Hajdúszoboszló és Debrecen határvitája a 19. sz. közepén (Egy majdnem precedens értékű per története) 1

Hajdú-Bihar Megyei Levéltár Évkönyve XXV

191

Hajdúszoboszló és Debrecen határvitája a 19. sz. közepén (Egy majdnem precedens értékű per története)1 D. Tóth Béla Az „Enyém, tied, övé – mennyi lármát szüle” – írta Csokonai a 18. században. A tulajdon körül keltett „lárma” végig kísérte az emberiség történetét. Amióta a vagyon épségét és sérthetetlenségét törvények védik, azóta is időről időre megtörténik, hogy egyesek ilyen vagy olyan indokok alapján semmisnek tekintik a másik ember vagy közösség tulajdonhoz való jogát. Különösen így van ez, ha vélt vagy jogos birtok elvételéről van szó. Hajdúszoboszló és Debrecen között az 1840-es évek második felében támadt egy különleges birtokper, amelyik a maga korában is példa értékűnek számíthatott volna, ha ..., ha az igazi problémára is ráirányul a figyelem. Ismereteink szerint azonban még a 20. század végére sem igen tették rendbe jogászaink ezt a kérdést. A vita – 20. századi fogalmakat használva – akörül folyt, hogy birtokháborításról, elbirtoklásról van-e szó, vagy pedig csak egyszerű föld foglalásról, amely a tulajdonba való visszahelyezéssel megszüntethető? A kérdést azért kell mindjárt a dolgozat elején megfogalmazni, mert a két peres fél mindvégig óvatosan kerülte annak kimondását, ill. leírását, hogy a lényeget tekintve: elbirtoklásról volt szó. Ha ezt kimondták volna, ha ez a kérdés került volna a középpontba, akkor beszélhetnénk valójában precedens értékű perről. Így azonban csak egy nagyon érdekes, sok-sok kitérővel, helybenjárással tarkított jogvitáról adnak számot az iratok. 1

Ajánlom ezt az írást dr Juhász Imre tanár úrnak, aki áldozatos munkájával megteremtette a hajdúszoboszlói múzeumot és sokat tett a város múltjának megismeréséért és megismertetéséért.

192

D. Tóth Béla: Hajdúszoboszló és Debrecen határvitája…

A magyar joggyakorlatban a középkortól kezdve szokás volt, hogy a határdombok közötti egyenes vonal jelentse az elvi határt, de elfogadott és elismert gyakorlat volt, hogy azt tartották határvonalnak, ahol az út ment. A Hajdúszoboszló és Debrecen vitáját képező iratok sok hivatalt megjártak.2 Még hosszas tanulmányozásuk után sem lehetett könnyen eldönteni, hogy mi volt az egész vita alapja, kiindulópontja. Hogy kinek, s milyen mértékben volt igaza e birtokperben – éppen a lényeg megkerülése miatt – azt a 19. században is elég nehéz lehetett megítélni.3 A Petőfi által is megénekelt csodás Alföldön, bármilyen sík vidék is, mégis találunk fél-, egy méternyi eltéréseket, egyenetlenségeket, s ez – különösen esős időben – komoly következményekkel járhat. A laposabb részen például megáll az esővíz, nagyobb sár keletkezik, amelybe könnyebben beragad a szekér, az igavonó állat, lehetetlenné válik a termés betakarítása, stb. A magasabb részeken mindez kevesebbszer fordult elő. Baj csak akkor keletkezett, amikor ez a szintkülönbség két birtok határán alakult ki. A korábban kijelölt út – kerülgetvén a sáros részeket – hol erre, hol arra elkanyarodott. Ez pedig nem tetszett a szoboszlai birtokosoknak, és emiatt keletkezett az 5 évig tartó pereskedés.4 Az 1. sz. mellékleten bemutatott és helyszíni felmérésen alapuló térkép jól mutatja az „elbitorlott” terület nagyságát.5 A 19. sz. közepén Magyarországon a lánccal kimért földmérés még szokásban volt, bár már több évtizede megjelentek a geodéták, a földmérők, akik műszereik segítségével igyekeztek pontos(abb) kijelölést végezni. Pontos és hiteles földmérésről azonban csak a méter2

Az üggyel kapcsolatos iratok megtalálhatóak a Magyar Országos Levéltárban (MOL - D 80. Uray Bálint kerületi biztos iratai), a Hajdú-Bihar Megyei Önkormányzat Levéltárában (HBmL IV. A.1021/V/f 101. doboz; IV.B. 1109/a, Tanácsülési jegyzőkönyvek, 4. kötet) és a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Önkormányzat Levéltárában (SzSzBmL IV. A.1. 47. csomó 384. darab 1847.). Az egyes iratok kapcsán hivatkozunk majd fellelési helyükre. 3 Fontosnak tartom e helyen is megköszönni dr Varga János ny. levéltári főigazgatónak, akadémikusnak a dolgozat elkészítéséhez nyújtott szakmai segítségét. 4 Az iratok jelentős része az Uray Bálinthoz címzett és 1850. áprilisában kelt Debreceni Tanács beadványában, másolatban maradt fenn. (MOL - D 80. 24. csomó) 5 A térképvázlat fennmaradt a SzSzBmL IV. A.1. 47. csomó, 384. darabjában.


193 rendszer bevezetésének időpontjától beszélhetünk. Miután telekkönyvezés ekkor – az 1840-es években – még nem létezett, ezért az évszázados szokásoknak megfelelően a települések birtokhatárait – általában –határdombokkal jelölték ki, s e határdombok között – képzeletben – húzott egyenes vonal jelentette egyszer s mindenkorra a birtokhatárt, s a terepadottságokat figyelembe véve ehhez igazodtak a mindenkor közlekedők, vagy a földtulajdonnal rendelkezők.

A hajdú kiváltságokkal bíró Nemes Hajdúszoboszló és a szabad királyi város ranggal rendelkező Debrecen, e két nagy múltú és szigorú jogrendű városunk komoly vitába bonyolódott egymással a 19. sz. közepén. Mindkét város társadalmi, gazdasági, kulturális viszonyait már az évszázadok óta kialakított jogrend alapján szabályozták. Debrecen óriási határa „ember emlékezet óta” a város vagy a polgárai tulajdonát képezték, s a hajdúk Bocskai István által Szoboszlóra telepített utódai is, az ekkor már legalább kétszáz éve birtokolt földjeiken gazdálkodtak. 1846-ban azonban a szoboszlói atyafiaknak feltünt valami, ami a szoboszlói tanácsot arra indította, hogy kísérletet tegyen évszázados birtokhatárainak megváltoztatására (?), visszaszerzésére (?), visszaállítására (?). Még pedig azonnali, hatásos intézkedés révén. Debrecen Szabad Királyi város hatalmas birtoka több helyen is érintkezett Nemes Hajdú Szoboszló város ugyancsak nem elhanyagolható kiterjedésű birtokával. A debreceni gazdák tulajdonát képező, de a közigazgatás szempontjából Szabolcs vármegyéhez tartozó Elep puszta is közvetlenül találkozott a szoboszlóiak citraháti területével. A két város birtoka között, annak mentében, „ember emlékezetet meghaladó időktől fogva egy mindenki által szabadon használt határ út” húzódott, s az itt birtokkal rendelkező debreceni polgárok, „kiknek földjeik a nevezett útra véggel feküsznek, – földjeiket mindég az útig használták, minden háborítás nélkül.”6 Egészen 1846. július 7-ikéig! Ekkor ugyanis a debreceniek földjeiről valakik – se szó, se beszéd – a termést levágták, szekerekre rakták és hazavitték. Hogy kik, az csak másnap derült ki. 6

MOL - D 80. Uray Bálint kerületi biztos iratai. 24. csomó.

194


Blaskovich Kálmán debreceni tanácsnok és gazda július 8-án felkereste a Nemes tanácsot és az alábbi vallomást tette: „Kösély szegi7 tanyámról a mai alul írt napon haza felé jövén, ott hol az Elep és Szoboszlai határ közötti uton a P. László József tanyájának innénti részéhez értem, egy, a mondott út mentén lekaszált tengeri vonta magára figyelmemet, – tovább haladva láttam, mi szerént a Czitra háton lévő határ dombtól nevezett Polgár, László József tanyájánál lévő másik határ dombig egyenes vonallal minden ottan földet bíró Polgárok életje lekaszálva és elhordva vagynak. – Melly általam látott tény eránt Polgár Kaszás Mihály urnak az elszórt élet összvekaparásával foglalkozó cselédjeitől azt az értesítést vettem, miképpen a tegnapi napon 60 számot haladó, s puska- és vasvillákkal felfegyverkeztetett Hajdu Szoboszlaiak követték el azon tényt. Elhordván egyszersmind az általok lekaszált életet.”8 A hír vétele után a debreceni tanács még azon a napon eldöntötte, hogy helyszíni vizsgálatra küldi Komlósi László tanácsnokot és a főkapitányt, Tikos István tisztiügyvédet, Kovács Lajos népszószólót és Csáthy Károly h. uradalmi ügyvéd urakat, hogy a „be jelentett tény iránt a hely színén mielőbb viszgálatot tevén, s a határvonalnak a Város ottani tanyákkal bíró polgárjai által ez ideig miként gyakorlott használatairól, maguknak alapos tudományt szerezvén, a törvény szerüleg bébizonyítható jogsértés halasztást nem szenvedhető orvosoltatást igénylendő voltához képest az uradalmi ügyvéd teendői eránt adjanak utasítást kiküldetésük eredményéről tudósítást tevén.” 9 A jeles tisztségeket betöltő személyekből alakult bizottság néhány nap múlva ellátogatott a helyszínre, s jelentését benyújtotta a tanácsnak. A jelentésből idézzük: „...a hely színére Julius 13-k napján ki menvén az érdeklett kártételeket az e végre fel szólitott Balmazujvárosi Bírák által az egyes Birtokosok birtok mennyisége, és az ezen elgázolt vagy levágott és elvitt vetemény minősége szerént azon vonalban, melybe azt a Szoboszlaiak elkövették, megbecsültettük, s egyszersmind az érdeklett vonalat a meddig t. i. a kártétel tétetett, Mérnök Kádár Ferenc Úr által az Ujvárosi Bírák jelenlétökben kijelöltettük csóvákkal...Ugyancsak e tárgyban Julius 26-án hely szí7

Kösély = patak Szoboszló határában MOL.- D. 80. 24. csomó, 3078/1850. sz. irat. Kiemelés tőlem (T.B.) 9 u. a., a beadvány 1. sz. mellékletéből. Népszószóló = az a személy, aki a közösség érdekeit képviselte a tanácsülésekben. 8


195 nére ismét kimentünk és az ide elő állított Tanukat Szolgabíró T. Nagy István és Esküdt Molnár Gedeon Urak által ki ki hallgattatván: a tett vallomást ide zárjuk.”10 A tanuk meghallgatása július 27-én, a helyszínen, Elepen történt. A vizsgálatot Nagy István, Szabolcs Vármegye szolgabírája és Mihály Áron, Szabolcs Vármegye esküdtje végezték. Az alábbi négy kérdésre vártak a beidézett 19 tanútól feleletet: 1. „Esméri-é a Tanú Sz. Kir. Debreczen városa Elepi pusztáját, különösen pedig ismeri-é a kérdéses Elepi pusztának azon déli részét, mellyen folyó Év és hó 7-ik napján H. Szoboszló városa erőszakoskodást követett el?” 2. „Sz. Kir. Debreczen városa a kérdéses határ-útig birta s használta -é mindenkor a nevezett Elepi pusztát, különösen pedig a nevezett Elepi pusztának azon részét, mellyen H. Szoboszló városa f. év Július hó 7-k napján erőszakoskodást követett el; a most írt napot megelőző egy évben, Sz. Kir. Debreczen városa békésen és háborítatlanul birta és Használta-é?” 3. „Micsoda megesmértető jeleket tud a Tanú nevezni és kimutatni, a mellyek azt bizonyitják és igazolják, hogy a H. Szoboszló városa által erőszakosan lepusztított Elepi részt, a közelebb múlt évben is Sz. Kir. Debreczen városa, békésen és háborítatlanul bírta és használta?” 4. „Mit tud a Tanú azon erőszakoskodásról, mellyet H. Szoboszló városa Sz. Kir. Debreczen városának Elepi pusztája déli részén f. hó 7-k napján elkövetett? -mondja meg a Tanú az erőszakoskodók számát és nevezze meg azokat név szerint.” A kérdések egy része (az 1. és 4. kérdés) sugalmazta a feleletet is. Erőszakoskodást követtek el? Erre könnyebb azt felelni, hogy igen, mint végig gondolva a történteket, esetleg arra a következtetésre jutni hogy nem. A tanúk vallomását csak összesítve ismertetjük. Valamennyi tanú már több éve jól ismerte az elepi pusztát. Eskü alatt vallva megerősítették, hogy a puszta déli részét, ahol a termény levágása történt „a Czitra halomtól nevezetesen a Hegyes halom felé, a Szoboszlai határtól egy út választja el”, s hogy ez az út állandóan azon a helyen 10

Az idézett jelentés a MOL.- D. 80. 24. csomóban található. Az említett tanuvallomások 2 év múlva a SzSzBmL iratai között kerültek elő.

D. Tóth Béla: Hajdúszoboszló és Debrecen határvitája… 196 volt, ahol „ma is” van. „Ezen út határolta állandóul az Elepi pusztának a Debreczeniek, valamint a Szoboszlai határnak a Szoboszlaiak általi használatát, s mindenik fél olly elválasztó vonalnak tekintette azt, hogy sem a szoboszlaiak azon innét, sem a Debreczeniek azon túl sohasem terjeszkedtek. Megbizonyítja ezt maga a hely színe, mert az út két melléke el van gyepesedve, s porcsinnal benőve, ezenkívül azon juggalások mellyeket magok a Szoboszlaiak tettek földjeik végin, a szekerek becsapásai [behajtásai-TB] ellen az út mellett mostan is megtetszenek [látszanak-TB].”11 Mindannyian nagyon sok szoboszlói szekeres gazdát láttak a helyszínen dolgozni, de név szerint ezek közül egyet sem ismertek (vagy nem akartak ismerni!). Valamivel több információt csak a 4. tanú, Tarnóczi Ferenc tudott adni, aki a kérdéses napon Debrecenből néhány szarvasmarhát hajtott gazdájával ki a tanyára. El kellett menniök a kérdéses úton. „...látta, hogy sok ember van megterülve [szétszóródva - TB] a határ mentén, s vágják az úton belől a Debreczeniek életjét, s rakják szekerekre; azt elismerte a Tanú, hogy Szoboszlaiak voltak, de név szerint nem tud senkit megnevezni. Azt is tudja, hogy a Szoboszló városa szekere is ottan volt, s egy fiatal ember ült rajta, még megszólította a Tanút, biztatólag, hogy bocsássa a marhát szélyel, szabad most a vetésen is: mire a Tanú azt jegyezvén meg, hogy a Debreczeniek szántották, vetették azt, a mit levágatnak s gázoltatnak, - a fiatal ember azt felelte „ette volna meg a fene a mikor szántotta.” A jelentés megismerése és megtárgyalása után a debreceni tanács úgy határozott12, hogy a küldöttség e tárgyban tegye meg a szükséges, törvény kívánta intézkedéseket. Ez pedig az volt, hogy Debrecen város a Szabolcs megyei első alispánhoz, Kállay Menyhérthez fordult, s a visszahelyezési per megindítását kérte. Most először találkozunk a peranyagban a visszahelyezési per fogalmával. Ez azt jelentette, hogy ha valakinek a jogos tulajdonát váratlanul, erőszakkal elvette vagy megkisebbítette valaki, akkor az joggal kérhette a bíróságtól, hogy állíttassa vissza jogos tulajdonát. A birtokba történő visszahelyezés igényére épült a debreceniek által kezdeményezett per. Valószínű, hogy Debrecen vezetése tudatában volt annak, hogy a föld elbitorlása történt valójában a hosszú, 11 12

Takács József 40 éves majoros [tanyás] gazda vallomása alapján. 1846. augusztus 27-én.


197 hosszú évek során, de ha ezt elismerték volna, akkor nincs meg a lehetőség az így szerzett területet megtartására. A keresetlevélben Tóthi Poroszlay Fridrik, Debrecen főbírája a város egésze nevében a tapasztalatoknak és a tanúvallomásoknak megfelelően leírta, hogy „Nemes Hajdú Szoboszló város, ... szántszándékos pusztítással az ott levő vetéseket feldúlatván, levágatván s a levágottakat szekerekkel elhordatván erőszakoskodást követett el.” Igazuk bizonyítására, törvényi alátámasztásul Poroszlay említi beadványában, hogy az 1802. évi 22. és az 1807. évi 13. törvények13 szerint a birtokában megháborítottakat kártalanítani kell és minden külön eljárás nélkül visszahelyezhetők birtokaikba. Kérte azt is, hogy Kiss Jánost, mint Hajdúszoboszló hadnagyát idézzék a visszahelyező bíróság elébe és lehetőleg a helyszínen, az elepi pusztán tartott tárgyaláson juttassák vissza a várost jogos tulajdonába. Kállay a megkeresés kézhezvétele után azonnal levelet írt Kiss Jánosnak, mellékelve másolatban a debreceniek beadványát. Október 7-ét jelölte ki Kállay a helyszíni tárgyalás lefojtatására.14 Ezt megelőzően azonban a hajdúszoboszlói tanács kérelmére a Hajdú Kerület főkapitánya, Pély Nagy Gábor 36 tanút hallgatott meg.15 Ebben az esetben csak három kérdésre kellett válaszolni, de ezek a kérdések „kissé” eltértek a debreceniek által július 27-én feltett kérdésektől. Ezeket is érdemes idéznünk: 1. „Ösmeri é a Tanu azon helyet, hol Sz. K. Debrecen Város birtokában lévő Elepi pusztának határa összeütközik [érintkezik] H. Szoboszló Város örökös birtokához tartozó azon térekkel, melyek Czitra hátnak és Söre földnek neveztetnek?” 2. „A közelebbi kérdésben megnevezett Sz. K. Debrecen Városát illető elepi puszta és Ns. [Nemes-TB] Szoboszló Várost illető Czitrahát és Söre földek, mint két külömböző határok közt mindenkor fenn állottak-é a megkülönböztető törvényes határdombok, s fenn állanak-é azok jelenleg is?” 13

Ferenc császár és király III. ill. V. dekrétuma a jelzett évekből. Mind Poroszlay, mind Kállay levele a SzSzBmL 2. pont alatt említett iratai között maradt fenn. 15 A tanuvallomásokról készült jegyzőkönyvet is a SzSzBmL említett iratai között őrzik. 14

198


3. „Hát a határdombok melletti úgy nevezett határutak miképen és hol mennek? egyenesen é a határdombok irányában, vagy pedig azok irányától eltérve?” A debreceniekhez hasonlóan ugyancsak célirányos kérdéseket fogalmaztak meg a szoboszlóiak is. Kérdéseik nem a cselekményre (a termés elpusztítására, a határút felszántására) utaltak, hanem az általuk feltételezett vagy valós jogaik igazolására szolgáltak. Molnár György 78 éves tanú például 42 évig járta a határt és jól ismerte annak minden részét. Ő azt állította, hogy a „határdombok közt nem volt rendes és egyenes út, mert a mostani útnál jóval beljebb járt az akkor (Mikor én ez előtt itt járogattam) az Elep felé, és soha sem ment egyenesen, hanem csavargott hol egyik, hol a másik határ felé, a mint az ember a sárt és rosz utat szekerével kikerülgethette.” Szalánczi János tanu pedig okát is adta az út tekergősségének: „...azért, mert az elepi oldal laposabb a szoboszlói földnél és a debreceniek minden esztendőben az útig fel szántották a földet, ott tehát első időben igen rossz út lévén, a dombosabb, annál fogva szikkadtabb szoboszlai oldalra csapták az utat, következve a debreceniek megint kiebb az utig felszántották, és így nyomódott az időről időre tovább a szoboszlai határra.” Ferenczi Mihály tanú adatokkal is alátámasztotta az út ide – oda mozgásának a mértékét. „...Tavaly az elepi beljebb járt 10-12 ölnyivel a mostani útnál. ...másszor meg a szoboszlai föld felé hajlott az út még ennél a mostani utnál beljebb is, ... mintegy 2 vagy 3 ölnyi távolságra.”16 Babosán János vallomása szerint a tavalyi út „mint egy lánczallyányi távolságban17 volt” beljebb Elep felé. Maga (?) József 25 éves tanú magyarázatát is adja annak, hogy miért fordulhatott elő az út folytonos eltolása. „A debreceniek jókor felszokták szántogatni földjeiket minden esztendőben, egész az akkori utig, a szoboszlói föld pedig sokszor parlagnak van hagyva, s vizes időben, a felszántott debreceni föld, mely a szoboszlainál alantabb is van, mint szinte az elvágott ut is, járhatatlanná válván, a dombosabb szoboszlai földre szokták rendszeresen csapni az ujabb utat. ....ez az oka, hogy ez a mostani ut ennyire a szoboszlai földre van ki nyomva. ...ennél fogva lelkiösmeretesen állítom, hogy itt sem állandó, sem egyenes ut nem 16

1 öl = 1.89 m Láncaljnyi = akkora terület, amely a mérőeszközül használt lánc hossza alá fért. Ez földrajzi területenként változó nagyságú volt.

17


199 volt soha, mióta én ösmerem, mert csak azt választja az utat az ember, a hol szikkadtabb a föld.” Kiss Sándor juhász pedig egyenesen azt mondta: „néha két út is volt egyszerre, mert sáros időben válogatja az utas a jobb helyet.” A többi, még mintegy 20 tanú is egyöntetűen vallotta: egyenes út itt soha nem volt, annak ellenére, hogy csak két határdombról tudnak mindannyian. A helyszíni tárgyalás előtti napokban a szoboszlóiak kérésére a kabai főbíró és esküdt társai is a helyszínen (Elepen) jártak, és írásban rögzítették a látottakat. Helyszíni szemléjük során megállapították, hogy a határdombok közti egyenes úttól a szoboszlói határon belülre a szekér út néhol 20-30 ölnyire is eltér, s éppen a látogatásuk (október 10-e) előtti napon volt nagy esőtől a meglévő út úgy felázott, hogy a szekeresek könnyebbnek látták hogy „új utat csapjanak, mintsem a nagy esőtől felázott előbbeni úton menjenek; nem a Debreczeni, hanem a szoboszlói földek felől pedig azért csapták, mivel a Debreczeniek a földet szinte egészen a hozzájok közelebb eső kerék vágásig felszántják. Nem kevesen pedig közzülök a szél barázdájokon azon czélból, ne hogy az általok felszántott föld végére az utasok új szekér nyomot csapjanak egynehány lépésnyi hosszúságu árkolást is készítenek.” A kabaiak jegyzőkönyvében egy fontos mozzanatra kell felhívnunk a figyelmet. Azt állapították meg, hogy a debreceniek az útig felszántották és felárkolták a földeket. A kabai városi tisztségviselőknek ezt az igazoló levelét az október 16-ai helyszíni tárgyalás során azonban még a szoboszlóiak is figyelmen kívül hagyták, pedig a jogvita eldöntéséhez nagy segítséget nyújthatott volna. A szoboszlóiak a tárgyalási napra – a debreceniekhez hasonlóan – ugyancsak elkészítették a károk felmérését bemutató térképet (lásd. 5.sz.jegyzet), s be is mutatták azt a bíróságnak. E szerint Debrecen 60.756, míg Szoboszló 1070 négyszögöl földet foglalt el a másik birtokából.

A tárgyaláson minden érintett fél megjelent. Két személy kivételével ott voltak a korábban tanúvallomást tett emberek is, akik megerősítették egyszer már elhangzott vallomásukat. Újabb tanúk is felsorakoztak (régiek és újak együtt 37-en voltak). Ítélet azonban nem szü-

D. Tóth Béla: Hajdúszoboszló és Debrecen határvitája… 200 letett, mert a helyszínen mind Debrecen, mind Szoboszló képviselői élénk – írásos – eszmecserébe kezdtek. A „visszahelyeztető bíróság” – az iratok tanúsága szerint – csak a közvetítő szerepet kapta ezen a napon, mert sem Debrecen, sem Hajdúszoboszló nem engedett a maga igazából. A levélváltást a debreceniek kezdték. „Tekintetes Visszahelyeztető Bíróság! Nemes Hajdú Szoboszló Város, több e végre felvett emberei által Szabad Kir. Debreczen Város ezen Elepi pusztáján folyó 1846-k év Julius hava 7-én szánt szándékos pusztítással az itt volt vetéseket feldulatta, levágatta, s a levágottakat szekerekkel elhordatta, és ezen erőszakoskodása által Sz. Kir. Debreczen Városnak, ezen Elepi pusztabeli, mind eddig békés, tsendes, háborítatlan és folytonos birtokát, a Tekintetes visszahelyeztető Bíróságnak magán a helyszínén kimutatandó részében megháborította.”18 A debreceniek – megismételve a fentebb már idézett keresetlevelet, – ismét említést tettek arról a törvényi előírásról, hogy mind az 1802. évi 22. tv., mind az 1807. évi 13. tv. szerint csak az egy éven belüli birtokháborítás ítélhető el, ami ezen kívül esik, az már szerzett jognak tekinthető. A debreceniek védekezése lényegében mindig e körül a passzus körül forgott. Érvelésük szerint ugyanis, ha a megháborított fél – ez esetben a szoboszlóiak – egy éven belül nem tettek panaszt a birtokukat ért sérelemért (már pedig soha nem tettek feljelentést!), akkor már nincs alapja a felszólamlásnak. A tanúvallomások szinte kivétel nélkül azt bizonyították, hogy e területen hosszú - hosszú évek óta hol erre, hol arra kanyargott az út, s miután a szoboszlói föld magasabban is volt és gyakran állt parlagon is: a világ legtermészetesebb dolga – állt a tanúvallomásokban –, hogy az utazó ember ott járt, ahol könnyebben tudott haladni. A törvény értelmében tehát a szoboszlóiaknak – a debreceniek álláspontja szerint – jogi úton nem sok keresni valójuk volt. Poroszlai azt kérte a visszahelyező bíróságtól, hogy „az Elepi puszta részének további birtoklásába, s egyszersmind a H. Szoboszló Város által ezen erőszakoskodással okozott károk és költségeknek, - mellyek annak idejében kijelelve elő fognak adatni - megtérítésében H. Szoboszló Város Közönségét elmarasztalni méltóztassék.”

18

SzSzBmL IV. A. 1.47. csomó 384. darab. 1847.


201 A szoboszlóiak is alaposan felkészültek a helyszíni tárgyalásra. Jelen volt a városi ügyész, aki a debreceniek beadványára a helyszínen replikázott. Az ellenkeresetet arra építették a szoboszlóiak, hogy a szabolcsiak által képviselt visszahelyeztető bíróság nem jogosult a bíráskodásra, mert e határbeli kérdés két különböző törvényhatóság – Szabolcs vármegye és a Hajdú kerület – között robbant ki, ilyen esetben pedig egyik fél sem bíráskodhat, mert mindkettő érdekelt a vitás kérdés ilyen vagy olyan eldöntésében. Sokkal inkább jogosult a vita megoldására – az 1618. évi 71. tv., valamint az 1635. évi 19. tv. és az 1802. évi 23. tv. értelmében – a Nádor által kinevezendő bíróság. De ha ezt kétségbe is vonnák egyesek, akkor sem jogos a visszahelyező bíróság felállítása, mert „más eljárást rendelnek a határbeli kérdésekre nézve, mást ismét a visszahelyheztetésire nézve” a hazai törvények. S ebben az esetben – írják a szoboszlaiak – már nem elegendő az egy évnyi háborítatlan bírtok, mert a határokra nézve nincs elévülés. Az eredeti határút megállapítása szükséges, és nem az itt-ott kijárt út visszaállítása. Tehát – a szoboszlóiak álláspontja szerint – „nem a visszahelyheztetésnek van helye, hanem határcsinálásnak.” Mondhatnak a tanúk amit akarnak, a határdombok közti egyenes lehet az egyetlen lehetséges követendő irány az utat illetően. A szoboszlói álláspont szerint tehát határkérdésről van szó és nem a birtokba való visszahelyezésről. Ebben a beadványban sem lelhető fel az elbirtoklásra történő utalás. A felperes Debrecen város jelenlévő képviselői azon nyomban megválaszolták a szoboszlói beadványt. Visszautasították azt az álláspontot, hogy nem visszahelyezésről, hanem határkérdésről van szó. Válaszukban kifejtették, hogy „felperes semmi határfeletti kérdést nem támasztott, határfeletti kérdést Bíróság által elítéltetni .. sem keresetlevelében nem kért, sem most nem kér, hanem azon megháborított birtokába kívánja magát .... visszahelyeztetni.” De nem igaz az az állítása sem az alperesnek – mondták a debreceniek –, hogy két törvényhatóság között állna fenn a vita, hiszen ha Debrecen nem vitatja a határkérdést – már pedig, érthető okokból nem vitatta! –, akkor a viszszahelyezési ügyben jogosult eljárni a Szabolcs megyei törvényhatóság. Kizáró ok a szabolcsi törvényhatóság közreműködésére csak akkor lenne, ha Szabolcs megye a Hajdú Kerülettől követelne (vagy fordítva), de ebben az esetben két városi hatóság áll szemben egymással. A térképen bemutatott két határdomb közötti egyenes vonalnak meg-

D. Tóth Béla: Hajdúszoboszló és Debrecen határvitája… 202 felelő út a gyakorlatban sehol sem valósítható meg, hiszen a domborzati viszonyok minden egyes esetben mások és mások. Érthetetlen az is, – írják a debreceniek –, hogy ha Szoboszló városának baja volt az út folytonos változásával, barátságosabb lépés lett volna, ha észrevételeikkel felkeresik őket, ahelyett, hogy erőszakos terménypusztítással, az út felszántásával szereztek érvényt vélt igazuknak. Most először foglalta írásba az egyik fél azt, ami, – ha bekövetkezik – valószínű, hogy semmiféle per nincs. Százötven évvel az események után sem lehetett egyértelműen megállapítani, hogy mi volt a valós oka a szoboszlóiak előzmény nélküli, hirtelen cselekedetének. Egyszer ugyan megjegyezték, hogy ők már többször kérték Debrecentől az út visszaállítását és erre Debrecen még csak nem is válaszolt: de ez az indoklás soha többet az iratokban elő nem fordult. Pedig, ha valós állítás lett volna, akkor erre felépíthették volna az egész pert. A szoboszlói képviselők továbbra sem engedtek álláspontjukból, a debreceniek válasza pedig nem győzte meg őket semmiről. Makacsul ismételgették, hogy igenis határkérdésről van szó; igenis a felkért bíróság nem illetékes az ügyben, mert két különböző törvényhatóság közt folyik a vita. „Az is igaz – írták a szoboszlóiak –, hogy azon két törvényhatóság: Ns Szabolcs Vármegye, a másik a Ns Hajdú Kerület, ugyan is az Elepi puszta Ns Szabolcs Vármegyében van, és így érdekében van Szabolcs Vármegyének; másfelől vagynak a mi telekután való örökös földeink, Városunk határa, melyet oltalmazni a Ns Hajdú Kerületnek kötelessége, és éppen ezen oknál fogva, egyik fél sem lehet bíró, hanem Nádori bíróságnak van hellye.” Hivatkoztak az 1790-1791-es 25. és 29. tc.-re, amely külön jogokat biztosít a Hajdú Kerületnek.19 Igazuk bizonyítására benyújtottak egy jegyzőkönyvet, amely korábbi – határvitában hozott – bírósági ítéleteket tartalmazott, s amelyek ellen akkor Debrecennek nem volt észrevétele, – tehát most sem jogosult kifogásolni a szoboszlóiak álláspontját. Ebben az újabb beadványban egy érdekes mondat olvasható a szoboszlói álláspont igazolására: „hol erőszakoskodás nincs, ott visszahelyheztetést sem lehet követelni”. Vagyis a szoboszlóiak nem erőszakoskodtak, csak a birtokhatárig terjesztették ki tulajdonjogukat. A szoboszlóiak továbbra is vallották: „a két határ domb között egyenes vonalnak kell lenni; ezt nem szükség vitatni”. Jelezték azt is, 19

Lipót császár és király 1790/91-es dekrétumában.


203 hogy álláspontjuk igazolására az általuk felvett tanúvallomások figyelembevételét is kérni fogják a bíróságtól.

Debrecen ismételten kijelentette a válaszában, hogy továbbra sem kívánnak határ kérdésbe bocsátkozni, mert az egész ügyet jogos birtokaikba történő visszahelyezési ügynek tekintik és az 1790-1791es törvénycikkek semmiben sem gyengítik a debreceniek beadványának jogosságát. A szoboszlóiak által leírtak „nem hogy mellette, sőtt ellene vagynak Alperesnek”. Később pedig ezt írták: „Nem tagadván tehát Alperes Szoboszló Város maga sem, hogy a felperes Debreczen Város Elepi pusztáján az erőszakoskodást az Ő közönsége követte el”, ezzel is azt igazolták, hogy az út visszaállításáról lehet csak szó. Debrecen végezetül azt is követelte, hogy a szoboszlóiak az okozott kárt és a város eddigi költségeit térítsék meg, a bíróság pedig döntsön a felperes javára. A kárfelmérést közvetlenül a pusztítás felfedezése után, a debreceniek kérésére a balmazújvárosi képviselőtestület kijelölt emberei végezték el. Kárt szenvedtek: László József (34 forint 15 krajcár), Vajó György (7 forint 25 krajcár), Kaszás Mihály (70 forint 25 krajcár), Hatvani János (72 forint), Vad István (84 forint 3 krajcár) Jéger József (673 forint 50 krajcár), Hatvani János (133 forint 20 krajcár), Sipos Sándor (250 forint), Kathy Márton (156 forint 30 krajcár): öszszesen 1481 forint 48 krajcár értékben.20 A per előkészítésének, a kárfelmérésnek a költségei a debreceniek szerint jelentős – ezüstben számolt – summát tettek ki. A kárfelmérésre felkért városi képviselők napi bérére és 3 napos előfogataira (36 ft 24 xr), a kárfelmérést végző mérnök költségeire (16 ft 40 xr), a balmazújvárosi bírák napi bérére és előfogataira (25 ft), a különböző helyről érkezett tanuk költségeire (86 ft), a tanúkihallgatást végző szolgabírók és esküdtek költségeire (45 ft), uradalmi ügyvéd költségeire (46 ft 40 xr), az idézéseket kézbesítő esküdtek költségeire (36 ft), az alispán napidíjára és fogat költségeire (52 ft 16 xr), szolgabíró költségeire (41 ft 10 xr), esküdt költségeire (30 ft), 18 tanú napi bére és fogat költségeire (86 ft), a visszahelyező bíróság ellátására (50 ft), Debrecen küldöttjeinek költségeire (46 ft 54 xr), Debrecen ügyvédjé20


D. Tóth Béla: Hajdúszoboszló és Debrecen határvitája… 204 nek fogat költségeire (6 ft), Debrecen ügyvédjének munkadíjára (20 ft) állították ki a számlát.21

A bíróság azonban úgy döntött, hogy egyenlőre elnapolja a per további tárgyalását, s nem foglal állást a költségeket illetően sem. Továbbította a debreceniek legutolsó beadványát a szoboszlóiaknak, azzal a meghagyással, hogy október 19-éig válaszoljanak arra. A szoboszlói Tanácsnak tehát volt 48 órája, hogy megfontolja a tényállást, esetleg további bizonyítékokat szerezzen és a debreceniek legutolsó beadványára válaszoljon. Első teendőként az egész ügy állásáról tájékoztatták a Hajdú Kerület vezetőit. Lényegében ugyanazt fogalmazták meg, mint amit a helyszínen született beadványaikban: a debreceniek visszahelyezési kérelme helyett határkérdésről van szó, és ebben illetéktelen a Szabolcs vármegyei törvényhatóság közreműködése. A Hajdú Kerület Kapitánysága azonnal válaszolt is: „Szoboszló Város Közönsége oda utasíttatik, hogy saját javára és jogaira fojvást ügyeljen fel tovább is, s az Alispányi bíráskodást saját határa irányába minden módon gátolja meg.” Szoboszlón is elgondolkozhattak a dolgok állásán, mert a bírósághoz beadott válaszukban – az eddigiekkel teljes ellentétben – meglepő dolgokat vetettek papírra. „... nem vala szándékunk a fentforgó kérdést tovább vitatnunk ...” - kezdik in medias res a válaszukat, mert ez a bíróság (ti.:a szabolcsi törvényhatóság) nem illetékes a dologban eljárni, „... mert minden kétségen kívül határon van itt a baj, az öszve ütközés a felperes és Alperes Városok között, még pedig úgy, hogy felperes Város az Elepi pusztájának egy részét törekedne az erőszakoskodás színe alatt fennálló igaz határon túl, az Alperes Város telekutánni örökös földje elfoglalásával kiterjeszteni, és a törvénytelen visszaélésből akarna usust következtetni, ...” A szoboszlóiak tehát ismét a debreceniek szemére vetették, hogy erőszakoskodásnak állítják be azt, ami nem az volt. De ebben a válaszlevélben egy igen komoly kérdést is feltettek a bíróságnak: „... mulhatatlanul kellene a felperes által felvett Bíróságnak ítélni arról: ha valyon azon földek, melyeket felperes Elepi puszta részinek állít, valósággal az é? vagy Szoboszló Városa tulajdon határához tartozik?” 21



205 Ez a mondat, – el kell ismernünk! – lényegi fordulatnak tűnik az eddig elhangzottakhoz képest. Ennek a kérdésnek az eldöntésében ugyanis már valóban nem volt illetékes a szabolcsi törvényhozás, mert – mint írták a szoboszlóiak–: „a Ns. Szabolcs Megyei Bíróság sem hajdú személyekről, sem ezeknek tulajdoniról nem ítélhet, annyival kevésbé a Hajdú földek határai felett, s nem határozhatja azt el, hogy éppen a kérdéses földek az Elepi pusztához tartoznak-e? vagy az alperes Város határához?” Álláspontjuk igazolására ismételten felidézték azokat a törvényeket, amelyeket korábban a bíróság illetéktelenségének elismertetéseként soroltak fel (1790–1791: 25. és 29. tc.-ek). Kijelentették, hogy ha még az sem biztos, hogy kié a vitatott földterület, akkor figyelembe kell venni, hogy a 25. törvény azt rendelte el, hogy „a hat hajdú város, a maga szabadságiban szentül megtartassék?” Megkérdezték azt is: „hát a 29. cikk nem azt rendeli, hogy a Ns. Hajdú városoknak az Ország Gyülésén két követeik által hellyök s szavazatjok van? hát nem külön Törvényhatóság é az, mely az Ország Gyülésére két követet küld, és követei ollyan szavazattal bírnak, mint akármelyik Vármegye? ki ezeket tagadja azal nem szükség sokat beszélni.” A szoboszlói tanács tehát 48 óra alatt „elfelejtette” a két határdombot, a köztük elméletben húzható egyenest, mint követendő közlekedési útat, s azt kérdezte: biztos, hogy az elepi pusztához tartozik az a néhány négyzetméternyi föld, vagy talán Szoboszlóé? Igaza volt Szoboszlónak a kérdés megfogalmazásával. A per menete e kérdés alapján meg kellett volna, hogy változzon! Az persze már csak mellébeszélésnek, melldöngetésnek számít, hogy a hajdú városoknak követük is van az országgyűlésben, s szavazataik egyenlőek a vármegye szavazatával. Ez a megjegyzés figyelmen kívül hagyható, mert semmi köze sincs a tárgyhoz, másrészt a vármegyék és a városok jogait sokkal több törvény biztosította. A beadvány további részében kétségbe vonták a tanúk vallomásainak hitelességét is, mert, ha felperes által felkért bíróság nem illetékes e határvita eldöntésében, akkor a tanuk vallomásai sem tekinthetők hitelesnek. A szoboszlóiak válaszukban óvást emeltek azon debreceni állásponttal szemben, amely szerint a Hajdú Kerület illetéktelen a kérdés eldöntésében: „ezen törvényes jogainkat sértő állításnak innepélyesen ellene mondunk: sérelmes volt az még akkor is, mikor

D. Tóth Béla: Hajdúszoboszló és Debrecen határvitája… 206 Ns. Szabolcs Megye jogainkat nem tekintve bé avatkozott dolgainkban, s bennünket mint Hajdúkat törvényhatósága alá akart vonni, de akkor is találtunk mi oltalmat Felséges Urunknál s Királyunknál, ...”22 Álláspontjuk szerint a Nádori Bíróság hivatott a per eldöntésére. Levelük mellé csatoltak egy 1840/41-ben született határrendezési bírósági döntést is, amely véleményük szerint hasonló a mostani ügyhöz és alátámasztja keresetüket.

A szoboszlóiak levelére a felperes város hasonló hangnemű választ adott. A debreceniek továbbra is a visszahelyezési eljáráshoz ragaszkodtak és kijelentették, hogy ők nem követelik azt, hogy az Elepi puszta nagyobb legyen, vagyis hogy a meglévő határokat újból jelöljék ki. Ha a jelenlegi (1846-os!) állapot nem tetszett a szoboszlóiaknak, jogukban lett volna nekik bírósághoz fordulni, nem pedig erőszaktétellel a más javait elpusztítani. Ez nem más, mint önbíráskodás – írták. Az 1840-1841-es határrendezéssel kapcsolatos iratok pedig egyértelmű bizonyítékai annak, hogy az Elepi puszta már ebben az időben is Debrecen birtokában és használatában volt, és ezt akkor Szoboszló sem kérdőjelezte meg egy pillanatra sem. Ennek alapján tehát azt kérdezni, hogy kinek a birtoka az Elepi puszta – fogalmazták meg – enyhén szólva is nevetséges. Hasonlóan minősítették az országgyűlésbe követeket küldő város jogaira történő szoboszlói hivatkozást is. Az pedig –írták –, hogy „a Hajdú Városoknak kiváltságaik vannak, az Országgyűlésre pedig két követet küldenek, s ott szavazatjok van, a nem azt teszi, hogy birtokaik kiterjesztésére nézve erőszakos foglalási joggal bírnának, s mást csendes birtokának használatában önkéntesen és minden terhes következés nélkül háborgathassanak, s a háborgatott felet erő erejével kénszeríthessék arra, hogy csendes és háborítatlanul használt birtoka iránt huzamos és költséges pert kezdjen.” 23 Azt pedig a Bíróság rágalmazásaként értékelték, hogy a debreceniek által felsorakoztatott 17 tanú szavai – a szoboszlóiak véleménye szerint – azért hiteltelenek, mert a bíróság illetéktelen lenne a visszahelyezési perben eljárni. Azt kérték, hogy ezért a kijelentésért fenyítse meg a bíróság a szoboszlóiakat. 22 23

SzSzBmL IV. A. 1.47. csomó 384. darab. 1847. SzSzBmL IV. A. 1.47. csomó 384. darab. 1847.


207 Az újabb szoboszlói válasz végre egyértelműen fogalmazta meg az álláspontjukat. Most sem nélkülözték a szóvirágokat („... mert kinek csak szeme van láthatja” – írták, – hogy a határdombok közt egyenes vonal húzható! Vagy szép költői kérdésként is felfogható: „...hol volt akkor (ti. 1841-ben) a Felperes város jelen követelésével? hol látott a magyar Szent Korona alatt egyik határtól a másikig görbe vonalt, és ugyan mit gondolt, mire valók a határdombok, hanem ha arra, melly megmutassa mindegyik félnek: eddig jöjj és tovább ne menj.”24, de volt a beadványuknak komolyan megfontolandó része is. „Úgy okoskodik a felperes város (ti. Debrecen) – írták –, hogy ő az Elepi puszta határ vonalán túl levő darab földnek birtokában volt, így tehát azon darab föld az Elepi puszta része.” Végre megtudtuk, hogy ez volt a szoboszlóiak igaz és jogos sérelme, ez indította őket a termények levágatására, az út egykori nyomvonalának helyreállítására. Az igazi problémát tehát az okozta, hogy a határvonal és az út nem esett egybe. De ezt az előző beadványaik egyikében sem fogalmazták meg határozottan. Ha a helyszínen sorozatban készült írásaikban csak egyetlen egyszer is említették volna a kabaiak igazoló levelében foglaltakat, vagy a bíróságnak a helyszínen be is mutatták volna a változásokat, akkor valószínű nem tünt volna annyira kapkodónak, bizonytalannak a szoboszlóiak álláspontja. Lehetséges persze, hogy volt helyszíni bejárás, hogy bemutatták a korábbi állapotokban bekövetkezett változásokat, de erre egyetlen irat sem utal. Debrecen pedig mindvégig arra koncentrált, hogy nem hajlandó elismerni a határvonalban bekövetkezett változást, csak a „megháborítást” és ragaszkodott a visszahelyezéshez. Az előző szoboszlói beadványban megfogalmazott gondolat most vált érthetővé: vajon biztos, hogy Debrecen tulajdona az a föld, amelyet vitatunk? Most lett egyértelmű az is, hogy miért álltak ellen oly makacsul a szoboszlóiak az 1846 júliusa előtti állapot visszahelyezésének. Csak most, ebből a beadványból derült ki mindenki számára, hogy korábban, hasonló erőszakos eljárást már a debreceniek is csináltak: „...a múlt évben a Debreczeniek az Ondódon némely lakosok által tett foglalásokat feldulatták, levágatták, minthogy az Ondódon, a hatá-

24


D. Tóth Béla: Hajdúszoboszló és Debrecen határvitája… 208 ron túllévő darab földnek a máséra ásítozó némelly Szoboszlói lakosok birtokába voltak...”25 E példa alapján is feltételezhető talán, hogy erőszakosnak minősülő földfoglalás(ok)ra korábban is és gyakran kerülhetett sor. Az ilyen erőszakos cselekedetek, viták, perek elkerülésére kellett volna azt a bizonyos – a bevezetőben általunk már említett – precedens értékű pert lefolytatnia az illetékes nádori bíróságnak. Az ugyanis már most, a pernek ebben a szakaszában is nyilvánvaló, hogy elbirtoklásról volt szó, még akkor is, ha ez éveken át, apránkénti csipegetéssel történt. Ezt azonban egyik fél sem merte megfogalmazni, mert éppen az évszázados szokásjog alapján az út (is) jelenthette a határvonalat, és a határdombok közötti egyenes is. Bizonyítani pedig mindketten nehezen tudták volna, hogy mi is tekinthető valójában a határvonalnak. Bizonyíték hiányában maradt a végeláthatatlan pereskedés. Szoboszló városa tehát döntött: nem visszahelyezést, hanem határmódosítást kér. Ennek elbírálására pedig nem tartotta illetékesnek a Szabolcs megyei törvényhatóságot, mert az érdekelt az ügyben.

Ilyen előzmények és sűrű levélváltások után érkezett el 1846. november 16-a, az újabb tárgyalás napja. A Kállay Menyhért, Szabolcs vármegye első alispánja által vezetett bíróság meghozta ítéletét. Ennek értelmében Debrecent visszahelyezte Elepi birtokába, az alperes várost, Hadúszoboszlót pedig 909 forint pengő pénzben megállapított kár, és a költségek megtérítésére kötelezte. A bíróság még az ítélet kihirdetésének napján végre akarta hajtatni a visszahelyezésről szóló határozatát, de Szoboszló város küldöttei: Kiss János hadnagy és Lenthe Pál jegyző ebben a bíróságot erőszakkal megakadályozták. A tárgyalás e szakaszában jelen lévő Hajdú Kerületi főügyész, Borbély Bálint pedig kifogást emelt az ítélet, illetve annak azonnali végrehajtása ellen. Ezt viszont Debrecen képviselői kifogásolták meg. Ezek után a szabolcsi alispán karhatalmi végrehajtást helyezett kilátásba.26 Szoboszló az ítélet kihirdetése után nem tétlenkedett, hanem – korábbi álláspontjának megfelelően – megfellebbezte az ügyet a Hely-

25 26

SzSzBmL IV. A. 1.47. csomó 384. darab. 1847. MOL - D 80 Uray Bálint kerületi főbiztos iratai, 24. csomó, 3078/1850.


209 tartótanácsnál. A Hajdú Kerület Tanácsa, mint azt korábbi állásfoglalásukból is tapasztalhattuk, hasonlóan a szoboszlóiakhoz, ugyancsak nem fogadta el az ítéletet, és benyújtotta fellebbezését a Helytartótanácsnak.28 A fellebbezésben határozottan kiállnak a szoboszlóiak véleménye mellett, és megerősítik: „ezen perben a nevezett megyei Alispány Szoboszló Város Közönségének az ő bíráskodása ellen a törvények értelmében tett kifogásaira mit sem hallgatván, ítéletet hozott, és saját bíróságát a hatósága alá egy átalában nem tartozó Hajdu Földre kiterjesztette, s ez által nem csak a nevezett Hajdu Város birtoka ellen, hanem e Kerület hatósági dolgába avatkozva, az ellen is sulyos sérelmet követett el.” A hatóság illetéktelensége miatt kérik ők is az ítélet megsemmisítését. A Helytartótanács 1846. decemberében a Szabolcs vármegyei Tanácstól a perben keletkezett iratok felterjesztését kérte. 1847. április 15-én pedig megküldte határozatát mind a Szabolcs megyeieknek, mind Szoboszló város Tanácsának.29A határozatban a Helytartótanács megsemmisítette a visszahelyezési határozatot és bíróság előtti újra tárgyalásra utasította a feleket: „mikép a jelen perbeli kérdés bizonyos eddig bíróilag el nem döntött határbeli viszonyokból származván, és mint ollyan viszahelyezési uton el nem ítéltethetvén; a felvett rövid utu visszahelyezési eljárás feloldása mellett, a perlekedő felek a törvény szabta utra utaltatnak.”30 Ezzel a határozattal a civakodás, a per első szakasza le is zárult. 27

Azt lehetne gondolni, hogy Szoboszló, afeletti örömében, hogy számára kedvező ítélet született a Helytartótanácsban, csendben megvárta a törvényes bírói tárgyalást, és ezután elfogadta a bíróság által kijelölt határt. De nem így történt! Szoboszló amikor megkapta a Helytartótanács ítéletét – a debreceniek szerint – „vérszemet” kapva 1847. június 10-én a teljes határvonalat felbarázdáltatta, sőt a gr. 27

Hajdúszoboszló fellebezést tartalmazó levele sajnos nem maradt fenn. De hogy ez az ítélethírdetés után gyorsan megtörtént arra bizonyság az, hogy a Hajdú Kerület által a Helytartótanácshoz címzett ugyancsak fellebezést tartalmazó levél 1846. december 9-én kelt, és ez már befejezett tényként említi a szoboszlóiak fellebezését. 28 MOL - C 53 Departamentum publico-politicum, 1847. Fasc. 19. N. 13. 29 MOL - C 53 Departamentum publico-politicum, 1847. Fac. 19. N. 13. 6163/443 sz. 30 SzSzBmL IV. A. 1. 47. csomó, 384. darab. 1847.

D. Tóth Béla: Hajdúszoboszló és Debrecen határvitája… 210 Gyulay család Hegyes nevezetű31 birtoka és az Elep közötti utat is felárkoltatta azért, hogy azon ne tudjanak közlekedni azok a debreceni polgárok, akik az elepi és a Kösély-szegi tanyájukra mennek. A határdomb és az árok között mindössze egy ölnyi területet hagytak, s ezen szekérrel nem lehetett közlekedni, s ezért az erre járó gazdáknak csaknem egy mérföld kerülőt kellett tenniük. A debreceni Mezei Rendőr Kapitányi Hivatal jegyzőkönyve ezt így örökítette meg:32 „kilévén küldetve uradalmi ügyvéd Csáthy Károly Urral a H. Szoboszlaiaknak a Czitra halomtól kezdve a László József Ur tanyája végébe eső határ dombig átaljában ujjabban elkövetett foglalási kihágások megvizsgálására ... jelesen úgy találtam a dolgot, hogy a Szoboszlaiak az Elepi határt magok fejektől kibarázdolták, s az eddig századoktól fogva használt határ utat mind két felől felárkolták, s a magok földjekhez a gyakorlott utakat felszántották, s a Debreczeni polgároknak tul a barázdán esett vetéseiket leszántották, sőtt a barázdán belöl az ugarolók, az ekéikkel megfordulván, többeknek figyelmet érdemlő kárt tétettek: ugy mint Kaszás Mihály Lednek33 és rozsvetéseibe, ugy szinte Jéger József és Vad János tengeriébe és mások vetéseibe; – ott találván a Kürty János Szoboszlai Fő Perceptor és Mohácsi Bálint szántóit Bogdán Sámuelt, Imrét, Kozma Imrét és Mohácsi Bálintot kérdezvén tőllök, mi okból cselekedték ezen dolgot, azt felelték, hogy ezt ők a hadnagy és mezőbíró urak Kiss János és Karácson Pál urak parancsolatjából tették és teszik; megjegyzésre méltónak találtuk azt is, hogy valamennyi ugar alá való földjök van az Elep mellett, azt mind egyszerre most szántják telyes erővel, sok emberekkel ellátva, ami oda figyelmeztet, hogy szántszándékosan előre készültek, mi szerint bátorságosan végrehajthassák a praevaricatiot, az ujjabbi foglalást.”

Debrecen – jó oka volt rá! – mindeddig tétlen maradt az események alakításában. Sűrűn ismételgette, hogy évszázadokon át háborítatlanul használt birtokaiba helyeztessék vissza, de egyebet nem tett. Ezután az újabb szoboszlói foglalás után cselekvésre határozta el magát.

31

Jelenleg Nagyhegyes község területe. MOL.- D 80 Uray Bálint ... iratai 24. csomó 3078/1850. 33 Lednek = csicseri borsó 32


211 A mezei rendőrkapitány fentebb idézett jelentését a debreceni tanács június 13-án megtárgyalta és az alábbi határozatot hozta: „...Rendőr Kapitány Simonffy Ferencz ezennel ki küldetik, hogy a Szoboszlaiaknak időről időre leendő háborgatását a mező Biráknak és Csőszöknek maga mellé vételével, sőt ha kivántatnék bár mennyi szekeres, vagy lóhátas Polgároknak kirendelésével a Törvény engedelme mellett akként eszközölje, hogy ha e várostól, jog és czim nélkül elharácsolt földek tökélletesen vissza nem szereztethetnének is, legalább a most elzárt ut visszaállíttassék és az ujjból tett foglalás meghiusittatván, a Szoboszlaiak a további terjeszkedésre nézve egészen akadályozva legyenek...” Komoly ellenlépésről volt tehát szó! Rendőrkapitány, mezőbírák, csőszök, szekeres és lovas polgárok indulhattak – a törvény védelme alatt – az elfoglalt birtokok visszaszerzésére, s az újabb kártételek megakadályozására. Az is kiolvasható ebből a levélből, hogy Debrecen elbizonytalanodott céljai elérését illetően. Erre utal a „földek tökélletesen vissza nem szerezhetnének is…” feltételes módú fogalmazás. Ami ezután következett, az rendkívül érdekes fordulatot adott az ügynek. Jogi szempontból és az események menetét illetően a következő lépésével Debrecen is belekeveredett a foglalási ügybe. A rendőrkapitány, teljes tudatában megbízatása fontosságának, első lépésként úgy gondolta, hogy jobb ha nem bocsátkoznak közelharcba a szoboszlóiakkal, mert abból még ember halál is származhat Megparancsolta, hogy a szántó, vető szoboszlóiak pihenő lovait fogják be és hajtsák be a város istállójába. „a mennyiben az egész Szoboszlai nép csak nem minden ekéjével, egy erővel jelenleg ugarol a Nemes város sérelmére, s ezen erőnek hasonló erőt nyilvánosan fordítani ezuttal meggátolásul azon az okon nem tanácsos, mivel öszveütközés esetében halál is történhetne, s igen sajnos (sajnálatos-TB.) következéseket huzhatna maga után: tehát jelenleg az erőszakos foglaló erő elleni nagyobb és legyőző erőnek nyilvánosan való fordításától, s az erőszakkal elfoglalni el is kezdett; sőtt nagyobb részben el is foglalt határ utak, s azok által egyszersmind elfoglalt Polgárok vetései és kaszállói illy módoni visszafoglalásától még ez uttal tartózkodva, Mező Bíró Veszprémi László urnak rész szerént irásba, rész szerint szóval azon rendelést adtam ki, hogy mivel a fentebb említett ugaroló Szoboszlaiak lovaikat a P.(a polgár szót rövidítették így, s nem elő-

D. Tóth Béla: Hajdúszoboszló és Debrecen határvitája… 212 névről van szó!) Kaszás Mihály említése szerént a kis, vagy nagy Borsósba (Határrész neve!-TB.) legeltetik éjjelenként, a holnapi nap éjjelén maga mellé veendő két városkatonájával, három pandurokkal, s felső, s alsó járási mezei csőszökkel, szoros vizsgálatot tévén kerülgetése közben: azon esetben, ha a Debreczeni földön a Praevaricatorok lovait megtalálná, hajtsa mind bé a Város Istállójához; majdan a behajtandó lovak gazdáitól kikérdeztetésekkel kivilágosodik, kik voltak azon kártétetők, kik a Debreczeni Elepi birtokosok rozs, tengeri, s más veteményeit is megpocsékolták, továbbá kiviláglik az is, hogy az 1840. IX. t.cz. értelmében ezen Rendőri Kapitányi Hivatal biráskodása alá is tartozó határ utat kik bátorkodták felszántani s elfoglalni, s ez által azon utat, melly század ólta a mezei gazdaság és a szomszéd helyek közti közlekedés végett mint közös kihagyattatott, és használatatott, helyéből nem csak kiszorítani, s más vonalra kész akarva által vinni s felszántani, barázdával ellátni; - s ekkor mind az okozott káraik a Polgárságnak megtéritendők mind a kihágók az 1840. IX-ik t.cz. 35-k §-a ereje mellett a határut elfogalásáért is büntetendők lesznek. Egyébaránt, ha a kártétető kihágó ugaroló Szoboszlaiak lovai meg nem találtathatnának - azon esetbe utasíttatott Mező Bíró úr oda, hogy az Elepi határvonalon folyó hó 15-ke reggelén tegyen szigorú viszgálatot,s mind azoknak, kiket a tavaj évi foglaláson belöl, melly eránt mig az ügy a legfelső helyen van, szántásba talál, lovait és szántó marháit is ha azok is lennének, mind hajtassa bé a Város Istállójához.”34 Egy olyan korabeli, megengedett eseménynek lehettünk ebben az esetben részesei, amelyet a jog megengedett és zálogolás néven ismert. A valamilyen formában megkárosítottnak, mind addig, amíg vissza nem kapta eltulajdonított javait, vagy kárpótlást nem kapott azokért, joga volt zálogolni a kártevő tulajdonából. Az igaz, hogy a zálogolásra nem kapott felhatalmazást a rendőrkapitány, de eljárása megengedettnek tekinthető. Június 16-án a „Város Katonája” levelet vitt a mezőbírótól a debreceni tanácshoz, s a nyomaték kedvéért 15 lovat és 1 csikót is behajtottak a városi istállóba, „melly csikókat H. Szoboszlói azon emberektől vették el, a kik a Debreczeni Elepi birtokos Polgárok földjeire bészántottak, vetéseiken legeltettek, s a határ utat, melly közösen külföldiek (nem debreceni és

34

SzSzBmL. IV. A. 1. 47. csomó, 384. darab. 1847.


213 nem szoboszlói lakosok -TB) által is, de különösen a Debreczeniek által század ólta is békességbe használtatott, elszántották.” A mezőbíró levelében arról számolt be, hogy a „H.Szoboszlói Márton Sándor, Borbély Imre, Papp György és a Pecze (kis patak neve-TB) oldalon Nagy Sándor szekereikkel és lovaikkal a város földjén találtatván, különösen a 3 első olly rendőri vétekben, mi szerint a polgároknak a H. Szoboszlaiak által tavaj elfoglalt rész földeken belöl eső, s mind ez ideig békességben birt s használt saját földjeiket és vetéseiket is felugarolták, s ez által tetemes kárt tettek, de különösen a határ utat is egészen felszántani akarták, s részint már fel is szántották, az 1-őnek 6, a másodiknak 4 és egy szopós csikóját, a 3-nak Papp Györgynek pedig 5 lovait kocsissa Vitász Ferencz és napszámos Jenei Sándortól elvévén, azokat behajtatni kivánta ...” A kocsis és a napszámos a helyszínen azt mondták a mezőbírónak, hogy ők parancsra cselekedtek. A lovak behajtása, a zálogolás hatásos ellenlépésnek bizonyult. A három megrövidített szoboszlói gazda még aznap megjelent a rendőrkapitánynál, s szép sorjában elmondták, hogy mit miért tettek. Egyöntetűen elismerték, hogy hibáztak, de nemcsak ők végezték a szántást, az ujabb földfoglalást, hanem Kürthy úr emberei is. Állították, hogy az elöljáróság parancsolta, „hogy bátran szántsák fel az utat egész a huzott vonalig ...” Kérték, hogy lovaikat adják vissza a debreceniek, de a rendőrkapitány úgy döntött, hogy addig, amíg az újabb kártételt június 17-én fel nem becsülik, a lovakat nem adják vissza tulajdonosaiknak. A „megzálogoltak” által okozott kár felmérésére a rendőrkapitány többed magával látott hozzá. Maga mellé vette Medgyesy Gábor mezőbírót, Kálmánczhelyi Lajos magtárellenőrt, Bakk Pál, Nagy János, Révész István, Szepessi Pál gazdákat. 35 Erről a kárfelvételről is fennmaradt a mezei rendőrkapitány jegyzőkönyve: „azon becsüt eképpen hajtattam végre. H. Szoboszlóról megjelent Népszónok Szél Mihály és Mező Biró Karácson Pál urak jelenlétekben, kik hozzám azon szóval érkeztek, hogy ők kiküldettek, s óhajtanák tudni, ha valyon a becsütétel a H.szoboszlóiak által tavaj tétetett károkra nézve is kiterjesztetik é jelenleg, avagy csupán a múlt- és ez héten elkövetettekre nézve?...” mire azt a választ kapták, hogy „csupán a becsü tétel jelenleg az általok is világosan látható ujj valóságos kártételekre nézve 35

SzSzBmL. IV.A. 1.47. csomó, 384. darab. 1847

D. Tóth Béla: Hajdúszoboszló és Debrecen határvitája… 214 terjesztetik ki ...; ebbe a tisztelt népszónok és mezőbíró urak mint kiküldöttek ...semmi kifogást nem tettek, sőt ... önként elesmevén azt, hogy lakos társaik vétkes dolgot követtek el, a mennyiben a század olta határ vonalul szolgált, s általok a mult foglalással is a Debreczeni vonalnak elesmert, s azok birtokai vonalának meghagyott Debreczeni határ utat is nemcsak elszántották, sőt azon belöl a Polgárok vetéseit, veteményeit, pallagait hol felszántották, hol leétették, - s jelesen népszónok Szél Mihály ur szomszédi bizodalommal megvallotta azt is, hogy a László József ur földje végénél levő határdomb közepétől a Czitra halom melletti határdomb közepéig huzott vonalt ő kárhoztatja, s az ellen ő a T. Kapitány személyes Előlülése alatt tartatott gyülésbe ellene is szegült, azon nyilvánitással, hogy ő Debreczen Várossával huzalkodni nem akar, s megvallotta azt is, mert ő világosan tudta, hogy az uttól kezdve, mind a Debreczeniek valóságos saját birtokok, s végre is e fog belőle kerekedni, hogy a károk megtérítése mellett sok jótékonyságoktól elesnek, jelesen a Debreczeni tanyákon való nyugalmas beszálhatástól, s még a tanyákon való itatástól is, egyébiránt elmenetelekkel igérték, hogy az általok tavaj elfoglalt földekre s tett kártételekre nézve H. Szoboszló Nemes Városánál eszközölni fogják azt, hogy ezen Sz. K. Debreczen Városa T. N. Tanácsát megkeresendik, mi szerint barátságos uton öszveegyezés s kibékélés történjen, ezen ujjabbi kártétel iránt pedig a megzálogolt kártétetőket felszóllítják az ezen hivatal előtt való megjelenésre, a becsü szerinti kár, s büntetés pénz mennyisége megtudása és lovaiknak kiváltása végett ...”36 A helyszínen megjelent szoboszlói népszónok – a jegyzőkönyv tanúsága szerint – sok mindenről beszélt a kárfelmérők előtt. Arról ugyan nem szólt, hogy a szoboszlói vezetés adta ki a parancsot az újabb földfoglalásra, de azt egyértelművé tette, hogy a józanabb vélemény is megjelent a szoboszlói tanács ülésén, hiszen belátták, hogy sok jót veszíthetnek – elsősorban az ott birtokkal rendelkező gazdák, s nem a város vezetése – a kártétel révén. S elhangzott az is, hogy barátságos egyezkedésre próbálják rávenni a szoboszlói elöljáróságot. A kárfelmérő bizottság összesen 513 forintban állapította meg az okozott kár értékét. 4700 négyszögölnyi termőterületen „pocsékolták” meg a rozs, a lednek, az árpa, a búza, lucerna, a zab, a tisztabúza

36

MOL - D 80. Uray Bálint iratai 24. Csomó 3078/1850.


215 vetéseket, illetve a kaszálókat, a parlagon hagyott földek felszántásáról nem is beszélve. A debreceni mezei rendőrkapitány ítéletet hozott a kárfelmérés után, kimondva, hogy maguk a szoboszlóiak által is elismert kártevésért, amellyel „felszántották, elfoglalták, árkokkal, ásott gödrökkel, nagy czölöpökkel egészen kiszorították, s ez által mind a Polgárságot tanyáikra és Szomszéd Nádudvar Helysége felé azon való, s más hová lehető utazhatástól, mind a szomszéd Helységbelieket az ottan Debreczenbe jöveteltől kész akarva” megakadályozták, ezért a hatalmas kártételért az 513 váltóforint értékű károkozáson túl még 442 pengő forintot kötelesek Debrecennek megfizetni a költségek és a lótartás fejében. Ha nem fizetnek, 15 napon belül elárvereztetik a lovakat. Az ítéletet megküldték a szoboszlói tanácsnak is június 19-én. Tetemes kárt okoztak a szoboszlóiak, s valójában nem is érthető a kártevés szándéka. A Helytartótanács ítélete, amelyik bíróság előtti tárgyalásra utalta a vita eldöntését, már több mint két hónapja megszületett, bár a mostani csetepaté során többször is elhangzott, hogy még várják a felsőbb hatóság döntését. Ez csak részben volt igaz, mert a döntés a Szabolcs megyei alispánhoz bizonyíthatóan eljutott és egyszer már az is kiderült, hogy Szoboszló is birtokában volt az ítéletnek.

Debrecen a békés megegyezés érdekében Detrich Miklós Királyi biztoshoz fordult, aki a Hajdú Kerületnek is királyi biztosa volt. Közvetítésével június 24-én a két város között megkezdődtek a tárgyalások.37 Abban állapodtak meg, hogy a kérdéses elepi földek mellett a szomszédos Isten földjének a kétfelé választásáról is tárgyalni fognak. A Detrich jelenlétében zajló tárgyalás látszólag eredménnyel járt, mert megszületett a két küldöttség között az egyezség. A debreceni tárgyaló küldöttséget Nagy Sándor tanácsnok vezette. A szoboszlói delegációt Fogthüy János alkapitány, mint a bizottság elnöke vezette Borbély Bálint és Bíró Sándor főbírók, Kovách Miklós főügyész, Kürthy János „fő aljegyző”,38 Kiss János hadnagy, Czeglédi 37

MOL - D 80 24. csomó, Uray Bálint iratai, 3078/1850 Valószínű, hogy több aljegyző is lehetett, akik közül az első számú volt Kürthy János.

38

D. Tóth Béla: Hajdúszoboszló és Debrecen határvitája… 216 Lajos tanácsnok, Lente Pál jegyző és Oláh Jakab helyettes népszónok társaságában. Hajdúszoboszló város tehát csaknem teljes közigazgatási tisztviselői karával képviseltette magát, s fogadta el, de még nem írta alá a közösen elfogadott egyezséget. Az egyezség a csaknem egy éve tartó és igen mozgalmas események sorát – ekkor még úgy tünt – lezárta. Megállapodtak, hogy: - „Sz. K. Debreczen Város Elepi pusztájának Kelet-Déli szegletén fenn álló szeghatár-dombhoz nyugot felé első határ-dombtól, mely az ugy nevezett Czitra halom mellett észak felé esik, - a második határ dombig, s ettől ismét a harmadik határ-dombig, mely az ugy nevezett Hegyes halom mellett Északra esik, egyenes határvonal huzassék. E vonal válassza el örök időkre Sz. Debreczen Város Elepi pusztájának ezen három, egymástól messze távolságra eső határ dombok melletti részét H. Szoboszló Városnak az Eleppel e vonalban határos birtokától;” – Megegyeztek abban is, hogy mindkét város a saját birtokából két – két ölnyi területet kihagy az út számára, s ennek mindkét oldalán árkot ásnak a csapadék elvezetésére, illetve az út ide – oda tolásának a megakadályozására. Arra is kitértek az egyezkedők, hogy a lakosság eddig az új útig is zavartalanul közlekedhessen. „H. Szoboszló Város kötelezi magát, hogy a Méltóságos Gróf Gyulai család birtokában lévő Hegyessi puszta és a Szoboszlói birtok közt, a Kunpál halmától, a már első pontban említett Czitra halomig vezető határ uthoz, a maga földjéből ugyan annyi földet, minden per nélkül ki hagy és ád, mennyire T. Szabolcs Megye, akár köz gyülésileg, akár rendőrileg ezen út szélességének kihagyására a Gróf Gyulai családot, a Hegyest érdeklőleg kötelezni fogja.” Az Árokszeg vagy Isten földje nevű és köznyomás39 alá vett területet, és az ezt körül folyó Kösely medrét is, annak közepéig felmérték, két részre osztották, s megállapodtak abban, hogy az Angyalházi pusztára vezető és az elepi puszta mellett is elhaladó úton kihagynak 10 ölnyi területet. Az így megosztott területet 16 évig, mind Debrecen, mind H. Szoboszló saját céljaira használhatja. Hajdúszoboszló küldöttsége hazatért, majd néhány nap múlva jelezte, hogy módosíttatni kívánja a már elfogadott egyezséget. Július 39

Közösen használt terület elnevezése, amelyen mindkét város közösen legeltette állatait.


217 5-én ismét tárgyalásba kezdtek, s talán az akkori hajdúk – vélt vagy valós – társadalmi állására is jellemző az, hogy módosító javaslataikban tartalmi változtatás szinte egyáltalán nem történt, de minden egyes birtok megnevezése esetében hangsúlyozták, hogy „Szoboszlói Hajdú birtok”-ról van szó. A végső egyezséglevél azt is kimondta, hogy „az 1846-ik év Octóber 7-én kezdett rövid vissza helyheztetési pör utján tárgyalt kérdéseknek és viszályoknak barátságos uton véget vetni kívánván: egymás között következő megmásolhatatlan egyességre léptünk ...” A szoboszlóiak a megújított barátságra tekintettel kérték, hogy az elkobzott lovakat adják ki a debreceniek. A nagy örömben ez is megtörtént, minden kártérítési igény nélkül. Fellélegezhettek tehát mindkét fél érintettjei, a megkárosított gazdák és a tanácsurak is. A két példányban elkészült egyesség- levél egyik darabjával a szoboszlói küldöttség hazament, becsületszavukra ígérvén, hogy azt ünnepélyes keretek között a képviselőtestület előtt aláírják, lepecsételik, majd az okmányok kicserélésére visszahozzák. Szoboszló a lovakat visszakapta, az egyezség levelet azonban nem hozta vissza. A debreceniek vártak, vártak, és csak az év vége felé határozták el magukat cselekvésre. Levélben felszólították a szoboszlóiakat, hogy jelenjenek meg szándékaik tisztázására Debrecenben. Kiss János hadnagy levelében december 30-át jelölte meg a szoboszlóiak Debrecenbe jövetele napjául. A találkozóra valószínű, hogy sor is került, de mint ahogy azt a debreceniek írták 1850-ben Uray Bálint kerületi biztoshoz írt levelükben: „siker nélkül enyészett el.” 1848 ismét új helyzetet teremtett. A debreceni tanácskozó küldöttség februárban kérte a szoboszlóiakat, hogy írják alá az egyezséget. Az aláírás helyett azonban azt a kérést terjesztették elő a szoboszlóiak, hogy Debrecen a szabolcsi vagy más vármegyei bíróság helyett, a későbbi vitás esetekben a nádori bíróságot ismerje el. Ezt a debreceniek nem fogadhatták el, mert ezzel elismerték volna, hogy a vitatott földterület Hajdú birtok, s továbbra is ragaszkodtak a törvényes bíróság illetékességéhez. A debreceniek újból vártak a szoboszlóiak állásfoglalására. A forradalom győzelme után, Nagy Sándor debreceni tanácsnok, a tár-

D. Tóth Béla: Hajdúszoboszló és Debrecen határvitája… 218 gyalóküldöttség vezetője, április 6-án kérte a szoboszlóiaktól, hogy most már végleg zárják le az ügyet az egyezség aláírásával. 1848. április 7-én Kiss János, Szoboszló főhadnagya (már nem hadnagy! -TB) levelet írt a debreceni tárgyaló küldöttségnek. Érdemes néhány sort ebből is idéznünk: „... azon szerződés pontjait, mellyeket Sz. K. Debreczen Város és H. Szoboszló Város Küldöttjei közösen szerkesztettek, ... mai nap tanácskozás alá vévén, annak minden kitételeit hellyben hagyni és részéről is megerősíteni érvényesnek ösmerni kívánja. Azomban, mivel az Árokszeg két felé osztása a nép előtt, – mellyek jelenlegi általános viszonyoknál fogva az általános nép érzelmeit méltányolni szükséges, – külömben rokonszenvet nem talál; kéntelen továbbra is a Nádor által kinevezendő bíróság mellett maradni, azon esetben, ha akármellyik fél is a tettleges visszafoglalást 16 évek mulva akadályozni kívánná.”40 Ismételten megállapíthatjuk: mesteri fordulat! A március 15-ei események után alig három héttel, már átlátta és megértette a szoboszlói vezetés, hogy csak akkor maradhat a helyén továbbra is, ha intézkedései során a népet nem hagyja számításon kívül. És azt is a debreceniek tudomására hozták, hogy a „mostani eredmény dús Ország gyülés által már egyrészben elrendeltetett, s ezen törvény fojtán itten is nem sokára szélesebb alapon fekvő Tisztujítás, és így a közviszonyok egy ujabb rendszere fog bekövetkezni, – addig ezen tárgyat felfüggeszteni, és akkorra halasztani méltóztassanak,” – ha már egyszer a politikai helyzet így alakult. E nagyfokú politikai érzékenység mellett figyelemre méltó az a fentebb idézet mondata is a szoboszlóiaknak, hogy Debrecen egyezzen bele a nádori bíróság illetékességébe, ha majd 16 év múlva valamelyik fél esetleg nem adná vissza önként az Árokszegi (Isten földi) területet. Ez az újabb kívánság valószínű, hogy semmi mást nem szolgált, mint ismételten megkísérelni, hogy Hajdú birtoknak ismertessék el azt, ami Szabolcs vármegye, illetve Debrecen területéhez tartozott. De ez a kívánság alapul szolgálhatott a politikai változásra hivatkozó tárgyalások felfüggesztéséhez is.

A Nagy Sándor debreceni tanácsos által vezetett egyezkedő küldöttség ezután a levél után megállapította, hogy a szoboszlóiak 40

Azt nem sikerült kideríteni, hogy miért éppen 16 évben határozták meg az Árokszeg felosztásának idejét.


219 becsületszavára mit sem lehet adni, és elkészítette jelentését a Debreceni Tanács számára. Ebben megállapították, hogy a szoboszlóiak már nem akarják az Árokszegi terület felosztását, továbbra is ragaszkodnak a nádori bíróság illetékességéhez, s kérték a az egész tárgyalássorozat további elhalasztását. A debreceni tanács ezek után is passzív maradt. Történnie kellett ismét valaminek, hogy az ügy a holtpontról elmozduljon. 1848. október végén a szoboszlóiak újból önként bíráskodtak igazuk védelmében. Citra halomtól a másik két határdombig egyenes vonalat szántottak, kijelölve ezzel az általuk jónak tartott határvonalat. A debrecenieket ez alkalommal sem értesítették. S kezdődött minden elölről. Jéger József debreceni gazda bejelentette az újabb foglalást, a debreceni tanács a károk megállapítására ismét kiküldte bizottságát. A bizottság felmérte a kárt, megállapította, hogy egy ölnyivel ismét beljebb szántottak a debreceniek földjébe. A debreceni tanács ismét felállította a korábbi – némileg kibővített – tárgyalóküldöttséget, amelynek tagjai voltak: Nagy Sándor tanácsnok, magán levéltárnok, Csáthy Károly tanácsnok, Detrich Miklós képviselő és a korábbi bizottság tagjai. Megbízták őket a „félbeszakadt egyesség tökéletességre való vitelével”. Ha nem jönne létre most sem az egyesség – mondták –, akkor ismételten a foglalások meggátolására törekedjenek. Nem történt azonban semmi. Eltelt ismét egy év, a szabadságharc elbukott. Szoboszló 1849. november végén újabb területeket foglalt el a debreceniektől: beszántatta a határútként általa kijelölt területet záró, a debreceniek földjei felé eső árkokat. A debreceniek ismételten kijelölt bizottsága a leesett nagy hó miatt nem tudta a károkat felmérni, erre csak 1850. február 27-én került sor. A bizottság, felmérve minden földterületet, azt állapította meg, hogy a korábbiakhoz képest a szoboszlóiak nem jöttek beljebb a debreceni birtokok területében. 1850. áprilisában a szoboszlóiak a korábbi egyesség során kijelölt utat szántották fel több helyen – keresztbe! A debreceni tanács ezután a barátságtalan lépés után döntött úgy, hogy Uray Bálint udvari tanácsoshoz, Debrecen Kerületi Császári Királyi Főispánhoz, kerületi biztoshoz fordul az ügy végleges lezárása miatt. Összegyűjtették az összes iratot, amely e témában keletkezett, s másolatban megküldték azokat a kerületi hivatalnak. Uray válasza augusztus végén érkezett meg Debrecenbe és Hajdúszoboszlóra. Kérte, hogy augusztus 31-én mindkét város olyan

D. Tóth Béla: Hajdúszoboszló és Debrecen határvitája… 220 küldöttséget delegáljon, hogy azok a már megkezdett egyezség végére egyszer s mindenkorra pontot tehessenek. Az ismételten kijelölt debreceni küldöttség tagjai voltak: Szőllősi János főkapitány és helyettes polgármester, valamint Kovács Lajos tanácsnok. A szoboszlói delegációba Borbély Bálint, Teleki László, Túri Mihály és Bihari Bálint jegyző kapott helyet.41 Augusztus 31-én a küldöttségek megjelentek Uray előtt és csodák csodája! – létrejött a megegyezés. A debreceni tanács jegyzőkönyve ezt így rögzítette:42 „Szoboszló város küldöttjei nyílvánították, hogy azon alap elveken és feltételek mellett készült szerződvény szerint, mellyet a két város e tárgybani utolsó értekezése [1847] alkalmával szövegére nézve is helybe hagyott, készek az egyességre.” Az Isten földjének 16 évre szóló ideiglenes szétosztása 1850. szeptember 29-én vette kezdetét. Az egyességet mind a debreceni, mind a szoboszlói tanács elfogadta és kijelölte az Árokszegi (Isten földje) közösen használt legelő egyesség szerinti felmérésére a mérnököket. Debrecen részéről Márton Károly, Szoboszló részéről Bálint József városi mérnökök felmérték a területet, s elkészítették a térképet (2.sz. melléklet). Eszerint „az egész tér, melly eddig Debrecen és Szoboszló Városok által Köznyomásnak használtatott, bele értve a Kösely víz fele részét, az új felmérés szerint tesz 469.070 ölet. Ebből az Angyalházi Pusztára vezető 10 öl széles útra kivágódott 9.380 öl. Maradt tehát 459.690 négyszeg öl, melly a Térképen látható AB vonallal úgy vágódott ketté, hogy egy egy részre 22.845 öl esik, melly 1600 öles holdakra ki számítva tesz 143 holdat, 1045 ölet.” A két város képviselői november 20-ra tűzték ki a határok kijelölésének ill. az egyesség aláírásának időpontját. Szoboszló város tanácsa azonban november 19-én írt levelében egy ici-picit még kötözködött: nevezzék egységesen a közös legelőt Árokszegnek, nehogy 16 év múlva valaki ne tudja, hogy az Isten földje és az Árokszeg ugyanazt a területet jelöli. A debreceniek rábólintottak a kérésre, s december 3-án és 4-én megtörtént az egyesség kölcsönös aláírása, kicserélése, az árokszegi rész sorshúzással történő szétválasztása, a határdombok közötti egyenes vonal kijelölése.

41

HBmL IV.B. 1109/a HBmL IV.B. 1109/a Tanácsülési jegyzőkönyv, 1850. 4. kötet. 2757. számú bejegyzés. Ez a bejegyzés rögzítette a szoboszlói küldöttség névsorát is. 42


221 Az Árokszeg kettéosztása során a sorshúzás alapján Szoboszló városnak a nyugati, Debrecen városnak a keleti rész jutott. Ebben mindkét fél megnyugodott, s végre befejeződött a négy évig tartó huzavona.

A kölcsönösen elfogadott és aláírt szerződésben mindkét fél elismerte a két határdomb között húzott egyenes határvonal hitelességét. A határvonal mellett 2-2 ölnyi területet mindkét oldalról kihagytak a szekérút számára és az út két oldalára árkot ástak. Ugyancsak megegyeztek az Árokszeg pontos kétfelé osztásában is.43 Az egyesség pontos szövegeígy szólt: „Mi Szabad Királyi Debreczen Város Tanácsa és V. H. közönsége, és mi Sz. H. Szoboszló Város tanácsa és Közönsége adjuk tudtul jelen egyességi levelünk rendiben mindeneknek kiket e dolog illet, vagy illetni fog, miképen mi a Debreczen Szabad Királyi Város birtokának a Czitra halom és Hegyes halom között H. Szoboszló Város birtoka felőli határ szélen fenn forgott, és az 1846-ik évi Octóber 7-n kezdett rövid vissza helyheztetési pör utján tárgyalt kérdéseknek és viszályoknak barátságos uton véget vetni kivánván, egymás között következő megmásolhatatlan egyességre léptünk, ugymint 1-ör: Sz. K. Debreczen Város birtokának Kelet Déli szegletén fenálló szeghatár dombhoz nyugot felé eső határdombtól, melly az említett Czitra halom mellett Észak Kelet felé esik, a második határdombig, melly amattól 1753 folyó ölnyire van, s ettől ismét a harmadik határdombig, melly az ugy nevezett Hegyes halom mellett Észak nyugotra a második határdombtól 1282 folyó ölnyire és 4 láb távolságra esik, egyenes határvonal huzassék, a vonal válassza el örök időkre egymástól a két város birtokát. 2-or: Az 1-ső pontban kijelelt határvonal mellett, mind H. Szoboszló Város a maga birtokából, mind Sz. K. Debreczen Város a magáéból két két ölet kihagyni, ezen ekképpen 4 öl szélességű utat, mind Sz. H. Szoboszló, mind Sz. K. Debreczen Város a magok birtokaik felől akképpen felárkolni tartoznak, hogy ezen az 1-ső pontban kijelölt vonalon vezető utnak szélessége a Szoboszlói ároktól a Debreczeni árokig 4 ölnyi meglegyen, megjegyeztetvén, hogy ott, hol a határdombok feküsznek, az utnak kihagyandó két két öl mind Sz. H. 43

HBmL IV. A. 1021/V/f. 101. doboz, 1850. november 25.

D. Tóth Béla: Hajdúszoboszló és Debrecen határvitája… 222 Szoboszló Város Birtoka felől, mind pedig Sz. K. Debreczen Város birtoka felől a határdomb gyűrűjétől számítandó. 3-or: Hogy ezen az 1-ő pontban kijelölt vonalon vezető és a 2k pontban körül írt utat Sz. K. Debreczen Város lakosai, kiknek főleg használatára szolgál az, még czélirányosabban használhassák, Sz. H. Szoboszló Város kötelezi magát, hogy a Méltóságos Gróf Gyulai család birtokában lévő hegyesi puszta és a H. Szoboszló birtoka között az ugy nevezett Kun Pál halmától, a már 1-ő pontban említett Czitra halomig vezető utnak a maga földjéből két ölnyi szélességű földet minden per nélkül kihágy, és ád, itt is megjegyeztetvén, hogy a határdomboknál a határdomb gyűrűjétől számítódik a két öl. Ugyan ezen egyezkedés alkalmával az elől megnevezett két város abban egyezett meg, hogy Azon térföld, melly eddig Sz. K. Debreczen Város és H. Szoboszló Város által legelőül közösen használtatott, s melly kezdődik a Hegyes halomnál, s megy az Elepi határdombok vonalán, egészen a Vajda halomtól Dél Keletre a Kösü parton eső határdombig, ezen határdombtól kezdve pedig a Kösü természetes folyása veszi körül, a többi részét egészen a már megnevezett Hegyes halomig, melly Kösü medrének közepe jeleli ki a határ vonalt Sz. K. Debreczen Város és H. Szoboszló Város között két egyenlő részre osztassék meg, következő feltételek alatt: 1-ör: Az egész tér felmérettessék 2-or: A felmért föld mennyiségéből az Angyalházi pusztára vezető út a most fenn álló határdombok mentében a határdombok közepe pontjaitól kezdve az árkoláson kivül tiz öl szélességbe kihasítassék. 3-or: Az ekképen fenn maradt föld mennyiség a két város által két egyenlő részre kihasítva a helyszínén történendő sorshuzás által határoztassék meg, hogy mellyik városnak, melyik rész jusson. 4-er: Az ekképen két felé hasított és egy közös költséggel készítendő közös árokkal elkülönítve megosztott térnek 1850. év September 29-k napjától számítandó 16, az az tizen hat évig az az 1866-ik év September 19-dik napjáig kirekesztő (kizárólagos -TB) és szabad rendelkezése alatti elkülönözött birtokában légyen, mind Sz. K. Debreczen, mind H. Szoboszló Város, ugy hogy, mind két fél a maga birtok részét tetszése szerint vassal is munkálhassa és használhassa.


223 5-ör: tizenhat évek elmultával pedig, ha ujabb szerződés létre nem jöhetne a két Város között és ha az elkülönített használatot továbbra is megtartani nem akaró fél a másik felet ez iránt fél évvel előre törvényesen és illető bíróság által megintette (figyelmeztette - TB), az egész tér föld az eddig fenn álló közös használati állapotjára tettleg vissza fog esni, mit ha akár mellyik fél is akadályozni akarna, a közös legeltetést kívánó fél, a közös használati birtokba törvényes és illető bíróság által rövid uton visszahelyheztessék, s minden költségei megtéríttessenek. 6-or: Hogy ha pedig a fél évre előre kötelezett törvényes,megintés meg nem történik azon esetben az elkülönített használat 6 évre továbbra is a kötött feltételek mellett folytattatni fog. 7-er: A kötelezett évek alatt mind két félnek kútakat, és más gazdasági épületeket a maga részén tétetni szabad lészen, azomban a mellyik fél kötelezett elkülönített használatot tovább folytatni nem akarná, az a másik fél által tétetett, és általa fel nem szedetett, vagy el nem hordatott épületek becs árrát egyszer fizetendő 200 pengő forint értékig a másik félnek megtéríteni az okozandó kőltséggel együtt köteles lészen. Megjegyezvén, hogy az ekképen becs árr szerint kifizetendő épületeket, az a fél, melly azt kifizette onnan elhordathatja, külömben minden a közös használatu földön maradó épületek természet szerint köz használatra maradnak fenn. 8-or: Ezen térnek jelen fenn álló határai továbbra is fenn maradjanak és közösen rendesen megújítassanak. Melly egyességnek állandó, s mind két szerződő Várost egyenlően kötelező voltára nézve kiadtuk jelen alá írásunkkal, s a két fél Város pecsétjével két egyenlő párban megerősített szerződési levelünket. Debreczenben, 1850-ik év November 25-én. Sz. K. Debrecen Városa Tanácsa és Közönsége, Sz. H. Szoboszló Város Tanácsa és Közönsége. Kiadta Böszörményi Károly Sz. K. Debrecen Városi jegyzője és Bálint György jegyző. PH” Szoboszló tehát elért mindent, amit 1846-ban akart. Abban – úgy gondoljuk – igazuk volt a szoboszlaiaknak, hogy a területükből, évek hosszú során át, apránként, a debreceniek csendben elelszántogattak. Elbirtokoltak jogtalanul a más földterületéből. A határvonal kiigazításának igénye tehát jogos volt. Debrecennek pedig

D. Tóth Béla: Hajdúszoboszló és Debrecen határvitája… 224 abban kell igazat adnunk, hogy a törvény által előírt felszólamlási idő lejárta után, a föld azé lett, aki azt művelés alá vette. Valószínű, hogy az ügy elintézése korántsem volt „barátságos.” Az 1850-ben kelt iratok hangneméből érződik, hogy kissé nyögve-nyelősen jött létre az egyezség. Feltételezhető, hogy az abszolutizmus korának parancsuralmi rendszerétől való félelem tudta csak létrehozni az egyességet, visszaállítani a határvonalat. Ebben a perpatvarban, a 20. század végi ember számára nem annyira az esemény fontossága vagy történelmet alakító vagy nem alakító szerepe az érdekes, hanem legfőképpen az emberi gondolkodás, az önmegtartóztatás, illetve a mindent megpróbálás szándéka az igazi érték. Bizonyítják mind a szoboszlóiak, mind a debreceniek, hogy kimeríthetetlen volt az ügyvédi agyafurtság, a jogászi csűrés, csavarás tárháza.

Szoboszló is, Debrecen is kipróbálhatta erejét e per során. Utólag értékelve az eseményeket, azt kell megállapítanunk, hogy az egész ügy elintézhető lett volna fehér asztal mellett is. Akkor, 1846. Júniusában! De nem ezt akarták a résztvevők! Ha nem úgy történt volna az ami történt, akkor most az igazgatás-, a gazdaság- és a jogtörténet egy érdekes eseményének megismerésével lennénk szegényebbek.

Boundary-line debate between Hajdúszoboszló and Debrecen in the middle of the 19th century (History of a lawsuit of nearly test-case value) Béla D. Tóth Béla D. Tóth’s study is concerned with a possessory action between two significant towns enjoying royal privileges: Debrecen and Hajdúszoboszló in the second half of the 1840s. The target of the suit is arguments about an estate at the point of contact on the boundary of the two towns. According to Hungarian legal practice the boundaries of the estates were usually marked, in theory, by boundary mounds and straight lines drawn between the boundary mounds. This well-established custom was applied at the Elep boundary of Debrecen, too. In 1846 people of Hajdúszoboszló, virtually without any actual reason, violated this custom: they ploughed the line of boundary, harvested the crops from the land of the Deb-


225

recen owners. Debrecen immediately turned to the Lord Lieutenat of Szabolcs County to judge the case. The essential point in the application was the request that the court restore the ownership rights of Debrecen. Hajdúszoboszló claimed the reassessment of the boundary. During the trials the real cause of the argument was not clearly stated: i.e. what happened was usucaption of the estate. Usucaption as a legal category was known, but neither party was able to prove it credibly, so both talked about different things. The debated case came to a conclusion in 1850. Then, the Royal Commissioner, Bálint Uray obliged the two parties to make an agreement. As a result, the boundaries were regulated again. However, the cadastral register was soon introduced and the boundary mounds lost their importance. The modern way of surveying , the general introduction of the measure of cadastral acre dramatically changed the previous customs and laws.

Hajdúszoboszló és Debrecen határvitája a 19. sz. közepén (Egy majdnem precedens értékű per története) 1

Recommend Documents