Happy birthday? súlypont: izrael 60 éves. Bevezetô gondolatok

20084.qxd

2008/10/09

21:38

Page 3

(Black plate)

súlypont: izrael 60 éves

Happy birthday?

Bevezetô gondolatok zrael állama ez év májusában töltötte be a hatvanadik évét, és e hatvan év alatt alig volt olyan hét, hogy valamilyen összefüggésben ne szerepelt volna az újságok címlapján. Mégis az a meggyôzôdésem, hogy itt, Magyarországon, mi nagyon keveset tudunk a Szentföldrôl és a ott élôkrôl. Miért? Ennek több oka is lehet. Van, akit csak periférikusan érdekelnek az ott zajló események; megelégszik tehát a környezetében megfogalmazott közhelyekkel. Másoknak azután a témával kapcsolatban nem annyira ismereteik, hanem fôképpen érzelmeik vannak. Gondolok itt elsôsorban azokra, akiknek rokonai, barátai élnek Izraelben. Rájuk nem is igaz teljesen, hogy nincsenek ismereteik – csak az a baj, hogy azok egyoldalúak, személyhez kötöttek. Ismét más a helyzet amennyiben az érzelmi alapon állóknak inkább indulataik, semmint érzelmeik vannak. (Indulat helyett akár elôítéletet is írhattam volna.) Ezt az indulatot többnyire a politikai pártpreferencia hozza létre, és élteti. A baloldali vagy liberális pártállású véleményalkotók elítélik az idegengyûlölet és az antiszemitizmus minden formáját, és mivel az Izrael-gyûlöletben az antiszemitizmus továbbélését látják, mentegetni igyekeznek még olyan politikai és katonai lépéseket is, amelyekért a józan politikai elemzôk joggal marasztalják el Izraelt. A nemzeti konzervatív oldalon állók ezzel szemben nem veszik észre, hogy az Izrael-gyûlölet valóban az antiszemitizmus továbbélése, így többségük gyanútlanul belesétál a csapdába. Erôs kísértést érzek, hogy az ôket manipuláló sajtótermékekbôl és blogokról idézzek, de nem teszem. Akit érdekel, fáradozás nélkül találhat Izraelt démonizáló kitételeket a nyomtatott, illetve az elektronikus sajtóban. És miért kell – mert szerintem kell – Izraelrôl és általában a Közel-Keletrôl a valóságnak megfelelô képpel rendelkeznie egy magát kereszténynek tekintô, értelmes, felnôtt embernek? A válasz kézenfekvô: mert az egyházi közösségek, amelyekhez tartozunk, szintén rendelkeznek pártpreferenciával, még ha általában ezt nem is vallják be. A közelmúltban Magyarországon is elszaporodott, politikailag a balliberális oldalt támogató, fundamentalista kis- és szabadegyházak Izraelre úgy tekintenek, mint az ószövetségi próféciák beteljesedésére – ezért idealizálják a zsidó államot. A hagyományos keresztény egyházak velük szemben inkább a jobboldali konzervatív oldalhoz húznak. Féltik híveiket a globalizáció és a kozmopolitizmus hatásaitól. Szorgalmazzák, hogy követôik erkölcsi ítéleteiket, döntéseiket már elhunyt vagy még ma is élô,

I

2008/4

60. születésnapi torta – érett kor

hagyományosan keresztény tekintélyszemélyek útmutatásaihoz, példaadásához szabják. A vallással, erkölccsel kevésbé törôdô, külföldi bankárt, befektetôt, posztmodern írót, filozófust, filmrendezô stb.-t pedig hagyományos egyházainkban gyakran potenciális ellenségnek tekintik. Így tehát az sem ritka, hogy az üzleti, gazdasági életben jártas, több nyelvet beszélô, talpraesett izraeli vagy bármely más országban élô zsidóság számukra az ôsgonoszt testesíti meg. Izrael vagy a zsidóság démonizálása a hivatalos egyházi sajtóban és nyilatkozatokban természetesen sosem jelenik meg – szószéken, hittanórákon, kötetlen beszélgetésekben azonban elég gyakran tapasztalható jelenség. Mivel tehát e témának nemcsak aktuálpolitikai, hanem vallási vonatkozásai is vannak, nagyon fontos ismernünk a tényeket, amelyek talán szembeállítanak eddigi felfogásunkkal, ugyanakkor biztosan megóvnak attól, hogy “hamis tanúságot szóljunk” felebarátaink ellen. Ámosz Oz, az ismert izraeli író és békeaktivista sok elôadást tartott már a világ számos országában az izraeli helyzetrôl, a zsidóság és a palesztinok viszonyáról. Minden, e témában tartott elôadásában és cikkében leszögezi, hogy amit vizsgálunk, nem romantikus regény vagy western film, ahol jók és rosszak állnak egymással szemben, és a becsületes kívülállónak más dolga sincs, mint hogy a rendelkezésére álló eszközökkel támogassa a jókat. Mind a zsidóknak, mind a palesztinoknak joguk van ahhoz a kis darab földhöz – és ennek mindkét fél számos történelmi, gazdasági, kulturális és vallási okát tudja adni. Elszakíthatatlan érzelmi szál fûzi ôket hozzá, túl azon, hogy egyiküknek sincs onnan hová menni. Ámosz Oz szerint ez a konfliktus egy olyan ingatlanvita, mint amilyet a válni készülô házaspárok folytatnak. 3

20084.qxd

2008/10/09

21:38

Page 4

(Black plate)

súlypont: izrael 60 éves Egyiküknek sem áll módjában elköltözni a közös lakásból, meg kell tehát állapodniuk, hogy ki melyik helyiséget használhatja. Kompromisszumra van szüksége mindkét félnek Izraelben, ami nem azonos az opportunizmussal vagy a kapitulációval. A kompromisszum a Közel-Keleten az élet elôfeltétele, ellentéte, a fanatizmus pedig a halált jelenti. Eseményekrôl, tényekrôl szeretnék tehát szólni az itt következô oldalakon, és igyekszem ezt elfogultság nélkül tenni; a témát elôször zsidó, majd pedig palesztin szempontból tekintve át. Úgy is fogalmazhatnék, ahogy Lukács evangélista teszi mûvének ajánló soraiban: “…jónak láttam én is, hogy elejétôl kezdve mindennek szorgalmasan utánajárjak, és sorban leírjak neked mindent, tiszteletreméltó Theophilosz…” (Lk 1,3). Nos, tiszteletreméltó Theophiloszok, nem állítom, hogy minden kérdésre tudom a választ, de higgyék el, mindennek igyekeztem szorgalmasan utánajárni…

A gálut A mai Izrael mindössze hatvan éves, az ókorban azonban a zsidóság többsége ugyanezen a területen élt – egészen az i. sz. 70-ben a rómaiaktól elszenvedett vereségig, illetve az államiság 135-ben bekövetkezett, végleges megszûntéig. Ekkor vette kezdetét a zsidó nép szétszóratása, héber szóval élve a gálut. Itt nem célom tárgyalni a különféle idegen kultúrák határvidékén élô, azokba teljesen felszívódni soha nem tudó, különféle zsidó csoportok majdnem kétezer éves történetét – ennek könyvtárnyi irodalma van. Számunkra most csak az a fontos, hogy a zsidóság – bárhol élt is – nem egyszerûen vallási vagy kulturális kisebbségnek tekintette magát, hanem olyan számûzetésben élô kisebbségnek, amelynek hazája van, ahová Isten segítségével elôbb-utóbb vissza fog térni. A gálutban nem lehet senki öröme felhôtlen: ezért hagytak a házaikban egy-egy téglát bevakolatlanul, ezért törtek poharat az esküvôn, és ezért énekelték a széder vacsora befejezô részében, hogy “találkozunk jövôre Jeruzsálemben”. (A fent említett szokások ma is élnek, de már kevesen tudják, hogy a gálut-lét hívta ôket életre.) A többségi társadalom sem viselkedett barátságosan a zsidókkal szemben – úgy is fogalmazhatnánk, hogy minden erejével gátolta integrálódásukat. Zsidó nem vehetett földet a középkori Európában, és nem lehetett a tagja egyetlen céhnek sem. A szétszóratás kezdetekor a zsidóság köreiben minden politikai tevékenység és érdekérvényesítés megszûnt, a gálutot emiatt egyre inkább teológiai szempontból Isten haragja és büntetése következményeként magyarázták. Más szóval, nem tettek gyakorlati lépéseket a kollektív visszatérés érdekében, a hathatós és egyértelmû útmutatást Istentôl és az eljövendô Messiástól várták. (Technikailag sem lett volna könnyen megoldható a középkorban a különféle országokban élô csoportok szállításának megszervezése és lebonyolítása.) Ugyanakkor a vallásos zsidót mint egyént hite szerint Erec Izraelhez (=Izrael földje) kivételes kapcsolat fûzte. 4

Izrael ma – le nem zárt területi viták

Sôt, napjainkig él az a vallásos nézet, hogy a zsidó csak ott érezheti magát biztonságban, csak ott találkozhat Istenével, és csak ott lehet büntetlenül önmaga. Ez a misztikus vonzódás magyarázza, hogy az ôsök földje a szétszóratástól kezdve egy pillanatra sem maradt zsidó lakosság nélkül, sôt amikor a közösség valamilyen okból fogyatkozni látszott, egy-két nemzedéken belül újra feltöltôdött. A XVI.-XVII. században a zsidó lakosságra a legnagyobb hatással a Cfátban élô kabbalisták, majd késôbb a hászidok voltak. E misztikus csoportokat azonban a legkisebb mértékig sem foglalkoztatta az ország betelepítése, annál sokkal jobban érdekelte ôket a saját személyes kapcsolatuk az istenivel. Breslau hászid rabbija, Nahman (1772–1810) pl. azt vallotta, hogy ellenállhatatlan misztikus erô bírta rá a szentföldi zarándoklatra. Úgy vélte, csak azóta látja egységes egésznek a Törvényt, hogy lábát a szent földre tette. Miután négy lépést ment a haifai 2008 /4

20084.qxd

2008/10/09

21:38

Page 5

(Black plate)

súlypont: izrael 60 éves kikötôben, vissza is akart fordulni, mondván, hogy véghezvitte mindazt, amit véghez akart vinni. Nagy nehezen rábeszélték a maradásra, és elvitték Tiberiásba. Innen azonban tényleg visszafordult; Jeruzsálembe már el sem látogatott. A kevésbé misztikus zsidó csoportok érdeklôdése Erec Izrael iránt ennél sokkal gyakorlatiasabb volt. A vilnai fôrabbi, Élijahu tanítványai pl. három nagy, szervezett csoportban érkeztek, 1808-ban és 1809-ben. Cfátban telepedtek meg, és maradni akartak. Anyaközösségeiktôl pénzbeli támogatást, valamint további csatlakozókat kértek – sikerrel. Létszámuk hét év leforgása alatt 200-ról 600-ra nôtt. A XIX. század folyamán sok ortodox zsidó azért költözött Nyugat-Európából Erec Izraelbe, mert el akarta kerülni a vallásreform, a szekularizáció, az agnoszticizmus és az asszimiláció kísértéseit. Világosak voltak ugyanis a gálutban élô közösségekre leselkedô modern veszélyek. Ám még ezeket a jövevényeket sem nagyon foglalkoztatta, hogy miként szervezzék meg saját, közös életüket, hogy milyen társadalmi, politikai szerepet volna praktikus betölteniük, valamint hogy szükséges lenne pozitív kapcsolatot kialakítaniuk a terület nem-zsidó lakosságával. A XIX. század második felében azután olyan történelmi, társadalmi folyamatok indultak be Európa-szerte, amelyek következtében nagyon sok kevéssé vallásos – gyakorta pedig teljesen vallástalan – zsidó választotta hazájának Erec Izraelt. Ôket már jobbára gyakorlati megfontolások vezették ôseik földjére, ahol célul tûzték ki a terület benépesítését, valamint a társadalmi és gazdasági élet megszervezését.

A cionizmus és a bevándorlási hullámok A zsidók Erec Izraelbe való tömeges visszatelepülését 1881 óta alijának nevezik. Ez a héber szó ószövetségi ere-

detû, jelentése “felmenetel”. Arra a vallási kötelességre utal, amely megparancsolja, hogy minden zsidó évente többször “felmenjen”, azaz elzarándokoljon a jeruzsálemi Templomba. (Jelenti továbbá azt a liturgikus mozzanatot is, amelynek során egy férfi felmegy a zsinagógában a tóraállványhoz felolvasni a szent szövegek valamelyikébôl.) 1881 óta azonban a felmenetel az Erec Izraelben való letelepedést jelenti függetlenül attól, hogy a letelepedô gyakorolja-e a zsidó vallást, vagy sem. Az elsô olék (=alijázó zsidók) Oroszországból érkeztek. Az orosz zsidóság helyzete szülôhazájában sokkal kilátástalanabb volt, mint a Nyugat-Európában élô hitsorsosaiké. Már I. Sándor cár (1801–1825) megpróbálta ôket erôszakkal asszimilálni. Eredeti lakóhelyükrôl vagy egy nagyvárosba vagy pedig a Dél-Oroszországban létesített zsidó mezôgazdasági telepek valamelyikére kellett költözniük, ahol azonban a föld megmûvelhetetlen és terméketlen volt. A zsidó földmûvesek emiatt az éhhalál elôl visszamenekültek régi lakóhelyükre. Az utód, I. Miklós

Szétszóratásban – folyton tovább ûzve

cár (1825–1855), tehát más módszert választott zsidó alattvalói beolvasztására és keresztény hitre való térítésére. Az volt a véleménye, hogy erre a legalkalmasabb módszer a katonaság. A zsidókat 25 év (!) katonai szolgálatra kötelezte, korra való tekintet nélkül. Tíz-tizenkét éves gyerekeket hurcoltak el a szüleik mellôl, és osztottak be ún. “elôkészítô osztagok”-ba, ahol az enyhe, lélektani kényszertôl a legdurvább kínzásig minden eszközzel megpróbálták ôket hitük elhagyására rábírni. I. Miklós utóda, II. Sándor (1855–1881), elôdeitôl eltérôen, felvilágosult uralkodó volt. Megszûntette az erôszakos katonafogdosást, a zsidók számára lehetôvé tette a szabad költözködést, és fiaik elôtt megnyitotta a fôiskolákat. II. Sándornak ezek az intézkedései sokkal inkább elôsegítették az asszimilációt, mint elôdei szigora, hiszen a zsidók számára most már Oroszországban is elérkezett a felvilágosodás. Nagy számban léptek szellemi és tudományos pályákra, csatlakoztak politikai mozgalmakhoz – de ugyanilyen nagy számban távolodtak el ôseik hitétôl is. 1881-ben azonban a folyamatnak vége szakadt. II. Sándor merénylet áldozata lett, s utódja, III. Sándor (1881–1894), letért az apja által kijelölt útról. Az udvarból az a híresztelés terjedt el, hogy a merénylôk zsidók voltak; a cár tehát szabad kezet adott mindazoknak, akik bosszút akartak állni. Kegyetlen pogromok hosszú sora következett, ezután pedig visszavonták II. Sándor összes emberséges intézkedését. A terror és az elkeseredés az utolsó cár, II. Miklós (1894–1917), alatt tovább fokozódott. Pobjedonoszcev (1827–1907), a cár tanácsadója, célját a következôképpen fogalmazta meg: “…a zsidók vagy áttérnek, vagy kivándorolnak, vagy éhen halnak”. 1 A zsidóság számára tehát 1881-tôl kezdve két út tûnt járhatónak: az egyik, hogy elmegy abból az országból, ahol élni nem lehet; a másik pedig, hogy vallását elhagyva csatlakozik a hasonlóképpen kisemmizett és elnyomott oroszok narodnyik, majd késôbb szocialista mozgalmához.

1. Hahn I: A zsidó nép története. Budapest, 1998. 155. old.

2008/4

5

20084.qxd

2008/10/09

21:38

Page 6

(Black plate)

súlypont: izrael 60 éves Az orosz földrôl menekülôk két csoportra oszlottak: a többség Európa nyugati országai és az Egyesült Államok felé vette útját, a kisebbség pedig – köztük sok felvilágosult, kalandvágyó, fiatal értelmiségi – Erec Izraelben telepedett le. Elsô képviselôik 1881-ben érkeztek, de ôket egyre nagyobb létszámú csoportok követték. A fiatal orosz zsidók célja a szabadság rendjének megszervezése, valamint az élhetô élet megteremtése volt, noha számottevô eredményeket ezen a fronton ôk még nem tudtak felmutatni. Némi kapcsolatot tartottak a régóta Erecben élô, szegény és vallásos zsidó közösséggel, de ezek a szálak a következô évtizedek során szinte kivétel nélkül elszakadtak. A modern cionisták – bár vannak soraikban kivételes hatású vallásos személyiségek és csoportok is – a XX. század elejétôl kezdve nem engedik tevékenységüket összefüggésbe hozni a visszatérésrôl szóló prófétai jövendölésekkel. A Nyugat-Európában élô zsidók sorsa a XVIII. század utolsó évtizedeitôl kezdve az oroszországi hitsorsosokénál sokkal bonyolultabban és ellentmondásosabban alakult. Egyfelôl a zsidót mint személyt a felvilágosodás elterjedésének köszönhetôen végre ugyanazok a jogok illették meg, mint az adott ország nem-zsidó lakóját. Bárhol lakhatott, járhatott egyetemre, bármilyen hivatást választhatott, ugyanannyi adót fizetett stb. Megnyílt számára az út az emancipáció és a kulturális integrálódás felé. Másfelôl viszont azok, akik ezt az utat választották, arra kényszerültek, hogy vallási közösségüket elhagyják, és asszimilálódjanak a többségi társadalom szokásrendjéhez. Ebben az idôben sok asszimilálódott zsidó vette föl a keresztény vallást, de akik ezt nem tették meg, már azok sem tartották be szigorúan a vallási elôírásokat. A hitközségek létszáma fogyott, tagjaik és vezetôik pedig egyre elzárkózóbbak és konzervatívabbak lettek. Ami tehát pozitívan értékelhetô az egyén szempontjából, rendkívül sok kárt okozott a közösségnek. A gettó falainak jelképes – és olykor konkrét – leomlása ugyanakkor a zsidóság egy részét elvezette arra a gondolatra, amelyre az orosz alijázókat a kegyetlen üldözés kényszerített rá. Nyugat-Európában ugyanis nemzeti mozgalmak, új nemzetállamok szervezôdtek – és ennek hatására a zsidó gondolkodók közül többen, mint pl. Leon Pinsker és Moses Hess, hirdetni kezdték, hogy az asszimiláció könnyen jelentheti a zsidóság végét. Sürgették tehát a zsidó nemzeti eszme megfogalmazását, valamint, hogy a zsidók találják meg azt a hazát, ahol nemzetként élhetnek. Palesztina mint régen elhagyott, de újra megnyerhetô haza egyes számú lehetôségként merült fel. A Palesztinába való kollektív hazatérést a fentieken kívül még egy jelenség sürgette; nevezetesen az önmagát egyre erôteljesebben és egyre szélesebb körben artikuláló antiszemitizmus. Az asszimiláció nyújtotta lehetôségek következtében Nyugat-Európában sok zsidó ugyanis fényes karriert futott be, vagyont és tekintélyt szerzett. Ahol pedig siker van, ott irigység – olykor fóbia – is van. Egy Wilhelm Marr (1819–1904) nevû német politikai agitátor 1873-ban pamfletet adott ki, amelyben a tehetôs zsidó bankárok, 6

II.Miklós – fokozta a terrort

üzletemberek és tôkések által képviselt veszélyforrásokat ecsetelte. A pamflet címe: A zsidóság gyôzelme a germánság fölött. Ebben az írásban jelent meg elôször az “antiszemita” szó. Marr és a hozzá hasonló véleményen levôk nézetei a romantikus nacionalizmusban, valamint a kisparaszti réteg antikapitalizmusában gyökeredztek. Ugyanakkor nemcsak a sikeres és vagyonos asszimilálódottak váltottak ki ellenszenvet a nem-zsidó környezetükbôl, hanem azok is, akik átlagos, vagy éppenséggel szegényes körülmények között éltek, városban laktak, ipart ûztek, vagy hivatalnokként, esetleg vékonypénzû értelmiségiként próbálták fenntartani magukat. Ôk vallásukat a szegény sorsú, nem-zsidó tömegek között egyre népszerûbb szocialista eszmékkel cserélték fel. A népi antikapitalizmus pedig fenyegetést látott a földnélküli, szervezkedô, elégedetlen tömegekben is. Tulajdonképpen a modern városi élet minden formájára bizalmatlanul nézett; a szocialista aktivistát éppúgy ellenségnek tekintette, mint a pénzét jól forgató tôkést. Mivel pedig mindkét csoportban sok volt a zsidó, az antiszemitizmus egyre jobban terjedt Németországban, majd átlépte a határt, felütötte a fejét az Osztrák-Magyar Monarchiában és Franciaországban is. A franciaországi antiszemitizmus mögött azonban nem a némethez hasonló, romantikus, antikapitalista nacionalizmus állt elsôsorban, hanem a katolikus egyház. A kortárs francia papság számára a zsidó a lázadás és az antiklerikalizmus megtestesítôje, a keresztény vallás és civilizáció sírásója volt. Az egyházi indíttatású zsidógyûlölet mellett persze léteztek Franciaországban más motivációjú antiszemitizmusok is. Édouard Drumont (1844–1917) 1886-ban megjelent, A zsidó Franciaország címet viselô munkája valamennyit összefoglalta és szentesítette. A századvégi francia antiszemitizmus legnagyobb horderejû megnyilvánulása mindazonáltal nem ez a mû volt, hanem a Dreyfus-per. Alfred Dreyfus (1859–1935) kapitányt, a hadsereg zsidó származású vezérkari tisztjét 1894-ben hamis vádak alapján kémkedésért életfogytig tartó várfogságra 2008 /4

20084.qxd

2008/10/09

21:38

Page 7

(Black plate)

súlypont: izrael 60 éves ítélték, felülvizsgálati kérelmét elutasították, ôt magát pedig katonai elöljárói látványos procedúra keretében lefokozták. Az eljárás hisztérikus, zsidóellenes indulatokat szabadított el mind a francia nagyvárosokban, mind pedig francia-Algériában. Dreyfust az Ördög-szigetre számûzték, és – noha a hírszerzés fônöke már 1896-ban bizonyítani tudta volna ártatlanságát – perének újratárgyalása még évekig nem volt lehetséges. 1899-ben aztán büntetését tíz évre csökkentették, majd az elnök még ugyanabban az évben megkegyelmezett neki. Dreyfus azonban nem érte be ennyivel. Ártatlanságát hangsúlyozva teljes rehabilitációját és a hadseregbe való újrafelvételét kérte. Mindez be is következett, de csak 12 évvel a per után, 1906-ban. A Dreyfus-per rendkívüli hatást gyakorolt egy fiatal, zsidó származású újságíróra. Az illetô Pesten született, Theodor Herzlnek (magyarosan Herzl Tivadarnak) hívták, és 1891-tôl 1895-ig a Neue Freie Presse címû bécsi lap párizsi tudósítója volt. Korábban úgy vélte, hogy a zsidóságnak emancipálódnia és teljesen asszimilálódnia kell, a per azonban felnyitotta a szemét. Belátta, hogy a tökéletes asszimiláció illuzórikus cél, mert ha a zsidó igyekszik is teljesen elfelejteni vallását, múltját, kultúráját, mindig lesznek a környezetében olyanok, akik arra emlékeztetik ôt. Herzl a korábbi cionista próbálkozások szintéziseként Der Judenstaat címû, 1896-ban megjelent tanulmányával megalapította a politikai cionizmust, majd 1897-ben Baselben, összehívta a cionista világkongresszust. (Ez az intézmény, mint afféle zsidó parlament, Izrael állam megalakulásáig idôrôl idôre összeült.) Rövid élete utolsó éveiben Herzl azon iparkodott, hogy reális közelségbe hozza a zsidó nemzet új és végleges letelepedését Palesztinában. Fáradhatatlanul utazott, diplomáciai tárgyalásokat foly-

tatott a török portával, a német, az orosz és az angol kormánnyal. Eszméinek terjesztése céljából hetilapot tartott fenn. Ugyanakkor kevés konkrét eredményt ért el. Tervét nemcsak a kormányok, de jórészt a zsidók is utópisztikusnak látták. Mindössze 44 évet élt. Halálának évében (1904) Palesztinában még csak néhány új zsidó telep, és egy néhány tucatnyi aktivistát tömörítô cionista szervezet mûködött. A mai Izrael lakói azonban mégsem utópista látnokként, hanem államalapítóként tekintenek rá, hiszen az idô ôt igazolta. A Herzl halála elôtti év folyamán fejezôdött be az ún. elsô alija, amelynek keretében – többnyire Oroszországból – mintegy 50000 ember érkezett Palesztinába. Ezekrôl már esett néhány szó. Többségük független földmûves telepeken (mosavokban) élt, és az új zsidó társadalmat próbálta megteremteni – igen nehéz körülmények között és gyenge eredménnyel. A második alijával érkeztek Herzl lengyel és orosz hívei, 1904 és 1914 között, mintegy 35-40 ezren. Közöttük voltak az ország elsô leendô vezetôi, maga Ben Gurion is. Ôk önkéntes kollektivista telepeket, ún. kibucokat hoztak létre, megkezdték a mocsarak lecsapolását, áruszállításra alkalmas utakat építettek stb. Jelentôs szerepük volt a terület lakhatóvá tételében. A harmadik alija 1919 és 1923 között ismét fôleg lengyel és orosz zsidókból állt. E négy év alatt Palesztina zsidó lakossága újabb 35000 fôvel gyarapodott. A negyedik bevándorlási hullámmal, 1924 és 1928 között, 80000 fô érkezett, az ötödikkel, 1933 és 1939 között, pedig majdnem 225000. Ez utóbbit szokás német alijának is nevezni. A német bevándorlók teremtették meg Palesztinában a valódi urbanizációt és az ország gazdasági fölemelkedését. A hatodik hullám a világháború és a Brit Mandátum végnapjainak idejére esik, 1939 és 1945 között. 93000 ezer zsidó érkezett ezekben az években – jelentôs részük illegálisan. (A bevándorlás azóta is folytatódik. Az utóbbi, nagyobb csoportok a ’90-es évek folyamán az arab országokból, a korábbi Szovjetunióból, valamint Etiópiából érkeztek.)

Palesztina 1948 elôtt

Theodor Herzl – a cionizmus atyja

2008/4

A Római Birodalom bukása után ennek a területnek szinte egyáltalán nem voltak olyan urai, akik értelmét látták volna a földmûvelésbe, vagy a vidék lakóinak anyagi boldogulásába javakat és energiát befektetni. A KözelKelet többi országához hasonlóan az uralkodó csoportok irányító szerepe évszázadokon át Palesztinában is a földmûves réteg mértéktelen kizsákmányolásában merült ki. Amíg pedig a fellah munkájához nem kap semmi támogatást, nem is ad bele mindent. Így azután a Palesztinában élô arab földmûvesek az oszmán uralom idején a földjüket elhanyagolták, nagy részét megmûvelni sem tudták, hiszen felszerelésük hiányos volt, és senki sem tanította meg ôket olyan elemi módszerekre, mint pl. a különféle talajjavítási technológiák, a trágyázás, a vetésforgó vagy a magnemesítés – a gépesítés pedig még a legszebb álmaikban sem jöhetett szóba. És ha a föld el van hanyagolva, egyre kevesebb a termés, a termôtalaj pedig az erózió 7

20084.qxd

2008/10/09

21:38

Page 8

(Black plate)

súlypont: izrael 60 éves prédája lesz. A fellah így nem tudja megfizetni az adóját, kénytelen pénzt kölcsönözni – ám nyilvánvaló, hogy ilyen feltételek mellett sem az uzsorakamatot, sem magát a tôkét nem tudja visszafizetni. Ettôl kezdve a rabszolgasorba süllyedt emberrel a földbirtokos azt tesz, amit akar. 1881-ben az elsô alija elsô fecskéit Palesztinában ez a kép fogadta: homoksivatag, kôsivatag, mocsár, kiszolgáltatottság, mérhetetlen szegénység. A terület ekkor még az Oszmán Birodalomhoz tartozott; egy olyan végnapjait élô hatalomhoz, amelynek nemhogy a gyarmatai, de önmaga fenntartásához sem volt már elég ereje. A zsidó jövevények pedig tôrôlmetszett idealisták voltak – alig alkalmasak az új körülmények között végzendô, nehéz fizikai munkára. Az új mosavok lakói közül sokan belehaltak a vállalkozásba, mások jobb esélyeket kínáló országokba távoztak, akik pedig maradtak, nem dicsekedhettek jobb életkörülményekkel, mint arab fellah szomszédaik. A halottak és az elmenekülôk helyére viszont új betelepülôk érkeztek, 1903-ig mintegy 50 ezren.

A Zsidó Nemzeti Alap nemzetépítô felhívása az 1930-as években

8

A Balfour-féle deklaráció (1918. november 2.), amely nevét a brit külügyminiszterrôl kapta, azt kürtölte világgá, hogy az Egyesült Királyság a továbbiakban jóindulattal tekint egy zsidó nemzeti otthon létrehozására Palesztinában. Az elsô világháborúban a térség vezetô nagyhatalmává emelkedett Nagy-Britannia tehát elkötelezte magát a zsidó otthonteremtés mellett. A Népszövetség 1922 júliusában hivatalossá tette a brit jelenlétet, és olyan mandátummal ruházta föl, amely a zsidó állam megalapításának elôkészítésére és a lakosság egészét képviselô önkormányzati szervek létrehozására szólt. A brit fennhatóság azt is támogatta, hogy a bevándorolni készülô zsidók betanítását egy erre a célra kijelölt cionista szervezet racionális módon megtervezze, és végrehajtsa. A szóban forgó szervezetet Hehalutz-nak hívták. Hozzá jobbára olyan fiatal zsidók tartoztak, akiknek szándékukban állt Palesztinában letelepedni. Ôk – még mielôtt alijáztak volna – oktatást kaptak mezôgazdasági ismeretekbôl és ivrit nyelvbôl, de tisztában kellett lenniük Palesztina földrajzi és éghajlati adottságaival is. Ha a tanítást végzô Hehalutz-tagok valamelyik jelentkezôt fizikai, vagy lélektani szempontból gyengének találták, lebeszélték az alijáról. A megfeleltek ezután nagy, palesztinai gyakorló-gazdaságokba kerültek, ahol helybéli gazdák felügyelete alatt kellett dolgozniuk. Ha itt is megállták a helyüket, rajtuk múlott, hogy mihez kezdenek Erec Izraelben. Az ifjú halucok általában nem rendelkeztek saját anyagi eszközökkel; gyakran még az útiköltségüket is a Zsidó Ügynökség (Jewish Agency, héberül Szohnut) fedezte. Letelepedniük is csak úgy sikerült, hogy a letelepedés költségeit közalapokból fizették. A legnagyobb vagyona és befolyása a Zsidó Nemzeti Alapnak volt, amely palesztinai földeket vásárolt az egész világ zsidósága által erre a célra adományozott pénzekbôl. (Ezen a ponton el kell oszlatnunk egy közkeletû tévedést: a betelepülô zsidók többsége nem kergette el, és nem tette földönfutóvá a palesztinai arabokat. A területért a közel-keleti földáraknak gyakran a többszörösét fizette ki a Zsidó Nemzeti Alapnak.) A Nemzeti Alap által vásárolt földet a zsidó nép örök tulajdonának tekintették, amit – jelképes összegért – a zsidó bevándorlók bérelhettek, de nem vásárolhattak meg. Így elejét tudták venni a földspekulációnak. A két világháború között a Zsidó Nemzeti Alap kb. 26 millió dollárt költött földvásárlásra és talajjavításra. Az így megszerzett és mûvelés alá vont területeken sok új mosav és kibuc létesült. Bennük lehetôség nyílt egyre több új bevándorló fogadására. Ezeken a telepeken minden munkát a bevándorlók végeztek – tilos volt bérmunkásokat alkalmazniuk. A halucok által lakott és megmûvelt területeken, a fenti szabálynak megfelelôen, sem zsidó, sem pedig arab bérmunkásokat nem alkalmaztak, a mezôgazdaságon kívüli vagy az arra alapuló szektorokban, pl. az élelmiszer-feldolgozásban, az áruk értékesítése terén, az útépítéseken, a talajjavítási munkálatokban stb., viszont komoly igény mutatkozott arra, hogy Palesztina nem-zsidó lakói – megfelelô bérezés ellenében – hozzájáruljanak az ország 2008 /4

20084.qxd

2008/10/09

21:38

Page 9

(Black plate)

súlypont: izrael 60 éves felépítéséhez. A zsidó magántulajdonban levô ültetvényeken pedig bárki végezhetett munkát, aki a felajánlott bérrel és munkakörülményekkel megelégedett. 1937-ben egy brit királyi ellenôrzô bizottság azt találta, hogy Palesztinában egy iskolázatlan arab munkás napi bére 100-180 mill, a szakmunkásoké pedig 250-600 mill, ami kétszeresét jelentette a szíriai és háromszorosát az iraki béreknek. Két évtized alatt a palesztinai arab lakosság lélekszáma a rohamosan javuló életkörülmények miatt 562 ezerrôl 1 millió 200 ezerre nôtt. Nemcsak kereseti lehetôségeik javultak meg ezen idô alatt, hanem általános életszínvonaluk és egészségügyi ellátottságuk is. Egy Walter Clay Lowdermilk nevû amerikai földmérnök Palesztina korabeli gazdaságáról írott tanulmányában a következô népszámlálási adatokra hívja fel a figyelmet: “Hogy az arab lakosság élete azokon a vidékeken, ahol a zsidóság tevékenykedik, sokkal jobban fejlôdik, azt meglehetôsen jól bizonyítják a hivatalos statisztikák is. A mellékelt táblázat összehasonlítja néhány város lakosságának 1941-es létszámát az 1922-es és 1931-es adatokkal. A városok három kategóriába vannak osztva: 1) vegyesen arab és zsidó népességûek; 2) túlnyomóan arab népességûek zsidó települések mellett; 3) tiszta arab városok tiszta arab környezetben.” 2 Az amerikai geodéta beszámolójában megemlíti azt is, hogy a zsidó kolóniák melletti arab közösségek külsôleg is a komoly fejlôdés jeleit mutatják. Itt a fellahok kényelmes kô- vagy téglaházakban élnek, háziállataikat pedig nem a lakásukban, hanem külön istállókban tartják. Az utcák szélesek, sokkal kevésbé piszkosak, mint voltak egy nemzedékkel korábban. A gyerekek, noha még mindig mezítláb járnak, tiszták és egészségesek. A szembetegségek és a malária elôfordulása sokkal kisebb, mint a megelôzô évtizedekben volt. Sok fellah a szomszédos települések zsidó lakóitól eltanulta a talajjavítás és az öntözés módszereit is – ezek a földmûvesek csinos ültetvényekkel büszkélkedhetnek. Lowdermilk szerint ezek a számok azonban csak részben köszönhetôk a természetes népszaporulatnak. Nyilvánvalóan létezett Palesztinában egy belsô vándorlás,

mégpedig a tisztán arab vidékekrôl a zsidólakta vidékek felé. 1920 és 1940 között jelentôs arab tömegek hagyták el saját városaikat, hogy megtelepedjenek olyan városokban és falvakban, ahol szorosabb gazdasági kapcsolatba kerülhettek a zsidó bevándorlókkal. Eleinte néhány befolyásos arab vezetô szimpátiájáról biztosította mind a békére és jólétre vágyó arab tömegeket, mind pedig a cionista törekvéseket. 1919-ben pl. Fejszál, aki az újonnan megalakult Irak királya volt, barátsági szerzôdést kötött dr. Chaim Weizmannal (1874–1952), a Cionista Világszervezet elnökével. Néhány hónappal korábban, a Balfour-deklaráció után, a párizsi békekonferenciáról – akkor még Fejszál emír néven, az arab delegáció tagjaként – ezt írta egy cionista politikusnak: “Mi, arabok, de kivált az intellektuelek, nagy rokonszenvvel fogadjuk a cionizmust… Együtt dolgozunk a KözelKelet újjáalakítása és felvirágoztatása érdekében, és kettônk mozgalma kiegészíti egymást… Egyikünk mozgalma sem járhat a másiké nélkül sikerrel.” 3 Nem hiányzott a jóindulat Palesztina zsidó lakóiból sem. 1931-ben pl. hajlandónak mutatkoztak együttmûködni a kormányzattal, amely visszatelepülési támogatást ígért azoknak az araboknak, akik bizonyítani tudták, hogy a zsidó földvásárlás tette ôket földönfutóvá. Több mint háromezer panasz érkezett, ezek többsége azonban alaptalannak bizonyult. Hatszázötvenhat igényt tartottak indokoltnak, a panaszosoknak több mint fele azonban a leghatározottabban visszautasította a visszatelepítési ajánlatot mondván, hogy a városban, ahol élnek, jobb életfeltételeket találtak. Végül kb. 300 arab család kapta vissza eredeti földtulajdonát. A palesztinai fôbiztos a Népszövetség számára 1935-ben készített jelentésében a helyzetet részletesen elemzi, és arra a következtetésre jut, hogy a bevándorló zsidóság a helyi lakosságot egyáltalán nem veszélyezteti, éppen ellenkezôleg: életfeltételeire pozitív hatással van. A zsidó munkásokat tömörítô szakszervezet (a Hisztadrut) vezetôi a húszas-harmincas évek során arra a meggyôzôdésre jutottak, hogy a legpraktikusabb, ha egyelôre

Népszámlálási adatok: 1.

Haifa Jeruzsálem

1922-ben: 24634 1922-ben: 62578

1931-ben: 50403 1931-ben: 90503

1941-ben: 113000 1941-ben: 138000

Jaffa Ramallah Lydda

1922-ben: 32564 1922-ben: 7312 1922-ben: 8103

1931-ben: 52866 1931-ben: 10421 1931-ben: 11250

1941-ben: 84000 1941-ben: 13300 1941-ben: 155000

Nablus Gaza Betlehem Hebron

1922-ben: 15947 1921-ben: 17480 1921-ben: 6658 1922-ben: 16577

1931-ben: 17189 1931-ben: 17046 1931-ben: 6815 1931-ben: 17531

1941-ben: 21600 1941-ben: 21500 1941-ben: 7800 1941-ben: 20600

2.

3.

2. W. C. Lowdermilk: Palesztina, 1946. 126-127. old. 3. H. Habe: Mint hajdan Dávid. Tel Aviv, 1971. 181. old.

2008/4

9

20084.qxd

2008/10/09

21:38

Page 10

(Black plate)

súlypont: izrael 60 éves két párhuzamos gazdasági rendszer épül ki a térségben. A “nem adunk halat, de megtanítunk halászni” elve alapján segítséget ajánlottak az arab munkásoknak arra az idôre, amíg azok hozzászoknak a szervezettséghez, és életnívójuk utoléri a zsidó munkásokét. Remélték, hogy ezután a két párhuzamos gazdaság fokozatosan össze fog olvadni. Mind az egyszerû arab tömegeknek, mind pedig a hazatelepedô zsidóknak érdekükben állt tehát a békés egymás mellett élés, és ezt tudták is. Kinek, kiknek a bûne, hogy ez a jól induló kapcsolat mégis olyan fázisba érkezett, amilyenben ma is van? Nem gondolom, hogy egyetlen ember vagy embercsoport tévedése, ilyen-olyan tapasztalaton alapuló elôítélete váltotta ki a tragédiát. A két fél közötti gyûlölet és ellenségeskedés irracionálissá növekedése sok világpolitikai folyamat és belsô, helyi adottság eredménye, amelyeknek a Palesztinában élô átlagemberek – mind a zsidók, mind az arabok – az elkövetkezô évtizedek folyamán szenvedô alanyaivá váltak. A konfliktus kialakulásának okaira és következményeire, azok részletes elemzésére a késôbbiekben térek rá. Most csak annyit szeretnék megemlíteni, hogy minden, pozitív irányba mutató statisztikai adat cáfolataként zsidóellenes lázadások törtek ki a palesztinai arabok körében – elôször 1929-30-ban, másodszor pedig 1936 és 1939 között, több hullámban. A brit adminisztráció úgy próbálta elejét venni a további konfliktusoknak, hogy elkezdte korlátozni a zsidók számára a bevándorlást és a földeladást. 1937 és 1947 között sok tervet vitatott meg a parlament, érkezett olyan javaslat is, amely a zsidók számára 1275 km2 területet kívánt biztosítani Palesztinában, ami Svájc területének tizenketted része. Hans Habe fent idézett könyvében arra a következtetésre jut, hogy “…ez országnak kevés, koncentrációs tábornak sok.” 4 A bevándorlás korlátozása azonban nem bizonyulhatott járható útnak. A zsidók ugyanis Európa számos országából, fôleg Németországból, kénytelenek voltak elmenekülni. Ezért hát jöttek, de innentôl kezdve nagyrészt illegálisan. Megalakult a Hagana, a késôbbi izraeli hadsereg illegálisan szervezôdô elôdje, valamint az a Palmah nevû, a Haganához tartozó, földalatti csoport, amely minden lehetséges eszközzel segítette az illegális bevándorlást. A palesztinai zsidók között egyre mérhetôbb volt az angolellenes közhangulat. A háború kitörésekor a közösség vezetôi mégis úgy döntöttek, hogy a tengelyhatalmakkal szemben a szövetségeseket támogatják. (A brit hadsereg tisztje volt a magyar származású Szenes Hanna is, akit 1944-ben a Margit körúti fogházban végeztek ki.) Mivel azonban a brit adminisztráció ettôl a gesztustól nem hatódott meg, és a bevándorlást továbbra is korlátozta, 1941-ben három új földalatti csoport alakult – név szerint az Ecel, az Irgun és a Lehi –, amelyek már az angol célpontok elleni terrorcselekmények elkövetésétôl sem riadtak vissza. Válaszul az angolok megkezdték az illegális bevándorlók kitoloncolását, az elfogott Hagana-tagokat

1947 – az eredeti ENSZ felosztás

pedig hadbíróság elé állították (1943). 1944-ben újabb terrorakciókra került sor. Az elkövetôket ez alkalommal Eritreába számûzték. A háború befejezése után, egészen 1947-ig, 120 ezer bevándorló érkezett illegálisan; szinte kivétel nélkül holokauszt-túlélôk. Tudhatjuk azonban, hogy a bevándorolni szándékozók száma ennél sokkal magasabb volt. Az angolok az alijázókat szállító hajók elôtt lezárták a kikötôket, és a szárazföldi határokat is ellenôrizték. Nincs birtokunkban pontos számadat arról, hogy hány partra úszni próbáló embert lôttek le, valamint hányan haltak éhen-szomjan a kikötni nem tudó hajók fedélzetén. A zsidó közösség ekkor már teljesen nyíltan szembefordult az angolokkal. Az illegális fegyveres csoportok ellenállási mozgalommá egyesültek. Legemlékezetesebb tettük a Dávid Király szálloda elleni merénylet volt 1946-ban. Válaszlépésként a zsidó közösség vezetôi börtönbe kerültek, az elfogott illegális bevándorlókat pedig Ciprusra számûzték. A reménytelennek látszó helyzetet Truman amerikai elnök mentette meg 1947-ben. Javaslatára az angolok

4. H. Habe: Mint hajdan Dávid. Tel Aviv, 1971.

10

2008 /4

20084.qxd

2008/10/09

21:38

Page 11

(Black plate)

súlypont: izrael 60 éves kivonultak a térségbôl, és egy ENSZ vizsgálóbizottság alakult, amely felvetette, hogy Palesztinában jöjjön létre egy önálló zsidó és egy önálló arab állam. A határozat megszületett, a képviselôk megszavazták, hogy melyik nép hol, mekkora területet foglalhat el, de Jeruzsálemet és környékét ENSZ ellenôrzés alatt kívánták tartani. Meg kell jegyeznem, hogy e határozat létrejöttében és pozitív fogadtatásában a Szovjetunió rendkívül hathatós szerepet játszott az ENSZ-ben, továbbá, hogy a zsidó állam megalakulásakor rögtön el is ismerte azt. Az Egyesült Államok sokkal tétovább magatartást tanúsított, és egészen a ’70-es évek elejéig csak részleges fegyverbarátságot tartott fenn Izraellel. (Csehszlovákia pl. ugyanakkor a palesztinai zsidók függetlenségi harcát komoly fegyverszállítmányokkal támogatta 1948-ban, amit aligha tehetett volna meg szovjet engedély nélkül.) Az izraeli vezetés ugyanakkor hamar felismerte, hogy hová vezet a barátság a Nagy Testvérrel, és – kerül, amibe kerül – nem kért belôle. A továbbiakban tehát a Szovjetunió az ENSZ-ben az arab lapra tett, valamint anyagilag és katonailag egyaránt Izrael ellenségeit támogatta. Ennek következtében 1956 és 1990 között az ENSZ-közgyûlés jóformán mást sem csinált, mint Izraelt elítélô határozatokat hozott. Mindezt persze 1947-ben még nem lehetett elôre látni. A zsidó közösség elfogadta az ENSZ rájuk vonatkozó határozatát, az arabok azonban háborút indítottak a zsidó telepek ellen. A gerillaharcban megedzôdött zsidók természetesen nem hagyták magukat. Leverték a lázadást, és 1948. május 14-én bejelentették az önálló zsidó állam megalakulását.

Háborúk és békék A Függetlenségi Nyilatkozat ugyan biztosította a teljes vallásszabadságot és az egyenlôséget az ország minden polgára számára, a szomszédos arab államok vezetôi azonban nem bíztak az ígéretek teljesítésében. Alig 24 órával azután, hogy Izrael hivatalosan megalakult, öt arab ország reguláris hadserege indított ellene támadást. A hiányosan felszerelt, sebtében kiképzett, ám annál lelkesebb izraeli véderô hôsies küzdelemben (egy évig tartó kemény harcban) megállta a helyét, és visszaverte a betolakodókat. A függetlenségi háború legádázabb csatái a Tel Avivot és Jeruzsálemet összekötô útért folytak. Az izraeli katonáknak, hosszas állóháború után, sikerült feltárniuk egy régi római utat, így meg tudták kerülni a jordániai Arab Légió által megszállt Latrun erôdöt. Jeruzsálem megmenekült, ám a fegyverszünet elôtti utolsó órákban a jordániai haderô elfoglalta Kelet-Jeruzsálemet, s ezzel a város gyakorlatilag két részre szakadt. A függetlenségi háború utolsó hónapjaiban az izraeli csapatoknak sikerült elfoglalniuk még Lodot, Ramleh-t és Beér Sevát is. Az ország területe így a libanoni határtól a Vörös-tenger bejáratáig, azaz Ejlátig terjedt, leszámítva a Golan-fennsíkot, valamint a Gázai övezetet és Ciszjordániát. A háború hónapjai alatt mintegy 6000 zsidó katona esett el. A fegyverszüneti megállapodás véglegesítette az 2008/4

országhatárokat, ezek védelme azonban Izraelnek még évekig rengeteg pénzébe és sok katona életébe került. A függetlenségi háború után az életben maradottakra egy nem kevésbé heroikus feladat várt: az ország felépítése. Megválasztották a 120 fôbôl álló parlament, a Knesszet, tagjait és általuk az ország vezetôit. Chaim Weizmann lett az állam elsô elnöke, David Ben-Gurion (1886 – 1973) pedig az elsô miniszterelnök. 1949. május 11-én Izrael elfoglalhatta helyét az ENSZ 59. tagjaként a világszervezetben. 1951 végéig 687 ezer új bevándorló érkezett. A térség arab országai menekülô arabokat fogadtak be, ugyanakkor zsidókat üldöztek el: 235 ezren jöttek Marokkóból, 124 ezren Irakból, 46 ezren Jemenbôl, 43 ezren Tunéziából, 37 ezren Egyiptomból, 32 ezren Líbiából, 12 ezren Algériából, továbbá 8 ezren Szíriából és Libanonból. Az ország lakossága 1958-ban már közel 2 millió volt, pedig ezekben az években az élet Izraelben sem jólétet, sem biztonságot nem ígért. A kibucok lakói ugyan újabb terméketlen földeket tettek használhatóvá, erdôket telepítettek, és az ipari termelés is megkétszerezôdött, a német jóvátétel és az amerikai zsidóság hathatós anyagi támogatása nélkül azonban az ország ellehetetlenült volna. Hihetetlen összegeket emésztettek fel ugyanis a védelmi kiadások, mivel az 1949-es fegyverszünettel a hidegháború és a fenyegetettség – mint ahogy az várható volt – nem ért véget. Egyiptom, 1956 nyarán, államosította a Szuezicsatornát, lezárta a Tiran-szorost, és ettôl kezdve nem engedte át a hajóforgalmat. Ugyanazon év októberében pedig katonai szövetséget kötött Szíriával és Jordániával azzal a nem titkolt szándékkal, hogy Izraelt eltörli a föld színérôl. (Az arab országoknak céljuk eléréséhez a Szovjetunió most már jelentôs anyagi és katonai segítséget nyújtott.) Az izraeli haderô azonban megelôzte a támadást, és villámháborút hajtott végre. Nyolc nap alatt elfoglalták a Gázai övezetet és a Szináj-félszigetet. Az arab országok

David Ben-Gurion – az államférfi, aki hazát teremtett

11

20084.qxd

2008/10/09

21:38

Page 12

(Black plate)

súlypont: izrael 60 éves fegyverszünetre kényszerültek, amelynek eredményeképpen az izraeliek kivonultak a Szináj-félszigetrôl, Egyiptom pedig lehetôvé tette a szabad hajózást. A félsziget békéjét ENSZ-csapatok biztosították 1967-ig, vagyis a következô háborúig. Már a fegyverszünet aláírásának pillanatában nyilvánvaló volt ugyanis, hogy lesz következô háború, csak azt nem lehetett pontosan tudni, mikor. 1957-tôl egymást érték a szomszédos arab országok részérôl a különféle határsértések, támadások az új zsidó telepek ellen. Egyiptom 1967 májusában csapatösszevonást hajtott végre, távozásra szólította fel az ENSZ-csapatokat, és ismét lezárta a Tiran-szorost. Szíria és Jordánia ugyancsak mozgósította a hadseregét. Az arab sajtóban a következô – és hozzájuk hasonló – nyilatkozatok jelentek meg: “Fegyveres erôink tegnap megszállták Sharm el-Sheikhet… Szóba sem jöhet, hogy bármilyen körülmények között is megengedjük az izraeli zászló átkelését az akabai víziúton” – mondta Nasszer május 23-án. “Befejeztük az agresszió elôkészületeit” – jelentette ki Háfez Asszad, Szíria hadügyminisztere május végén. “Tekintve az akabai öböl blokádját két lehetôség áll Izrael rendelkezésére: mindkettô véres lehetôség. Vagy elpusztul az arab katonai és gazdasági blokád fojtogató szorításában, vagy meghal az ôt dél, észak és kelet felôl körülfogó arab haderôk golyózáporában” – foglalta össze a helyzetet a kairói rádió politikai elemzôje. “Izrael léte tévedés, amelyet korrigálni kell” – nyilatkozta Aref, iraki elnök június 1-jén.5 Ám Mose Dajan (1915–1981) hadügyminiszter és Jichak Rabin vezérkari fônök (a késôbbi mártír miniszterelnök) nem a megsemmisülésre, hanem a jól idôzített ellencsapásra készítette fel az izraeli hadsereget. Június 5-én hajnalban nem sokkal – az is lehet, hogy csupán percekkel – megelôzték az arab inváziót. Megkezdôdött a hatnapos háború. Az izraeliek elôször az ellenség légierejét semmisítették meg, majd a déli határ mentén felmorzsolták az egyiptomi haderôt. Ekkor lendült támadásba Jordánia, de erôiket sikerült visszaverni. A legádázabb küzdelem a Golán-fennsíkért folyt, ahonnan a korábban beásott szíriai ütegek 19 éven keresztül bombázták az észak-izraeli településeket. Az izraeli katonák a legnagyobb örömmel és lelkesedéssel azonban mégsem a Golán meghódítását fogadták, hanem Kelet-Jeruzsálem felszabadítását. Ez a háború harmadik napján történt, és valódi eufóriát váltott ki. Civilek és katonák, vallásosak és hitetlenek, öregek és fiatalok napokig táncoltak a Nyugati Falnál. A hetedik napon a háború véget ért; a támadó arab országok kénytelenek voltak fegyverszünetet kötni. Az ENSZ Biztonsági Tanácsának 242. határozata pedig a következôképpen próbálta elejét venni a további ellenségeskedéseknek: “…a térség minden államának joga van a szuverenitás, a területi sérthetetlenség és a politikai függetlenség

Jichak Rabin – a megbékélés vértanúja

elismertetésére, s arra, hogy fenyegetéstôl vagy támadástól mentes, biztonságos és elismert határok között éljen.” 6 Sokan gondolják, hogy ilyen nagyságrendô katonai gyôzelmet egy nemrég létrejött, kicsi ország, három arab szomszédja és a mögöttük álló katonai szuperhatalom ellen nem arathatott külsô segítség nélkül. Valóban nehezen hihetô, hogy így történt, ám nincs bizonyíték az ellenkezôjére. Sôt, bizonyosan tudható, hogy Izrael kért ugyan katonai segítséget az Egyesült Államoktól, de az USA a harmadik világháborútól való félelmében megtagadta azt, és titokban sem avatkozott bele az események alakulásába. Visszaemlékezéseiben Lea Rabin, a hatnapos háború vezérkari fônökének özvegye, pl. a következôket írja: “Egy tragikus tévedés is történt június hetedikén. A haditengerészetünk egyik egysége megtorpedózta az USA hatodik flottájának egyik hajóját, a szárazföldi parancsnokságok közti rádióüzeneteket figyelô Libertyt, gondolván, hogy valójában egyiptomi hajó. Az esetnek harminckét halálos áldozata volt. Az amerikaiaknak megmondtuk, hogy a háborús cselekmények idejére húzódjanak messzebbre a parttól, de ez az üzenet az amerikai hírközlési rendszer meghibásodása miatt nem jutott el a Libertyhez. Amikor az izraeli parancsnokság megtudta, hogy nem egyiptomi hajóról van szó, azt gyanította, hogy talán szovjet. Ha az lett volna, akkor egy ilyen esemény akár a harmadik világháborút is kirobbant-

5. H. Habe: Mint hajdan Dávid. Tel Aviv, 1971. 6. Rostoványi Zs: Együttélésre ítélve. Budapest, 2006. 142. old. 7. L. Rabin: Férjem, életünk. Budapest., 1998, 117. old.

12

2008 /4

20084.qxd

2008/10/09

21:38

Page 13

(Black plate)

súlypont: izrael 60 éves hatta volna. »Barátokkal beszélhet az ember, és magyarázatot adhat, bocsánatot kérhet«– írta Jichak az emlékirataiban. De én tudom, hogy mennyire bánkódott, és mennyire odavolt az incidens miatt, még ha éppen gyôzelmet ünnepeltünk is.” 7 Az amerikaiak tehát, amennyiben hiszünk e beszámolónak – és miért ne hinnénk –, a hatnapos háborúban csak megfigyelôként voltak jelen, és egy esetben még így is pórul jártak. Nincs olyan elfogulatlan forrás, amely bizonyítaná, hogy ezt a rendkívüli háborút – mintegy a színfalak mögül – az USA nyerte meg Izrael helyett. A szovjet propagandagépezet természetesen próbálta elhitetni a világgal, hogy a háborút Izrael kezdeményezte az USA bíztatására, és megnyerni is csak az amerikaiak segítségével volt képes. Izrael gyôzelme tehát Amerika gyôzelme, vagyis Izrael agresszor. A zsidó állam ellen tervezett agresszióról nem sok szó esett az arab világban, de a szovjet érdekszférában sem. Ma már azonban Közép-Európában is tudnunk lehet, és kell, hogy a hatnapos háború önvédelmi háború volt, és annak egy egészen különös válfaja. Nem egy rezsim vagy bizonyos területek, hanem a puszta lét védelmében folyt. Talán éppen ezért lehetséges, hogy külsô segítség nélkül, izraeli gyôzelemmel végzôdött. Ugyanakkor sem a Szovjetunió, sem az érintett arab államok nem törôdtek bele a vereségbe, és a válaszcsapáshoz csak a megfelelô pillanatot várták. Az alkalom 1973 októberében érkezett el. Október 6-a szombat volt, ráadásul jom kipur, vagyis az engesztelés napja. Ezen a napon a zsidóság – még a nem túl vallásosak is – tartózkodnak mindenfajta munkavégzéstôl, nem közlekednek, nem vesznek magukhoz ételt, sôt még folyadékot sem. Izraelben a rádió- és tv-állomások nem sugároznak mûsort. A támadó hadseregek tábornokai abban reménykedtek, hogy ezen a napon az izraeli hírközlés és a titkosszolgálat is szabadságra megy. Számításuk kis híján bevált. Az izraeli hadsereg az utolsó pillanatban mégis rekordidô alatt rendezte sorait, és felvette a harcot. A konfliktust ezúttal nem minôsíthetjük villámháborúnak: három hétig tartott, viszont ismét izraeli gyôzelemmel végzôdött. Saron vezetése alatt egy zászlóalj még a Szuezi-csatornán is átkelt, az északon harcoló egységek pedig 32 km-re megközelítették Damaszkuszt. Izraelnek ugyanakkor ez a diadal egy évi nemzeti jövedelmébe és politikai elitjének bukásába került. Az országon tiltakozási hullám söpört végig. Golda Meir (1898–1978) lemondott a miniszterelnökségrôl Jichak Rabin javára, de a jobboldali fordulatot ezzel sem sikerült hosszú idôre elodázni. 1974-ben a politikai bizonytalanságok ellenére megindult a gazdasági növekedés. 1975-ben Izraelt társult tagként felvették az Európai Közös Piacba, majd külföldi befektetôk érkeztek, növekedett az export, és fejlôdött a turizmus is. Amerikai közvetítéssel megindult a közel-keleti békefolyamat. Az arab országok közül elôször Egyiptom fogadta el a békejobbot. Az ország elnöke, Anvar Szadat (1918 – 1981), tárgyalásokat kezdett az 1977-ben miniszterelnökké választott, Likud-párti, Menachem Beginnel (1913 – 1992). Jeruzsálembe is ellátogatott, és beszédet 2008/4

mondott a Knesszetben. 1979-ben a Fehér Ház kertjében a két ország elsô embere aláírta a békeszerzôdést. A megállapodásnak megfelelôen Egyiptom elismerte Izraelt; Izrael pedig elkezdte csapatai kivonását a Szináj-félszigetrôl. Szadat 1981. október 6-án merénylet áldozata lett, de utódja, Mubarak, jelenleg is az általa kijelölt úton halad. Mivel Izrael a hatnapos háborúban elfoglalt Nyugatipartot (azaz Ciszjordániát), valamint Kelet-Jeruzsálemet és a környezô arab falvakat nem kívánta feladni, Jordánia csak hosszú évek múlva döntött úgy, hogy bekapcsolódik a békefolyamatba – annál is inkább, mivel az arab világ politikai arculatát mindeddig a Szovjetunió alakította, Izrael pedig 1981-ben stratégiai együttmûködést kezdett az USA-val. A nyolcvanas években – talán éppen e stratégiai együttmûködésben bízva – az izraeli hadsereg több támadást intézett arab célpontok ellen. A légierô még 1981 folyamán lebombázta az iraki atomreaktort, 1982-ben pedig megindult a támadás a Dél-Libanonban tevékenykedô palesztin “terrorista” csoportok ellen. Ezeket az aktivistákat több mint tíz évvel korábban utasították ki Jordániából, s ekkor telepedtek meg Dél-Libanonban, ahonnan – Szíria segítségével – szinte megállás nélkül lôtték az észak-izraeli településeket. A katonai csapás, amely a “békét Galileában” fedônevet viselte, Dél-Libanonban egy olyan megszállt övezetet (biztonsági sávot) hozott létre, ahonnan az izraeli hadsereg csak 2000-ben vonult ki. Ez a tény némileg megakadályozta, hogy az észak-galileai települések lakói napjaik jelentôs részét az óvóhelyeken töltsék. Az akció ugyanakkor még Izraelben is megosztotta a közvéleményt. Az 1982-es év folyamán ugyanis történt valami Dél-Libanonban, aminek semmiképpen nem lett volna szabad megtörténnie. A libanoni keresztény kormányfôt palesztin szélsôségesek meggyilkolták. Az indulatok elszabadultak. Az izraeli haderô körülvette a palesztinok lakta Szabra és Satila menekülttáborokat, hogy lakóit megvédje egy esetleges keresztény falangista támadás ellen. A támadás be is következett, mivel feltételezhetô volt, hogy a tábor lakói muzulmán fegyvereseket bujtatnak. A keresztény milicisták vérfürdôt rendeztek, amit az izraeli csapatoknak meg kellett volna akadályozniuk, de nem tették. Izraelben emiatt nem sokkal késôbb hivatalosan is elmarasztalták és leváltották Ariel Saron védelmi minisztert. Történtek 1985 óta csapatszétválasztások, írtak alá fegyverszüneti megállapodásokat, még komoly béketárgyalások is folytak, a valódi béke azonban az arab világ és Izrael között nem született meg – azóta sem.

…et altera pars Izraelnek tudomásul kellett vennie, hogy sem a megnyert háborúk, sem a fegyverszünetek nem könnyítették meg a helyzetét saját belsô problémái vonatkozásában, amelyek közül a legsúlyosabb ma is nyilvánvalóan a palesztin–izraeli konfliktus. Már a két világháború közötti idôszak tárgyalása során is említettem, hogy a területen élô két nép viszonya a komoly gazdasági fejôdés ellenére sem volt felhôtlen. 13

20084.qxd

2008/10/09

21:38

Page 14

(Black plate)

súlypont: izrael 60 éves De kik a palesztinok?

A Palesztinában élô arabok nem aposztrofálták magukat “palesztin”-ként egészen a függetlenségi háborút követô idôkig. A terület elnevezése, Palesztina, nagyon ôsi. Elôször Hérodotosznál (i. e. 484–420) fordul elô. A szó jelentése: “a filiszteusok földje”. A talmudi forrásokban szereplô “Palesztin Szíria” elnevezésnek azonban semmi köze nincs a héber Bibliában oly gyakran emlegetett harcos filiszteusokhoz, amint azt tévesen gondolhatnánk. A kifejezés a római provinciát jelöli. A történelem folyamán az elnevezés újra meg újra felbukkan, és az egész Szentföldre vonatkozik. Ez volt a helyzet a Brit Mandátum idején is – egészen Izrael megalakulásáig. Az elnevezés tehát régi; a filiszteusok azonban sem a héber Biblia fogság utáni irataiban, sem az Újszövetségben nem szerepelnek már – addigra eltûntek a történelem süllyesztôjében. A területre a helyi zsidóság szétszóratása után mind a bizánci korban, mind az arab, majd pedig az oszmán török hódítás után számos csoportban érkeztek betelepülôk; ezek többsége arab volt. A “palesztin nemzet” pedig még egy ennél is késôbbi találmány. Az itt élô arabok elsôsorban a modern zsidó nemzet- és államépítés következtében kezdtek egyre inkább nemzetként gondolkodni és viselkedni. Az 1919-es szíriai arab kongresszus zárónyilatkozatában pl. ez áll: “Követeljük, hogy Szíria déli, Palesztina néven ismert részét… ne válasszák el Szíriától.” Ugyanebben az évben a jeruzsálemi arab kongresszus még a név ellen is tiltakozott: “Az arab államok teljes és oszthatatlan egységet képeznek, s az arab nemzetek semminemû felosztást nem ismernek el.” Még 1956-ban is így nyilatkozott Ahmed Shukeiry (1908-1980), Arafat elôdje: “Mindenki tudja, hogy Palesztina nem egyéb, mint Szíria déli része.” 8 Milyen tényezôk és események vezettek a két nép máig tartó konfliktusához?

1) Elsôként a kulturális különbségrôl szeretnék említést tenni. Tudnivaló, hogy az arab világ életmódja rendkívüli mértékben eltért a többségében Európából érkezett zsidók életmódjától. Izrael arablakta vidékein ma sincs sok értelme olyan kérdéseket feltenni, mint pl: Mikor indul a busz? Mettôl meddig tart a munkaidô? Mennyi a bér? Mennyibe kerül a….? Mert a busz akkor indul, amikor a sofôr befejezi a sziesztát, és ott áll meg, ahol felszálló, vagy leszálló van. A munkaidôt a szükség szabályozza, a bér pedig alku tárgya, nem is szólva azon termékek áráról, amelyek a boltokban kaphatók. Az idô és a pénz itt nem képvisel túl nagy értéket. A muzulmán valláshoz tartozó arabok számára ezért a szegénység nem az élet legnagyobb gondja – bár természetesen ôk is inkább szeretnek jól, mint rosszul élni. Az iszlám kollektív vallás, teológiája a személynek nem tulajdonít különösebb fon-

tosságot. A Koránban és az iszlám más, tekintélyes irataiban megfogalmazott törvények úgy szólnak az egyénrôl, mint a közösség tagjáról. Ugyanakkor a közösségnek feladata támogatni a hozzá tartozó egyént, s ezzel közvetve Istennek tartozik. Az iszlám világban az élet egyik legfôbb tartópillére a szolidaritás. A nincstelen muzulmánokról külön rendelkezés gondoskodik, amelynek értelmében mindenki köteles a szegények javára éves jövedelme 2,5-10%-át befizetni. Többet bárki adhat, de kevesebbet nem. A helyi közösség pedig ismeri a rászorulókat és rászorultságuk mértékét. A pénz elosztásáról ezért a helyi elöljárók döntenek. Az iszlám világban nem gyakori jelenség a demokratikus államberendezkedés sem. Az arab országokban vagy egy szûk közösség vagy egyetlen személy gyakorolja a legfôbb hatalmat. A szigorú alá-fölérendeltség az élet minden területén megtalálható. Mindenki tudja a helyét, s a visszabeszélés, a feladat szabotálása tilos. Aki fölül van, ennek megfelelôen keményen fegyelmezi – alkalmasint bünteti – az alatta levôket. (A közelmúltban mesélték izraeli barátaim, hogy Izraelben törvényt hoztak az iskolában olykor elôforduló testi fenyítés ellen, ami általános felháborodást váltott ki az arab szülôk körében. Negatív diszkriminációt véltek fölfedezni a rendelkezés mögött mondván, hogy a zsidó gyerek magától is tanul, az arabot viszont verni kell.) Ebbe a világba léptek be a XX. században alijázó zsidók a maguk demokratikus felfogásával, az egyén méltóságának szem elôtt tartásával, az európai munkamorállal, az életszínvonal fejlesztésének igényével, valamint a megfelelô idôkihasználás és az anyagi javak megkülönböztetett tiszteletével. A fejlôdô gazdaság eredményeibôl az arabok szívesen kivették a részüket – amint azt korábban Lowdermilk számadataiból is megtudhattuk –, ugyanakkor azonban tartottak tôle, hogy az idegen értékrend elôbb-utóbb rájuk nézve is kötelezôvé válik. És miután senki sem tud két évtized alatt háromszáz évet öregedni, ez ellen minden porcikájuk tiltakozott. Vallási ellentétekrôl ugyanakkor nem olvashatunk az arab-zsidó konfliktusok történetében egészen a XX. század második feléig. Történt ez részben azért, mert az alijázó zsidóknak csak viszonylag kis százaléka volt vallásos, és azok is toleránsan viselkedtek az iszlámmal szemben, részben pedig azért, mert az arabok a fô veszélyt nem a zsidó vallásban látták, hanem a cionizmus eszméjében – vagyis abban, hogy a bevándorlók a területen hivatalosan meg kívánják alapítani a zsidó államot. 2) A konfliktus fellángolását nagyban elôsegítette a két háború közti nemzetközi helyzet alakulása. Németországban elôretört, 1933-ban pedig hivatalosan is hatalomra került a szélsôjobb. (Olaszországban ez már jóval korábban megtörtént.) Hitler egészen a háború kitöréséig kétkulacsos zsidópolitikát folytatott. Mindent elkövetett, hogy a német zsidókat – vagyonuk hátrahagyásával –

8. H. Habe: Mint hajdan Dávid. Tel Aviv, 1971.mmmm

14

2008 /4

20084.qxd

2008/10/09

21:38

Page 15

(Black plate)

súlypont: izrael 60 éves

Palesztin gyerekek – kiszámíthatóbb jövôt szeretnének

távozásra késztesse, s ezért nagyban támogatta a palesztinai bevándorlást, és nem eredménytelenül. Közel negyedmillió európai zsidó alijázott ebben az évtizedben. Ugyanakkor másrészrôl szövetségeseket keresett nemcsak Európában, hanem Európán kívül is. Mivel pedig Palesztina a brit érdekszférához tartozott, a németek jónak látták megnyerni maguknak az ottani “elnyomott” arabokat, az “ellenségem ellensége a barátom” megfontolásból. Sikerült is jó kapcsolatot teremteniük az arab vezetôkkel, elsôsorban a fômuftival, aki az egész népre komoly befolyást gyakorolt. A német retorikát hallgatva ezek a becsapott emberek igazolva látták a zsidók iránti zsigeri averziójukat, és talán még az is megfordult a fejükben, hogy a háborúban valószínûsíthetô német gyôzelem után “jutalomból” elûzhetik a zsidókat azokról a jó termôföldekrôl, amelyeket terméketlen mocsárként, vagy kôsivatagként évtizedekkel korábban jó pénzért eladtak nekik. Ha létezett is ilyen álom, ma már tudjuk, hogy nem vált valóra. A palesztinai arabok nem lázadtak ugyan fel az angolok ellen, de lelkük mélyén a tengelyhatalmaknak szurkoltak, akik azonban megsemmisítô vereséget szenvedtek. 3) A tengelyhatalmak vereségét, a Brit Mandátum végét és Izrael állam megalakulását a palesztinai arab lakosság valóságos katasztrófaként élte meg. Összehangolt arab támadás indult ezért, mintegy az ô megsegítésükre a fiatal zsidó álam ellen, ami azonban teljes vereséggel végzôdött. Következésképpen megjelent a rendezhetetlennek látszó konfliktus harmadik gyújtópontja: a hazátlanság és 2008/4

a menekült lét. A függetlenségi háború kezdetekor a területen, a korabeli statisztikák szerint, kb. 1 millió 200 ezer arab élt. Mikor a háború befejezôdött, és Izrael határait, azaz a “zöld vonal”-at, meghúzták, mindössze 157 ezer arabot talált a kijelölt területen az izraeli népszámlálás. A többiek a Jordániához tartozó Nyugati Partra, az Egyiptomhoz tartozó Gázai övezetbe, Szíriába, Jordániába, Libanonba és Egyiptomba menekültek. Ezzel párhuzamosan lezajlott egy ellenkezô irányú népvándorlás is – az arab országokból zsidók tömegei menekültek Izraelbe. A különbség csak annyi volt, hogy a meneküléssel a zsidók “jól” jártak, a palesztin arabok viszont nagyon rosszul. A zsidók minden holmijukat hátrahagyva, egy szál ruhában érkeztek, de hosszabb-rövidebb menekülttábori tartózkodás után állampolgárságot, lakhatási lehetôséget és munkát kaptak. Az araboknak úgyszintén nem maradt semmijük, de a Jordánia és Egyiptom által ellenôrzött területeken csak menekült státusz jutott nekik. Egy ideig kaptak élelmiszersegélyt az ENSZ-tôl, de tisztességes otthonról és munkalehetôségrôl csak kevesen álmodhattak. Az izraeli történészek véleménye erôsen eltér abban a kérdésben, hogy kényszerítették-e a zsidó politikai és katonai vezetôk az arab lakosságot otthonuk elhagyására, vagy sem. Vannak tények, amelyek az egyik, és más tények, amelyek a másik véleményt támasztják alá. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy a tömeges menekülés valószínûleg nem vezethetô vissza egyetlen okra, és benne sok helyi és személyes tényezô is szerepet játszott. Az arab keresztények és a drúz közösségek pl. úgy döntöttek, 15

20084.qxd

2008/10/09

21:38

Page 16

(Black plate)

súlypont: izrael 60 éves hogy maradnak, a muzulmán települések között is számos ilyen akadt, az izraeliek pedig ezeket nem kényszerítették távozásra. A zsidó katonák és parancsnokaik sem viselkedtek mindenütt egyformán. Némely Hagana parancsnok kifejezetten türelmetlen és agresszív volt, míg mások emberségesen kezelték az arab falvak lakóit. Mûködött az öngerjesztô menekülési hisztéria is, de az arab vezetôk közül is sokan buzdították távozásra az arab lakosságot. Az Economist címû, ma is nagy tekintélyû angol folyóirat, 1948. október 2-án a helyzetet így jellemezte: “A zsidó hatóságok felhívást intéztek az arabokhoz, hogy maradjanak Haifán. Sértetlenséget és biztonságot ígértek nekik, de Haifa 62 ezer arabja közül mégsem maradt vissza 4-5 ezernél több. Izrael szinte minden városában ugyanez volt a helyzet.” Kérdés, hogy lesz-e valaha is a valóságnak megfelelô statisztika? Annyit mindenesetre valószínûsíthetünk, hogy a zsidók készek voltak az Izrael területén maradó, békés szándékú arabokkal együtt élni, dolgozni, kereskedni. Ellenkezô esetben az arab lakosság lélekszáma a “zöld vonal”-on belül 1948-tól 1967-ig nem nôtt volna 157 ezerrôl 313 ezerre. 4) A hivatalos béketárgyalások ugyanakkor újra meg újra kudarcba fulladtak. Az arab menekültek ügye nem rendezôdött, és ez sok konfliktus forrásának bizonyult a továbbiakban. Az 1956-ban bekövetkezett összecsapás sem változtatott lényegében a menekültek helyzetén, illetve az arab országok és Izrael viszonyán, ellenben a hatnapos háborúban azonban fordult a kocka – mégpedig az arabok kárára. Ekkor ugyanis Izrael minden frontvonalon gyôzött. Vannak, akik úgy fogalmaznak, hogy Izrael “túlgyôzte magát”. Elfoglalta a Szinájt, egész Ciszjordániát, a Gázai övezetet és a Golánt. A Gázai övezetben és a Ciszjordániában élô arabok emiatt szerettek volna a távolabbi arab országokba menekülni, ez azonban nem volt számukra lehetséges – ôket senki sem fogadta be. Más szóval: 120 millió arab megtagadta a pár százezer arabtól az emberhez méltó élet jogát. Jordánia, a már 1948 óta hivatalosan létezô palesztin állam sem jelentett kivételt. A számûzetésben élô Arafat, és a mögötte felsorakozó politikai, félkatonai erôk ekkor álmodták meg az Izrael területén felállítandó, második palesztin államot. A hatnapos háborút követôen Ciszjordániában és a Gázai övezetben az izraeliek menekülttáborokat létesítettek, ahol az emberek jogi értelemben útlevél és állampolgárság nélkül, gazdasági szempontból pedig emberhez méltó otthon és munka nélkül, hazátlanul tengôdtek – ráadásul az ENSZ élelmiszercsomagjaitól és az izraeli segélyektôl függtek. Ez a helyzet hozta létre az arabok részérôl a gyûlölködés és tárgyalásképtelenség negyedik, és talán legsúlyosabb kiváltó tényezôjét, a kollektív megalázottság érzését. Ekkor artikulálták a palesztinai arab tömegeket hivatalosan is “palesztin nemzet”-ként a nép vezetôi. Most már mindnyájan kénytelenek voltak belátni, hogy nem a széles arab világ a hazájuk, ahol bárhol letelepedhetnek,

hanem ez a kicsi föld, ami ráadásul hazája egy másik – mégpedig ellenséges – népnek is. A palesztinok semmiképpen sem kívántak együtt élni Izraellel, nem ismerték el azt az országot, amely ebbe a sokszorosan hátrányos helyzetbe juttatta ôket. A helyi palesztin vezetés és a szomszédos országok politikai elitje számított is arra, hogy a hazátlanok elkeseredése megnô, Izrael ellen fordul, aminek következtében ezek a táborok a terrortámadások gyakorló táboraivá, lakói meg a bosszú élgárdájává válnak. Számításuk sajnos bevált.

A PFSZ és más, radikálisabb palesztin mozgalmak A hatnapos háború után sorra alakultak a palesztin radikális szervezetek. Az El Fatah nevû, félkatonai szervezet, amely már 1958-ban hallatott ugyan magáról, most egyesült az 1964-ben létrejött, mérsékeltebb és politikusabb Palesztin Felszabadítási Szervezettel. Az arab országok pedig mind politikailag, mind anyagilag támogatták ezt az új mozgalmat, mivel ôk jelentették Izrael destabilizálására a leginkább alkalmas tényezôt. Az 1968-ban újrafogalmazott Palesztin Nemzeti Charta figyelemre méltóan definiálta a “palesztin” fogalmat: “A palesztinok azok az arab állampolgárok, akik 1947-ig szabályosan tartózkodtak Palesztinában, függetlenül attól, hogy elûzték ôket, vagy ott maradtak. Ugyancsak palesztin, aki ez után az idôpont után – akár Palesztinán belül, vagy kívül – palesztin apától született, ...és palesztinoknak tekinthetôk azok a zsidók, akiknek normális tartózkodási helyük a cionista invázió kezdetéig Palesztina volt.” 9 Mivel azonban a “cionista invázió” kezdetét a Charta 1917-re tette, törvénytelennek tekintette mindazon zsidók jelenlétét, akik a Brit Mandátum idején, vagy még késôbben érkeztek; következésképpen nem ismerte el Izrael léthez való jogát Palesztina földjén; sôt mi több, ellene minden bevethetô eszközt használhatónak és jogosnak tartott. A hetvenes években a PFSZ-nek nemcsak a Szovjetunió és a szovjet érdekszférába tartozó országok, de még a vezetô nyugat-európai hatalmak elôtt is sikerült magát legitimálnia. Ez feltehetôen azért volt így, mert a belôle kiváló, illetve a mellette megalakult radikális csoportoknál (pl. a Fekete Szeptembernél) nagyobb támogatottságot élvezett a palesztinok között, és kifelé is tárgyalóképesebbnek mutatkozott. Természetesen a PFSZ-nek megalakulásától kezdve megvolt a maga radikális ellenzéke. A nyolcvanas évek elején pedig már médianyilvánosságot is kapott ez a belsô megosztottság. Eleinte négy, 1985-ben pedig hat csoport alakult, amelyek létrehozták a Palesztin Nemzeti Megmentés Frontját. Ezekben az években fegyveres harcok is voltak a különféle palesztin csoportok között és azokon belül. A nyolcvanas évek második feléig a vallás nem játszott különösebb szerepet a palesztin mozgalomban; az nemzeti,

9. Rostoványi Zs: Együttélésre ítélve. Budapest, 2006. 228. old.

16

2008 /4

20084.qxd

2008/10/09

21:38

Page 17

(Black plate)

súlypont: izrael 60 éves

Arafat – sólyomból galamb

politikai mozgalomként mûködött. Az arab világban bekövetkezô “iszlám reneszánsz” nyomán azonban sok olyan vallási szervezet erôsödött meg, amely a palesztinok anticionista harcát kívánta támogatni. Az elsô, vallási alapon álló, radikális szervezet az Iszlám Dzsihád volt még 1979-ben, ezt követte 1982-ben a Hezbollah, 1987-ben a Hamász, majd 2002-ben az Al-Aksza Mártírjainak Brigádjai. 1987 decemberében – tehát a Hamász megalakulásának évében – megkezdôdött a “kövek háborúja”, vagyis az elsô intifáda. (A szó jelentése: fölkelés.) Sem az izraeli hadsereg, sem a lakosság, de még a PFSZ Tuniszban tartózkodó vezetôi sem voltak felkészülve a hol itt, hol ott összeverôdô, köveket dobáló tüntetôk akcióira. Az izraeli válaszlépés általában nem maradt el, és gyakran nagyon kemény volt. Ennek ellenére a PFSZ vezetôi az intifádát eredményesnek ítélték (igyekeztek úgy csinálni, mintha ôk kezdeményezték volna), Arafat pedig 1988. november 15-én kikiáltotta a független palesztin államot – noha ez a gesztus sem a megszállt területeken élô palesztinok mindennapjaira, sem a mozgalom politikai megítélésére semminemû hatást nem gyakorolt. A palesztin radikálisok 1967 után gyakran követtek el különféle terrorakciókat, robbantásokat, gépeltérítéseket, gyilkosságokat és túszejtéseket. Az elkövetôk ugyanakkor, egészen a kilencvenes évekig, saját testi épségüket igyekeztek megôrizni. A kilencvenes évek elején azonban megjelent egy új módszer: az öngyilkos merénylet. Sajátos ideológiát kellett hozzá gyártani, mivel a Korán tiltja az öngyilkosságot, a merényletre jelentkezôk és kiképzôik ugyanakkor valamelyik fundamentalista csoporthoz tartoztak. Átnevezték tehát a cselekményt “mártírakció”-vá, 2008/4

vagyis azt tanították – és tanítják ma is –, hogy az akció végrehajtója nem öngyilkos, hanem önmagát a népért és Allah dícsôségéért feláldozó hôs. A Hamász és az Iszlám Dzsihád 1987-ben még csak köveket dobált; 1991 után azonban már igencsak kivette a részét a terrorizmus minden formájából. 1993 és 1998 között harminchét öngyilkos merénylet történt különféle izraeli buszokon, piacokon, vendéglôkben stb. Az “eredmény” kétszáz halott és több száz sebesült. Természetesen a megtorlás egyszer sem maradt el – és palesztin áldozatból általában több volt, mint izraelibôl. Az elsô intifáda éveiben pl. (1993-ig) közel kétezer palesztin vesztette életét; köztük száz, 14 évnél fiatalabb gyermek. (Az öngyilkos akciók eszközével ezek a szélsôséges csoportok azóta is élnek – sôt 2006-ban két új, radikálisan fundamentalista szervezet alakult: a Szent Dzsihád, illetve az Igazság Kardjai.) Gondolhatnánk, hogy öngyilkos merényletre és egyáltalán bármiféle terrorakcióra elsôsorban szegény és iskolázatlan emberek vehetôk rá. A statisztika azonban ezt nem igazolja. A megszállt területek palesztin lakosságának egyharmada él nagy szegénységben, a merényletet végrehajtóknak azonban csak 13%-a tartozott ebbe a csoportba. A nép átlagos iskolázottsága alacsony, az öngyilkos merénylôknek ellenben több mint a fele felsôfokú végzettséggel rendelkezett. Valószínûnek látszik ezért, hogy a cselekményekért a szélsôséges iszlamizmus a felelôs – bár nem zárható ki, hogy a probléma sokkal összetettebb.

A békefolyamat állomásai és megtorpanásai Ugyanezekben az években a világpolitika színterén lényeges változások kezdôdtek, amelyek hamarosan az izraeli-palesztin viszonyt is befolyásolták. A Szovjetunió széthullása és a kelet-európai országok függetlenné válása azt az üzenetet hordozta a palesztinok és az ôket támogató

Gáza – idôzített bomba

17

20084.qxd

2008/10/09

21:38

Page 18

(Black plate)

súlypont: izrael 60 éves arab országok számára, hogy ebbôl a térségbôl anyagi és fegyveres segítségre többé nem számíthatnak. Id. George Bush, amerikai elnök, és külügyminisztere, James Baker, pedig – részben talán éppen emiatt – elérkezettnek látta az idôt a közel-keleti helyzet rendezésére. Az amerikai külpolitika ezirányú aktiválódásának másik oka nyilvánvalóan az volt, hogy az Öböl-háború némileg új koalíciót eredményezett. Sok arab ország – még Szíria is – felsorakozott az USA oldalán Irakkal szemben. 1948 óta elsô ízben tehát nem Izrael volt az egyes számú közellenség, hanem egy másik arab ország. Az ún. oslói békefolyamat 1991 októberében a madridi konferencián indult meg annak ellenére, hogy itt még semmiféle megállapodás nem született. Az is komoly eredménynek számított, hogy a PFSZ és Izrael delegáltjai hajlandók voltak egyáltalán leülni ugyanahhoz a tárgyalóasztalhoz. A kétoldalú tárgyalások ezután – 1991 és 1993 között –Washingtonban folytak, de mivel a nyilvános keretek nem tûntek elégségesnek a palesztinokkal való érdemi tárgyalásokhoz, titkos tárgyalások kezdôdtek Norvégiában. Az ún. “Elvi Nyilatkozat” – vagy Oslo I – aláírására 1993. szeptember 13-án került sor Washingtonban. Arafat ezzel az aláírással elismerte Izrael államot, elkötelezte magát a közel-keleti békefolyamat mellett, és érvénytelennek nyilvánította a Palesztin Nemzeti Charta több, a békefolyamatnak ellentmondó pontját. Rabin pedig azt írta alá, hogy a PFSZ a palesztin nép legitim képviselôje, és az izraeli kormány vele köteles tárgyalásokat folytatni a békérôl. Az “Elvi Nyilatkozat” számos határidôt is tartalmazott, amelyeket azonban egyik fél sem tartott be – valószínûleg önhibáján kívül. Mindkettôjük mozgásterét ugyanis rendkívüli mértékben leszûkítették a békefolyamatot dühödten ellenzô zsidó, illetve palesztin szélsôségesek. Egymást érték a különféle merényletek és terrorakciók. Az ún. Oslo II-t emiatt csak 1995. szeptember 28-án sikerült aláírni Washingtonban. Az Izraeli-Palesztin Átmeneti Egyezmény a Nyugati Partról és a Gázai Övezetrôl címet viselô megállapodás a palesztin önkormányzati tanács megválasztását szorgalmazta, vagyis a palesztin autonómia megszilárdítását tûzte ki célul. A “végleges státusz”-ról és több más, neuralgikus kérdésrôl azonban nem esett szó benne. A Knesszet megszavazta, az izraeli ellenzék ugyanakkor rendkívül hevesen támadta a megállapodást. 1995 ôszén számos utcai megmozdulásra is sor került. A palesztin szervezetek jelentôs része úgyszintén ellenezte az Oslo II-t. November 5-én aztán egy szélsôséges zsidó fiatalember lelôtte magát a megbékélés mellett elkötelezett Rabin izraeli miniszterelnököt. Hivatalát és a békefolyamat irányítását Simon Peresz vette át. 1996. január 20-án az egyezménynek megfelelôen a palesztin lakosság megválasztotta a Palesztin Törvényhozó Tanácsot. Az ellenzéki szervezetek bojkottfelhívása ellenére 75%-os volt a részvételi arány. A választáson Arafat és az El Fatah elsöprô többséget szerzett. 1997. január 17-én pedig megszületett az ún. Hebroni egyezmény, amelyben Izrael további területek kiürítésére vállalt kötelezettséget. 18

Kézfogás 1993-ban – az elsô lépés a megbékélés göröngyös útján

Ezzel azonban a békefolyamat lényegében leállt. Állandó vita folyt a felek között a részletkérdésekrôl, hiányzott a bizalmi tôke, és ebbôl adódóan egyikük sem mert egyoldalúan engedményeket tenni. A Likud párti miniszterelnök, Netanjahu, nem is volt a békefolyamatnak olyan elkötelezett híve, mint Rabin. Miniszterelnöksége alatt tovább épültek az illegális telepek a Gázai övezetben és Ciszjordániában, de nem hajtották végre a csapatkivonásokat sem – Arafatnak pedig nem volt elég hatalma ahhoz, hogy az izraeli elvárásnak megfelelôen megfékezze saját szélsôségeseit. (Több elemzô szerint a lelke mélyén ez nem is állt szándékában.) 2000 júliusában aztán Clinton, amerikai elnök, kísérletet tett a békefolyamat feltámasztására, mivel úgy látta, hogy Netanjahu utódja, Ehud Barak, elôdjénél sokkal kompromisszumkészebb. Tény, hogy a tárgyalások során Sharm el-Sheikhben Izrael annyi engedmény nyújtására mutatkozott hajlandónak, mint korábban még soha. Állást foglalt pl. a független palesztin állam létesítése mellett is. A tárgyalások mégis teljes kudarccal végzôdtek – ezúttal Arafat bizalmatlansága és kompromisszumképtelensége miatt. A szeptember 28-án kitört második intifáda nagyban rontotta a tárgyalások esélyeit, bár Clinton hatalmas erôfeszítéseket tett, hogy elnöksége utolsó heteiben tetô alá hozza a megállapodást. Létre is jött egy kompromisszum Washingtonban, ami lényegét tekintve abban állt, hogy Izrael szinte minden, a hatnapos háborúban elfoglalt területet visszaad, a palesztinok pedig lemondanak a több milliónyi palesztin menekült Izraelbe való visszatérésérôl. A tárgyalások végén kiadott közös közlemény szerint a felek itt jutottak legközelebb a megegyezéshez; az átfogó rendezés kilátásai eddig még soha ilyen kedvezôek nem voltak. Miközben azonban ôk közeledtek egymáshoz, saját radikálisaiktól egyre távolodtak. Így történhetett meg, hogy 2008 /4

20084.qxd

2008/10/09

21:38

Page 19

(Black plate)

súlypont: izrael 60 éves a találkozó ismét kudarccal végzôdött. Ehud Barak engedékenysége miatt idôrôl-idôre több százezren tüntettek szerte Izraelben. Ezért ô december elején lemondott a miniszterelnökségrôl, de a 2001. február 6-ra kitûzött választásokig hivatalában maradt. Január 28-án viszont úgy döntött, hogy a közeledô választásokra, és a mind gyakoribbá váló palesztin terrortámadásokra való tekintettel megszakítja a tárgyalásokat – amelyek azóta sem folytatódtak. A választásokon ugyanis Saron gyôzött a vallásos pártok segítségével, amelyek a Barak által felkínált engedmények mindegyikét elutasították. 2002-ben aztán a palesztin terrorizmus tombolására hivatkozva a jobboldali kormány építtetni kezdte azt a “biztonsági kerítés”-nek nevezett, két emelet magas falat Betlehem körül, amely a célját csak részben érte el, viszont nagyon sok pénzbe került. A terrorcselekmények száma a fal megléte óta bizonyos mértékig visszaesett, de mindenki tudja, hogy a kerítés felépítése legfeljebb tüneti kezelés és nem a probléma megoldása. Nem csökkenti ugyanis az Izrael-ellenes palesztin érzelmek két fô kiváltó okát, a kollektív kitaszítottság és megalázottság érzését. A fal biztonsági kapuinál már kora hajnalban férfiak százai várakoznak, akiket motozás után az izraeli katonák vagy átengednek a túloldalra dolgozni, vagy nem – ám este a szerencséseknek is vissza kell térniük Betlehembe. Itt munkalehetôség nincs, a zarándok-turizmusból származó bevételek is majdnem teljesen elapadtak. Saronnak még a jó szándékú gesztusai is majdnem mindig a visszájára sültek el. Tudnivaló volt pl. 2000 nyarán, hogy küszöbön áll a második intifáda kitörése, amikor szeptemberben Saron ellátogatott az Al Aksza mecsetbe. Ezzel telt be a pohár. De ugyanilyen rossz vért szült, hogy 2005-ben elrendelte a Gázai övezetben felépített, illegális zsidó telepek kiürítését. Ekkor kb. 8000 embert lakoltattak ki. A világsajtót bejárták a képek, amelyeken zokogó izraeli katonák vonszolnak a földön zokogó vallásos öregeket, asszonyokat és gyerekeket – majd az újabb képek, amelyeken Hamász-aktivisták diadalittasan szónokolnak, miután gondosan felgyújtották az elhurcolt telepesek egész élete munkájának eredményét. Arról azonban már nem tudósított a világsajtó, hogy ez az intézkedés legalább olyan elônytelen volt a gázai palesztinok, mint a kitelepített zsidók számára. A telepek ugyanis sok munkalehetôséget biztosítottak nem egy arab család részére, akik azóta sem jutnak rendszeres jövedelemhez. De nem Saron következetlensége volt az egyetlen oka annak, hogy nem folytatódtak a béketárgyalások. A 2001ben hivatalba lépô ifj. George Bush figyelmét a palesztin

radikálisoknál sokkal nagyobb hatalmú terrorszervezet, az Al Kaida, majd pedig Irak vonta magára. Bush elvileg támogatja Izrael politikáját, de csak azóta, hogy az elfogultan Izrael-barát, ám a zsidóságot és a judaizmust valóságosan nem ismerô, fundamentalista csoportok 2004-ben kampányoltak mellette, és hozzásegítették, hogy az elnöki székben maradhasson. Magát a békefolyamatot ugyanakkor irányítani nem áll módjában. Akadályozta továbbá a tárgyalások újrafelvételét Arafat 2004 novemberében bekövetkezett halála. A palesztinok vele elveszítették azt a karizmatikus vezetôt, akiben évtizedeken át többé-kevésbé mindnyájan megbíztak. Utódlása máig sem megoldott. A palesztin autonómia területe politikailag két részre szakadt: Jerikóban és egész Ciszjordániában a mérsékelt Mahmud Abbász követôi vannak többségben, a Gázai övezetben viszont a radikális Hamász. Az e szervezet által kijelölt palesztin kormányt senki nem ismeri el, vele senki nem tárgyal, noha az általános demokratikus választást a Hamász nyerte meg. Olmert sem ül túl biztosan a miniszterelnöki székben – támogatottsága az izraeli politikában meg sem közelíti az elôdeiét. Így aztán, ha újra kezdôdnének is a tárgyalások, biztosak lehetünk abban, hogy az esetleges megállapodás betartását egyik fél sem tudná garantálni.

Záró gondolatok Haszontalan lett volna tehát a helyi és a nemzetközi politika kis és nagy személyiségeinek minden erôfeszítése a közel-keleti béke érdekében? Okkal remélhetjük, hogy nem. Tény, hogy jelenleg munkájuk eredményébôl nem sok látható, de ha lesznek, akik újra felveszik a tárgyalások fonalát, már nem kell a nulláról indulniuk. Mindkét fél visszavonhatatlanul elismerte a másik jogát a létezéshez, elfogadta a “két állam” megoldást, és egymás szuverenitásának a tiszteletben tartását. Hogy ki milyen területeket ad át a másiknak, és fôleg mikor, milyen feltételek mellett, hogy mi lesz Jeruzsálem státusza, mi lesz az illegális telepek és a radikális mozgalmak sorsa, mikor és hová térhetnek vissza a menekültek stb. – mindez a ma még ismeretlen nevû politikusok bölcsességétôl, tárgyalókészségétôl függ. De a hivatalos és félhivatalos kapcsolatok a két fél között létrejöttek – palesztin és izraeli tudósok, szakemberek, újságírók, politikai elemzôk rendszeresen találkoznak, és eszmecseréket folytatnak. Ami már megszületett – reménység szerint – elpusztíthatatlan.

Balogh Judit

Felhasznált irodalom: Bassam Abu-Sharif – Uzi Mahnaimi: Barátom, az ellenségem. Tiara: Budapest, 2000.; JeanChristophe Attias – Esther Benbassa: A zsidó kultúra lexikona. Balassi Kiadó: Budapest, 2002.; Hans Habe: Mint hajdan Dávid. Zohar Publishing Co. Ltd.: Tel Aviv, 1971.; Hahn István: A zsidó nép története. Makkabi Kiadó: Budapest, 1998.; Bernard Lewis: Az iszlám válsága. Európa Kiadó: Budapest, 2004.; Walter Clay Lowdermilk: Palesztina, az ígéret földje. Hechaluc kiadás: h. n., 1946.; Amosz Oz: Hogyan gyógyítsuk a fanatikust? Európa Kiadó: Budapest, 2007.; Lea Rabin: Férjem, életünk. Interpress: Budapest, 1998.; Rostoványi Zsolt: Együttélésre ítélve. Zsidók és palesztinok küzdelme a Szentföldért. Corvina: Budapest, 2006.; Vital David: Szétszóratás, visszatérés, üdvözülés. In Múlt és Jövô 4 (1993/4) 12-18. 2008/4

19

20084.qxd

2008/10/09

21:38

Page 20

(Black plate)

lelkiség

Meditáció a „Jónás könyve” ürügyén – Babits Mihály emlékének – (harmadik, befejezô rész) A könyv üzenete biblikus szövegek strukturális elemzésével foglalkozó egzegéták körében szinte dogmává vált, hogy egy-egy perikopa vagy bizonyos esetekben egész bibliai könyvek komplex szerkezetében – ha ezek centrummal rendelkezô, többnyire összetett khiazmusba rendezhetôk – a textus mondanivalóját mindenkor a centrum hordozza; jóllehet erre számos szövegelem rácáfol, ahol a tényleges, lényegi súlypont, a fókuszált üzenet valahol másutt, nemegyszer a szövegbe rejtve található. Különösen így van ez akkor, ha a khiazmus centruma üres, ilyenkor az autentikus mondandó általában egy appozícióban ölt testet. De nincsen ez másképp a mégoly tökéletesen elemzett centrikus khiazmusokban sem, elég legyen példaként a János evangélium prológusát említeni. Ma egyre inkább úgy látjuk, hogy az autentikus, túlsúlyos mondanivalót sokszor az “aranymetszés” szabályainak megfelelô osztottságban lelhetjük fel, jóllehet ezt a szabályt sem szabad mereven alkalmazni. Górcsô alá vett szövegelemünk, a bibliai textus Jónás 3,1–4,4 keretbe illeszkedô verseket elemezve valóban kiszerkeszthetô egy centrális, összetett khiazmus, melynek középpontjában a ninivei király bûnbánatra és böjtre felszólító dekrétuma áll. S ez minden bizonnyal nagyon is megfelelt a biblikus szerzô gondolatvilágának, melynek újszerûsége, mondhatnók modernsége, már elôremutat az újszövetségi univerzalizmus szellemi áramlata felé. Az alapállás a többi prófétai könyvbôl már nyilvánvaló: Isten nagyirgalmú és hosszantûrô, aki nem kívánja a bûnös halálát, hanem azt, hogy megtérjen és éljen. De Jónás könyve mindezt megfejeli azzal, hogy a pogányok is Isten teremtményei, legfeljebb eltévelyedett, elbitangolt bárányok, de bennük is van szolidaritás, emberség és bûnbánatra való készség. Már ezt jelzik a jóindulatú hajósok is, akik vonakodnak tengerbe vetni a prófétát, sôt azt is megkísérlik, hogy kívánalma szerinti úti tervének megfelelôen kitegyék a tengerpartra, és a vízbe vettetés után áldozatokat mutatnak be az Úrnak, de ugyanilyen jámborak lesznek – éppen Jónás próféciája alapján – Ninive lakói, akik tartva a veszedelemtôl, de talán még inkább Isten irgalmában bizakodva, böjtöt hirdetnek, bûnbánatot tartva szôrruhába öltöznek. Mintha mindezek implicite elôvételeznék az irgalmas szamaritánus példázatát. A keresztény misszió univerzalizmusa pedig közhelyszerûen

A

20

egyértelmû. A centrális üzenetnek életünkre is – mutatis mutandis – átértelmezhetô indíttatását viszont épp a próféta gondolati formálódásában, perelésében, bosszúságában és végül az isteni akaratba való belesimulásában érhetjük tetten. Ez a Jónás könyv igazi üzenetének másodlagos derivátuma. Babits ezt a szálat ragadja meg, és viszi tovább; ezzel avatja költeményének középpontjává, csillagfényévé. Olvasóinak figyelmét pedig Jónás lelki habitusának, makacs elképzeléseinek, majd ezek fokozatos alakulásának dinamikája felé fordítva egyszersmind elénk tárja Isten gondviselô jóságának és a világ iránt érzett mérhetetlen, minden emberi mértéket meghaladó, végtelen szeretetét. A mû általa képviselt és fölvállalt autentikus üzenetét pedig az aranymetszés középpontjába illeszti, vagyis éppen a bibliai kontextusnak megfelelô 3,6-9 helyére, de a biblikus szerzôtôl eltérô aposztróffal és szövegezéssel. A biblikus szöveg hiperszerkezete újfent egy centrális khiazmus, de magának a szövegelemnek beillesztése már valóban az aranymetszés szabályaihoz igazodik.

Bûnbánat – a megbocsátás elsô feltétele

2008 /4

20084.qxd

2008/10/09

21:38

Page 21

(Black plate)

lelkiség Babits viszont elhagyja a ninivei bûnbánat-tartást, és teljes erejével Jónás vádló szavaira koncentrál. Nem nehéz ebben felismerni a költô belsô aspirációját, lelkének rezdülését, aggodalmát, Jónás sorsának önmagára való vonatkoztatását, amely szerint ô is, mint költô-próféta, korának Ninivéihez küldetett, s látszólag az ô szava, igehirdetése is fiaskó, pusztába kiáltott szó volt. Ekkor ugyanis már megjelent, és egyre izmosodott a XX. századot gúzsba kötô és az emberi szellembe vetett bizalmat aláaknázó két ordas eszme, s valóban csak a legjobbaknak jutott osztályrészül, hogy felismerjék ezek veszedelmét és tömegpszichózisra alapozó hisztériáját, melyek végül lángba borították a világot, s melyek káros, a korhadás szagát árasztó virágaival még ma is lépten-nyomon találkozunk. S itt egy kissé részletesebben kell foglalkoznunk a Babits-féle értelmezéssel, amelyet az elmúlt években, évtizedekben – és sajnos még napjainkban is – szándékoltan, vagy jóhiszemûen helytelenül kommentáltak, tragikusan félreértettek, egyébként pedig csodálatos stiláris bravúrját kifacsarva és félreértelmezve a diktatúrák nagyszerûen kihasznált szellemi fegyverévé köszörültek. Jóllehet a szavak és a mögöttük meghúzódó tartalom enged bizonyos informatív latitúdót, de ha egyes elemeket kiragadunk, ezek már valóban úgy magyarázhatók, ahogyan csak akarjuk. “De böjt s jámborság néked, mint a pélva” Óhatatlanul is az az érzésünk támad, hogy a vallásgyakorlatok – imádság, böjt, érdemszerzû cselekedetek – a költô szemében feleslegesek, holott egyáltalán nem errôl van szó, mint azt majd néhány sorral alább olvashatjuk. Csupán arról, hogy az igaz vallásosságot – a hitbéli odaszánást és nyomában a kegyes cselekedetekre való ösztönzést – le kell választanunk a vallásoskodásról, ami nem más, mint a vallási gyakorlatok öncélúságának túlhangsúlyozása a köteles felebaráti szolidaritással, szeretetszolgálattal szemben. Mintha csak a farizeus imáját hallanánk: ezt és ezt tettem (sôt: ezt és ezt a rosszat nem követtem el). Nem igaz, hogy ô nem volt tökéletesebb és jobb, kegyesebb ember, mint a hátul álló vámos, mégis ez utóbbi ment ki megigazultan a templomból (Lk 18,9-14). Sajnos saját jámborságunk, fôleg ha még egy ilyen lelki nemességbôl fakadó hübrisz is kíséri, tényleg pélva Isten szemében. Egy, a felebarát felé történô lehajlás, felkarolás vagy pláne “sebkötözés” – mint az irgalmas szamaritánus esetében – az Úr szemében valóban értékesebb minden imánál és böjtnél. Igaz, hogy az ilyetén szolgálat gyakran – épp belsô akadékoskodásunk ellenében (mint ezt Jónás példája is sugallja) – nehezebb. A miért éppen én…, a megtehetném, de most nem… és hasonló gátakon nemegyszer megtörnek a felebaráti szeretetre buzdító szavak hullámai. S akkor helyükbe lép a pélva-értékû önmegtagadás, a böjt és hasonló jámborságok, és ezt kíséri az a jólesô – de valójában mit sem érô – érzés, hogy vallásos kötelezettségeinket teljesítettük. S talán nem véletlenül épült be a közgyónásba a mulasztással elkövetett bûnök sokaságáért esdeklô bocsánat, mert nem az a lényeg, hogy 2008/4

Deportálás – és cinkos tömegcsend

milyen bûnöket kerültünk el, hanem mindaz a jó, amit nem cselekedtünk meg, illetve elmulasztottunk. “Aki tehát jót tudna tenni, de nem teszi, bûne az annak” (Jak 4,17). “Mert vétkesek közt cinkos, aki néma.” Ha voltak a világon verssorok, amelyeket számtalanszor – ó de hányszor! – szándékoltan félreértelmeztek, akkor ez közéjük sorolandó. Babits természetesen a folytatásban választ ad arra az implicite rejtett kérdésre, hogy ki is a vétkes, és ki annak cinkosa, de a verssort kiragadva a kontextusból már úgy lehetett interpretálni, ahogy azt csak valamilyen álságos cél érdekében akarták. Az igaznak kikiáltott eszmével szembenállók lettek a mindenkor vétkesek és a velük egyetértô némán tiltakozók, a még vétkesebb cinkosok. S a diktatúrát soha nem érdekelték annyira a vétkesek, a protestálók, hiszen ezeket azonnal likvidálták, veszedelmesebbek voltak viszont a cinkosok, a második vonalban hallgatagon ellenállók. S akkor ezt elkerülendô jöttek a fiak, akik föladták szüleiket; a testvérek, akik bevádolták testvéreiket; vagy azok az igaz, de gyáva, és így soha cinkosnak ki nem kiáltott emberek, akik börtönbe, koncepciós, vagy inkvizíciós perekben a vádlottak padjára ültették, majd haláltáborokba és Gulag szigetcsoportokba juttatták felebarátjukat. S az ilyen, a hatalommal nem kollaboráló, cinkosnak kikiáltott emberek lettek aztán a valódi céltáblák, minden diktatúra legádázabbnak ítélt ellenségei. Miért kellett például egy ártatlan diákcsíny esetén ezzel a verssorral árulásra biztatni a társakat? S miért kellett azokat elítélni, akik egy ordas eszmével szemben passzív rezisztenciát tanúsítottak? Miért kellett erre hivatkozva az embertárs elleni hamis tanúzásra kényszeríteni megfélemlített embereket? “Atyjafiáért számot ad a testvér: nincs mód nem menni, ahova te küldtél.” S itt kap magyarázatot a megelôzô – a szövegöszszefüggésébôl kilúgozott és ennek folytán félreérthetô, 21

20084.qxd

2008/10/09

21:38

Page 22

(Black plate)

lelkiség redaktora feltehetôen már ismerte – a prófétai sors tragikumát, a pellengérre való állítást, és az Úr fenyegetô szavának hírül adását, amely gyakran nem éppen kedvezett a hallgatóságnak. Mert a szózat és az igazság valóban gyenge fegyver, ezekkel legfeljebb történelmi távlatokban lehet gyôzelmet aratni. És ezt legnagyszerûbben az Isteni Mester példája tanúsítja, aki a legboldogítóbb hírt hozta, aki maga volt a megtestesült igazság és a legfôbb jóság. S bár Isten leghitelesebb képviselôje volt, mégis nemcsak pellengér, hanem kereszt lett a sorsa. De Isten hosszantûrô és irgalmas, s határtalan szeretetére jellemzô, hogy bár Jónás biztos az Úr bosszuló haragjában, de nem tudja még azt, amit mi már – ha explicite nem is értünk, de – lelkünk mélyén mégis átérzünk: hogy Isten nem az ószövetségi mennydörgô JHVH, hanem szeretô Atya, aki gondot visel tékozló fiára. S ugyan melyikünk nem tékozolt? Ki mondhatja, hogy nem volt-e olykor-olykor elbitangolt vagy fekete bárány a nyájban?

Jónás haragja és Isten pedagógiája Harag – rossz tanácsadó

eltorzítható – két sor mondanivalója. Jónás itt döbben rá küldetése értelmére, hogy Istennek nem csak rá, hanem az egész teremtett világra gondja van, s végtelen bölcsességében és jóságában mindenkire, még Jónásra is vet egy megbocsátó és üdvösségre segítô mosolyt. Persze Jónás pusztai magányába menekülve most még csak prédikációjának kudarcát látja, még csak horizontális dimenziókban értékel, és nem is foghatja fel – mint ahogy mi sem fogjuk fel – a dolgok és események miértjét, sub specie aeternitatis szempontból való mérlegelését. Mindenesetre Jónás már eljutott odáig, hogy ha atyjafiairól van szó, akkor Isten utasítására menni kell, sôt akkor is menni kell, ha erre kifejezetten nem kapunk közvetlen természetfeletti indíttatást. Mert legfôbb érték az ember, a másik ember, az atyafi, aki azért válik mérhetetlen értékké – és ez már az Újszövetség tanítása -, mert érte is meghalt Krisztus. “Csakhogy a gonosz fittyet hány a jóra. Lám, megcsúfoltak, Egek Alkotója! Szolgádat pellengérre állították, mert gyönge fegyver szózat és igazság. Nincs is itt haszna szépszónak s imának csak harcnak és a hatalom nyilának.” Jónás tevékenységének hiábavalósága felett érzett bosszúsága jogos, hiszen ô még nem tudja, hogy mindaz, aki Isten nevében szól, jobbára harcot és pusztulást hirdet, még akkor is, ha lelkében a békesség embere. Iskolapélda erre a próféták legszelídebb képviselôje, Jeremiás, aki hasonlóképpen a bûnös életmódtól való elszakadást, a meghódolást, majd az elkerülhetetlen pusztulást hirdette, s életútja éppen olyan volt, mint Jónásé: pellengérre állították, kalodába zárták, ciszternába dobták, és figyelmeztetése pusztába kiáltott szó volt. Jónás ekkor még nem tudhatta – de az irat sokat tapasztalt és szélesebb prófétai ívet átlátó 22

Jónás lelkét – miután kitört a városból, és a korábban hôn áhított sivatagba ért – csak egyetlen érzés töltötte be: a bosszú, az Úr büntetô haragjának kiáradása, ami végül elégtételt szolgáltat a kudarcélményt megszenvedett prófétának. Jónás természetesen nem tudhatta (talán nem is akarta tudomásul venni), hogy a városban szavai nyomán kollektív bûnbánat és böjt hirdettetik, jóllehet nem is valószínû egy ilyen mindenkire kiterjedô megtérés. Meg aztán azt is tudjuk, hogy az Ószövetség kedveli a nagy számokat, a széles ecsetvonásokkal dolgozó palettakezelést, míg a reális valóság ennél sokkal szerényebb. Másfelôl az Úr, aki a szívek és vesék vizsgálója, mindenkor a szándékot és nem az eredményt helyezi döntésének serpenyôjébe, jóllehet terveit senki nem keresztezheti. Talán csak ebben a magasabb dimenzióban érvényes az a menzúra, hogy a szív indulatai, motívumai a relevánsak, többnyire függetlenül a végeredmény sikerétôl. Jeremiás, az Ószövetség talán legtragikusabb sorsú prófétája hiába esedezik népéért, a városért, a Templomért; már olyan nagymérvû a süllyedés, hogy abból csak egy nemzeti katasztrófa emelheti ki a zsidóságot. S mi ez, ha nem a legteljesebb csôd? Joggal kesereg tehát prófétai hivatása felett, mint ahogy hitsorsosa, Jónás, aki már kezdetben is rühellé a prófétaságot. S mi látszik a természetfeletti optikában? “Mert látá az Úr, hogy ott egyik-másik szívben még Jónás szava kicsírázik, mint a jó mag, ha termôföldbe hullott, s pislog, mint a tûz, mely titkon kigyulladt.” Itt elkerülhetetlenül “bebillen” két jézusi példázat: a magvetôrôl és a vetés növekedésérôl szóló parabola. A magvetô munkájának meglehetôsen rossz a hatásfoka. Az útfélre, a köves talajra és a tövisek közé esô vetômagok részarányával szemben mindössze 1/3 a termôtalajba hullók 2008 /4

20084.qxd

2008/10/09

21:38

Page 23

(Black plate)

lelkiség hányada (Mt 13,1-9). Ezt a kedvezôtlen arányt látja Jónás, aki bár sejti, hogy egy-egy szívben tán gyökeret vert a romlást és pusztítást mennydörgô próféciája, netalántán olyanok is voltak, aki bûnbánatra indultak, mivel “…egyre többen jöttek a városból kérdezni tôlem, kicsit gúnyolva, kicsit félve-bánva, hány nap van hátra még?”. Történelmi alulnézetben valóban helyes Jónás értékítélete, aki elsôsorban a kárba veszett magokat látja, és fájlalja, s ezért egész lelkét elönti a kudarc felett érzett, elégtételt lihegô frusztrációjának keserûsége. Ám a jó talajba hullók mennyisége eltörpül a terméketlenek nagy hányada mellett, s ez az arány a próféta szemében talán még lesújtóbb, mint az isteni Mester példázatában. Felülnézetben viszont, sub specie aeternitatis a jó termôföldbe esô és termést hozó – bár egyelôre még csak csírázó – vetômagok hányada látszik, amely majd harminc-, hatvan-, illetve százszoros termésével túlszárnyalja az elveszetteket, s bôven kárpótolja a magvetôt fáradozásáért. S hogyan nô, szökken szárba, és érik be majd ez a vetés? “A föld magától terem…” – mondja Jézus (Mk 4,28); s e magától – mint láttuk – tulajdonképpen nem más, mint a kegyelem. Babits értelmezésében, mivel a költészet érzékenyebb minden rezdülésre, bepillantást nyerünk az Úr távlati terveibe: “S gondolta: »Van idôm, én várhatok. Elôttem szolgáim, a századok, fújják szikrámat, míg láng lesz belôle; bár Jónás ezt már nem látja, a dôre. Jónás majd elmegy, de helyette jô más«, így gondolá az Úr, csak ezt nem tudta Jónás.”

Jeremiás – a pusztába kiáltott

2008/4

S itt már tettenérhetô az evilági és a természetfeletti rend eltérô és számunkra sok esetben csak sejthetô, többnyire felfoghatatlan dinamikája. Mi ugyanis anyaghoz kötött, materiálisan korlátozott, véges és idôi lények vagyunk, míg a felettünk tetôzô szféra végtelen, tér- és idôfölötti. Isten határtalan, minden képzetünket meghaladó szeretetében tartja fenn, és felfoghatatlan bölcsességében igazgatja a mindenséget. S miközben gondviselô jóságát lépten-nyomon megtapasztaljuk, ugyanakkor számtalanszor beleütközünk a mi evilági és az ô örök terveinek különbözôségébe, nemegyszer szembenállásába. Akárcsak Jónás, gyakran nem értjük a dolgok mikéntjét és miértjét, hiszen Isten gondolatatai és útjai eltérnek a mieinktôl (Iz 55,8). Természetesen kutathatunk e titok peremén, talán idôvel választ is kapunk számos miértre, de szemünk bele mégsem tekinthet. De talán mégis, néha-néha megnyílik odafenn egy ablak, lelkünkbe hatol egy-egy fénysugár; s ezek életünk legszebb pillanatai. Nem kikényszeríthetôk, nem elfedhetôk, hiszen ezek a mindeneket átható Szent Titok megnyilvánulásai, olyan transzcendentális élmények, jelzések, melyek megsejtetnek valamit a természetfeletti magasságból és a mélységbôl. “A világ Isten szôtte szônyeg, mi csak a visszáját látjuk itt, És néha – legszebb perceinkben – A színébôl is – valamit.” (Reményik Sándor: A szônyeg visszája)

Nem lenne teljes Jónás lelki fejlôdése, csorbát szenvedne Isten pedagógiája, ha még egyszer meg nem leckéztetné a prófétát, ha még egyszer nem éreztetné vele felsôbb hatalmát, és nem tárná fel elôtte irgalmas, megbocsátó szeretetét, amelyet ugyan már többször is magtapasztalt, és mégis újólag elfeledett, mintegy ad acta tett Jónás. A tenger-Ninivébôl a cet ragadta ki a prófétát, akinek, mint a valóságos városból menekülônek, a pusztába telepített Isten egy árnyat adó növényt, ahonnan Jónás titkon figyelhette fenyegetô átkának beteljesülését. S mikor a tûzfolyam elmaradt, Jónásból ismét fölfakadt a szomorúsággal vegyes bosszúság, s akárcsak a cetben esdekelve elmondott imájában, itt is – negatív indíttatással – perbe szállt Istennel. A lélektani aspiráció, Jónás hangulati hullámzása a modern pszichológia hatásterében is megállja a helyét. S talán most döbben rá elôször, hogy az Úr nem a bûnös halálát kívánja; hanem, hogy megtérjen, és éljen. Természetesen Jónás próféciája mindennek ellenére nem volt hiábavaló, de ezt a tök tövében elheverô és az istenítélet elmaradását felhánytorgató próféta nem érthette, ezért volt szükség még egy pedagógiai oktatásra. “Mert te vagy, aki fordít rosszat jóra, minden gonosznak elváltoztatója. De már az én lelkem vedd vissza tôlem, mert jobb nekem meghalnom, hogysem élnem.” 23

20084.qxd

2008/10/09

21:38

Page 24

(Black plate)

lelkiség Itt kerül elôször szembe Jónás önérzetének megsértésébôl eredô kis fájdalma Isten büntetô szándékának nagy fájdalmával. Az vesse Jónásra az elsô követ, aki még nem élte át életének kudarcai kapcsán ezt a halálvágyat. Illés is a halálát kívánta a rekettyebokor árnyékában. Itt pedig kudarc kudarc hátán. Látszólag hiábavaló a fenyegetô ítélet hirdetése, mert elmarad a kilátásba helyezett büntetés. Jónás joggal érzi úgy, hogy az Úr rászedte (ezt megtapasztalta Jeremiás is), de egyben feldereng benne annak felismerése, hogy Isten képes a rosszat jóra fordítani, büntetô ítéletét visszavonni, bár csak az Újszövetség teljesebb látásmódja tárja elénk a két legkarakterisztikusabb fordulatot: Isten az ember bukásából a megtestesülést, az istengyilkosságból a világ üdvösségének misztériumát hívja létre. De mindenkor ott van az emberi elem, ezt az Úr nem iktatja ki, sôt a dráma szereplôi mindig teljes szabadságukban játsszák szerepüket, de a rendezés mégiscsak mindenkor az ô kezében van. Ezért volt szükség minden látszólagos fiaskó ellenére Jónásra, s lesznek új Ninivék és új Jónások, új bûnök és újabb Isten-találások. Jónás tehát elôször kárörömmel, majd egyre inkább kétségektôl gyötörve, végül hiábavalóságának érzésébe beleszomorodva hûsöl a tök árnyékában, s jogos vádat emel az Úrhoz intézett szavaiban: “Azért akartam elôször Tarsisba menekülni, mert tudtam, hogy te kegyelmes és irgalmas Isten vagy, türelmed hosszú, nagy a szereteted, és még a rosszat is megbánod” (4,1). S akkor – és ez a Jónás könyv említett sztereotípiája – “az Úr szerzett” egy kicsinyke férget, amely megrágta a töknek a tövét, és annak hôs árnyat adó levelei elszáradtak.

a gonoszság szennyes habjaival büszkélkedhetnek. A materiális és a szellemi környezetszennyezés, a már említett urbanizációs betegségek, az elektronikus médiák tudatromboló uralma – melyeket még megfejel az elmaterializálódásból fakadóan a természetfeletti dimenzió elutasítása – közepette városaink valóban Ninive várható sorsára érettek. S mégis léteznek. Tudományt, civilizációt és kultúrát teremtenek magukban és maguk körül, de ezért talán kíméletet érdemelnének? Úgy vélem – ezért – aligha. Mert korunk globális krízisének alapjellemzôje, hogy “vallásos”; így a szennyes habok elültét valóban csak egy szôrzsákot felöltô, minden bûn bevallását és bocsánatát esdeklô metanoiától, az oltalmazó ember lelkületének felöltésétôl, szétszakított preperszonális, interperszonális és transzcendens szálaink helyreállításától várhatjuk. De szerencsére ma is vannak Jónások, s talán van legalább városonként tíz igaz, amelyek érdekében megmenekülnek a mai Ninivék, Szodomák és Gomorrák. S talán föl fogja ismerni az emberiség Isten ujjának figyelmeztetését, hogy a fogyasztói társadalom etikailag érzéktelen köre nem lángokban, hanem saját szennyében fog megsemmisülni. Tehát valóban csak egy teljes szellemi és érzelmi irányváltás – egy Ninive-szerû megtérés esetén – reménykedhetünk a transzcendentális oltalomban. Csak az a kérdés, hogy képesek vagyunk-e még erre, hiszen túlélési távlataink már csak néhány évtizedben mérhetôk. És mi a szerepe a mai Jónásnak? Aligha lehet más, mint ószövetségi rokonáé:

“S akkor az Isten szerze meleget, s napkeleti szárasztó szeleket s lôn, hogy a nap hévsége megsütötte Jónás fejét, és megcsapván, felette bágyadttá szédítette, úgyhogy immár úgy érzé, minden körülötte himbál, mintha megint a hajón volna: gyomra kavargott, és gyötrôn égette szomja…” A tengeri vihar és a sivatagi forró szél kiváltotta rosszullét inklúziója nyomatékozza Isten nevelô célzatú cselekvését. Egyszer már megleckéztette az engedetlen prófétát, most viszont Jónás ellenében épp Isten kél Ninive védelmére. A tök, amelyet Jónás nem ültetett, nem ápolt, nem nevelt az Úr kívánalma szerint éledett, majd akarata szerint elszáradt, s ez kiváltotta a próféta látszólag jogos haragját. De Ninive, amely bûnös város volt, mégis a kultúra szimbólumaként fénylett a fizikai és – tegyük hozzá – lelki sivatagban, ellenben az emberi munkálkodás, valamint a megtérô igazak – ha nem is túl nagy – hányada nyomán kegyelemben részesült. S itt megint le kell forgatnunk a biblikus történést jelen világunk sodrására. Manapság Ninivék ezrei, milliói borítják a civilizált és a civilizálódó földrészek felszínét, s az ókori metropoliszhoz hasonlóan többnyire a bûn és 24

A magvetô – a kegyelem eszköze

2008 /4

20084.qxd

2008/10/09

21:38

Page 25

(Black plate)

lelkiség

Piaci tömeg – fogyasztásba feledkezve

“Bízd azt rám. Majd szétválasztom én, a szó tiéd, a fegyver az enyém. Te csak prédikálj, Jónás, én cselekszem. Ninive nem él örökké. A tök sem, s Jónás sem. Eljön az ideje még, születni fognak újabb Ninivék, és jönnek új Jónások, mint e töknek magvából új indák cseperednek, s negyven nap, negyven év, vagy ezer-annyi az én szájamban ugyanazt jelenti.” Jónás könyve Istent nemcsak üdvözítô akaratával jellemzi, hanem implicite a teremtés urának is vallja, hiszen valamennyi csodás esemény fölött az ô mérhetetlen bölcsessége, mindenható hatalma ôrködik. A teremtô és üdvözítô vonások összefonódása domborodik ki a negyedik fejezetben, ahol az Úr mintegy “helyre rakja” Jónást, rávilágítva, hogy a megtérô és bûnbánattartó pogányok ugyanabban az irgalomban és kiváltságban részesülnek, mint a választott nép tagjai. A könyv zárójelenete tehát nem valamiféle epilógus, hanem itt bomlik ki a mû igazi mondanivalója. Mintha a megelôzô gazdag eseménytörténet csak színes kolorit volna e végsô igazság kimondásához, mely Isten és Jónás dialógusában éri el tetôpontját. Babits szándékoltan bôvíti e drámai vitának döntô és végsô szakaszát, mely itt most már nem nevelô célzatú didaxis, hanem Isten leglényegének kinyilvánítása; nevezetesen, hogy ô a legegyetemesebb és legszemélyesebb Szeretet, az abszolút Agapé, amelybe nemcsak Jónás és a választott nép fiai, hanem minden ember belefér. És Isten valamennyit az örök üdvösségre várja és segíti. A hangsúlyeltolódást a biblikus szerzô csodálatosan kiszerkeszti. A dialógust Jónás méltatlankodása vezeti be, aki

mintegy kiemeli a prófétai hivataltól való menekülésének okát, azt az implicit felismerést, hogy Isten határtalan irgalmában majd csak megkegyelmez a bûnös városnak. A záradék viszont Isten leghosszabb beszéde a könyvben, amelyben Isten mélységi önfeltárásának tanúi lehetünk. A kettô között a tök sarjadásának és elszáradásának epizódja zökkenômentes passzázst képvisel. Exponált helyzetben pedig immár nem Jónás, hanem a mindenkori olvasó áll, akinek szemléletváltását motiválja a záradékot befejezô kérdés is. A lírikus természetesen pregnánsabbá teszi a végsô isteni döntést, és nyugvópontra juttatja az egyébként befejezetlen drámai sodrású novellát. “Így szólt az Úr, és Jónás hallgatott. A nap az égen lassan ballagott. Messze lépcsôs tornyai Ninivének a hôtôl ringatva emelkedének. A szörnyû város, mint zihálva roppant eleven állat, nyúlt el a homokban” Ez azért még így sem befejezés, de a szent iratokat olvasva egy ilyen befejezetlen történet egyáltalán nem ritkaság, hanem a továbbgondolás kiindulópontja, fölrázás, hogy belássuk “Isten az egészen más” (K. Barth), aki nem szorítható evilági röghöz kötött fogalmi struktúránk keretei közé; másfelôl útnak indítás, hogy “…menj, és hasonlóképpen cselekedjél!”. A mû legfôbb mondanivalóját – s ebben Jónás személye szinte eszközszerû szerepre korlátozódik – Isten kijelentése, önközlése hordozza, aki büntetô ítéletét is képes visszavonni, aki a szív megtérését, az atyai ház felé elinduló lépteket (akár Jónásét, akár Ninive lakosaiét s akár a mienket is) vigyázza, és mindenkit hazavár.

Csikós Csaba

Felhasznált irodalom: Csikós Cs.: A mélypont ragyogása az ökológiai válság sodrában. In Iskolakultúra (1996/10), 3-7. old.; Horváth L.: Jónás könyve, Kálvin Kiadó, Budapest, 1993, 5-74. old.; Nádor F.: Bevezetô az Ószövetségi Szentírás keletkezésés irodalomtörténetébe. In A biblia régi könyv, és Istennek örökké új szava. Teológiai jegyzet, Budapest, 1979, 151-155. old.; J. A. Soggin: Bevezetés az Ószövetségbe, Kálvin Kiadó, Budapest, 1999, 373-377. old.; Rózsa H.: Bevezetés az Ószövetség könyveinek irodalom- és hagyománytörténetébe. II: A próféták, Pázmány Péter Római Katolikus Hittudományi Akadémia Kiadványai, Budapest, 1984, 364-371. old.; Rózsa H.: Az Ószövetség keletkezése, Szent István Társulat, Budapest, 1986, 527-533. old.; G. von Rad: Az Ószövetség teológiája II, Osiris, Budapest, 2001, 245-248. old.; E. G. White: Próféták és királyok, H. N. Adventista Egyház, Budapest, 1981, 166-174. old.; G. C. Willis: Az Úré a szabadítás, Evangéliumi Kiadó, Budapest, é. n., 3-63. old. 2008/4

25

20084.qxd

2008/10/09

21:38

Page 26

(Black plate)

egyház és társadalom

Üldözés és együttmûködés – Egy könyv margójára1 –

z a könyv nem felkérésre, hanem belsô kényszerbôl született. (…) Mint a kor tanúja, szeretne hitvallást tenni a magyar egyház e kemény korszakáról, amelyrôl nem tudna így írni az, aki nem élte át ezeket az évtizedeket – írja Bíró László püspök a könyv elején található Ajánlásban. A szerzô maga a Bevezetésben így összegzi a könyv tartalmát: “Áttekintést szeretne nyújtani arról, mit élt át, milyen üldözéseknek volt kitéve a magyar katolikus egyház a kommunista diktatúra alatt 1945 és 1990 között.”2 Tomka Ferenc nem az egyházakról ír általában, hanem elsôsorban a Katolikus Egyháznak a második világháború utáni helyzetét elemzi, és csupán érintôlegesen tesz említést helyenként a református és az evangélikus egyházakról. Tomka utal arra, hogy a diktatúra alatt az egyházban “két pólus, két világ” alakult ki: az egyik azok világa, “akik az állammal kapcsolatot találtak”; a másik pedig “az állam által üldözöttek”. A szerzô saját maga fogalmaz úgy, hogy egyházi személyként “azon kevesek közé tartozott, akik egyszerre éltek a kettészakított egyház mindkét világában”. Bevallottan tehát a könyv ebbôl a személyes perspektívából ad áttekintést a korszak egyházpolitikájáról. Tomka szándéka, hogy “népszerû összefoglalást” adjon a korról, mellette pedig személyes beszámolókat tegyen közzé. Az átláthatóság kedvéért ezt a mûfaji differenciát a könyvben végig eltérô betûtípussal jelzi. Szerkezeti felépítését tekintve a kötet két könyvre oszlik, amelyek azután részekre, a részek pedig fejezetekre tagolódnak. A munkát fényképek és eredeti dokumentumok másolatai gazdagítják.

E

Üldözés és együttmûködés A kötet elsô könyve négy önálló részben foglalkozik az 1945–1990 közötti egyházüldözés kérdésével. A Katolius Egyház üldözésének bemutatása elôtt a szerzô röviden szól a kommunista rendszerek nemzetközi méretû egyházellenes politikájáról is (“lenini ideológia”). A magyarországi katolikus egyház elleni diktatórikus fellépéseket ezt követôen korszakokra bontva tárja az olvasó elé. Így megkülönbözteti az 1945 és 1960 közötti “véres egyházüldözés”, valamint az 1970-ig terjedô “vértanúi”

korszakot, majd pedig az 1960-tól 1990-ig terjedô évtizedeket elemzi. A második Könyvben a “papi ügynökök”-rôl olvashatunk. Itt a szerzô kitér a 2000-es évek kérdéseire is. Ebben megkísérli általánosságban bemutatni az ügynökkérdést, majd pedig az Ügynök papok – mi igaz, mi nem igaz? címû fejezetben a megélt tapasztalatai alapján fejtegeti a kérdést. Külön fejezetet szentel a püspökök és a diktatúra kapcsolatának, a Bíró Lászlóval és Sztrilich Ágnessel való beszélgetésnek, Bulányi György története kiegészítésének, valamint a kommunista dokumentumok torzításainak. Végül felteszi a kérdést: Hol tartunk – merre menjünk?, és ezzel felveti a téma aktuálpolitikai összefüggéseit is. Tomka Ferenc már a címben jelzi, de késôbb is kinyilvánítja, hogy az elemzésben a “vértanúságot”, az egyház üldözött állapotát állítja a középpontba. Ezt azzal indokolja, hogy szerinte “az egyházkritikus média szinte kizárólag azokról beszélt, akiket – jogtalanul vagy némi joggal – a kommunista rendszerrel való kollaborációval vádolhatott, és a témát “úgy állították be, mintha az egész papságra és a fôpásztorokra a kollaboráció lett volna jellemzô.” Tomka ezt szeretné ellensúlyozni azzal, hogy ír “arról a sok száz papról, szerzetesrôl, szerzetesnôrôl, püspökrôl és a sok hívô világiról, akik életüket vagy szabadságukat adták hitükért ebben az idôben” (125. o.). Tomka Ferenc továbbá erôteljes kritikával illeti a történészhallgatóknak íródott tankönyveket (illetve a történészhallgatók által használt más történészi munkákat) is, mert szerinte ezek a mûvek3 “félrevezetôen, súlyos aránytalansággal, hiányosan”, hibásan” mutatják be e korszak egyháztörténelmét (pl. 165., 180., 182. o.). Hasonlóan vélekedik Bulányi György ismertté vált történetével kapcsolatban is, ezért szükségesnek tartja, hogy “kiegészítô adatokkal” szolgáljon. Ez a kompenzációs, kiigazító célzatú hozzáállás jellemzi végig a kötetet. Ezt a hozzáállást természetesnek is tekinthetjük, hiszen a szerzô maga is átélôje, aktív egyházi szereplôje volt ennek az idôszaknak, és mint ilyen “elsô kézbôl” szerzett ismereteket a rendszerrôl. Éppen emiatt a kötet legértékesebb részei a személyes visszaemlékezések, vallomások, amelyek a korszak kevéssé, vagy egyáltalán nem ismert oldalát jelenítik meg. Ezáltal az olvasó megérezhet vala-

1. Tomka Ferenc: Halálra szántak, mégis élünk! Egyházüldözés 1945–1990 és az ügynökkérdés, Szent István Társulat, Budapest, 2005. 2. Kiemelések tôlem. K. Sz. 3. Pl. Romsics Ignác, Gergely Jenô, Kollega-Tarsoly István munkáira utal ilyen összefüggésben Tomka Ferenc.

26

2008 /4

20084.qxd

2008/10/09

21:38

Page 27

(Black plate)

egyház és társadalom

Tomka Ferenc – a szerzô

mit abból a légkörbôl, amely több évtizeden keresztül meghatározta a hívôk és nem hívôk életét Magyarországon. Nagyon fontosnak tartom az oral history megmentését a történelem számára, annál is inkább, mert a korszak tanúinak tapasztalatai pótolhatatlan ismereteket, benyomásokat közvetítenek az utókornak. Tomka Ferenc kötetének talán ebben van a legnagyobb jelentôsége, ugyanis bepillantást enged a korszak katolikus egyházának belsô világába, feszült és ellentmondásos atmoszférájába. Külön érdeme, hogy a szerzô közérthetô stílusban ír, így mûve olvasmányos, “népszerû összefoglalás” a kommunizmus egyházpolitikájáról.

Bulányi György – kerülte a kollaborációt

Sajátos perspektíva – érthetô hiányosságok Bizonyára a személyes perspektívából származó, érthetô elfogultságnak tudható be, hogy a szerzô esetenként olyan általánosító megállapításokat tesz, melyeket meglátásom szerint feltétlenül relativizálni szükséges. Ilyen megjegyzés pl.: “A kor kommunizmusának börtönviszonyai és az itteni embertelenség – a náci lágereket megjárt rabok tanúsága szerint – túltettek Auschwitzon. (…) Bizonyos, hogy a Gulágon szadistább kínzásokat alkalmaztak,

4. Az egysíkú megközelítést csak abban az esetben tekinthetjük hibának, ha a szerzô ugyanakkor másik szerzôt emiatt leminôsít, vagy

másnak ezt hibaként rója fel, és közben maga a teljesség igényével lép fel. Tomka Ferenc kötetében többször is fellelhetô, hogy az általa helyesnek tartott látásmódot, vagy “történelmi értékûnek” tartott “személyes tapasztalatait”, akár mások látásmódja, illetve tapasztalatai fölé is emeli (pl. 260. o.). Bulányi Györggyel kapcsolatban pl. megjegyzi, hogy a “kor helyes történelmi megítélése iránti felelôsség kötelezi”, hogy a “Bulányi Györgytôl és a hozzá közel állóktól” származó, valamint a “hazai, egyház-kritikus sajtó (…)súlyosan egyoldalú” beszámolóját kiegészítse (409. o. skk.). 5. Pl. Magyar Hírlap 35 (2002/174) 9. 6. Ld. Köbel Szilvia: “Oszd meg és uralkodj!” A pártállam és az egyházak, Rejtjel Kiadó, Budapest, 2005.

2008/4

27

20084.qxd

2008/10/09

21:38

Page 28

(Black plate)

egyház és társadalom mint az SS németek” (91. o.). Fontosnak tartom hangsúlyozni: mind a Gulág, mind pedig Auschwitz (és a többi kommunista és náci tábor) egyaránt színterei voltak az emberiség elleni legszörnyûbb bûntetteknek, ennélfogva köz-tük bármiféle általánosító igényû “fokozati” különbséget felállítani nem tudományos, és nem is hiteles. A maga nemében és a maga idejében, továbbá a megélt tapasztalatok fényében mindegyik a “legembertelenebb” volt. Ugyanígy általános érvénnyel tesz a szerzô olyan megállapításokat, fogalmaz meg kategorikus kritikát történészek mûveirôl (fentebb már utaltam rá), melyeket többnyire nem, vagy nem kellôen támaszt alá bizonyítékokkal, illetve nem mindig jelöli meg pontosan, hogy melyik mûre utal. Ilyen megjegyzések pl.: “a korról [vagyis a ’60-as évekrôl, K. Sz.] író történészek mégsem mutatnak rá, hogy milyen nagy mértékben hiányzott a vallásszabadság e korban”; vagy a “korról tanuló történészhallgató semmit nem tud meg a tömeges házkutatásokról, letartóztatásokról, a vallási közösségek súlyos zaklatásairól, (…) csak arról tanul, hogy a gazdasági és szociális helyzet némi hullámzással egyre javult; (…) javultak az állampolgárok esélyei, szabadságjogai és a vallásszabadság is” (165. o., 180. o., 183. o. stb.). Miközben aránytalannak, félrevezetônek, egyoldalúnak minôsíti egyes történészek munkáit, Tomka maga is az egysíkú megközelítés “hibájába”4 esik. A könyvben kategorikusan visszautasítja “az egyházakat ért általánosító vádakat” (259. o.), közben azonban ô maga gyakorta általánosít, meg nem alapozott, nem bizonyított következtetéseket von le. Úgy gondolom, hogy mindannyiuknak, akik e témával és korszakkal foglalkoznak (illetve személyes tapasztalatokkal is rendelkeznek), tiszteletben kell tartaniuk egymás szakmai és egyéni megközelítésmódját, stílusát, valamint kutatási eredményeit; sôt, örülni kellene a sokféleségnek, mert éppen ezekbôl állhat össze a teljesebb és hitelesebb kép. Hadd utaljak itt az MTA elnökének, Vizy E. Szilveszternek sokat idézett megállapítására, miszerint a legkiválóbb tudományos eredmények “kalákában” születnek.5 A témát több mint tíz éve kutató jogászként teljes mértékben osztom ezt a véleményt, és alkalmazhatónak tartom az elmúlt rendszer egyházpolitikájának az értékelésekor is.

Erkölcsi megfontolások Tomka Ferenc kötete egy fontos kérdésre is ráirányította a figyelmet, amelyet szükségesnek tartok az eszmefuttatásban megemlíteni, és egyúttal közös gondolkodásra hívni az olvasókat. Az egyházaknak a kommunista évtizedekben tanúsított magatartása komoly erkölcsi kérdé-

seket vet fel. Én a magam részérôl óvakodom az elhamarkodott általánosító és személyes ítélettôl (sôt, egyáltalán az ítélkezéstôl!), és ebben a tekintetben pozitívnak tartom, hogy Tomka Ferenc is erre ösztönöz. Könyvében következetesen arra helyezi a hangsúlyt, hogy a nyilvánvalóan egyházellenes diktatúra évtizedeiben az egyházak igen nehéz helyzetben voltak, hiszen a szûkre szabott mozgásterük is szigorú pártállami kontroll alatt volt.6 Ezt a körülményt mindig szem elôtt kell tartani, mikor az egyházaknak az 1945–1989(/1990) közötti idôszakban tanúsított magatartását elemezzük. Úgy gondolom azonban, hogy ez a szempont nem jelentheti azt, hogy az egyházaknak ne kelljen szembenézni az erkölcsi felelôsséggel, illetve a kutatók ne foglalhatnának határozottan állást ebben a tekintetben is. Tomka Ferenc könyvét végigolvasva az volt az érzésem, mintha a szerzô aránytalanul sokat írna a “mentô” körülményekrôl, ezzel mintegy alapvetôen és többségében felmentve a katolikus egyházat, egyházi személyeket a kommunizmus idôszakában tanúsított kollaborálás alól. A kötetbôl olyan kép rajzolódik ki, mintha a diktatúra idején az egyházi személyek vagy mártíromságot szenvedtek a meg nem alkuvásukért, vagy pedig csekély hányaduk együttmûködött ugyan a kommunista hatalommal, de ezt egyrészt megfélemlítés hatására tették, vagy pedig azon meggyôzôdésbôl, hogy együttmûködve próbálják menteni egyházukat. Tomka könyvébôl nem kapunk reális képet arról az egyházi rétegrôl, amely nem megfélemlítésbôl, kényszer hatására, sem nem “jó szándékú, elhibázott” taktikázásból választotta az együttmûködés útját, hanem pl. különbözô elônyökért.7 A szerzô állásfoglalásaiban gyengén van jelen a felelôsség vállalása, ezzel szemben inkább hangsúlyos a felelôsség elhárítása. Közben Tomka Ferenc a kötetben a saját (és mások!) példájával is igazolja, hogy hitbeli bátorsággal lehetett nemet mondani az állambiztonságiaknak, és bizony sok esetben el is maradtak azok a félelmetes következmények, amelyektôl oly sokan tartottak. Ezt az etikai dilemmát járja körül a 2006-ban megjelent, az egyházi közelmúlt feldolgozásának teológiai, történeti, etikai és gyakorlati kérdéseit elemzô, Igazság és kiengesztelôdés címû kötet8 egyik tanulmánya.9 A tanulmány írója emlékeztet Bibó Istvánra, “aki négy évvel a holocaust után szükségét érezte annak, hogy hosszú tanulmányban foglalkozzon az antiszemitizmussal, mert úgy látta, hogy a magyar társadalom nem halad a tisztázódás útján”. A szerzô szerint ma is ugyanúgy “felelôsség hárító érvek születnek (…), ha a pártállammal való együttmûködésrôl van szó”. Az egyházaknak a pártállami idôkben tanúsított magatartásával kapcsolatban Csepregi András rámutat

7. Errôl nagyon keveset olvashatunk a könyvben. 8. Evangélikus Belmissziói Baráti Egyesület, Budapest, 2006. 9. Csepregi András: Az egyházi közelmúlt feltárásának etikai kérdései 10. A szerzô jogász, kodifikátor az Országgyûlés Hivatalában, emellett pedig az Oktatási és Kulturális Minisztérium Egyházi Kapcsolatok

Titkárságának egyházjogi szakértôje.

28

2008 /4

20084.qxd

2008/10/09

21:38

Page 29

(Black plate)

egyház és társadalom a következôkre: “Eltûnik, hogy egykor a kényszernek ellen is lehetett állni: volt, aki nem állt kötélnek, vállalva ezzel a lemondást olyan lehetôségekrôl is, amelyek normális körülmények között, tehetsége és elhivatottsága szerint, megillették volna. Az ötvenes vagy a kora hatvanas években talán szélsôséges kockázatot, börtönt vagy internálást vállalt az, aki a beszervezési kísérletnek ellenállt, de a hetvenes években már ilyen veszélyrôl nem beszélhetünk, ekkor már csak azt kockáztatta az ellenálló, hogy a lehetôségek szétosztásakor a hátsó sorba kerül. Ezt sem könnyû elviselni, de a börtönhöz talán mégsem hasonlítható. És eltûnik az az aspektus is, hogy a beszervezést vállaló testvér kárt okozott a felebarátainak, akkor is, ha történetesen soha senkirôl nem jelentett semmi rosszat. Kárt okozott, mert aláírásával gyengítette azoknak a helyzetét, akik lemondás árán is ellenálltak: sikerélmény forrásává lett az egyházat ellenôrzô belügyi szolgálat számára (…), s azon keresztül, hogy kiszolgáltatta, zsarolhatóvá tette saját magát, destabilizálta azt a közösséget is, amelynek pedig látszólag a közösség által felhatalmazott felelôs tisztségviselôje volt. Ha engedjük, hogy a félelem diktáljon számunkra, akkor elhallgattatjuk a fenti szempontokat, és eljutunk a félelemtôl a felelôsség elhárításáig.” Mindazok a “mentségek”, amelyeket Tomka Ferenc a könyvében felhoz, minden korban és minden társadalmi rendszerben felhozhatóak lennének a felelôsség elhárítására. A kérdés csak az, hogy az egyház, amely évezredek óta magának vindikálja az erkölcsi tekintélyt, mivel mutat követendôbb példát: bátran vállalja a felelôsséget, és mentegetôzés nélkül beismeri a hibáit, vagy pedig a különbözô “mentségekre” hivatkozva relativizálja tetteit. Bíró László püspök szavait idézem a kötetbôl: “Óvakodni kell, nehogy valaki azt higgye, hogy a megalkuvást akarjuk igazolni. A megalkuvást mentheti az emberi természet gyengesége, de a keresztény ember ideálja a Krisztusba vetett rendíthetetlen hit. Egy történelmi kor szereplôinek helyes megítélése azonban csak az ítélkezésnek Jézus adta szabályai szerint történhet. A kor tanúságai közé tartozik egy felismerés: az egyházpolitika állandó kísértése, hogy az állammal való jó viszony »alapjára«, vagyis evilági biztosítékokra épít. Ha a kereszténység túlságosan támaszkodik a földi biztosítékokra, akkor fennáll a veszélye, hogy a világban bízik, és nem Jézus Krisztusban. Evilági keresztény létünknek mindenkor a Krisztusba vetett feltétlen hitre kell alapoznia. Ez volt (vagy lett volna) a hivatásunk a kommunizmusban is, és ez napjainkban is” (402. o.). Tomka Ferenc a könyvében utal arra, hogy munkája még nem befejezett. A “különbözô hiányok mentségére” ô maga hozza fel, hogy “sokan sürgették a könyv minél hamarabbi megjelenését”, és emiatt el kellett tekintenie a “további csiszolásoktól, az anyag további érlelésétôl, árnyalásától” (15. o.). Ez a megjegyzés szakmai és emberi alázatra utal, és ezzel a szerzô mintegy felhívja arra az olvasót, hogy továbbgondolja, kutassa a megnyitott kérdéseket. Egyben magyarázat is lehet ez a kötetnek a fentiekben kritikával illetett gondolataira.

dr. Köbel Szilvia10 2008/4

29

20084.qxd

2008/10/09

21:38

Page 30

(Black plate)

folyamatok

Hírek a nagyvilágból Anglia. A Pastoral Research Centre Trust független kutatóintézet vizsgálata szerint az 1 és 13 év közötti gyermekkeresztelések számának növekedése (kb. 25%) mögött az a szülôi megfontolás áll, hogy ennek köszönhetôen gyermeküket beírathassák a jó hírnévnek örvendô katolikus elemi iskolák egyikébe, amelyeket valójában az állam tart fenn. 1958 óta egyébként a csecsemôkeresztelés 85%-ról 64%-ra csökkent. Sokan (pl. a National Secular Society) éppen azért ellenzik az állami fenntartású felekezeti iskolákat, mert azok a különben nem-hívô szülôket is vallásgyakorlatra ösztökélik. Brazília. 2008. február 19-én, a brazíliai katolikus papok 12. országos találkozóján az ország 9222 plébániájáról az összesen 18 685 papot képviselô 430 küldött egy olyan dokumentumot fogadott el, amelyben többek között javasolják a nôs férfiak pappá szentelését. A dokumentum tulajdonképpen egybecseng Robert Zollitsch freiburgi érsek, a német püspöki konferencia új elnöke, azon kijelentésével, miszerint a papság és a cölibátus kapcsolata nem teológiai szükségszerûség. 2006 végén pedig Darío Castrillon-Hoyos bíboros, a Papi Kongregáció nyugalmazott prefektusa, a Christian Cochini SJ, A papi cölibátus apostoli gyökerei (Ad Solem, Genève, 2006) címû könyvének második kiadásához írt elôszavában elismerte, hogy a cölibátus tulajdonképpen egy egyházfegyelmi kérdés, és nem dogma. ENSZ. A 2006-ban alakult és az Emberi Jogok Bizottságát felváltó Emberi Jogok Tanácsának 7. ülését, amely 2008. március 3. és 28. között zajlott Genfben, mindenekelôtt a feszült hangulat jellemezte. Az iszlám és az afrikai országok ugyanis javasolták, hogy a vallások rágalmazását tekintsék a rasszizmus legújabb formájának, amit a nyugati államok természetesen elleneztek. Mindez arra világít rá, hogy kibontakozóban van egy ún. “multikulturális” forradalom, amelynek legfôbb célja az európai megfogalmazású emberi jogok megkérdôjelezése. Ez a szándék egy táborba kovácsolja az Iszlám Szervezetek Konferenciáját, az el nem kötelezett országokat és Kínát – Oroszország cinikusan elnézô hozzájárulásával. Doudou Diène pl., az ENSZ rasszizmus és idegengyûlölet kérdéséért felelôs különleges referense, máris rasszizmusnak tekinti a burkaviselet kritizálását, és vallja, hogy a laicitás tulajdonképpen egy gyarmatosító és rabszolgatartó kultúrában gyökerezô eszme. Innen már csak egy lépés, hogy a vallás kriti-kája büntetendô cselekménynek minôsüljön. Görögország. Januárban a Kalkidiki-félsziget több száz lakója menetben tiltakozott az ellen, hogy a kormány 30

számottevô területet (több ezer hektárt) bocsátott az Athosz-hegy kolostorai rendelkezésére. A menetben jelen volt Evangelia Amanatidou-Paschalidou baloldali képviselônô is, aki hat másik nôvel athoszi területre lépett, s ezzel megsértette a nôi jelenlét tilalmára vonatkozó – és 1045-bôl (!) származó – törvényt. Ezt követôen a kolostorok vezetô testülete a görög parlament elnökéhez intézett levelében kérte a képviselônô mentelmi jogának a felfüggesztését; hiszen ez a törvénysértô cselekedet kettôtôl tizenkét hónapig tartó szabadságvesztéssel büntetendô. A középkori tilalom feloldását az EU-nak mind a mai napig nem sikerült elérnie. Ennek fényében joggal merül fel a kérdés: mi is a probléma a fundamentalista politikai iszlám nôszemléletével? Irak. A háború mindig rendkívül jó üzlet. Ezt igazolja a Bagdad Zoo and Entertainment Experience elnevezésû projekt, amelyet a Ride and Show Engineering fog kivitelezni. Ennek lényege, hogy Disneyland szórakoztató parkot építenek a szétrombolt bagdadi állatkert helyén (kb. 50 hektáron), az ún. Zöld Zóna közvetlen közelében. Az elképzelést támogatja David Petraeus tábornok is, vélelmezhetôen azért, mert Bagdadban monotonnak és eseménytelennek tartja az életet, ahol a szórakoz(tat)ás az egyetlen hiánycikk. Egyébként a terv teljes mértékben beleillik az amerikai stratégiába, amely a katonai jelenlét (hard power) mellett fontosnak tartja a “kulturális értékek” közvetítését is. Ennek célja a mentális befolyásolás (soft power). Minden bizonnyal nem véletlen, hogy 200 ezer gördeszka szétosztását tervezik a gyakorlatilag az emberhez méltó élet jogától és lehetôségétôl megfosztott iraki gyerekek között, hogy azok, elvonatkoztatva a mindennapok valós nyomorúságától (nélkülözés, megaláztatás, emberkínzás, halál), az “amerikai álom” virtuális világába menekülhessenek. Ebben az értelemben a projekt teljes

Nôk burkában – az “újraértelmezett” emberi jogok diadala

2008 /4

20084.qxd

2008/10/09

21:38

Page 31

(Black plate)

folyamatok mértékben kimeríti a lélektani hadviselet fogalmát. Az amerikai hatalom által támogatott elképzelés ugyanakkor busás biztos haszonnal is kecsegtethet – különben a kivitelezôk bele sem vágnának a vállalkozásba. Klímaváltozás. Louis Fortier, a Laval Egyetem oceanográfusa és az Articnet (www.arcticnet-ulaval.ca) igazgatója szerint az Északi-sark jégpáncéljának nyári elolvadása és a Jeges-tenger felmelegedése eredményeképpen 7-10 éven belül felborulhat az északi félteke klímaegyensúlya. Véleménye egybecseng más tudósokéval (ld. pl. James Hansent, aki a NASA Goddard Institutjét vezeti1). Amennyiben pedig az egyensúly felborul, úgy a Földnek kb. 10-15 ezer évre lesz szüksége ahhoz, hogy azt helyreállítsa. Arról nem is beszélve, hogy a jégmentes Északi-sark egy teljesen újszerû geopolitikai, geostratégiai és geoökonomiai helyzetet teremt majd. A Földközi-tenger még a megmaradt viszonylagos központi szerepét is elveszítheti, miközben a szabad préda lehetôségével kecsegtetô északi-sarki rész, a magas kôolaj- és élelmiszerárak miatt, igencsak próbára teszi a közeljövôben a nemzetközi kapcsolatokat.2

az elsô szám beszámol mindazokról a rendezvényekrôl is, amelyekkel Josemaría Escrivá születésének 100 éves évfordulójáról emlékeztek meg a világon. Ugyanakkor közli az alapító munkásságának általános bibliográfiáját, ami nem kevesebb, mint 1324 címet tartalmaz. Svájc. Túszul ejtette Istent a reklám? Ez a mottója annak a rendezvénysorozatnak (kiállítások és mûsorok), amely egy most megjelent könyv kapcsán5 zajlik Vaud és Genf kantonokban. A cél: felhívni a figyelmet a vallás(ok) merkantilista felhasználására, és az ily módon közvetített üzenetre (engedni a kísértésnek, és fogyasztani, fogyasztani, fogyasztani…), illetve elgondolkodásra és társadalmi vitára ösztönözni. A könyv és a kiállítások hat témát jelenítenek meg, amelyek mind-mind jelen vannak a reklámokban: 1. a Jó és a Rossz (menny, pokol, angyalok, démonok, Ádám és Éva, illetve az édenkert), 2. a bibliai motívumok és a vallásos gesztusok; 3. Jézus alakjának a hasznosítása; 4. a vallás és az üzlet viszonya (karácsony); 5. más vallások (buddhizmus, judaizmus, iszlám) ábrázolása; 6. az egyházak önreklámozása.6

Jakab Attila összeállítása

Németország. Nyolc évi munka után a német katolikus egyház egy hétszáz oldalas tanulmányban hozta nyilvánosságra a II. világháború idején az egyház intézményeiben (pl. kórházakban, lelkészi hivatalokban, kolostori földeken) foglalkoztatott kényszermunkások (4829) és hadifoglyok (1074) adatait. Mindez azt bizonyítja, hogy a múlttal való szembesülés végeredményben megkerülhetetlen. A kutatási bizottságot vezetô történész, Karl Joseph Hummel szerint az egyházi vezetôknek a nemzetiszocialista idôszakban “tisztán ki kellett volna fejezniük, hogy a haza iránti lojalitás és hûség nem egyenlô a rendszer iránti elkötelezettséggel”.3 Ugyanakkor a Német Püspökkari Konferencia – jóllehet igyekszik jóvátételt folyósítani a még élô személyeknek, és különbözô kelet-európai megbékélési projekteket támogat – nem tekinti lezártnak az ügyet. Hiszen tudja, hogy hitelessége és jövôje a tét. Opus Dei. Az egyház központi szerveiben, szervezeteiben egyre meghatározóbb szerephez jutó, illetve mind több és több képzési és döntéshozói helyet az ellenôrzése alá vonó szekuláris intézet 2007-ben egy új, tudományos igényû egyháztörténeti folyóiratot indított, Studia et Documenta. Rivista dell’Istituto storico San Josemaría Escrivá 4 címmel. A kiadvány célja egyértelmû: ismertetni és népszerûsíteni az alapító személyét és eszméit, valamint dokumentálni a szervezet történetét. A különbözô tanulmányok mellett 1. Ewww.giss.nasa.gov. 2. Forrás: L.-G. Francoeur: „L’échilibre climatique en péril”( www.ledevoir.com/2008/04/24/186620.html). 3. Lásd http://www.mult-kor.hu/cikk.php?article=20324. 4. http://isje.edusc.eu/index.html. 5. G. Lugrin – S. Molla: Dieu, otage de la pub?, Labor et Fides, Genève 2008. 6. Forrás: www.dieu-pub.ch.

2008/4

31

20084.qxd

2008/10/09

21:38

Page 32

(Black plate)

recenzió – kritika Mártonffy Marcell – Petrás Éva (szerk.)

Szétosztott teljesség (A hetvenöt éves Boór János köszöntése) A (haladó szellemû) magyar katolikus értelmiség számára Boór János neve egyértelmûen a színvonalas, a nemzetközi tudományos kutatás és gondolkodás eredményeinek és eszméinek a közvetítését szolgáló Mérleg (Lapok és könyvek szemléje) címû folyóirattal fonódott össze. Több évtizedes fáradhatatlan és áldozatos tevékenységének elismeréseképpen barátai és munkatársai egy rendkívül gazdag és sokrétû tanulmánykötettel köszöntötték ôt. Ahogy Sólyom László bevezetôjének címszavai is tükrözik, Boór János új nyelv, illetve új beszéd- és gondolkodásmód kikristályosodását és meghonosodását igyekezett mind a világban szétszórt, mind pedig a Kárpát-medencei magyar katolikus és keresztény, illetve a világi mûvelt olvasóközönségben elôsegíteni. Eszmeiségében éppen azt a nyitottságot képviselte, amelytôl a sokoldalúan fejlett szocialista társadalmak irányítóit mindig kirázta a hideg, s amely egy idô után az elszigeteltségbe beszorított egyházi vezetést is zavarta már. Ezt támasztják alá egyébként Várszegi Asztrik pannonhalmi bencés apát barátian közvetlen szavai is: Boór János egykor bomlasztónak és ártalmasan veszélyesnek minôsített Mérlege mintha még ma is félelmet keltene bizonyos körökben. Sólyom László és Várszegi Asztrik beköszöntô és méltató szavait követôen az olvasó egy áttekintô beszélgetés keretében ismerheti meg Boór János nem egészen hétköznapi életútját, illetve szellemiségét (“a felszabadító igazság szolgája szeretnék lenni”): beleszületés egy katonatiszti családba (1932), az édesapa korai elvesztése (1941), a kôszegi Honvéd Középiskola, majd a székesfehérvári ciszterci gimnázium évei, belépés a feloszlatott jezsuitákhoz, és az azzal járó kálvária, az 1956-os forradalom, menekülés Ausztriába, a tanulói évek, elbocsáttatás a jezsuitáktól, a Mérleg megalapítása (1965), a családalapítás (1968), a fôiskolai oktatás (1970 és 2004 között). Hasonlóképpen betekintést nyer az ünnepeltnek a Pax Romana mozgalom keretében kifejtett tevékenységébe, a hazai egyházi vezetôkkel való kapcsolattartás nehézségeibe és ellentmondásosságaiba, valamint szembesülhet a mai helyzetérôl alkotott véleményével. A Boór Jánossal folytatott beszélgetés mellett a kötet Mérlegre tett évtizedek címû elsô része még három másik írást is tartalmaz. Pécsi László genfi pszichológus tulajdonképpen a Mérleg genezisét és annak összefonódását boncolgatja Boór János életével; Horányi Özséb a szerkesztôrôl ír; Scharle Péter pedig egy rövid jegyzetet jegyez. A köszöntésére kiadott tanulmánykötet szerzôi alapjában véve kiválóan tükrözik Boór János kiterjedt és változatos baráti körét. Szennay András O. S. B. (parrhészia, vagyis szabad szólás, nyíltság, ôszinteség az egyházban), Sulyok Elemér O. S. B. (lelki/egzisztenciális Szentírásértelmezés), Donáth László (az egyiptomi József), Gromon András (az ellenség szeretete), Aszalós János (az Én kér32

dése), Gáspár Csaba László (értelmesség és vallásosság), Máté-Tóth András (“az ember teljessége”), Örsy László S. J. (ökumenizmus), Patsch Ferenc S. J. (a példás élet problematikája), Tillmann J. A. (eszmék), Vass György S. J. (a kétértelmû vég), Vetô Miklós (akarat, hûség, megbocsátás), Gánóczy Sándor (neurobiológia), Balogh Vilmos Szilárd (a tapasztalás), Várdy Péter (automaták), Szombath Attila (Weissmahr Béla), Somfai Béla S. J. (hivatás vagy foglalkozás), Kamarás István (az irodalmi mû és befogadója kapcsolata), Medgyesi György (változatosság és egység), Pomogáts Béla (Dsida Jenô, Nagycsütörtök), Vermes Géza (Nagy Heródes és Josephus Flavius), Vajda László (a középkori Kelet-kutatás), Szabó Ferenc S. J. (tolerancia és szabadság), Katus László (Francisco Suárez és Stuart Jakab király vitája), Petrás Éva (modern nemzettudat és történetírás), Gárdonyi Máté (üldöztetés és felelôsség: a magyar holokauszt), Majsai Tamás (“Pápai” fedônevû papi ügynök), Varga Károly (a lelkiismereti szabadság), Lukács László Sch. P. (a nevelés lehetôségei és feladatai), Dömötörfi Tibor (magyar múzeumügy), Pfitzner Rudolf (Jézus személyisége), Bárdos-Féltoronyi Miklós (polgárok nevelése), Vetô István (szellemi önéletrajz), Bejczy Antal, Zsók Otto, Benyik György, Dornbach Alajos, Gábor Dzsingisz, Béky Gellért S. J., Csillag László, Prékopa András, Ladik János és Nemeshegyi Péter S. J. (a Mérlegrôl), valamint Bitó László (Káin testamentuma), Peter Bichsel (a föld gömbölyû), Csernay László (nagy zeneszerzôk és operai halálokok) és Bulányi György Sch. P. mind-mind írtak, és megemlékeztek Boór Jánosról. A színes kötetet a Mérleg fôszerkesztôi stafétabotját átvett Mártonffy Marcell utószava zárja. Szerinte “Boór János és barátai olyan korszakban indították útjára a Mérleget, amikor a katolikus egyház és a szekularizálódott 2008 /4

20084.qxd

2008/10/09

21:38

Page 33

(Black plate)

recenzió – kritika kultúra közti párbeszéd ígérete sokakat töltött el reménységgel. A szemle európai látókörû létrehozói szabadon tájékozódtak: mentesen a Magyarországot sújtó diktatórikus kényszertôl, s a teológiai – filozófiai – tudományos beszédmódok demokráciájának abban a közegében, amelynek sugallatait a közép-európai egyházak alig érzékelhették. A zsinati mozgalom külföldön szerkesztett magyar tallózó folyóirata arra törekedett és törekszik ma is, hogy a lehetô legtágabb látószögbôl vegye szemügyre és mérlegelje a katolikus egyházra kívülrôl (a világ »kihívásai«, az »idôk jelei« felôl) és belülrôl (e kihívások és jelek egyre intenzívebb teológiai, liturgikus, biblikus, keresztény szociáletikai stb. recepciója révén) egyaránt ható megújulási energia jelzéseit” (399. o.). Ez az az út, amelyre Boór János a Mérleget állította, amiért barátai és munkatársai kifejezték köszönetüket – és amely úton, az alapító szándékai szerint, most már egy másik generáció viszi tovább ezt a hazai katolikus viszonylatban egyedülálló folyóiratot. Hét Hárs – Mérleg, Budapest, 2007.

Jakab Attila Hetesi Zsolt – Teres Ágoston (szerk.)

Tudomány és vallás A fejlôdéselmélet és a földön kívüli élet kérdései

(Manréza Szimpózium, Dobogókô, 2006. szeptember 22-24.) A tudományos-technikai forradalom megindulásakor az ember meg volt elégedve magával, az elért fejlôdéssel, és elbizakodottságában úgy képzelte, hogy az elért eredmények annyira bámulatra méltóak, hogy önmagukban is elegendôek világának fenntartásához; hogy nincs szüksége Istenre. Ekkor keletkeztek azok a nézetek, hogy a tudomány (fôleg a természettudományok) és a vallás ellentmondanak egymásnak. Ezekkel a nézetekkel elveszítettük a harmóniát, holott teljesen világosnak tûnik, hogy Isten léte a teremtett világból felismerhetô. Ahogy bonyolultabbá váltak a tudományos rendszerek, úgy merült fel annak szüksége, hogy az összetartozó dolgokat összekössük, és az egymáshoz tartozó dolgokat egymáshoz közelítsük. Nagy szükség van arra, hogy a rész tegye az egészet, az egyén építse fel a közösséget, s így az alkotásból végre felismerjük az Alkotót. Aki megtanul rácsodálkozni a világra, a maga kicsinységét a Mindenséghez mérni, a tudomány eredményeit Isten ajándékának tekinteni, az olyan harmóniára talál, amely magába foglalja mindazt, ami a modern keresztény embert jellemzi. Az evolúció-elméletet sokáig felhasználták a vallás elleni támadásra azon az alapon, hogy úgy gondolták: nincs szükség teremtésre, az élôvilág fejlôdés útján alakult ki. Ennek a tévhitnek az volt az oka, hogy nem értelmezték helyesen a Szentírás szövegeit. Amikor a Teremtés könyve így ír: “Elkészült tehát az ég és a föld, s azok minden ékessége. A hetedik napra befejezte Isten a munkáját, amelyet végzett, és a hetedik napon meg2008/4

nyugodott minden munkától, amelyet végzett." (Ter 2,1-2) Tudomásul kellene venni, hogy a Szentírásban említett napok nem 24 órát jelentenek, hanem olyan idôszakot, amely akár több ezer év is lehet! Egyébként értô szemmel olvasva a Teremtés könyvének földtörténeti, a levegô, a föld és az élôvilág kialakulására vonatkozó részeit, meglepô az egyezés a tudomány mai álláspontjával. Teilhard de Chardin volt az, aki antropológiájában és fenomenológiájában meglátta, hogy a világ teremtése nem fejezôdött be, hanem mind a mai napig folyamatos. Elindult egy bizonyos Alfa ponttól, és a fejlôdés végsô magyarázatát a transzcendens Ómega adja meg, amely a világfolyamat mozgatója. Miután a fejlôdés az emberi szintre érkezett, csak egy végtelen személy tudja fenntartani életlendületünket, és ez nem más, mint a végtelen Szeretet. Az Ómega pont pedig maga a megtestesült Ige (Kol 1,1517; Ef 1,4-14). Így alakul ki a tudomány és a keresztény hit összhangja, mint az igazság kritériuma. Teilhard de Chardin természettudós volt, gondolkodásában szorosan kapcsolódtak a reáliák és a teológia. Nagy eredmény, hogy meg tudta teremteni e kettô szintézisét. Így alakulhat a tudomány és a vallás egymásra hatása, bár mindkettônek alapvetôen más a feladata, segíteni tudja egymást, és nem gátolni. Amikor a Teremtô így szólt: “Hajtsátok az uralmatok alá, és uralkodjatok a tenger halain, az ég madarain és minden állaton, amely mozog a földön." (Ter 1,28), tulajdonképpen meghatározta a tudomány céljait és feladatát a megismerésben és szabályozásban. Amikor úgy éneklünk, hogy: “Krisztus világ megváltója", ezen a teremtett világot kell érteni, vagyis a “világmindenséget", nem csupán a mi szûk Földünket. Így kell elérkeznünk a célhoz, ami Teilhard de Chardin szép kifejezésével élve a Megváltó Krisztus, az Ómega pont, és életkedvünknek fenntartója csak a Benne való örök élet lehet. Kairosz Kiadó, Budapest, 2007.

Radnóti Róbert

33

20084.qxd

2008/10/09

21:38

Page 34

(Black plate)

olvasói levelek A mai napon átutaltam az Egyházfórum Alapítvány számlájára 10 000 Ft-ot. Az idei elôfizetés feletti részt tekintsd támogatásnak, amellyel az általad szerkesztett lapot segíteni szeretném. Igen nagy szükségét látom annak, hogy ez a lap továbbra is megjelenjen. Szomorúan látom azt a békétlenséget, kíméletlen törtetést és képmutatást, ami egyre jobban eluralkodik a hazai közéletben. És sokkal szomorúbb számomra azt látnom, mennyire nem tölti be az egyházam azt a szerepet, amelyre hivatott lenne. Amikor a Püspöki Kar tagjai azt deklarálják magukról, hogy nem tartják magukat közszereplônek. Akkor milyen alapon akarnak erkölcsi mércét állítani a társadalom elé? Vagy nem is akarnak? Milyen alapon gondolja azt a klérus jelentékeny része, hogy a hatalomért (és persze pénzért) marakodó két hatalom-mániákus egyikét támogatnia kell? Nemrég beszélgettem egy igen mûvelt pappal. Nem egy falucska plébánosával, hanem egy széles látókörû, sokat tapasztalt szerzetessel. Az illetô komoly támogatója annak a politikusnak, aki úgy gondolja, hogy Budapest is megér egy misét. Megkérdeztem tôle, hogy nézetei hogyan egyeztethetôek össze Kaya Ibrahimmal. Azt válaszolta, hogy nem hallotta ezt a nevet. Nos, amennyiben ez csakugyan igaz (bár ezt igen nehezen tudom elképzelni), akkor az illetô valamilyen álomvilágban él. Így hát nem is folytattam a beszélgetést, mert az üres szócséplés lett volna ezután.Tudom persze, hogy sokan vannak olyanok, akik más szerepben szeretnék látni a magyar egyházakat. Hogy ilyenek vannak, azt az Egyházfórum puszta léte bizonyítja. Ezért kérem az Úr áldását munkádra, és kívánom továbbra is támogatni lapodat. Szeretettel üdvözöl: V. E. Hadd köszönjem meg ezúttal, amit az Egyházfórumtól idáig kaptam: valamennyi számot nagy élvezettel olvastam borítótól borítóig, és nagyon sokat tanultam belôle. Többek között azt is, hogy bonyolult emberi problémák megbeszélésekor csak az értelemnek és logikának van helye, másnak nincs. Köszönettel megkaptam az elôre ki sem fizetett küldeményt, és a megtisztelô bizalmával beletett számlát. Tegnap két átutalást végeztem… az egyik a számla összegével történt és megjegyzésként a számla számát tartalmazza, a másik (az esetleges könyvelés végett) elkülönítve 1500 Ft-ot “támogatás” megjegyzéssel. Remélem, még sokáig évezhetem tevékenységük kitûnô eredményeit, amihez jó egészséget, sok sikert kívánok, és – stílusosan – a Jó Isten segítségét kérem. J. J. Megkaptam a 3. számot, amit nagy érdeklôdéssel olvastam. Gratulálok Andrásfalvy Bertalan tanulmányának közléséhez! Remek volt! Nagyon sokat tanultam belôle. Azt már tudtam, hogy még az Etelközben volt keresztény kapcsolatunk, de hogy találtak nyomokat is az itteni temetôkben, azt nem. Ahogy én tudtam: Gyula vezér görög katolikus volt, és éppen ezért a Bakonyban egy nôi szerzetesházat is építtetett. Amit (a szerzô – A szerk.) az egyház késôbbi alakulásáról írt – különösen 34

a nevek! –, avval teljes mértékben egyetértek. Aztán Jakab Attila rövid ismertetôjének közléséhez is gratulálok. Minden sorával egyetértek! (Megelôzôen olvastam a Rubicon történelmi szakfolyóiratban – az is jár nekem a lányaim jóvoltából – KATYN-ról több tanulmányt!) Különösen a bátorsága fogott meg a tanulmány kommentálása, hangvétele alapján. Magának szintén a bátorságára vall a leközlése. A továbbiakban is szívbôl kívánom, hogy merje felemelni szavát az igazságtalanságok ellen! Még egyszer nagyon köszönöm a megküldött példányt, és kérem, a küldött pénzösszeget is használja fel, – nagyon kérem! – ne tiltakozzon ellen, mint legutóbb is tette. Váratlanul kapott, szabadon felhasználható összeg! Én pedig – most különösen – fontosnak véltem a támogatást, bár tudom, hogy “anyagiakkal” nem lehet a fontos dolgokat megoldani! Szeretettel köszöntöm, további ilyen jó szerkesztést kívánva B. É. Hálásan köszönjük Olvasóinknak a biztatást és támogatást! A biztatás újra és újra erôt ad a munkához, a támogatás pedig lehetôvé teszi, hogy olyanok is hozzájussanak az Egyházfórumhoz, akik nem tudnak rá elôfizetni. A szerkesztôség Sajnálattal kell Önökkel közölnöm, hogy az általam igen nagyra becsült lapjukra a 2008. évben már nem tudok elôfizetni. Ennek oka egyszerû, de nem egyszeri. Igen mérsékelt nyugdíjam mellett volt egy mellékjövedelmem. Ez pontosan azt a célt szolgálta, hogy kulturális igényeimet – családom igényeit – kielégítse. Ennek egyike volt az Egyházfórum. Ez a mellékjövedelmem megszûnt, és félek, hogy 76 éves koromat tekintve nem is lesz pótolható. G. D. Levélírónknak felajánlottuk, hogy a többlettámogatásoknak köszönhetôen 2008-ban ingyen küldjük meg az Egyházfórumot. Postafordultával kaptuk az alábbi választ. A szerkesztôség Gesztusát, az ingyenes példányt jólesô érzéssel, köszönettel fogadom… Helyzetem, amely inkább szomorú, mint szégyenletes, nem elszigetelt jelenség. Most érkeztem a Múzeum körútról, ahol antikvárium antikvárium hátán. Meglepô, régen nem látott kötetek sokaságával találkozunk. A fô magyarázat: korosztályom, 60-70-80 éves értelmiségiek anyagi okok miatt most búcsúznak a kultúrájuktól. G. D.

2008 /4