Hans Christian Andersen: A pásztorlány meg a kéményseprő

Hans Christian Andersen: A pásztorlány meg a kéményseprő Láttatok-e valaha az időtől megfeketedett, öreg-öreg almáriumot, faragott cirádákkal, levélfüzérekkel díszített ódon szekrényt? Hát ilyen almárium állt egy szobában; régi jószág volt, még dédanya hagyta örökül. Farózsák meg tulipánok és a legcikornyásabb faragványok ékeskedtek rajta; közülük szarvasok dugták ki agancsos fejüket. Odafönn pedig, az almárium ormán, egy faragott alak állt, nevetséges formájú ember, aki maga is nevetett, vagy inkább vigyorgott, mert vidám fintorát nemigen lehet nevetésnek mondani. Patás kecskelába volt, hosszú, hegyes szakálla, még szarvat is viselt a homlokán. A szobabéli gyerekek elnevezték Bakkecskelábú Fő- és Altábornoki Őrmesterkapitánynak, mert ezt a nevet mulatságosan nehéz volt kimondani, és ezzel a ranggal ugyan kevés katona dicsekedhet! De kifaragni se lehetett ám könnyű a kecskelábút! Valaki mégis kifaragta, s most ott áll az öreg szekrény ormán. Állt, és nem vette le a szemét a tükör előtti asztalkáról, mert ott meg egy gyönyörűséges szép kis porcelán pásztorlány állt: aranyos cipőjű, aranykalapos, pásztorbotot tartó kis teremtés; szoknyája széle egy piros rózsával takarosan föltűzve – mondom, gyönyörű szép volt. Szorosan mellette egy kis kéményseprő állt, fekete, mint a korom, s ugyancsak porcelánból. Éppen olyan tiszta és takaros volt, mint akárki más; hogy kéményseprőnek született, az puszta véletlen volt, hiszen a porcelánformázó munkás ugyanannyi fáradsággal porcelán királyfit is formálhatott volna belőle. Milyen délcegen állt az asztalon, kicsi létrájával a vállán! Fehér-piros volt az arca, mint egy szép hajadoné, s ez hiba is volt, mert a kéményseprőknek, tudjuk, mindig korommaszatos az arcuk. Ott állt, mondom, a pásztorlány mellett, mivel oda állították, s ha már egymás mellé rendelték őket, el is jegyezkedtek, mert mindenképpen illettek egymáshoz. Fiatalok voltak mind a ketten, törékenyek, s egyfajta porcelánból formálták őket. Egy harmadik porcelán figura is állt azon az asztalon, háromszor akkora, mint ők. Ez egy öreg kínai volt, aki bólogatni is tudott; azt mondta, hogy ő a kis pásztorlány nagyapja, de ezt semmivel sem tudta bizonyítani. Mégis azt hajtogatta, hogy a kis pásztorlány engedelmességgel tartozik neki, s ezért beleegyezően igent bólintott a Bakkecskelábú Fő- és Altábornoki Őrmesterkapitánynak, amikor az megkérte tőle a pásztorlány kezét. – Olyan férjed lesz – mondta a vén kínai a pásztorlánynak –, hogy különbet nem is kívánhatsz magadnak! Szinte azt hiszem róla, hogy mahagónifából faragták. Bakkecskelábú Fő- és Altábornoki Őrmesterkapitánynévá tehet téged, és ezüsttel van tele az almáriumja. Nem is szólva arról a sok mindenről, amit a titkos fiókokban rejteget. – De én nem akarok abban a sötét almáriumban lakni! – kiáltotta a kis pásztorlány. – Azt hallottam, hogy abban már tizenegy porcelán feleséget őriz! – Hát te leszel a tizenkettedik! – mondta a vén kínai. – Ma éjjel, amikor megreccsen az öreg almárium, kezdődik a lakodalom; ez olyan igaz, mint hogy kínai vagyok. – Azzal bólintott egy utolsót, és elaludt. De a kis pásztorlány nem nyugodott bele a sorsába. Sírt, és szívszakadva nézte a kéményseprőt, választott jegyesét. –Nem tehetünk mást – mondta végül –, nekivágunk a messzi világnak, mert itt nincs tovább maradásunk. – Amit te akarsz, azt akarom én is! – felelte a kis kéményseprő. – Vágjunk neki, de mindjárt! Azt hiszem, a mesterségemmel el tudlak majd tartani becsülettel. – Csak előbb az asztalról jussunk le szerencsésen! – sóhajtotta a pásztorlány – Addig nincs nyugtom, amíg kinn nem leszünk a messzi világban. A kéményseprő vigasztalta, nyugtatgatta, megmutatta neki, hogyan rakosgassa a lábát az asztalláb faragott cirádáira, aranyozott leveleire, még a létráját is alája tartotta, és lesegítette rajta. Végre-valahára leértek a földre. Fölnéztek az öreg almáriumra, s látták ám, hogy nagy a nyugtalanság odafönn: a faragott szarvasok a nyakukat nyújtogatják utánuk, agancsukat 1

emelik, és kíváncsian bámulják őket. A Bakkecskelábú Fő- és Altábornoki Őrmesterkapitány pedig ugrott egyet mérgében, és lekiáltotta a vén kínainak: – Megszöknek! Megszöknek! A jegyesek nagyon megijedtek, és besurrantak az ablakmélyedésben álló szekrénykébe. Három-négy hiányos kártyacsomó volt a kis szekrényben meg egy ügyesen összetákolt kicsiny babaház – éppen előadás folyt benne, s a hölgyek, a káró, a treff, a kőr és a pikk dámák ott ültek az első sorokban, és tulipánjaikkal kényesen legyezgették magukat; a filkók ott álltak mögöttük, és azzal dicsekedtek, hogy alul is meg fölül is van fejük, mint minden becsületes játékkártyának. A komédia, amit játszottak, egy szerelmespárról szólt, akiket elszakítottak egymástól, s a kis pásztorlány megkönnyezte, mert tulajdon sorsára ismert benne. – Nem, nem bírom tovább! – zokogott fel. – Menjünk ki a szekrényből! – De amikor újra lent voltak a padlón, és fölnéztek az asztalra, látták, hogy a vén kínai fölébredt, és izgatottan döntögeti előre-hátra a testét. Tehette, mert alul nehezék volt benne. – Mindjárt üldözőbe vesz bennünket! – kiáltott fel ijedten a kis pásztorlány, és kétségbeesésében törékeny porcelán térdére roskadt. – Mondanék én valamit! – állt elő a kis kéményseprő. – Bújjunk abba a nagy virágvázába ott a sarokban; rózsa meg levendula között pihenhetünk, a vén kínainak meg , ha utánunk talál jönni, sót szórunk a szemébe. – Ott se lennénk biztonságban – sóhajtott a kis pásztorlány. – És aztán úgy hallottam, hogy a virágváza meg a kínai jegyesek voltak valamikor, s az efféle szerelem sohasem múlik el egészen. Nem, nem tehetünk mást: neki kell vágnunk a messzi világnak. – Hát csakugyan volna hozzá bátorságod? – kérdezte meghatottan a kis kéményseprő. – Tudod-e, milyen irdatlan nagy a világ? S ha nekivágunk, soha többé nem jöhetünk ide vissza? – Tudom, s még így se félek! – felelte a pásztorlány. A kéményseprő mélyen a szemébe nézett, aztán így szólt: – Nem választhatunk más utat, mint az én utamat: a kéményen kell kimennünk a messzi világba. De van-e igazán bátorságod, hogy bebújj velem a kályhába, hideg vasgyomrába, kormos csövébe? Mert csak így tudunk eljutni a kürtőbe, de ott már ne félj, ott én ismerem a járást! Fölmászunk a magasba, föl, egészen a kéménybe, s azon át kijutunk a nagyvilágba. Azzal odavezette szíve választottját a kályhaajtó elé. – Istenem, milyen koromsötét van odabenn! – mondta a pásztorlány, de azért nagy bátran belépett a kályhaajtón, és megindult fölfelé a kürtőben, ahol rájuk borult a fekete éjszaka. – Mindjárt fönn leszünk a kémény tetején! – mondta a kéményseprő. – Már látom az eget. Nézd, éppen fölöttünk ragyog az ég legfényesebb csillaga! Csakugyan, éppen rájuk ragyogott a legtündöklőbb csillag, mintha utat akart volna mutatni nekik. Tovább másztak-kapaszkodtak fölfelé a nyaktörő úton, igen-nagyon magasra. A kéményseprő emelte, támogatta, óvta jegyesét, mutatta neki, hová lépjen finom kis porcelán lábával, s így értek föl nagy sokára a kémény tetejére. Ott leültek megpihenni, mert a keserves út bizony nagyon elfárasztotta őket. Magasan a fejük fölött tenger sok csillagát szikráztatta az ég; alattuk a mélyben a város háztetői – most látták először a messzi világot; olyan véghetetlen nagy volt! A szegény kis pásztorlány sohasem hitte, hogy ilyen nagy és félelmetes a világ. Kicsi fejét jegyese vállára hajtotta, és olyan keservesen zokogott, hogy övéről lepattogzott az aranyfesték. – Rettenetesen nagy a világ – sírdogált. – Mi lesz velünk, hiszen elveszünk benne! Bár ott állhatnék régi helyemen, a kis asztalon a tükör előtt! Én már csak akkor leszek boldog, ha oda visszamehetek! Elindultam veled a messzi világba, de ha igazán szeretsz, vigyél vissza, kérlek, vigyél vissza! A kéményseprő megpróbált a lelkére beszélni, a vén kínaira emlékeztette, meg a Bakkecskelábú Fő- és Altábornoki Őrmesterkapitányra, de hiába beszélt. A kis pásztorlány

2

olyan szívettépően zokogott, és olyan könyörögve csókolgatta szíve választottját, hogy az nem tehetett mást, belenyugodott akaratába, még ha esztelenségnek tartotta is azt. Nagy kínnal-keservvel visszamásztak a kéménybe, leereszkedtek a kürtőn; bizony, megtépázta őket az út! Megálltak a kályha hideg gyomrában, s kihallgatóztak a kályhaajtón: ugyan mi történt a szobában, míg ők úton voltak? A szobában csönd volt, kilestek az ajtón: hát ott feküdt a vén kínai összetörve a padlón. Amikor üldözőbe vette őket, lebukott az asztalról, s most élettelen hevert háromfelé törten: hátának egy jókora darabja levált, feje meg a sarokba gurult. A Bakkecskelábú Fő- és Altábornoki Őrmesterkapitány ott állt a régi helyén, és elgondolkodva bámult maga elé, mintha mi sem történt volna. – Ó, istenem! – kiáltott fel a pásztorlány. – Vége szegény nagyapónak, s ez a mi lelkünkön szárad! Ó, istenem, ezt nem élem túl! – zokogott, és tördelte törékeny kis kezét. – Ne búsulj, még össze lehet ragasztani – vigasztalta a kéményseprő. – Nagyon szépen összeragasztják, majd meglátod! Csak ne sirasd olyan nagyon, mert ha visszaragasztják a hátát, a fejét meg odasrófolják a törzséhez, még éppen elég bajunk lesz vele! – Úgy gondolod? – kérdezte a kis pásztorlány. És fölkapaszkodtak régi helyükre, az asztalra, s körülnéztek. – Nagy utat megjártunk, mégis ott vagyunk, ahonnan elindultunk – sóhajtott föl a kis kéményseprő. – Kár volt a sok fáradságért! – Jaj, csak összeragasztanák szegény nagyapót! – suttogta bűnbánóan a pásztorlány. – Nagyon sokba kerül az? A vén kínait hamarosan összeragasztották: helyére tették a háta levált darabját, a fejét egy jókora sróffal odaerősítették a nyakához. Olyan volt megint, mint valamikor új korában, de bólogatni, azt nem tudott többet. – Kegyed nagyon magasan hordja az orrát, amióta darabokra törött – mondta meg neki a véleményét a Bakkecskelábú Fő- és Altábornoki Őrmesterkapitány –, mintha bizony az olyan nagy dicsőség volna! Hozzám adja hát az unokáját, vagy nem adja? A kéményseprő meg a pásztorlány esdekelve nézett a kínaira, attól rettegtek, hogy bólintani talál; de a vén kínai nem mozdította a fejét, mert sróf volt a nyakában, ezt pedig restellte volna elárulni egy idegennek. A porcelán jegyespár hát egymás mellett maradhatott; áldották a vén kínai srófját, és hűségesen szerették egymást, míg csak össze nem törtek.

3

Hans Christian Andersen: A császár új ruhája Élt valaha egy császár, aki annyira szerette a szép ruhákat, hogy minden vagyonát rájuk költötte, hogy jobban mutasson. A díszszemlékre és színházba is azért járt, a parkba is azért hajtatott ki, hogy finom öltözékével kérkedjen. A nap minden órájában más kabátot viselt; és ahogy más királyokról azt szokás mondani: – Tanácskozik –, őróla azt mondták: – A császár öltözködik. A nagyvárosban, ahol élt, vidáman folyt az élet; naponta újabb idegenek jöttek. Egy nap két csaló érkezett: takácsnak adták ki magukat, és kijelentették, hogy ők szövik a legnemesebb kelmét a világon. Nem csupán színe és mintázata szokatlanul gyönyörű, hanem azzal a csodás tulajdonsággal is rendelkezik, hogy láthatatlanná válik, ha olyasvalaki ölti magára, aki méltatlan a tisztségére, vagy javíthatatlanul ostoba. – Felséges kelme lehet az! – gondolta a császár. – Ha ilyet viselnék, bárkiről megtudhatnám az udvarban, ha nem a megfelelő beosztásba került; kideríthetném, ki a jó eszű, és ki a tudatlan. Igen, azonnal rendelnem kell ebből a kelméből! És rengeteg készpénzt adott a két csalónak, hogy azonmód fogjanak hozzá a szövéshez. Erre ők felállítottak két szövőszéket, és úgy tettek, mintha dolgoznának; ám semmi sem volt a szövőszékeken. Rögvest hozattak egy keveset a legfinomabb selymekből és a legdrágább aranyból; az aranyat aztán egyenesen a saját zsebükbe rakták, és késő estig serénykedtek az üres szövőszékek mellett. – Jó lenne megtudni, hogyan haladnak a szövéssel – gondolta a császár. Ám feszélyezte a gondolat, hogy a hivataluk betöltésére alkalmatlanok nem láthatják a kelmét. Magáról úgy hitte, nincs mitől félnie, ám jobbnak látta, ha előbb valaki más ellenőrzi helyette a dolgok állását. Az egész város tudta, milyen különös tulajdonsággal rendelkezik a szövet, és mindannyian meg akartak bizonyosodni arról, mennyire hitványak vagy ostobák az ismerőseik. – Sokat tapasztalt és megbízható miniszteremet küldöm el a takácsokhoz – gondolta a császár. – Leginkább ő tudja megítélni, hogy néz ki a kelme, mivel bölcs, és nála jobban senki nem képes ellátni a feladatát. A derék öreg miniszter tehát kiment az előcsarnokba, ahol a két csaló szorgoskodott az üres szövőszékeknél. – Istenem, segíts! – gondolta az agg miniszter, és merőn bámult maga elé. – Semmit sem látok! Ám ezt egy szóval sem árulta el. A két csaló megkérte őt, hogy jöjjön közelebb, és mondja el a véleményét a színekről és a mintázatról. Aztán az üres szövőszékre mutattak, az agg miniszter pedig tovább meresztgette a szemét; de semmit sem látott, mivel nem is volt mit látnia. – Jóságos ég! – gondolta. – Lehetséges, hogy ilyen ostoba legyek? Ezt sosem hittem volna, és senki sem tudhatja meg. Vagy a tisztségemre lennék alkalmatlan? Nem… Nem árulhatom el, hogy nem látom a kelmét. – Szóval, mit szól hozzá? – kérdezte az egyik takács. – Ó, egészen csodálatos… bámulatosan szép! – válaszolta az agg miniszter szeméhez emelve szemüvegét. – Micsoda finom minta, és micsoda színek! Jelenteni fogom a császárnak, hogy tökéletesen elégedett vagyok vele. – Hát ezt örömmel halljuk – mondta egyszerre mindkét takács; majd sorra vették a színeket, és elárulták a rendhagyó mintázat nevét. Az agg miniszter figyelmesen hallgatta őket, hogy mindenről pontosan beszámolhasson a császárnak. És így is tett. A csalók ezután még több pénzt kértek selyemre és aranyra, mely – mint elmagyarázták – a kelméhez kellett. Aztán mindet zsebre vágták, és cérna és fonál nélkül szőtték tovább a semmit.

4

A császár hamarosan ismét követet küldött hozzájuk: ezúttal megbízható kancellárját, hogy megtudja, hogyan halad a szövés, és mikorra készül el a kelme. Ő is úgy járt, ahogy elődje: egyre csak bámult maga elé, ámde mindhiába; semmit sem látott az üres szövőszéken. – Felséges, vagy ön talán nem így találja? – kérdezte tőle a két csaló; majd megmutatták és leírták neki a tetszetős mintázatot, mely nem is létezett. – Tudatlan nem vagyok! – gondolta a kancellár. – tehát az előkelő hivatal az, amit nem nekem kellene betölteni. Meglepő, viszont nem hagyhatom, hogy mások is észrevegyék. – Így magasztalni kezdte a láthatatlan kelmét, a csodás színeket, és az elegáns mintázatot. – csakugyan egészen lenyűgöző – mondta a császárnak. A városban mindenki a pompás szövetről beszélt. A császár is szerette volna megtekinteni, mielőtt leveszik a szövőszékről. Egész csapat kiválasztottal indult el a két csalóhoz, és vele tartott a két derék államférfi is, akik korábban már jártak az agyafúrt takácsoknál. A szövőszéknél cérna és fonál nélkül folyt a munka. – Hát nem nagyszerű? – kérdezte a két idős államférfi, akik már jártak ott. – Felséged talán nem találja rendkívülinek a mintát és a színeket? – Aztán az üres szövőszékre mutattak, ugyanis azt hitték, a többiek mind látják a ruhaanyagot. – Ez hogy lehet? – gondolta magában a császár. – Semmit sem látok! Rettenetes! Ostoba lennék? Vagy tán az uralkodás nem való nekem? Ennél iszonyatosabb csapás nem érhetne engem… Valóban nagyon mutatós! – szólalt meg végül. – Megfelelőnek találjuk. – Aztán elégedetten biccentett, és az üres szövőszékre szegezte a tekintetét, mivel nem volt hajlandó beismerni, hogy azon semmit se lát. A császár egész kísérete csak meresztgette a szemét, ám másoknál ők sem láttak többet; mégis ugyanazt mondták, mint a császár: – Valóban mutatós! – és azt ajánlották az uralkodónak, hogy először a nemsokára sorra kerülő körmenet alkalmával öltse magára a csodás új ruhát. – Káprázatos, ízléses és elegáns! – adták a hírt szájról szájra. Mindenfelől örömujjongás hallatszott, a császár pedig mindkét csalónak egy keresztet adományozott, amit a gomblyukukba tűzhetnek, és Udvari Takácsnak nevezte ki őket. A körmenet előtti éjszakán mindkét csaló hajnalig fennmaradt, és több mint tizenhat gyertyát használtak el. Mindenki látta, milyen lankadatlanul buzgólkodnak, hogy elkészüljenek a császár új ruhájával. Úgy tettek, mintha levennék a kelmét a szövőszékről; hatalmas ollóikkal a levegőt nyiszálták; láthatatlan cérnát fűztek a tűbe, és azzal varrtak; majd végül bejelentették, hogy: – Elkészült a ruha! A császár legelőkelőbb lovagjaival ment el hozzájuk; a két csaló maga elé tartott karral várta őt, mintha tartottak volna valamit, és e szavakkal fogadták: – Íme a pantalló! S a hozzávaló kabát! Végül a köpönyeg! – És így tovább. – Oly könnyű, mint a pókháló: az ember azt hinné, semmit sem visel; ám épp ettől olyan csodálatos. – Úgy van – mondták a lovagok; ám semmit sem láttak, mivel nem volt mit látniuk. – Ha felséged kegyeskedne levetkőzni – mondták a csalók –, akkor a nagytükör előtt feladhatnánk önre az új ruhát. A császár sorra levetette magáról a ruháit, a két csaló pedig úgy tett, mintha ráadnák az új darabokat, és mintha a vállára terítettek volna valamit; aztán a császár a tükör előtt forgolódva gyönyörködött magában. – Remekül néz ki benne, felség! Tökéletesen áll! – mondták mindenfelé. – Micsoda mintázat! Milyen csodás színek! Valóban gyönyörű ruha! – Odakint várják felségedet a baldachinnal, amit a körmenet alatt tartanak felséged feje fölé! – jelentette be a ceremóniamester. – Nos, én készen állok – felelte a császár. – Ugye, remekül áll? – Aztán ismét a tükör felé fordult, hogy úgy tűnjék, mintha még egyszer alaposan szemügyre venné vadonatúj díszöltözékét.

5

A kamarások, akiknek a palást szegélyét kellett hordozniuk, lehajoltak, és úgy tettek, mintha felemelnének, majd a levegőben tartanának valamit. Nem merték elárulni, hogy semmit se látnak. Így aztán a császár a baldachin alatt végigvonult az utcákon, és az összes bámészkodó így kiáltott fel: – Milyen káprázatos a császár új ruhája! Milyen elegáns az új palást! És milyen remekül áll! – Senki sem merte bevallani, hogy nem lát semmit, mert akkor mások megtudnák, hogy vagy nem alkalmas a hivatalára, vagy mérhetetlenül ostoba. A császár egyetlen más ruhájának se volt soha ekkora sikere. – De hát nincs rajta semmi! – kiáltott fel végül egy kisgyerek. – Halljátok, mit mond ez az ártatlan apróság? –kérdezte a gyermek apja; és a hír szájról szájra járt: – Egy kisgyerek azt mondja, nincs rajta semmi. – De hát nincs rajta semmi! – ordítozta végül az egész tömeg. A császár pedig reszketni kezdett, hiszen neki is igaznak tűnt, amit kiáltoztak; ám azt gondolta magában: – Végig kell járnom a körmenetet! – És ezért még büszkébben lépkedett, a kamarások pedig még erősebben szorongatták a nem létező palást szegélyét.

6

Hans Christian Andersen: Az öreg ház Lenn, az utca végén állt egy régis-régi ház. A mestergerendába faragott, tulipánokkal és kacskaringós indákkal övezett évszám arról mesélt, hogy már háromszáz esztendős is elmúlt. Régies betűkkel egész költeményeket faragtak a gerendákba, s minden ablak fölé egy-egy fintorgó arcot. A felső emelet messze kinyúlt az utca fölé, a tető tövében bádog ereszcsatorna futott, végében sárkányfej köpte az esővizet, azaz csak köpte volna, ha a szörnyeteg testén nem tátong egy hasadék, amin át csorgott az utcára a víz. A többi ház mind sokkal fiatalabb és rendesebb volt, sima falaikon széles ablakok nyíltak. Mindenki azonnal láthatta, hogy semmiben sem hasonlítanak az öreg házra. Meglehet, azt gondolták: „Vajon meddig kell még elviselnünk ennek a rozzant szemétkupacnak a látványát? Szégyenére válik az egész utcának. Olyan messze nyúlik a mellvédje az utca fölé, hogy nem is látunk túl rajta. Olyan széles a lépcsője, akár valami kastélynak, s olyan meredek, mintha egy templomtoronyba vezetne. A kerítés gyászos, szakasztott egy családi kriptáé, és nevetséges rézgombok díszelegnek rajta.” Az öreg házzal szemközt is egyforma, új házak álltak, s azok is épp annyira megvetették, mint a többiek az utcában, ám egyiknek az ablakában egy pirosló arcú, csillogó szemű fiúcska üldögélt, s ő bizony nagyon szerette az öreg házat, akár nap sütötte, akár a holdfény burkolta félhomályba. Gyakorta nézegette a kopott falakat, elképzelte, milyen lehetett az utca azokban a régi időkben, amikor még minden házon mellvéd díszelgett, lépcsők kanyarogtak, a tetőkön csúcsos manzárdablakok kukucskáltak, maga előtt látta az alabárdos katonákat és a számtalan, sárkány és griffmadár formájú ereszcsatornát. Ezt a házat arra teremtették, hogy a kisfiúk ábrándozzanak felette. Egy öregember lakott a régi házban: bőr térdharisnyát, rézgombos kabátot és igazi rizsporos parókát hordott. A háztartásra egy másik öregember viselt gondot, minden reggel kitakarította a házat, de rajta kívül a bőrharisnyás öregurat senki nem látogatta. Néha az ablakhoz lépett, kinézett rajta, a kisfiú pedig visszanézett, és bólintott felé, mire az öregúr is bólintott: így ismerkedtek meg, s lettek barátok, anélkül, hogy valaha egy szót is váltottak volna. A kisfiú hallotta, ahogy egyszer a szülei azt mondták: „Jól megy az öregúrnak a szemközti házban, csak borzasztóan magányos szegény.” Következő vasárnap ezért a kisfiú valamit egy darab papírba csomagolt, majd bekopogtatott vele az öregház kapuján, és azt mondta az öregúr szolgájának: – Odaadná ezt, kérem, a ház urának? Két ólomkatonám is van, ezért arra gondoltam, az egyiket nekiajándékozom, mert szegény borzasztóan magányos. Az öreg szolga elmosolyodott, amikor ezt meghallotta, majd bólintott, és bevitte az ólomkatonát a házba. Hamarosan bezörgetett a kisfiúék ajtaján, hogy meghívja a fiúcskát látogatóba. A szülei örömmel elengedték, így történt, hogy a kisfiú látogatóba ment az öreg házba. A lépcső korlátján a rézgombok aznap fényesebben ragyogtak, mint máskor, mintha csak megpucolták volna őket a kisfiú tiszteletére. Az ajtóba faragott trombitások – amelyek tulipánok kelyhében álltak – teli tüdőből fújták felé trombitáikat, arcuk most egészen kidudorodott. „Tra-ra-ra! Megjött hát a kisfiú! Tra-ra-ra!”, fújták, mire az ajtó kitárult. Körben a falakon mindenütt páncélos lovagok és selyemruhás hölgyek képei függtek, s a páncélok csörömpöltek, a selyem suhogott, ahogy a kisfiú elhaladt előttük. Egy lépcsőhöz ért, amely egy jó darabon felfelé vezetett, majd egy kicsit le, s egy romos erkélyhez vitt, melynek padlóján és korlátján gödrök és repedések éktelenkedtek, s a hasadékokból fű és zöld levelek hajtottak. Az erkélyt és falakat olyan dúsan benőtte a növényzet, hogy egészen úgy festett, mint egy kert. A korlát tövében régi cserepek álltak, melyek szamárfüles fejeket formáztak, a virágok csak úgy burjánzottak bennük kényük-kedvük szerint. Az egyik cserépből szegfű integetett felé ezernyi hajtással, és azt mondta: „A szél megcirógatott, a nap megcsókolt, s jövő vasárnapra új kis virágot ígért nekem, egy új kis virágot!” 7

A kisfiú egy szobába lépett, ahol a falakat disznóbőr tapéta fedte, melyre aranyvirágokat festettek. „Aranyminta kopik, hervad, De a disznóbőr örök darab.” – mondták a falak. A szobában támlás, faragott székek álltak. – Ülj csak le! – mondták. – Ó, istenem, hogy recsegek! Most már biztos, hogy engem is utolért a köszvény, mint az öreg szekrényt. Köszvényes a hátam, jaj! A kisfiú a következő szobába lépett, ahol az öregúr várt rá. – Köszönöm az ólomkatonát, kis barátom! – mondta az öregúr –, és köszönöm, hogy eljöttél. – Köszönjük! Köszönjük! – Nyikorogták a vén bútorok, amelyek olyan sokan voltak, hogy szinte egymás sarkára tapostak, hogy jobban lássák a fiúcskát. Középen, a falon egy festmény függött, amely egy szépséges fiatal hölgyet ábrázolt, ám igen régies ruhában: a haja rizsportól fehérlett, a szoknyája pedig mereven elállt a derekától. Ő nem mondott köszönetet, még csak nem is nyikorgott, csak kedvesen nézett a kisfiúra. – Ő honnan van? – kérdezte a kisfiú, s a portréra mutatott. – A szemközti kereskedőtől – válaszolta az öregúr. – Jó sok kép van nála, de az emberek ügyet sem vetnek rájuk, mert már egyikük sem él. Sok-sok éve ismertem ezt a hölgyet, de most már vagy fél évszázada halott. A kép alatt, a falon egy elszáradt bokrétát pillantott meg a kisfiú, és arra gondolt, hogy az is már legalább ötven éves lehet. A nagy óra ingája lassan járt előre-hátra, a mutatók megmozdultak, s a szobában minden egy kicsivel öregebb lett, bár ezt senki se vette észre. – Otthon azt hallottam – szólalt meg a kisfiú –, hogy borzasztóan magányosnak tetszik lenni. – Ó – válaszolta az öregúr –, régi gondolatok látogatnak meg, magukkal hozzák ajándékaikat, s látod, te is eljöttél hozzám. Mindenem megvan hát, ami kell. Azzal egy szekrényhez lépett, és egy könyvet vett elő, telis-tele képekkel: szebbnél szebb hintók álltak hosszú sorokban a képeken, olyanok, amilyeneket manapság már sehol nem látni, köröttük díszes öltözetű katonák és zászlót lobogtató emberek. A szabók zászlaján egy oroszlán volt, amely mancsai közt ollót tartott, a cipészekén pedig csizma helyett egy kétfejű sas, mert a cipészek szeretik, ha mindenből párosan van. Micsoda képeskönyv volt az! Az öregúr átment a másik szobába, hogy édes befőttet, almát és mogyorót hozzon a kisfiúnak. Csuda jó volt az öreg házban. – Nem bírom elviselni! – kiáltotta az ólomkatona, aki egy polcon álldogált. – Nagyon unalmas itt, és én olyan magányosnak érzem magam! Ha valaki hozzászokott, hogy családban éljen, azután már képtelen itt maradni. Nem bírom ki! A napok is hosszúra nyúlnak, de az éjszakák egyenesen végtelenek. Itt egyáltalán nem olyan, mint nálatok, a szemközti házban, ahol édesanyád és édesapád sokat beszélgetnek, és ti, gyerekek, olyan remek zajt csaptok. Milyen csendes minden az öregúr házában! Nincs senki, aki megcsókolja. Senki, aki barátságosan nézzen rá, s még karácsonyfája sincs. Neki már csak a sír maradt. Nem bírom elviselni! – Ne láss mindent olyan sötéten! – mondta a kisfiú. – Szerintem itt minden nagyon szép, s a régi gondolatok is eljönnek látogatóba, és magukkal hozzák ajándékaikat. – Meglehet, de én bizony még nem láttam, s nem is ismerem őket – jelentette ki a katona. – Nem bírom elviselni! – Pedig muszáj – válaszolta a kisfiú. Ekkor az öregúr mosolyogva jött vissza a szobába, kezében tányéron édes befőttet, almát és mogyorót tartott, s a kisfiú nem gondolt többet az ólomkatonára. Elégedetten tért haza, napok, majd hetek teltek el, az öregúr és a kisfiú gyakran bólogatott egymás felé az ablakból, s a gyermek hamarosan ismét átment látogatóba.

8

A faragott trombitások azt fújták: „Tra-ra-ra! Itt a kisfiú! Tra-ra-ra!” A régi képeken csörömpöltek a kardok és a páncélok, suhogtak a selyemruhák, a disznóbőr tapéta mesét mondott, az öreg székek pedig köszvényre panaszkodtak. Épp olyan jó volt minden, mint első alkalommal, mert odaát egyik nap olyan, mint a másik. – Nem bírom ki! Nem bírom ki! – mondta az ólomkatona. – Ólomkönnyeket sírtam! Itt minden alszik, minden álmodik! Inkább vonulnék hadba, és veszíteném el karomat, lábamat, akkor legalább történne valami! Nem bírom ki! Most már tudom, mit jelent az, hogy a régi gondolatok eljönnek látogatóba, és magukkal hozzák ajándékaikat. Hozzám is eljöttek, s nekem elhiheted, nem sok örömem volt bennük. Már ott tartottam, hogy levetem magamat a polcról. Magam előtt láttalak titeket mind, a szemközti házból, mintha csak valóságosak lettetek volna. Vasárnap reggel volt, s ti, gyerekek körülálltátok az asztalt, és zsoltárokat énekeltetek, ahogy minden reggel. Áhitatosan összekulcsoltátok a kezeteket, és a szüleitek épp ilyen jámborul álltak mellettetek. Kinyílt az ajtó, és a kishúgodat, Mariát hozták be rajta, aki még nincs kétéves, s aki amikor csak zenét hall, azon nyomban táncra perdül. Amikor meghallotta, hogy énekeltek, rögtön táncolni kezdett, de nem találta el az ütemet, mert a zsoltárok ehhez túl lassúak, így fél lábon álldogálva, lehajtott fejjel várt egy picit, de nem eleget. Ti megpróbáltatok nem nevetni, ami igen nehéz volt, de én úgy nevettem, hogy leestem az asztalról, és megütöttem magam, amit meg is érdemeltem, hiszen akkor nem illett nevetni. Most minden, amit valaha láttam, újra lejátszódik előttem, s tudom, ezek lehetnek a régi gondolatok, akik látogatóba jönnek az ajándékaikkal. Mondd csak! Még mindig énekeltek vasárnaponként? Mesélj a kis Mariáról! És hogy van bajtársam, a másik ólomkatona? Biztosan nagyon boldog. Nem bírom elviselni. – Elajándékoztalak – mondta a kisfiú. – Itt kell hát maradnod, nem érted? Ekkor belépett az öregúr egy dobozzal a kezében, ami csurig volt szebbnél szebb kacatokkal: volt benne arcpirosítós szelence, parfümös üvegcse, díszes, aranyozott kártyák, amilyeneket manapság már sehol sem kapni, és számtalan apró doboz, amiket egytől-egyig kinyitogattak. Végül az öregúr odaült a zongorához, s ahogy felhajtotta a fedelét, a kisfiú látta, hogy annak belsejére színes tájképet festettek, ám a zongora sajnos igen hamisan szólt. A kisfiú ezután a festményen látható hölgyről kérdezgette az öregurat, és annak szemei fényesen felragyogtak. – Háborúba megyek! Háborúba! – kiáltotta az ólomkatona teli torokból, és levetette magát a polcról. Hová tűnhetett? Hiába kereste az öregúr, hiába kutatott utána a kisfiú, sehol sem találták. – Meglesz, meglátod! – vigasztalta az öregúr. De bizony soha nem került elő, mert a padló tele volt lyukakkal, repedésekkel, s a kis katonát úgy nyelte el az egyik, mint a sírgödör. Véget ért a nap, s a kisfiú hazament. Napok, hetek múltak el. Olyan hideg volt, hogy az ablakokat belepte a jégvirág, és a kisfiúnak, ha ki akart látni az utcára, rá kellett lehelnie, s a kicsiny résen nézegethette csak az öreg házat. A hó vastagon belepte a díszes faragásokat és feliratokat, s úgy beterítette a lépcsőt, mintha senki se lakott volna az öreg házban. Így is volt, valóban senki sem lakott odaát, mert az öregúr meghalt! Egy este kocsi érkezett a ház elé, abba tették a koporsóját, és elvitték vidékre, a családi sírboltba. Senki nem kísérte utolsó útjára, mert már egyetlen barátja sem volt életben, csak a kisfiú dobott csókot utána búcsúzóul, ahogy a kocsi kigördült a kapun. Néhány nappal később árverést tartottak az öreg házban, és a kisfiú látta, miként viszik el idegenek a festményeket, amelyeken a lovagok és hölgyeik mosolyogtak, a szamárfüles virágtartókat, a székeket és szekrényeket. A titokzatos hölgy portréját előbb ide-oda tették, majd az árus, aki annak idején eladta az öregúrnak, visszavitte, és felakasztotta a boltjában, mert a régi kép senkinek sem kellett. Eljött a tavasz, és lebontották az öreg házat, hiszen mindenki csak értéktelen romhalmaznak tartotta. A kisfiú beláthatott a nyitott szobákba, ahol leszaggatták a falról a disznóbőr tapétát,

9

a terasz maradványai szétszórva hevertek a dülöngélő gerendák között. Majd mindent elvittek! – Na végre! – mondták a szomszédok. A telekre tágas, nagyablakos, fehér falú házat emeltek, ám arra a helyre, ahol azelőtt az öreg ház állt, egy kis kertet ültettek, ahonnan kacskaringós szőlőindák kúsztak a falra. A kerttel szemben nagy, kovácsoltvas kerítést állítottak, impozáns kapuval. A járókelők megtorpantak előtte, és bekukucskáltak a rácson. A fecskék csapatokban telepedtek a szőlőindák közé, s egész álló nap csak csiviteltek, de bizony nem az öreg házról folyt a szó, hiszen arra akkor már senki sem emlékezett. Közben sok év telt el, olyan sok, hogy a kisfiúból felnőtt férfi lett. Megházasodott, és ifjú feleségével épp ebbe a házba költözött, amely előtt a szőlőskert növekedett. Egy nap feleségével vadvirágokat ültettek a kertbe, melyeket az asszonyka nagyon szépnek talált, s csupasz kézzel tömködte tövüknél a földet. – Ó, mi volt ez? – kiáltott fel hirtelen. Valamivel megszúrta az ujját, és az a valami hegyesen állt ki a göröngyök közül. Képzeljétek, az ólomkatona volt az! Ugyanaz az ólomkatona, amely annak idején az öreg házban veszett el, majd ide-oda hányódott a törmelékkel, és végül a föld alá keveredett. Az ifjú asszony előbb zöld levelekkel megtisztította a katonát, majd finom, illatos keszkenőjével megszárítgatta. Az ólomkatona mintha csak hosszú álomból ébredt volna. – Hadd látom! – mondta a fiatalember, majd mosolyogva megcsóválta a fejét. – Nem hiszem, hogy ugyanaz lenne, de arra az ólomkatonára emlékeztet, amelyet gyermekkoromban elvesztettem. Mesélt a feleségének a régi házról, és az ólomkatonáról, amelyet az öregúrnak ajándékozott, mert az olyan borzasztóan magányos volt. Könnyek öntötték el az ifjú asszony szemét, a sajnálat könnyei a régi házért és szegény öregúrért. – Mégiscsak lehet, hogy ez ugyanaz az ólomkatona – mondta. – Majd én gondját viselem, és mindig emlékezni fogok arra, amit elmeséltél. De cserébe meg kell mutatnod, hol nyugszik szegény öregúr! – Azt bizony én sem tudom – válaszolta a férfi. – Senki sem tudja. Akkorra minden barátja meghalt már, senki nem ápolta a sírját, én magam pedig még csak kisfiú voltam. – Ó, milyen borzasztóan magányos lehetett! – mondta az asszonyka. – Bizony, nagyon-nagyon magányos volt – mondta az ólomkatona. – De micsoda dicsőség, ha nem feledik el az embert! – Dicsőség! – szólalt meg egy hang mellettük. De azt már csak ólomkatona látta, hogy egy darabka disznóbőr tapéta hevert a földben, amin már nyoma sem volt az aranyozásnak. Olyan volt maga is, akár a nedves föld, de a véleményét még mindig szívesen megosztotta mindenkivel: „Aranyminta kopik, hervad, De a disznóbőr örök darab.” Ám az ólomkatona nem igazán hitte ezt el.

10

Hans Christian Andersen: A stoppolótű Élt egyszer egy stoppolótű, aki olyan finomnak képzelte magát, hogy szerinte akár hímzésre is használhatták volna. – Szorítsatok meg! – mondta az ujjaknak, mikor felemelték. – Ne ejtsetek le! Ha leesek, soha többé nem találnak rám, olyan hihetetlenül finom vagyok. – Ez ugye a te véleményed? – kérdezték az ujjak, miközben a tű teste köré szorultak. – Látjátok? Uszályom is van – mondta a stoppolótű, aki egy hosszú cérnaszálat húzott maga után; ám a szál végére nem kötöttek csomót. Az ujjak ekkor a szakács papucsának orrához illesztették a stoppolótűt. A bőr felsőrészen repedés tátongott, amit be kellett varrni. – Micsoda barbárság! – panaszkodott a stoppolótű. –Ezen sohasem fogok áthatolni. El fogok törni!... Már érzem is! – És valóban eltörött. – Nem megmondtam, hogy így lesz? – kérdezte a stoppolótű. – Nyilvánvalóan túl finom vagyok az ilyesmihez. – Ezzel a tűvel már nem lehet varrni – jelentették ki az ujjak; de még mindig szorongatták, a szakácsné pedig pecsétviaszt cseppentett a tűre, és összetűzte vele a kendőjét. – Szóval melltű lett belőlem – állapította meg a stoppolótű. – Tudtam, hogy egy napon majd valami hasonló kitüntetésben részesülök; előbb-utóbb megjutalmazzák azt, aki érdemes rá – dörmögte maga elé hangtalanul kuncogva, hiszen ki hallott már stoppolótűt nevetni. És úgy pöffeszkedett a nyakravalóban, mint aki hintóban ül, és onnan tekintget kifelé. – Elárulná kérem, ön aranyból készült? – kérdezte a szomszédjától, egy egyszerű brosstűtől. – Igazán elegáns a megjelenése, és a feje is figyelemreméltó, noha egészen aprócska a teste. Igyekeznie kell, hogy megnőjön kicsit, ugyanis nem mindenkire cseppentenek ám pecsétviaszt. – És ahogy ott magyarázott, olyan büszkén kihúzta magát, hogy beleesett a mosogatóvízbe, amit a szakácsné éppen leeresztett. – Most útra kelek – mondta a stoppolótű, miközben a lefolyóba sodorta őt a mocskos víztömeg. – Remélem, nem veszek el! – Ám mégis elkeveredett a szennyvízcsatornában. – Túl finom vagyok erre a világra – mondta a stoppolótű, ahogy a szennyvízcsatorna fenekén pihent. – De tudom, mennyit érek, és legalább ez vigasztal engem. A stoppolótű tehát ugyanolyan büszke maradt, mint azelőtt, és a humorérzékét sem veszítette el. Aztán mindenféle dolgok úsztak el a feje felett: fadarabok, szalmaszálak és elhajított újságpapírok. – Nézze meg az ember! Milyen pökhendien úszkálnak odafenn! – mondta a stoppolótű. – Fogalmuk sincs, mi nyugszik alattuk. Én vagyok itt, és itt is maradok. Tessék. Ott úszik el egy fadarab, és teljesen el van telve magával… pedig csak egy vacak fadarab. Most meg egy szalmaszál evickél errefelé. Hogy forgolódik, és dobálja magát! Jobb, ha nem fölényeskedsz annyira, különben még nekimész egy sziklának, és eltörsz! Itt jön egy újságpapír. Amit ráírtak, régen elfeledték, mégis adja az előkelőt. Én viszont csendesen és nyugodtan megülök itt. Tudom, ki vagyok, és nem mozdulok innen. Egyik nap a stoppolótű közelében megcsillant valami, mégpedig olyan vakítóan, hogy a stoppolótű azt hitte, egy gyémánt hever mellette, pedig csupán egy törött üveg volt. A stoppolótű megszólította, mivel a másik úgy ragyogott, és nyakkendőtűként mutatkozott be neki. – Ha nem tévedek, egy gyémánthoz van szerencsém – mondta a stoppolótű. – Hát persze, valami olyasmihez – felelte a másik, és így mindketten értékesnek hitték egymást. Aztán a világ dolgairól, és a rengeteg rátarti alakról kezdtek beszélgetni. – Egy hölgy varródobozában laktam – mondta a stoppolótű –, a hölgy pedig szakácsnőként dolgozott. Mindkét kezén öt ujja volt, és nagyképűségük mindenki másén túltett, akit ismerek, pedig csupán arra alkalmazták őket, hogy engem kivegyenek, majd visszategyenek a dobozba. – Esetleg valamely előkelő családból származtak? 11

– Előkelő?! – hördült fel a stoppolótű. – Dehogy. Mégis hihetetlenül fennhéjáztak. Öt testvér, mindegyikük ujjnak született; szétválaszthatatlan, büszke társaság, pedig mindegyiknek egészen más volt az alkata. A legtekintélyesebbet közülük Hüvelykujjnak hívták: alacsony volt és kövér, és mivel csupán egyetlen izülettel rendelkezett, mindössze egyféleképp tudott meghajolni. Mégis folyton azzal kérkedett, hogy ha lenyisszantanák őt egy férfiú kezéről, akkor a férfi nem állhatna be katonának. A szomszédja, akit Édesszájúnak hívtak, mindenféle édes és keserű dologban megmártózott, a napra mutatott, és betűket formált, mikor az ujjak írásra adták a fejüket. Nyurga, a középső ujj átlátott a többiek feje fölött. Aranyöves, a következő ujj arany karikát viselt a dereka körül. Az ötödik ujj – a kis Játékos – pedig állandóan henyélt, mégis úgy tetszett, hogy fölöttébb büszkék rá. Szakadatlanul kérkedtek, és erről nem is fognak leszokni soha; ezért otthagytam őket. – És most itt ülünk kettesben, és csillogunk – mondta a törött üvegdarab. Ebben a pillanatban még több víz özönlött a szennyvízcsatornába, és elsodorta az üvegdarabot. – Szóval előléptették – kesergett a stoppolótű –, míg én továbbra is itt kuksolhatok. Túlságosan finomnak születtem, de erre büszke is vagyok, így nem is bánom. – Ezért büszkén kuporgott tovább, és afféle gondolatok jártak a fejében, hogy: – Az sem kizárt, hogy egy napsugártól származom, olyan finom vagyok. Mintha a napsugarak állandóan csak utánam kutatnának idelent a víz mélyén. Ah! Olyan finom vagyok, hogy még az édesanyám sem képes rám találni. Ha még meglenne a szemem, ami letört, kétségkívül sírva fakadnék. De mégse. A sírás nem illik egy ilyen előkelő személyhez, mint jómagam. Egyik nap néhány utcagyerek kotorászgatott a szennyvízcsatornában, néha ugyanis eldobott szegekre, garasokra és más kincsekre leltek benne. Piszkos munka volt, de nagy kedvvel végezték. – Hahó! – kiáltott fel az egyikük, mikor megszúrta őt a stoppolótű. – találtam nektek egy kis fickót. – Nem fickó vagyok, hanem előkelő hölgy! – csattant fel a stoppolótű, de senki sem hallotta. A pecsétviasz lekopott róla, és egészen megfeketedett a teste. A fekete viszont soványít, ezért a stoppolótű még finomabbnak hitte magát. – Itt úszik egy tojáshéj – mondta az egyik fiú, aztán beleszúrták a stoppolótűt a tojáshéjba. – Feketén remekül mutatok a fehér háttér előtt – állapította meg a stoppolótű. – Most mindenki észrevesz majd, de remélem, nem leszek tengeribeteg, mert akkor biztosan kettétörök! – Ám nem lett tengeribeteg, és ketté sem törött. – A tengeribetegség ellen kifejezetten használ, ha az embernek acélból van a gyomra, és nem feledkezik meg a saját fontosságáról sem. Immár nem gyötör a tengeribetegség: a törékeny hölgyek sok mindent képesek elviselni. A tojáshéj nagyot reccsent, mikor egy szekér kereke keresztülment rajta. – Jóságos ég, hogyan ropog! – jajongott a stoppolótű. – Mindjárt rosszul leszek! Kettétörök! – Ám nem tört ketté, noha a szekér végiggázolt a földön elterülő stoppolótűn, majd mintha mi sem történt volna, továbbhajtott.

12