte. Az arca elkomolyodott. – Gondolja meg jól. Művésznek nem való házasodni. Művésznek az a kötelessége, hogy önző legyen! Családot, mindent el kell felejtenie! Csak festenie szabad! Menjen most szépen haza és gondolja meg. Annyira odavan azért a leányért? – Annyira. Miska kedvetlenül vállat vont. Révész Imre elment azzal, hogy még meggondolja. De látszott rajta, hogy a meggondolás már nem fog megváltoztatni semmit. Miska dolgozott tovább. A zongoránál ülő rokokó zenészt festette. Hangosan vonta ecsetjével az erőteljes, mégis óvatos vonásokat, és közben nagyot sóhajtott. A sóhaj nem a képnek szólt, hanem a sorsnak. A palotának s a házasságnak, amelynek foglya volt idegenben. Szép palota, az egész városban híres, tele tárgyakkal, bútorokkal, amelyeket hosszú esztendők alatt maga vásárolgatott egyenként, s amelyeket a vásznon is, a környezetében is folyton komponálgató festő szenvedélyével minden két hétben átrendezett. Felesége derék élettárs volt, érdekeiért okosan és ügyesen buzgólkodó, minden mozdulata, minden telefonja tiszta készpénznyereség. S a város, amely szerette őt és híressé tette, maga Páris volt, a világ közepe. Mégis nyomorultul hontalannak érezte itt magát, ketrecbe zárt rabnak. Saját szabadságát már nem nyerhette vissza többé, szerette volna legalább a másokét megmenteni azok számára. Jött Temple János, az új ösztöndíjas. Ez már a második Munkácsy-ösztöndíj nyertese volt. Bihary és Szobonya nevű fiatal piktortársai elől vitte el a pálmát. Új munkáját hozta. Miska először a képre nézett szemüvegén keresztül, aztán fejét előrebökvén, görbe nézéssel a festőre nézett. Mert most már olyan pápaszemet hordott, amelyben a lencse felső felét leköszörültette. Ha messzebbre pillantott, nem kellett letennie. – Ez nem rossz. Csak nem elég zaftos. Nincs bitümje? – Nincs. – Furcsák magok, fiatalok. Miért félnek úgy a bitümtől? Különben, hogy szokott bele ebbe a bolond párisi világba eddig? – Köszönöm, mester, elég jól. Sokat mászkálok, tanulmányozom a várost. Tegnap elmentem egy népgyűlésre, hogy típusokat lássak. Igen mulatságos dolognak voltam tanúja. A szónok szidta a közállapotokat, és kiáltva kérdezte: „Ha vannak nagy emberek Franciaországban, miért nem mozdulnak meg ilyenkor?” Erre egy hang közbekiáltotta: „Mert mind bronzból vannak!” – Nagyon jó – nevetett Miska –, ráismerek Párisra. Hát csak dolgozzék szorgalmasan, és pénteken délután ne felejtsen el a fogadásra eljönni. Temple elbúcsúzott. Ő még tett egypár vonást a képen, aztán intett a modellnek: – Készen vagyok magával, fiam, többet nem kell jönnie. A pénzét majd megkapja madame-tól. – Igen, kérem, de jobb szeretném, ha… – Ha velem alkudhatna. Meg tudom érteni. Madame lealkudja magának a haját a fejéről, fogja, itt van egy louis külön, de ne szóljon neki semmit, különben mind a ketten rettenetesen kikapunk. Mondja meg Duclercnek, hogy holnap ő következik, reggel nyolckor pontosan legyen itt. A modell sietett visszaöltözni a rokokó jelmezből saját keshedt ruháiba. Félt, hogy a festő még meggondolja az aranyat. De nem gondolta meg. Máson járt az esze. Azon, hogy most vége van egy munkanapnak megint. Majd holnap dolgozik tovább, holnapután is, azután is. A kép elkészül. Esetleg nagy sikere lesz, esetleg nem sikerül. De mi lesz aztán? Új téma, új munka, és mindig csak ez az idegen város, rettegés betegségének előhaladása miatt, folytonos honvágy és reménytelenség. Élet ez? Augusztus elsején nagy francia társaság utazott Budapestre. Szemere Attila szervezte meg a
kirándulást, amelynek az volt a célja, hogy ápolja a francia-magyar barátságot. Az öreg Lesseps gróf vállalta a francia csoport vezetését, voltak vagy negyvenen. Köztük Dumas fils, Jules Claretie, Coppée, Massenet, Gouzien. Miska nagyon vágyott velők menni, de a lamaloui kúrát nem mulaszthatta el, és Cécile amiatt is állandóan epés megjegyzéseket tett, hogy a drága pénzen fenntartott Colpachot elhanyagolja, pedig műterem ott is van. Az is mennyi pénzbe került, míg berendezték. Azonban szeptember elején nem lehetett bírni vele többé. Honvágya úgy kínozta, mint valami fizikai betegség. Úgyis el akart menni Münchenbe, mert hallotta, hogy ott működik egy orvosprofesszor, aki kiváló specialistája a hátgerincsorvadásnak. Hátha az több reményt tud adni, mint Charcot és a lamaloui orvosok. Vonatra ült. Düsseldorfot is útba ejtette, hogy elmélázzon egy kissé ifjúsága emlékein. A Malkastenben vacsorázott, a düsseldorfi festők adtak bankettet a tiszteletére. Borúsan és szórakozottan hallgatta a pohárköszöntőket. Paál Laci járt az eszében, s az az este, mikor ugyanebben a helyiségben Cécile-t, a messziről jött és akkor még oly titokzatos, oly vonzó idegen bárónét táncoltatta. Másnap egyedül sétálgatott a régi utcákon, ahol valaha a Siralomházat tervezgetve rótta a gyalogjárót. Ekkor már nagyon fáradtnak érezte magát. De azért továbbutazott Kölnön keresztül Münchenbe. Ott utolérték fájdalmai. Súlyos rohama volt, a villámló fájdalmak eddig nem ismert erővel támadták meg, és hosszú órákon át nem akartak szűnni. A szálló személyzete orvost hívott, az injekciót adott neki. Előkerítették azt a bizonyos specialistát is. Miska mákonyos bódulatban faggatta. – A legfontosabb, amit akarok tudni, tanár úr, hogy a hátgerincsorvadás és az agylágyulás között van-e összefüggés? Rettegve várta a választ. Magában már felkészült rá, hogy ha az elmebajtól kell félnie, inkább leszámol az öngyilkosság gondolatával. Paál Laci, Manet és Makart sorsa? Nem. Annál a halál sokkal jobb. – Nincs összefüggés. Van tabetikus beteg, aki soha nem lesz paralitikus. És van paralitikus tábesz nélkül. – Becsületszavára? – Ugyan ne legyen gyerek. Mutathatok önnek húsz paralitikus beteget, akinek a hátgerince vasból van. – Akkor jó, ez nagyon megnyugtat. Milyen furcsa az ember. Ezt a kérdést Charcot-nak sohasem mertem feltenni. Önnek fel mertem tenni. Hál’istennek, legalább megnyugtatott. Gondolja, hogy továbbutazhatom? – Semmi esetre. Ön súlyosan kimerült idegállapotot mutat. Tanácsom az, hogy sürgősen térjen vissza Párisba. – Nem menni haza, Magyarországra? Nem tudja, professzor úr, milyen kegyetlen dolgot mondott most nekem. Nem eresztene el mégis? – Kérem, ön azt teszi, amit akar. Utazhatik, én nem húzhatom le a vonatról. Véleményem azonban az, hogy súlyos könnyelműséget követ el, ha azonnal haza nem utazik pihenni. – Rendben van, hazamegyek. Egy kicsit még eltétlenkedett Münchenben, megkereste a régi ismerősöket, aztán beletörődő megadással felült a Páris felé induló gyorsvonatra. Mikor felhágott az első osztályú kocsi lépcsőjére, egy hosszú hajú fiatalembert látott igyekezni a harmadik osztály felé, hóna alatt vázlatkönyv. A látvány megrendítette. Szeretett volna rákiáltani: Miska, ne szállj fel, ott neked nem lesz jó… De aztán végigsimította homlokát, megmosolyogta azt, amit gondolt, és mialatt a vonat elindult, belemerült francia újságjaiba, hogy ne lássa az eltűnő tájat. Párisban megpróbált munka nélkül élni. Nem ment. Harmadnap már muszáj volt odaállnia az
állvány elé, a kép túlontúl izgatta. Pedig munkások és iparosok voltak a lába alatt, De Neuville, a lakásberendező most alakította át a sok látogatótól, fogadástól már kissé kopott műtermet. De még ez sem zavarta. Dolgozott. Az egész várost felhajszolta egy száz év előtti hálókabátért, hogy azt a főalakra adja, talált is egyet a Rue Bonaparte egy ócskásánál. Aztán korhű szekrényt keresett a Mozart szobájához, mert hiányzott még az is. Végre együtt volt a szoba, s elkészültek az egyes figurák tanulmányai is. A rózsaszínű alakot csipkés jabot-jával háromszor festette újra, míg megelégedett vele.* Akkor aztán nekifogott magának a vászonnak. Ebben az időben rákapott a sétálásra. Bármilyen értékes volt minden napfényes óra, délben naponta elvett magának egy kis időt a járkálásra. Inkább korábban kelt. Tizenkettőig dolgozott, aztán szépen átöltözött, magára öltötte szürke redingote-ját, fejére csapta jellegzetes szürke cilinderét, fogta a sétabot vékonyságúra összecsavart esernyőt, amelyet még kánikulában sem szeretett nélkülözni, aztán kilépett a palota kapuján, és elindult bal felé. Útközben elhaladt a Henner háza előtt, és felpillantott az öreg elzászi ablakaira. Aztán kiért a Place Malesherbes-re. Dumas pére szobra mögött jobbra fordult, be a Rue Phalsbourgba. Ott a második ház egy földszinti ablakán mindig ilyenkor nézegetett ki egy piros kendős szobaleány, roppant csinos, szőke fruska, aki villámlóan kacér pillantást vágott feléje. Ezt huncut mosollyal nyugtázta, visszaköszöngetett a környékbeli ismerősöknek, és átvágott a Boulevard Courcelles-en, visszapillantva az ötvenes számú házra. Ott lakott Türr tábornok. Belépett a Pare Monceau vasrácsos kapuján, a fák őszi színfergetege kitárult előtte. A kavicsos utakon nagy zsivajjal játszottak a gyerekek. Fehér krétával kockás hálózatot húztak a földön, és az egyes kockákból fél lábon sántikálva rúgták ki a beléhelyezett követ. A legutolsó kockákban ügyetlen gyermeki betűkkel díszlett két szó: „ciel” és „enger”. Bádogszékeken nevelőnők, fiatal mamák üldögéltek, öreg nyugdíjas ember makulátlan tisztaságú kopott kabátjának gomblyukában kis piros szalaggal a Figarót olvasta, nagymama gyerekkocsit tologatott. A fákon piros, sárga és püspöklila színeket mutogatott a ragyogó napfény. Bal felé csendesedett a gyermekzsivaj. Ott hallgatott méla nyugalmával a kis tó. Omlatag oszlopgyűrű romjai vették körül, a korintusi főkön itt-ott még megmaradt egy darab párkány. A víz közepén piciny sziget, éppen akkora, hogy két fa elférjen rajta. A tó körül hervadó lombú platánok, kőrisfák, szilfák. Aztán tovább kanyargott a sétaút a forrás felé, melynek csillogó vize hangulatosan csobogott az elfeketedett kőmederbe, aztán a széles rét pázsitja. Annak túlsó végén fiatal piktor ült tábori széken és facsoportot festett, enyhe terpentinszagot terjesztve maga körül. A közelgő mestert mély tisztelettel köszöntötte. Miska nyájasan megemelte cilinderét, és ment tovább. A képet nem nézte, a más képe nem érdekelte. Így sétált egy óra hosszat, olykor megállt, ha valami nagyon szép gyereket látott, megveregette pofácskáját, fényes frankot adott neki, aztán elmosolyodó titkos derűvel gondolva Chérie kisfiára, hazaballagott. A portás megcsendítette a gongot, egyszer. Egy csengetés jelentette a ház urának hazatértét, kettő az asszonyét. A kurta villásreggeli alatt már dolgozott. Cécile beszélt, beszélt, de ő csak fél füllel figyelt a legfontosabb dolgokra is. Mozarton járt az esze. Étkezés után következett a mindennapi veszekedés a fekete miatt. Miska csak gyűszűnyi csészével kapott. Mindennap kivétel nélkül intett az inasnak, hogy adjon még egy feketét. S az mindennap kivétel nélkül azt válaszolta, hogy a fekete elfogyott. A másik két inas – mert akkor is három inas szolgált fel, ha ketten ettek – egymásra villant. Miska Cécile-hez fordult, és tőle követelt feketét. Cécile az orvosokra hivatkozott, és keményen megtagadta. Elkezdtek vitatkozni. Hetenként egyszer-kétszer Miska győzött. Megkapta a másik gyűszűnyi feketét, Cécile pedig, aki közben vastag szivarra gyújtott, tovább folytatta a zsörtölődést. De Miska máris ment a műterembe. Egész télen dolgozott. Decemberben a Magyar Egylet egy küldöttsége kereste fel: vállalja az Egylet
elnökségét. Miska habozó választ adott. Emlékezett rá, hogy az egyletesdi Zichynek mennyi idejét elvette. De Cécile mohón ugrott rá a kérdésre: az elnökséget okvetlen el kell fogadni. Az újabb díszt jelent, reprezentálást, s az elsőség újabb bizonyítékát. Igent mondott, de az egészet mindjárt el is felejtette. Január tizedikén aztán diadalmas ábrázattal állított be hozzá ugyanaz a küldöttség: üdvözölték az újonnan megválasztott elnököt. Most már örült neki. Kivált mikor biztosították róla, hogy munkája ezzel az állással nem lesz, csak ünnepélyes alkalmakkor kell elnökölnie, az ügyeket különben elvezeti a tisztikar: Ujzab Lajos alelnök, Danner Mihály titkár, Molnár Lajos jegyző. De már másnap üröm keveredett az örömbe. Hatodkézből megérkezett a pletyka, hogy Bertha Sándor, a zeneszerző mélyen sértve érzi magát, hogy honfitársa őt kibuktatta az elnökségből. Miska igen kínosan érezte magát. Fogalma sem volt róla, hogy az egyleti pártviszály az ő nevét használta fel Bertha megbuktatására. De most már nem tudta jóvátenni a dolgot. Rögtön jött az újabb zavar. Az Egyletben sűrűn üléseztek az emberek, hogy mennél többet szónokolhassanak. Egy választmányi ülésen valaki azt indítványozta, hogy az Egylet minden esztendőben testületileg zarándokoljon ki Grobois-ba, abba az apácazárdába, ahol valaha a nagy Rákóczi lakott. Az indítványt viharos lelkesedéssel elfogadták. A hírt a Párisban élő magyar laptudósítók megírták haza, az otthoni lapok jó szélesen tálalták a dolgot, s egyszer csak Hoyos gróf, a nagykövet kérette Miskát, az új elnököt. – Szép kis kellemetlenséget csináltak maguk nekem az Egyletben. A külügyminiszter úgy rám másszott, hogy jobb se kell. Miért engedte ezt a Rákóczi-féle tüntetést? – Miféle tüntetést? Én nemigen tudok a folyó ügyekről. Hoyos gróf elmagyarázta neki, hogy mi történt az elnöklete alatt álló Egyletben. Miska nem tudott felelni. Elment, és felküldte a követségre Dannert, egye meg a levest, ha megfőzte. Ebből újabb baj lett. Hoyos gróf megfenyegette az ifjú titkárt, akinek különben fűszerüzlete volt Párisban, hogy ha sokat okoskodnak, a francia hatóságok útján feloszlatja az Egyletet. Danner a következő választmányi ülésen elmondta a veszedelmet, és azt indítványozta, hogy ne hivatalosan, hanem mint magánemberek menjenek ki Grobois-ba. Egy Sós nevű újságíró gyászmagyarnak nevezte Dannert, Danner kétszer pofon vágta Sóst, az egész Egylet a feje tetejére állott, Danner ellen kizárási indítványt tettek, Miska kétségbeesve kapkodta a fejét, hogy mibe ment bele. – Mit fogsz csinálni? – faggatta Cécile harciasan. – Hagyj békét, majd csinálok valamit. – De nem hagyok békét, mert itt a nagykövetről van szó. A legutóbbi fogadásnál mind itt voltak, Hoyos gróf, a nagykövet, Zichy gróf, az első tanácsos, Széchenyi gróf, a második tanácsos, Szilvinyi őrnagy, a katonai attasé. Ki tudja ezt még Párisban megcsinálni? Csak az arisztokrata asszonyok meg én. És te most addig habozol, amíg nem teszik be ide a lábukat többé. Lehetetlen ember vagy. Követelem, hogy az a Danner azonnal kapjon elégtételt. – Fog kapni, ne félj. De nem a követség miatt. Fütyülök a fogadásaidra. Hanem azért, mert derék, tisztességes fiatal iparos. – Kereskedő. – Az mindegy. Szóval nálam igaza van. De te ne bolondulj meg attól, már százszor kértelek, hogy valaki gróf. Cécile tombolt a haragtól, mert elevenére tapintottak. De Dannert nem zárták ki, az Egylet nem ment hivatalosan Grobois-ba. Miska ugyan elhatározta, hogy ő maga csak azért is el fog menni, de kemény szándékát azonnal el is felejtette. Festett tovább. Akkor azzal a hírrel jöttek hozzá, hogy Barabás leánya, Szegedy Maszákné, maga is jó festőnő, elküldte az Egyletnek Erzsébet királyné arcképét, amelyet Párisban jártakor két éve megígért. Azt fel kell avatni. Ebből nagy estély lett a kis Egyletben.
Miska egy kicsit unta, de Cécile nagy kedvvel és kitűnően reprezentált. Az estély jól sikerült, kivált a muzsika volt kitűnő. Magyar cigány jött játszani az estélyre, mégpedig a Párisban játszó leghíresebb prímás, akit Rigó Jancsinak hívtak. Szénfekete bajszú, villogó szemű, édesdeden vigyorgó fickó volt ez, és olyan jól húzta, hogy Miskának hajnal felé kedve kerekedett cigányozni. Nekikönyökölt a pezsgőspohárnak, és egymás után fütyülte a régi nótákat bámulatos fuvolafüttyével, Rigó Jancsi halkan kísérte. A tagok majd megbolondultak elnökükért, az pedig majd megbolondult a vágytól, hogy innen egyenesen a Gare de l’Estre hajtasson. De mikor megvirradt, nem oda hajtatott, hanem az Avenue de Villiers-re. És a kocsiban Miska mellett az álmos Cécile szivarjának tüze izzott bele a szürkületbe. A kép befejezéséhez közeledett, mikor Liszt Ferenc érkezett Párisba. Azonnal felhívatta telefonon a Munkácsy-palotát. Cécile izgatottan sikoltott bele a telefonba. Két mondatban befejezte a beszélgetést. Villámgyorsan gondolkozott és döntött. A személyzetnek kiadta a rendeletet, hogy hálószobájában ürítsék ki a szekrényeket, és őt költöztessék az egyik kis szalonba, a kocsis pedig azonnal fogjon be. Tíz perc múlva már robogott Liszthez a szállóba. És egy óra múlva már hozta haza szállóvendégnek. Miska, akinek Chérie-délutánja volt, nem tudott semmiről semmit. Mikor hazajött, Liszt már ott ült a kandalló előtt, és beszélgetett Cécile-lel. Liszt Ferenc és Munkácsy Mihály megölelték egymást. Egymáshoz hajlott a két fej, hetvenöt éves az egyik, negyvenkettő a másik, de fehér már mind a kettő. – Láttam a képét – mondta Liszt köszönöm a muzsika nevében. Mikor Bécsben a második hangversenyemet adtam tízéves koromban, a Czerny kérésére Beethoven is eljött. Meghallgatta a játékomat, és homlokon csókolt. Ezt a csókot most magának adom, fiam. Homlokon csókolta Miskát. Cécile elsírta magát a meghatottságtól. – Csókolj neki kezet! Katolikus vagy, csókolj kezet az abbénak! De Miska nem hallgatott oda. Átkarolta a szent öreget, és hatalmas csókot cuppantott nagy szemölcsökkel ékesített orcájára. Aztán leültek beszélgetni. Csak hárman voltak, és hárman is maradtak, Cécile mindazoknak, akik ma este esedékesek lettek volna a háznál, telefonált és kimentette magát. Estebéd után hárman ültek megint a kandalló mellett. – Az én fiam is festő szeretett volna lenni – szólt Liszt, a kandalló parazsába bámulva. – A fia? – csodálkozott Miska. – A fiam. Volt nekem fiam is. Ha élne, most negyvenhét éves volna már. Olyan híres, mint maga, Miska. Ó, be kedves fiú volt. Nem lehetett festő, mert fizikummal nem bírta volna. Úgy határoztunk, hogy elvégzi itt Párisban a jogot, aztán diplomáciai pályára megy. Azzal kezdte, hogy elvitt egy első díjat az egyetemen. Igyekeztem minden módot megadni neki, hogy tanulhasson. Magam jutottam mindig eszembe: nekem tizenkét éves koromban már kenyeret kellett keresnem. Nemcsak magamat, a szüleimet is el kellett tartanom. Ezért nem tanulhattam rendesen. Négy álló esztendőt késtem. Ettől Dánielt meg akartam kímélni. Tanult is szegény derekasan, csupa előkelő komolyság, csupa kötelességtudás volt az a fiú. És csak köhögött, csak köhögött. Egy karácsonyi szünetet Cosima leányomnál töltött, aki akkor még Bülow-né volt. Onnan, Berlinből kaptam a táviratot, hogy jöjjek azonnal. Mentem. Mind ott voltunk körülötte. Tudta, hogy meg fog halni. Átölelve tartottam. Wittgenstein hercegné izgatottan és sírva követelte, hogy adassuk fel neki az utolsó kenetet. De én nem engedtem. Mert tudtam, hogy olyan tiszta, mint az Úr angyala maga. Még rám nézett, mosolygott, és azt mondta: „Megyek és nektek is helyet csinálok.” És meghalt. – Hány éves volt? – kérdezte Cécile. – Húsz.
– Nekünk is meghalt egy kisleányunk. – Azt a fájdalmat is ismerem. Blandine leányom, az Ollivier miniszter felesége, huszonhét éves korában halt meg. De nem úgy emlékszem rá, mint asszonyra, hanem mint kisleányra. Moucheronnak becéztük. Tej és rózsaszirom volt az arca, a haja később a sarkáig ért. Hároméves korában már úgy imádta a Schumann-féle Kinderszenent, hogy minden este hússzor el kellett neki játszanom. Istenem, már az anyjuk is tíz éve meghalt. – Ki volt az anyjok? – kérdezte Miska. Cécile haragosan pillantott rá, és megcsóválta a fejét. – DAgoult grófné, ezt Európában mindenki tudja, csak te nem. De mondja, mester, micsoda név az, hogy Cosima? – Az anyja meg George Sand nagyon jó barátságban voltak. George Sandnak volt egy bukott renaissance drámája, amely összesen egyszer került színre. Cosima volt a címe. Egy asszonyról volt benne szó, aki két férfi közt gyötrődik. A név meg is fogta egy kicsit Cosimát, kétszer ment férjhez. Miska elmosolyodott. – Nem meséltem még, hogyan ismerkedtem meg Wagnerrel? – Nem – felelte Liszt. Cécile titokban kézzel-lábbal integetett a tapintatlan Miskának. De ő csak elmondta a történetet. Liszt mélabús derűvel hallgatta. – Igen, ilyen volt. De nem lehetett rá haragudni. Én beteg idegzetű embernek tartottam. Nekünk, emberiségnek, csak egy kötelességünk volt vele szemben: türelemmel szeretni őt, és segíteni a munkáját. Ő olyan nagy volt, mint Dante vagy Shakespeare. Az ilyen ember fölötte áll annak, hogy haragudjanak rá. És az utóbbi években nem is volt már ilyen. Mióta megkapta a maga Bayreuthját, a lelki egyensúlya is megjött. Már szinte kedves is tudott lenni az emberekhez. Addig bizony nem. Gounod először nagyon lelkesedett érte, de aztán a fülébe jutott, hogy Richard a Faustot kokottoperának szokta csúfolni. Azóta gyűlölte. És sokan gyűlölték. Még emlékszem utolsó találkozásunkra. Nála laktam Velencében, a Palazzo Vendraminban. Ő akkor a legközelebbi Parsifal-előadások szervezésén dolgozott. Mikor elutaztam és lekísért a gondolához, úgy ölelt, hogy majd megfojtott. Aztán felment a palota lépcsőjén, de hirtelen gondolt egyet, megint lejött, és csak ölelt, csak ölelt, mint egy bolond. Akkor én Budapestre utaztam. Egy napon berohan hozzám Táborszky, a zeneműkiadó, sápadtan, képéből kikelve. Táviratot kapott, hogy Wagner Richard meghalt. Éppen mostanában volt két éve. Miska arca eltorzult. Mint mindig, ha halálról hallott. Cécile gyors tekintete ezt észrevette. – Ne beszéljünk folyton halálról. Mondja, mester, már rég akartam kérdezni: hogy áll a dolog ezekkel a vezérmotívumokkal? Annyit vitatkoznak ezen a zenészek, nem tudok eligazodni. Maga kezdte, vagy a veje? – Egyikünk sem. Berlioz kezdte. Ő még „idée fixe”-nek hívta. Én megtanultam tőle, Richard továbbvitte. Ez az igazság. És furcsa, hogy mikor mind a ketten a Faust-gondolattal foglalkoztunk, egymástól függetlenül pontosan ugyanazt a motívumot eszeltük ki. Felkelt, zongorához ült. Ujjai megérintették a billentyűket. Leütötte a két motívumot. Cécile bólintott. Aztán a zongorázó ujjak, miután szórakozott ezüsthangú gyöngysorokat emeltek ki varázsmozdulatokkal a zongorából, elkezdték a Mozart-féle Requiem egyik tételét játszani. Miska megismerte és figyelt. A maga festményét kereste a hangokban. Ez nem volt zongorajáték. A zongora teljesen eltűnt. Csak a zene lelke hangzott a műteremben. Cécile átszellemülten hallgatta. Arca, amelyet közönségessé és puffadttá tettek az évek, valósággal megszépült. – Ó, Miska – sóhajtott elbűvölten az utolsó akkord után –, miért nem vagy te muzsikus?
És rápillantott Miskára, akinek két kövér könnycsepp folyt lefelé a szakállába. Mert saját halálának fájdalmas és komor ünnepét hallotta ki az öreg abbé játékából. Liszt is odapillantott rá. – Úgy látszik – mondta –, mégis muzsikus. Aztán megint játszani kezdett. Cécile száz szakmakérdést intézett hozzá. Faggatta véleményét Bachról, Chopinről, mindenkiről. És a vendég készséggel felelgetett, ujjai folyton futkosva ábrázolták egy-egy akkorddal, egy-egy futammal, egy-egy alapötlettel, amit mondott. Soká voltak együtt. Búcsúzáskor Cécile így szólt: – Kérhetek valamit, mester? – Csak parancsolhat. – Holnap beállíttatok ide egy harmóniumot. Nem játszaná el Miskának a Requiemet, mialatt fest? – Boldogan. Ha attól még szebb lesz a kép, én fogom magam lekötelezve érezni. Reggel Cécile nekiült a telefonnak. Délelőtt már ott volt a harmónium. És villásreggeli után hárman bevonultak a műterembe. Miska elkezdett festeni. Liszt leült a harmóniumhoz és játszott. Cécile pedig titokban nyugtalanul nézegetett a bejárat felé. De mikor ott megjelent, akire nyilván várakozott, mégis meglepetést színlelt. Émile Blavet lépett be, az újságíró. Miska ideges volt, mert a helyzet, ahelyett hogy ihlette volna, rendkívül zavarta. És még jobban zavarta, hogy ezt Liszt előtt palástolni igyekezett félszeg tapintatában. Ingerülten, nyersen kiáltott tehát a belépőre: – Ki az? Blavet beljebb lépett. Cécile átvette a helyzet parancsnokságát. A hírlapírót bemutatta Lisztnek, aztán leültek, és nagy bőbeszédűséggel kezdte magyarázni, hogy így készül a Mozart-kép: maga Liszt ihleti magát Munkácsyt. Blavet megnézte a képet. – Gratulálok. Ezek az alakok valósággal élnek. Csak éppen hangjuk nincs. – Majd lesz! – szólt hirtelen Cécile, de mikor mind a hárman kérdően ránéztek, lenyelte, amit mondani akart. És csak éjszaka mondta el Miskának, mikor Lisztet már lefektették. – Látod, ezt így kell csinálni. Az a cikk, amit Blavet ír erről, isteni reklám lesz. De ez semmi. Nagy estélyt fogok rendezni. Zenészeket és énekeseket rendelek, előadatom a Requiemet, és közben leleplezzük a képet. A világítási hatásokat már ki is gondoltam. Na? Kezded már tudni, hogy ki vagyok neked? Miska tűnődött. Nem azon az estély-terven, amelyet Cécile ilyen agyafúrtan kiforralt, hanem azon, hogy vajon jó-e a kép. Megint nem tudta, hogy munkája mit ér, mint képei befejezésekor rendesen. Ha jó a kép, akkor Cécile-re meg Sedelmeyerre lehet bízni. Ha nem jó, akkor jobb volna azonnal darabokra vagdalni. De ki mondja meg, hogy jó-e? Chérie többször megnézte munkában, és lelkesen, szeretettel biztatta. Sedelmeyerből azonban harapófogóval sem lehetett határozott nyilatkozatot kihúzni. A nagy estélyt Cécile úgy szervezte meg, hogy alig aludt valamit. Száz keze volt egyszerre. Közben a világhírű vendég ágynak esett. Meghűlt már régebben, könnyebb influenza bujkált benne. Az orvos, akit elhívtak hozzá, lényegtelennek jelentette ki a kis gyengélkedést, de tekintettel a beteg magas korára, ágyba parancsolta. Liszt jókedvűen gyengélkedett az ágyban, folyton Cécile egy fekete kiskutyájával játszott. De mikor Cécile tudtára adta, hogy este lehetne egy whistet csinálni és negyediknek meghívni Rubinsteint, azonnal kijelentette, hogy száz ördög sem tarthatná az ágyban. A tatárfejű, kissé Beethovenre emlékeztető orosz zsidó megjelent. Liszt nagyon szerette, és folyton tréfálkozott vele. Mikor az étkezést befejezték, kártyázás előtt még hamar leült a zongorához, hogy Rubinsteint kicsúfolja.
– Most én vagyok Rubinstein, és eljátszom a Holdfény-szonátát. Lecsapott a zongorára, és az első tételt eljátszotta friss, jókedvű allegretto tempóban. Miska nem értette a tréfát, de Cécile hangosan kacagott, Rubinstein maga is. – Most jön a második tétel. Rubinstein felfogásában katonai őrségváltás! Úgy csapkodta a zongorát, mintha nem kezével, hanem pörölyökkel játszott volna. Rubinstein a hasát fogta. Liszt felkelt, odament hozzá. Vállára tette a kezét. – Azért nem kell haragudni a tréfáért. Az én Erlkönig-parafrázisomat mégis jobban játssza, mint én, ezt őszintén elismerem. Mint ahogy Chopin C-moll etűdjét én mindig jobban játszottam, mint szegény jó Frédéric maga. No, gyerünk játszani! A játékasztal már ki volt készítve, rajta a két csomag kártya, kék és piros. Cécile gyakorlott kézzel hosszú szalaggá nyújtotta a piros csomagot. Húztak helyre és osztásra. Ki-ki elfoglalta a helyét, Rubinstein leosztatta bal felé a lapokat, mindenkinek tizenhármat, s az utolsó lapot maga előtt kivágta. A pikk tízest. – Pikk az adu. Ki-ki rendbe rakta kártyáit. A játék megkezdődött. Rubinstein játszott Miskával. Mind a ketten úgy vagdosták a lapokat, mintha minden lappal agyon akartak volna ütni valakit. Ők hévvel játszottak, de Cécile jól játszott. Mind a három férfinál jobban. Leggyengébb Miska volt köztük. – Mondd, Miska – szólt rá Cécile –, sohasem fogod megtanulni, hogy ha négy adu van a kezedben, ne üss aduval, hanem dobjál? És hogy király-dámából királlyal indulj? Nem fogsz te whistezni soha életedben. – Dühös vagy – nevetett Miska –, mert csináltunk három trikket. – De öt volt benne. – Hogyan volt öt benne? Jaj, nem, nem kérdeztem. Mindig egy félóráig tart, míg elmagyarázod. Már későn volt. Cécile elmagyarázta. Aztán felírta a neveket: Rubinstein, Munkácsy, Liszt, Cécile. Az írást soha nem engedte át másnak. Most Liszt osztott. Megint pikk lett az adu. Már a negyedik hívásnál a fejéhez kapott Cécile. – Mester, az Isten szerelmére! Három magas aduja van, és nem aduból indít? Ez a legősibb whistszabály a világon. Liszt szégyenkezett. Cécile-nek igaza volt. De nem fogta fel tragikusan a dolgot. Sőt ő maga is szurkálta Rubinsteint: – Vehvotinecben ezt így játsszák? Rubinstein mérgesen kelt szülővárosa védelmére. – A vehvotineci zsidók jobban kártyáznak, mint ahogy maga zongorázik, kedves abbé. – Az lehet. De nem zongoráznak jobban. Ezen mind nevettek. Játszottak három robbert. Ez elhúzódott fél tizenegyig. Akkor Liszt megelégelte a szórakozást. Rubinstein még leült a zongorához, és eljátszotta azt a bizonyos Erlkönig-parafrázist. Aztán nyugovóra tértek, mert másnap jött a nagy nap. A Mozartestély napja. Cécile senkinek sem árulta el, mit akar csinálni. De a meghívón kinyomott „Mozart-estély” már gyanús volt a meghívottaknak; mindenki tudta Párisban, hogy Miska milyen képen dolgozik. Az érkező arcokon a kíváncsiság látszott. Az Avenue-n már kezdett megrekedni a kocsisor. A hintók lépésben követhették csak egymást. Fent Cécile már fogadott a bejáratnál. Semmit olyan ragyogó lélekjelenléttel nem tudott, mint ezt. Nyájasságának tízféle fokozatát szempillantások alatt és tévedhetetlenül változtatta. Azt a mondatot, hogy „nagyon örülök, hogy eljött” tudta hűvös előkelőséggel mondani, közömbös szeretetreméltósággal, elragadtatott boldogsággal és még sokféleképpen. Villámgyorsan mozgott az
esze, hogy kit merre utaljon, kinek milyen szomszédságban legyen a helye. És jöttek a frakkos, fehér nyakkendős urak. A díszes katonák, piros nadrággal, aranysujtásosan, kitüntetésekkel. A papok lila cingulussal, vagy tetőtől talpig bíborban, csatos lakkcipővel. A hölgyek darázskarcsúra fűzve, könyökön túl érő kesztyűvel, feltornyozott kontyokkal, legyezővel, mélyen kivágva, talpig érő szoknyáik túlzott kelmetömegével, Laroze-illatok fellegében. Jött Polignac gróf és felesége. Utána két kis újságíró. Madame Caillavet és vele természetesen a kecskeszakállú Anatole France. A Michel házaspár. Hoyos gróf és felesége, az asszony rokokóra stilizált nagy toalettben. De Chenneviéres márki, a múzeumigazgató. Zichy Tivadar gróf, Chaplin és felesége. Wagner, a budai patikus fia, aki Brazíliában rengeteg vagyont szedett össze, és mint milliomos Párisban telepedett le. Danner Sándor, az egyleti titkár. A spanyol követ, Dumas fils, Masseanet, külön nagy fellépéssel kezét kézcsókra nyújtva a párisi hercegérsek, Dóré, Nemeskéri Kiss, Gruby doktor, Freycinet, a miniszterelnök. Türr tábornok és felesége. Coppée. Bertha Sándor és felesége. Albert Wolff. Dézamy és még két újságíró. Most már csoportostul érkeztek. Közben megint szenzáció: Liszt Ferenc. A közönség körében izgatott suttogás: Litz, Litz. Mert Párisban így ejtették a nevét, és ezt az általános szokást éppen úgy nem lehetett megfellebbezni, mint azt, hogy Zichyt Czikinek, Miskát pedig Mönkakszinak mondták, Sedelmeyer, vele két veje, Brozik Vencel festő, Fischof műkereskedő és az egész család. Innocent Ferenc. Detaille, a festő. Pataky. Sokan, sokan, sokan. Itt állott a kép, egyelőre láthatatlanul. Piros kárpit fedte, alatta a vászon kissé előrehajlott. Oldalt zongora és harmónium. Ragyogó világítás, várakozó beszélgetés halk és izgatott zsivaja. Maga a művész sápadtan álldogál egy sarokban a falnak dőlve. Most hirtelen elhalkul a moraj, belépnek az előadók. A zongorához leül Widor, a harmóniumhoz Jacob, köréjük sereglenek a Szalézi Szent Ferenckórus énekesei, karmesterök Audan. Aztán belép a négy magánénekes: Lalo asszony, Lépine kisasszony, Muratet és Hourdin. Csupa nagy név. Hirtelen elalszanak a lángok, csak a pirossal fedett képet világítja meg erős fény. Az énekesek is, a hallgatók is félhomályba süllyednek. Mély csend. Ebben a pillanatban megzendül a kar: „Requiem aeternam dona ei, Domine…” Láthatatlan kéz leejti a piros takarót a képről. Előtűnik a kép, a híres magyar új alkotása. A halódó Mozart halavány, finom keze vezényli a Requiemet, amelyet itt énekelnek. Arca átszellemülten olvad fel a halálos muzsika megdicsőült élvezetében. Taps nincs, tetszés nincs, megjegyzéseket is csak hátul lehet suttogni, az ének tovább hangzik. Rögtön utána a kar második tétele: „Dies irae, dies illa…” Rögtön utána a magánénekesek zengő négyese: „Tuba mirum spargens sonum…” Kar: „Rex tremendae…” És így tovább. Hét tétel. Most végre felszabadulnak a tapsok és megjegyzések egyaránt. Szomszédok egymáshoz hajolnak. Még nem lehet tudni semmit. Alig pár pillanatnyi szünet. Új szám: Mozart Ave verumja. a sixtusi kompozícióból. Ez Liszt kérése volt, Mozart egész élete művében ezt szereti legjobban. Utána végre hosszabb szünet. Miska sápadtan áll a fal mellett. Siker? Bukás? Inasok pezsgőt hordanak a széksoroknak. Élénk, felszabadultan lármás beszélgetés. Miskát felfedezik, tömeg veszi körül, kezét szorongatják. A másik nagy gyűrű Cécile köré fűződik. Eláradó szerencsekívánatok, udvarias elragadtatás. A kép ott áll tovább, és a haldokló Mozart felemelt keze csak épp a süket csendjét dirigálja. Az előbbi zene után százszorta némább a festmény. A második részt maga Liszt állította össze, honfitársa feleségének kérésére. Kettős a Varázsfuvolából. Andante az F-dúr szonátából, hegedű és zongora. Az álarcosok hármasa a Don Jüanból. A Cosi fan tutte kórusa. Zerlina áriája. Idomeneo áriája karral. Hosszú-hosszú műsor. De ennek is vége. Most aztán felbomlanak a széksorok, a társalgás egybefolyó, élénk lármája úgy ömlik el, mint megnyitott zsilipen a víz. A hercegérsek a háziasszonyhoz lép. A miniszterelnök a házigazdához lép. Csoportok. Az énekkar elvonul, a művészek a közönség köré keverednek. Még nem
lehet tudni semmit. De aztán lassanként kialakul a levegőben az a megfoghatatlan valami, ami egyetlen taps nélkül is kézzelfoghatóvá teszi a sikert és egyetlen pisszenés nélkül a bukást. Miska egy fél óra múlva tudta, hogy baj van. Anélkül, hogy egyetlen bíráló szót hallott volna bármelyik vendégétől. Chérie-t csak pár percre foghatta el, annak arcáról olvasta le a bajt. Ennek a kedves arcnak minden leheletnyi árnyalatát ismerte. És ha az asszony forró kézszorításából és meleg mozdulataiból az együttérzést, a titkos élettársi közösséget érezte, viszont arcáról az aggodalmat és részvétet kellett látnia. Aztán Michelnével állott meg pár szóra. A kedves Madelon arcán ugyanazt az aggodalmat, ugyanazt a részvétet vélte felfedezni. – Madelon – mondta neki kínzott hangon –, mi van itt? Senkitől egy őszinte szót nem kapok. – A kép nagyon szép, miért izgatja magát? – Maga sok emberrel beszélt. Mit hallani? Mit mondanak erről az estéről? – Ó, Istenem, esztétikai megjegyzéseket tesznek. Hogy vagy festészet valami, vagy zene. Hogy a kettőt nem kell összekeverni. Ekkor ment el mellettök Cécile, a dolgozó háziasszony fűtött lendületében, mint egy gőztől remegő mozdony. – Minden kitűnően megy – szólt oda Miskának –, nagy siker. Foglalkozzál a diplomatákkal, az Isten áldjon meg, dolgozzál egy kicsit. Már el is tűnt, háromfelé beszélt, százfelé mosolygott, ezerfelé figyelt. – Mondja, Miska – kérdezte Madelon –, a büfében eredeti szőlőtőkéket láttam fürtökkel. Márciusban. Rengeteg pezsgő. Mibe kerül ez az estély? – Cécile azt mondja, hogy negyvenezer frankba. Ő azt tartja, hogy pénzt csak pénzzel lehet keresni. Az egész palota, minden itt körülöttünk, ez az egész pompa, ez mind arra való. Ez az ő rendszere. És eddig bevált, az tagadhatatlan. Ha bemegy egy műkereskedőhöz és megkérdezi az árát egy Munkácsyképnek és egy Frans Hals-képnek, akkor én ma drágább vagyok. Egy kisebb zsánerképem ára negyvenezer frank. Mint ez az estély. Vagyis ezért az estélyért külön egy képet kell festenem. De az ő számvetése az, hogy a kellő társadalmi lármával, beállítással, zajjal a Mozart-kép nem százezer frankon fog elkelni, hanem kétszázezer frankon. Akkor pedig negyvenezer frank nem nagy befektetés. Én nem szólok bele, mert ehhez nem értek. Cécile meg Sedelmeyer mindent megtárgyalnak. Én csak festek. Ha tudok. Ha nem vagyok beteg. A vendégek aztán elszéledtek, néhány csökönyösen pezsgőző fiatalember maradt utoljára, de azok is ráeszméltek, hogy illik távozni. Liszt már rég lefeküdt. A műteremben ott maradt a kép egyedül, ráborult a sötétség. Miska az ágyban hevert és gondolkozott. A kép aludt a műteremben, ő nem tudott elaludni. Másnap megkérte Lisztet, hogy mindennap keljen fel másfél órára, és üljön neki. Tavaly megfestette a Párisban járt Haynald bíboros arcképét, s az kitűnően sikerült. A harsányan zengő bíbornoki reverenda pirosát megtartotta a képen, s az mégsem nyomta el az arcot.* Aki hozzáértő látta, az mind mestermunkának nevezte. Most megint kedvet kapott a portréfestéshez. A modell is lelkesítette: az abbénak öltözött agg fehér sasfeje a ruházat nagy fekete foltja felett, vállig érő hósörénnyel, s a művészkirály büszke arca, amely annyi száz asszony kábult rajongására pillantott le a havasok szférájának jéghidegen tündöklő magasából. Elkezdte a képet. Már csak azért is, hogy elfoglalja magát a kritikákra való gyötrelmes várakozásban. Azok jöttek, és Miskában meghűlt a vér, mikor olvasta őket. Ugyanaz a párisi sajtó, amely két éve még földre borult előtte, most lenéző kicsinyléssel, kézlegyintéssel beszélt róla. Ezt nem várta, ez mélyen megdöbbentette. Mert hiszen lebírálhatták volna a képet úgy is, mint egy nagy művész
tévedését, megjegyezve a hibákat, akár nyersen is, de elismerve a megbíráltnak művészi rangját. Ez a sajtókórus azonban minden átmenet nélkül jelentéktelen, levitézlett nagyságnak kezelte. A Revue Illustrée krónikása, a finom tollú, tekintélyes Henri Becque ezt írta róla: „Hát ez a magyar, ez bámulatos. Estélyt adott és zenészeket hívott meg, hogy azok kísérjék a képet. S mialatt Munkácsy egy új festészetet talált fel, a zenekari festészetet, azalatt egy másik művész, egy kényes és finom mester, Alfréd Stevens kiadta gondolatainak, a művészetről való megfigyelésének gyűjteményét. Reméljük, hogy új kiadásában még ezt is belepótolja: A festészet nem arra való, hogy halljuk.” Minden lap rosszul írt, alig akadt a kritikákban egy-két megbocsátó vagy vigasztaló hang. Miska elképedve olvasta őket. Mi van itt? Mi történt itt két év alatt? S végül a Télégraphe című lapban ezt olvasta: „A kritika szigorú volt iránta, s bármily csodálattal viseltessünk a festő tehetsége iránt, meg kell vallanunk, hogy a kritikának igaza volt. Legalábbis ügyetlenség volt, hogy kényszeríteni akarta Párisi képének csodálatára. Páris annál kevésbé hajlandó erre, mert hiszen a mi irányaink nagyon jelesek, akármit morogjon is néhány békétlenkedő. A romanticizmus takarodófélben. Helyét a dolgok igaz látása foglalja el. A kolorit átalakulóban, s ellenére az akadémiának, ellenére az École des Beaux Arts hagyományokba kapaszkodó tanításainak, ezek a hagyományok sorra meghódolnak a modern alkotások előtt. Két hónap múlva megnyílik a Salon, s ez az új irányok diadalünnepe lesz. Mit keres az új életnek ez erőteljes hullámverése közt Munkácsy ízetlen dolga?” Miska mélyen megdöbbenve nézett fel az újságból. Hogy ő mit keres itten? Hát ő már nincs? Írja meg végrendeletét és ugorjon a Szajnába? Az egészet nem értette. Jöttek ezek az impresszionisták az ő plein-airjökkel, csak tegnap volt, hogy egész Páris a hasát fogta zagyvaságaik felett. Ő maga is futólag megnézte őket, és legyintett a kezével, végezte a dolgát tovább, ahogy Isten tudnia adta. Tavaly még félisten volt, s azok senkik. Most ő a senki, és azok a félistenek? Micsoda őrült félreértés keletkezett itt ilyen rövid idő alatt? Hiszen ő úgy fest az idén, mint tavaly. S úgy festenek azok is. Ha valaha szüksége volt menedékre, ahol megnyugodhassék vergődő kétségeinek viharában, most szüksége volt rá. Mindenekelőtt munkára volt szüksége. Beletemetkezett a Liszt arcképébe. Úgy vagdosta oda a színeket az ecsettel, mint ahogy a király vív a száműzetésben. Keserű és dacos passziója tellett benne, megmutatni saját magának, hogy ő az az öregedő oroszlán, de még oroszlán. A kép úgy sikerült, ahogy álmodta. A legnagyobb mesterek mellé merte volna állítani. S azzal próbálta áltatni magát, hogy azok az ebek csak jöjjenek ide ezt a képet megnézni, aztán csaholjanak tovább, ő megy tovább a maga útján. De tudta, hogy ez csak önvigasztaló hősködés, a sötét erdőben rettegő gyermek éneklése. Cécile olyan ideges lett a sajtótól, hogy majd felrobbant. Elrakta a bírálatokat, elővette őket, és izgatta magát velők. A lapok már tréfálkozni kezdtek, ugyanúgy, mint valaha az impresszionistákon. Karcolatokat közöltek, hogy melyik festő képeit milyen zenével kellene kísérni, több-kevesebb szellemességgel listát állítottak össze, hogy a csataképfestő Detaille-nak katonazene dukálna, Béraudnak, a szépasszonyok festőjének népszerű operettmelódia, Dórénak, a Don Quijote-rajzolónak spanyol sequedilla, és így tovább. Cécile reggeltől estig a cikkekkel vitatkozott, a hírlapírókat szamaraknak és gazembereknek nevezte, s hosszú fejtegetéseket tartott a Mozart-estély művészi ötletéről, de mindezt környezetének magyarázta, holott a köztudatot kellett volna meggyőznie. Miskával pedig bármennyire igyekezett vigasztalóan és gyengéden bánni a bajban, türelmetlenségéből minduntalan kiütközött egy egészen új hang, a Miskában való súlyos csalódás rejtett hangja. Sedelmeyer nem fogta fel tragikusan a dolgot, legalábbis nyugalmat mutatott. Azt fejtegette a megdöbbent és komor Miskának, hogy egyik kép sikerül, a másik nem. Az ember megbotlik, de felkel, lekeféli magát és megy tovább. Csak a tehetségtelenek adják meg magukat az első rossz szóra. Ami pedig ezeket az irányokat illeti, hát azt még senki sem tudhatja, hogy azokkal hányadán áll a festészet.
A közönség ízlése hullámzik; ma ennek van divatja, holnap annak. De ami igazán jó, az mindig jó. Miska azonban csak komor, letört tekintettel nézett maga elé. Mindez nem tudott bele kedvet önteni. – Fel a fejjel – mondta Sedelmeyer –, majd én visszaadom magának az önmagában való hitet. A Krisztus-képeket kiviszem Amerikába. Maga is kijön, mester. Ott olyan ünneplésben lesz része, hogy olyat nem látott. – Amerikába? Nem bírom a tengert. – Azt a kis kellemetlenséget kibírja. Megéri. Ott nagy keletje van a Bibliának. Maga előtt térdre fognak borulni. Úgy csináljon terveket, hogy ősszel áthajózunk. Kezeskedem róla, hogy művészileg újjászületve fog onnan hazatérni. Ezt a Mozartot összes kritikáival együtt el fogja felejteni. – Miért felejtsem el – hördült fel Miska –, olyan rossz? – Ördögöt rossz. Csak bánatot okozott magának. A bánat a művész lelkén nagy teher, azt le kell dobni onnan. Majd én segítek, bízza rám magát. Miska legyintett. Mit használ, ha másokra bízza magát? A hátgerincsorvadásból a világ egyetlen orvosa sem tudja kigyógyítani, pedig rájok bízta magát. A festéssel is így van. Cécile és Sedelmeyer intézkedtek, szerveztek, dolgoztak, társadalmi bűvészmutatványokat végeztek, és végül mi az eredmény: „Mit keres itt Munkácsy ízetlen dolga?” Csak Chérie-vel tudta igazán meghányni-vetni mély keserűségét. Egymás kezét fogták a légyott lámpaernyős, meghitt csendjében. És Chérie különös zengésű, simogató hangja édesen borult rá a vérző lelkére. – Nézd, ami történt, nem lehet csodálni. Ennek előbb-utóbb be kellett következnie. Idegen vagy itt, s az én fajtám nem szereti az olyan idegent, aki elviszi a pénzt. Túl nagyra nőttél nekik, és elvégre ők vannak itthon. A palotád, az estélyeid, az előkelő vendégeid magától értetődően kihívták azoknak az irigységét, akiknek nincs palotájok s akikhez nem megy el a nuncius meg az egész diplomácia. Aztán évek óta nem állítottál ki a Salonban. Ezt ők úgy magyarázzák, hogy már nagyon magasan hordod az orrodat, és már a Salont is lenézed. A zsarnokuk voltál, a nyakukon ültél. Csodálod, hogy végre fellázadtak az idegen ellen? A legfeszültebb hangulatban jött ez a szerencsétlen estély. Talán nem volna szabad erről beszélnem, mert Cécile ellen szól, de te tudod, hogy önzetlen vagyok és tárgyilagos. Cécile nagy hibát követett el, túlfeszítette a húrt. Amit csinált, az túlságosan hangos volt, túlságosan vásári és falragaszszerű. Még más képpel kapcsolatban is kihívó lett volna a dolog. A Mozartnál meg éppen nagyon szerencsétlenül esett. – Mondd, Chérie, olyan rossz az a kép? Nekem most sincs fogalmam arról, hogy gyalázatosan rossz-e vagy kitűnő. – Mindent megmondok őszintén, hiszen úgy fejezhetem be, ahogy be fogom fejezni. A kép gyenge. Fáradtan, betegen csináltad, és túlságosan siettél vele. Tudok egy nagyon szép mondást; ha nem tévedek, Delacroix mondta: „Az idő csak az olyan képeknek kegyelmez, melyek tisztelték őt.” A Mozart gyorsan készült. A főalak jobb karja el van rajzolva… ne tiltakozzál, drágám, el van rajzolva. A te híres fehérjeid nagyon élesek, a jobb sarokban a kisfiú félharisnyájának a foltja mindenkit zavart. És így tovább. De azt mondom neked, hogy ezzel semmit ne törődj, mert lángelme vagy. – Te hiszel bennem? – Nem kell hinnem benned, mert biztosan tudom. Ez több, mint ha csak hinném. Zseni vagy. Ami a lényeg benned, az nem hasonlít senkihez. Az te magad vagy. Tudod, melyik képeden láttam ezt legjobban? Azon a nagy virágcsendéleten, amit Colpachon festettél. Az óriási. A tudásod abban ijesztő. Az a kép az örökkévalóságé. Remekmű, amilyet csak a legnagyobbak festettek. És ezenfelül, anélkül hogy tudnád, egy nagy költő van benned. Néha azt a furcsát gondolom, hogy világraszóló írónak születtél, de egy hallatlan tudású ecsettel fejezed ki magad. És remekművet fogsz még alkotni
nem egyet, ha az Isten egészséget ad. – De az irányok. Mi van ezekkel az új irányokkal, mi lesz ezekből? Már azt írják a firkászok, hogy ezek engem elsöpörtek! – Ami iskola benned, vagy akadémia, vagy akárhogy nevezzük, azt elsöpörhetik. De ami a tehetségedet teszi, azt nem söpörheti el soha senki. Képzeld el, hogy az impresszionisták teljesen és tökéletesen legyőznek benneteket, maiakat. És holnap nem is lesz szabad másnak kiállítani, mint impresszionistának. Tegyük fel. És képzeld, hogy egy ilyen tárlatra beteszik a Rembrandt Éjjeli őrjáratát. Elsöprik? – Azt nem. Azt aztán nem. – Látod. Igyekezzél meggyógyulni, dolgozzál, a többivel ne törődj. Miska aznap aludt jól először, hosszú idő óta. Másnap nyugodtabb szemmel nézte a világot. De azért lelke mélyén ott sajgott a mellékmondat, hogy „ha az Isten egészséget ad”. Liszt szentül megígérte, hogy a nyár folyamán elmegy Colpachra. Cécile kézadást kért tőle, majdhogy meg nem eskette. Miska az arcképét adta neki ajándékba útravalóul. A kép felső sarkába azt akarta írni ecsetjével, hogy „Ferencznek”. De ezt írta: „Fererencznek”. Nem vette észre. Az ajánlás így is maradt. A májusi Salon, amelyet az új irányt magasztaló lapok annyira hirdettek, megnyílt. A sajtót csakugyan új hang árasztotta el. Az impresszionizmus beérkezett. A festővilág Claude Monet, Renoir, Pissaro és Sisley nevétől volt hangos. A piktorkávéházakban forrt az izgalom. A műkereskedők kezdték embereiket átcsoportosítani. Idegesen rengett, recsegett, vajúdott a művészi közélet, minden áldott nap volt valami nagy cikk vagy szenzációs képvásár, amely az izgalmat újra meg újra megkavarta. Miska ebben az izgalomban nem vett részt. A Mozart-hadjáratban kapott lelki sebeit Lamalouba ment kiheverni. Megtartotta rendes kúráját, a nyomorékok és évről évre szemmel láthatóan pusztulók látványa most már nem is rendítette meg. Hogy gyógyíthatatlan, abba beletörődött. Csak azon alkudozott a sorssal, hogy mennél tovább húzódjék a dolog, és hogy ne érje utol Paál Laci, Manet és Makart sorsa. Mert ennek réme most is minduntalan felütközött tépelődő gondolatai között. Még festeni is kedve támadt. Colpachra érkezvén, megütötte szemét a park bejárata, olyan világítás különös hatásában, hogy soha nem látottnak tűnt fel. Lefestette. Örült neki. Haynald bíboros megérkezett Magyarországról Colpachra. Michelék is kijöttek, Jouanet is ott töltötte szünidejét. Cécile nagyon izgatott volt, hogy Liszt megtartja-e ígéretét. A világ első zongoraművészének, a zene hihetetlen varázsú uralkodójának felséges jelenlétét Colpachon most rendkívül fontosnak ítélte. Fontosabbnak, mint valaha. A Mozart-kép kudarcát háza társadalmi kudarcának is nézte, társadalmi úton igyekezett tehát olyan tapaszt ragasztani rá, amilyen kevés háznak jut a világon. És mivel Liszt felől olyan hírek érkeztek Weimarból, hogy az agg művész gyengélkedik, Cécile nem habozott sokat, hanem vonatra ült és személyesen utazott Weimarba, hogy Lisztet, ha törik, ha szakad, magával hozza. Liszt azonban nem jöhetett rögtön, meg kellett előbb jelennie unokája, Daniela lakodalmán. Még más baj is volt: titkára és kedvenc tanítványa, Göllerich, aki nélkül ilyen állandóan influenzával fenyegető állapotban nem mert utazni, nem jöhetett vele, mert megbetegedett anyjához kellett mennie. De Cécile nem nyugodott: Lisztnek mindenáron el kellett jönnie Colpachra. Már csak Haynald miatt is, akinek megígérte. És ki is vitte, amit akart. A fehér sörényű aggastyán egy júliusi napon megérkezett Colpachra. Egy csodagyerek kísérte, Stavenhagen nevű fiatal fiú, az szerepelt titkárja gyanánt. Nem volt jó színben. Látni való volt, hogy valami betegség bujkál benne. És hetvenötödik évében járt. – Nem volt tőlünk nagy felelősség mindenáron elhozni ide? – aggodalmaskodik Miska.
– Vállalom a felelősséget – felelt hevesen Cécile –, ha rajtad állna, nem sikerülne soha semmi. És még aznap feladta a hírt a párisi lapoknak, hogy Liszt Lerenc idei nyaralását a Munkácsy Mihály és felesége colpachi kastélyában tölti. Liszt nagyon jól érezte magát Colpachon. Szívesen eltréfálkozott nagypapás bohósággal, ha Madelon két lánya, Jeanne és Georgette játszani akartak vele, vagy kérték, hogy zongorázzon valamit, mert ők táncolni szeretnének. Cécile, aki keresztanyja volt a kisebbiknek, szigorúan rájuk szólt, de Lisztnek örömet okozott a két apróság. A gyerekeket mindig szerette. Aztán örült a Haynald társaságának is, az egyháziak iránt való különös vonzalma itt igen kellemes tárgyat kapott, méghozzá bíbornokot. – Hogyan lett ön abbé, drága mester? – kérdezte Lisztet a bíbornok. – Mikor befejeztem az esztergomi misét, annyira tele voltam a vallás szolgálataival, hogy beléptem terciáriusnak a budapesti franciskánusok rendjébe. Megkaptam a harmadik fokozatot. Akkor úgy elöntött a miszticizmus, hogy minden ok nélkül a halálra készültem. Előkészítettem a halotti csuhámat, és úgy rendelkeztem, hogy reggel öt órakor kíséret és zene nélkül temessenek el a kolostor kriptájába. Pedig már nem voltam gyerek, túl voltam a negyvenen. De nem haltam meg. Aztán elmúlt tíz esztendő. Egy asszonyhoz sodort az élet, a legnagyobb és legtisztább a világon. Ő volt a legkatolikusabb lény, akit ismertem. Ő akarta, hogy az egyházé legyek, ne a világé, és csak a küldetésemnek éljek. Akkor, hatvanöt április huszonötödikén, végleg magamra öltöttem a papi ruhát. Rómában, közel a Rafael loggiáihoz. Sokat beszéltek erről, és beszélnek ma is. Hogy bíbornok akartam lenni, például. Nem, előremenni sohasem akartam. De teljes életemben papnak éreztem magam a szó legnagyobb értelmében.* Papnak és cigánynak. Tudja, monseigneur, gyerekkoromban vallási rajongó voltam, s amellett szerettem a falumbeli cigányokat. Ez a két ősi ösztönöm később is megmaradt. Jó ismerőseim mind a kettőt mindig tudták rólam. Egyszer gróf Teleki Sándor Párisban adott nekem egy tizenkét éves cigány gyereket hegedűvel együtt. Azt mondta: nekem vásárolta ajándékba. – Mi lett a rajkóval? – kérdezte Miska. – Kitaníttattam hegedűre. Nehezen ment, mindent jobban akart tudni a tanáránál. Miska erősen figyelt. Rég érdekelte valaki ennyire, mint ez a cigány fiú. – És aztán? – Aztán hegedűművész lett. De egyszer Bécsben bementem a Zeiserlbe. Ott egyszer csak a lábamhoz borul egy cigány a bandából. Az én cigányom testvérbátyja. Átkarolta a térdemet, úgy rimánkodott, hogy eresszem vissza hozzájok Józsit. Elpusztul idegenben, a dobogó nem neki való. Cigány nem való másnak, csak cigánynak. Mit tehettem? Pénzt adtam neki, hazaengedtem. Úgy hívják, hogy Sárai Józsi. Beállt a Bolla Károly debreceni bandájába. Megházasodott, cigány lányt vett el. Legutoljára azt hallottam róla, hogy cigány viskóban lakik. De otthon van és boldog, nem cserélne senkivel. Hirtelen valamennyien Miskára néztek. Megrettenve. Miska az asztalra borult és elkezdett sírni. Felugráltak, faggatták, becézték, vigasztalták. Nem lehetett tudni, mi baja. A kis Stavenhagen úgy megijedt, hogy maga is könnyekre fakadt. – Legjobb hagyni szegényt – mondta halkan Cécile –, nagyon ideges, és minden kicsiségért azonnal sír. Most sincs semmi különösebb oka. Michelné karonfogta és elvitte a szobájába, dőljön le egy kicsit. Cécile sápadtan maradt ott. Ő nagyon jól tudta, hogy Miskát mi rendítette meg. De arca kemény lett. Még most is szerelmes volt ebbe az emberbe, még most sem akarta visszaadni az idegen országnak. Este már nem látszott Miskán semmi különös. A parkban sétáltak egy kicsit étkezés előtt. A négy hatalmas fenyő közt leültek a rácsos lócára hárman: Liszt, Haynald és Miska. És Miska váratlanul
Liszthez fordult: – Mondja, Ferenc, maga magyarnak tartja magát? – Feltétlenül. Mindig hangoztattam, és büszke is vagyok rá. Otthon sokszor a szememre vetették, hogy nem tudok magyarul. Édes Istenem, Széchenyi István is németül gondolkozott. Nagy Frigyes franciául. Napóleon olaszul. Én igenis magyar vagyok, és a fajtámtól el vagyok ragadtatva. Büszke és úri fajta. Ha magyar parasztot látok és elnézem, mindig eszembe jut, hogy ezeket a homlokokat nem szolgaságra teremtette az Isten. Tudja, hogy én is festek portrékat, nem csak maga? – Hogyhogy? – Komponáltam én egy magyar történelmi arcképcsarnokot. Megvan otthon Weimarban egy egész sor már. Majd kiadom, megcsinálom zenekarra is. Megkomponáltam Széchenyit, Telekit, Eötvöst, Deákot, Vörösmartyt, Petőfit és Mosonyit. Egy-egy zenei arckép. Ha jól viseli magát, akkor magát is megkomponálom, Miska. Azt hiszem, elég jó portrék. – Érdekes – mondta Miska –, mennyire ugyanaz tud lenni két különböző művészet. Mint amennyire két ember különbözik. Maga járkál a világban, Ferenc, és mindenütt otthon van. Én pedig sehol sem tudok boldog lenni. Csak otthon tudnék. Haynald bele akart szólni a beszélgetésbe, amely érdekelte. De jött Cécile. Tapintatosan inkább hallgatott. A szép nyári napok felett Liszt átszellemültsége lebegett. Imádták, hallgatták, a lelkek magasra röppentek körülötte, és megálltak a magasban, mint a csillagok. Haynald élete legsugarasabb napjait élte itt, kedvére botanizált a parkban, s mikor egy ritka füvet talált növénygyűjteménye számára, egész nap ragyogott az örömtől. A kedves napok egyikén nagyobb zenei alapítványt tett Liszt nevére. Ott szövegezték meg az alapítási okmányt a Miska műtermében. „És midőn Isten Liszt Ferencet – óhajtom, sok idő múlva – magához szólítandja, akkor az adományozási jog is a fönt írt bizottság által fog gyakoroltatni. Isten adja áldását az egészre. Kelt a Munkácsypár colpachi kastélyában, Luxemburg nagyhercegségben, az Úr születésének ezernyolcszáznyolcvanhatodik évében, július hava hetedik napján. Haynald. Előttünk: dr. Liszt Ferenc, Munkácsy Mihály.” Egy kora reggel Liszt túl könnyen öltözve ment misére. Esett az eső. Mikor visszajött, borzongásról panaszkodott. Cécile vörösbort hozatott, és konyakot csurrantott bele. – Ezt igya meg. – Vörösbor konyakkal? Ettől tiltanak az orvosaim legjobban. – Azok nem tudnak semmit. Legjobbak az ilyen régi házi szerek. Csak igya meg. Liszt megitta. De a hűlés csak félig-meddig múlt el. Mikor elutazott, megint csúnya, esős idő volt. Az a reggeli mise, amelyiken Liszt meghűlt, július tizenkilencedikén folyt le. Augusztus elején távirat jött Colpachra Bayreuthból: Liszt Ferenc meghalt.
XIII. A „La Champagne” egy novemberi napon érkezett a New York-i kikötőbe. Ködös délután volt, a Szabadság-szobrot nem lehetett látni. Miska vánszorogva mászott fel a fedélzetre. A hosszú út nagyon megkínozta, alig volt egy-két olyan órája, melyben a tengeribetegség ne bántotta volna. Ezerszer megátkozta azt a pillanatot, mikor erre az utazásra adta fejét, megátkozta Sedelmeyert, aki rávette. A kivert kutyánál cudarabbul érezte magát. De most már örvendett. Itt volt New York előtt. Nemsokára szárazföldön lesz, olyan szobában fog aludni, amely nem inog. A köd tej fehér mesevilágából egy kis gőzös tűnt elő, hangos és dühös szuszogással. Olyannak tetszett, mint valami mérges kiskutya, amely házőrző haragjában elébe úszik a jövevénynek. De kiskutya létére akkorákat üvöltött a kürtjével, mint egy minotaurusz. Odalubickolt a nagy hajó alá. Fedélzetén embercsoport. S a csoportban Miska megismerte Sedelmeyert. Az már régebben kiment, hogy a kiállítást megszervezze. Kivette zsebkendőjét, és elkezdte lobogtatni. Sőt már kiáltani is tudott neki. Mellette állott Bertier, a festő, aki vele utazott. – Hahó! Sedelmeyer! Maga az? – Én vagyok! Hogy utazott? Az embercsoport egyszerre éljenezni kezdett. Mindegyik zászlócskát húzott elé, piros-fehér-zöldet, azt lobogtatták Miska felé! Ő zsebkendőjét lobogtatta, és lekiáltott: – Éljen a magyar! Sokáig tartott, míg a kis csavargőzös, a „William Fletcher” utasai felkapaszkodhattak az óceánjáróra. Elsőnek Sedelmeyer sietett hozzá. Megölelte, aztán helyet adott a küldöttségnek. Voltak vagy tízen New York-i magyarok. Egyikök előlépett, megköszörülte torkát és rágyújtott a dikcióra. – Tisztelt hazafi! Ez a pillanat, mikor a világhírű magyar festőművész… És így tovább. Miska válaszolt. Megszokta már, hogy festőnek szónokolnia is kell. Aztán a magyar küldöttek bemutatkoztak. Knődler, Untermeyer, Herédi, Weisz, Korbay. Miska sorra kezelt velők. De fél szemmel a hajóhoz akasztott lépcsőt szemlélte. Azt hitte, hogy már le lehet szállni. De felvilágosították, hogy az még soká lesz. Órák múlva. Addig leültek beszélgetni. És ez elég zavarosan ment, mert Miska mindenekelőtt Sedelmeyertől szerette volna tudni, hogy mi mutatkozik képei körül, az amerikás magyarok pedig a hírességgel szerettek volna barátkozni. Miskának rosszkedve volt. Az út nagyon kimerítette. Mikor valami mozgolódás keletkezett a társalgóban, ahol beszélgettek, vagy a folyosón, mindig örvendezve felkelt, hogy kiszálljon. De szó sem volt kiszállásról. Elmaradt italszámlákat hajtottak még be egy-két utason, vagy a csavargőzössel érkezett amerikai hivatalnokok jöttek minden utas kiszállási engedélyét megvizsgálni. Mikor Miskához értek, a Korbay nevű magyar súgott nekik valamit. – Aoh yes, it’s quite allright. Nyájasan bólintottak Miska felé, és továbbmentek. A híres festőnek elengedték a formaságokat. Miska örvendezett ezen a kedvességen, de ideges türelmetlensége nem szűnt. Délután óta várta már a kiszállást. Végre este tizenegy órakor amerikai földre lépett. Nem nézett sem jobbra, sem balra, még a néger hordárokat sem csodálta meg. Csak ült a bérkocsiban boldogan, hogy végre szárazföldön lehet. A Hoffman House nevű híres és előkelő szállóba hajtattak. Egy félóra múlva már aludt, a nevére letett leveleket, névjegyeket meg sem nézte. Másnap megkezdődött a hajsza. Újságírók rohama. Tíz interjú tolmáccsal. Látogatások. Jött egy igen szép arcú, derekas, nála valamivel fiatalabb férfi: Edison. Nyájasan rázogatták egymás kezét, de egy szót sem tudtak beszélni, míg a Korbay nevű magyar nem tolmácsolta mondataikat. Miska gratulált Edisonnak a telefonhoz. Edison nagyot nevetett, és közölte, hogy a telefont nem ő találta fel,
hanem Graham Bell, azonban feltalálta a villanykörtét és a villamos vasutat. Aztán megakadtak, és csak rázogatták egymás kezét nevetve, csillogó szemű barátsággal. Aztán jött egy Chauncey Depew nevű vasúttársasági elnök, Korbay szerint igen fontos politikus és rettenetes gazdag ember. Aztán jött egy amerikánus, akiről száz lépésre látszott a jenki, ez Pulitzernek, a World című lap főszerkesztőjének mutatkozott be és magyarul beszélt. Aztán jött egy ünnepélyes, büszke öreg pap, Henry Ward Beecher, aki már látta a Krisztus-képet, és nem tudta hova tenni Miskát a lelkesedéstől. Kitűnt róla, hogy az ő nővére az a Harriet Beecher-Stowe, aki a Tamás bátya kunyhóját írta, de az nem volt New Yorkban, hanem a telet Hartfordban töltötte, mint magányos vidéki özvegy. És jöttek vég nélkül, csupa híresség, akikkel Miska nem tudott mit beszélni. Jobb szeretett volna egyedül maradni ezzel a Korbayval, aki elmondta, hogy operaénekes, felesége, Ravasz Ilonka zongoraművésznő kíséri, ketten szoktak hangversenyezni, és nem panaszkodhatnak, nagyon jól megy. Már nemsokára lesz annyi félrerakott pénzök, hogy hazamehetnek Pozsonyba. De ezt is csak töredezett mondatokban mondhatta el, mert minduntalan jött valaki. Aztán rohanni kellett a West huszonharmadik utcájába, s ott megnézni az Old Tabernacle nevű helyiséget. Ott helyezték el a képet, amely itt a Christ before Pilate címet viselte. Aztán rohanni kellett az ötödik Avenue-ra, ahol egy Astor látta vendégül Miskát, Sedelmeyert és Bertier-t. Utána látogatás egy művészklubban, aztán még egy klubban, aztán tea a Vanderbilt-háznál, ahol William H. Vanderbilt és Cornélius Vanderbilt urakra azt hitte, hogy fivérek, holott egyik apja volt a másiknak, csak igen korán házasodott. Aztán bankett egy klubban és látogatás egy másik klubban. Másnap megmutatták a képet az újságíróknak. Pulitzer ebédet adott. Itt Miska megismerkedett a háziasszonnyal, és nagyon megakadt rajta a szeme. Telt, magas, szép asszony volt, milói termetű, az a típus, amely őt mindig legjobban érdekelte. Társalogni is tudott vele, mert a szép Pulitzerné beszélt németül is, franciául is. – Milyen kár, hogy ebben a hajszában találkozom magával – mondta gálánsan az asszonynak –, reggeltől estig majd széttépnek, pedig szeretnék magával egy kicsit meghitten elbeszélgetni. – Lehet része benne, csak magától függ. Joe meg akarja magánál rendelni az arcképemet. Csak fél, hogy maga nem fogja vállalni. – A sírból is felkelnék, hogy megfessem. Hogyne vállalnám. Ugyanezen az ebéden még egy arcképet kellett vállalni. Mert Sedelmeyer odasúgott neki, hogy okvetlen vállalnia kell, nagyon fontos. Ez egy Marquart nevű gazdag ember volt, híres mecénás és műgyűjtő. És még egyet kellett vállalni: ez McCosh volt, a New Jersey-i Linston College igazgatója. Mire kocsiba ült, már nem volt újévig szabad órája. Három portrérendelés, mindennap déli meghívás, teameghívás, esti meghívás, egy washingtoni utazás kidolgozott programja, Amerikába került képeinek felkeresése és viszontlátása, mikor úgy érzi magát, mint az az apa, aki idegenbe adta lányait feleségül. Ha még valami akad, arra már az alvásból kell elvenni az időt. A tárlat első napján amerikai arányú tömeg. Másnap még több. Este Pulitzerék páholyában a Metropolitan Opera House-ban. A szép asszony elmagyarázta a földszinti páholysorok tulajdonosait. Millió dolláronként. Ott ültek rengeteg ékszereikkel az asszonyok, agyonhajszolt, fáradt arcukkal a férfiak, az úgynevezett gyémántsorban, ahogy ezt a páholyvonalat nevezték. És minden messzelátó a frakkos Miskát kémlelte, támadta, biztatta. Száz és ezer millió dollár bámulta a csabai asztalosinast. Másnap a Century Club bankettje. Aztán a Delmonicóban a New York-i magyarok hatalmas díszvacsorája. A magyar bizottság elnöke, a World tulajdonosa, Pulitzer. Ő ült Miska egyik oldalán, másik oldalon Hewitt, a New York-i polgármester. Rengeteg pohárköszöntő, amelyekből Miska egyetlen szót sem értett. Csak egy magyar szónoklat volt mindössze, a Korbayé. Másnap a World hasábokra terjedő tudósítást adott a vacsoráról, s a tudósításnak magyar címet adott az angol nyelvű
lapban: „Éljen Munkácsy Mihály!” A Pulitzerné arcmásának különös gonddal látott neki Miska. Egymás után öt nagy toalettben jelent meg az asszony, egy-egy félórát töltve az átöltözésekkel. Végre eldöntötték, hogy melyik legyen a ruha. Akkor a beállítással vesződtek. A képet ötször letörölte Miska, és hatodszor is újra kezdte. Közben tüzeseket pillantott a szép asszony szeme közé. Gyakran voltak a festési órákon kívül is együtt. A Pulitzerék fogata mindig rendelkezésre állott. Kocsikáztak a Broadwayn, a húszemeletes házak irdatlan kőtömegei között, megnézték a brooklyni hidat, végigrobogtak a Central Parkon. Miska nézegetett, a magyarázatokra bólintgatott, de ez a szertelen nagy város a maga rohanó életével, az Elevated nevű emeletes magasságban robogó villamosának fülsiketítő mennydörgésével, a néger, kínai, olasz és minden egyéb arcok bábeli tolongásával inkább fárasztotta, semmint érdekelte. És mikor a hintó ülésén óvatosan megpróbálta kezével érinteni a szép szomszédnője kezét, s az a fehér, párnás, jólétben formálódott kéz nem vonta el magát, a tetszéshez szokott férfi közömbös kis örömével vette tudomásul a sikert, de lelke mélyén a napokat olvasta, mikor lehet már ebből a gigászi zsibvásárból hazamenni. A Krisztus-képről oldalakat írtak a lapok. Az egész sajtót bejárta egy nevezetes lelkész kijelentése: – Ez a kép többet ér, mint ezer prédikáció. Sedelmeyert felkereste Detroit kormányzója, és százezer dollárt ígért a képért. A műkereskedő nem szédült el a hatalmas összegtől, amelyhez foghatót soha még élő festő művéért nem fizettek. Azt felelte, hogy megvár még egy-két ajánlatot. Igaza lett: nemsokára felkereste Wanamaker, egy philadelphiai óriás áruház tulajdonosa, és ötvenezer dollárral többet ígért. Sedelmeyer még mindig nem mondott igent. Úgy határozott, hogy a képet körútra viszi az amerikai államokban, s majd csak akkor kezd el komoly vételről tárgyalni. És izgatta, ösztökélte Miska művészöntudatát. – Tisztában van azzal, hogy itt mi történik? Mióta az emberiség festészettel foglalkozik, egyetlen képért maga érte el a legnagyobb árat. És még magasabbra fogom a végleges vételösszeget csavarni.* Az emberiség jobban értékeli magát, mint ahogy a magok idején Tiziánt, Rembrandtot vagy Murillót fizették. Erre a hallatlan tényre gondoljon, ne a párisi újságírókra. De Miska nem gondolt sem rekordjára, sem a Mozart kritikáira. Nagyon rosszul érezte magát, és haza akart menni. Olyan fáradtnak érezte magát, hogy gyakran haját tépte az idegességtől, hogy nem képes egyetlen pihenőórát szerezni magának. Korbay és felesége úgy őrizték szállóbeli lakását, mint a cerberus. Meghívó, nyilatkozatot kérő hírlapíró, támogatásért jelentkező magyar kalandor, divatból ismerkedni vágyó fiatal miss, mind az ő ellenőrzésükön ment keresztül, de bármennyire őrizték, Miska már lihegni nem tudott. Pár nap múlva minden összekeveredett előtte. Már nem gondolkozott, nem figyelt semmire. Engedte magát hurcolni. Ha azt mondták neki, legyen nyájas, akkor a fababa gépies mosolyával nyájas volt. Úgy érezte magát, mintha ő volna az a halott szultán, akit udvara lóra kötöz és körülnyargaltat a Szigetvár alatti táborban, hogy a sokaság bámulja és ünnepelje. Elvitték Washingtonba, ott megmutatták neki a Capitolt, a Fehér Házat, a rengeteg szobrot. Csak bólingatott korlátolt arckifejezéssel, agyába nem fért több benyomás. – Miskám – mondta neki Korbay te nem tudod, hogy itt veled mi történik. Kossuth Lajos óta ember ezt itt nem kapta. Az itteni magyarság nagyot ugrott itt jelentőségben, csak a te személyed miatt. Ha visszamégy Magyarországra, az itteni magyarokat nagyobb súllyal és tekintéllyel hagyod itt, mint mikor jöttél. A magyar kivándorló csak afféle „hunky” volt eddig, morzsa a tömegben. Ha halva találtak egy magyar munkást, a rendőrségnek eszébe sem jutott, hogy kiléte után kutasson. Fűbe harapott a hunky, nem történt semmi. Mint ahogy nem néz vissza, aki hangyára lép az úton. De most a magyarok New York hősei. Ezt csináltad. Magyarország ezt neked sohasem tudja megfizetni. Mit szólsz ehhez?
– Semmit. Nagyon fáradt vagyok. A vállalt arcképeket megcsinálta, és vállalhatott volna akár egy esztendőre való munkát. De képtelen volt. Egy-egy arcképért már nevetségesen magas árakat ígértek neki. Sedelmeyer a fejét csóválta: micsoda könnyelműség, hogy valaki elé zsákszámra hordják az aranyat, és ő nem hajlik le érte. – Boldogan megcsinálom – válaszolta mindenkinek –, de otthon, a műtermemben. Tessék átjönni érte. Itt képtelen vagyok dolgozni. A karácsonyt Pulitzeréknél töltötte. Az újságkirály elérzékenyült az ünnepi estén, és sokat mesélt küzdelmes pályájáról. Makón született, mint a tönkrement gabonakereskedő, a vörös Politzer Frigyes fia. Tanyai iskolába járt. Tudás és pénz nélkül érkezett ki tizenhat éves korában New Yorkba. Még nem volt negyvenéves, mikor már megvásárolta a Worldöt. És feleségül vett egy előkelő amerikai leányt, Jefferson Davies unokahúgát. Az előkelő amerikai leány most ott ült a káprázatos szalonban. Mellette két férfi. S egyik ezzel fordult a másikhoz: – Mondja, mester, kérdezek valamit. Én hatvanháromban, vagyis ezelőtt huszonhárom esztendővel Pesten jártam és éhes voltam. Még ma is emlékszem egy nyári napra, mikor az Erzsébet téren kuncsorogtam. Emberek jöttek-mentek. Nekem szikrázott a szemem az éhségtől, és gyűlöltem minden emberi lényt, aki elment mellettem. Maga akkor mit csinált, hol volt? – Hatvanháromban, nyáron? Nem lehetetlen, hogy éppen elmentem maga mellett. Kép volt a hónom alatt. Vittem a Képzőművészeti Társulat első kiállítására. Nekem sem voltak százezrek a zsebemben. – Nem furcsa? Most itt ülünk ketten egymás mellett. Mondja, boldog ember maga, mester? – Nem tudom. Fáradt vagyok. – Én is. Nem egymásra néztek, a mellettük ülő asszonyt is elfelejtették. A villanyfénybe bámultak. Elutazás előtt még gyorsan rendeztek számára egy-két díszvacsorát. Cigány mellett csaptak mulatságot, Miska a közeli indulástól jókedvűen csárdást táncolt, és cigánykísérettel magyar nótákat fütyült. Arra a nótára is rágyújtott, hogy „Mi piroslik ott a síkon távolban?” De ezt már nem fejezte be. Mielőtt a végéhez ért volna, hogy „de a szívem csak azt mondja: jobb otthon” – megint a sírás környékezte. Vonagló ajka nem tudott fütyölni. Abbahagyta. Újév napján utazott vissza. Délelőtt tízkor indult a „La Bretagne”. A kikötőben nagy sokaság álldogált, amerikás magyarok, kezében mind nemzetiszínű zászlócskát lobogtatott. Cigányt is hoztak, a Balázs Kálmán bandáját. Mikor a horgonyokat felszedték s a hajó lomhán megmozdult, a cigány rázendítette a Himnuszt. A parton állók levett kalappal énekelték, hogy „jó kedvvel, bőséggel”. Miska a korlát mellől integetett nekik. De alig várta, hogy lemehessen a kabinjába. Fájdalmai megint elővették. Most már nem órákig, hanem egykét napig is eltartottak a rohamok. Ledőlt az ágyra, és tombolva, káromkodva, fogcsikorgatva öklözte fejét. Mintha agyon akarta volna ütni súlyos csapásaival ezt a testi embert, aki annyi kegyetlen szenvedést okozott neki.
XIV. Még ugyanezen a télen Magyarországra is hazanézett. Mikor Budapestre menet Bécsben megállapodott egy napra, a szállóban igen előkelő látogató kereste fel. Hohenlohe herceg. Ferencz József főudvarmestere volt ez a látogató. Kis termetű, rendkívül elegáns ember. – A császár és király őfelségének legkegyesebb üdvözletét hozom önnek, kedves mester. Azonfelül egy legmagasabb megbízatását. Talán van tudomása róla, hogy a Művészettörténeti Múzeum lépcsőházának mennyezetképét szegény Hans Makartnak kellett volna megfestenie. Őt ebben tragikus halála megakadályozta. Őfelsége most önre gondolt. Hajlandó volna ezt a munkát vállalni? Miska egy pillanatig sem gondolkozott. – A királynak mindent. Hohenlohe Konstantin herceg elégedetten bólintott. – Őfelségének kétségkívül örömére fog szolgálni, ha ezt a választ jelenthetem neki. A múzeumban a kabinetiroda már intézkedett, hogy ha ön odamegy, hogy helyszíni szemlét tartson, mindenki álljon rendelkezésére. Természetesen rendelkezésére fognak állani a szükséges méretek, az építkezési tervek, minden, amit parancsol. És most már nem a Felséges Úr, hanem a magam nevében azt is elárulhatom, hogy a Magánpénztár ezért a munkáért negyvenezer forint tiszteletdíjat szándékozik kiutalni. – Lényegtelen kérdés – felelte Miska. – Tudom, hogy önnek lényegtelen, de jobb, ha az ilyesmi előre tisztázódik. A mennyezetkép tárgya tekintetében a Felséges Úr nem kívánja önt befolyásolni. Makart témája a „Lichtspender Apollon” lett volna. De ön témát választhat tetszése szerint, amilyent akar. Még aztán hosszasan elbeszélgettek, mert a hercegről kitűnt, hogy nagy kedvelője és ismerője a festészetnek. Sőt kitűnt az is, hogy felesége Wittgenstein hercegnő, leánya Liszt Ferenc híres múzsájának. Így aztán sokáig beszélgettek a nagy halottról, főleg arról a heves parlamenti vitáról, amelyre a Liszt-hamvak hazaszállításának kérdése adott alkalmat. – Itt én tanú lehetnék – szólt Miska –, nekem Ferenc maga kijelentette, hogy magyar földben szeretne pihenni. – Hiába – mondta Hohenlohe –, ha Cosima asszony ragaszkodik ahhoz, hogy a hamvak Bayreuthban maradjanak, nem lehet csinálni semmit. Elvégre az ő apjáról van szó. – Magyarországnak viszont a fiáról van szó. A herceg vállat vont. Rá kevéssé tartozott a kérdés. Nyájasan elbúcsúzott. Ahogy betette az ajtót, Cécile azonnal megszólalt: – Miért nem kértél előleget? – Ugyan kérlek, én kérjek előleget a királyomtól? Azt már nem teszem. A pénz elég jó pénz, nem gondolod? – Hogyne. De ha húszezer forintot elkértél volna előre, az kamatozott volna. Ha csak két évet számítok, az körülbelül kétezer forint kamatkülönbség. Azt csak úgy kidobod az ablakon? Borzasztó ember vagy. Miska hallgatott, mert fáradt volt ahhoz, hogy veszekedjék. Budapesten nagyon jól érezte magát, megint tejbe-vajba fürösztötték. Trefort kultuszminiszter sürgette nála a Mátyás-templomba való képet, el is mentek a templomba együtt szemlét tartani, de ott megállapították, hogy a színes ablakok miatt a főhajóban bajos kellőképpen elhelyezni egy festményt, legfeljebb a Gara-kápolnába jöhetne a festmény. Ehhez nem volt kedve. Arról is lemondott, hogy az Akadémiának megfesse a történelmi képet. Azt már vállalta is helyette Lotz.
– Mi csak szégyelljük magunkat – kérdezte Trefort szemrehányóan –, hogy nincsen egyetlen Munkácsy-képünk sem itthon? – Majd festek, ha hazajövök. Nem sokáig bírom én már Párisban. Szeretnék hazajönni. Csak a feleségem még nem tudja. Majd apránként ügyesen beadogatom neki. A rokonsággal is kedves órákat töltött együtt. A Mari néni kisebbik leányát, Reök Ilonkát különösen becézgette, meg is hívta magához állandó lakásra Párisba. Egy-két esztendő jót tesz majd a nagyosodó kisasszonynak, lásson világot, tanuljon meg jól franciául, és nevetése derítse fel egy kissé a gyermektelen palotát. Mari néni meg is ígérte, hogy kiküldi hozzá Ilonkát. Általában jól érezte magát, arca ragyogott a régi jó ismerősök között, tréfálkozott, élénk volt, mint a vízbe visszadobott hal. Sokat volt együtt a Képzőművészeti Társulat embereivel. Ott most gróf Károlyi Tibor volt az elnök, a Társulat lelke pedig a fiatal Szmrecsányi Miklós, akivel nagyon összemelegedett. A Tiszák révén pedig egy Sándor János nevű erdélyi úrral barátkozott össze, aki semmi másról nem tudott beszélni, mint az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesületről. Ennek volt titkárja, és az egész világot csak aszerint osztályozta, hogy ki miben lehetne valami hasznára az Emkének. Miskát megkérte, hogy rajzoljon az Emkének tagsági oklevelet. Még azt is apróra meghányta-vetette vele, hogy milyen legyen a rajz; Szent István jobbja legyen rajta, s alatta Kossuth szavai: „Erdély Magyarország jobbkeze”. A párisi palotában aztán megint kezdődött az estélyek idénye. Cécile erősebben belefeküdt a társadalmi szervezésbe, mint valaha. Miska fáradt volt és beteg. Próbálta az asszony tempóját kissé lassúbbra fogni, de az nem tágított. – Gondoltál már arra, hogy jövőre lejár a szerződésed Sedelmeyerrel? Ha megújítjuk, azt úgyis nekem kell letárgyalni. A tárgyalásnál pedig súlyra van szükségem. A képek nem mindig sikerülnek, de a társadalmi kényszer ellen nem tud védekezni. Ezt csak bízd rám, ennek így kell lenni. A pénteki fogadások és a sűrű estélyek tehát folytak tovább. És Cécile rendszerét sok minden igazolta. A Munkácsy-palota az igazi magyar követség Párisban, mondogatták a kint megforduló magyarok. És a philadelphiai áruház-tulajdonos, Wanamaker mikor tavasszal átjött Európába és újrakezdte a tárgyalásokat a Pilátus-kép dolgában, a Miska palotájában egy ilyen estély alkalmával fordult meg először. Szeme-szája elállott. És másnap szemhunyorítás nélkül fizette ki a szörnyű vételárat: egy félmillió frankot. Az élő festőnek egy képért fizetett összeg világrekordját. A házhoz járó magyarokból az utóbbi időben új kör alakult ki. Nagyon odaszokott a házhoz egy bácskai gentry-ember, bizonyos Latinovits Leó, akinek hátgerincsorvadása volt, mint Miskának, de azért jókedvűen űzte egyetlen foglalkozását, a semmittevést. Jó humorú ember volt, társaságban kitűnően használható. Ha valahol nyomott volt a hangulat, Cécile csak a szemével intette oda Latinovitsot, s az illető szalonsarokban öt perc múlva már kacagva pergett a társalgás. Lassanként már családtagnak kezdték tekinteni. Jouanet azért nem vesztette el rangját a háznál. Csak megosztotta. A sűrűn odajárók között legérdekesebb volt a tüdőbajos fiatal író, Justh Zsigmond, sápadt, áttetsző arcbőrű, Krisztus-szakállú jelenség, aki komor gondolatait a mellbetegek szenvedelmes mohóságával igyekezett beletemetni az irodalom és művészet rajongásába. Az esztendő egy részét birtokain töltötte Barsban vagy Békésben, aztán betegsége miatt délen utazgatott, a Riviérán vagy Afrikában, de legjobban azoknak a hónapoknak örült, amelyeket Párisban tölthetett. Mivel franciául és angolul úgy beszélt, mint magyarul, s mivel nagyvilági modorral és pénzzel egyaránt győzte, könnyen bejutott a mások előtt ridegen elzárkózó Faubourg Saint-Germain arisztokrata körébe. Barátkozott a híres írókkal is, Paul Bourget, Taine, Sully-Prudhomme, Tocqueville gróf, Maizeroy mind jó ismerősei voltak, és így Cécile nagy súlyt vetett rá, hogy mennél gyakrabban járjon a házhoz. S mialatt a másik fivér, Justh Gyula otthon a robusztus egészségű gentryember teljes tüzével vetette rá magát a politikára, a világfájdalmas, mimózalelkületű Justh Zsigmond a Diane grófné, De Luynes hercegnő,
Nemeskéri Kiss Miklós és Tocqueville gróf szalonjában a hindu filozófiáról áradozva kereste a rövid élet értelmét. Miska nagyon vonzódott ehhez a fiatalemberhez, akinek végsőkig elfinomult lénye és káprázatos műveltsége annyira különbözött az ő ösztönös, ősparaszti természetétől, de akivel közösnek érezte magát két dologban, a mélyen rejlő magyarságban és a gyógyíthatatlan test halálraítéltségében. Szerette ott látni maga körül, és szívesen hívta barátait is: gróf Vay Pétert, gróf Széchenyi Lajost és gróf Batthyány Gézát, Párisnak szintén szorgalmas látogatóit. Ezek mind ugyanolyan légiesekké művelődött, Wilde-stílusú, csupa kultúra fiatalemberek voltak, mint Justh. Batthyány rajzolt is, és nagyon szeretett volna festészetről eszmecseréket folytatni Miskával, ha vele egyáltalában lehetett volna esztétikai eszmecseréket folytatni. De Miska a művészet történetének és irányainak világában meglepő tájékozatlanságot tanúsított, s ha híres képeinek egy-egy lángelméjű részletéről faggatták, csak vállat vont. – Azt én úgy éreztem, hogy úgy kell – ez volt minden, amit magyarázatul tudott adni. De ezek az előkelő fiatalok annál érdekesebbnek és szeretetreméltóbbnak találták. Sülve-főve ott ültek a háznál, különösen gróf Batthyány Géza, aki Cécile-nek kitüntetett kedvence lett. S ez a barátság nemsokára nagy vihart okozott a Miska családi életében. Reök Ilonka csakugyan megérkezett Budapestről hosszabb tartózkodásra. Miskának az volt a szándéka, hogy a kedves fiatal leányt évekig kint tartja magánál, esetleg férjhez is adja. A Pista bácsi emlékét is szerette benne, reménytelenül sóvárgott hazáját is, a talpraesett magyaros fruskában. Berendeztek neki egy szobát, és beiktatták napi életükbe. Eleinte jól is ment a dolog, de aztán apró kis ízetlenségek bukkantak fel közöttük. Cécile-nek kezdtek kifogásai támadni a leányka ott-tartózkodása ellen. Mivel látta, hogy Miska mennyire kedveli unokahúgát, nyíltan ezeknek a kifogásoknak nem merészelt hangot adni, de viszont mindig megtalálta a módját egy-egy ügyesen kihelyezett célzásnak. Miska kezdte észrevenni, hogy itt valami nincs rendben. Ez nagyon bosszantotta, mert természettől fogva nagyon lusta ember volt, és gyűlölte az olyan helyzeteket, ahol a rendcsinálás feladata reá háramlott. Ugyanebben az időben Cécile szülei is eljöttek látogatóba Colpachról Párisba. Észre lehetett venni, hogy gyakran folytatnak bezárkózott beszélgetéseket olyan dolgokról, amelyeket Miska előtt palástolni igyekeztek. És most már hárman kezdték az Ilonka ottlétére vonatkozó célzások sortüzét. Közben tüntetően kedvesek voltak a kisleánnyal; rajtakapni semmin nem lehetett őket. Egy szép napon Ilonka azzal állított be Miskához a műterembe, hogy idestova haza kell utaznia. Miska hallani sem akart erről, de a leány erősen ragaszkodott szándékához. Hiába faggatta, hogy miért nem akar maradni, Ilonka mindenféle kifogással ütötte el a dolgot. Látszott rajta, hogy nem akarja az igazat kibökni: megunta a Cécilepárt rejtett áskálódásait. Ugyanezen a napon nálok ebédelt Batthyány Géza. Ilonka nem volt jelen, őt Michelék elvitték valahová. És étkezés közben Batthyány ezzel a kérdéssel fordult Miskához. – Mondja, mester, hogy mondják franciául a tarhonyát? – Tudtommal nincs rá francia szó. Miért akarja tudni? – Előfordult abban a levélben, amelyet ebéd előtt lefordítottam madame számára. Miska felkapta a fejét. És éppen elcsípte a fülig pirult Cécile titkos intését. A grófot akarta figyelmeztetni Cécile, hogy ne beszéljen. De már későn. – Milyen levélben? Most már Batthyány Géza pirult el. Kínos zavarba jött. – Úgy látszik, hibámon kívül valami bajt csináltam. Lefordítottam madame számára azt a levelet, amelyet a mester ma kapott kedves nagynénjétől. De természetesen úgy tudtam, hogy ez a mester tudtával történik.
Miska már remegett az izgalomtól. Tépett idegei mostanság már hamar felmondták a szolgálatot. – Úgy. És régen folyik már ez a fordítgatás? Batthyány felelet helyett Cécile felé fordult: – Madame, én végtelenül sajnálom, de kénytelen vagyok magának szemrehányást tenni, pedig egy hölggyel szemben ezt nem szívesen teszem. De lássa be, hogy amit a mester most rólam gondolhat, az jellembevágó. Mentsen fel attól, hogy kedves férjének én felelgessek, mondja el az egészet úgy, ahogy volt. – Nincs itt semmi titkolnivaló – szólt Cécile határozottan, lélekjelenlétét visszanyerve –, én megkértem a grófot, hogy egypár levelet fordítson le nekem franciára, mert te arra lusta vagy. – Így volt? – kérdezte Miska, vendégére pillantva. De az nem válaszolt. Hanem komoly arccal Cécile-re nézett. S az asszony ideges haraggal vágta ki: – Igen, így volt, én a grófot a te nevedben kértem. Ehhez, azt hiszem, jogom volt. Magyarul én nem tudok, neked pedig előttem levéltitkaid nem lehettek. – Az én nevemben kérted? Azt mondtad neki, hogy én kéretem erre? Cécile dacos némasággal vállat vont. Papier apó és Papier anyó megrettenve néztek tányérjukba. Látszott rajtok, hogy legszívesebben egy egérlyukba bújnának most, ha lehetne. Miska végignézett a két öregen. Fagyos csend volt az ebédlőben. Az inas a feketét töltötte. – És kik voltak még jelen ezeknél a fordítgatásoknál? – A szüleim – kiáltotta Cécile –, nekem a szüleim előtt nincs titkom. Miska rászólt az inasokra: – Magoknak majd csengetek, ha kell valami. A három inas merev arccal kisétált az ebédlőből. Miska folytatta, de most már a szülőkhöz fordulva: – Mi közük maguknak az én levelezésemhez, mi? Papier apó azt gondolta, hogy önérzettel és fölénnyel vághatja ki magát a helyzetből. – Nekem kötelességem a leányom érdekeit óvni. És itt olyan befolyások kezdenek érvényesülni, amelyek a leányom anyagi érdekeire nézve… Itt azonban megakadt, mert megijedt veje elborult arcától. Miska egy pillanat alatt megértett mindent. Cécile és szülei félnek a magyar rokonságtól. Feltüzelték egymást, hogy Miska a vagyonból valamit vagy éppen sokat át akar játszani a magyar rokonok kezére. Ezért piszkálták a vendég unokahúgát, és ezért kerestek suttyomban áruló adatokat a magyar levelekben. Méghozzá azokat a leveleket fiókból kellett kilopni, hiszen ő a rokoni leveleket el szokta tenni. Azok nem hányódnak sehol. Miskában felforrt a vér. Rettentő erővel legyűrte felindulását. – Kedves gróf – mondta Batthyány Gézának –, kötelességem magától bocsánatot kérni. Maga nagyon kényes minden szavára és tettére, ezt tudom. Nem tudok mást mondani: feleségem nevében mély sajnálattal bocsánatot kérek magától, hogy a házamnál ilyen helyzetbe került. Batthyány felkelt és meghajtotta magát. – Én sajnálom legjobban, ami történt. Engedelmökkel, ajánlom magamat. Azzal eltávozott. Cécile sápadt dühvel nézett utána. Miska pedig az indulattól remegve az öregekhez fordult: – Magok az első vonattal utaznak haza Colpachra. Egy szót sem tűrök többet. Nem szégyellik magokat? Az én rokonaim még egy nyavalyás vázlatot sem fogadnak el tőlem. Az én rokonaimnak magok nem érnek fel a cipőjük sarkáig, ezt jegyezzék meg. Holnap egyiköket sem akarom itt látni. – Hohó – kiáltott Cécile –, ez az én házam éppen úgy, mint a te házad! Az én szüleim ebben a házban itthon vannak, értetted?
Miska felállott. – Én nem fogok veled ordítozni. Most elmegyek hazulról, és addig nem fogok hazajönni, míg ők el nem utaztak. Viszontlátásra. Azzal kirohant az ebédlőből, le a lépcsőn. Csakugyan elment hazulról. Az éjszakát szállóban töltötte. Másnap délelőtt hazatelefonált, az inas jelentkezett. Attól megtudta, hogy az öregek még itt vannak. Lecsapta a kagylót. Csökönyös kitartással ődöngött egész nap. Estefelé megint hazaszólt. Az öregek elutaztak. Erre hazament. Cécile-t zokogva találta. Nem szólt hozzá egy szót sem. Csak másnap kezdtek el megint beszélni. De az öregekről nem esett szó. Apósával és anyósával Miska keményen tartotta a haragot. Mikor kitavaszodott és ő az asszonnyal együtt Colpachra utazott, akkor említette őket először. Éspedig kijelentette, hogy amelyik pillanatban azok átjönnek a kastélyba, ő azonnal elutazik. Nem jöttek át. Mindössze gratuláltak neki, mikor hazulról megkapta az újonnan alapított Pro litteris et artibus rendjelet. De ő a gratulációra nem válaszolt. S ha néha magányos éjszakákon elgondolkozott Cécile-ről, most már nagyon idegennek és távolinak érezte. Dolgozni nem tudott. Betegsége lassan, de konok biztonsággal haladt előre. A lamaloui kúra már csak annyi enyhülést hozott, amennyit bármilyen más nyaralás hozott volna. A gerincbaj külső jelei még nem mutatkoztak ugyan, mert járása egyenes, tartása biztos maradt, de fájdalmai fokozatosan növekedtek. Most már fonákára fordult a helyzet: nem a fájdalmak epizódjai szakították meg nyugalmas állapotát, hanem az állandó rohamok sorát szakította meg egy-egy fájdalommentes időszak. De ez is egyre ritkábban. Embertelenül szenvedett. A földre vetette magát, fogcsikorgatva ordított és sírt, fejét a padlóba verte kínjában, körme nyomot hagyott görcsösen összeszorított tenyerében. Egyik orvosa különös gyógymódot rendelt neki: kicsiny üvegburák segítségével égési sebeket ejtett végig a hátgerince mentén. Miska eleinte úgy érezte, hogy ez nagyon használ. De aztán ez a jótékony képzelődés is elmúlt. Kínlódott tovább, munkaképtelenül töltve a napok egész csoportjait, rohamosan öregedve, minden reményétől örökre megfosztva. Pedig most nagyon meg kellett fognia a dolog végét. Sedelmeyer közölte vele, hogy a tízéves szerződés lejártával nem lesz módjában a megállapodást megújítani. Hosszasan elmagyarázta, hogy a mester művészetében való bizalma és hite éppen olyan töretlen, mint tíz évvel ezelőtt. De a műkereskedelem világa azóta fenekestül felfordult. Franciaország és az Egyesült Államok között vámháború tört ki. Franciaország súlyos adót vetett az Amerika felől érkező sózott húsra. Erre az Egyesült Államok kormánya azzal felelt, hogy a Franciaországból érkező képzőművészeti árukat értékök harminchárom százalékával sújtotta. Ez olyan csapás, amelyet a francia képkereskedelem súlyosan meg fog sínyleni. A jövő teljesen bizonytalan, és tisztességes lelkiismeretű vállalkozó nem kötelezheti magát meghatározott képtömeg átvételére. Ő tehát ezentúl is összeköttetésben óhajt maradni tíz éven át oly hű és szeretett barátjával, csak éppen a folyószámlát kénytelen felmondani. Ez a váratlan esemény olyan erőfeszítést rótt Miskára, amely úgyszólván teljesíthetetlennek tetszett. Nemcsak hogy több pénzt nem kaphatott Sedelmeyertől, akihez mindig gondtalanul lehetett pénzért menni, hanem több mint négyszázezer frank előlegét le kellett dolgoznia. A részletes elszámolásból kitetszett, hogy a lefolyt tíz év alatt Sedelmeyer több mint száz Munkácsy-képet adott el, és több mint kétmillió frankot fizetett le Miska kezéhez. Ebben nem voltak benne azok a portrék, amelyekért Sedelmeyer kihagyásával a rendelők magok fizettek. Mindent összevéve azt mutatta a mérleg, hogy a Munkácsy-palotában, a Cécile különvagyonának kamataival együtt harmincezer frankot költöttek havonként. Sőt többet, mert Cécile már hozzányúlt a vagyonához is. Igen gazdag asszony volt még mindig, de a De Marches-vagyon már nem volt akkora, mint mikor férjhez ment. Miska tehát nekifogott a képek gyártásának. A pillanatnyi divat a Louis treize-életképeknek kedvezett. Festette egyiket a másik után, egy álló esztendeig. Egyiken gitározó dáma állott az
ólomkeretes ablakban, s a térdnadrágos lovag borospoharat tartva ült az asztal mellett. Gondolata német: „Wein, Weib und Gesang.” A másikon kézimunkája mellett ült a hölgy, a csipkegalléros lovag a széktámlára könyökölve nézte, a széken széles karimájú kalpagja. Az ablak pontosan ugyanaz. A harmadikon az egyik lovag holtan hevert a földön, előtte megrettent arccal a párbaj győztese, hátul valami cseléd igyekezett visszatartani a fegyverzajra berohanókat. A negyediken ebédje mellett ült a lovag, az asztal körül népes család, a földön tányérból nyalakodó kiskutya. Az ötödiken megint a kézimunkarámáján dolgozó hölgy és megint a lovag, csipkegallérosan, letűrt szárú csizmában. Az ablak valamennyi képen ugyanaz, a modellek is ugyanazok: Caroline és Grégoire, a festési mód is ugyanaz, gyors, virtuóz, felületes, csak dolgozni, dolgozni napszámba, ha nagybetegen is, de mindenáron, egyiket a másik után, a züllött leány módjára, aki csak pénzt akar, és semmi mással nem törődik, jöjjön a következő. Ezalatt odakünn, a műterem ablakán túl Páris lázasan készülődött az új világkiállításra. A párisi ember, ha felkelt, kinézett az ablakon, hogy milyen magas már az Eiffel-torony. Nyüzsgött, izgult, szikrázott a roppant város, készülődött az egész világ látogatására. A társadalmi élet hirtelen villamos élénkséget kapott, nagy estélyek érték egymást, a lóversenyeket soha nem látott tömegek nézték végig, a politika az izgalmak cikázó lázvonalát mutatta, az újságok naponta tele voltak a Panama-ügy hallatlan fordulataival, Boulanger kormányt buktatott, a művészi élet is gyorsabban lüktetett, még a kis Magyar Egyletben is egyik izgalom a másik után következett. Csak ő nem vett részt az élet folyásában, csak ő lépett ki az időből és térből. Reggel felkelt, fájdalmaktól kínzottan állott a festőállvány elé, és dolgozott napszálltáig, mint a zsákhordó. Ösztöndíját már új piktor kapta, a fiatal Koroknyay. A festőnemzedék is változott körülötte. Bruck Londonba költözött, ahol nagyra vitte, busás portrérendeléseket kapott s az ottani magyar egylet elnökké választotta, Deák-Ébner is átment Londonba, Karlovszky Berci megházasodott, és hatalmas léptekkel haladt, feltűnt egy Rippl-Rónai nevű új ifjú is Párisban. Ő csak festett, festett, festett. Egyik képe, a halálos párbajt ábrázoló, hazakerült Budapestre is, és a Műcsarnok kiállításán Pillanatnyi felhevülés címén elnyerte az állami nagy aranyérmet. Miska keserűen elmosolyodott, és festett tovább napszámba. Mire a világkiállítás megnyílt, Sedelmeyernél rendben volt a számla. De Miska napokig mozdulatlanul hevert a rettenetes kimerültségtől. Orvosa szidta, mint a bokrot. – Hagyjon békében – mondta az orvosnak gyenge hangon, és tovább nézett fénytelen, gondolattal tekintettel a semmibe, mint az elejtett szarvas. A világkiállításra hazahozatták a Pilátus-képet. Wanamaker előzékenyen hozzájárult a kép kölcsönadásához, büszkesége is telt benne, hogy az ő képét csodálja a Párisba sereglett egész világ. A nagy kép hallatlan sikere megismétlődött. Közmondásszerű siker volt ez már Párisban, Maupassant egy regényében is megörökítette. De Miska fáradtabb volt, semhogy örülni tudott volna a Bel Ami című könyv felismerhetően róla írt részleteinek. A világkiállításra rengeteg magyar érkezett. Odahaza megszerveztek egy nyolcszázötven tagú csoportot, amely úgy jött ki Párisba, hogy Turinnak vette útját, s ott előbb Kossuth Lajost látogatta meg. A nyolcszázötven magyart baráti tüntetéssel fogadta Párisban a francia közönség. Már a megérkezés napján egymás kezébe adták a kilincset az Avenue de Villiers-n. A látogatók közt egy fiatal operaénekesnő is megjelent: Komáromy Mariska, a hajdani kisleány, akit a békési kosztos diákok szobájában néhai jó Komáromy bácsi házánál annyit lovagoltatott a térdén. Az bizony régen volt. A franciák július tizenkettedikén nagyszabású hajókirándulást rendeztek a magyarok számára SaintCloudba. A rendezőség felkereste Miskát, és megkérte, hogy feleségével együtt vállalja a saintcloudi lakomán az asztalfő helyét. Miska összegyűjtötte egy-két közeli ismerősét, de elsősorban Chérie-nek
szólt. Kimentek előre, hogy az érkezőket már ők fogadják. A magyarok a Concorde-on gyülekeztek, és hajóval jöttek. A hajóállomáson ott várta őket Miska, szürke redingote-ban, fején szürke cilinderrel, gomblyukában fehér szegfűvel. Mellette Cécile és Chérie. A magyarok körülvették őket, és mind a hármat majd leverték a lábáról. Úgy éljeneztek, hogy senki percekig nem hallhatta a szavát. Miska a szoros tömegben moccanni sem tudott. Boldog volt, aki közel férkőzhetett hozzá és a ruhájához érhetett. Csak hosszú idő múlva és nagy nehézségek árán sikerült az alaktalan, éljenzésben vak és süket tömeget megindítani. Lampionos parkban hosszú terített asztalok várták őket, pincérek frissítőket és pezsgőt töltögettek. A zűrzavaros nyüzsgés megszűnt, a magyarok leültek ételhez és italhoz. De az első falatok után már megkezdődtek a szónoklatok. Minden beszéd Miskát ünnepelte, az éljenzés és taps már közel járt a vallási őrjöngéshez. Miska csak mosolygott és hajlongott, de közben a száját harapdálta, mert fájdalmai már másfél napja gyötörték, és nem akartak szűnni. Egyik oldalán Cécile ült, a másikon Chérie, mert csak úgy kapásból helyezkedtek el, ki ahol a széket érte, ott ült le. A hangulat állandóan emelkedett, a beszédek egyre zagyvábbak lettek. A kirándulók rekkenő hőségű napot csináltak végig, és most hirtelen itták a pezsgőt. Egyes csoportok már énekeltek. Mégpedig másmás dalokat. Ekkor egy fiatalember éles és erős hangon a mester hitvesére mondott köszöntőt. Ünnepelte a magasztos hivatású múzsát, a nemtőt, aki a világhírű művésznek az otthon édes melegét adja, és a többi. Beszéde végén úgy belemelegedett, hogy felszólította a társait: emeljék vállokra nemzeti szokás szerint a dicső hölgyet. S már futott is a szónok, egyenesen Chérie felé. Utána tíz-húsz férfi. Mire Miskáék meglepetésökből magokhoz tértek, Chérie már rémülten rúgkapálódzott a férfitömeg feje felett. Cécile felugrott, és torkaszakadtából, de franciául kiáltozott: – Nem ő az! Tegyék le! Én vagyok az! Én vagyok Munkácsyné! A tévedést meg lehetett érteni. A kiránduló magyarok most látták életökben először ezeket a hölgyeket. A nagy festőművész feleségének természetesen a szépet képzelték a kettő közül. Cécile teljesen elvesztette önuralmát. Felugrott és az ünneplők után eredt. Akit közelebb ért, annak kabátját ragadta meg, úgy ráncigálta hátra. Közben folyton kiáltozott, de azok nemigen értették. Csak mikor Miska is odasietett és magyarul kiabált a túlbuzgó uraknak, akkor került végre a földre a tépett ruhájú, kétségbeesetten ficánkoló Chérie. Nagy nehezen helyreállt a rend, ki-ki visszaült a helyére. Cécile sírva fakadt dühében. – Ne haragudjék, Cécile – szólt Chérie könyörgő arccal –, buta tévedés. Azt hitték, hogy én vagyok a Miska felesége. Roppant sajnálom, de nem tehetek róla. – Hogy ők azt hiszik – felelte Cécile haragos könnyekkel –, az nem baj. De Miska is azt hiszi. Miska kínzott arccal szólt rájok: – Hagyjátok ezt az ostoba dolgot, kár beszélni róla. Rettenetes fájdalmaim vannak. Ez lefegyverezte az asszonyokat. Nemsokára visszaindultak Párisba. A hajón körülözönlötték Miskát, éljenezték, faggatták, rimánkodtak neki, hogy fütyüljön. S ő hiába szabadkozott, gyötrelmes fájdalmai közepette is kénytelen volt nekik cigánykísérettel fütyülni. Másnap este az ő ünnepélye alkotta az esti műsorpontot. Az Avenue de Villiers-n kilencszáz vendég jelent meg. A bejáratnál Miska, Cécile, Türr tábornok, Marchesi asszony, az énekesnő, Sybil Sanderson, az angol primadonna, Coquelin és a franciák Blahánéja, Judic asszony állottak. Miskáék vezérkarral fogadták a magyarokat. Kibírhatatlan zsúfoltság és hőség az egész palotában. A büfét a második emeleten állították fel, az asztalon két méter magas rózsacsokor pompázott. Egy fél óra alatt nemcsak az ételnemű fogyott el, hanem az abroszok is. Valakinek eszébe jutott, hogy lenyes az abroszból egy darabkát Munkácsy-emlékül. A példát azonnal mások is követték. Az abroszok teljesen eltűntek, egyetlen foszlány nem maradt belőlük.
Miska ezen a napon jobban érezte magát. Mikor éjfél után már sokan elmentek és a gyérült tömegben táncra lehetett gondolni, ő nyitotta meg a csárdást. A Népszínház szépeit táncoltatta főként, Lukács Juliskát és Kacsóh Karolát forgatta rogyásig. Rácz Pali ezüstzsinóros kék atillában, piros nadrágban cifrázta hozzá a nótát, hogy: „Három krajcár egy lapát”. A lumpolás reggelig tartott. Miska pezsgősen, boldog fáradtsággal ment feküdni. Hosszú-hosszú hónapok óta nem volt része a cigányozás szívfájdító örömében. Mikor eloltotta a villanyt, az éjszaka viharos történetéből egy kis epizód tolakodott emlékezetébe. Íróasztala mellett beszélgetett egy csoporttal, mikor a jelenlevők egyikének a falon függő fényképre esett a tekintete. Megkérdezte, hogy mi az. – A szüleim síremlékének a fényképe. Én emeltettem a sírjukra, de még nem láthattam. Ezt a fényképet Miskolcról hozattam. Ott vannak eltemetve. – Rögtön ráismertem – felelte az érdeklődő hölgy –, én tudniillik miskolci asszony vagyok, nevem Xántus-Doleschall Gabriella. – Ó, ez kedves. Tegyen a síremlék alá az én nevemben virágot, ha hazamegy. Megígéri? A miskolci asszony boldogan megígérte. S neki most ez a két sír járt az eszében. Most nem voltak testi fájdalmai, és a jóízű mulatság után elég derűsnek is érezte magát. De ahogy a két sírdombot maga elé képzelte, hirtelen odagondolta a harmadikat is. És a megsemmisülés gondolataival aludt el.
XV. Mikor a Sedelmeyer-számlát rendbe hozta, végre nekifoghatott a bécsi mennyezetképnek. Soha még ilyet nem festett. Mit lehet egy művészettörténeti palota lépcsőházának mennyezetére festeni?* Csak valami allegorikusát, valami valótlant és elképzeltet. Ő teljes életében az igazat festette. Ezért is haragudott annyira az impresszionistákra, anélkül hogy haragja okát szavakba tudta volna foglalni. Csak érezte, hogy azok homlokegyenest különböznek tőle, mert nem azt festik, ami van. Vagyis nem az igazságot festik, hanem a valóságot, ami igen nagy különbség. Most aztán az a feladat állott előtte, hogy ne fessen se igazat, se valót, hanem elvontat. Amivel soha életében nem foglalkozott. Negyvenöt éves volt, holtfáradt és nagybeteg. Haja, szakálla teljesen fehér, szeme fénye megtört, beszéde nehézkes és bizonytalan. De a virtus még szikrázni tudott benne. Úgy érezte magát, mint a falusi ember, aki odaáll a cirkuszi porondra, mert szeme közé kell néznie a kérkedő erőművésznek. S lehetnek az izmos csepűrágónak bármilyen művelt és agyafúrt fogásai, a falu hőse feltűri a borjúszájú ingujját, aztán nagyot fohászkodik az anyaföld őserejével. A probléma nagyot nyekken a földön. Lássuk csak, hogyan csinálták ezt mások, mi is a mennyezetkép tulajdonképpen. Nemcsak hogy nem festett ilyesmit soha, de nem is igen látott. Múzeumokba jószántából nem járt, régi mestereket nem szeretett tanulmányozni, művészettörténeti műveltsége a Szamossy hajdani oktatásai óta édeskeveset haladt. S jól tudta magáról, hogy tudatlan. Ismeretei annyira hézagosak voltak, hogy a gótika lényegére negyvenesztendős korában eszmélt rá először. Egy vidéki ismerőséhez rándult ki a környékre vonaton. De ősi szórakozottsága megint tréfát játszott vele, jóval a kellő állomás után rezzent fel álmodozásából a vasúti szakaszban. Kinézett az ablakon, és meglátta az épület tábláját: Chartres. Mit volt mit tennie: kiszállt Chartresban. A kirándulásról lemondott, s meg akarta várni az állomás menti vendéglőben a legközelebbi párisi vonatot. A vendéglősné figyelmeztette, hogy a székesegyházat érdemes megnézni. Unottan ment el hát a székesegyházba, csak hogy az időt agyonüsse. A katedrálisnak már a külseje is megkapta a figyelmét, a két egyenlő magasságú torony egyike dús rozettaékítményeket hordott, a másik kopasz maradt, mégsem sértették a szemet, mint ahogy a magyar rím nem sérti a fület. A templom belseje pedig azonnal elragadta. Egy szempillantás alatt megérezte a csúcsíves világ kecses, hideg, gyönyörű fenségét. A pár percből félórák lettek, a vonat rég visszament Párisba, s ő még mindig ott botorkált az apostolszobrok alatt, és nézegette a kőpadló szeszélyesen rajzolt, kék-fehér útvesztőjét. Csak ezóta tudta, mi a gótika. S ha ezóta a neogótika műveivel találkozott, ezeket ideges haraggal utasította vissza magában. A renaissánce lényegét már régebben sejtette. Palotáját ennek levegőjében rendezte be, a diadalmas újjászületés örömét, amelyet ebből a stílusból kiérzett, kedvvel szerette. A bécsi palotához illett ez a szemlélet. És mikor beszerezte – valóságos kis vagyont költve albumokra és díszművekre – minden felhajtható mennyezetkép fényképeit és ismertetését, ezeket már olyan szemmel nézegette, hogy valami renaissance-ot fog kigondolni. A tanulmányozásnak nagy gonddal ült neki, ez volt az első eset életében, hogy művészettörténettel komolyan foglalkozott. Tiepolo, Tintoretto, Veronese mennyezeteitől kezdve nagy oszlopokban sorakoztak asztalain a minden korból való alkotások Delaroche és Delacroix modern művein át egészen addig a sötét tónusú mennyezetképig, amelyet Baudry festett a párisi Nagyoperának. Lapozgatta, nézegette őket heteken át, és gondolatai gyakran mellékes útvonalra kalandoztak. Észrevette, hogy mi mindent mulasztott életében. Hogy mennyi mindent nem tanult meg, amit tudni nem ártott volna. Hogy milyen vakmerően rábízta magát ösztönének egyetlen segítségére, milyen nyaktörően vékony pallóra lépett a sötétben. Akkor nem félt, mikor rajta járt, most utólag megrettent önmagától. Nemcsak festőpályájára nézett vissza ennek a
későn ébredt tudásvágynak méla világánál. Visszanézett önmaga vizsgálatában egész gyerekkoráig, ott látta magát a Pista bácsi szigorú arca előtt, amint kétségbeesve mondogatja neki, hogy nem akar tanulni. Vajon miért irtózott annyira a tanulástól? Bizonyára veleszületett ősi lustaságból, vérének olyan cseppje folytán, amelyet valami színmagyar ős olthatott német gyökerű családfájának nedvei közé. Most egyszerre fehér hajjal tanulni szeretett volna. De most már minek? A feladat annál különösebb volt, mennél közelebbről nézegette. Először is szabályos négyszög volt a mező, amelybe komponálnia kellett. Ez már maga szokatlan volt, a képzelete egész életén át megszokta a hosszúkás négyszöget, akár állva, ha portré kellett, akár fektetve, ha egyebet festett. S mind a kettő természetesnek tetszett, hiszen az ember, akit ábrázolni kell, hosszúkás, függőleges lény, az embercsoportok pedig összefogva elszélesedő, tégla alakú keretet kívánnak magok köré. Mit lehet beleképzelni egy szabályos kockába, mégpedig olyanba, amelynek nem kevesebb, mint száz négyzetméter a területe? Hozzá kell venni mindehhez azt a meggondolást is, hogy akik ezt nézni fogják, azok a nyakokat hátraszegve fognak a mennyezetre tekinteni, ahol nincsen sem fent, sem lent. A falon függő képen a világ ugyanolyan helyzetben lehet csupán, mint a néző: fenn az ég és lent a talaj. De a mennyezeten nincs mihez viszonyítani a fentet és a lentet. Merre forduljon, hol kezdje? Mint a chartres-i katedrálisban a gótikát, úgy találta meg most teljesen a klasszikusok tanulmányozása közben a renaissance-ot. Ez a kor hatalmasan ugrott ki a maga nagyszerűségével, tehetségeinek elképesztő gazdagságával és lendületének hömpölygésével minden más művészeti korok közül. Könyveket lapozva megismerkedett a nagy alakok életével, a pápaság ösztönző, alkotó szellemével, másrészt a sok mennyezetkép tanulmányozása rávezette arra, hogy igazságon és valóságon túl milyen gondolkodási formát keressen. Így találta meg a témáját: a renaissance apoteózisát fogja megfesteni. A megadott épület falainak csalóka folytatását eszelte ki a képen, az architektúrát továbbfejlesztette díszes csarnokká és annak gömbölyded kupolájává. De az iránytalanságra mégsem tudta elszánni magát. Választott olyan oldalt, ahol „lent” van. Erre az oldalvonalra építette a csarnok lépcsőzetét, annak teraszos kiképzését, körös-körül oszlopos karzatot s annak közepén márványpáholyt. Ide tette bele Gyula pápa figuráját, a páholy alá pedig dolgozó és tanácskozó festőművészek csoportját. A magasba, mind e valóban élt személyek fölé, fellegekben lebegő szárnyas géniuszt tervezett, kezében olajág, mellette diadalmasan harsonázó angyal, itt-ott elszórva még két-három amorett. A festők szerepeit úgy osztotta be, hogy a kompozíció közepén az öreg Tizian oktatja növendékeit, hogyan kell két pompásan fehérlő aktot megfesteni. Balról a nagy vászna előtt állványon dolgozó Veronesét helyezte el, alul egymással beszélgetve Leonardo da Vincit és az ifjú Rafaelt. Jobbról Correggio beszélgetett Michelangelóval, a kő korlátnak támaszkodva. S legutoljára eszelte ki, ami külön színt adott az egész gondolatnak: a lépcsőn megálló és meghajtó embert, a világ hódolatának jelképét. Amit így kitalált, azzal meg volt elégedve, de mikor a részletes vázlathoz kezdett, mindig új és új nehézségeket talált maga előtt. Az architektúra száz fogas kérdést rótt eléje, a furcsa békaperspektíva még többet. Szaktanácsadókat hozatott, fiatal építészeti rajzolókat és perspektivistákat. Ezeket úgy fogyasztotta, mint a modelleket. Az egész lassanként olybá tűnt előtte, mint egy hatalmas rejtvény, amelynek minden négyszögmétere egymásból származó új rejtvények egész sorát rejti magában. Mialatt dolgozott, boldogan állapította meg magában, hogy egészségi állapota sokkal jobbra fordult. Fájdalmai ritkábban kínozták, kedélye derültebb lett. Mintha a sors külön úgy rendelkezett volna, hogy a megkínzott szervezet a szokatlan és nagy feladat megoldásának idejére valamelyes kíméleti szabadságot kapjon. Mikor a walesi herceg és felesége Párisban járván az ő műtermét éppen úgy felkeresték, mint Páris más nevezetességeit, a Louvre-t, az Eiffel-tornyot, a boulogne-i erdőt, a Madeleine-t és egyebeket, frissen és élénken tudott beszélgetni a kábítóan elegáns Edwarddal és a
komoly, finom Alexandrával. Edward sülve-főve Párisba járt, de más alkalmakkor a színházakat, a versenyeket és az arisztokraták kártyahelyeit kereste fel. Most hitvesével járt itt, méltóságteljesebb szórakozásokról kellett programot összeállítania. De azért jókedvűen csevegett Miskával. – Ah, Budapest – mondta –, pompás város. Elsőrangú emberek, jókedv, remek lovak és… Azt szerette volna mondani, hogy „és micsoda nők”, de meggondolta. Miska azonban így is megértette. Őfelsége a walesi herceg alig észrevehető cinkosi mosolyt váltott Miskával, de aztán illendően a nagy vázlatra pillantott. A szép, fekvő akton mindenesetre megállt a tekintete. Kevéssel a walesi herceg után Károly Lajos főherceg járt Párisban, Ferenc József testvéröccse. Ő is elnézett a műterembe. Csak úgy, ceremónia és előzetes bejelentés nélkül, egyszerűen beküldte névjegyét: „Erzherzog Karl Ludwig” Miskánál éppen Rippl-Rónai Józsi tartózkodott a műteremben, a fiatal somogyi festő. Kisietett a főhercegért, bevezette, az ifjú piktort bemutatta a polgári ruhás öregúrnak, aztán magyarázni kezdte a vázlatot. A főherceg bólintgatott. – Nagyon jó. A bátyámnak is bizonyára fog tetszeni. – Teljes szívemből remélem. Aztán eltávozott az öregúr. Rippl-Rónai kíváncsian kérdezte: – Ki a bátyja ennek az úrnak? Műkereskedő? – Nem. Hanem a király. A fiatal piktorok most is búcsút jártak a műterembe. És hogy szórakoztassák a nagy embert, elmesélték bohém életük apró tarkaságait. Elmondták, hogy Roskovics, mielőtt kijött volna, takarékosságból megkérte őket, vegyenek ki számára hónapos szobát, hogy egy napot se kelljen szállóban töltenie. Azok szívesen teljesítették kérését, és lefoglalózták számára a szobát. A lakáscímmel a zsebében ő meg is érkezett Párisba, a címet odaadta a kocsisnak, és készen álló szobáját rögtön megtalálta. De ki sem csomagolt, hanem Párist sóvárgó nagy mohóságában azonnal elindult csavarogni. Késő éjszakáig járta a várost, piktorok Mekkáját, akkor végre elhatározta, hogy ideje lesz hazamenni. De a cédulát időközben könnyelműen eldobta, a lakása címét pedig elfelejtette. Ott állt hajléktalanul és tanácstalanul az éjszakában. Nem tehetett egyebet: szobát vett egy szállóban, s onnan táviratot küldött haza családjának, hogy táviratilag közöljék vele saját párisi lakása címét. Csak akkor tudott hazamenni, mikor a választávirat másnap megjött. Aztán elmondták, hogy hogyan ugratták meg Karlovszky Bercit. A magyarok egyletében, ahová Miska csak ünnepélyes alkalmakkor ment el reprezentálni, a munkát ez idő tájt egy Cziriák nevű női szabó vezette, Danner Mihály segített neki, valamint egy Göttmann Ede nevű fiatalember, szintén női szabó. Ennek a Cziriáknak volt egy Kányási nevű ügyefogyott segédje, aki tanácsot kért társaitól, hol tudná megfestetni vörösre kopott fekete ünneplőjét. Cziriák meghallotta a beszélgetést, és titokban odakacsintva a többiekre, odaadta a segédnek a Karlovszky Berci címét. A jámbor szabósegéd csakugyan beállított Karlovszky Bercihez a műteremházba, és felkérte a ruhafestésre. A többi piktor, Cziriáktól már megkapván a gálád ugratás hírét, pukkadozva hallgatódzott az ajtó előtt. Mészölyről elmondták neki, hogy mivel nagyothall és nem tud franciául, bármit vásárol, arannyal fizet. Amit abból visszaadnak neki, azt zsebre teszi. Ha felgyűlik az aprópénze, visszaváltja aranyra, hogy megint úgy fizessen. Néha minden zsebe tele van centime-ok félkilóival. Kádár Gáborról elmondták, hogy kezdi unni a festészetet, és azzal a tervvel foglalkozik, hogy felcsap nyomdásznak, az biztosabb és jövedelmezőbb mesterség. El is járt néha a fiatalokhoz. Ha a munkát nagyon elunta, elnézett egyikhez-másikhoz, ránézett az állványon álló képre, szó nélkül az ecsethez nyúlt, belejavított a maga gusztusa szerint, egy kicsit elbeszélgetett, aztán hazasétált. Külön nyájassággal igyekezett segítségére lenni Szamossy Lászlónak, aki nem volt más, mint a nemrég elhalt hajdani mesternek a fia. Mint Aggházy, ez is nehezen tudott
muzsika és festészet között választani. Miskától kért tanácsot, mikor kiérkezett Párisba s először náluk ebédelt. Miska azt tanácsolta neki, hogy akármelyiket választja, de válasszon, mert két múzsának egyszerre udvarolni nem lehet. Cécile viszont ezt felelte neki: csak tartsa meg mind a kettőt, de a zenét csak eszköznek. A muzsika aranykulcs, amely kinyitja a jól jövedelmező előkelő világ ajtaját. Miska hevesen akart válaszolni erre valamit, de meggondolta és inkább lenyelte. Most már rég nem vitatkozott Cécile-lel. Megadta magát s beteg akaratát az erősebb, szivósabb akaratnak. Pedig ha akarata lett volna, most tudott volna vele legjobban élni. A honvágy úgy kínozta, mint egy második nagy betegség. S még hozzá hazulról is egyre sűrűbben hallatszott a csábító hívás. Szmrecsányi Miklós is kint járt Párizsban, és megnézte az apoteózis készülő vázlatát. Apróra megbeszélték a legkisebb részleteket is. Miska ezt a fiatalembert nagyon megszerette. Ha ő magát, mint ahogy fülébe jutott, gróf Vay Péter „paraszt grandseigneur”-nek nevezte, ő viszont ebben a Szmrecsányiban talált kedvére való igazi urat. S az is látni való módon ragaszkodott hozzá, csodálatát és szeretetét mindenképpen igyekezett kimutatni. Most is, ahogy hazaért, nagy cikket írt a Nemzetbe, amelyben szóvá tette azt a szégyent, hogy Munkácsy Mihály híres nagy képe közül egyetlenegy sem került haza Magyarországra. A Siralomház Wilstaeknénál van, a Krisztusképek Wanamaker áruházának legfelső emeletét díszítik, mert közben a másikat is megvette, a Miltont megvásárolta egy Kennedy Lennox nevű amerikai, s most az új nagy kompozíció Bécsnek jut. Most már itt az ideje, hogy az ország nagy fiának egy méltó alkotása itthon kapjon fedelet. A jó pillanatban és jól megírott cikk igen nagy hatást keltett, s a hazulról érkező levelekben már nyomát lehetett látni annak, hogy otthon mozog valami. És Miska, akit ezer vagyoni és érvényesülési szál nyűgözött az idegen városhoz, azonfelül a kegyetlenül erős asszonyi akarat is görcsösen kint tartotta, gyermekes reménységek eltitkolt ábrándjával várta, mi lesz vele. Magától most már, lelki és testi ereje fogytán, semmi döntő lépésre nem volt képes. Csak azt várhatta, hogy feleségével egy egész ország szálljon szembe, jöjjön el érte, és erőszakkal rabolja haza. Ez a nyár különösen mozgalmas volt Colpachon. Kint voltak Sedelmeyerék, akikkel a személyes barátságot az üzleti szakadás után is fenntartották. Ott volt a Korbay házaspár, akik most már hazajöttek Amerikából. Ott volt Cécile nővére, férjezett Ilges-né, elragadó szőke kislányával együtt, akit nagynénje tiszteletére szintén Cécilenek hívtak. Ott volt a két elmaradhatatlan házibarát: Jouanet, szép szénfekete őrmester-bajszával, és Latinovits Leó horgas orrával, széles, szétfésült pofaszakállával. És ott volt a szép Blumenthalné, a New York-i milliomos asszony, férjestül. Az a szépasszony, aki tűzzel-vassal ostromolta volt odakint Miskát, hogy fesse meg, de csak azt az ígéretet kapta, hogy Európában bármikor megfesti. Ebben meg is állapodtak, s a megállapodást két mélyen egymásba tekintő szempár néma megállapodása is kísérte. Most itt volt a júnói derekú, telt csípőjű szépség, amerikai önimádatának minden rigolyájával. Naponta ötször öltözködött, s hogy keze szépségét óvja, még étkezéseknél sem tette le a kesztyűt. Miska elkezdte festeni. És Cécile csakhamar négyszemközti botrányokat csapott neki. – Hagyj nekem békét – mondta Miska –, közöttünk igazán nincs értelme az ilyen féltékenységi szcénának. Mit árt az, ha valakivel elbolondozok egy kicsit? – Féltékeny? Én? Eszem ágában sincs féltékenynek lenni. De az egészségedhez közöm van. Az orvos minden izgalmat megtiltott. Egyéb se kell, mint hogy nekem beleszeress valakibe, és éjjelnappal izgasd magad. Vedd tudomásul, hogy roppantul kell vigyáznod magadra. Negyvenöt éves vagy, és hatvannak látszol. Miska ingerülten hallgatott erre. Tudta jól, hogy Cécile igazat mond, de ezt az igazat nem szívesen hallotta. Festette a portrét tovább, ami csakugyan nem kis izgalmakkal járt. Blumenthalné sohasem találta magát elég szépnek a képen. Hol vállának vonala nem tetszett neki, hol csípőjét nem találta
elég divatosan gömbölyűnek, hol ujjait óhajtotta vékonyabbra festetni. Miska folyton fogyatkozó türelemmel tett eleget az újabb és újabb kívánságoknak, mert részint nehéz volt udvarolnia s ugyanakkor udvariatlan festőnek lennie, részint nem kockáztathatta a busás honoráriumot, mert ha – amint most már legjobban szerette volna – dühösen odacsapja az ecsetet, akkor Cécile-től nem lett volna maradása. Így aztán megtörtént vele, a világhírűvel, hogy hatszor festette újra a képet, háromszor egészen, háromszor részleteiben.* Mialatt ő Blumenthalnét festette, azalatt ugyanitt dolgozott a magával hozott Rippl-Rónai is. Ezeket a fiatal festőket gyakran használta arra, hogy egyes képeit lemásoltatta velők. Rippl-Rónai a Két család másolatával foglalkozott Colpachon. Azonkívül a szép, finom Ilges leánykát festette. Szép kép lett belőle, a kislány hamvas színe, aranysárga haja, hosszú hattyúnyaka kitűnően érvényesült a ráadott fekete blúz mellett. Blumenthal mindjárt meg is vette a képet. És még ötöt hozzá, amelyeket a fiatal Rippl mind ott festett Colpachon. – De a másolatokat nem veszem meg – mondotta az ebédlőasztalnál –, azokat csak adják el Munkácsy-képeknek. – Igen természetes – felelt Cécile –, hogy úgy fogjuk őket eladni. Miska szignálja ezeket, tehát Munkácsy-képek. – De nem ő festette őket. – Hogyne festette volna őket. A másoló az ő faktúráját is lemásolta, sőt Miska mindig belehúz egykét saját kezű ecsetvonást az ilyenbe, szimbolikus jeleként annak, hogy a kép az ő műve. – És ez nem hamisítás? – kérdezte Blumenthal. – Szó sincs róla – szólt most Sedelmeyer a vitába –, ez általánosan elfogadott nemzetközi szokás nagy mestereknél. Azonkívül gyakran teljesen maga másolja a mi mesterünk az ilyet. – Elég ritkán – kapott bele Cécile –, legfeljebb, ha különös oka van. Azt a keresztfa-csoportot például maga másolta a Kálváriáról, amit Chaplinnénak adott. Blumenthalné zordon pillantást vetett Miskára a kínos csendben. Miska pedig gyorsan másra igyekezett terelni a szót: – Mondja, fiam – szólt Rippl-Rónainak –, hogyan tudja az én képeimet ilyen hihetetlen gyorsan lemásolni? Néha eltátom a számat. Ezt a képemet néhány nap alatt lemásolta. Nem értem. – Ez pedig érthető – felelt a fiatal piktor –, a mesternek a saját technikája önmaga felé irányuló tapogatódzás, keresés volt. Nekem csak a felületek ellesése és utánzása. Mihelyt megértettem a mester faktúráját, már ment a dolog. Vagyunk így nehányan. Karlovszky Berci még ügyesebben tudja, mint én. – Való igaz – bólintott Miska –, roppant ügyes fiú a Berci. Néha képtelen vagyok a magamétól megkülönböztetni, amit fest. A Blumenthalné portréja végül elkészült. A vendégjárás változott, egyik elutazott, másik megérkezett. Szeptemberben megérkeztek Ivánék, a ház egyszeriben tele lett a múlt rokoni visszaemlékezéseivel. Cécile gyáván eléhozta a szülők kérdését, gondolta, hogy a rokoni melegség most meglágyítja a haragos Miska szívét. De ő konokul tartotta a haragot az öregekkel. Annál tüntetőbb melegséggel fordult Ivánék felé. S mikor Miskát elővették fájdalmai, amelyek most ritkábban, de annál kegyetlenebből villámlottak, különösen lábizmaiban, a rokonság aggódva vette körül. Mint valaha váltólázas korában, mikor Iván még egészen kicsi volt. Szeptember után a lamaloui kúra következett. Aztán megint Páris, és a hosszú nyári szünet után a mennyezetkép. Az erős munkát a fiatalokkal való törődés szünetjei fűszerezték. Most már minden fiatal magyar, aki kijött Párisba tanulni, világot látni vagy szerencsét próbálni, Miskánál kezdte a világvárossal való ismerkedést. Újabban két kezdő íróember költözött ki. Egyik Salamon Ödön
újságíró volt, viselkedésére kényes, gavalléros hajlamú, finom fiatalember. A másik festenivalóan szép ifjú, Szomory Dezső nevű, aki mesterien zongorázott, azonkívül olyan dekoratív jelenség volt, hogy azonnal feltűnt, ahol megjelent. Tudtán kívül része volt abban a házastársi botrányban, amely a Reményi-estély befejezte után négyszemközt zajlott le Miskáék között. Ezt a nagy estélyt Reményi Ede kedvéért rendezte Cécile. A híres hegedűművész most jött haza Afrikából, és az asszony ügyesen, mesterségesen a végsőkig csigázott reklámot csinált neki, hogy az első párisi fellépés az ő szalonjának dicsősége legyen. Ott volt megint egész Páris, bíboros érsektől kezdve Hoyos grófig, aki boldogan sugárzott attól az örömtől, hogy kislánya született. Reményivel nem is volt baj. De Miska a házi hangverseny műsorába besegítette a feltűnően csinos Scotti bárónét, aki Szomory Dezső zongorakíséretével magyar nótákat adott elő, a műkedvelők idegesítő bizonytalanságával. Cécile csak az estélyen vette észre, hogy Miska a csábító szépségű báróné felléptetését miért pártolta olyan nagyon. Ugyanekkor valami történt Miskával, ami nagyon felizgatta. Az estélyen jelen volt Eiching, a híres német ideggyógyász. Ez Blumenthal Oszkárral, a költővel beszélgetett, Miskától kétlépésnyire. Miska a terem falának dőlve, halkan fütyörészett magának, de közben a beszélgetőkre pillantván észrevette, hogy azoknak ő a beszédtárgyok. Ez nyilvánvaló volt azokból a lopott pillantásokból, amelyeket mind a ketten feléje vetettek. S amit Eiching, nyilván Miskáról, Blumenthalnak magyarázott, az nem lehetett valami vidám dolog, mert a költő meghökkenve csóválta a fejét. Ekkor észrevették, hogy Miska nézi őket. Hirtelen elhallgattak. Eiching ránézett és így szólt: – Maga ilyen jól tud fütyölni, mester? Ez egészen ártatlan megjegyzés volt. Miska füttytudománya mindig bókokat kapott. De az orvostanár kérdésében volt valami különleges csodálkozás, amelyet Miska a nagybetegek túl finom gyanakvásával azonnal kiérzett belőle. Jött-ment az estélyen, de ez a furcsa hangsúly nem hagyta nyugodni. S egy félóra múlva egész testét végigsöpörte a megdöbbenés, hirtelen eszébe jutott, amit egyszer Charcot-tól hallott: a paralitikus betegek nem tudnak fütyölni, mert faciális idegeik valamelyike megbénul. A fél száján hűdött ember tipikusan gyanús az agylágyulásra. Nyilvánvaló tehát, hogy Eiching az ő füttyét azért találta gyanúsnak, mert paralízissel gyanúsítja. Otthagyta az estélyt a szép bárónéval együtt. Felszökött a szobájába. Ott leült a vetett ágy szélére, és megdöbbenve töprengett. Lehetséges az a borzasztó gondolat, hogy a Paál Laci sorsára jut? Vannak ennek külső tünetei, amelyeket ő még nem vett észre saját magán, de a szakember már észreveszi? Kínos erőfeszítéssel idézte vissza Paál Laci és Makart emlékét, milyennek látta őket. Kivált a Laci rettenetes betegségét milyen jelekből kezdte észrevenni? S vajon fel tud-e fedezni magán ezekből a jelekből valamit? Beszéd közben csakugyan akadozik mostanság, nyelve olykor makacsul nem fogad szót a gondolatoknak. De ez a kimerültség eredménye is lehet. Hiszen a nyáron a Blumenthalné arcképén kívül még négy kis zsánert festett. Írásában is sok a hiányzó betű és írásjel. De teljes életében hanyagul írt, ez sem jelent semmit. Gondolkodni egészen tisztán és világosan gondolkodik, s ha nagyon feledékeny, az is a fáradtság számlájára írandó. A kép, amelyen most dolgozik, szép és kitűnő munka. Az nem beteg ember műve, hanem tehetséges művészé. De viszont Laci már kezdett betegeskedni, mikor annak, amit festett, még remek művészi értelme volt. Ki mond itt bizonyosat? Nem kellene holnap reggel rögtön elmenni Charcothoz? Nem, nem! Mert hátha azt mondja, hogy… Az estélynek vége volt, és Cécile tüzes haraggal lépett be hozzá. Hangos felháborodással kezdte, hogy a házigazda nincs ott a vendégek távozásánál. Aztán rögtön rátért a bárónéra. De Miska könyörgő hangon félbeszakította: – Kérlek, most ne bánts… De Cécile nem hagyta abba. Még dúltabb haraggal folytatta. Miska gyötrőtten kérlelte békességért.
Hiába. Erre türelme elfogyott, és ő is kiabálni kezdett. Most már egyszerre beszéltek, sőt ordítottak. Miskát elvakította a düh, felkapott egy keze ügyébe eső vázát, és úgy vágta a földhöz, hogy az ízzéporrá tört. Cécile szikrázó szemmel kiáltott rá: – Mit csinálsz? Elment az eszed? Tisztára olyan vagy most, mint egy elmebajos, szégyelld magad. Miska hátratántorodott a szótól. Leült az ágy szélére, és riadt, keserves zokogásra fakadt. Cécile megjuhászodva sietett a csillapítóért, amelyet ő szokott rendszeresen beadni Miskának, háromszor naponta, azonfelül akkor is, ha nagyon izgatott volt. Miska engedelmesen tartotta a száját a kanál felé, könnyei beleszivárogtak ajkáról az orvosságba. A veszekedés ezzel véget ért. De Miska titkos riadalma nem. Másnap nem ment orvoshoz. Azonban ettől a naptól kezdve kínos gyanúval figyelte magát. Ha beszélgetés közben nyelvbotlás érte, már meghűlt benne a vér. És munka közben minduntalan fütyörészni próbált, még akkor is, ha rossz volt a kedve. Bárki megijedhetett volna ilyenkor az elöregedett külsejű embertől, akinek ajka trillázva fütyölt, de szemében téveteg rémület próbálgatta önmagát. A mennyezetkép tavasszal elkészült. Miska semmi eddigi munkájához nem hasonlított. Aki nem tudta, hogy ő festette, aligha találta volna ki a festőt. A bitümnek semmi nyoma, világos, enyhén egyensúlyozott színek, egészen új kifejezési modor. A kép a Salonba került. Azt nem lehetett elérni, hogy valamelyik mennyezeten helyezzék el, ahogy természetes lett volna, hanem természetellenesen egy óriási függőleges falra akasztották. Így a távlat kényes kérdései roppant torzul hatottak a szemlélőre. Laikus néző egyszerűen érthetetlenül kaphatott a fejéhez, hogy mi az ördögöt jelentenek ezek a ferde lépcsők, az az érthetetlenül lógó festőállvány. A kritikán sem lehetett eligazodni. A műbírálók mind műtörténeti tudásukat fitogtatták, és felhozták a híresebb mennyezetképeket mind, hogy ezzel összevessék őket. Egyik bíráló azt írta, hogy az Opera Baudry-féle mennyezetképének hatása szemmel látható, másik pedig úgy nyilatkozott, hogy „a művészt nyilván a Baudrymennyezetkép sötét alapjának elrettentő feketesége vezette a világos színek használatára”. A harmadik Tiepolo szolgai utánzását látta benne, a negyedik epésen emlegette Veronese erős hatását. De hellyelközzel felmerültek a rajzhibákat kipécéző megjegyzések. Több kritika földrengéssel csúfolta a képet, mert az oszlopok és alakok ledőléssel fenyegetnek. A fekvő akt alsó lábszárát súlyosan elrajzoltnak mondták, az álló akt drapériáját értelmetlennek tartották, s volt, aki az aktok mögé festett férfifejet zavarónak és fölöslegesnek mondta. Miska ezt keserű mosollyal olvasta. Mert az aktok mögé a saját fejét festette oda, félig eltakarva, renaissance szokás szerint, mintegy kézjegy gyanánt. Lelke legmélyére szúrt a megjegyzés, hogy ő már zavaró és fölösleges a világon. De a társadalmi siker egyebet mondott, mint a zavaros kritikák. Sadi Carnot, a francia köztársság elnöke még a műteremben feleségestül megnézte a képet, és kijelentette, hogy el van ragadtatva. A tárlaton külön még egyszer megnézte. Miska már parancsnoka volt a becsületrendnek, a hivatalos látogatás a hagyományok szerint járt volna neki. De Carnot kimutatta, hogy ezenfelül is kitüntetni. Az orosz nagykövet, a német nagykövet, az osztrák-magyar nagykövet, a török nagykövet, az arisztokrácia színe-java úgy jöttek el a képhez, mint ahogy a legnagyobb társadalmi eseményeken szokás részt venni. És Miska remegő reménnyel figyelte a képet is, önmagát is. Talán mégis nevetséges rögeszme, amit titokban gondolt. A hátgerincsorvadás felől pedig még hosszú esztendőkig elélhet. Hogy a külső világ mit tart felőle, annak még egy boldog bizonyítékát kapta hazulról. Szmrecsányi Miklós sűrű levelekben jelentette, hogy Magyarország saját Munkácsy-képének ügye jó úton van. A dolognak eleinte leküzdhetetlen anyagi akadályai mutatkoztak. A kultusztárca képvásárlási dotációja nem több évi húszezer forintnál, ez az összeg még akkor is semmiség volna egy nagy Munkácsyképért, ha gróf Csáky Albin miniszter az egészet erre a célra szánná. Az országgyűléstől pedig százezer forintot vagy ilyes összeget kérni egyetlen képért heves ellenzéki viharokat támasztana. De
az új országház építési költségvetése negyvenmillió, ott suttyomban el lehet számolni egy ekkora tételt. Mivel pedig az építkezés mindenható kormánybiztosa gróf Tisza Lajos, aki Miskát nagyon szereti, a nagy kép megrendelésének aligha lesz komoly akadálya. Csak Steindl a fontos, az országház tervezője, aki már tett is olyasféle megjegyzést, hogy az ő neogótikájához sehogy sem illik a széles, erőteljes Munkácsy-modor. De Tisza Lajos majd letöri a Steindl akadékoskodását. Sok fordul meg Berzeviczy Albertén, a fiatal államtitkáron is, aki nagy melegséggel és barátsággal pártolja a dolgot. Miska szerette volna a távolból hevesen megölelni Szmrecsányit. Hiszen ha ez a terv valóra válik, ez azt jelenti, hogy ő megfestheti Jókaival szövögetett régi álmát, a honfoglalás óriás képét. Az ölelés nemsokára személyesen be is következett. A Salon után a mennyezetkép elment Bécsbe. És mindjárt az izgalmak hosszú sora következett. Bécsből távirat jött: „Plafond un mètre trop grand.” Miska elszörnyedt. A méretben tehát egyméternyi hiba van. És nem is lehetett érteni a táviratból, hogy a kép több-e egy méterrel a mennyezetnél, vagy a mennyezet a képnél. Mert ha a kép több, akkor minden kárba veszett: egy métert nem lehet belőle körös-körül levágni. Lóhalálában utazott Bécsbe. Ott kitűnt, hogy a képhez kell még egy métert pótolni, mert már kezdetben hibás adatokat küldtek neki. Rettenetes erőfeszítéssel odatoldott egy métert a már felfeszített képhez. De a műtét pompásan sikerült. És ha otthon igen nyugtalan volt a félelemtől, hogy az architektúra és a távlat csődöt fog mondani, mikor a kép a mennyezetre kerül, most boldogan látta, hogy semmi baj nincs, az apoteózis nagyszerűen hat. Angeli, aki a távlati problémáknál segített neki és Párisban még a legrosszabbtól tartott, Bécsben ujjongott az örömtől. A múzeum építőművésze, von Hasenauer megnézte a mennyezetet, és elsőrangúnak találta. A múzeumot ünnepélyesen átadták a közönségnek. A megnyitáson a császár is megjelent. Körsétát tett az épületben, aztán az előcsarnokban cercle-t tartott. Miska a sok előkelőség között hátraszorult. Fáradt volt és rosszkedvű, annyi lelkierő sem maradt benne, hogy egy kissé előre igyekezett volna nyomulni. De fehér feje túlnőtt az előtte állókon. Ferenc József meglátta. Híres emlékezőtehetségével azonnal ráismert. Rászólt két emberén keresztül, és pedig azonnal magyarul. S az uralkodói szó nyomán, mint Mózes intésére a tenger, azonnal kettévált a szoros embergyűrű. – Ah, Munkácsy! Ön az! – Én vagyok, felséges uram. – Láttam a mennyezetet, melyet nekem oly szépen alkotott. Nagyon meg vagyok elégedve. – Végtelen nagy örömömre szolgál, felséges uram. – És most mit szándékozik alkotni, kedves Munkácsy? – Felséged ősét fogom megfesteni. – Ősömet? Kit? – Árpád apánkat, mikor az ősmagyarok élén elfoglalja nekünk a mi Magyarországunkat. – Az szép lesz, azzal bizonyára meg leszek elégedve. Az uralkodó kék szeme egyenesen belenézett a festő kék szemébe. Az igazi uralkodó pillantása volt ez, amelytől az óriás is kicsi lett. A felséges kéz Miska felé nyúlt. Harminc évvel ezelőtt Ferenc József már császár volt, a művész még asztalosinas. Most az a császár szorított itt kezet azzal az asztalosinassal. Fölöttük a művészet nemtője a dicsőség harsonáját fújta a mennyezetképen. Otthon, Budapesten, Koóséknál szálltak meg Miskáék. Zsiska négy fia már mindmegannyi nagy lurkó volt, nadrágszakító, verekedő, vasgyúró. Az Andrássy úti Koós-lakás állandó ostrom alatt állott, a háziak nem győzték őrizni a megrohamozott lakásajtót. Miska lázas izgalommal várta, hogyan fog eldőlni a kép dolga. Egyelőre csak futó megbeszélést tarthatott Szmrecsányi Miklóssal, mert le kellett utaznia Aradra, ahol most leplezték le Zala György vértanúszobrát. A szobor mellett ott volt Damjanich özvegye, és zokogott. Miska nézte az agg hölgyet, és arra gondolt, hogy a tizenhárom
embert az a kéz ölte meg, amely a minap Bécsben megszorította az övét. És érzelmei zavarában nem tudta, hányadán áll. Az ünnepi szónok, miután dicsőítette a vértanúkat, hódolattal említette a dicsőségesen uralkodó Ferenc Józsefet, a legalkotmányosabb királyt. Különös dolog a magyarság, tűnődött ő magában. Nemrég kapta meg Turinból Kossuth Lajos arcképét, amelyre az öreg remete ezt írta: „Munkácsy Mihálynak, a halhatatlan magyarnak a hontalan pária, Kossuth Lajos.” Még azt is odaírhatta volna: a Ferenc József-rend lovagjának. Ki tud itt eligazodni? Eh, nem is kell eligazodni. Csak festeni kell. A nagy képet, az igazit, a legmagyarabbat, amellyel vezekelni fog a húsz esztendeig tartó párisi hűtlenségért. Bár már kezdhetné. Kristyóri Jolánt megint látta, mint reszkető öregasszonyt. Sőt Albrecht uram, a hajdani asztalosmester is utat tört hozzá az előkelőségeken keresztül. Szórakozott nyájassággal üdvözölte őket, játszotta a meghatottat, de lába alatt égett a föld. Szeretett volna azonnal rohanni Pestre, és mellen ragadni a nagy hasú Steindlt: mi lesz azzal a fallal, amely a nagy képnek jut, válaszolj gyorsan, mert azonnal festeni akarok. Mikor felérkezett Budapestre, türelmetlenségében elsietett a Nemzeti Múzeumba. Fegyvereket nézett, és lószerszámokat. Valami lázongó vágy furdalta, izgatta, ösztökélte, hogy egyetlen percet se veszítsen. A döntő tanácskozást Harkányi lakásán folytatták le. Harkányi ebédet adott, és meghívta Miskáékon kívül Szapáry Gyula miniszterelnököt, Wekerle Sándor pénzügyminisztert, Csáky Albin kultuszminisztert, Tisza Lajos országház-építő kormánybiztost, Steindl Imrét, Szalay Imre kultuszminiszteri osztályfőnököt és Szmrecsányi Miklóst. Az étkezésnél a házigazda két fia, János és György is jelen volt. De alighogy kitöltötték a feketét, Szapáry intett a házigazdának, hogy lehet. Harkányi Miskát áttessékelte egy mellékszobába. Vele mentek Szapáry, Wekerle, Tisza és Steindl. Leültek egy asztal köré. Az inas behozta Steindl paksamétáját, és letette az asztalra. – Hát beszéljük meg talán ennek a képnek a dolgát – szólt Szapáry gróf –, ha már ilyen szépen együtt vagyunk. Talán Steindl barátunk tájékoztathatna bennünket, hogy milyen helyet tud biztosítani a kép számára. Steindl kibontotta a paksamétát, amely tele volt építészeti rajzokkal, aztán megköszörülte a torkát. – Attól tartok, hogy nem igen lesz lehetséges… De Tisza Lajos gróf máris közbevágott: – Attól ne tartsunk. Lehetséges lesz. A kérdés el van döntve. A kép helyet kap az új országházban. Steindl nagyot nyelt. Vállat vont. Kotorászni kezdett a tervek közt, amelyeket csak nagy nehezen ért el, mert hatalmas hasa távol tartotta az asztaltól. Wekerle széles, borotvált arcán jóízű és csúfondáros mosoly villámlott keresztül. – Igenis, kegyelmes uram, de az a kérdés, hogy hol kap helyet. Nézzük végig az összes lehető termeket, ahogy én már eltöltöttem néhány álmatlan éjszakát ezzel a dologgal. Várta, hogy sajnálják, de nem sajnálta senki. Miska a vágyakozás mellett is arra tudott gondolni, hogy ez az ember művész, aki a maga munkáját, annak egységes stílusát szereti és védi. De neki viszont ezt a képet muszáj megfesteni. Megválik, ki az erősebb. Aki bírja, marja. Steindl apróra felsorakoztatta a termeket. Itt ezért nem lehetett, ott azért nem. A neogótika tisztaságát minden harmadik mondatában megemlítette. Csáky olykor közbeszólt. Tisza csak hallgatott mereven. Kivárta a félórát, amíg az ülésteremhez értek. Akkor beleszólt: – Az eddigi termekkel kár is volt foglalkoznunk. Azok vagy nem alkalmasak, vagy nem méltók. Most beszéljünk az ülésteremről. Most kezdődött az igazi vita. Steindl minden négyzetméter falat elkeseredetten védelmezett. Újabb félórai vita után elévett még egy rajzot.
– De hogy megmutassam – úgymond –, mennyire nem vezet engem semmiféle animozitás, tessék: iderajzoltam egy megoldást, amely az én legszebb tervemet tönkreteszi ugyan, de a képnek helye van benne. A legjobb helyen, az elnöki emelvény felett. Tessék. Miska izgatottan hajolt a rajz fölé. – Mik a méretek? – kérdezte. – Ötször tizenöt. – Az lehetetlen – kiáltott Miska –, hát frízt fessek? Hiszen ami öt méter magas és tizenöt méter hosszú, az szalag! Hogy tudjak én abba drámai képet komponálni? – Ne legyen drámai – felelte Steindl –, legyen epikai. Most egyórai vita következett. Eddig Steindlt kapacitálták, most Miskát. Egy álló óra múlva mind az öten holtfáradtan keltek fel az asztaltól, illetve csak négyen voltak fáradtak, mert Wekerle, aki derűs nyugalommal hallgatta a vitát, friss volt, mint a rózsa. Miska beadta a derekát: vállalta a feladatot. A pénzt egy perc alatt letárgyalták. Tisza azt mondta: kétszázezer és húszezer a készkiadásokra. Wekerle bólintott, Szapáry bólintott, Miska bólintott. Megkönnyebbülten mentek vissza a többiekhez. Másnap az Országos Kaszinó adott ebédet Miska tiszteletére. Itt a sok beszéd között Jókai is felállt, hogy a maga elmaradhatatlan humoros tósztját elmondja. A képet ünnepelte. S a millennium kapcsán visszaemlékezett a negyvennyolcas képviselőház Maxincsák nevű derék politikusára, aki a reformtörvényeket így ajánlotta: „Fogadjuk el, uraim, a szabadságot, mert ha csak ezer évig élvezhetjük is, már azzal is sokat nyertünk.” Miska ezt rögtön lefordította a maga számára: jó volt elfogadni azt a hosszúkás szalagot, mert ha nem él többet egy fél esztendőnél, már azzal is sokat nyert. Még Bécsben is végig kellett csinálnia egy nagy bankettet. Az újságírók másnap valami olyat írtak, hogy Munkácsyt az a Képzőművészeti Akadémia ünnepelte, ahonnan, mint tehetségtelent, annak idején kicsapták. Müller igazgató azonnal nyilatkozott a lapokban. Megállapította az akadémia régi könyveiből, hogy Miskát konok tandíjnemfizetés miatt csapták ki. Miska ezt a cáfolatot már otthon kapta Párisban. Ki sem csomagolt, már szerette volna a vázlatot próbálgatni. Csak annyi időt adott magának, hogy Chérie-vel találkozzék. Elmondta neki nagy örömét. Chérie figyelmesen hallgatta, és vele örült. De mikor Miska vágyakozó karokkal magához akarta vonni, kibontakozott az ölelésből. – Hagyj – mondta szelíden –, nincs ennek semmi értelme. – Nincs értelme? Nem szeretsz? – Dehogynem. Örökké szeretni foglak. De a bolondságok ideje elmúlt köztünk. Eddig agyba-főbe csaltál engem. Csináld úgy, hogy ne legyen csalás. Én azért nem haragszom. Ugyanúgy foglak szeretni, mint eddig. Remélem, te is engem. – Ugyan ne okoskodj, csak nem hiszed, hogy ezt komolyan veszem? És megint magához akarta vonni Chérie-t. De az felállott, és ment a kabátjáért. – Nem, Miska, tudod jól, hogy én nem játszom azzal, amit mondok. Ezt én így határoztam el. Melletted maradok, ameddig akarod, afelől ne aggódj. A kicsit is látnod kell, mennél gyakrabban. Olyan édes, hogy az kimondhatatlan. – Mit mondott újabban? Chérie sokáig mesélt elbűvölt arccal a kisfiúról. Miska meghatott örömmel hallgatta. Aztán Chérie odalépett hozzá, és homlokon csókolta. Igaz szeretettel és gyengédséggel. S a viszontlátásig búcsúzott. Miska egyedül maradt. Várt még tíz percet, hogy ne együtt menjenek el. És magába nézett. Fáj az, ami történt? Fáj. Jobban, mint hitte volna. De a következő pillanatban Árpád tündöklő alakja lebbent meg előtte.
XVI. Cécile-nek sok baja volt a magyarokkal. Nemcsak a rokonokra volt féltékeny, hanem mindenkire, aki magyar. Amilyen hevesen pártolta valaha azt a gondolatot, hogy Miska a párisi magyarok elnöke legyen, ugyanolyan ingerült lett most, ha az Egylet emberei jöttek a palotába, valami formaságot elintézni, jegyzőkönyveket aláírni, március tizenötödikén gratulálni. Ezekkel a hivatalos urakkal szemben még csak türtőztette magát, de mikor protekciót vagy éppen anyagi támogatást kérő magyar kereste Miskát, akkor már elhagyta a béketűrés. Mivel pedig ilyenek minden áldott nap akadtak, napirenden volt haragos felbuzdulása. Végül már minden magyarra ferde szemmel nézett. A baj Salamon Ödönnél tört ki. Az egyletiek valami vigalmi bizottságot alakítottak, abba Salamon Ödönt is beválasztották és pénzkezelést bíztak rá, mint közmondásosan tisztességes emberre. Cécile azonban haragudott erre a Salamon Ödönre. Afféle zsebrákot látott benne is, mint azokban a Párisba vetődött magyar kéregetőkben, akik oly gyakran bekopogtattak az Avenue de Villiers-n. S mikor az egyletiek küldöttsége felkereste Miskát, de nem találták otthon, tehát az elnöknével közölték mondókájukat, beszélgetés közben felmerült a Salamon Ödön neve. Cécile haragosan legyintett. – Az is csak olyan zsaroló, mint a többi. Az elnökné kijelentése azonnal elterjedt az Egyletben. Meghallotta Salamon Ödön is. A dolog úgy felizgatta, hogy először provokálni akarta magát Munkácsyt. De barátai jobb belátásra bírták. Ő tehát megkérte újságíró kollégáját, Székely Sámuelt, aki a Budapesti Hírlapot tudósította Párisból, hogy próbálja valahogy a kínos kérdést békésen elintézni. Miska egy reggel a nagy kép második színvázlatán dolgozott éppen. Az elsőt ugyanis türelmetlenül eldobta. Ekkor belépett hozzá Székely. – Bocsásson meg, kedves jó mester, ha zavarom ilyen korán reggel, de fontos ügyben jövök. Előadta, hogy miről van szó. Az Egyletben óriási a felfordulás, madame ezt meg ezt mondta Salamon Ödönről, sokan az elnökné szavai alapján vizsgálatot követelnek ellene, s főként a vigalmi bizottság elszámolását akarják újra rovancsoltatni. Salamon nagyon el van keseredve, Párisban nem tudván megélni, éppen most készül haza a kudarccal, s éppen ekkor csapott fejére ez a kellemetlenség, s éppen a Munkácsy Mihály felesége részéről. Ő tehát kéri a mestert, hogy adjon valami méltó elégtételt Salamonnak. – Biztos, hogy a felségem zsarolónak nevezte Salamont? – Biztos, kérem. Én sem hittem először, de beszéltem a küldöttség valamennyi tagjával. Valamennyien hallották, és egyformán adták elő. – Jöjjön velem – mondta Miska az újságírónak. Palettáját, ecsetjét le sem tette, úgy sietett le az első emeletre. Cécile ott ült budoárjában az íróasztalnál és meghívókat címzett. – Te zsarolónak nevezted Salamon Ödönt, aki közismerten tisztességes úriember! Micsoda dolog ez? Mi volt ez? Cécile arca elborult. Hogy Miska így támad rá egy idegen előtt, azért még külön megharagudott. Az ellentámadás harcmodorát választotta. – Micsoda? Kikérem magamnak, hogy ilyeneket számba adjanak. Ilyet én nem mondtam. A legnagyobb szemtelenség, hallatlan! Miska Székelyhez fordult. – Hát most mondta vagy nem mondta? Az újságíró kínos restelkedéssel nézett a dühös Cécile-re:
– Bocsásson meg, madame: mondta. Mind a négy úrral beszéltem, akik előtt mondta. – Hát igen, mondtam! Újabb lármába akart kezdeni, hogy átvegye a támadást, de Miskát éktelen harag öntötte el. Földhöz vágta a palettát. A színek szétfreccsentek a szőnyegen. Cécile erre hangosan sírva fakadt. Székely zavartan igyekezett vigasztalni. – Azonnal elégtételt fogsz adni Salamonnak – kiáltott Miska, mikor kifújta magát –, levelet fogsz írni az Egyletnek, hogy tévedtél, s miután meggyőződtél Salamon kifogástalan becsületéről, amit mondtál, ünnepélyesen visszavonod! – Jó, majd délután megírom. – Tessék inkább most megírni – szólt bizalmatlanul Székely –, majd én azonnal elviszem a levelet az Egyletbe. Cécile kénytelen volt megadni magát. Visszaült az íróasztalhoz, és megírta a levelet. Székely Sámuel elment. Ahogy kettesben maradtak, kezdődött a hangos vita. Olyan szenvedélyessé dagadt, hogy ilyen csetepatét rég nem hallott a Munkácsy-palota személyzete. Cécile zokogva kiabált, Miska szintén. Könnyek közt bömböltek mind a ketten. Mikor végre már kikiáltozták magokat, orvost kellett hívatni. Miska olyan kimerültnek érezte magát, hogy ágyba feküdt. Rémesen fájt a feje, és arról panaszkodott, hogy mindent kettősen lát, mint a részegek. Ebben az időben minduntalan különféle panaszai voltak egészségére. A tabetikus fájdalmak csaknem állandósultak hosszú időszakokra. Alvása nagyon rendetlen lett. Éjszaka a legcsekélyebb zajra felrezzent, olyan éberen aludt, viszont napközben, különösen étkezés után, leküzdhetetlen álmosság vett rajta erőt. Volt eset rá, hogy vendégei között elszunnyadt az ebédlőszéken. Aztán rendkívül fázékonnyá változott. A műteremben állandóan lobogott és recsegett a kandalló, de ő csak didergett akkor is, mikor a belépők megjegyezték, hogy milyen jó meleg van itt. Munka közben úgy fázott, hogy abbahagyta a festést, leült a kandalló elé, pokrócokat takart térdére, és még így is alig tudott felmelegedni. A munka ilyenformán nem ment. A második színvázlattal sem tudott előremenni sehogyan sem. Megváltásnak tekintette, hogy el kell utaznia Berlinbe, a porosz képzőművészeti akadémia százéves jubileumi kiállítására. Ez a kirándulás jót tett neki. A világ minden tájáról összesereglett festőkkel találkozott. Nem sokat beszélgetett velők, jó ideje már jobban szeretett hallgatagon ülni a beszélgetők között, mert az eleven társalgás hamar elfárasztotta. A sok parádét, megnyitást, díszebédet úgy csinálta végig, mintha a Place Pigalle-on nézegette volna a mutatványosbódék sorát, a színeket és mozgalmakat élvezte, különben nem bánt semmit. Budapestről többek közt Szmrecsányi Miklós járt kint a kiállításon, akinek nagyon megörült. Mesélgette neki az Árpád-képre eddig eszébe ötlött gondolatokat. Arra, hogy ugyanekkor két képe szerepel a párisi Salonban, nem is gondolt. Blumenthalné arcképét állította ki, és egy Air favorit című zsánert. De ezek nem jártak az eszében. Úgy érezte magát, mint a vakációzó diák, akinek nem muszáj leckéjével törődni. Megismerkedett Vilmos császárral is. A kackiás bajszú uralkodó nevében Eulenburg udvari marsall hívta meg a nemzetközi festőtársaság kiválasztottját ebédre, Potsdamba, a pazar új palotába. Menzel, Knaus és Miska voltak a legöregebbek a húsz piktor között. Nagy ceremónia fogadta a frakkos művészeket. A császár a kagylóteremben látta őket vendégül. Az ültetésnél a művészi érdemeken kívül a politika is számított, a magyar művész mindenképpen az uralkodó közelébe került. Udvariasan társalogtak művészi kérdésekről, úgy, ahogy a szakember és a laikus művészetről társaloghatnak. Szó esett Uhdéról, mint Munkácsy-tanítványról, Knausról, Düsseldorfról, Münchenről. De a társalgás inkább egyoldalú volt. II. Vilmos alig hagyta szóhoz jutni őt és Menzel Adolfot, inkább maga fejtegette nagy élénkséggel, de még nagyobb határozottsággal felfogását és
részletes nézeteit a képzőművészetekről. Az ebédet követő feketézés alkalmával, mikor a sárga teremben megállt Feszty Árpád és Szmrecsányi előtt, különös nyájassággal beszélt a magyarokról. – Budapest, az aztán város – mondotta –, ott lehet jól mulatni. Mikor inkognitóban magoknál jártam, szegény felejthetetlen barátommal, Rudolf trónörökössel, akkorát cigányoztunk, hogy azóta sem mulattam olyan jól. Azt hiszem, Budapest a világ legszeretetreméltóbb városa. – Felség – szólt lelkes és kipirult izgalommal Feszty –, ha ezt, amit most mondott felséged, megtáviratozzuk haza, odalesz az ország! De nem táviratozták meg. Az édeskésen udvariaskodó, finom Eulenburg értésére adta Fesztynek, hogy az uralkodó magánbeszélgetéseit nyilvánosságra hozni nem egyezik az udvari szabályokkal. A kellemes pihenés napjaiból a halál ijesztő hírei közé tért haza. Utóbbi időben csoportostul mentek el az életéből azok, akik valaha közel álltak hozzá. Tavaly meghalt Ligeti Antal, gégebaj vitte el. Meghalt Andrássy Gyula, aki mindig támogatta és kitüntette, képet vett tőle és vendégül látta Tőketerebesen. Mialatt Berlinben járt, egy ismeretlen öngyilkost találtak Courbevoie-ban, s a morgue-ban a magyar újságírók felismerték benne Grünwald Bélát, aki politikai álmainak összeomlása után Párisban lőtte agyon magát. Ugyanekkor jött hazulról a híre Haynald bíboros halálának. És a sorhoz odacsatolta a végzet Chaplint is. Chérie férje meghalt. A halál mindig borzasztó, kietlen, téli temetők rémképeit idézte fel benne. Sohasem szerette, ha halálról beszéltek előtte. Most pedig egyenesen beteggé tette, hogy az elmúlást közel érezte magához. Valóságos félelmi rohamok fogták el. Pontosan meg sem tudta volna mondani, hogy mitől fél. Szorongó, tárgytalan félelemérzés volt ez, amelybe rettegve belesápadt. Szíve elszorult és zakatolva dobogott, nyakán és halántékán hevesen lüktettek az erek, lélegzete elakadt, s ha száraz torokkal nyelni akart, úgy érezte, mintha valami elszorítaná a gégéjét. Homlokán kiütött a hideg verejték, félt. Menekülni szeretett volna. Első menekvő ösztöne mindig Chérie-t juttatta eszébe. De vele most kevesebbet találkozhatott. Az asszonyt lefoglalta családi gyásza s a férje halálával járó mindenféle szomorú teendő. Ebben az időben verte fel a szalonokat és a Miskáét is, az a temérdek pletyka, amit Anatole Francé válásáról összebeszéltek. Francé felesége merev, otthon ülő polgári asszony volt, leánynevén Valérie Guérinnek hívták, Mária Antónia híres miniatűrfestőjének, Guérinnek volt az unokája. De Caillavetné elvette tőle az urát. A Caillavet-házban lett naggyá és híressé a szerelmese által támogatott, tolt, hírhedett író. Házasélete természetesen felbomlott. Feleségével egyik botrány a másikat érte. Az egész Rue Chalgrin tanúja volt, hogy egyszer dühében összetörte a felesége házi varráshoz szükséges próbababáját, és kilökte az ablakon keresztül. Máskor meg France-né meg akarta akadályozni, hogy a kárpitos felszegezzen a falra egy antik bársonyt, amelyet Caillavet-né küldött a férjének ajándékul. De Francé ragaszkodott az ajándékhoz, mire az asszony mérgében rájuk zárta kulccsal a lakást és elment. A kárpitos torkaszakadtából ordítozott a járókelőknek, hogy szabadítsák ki. Végül egy napon, mikor Francé cikket írt, Valérie asszony elkezdett vele veszekedni, s a vita hevében selyemfiúnak nevezte. Francé erre fogta a tintatartót, a tollat, a megkezdett cikket, és úgy, ahogy volt, hálókabátban, papucsban elment hazulról. Az utcán csődület támadt, amerre ment. Betért a közeli Hotel Carmot-ba, és többet nem ment haza. Beadta a válópert. Caillavet-né pedig elutazott, kivárni a dolgokat. Budapestre is elment, mert azt Miska annyira dicsérte neki. Miskáék jártak a Caillavetné házába, azok is jártak őhozzájuk. Miska ismerte az ügy minden szereplőjét, Caillavetné fivérét, aki Dumas sógora volt, és fiát, aki írónak készült, és főként egy Marcel Proust nevű fiatal íróval barátkozott. A válás minden részletét így első kézből kapta. És meghökkentette, hogy milyen egyszerű ez: elsétálni hazulról egy szállóba, kész a válás. Mikor a gyász első hetei után megint hosszasabban beszélt az özveggyé lett Chérie-vel, felvetette
előtte a gondolatot: szeretne Cécile-től elválni. Már csak a kisfiú miatt is. De Chérie azonnal élénken leintette a tervet. – Most már semmi értelme – mondotta különben is csak külső forma az egész. Jobban nem lehetek a társad, mint így. Te vagy az életem legnagyobb érzése. De már nagyanya vagyok. Chérie valóban nagyanya volt. Leánya, Najac író fiatal felesége már anya. Miska nem nyugodott bele rögtön a döntésbe. Még egy kicsit kérlelte Chérie-t. Az csak a fejét ingatta. – Ismerjük Cécile-t, ez nem menne olyan egyszerűen, mint Francé esetében. Nem győznéd a botrányokat, a hercehurcát, az izgalmakat. Ártana is az egészségednek, hiszen nagybeteg vagy. Maradjunk csak így. Hanem valamire akarlak kérni. Te most elmégy Lamalouba, ahol nem dolgozol. Írd le nekem ott a gyerekkorodat. Én legjobban azt a szenvedő, küszködő kisfiút szeretem benned, akiről annyit meséltél nekem, s aki alapjában véve most is vagy. – Érdekes, hogy ezt mondod. Én is mindig belülről gyereknek érzem magamat. Másnak ezt nem merném mondani, mert kinevetne. De teneked merem. Tudom magamról, hogy naiv vagyok. Ez is onnan van. Hogy mindig könnyen sírtam, az is. Minden. – Szóval, nagy fiú, légy szíves, írd le nekem részletesen a gyermekéveid történetét. Azt akarom, hogy az meglegyen nekem. Megígéred? – Megígérem. Az ígéretet meg is tartotta. Lamalouban mindennap órákon át írt. Nehéz, szavakat kereső, döcögő franciasággal, de csak írta. Atyja pipáját, a feldöntött tintatartót, az utat Csabára, Pista bácsi házát, az asztalosműhelyt, a koporsócsináltatást, borzalmas élményét a havas temetőben, aradi legényidejét. Egészen míg csak Szamossyval meg nem ismerkedett. Amit megírt, azt naponta levélben elküldte Chérie-nek. Az érdekes munka az emlékek kellemes, mélabús ellágyulásával töltötte meg szívét, de más részről ijedelmet keltett benne azzal, hogy emlékezőtehetsége mennyire meggyöngült. Az éveket összezavarta, s legközelebbi rokonok nevére nem tudott visszaemlékezni, bárhogy törte a fejét. A munka a lamaloui pihenés után sem ment. Akármit csinált, nem boldogult a vázlattal. Annyira már eljutott, hogy nem a pusztaszeri vérszerződést fogja lefesteni, mert abban semmi drámai erőt nem látott. Sem a hegyszorosban leereszkedő hódítókat, mert a hosszú szalagba ezt nem tudta belekomponálni. Hanem Árpádot akarta ábrázolni, amint a győzelmesen elfoglalt föld lakói meghódolnak előtte. Valami trónemelvényt képzelt neki, körötte a vezéreket, előtte a hódolókat. Akkor gondolta már ezt, mikor szó sem volt még arról, hogy az Országházba kerül a kép. Rendes alakú négyszögbe komponált még akkor gondolataival, most ezt az ötletet hosszú téglaalakká kellett megnyújtani. De ezzel nem tudott haladni. Félretette. Azt remélte, hogy mialatt megvalósítja tervét és beutazza hazája színmagyar vidékeit, ősi típusokat keresni, majdcsak kialakul fejében valami. Szeptember legvégén érkezett Budapestre. Megint Koóséknál szállott meg. Még el sem kezdte vidéki körútját szervezni, mikor érdekes vendége akadt: Dudits doktor, a hajdani kedves pajtás, aki a szemét is kezelte. Nagy járatban volt Dudits, a fiát akarta beajánlani Miskához ösztöndíjasnak. Elhozta a fiút magát is, aki sivalkodó kisgyerekből bizony jól megtermett, derék fiatalemberré változott. Képet is hozott. Klinikai ambulatóriumot festett kétségtelen erős tehetséggel. De a modora nem tetszett Miskának. Erősen az Uhde hatása látszott rajta, annak az Uhdénak a hatása, aki már a maga lábán állott és mestere irányától alaposan elfordult. Csupa erős kék szín volt az egész kép, az ő számára túlságosan idegen. Udvarias volt nagyon, de magában már tudta, hogy ennek a modern irányú fiúnak aligha fogja adni az ösztöndíjat. Nem is adta. Jelentkezett még egy Csók István nevű fiatalember, de az meg egészen úgy festett, mint Dagnan-Bouveret. Ezt sem szerette. Az ösztöndíjat annak a Halmi Artúrnak adta, aki az ő gusztusának legjobban megfelelt. De a Dudits fiát azért meleg barátsággal nézegette, száz tanáccsal ellátta, és különösen óva intette, hogy Párisról tegyen le. Az a
sok mindenféle kavargó, zagyva irány teljesen megvadítja a túlzásokra hajlamos fiatalokat. Az ilyen tehetségnek inkább München való. Ott a Rippl-Rónai példája. Az valósággal megkergült az impresszionistáktól, neki bizony elment a kedve tőle, pedig eleinte igen nagyra tartotta. Egy hónapot töltött Magyarországon. Először Tisza Lajoshoz ment ki Nagykovácsiba, hogy az erdei pihenés nyugalmában összeállítsa az utazásának menetrendjét. Aztán nekivágott az Alföldnek. Bejárta Szentest, Csongrádot és Szegedet. Onnan elment Kolozsvárra és Bánffyhunyadra. Mindenüvé fényképésszel utazott. Pénzt is vitt magával bőven, hogy paraszti ruhadarabokat vásároljon. Ahol megfordult, csoda gyanánt tódultak köréje a magyarok. Szentesen még találkozott olyan öreg paraszttal, aki apró fonatokba fonva hordta a haját. Látott szőrrel benőtt ősarcokat, keresztbe vágott szemű tatárokat, körteábrázatú hunokat, pogácsaképű besenyőket, mindenféléket. Erdélyben a csontos székelyeket tanulgatta, s az oláhok hacukáit, hogy a hódolókat is fel tudja öltöztetni, egész rakomány zsíros süveget, kivert tüszőt és kopott bocskort vásárolt. A szegedi kaszinóbálon megpillantott egy Széles Olga nevű úri leánykát, azt rögtön odaszánta a képre ősmagyar asszonynak. Le is fényképeztette. Bánffyhunyadon az történt, hogy Gyarmati Zsigáné, aki vendégül látta, a festők királyának nevezte őt személyzete előtt. Ebből aztán a festő elmaradt, csak a király híre terjedt el a nép között. Úgy ünnepelték, mint Ferenc Józsefet. Rengeteg képpel és néprajzi tárggyal tért vissza a fővárosba. Ott aztán hosszú órákat töltött Pulszky Ferenccel és Vámbéry Árminnal, hogy a honfoglalók etnográfiájáról faggassa őket. Azonkívül véletlenül találkozott Jankó János fiával, akiről kitűnt, hogy néprajzi tudós és nagy gyűjteménye van. Ezt a gyűjteményt is alaposan kifosztotta. – Hát milyen lesz az a kép? – kérdezte tőle Tisza Lajos. – Hiszen ha én azt tudnám, gróf úr. Mert azt kétféleképpen lehet megfesteni. Úgy, ahogy volt, vagy pedig úgy, ahogy képzeljük. Hogy milyen volt, azt nekem semmiféle tudós eddig elmondani nem tudta. Hát maradjunk a képzeletnél. – A képzeletnél, persze, de kinek a képzeleténél? Azon a képen az egész nemzet képzeletének ott kell lenni. – Igyekszem – felelte Miska. Könnyedén vetette oda, de magában megrettent a feladat hatalmas súlyától, ha ilyeneket hallott. Meg kellett festenie az első nagy képet, amely hazájáé lesz. Méghozzá a magyar történelem legnagyobb témájáról. Méghozzá a magyar történelem legnagyobb dátumára, az ezeréves fennállás emlékünnepére. Méghozzá az ország legelőkelőbb helyére, a törvényhozók feje fölé és tekintete elé, hogy ennek a képnek szemléletében kezdjék építeni az új ezer esztendőt. Párisban megcsinálta a harmadik vázlatot. Árpádot ficánkoló paripára tette, a vezéreket nemkülönben. A hódolókat odacsoportosította gyalog. Erről végre azt gondolta, hogy jobb, mint az előbbiek voltak. A rengeteg nagy vászonhoz egész Párisban nem talált alkalmas műtermet. Kénytelen volt építtetni egyet. Kint vett telket hozzá Neuillyben, amely nem esett messze az Avenue de Villiers-től. Az ormótlan faépület aránylag hamar elkészült. A vásznat is szállították. Külön szerkezetet építettek hozzá, amellyel a képet süllyeszteni vagy emelni lehetett. Mert az állványokra való mászkálást most már nem bírta volna. A vázlatot rábízta a két ösztöndíjasára, Patakyra és Halmira, hogy nagyítva vigyék rá a hatalmas vászonra. Maga addig részlettervekkel pepecselt, reggeltől estig modelleket nézett, tót bocskorokat, ősi pajzsokat, fegyverekről szóló történeti munkákat tanulmányozott. Egy január tizenkettediki napon kezdett hozzá a festéshez. Nagyon kimerültnek érezte magát, mert csak pár napja esett át egy olyan súlyos rohamon, hogy lélekszakadva hívatták hozzá Charcot professzort. Azt hitték, mindjárt meghal. Ez már nemcsak a fájdalom szokott rohama volt, hanem olyan ájulással és vonaglással járt, mint az epileptikusok betegsége. Még napok múlva is sínylette ennek
megpróbáltatását, de tizenkettedikén elkezdett dolgozni, mert tovább nem akarta halogatni, legfeljebb másnapig, de a tizenharmadikától babonás félelemmel húzódozott. Elkezdett festeni, és egy álló esztendeig semmi mást nem csinált, csak festett. Reggel hétkor már talpon volt, kocsiján kivitette magát Neuillybe, ott dolgozott szünet nélkül mindaddig, míg a nap világosságot adott neki. Valami konok önkínzással dolgozott, rohamosan romló szervezetét a kegyetlen akarat korbácsával kényszerítette a vászon elé. Egyszer nagyon rosszul érezte magát, és sejtette túlérzékeny idegeiben, hogy baj lesz, de csak azért is mindenáron tovább dolgozott. Egyszerre csak a kép eltűnt előle, mint valami csoda folytán. Mire magához tért, Pataky térdelt mellette és költögette. Elájult. Aznap nem dolgozott tovább. De másnap újra kezdte. Ekkor lépett életébe alkonyának benső társa és bizalmasa, Malonyay Dezső. Középiskolai tanár volt ez, elszegényedett gentry-családból való, aki a földet nem hozta ugyan át apái korából az új világba, de egyéniségének vidéki, vaddisznósörtés, bőrkabátos zamatát, a hangos és derűs szeretetreméltóságot, a svihákos lendületet annál inkább. Nemrég házasodott, a Kolozsvári Hutfleszék Blanka leányát vette el, és kijárván magának valami kormányösztöndíjat, asszonyostul kiköltözött Párisba. Első dolga volt Miskát felkeresni. Már az első találkozás alkalmával meg tudta magát kedveltetni. Másnap már úgy jött, mint aki évek óta jár a házhoz, harmadnap már bizalmasa volt Miskának, aztán egyszer csak azon vette magát észre, hogy Malonyay a titkára, a kép körül, a pesti lapokkal való érintkezésben, az országházi bizottsággal való levelezésben Malonyay intézkedik, ahová csak nézett maga körül, mindenben Malonyay volt benne, és hetek sem teltek bele, mindenki, aki Miskától akart valamit, a Malonyay kedvét kereste. Az új titkár kísérte gyalogsétáin, ő ment el Cécile-hez bizalmas üzenettel, és ő kunyorálta el emlékül a Miska legérdekesebb vázlatait. Sőt utóbb már kunyorálni sem kellett, ott hevertek a régi megkezdett vásznak, félretett vázlatok, kísérletek, részletek a lomtárban, rendetlen halmazként, azok között kedvére turkálhatott. Cécile ezalatt szorgalmasan rendezte az estélyeket, és a pénteki fogadásokat még nagyobb hírre emelte. Amit kitűzött és megjövendölt, azt elérte: Párisi az ő szalonja nélkül már nem lehetett elképzelni, a Munkácsy-palota a világváros életének szerves részévé lett. Amerikai misszek, akik átjöttek New Yorkból, Chicagóból, Philadelphiából, európai társadalmi pályafutásukat azzal kezdték, hogy madame Munkácsynál ajánlólevelekkel jelentek meg. Most már nemcsak Miska volt világhírű festő, hanem háza is világhírű ház lett. Nála lépett először a nyilvánosság elé Paderevski, nála keresett érintkezést a művészvilággal Milán szerb király, ott járt a délceg szép Natália is, és udvarhölgye névjegyén ez a név állott: Draga Masin. A Panama-pör hírességeiről mint személyes ismerősökről olvashatott az újságokban, a köztársaság elnöke és a miniszterelnök rendszeresen jártak estélyeire. De Miskával magával édeskeveset érintkezhettek a pénz, a rang, a hírnév fejedelmei. Legjobban szeretett megülni egy-két meghitt magyar ismerősével valami eldugott sarokban, maga sem beszélt, hanem révedező, határozatlan tekintettel hallgatta azok beszélgetését. A múló hónapok új és új neveket vetettek ebbe a párisi palotába hazulról. Hol egy széles vállú óriás bukkant fel és Pékár Gyulának mutatkozott be, hogy azonnal megtáncoltassa a legszebb asszonyokat és azonnal eszmecserébe bocsátkozzék a leghíresebb írókkal, hol pedig egy Szabolcska Mihály nevezetű kálomista teológus jelent meg a pazar társaságban, elolvasván a magyaroknak azt a legújabb szerelmes verset, melyet egy bizonyos Piroskához írt, vagy azt a költeményt, amely a Grand Caféban született, a magyarok rendes törzsasztalánál, és úgy végződött, hogy: tudja a jó Mindenható, mi van azon sírnivaló, hogy a ménes ott delelget valahol a kenderesi csárda mellett, hol pedig Kunffy Lajos, az elegáns és elragadó modorú fiatal piktor szaporította az érdekes magyarok számát. Ha Cécile folyton fürkésző és rendezkedő tekintetét már megelégelte, azt is megtette, hogy a nagy estély kellős közepén elszökött, otthagyott csapot-papot, és elment valahová, bizalmas körbe, ahol jól érezte magát.
Maga mellé vette ilyenkor Malonyayt, a gyakran Párisba ránduló Szmrecsányi Miklóst, vagy valaki mást a fiatalok közül, és elment Földvárynéhoz, a szép és finom dámához, aki Emma nevű aranyos kislányával hónapokat töltött Párisban és Colpachra is ellátogatott. Vagy elment Parlaghy Vilmához, a festőnőhöz, aki átszaladt Berlinből Párisba, hogy elhozza kiállítani Szögyény Marich László nagykövet arcképét. Vagy elment a Pataky házaspárhoz, ahol az asszonyka hidegre tett töltött káposztával kínálta, a csöppnyi leányka pedig azonnal felmászott az ölébe, hogy belekapaszkodjék bozontos szakállába. Cécile a száját harapdálta otthon haragjában, mikor a fényes vendégsereg közepette felfedezte Miska szökését, ő azonban boldogan örült a magyar beszédnek, a neki kedves embereknek s az otthon csendes nyugalmának, amelyben a maga pazar palotája annyi esztendeje nem részeltette. Másnap pedig megint talpon volt hétkor, hogy könyörtelenül munkára hajszolja fájdalmakkal, rohamokkal küszködő, napról napra öregedő testét-lelkét. Minthogy ebben az esztendőben már kétszer kellett elutaznia kúrát tartani Lamalouba, áprilisra, tehát tizennégy hónapi szakadatlan munka után befejezte a képet. És mikor igyekezett tárgyilagos szemmel megnézni a kész alkotást, megint erőt vett rajta a beteges szorongó félelemérzés. A képet színtelennek, laposnak, érdektelennek látta. Még tovább nézte, és akkor már úgy találta, hogy botrányosan rossz. A mások biztatásához menekült, remegve leste és ismételtette a dicsérő szavakat, látogatóit hosszasan faggatta, hogy csakugyan olyan nagyon jó-e, amit csinált. Bizonytalanul igyekezett hinni a bókoknak, de ha a látogató elment, azonnal visszazuhant gyötrelmes kétségeibe, elkezdett hangosan sírni, és kezét tördelve futkosott le s fel a tágas műteremben. A kép a kilencvenhármas Salon közönsége elé került. A kritika elég jónak mutatkozott. Ámbár gyanakodnia kellett, hogy Cécile és Malonyay egyik-másik folyóiratot eltagadják előle. Ahhoz nem volt már elég ereje, hogy az asztalra csapjon és teljes őszinteséget követeljen. Alamuszi lett, és gyerekesen ravaszkodó, az utcán megszökött Malonyaytól, és igyekezett megvásárolni a gyanús folyóiratot. Ez olykor sikerült is neki. Súlyosan elítélő bírálatra bukkant. Egy szép napon hazatáviratozott, hogy a képet még nem adhatja. Visszavitette a Salonból a műterembe, felhúzatta, és nekiállt, hogy teljes egészében átfesse. Árpád és kísérete eddig szabad, erdős domboldalon állottak, hátok mögött semmitmondó színtelenség adta a hátteret. Most óriás sátorkárpitot tervezett mögéjük, hogy a főalakot komponálva fogja össze a környezettel. Az előtérben álló két gyalogos elhelyezését megváltoztatta. A kép felső felét lobogókkal és kopjákkal akarta élénkíteni. Árpád lovát is meg kellett változtatnia. A toporzékoló paripa farka erős színfoltot adott, ez nem tetszett a bírálóknak. Kiigazította a ló farkát simára, de mivel a toporzékoló állatnak a farka nem lehetett nyugodt, ezért nyugalmi helyzetbe állította a lovat is. Száz meg száz egyéb részletet megváltoztatott, újratervezett, másképpen színezett. Ezt egy újabb fél esztendeig csinálta. Ez a fél esztendő már nagyon nehéz volt. Akadt ugyan közben olyan elszigetelt kis öröme, hogy mikor a Párisba érkezett Tisza Lajos egyenesen kiment Neuillybe, és a műteremben nem találván Miskát, megszólította a kép előterében lehajló alakot, mert elevennek vélte.* De cseppnyi öröm volt csupán az ilyen a rémület, szorongás és balsejtelem borzasztó tengerében. Mert kezdte magán most már félig tudva, félig tagadva észrevenni, hogy lelkében valami irtózatos kezdődik. A szavakból szótagokat hagyott ki, mint valaha Laci. Ha egy tárgyért nyúlt, melléje fogott. Tekintete előtt színesen keretezett élénk folt ugrált a levegőben, és nem tudta elhessegetni. A Malonyay neve hirtelen nem jutott eszébe. Déli fél kettőkor enni kért, mert elfelejtette, hogy a villásreggelit az imént megette. Mindezt szívós kitartással igyekezett mentegetni és magyarázni kimerültséggel, szórakozottsággal. De lelke mélyén borzadva sejtette, hogy ezekkel a magyarázatokkal nem sokáig fogja győzni. Dúlt lelkiállapotában csapott le rá ezen a nyáron Maupassant halálának híre. Már másfél éve köztudomású volt, hogy paralitikus. Tavaly újév napján este Cannes-ban tartózkodott. Lefeküdt
rendesen. Hajnaltájt inasa különös zajra ébredt fel, és bement hozzá. Ott feküdt az író átvágott torokkal az ágyban. De beszélni tudott. „Nézze csak, mit tettem – mondta nyugodtan –, átvágtam a torkomat, ami kétségtelen jele az őrültségnek.” A sebet bekötözték. De Maupassant már zagyvaságokat beszélt. Háborúba akart menni mindenáron. Passyba vitték, a bolondokházába. Akik meglátogatták, azt mesélték, hogy néha jó darabig egészen józan, vidám történeteket mesél, nagyokat nevet, de egyszerre rátámad ápolójára: „Miért hívott ki maga engem a szerkesztőségből, és miért rágalmazott a mennyországban?” Ilyenkor ajánlatos volt hamar lefogni. Pusztult, hülyült, senyvedett, és most meghalt. Miska jól ismerte a nagy írót. Szerette is, bár ritkán találkoztak. Szörnyű pusztulásának híre most egész valóját felforgatta. Sírt, félt egyedül lenni, üregesen meredt a semmibe, majd hirtelen könnyed és jókedvű lett, de megint csak visszatért tépelődő, rettegő hangulata. És mindig a képre tért vissza kétkedése. – Mondja meg becsületszavára – kiáltott Malonyayra szenvedélyesen –, milyen a kép. – Ennél magyarabbat még nem festettek. – Ne arról beszéljen. Persze hogy magyar, milyen legyen, ha én festettem? De mint kép! Ne azt mondja meg, hogy vén koromra milyen magyar vagyok, hanem hogy milyen festő vagyok, nem érti? – Kitűnő. Szavamra mondom, a régi nagy ember. Nem nyugodott meg. Csak nézte a képet, kapta ecsetjét, értelem nélkül javított valahol, és mindjárt visszajavította. Január húszadikán nem tudott többé mit csinálni vele. Ha rossz, akkor most már nem segíthet többet rajta. Ráírta a nevét, és hazatáviratozott, hogy a Honfoglalás elkészült. Hat nap múlva vonatra tették. Három hét múlva jött a távirat hazulról, hogy a kép megérkezett. Ő már akkor útban volt Budapest felé. Csendesen üldögélt Cécile mellett az első osztályú szakaszban. Kivágott lakkcipőjéből kilátszott pettyes divatharisnyája, pepita nadrágjához hófehér mellényt és kék redingote-ot viselt, nyakában kék pettyes nyakkendő. Pompás képet nyújtott, a folyosón elhaladó nők hosszasan benéztek a fülkébe. Azt látták, hogy a híres festő formátlanul elhízott, monstrumszerű hitvese regényt olvas, ő maga pedig csendesen mosolyogva néz maga elé. Vajon miféle derűs dolgon gondolkozhatik? Ő pedig azon gondolkozott, hogy milyen szép volna, ha úgy halna meg, mint Doré meghalt: szélhűdésben, villámgyorsan egy pillanat alatt. És vége lenne kínlódásnak, fájdalomnak, rettegésnek örökre. A tökéletes nyugalom sóvárgott varázsképe csalta ezt a mosolyt fehér oroszlánsörénnyel és fehér szakállal keretezett kék szemű arcára, mint ahogy a gyermek is mosolyog, ha szépet álmodik. A kép megsérült az úton, valami szeg egy kis darabon felhasította a vásznat. Először nagynak látszott a baj, de az első ijedség után megnyugodott mindenki. A Honfoglalás odakerült a helyére, a vadonatúj Duna-parti épület főrendi házi üléstermének elnöki emelvénye fölé. Rajta felismerhetően a Jókai arca, a Türr Istváné és a saját magáé. Ünnepélyes bizottság vette át hivatalosan a művet. Ney Béla osztálytanácsos olvasta fel a jegyzőkönyvet, mely szerint „a bizottság hazafias gyönyörrel tekintette meg, azt az állam tulajdonába átveszi, és Munkácsy Mihályt minden felelősség alól feloldja”. Bankett, estélyi ünnepély, lelkes lárma, boldogság. Az a négyesztendei szorongás, hogy fog-e itthon tetszeni a kép, fölöslegesnek bizonyult. Minden néző az ezeréves magyarságot nézte a festményen, festészeti szempontok most nem voltak sehol, Árpád világító alakja most is csak győzhetett. Hajdani tanítványa, a szép Teleki Bella, mikor találkoztak, a viszontlátás örömei után nem győzte magasztalni a képet. Az újonnan alakult Képzőművészek Egyesülete díszlakomáján, ahol Miska gróf Tisza Lajos, báró Bánffy Dezső, Forinyák tábornok és Jókai között ült, egy fiatal festő, Margittay Tihamér így fejezte be szónoklatát:
– Gyere haza, Munkácsy! Erre nagy és lelkes éljenzés támadt, a jelenlévők mind elkezdtek kiabálni: gyere haza, Munkácsy! Ezt kiabálták percekig. Miska szólásra emelkedett. Néhány akadozó szóban válaszolt a hívásra. Nem is a jelenlevőknek, hanem saját magának. Mihelyt teheti, mondotta, hazajön, mert nem akar idegenben meghalni. A hazaköltözés vágya most csakugyan teljes erővel megragadta. Fajtájának, szülőhazájának tudata, amely valaha mindennél forróbb és mélyebb volt benne, de a huszonkét párizsi esztendő alatt lassanként hamuréteg alá került piros parazsával, most az ezredévre készülő Budapest nemzeti lázában egyszerre lángra lobbant. Mialatt a szeretettel és rokoni közösséggel feléje ragyogó arcokon végignézett, mélán gondolt arra, hogy mi lett volna, ha sorsa Páris helyett Budapestre veti akkor régen. Ekkora hírt nem szerzett volna, az bizonyos. Ekkor próféta csak idegen helyen lehet valaki. De magyar felesége lenne, kis magyar birtoka valahol, jegenyefasoros úttal, két pej lovas homokfutóval, komondorral. S talán összekarmolt képű kocsis, verekedő kölykök lármáznának a háztáj körül. Magyarul. A Chérie fia csak franciául beszél… Egy estélyen bemutatták báró Bánffy Györgynének. Szép és híres asszony volt ez, Miska már sokat hallott róla. Malonyay gyakran emlegette mint nevezetes szépséget és mint kiváló szellemű hölgyet, aki túlteszi magát a magyar arisztokrata asszonyok osztálymerevségén, és unalmas előkelőségek helyett az irodalom és művészet kitűnőségeit gyűjti környezetébe. Szereti a verset, muzsikát, képet. Őt pedig szereti mindenki, aki találkozik vele. Alig váltottak tíz mondatot, már valami közvetlen és meleg vonzódást érzett hozzá. Úgy találta, hogy az asszony lényében van valami tiszta egyszerűség, valami természetes és vonzó közvetlenségű báj, amely Chérie-re emlékezteti. Erdélyről beszélgettek, a szép Erdélyről. És közös ismerősöket fedeztek fel, Barcsayakat, Bethleneket. A bárónéról kitűnt, hogy Bethlen lány. Nyaranta Maros menti birtokán lakik, Gernyeszegen. Kár, hogy korábban nem ismerték egymást, Miska meglátogathatta volna, mikor típusokat keresni Erdélyben járt. – Jobb későn, mint soha – mondta Miska –, ha megengedné, szívesen meglátogatnám itt Pesten. – Sőt elvárom. Délután rendesen otthon vagyok. A címem Városmajor utca huszonnyolc, el ne felejtse. Miska nem felejtette el. Másnap délután úgy volt, hogy míg Cécile elmegy Koósékhoz, ő műtermeket látogat. Cécile-nek nem szólt semmit, s a műtermek helyett elment a Városmajor utcába. Zongoraszóra érkezett. A báróné a Lilit játszotta. „Akit imádok, egy tüzér…” Milyen boldog lehet az, gondolta a látogató az első szobában, akit ez a kedves, nagyon kedves szépasszony szeret. Bánffyné a szalonban ültette le a világhírű vendéget. A másik szobából hangos sikongás, rajcsúrozás hallatszott. Hat gyerek játszott odaát valami nagyon eleven társasjátékot. Miska megindult arccal nézett át hozzájok. – Nem zavarja a gyereklárma? – kérdezte a háziasszony. – Inkább nagyon szeretem. A báróné gyerekei? – Négy az enyém, kettő a Bethlen Andrásé. Unokahúgaim. Át szoktak jönni az enyéimhez játszani. Most helyezkedjék el kényelmesen, és meséljen magáról. Miska nem kérette magát. Mesélt magáról. Gyermekkori emlékeit kezdte mondani. Azok a gyakori elmondás folytán hatásos, kerek történetekké alakultak már ki nála. Mindig nagy sikerök volt vele. Most is. A báróné mély megilletődése ott látszott a szemében, mikor hallgatta. Aztán ő mesélte a maga életét. Bizony már tizenhat éve, hogy először férjhez ment. De bizony, hiába udvariaskodik, már tizenhat éve. Gróf Teleki Géza volt az első férje. Három esztendeig tartott a boldogság, az ura meghalt. De itt maradt ez a két lurkó. Domokos és Géza. Aztán beleszeretett báró Bánffy Györgybe, a híres nótacsináló Bánffy Gyurkába, aki például azt a nótát csinálta, hogy „Kék nefelejts, kék nefelejts
virágzik a tó tükrén”. Boldog házasság volt ez is, két esztendeig tartott. Öt éve már, hogy ő is meghalt. Az a két kisleány maradt utána, odaát a másik szobában. A hancúrozó gyerekek egyike habozva megállt a küszöbön, illedelmesen várva a felszólítást, hogy lépjen beljebb. – Mit akarsz, fiam? Gyere közelebb, és köszönj. Karcsú süldő leányka volt a bemerészkedő, klasszikus orrán, gyümölcshamvú arcbőrén és kék szemén látni lehetett, hogy nagyon szép leány lesz, ha megnő. Közelebb lépett, pukedlit csinált és kezet adott. Kis keze elveszett Miska hatalmas tenyerében. – Ez a kisleány az én Margit húgom, utánam kapta a nevét is, meg aztán a Margitszigeten is született. Éppen úgy hívják, mint engem, Bethlen Margitnak. Mit akarsz, fiacskám? – Margit néni, kérem, szabad-e kimenni az udvarra? – Kimehettek, de jól öltözködjetek fel. Egy pillanat múlva már indiáni üvöltéssel rohant ki hat gyerek a szomszéd szobából valahova. Idebenn csend lett. Enyhe, kedves, cserépkályhás, sötétedő februári csend. Miska olyan jól érezte magát, hogy akár sohase ment volna el innen. De végre el kellett mennie. A szállóban már az emberek légiója várta. Öltözködnie is kellett, fiatal festők képeire is kellett egy-egy pillantást vetnie. Cécile hangosan kiabált, hogy miért nem néz jobban az órára. Összeszólalkoztak, összevesztek. Másnap Miska erőszakkal szakított magának egy félórát, hogy fiákerrel odasiessen Bánffynéhoz. Nem találta egyedül. Az öreg Gyulai Pál volt ott látogatóban. De azért kellemesen elbeszélgettek. Viszont megint elkésett, és a szigorúan előkészített napi program minden pontja késést szenvedett ettől az egy késéstől. Cécile még nagyobb lármát csapott. Még jobban összevesztek. És közvetlenül elutazásuk előtt kitört közöttük házaséletök legsúlyosabb házi botránya. Miskát elővették fájdalmai, sőt olyan roham jött rá, amilyen most már nem ritkán jelentkezett nála: elájult, fél oldala görcsösen rángatódzni kezdett, két szeme vadul forgott eszméletlenségében, és fogát csikorgatta. Néhány percig tartott ez, s utána, mikor magához tért, halálos fáradtságot érzett. Ilyenkor le szokott feküdni. De most nem akart lefeküdni. El akart menni Bánffynéhoz. Ezen vesztek össze. Az összeveszés közvetlen okánál nem sokáig maradtak, a heves szóváltás hamarosan áttért Miskának arra a tervére, hogy Magyarországra költözik. Ebből elvakult, dühös ordítozás támadt. Cécile torkaszakadtából rikácsolt, Miska fuldokolva káromkodott és lihegett. Már csúf szavakat vagdostak egymás fejéhez. Ott álltak közvetlenül szemben egymással, érezték egymás felindult leheletének forróságát. Mind a kettő remegett a dühtől. Miska, aki csak most esett át rohamán, majdnem elájult megint. – Ne kínozz, Cécile – mondta dadogva –, mert nem tudom, mi lesz… hallgass… – De nem hallgatok! Igenis, nem hallgatok, mert már százszor megmondtam. – Hallgass, könyörgök, mert nem bírom tovább. – De nem hallgatok, mert ha én egyszer azt mondom… Ebben a pillanatban Miska félig magánkívül pofon ütötte a feleségét. Csattanós, erős pofon volt, a végletekig felindult embertől való. Mind a ketten megdöbbentek tőle. Az is, aki kapta, de az is, aki adta. Némán bámultak egymásra. – Miska – szólt végre az asszony fájdalmasan, elhűlve –, te megütöttél engem. És azonnal leborult a díványra. Hangosan, panaszosan sírni kezdett. Miska áttántorgott a másik szobába, és ő is elkezdett sírni. Úgy sírtak ketten, az egymásba nyíló két szobában, mint két szenvedő gyerek. Az ötvenkét éves, megrokkant agg és az ötvenes, alaktalanná hízott, idegen asszony. Miska egyszer csak feltápászkodott, letörölte arcát hideg vizes kendővel, aztán ügyet sem vetve a másik szobában zokogó asszonyra, elsietett. Lent kocsiba ült, és odakiáltotta az egyik Reök fiú címét. Ez a gyáros Stefi bácsi fia volt, és ügyvéd. Mikor meglátta a képéből kikelt embert, ijedten kérdezte:
– Az Isten szerelmére, Miska bácsi, mi baja? – El akarok válni… mondd meg nekem, hogyan lehet elválni… – De hát mi történt? – El akarok válni… folyton bánt… És az idegbetegek görcsös sírásával megint könnyekre fakadt. Nagy nehezen csillapodott le. Akkor meg nem volt már többé kíváncsi a rokonjogi tanácsaira. Elfelejtette, hogy miért jött. Fáradtan, gyenge hangon elbúcsúzott az ámuló Reöktől. Az beszélni akart, de ő elhárító mozdulattal félbeszakította és elment. Egyenesen Bánffynéhoz. Csak éppen elbúcsúzott tőle. Szeretett volna valami szép mondatot találni, amelynek rejtett szavai elárulhassanak egy keveset bátortalan, szegény érzéseiből, de nem jutott eszébe semmi. Csak kezet csókolt, akadozó, motyogó szavak közepette, és hanyatt-homlok kifordult a szobából, hogy a báróné előtt szégyenszemre el ne sírja magát. Otthon megalázkodva közeledett Cécile-hez. – Bocsánatot kérek tőled… nem értem, hogy mi történt velem… én, aki soha életemben nem bántottam senkit… aki még egy állatot is restellnék megütni… ez borzasztó… valami velem… én nem tudom… Csak dadogott értelmetlen mondatfoszlányokat, merev rettegéssel bámulva maga elé. Cécile pedig részvéttel, de iszonyodva nézte férjét.
XVII. Párisban sietett Chérie-t felkeresni. Miután előbb részletesen kikérdezte, hogy hogyan tanul a kisfiú a saint-cyri kadétiskolában és mit ír, elmondta utazásának élményeit. A képpel hamar végzett, alig várta, hogy Bánffy bárónéról beszélhessen. Részletesen, hosszasan, lelkesen beszélt róla. – Beleszerettél? – kérdezte nyugodtan Chérie. – Azt hiszem, igen. – Mondtad neki? – Nem, nem, dehogy. Nem mertem. Olyan öreg vagyok, és olyan törődött… hogyan gondolhatnám én, hogy egy ilyen nagyszerű asszony… nem, nem. Majd csak így magamban elgondolkozom róla. Tudod, ez olyan, mint mikor fiatalember koromban télen a fűtetlen szobába besütött a nap. Chérie megértően megsimogatta a kezét. Aztán hosszasan beszélgettek Miska betegségéről. – Nagyon szenvedek – mondta Miska nem bírok a képzelődéseimmel. Folyton az a gondolat gyötör, hogy meg fogok bolondulni. De ilyenkor, ha veled vagyok, megnyugszom. Még az is megnyugtat, hogy otthon csak rád gondolok. Hogy vagy a világon. – Kedves vagy – mosolygott Chérie –, de most már gondolj arra a szép magyar bárónéra is. Az is segít egy kicsit. Különben láttad a Figarót? – Nem láttam. Mi van benne? Chérie előkereste a félretett számot. A Figaro átvette az Üstököstől egy magyar rajzoló, Lakos Alfréd karikatúráját. A kép közepén mint óriás ült búslakodva Miska. Körötte kisebb alakok: LiezenMeyer, Zichy, Wagner. Magyar festők, akik egész életükön át külföldön éltek. Egy szigeten voltak valamennyien, amelyre rá volt írva, hogy külföldi. Az előtérben Rafael állott Miskával. A kép alatt a szövegben Rafael megkérdezte a szimbolikus magyar alakot: „Hát olyan nagyon kívánnak magok engem?” Mire Magyar Miska ezt feleli: „Kíván az ördög, hiszen a magunk festőivel sem törődtünk.” Miska nevetve nézte a képet. Elmagyarázta Chérie-nek a Pulszky Ferenc botrányát, amelyre a Rafael-célzás vonatkozott. – Hanem a térfa nem igazságos. Nagyon is törődnek velem. Mindenáron hínak haza. És én haza is akarok költözni. Aztán gyorsan hozzátette: – De az évnek csak egyik részére. Sokat leszek azért itt Párisban is. – Jól van, drágám. Csak csináld úgy, ahogy neked a legjobb. Műtermében kéjjel szívta magába a terpentinszagot. Mindjárt nekifogott festeni. A megkönnyebbülés, hogy a Honfoglalás baj nélkül megúszta az ország kritikáját, munkakedvvel töltötte el. Andrássy Gyula özvegye oltárképet rendelt nála. Tőketerebesre, a sír fölé. Ezzel a képpel kezdte a munkát, mert csak le kellett festenie a Kálváriából a keresztfa csoportját a siratóasszonyokkal. A Kálvária részleteit szerette is festeni. Cécile-nek festett belőle képet az imazsámoly fölé, Chérie-nek is egyet, Hubay Jenőnek is egyet. A drezdai képtárban is lógott már belőle. Mikor most az Andrássy-féle oltárképpel elkészült, hamar még Bánffy Györgynének is festett belőle egy kisvásznat. A munka jól ment. Nekibátorodott. Kompozíciót kezdett. Olyan régen festett már zsánert, hogy arra támadt gusztusa. Régóta járta már gondolatait egy téma: sztrájktanyát festeni. Sok jó embertípus tanulmányát lehet abba belevinni. És meg lehet szépen komponálni a füstös levegőjű tanyán az izgatott munkások csoportját, közöttük a székre állított kimagasló főalakot, aki lázítja őket. Megtervezte, felvázolta. Jó bőven bánt a sötétes festékággyal. S míg az egyes alakokat az előfürkészett modellekről külön vázlatokban tanulmányozta, jöttek-mentek látogatói régi szokás
szerint. Jött Pataky, aki izgatottan és lelkesen magyarázta neki, hogy rövidesen milliomos lesz. Az ő szűkebb hazájába, Erdélyben van Alvinc mellett egy falu, Alsópián. Ott arany van a föld alatt. Azon a vidéken gyakori az arany. Egy sógora részes volt valami kis telekben Brádon. Aranyat találtak a telkén, abból lett az Apostol-lánya, a sógor keresett háromszázezer forintot. Így tesz ő is. Megismerkedett a Crédit Lyonnais egy aranyszakértő bányamérnökével, Okhuisennel. Ez a hollandus már Amerikában, Afrikában, Ausztráliában is mosott aranyat. Vesznek egy aranymosó gépet, leviszik Alsópiánba, és dúsgazdagok lesznek. El is utazott Pataky az arany után. Tönkre is ment. Aztán jött a ház újabb barátja, Wrede herceg, a szép Wrede. Ennek is folyton spekulációkon járt az esze. De nem aranyban, hanem részvényekben. Folyton azt magyarázta a festegető Miskának, hogy bolond, aki most nem játszik a tőzsdén, kivált, ha olyan nagyszerű bizalmas értesülései vannak közgazdasági körökből. Addig-addig magyarázta, míg egyszer, mikor csak ketten voltak a műteremben, sebtiben aláíratott valamit Miskával. Nemsokára olyan súlyos összeget kellett Cécilenek kiizzadnia, hogy három napig tombolt tőle haragjában. De Wrede herceg nem járt rosszul. Jött Jouanet, akit tavaly óta moszjő Árpádnak hívott mindenki, mert Miska róla festette Árpád fejét a képen. Aztán jött a fiatal festő, Tornyai János, aki most költözött ki Párisba. Hódmezővásárhelyi fiú volt, a Julian-iskolába járt. Ízesen, zamatosan tudott beszélni alföldi, paraszti dolgokat. Miska órákig elhallgatta, és mégsem unta meg, csak biztatta, hogy még, még. Aztán elnézett Szárnovszky, a szobrász, aki idekint csinálta a Garay-szobrot. Aztán Kádár Gábor, a festőből lett nyomdász, akinek a kezében pénzzé vált minden. Szomory Dezső, aki már Daudet-val barátkozott. Azok is jöttek, akik csak éppen ellátogattak Párisba, de a híres műtermet nem kerülhették el, mint például Atzél báró, aki a mágnásoknak Park Clubot készült berendezni odahaza, és tanulmányozni jött mindazt, ami klub és berendezés. Csak a látogatók beszéltek, Miska nem beszélt. Régebben is inkább hallgatni szerette a társalgást, mint részt venni benne. Most már annyira hallgatag lett, hogy órákon át meg sem szólalt. Nagyon nehezére esett a beszéd. Minduntalan akadozott. Aztán meg azért sem szeretett beszélgetni, mert emlékezete feltűnően romlott. Nevek végleg nem jutottak eszébe. És nemcsak távolabbi ismerősök neve. Egyszer a műtermében tartózkodó Jouanet-t akarta bemutatni egy amerikai hölgynek, és képtelen volt a nevét kimondani. De a vásznon nem vette észre, hogy dadog. Keze még biztosan fogta és suhintotta az ecsetet. Oda menekült tehát a vászonhoz. Soha ennyire nem szerette a munkát, soha ennyire nem volt hálás mesterségének. Három különböző nagyságban festette meg a Sztrájkot, gyönyörködött habozásában, játszott a munkával. Mikor döntött és befejezte, régi Krisztus-képeinek emlékei között kezdett kutatni. Egy futólag odavetett ötlet akadt a kezébe egy szelet papiroson. Akkor kapta ezt a tollrajzot papírra, mikor a Pilátus-kép előtt a biblia szövege nyomán a nagy ötletet kereste. Gondolt akkor egy pillanatig arra, hogy megfesti azt a jelenetet, amely időrendben a Krisztus Pilátus előtt és az Elvégeztetett jelenet között történt. Pilátus meg akarván menteni Krisztust, a megcsúfolt, megkínzott, vérző alakot kivezeti az erkélyre, és megmutatja a népnek, hogy a zsidókban részvétet keltsen. Mintha mondaná nekik: íme, itt van ez a boldogtalan, ártatlan, megkínzott ember, mit akartok ettől? Miért kellene ezt kivégezni? A régi papírdarabot nézegetve a téma megkapta figyelmét. Maga elé képzelte a főalakot. Csúfságból piros bársonyköpenyeget kerítettek a vállára, hiszen azt mondta, hogy ő király. Megkötözött kezébe nádat nyomtak tréfás kormánypálcának, még koronát is tettek a fejére szúrós, tövises gallyakból. Pilátus megmutatja őt a népnek, mint szánalmas futóbolondot: „íme, ez az ember”. – Ecce homo! És az az ember ott áll, a közeli halál sejtelmében átszellemülten, elnézve a földiek feje felett a végtelenségbe. A testi szenvedés is szinte közömbös már neki. Emelt homlokán ott van az a láthatatlan
szikra, amelyet Istentől kapott, az Édesatyától, s amely őt a csőcseléktől megkülönböztetvén, isteni magasságokba ragadja. Kezében remegni kezdett a papiros. Önmaga vergődését, megkínoztatását és közelgő halálát látta a vázlaton.* Gyáván, önmagától félve kezdte rajzolgatni a kompozíciót. Palota zárt udvarát hemzsegő tömeggel, jobb felől magasabb, oszlopos erkélyt. Ott van Pilátus, mutatja Krisztust. Ecce homo. S ezek itt lent fülsiketítőén ordítanak vad, fájdalmas összevisszaságban, hogy meg kell ölni. Kik kiabálnak? Az arameusok. Illetve a betegség, a szenvedés, a közeli beteljesedés démonai.* Cécile megdöbbenve figyelt fel egy napon az urára. Ez az ember hirtelen megváltozott. Egész mivoltát valami dúlt, lázas sietség, valami hajszolt munkadüh vette birtokába. Titokzatos, középkori rajongóhoz hasonlított, akit megszállt a szellem. Kora reggel már nem találta helyét az ágyban, kapkodva öltözködött, rohant modelleket keresni. Malonyay figyelmeztette, hogy báró Hirsch, a dúsgazdag párisi zsidó fajsorsosai számára gyarmatot alapít Argentínában. Európa-szerte szervezi a zsidók kivándorlását és államalapítását, nagy irodát tart erre, s ennek az irodának egy Sonnenfeld nevű magyar zsidó az igazgatója. Az tudna jó, jellegzetes zsidó modelleket szerezni. Miska rohant Sonnenfeldhez. Százával kapta a kivándorló zsidókat, válogatás céljaira. Lázas izgalommal válogatott közöttük, kezében a festmény előzetes térképével. Ide ez lesz jó, oda az lesz jó. Az Avenue de Villiers-t ellepték a zsidók. Feketéllett tőlük az utca, amint lócákon, gyalogjáró szélén ülve csoportosan várták, melyikre mikor kerül sor odafenn a műteremben. Max Nordau, maga is magyar származású, ott lakott néhány házzal odébb. Az lejött néha a furcsa, pájeszos, hadonászva zajló, hagymaszagú csoportba, és elbeszélgetett az argentínai gyarmatosjelöltekkel. De nyílt a magyar festő kapuja, és a portás hangosan kikiáltott: Chájim Kochba! Egy szakállas, toprongyos lengyel zsidó szó nélkül otthagyta Nordaut, és sietett be a kapun, fel a műterembe. Miska odasietett hozzá, óriás halmaz ruhához vezette, és kiválogatta a rá való darabokat. Átöltöztette. Aztán beállította a szükséges pózba. És lázasan festeni kezdte. Festett, festett, festett. A világ kerekei odakinn mennydörögve forogtak tovább. Sadi Carnot-t, a köztársasági elnököt, aki mindig olyan kedves figyelemmel érdeklődött Miska iránt, megölte egy Cesario Santo nevű olasz anarkista. Miska fejét csóválta, sopánkodott, de öt perc múlva elfelejtette. Festett. Dumas meghalt. Miska sajnálkozott felette, aztán elfelejtette. Festett. Oscar Wilde-nak, a híres írónak botrányperét tárgyalták Angliában. Miska ügyet sem vetett rá. Boni de Castellane őrgróf szenzációs házassága a milliárdos amerikai Gould leánnyal egész Párist izgalomban tartotta. Ő azt sem tudta, kikről van szó. Csak festett. Még a pesti rokonok haragja is csak ideig-óráig bántotta. Az történt ugyanis, hogy Malonyay kiadta a Pesti Naplóban azokat a visszaemlékezéseket, amelyeket Miska jegyzeteiből ő írt Boyer d’Agen, a francia újságíró társaságában. A maga nevét nem írta oda, csak a Miskáét. S a Malonyay színezett átírásában Pista bácsi rideg, szívtelen embernek tűnt fel, aki közömbösen hagyja nyomorult sorsára a kis asztalosinast. Kezdetleges félparasztot csinált belőle a francia-magyar szerzőpár, hogy a Miska pályafutása annál fényesebbnek lássék, kunyhótól a palotáig. Pista bácsi leányai, a hajdani Erzsike és Ilonka, most már Zsilinszkyné és Dirnerné, előkelő pesti dámák, megdöbbenve olvasták tragikus végű atyjok kínosan elrajzolt alakját azokban a tárcákban, amelyeket a Miska neve jegyzett. Mélyen sértett levelek származtak ebből. Miskát roppantul bántotta a dolog, írt is Bérezik Árpádnak, hogy próbálja a szerencsétlen dolgot Malonyay túlbuzgó tapintatlanságával megmagyarázni. De megírván a levelet, elfordult az egész ügytől, visszamenekült a képhez, festett, festett. Most már nem elégedett meg a napvilággal. Ha besötétedett, lámpánál festett tovább. Hívták vacsorázni, szótlanul kapta be az ételt, bizonytalanul remegő kezével, de máris sietett vissza a képhez. Ott keze egyszeriben szilárddá változott. Egyszer Cécile este tízkor nézett be hozzá. Miska palettája
körül volt rakva apró gyertyákkal. Ráragasztotta a palettára és meggyújtotta őket, úgy festett. Cécile megborzadt. A paletta olyan képet keltett, mint valami ravataldísz vagy efféle. Másnap elhivatta a két tanárt, Ricord, a Miska bajának specialistája, és Charcot eljöttek. Megvizsgálták. Fejőket csóválták. – Agyondolgozza magát. Rohamosan romlik. Ennek nem jó vége lesz. Megígérte nekik, hogy vigyázni fog. Még ki sem léptek a kapun, már lóhalálában festett tovább. Lamalouba erőszakkal kellett elküldeni. Korábban jött vissza. A Salonban kiállította az Andrássyoltárképet és a Sztrájkot, de éppen csak hogy elment a megnyitásra. Dolgozott tovább. A kritikákat felületesen futotta át. Akkor egymás után három borzasztó dolgon ment keresztül. Elutaztatták a tengerhez. Ott, hogy tétlen ujjainak munkát adjon, lefestett vízfestékkel egy tengeri hangulatot, és odaadta ajándékul Blanka asszonynak, a Malonyay feleségének. Saját arcképét is elkezdte, amelyet a Palazzo Pittinek szánt, de megunta és abbahagyta. Az a másik arckép izgatta, a sorsát, szenvedését, megdicsőülését ábrázoló, amelynek élni akaró vajúdása mint valami önálló lény feszegette lelkének korhadó falait. Már majdnem készen volt az Ecce homo. Közvetlen környezete tiszteletteljes aggodalommal leste, mikor fejezi már be ezt a lélekölő, lihegő munkát. Mint ahogy némely régi nép szentnek tartotta az őrültet, a hozzátartozók áhítatos, ijedt némasággal járták körül teljes felolvadását ebben a munkában, a beteg teremtőerő rettenetes megfeszülését, amely rothadó szárnyaival tragikusan csapkodott maga körül. És mikor már majdnem kész volt a kép, Miska egy reggel felkelt, bement a műterembe, megnézte, és lehasogatta az állványról. Új vásznat hozatott, újra felvázolta, újra alapozta, kezdte elülről. Az epilepsziához hasonló rohamok jöttek rá, villámlóan hasogató fájdalmak gyötörték, az erősebb fénytől valósággal szenvedett, járása csoszogóan nehézkes lett, nyelve nehezen forgott, de a kíntól eltorzult arccal is csak festett, festett, most már valósággal emberfeletti módon. Lelkében a képen kívül minden más elhalványodott. Csak az a vágya maradt erős, hogy hazaköltözködjék Magyarországra, azonkívül a Chérie kisfia érdekelte. Rendszeres híradást kívánt a saintcyri kis katonáról. Végül pedig felmerült benne távolról ködlő látomás gyanánt Bánffy Györgyné alakja. Egyik párisi színház felelevenítette Hervé operettjét, a Lilit. Miskát erőszakkal elvitték színházba, hogy legalább addig pihenjen. S mikor Judic asszony azt énekelte, hogy „Celui que j’aime est un piou-piou” egyszerre sírva fakadt a páholyban a meghatottságtól. A magyar szöveg jutott eszébe: „Akit imádok, egy tüzér…” És elérkezett a nap, mikor a kép másodszor is majdnem készen állott. Ekkor már javában folyt a hivatalos levelezés arról, hogy hazaköltözik. Cécile csodálatosképpen egyetlen szónyi ellenvetést sem tett. Sejteni lehetett, hogy ezt a nagy fordulatot Malonyay segítségével az orvosok okozták. Miska folyton mondta, mikor Malonyayval együtt volt, hogy őt csak egy módon lehet meggyógyítani: ha hazaköltöztetik, Magyarországra. Ricord és Charcot ezt a módot okvetlen megkísérlendőnek vélték, nyilván Cécile is ezért tett le eddigi ellenállásáról. A kultuszminisztérium, amelynél Malonyay pendítette meg Miska otthoni elhelyezkedésének gondolatát, jól és gyorsan intézkedett. KadosaLippich osztálytanácsos otthon mindent letárgyalt azokkal, akikkel kellett, és kiküldte Párisba Fittler Kamill nevű emberét, hogy személyes megállapodással zárják le a tárgyalásokat. Fittler megjelent az Avenue de Villiers-n. Megnézte az Ecce homot, szerencsekívánatait fejezte ki, átadta a magyar kormány üdvözletét, s leült a villásreggelihez. Cécile nem volt Párisban, csak ketten beszélgettek. – Szóval mi volna az a munkakör? – kérdezte mohón Miska. – Csinálnánk egy olyan állást, mint itt Párisban a beaux arts államtitkár. Fippich Öméltósága úgy gondolná, hogy az „országos szépművészeti felügyelő” cím megfelelne. Ehhez miniszteri fizetési osztály. Méltóságos cím. Mi nagyon jól tudjuk, hogy az ország mivel tartozik méltóságodnak; engedje
meg, hogy máris így szólítsam. – Köszönöm, de ez igazán nem fontos. A fizetés sem nagyon. Az a fontos, hogy mi lesz a munka. – Édes Istenem, ilyen állásban a munkakörét ki-ki maga szabja meg. A mindenkori kultuszminiszter tisztában lesz azzal, hogy Munkácsy Mihálynak nem aktákat kell intéznie, hanem remekműveket kell alkotnia. Ehhez nyugalom és idő szükséges. Mi gondoskodni akarunk a nyugalomról és időről. – Magyarán mondva, nem lesz dolgom semmi. – Szabad kezet adunk a munkabeosztásra. – Hát ez nem jól van. Nagy a félreértés. Nekem nem stallum kell, hogyan gondolták ezt? Én most beteg vagyok, de ha otthoni levegőt szívhatok, meg fogok gyógyulni. És akkor dolgozni akarok. Nekem egy iskolát adjanak a kezembe! Vezetni akarom az új nemzedéket! Harcolni akarok az impresz… impresszis… impresszionisták ellen… Dolgozni, keményen küzdeni, teljes e… er… A heves felindulástól megszédült egy kicsit. Fittler ijedten pattant fel, hogy segítsen. Az inas is odaugrott. De nem lett semmi baj, Miska mindjárt magához tért. Folytatta a tárgyalást. Soká beszélgettek, végre is azt üzente haza, hogy a címmel, fizetéssel, miegymással egyetért, de neki nem szinekúra kell, hanem erőteljes, harcos munka. Fittler ezt udvariasan tudomásul vette és elutazott. Miska pedig vadul dolgozott tovább. Megcsinálta a képet, amelyhez már alig hiányzott valami. Mégis önkínzó csökönyösséggel festette újra meg újra a kész alakokat. A következő esztendő tavaszán végre kijelentette, hogy a kép kész. A budapestieknek ígéretet tett, hogy ezt a képet már nem Párisban fogja kiállítani, hanem otthon. A körülmények igen szerencsésen találkoztak: az Ecce homo az ezredéves világkiállítás képzőművészeti eseménye lesz. Ígéretét meg is tartotta, nyilvános kiállítást nem csinált. De közhírré tette, hogy a műteremben ingyen nézheti meg a képet, aki akarja, mielőtt elküldi Budapestre. Ezrek tömege tolongott a műteremben. Miskát azelőtt a túlhajtott munka tette tönkre, most a boldogság. Túlfeszített idegei már az örömet sem bírták. A legcsekélyebb hangulatváltozástól azonnal könnyezni kezdett. Felkereste Chérie-t, hogy enyhülést találjon. A kisfiúról beszélgetett, együtt nézték az édes kis katona képét, amint büszkén, de valami mélabús kora bölcsességgel hordja egyenruháját. – Egészséges a gyerek? – kérdezte Miska. – Nem panaszkodik semmiről… de mégis annyi álmatlan éjszakám van miatta… Van benne valami különös és megfejthetetlen. Nem olyan, mint más gyerekek… Örökösen remegek, hogy ha megnő… Hirtelen elhallgatott. Miska szemében kaján tűz lobbant meg. – Nos? Ha megnő? Fejezed be a mondatot. – Nincs ezen mit befejezni. Azt akartam mondani, hogy aggódom érte, mint minden anya a gyermekéért. – Nem ezt akartad mondani. Más akartál mondani. Az asszony félve húzódott el tőle. Élénken mentegetődzött. – Nem, igazán semmi különösre nem gondoltam. Milyen furcsa vagy, igazán. Mit akarsz tőlem? Miska megragadta az asszony csuklóját. – Mást akartál mondani! Attól félsz, hogy a gyerek… hogy nem örökölt-e valamit az apjától. Ettől félsz! Felelj! Te is azt hiszed, amit én! Hogy meg fogok bolondulni. Ezt hiszed? Felelj! Chérie húzta a kezét. Ki akarta szabadítani. Miska látta, hogy testi érintése kellemetlen az asszonynak. Eleresztette a kezét. Maga elé nézett. Aztán tompán mondta: – Azt hiszed, én nem gondolkozom ezen? Hiszen ezért faggatlak folyton, hogy hogy van a gyerek. Némán ültek sokáig egymás mellett. Aztán Miska nagyot sóhajtott, szakadozottat. Szótlanul kezet csókolt és hazament. Másnap a Chérie komornája felhívta telefonon.
– Moszjő, egyedül van? – Igen. Mi az? – Nem hallja senki a telefont? – Senki. Valami baj van? – Igen. Madame nem jöhet a telefonhoz, annyira rosszul van. Távirat jött Saint-Cyrből. – A kisfiúval történt valami? – Igen, sajnos. Leesett a lóról és meghalt. Madame azt üzeni, hogy ne tessék idejönni, ő most képtelen beszélni bárkivel. A komorna letette a kagylót. Miska teljes hosszában végigvágódott a padlón. A kezében maradt kagyló leszakította a falról a készüléket. Inasok rontottak be a lármára. Mikor felocsúdott, díványon találta magát. Csodálkozva nézett körül. Aztán egyszerre tudatára ébredt a hírnek. Úgy vágta fejbe ez a tudatra ébredés, mintha a hírt újonnan kapta volna. Mintha a halálos tőrt kétszer döfték volna beléje. Felült a díványon, és a kínzott állat fájdalmával elbődült: – Jaaaj! Felugrott. Az inasok dermedten nézték. Ő elkezdett futni a szobákon keresztül, mintha kísértetektől menekülne. És sohasem hallott fájdalmas, alaktalan ordítás tört ki belőle. Üvöltözve szaladt, jajgatott, szemében iszonyú rémülettel. Cécile előrohant. Senki sem tudta megmagyarázni, hogy mi történt. Miska csak futott szobáról szobára és ordított. Szeme száraz maradt. Nem a fájdalom ordított belőle, hanem a borzalom. Bútorok hullottak, amerre száguldott, vad üvöltése felverte a házat. Senki sem mert elébe állani. És rohant közöttük keresztül-kasul a nagydarab ember, borzasztó arcán olyan rémülettel, hogy a szobalány keresztet vetett.
XVIII. Április tizenkilencedikén volt utoljára a műteremben. Rendet akart csinálni. Cécile szerződést csinált Kádár Gáborral, mely szerint Miska átadja értékesítés végett összes vázlatait, a megkezdett képeket befejezi, s ennek fejében Kádár fizet nyolc év alatt kétszázhúszezer frankot. A régi vázlatokat tehát szignálni kellett, mielőtt hazautazik Budapestre. Csak Malonyay volt mellette, Cécile elutazott a Riviérára. Budapesten adtak légyottot egymásnak. A szignálás nagyon fárasztotta. Mikor a kisfiú halálhírének rettenetes megrázkódtatása után elment pihenni Biarritzba, már ott a tengernél érezte, hogy igen nagy változás történt vele. Nem tudott hosszabban egy tárgyra gondolni. Gondolatai folyton szerteszaladtak, mint a nyáj, melynek a pásztor nem ura többé. Igyekezett megfeszíteni agyát, kényszeríteni próbálta, hogy a gondolatsort befejezze, de agya nem engedelmeskedett. Mint ahogy a béna embernek nem fogad szót a lába, neki nem fogadott szót a gondolkozása. És ha mégis, kínos erőlködéssel, végigpróbált valamit, mindjárt elfáradt. Most is, mikor tizedszer pingálta oda a nevét az ecsettel, a vásznon ez jelent meg: Munkácsy Mhály. Észrevette és gyorsan letörölte, hogy újra írja. – Szépen vagyunk. Már a nevemet sem tudom leírni. Aztán mindenáron vigasztalást keresve hozzátette: – De talán úgyis megismerik, hogy én festettem, mi? Malonyay nem figyelt oda, képeket rakosgatott, leporolgatta őket. Miska szórakozottan tett-vett a sok limlom között. A kandalló mellett, a nagy asztalon, egy halom ráma és vászon között meglátta palettáját. Hosszú évek óta csak ezt használta. S a paletta a hosszú használatban elkopott, mint a késpenge. Meg is hasadt egyszer, akkor pántot húzatott rá, mert ezt a palettát tudta legjobban kézügybe fogni. Most arra is ráírta nevét és a dátumot. Kezére vette, mozgatta, mint mikor a vívó suhogtatja megszokott kardját. – Erről festettem a Miltont is, a Pilátust is… Letette, legyintett. Aztán leült a kandalló mellé. Arcát két tenyerébe temette. Sírva fakadt. Malonyay odalépett, és vállára tette a kezét. – Valami baj van, mester? Miska felnézett. Közömbös arckifejezéssel felelte: – Nem, nincs semmi bajom. Tekintete is nyugodt maradt, de azért tovább sírt. Könnyei bőven csurogtak le fehér szakállába. Aztán felállott, még egyszer körülnézett, és becsengette Eugéne-t, az inast, hogy fogasson be, ki szeretne kocsizni. Másnap Malonyayval és Kádárral elindult Budapestre. Haza. Az idegen világvárosból, amely huszonöt esztendőn át fényben, dicsőségben, vagyonban fürösztötte, haza. Ahol meg fog gyógyulni és dolgozni fog. Meggyógyulni? Tudta jól, hogy gyógyíthatatlan. De azt mondták neki, hogy a hátgerincsorvadás kedvező esetekben néha évekre megáll, és egy helyben marad. Talán ha a jó Isten megsegíti, így történik. De ez a kisebbik fele a kérdésnek. Talán otthon eltávoztatja felőle a sors azt a másik, sokkal sötétebb veszedelmet, amelytől annyira retteg. Az úton keveset beszélt. Egyre jobban vonakodott társalogni. Csak hallgatta, amit Malonyay és Kádár beszélgettek. És kirévedezett a robogó vonat ablakán. Kis falvak suhantak el mellettök. Olykor temetőt lehetett látni. Ennek láttára Miska azonnal sírva fakadt. Egészen szabályos volt ez már nála: temető, sír, ravatal, minden efféle azonnal könnyekre fakasztotta. De utána mindjárt meg is nyugodott. Az étkezőkocsiban nagy feltűnést keltett. A közönség ráismert. Suttogva járt asztalról asztalra a neve. Mialatt ott üldögéltek, szórakozottan rajzolgatott az abroszra. Később a kalauz újságolta
Malonyaynak, hogy mikor eltávoztak az étkezőkocsiból, a vendégek megrohanták az abroszt, hogy az eredeti Munkácsy-rajzot megkaparítsák. Szabályos árverést rendeztek; az étkezőkocsi főpincére egész kis vagyont keresett. Bécsben egy fiatalember várta őket, Rózsa Miklós újságíró, akivel még levélben megállapodtak, hogy Budapesten a Miska titkára lesz. Itt Miska két napot szándékozott eltölteni, hogy a fárasztó utat ne tegye egy darabban. Mikor a Westbahnhofról befelé robogtak a városba, Miska hirtelen sírni kezdett. Temetéssel találkoztak. Nagy temetés volt, megkérdezték a kocsist, hogy kit temetnek. – Tilgnert, a híres szobrászt – felelte a kocsis. Sírása egyszerre zokogássá változott. Tilgner, a kedves jó Tilgner meghalt. Éppen most. Legutoljára hárman voltak együtt: Makart, Tilgner meg ő. Makart már elment, azon a bizonyos borzasztó módon. És most ilyen végzetes véletlenként találkozik Tilgner utolsó útjával. Ki tudja, talán ez neki is utolsó útja? Nagyon rossz éjszakát töltött a szállóban. Erős vértolulásai voltak. Nem aludt semmit. Folytonosan Tilgner járt az eszében. Olykor sírt egy negyedórát, aztán megint elmondatta környezetével, amit azok a lapokban olvastak: hogyan halt meg Tilgner. Szép nyugodtan, simán, szelíden. Beszédét már nehezen lehetett érteni. Akadozó, nehéznyelvű, révedező motyogás volt a beszéde. Ha mondott valamit, háromszor is megismételtették, míg megértették. Másnap Dóczy Lajos hívta meg vacsorára. Díszes társaságot hívtak meg a kedvéért. Az elsők között érkezett kísérőivel. Alig foglalt helyet, szorongó rettegés vett erőt rajta, szemét elviselhetetlenül kínozta a világítás, s ha arra gondolt, hogy étkezéskor e poharak és tányérok zörögni fognak, szeretett volna kiugrani a bőréből. Nem bírta tovább. – Lehetetlen – mondta hebegve –, menjünk, mert elájulok. Ijedten vezették be Dóczy dolgozószobájába. Ott csak egy letakart asztali lámpát hagytak égve, hogy a homályban lecsillapodjék. Odahoztak neki egy tányér levest meg valami édességet. Az aggodalmasan szorgoskodó Dóczyhoz így szólt: – Egyedül hagytál a papírvágó késsel, Lajos. – Tessék? Nem értelek. – Otthon minden szúró és vágó szerszámot eltettek a kezem ügyéből. Azt hitték, hogy feltűnés nélkül csinálják, és nem veszem észre. Fenét nem vettem észre. Félnek, hogy kárt teszek magamban. És bizony meg is fordult a fejemben. Lajoskám, idejutottam… Dóczy átkarolta, hátát veregette: – Ne sírj, Miskám, nyugodjál meg. Otthon majd minden jóra fordul. Hazavitték. A vendégek a híres festő nélkül ették meg a vacsorát. Miskát Malonyayék tartották szóval, mert nem tudott aludni. Malonyay az ágya szélén ült, és úgy mesélt neki, mint a lefektetett gyereknek szokás. Az Ecce homo budapesti kiállításának előkészületeiről beszélt. Hogy milyen nagyszerű az a részvénytársaság, amely a képet értékesíteni fogja. Benne van egy dúsgazdag fakereskedő, aztán az a Krasznay ügyvéd, aki a hasonlóképpen dúsgazdag görög konzul leányát, Haris Nádát vette feleségül. Nagyszerű a kiállítási csarnok is, amelyet külön az Ecce komának építettek az Andrássy út páratlan oldalának utolsó telkén, az új Műcsarnok tőszomszédságában, a Bellevue vendéglő mellett. Gyönyörű görög templom ez a csarnok, kívülről emeletsoros, belülről hatalmas térség. A képnek óriási sikere lesz, millió ember fogja nézni az ezredévi ünnepélyek alkalmából. Aztán világ körüli útra viszik, Miska híre akkora lesz, amilyen még sohasem volt. A szép mese végre csendesen elringatta a beteg gyermeket. Másnap vitték Budapestre. Az állomáson a rokonságból senki sem volt jelen. Ettől megint könnyekre fakadt. Nem értette. Malonyay magyarázta meg neki, hogy a rokonok haragszanak a
memoárok miatt. – Micsoda memoárok miatt? Hiába emlékeztette Malonyay a Chérie-féle feljegyzésekre, amelyek a Pesti Naplóban megjelentek, nem tudott visszaemlékezni, csak nagy sokára. A Pannóniában volt ötszobás, fényes lakosztálya, azt Rózsa foglalta le neki. Első útja a csarnokhoz vitte. A kétlovas, gumikerekű bérkocsi kellemesen ringott az Andrássy út faburkolatán, csak a paták ütemes csattogását lehetett hallani. A házakon mindenütt zászló, az úton sűrű közönség. Megismerték, éljenezték, kalapokat, zsebkendőket lengettek. Integetett jobbra-balra a kezével, bólintgatott is, halványan mosolygott. Este ott vacsoráztak a Pannóniában. Nagy társaság gyűlt össze az utcai étteremben, virágosan felterített díszes asztalnál. Rákosi Jenő, Bérezik Árpád, Mednyánszky László, Pékár Gyula, Szmrecsányi Miklós. Egy pompás fejű, érdekes írót is bemutattak neki. Ezt Bródy Sándornak hívták, sokáig volt Kolozsváron újságíró, onnan került fel nemrég Pestre. Ezt rögtön nagyon megkedvelte, mert a szája íze szerint tudott beszélni. A többiek folyton túlságosan óvták, féltették, mindig eszébe juttatták, hogy nagybeteg. De Bródy úgy beszélt vele, mint egészséges, jókedvű emberek közt szokás. Jókat nevetett, őt is megnevettette. Glück Frigyes maga szolgált fel az asztalnál, szépen játszott a cigány. Úszott a boldogságban, még nótát is rendelt. „Szennyes az én ingem…” Elkezdett fütyölni. Elragadtatva hallgatták. A fütty után büszkén szólt oda Malonyaynak: – Na? Ugye még nem felejtettem el magyarul. És milyen jól tudok fütyölni! De hogy miért teszi füttytudása ilyen boldoggá, azt nem tudta senki, csak ő. Mikor felmentek aludni, megkérte Rózsa Miklóst, hogy olvasson fel neki a Bibliából. Mindegy, akárhol. Ahol kinyitja. Csak az Újtestamentom legyen. Ott feküdt az ágyban, szemén zöld ellenzővel, mert az enyhe fény is bántotta. Rózsa elhelyezkedett és olvasott: „És mikor ezeket fennszóval kiálta: Lázár, jöjj ki. És kijőve a megholt, lábain és kezein kötelékekkel megkötözve, és az orcája kendővel vala leborítva…” – Várjon csak… Rózsa felnézett. Az öreg festő jobb keze hüvelykujjával vonalat böködött a levegőbe. Festette a jelenetet. – Jól van, folytassa. – „Mondá nékik Jézus: oldozzátok meg őt és hagyjátok menni. Sokan hívének azért őbenne ama zsidók közül, akik Máriához mentek vala. De némelyek azok közül elmenének a farizéusokhoz és elbeszélők nékik, amiket Jézus cselekedett vala. Egybegyüjték azért a papifejeldelmek és a farizéusok a főtanácsot és mondának: mit cselekedjünk? Mert ez az ember sok csodát mível…” – Várjon csak… Komponálta megint. Rajzolt a levegőbe buzgón. Minden felolvasott jelenetet azonnal megkomponált, míg el nem nyomta az álom. Másnap elment a kultuszminisztériumba báró Wlassics Gyulával tárgyalni. De a miniszter azonnal látta, hogy Miska gyengélkedik. Nyájasan és kedvesen kitért a komolyabb tárgyalás elől. Majd lesz még arra idő. Mindenesetre gyors javulást kíván és gratulál az Ecce homohoz. Miska gyanakodva figyelte ezt a kedvességet. Mindenki gyanús volt már előtte, akivel beszélt: vajon mit gondol róla az illető, észrevesz-e valamit? Mikor kijött a minisztertől, Szmrecsányi Miklós felajánlotta neki, hogy kibékíti Zsilinszky Mihállyal, majd aztán rajta keresztül kibékülhet az egész rokonsággal. Miska kapott az alkalmon. Igen, igen – mondta tízszer egymás után. De félt magában, hogy hogyan fogja győzni azt a hosszú kimagyarázkodást, mikor ilyen nehezére esik a hosszas beszéd. Nem kellett félnie. Ahogy belépett a Zsilinszky szobájába, máris egymás nyakába estek. A két rokon Miska összeölelkezett. A beteg Miska keservesen sírt, az egészséges Miska szeretettel vigasztalta.
Délután megszökött Malonyaytól és Rózsától. Egyedül akart lenni. A Pannónia előtt fiákerbe ült, és meghagyta neki, hogy menjen az Andrássy út hatvankilenc alá. A kiállítási csarnokot akarta megint megnézni. Ott azonban ámulva látott mindenféle furcsa és merev viaszbabákat. Megfogta homlokát. Mi ez, hogy van ez. Rászólt az őrre: – Mi van ebben a Műcsarnokban? – Ez nem a Műcsarnok, kérem, ez a Plasztikon. A Műcsarnoknak új épülete van az Andrássy út végénél. Hogy is csak. Hát persze. A görög templom… Tegnap óta ez egészen kiment a fejéből. Mint a rajtakapott tettes somfordált kifelé. Csak valaki észre ne vegye, mi történt vele. Ahogy mendegélt kifelé a viaszfigurák között, egyszer csak ott látta saját magát is. Éppen úgy volt öltözve, mint ő, haja, szakálla mind ugyanolyan. Még gomblyukában is ott a becsületrend parancsnoki rozettája, mint neki. De ez a viaszfigura nem beteg. Ez még mindig ugyanezzel a bamba, rejtelmes tekintettel fog meredni a világba, mikor ő ki tudja, hol lesz. – Szervusz, Munkácsy! – mondta a viaszbábnak, és játékosan kezet szorított vele. Szemét még ettől a búcsútól is elborította a nedvesség. Igyekezett erőt venni magán. Csak keményen, csak keményen – mondogatta magának –, senki se vegyen észre semmit… Este Vészi József és Malonyay elvitték a szabadelvű pártkörbe, a Lloyd-palotába. Mikor belépett az első emeleti díszes csarnokba, azonnal nagy csoportosulás támadt körötte. Báró Bánffy Dezső és báró Fejérváry Géza jöttek elébe nyájasan üdvözölni. Átkísérték a termeken. A játékteremben egyszerre csak felpattant és eléje állott Jókai Mór. Ő, maga sem értette, miért, megzavarodott ösztönével lehajolt és kezet csókolt Jókainak. Az megrettenve bámult rá. Körös-körül csend lett. Ott állott szemközt a két fehér hajú ember. Húsz év volt közöttük, de Miska nézett ki a rokkantabbnak. S ahogy ott állt, értelmetlenül keresve magyarázatot erre az esztelen mozdultra, meglátta Jókai arcán a jó barát megdöbbent részvétét. A következő pillanatban már a Jókai nyakába borult, mint az apja segítségét kétségbeesve kereső kisfiú. Hangosan, fuldokolva zokogott. A körülállók halálos csendben szemlélték a jelenetet. Vacsoránál megint a Pannónia asztaltársasága vette körül. Meglátszott rajtok, hogy mind hallották azt az esztelen dolgot, amit a szabadelvű pártkörben csinált. Becézték, kínálgatták, s ha elnézett, ketten mindig összenéztek. S ő ezt észrevette. Másnap Bérezik Árpádnál kellett ebédelnie. Ott egy komoly, tekintélyes úriemberrel ismerkedett meg. Laufenauernek mondták a bemutatásnál. A névnél már gyanút fogott. Rémlett neki, hogy ez a Laufenauer ideg- és elmegyógyász. Szóval suttyomban meg akarják vizsgáltatni, hogy nem bolond-e. Majd résen lesz. A tanár tapintatosan és ügyesen viselkedett. Könnyed társalgás örve alatt intézett hozzá táplálkozására, közérzetére, látására vonatkozó kérdéseket. Aztán a régi évekre terelte a szót, hogy emlékezetét tegye próbára. Miska szomorúan és bölcsen mosolygott szakállába. De úgy tett, mintha nem venne észre semmit, szorgalmasan, készségesen felelgetett a kérdésekre. Aztán gondolt egyet váratlanul, és egyenes mondattal fordult Laufenauerhez: – Nézze, tanár úr, nekem sok mindenféle bajom van. Nem volna szíves megvizsgálni engem? – Nagyon szívesen – felelte az meglepetten és elpirulva –, amikor ráér a mester. – Mondjuk: holnap. Jó lesz? Megbeszélték a látogatás idejét. Miska mélabúsan mosolygott magában. Ezeknek most megkönnyítette a dolgát. Derűs volt, és bár nagyon kimerültnek érezte magát, mégis elég nyugodtnak. De délután nagy izgalmon kellett átesnie: Zsilinszky házánál várták a rokonok. Bérezik kísérte oda a nagy kibékülésre. Ott voltak valamennyien. Nyakába estek, ölelték, csókolták. Ő is őket. Görcsösen szorongatta magához, akit ért, mintha bennök az életbe akart volna kapaszkodni. Sírt mindenki. Még
Bérezik Árpád is elsírta magát. Este Földváry Emma rendezett fogadást Miska tiszteletére. Fényes, szép és ötletes estély volt. A meghívottak három Munkácsyképet ábrázoltak élőképben. Egyik volt a Mozart, akinek szerepét Aggházy Károly adta a zongora mellett, a Mozart fiút egy helyes rokon gyerek, Kelemen Feri ábrázolta. A Miltont is bemutatták. Az egyik leányt különösen vonzónak találta, ez Bessenyey Béláné volt. A ház úrnője csupa kedvesség és csupa figyelem, a hangulat bensőséges és kellemes. De mit fog mondani holnap Laufenauer? A tanár igen hosszasan vizsgálta és apróra kifaggatta. Arca, a gyakorlott orvosi arc nem árult el semmit. Pedig Miska görcsösen és gyanakvó figyelemmel vigyázta ennek az arcnak minden kis rezdülését. – Mondja meg az igazat, tanár úr. Férfi vagyok, kibírom. – Az igazat, mester, maga is tudja. Tábesz. Ez egyelőre megállott. Majd írok orvosságot. – És egyéb… egyéb nincs? A tanár hanyag fesztelenséggel felelt: – A mester bizonyára paralízisre gondolt. Hát az nincs. De nagyon kell vigyázni. Majd arra is írok valamit. – Mit? – Először is kap harminc-negyven centigramm jódnátriumot naponta. Ezt fogjuk váltogatni tizenöt csepp tinctura haemostiptika Dentzellel. De legfontosabb a teljes nyugalom. Munkáról hosszú ideig szó sem lehet. A diétát külön fel fogom írni, a szesz szigorúan tilos. Aztán majd kap esténként hideg sapkát, azt lefekvéskor egy órára a fején fogja hordani. – A fejemen? Tábesz ellen? – Természetesen. Az a vérkeringést szabályozza. Ne féljen, nem akarom becsapni. De Miska ekkor már tudta, hogy be akarják csapni. Óráról órára érezte, hogy baja súlyosbodik. Azt a különös dolgot állapította meg magán, hogy eszmélete nem egyenletes. Jár-kel, beszél, tesz-vesz, ébren van, és egyszerre úgy érzi, hogy felébred ebből az ébrenlétből. De ez talán csak átmeneti veszedelem. Laufenauer nem beszél őszintén, de orvosságot és kezelést rendelt, az majd útját vágja a… nagyobb bajnak. Aznap este már jeges sapkát kapott a fejére. Az nagyon jólesett neki. Megnyugtatta, felfrissítette. Jól aludt tőle. De valahogy úgy érezte, hogy álma és ébrenléte között kevesebb a különbség, mint azelőtt volt. Általában a dolgok, a képek, az események homályosabban ködlöttek előtte. Engedelmesen hagyta magát ünnepségekre, vacsorákra hurcolni. S amit átélt, az csak külön, elaprózva jelent meg képzeletében, szaggatottan, összefüggő okszerű lánc nélkül. Például egyszer csak kint volt az állomáson, és nem tudta, hogy miért és hogyan kerül oda. Restellte megkérdezni. Akkor befutott a vonat, és leszállt róla Cécile. Megölelték egymást. Aztán ment felfelé a kiállítási csarnok lépcsőjén, és a bejáratnál ott talált egy ismeretlen embert, aki hozzálépett. Ő idegenkedve kérdezte: – Kicsoda ön? – De mester – felelt az elképedve –, hiszen egy hete minden délután tetszett velem beszélni. Én Brandenburg vagyok, a csarnok igazgatója. – Bran… Bra… igen. Ja, igen. Hogyne. Hát gyerünk be. Rendben van már a kép? Aztán Weiner és Grünbaumnál díszmagyart próbált. Gyönyörű díszmagyart. Meggypiros mente volt, alatta tengerzöld dolmány. A mente ujja fel volt hasogatva, kilátszott alóla a tengerzöld. És micsoda gyönyörű kucsma! Fehér forgóval, jaj de szép! Örült neki, tapogatta, simogatta, a tükör előtt tízszer is felvette, letette.
Majd pedig ott állt megint a lépcsőnél, és nagy izgalommal várta a király érkezését. A király odaát volt a Műcsarnokban, megnyitni az ezredévi tárlatot. Állandó staféták futottak jelenteni, hogy már a negyedik teremben van, már az ötödikben. Mellette ott állt Rózsa Miklós frakkban. Egyszerre udvari hintó futott a csarnok elé. Mi ez? Hiszen a király a Műcsarnokban van. Miska odalépett, mélyen meghajolt. Mária Valéria ült a kocsiban férjével, Lipót Szalvátorral. De mikor megtudták, hogy ide éppen várják a királyt, gyorsan elhajtattak. És akkor a Műcsarnok bejáratánál megjelent Ferenc József. Mögötte óriási, színes kíséret. Egész csoport főherceg, tábornokok, díszmagyarok, hallatlan kép. Közöttük Rudnay főkapitány vérpiros díszmagyarban. – Nézze, Rózsa – ujjongott fel Miska –, milyen gyönyörű! Mint egy hóhér! És kacagni szeretett volna az örömtől, de Rózsa szigorúan ránézett. Ettől megszeppent. A király már jött keresztül az Aréna úton. Odaért az épülethez. Miska levette kucsmáját, és mélyen meghajlott az alacsony uralkodó előtt. Ferenc József rápillantott, végignézett rajta, arcán haragos kifejezés jelent meg. Nem adott kezet. Ment be egyenesen a képhez. A ragyogó kíséret tömege utána. De Ferenc József pár percig némán nézte a képet, aztán sarkon fordult, Miskára rá sem nézett. Elment. A többiek is mind. – Hát ezt mi lelte? – kérdezte Miska Rózsától. – Megfoghatatlan. Akkor robogó hintóval érkezett vissza Wlassics báró. Kiugrott a kocsiból, és rájok támadt: – Micsoda baklövést követtel el magok? Hiszen csak a Szent István-rendet lett volna szabad feltenni, mester! Maga meg egy egész külföldi gyűjteményt tett fel érdemrendekből! Ez súlyos etiketthiba. Őfelsége nagyon megharagudott. Miska sírva fakadt. Aztán árulkodva mutatott Rózsára: – Ő rakta fel, kegyelmes uram. Én nem tudtam, mit rak fel. Kegyelmes uram, én nem csináltam semmi… Aztán egyszer csak ott volt estélyen Bánffy Györgynénél. Csupa jó ismerős. Kedves hangulat. Egész folyékonyan társalgott a bárónéval. És a szép, elragadó asszony azt mondja neki: – Miért szólít ma este folyton úgy, hogy Jeanne? – Úgy szólítottam, hogy Jeanne? Érdekes. Tudja, kinek a keresztneve Jeanne? Chérie-nek. Most már érti, nem? A báróné csodálkozva, megütközve nézett rá. Nem értette. Aztán a Gizella téren találkozott egy nevelőnővel, aki mellett egy fiatal leányka lépegetett. Büszkén ment, nem is ment, hanem délcegen felvonult, mintha szerepet játszana. Ezt a leányt azonnal megismerte. A Batthyány Lajos leánya. A térdén lovagoltatta, mikor Andrássyéknál járt Tőketerebesen. – Hiszen ez a kis Ella grófnő? Bámulatos, hogy megnőtt. Mire bakfis lesz, magasabb lesz, mint én. – Emlékszik rám, mester? – kérdezte különös mágnáskiejtésével a grófkisasszony. – Hogyne emlékezném, gyermekem. Még a fivérére is emlékszem, a kis Gyula grófra. Kezeit csókoltatom a mamának. És büszkén továbbment. Az ő emlékezőtehetsége? Íme, milyen hibátlan és pontos. Hiszen ez pompás, most már biztos, hogy meggyógyul. Aztán minden átmenet nélkül ott volt az udvari bálon. Ezer ember a tündérpalotában. Hallatlan pompa. Egy bíboros főpap. Ezt már látta valahol. Ki ez? Egy japáni hölgy, a követ felesége. Jenő főherceg. Ottó főherceg. Frissítővel tündöklő lakáj. Zsúfoltság, jobbról-balról lökik. Francia beszéd. Ki beszél itt franciául? Csak franciául ne beszéljenek. A királyné áll előtte. Maga Erzsébet királyné. Mint egy álom. A meséből lépett ki, és ott áll előtte és franciául beszél.
– Cette langue est probablement la plus agréable pour vous… – Nem, felséges asszonyom, én eddig csak magyarul… magyarul tudtam… tudtam becsületesen megtanulni. Kegyes szavak a bűbájos asszony ajkairól. Kézcsók. Nem engedi el a szép kezet, simogatja. Felnéz. S íme, már nem Erzsébet királyné az, hanem a román királyné, Carmen Sylva. Ott állnak az Ecce homo előtt. Ott van távolabb Ferdinánd román király is. Az rideg és merev, nem olyan kedves, mint a felesége. Milyen soká itt voltak, legalább egy fél órát. S a királyné milyen szépen beszélt irodalomról és művészetről. De most már mennek. – Mondja, Rózsa. Ez roppant kedves asszony, ez a román királyné. – Nem csoda. Ez nemcsak királyné, hanem a mi fajtánk is. Művész. Művész. Milyen nagy dolog, ha valaki művész. Milyen gyengéden kísérik ki az állomásra. A vonat indul. Itt hagyják Párist. Jaj, nem, ez nem Páris volt, ez Budapest volt. A szép Budapest. Ligeti Laura. Meghalt. A leánya is éppen olyan szép. Cséry Lajosné. Ment a Kossuth Lajos utcán, ő megismerte, boldogan mutatta a hintóból Cécile-nek. Cécile még mindig féltékeny Ligetiékre… Lassan oszlik a köd. Meglepetten szétnéz a vasúti kocsiban. Milyen hosszút álmodott. Mi volt ez? Valóság volt, elmúlt napok átélt színei? Vagy képzelődés? Hogyan történt, várjunk csak… Nem, képtelen ezt gondolataiban rendezni. Most tisztán gondolkozik, az bizonyos. Utaznak. Pedig azért jöttek Budapestre, hogy örökre itt maradjanak. Hiszen a telket is megnézte a Szentkirályi utcában, egy Rákóczi nevű úr kínálta eladásra. Le is tudná rajzolni azt az urat, olyan pontosan emlékszik rá. Jó arc volt. Hová utaznak tehát? Cécile-től, aki ott ül vele szemben és sárga fedelű francia regényt olvas, bajos megkérdezni. Hiszen akkor észreveszi, hogy eddig… Vajon már észrevett valamit? Itt csak ravaszsággal lehet valamire menni. – Mondd, Cécile, mikor érünk oda? Cécile felnéz. Csodálkozik. – Délben. Hogy érzed magad? – Hogy érezném magam? Nincs semmi különösebb bajom. Nem kellene bevenni abból a Laufenauer-féle orvosságból? – Nincs öt perce, hogy bevetted. – Ja, persze. Milyen szórakozott vagyok. Nagyszerű, nagyszerű. Egész jól tud gondolkozni. Meg fog gyógyulni. Most már biztos. Meg fog gyógyulni, és azonnal hozzáfog a munkához. Rengeteg dolga van. Mindenekelőtt azt a Zách Feliciántémát kell megcsinálni. A vázlat kész, de inkább másikat rajzol, ez nem elég tiszta. Aztán Napóleon és a pápa találkozása. Két pompás emberi alak. Mikor egyik odavágja a másiknak: „Comediante!” Olaszul. Napóleon olasz eredetű volt. Aztán Jeanne dArc a máglyán. Micsoda színek lesznek azok. Majd megint kitalál egy új színt. Mint az a piros, a János apostol ruhája. A gránát és a bíbor közt. Ezt a pirosat ő keverte, ezt senki más nem tudta eddig. Művészettörténeti fejezet az a piros. Megemlítendő egy életrajzban. Még ha három sorban kell elmondani, akkor is. „Munkácsy Mihály magyar festő, született negyvennégyben, alkotott egy új pirosat, továbbá a fehérrel bámulatos dolgokat tudott csinálni.” Több nem is kell. Ez egy életre éppen elég. – Készülődj, Miska, mindjárt itt vagyunk. Az állomási épület közeledik. Most meg fogja tudni, hova mennek. Már látszik a tábla: BadenBaden. De miért mondják ezt kétszer? Ennek semmi értelme, ez elmebajos dolog, valamit ok nélkül ismételni. Mi az az elmebaj? Mindenki elmebajos. Laci, ne nézz rám, ne nézz rám, irtózatos, ahogy nézel, az imént olyan jól tudtam gondolkozni, és most érzem, hogy süllyedek vissza a ködbe, nincs miben megkapaszkodnom, zuhanok oda, ahol mindenki bánt, igen, most már látom, hogy kezdettől
fogva mindenki csak engem akart bántani, Lányi uram pofozott és a temetőbe küldött, én még nem akarok a temetőbe menni, aki erőszakkal odavisz, azt torkon ragadom, te gazember, megfojtalak a puszta kezemmel, ha ketten nekem jöttök, én győzöm. Bécsben is én győztem, mikor így birkóztunk, de most harapok is és hörgők, és ha összevissza törtök is, én puszta kézzel megfojtalak benneteket, gazemberek, mit csináltam én, olyan nagy bűn volt az talán? Gyerekes könnyelműségért, fülledt mámorért ennyire büntetni egy egész életen keresztül? Most bosszút állok, most meg fogtok halni, kutyák! – Hilfe! Hilfe! Schlag ihn nieder! Zwangjacke her! Hilfe! A köd ismét oszlott rövid időre. De most már homályosabban. Csak annyit tudott eszméletéből nagy erőlködéssel összegyűjteni, hogy rohama volt, itt Godesbergben, ahova Baden-Badenből hozták, hosszú hónapok búskomor senyvedése után valakit vagy valakiket meg akart fojtani. Most átviszik Endenichbe, az elmegyógyintézetbe. – Mondja, doktor úr, meggyógyulhatok én ott Endenichben? – Hogyne. Egész biztosan meg fog gyógyulni. – Köszönöm, hogy annyit fáradnak velem. A kocsi robogott a bonni országúton. Hófehér januári táj. Mennyi csodálatos árnyalat a fehérben. Mennyi dolog volna még. És ő nem is olyan öreg. Még dolgozhatnék sokat. Hány éves is? – Mondja, doktor úr, milyen évet is írunk most? – Kilencvenhetet. Úgy. Hát akkor ötvenhárom éves. Az országúton öreg ember bandukol. Piros hárászkendő van rábugyolálva a nyakára. Ó, be gyönyörű piros. Nem is külföldi piros ez, igazi magyar piros. Hogyan tündöklik a fehér táj alapján… Ujjongani lehetne, kacagni, hogy ilyen csodálatos piros lehet a világon… Ó, már kezd leszállni megint a köd… Már homályosul megint az eszmélet fáradságos és tarka világa, csak utolsó búcsú gyanánt omlik bele a tehetetlen elmerülés bitümjébe egy lassan eltűnő, tündöklő színfolt… Isten veled, piros, örökre. VÉGE
Tartalom ELŐSZÓ KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS Első kötet I. II. III. IV. V. VI. VII. VIII. IX. X. XI. XII. XIII. XIV. XV. XVI. XVII. XVIII. XIX. XX. XXI. XXII. Második kötet I. II. III. IV. V. VI. VII. VIII. IX. X. XI. XII. XIII. XIV. XV. XVI. XVII.
Harmadik kötet I. II. III. IV. V. VI. VII. VIII. IX. X. XI. XII. XIII. XIV. XV. XVI. XVII. XVIII.
