HAGYD A FÉLELMET IKON EZ AZ ŰR DEMÉNY OTTÓ. Emlékezz! szegény voltál s nem féltél a nyomortól sem a tél hidegétől sem szótól sem ütéstől

MUNKATÁRSAINK

m

m

m

A n y í r i h o m o k v i d é k és a b i h a r i É r m e i l é k szegélyén f e k v ő f a l u b a n , B a g a m é r b a n születtem, 1940-ben. G i m n á z i u m i tanulmányaimat Debrecenben végeztem. Joghallgatóként 1958 őszén k e r ü l t e m Szegedre, így i m m á r tíz éve v a l l h a t o m m a g a m é n a k e v á r o s t és e g y e t e m é t . 1961-ben „ s u b a u s p i c i i s Kei P u b l i c a e P o p u l a r i s " a v a t t a k d o k t o r r á , s e k k o r lettem a J o g t ö r t é n e t i T a n s z é k t a n á r s e g é d e is. J o g t ö r t é n é s z v a g y o k . Két n a g y t u d o m á n y terület — a jogi és a t ö r t é n e t i t u d o m á n y o k — é r i n t k e z é s i v o n a l á n h e l y e z k e d i k el szakom, amelynek ismeretanyagát magam is igyekszem átadni a hallgatóknak. Kutatási t é m á m a m a g y a r választási r e n d s z e r t ö r t é nete. Eddig a H o r t h y - k o r s z a k v á l a s z t ó j o g á ról, v e r i f i k á c i ó j á r ó l s v á l a s z t á s a i r ó l , valam i n t a n e m z e t i bizottságok i n t é z m é n y t ö r t é netéről j e l e n t e k m e g í r á s a i m e g y e t e m i A c t á b a n , t a n u l m á n y k ö t e t b e n és f o l y ó i r a t b a n . Mint kutatónak — a k o r b a n kell é l n e m . A vizsgált j o g i n t é z m é n y e k h e l y e s é r t é k e l é s é h e z jól kell i s m e r n e m az adott időszak t á r s a d a l m i , politikai és szellemi viszonyait. Ezzel m a g y a r á z h a t o m , h o g y s z ű k e b b s z a k t e r ü l e t e m mellett olvasói szinten, s o l y k o r e g y - e g y rövidebb p u b l i k á c i ó e r e j é i g szívesen f o g l a l k o z o m m á s , k o r s z a k o m b a eső p r o b l é m á k k a l is. T ö r e k v é s e m e p o n t o n találkozik a T i s z a t á j azon s z e r k e s z t é s i g y a k o r l a t á v a l , a m e l y a szépirod a l o m m e l l e t t a K r i t i k a , az Ö r ö k s é g s m á s r o v a t o k b a n n a g y súllyal s z e r e p e l t e t i a t ö r téneti v o n a t k o z á s ú ' Í r á s o k a t . RUSZOLY

JÓZSEF

TARTALOM DEMÉNY OTTÖ: Versek VERESS MIKLÓS: Állatkert (vers) KULCSÁR ISTVÁN: A csalási ház (elbeszélés) NAGY FADDI ÉVA: Gyere vissza, Ilona (elbeszélés) SIMÁI MIHÁLY: Versek UTASSY JÓZSEF: A föld alól is (vers) BAKA ISTVÁN: Versek

99 100 102 107 113 114 115

Forrás ANÓKA ESZTER: Modell (elbeszélés) TEMESI FERENC: Merülés (elbeszélés)

117 119

KILÁTÓ LENGYEL JÓZSEF: Él még Kovács János SÁNDOR LÁSZLÓ: K á r p á t - u k r a j n a i magyar írók SZAKOLCZAY LAJOS: Két portré (Balla László, Kovács Vilmos) J U R I J SKROBINEC: Találkoztam-e Karinthy Frigyessel? SÁNDOR LÁSZLÓ: J u r i j Skrobinec KOVÁCS VIMOS: A tenger (vers) KECSKÉS BÉLA: Tévénézők (vers) BENEDEK ANDRÁS: Versek LUSZTIG KÁROLY: Vae victis (elbeszélés) BALLA LÁSZLÓ: Inkarnáció (elbeszélés) FENÁKEL JUDIT: Kárpát-ukrajnai művészekkel Csongrád megyében AKÁCZ LÁSZLÓ: Kárpát-ukrajnai művészek hódmezővásárhelyi kiállítása ÖTVEN ÉVE TÖRTÉNT RUSZOLY JÓZSEF: A magyar republikánusok Szegeden ESZES BALÁZS: Jubileumi krónika (V.)

perei

125 126 129 131 133 135 135 136 137 139 144 146

148 157

MŰVÉSZET SZATMÁRI GÉZA: Erkel Ferenc 162 KÁLMÁN LÁSZLÓ: Az abszurd dráma és magyar változata 164 97

N. I.: Bemutató Szegeden — Bajazzók, Mandarin DÉR ENDRE: Vincze András LOSONCZI MIKLÓS: Somos Miklós

166 168 170

KRITIKA Csehszlovákia NIKOLÉNYI ISTVÁN: Fábry Zoltán: Stószi délelőttök 172 POMOGÁTS BÉLA: Dobos László: Földönfutók 175 Románia HEGEDŰS ANDRÁS: Nagy István: Sáncalja SZÉLES KLÁRA: Lászlóffy Aladár: Képeskönyv a vonalakról POMOGÁTS BÉLA: Beke György: Vándorvillám; Az •utolsó Bethlen RIGÓ BÉLA: G. Balogh Attila: Gesztenyék és ecetfák

181 182

Jugoszlávia PÁLYI ANDRÁS: Szirmai Károly: A csend viziói SZABÓ FERENC: Urbán János: Tűzsziget

184 185

177 179

Szovjetunió MARI GYÖRGY: Balla László: Parázs a hóban

187

Mi van a fiókban? Két flekk Csoóri Istvánnal

188

Krónika, Innen-onnan

189

ILLUSZTRÁCIÓK EZÜST GYÖRGY (167); GLÜCK GAVRILO (147); LIEBER ÉVA (106); MEDVECZKY MIKLÓS (146); MIHAJLÓ FEDIR (128); MIKLÓS ISTVÁN (116); PATKY SÁNDOR (134); SEPA ANTON (186); SÜLE ISTVÁN (112, 124); SZVIDA VASZILI (144); VINCZE ANDRÁS (101, 169, 187); ZOMBORI LÁSZÓ (első címlapon: Alvó nő II.; műmelléklet I—IV.)

• r í s z ATA J Irodalmi és kulturális folyóirat Megjelenik havonként A Magyar í r ó k Szövetsége Dél-magyarországi C s o p o r t j á n a k lapja Szerkeszti a s z e r k e s z t ő b i z o t t s á g F ő s z e r k e s z t ő : ANDBASSY L A J O S Kiadja a Csongrád megyei Lapkiadó Vállalat F e l e l ő s k i a d ó : KOVÁCS L Á S Z L Ó S z e r k e s z t ő s é g : Szeged, M a g y a r T a n á c s k ö z t á r s a s á g ú t j a 10. T á v i r a t c í m : T i s z a t á j Szeged, S a j t ó h á z . T e l e f o n : 12-330. P o s t a f i ó k 153. K i a d ó h i v a t a l : Szeged Magyar T a n á c s k ö z t á r s a s á g ú t j a 10. T e l e f o n 13-116, 13-500. P o s t a f i ó k 153. T e r j e s z t i a M a g y a r P o s t a . E g y e s s z á m á r a 6 f o r i n t . Előfizetési d i j a : n e g y e d é v r e 18, fél é v r e 36, egy é v r e 72 f o r i n t . E l ő f i z e t h e t ő a P o s t a K ö z p o n t i H í r l a p i r o d á b a n ( B u d a p e s t V„ József n á d o r t é r 1.) é s b á r m e l y kézbesítő p o s t a h i v a t a l n á l . E g y é n i előfizet é s e k a 61 260, közületi e l ő f i z e t é s e k a 61 066 c s e k k b e f i z e t é s ! l a p r a ( á t u t a l á s o k a z MNB 8. e g y s z á m l á r a ) k ü l d h e t ő k be. Kéziratot n e m ő r z ü n k m e g és n e m a d u n k vissza. I n d e x s z á m 35 916. — . Szegedi N y o m d a

DEMÉNY OTTÓ

HAGYD A FÉLELMET Jön a félelem bekerít kit így kit úgy kit ezért kit azért marokra fog sok tétova szívet megszorítja és elengedi őket Mit akarsz te a félelemtől? Hagyd őt menni a maga útján! Várják a vének meg a gazdagok várják a naplopók várják a nagyon szép nők

Emlékezz! szegény voltál s nem féltél a nyomortól sem a tél hidegétől sem szótól sem ütéstől Hagyd a félelmet! Hadd keressen magának jobb áldozatot Hagyd a félelmet! Szegény vagy ma is

IKON A legtöbb fényt az arcra a sárga aranyat az okker szikrázását a barna mély tüzét még a feketét is szurokból hogy ragyogjon a legtöbb fényt az arcra hadd lángoljon az arc a legszebb szenvedély üljön a mély szemekre a tört vértanúcsont szikrázzon mint a foszfor

gyöngyöt a vércsimbókos hajba a tövisekre hogy fény ragyogja be a vállalt szenvedést a világ minden kínját hogy aki fölveszi a boldog szűzanya eme pufók kölyök s mind az apostolok a hit elszántjai túl életen s halálon e fényben égjenek

EZ AZ ŰR Ez az úr mindig valami sanda tervet forral vagy alattomos álmot álmodik vagy égszínkék bögrében mérget old

r

ez az ur tudja a lelkek árfolyamait hogy ki mint fekszik éppen odafönt hogy kinek kell még mélyebben köszönni ez az ur mindig mindent végrehajt s naponta százszor mossa kezeit ha már valaki előtte aláírt ez az ur nem fog meghalni soha csak megdögöl s majd lép helyére más

V E R E S S MIKLÓS

ÁLLATKERT

W. S.-nak ajánlom

PAPAGÁJ egyedem halál-fű a helyeden begyedem bomba női a hajadon

tengertánc az arcodból csak a ránc az marad meg mit kívánsz

BEJÁRATI ORNAMENTIKA MAGYARÁZÓ SZÖVEGGEL kilencszögletű volt feje kihullott lilán a haja

Ticikónia aranyos lerázlak onnan hamarost

hold szarván kellett lógnia csöpögött Ticikónia

pucér a feneke úgy ragyog jönnek a hasából kis kanok

vadkanom vadkanom miért mered föl agyarad

terem a szőrükben sok tetű a fejük kilencszögletű

OROSZLÁN nekem zuhant a rúd sötétség aztán a hosszú álom bokrok közül karcsú testű vadászat

100'

járom a kört rettegve hangtalanul üvöltve ugranék a sárga foltnak hiába a rács is én vagyok

ÁJTATOS MANÖ mint a faág a fűszál

faág fűszál ámen vigyázzatok a közelemben

dicsérlek ó teremtő összekulcsolva csápjaimat

imádkozom

FŐBÉRLŐ irgalmas szűznek képzeli magát és ránkroskaszt egy penészes szobát tévé adásból lopta el Pelét most spirituszban őrzi végbelét

ó nénikém a tea jó meleg magának hoztam mondom igya meg ha ismerné is Raszkolnyikovot nem hinné el hogy nikotint ivott

MAJOM fejjel lefelé legalább látom hova hullik az ürülékem

a rácson túlról időnként fölnéz rám az arcom tehát vagyok

EMBER reggel négyen délben kettőn este három lábon

VINCZE A N D R Á S

virágom virágom virágom virágom

METSZETE

101

KULCSÁR ISTVÁN

A CSALÁSI HÁZ SZENT ANTAL TÖRTÉNETEIBŐL

Garbóca A r a n k a szegről-végről a miniszterhelyettes rokona volt. A m a gas állású férfiú és A r a n k a édesapja valaha ápolták is a m á s o d u n o k a t e s t v é r i kapcsolatokat, de a papa halála u t á n e kötelékek teljesen meglazultak. A r a n k a sohasem próbálta m e g felhasználni szocialista összeköttetését. U n o k a n a g y b á t y j a — elvi e m b e r lévén — maga sem lett volna e r r e k a p h a t ó . Hősnőnk életrajzát vizsgálva f e l t ű n h e t ugyan, hogy 1945 u t á n ott t a l á l j u k a műegyetem első nőnemű hallgatói között, á m ez senkit se tévesszen meg. Nemcsak azért, m e r t akkoriban m é g a rokon sem volt miniszterhelyettes, h a n e m azért sem, m e r t a női emancipáció ama S t u r m u n d D r a n g - k o r s z a k á b a n a szoknya egyenesen ajánlólevélnek számított az egyetemi felvételeknél. A mérnöknő életének protekciómentes folyását mi sem bizonyítja j o b - • ban, m i n t az, hogy tizenhat évi egy helyben való és n e m is rossz m u n k a u t á n még mindig u g y a n a b b a n a kis üzemmérnöki beosztásban dolgozott, a h o v a közvetlenül az egyetem u t á n került. A gyár vezetői n e m t e t t e k vele k i v é telt: éppen csak annyira viselték a szívükön az előléptetését és a fizetésén e k emelését, a k á r a többi nődolgozóét. Ezzel persze még n e m a d t a m választ a r r a a kérdésre, hogy m i é r t m a r a d t m e g A r a n k a h a j a d o n n a k . Igaz, az albérleti szoba és a közepes fizetés egyetlen házasságszédelgőt sem ébreszt tettvágyra, de h á t állítólag v a n n a k m é g szerelmes természetű, önzetlen fiatalemberek. A r a n k a pedig kedves volt, m ó d j á v a l csinos is, feltétlenül értelmes, tűrhetően zongorázott és két idegen nyelven beszélt. Ennek ellenére a fiúk legfeljebb csak m i n t j ó p a j t á s t t a r t o t t á k számon. Talán a mérnöknő nevében levő öt komor A betű ijesztette el a f é r f i a k a t . Legalábbis eleinte. Később ugyanis a férjhezmenés m á r oly m é r t é k b e n u r a l t a el gondolatvilágát, hogy azt egyszerűen nem lehetett n e m észrevenni, és a k kor m á r alighanem ez riasztotta el tőle a számba jöhető jelölteket. Mire elérte a h a r m a d i k X-et, Arankának m á r tekintélyes s u m m á t siker ü l t összegyűjtenie, amit hozományként tartogatott a t a k a r é k p é n z t á r b a n . Ebben az időben merült fel életében Döme, az első és utolsó esély. H a a leányzó ekkor fordul hozzám, j u t á n y o s á n megcsináltam volna, hogy a f i a t a l e m b e r záros határidőn belül vezesse a házasságkötő terembe. Aranka azonban könnyelmű és magabiztos volt még, s azt hitte, hogy csoda nélkül is férjhez mehet. A rajongásig szerette Döméjét, a n n á l is i n kább, mivel az fölöttébb szolid f é r f i n e k t ű n t : egy csöpp italt sem vett a szájába, életében nem j á r t lóversenyen, s az alsót sem t u d t a megkülönböztetni a királytól. Döme csak evett. De azt nagyon. N e m ínyenc, h a n e m víziló m ó d j á r a . Egy ízben például, amikor A r a n k a libát sütött, a n a g y é t k ű vőlegény egy ü l t ő helyében fölfalta az egész szárnyast, megivott rá egy üveg ásványvizet, 182'

azután megkérte menyasszonyát: ugyan nem ütne-e össze még hamarjában tizenkét tojásból rántottát? A mérnöknő szerette vőlegényének a hasát is, és igyekezett azt a legjobb tudása szerint ú j r a - és újratölteni. Erre persze már nem tellett a szerény fizetésből, de hát mi végre való a megtakarított pénz? A leendő haspókné egyre sűrűbben fordult meg az OTP-ben, hogy kisebb-nagyobb összegeket vegyen ki a takarékkönyvéből. Egy napon megdöbbenve észlelte, hogy a korábban tartalmas és olvasmányos könyvecskében már csak olyan nullák maradtak, amelyek előtt más szám nem áll. Vőlegénye annak r e n d j e és módja szerint felette az egész hozományát. És itt derült ki, hogy Döme mégics csak közönséges házasságszédelgő: amikor menyasszonyától a megszokott borjúláb helyett mindössze egy szomorú mosolyt kapott vacsorára, fejébe csapta a kalapját, és korgó gyomorral távozott. Egyszer és mindenkorra. Hosszú hetek múltak el, amíg Aranka felocsúdott az étel rabjának elvesztéséből, és feltette, hogy jövőjét most már szilárdabb alapokra helyezi. Elhatározta, hogy ezentúl nem általában fog hozományra gyűjteni, hanem összespórol magának egy családi házra valót, és felépíti azt a kis otthont, amelynek m á r a neve is mutatja, hogy csak a f é r j hiányzik belőle. Ha pedig meglesz a ház, m a j d csak lesz ura is. * Kivált, ha én megkönyörülök rajta. Garbóca mérnöknő egy szívrepeső fohászban felajánlotta, hogy ha közreműködöm álma valóra váltásában, akkor a családi ház belépését követő esztendő elején esedékes nyereségrészesedésének teljes összegét perselyembe dobja. És mert a korosodó hajadon ismerte jelszavamat — segíts magadon, és Szent Antal is megsegít —, nem várta ölbe tett kézzel csodát. Havonta kétszer felkereste a takarékpénztárt, hogy a mozin, fagylalton, rúzson, italokon és férfiakon elspórolt illeték- és prémiumtöredékeit könyvecskéjében elhelyezze. Egy évtized elmúltával (amiből könnyű kiszámítani, hogy védencem közben a negyedik X-en is áthágott) Aranka úgy találta, hogy összegyűlt pénzéből immár kitelnék a családi ház fele. Egy nap szabadságot kért űzőmében, hogy a létesítmény másik felének meghitelezése tárgyában felkereshesse az Országos Takarékpénztár kerületileg illetékes fiókját. A derék ügyfél — mert amint belépett a forgóajtón, itt mindenki azzá lett — nem is sejtette, hogy nap nap után micsoda ádáz csaták mennek végbe ebben a pénzintézeti fiókban. Aranka is csak a felszínt ismerte: az üvegkalitkákat, amelyekben előzékeny férfiak és nők tárgyalnak a felekkel, és azt az ugyancsak üvegfala miatt akváriumnak csúfolt tömegszállást, ahol egymás hegyén-hátán csattognak-kattognak az író- és számológépek, nesztelenül siklanak a golyóstollak, és halkan surrognak a ropogós százforintosok. A kerületi fiók dolgozói valójában két ellenséges kasztra oszlottak. Az arisztokráciát a kis kuckók lakói: az ügyfélforgalom munkatársai — a hivatalból egész nap tárgyaló-fecsegő tisztviselők — jelentették, míg az író- és gépasztalokkal telezsúfolt akváriumban — más néven: lepratelepen — szorongó adminisztrátorok az alig-alig érinthető páriák csoportjába tartoztak. Így volt ez ősidőktől fogva egészen addig a napig, amíg ú j helyettes jelent meg a fiókban. A magasabb helyen jóváhagyott létszámkeretben eredetileg egyáltalán nem szerepelt helyettesi beosztás, de amikor egy megállapíthatatlan eredetű pénztárhiány miatt egy másik kerületben leváltották beosz103'

tásából Róbert Károlyné fiókvezetőt, kénytelenek voltak ilyen funkciót k r e álni, elvégre mégsem lehet valakit csak úgy az utcára tenni. Róbert Károlyné — aki büszkén vallotta magát egy történelmi név viselőjének — sohasem adta fel a reményt, hogy hamarosan ismét t e l j h a t a l m ú fiókvezetőként ítélhet kölcsönök és emberek fölött. S mivel botor nézete szerint ehhez a legrövidebb út közvetlen főnökének, Karácsonyi Szilveszter fiókvezetőnek a testén keresztül vezetett, csak oV nem f ú r t a a felettesét, ahol m á r ő sem tudta. Annyi azonban bizonyos, hogy ettől fogva a frontok összekeveredtek. Karácsonyi klikkjét elsősorban a „Martin Luther King" szocialista brigád tagjaiból — az ügyfélforgalmi patríciusokból —. toborozta, de azért egy-két adminisztrátor plebejust is a maga oldalára állított azzal, hogy megcsillogtatta előttük a felsőbb osztályba lépés reményét. Róbertné ugyanakkor a „Galina Ulanova"-brigádhoz tartozó gépkönyvelőket és gépírólányokat hívta harcba láncaik sutbadobásáért. Mindamellett ama időpontban, amikor Aranka első ízben kereste fel a fiókot nem hitelezői, hanem hitelezendői minőségében, Karácsonyi Szilveszter még döntő erőfölényben volt helyettesével szemben. Először is, a p á r n á zott a j t a j ú főnöki szobában eleve birtokon belül érezte magát, s ezzel máris biztosabb pozíciókból hadakozott, mint az ellenklikk vezére. Másodszor, neki a kuekólakók között is voltak hívei. Közismerten nem irtózott az egyszerű páriák érintésétől; így például egy véletlen folytán több szemtanúja is a k a d t annak, amint egy este, zárás után, szobájában ugyancsak érintgette P á p a i Terézkét, az ártatlan szemű gépírólányt. Végül, de nem utolsósorban a főnök rendelkezett egy olyan tulajdonsággal, mely vezető tisztségek elnyeréséhez talán nem elengedhetetlen, de megtartásukhoz annál inkább: gógyis ember volt. Mivel szokásomhoz híven most is előre lekádereztem az embereimet, rögtön láttam, hogy itt Karácsonyi Szilveszter gógyiját kell célba vennem. Égi sugallat ú t j á n tudomására hoztam, hogy a folyosón üldögélő ügyfél Garbóca Aranka, a miniszterhelyettes unokahúga. Ettől vártam a csodát. A fiókvezető úgy ugrott elő párnás a j t a j a mögül, mint akit szputnyikfelbocsátó állványról lőttek ki, és hódolatteljes körüludvarlás közepette vezette be szobájába az építkezni szándékozó mérnöknőt. J ó f o r m á n végig sem hallgatta, valósággal kikapta kezéből a hitel-esedezésügyi űrlapot, és megígérte, hogy még a záros határidőnél is előbb kapja meg a választ, amely magától értetődően pozitív lesz. (Egyébként meg kell jegyeznem, hogy a hiteligény törvényes volt, és minden protekció nélkül is kijárt a pénz a leánynak.) Ez azonban még csak a kisebbik csoda volt. A nagyobbik akkor következett be, amikor Karácsonyi — miután a forgóajtóig kísérte a könnyekig meghatott Arankát — azon nyomban kis is adta az ügydarabot azzal, hogy haladéktalanul járassák meg vele a szükséges utakat. Ám szentember tervez, isten végez; a következő napon — mint ezt a fiók faliújságja is hírül adta — Karácsonyi Szilveszter megkezdte rendes, évi szabadságát. Az Anjou-király hitveséről elnevezett fiókvezető-helyettes első ténykedése az volt, hogy kiragadta a távol levő főnök nyilvánvaló protezséjének kérelmét az ügykezelés fogaskerei közül, és a szakmában utolérhetetlen gyorsasággal az iktatásoninneni akták szalmafonatú, henger alakú tárába helyezte. Ezt az archívumot másnap reggel a takarításkor kiürítették, és Garbóca 104'

Aranka családi házának második fele egy Kuka-rendszerű gépkocsiban elindult utolsó ú t j á r a . Mindazonáltal nem ez volt a legnagyobb horderejű ügy, amelyet Karácsonyi Szilveszter könnyelműen helyettesére hagyományozott. Közeledvén az esztendő utolsó negyede, Róbert Károlynéra m a r a d t az évi fejlesztési keret kimerítése is. Karácsonyinak régi vágya volt, hogy kibrusztolja a szomszédos illatszerüzlet felszámolását és helyiségének a takarékpénztári fiókhoz való csatolását. Róbertné tudott e tervről, de nem gyanította, hogy a bővítés eredményeképpen a főnök — helyettesét lecsitítandó — éppen az ő számára kíván párnás a j t a j ú szobát berendezni a toalettpapír-raktár helyén. A nagyasszony kiókumlálta, hogy elébe vág a fiókvezér területhódító terveinek, és közölte a felsőbb hálózatfejlesztési szervekkel, hogy minden úgy van jól, ahogyan van, és semmire sincs szükségük. Naiv női ésszel még azt is hitte, hogy szerénységéért megdicsérik. A költségkerettel azonban nem lehet tréfálni. A nemleges felterjesztés láttán az illetékes fejlesztési előadó szabályos dührohamot kapott, ö ugyanis m á r előzetesen százezer forintot tervezett be a fiók megelőző tervszerű beruházására. Ha ezt az összeget nem használják fel, irgalmatlanul leemelik a számlájukról. De amikor a düh a jó embert megrohanta, már ismét Karácsonyi Szilveszter felügyelt a kerület lakosságának hitelügyleteire, és őrá zúdultak a felháborodott előadó nem éppen cukorba burkolt átkai. A helyzet azonnali operatív döntést kívánt; az illatszeresek kiebrudalásának határideje lejárt, az év vége viszont vészesen közeledett. A hálózat buzgó fejlesztője már csak egy kiutat látott: a százezer forintból sürgősen felújítják a fiók bútorait. Igaz, hogy az előző évi keretből is éppen a berendezést cserélték ki, de — vélte az előadó. — még mindig kisebb baj, ha a csőbútort a legeslegújabb és legeslegcsövesebb székekkel, asztalokkal váltják fel, mintha elveszne a pénz. S mert az ilyesmivel sietni kell, amíg tart a keretből, a takarékpénztár előtt már másnap reggel megjelent egy teherautó, s négy markos legény m i n d j á r t hozzá is látott, hogy a magukkal hozott bútortömeget begyömöszölje a fiókba. Karácsonyinak alapos gondot okozott, hogy az amortizálódott berendezés kihordását az ú j fotelek és íróasztalok elhelyezésével összehangolja, miközben még a munka folyamatosságára is ügyelnie kellett. Nem hiába, hogy nyakig ült a pechszériában, a lázas hurcolkodás közepette betoppant hozzá Garbóca Aranka, abban a hitben, hogy mindjárt leszámolják a kezéhez a családi ház immár esedékessé vált kölcsön összegét. A rövid nyomozás során csalhatatlanul kitűnt, hogy a Garbóca-féle akta semmiképpen sem érkezhetett vissza oda, ahonnan el sem küldték. Karácsonyi legszívesebben a fejét verte volna a páncélszekrénybe, hogy ilyen ostobán lépre ment Róhertnénak, aki őt az unokahúgnak, sőt, talán magának a miniszterhelyettesnek a . szemében kompromittálta. Sűrű bocsánatkérések közepette kiállíttatott Arankával egy ú j űrlapot, és szent esküvéssel fogadta, hogy azt most rögtön, személyesen és késedelem nélkül keresztülhajtja az egész gépezeten. Első lépésként berobbant az akváriumba, és saját kezűleg vett ki Pápai Teréz írógépéből egy hat másolatban készülő kimutatást, azzal, hogy tíz percen belül legyenek az asztalán a Garbóca-féle beadvány csatolványai. Terézke a legjobb igyekezettel látott munkához, de őt is elsodorta az általános anyagmozgatás vihara. Először az írógépe alól húzták ki a kis105'

asztalt — ekkor egy redősszekrényre tette a masinát, úgy dolgozott tovább —, majd tenyérnyi popsija alól ragadták ki durva kezek a széket. Terézke ezután már állva zongorázott az öreg Royalon. Csoda-e hát, ha a vén fiókot fenekestül felforgató h u r r i k á n közepette az akvárium üdvöskéje egy apró melléütést vétett a szövegben, és így a „meghitelezés tárgya" című rovatba ez került: csalási ház? Én aztán igazán tudom, hogy ez nem csoda, de Róbert Károlyné — aki véletlenül felfigyelt a hibára — az isten u j j á t látta benne. Azonnal feljegyzést küldött magának az u n o k a nagybácsinak (mert természetesen már ő is értesült a rokonságról), hogy aszongya, így gyanúsítgat büntetlen előéletű miniszterhelyetteseket Karácsonyi Szilveszter fiókvezető a szeretője bevonásával. A következő napokban csengő kacajok csilingeltek az ügyfélforgalom á t tetsző kalickáiban. A vihogás természetesen Róbert Károlyné naivitásának szólt. Mert ugyan ki gondolhatja komolyan, hogy a feljegyzés egyáltalán eljut a címzettig, vagy ha mégis, akkor, hogy a magas állású f é r f i ú ilyen piszlicsári — és számára kellemetlen — ügybe á r t j a magát? ! Ám a feddhetetlen gondolkodású miniszterhelyettes a t o r k u k r a forrasztotta a kacajt. Bizottságot küldött ki, hogy vizsgálják felül az ügyet, és egyáltalán tisztázzák, hogy miféle bűnös üzelmek folynak a kerületi fiókban. A vizsgálati jegyzőkönyv áttanulmányozása u t á n a soha részre n e m h a j l ó unokanagybácsi drákói intézkedéseket rendelt el: 1. meg kell tagadni a hitel folyósítását Garbóca Aranka kedvezményezettől; 2. a fiókban fel kell számolni a kartársiatlan kapcsolatokat. Ez utóbbi pont szigorú és következetes végrehajtása érdekében Pápai Terézt azonnali hatállyal áthelyezték az ürömi kirendeltségre. A szomorú vég tehát nem m a r a d t el. Én sem kaptam meg a beígért pénzt. Igaz viszont, hogy a következő tíz-tizenöt év alatt Garbóca A r a n k a minden bizonnyal a maga erejéből is összegyűjti az építéshez szükséges öszszeg hiányzó részét, és álma valóra válik. Már tudniillik a ház. Félő ugyanis, hogy előrehaladott szűzi korára való tekintettel a megjelölt időpontban m á r aligha akad olyan legény, aki a kalyibát családi házzá avassa. Akkor pedig a hoppon maradt unokahúgnak nem marad más hátra, mint hogy jól nevelt vénkisasszonyhoz méltóan látogassa a templomokat, és két kézzel szórja nyugdíja morzsáit Páduai Szent Antal perselyébe.

LIEBER ÉVA

106

RAJZA

NAGY FADDI ÉVA

GYERE VISSZA, ILONA!

Aztán kedves sógorom, ha m á r így behívtál, ne csak ezt a közepes borodat mutasd meg, a d j a jobbikból is. Így ni, látod, tudom én, hogy jót terem az a Kovasóczi-féle öregszőlő. Ez az igazi bor, emellett aztán lehet üldögélni. Tudunk mi együtt inni aranybátyám, Emlékszel? Amikor két napig kártyáztunk, ittunk az öreg szerbnél. Hej, de jól besöpörtem a pénzeteket, máig se tudjátok, még a szerb se tudta meg, pedig az nagy róka a kártyában, mind a négy ászom meg volt jelölve. Vagy hatezer forintot tettem zsebre. Jó lenne most is így egyszer összejönni. Megvan még a szánom, kitalálnánk a szerb tanyájára, csak a tanya nincs meg már. Az öreget meg Pestre vitte az unokája, hallottad? Micsoda kanmurik voltak ott, te atyaisten! Te mindig asszonyféléket akartál hozni, de én úgy szerettem csak magunk között. Mit csinálhat az öreg ott fönn? Azoktól a népektől biztos n e m nyer annyit. Egyszer egy lovam lett az övé reggelre. A Csinos. Ott öreg, kispénzű nyugdíjasok lehetnek az ismerősei. Bár azt mondják, az unoka valami előcsajhos a minisztériumban. De hát én nem hiszek a szóbeszédnek. A Varga Antiról is azt mondták, hogy pilóta. Valami pletykás szájú vénasszony öszszetévesztette a mechanikusságot a pilótasággal. Azt mondod, igyak még? Az asszonyod biztos gondolja magában, idejött ez a részeg fráter, nemhogy menne már a fenébe, még iszik. Szerencsém, hogy a Marcsa mamával tud foglalatoskodni a konyhában, különben már kinézne. Én meg nem állhatom, ha egy asszony hegyesen néz rám. Akkor én m á r megyek is. Lehet, hogy te is azt hiszed, m á r jól beállítva értem ide, de tévedsz. Kapatosnak, nem mondom, kapatos vagyok, hiszen máskor kettőt se szólok, de hát messze van ez még a részegségtől. Azért még a Manci lovam h á t á r a föltalálnék. De jó ló az, istenem! Tizennyolcat is ígértek érte. Ügy húz az, mint a gőzgép. Hát még tavasszal, amikor kicsaptam a szérűskertbe, m a j d megbolondult. Annak a lónak olyan egészsége van! Szép formája. Mind e n szavam megérti az, bizony isten. Most azt hiszed, hogy én itt csak adom a nagyot, a nagy vidámságot játszom. Ne csavargasd a fejed, tudom, hogy azt gondolod, látom a szemedből. Ej, ember! Mindenki les rám. Ahogy kilépek az utcára, néznek rám, mindenkinek a tekintetében benne van. No most mit csinálsz, Vastag Pali? Hát mit csinálnék? Tölts sógor, ne sajnáld, tőlem sajnálod? No. Azért mondom. A bekecsem alatt ég a hátam. Érted, mi ez? Viszket a bőröm, mert m a j d á t f ú r j a a kíváncsiságuk. De hát mi a ménkűt törődnek más ember bajával, azt mondd meg nekem! Merthogy engem már két asszony otthagyott? Na és aztán! Otthagyott. Azért én még Elő Pál maradtam, a Vastag Pali. Miért, sógorom? Ebből m á r biztos, hogy az asszonyok ártatlan angyalok 107'

voltak, én meg valami vadember? Énvelem nem lehet élni? Ugye, hogy n e m biztos az még, te is azt mondod. Hiába, a férfiak azt csak jobban értik egymás között. Az apám otthon nagyobbrészt csak káromkodott, a n y á m meg jajveszékelt a sarokban. No, de isten nyugosztalja, a halottakról vagy jót vagy s e m mit. Igazam van? Egyszer, amikor a kishúgomat elvitte az a betegség, a paralízis, tizenöt liter bort megittam estétől reggelig. De alig éreztem meg. Lehet, hogy el sem hiszed. De hát nem hiába vagyok én a Vastag Pali, nem igaz? Te is hányszor meg akartál verni, de mindig futottál a végén. Nem akarsz most is próbálkozni? Ne is, mert énbennem most olyan harag van, hogy n e m k í mélném, aki a kezem közé kerül. Az első asszonyt huszonöt éves koromban vettem el. Nagyon egyezett a két család, ö k is módosabbak, nekünk is ott volt a nagy ház, porta, lovak. Azóta már gondoltam én arra, sógorom, mert ugye, megy az a ló az úton, az ember rágyújt, belecsavarodik a bundájába, aztán előjönnek a gondok, egyik a másik után. Ugye, annyira öltöztették, mindenfélét megvettek neki, könyveket meg mindenféle képes újságokat hozott oda hozzánk is. Biztos már akkor is, amikor hozzám jött, titokban fellengzős gondolatai voltak. Vagy a jó isten tudja. Az anyjáéknak tetszett a dolog, a lányt rábeszélték. Lehet, hogy neki is hízelgett, hogy tehetős udvarlója van. A csuda tudja. Az ember gondolkodik, mikor már harmincnégy éves, hogy hol is volt hát a baj. Hol lett elrontva ez az egész. Az a baj, hogy Kucsera Marika engem sohase szeretett. Én igazán n e m vagyok mézes-mázos beszédű. Sokszor azt is nehezemre esik mondani, amit kellene. Különösen asszonynak kedveskedni. Gondoltam, elég kedvesség az, hajtom a lovat, gyorsan, gyorsan, számolom a kilométereket, sietek haza. Akkoriban még f u v a r t sem vállaltam annyit. Hát mondom, ez volt az én kedvességem. Az meg, ha bementem az előszobába, nem mosolygott, csak rámnézett, köszönt, aztán már ment is a konyhába. Sógor, most azt hiszed, hogy én itt sírok. De hát régi jó kártyacimbora vagy, most borozgatunk, én meg négy liter után kiöntöm a bánatom, ha jó cimborára akadok. Bor nélkül nem jönne ki egy szó sem a számon, hidd el, aranybátyám! Tizenhét éves volt, amikor hozzám jött. Nem tudta az, hogy mire vál-. lalkozik. Aztán jött a gyerek, a Pali. Én azt hiszem, m á r az esküvő u t á n h a r madnap azt éreztem, hogy megfagyok én e mellett az asszony mellett. Attól kezdve veszekedtünk három évig. Képzelheted, hordom nekik a pénzt, a k k o r még anyám is élet, a két asszonynak játék volt megcsinálni mindent otthon a ház körül, ez meg fintorgott, amikor ganéztam a lovak alól, utána meg mentem a hátsó konyhába vacsorázni. Hogy elszökött az agronómussal, rosszul esett. Leginkább a gyerek miatt, mert az az én fiam. Igaz, hogy az anyjára hasonlít. Szégyen volt az is, de jobban neki szégyen, mert énrólam akkor nem hallották, hogy szoknya u t á n járok, neki meg kellett a másik ember. Ez bizony isten jobban f á j , ez a mostani. Ez olyan, sógor, lehet, hogy azért, mert amarra m á r alig emlékszem, mint a tüzes istennyila, úgy éget! Nohát az egészségedre, jó kis lé ez. Azután engem alig láttak józanon. Keresni nem is kprestem, elment az a két jó lovam, ami akkor volt. Igaz, a Pejkó öregedett m á r nagyon. A h a r madik meg megdöglött. Akkor volt az, hogy még a szerbet se akartam látni. A Kacska Pancsa kunyhójába jártam. Meg is mondta a szemembe az unokatestvérem, a Szepi Pista. Te Pali, azt mondja, te aztán lesüllyedtél. Az a vén cigányasszony a szeretőd, nincs egy inged, ami tiszta lenne. Maholnap 108'

már ki is költözöl oda. Bűzlesz is messziről, rongyosodsz, az eszed meg eliszod. H á t részeg lehetek én, ha egyszer így elismételek mindent? Ugye, hogy nem. A Vastag Pali még mindig bírja a bort, .aranybátyám. Aztán egy nyáron m á r nagyon elfogyott minden pénzem, gondoltam, eladom a kis villanymotort, egy évre elmegyek dolgozni, amit keresek, mind félreteszem, aztán veszek egy lovat. Aztán, ha egy lovam már van, nemsokára hozzá szerzek én még egyet. Valahogy egyik napról a másikra kigyógyultam Kucsera Mariból is, Kacska Pancsából is, mindenből. A kertet beültettem zöldséggel, káposztával, paradicsommal. Megegyeztem a kofával, a Filléres T e r a . nénivel, elhordtam hozzá minden reggel munkába menet az eladnivalót, ő meg fizetett érte, ahogy megalkudtunk. Persze keresett rajta. De így megvolt az ételrevalóm. Elmentem az erdészethez. No, nem való az énnekem. Hogy én brigádban legyek, aztán parancsoljanak nekem! Űgy jó, ha hajtom a lovat, a magam ura vagyok. Nagyon szeretem a lovat. Ezért is tudtam úgy dolgozni, meg spórolni. Hát ott- aztán asszonyok is dolgoztak, a csemetéket kapálták. Ebédkor mindig összejöttünk. Én ott ismertem meg az Ilonát. Már meg-megnéztem az utcán egy-egy lányt, de h á t harminckét éves férfi, annyi voltam akkor, már ne akarjon tizenhat éves feleséget, különösen ha az első is annyi volt, és nem sikérült a dolog. Hát szégyen vagy nem, mindenki t u d j a róla, én neked is megmondom, ezt az Ilonát úgy ették ott a legények, mindenki szeme láttára, hogy az csak na. Dehogy is gondoltam én akkor arra, hogy mi lesz még. Tudod, ahogy ránéztem, nekem is kedvem lett volna a legények között lenni. Nem tudom, te is úgy vagy-e vele, de vannak asszonyok, akiknek valahogy a száj u k áll úgy, vagy a jó isten tudja, mitől van, de az ember nem tud egyébre gondolni, ha r á j u k néz. Nahát így voltam én az Ilonával, de ahogy láttam, a többi legény is. Nekem akkor meg se fordult a fejembe, h o g y . . . Tudtam, hogy az anyja lányfejjel szülte, ezt is mindenki tudja, láttam, hogy ő is csak vihog a legényekre. Ott a szemünk láttára hagyta m a g á t . . . Akkor kezdődött a baj, amikor egyszer összetalálkoztunk az erdei úton ketten. Ha hiszed, ha nem, elpirult. Elkaptam a derekát. Olyan jó termetű lány volt, hogy öröm volt hozzásimulni. Hanem aztán elpirult. Nem nézett rám. Én meg csak bámulok. Láttam én, hogy a fiúkkal különb dolgokért sem pirulgatott. Egyszerre rosszul éreztem magam. Mi a fene, megsértődtél tán, kérdem. Azt mondja, hogy ő ezt játékból szokta a fiúkkal, meg hogy az más. Nem komoly. Hát azt hiszed, hogy én komolyan gondolok rád, te k i s . . . Azt mondja, maga soha nem nevet. Magának nem áll jól ez. Ez a kis béka ilyet mondott nekem. Azután, ha incselkedett a fiúkkal, úgy emésztett engem valami, hogy nem bírtam rendesen ebédelni. Mindig azt lestem, hányan vannak vele, mit csinál, kire nevet, hogy visong. Aztán pereltem magammal. Ember, észnél légy! Ki ez a nő? Ez egy kis rongy. No jó, szép kis rongy, de m é g i s . . . Ki tudja, h á n y a n . . . Eztán, ha cicázott a legényekkel, mindig rámnézett, ha elkapták, és elpirult. Akkor már tudtam, hogy nemcsak bennem ég a ménkű. Jött a rokonság, ahogy hozzám költözött. Előtte se szégyellték mondani, hogy micsoda nőt hoztam a házba, hova alacsonyodok, falu szájára adom magam megint: Még az hiányzik, hogy megesküdjek vele. No, ezt én sem akartam. Sógorom! ö n t s e d ! Amíg a kislány meg nem született, olyan életet én még sohasem éltem. Ez az asszony mindig nevetett. Akkor vettük a rádiót is. 109'

Addig hízelgett, míg egy nap nagy csomaggal jöttem. No itt van, örülsz neki? Volt is egész nap ének! Ez szerette a lovakat, a lovak szagát. Kijött velem az istállóba trágyázni. Nem asszonyi munka az, mondtam, amikor fölhúzta a gumicsizmámat, hozta a vasvellát. De én nem szeretek egyedül a házban, mondta, melletted akarok lenni. Mi az a kis mosás, főzés? Aztán unatkozok. Ahogy hozzám költözött, én azt mondtam, ne menjen dolgozni tovább. Először zúgolódott, aztán, hogy tudtuk a gyereket, tetszett neki. Legalább nyugalmam van itthon, mondogatta. Én meg azért nem engedtem, mert az én szeretőmre más még a tekintetét se vesse, nemhogy amit ott az erdészetnél művelt a fiúkkal. A n a g y istállót a keresztépületben kiadtam az O j Életnek bérbe, m e r t akkoriban hosszú fuvarokat nem vállaltam, hogy ne legyek távol éjszaka. A pénz meg kellett, jó nagy adót is fizetek, de nem mondom, hasznom is van, mert k ü l ö n b e n nem csinálnám, nem igaz? Olyanokat mondott, hogy ő elmegy a KISZ-be. Minek? mondom. H á t azt mondja, ott vannak érdekes könyvek, lehet szerepelni. Táncolni n e m a k a r , azt csak velem. De az istennyilát, az én asszonyom ne j á r j o n a KISZ-be, sehova se, este egyedül! Mert én nem megyek, f á r a d t vagyok, örülök, hogy élek. Szerepelni meg éppen ne szerepeljen, különösen, hogy állapotos. Igaz, akkor még nem is tudtuk. Azért minden héten el kellett vele menni moziba. Csak akkor voltam érte mérges, ha rossz volt a film. Máskor meg azt mondja, hogy miért n e m dolgozok én, mint m á s r e n d e s ember, á gazdaságnál vagy a fűrésztelepen otthon, most is keresnek m u n kást, akkor lenne időm pihenni, meg azt mondja, szórakozni. Hejnye azt a fűzfánfütyülőjét! Ki vagy te, hogy parancsolgatsz nekem! Én hatszor a n n y i t megkeresek, mint azok. Különben is nekem senki se parancsolgasson. Különösképpen az asszony ne. Meg én a lovakkal dolgozok szívesen. Azt m o n d j a , vannak az Ű j Életben elég szép lovak. Legjobban fizető téesz a faluban. Ha ennyit nem is, de felét biztosan megkeresném. No, mondom, nekem a fele nem elég, ha ennyit meg tudok keresni, meg neked is kellett a rádió, m á r valamin megint töröd a fejed, meg a kölködnek is kell pénz. Így mondtam, hogy a „kölködnek", de nem haragudott érte, csak rámnézett, hogy a tied is. Hát az m á r biztos, mert nagyon hasonlít rám. Én fiút akartam. H a d d legyen már igazán egy fiam, mert amazt az anyjának ítélte a törvény, az meg el se igen ereszti. Olyan cicomás kényes gyerek lett abból, amilyen puccos dáma az anyja lett. Agronómusné. A gyerek meg csak néz rám nagyokat, ha találkozunk, de nem nevet, tiszta anyja. Hanem a lányom, az mindig nevet rám. Hogy megszületett, u t á n a ú j r a vállaltam hosszú fuvarokat, költözködést is, meg almát hordtunk Dunántúlra. Ahogy hazavergődtem, be egy fél liter forralt bort, egy-két szót beszélgettünk, aztán be az ágyba. Egyszer, ahogy benyitok a kapun, látom ám, hogy az én Ilonám t e r e geti a pelenkákat, négy téeszes meg babrál a lovakkal, de mind igen nézi az én asszonyomat, az meg nyelvel velük, kacarászik. Én azonnal behívtam magammal a konyhába. Te Ilona, én megbecsültelek, mióta itt vagy, nekem össze ne add magad valakivel, mert j a j neked. Mire ő nagy hangon, hogy én két szót szólok csak, mennyit vagyok messze, ő meg csak nem is beszélhet másokkal. De a ragya v e r j e meg, ne beszélgess bizony, ha úgy nézik mind a négyen, ahogy hajladozol, hogy m a j d kiesik a 110'

szemük. Te az enyém vagy, másnak coki. Lekentem neki egy pofont. Mert annyira villogott a szeme. Megvertem és Kucsera Marit is. No csak kétszer talán, nem is nagyon, csak a rend kedvéért, de azt sohasem bántam meg. Kucsera Mari csak még fagyosabb lett a pofontól. Ilona meg kitüzesedett. Azt mondta, hogy te disznó, gyűlöllek, engem többet meg ne üss, de tudtam, hogy nem gyűlöl. Belenéztem a szemébe. Az az a s s z o n y . . . Nekem egyszerre nehéz lett minden tagom. Máskor meg mondom, mi ez a nagy mosás örökké, fehér pelenkák, mivelünk az édesanyánk nem csinált soha ilyen parádét, pedig mi se voltunk utolsók. Hogy a védőnő így mondta, meg úgy mondta. No jól van, mondom, végül is te vagy az asszony, neked kell mosni, csináld. Benn a szobában, ahol alszunk, este mindig megraktuk a kandallót a kislány miatt. Egyszer hazaérek holtfáradtan Dunántúlról, kifogom a lovakat. Hát a konyhában tócsa a kövön, az asszony meg öblöget. Elém teszi a vacsorát, én meg utána vetkőzök, aztán be a szobába. Ahogy kiteregetett, bejön. Azt mondja, j a j szén nincs benn, meg kell rakni a kandallót, hozzak a pincéből. De és már gatyában voltam. Mondom, te voltál itthon egész nap, semmi közöm a szénhez. Erre ő, hogy nem ült még egy percet sem, egész nap mosott, főzött, ellátta a jószágot. Mondom, akkor még szenet is hozol be. Azt mondja, én egész n a p dolgoztam, ezt a kislányt is én szültem, igazán hozhatsz be.

1

Ilyen perlekedéseink voltak. De úgy máskülönben semmi b a j se. Nem volt finnyás, nem hiányzott neki a selyempaplan, jó volt a széna is a pajtában, vagy a sarjadó búza, ahol éppen d o l g o z t u n k . . . Aztán egyszer hazaértem, nincs otthon. Gyerekestül elment szerepelni. Engem m a j d megevett a méreg, amikor a szomszéd Tera néni mondja, hogy hol van. Ültem a vacsora előtt, azt odakészítette, megittam két üveg bort, mire hazaértek. Isten tudja, mi minden át nem ment az én agyamon. Ügy szorította valami a mellkasom. Az kell, hogy ilyen helyre eljárjon! Huszonhárom éves, szebb, mint azelőtt, derék nő, akkora majdnem, mint én, pedig én is vagyok száznyolcvanöt. Valami mézes-mázos beszédűre akadjon ott. Egész eddig sohasem vettem észre, hogy valakije lett volna. Nem tudott az hazudni nekem. No, mondom, hogy hazajöttek, ilyen nincs tovább. Az én asszonyom nem jár holmi szerepre. Azt mondta, azzal lépett be az ajtón, hogy a kicsinek is van szerepe, képzeljem, ő egy gyerekes asszony lesz, és meg kell m a j d egyszer csípni a lányt, hogy az sírjon. De rögtön elhallgatott, mert látta az indulatomat. Mondom, igen, te egy gyerekes asszony vagy, és ha nem tudod, mivel tartozol az uradnak, aki értetek küszködik, majd akkor én megtanítalak. Azt mondja, minek a küszködés, ha a pénz csak áll, se mosógépet, se jégszekrényt nem veszünk. Mondom, ez csak olyan úri flanc, tán hogy még több idő legyen kacsingatni a szereptársakra. Azt mondja, igenis jó ott, és ő elmegy hétfőtől kezdve vissza az erdészethez dolgozni, nincs mese. És ha tudni akarom, egy csinos katonatiszt az ő ura a szerepben. Erre megint nem tudtam megállni, hogy meg ne üssem. Te gyalázatos, megmondtam, hogy engem többet ne üss — mondta erre. Te medve. Régebben mindig úgy hízelgett nekem, hogy maci bácsi, de hát ezt egész más hangon mondta. Amikor azt mondja, hogy nem is csinos az a katonatiszt, a válláig ér csak, meg kövér, már él volt rontva az egész este. Azt hittem, egy nap alatt m a j d megbékül, aztán másnap estére megint üres volt a ház. Igyunk, a fűzfánfütyülőjét, aranybátyám!, Azt mondják, nincs senkije. 111'

Az erdészetben is másképp viseli magát. Most csúfolják az asszonyok is. Azelőtt senki se csúfolta. De hát istenem, miből vannak ma az asszonyok, porcelánból? A n y á m kibírta apám ütéseit? Sógorom, te még sohasem verted meg az asszonyt? No ugye. Ezek meg szíre-szóra föltűzik az orrukat. Az első nem is érdekes, csak ez. Ez az Ilona. Az a két év n e k e m . . . No, de hagyjuk. Hiszen én csak azért, hogy eszibe se jusson másra nézni. A lélegzetem is elállt, ha eszembe jutott, hogy ennek vége szakadhat. Már benn van vagy három liter, mióta itt ülök, aranybátyám. Aztán felejtsd el, amit itt összelocsogtam, úgy csinálok, mint valami vénasszony. Igaz? A disznóidat hogy adtad? Huszonháromötvenért vették meg tőlem a legkisebbet. Jó vásár volt? Ha van még kukoricád, ne panaszkodj, egy hét m ú l v a hozok rá olyan vevőt, akinek tele a zsebe, megveszi mind, én meg hazaszállítom. Sógorom, józan vagyok, a szervezetem nagyon bírja a bort, én vagyok a Vastag Pali. De hiába locsolom, csak éget itt benn a ménkű. No most m á r megyek, mert jön be az asszonyod, aztán m a j d hegyesen néz, én rnee azt nem állom. Mondom magamnak, ember észen légy! Ne m e n j utána, ne alázkodj meg előtte. Minek a televízió a te házadba, csak rongálja a szemet. Dolgozni elmehetne, ha annyira odavan érte. Mondják, milyen rendesen viseli magát. De hát hogy én lemondjak a fuvarokról? Esetleg ha úgy kiegyeznénk, hogy ezután csak rövid f u v a r t csinálok? Meglesz a televízió, ő meg ne j á r j o n szerepelni. Kecske is jóllakik, a káposzta is megmarad. Észnél légy te h ü l y e pipogya fráter, mondom magamnak újra. Ö ment el, mégis te kérlelnéd? No ugye, hogy ez nem járja. De ez a ménkű nagyon nyom engem, sógor, mindig jobban. No egyet még búcsúzóul!

MIKLÓS ISTVÁN 1 R A J Z A

112

-I -

ZOMBORI

I.

LÁSZLÓ :

ASSZONYOK

KATONAKENYÉR Megbánta, mért született halandónak, az ember s fiúutódot csinált. A tábornok urak mind meghatódtak, hogy fölserdült a srác, behívták hat, tanuljon fegyverforgatást. Először elvették tőle a szeretőjét, aztán elvették tőle a pihenőjét, elvették végül egész jövőjét. ö lett a géppisztolyos őrség, ő lett a különleges osztag, az első sorban az elsőség övé lett, amikor rohamoztak. Ahová küldték, odament, ahol tüzeltek, odaállt, dicsérte harsány szó és fényes kitüntetés a katonát. Külön kiképzés, R-X-3 osztag, ő volt az első, mikor rohamoztak, s hogy általvezényelték a halálba, az Elnöknek is tetszett a dolog, — remek fickó, igazán jól csinálta! Tündököltek a hízott váll-lapok. A tábornokok mélyen meghatódtak, és fölbuzgott bennük a honfibú. Meg kellett írni az új behívókat s a családnak, hogy meghalt a fiú, s nogy mióta a földön ember él, a halál bizony katonakenyér. S végig sem énekelve a siratódalt, a tábornokok elé odaállt az asszony: Mennyibe kerül egy eleven szív?! S meg sem hallották sikolyát. Epp a hadügyminiszter ordibált, hogy arra kötelez a holnap,

hogy azt követelik élők és holtak: növelni, növelni, növelni, növelni kell a hadikiadást! Még három! Még hét! Még húszmilliárd! teremjen iszonyúbb vaskenyér! De akkor a fegyvertelenek élére állt az asszony, kinek a fia már nem élt. S most csak vonalnak, vonulnak az utcán és sírnak az Vállukon koporsó, ölükben kereszt, gyolcs keszkenőjük csupa vér.

RE GÖ L É S Hej regö rejtem üszök ül a kertben a búzában zsarátnok jár kalászt röpdös a pirosság ki-is-kinyargal az utakra a fákat lobogni harapja sudarukkal égig ropja Hej regö rejtem szikrák között keltem váltig fúttam lehelgettem forgó füstbe merítkeztem raktam amíg mertem

Hej regö rejtem raktam amíg mertem amit mertem hogy merjem már kenyeremben zsarátnok jár pernye lesz az ingém elszáll hőkölök perzselten Szemöldököm is porló korom hamuhodik zöld csillagom hej regö hej lángokba vész lángot vető ifjúkorom

FEHÉR FANTÁZIA Elgáncsolták a hóesést s most hogy csak fekszik mozdulatlan lábamban ördög bizsereg hogy induljak hogy eltapossam

U T A S S Y JÓZSEF

Csupa alázat ez a hó esett s talán csak vélt ellenség de tiszta és pusztítható mint az emberi védtelenség

A F Ö L D ALÓL I S Aj, szegénység! Halál se gyógyít. Apám vért köp a föld alól is: pirosak pirosát! Feni csontját csontjaimhoz, lobogónk döfi át: gyilkos, hetvenhétszer gyilkos, de rám csak ő vigyáz, csak ő vigyáz.

114'

Ellenetek is ő véd! bár tagjait a Don partján furulyává lőtték, s játszik a szél, a pásztor szél combcsontjain sípol: HEJ ÉLET BE GYÖNGY ÉLET egy kupa vért zihál a sírból, és körbejár a telt kancsó! ISZUNK PUSZTASZERBE ERRE A NOMÁD VILÁGRA MÚLTRA JELENRE Folyónk, egy koporsó katonával rengj át Európán! Voníts, halálhozó kutya: te kísérd a nótánk! HEJ DUNÁRÖL FÜJ a SZÉL SZEGÉNY EMBERT MINDIG ÉR DUNÁRÖL FÜJ A SZÉL S üres a part. A Duna zsong csak. Hol vannak hát, akik danolnak?! HOLTAK De élek én! s a koporsómig: szavuk hallom a föld alól is, a föld alól is. JAJ, SZEGÉNYSÉG! HALÁL SE GYÖGYÍT.

B A K A ISTVÁN

SZÉP FÁCSKA, DUNNA VOLT... Szép fácska, dunna volt az árnyad, hálóba mért kötöd magad? Lenyírt gyapjadra rábocsátod kipányvázott magányodat. Homály ing ágadon: kabátod, de mezítláb talál a fagy, lombod fenőkő fejsze-szélnek, s meglendült már a fejsze-agy. Topognak elrongyolt cipőid, szép törzseden lánymell-halom ágad tört ott, sebedre gyűlik a torló, kérges fájdalom. 2*

Bokáig sárban Mi kényszerít magad vagy a s gyökereid e

állsz e tájban. rá? Hisz tudom: rádmért homályban, hatalom.

Mint ahol ötnél több gyerek van, az égi csillagok soványak, megbújnak ritkuló hajadban, s alattad vadvizeken fáznak. Nyitott ujjak közt már elejted a csillagot s véletlen á r n y a t . . . S szebbek a faragott keresztek, s a sima kerítések nálad. 115

A LOMBON ÁTSZŰRT.. A lombon átszűrt nap kemény hullámú lobbal ég el, avarrá hamvadt tiszta fény s vad fák merev reménnyel. Az ágak megkötött szerelme kínjában ver, parázslik,

s szigorú békében telik be a szelídebb halálig. A félelemmé vált homály riadt sötétre g y á v u l . . . S én itt születtem! ó v e táj, de nem ment meg magától.

M I K L Ó S ISTVÁN R A J Z A

116

FORRÁS

A N Ó K A ESZTER

MODELL Kezdődik — gondolta az asszony. Nem nézett a férfira, annak merev tartása, ahogyan az üres székre bámult, képtelenné tette rá. — Elfelejtettél Jeannak tányért tenni. — Igen, Hannó, hozom. — Merj is neki, látod, milyen sovány. — Igen, kedvesem, m á r mertem is. Olyan halkan beszélt az asszony, hogy az m á r nem is beszéd volt. És lágyan mozgott, hangtalanul. A férfi háta mögé állt, a szék támláját fogta, készen az ú j a b b mondatokra. — Tiszteld meg a barátom azzal, hogy leülsz vele enni. Ő a legjobb barátom, még nem mutattam be, de te biztosan ismered. — Igen, ismerem. — Jeannak hívják, ilyen franca néven, de magyar, mint én, bár te Hannónak hívsz. — Bizonyára őt Jeannak nevezte el egyszer valaki. Értem. — Ülj le, ha érted, és m e r j ú j r a Jeannak, mert nagyon éhes, messziről érkezett hozzánk. — Igen, ő mindennap megteszi ezt a hosszú utat. — Mindennap. Hűséges barát. Légy olyan vele, mint velem, ha nem esik nehezedre. Tőled talán elfogadja a gyengédséget. — Igen, kedvesem. — Üdvözöld őt úgy, mintha én térnék haza hozzád. Ne légy tartózkodó, ő olyan, mintha én volnék, csak nem tudott kitalálni téged. — Ó igen, kedvesem, ó hogyne! • Az asszony, tenyerét az asztal szélének támasztva kiegyenesedett, a harmadik székhez lépett és megszólalt. — Jean! Későbbre ígérkeztél. Örömtől és meglepetéstől mélyült el a hangja, állt a szék előtt. — Milyen jószagú vagy. — A levegőbe szimatolt. — Sohasem fogom megszokni a szagod. — Szünetet tartott. — Gyere, foglalj helyet! — Kezével olyan mozdulatot tett, mintha egy hosszú, kicsit görnyedt hátat könnyedén végigsimítana. Egy percig állt még, aztán elfordult az üres széktől, és csendesen a helyére ült. — Hogy vagy, Jean? — kérdezte. — Látod, Jean — mondta a férfi —, milyen kedves asszony? Tudom, ilyent akartál te is. — De Hannó! Ez talán rosszul esik Jeannak. Legalább olyan érzékeny, mint te. — Érzékenyebb, mert éhes. Egyél, Jean, nekünk van, hát neked is. Okos asszony ez, nem felejt el semmit. Ízlik? Vagy sótlan? Szólj nyugodtan! Mi ki sem tesszük a sót az asztalra, úgy főz ez az asszony. No nézd, hogy elpirult! S ha látnád, milyen zavarban van, mert azt mondom, hogy szép! — Hannó, kedvesem, Jean — megakadt — Jeannak ízlik az étel, hiszen egyforma az ízlésetek. — No igen — folytatta a f é r f i a harmadik szék felé fordulva. — Tíz képet festettem róla! Csupa vörös, fekete és fehér. Azt szokta válaszolni: te most 117'

ilyennek l á t s z . . . Én tudom, hogy nem vagyok szép, gyorsan kell festened, addig, amíg szeretsz, mert aztán m á r nem látsz szépnek. Érted, hogy milyen asszony? Az asszony felállt, s anélkül, hogy felnézett volna, egymásba rakta a h á rom tányért, tetejére a levesestálat, és kiment. Mintha fövenyen j á r n a . A konyhában megrázta a fejét, fogta- a mártást, a húst, k a r j á r a tette a k e nyereskosarat. — Spárga, Hannó, első az idén. — Mosolygott, megcsókolta a f é r f i h a l á n tékát, és megcsókolta a levegőt a harmadik szék fölött. — örülsz, Jean? — Szedj neki! Látod, milyen mamlasz, n e m tanulja meg, hogy tőled m i n dent elfogadhat. Az asszony összerezzent, a merőkanál a tálhoz koccant. Ránézett a f é r fira, először azóta, hogy elkezdődött. A férfi görnyedten ült, könyökét teljesen az oldalához szorította, mintha belefúródott volna. Arca fegyelmezett volt, de feszült, szeme feketének tűnt és parázslott. Az asszony megborzongott, nehézkesen elfordította fejét. — Mesélj, Jean, mi újság? Az asszony 'előtt nyugodtan beszélhetsz., Vagy te olyan hallgatag maradtál, mint régen? Én se lettem fecsegő, ne hidd, hogy megváltoztam. Tudom, holnap ismét látlak, mégis mindennap félek, hogy nem jössz, hogy elhagysz minket. Azt mi n e m hevernénk ki, úgy-e? — szólt az asszonyhoz. — Nem, kedvesem, de Jean akkor se tudna elhagyni minket, ha akarna, hiszen oly régen vagytok barátok, egyikőtök se lehet meg a másik nélkül. — Jean, fesd le az asszonyt! Gyönyörű. Most elpirult és tiltakozni akar, de ne figyelj rá. Nem tudtam, mi a test, amíg nem ismertem. Oldott benne minden, úgy van együtt, ahogy annak idején szerettük volna. Vetkőzz le! — fordult az asszonyhoz. Felállt, a szoba sarkába ment, keretet, vásznat vett elő, a szoba közepére hozta. — Tessék! Itt van, el kell fogadnod! Nem jótékonykodom, ne dühíts! Csökönyös vagy, mint egy szamár, és belepusztulsz. Már csontjaid sincsenek, te próféta, te, te agyalágyult! Kiegyenesedett. Az asszony pucéran állt a kályha mellett. — Igen! Eladtam magam, ezt mondod te. De nézd meg a képeim! Nem igaz, hogy megkötöz, ö a szabadság, hát nem látod, hogy vörössel festem? — Félrehajtott fejjel figyelt. — Nem igaz! Tönkre akarsz tenni. Nem függök tőle. Mást is fogok festeni, de most őt kell. Kell! Ha behunyom a szemem, akkor is látom. Mindig látom. Féltékeny vagy rá? Elküldjem? Megöljem? Akarod, J e a n ? Hangja könyörgőre halkult. Megtántorodott, estébe kapta el az asszony. A díványhoz vitte, levetkőztette, betakarta. A f é r f i nem volt eszméleténél. Az asszony mellébújt, simogatta a homlokát. A férfi hamar magához tért. Érezte a forró testet, keze elindult, elért az asszony hátáig, ott megállt. — János — suttogta az asszony. H o l n a p . . . — gondolta, és alámerült.

• 118'

TEMESI FERENC

MERÜLÉS „ — L á t o m , n e k e m kell l e m e n n e m — m o n d t a erre Hajnal. Búcsúzóul megölelte k é t t e s t v é r b á t y j á t , é s b e ü l t a k a n t á r b a . A b á t y j a i m e g e r e s z t e t t é k l a s s a n lefelé. D e a k á r m i l y e n ó v a t o s a n e r e s z t e t t é k is, a s z í v e ' h a s a d o z n i k e z d e t t . E k k o r e l ő v e t t e kiskését, belemetszett az u j j á b a , s a m i k o r szép piros vére kicsordult, ú g y m e g mérgelődött, h o g y a szíve s e m b á n t o t t a többé. Aztán egyszer m e g t o p p a n t a l á b a . Ott volt m á r az a l v i l á g b a n . "

(Hajnal, Vacsora, Éjfél — magyar népmese.)

A hőség nyomasztó gondolatként nehezedik rám. Van értelme ennek az egésznek? Barnább már úgysem leszek. A körülöttem izzó olajfényű testeket inkább csak sejtem, mint látom. Valamilyen mozdulatot kellene tenni. Mindegy hogy milyet, csak megmozdulni. A napsugarak odaszegeznek a strand fövenyére, fekszem hát tehetetlenül. Lehunyt pilláim mögött az erő. Minden megadja magát a napnak, kényre-kegyre, mozdulatlanul. A levegőnek érezhető a súlya. Dobszó halántékomban, kések agyamban. Valamit tenni kéne. De csak maradok elnyúltan, verejtékpatakok keresnek utat testemen. Lehunyt pilláim mögött az értelem. A csend mint egy megmerevedett, tétova mozdulat vár egy kiáltásra. Ezt nem lehet sokáig bírni. Vajon miért szívom magamba ezt a tömény fájdalmat? A nap megerőszakol minden gondolatot. Egyre gyengülök. Lehunyt pilláim mögött a szándék. Hirtelen parancs érkezik. Hogy honnan, azt nem tudom. Ellenkezni nem lehet; a parancs ott vibrál a levegő érzéki mozdulataiban: — FELÁLLNI! — Behunyt szemmel teljesítem. — INDULJ! — Tántorogva elindulok. Túl sokat ittam a napból. A szemem még mindig nem tudom kinyitni, vakon lépkedek. Vajon meddig tart ez a varázslat? — ALLJ! — Megállok, végre kinyithatom a szemem. Egy pillanat villanása alatt múlik ki az ismeretlen hatalom. Szabad vagyok. Most körül kell n é z n i . . . Ott fekszik egy nő. Ez l e h e t e t l e n ! . . . Hogy kerülne i d e ? ! . . . De mégis ő . . . — Édesanyám! — Fehér köd borítja el agyamat. Csak őt látom, csak őt látom. — A n y á m ! . . . Anyám, éhes v a g y o k ! . . . Anyám! — Rávetem magam a mellére, mohón keresem csecsbimbóját. — Élnem kell, anyám! A d j ! . . . A d j . . . — Mindjárt ú j r a érzem a már elfeledett ízt. Tapad a szám, és szívok, é s . . . Mi e z ? ! . . . J a j ! Mi ez? Hideg és kemény ez az e m l ő ! . . . Ez nem az én igazi a n y á m ! . . . Egy bronzcombú, bronzmellű aszszony!.Hogy csillog ez a terméketlen t e s t . . . Egy szobor. Hát persze! A „Napozó nő", őrületes! De hogy történt mindez? Mi csapta be így az érzékeimet? Hiszen ez csak egy szobor, és én — és én anyámnak h i t t e m . . . Édesanyám, merre vagy? Hol keresselek?!... Gyorsan el! Futás! Ott a medence. G y e r ü n k ! . . . A lendület átvet a korláton. Hatalmas fejes. Egy csattanás, és eltűnök az emberek bámész, tekintete elől. Minden porcikám a víz tapogató kezeinek adja át magát. Kinyújtott karokkal, majdnem függőlegesen merülök. Le, le. Nyomást érzek a szívem tájékán. Csak semmi f é l e l e m ! . . . Folyvást sötétebb lesz körülöttem m i n d e n . . . Miért merülök? Bennem felel v a l a mi: Meg kell találnod a gumizsiráfot! Igen. Meg kell találnom gyermekkori társamat. Biztosan éhes szegény, m á r nagyon régen nem etettem meg. Itt kell lennie valahol a m é l y b e n . . . Érdekes, a víz nem bántja tágra nyílt szememet. Minden áttetsző, és a homlokomon véget nem érő lágy simogatás. A fény furcsán szűrődik át felülről. Egyetlen mozdulat nélkül süllyedek. J ó így. Valahol előttem fény gyúl a mélyben. Nő, nő szakadatlan. És egyszerre minden megvilágosodik. Egy országutat látok. Az ú t mentén két kisfiú lép r ked. Az egyik én vagyok. Csípős decemberi szél f ú j , a n a p is csak dísznek 119'

van fenn. Mi megyünk, és az iskolában tanult úttörődalokat énekeljük. R a j tam tornacipő, fakult nadrág, vékonyka ing. Jenci matrózruhában lépked mellettem. A kabátkát kilométerenként cseréljük. Szökünk. Nekem n y o m ó s okom van rá. Vagy két hete beírtak az ellenőrzőmbe, és n e m mertem a l á íratni. A veréstől való félelmemben inkább n e m mentem másnap iskolába. A következő napon meg azért nem, mert m á r az elsőt elcsavarogtam. És a napok teltek. Otthon nem vettek észre semmit, m e r t én mindig időben j ö t tem haza, mégis nagyon féltem a leleplezéstől. Egy nap, amikor azt hittem, hogy rájöttek, meg akartam halni. Felmásztam az erkélyünk korlátjára, de még mindig úgy, hogy esetleg vissza is léphetek. Egy pillanatig álltam ott, azután egyensúlyomat veszítve fejjel előre zuhantam lefelé. Magasföldszintes a házunk, de a lent levő terméskövek könnyen kitörhették volna a n y a k a m a t . Szerencsém volt, valahogy oldalazva estem, a szemem alatt egy h a t a l m a s daganat nőtt, de csak ennyi volt az egész. Azt hittem, eltört a karom, ordítottam, ahogy a torkomon kifért. Mindjárt elvittek az orvoshoz. Ott azt mondtam, hogy egyensúlyozni ákartam a korláton, akkor estem le. Senki sem gyanított semmi rosszat. Két napig nyomtam azért az ágyat, pedig a legfőbb bajom csak az ijedség volt. Azután tovább folytatódott az iskolakerülés. A hazugság fojtogatott, és egy nap n e m bírtam m á r tovább. Rosszul lettem három tablettától, amit azért vettem be, hogy az üres gyógyszeresdobozt megszerezhessem. Nagyon féltem, hogy meghalok, és n e m a k a r t a m a titkot magammal vinni a sírba. Meggyóntam anyámnak mindent. Azonmód, úgy betegen, ahogy voltam, becipelt az iskolába. A tanító néni hosszas r á b e szélés után hajlandó volt megbocsátani nekem, m e r t kitűnő tanuló voltam, és a tanító néni azokat szerette. A többieknek azt kellett mondanom, hogy beteg voltam. Édesanyám aznap elkésett a munkából, és én még sohasem szerettem őt úgy, mint akkor. Megígérte, hogy nem mond el apának semmit, ha többé soha nem írnak be az ellenőrzőmbe. Még egy hét sem telt el, megint beírtak vagy fél oldalt. Nem mertem a n y á m elé állni vele. Azután pénteken azt mondtam az iskolában, hogy holnapra aláíratom, m á r t u d n a k róla, tanító néni kérem, csak elfelejtették aláírni. Szombaton persze megint nem mentem iskolába. A tanító néni most m á r óvatos volt, másnap reggel m á r ott is volt nálunk Marci, az osztálytársam. Kérdezte, hogy mi van velem. Mondtam neki, hogy gyomorrontásom volt, és m a j d viszek igazolást. Azt mondta, ő elhiszi, de neki' minden körülmények között beszélni kell a mamámmal. Kértem, fenyegettem, de azt mondta, hogy akkor meg. ő fog kikapni, hogyha nem beszél az anyámmal. Ekkor kijött édesanyám. Marci odament, és azt mondta, csókolom, a tanító néni kérdezteti, hogy m é r t n e m volt a Zoli iskolában szombaton. Anyám nem felelt, csak elsápadt, és b e t á molygott a konyhába. Marcinak mondtam, hogy tűnjön el. Apám n e m volt otthon, nem sokat tétováztam, hanem gyerünk, amilyen gyorsan csak lehet. Magamhoz vettem a hat forintomat, amit akkor gyűjtöttem, amikor h á r o m vasárnap, nem mentem matinéra a moziba. Csendben elosontam hazulról. A Vértó felé mentem, ott m á r többször pecáztunk a srácokkal. Találkoztam Jencivel, egy másik osztálytársammal, kérdezte, hogy mi van, mondtam, hogy világgá megyek. Erre azt mondta, hogy velem tart ő is, mert nem tetszik neki 'otthon. Mutatott egy tízforintost is. Beleegyeztem. Így kerültünk m i egymás mellé az út méntén. Hát-csak megyünk. Jenci azt hiszi, hogy a határ felé, de én tudom, hogy az ország belsejébe, ö hajóinas akar lenni a tengeren, én meg Kecskemétre akarok jutni egy ismerős nénihez. Azért eltüntetjük a nyomokat, pontosan úgy, mint a filmekben. Nem tudom, mióta megyünk már, közben szereztünk 120'

két husángot meg egy csődarabot. Sokszor leülünk, egyre nehezebb felkelni. Végre megmondom Jencinek, hogy a disszidálásból nem lesz semmi, nem is a határ felé megyünk. Nem baj, mondja, akkor meg felmegyünk Pestre, és m a j d egy barlangban lakunk a Csillaghegyen, és kifosztjuk m a j d az embereket, jó? Nem hiszem, hogy tudja, van-e Csillaghegy Pesten, vagy nincs. Sohasem szerettem Jencit, gondolatban mindig egy patkányhoz hasonlítottam, d e most egyenesen gyűlölöm. Megmondom neki, hogy velem nem jöhet tovább, mert neki nincs is igazi oka a szökésre, és én nem akarom őt magammal rántani a bajba. Ö azt mondja, hogy velem akar maradni. Megfenyegetem, hogy nagyon meg lesz verve, de ez nem használ, ö t - h a t méter távolságb a n követ. Kaviccsal kezdem hajigálni, hogy forduljon vissza. Behúzódik egy kavicsrakás mögé, és amikor a dobálási abbahagyva futni kezdek, mert a távolban egy rendőrt láttam, ő is f u t utánam. Sírok tehetetlen dühömben, ö is sír. Leülök egy kilométerkőre, és ő lassan, mint a kutya, odaóvakodik hozzám. Nem bántom, nincs erőm. Pedig teher végig, folyton játszani akar, és egy kanálisból az utolsó pillanatban húzom ki. Fázunk és éhesek vagyunk, de nem szállunk fel a parasztszekerekre, amik úton-útfélen megállnak mellettünk, hogy elvigyenek. Pedig ez hiábavaló óvatosság, mert a parasztoknak csak az énekünk meg a jókedvünk tetszik, ami nem is valódi. És mi csak megyünk, mezőkön, kis homoki erdőkön át, de azért mindig az út közelében. Minden kilométerkövet megcsókolunk, mint az igazi nagy vándorok. Egyre sötétebb lesz. Egy falun megyünk át. Egy kazalban megpróbálunk megpihenni, de a kutyák továbbzavarnak. Egy kisebb erdőn át vezet az út. Eljutunk a tizenötös kilométerkőig. Elsírom magam, nem megy tovább. Mondom Jencinek, hogy én itt megalszok valahol, és holnap visszafordulok. Morog egy darabig, hogy akkor meg mért volt ez az egész, de aztán rááll. Egy gödörben találunk alvóhelyet, magas, rőtszínű füvek között. Süt a föld, olyan hideg. Lapulunk vacogva. Két paraszt megy el a közelünkben, a beszédjükből megtudjuk, hogy még csak hét óra. Mi meg azt hittük, hogy már tíz is van, olyan nagy a sötétség. Gyerünk, mondom, még ma hazaérünk. Elindulunk visszafelé. Bemegyünk a kocsmába, amit előzőleg népboltnak néztünk. Jó meleg van bent. Farkaséhesek vagyunk, de semmiféle k a j a sincs, csak stollwerk. Azt veszünk a tizenhat forintunkért, zsebkendőbe csavarjuk a rengeteg stollwerket, majd az úton megesszük. Gyorsabban haladunk, mint ahogy jöttünk, mert seholsem állunk meg pihenni, de az út végtelen hosszúnak tűnik. Minden sötét, az út kihalt, félünk. Végre megpillantjuk a város fényeit. Megesszük az utolsó ragadós stollwerket. De a fény csalóka, a város még messze van. Megkettőzzük az iramot. Aztán egyszerre csak ott vagyunk. Motoros járőr közeledik az utcán, az országútra tart. A kerítéshez lapulunk. Megúsztuk. Továbbmegyünk a csendes utcákon. Ilyen kihaltnak még sohasem láttuk. A mi utcánkban v.álunk el. Már beteszem a kulcsot a zárba, amikor hallom, hagy valaki jön le a lépcsőn. Gyorsan behúzódok egy kapumélyedésbe. Édesapám az. Amikor elmegy, halkan kinyitom a kaput, és besurranok a pincébe. A kutyám őrült csaholásba kezd. Édesanyám jön le a lépcsőn, szólítgatja a kutyát. Az meg bevezeti őt a pincébe, ahol én remegek a félelemtől. Félreugrok előle, várom a verést, de anyám átölel, kisfiam,. mondja, és csak sír. Én is sírok. Felvisz, lemösdat, aztán ágyba fektet és forró teát ad. Nagyon boldog vagyok, de még félek. Nemsokára megjön apám, már harmadszor volt a rendőrségen, országos körözés van kiadva ellenem. Viszszamegy bejelenteni, hogy megkerültem. Amikor hazajön, csak annyit kérdez, hogy egyedül voltam-e. Mondom, hogy a Jencivel voltam. Veszi a kabátját, és megy hozzájuk. Jenci szülei römiznek, megszokott dolog, hogy a Jenci 121'

visszaszökik az igazi édesanyjához. Azt hitték, most is ott van. Amikor a p á m hazajön, nagyon megviselt és halk szavú. Megkérdezi, hogy miért tettem. Megmondom neki, azért, mert féltem a veréstől. Megígéri, hogy t ö b b é n e m ver meg, de erről a csavargásról még beszélünk. Hétfőn n e m megyek iskolába, m e r t lehet, hogy tüdőgyulladást kaptam. De nincs semmi bajom,, csak nagyon taknyos vagyok. Kedden délelőtt felkelek, és lenn játszom a k u t y á v a l az udvarban. Kipirosodva szaladok ki az utcára, és a küszöbön m a j d n e m f e l döntöm a tanító nénit. Látogatni jött. Rettentően szégyellem magam. Másnap mennem kell az iskolába. A tanító néni egy egész órán át csak rólam beszél. Elmond mindennek, és kijelenti, hogy az osztálynak ki kell közösítenie az ilyent. Mindennek tetejébe Jenci azt vallja, hogy én csaltam el őt m a g a m mal. Mégsem hittem, hogy ezt megteszik velem, hiszen mindenki a b a r á t o m volt. Szünetben Marci a többiek szeme láttára köp egyet, most m á r ismerlek, mondja. Jobban f á j , mintha jól megvernének. Ott állok a folyosón, egyedül, dacosan, zsebre dugott kézzel. És akkor mellém lép Peti, akit az egész osztály gyűlöl és gúnyol, mert ügyetlen és mintatanuló, és beszélgetni kezd v e lem, de erről az egészről egy szót sem ejt. Pedig megvertem m á r egy p á r szor. Sosem tudom ezt e l f e l e j t e n i . . . Hirtelen eltűnik minden, a folyosó, Peti meg a többiek. Elmosódik k ö r ü löttem a fény, megtörik a kép. Érzem, hogy merülök, és hogy n e m vágyom másra. Ujjhegyeimben kellemes bizsergés. V a j o n messze v a n még a zsir á f ? . . . Most valahonnan zöldes fény szűrődik, és láthatatlan kezek egy k é pet tolnak elém. Igen. Hogyne ismerném meg! A s a r o k . . . Máris ott ülök az utcasarkon a fűben, hatévesen, birkózók egy cigivel. Küszködök, könnyezek, a Dzsil meg a többiek nagyok nevetnek r a j t a m . De megtűrnek, és ez jó. Ott lehetek a fejelésekben, a triblinél a kapuban állok, hogy legyen kit f e l lökni a gólnál. Együtt átkozom velük Labdaéhest, aki éjjeliőr, és akinél legalább tíz labdánk lehelte már ki a páráját, és együtt f u t u n k , h a néha betörünk egy ablakot. Mellettem ott ül Kácsa, aki tizenhat éves, de bőg, ha n e m azt játszunk, amit ő akar, és már háromszor elhúzták a suliban. Tavaly m e g akart verni, mert valaki kiírta a falra, hogy Kácsa meg Juci szerelmesek, d e én megmondtam neki, hogy én még nem is tudok írni, erre megnyugodott. Különben a Nagy Mari volt, ez biztos, el is kapta a Kácsa, és jól elverte a lábaszárát aprófával. Az árokparton Gyuszi hever egy fűszálat rágcsálva, ő az, aki a legcsodálatosabban tud káromkodni, és van egy nagy f á j u k , ami nagyszerűen alkalmas hadiszállásnak. Aztán ott van Jóska, a falhoz támaszkodik és nagyokat köp, és van egy igazi kardja. És persze Sanyi is ott van, a vezér, aki szembe mer szállni Labdaéhessel is, és lányokkal járkál. Mindn y á j a n ott ülünk, és méltóságteljesen füstölünk. Sötétedik, n e k e m haza kellene mennem, de inkább vállalom a kikapást, csakhogy lássam, hogy veri meg Sanyi meg Dzsil Malacot, akinek a Labdaéhes a nagyapja, és örökké piszkos, meg hogy pofozzák fel Malac két öccsét, Parasztot és Egeret. Az Egeret m á r én is megvertem egyszer, pedig a Paraszt egész idő alatt kiabálta neki, hogy bikásodjál, bikásodjál, de én mégis megvertem. Aztán segítek Jóskának leönteni vízzel a Malac két húgát, Kecskét meg Gorkijt, akiket Gyuszi nevezett el így. Az utóbbit azért, mert nagyon szeret kisgyerekeket ' babusgatni, és Gorkij, aki egy író, írt egy „Anya" című regényt. A Gorkijt utálom, mert hazudós, és azt mondja, hogy az ő n a g y a n y j á n a k Csehszlovákiában aranyszobája van. Azután mindenki odarohan a fához, ahol Mambó és Rex, a két farkaskutya furcsa műveletbe kezdenek. A Mambó gazdája j a j veszékel, csak tudnám, hogy miért. Nagyon sötét van már, és én nyakig koszosan, balsejtelmekkel telve, elindulok hazafelé. Útközben felugrók, lehúzok 122'

egy faágat, és letépek egy pulykataknyot. Mert az jó. Eltűnik ez a kép is. F á j egy kicsit, szorongatja valami a torkomat. Hosszan elnyúlva tartok lefelé. Különös, hogy még bírom l e v e g ő v e l . . . Most meg mi ez itt az orrom előtt! Egy plakát. Szombaton este 7-kor: Fertőző nyári gyermekbetegségek előadás Vasárnap du. 5-kor: Mesedélután. J á n o s Vitéz színes diafilm BELÉPŐDÍJ 1 Ft! H á t ez meg honnan került elő? J a persze, a hátulján rajzok vannak. Még a k k o r csináltam őket, amikor az oviba kerültem. Tojás alakú, pipaszárlábú emberek, mindegyiknek a fejéből egy egyenes vonallal van leválasztva a kalap, és mindnek egy szeme van. Sőt ennek a katonának itt ni, még egy szeme sincs. Felzászlózott házak aránytalanul nagy szélkakasokkal, amik inkább kacsák. Itt mindenféle autó, görbe vonalakkal, sűrű egymásutánban, e m i t t egy kun kori végű ágyút süt el egy féllábú tüzér. Ott házat építenek, a m o t t meg egy villanyszerelő sétál a villany drótokon a magasban, biciklije a villanykaróhoz támasztva. A földken is folyik a munka, piros emberkék kaszálnak fekete, bambuszvégű búzát. Emitt teherautók, tankok, r a j t u k felirat: M A T Á R . Vajon mit jelenthetett? Ott egy jókora házon is ez a felí r á s díszlik. Fent egy kitárt karú repülőgép bombáz egy kunyhót. Ez a sarok pedig nyuszikkal és tojásokkal van tele. Legalul fák, ágaikon szép rendben sorakoznak a levelek. Betelt a plakát hátulja. Magam sem tudom miért, de ü g y érzem, mintha most rajzoltam volna az egészet. Lehetséges. v o l n a ? . . . A plakát összezsugorodik, nem tudok tovább töprengeni ezen. Most meg a k a r o m mozdítani a kezem. Engedelmeskedik. Néhány úszómozdulatot teszek lefelé, mint a gyöngyhalászok. Egy képről eltűnik a hályog: az óvoda udvarán vagyok. Rohangálás, veszekedés, egy nekifutás, egy láb előttem — nagyot esek a betonon. Bőgve felállók, elindulok valamerre, óvó néni, kiáltom, és az államból dől a vér, piros csíkot húzok magam után. Azután már kinn vagyok az utcán, kezemben akácágak. Egy öreg kerítés előtt állok, amelyből nagy, rozsdás szögek állnak ki. Csavarok egyet az egyik szögön, öt óra, támadás, kiáltom. Egym á s r a rohanunk. Sokan elesnek, és kitárt karokkal, merev testtel fekszenek, pontosan kereszt alakban a hátukon, és a szemüket behunyják. Semmi kétség, a halottak csakis ilyenek lehetnek. Azután kis idő múlva felpattannak, és kezdődik az egész elölről. Ebédhez szólítanak bennünket az alacsony, ikszlábú asztalokhoz. Ebéd után körbevesznek a srácok. Leterítem az asztalra a damaszt uzsonnáskendőm, amin négyzetek és téglalapok vannak. Valaki a srácok közül csukott szemmel rábök a kendőre. Ha négyzetre, akkor rövid mesét, ha téglalapra, hosszú mesét kell mondanom. Büszke vagyok rá, hogy sok mesét tudok, és csak mondom, mondom, a nadrágom kantárát húzogatva. Legtöbbször a Csengeri bök, mert őt szeretem, nekik lovuk is van. A dada is tudja, hogy szeretek mesélni. Télen sokszor elunja a mesélést, akkor kiültet középre a kisszékre, és én mesélek. Sokszor m á r kifogyok a mesékből, először csak folytatom őket, később már ott találom ki az egészet, mesélés közben. Néha azt sem tudom, hogy miről fog szólni a mese, de el kell kezdeni valahogy. Ilyenkor mindenféle eszembe jut. Egyszer még az udvarunkban levő WC-ről is meséltem, hogy megrázza magát, és elmegy világot látni. Van egy kedvenc mesém is, amit anyu olvasott fel nekem, ezt mesélem el legtöbbször. Három szegény fiúról s z ó l . . . Vége. Vége ennek is. Tovább süly123'

lyedek, egyre lassabban. Már nem lehet messze a kis zsiráf. Borzasztó lenne, ha nem találnám meg. Merülök, és látom, hogy egy halottaskocsi b a k j á n ülök. Igen, ez a Rózsiéknál van, akinek az apja temetkezési vállalkozó a f a luban. Szemben laknak a nagyapámmal, aki egész n a p a szőlőben dolgozik, és akit én mindenkinél jobban szeretek. Rózsi meg az öccse van befogva a kocsiba, én meg hajtom őket. Hallgatnak rám, mert én városi vagyok. Azután azt játsszuk, hogy én vagyok a halott, és ők szállítanak. Játszunk, közben a Rózsi apja hangosan kalapál. Apa dolgozik, m o n d j a Rózsi, de én t u dom, hogy a koporsókat csinálja . . . Itt meg m á r egy óriási hordó előtt v a gyunk, ez már a nagyapáéknál van. Színházat játszunk, van ott rengeteg szék meg sámli, amit a nagymama adott, csak a nézők nem jönnek. Pedig megvették a jegyeket. Csak egy fiú jött el, az egyik szereplő öccse, de az is csak akkor mer bejönni, amikor megmutatjuk neki, hogy a kutya láncon van. Mindig a Piroska és a farkast adjuk elő. Én vagyok a farkas, m e r t nekem barna mackóruhám v a n . . . Most ú j r a otthon vagyok a városban. Olyan zajos minden, édesapám fogja a kezem, és ott van egy torony a t á volban. Kérdezem apát, hogy mi az. Azt mondja: gyár, ott dolgoznak az e m berek. Én nagyon sajnálom az embereket, hogy ilyen szűk toronyban kell dolgozniok, ami még füstöl is . . . Már haza is értünk, és itt jó. Mert fel lehet mászni az ágy támlájára, és onnan beleugrani a dunnába. Ilyenkor a Csicseri borsó bablencsét énekelem, és mindenki úgy örül ennek. Anyu lovagoltat a térdén, és azt mondja hozzá: Így lovagolnak azurak-azurak, emígy möga cigányok-cigányok, így möga parasztok-parasztok! És nevetünk ezen. Nagyon lassan süllyedek. A sötétség sűrűsödik, a nyomás folyton nő. Csak nem félek? Meg kell találnom, meg-kell-ta-lálnom... A végtagjaimat már mozdítani sem bírom. Hirtelen fény villan mellettem: magamat látom, amint tétova kis léptekkel a zömök kályha felé tartok. Ba-ba, mondom, és kurta karjaimmal átölelem forró fémtestét. Már ki is hunyt a fény. Egyre nehezebb lent. A sötétség elviselhetetlen . . . Hol vagy? . . . Hol vagy, kis zsiráf? . . . Ott! Ott van! Borzasztó erőfeszítéssel kinyújtom a jobb karom, hogy elkapjam a sebesen felfelé iramodó állatot, de az kiugrik a kezemből. Felszisszenek a fájdalomtól: megégette az ujjaimat. Állj! V á r j m e g ! . . . De gyermekkori játszópajtásom nem hallgat rám. Mintha meg sem ismerne. V á r a t lanul nekiütődök valami kemény dolognak, megértem, hogy nincs tovább: a medence fenekén vagyok. Már semmit sem látok. Mozdulatlanul gubbasztok a sötétség hideg ölelésében. Most roppant erő présel össze és lök felfelé, irtóztató sebességgel a mélyből. A következő pillanatban kirobbanok a vízből, csaknem megvakulok, a diadalmas fény mindent elönt. Fájdalom nyilallik u j jaimba, a zsiráf nyomát friss sebek őrzik, de nem bánom. Örökre benne lesz

124

KILATO

LENGYEL J Ó Z S E F

ÉL MÉG KOVÁCS JÁNOS* A „jubileumi kampány" szabályos, két aláírással és kivétel nélkül pecséttel ellátott meghívóitól kedvetlenül, a „történelmi szükségszerűség" véletlenein töprengtem, amikor egy levél jött a Kis-Kovácstól, a magyar katonától, akinek 1917. és 1919. nem kampány, hanem életének értelme volt, és ami ennél több: maradt. , A kérdésre „Milyen ember Lenin?" Kis-Kovács János ezelőtt ötven évvel így felelt: „Tornyos eszű ember." De ennél is fontosabb és nekem új tanulság a levél, melyet elévült címemre küldött, a hivatalos rendtartás szerint nem is „felelős" címzettnek. Íme a levél: •

„Bocsásson meg, hogyha talán nem is rám tartozó kéréssel zavarom, de az elvtársak kívánságának engedve — bátorkodom — a Kárpáti Tiszaháton élő, tizenkilences volt vöröskatonák óhaját (sajátomat is beleértve) Lengyel elvtársnak elmondani. — Mi itt a Kuruczok földjén élő, veterán kommunisták Beregszászon járási múzeumot szerveztünk — azzal a céllal, hogy az utókor számára megörökítsük mindazt, ami területünkön a forradalmi mozgalmat jelenti. A Magyar Tanácsköztársaság 49. kikiáltásának évfordulójára múzeumunkban kiállítást rendeztünk azokból az anyagokból, amit már eddig is összegyűjtöttünk, pl.: a megyei direktórium megjelent okmányai, a népbiztosságok rendeletei és több mint száz vöröskatona fényképeiből. Ez a munka tovább folyik. Kibővített anyaggal már készülünk Tanács Magyarország kikiáltásának 50. évfordulójára. Jó lenne, ha a Magyar Szocialista Munkás és Paraszt Párt kissé felfigyelne ránk.!? Minden vágyunk, hogy Kun Béla volt vöröskatonái, akik a Kárpáti Tiszaháton élnek még, Tanács Magyarország kikiáltásának 50. éves jubileumát együtt ünnepelhetnénk a Magyarországi elvtársakkal. Területünkön ma is élnek volt direktóriumi tagok, Beregszászon éppen úgy, mint Munkácson. Élnek még az ungvári vöröskatonák közül olyanok, akik annak idején a vasúti vashidat védték a csehek ellen. — Itt él Gábor Mózes, a Budapesti Nemzetközi Vörösgyalogezred volt politikai megbízottja is. Hiba lenne, ha az illetékesek ezekről a harcosokról megfeledkeznének! — .Lengyel elvtárs, mint 19-es és veterán kommunista segítsen nekünk, hogy vágyunk teljesüljön — annál is inkább, mert a következő évtized a földszínéről bennünket is eltakar. Szeretettel üdvözli Kun Béla volt vöröskatonái nevében, elvtársi tisztelettel a • Kis-Kovács. Kelt Beregszász, 1968. okt. 18-án." *

Szabálytalan levél. Nem az illetékes szervnek írta. — Szabálytalan továbbá, mert Kun Béla katonájának nevezi magát, jóllehet tudta és nyilván ma is tudja, hogy a hadügyminisztert akkor Böhm Vilmosnak h í v t á k . . . Manapság már aligha " követnek el ilyen „illetékességi tévedést". — De ilyen levélíró is kevés van már, aki pecséttelen levél erejében is bízik. • Kis-Kovács János törhetetlensége tiszta forrás, amely az ember sorsán-jövőjén töprengők elnémult és szomjúságtól szikkadt ajkához emeli az italt, melytől feléled az emberiség közlegényeiben, a mindhalálig és a halálon túl is élő hűségbe vetett hit, a remény, hogy az embernek élni s bízni érdemes: Kell ma ez a remény. * L e n g y e l József í r á s a e r e d e t i l e g a N é p s z a b a d s á g 1968. nov. 24-i s z á m á b a n j e l e n t m e g . Az író h o z z á j á r u l á s á v a l k ö z ö l j ü k ú j r a . (A szerk.)

125'

KÁRPÁT-UKRAJNAI MAGYAR ÍRÓK EGY INDULÁS ŐSZINTE TÖRTÉNETE Szovjet Kárpát-Ukrajna magyar irodalmának „hőskora" nem a „letűnt idők" ködébe vész, hiszen ez az irodalom alig negyed évszázados múltra tekinthet csak vissza. Nem nehéz tehát a történteket idézni. Nagyon is elevenek az emlékek, túlságosan is frissek a hagyományok. Hiszen ha voltak bizonyos irodalmi előzmények — mert hiszen köztudott, hogy voltak: elég itt csupán Illés Béla, Ilku Pál, Sáfáry László és mások munkásságára utalni —, azok egyrészt csak egy-két idősebb tollforgató-író emlékezetében éltek, másrészt a felszabadulással egyidejűen bekövetkezett fordulattal merőben ellentétes politikai és társadalmi helyzetben keletkeztek, és _így nemigen jelentettek ösztönző hagyományt vagy örökséget, kivált az akkor ' jelentkező fiataloknak, akik lényegében ezek ismerete nélkül, csaknem üres kézzel indultak. Szellemi poggyászuk éppen csak annyi volt, amennyit egy érettségi bizonyítvány igazolt, némely esetben még annyi sem. Jóllehet a felszabadulás szinte meseszerű gyorsasággal, csaknem egyik óráról a másikra bekövetkező, sorsfordító, felejthetetlen eseménye még 1944 októberében lezajlott, az első nyomtatott magyar szöveg csak a következő év tavaszán látott n a p világot a párt évekig hallgatásra kényszerített orgánumában, a Munkás Újság-ban. Az újság azonban — noha hetente egyszer és mindössze négy kis formátumú lapon jelent meg — mozgósító, szervező erőnek bizonyult. Sorra jelentkezni kezdtek a munkatársak: legelőször a munkáslevelezők a magyarlakta vidék üzemeiből, falvaiból. De jöttek az újságírásnak olyan tapasztalt mesterei is, mint Győry Dezső, az Űjarcú magyarok szerzője, az egykori sarlós fiatalok poétája, és a Makóról Ungvárra származott Saitos Gyula, aki a húszas években mint a Makói Független Újság munkatársa az induló József Attila útját egyengette. Az ő bekapcsolódásuk a szerkesztésbe sok hasznos, gyakorlati tanáccsal segítette a javarészt kezdőkre épülő redakciós munkát, de azonfelül Győry Dezső néhány ú j verssel, karcolattal is színesítette a néhány hónap múlva Kárpáti Igaz Szó néven napilappá „avanzsált" Munkás Űjság-ot. Az avanzsálás azért került idézőjel közé, mert az előrelépés v a lójában visszalépést jelentett. A Csehszlovákia és Szovjetunió között időközben létrejött államközi megállapodás következtében 1946 januárjától, a megállapodás r a tifikálásától kezdve Kárpát-Ukrajna (az egykori Ruszinszko vagy Kárpátalja) Szovjet-Ukrajna szerves részévé vált, és ettől a pillanattól fogva a szovjet törvények és rendeletek léptek e területen életbe. Ezek szerint pedig az autonóm jogokat nem élvező ottani magyarságot nem illette meg önálló napilap. A Kárpáti Igaz Szó a Zakarpatszka Pravda hivatalos ukrán sajtóorgánum „düblázsa", vagyis szó szerinti fordítása lett. Eleinte ugyan még el-elcsúszott nagy ritkán egy-egy eredeti magyar írás is a lapban, de később csak akkor, ha a szerző az eredetivel együtt benyújtotta versének,' elbeszélésének, riportjának, cikkének stb. ukrán fordítását is. De a lap még így is kohéziós erőt jelentett, a nyomtatott betű varázsa-vonzása hatott, még akkor is, ha a publikálás elé ilyen nehezen leküzdhető akadályok meredtek. Valami csírázni, sarjadni kezdett. A tények igazolták a mondást: Kő alatt növekszik a pálma. Egy napon fiatalok kopogtattak ajtómon. Hozzám jöttek, mint a lap akkori irodalmi szerkesztőjéhez. Az egyik — nyürga, kék szemű fiatalember, Bakó László néven mutatkozott be — egy füzetre' való verset tett az asztalomra, a másik — zömök volt és gesztenyebarna, Andor Györgynek hívták — elbeszéléseket hozott. A kéziratokat átlapoztam, rögtön láttam, még sokat kell a két fiatal szerzőnek dolgoznia, hogy írásaik nyomdafestékét lássanak. Biztattam őket, mi mást tehettem. Eltelt egy-két év, és Bakó versei „kötetté" duzzadva ismét hozzám kerültek. De ez alkalommal hivatalos úton. Az Ukrajnai írószövetség akkori területi titkára, az ízig-vérig internacionalista érzésekkel áthatott J u r i j Hojda, aki a személyi kultusz éveiben is ember tudott maradni, adta át nekem azzal, hogy írjak róluk lektori jelentést. Egy szóval sem mondta ugyan, de a szeme csillogásából, a keze szorításából kisejlett, azt szeretné, ha véleményem pozitív lenne. Gyanítottam, azt szeretné elérni, hogy kiadják a verseket. Jelentésem természetesen pozitív lett. De a jelentés benyújtásáig eltelt jó pár hónap, vagy talán egy esztendő is. Mégpedig szívós munkával! Bakó, aki később Balla László néven adta ki írásait, a verseket átdolgozta, csiszolta prozódiailag és stiláris szempontból, részben újakkal pótolta. Tehát valójában előszerkesztést végeztünk. De megérte: 1951-ben megjelent a négy ciklusra oszló, sárga, kemény fedelű kis kötet, a Zengj hangosabban! Mondanom sem kell, hogy a kötetben szereplő versek java részét ma már a szerzője sem venné fel válogatott versei közé, hiszen e versek mondanivalójukban is, formanyelvükben 126'

is erősen magukon viselik az akkori dogmatikus korszak jegyeit. De a kis verskötet akkor mégis eseménye volt Kárpát-Ukrajna magyar irodalmának, amely valójában akkortájt még alig-alig adott magáról életjelt. Felkeltette a terület lakosságának érdeklődését, mi több: Budapesten is felfigyeltek rá, Gábor Andor írt róla meleg sorokat az akkori Irodalmi Újság-ba. A fórumhiány azonban mind nyomasztóbban éreztette hatását. Az egymás után jelentkező fiatalok kéziratai egyre csak gyűltek a Kárpát-ukrajnai Területi Könyvkiadó magyar szerkesztőségének asztalfiában, de kötetre még nemigen tellett belőlük. Éreztük, valamit tennünk kell, el kell indulnunk valahogy. Bármilyen szűk körben is, de kapcsolatot kell teremtenünk az olvasókkal. Erre egyetlen lehetőség kínálkozott. A beregszászi kerület (járás) pártbizottságának és tanácsának akkoriban volt egy hetente háromszor magyarul megjelenő orgánuma, a Vörös Zászló. Szerkesztője, Svéd Ármin megértő irodalombarát volt, és készségesen vállalkozott arra, hogy írásainkat — verset, elbeszélést, karcolatot, kritikát, műfordítást — rendszeresen közli a lapban. Ez a, ha nem is az egész Kárpát-Ukrajna területére eljutó, de a javarészt magyar lakosságú beregszászi kerületben terjesztett újság mégis bizonyos publicitást jelentett. Kapcsolataink a szerkesztőséggel egyre jobban elmélyültek, és Svéd Ármin rövidesen Irodalmi rovat címmel egész lapot bocsátott rendelkezésünkre. Mi a kézirátókat lelkiismeretes, pontos számítások alapján készített tükör kíséretében két-három- hetente küldtük Beregszászra, és onnan több példányban kaptuk a lapot tiszteletpéldányként — ez volt a „honorárium"! — a szerzők részére. Ez bizony nem volt könnyű munka, állandó készenlétet igényelt a kiadó szerkesztőségi szobáiban, sőt azon túl is. Ung-parti sétáinkon, vagy kávéházi asztaloknál gyakran adtunk tanácsot, útbaigazítást egy-egy fiatal tehetségnek, vagy bonyolódtunk vég nélküli vitákba sarjadzó kárpát-ukrajnai irodalmunk tartalmi ésformai kérdéseiről. Az Ukrajnai Írószövetség területi osztályának magyar csoportja átlag havonta jött össze. Ezek az összejövetelek lényegében stúdiószerű munkaösszejövetelek voltak: egy-egy szerző felolvasta ú j verseit, vagy elbeszélését, ezt követően véleményt, mondtunk a bemutatott műről. Elég gyakran rendeztünk szerzői esteket is, amelyeken kizárólag egy szerző alkotásait vitattuk meg. 1953 végén, 1954 elején, amikor a szovjet életben megindult már lassan az olvadás, úgy éreztük, hogy elérkezett a kollektív életjeladás ideje. Elértük, hogy a kiadó végre tervbe vette egy lírai és prózai antológia kiadását. 1954 novemberében meg is jelent Űj Hang címmel a mintegy hatívnyi, folyóirat formátumú antológia. Tizennégy költő — Bakó László mellett a többi között Sütő Kálmán, a somi p a rasztköltő és a gyermekverseket író Szalai Borbála —, továbbá nyolc prózaíró,. illetve kritikus — Csengeri Dezső, Szenes László, Geréb György, aki mint Andor György jelentkezett nálam első elbeszéléseivel és Barzsó Tibor — vonult fel benne írásaival, amelyeknek ma már — tárgyilagosan szólva — inkább, csak irodalomtörténeti értéke van, de így is figyelemre méltó dokumentumai a kornak. Az élni akarásnak, az alkotókedv és hajlam megnyilvánulásának, és nem utolsósorban a párt- és tanácsi szervek megértő magatartásának dokumentumai. Az Űj Hang megjelenése nem váltott ki osztatlan elismerést vagy megelégedést. Hatása lényegében mégis pozitív volt. Megjelenése mozgósító erővel hatott: sorra jelentkezni kezdtek az eladdig ismeretlen, lappangó értékek: az azóta nagy utat megtett Kovács Vilmos, Osvát Erzsébet, később Kecskés Béla, Gortvay Erzsébet és mások. De jelentkezett a reakció is. A háttérben megbúvó sztálinista vezetők sugalmazására megjelent egy rosszindulatú, levágó kritika Mihajlo Popovics tollából a területi hivatalos lapban, és a kötet felelős szerkesztője ellen megindultak az áskálódások. De végül is a pozitív erők kerekedtek felül. A személyi kultusz korszakának fokozatos felszámolása maga után vonta az egészséges közszellem kialakulását. Ebben a légkörben nem volt immár akadálya annak, hogy a terület ukrán írói évenként négyszer megjelenő almanachjának egyik, száma a magyar írók rendelkezésére álljon. Így jelenhetett meg 1955-ben a Szovjet Kárpátontúl című almanach, amely' még nagyobb részben ugyan fordításokat, kisebb részben pedig eredeti írásokat közölt, de az 1958-ban Kárpátok címmel megjelent almanachban már fordított volt az arány. Jelentős eredmény volt az is, hogy az addigi fordításözönnel szemben egymás .után jelentek meg a Területi Könyvkiadó kiadásában magyar költők és prózaírók eredeti kötetei. És mindennek betetőzéséül immár harmadik éve önálló sajtóorgánumként, s nem az ukrán napilap fordításaként jelenik meg a Kárpáti Igaz Szó. A központi híranyag kivételével saját munkatársai eredeti anyagait közli napról napra. Neon címmel pedig egész oldalasirodalmi és művészeti rovatot nyitott, amely hetente egyszer — vasárnap — szépirodalmi és művészeti írásokat közöl az olvasók részére. 127'

Nem kétséges: hasznos és tanulságos dolog lenne, ha valaki összeállítaná az idestova negyed évszázados évfordulójához közeledő kárpát-ukrajnai magyar irodalom bibliográfiáját. Izgalmasan érdekes lista kerekednék ki! Illyés Gyula egyik megnyilatkozásában a második világháború utáni magyar irodalmat — igen találóan — ötágú síphoz hasonlította. A kárpát-ukrajnai magyar irodalom ennek az ötágú sípnak egyelőre szerény, halk szavú ága, de azért szépen szól Hallgassák csak figyelmesen, szeretettel! SÁNDOR LÁSZLÓ

MIHAJLO

128

FEDIR: HUCUL

PORTA

ZOMBORI LÁSZLÓ:

TAVASZ

KÉT P O R T R É * BALLA LÄSZL0 Az egyik legsokoldalúbb — költészettel, prózával, publicisztikával egyaránt foglalkozó — kárpát-ukrajnai magyar író, Balla László (szül. 1927) betoppanása az irodalomba Zengj hangosabban c. verseskötetével korszaknyitó volt, mert a felszabadulás után ez a legelső magyar nyelvű irodalmi mű, mely könyv alakban Kárpát-Ukrajnában megjelent. Ez a kötet azonban — és az ezt követő két verseskönyv — Kitárom karom, 1954; Rohanó évek sodrában, 1956, magán hordta az 50-es évek sematikus irodalmának jegyeit, így nem is annyira irodalmi értékükkel, hanem — egy induló fiatal irodalom termékeit reprezentálva — kordokumentum jellegükkel váltak érdekessé. Balla egyszerű — helyenként már túlságosan dallamszerű — verseléssel megénekelt mindent á körülötte levő világból, s ezek a költemények (A boltajtók már nyitva-tárva, Gyaluló-dal, Csepeg az eresz, Falunkbeli nótáskedvű legények stb.) nagy népszerűségük mellett magukban hordták egy egysíkú, a gondolati mondanivalót mellőző, problémamentes költészet kialakulásának a veszélyét. A Kitárom a karom c. kötet népdalszerű versei (Göncölszekér görbe rúdja, Akácfára futott fel a repkény..., Júlia mosolya), különösen a Nem vagyok én borissza c. költemény, tüntetően árulkodnak a költő-példakép minduntalan jelenlétéről, s kevés olyan költészetet ismerünk még, ahol annyi a Petőfire való hivatkozás — pl.: „Petőfi népe küldött e n g e m e t . . . " (Űtijegyzetek: I. Sevcsenko sírjánál) —, mint Balla lírájában. A fentiek vonatkoznak a Rohanó évek sodrában c. kötet Egyszerűen c. ciklusának legtöbb versére is, s ha Az ég alján hajnalcsillag és a Széles az Ung c. versek még csak kacérkodnak a népdallá válással (itt most nem a népdalra, mint értékmérőre gondolunk), akkor a Nyári lángok c. gyűjtemény Hej, szederfa, sárgul már a koronád . . . c. költeménye — „Hej, szederfa, sárgul már a k o r o n á d . . . / Hová lett a sok gyümölcsöd nyáron át? / Leszedték a leányok, a legények / s mégse lettem, mégse lettem szegényebb" — már egy az egyben népdalnak is mondható. Negyedik verseskönyvébe Balla egy-két olyan költeményt is felvett, mely az előző köteteket — az eddigi kötetek a Kip-kop kalapács-ot (1959. gyermekversek) és a két ukrán fordításban megjelent kötetet, a Jégzajlás-% (1960), és a Első fecskék-et <1960. gyermekversek) kivéve, Bakó László írói álnéven jelentek meg — reprezentálja. Mintha a régebbi kötetek egyik-másik versében Balla saját maga is megérezte volna költészetének buktatóit: „Népemnek méltó költője leszek, / vagy kongó sorok közrendű kovácsa?" (Rohanó évek sodrában). A Nyári lángok c. gyűjtemény újabb verseiben már igyekezett elkerülni azokat a népdalsablonokat, amelyek eddig bűvkörükbe fogva tartották. Letisztultabb, érettebb lett költészete, s a versek mögött m á r érezni a munkálódó gondolatot, a pokolra szállás megszenvedett tisztítótüzét (Mucius Scaevola). A Nyári lángok c. költői elbeszélés tágabban vett ars poeticának is mondható, melyben Balla — Dienes: A legendák Petőfije c. könyvének egy-két -visszaemlékezését, legendáját felhasználva — az egyszerű nép szívében élő Petőfi hazaszeretetét idézi. Balla László költeményeiből 1962-ben orosz nyelvű válogatás is megjelent. A többnyire költőként számon tartott Balla költészeténél sokkal jelentősebb prózaművekkel lepte meg kritikusait. Ezt a megállapítást nem is annyira a hatvanas évek •elején megjelent három riportkötetére — A holnap öröméért (1961), És felgördül a függöny (1961), Ez a város (1962), hanem sokkal inkább a két ifjúsági műve (A Juventus egy űrutasa, 1963, Hidi Pista biciklista, 1965) között megírt Meddőfelhők c. (1964) regényére, és nem utolsósorban a Parázs a hóban (1967) c. kötet novelláira alapozzuk. Már az első lapok olvasásakor szembetűnik, hogy a költészetben el-elbizonytalankodó Balla milyen otthonosan mozog a prózaműfajban, s novellagyűjteményének legrégibb írását (Dohány, 1947) összevetve az abban az időszakban keletkezett versekkel (Zengj hangosabban c. kötet), számottevő értékkülönbség fedezhető fel a novella javára. Ebben az egyik legkorábbi írásában már észrevehető egy biztos elbeszélő hang, s az író reális színekkel — kissé talán fintort vágva — festette meg a háborús idők zűrzavarát „okosan" kihasználó, dohánnyal üzletelő parasztasszony pénzsóvárságát. A könyv tizenhat elbeszélését húsz év munkáiból válogatta, s az utóbbi években keletkezett írásai (Az 1967-es Horror vacui, és a címadó novella) egy különböző formai és szerkesztési megoldásokkal kísérletező — a nagy emberi összeütközések •erkölcsi és etikai alapjait vizsgáló — írót állítanak elénk. A Horror vacui c. novella * Részlet a K á r p á t - u k r a j n a i m a g y a r irodalom c. t a n u l m á n y b ó l . 3

Tiszatáj

129

ideggyógyintézetbe zárt — „a minél több pénzt!" elv alapján, még a feleségét is áruba bocsátó — egyetemi tanár hőse, édestestvére a címadó elbeszélés szánalmas — egy fiatal pedagógus haláláért felelős — erkölcsi megsemmisülésre ítéltetett iskolaigazgatójának. Balla bonckése élesen hasít a beteg testrészbe, akár a kétkezi m u n kásoknál (A 9299-es dömper), akár az intellektuális rétegnél (Horror vacui, Parázs a hóban, „Hogy nekem milyen jó!") fedezi fel a társadalomra veszélyes kórt. A háborús időkkel, és az ott szerzett még ma is ható lelki sebekkel döbbent meg a Sárgacsillagos Krisztus, ill. a Lili Marlen c. elbeszélés. Az utóbbiban egy német származású lengyel orvosnő alakjában sikerült az írónak olyan hőst formálni, akinek az életében feltolult megannyi sorskérdés — jelen és múlt, élet és halál — szükségszerű megválaszolása a ma emberének is fontos erkölcsi tanulságként szolgálhat. Ebből az Írásból különösen kitetszik Balla biztos szerkesztőkészsége, s talán itt a legszembetűnőbb, hogy a költészetében ilyen témánál elérzékenyülő író bravúros technikájával itt nemcsak elkerülte a téma kínálta buktatókat, az érzelgősség és a m á r giccsnek ható sajnálkozás kísértéseit, hanem, a megengedett határon belül maradva, árnyalt pszichológiai körültekintéssel tette érzékletessé a novellahős tragédiáját. A gyűjtemény gyengébb színvonalú írásainak elhagyása csak gazdagította volna a kötet összképét (Decemberi sztriptíz, Karrier). Az orosz nyelvre is lefordított Meddőfelhők (1964) c. regény egy eléggé f u r c s a szerzétbe tévedt — a végén a szerelme halálával magas árat fizető — jehovista fiatalember életútját követi az első lelkendezéstől a kiábrándulást jelentő megcsömörlésig. Balla ennek a furcsa, nem mindennapi témának az ürügyén érzékletes társadalmi tablót fest egy kárpát-ukrajnai kisvárosról, és figyelmeztet a ma még mindig jelenlevő visszahúzó erőkre, egy megtévesztett, de ezáltal öntudatlanul is ellenséggé vált kisebb embercsoport vallási lepelbe burkolt aknamunkájára. Színvonalát tekintve Balla regénye volt az első nagy terjedelmű prózamű a mai Kárpát-Ukrajnában, s ez a munka tág teret nyitott a kárpát-ukrajnai próza fejlődésének. KOVÁCS VILMOS Az Űj írás hasábjairól is ismert Kovács Vilmos (szül. 1927) első, nagyon sok eredeti színt felvillantó verseskötetével (Vallani kell, 1957) ú j hang jelentkezett a kárpát-ukrajnai magyar irodalomban, s az akkor még csak tehetségként emlegetett költő két újabb kötetével (Tavaszi viharok, 1959; Lázas a Föld, 1962) már komoly rangot vívott ki magának, s mi sem tévedünk, ha Kovácsot a kárpát-ukrajnai m a g y a r líra legjelentősebb költőjeként tartjuk számon. Kovács első verseiben, ars poetica-szerűen, nyíltan kimondja hovatartozását: „utamnak egy októberi napon adtak nevet" (Vallani kell), s „tiszta szívvel és fedetlen fővel" akar vallani, mert ha „évmilliók zajlásában el is vesztek az ősök", m é g mindig él emlékeiben a Kőműves Kelemenként életét áldozó névtelen hős, a példaképül állított apa: „ ö magának sose csinált házat. / Nevetve, bő kézzel rakta / tervét, hitét, s sorsa ellen lázadt / álmát idegen falakba." (Élt, volt...), s erőt ad a költőnek a további harchoz. S ez: „célom, hogy a névtelennek olyan nevet a d j a k / ami i g a z . . . s hogy azt, amit mondok vagy leírok — / piros szívek gyűjtsék össze, n e sárga papírok" (Vallani kell). Az első kötet verseiben még gyakori a hazulról hozott emlékek felidézése, s itt-ott hangot kap még a falu iránti nosztalgia (Újra szülőfalumban, Az öreg béres, Találkozás). S ahogyan nálunk a faluról indult költők — J u h á s z F., Csoóri S., Ratkó J., Buda F. — képalkotásaiban nagy szerepet játszik a gyerekfővel átélt faluélmény, ugyanúgy Kovács Vilmost is a Gáton eltöltött fiatalkori évek segíthették az alábbi érzékletes képek megfogalmazásához: „Mohos vályú víztükrét / rücsközi a zápor" (Színkeresés), és a nem kevésbé frappáns „már hangját r o pogtatja / Csőrében a- g ó l y a . . . " De ide írhatnék akár az egész verset, példaképpen a képgazdagságra: „Mérföldjáró zivatar / csörtet át a kerten. / Egy félvállú szilvafa / áll nyakatekerten, / s zöld gyümölcsöt szüretel / a vihar a fáról. / Mohos vályú víztükrét rücsközi a zápor". Ha az első kötet verseit még jobban szemügyre vesszük, felfedezhetjük két szónak, a „csend"-nek, és a „piros"-nak gyakori használatát, más-más helyzetben alkalmazott funkcióját. A „csend" a költő szerelmes, verseiben a leggyakoribb — „Ketten v o l t u n k . . . Felettünk a / hulló levél intett a c s e n d r e . . . " (Öszt séta), vagy: „Éppen olyan hibás, mint én / a c s e n d . . . " (Kettőnk titka) — de több versében is szerepel. „Egy félrevert harangtól riadozik a csend" (Színkeresés). A festői látásmódra jellemző „piros", kedvenc jelzőként használt, találomra kiválasztott változatai: „piros csillagos őszi este" (Magóg fia), „piros szívek gyűjtsék össze" (Vallani kell), „pirosruhás hajnalsugár" (A tavasz titka), „piros kört írt egy falevél" (őszi reggel), „lánggal égő piros galagonyabokor" (Kettőnk titka). S még egy, a piros más színárnyalatát idéző kép az Őszi színfoltok-ból: „Álmatlan, 130'

vöröslő tűzszemét / a nap már behunyta.." Azért tartottuk szükségesnek ezt a kis kitérőt, mert az első kötet verseire olyannyira jellemző — csend és nyugalom harmóniáját tükröző — festői látásmóddal megalkotott plasztikus képek Kovács korai lírájának elsődleges értékei. Általuk gazdagodott ez a költészet, de a későbbiekben szükségessé vált a költő saját maga által is megérzett továbblépés: „Hagyd most a fáradt, bölcs őszi verset / Tudsz te más dalt is, fiatalt, n y e r s e t . . . " (Tavaszi riadó), vagy: „Nem tudok nótát. Nem nóta kell neked, / de vihar, amely tombolva lázad" (Tavaszi viharok). S a „bölcs őszi vers" elhagyása nem a széptől való elfordulás, h a n e m egy kitágított — a nyers valóságot is magába foglaló — lírai világkép eddig fel nem ismert szépségeinek a birtokbavétele. A Tavaszi viharok és a Lázas a Föld c. gyűjtemény verseinek zaklatottabb, töredezettebb hangja már „a könnyben és vérben fogant új. század" ellentmondásait feltáró és „milliomod magával az újszülött Rend bölcsőjét ringató" magára talált költőt mutatja, aki „vérző tíz körmével idők vasfalába ú j hit törvényeit vájja" (Új hit). Kovács költészete „ember-központúbb" lett, s ha első kötetében az emlékek kísértésekor a lázadás hangja még ösztönös, a következő két verseskötet költeményeiben már keményen koppannak a tudatosan vádponttá minősített szavak: „Mert rég lezajlott a véres próba, / rég elporladt az ötvenmillió halott, / s ugye felakasztottál értük ötven nácit, / E u r ó p a . . . Hallod, Európa?" (Európa, hallod, Európa?) Kovács Vilmos félti az emberiséget, és bízik benne, mert mégis azok az igazak, „akik felkeltek és jöttek: dobogó szívükből rakni dermedt éjszakába, lobogó máglyát." (Lázas a Föld). A két utolsó kötet verseinek drámaibb hangja a korábbi, kedvenc színjelzőként használt „piros"-t is komorabbá teszi. Jó példa erre az első és harmadik kötet egy-egy versében az alkonyi képek különbözősége. Amíg az első kötetben ez egy csendes napnyugta megjelenítése: „álmatlan, vöröslő tűzszemét / a nap már behunyta" (öszi színfoltok), addig a Lázas a Föld c. költeményben egy önmagában is drámát hordozó helyzet frappáns megfogalmazása: „Este van. Pihennek a bolondok. / Nézd az égen gördülő piros korongot. / Olyan, mint egy óriási vércsepp, / vagy mint egy napnyi élettel tovaszálló / vöröstollú v é r c s e . . . " A Tavaszi viharok és a Lázas a Föld c. gyűjtemény érettebb költeményei (Tavaszi viharok; Hirosimából jöttem; Melyik csillag vitt el?; Lázas a Föld; Európa, hallod, Európa?; Egy tébolydában; Válasz egy névtelen levélre) egy sokat ígérő, egyre tudatosabban épülő költői pálya erős pillérei. Kovács Vilmos a prózában is költészetével egyenértékű alkotással jelentkezett. A Holnap is élünk (1965) c. önéletrajzi elemeket tartalmazó regénye — amire épp a Tiszatáj hasábjaiban figyelt fel Kiss Ferenc (1965. 11. sz.) — egy fiatal festőművész magára találását és az életében felmerült erkölcsi-etikai kérdések megválaszolásával történt megtisztulását ábrázolja fordulatos cselekményszövéssel. Mindmáig a kárpátukrajnai magyar próza legrangosabb alkotása ez a mű, mely hatványozottan tükrözi Kovács Vilmos írói-emberi magatartását s az emberről és világról, művészetről és munkáról vallott gondolatait. SZAKOLCZAY LAJOS

EGY UKRAN MŰFORDÍTÓ VALLOMÁSAIBÓL

TALÁLKOZTAM-E KARINTHY FRIGYESSEL? Majdnem tízéves voltam, amikor Siófokon egy szélhűdés végzett az .íróval. Tehát találkozhattam volna vele gyermekkoromban. De találkozásom Karinthy Frigyessel sokkal később történt — jó harminc évvel a z író halála után, vagyis akkor, •amikor ő már szilárdan elfoglalta helyét a m a gyar irodalom nagyjai, a világirodalom ^halhatatlanjai között. Bevallom őszintén: az élő Karinthyt nem láttam. Fényképen — igen. De h a már idáig jutottam, meg kell magyaráznom, hogy is lehet találkozni valakivel, akit az ember csak fényképen látott. És meg is magyarázom, nehogy azt higgyék: az egész dolog csak tréfa, afféle hókuszpókusz. Lássuk, hogy segít magán ilyen esetben maga Karinthy. í m e egy idézet a „Századom gyermeke" című humoreszkjéből: „Ma megint tettem egy kis utat az időgépben, ezúttal visszafelé. Délután ültem be a masinába, másodpercenként félévnyi sebességgel indultam, s egy jó negyedóra múlva állítottam meg a motort. A dátummérő 1487. február 8-at mutatott". Hát igen, egy időgép segítségével csekélység visszautazni — akár az őskorba is. Nekem legfeljebb egy fél évszázadnyi utat kellett megtennem, hogy ott legyek, 3*

131

ahol annak idején Karinthy járt-kelt, hősei között; ahol tárcáit, novelláit és h u moreszkjeit írta, ahol nevetett, sőt — „röhögött" az egész osztállyal együtt, szeretett, gyűlölt, hitt, biztatott — magát és másokat is. 1965-ben ültem be az időgépbe egy szép tavaszi napon. Jegy nem kellett. Megelégedtem egy szerződéssel, melyet a kijevi „Veszelka", a gyermek- és ifjúsági irodalom ukrán könyvkiadója kötött velem, s megbízott, fordítsak ukránra egy kötetnyi Karinthy-művet — a Tanár úr, kérem című kisregényt, meg vagy húsz humoreszket, novellát. Szóval szép napsütéses tavaszi nap volt, rügyeztek a fák, én meg a gépben, illetve a gép mellett ültem és utaztam, utaztam — fordítottam meg gépeltem, gépeltem meg fordítottam. Minden ú j mű egy ú j találkozás volt vele — Karinthy Frigyessel, a humoristával, a csodatevővel. E találkozásaimnak kézzelfogható bizonyítéka az a könyv, melyet „Darujte, pane vcsitelju" („Tanár úr kérem") címmel adtunk ki Kijevben mi ketten: Karinthy meg én. így történt, hogy az ízig-vérig magyar író huszonnyolc évvel fizikai halála után Kijevbe utazott és külföldi sikereit sokszorozva, megkezdte diadalútját Ukrajnában, éspedig annak sokmilliós iskolás fiatalsága között. Megértik-e Karinthyt az ukrán fiúk és lányok? Bízom benne, hogy igen. Hiszen őt gyorsan szívébe fogadja mindenki, aki tud nevetni. Márpedig Tárász Bulba és Gogol is tudtak nevetni. És milyen humorérzékük volt a kozákoknak — a török szultánhoz intézett világhírű levél szerzőinek! Nem kétséges, hogy a levélírók utódai sem vesztettek humorukból. Igaz, ennek a kérdésnek van egy másik, számomra elég kényes oldala, ti. a budapesti születésű, tősgyökeres magyar Karinthy Frigyes tiszteli az illemtan szabályait, és nem magyar, hanem ukrán köntösben kopogtatott be a kijevi, dnyepropetrovszki, poltavai és más iskolásokhoz. Ezt a köntöst én szabtam rá. Én tanítottam meg a magyar írót ukránul beszélni, hogy megértse, de nevessen is vele együtt, oly jóízűen, mint a magyar olvasó. Az apró népség majd megítéli m u n k á mat, elmondja szigorú véleményét Karinthy .ukrán köntöséről, ukrán beszélőképességéről. Én itt szeretnék még néhány szót szólni arról a benyomásomról, amelyet Karinthy keltett bennem találkozásunk, együttlétünk idején. Emlékszem, néha elbeszélgettünk:, ö mesélt egyről-másról: az iskolások fortélyairól, az apákról és fiúkról, a halandzsa-emberről és furcsa diadaláról et cetera. Keresztrejtvényt is fejtettünk. Ö mesél és mesél, én meg elgondolkoztam és kérdezem önmagamat, miért is halhatatlan az az ember, akivel én, a szerencsefi, most ilyen meghitten elbeszélgetek? Miért olyan elragadtató a mi társalgásunk, miért nem avultak el a régi témák az idő sodrában? Hogy is feleljek ezekre a kérdésekre? Hát például így: Karinty humora n e m csak magyaros, nemcsak egyéni, hanem emberi, egyetemes is. Földijeiről beszél, kicsiny vagy nagy hibáikat ostorozza. De hősei emberek, s mint földi lények, ilyvagy olyképpen hasonlítanak azokra, akik más tájakon nőttek fel, nem az ékes alföldi rónaságon, hanem mondjuk valahol a Dnyeper mentén. K r r r . . . B r r r . . . Rettentő csengetés. Fel kellene kelni, de nem akaródzik. És Bauer, a kisdiák nyugtatja magát: „Nem kell kapkodni, meg lehet csinálni azt a felkelést szép nyugodtan — biztos kézzel előkészítve... Zrínyi se rohant ki csak úgy az. ágyából, hanem előbb előkészült.:. Kérem, tanár úr, én elkészültem. Tudtam, de elfelejtettem". Itt csak a Zrínyit kell megmagyarázni. A többi nagyon jól é r t h e t ő . . . Tudtam, de elfelejtettem... Hányszor hangzik fel ez a frázis még má i s . . . Hát még mennyire ismerős Bauer öltözködése, logikája: „Arra nincs szükség, hogy az ember mindjárt kidugja a lábát a takaró alól, ilyen hidegben. Persze, a harisnya, az fontos, de itt is fel lehet húzni, a takaró alatt'..." A közös, az általános, az emberi vonások félismerése nagy élményt n y ú j t Karinthy olvasóinak. Ennek köszönhető az, hogy sok-sok Karinthy-mű éppoly aktuális ma is, mint 30—50 évvel ezelőtt. Neki van mit mondania az utókornak, azoknak is, akik más körülmények között éltefc és élnek. . „Influenza", „Tanítom a kisfiamat", „Keresztrejtvény", „Halandzsa" . . . Nincs vége annak a listának, amely maradandó, most is aktívan ható, ma is friss írásait tartalmazza. Tanítom a k i s f i a m a t . . . Hogy is volt ez régen ? Hát így volt. Az apa már 35-ször hallja azt a. mondatot, hogy: „Ha kilenc kályhában öt és fél nap alatt 12 köbméter bükkfa ég el — mennyi nap alatt ég el 12 kályhában 9 köbméter bükkfa?" „35-ször" — kínlódik a szegény Gabi. Sajnálja az apa, és segít neki, de akaratlan azon veszi magát észre, hogy ő lett a tanuló, ő kínlódik a p é l d á v a l . . . H á t hogy is van ez ma? Sajnos, gyakran ugyanígy... S az olvasó nevet De nemcsak nevet, tanul is. Mint fordító, kénytelen vagyok bevallani, hogy Karinthy humorát nagyon ne132'

héz átültetni más nyelvre. Néha ez á humor valahol ott lappang a sorok között, mint némely embereknél a mosoly. Látod az ajkán, hogy mosolyog, de a szeme csupa komolyság. Néha felharsan a nevetés, és úgy zeng, hogy majd megszakad a dobhártyánk. A nevetés rázza a testet, s a fordítónak nehéz a d o l g a . . . Reszket a keze, és nem találja el az írógép billentyűjét. így volt ez, amikor Karinthy egy találkozásunk alkalmával elmesélte nekem a Visszakérem a tandíjat című humoreszkjét és bemutatta egyik kedvenc ismerősét, Wasserkopf urat. Azt az urat, aki 40 éves korában rájött, hogy annak idején a gimnázium nem nyújtott neki semmilyen tudást, és most pénzszűkiben lévén, bekopogott az igazgatóhoz, és előadja jogos követelését: visszakérem az iskolapénzt. És milyen nagyszerű szatíra Wasserkopf vizsgáztatása. A tanárok mindent elkövetnek, hogy bebizonyítsák egykori tanítványuk b u t a s á g á t . . . A régi úri rendszert és ennek iskolai oktatását állítja pellengérre Karinthy ebben a nagy leheletű pamfletben. Szóval érdekes, tanulságos és mulattató volt az én találkozásom Karinthy Frigyessel. Nem mondtam el minden benyomásomat az ú j ismerősömről. És nem is mondhattam el egy cikkben, amelynek csak az volt a célja, hogy bebizonyítsam, igenis, én találkoztam Karinthyval. Elértem-e célomat? Feleljen erre az olvasó. SKROBINEC, JURIJ

JURIJ

SKROBINEC

Ha van a magyar irodalomnak követe Ukrajnában, akkor az kétségkívül Jurij Skrobinec, a kiváló ungvári műfordító, aki immár több mint húsz esztendeje tolmácsolja és népszerűsíti irodalmunk remekeit az ukrán olvasók milliói körében. Régi mulasztást pótolunk, amikor most — oly sok év elteltével — végre felhívjuk erre közvéleményünk figyelmét, és kifejezzük elismerésünket — e hosszú éveken á t végzett áldozatos munkáért. Mert valóban az volt. Skrobinec ugyanis eredetileg költőnek indult, de saját alkotómunkáját fokozatosan háttérbe szorítva, mind nagyobb szeretettel és hozzáértéssel kezdett a műfordítással, elsősorban irodalmunk remekműveinek fordításával foglalkozni. Nagy lemondás kellett ehhez, mert hiszen közhely: nincs hálátlanabb dolog a műfordító munkájánál. Az eredetiből idegen nyelvre lefordított mű útja ugyanis lezárul. A fordítás csak egy népnek készül, az eredeti alkotás előtt nyitva áll a világ. J u r i j Skrobinec munkásságát két szempontból kell nagyra értékelnünk. Mindenekelőtt azért, mert munkáját szuverénül végzi. Ezt az teszi lehetővé, hogy ízléskultúrája rendkívül kifinomult. Emellett kitűnően ismeri régi és ú j irodalmunkat, s állandóan figyelemmel kíséri folyóiratainkat, napilapjainkat, újonnan megjelenő könyveinket. Nem csoda tehát, hogy az általa lefordításra kiválasztott művek valóban irodalmunk aranyalapjához tartoznak, és így méltóképpen képviselik irodalmunkat az ukrán olvasók előtt. Líránkat a XIX. és XX. századi nagy mesterek gyöngyszemei reprezentálják. Aranytól, Petőfitől, Adyn, József Attilán át Illyés 'Gyuláig és másokig terjed a sor. Prózánkból Móricz Zsigmond Légy jó mindhalálig-ja, Karinty Frigyes Tanár úr kérem-je, Illyés Gyula Puszták népe c. műve, Bihari Klára Szomjúság-a került Skrobinec tolmácsolásában az ukrán olvasók kezébe. De nagyra becsüljük Skrobinec munkásságát művészi szempontból is. Már más helyen, más alkalommal szó esett róla, de ezúttal is ki kell emelnünk azt a nagyfokú igényességét, amely Skrobinec munkáját jellemzi. Ez elsősorban az eredeti szöveg tiszteletében nyilvánul meg. De hasonló alázattal viseltetik a lefordításra kiválasztott művek formája iránt is. Munkamódszeréről Az apostol fordításával kapcsolatbán így nyilatkozott egyik magyarul közzétett műhely vallomásában: „1964 tavaszán vetettem papírra Az apostol első sorainak fordítását. Ettől kezdve alig volt olyan nap, amikor ne teljesítettem volna a 30—50. soros normát. A költemény fordításának első változata három hónap alatt — áprilistól júliusig —: elkészült. Kettős érzésem volt ekkor. Először is öröm töltött el, amikor Az apostol fordításának utolsó sorához értem. Ugyanakkor látnom kellett, hogy a munka java még hátrá v a n . . . Az első szerkesztés után jött a második, s azon a másodikon is annyit változtattam, csiszoltam, hogy közben lassacskán következett a harmadik, majd a negyedik, sőt még az ötödik is. És alighanem folytatni is fogom, ha sor 133'

kerül Az apostol ú j kiadására. Mert valóban, nincs se kezdete, se vége ennek a nehéz, de ugyanakkor élvezetes munkának." (Kárpáti Igaz Szó, 1968. II. 25.) De munkájában általában nem ismer szünetet. Alig fejezi be egyik fordítását, már a következőre készül. Azt olvasgatja, tanulmányozza. Csak akkor kezd hozzá a fordításhoz, ha úgy érzi, hogy a fordításra kiválasztott művet minden ízében ismeri, magáévá tette, szinte azonosult vele. Számos példát lehetne idézni fordításaiból, mennyire adta át a magyar eredeti lényegét, hangulatát, ízét, de ugyanakkor a forma tökéletes tiszteletben tartása mellett a szöveghűségnek azt a fokát érte el, amely az eredetivel való maradéktalan megegyezést mutatja. Valóban kivételes szerencsénk, hogy literatúránknak ilyen rangos tolmácsolója van Ukrajnában. De szerencséje ez a több mint harmincmilliós ukrán népnek is, hogy irodalmunk remekeit az eredeti illúzióját keltő, kitűnő fordításban élvezheti. SÁNDOR LÁSZLÖ

PATKY SÁNDOR:

134

NAPRAFORGÓK

K O V Á C S VILMOS*

A TENGER

s most elmondom neked milyen a tenger a tenger sima és rideg mint a kihűlt beton melybe beledermednek a városok a tenger mérhetetlen mint a folyékony idő fenekén milliószám temetkeznek az évek a tenger névtelen mint a tömeg roppant hátán egyforma megadással cipel sirályt és hadihajót a tenger szürke mint a közöny parttalan mint a nihil és sisteregve alszanak ki benne a beleszédült csillagok őrizkedj a tengertől Kedves és ne higgy azoknak akik zöldnek festik Leningrád — 1965 * Kovács Vilmos író, s z e r k e s z t ő . Született G á t o n , 1927-ben. P é n z ü g y i tisztviselő volt, m a j d a K á r p á t i K ö n y v k i a d ó m a g y a r t a g o z a t á n a k s z e r k e s z t ő j e lett. M a u g y a n i t t vezető s z e r k e s z t ő . V e r s e s k ö t e t e k k e l és r e g é n n y e l j e l e n t k e z e t t . Oroszul is m e g j e l e n t v e r s e i b ő l egy v á l o g a t á s . Orosz é s u k r á n v e r s e k , elbeszélések f o r d í t ó j a .

KECSKÉS BÉLA*

TÉVÉNÉZŐK Átjönnek hozzánk este a szomszédok, mikor kifárad kezükben a kapa, s a trágyahordó villa felkiáltójelét leszúrják a munka napnyi mondata után. Koszorút ülnek a tévéképernyő liliomkelyhe köré, szívják a fojtó, kábitó hírillatokat, beleszédülnek az idegen tájak karjaiba, és hipnotizáltan visszaköszönnek a bemondónőknek, kik nyolc óra előtt mindig felébresztik bennük meséikkel a rég alvó gyerekkort. * Kecskés Béla a p a p i (beregszászi k e r ü l e t ) k ö z é p i s k o l a t a n á r a i Született S o m b a n , 1941-ben. E d d i g egy v e r s e s k ö t e t e l á t o t t n a p v i l á g o t .

135'

BENEDEK ANDRÁS*

NYÁR A nyár bővizű forrásaiból hangtalan zúgással árad a fény; — az út könnyű tócsái eleveznek. Elindulnak a városszéli házak az erdők hűvöse felé: a tetők, piros napraforgói kinyílnak; A puli akácbokrok előrefutnak; — dűlőutak porát lefetyelve elhasalnak az árkok küszöbén. Kíváncsi szomszédasszonyként lábujjhegyre áll az ablak előtt egy ottfelejtett kukoricaszár.

GIGÁNTIKA Fémhasú hernyók kapaszkodnak a sínek acél-ágbogán, falják a távolság eperlevelét; Mint ereimben a vérrögök, sodródnak, dörömbölnek a dömperek, lüktettetik a földgömb ütőereit; Buszok riadt katicabogarai szállnak, az utak örök kondenzcsíkjain, a falvak kitárt tenyerén kaparásznak; Le-lecsapva az ég hidegkék vizére, a műhold fecskék csipogva szállnak, kirajzott bolygónk ereszalja. S a sápadt, őszeleji fényben Földünk, ez a zöldeskék üveggolyó, az űr kihalt aszfaltján végiggurul.

* Benedek András egy'etemi • hallgató, m a g y a r n y e l v - és i r o d a l o m s z a k o s t a n á r j e l ö l t . letett M u n k á c s o n , 1947-ben. V e r s e i t a n a p i s a j t ó közölte.

136'

Szü-

LUSZTIG KÁROLY *

VAE V I C T I S Az ezred gépkocsioszlopa hosszan nyújtózott el Szilézia hegyes-dombos vidékének kígyózó útjain. Körös-körül csupa napfény és vakító villogás volt minden. Ez a fényözön "még jobban kiemelte a tavasz harsány színeit, A t e r mészet, mintha csak a háború befejezését várta volna, szinte egyszerre b o n totta ki minden virágát, gazdagon ontotta bódító illatait. Az ezredtörzs rangban és korban fiatalabb munkatársai az irattárt szállító, vasalt ládákkal megrakott teherautón foglaltak helyet. Vidám terefere, hangos. kacagás szállt a lassan haladó kocsiból. Az emberek szinte m e g r é szegültek a felemelő érzéstől, hogy vége a háborúnak, attól a tudattól, hogy már nem leselkedik r á j u k többé semmi veszély. Igaz, a jó hangulathoz hozzájárult Grisa ellátási őrmesterünk is. Még a. háború utolsó napjaiban egy elég tekintélyes rumkészlethez jutott. De n a gyon csínján bánt vele, fösvényen mérte a portékát. Mint ahogyan Zsenyka Zavarzin, ez a langaléta, szőke főhadnagy mondta, Grisa adakozó k e d v e elegendő volt ugyan az étvágygerjesztéshez, de legfeljebb csak Mamedov hadnagy különben is ferde vágású szeme állhatott tőle ferdén. Ma azonban Grisa „kemény" szíve is ellágyult. Csak Kovalenko kapitány nem osztotta a többiek jókedvét. Magába r o s kadtan ült egy ládán, hátát a kocsi kabinjának támasztotta, és komoran b á multa a tovafutó tájat. Gondolatai azonban messze jártak. Egynéhány nappal ezelőtt szomorú levelet kapott otthonról. Szülőfaluját, valahol Zsitomir környékén, felperzselték a visszavonuló fasiszták. Szülei, két kis húga f ö l d kunyhóban vészelték át a telet. Most pedig azt írták, hogy minden készletből kifogytak, az időjárás rossz, a tavasz késik. Amióta a levelet megkapta, alig evett valamit. Míg az ezred mozgásba, volt, a konyhán nem főztek. Készen kaptuk kézhez az elemózsiát — konzerveket, kétszersültet, kekszet, cukrot, konzervált vajat és tejet, miegyebet. Csomagot akart küldeni haza, csak arra várt, hogy megálljunk, letelepedjünk valahol, és megnyíljon a tábori posta. Amikor a többiek elővették készletüket, és falatozni kezdtek; Kovalenko vagy félrevonult, vagy valami ü r ü gyet talált, hogy kimaradjon a lakomázásból. Csak én ismertem tartózkodásának okát. Közel állunk egymáshoz, megosztotta velem bánatát. De a segítségemet a leghatározottabban elutasította. Tudta, hogy nemrég mellhártyagyulladásom volt, lábon vészeltem át, mert a nagy háború végi „hajrában" nem volt idő az ilyen csekélységekre. — Az ilyesmi nem tréfa — mondta komolyan Kovalenko. — Szükséged van a jó táplálkozásra. Én pedig megleszek valahogy, 1941-ben, a visszavonulás idején, sokkal cudarabb helyzetben voltam. A gépkocsioszlop néha-néha megakadt. Egy-egy felrobbantott híd vagy vasúti felüljáró okozta a torlódást. Ilyenkor jobbari szemügyre vettük a környéket. Némely falu és város rommá volt lőve, mások, ahonnan az ellenségnek gyorsan ki kellett vonulnia, alig viselték a háború nyomait. De embert itt sem lehetett látni. És ezek a sértetlen, de kihalt, puszta városok még n y o * Lusztig Károly újságíró, szerkesztő, műfordító. A háború idején, m i n t önkéntes, a s z o v j e t h a d s e r e g t i s z t j e k é n t t e l j e s í t e t t szolgálatot. K é s ő b b a t e r ü l e t i K o m s z o m o l B i z o t t s á g oszt á l y v e z e t ő j e , m a j d a t e r ü l e t i p á r t b i z o t t s á g s a j t ó s z e k t o r á n a k f ő n ö k e volt, k é s ő b b a Vörös Zászló c. k e r ü l e t i ú j s á g (Beregszász) f ő s z e r k e s z t ő j e , m a j d a T e r ü l e t i R á d i ó m a g y a r s z e r k e s z t ő s é g é n e k vezetője. Ma a K á r p á t i Igaz Szó f ő s z e r k e s z t ő - h e l y e t t e s e . R i p o r t k ö n y v e i j e l e n t e k m e g . Mai m a g y a r Írók t ö b b k ö n y v é t és s z í n m ű v é t f o r d í t o t t a u k r á n r a . Született U n g v á r o n , 1922-ben.

137'

masztóbb benyomást keltettek, mint a romok. Tudtuk, hogy a nácik még a háború napjaiban is evakuációra kényszerítették a lakosságot, noha n e m is volt m á r hátországuk. Azzal rémítették az embereket, hogy a bevonuló vörösök senkit sem kímélnek meg. Másod-harmadnap m á r egyre gyakrabban értük utol az úton vánszorgó menekülteket. Férfi alig volt köztük — legfeljebb csak aggok. A f i a t a l a b b asszonyok mindenféle házi cókmókkal megrakott gyermekkocsikat és k o f f e r e k k e l felmálházott kerékpárokat toltak maguk előtt, az idősebbek kezüknél fogva vezették a fáradtságtól bukdácsoló gyerekeket. Az autók közeledtére á menekülők gyorsan az út szélére húzódtak. Magukhoz szorították a g y e r mekeket, riadtan, félelemtől eltorzult arccal figyelték az elvonuló katonákat. Amikor pedig a kocsik tovább gördültek, anélkül, hogy valami bántódásuk esett volna, sokáig hitetlenkedve, értetlenül néztek utánuk. Az egyik kis városkában, az útkereszteződésnél, hosszabb időre m e g akadtunk, A forgalmat irányító szőke katonalány izgatottan futkosott fel-alá, próbált szót érteni az egymást megelőzni igyekvő alakulatok parancsnokaival. R á se hederített Szaska Szalnyikovra, ezredünk legveszélyesebb nőcsábászára, aki" pedig legjobb tudását vette elő. Végül Szaska — ami pedig ritkán szokott vele előfordulni — feladta a reményt. Bőröndje u t á n nyúlt, f e l k a t t i n t o t t a a zárat, és falatozni kezdett. — Ez is jobb egy eredménytelen udvarlásnál — jegyezte meg sztoikusan. A többiek követték példáját. Az útmenti j á r d á n menekültek nagyobb •csoportja szorongott. Az anyjukhoz b ú j ó gyerekek csillogó szemmel kísérték minden mozdulatunkat. — Szégénykék! — szólalt meg a hallgatag ezredírnok, Zsukov őrmester. — Szegénykék? — fordult hozzá indulatosan Igor Szimakov alhadnagy. Lányos arca hirtelen megkeményedett, szinte kővé dermedt. — Magukra vessenek. Nem mi kezdtük, nem mi a k a r t u k a háborút. — Hát igen! — szóltam közbe. — Vae victis! J a j a legyőzötteknek. Zsukov mondani akart valamit, talán vitába akart szállni S z i m a k o w a l , •de. csak legyintett. Mindnyájan tudtuk, hogy Igor apját, egy gorlovkai' üzem főmechanikusát, a németek felakasztották, mert nem akart dolgozni r á j u k . Kovalenko kapitány komoran, mozdulatlanul ült a megszokott helyén. Hirtelen elhatározással a hátizsákja után nyúlt, kioldotta a zsinórt, és egy •doboz kekszet vett elő. — Végre feladja a koplalást — gondoltam. A kapitány magához intett egy maszatos gyereket. A kis német még jobban anyjához simult. De a feléje tartott keksz mágikus erővel hatott rá. Közelebb bátorkodott, kinyújtotta vékonyka, szinte átlátszó k a r j á t . Kovalenko derékig kihajolt a kocsiból, hogy a gyerek elérje a dobozt. Mire kiegyenesedett, m á r egy egész sereg gyerek tolongott a kocsinál. A kapitány egyre mélyebben nyúlt a hátizsákba. Előkerültek a nélkülöző otthoniaknak szánt konzervek, a kétszersült, a cukor, a vaj. Már a hátizsák alján kotorászott az utolsó tartalék után. Többen csatlakoztak hozzá. Szimakov egy kis ideig habozott. Hol a gyerekeket nézte, hol felénk sandított. Arca megrándult. Rövid lelkitusa u t á n . ő is elemózsiája után nyúlt. Mire a szőke forgalomirányítónak sikerült elindítani menetoszlopunkat, készletünk teljesen kifogyott. A lány erélyesen intett zászlócskájával. Amikor kocsink elvonult mellette, egy villogó' mosolylyal ajándékozta meg Szalnyikov Szását. — Ez is valami — -jegyezte meg egykedvűen Szása, miközben bezárta üres kofferjét. Hallgattunk. A falatozásból nem lett semmi. De ezt senki sem bánta. Mindenki derűs volt. Aznap végképp végeztek a háborúval — önmagukban is.

B A L L A LÁSZLÖ*

INKARNÁCIÓ 1. Egyszerűbb volt felkutatni, mint gondoltam. A neve benne volt a telefonkönyvben. Méghozzá a lánykori neve, megint ezt használta, pedig közben férjnél volt és elvált. Az asszonynevén persze meg se találtam volna. Különben is csak véletlenül bukkantam a nyomára. Egy külföldi hetilapban képet láttam valami jogászkongresszusról, s őt is felismertem rajta, bár nevek nem voltak a kép alatt. Hát épp jogász lett belőle? És vajon csakugyan ő az? De nem hittem volna, hogy tévedek. Érdekes, amolyan lemondóan pajkos arca volt, ezer közül megismeri az ember évtizedek múlva is. Elhatároztam, hogy ha legközelebb abban az országban járok, utánanézek a dolognak. És most itt volt a telefonkönyvben a bizonyság: „Dr. Bálint Éva." 2.

Az volt számomra az első fájdalmas távozás. Hogy valaki, aki hozzánk tartozott, meghal és nincs többet — ez életünk első szakaszában hihetetlennek, vérlázítónak, felháborítónak látszik. Azután mind többen mennek el, és fokról fokra hozzászokunk. Kell is. Lassan ránk is sor kerül — és. ez ellen már nem lehet lázádozni. Ez volt számomra az első fájdalmas távozás. Akkor még vérlázító, a világ sok évezredes rendje ellen tüzelő. De mégis... Hogy valaki huszonhét éves korban haljon meg. És a legtehetségesebb, legkülönb valamennyiünk között... 3. Egykori évfolyamtársaim közül ha ötöt-hatot össze tudnék szedni hirtelen... Szétszóródtunk, szétszéledtünk. És az öt-hat közül ha fele megmaradt a pályán. A város első művészeti tanintézete volt a Képzőművészeti Főiskola, tódultak ide mindazok, akik bármely művészeti ág iránt érdeklődtek. S mi, az első hallgatók, valahogy még olyan komplex módon is fogtuk fel a művészetet. Gépírásos irodalmi folyóiratot adtunk ki, hangversenyeztünk. Azután később sokan más területen találták meg a helyüket. Magam is. Akkoriban elkeseredett küzdelmet vívtunk az idősebb nemzedék ellen, amely — úgy láttuk — nagyon szerény tehetséggel megkaparintott mindent, és bennünket nem enged levegőhöz jutni. A kiállításokra bekerülni nehéz volt; képet, szobrot eladni jóformán lehetetlen. A megélhetés? Jobb arról nem beszélni... Azóta azok, akik megmaradtunk — meghíztunk, divatos ruhában járunk, ott feszítünk valamely intézmény élén vagy egy-egy alkotó testület elnökségében. Kéziratokról ítélkezünk, képeket zsürizünk, színházak műsorát hagyjuk jóvá. Közben bölcs szentenciákat mondunk, a szünetekben panaszkodunk a vérnyomásunkra és arra, hogy Noxiron nélkül már nem megy az alvás. Meg amiatt is sápítozunk néha, hogy a fiatalok nagyon szemtelenek, igen gyorsan szeretnének előrejutni, pedig csak küzdjenek meg egy kicsit érte, nekünk se volt könnyű. Endre nem panaszkodik a fiatalokra. Fiatal maradt. A huszonhéten nem jutott túl. Zsűrinek soha tagja nem volt — valahol az előszobában izgult, mikor a nagy hatalmú bíráló bizottság a képeiről döntött. Noxiron nélkül aludt el. Örökre. És sosem járt divatos ruhában. Abban az agyonfakult, széles nadrágos háború előtti öltönyben temettük el, amelyik hosszú évekig egyetlen eleganciája volt. 4. A telefonfülkében csodálkozva tapasztaltam, mennyire ideges vagyok. Mintha legalábbis engem fűztek volna valaha Évához érzelmi szálak. De hát mindegy... Ügy éreztem, ha a tárcsa hatodik fordulatánál az utolsó számjegy is kifut, egy pillanatra azokból a messzi időkből rám is átsugárzik majd ez az elporladt sze* Balla László író, s z e r k e s z t ő , p e d a g ó g i a i szakíró. Született P á l ó c o n 1927-ben. Szobrászk é n t i n d u l t , m a j d ú j s á g í r ó , az U k r a j n a i T a n k ö n y v k i a d ó vezető s z e r k e s z t ő j e , a K á r p á t i K ö n y v k i a d ó m a g y a r t a g o z a t á n a k v e z e t ő j e lett. A m a g y a r i r o d a l o m első t a n á r a volt az U n g v á r i Á l l a m i E g y e t e m e n . Ma az U k r a j n á b a n élő m a g y a r o k n a p i l a p j á n a k , a K á r p á t i Igaz S z ó - n a k a f ő s z e r k e s z t ő j e . T ö b b r e g é n y , v e r s e s k ö t e t , novella- és r i p o r t g y ű j t e m é n y , i r o d a l o m t ö r t é n e t i m u n k a é s t a n k ö n y v s z e r z ő j e , orosz, u k r á n , b e l o r u s z r e g é n y e k , elbeszélések, v e r s e k f o r d í t ó j a . T ö b b k ö n y v e m e g j e l e n t orosz és u k r á n f o r d í t á s b a n , egyes í r á s a i m á s s z o v j e t n é p e k n y e l v é n is.

139'

relem. Ideges voltam. Kétszer is leejtettem a tantuszt, s alig tudtam előkaparni a fülke padlózatának rácsai közül. A készüléke sokáig búgott. Lehet, hogy otthon sincs. Talán épp nyaral. Szabadságidény van. Azután egy álmos, bosszús hang jelentkezett. Az övé. — Kit keres, kérem? — Dr. Bálint Évát. — Én vagyok. Mit parancsol? Megmondtam, ki vagyok, s azt hittem, csodálkozva felkiált. De nem. Ügy látszik, nem épp ritka nevem azóta rég elkeveredett az emlékezetében más hasonlók közé; isten tudja, mikor gondolt rám utoljára. • A csodálkozó felkiáltás, utána felvillanyzott, kapkodó hadarás („Honnan b e szélsz? Ráérsz most? Indulj azonnal!...") csak akkor következett, amikor azt is megmondtam, honnan jövök. 5. Az útirány, amelyet Éva megadott, meglehetősen bonyolult volt. Az is hosszú ideig tartott, míg eljutottam az autóbusz — ha jól emlékszem, 38-as — állomására. Azután véget nem érő kocsikázás a fokozatosan elszürkülő, elvidékiesedő metropolison át, míg egyszerre a kültelekből megint nagyváros lett, és a kalauz be is mondta a keresett lakótelep nevét. Megbeszéltük, hogy várni fog az állomáson, és én most azt találgattam, megismer-e. Persze, hogy nem. Ügy emlékszik ránk, amilyen cérnavékonyak, lelkesen hadonászók akkoriban voltunk. Talán nem ismerné fel Endrét se — bár ő épp elég cérnavékony volt akkor is, mikor abban a formalinszagú kijevi halottasházban egy hirtelenszőke, ijesztően fehér szemű munkás felemelte, mint a szobrot, és a priccsről áttette a ravatalra. Sosem gondoltam, hogy ilyen merevek a holtak, és szinte megrökönyödve láttam, hogy úgy viszik, mint a kirakati bábut, közben a széles nadrág kísértetiesen lötyögött, mintha csakugyan valami kemény műanyag láb meredezne benne. Azt megírtam már máshol is, hogy a mi főiskolánk csak amolyan gyorstalpaló volt. Oklevelet adott, tudást alig. Legtöbben azért megelégedtünk azzal, hogy háborús szakemberek vagyunk, vállaltuk, hogy csöppenként tudást is szerzünk a diplománkhoz. Kicsit büszkék is voltunk rá — „az öregek" közül, akik megítélésünk szerint a levegőt és a napot elszívták előlünk, a legtöbbnek még ilyenje se volt, csak a három-négy egykori gimnáziumi rajztanár tudott közülük szakvégzettséget bizonyítani. Háborogtunk is eleget amiatt, hogy szovjet diplománkat (ezt mindig hangsúlyoztuk) nem méltányolják eléggé... Már bánná az ördög, hogy a kiállításon alig szerepelünk . . . — De legalább abból a félig-meddig iparos jellegű munkából kaptunk volna eleget, amelyet a szövetség központilag osztott el. Hanem hát megmondták nekünk világosan: nem bízhatják ilyen tapasztalatlan kezdőkre, hogy tucatjával fessék Sztálin elvtárs p o r t r é j á t . . . Mi legfeljebb jelszavakat írtunk vörös vászonra, tejben oldott fehér fogporral (zinkweiss akkoriban csak a nagyoknak jutott) — egy régi rubelért m é t e r j é t . . . Endre különben bámulatos gyorsasággal gyártotta ezeket a jelszavakat. Kellett a pénz, jobban, mint bármelyikünknek. Az apját szélütés érte, megbénult. Nyugdíj? Háború előtt magániparos volt, bádogos — hol tudott ő huszonöt évi bérmunkát bizonyítani?... A húga tanult m é g . . . Az öccse valami tüdőbajjal kínlódott. Hát együtt küzdöttünk egy ideig Endrével vagy tízen, akik első időben a végzősök közül a szakmában maradtunk. Ágáltunk a szakszervezeti gyűléseken, több és jobb munkát k ö v e t e l t ü n k . . . Néha-néha festésre, mintázásra is jutott időnk, de nagyon kevés. Endre volt a legszívósabb. Hajnalokig fennmaradt, és kis szobájának falón nagyon szép csendélet-kollekció kezdett g y ű l n i . . . Az egyik őszirózsás képének csodájára jártunk. Esküdtünk rá, hogy leheletfinom formakezelése, flottsága a Szőnyi-csendéletekkel vetekszik. Azután mikor kiállításra vitte, kizsürizték. Ezt is, és az egész sorozatot. Egy kis igénytelen ceruzaarcképet vettek be tőle, semmi mást. Pedig az őszirózsás csendéletnél a zsűritagok is Szőnyit emlegették. Hogy Szőnyi-utánérzés . . . Vigasztaltuk utána Endrét eleget. Meg el is határoztuk, hogy mi, fiatalok, külön kiállítást rendezünk. De ő hirtelen kijelentette, hogy a tárlatunkon nem vesz részt. Igaza van a zsűrinek. A képek nem jók. Elkeserítően nem j ó k . . . így aztán nem is lett az egészből semmi.- Nekünk nélküle nem volt elég anyagunk a kiállításra. Kilométerszám írtuk a jelszavakat... Két nap múlva Endre bejelentette, hogy Kijevbe megy. Elölről kezdi a tanulmányait. Rendes főiskolán, ahol nemcsak diplomát a d n a k . . . 140'

— — bőven lahogy

És miből fogsz élni? És a szüleid? . . . Hát lesz valami ösztöndíjam is. Meg szereztem pártfogókat, ígérték, hogy ellátnak munkával. Majd küldök a szüleimnek is pénzt. Azt az öt évet vakihúzom...

6.

Nem húzta ki. Habzsolni a tudást, eminens eredménnyel haladni szemeszterről szemeszterre, közben eltartani önmagát és a családját egy másik v á r o s b a n . . . Meddig lehet azt bírni ? És kivált súlyos szívbillentyű-hibával... Pedig már épp kezdett jobban menni a sora. Mint diplomás, már órákat is kapott a főiskolán, az volt vele a rektorátus terve, hogy ha végez, bennmarad előadótanárnak. És akkor jött a szívbajhoz idegbaj, olyasmit is mondtak, mintha az utolsó napokban meg is zavarodott volna. Emlékszem, a temetésén eszembe jutott, hogy meg kellene írni Évának. Most is ott van valahol az alsó íróasztal-fiókomban egy foto, amelyet egy szemfüles kijevi fényképész készített rólunk a friss sírdomb mellett. Ezt is Évának szántam. No, jó — de a címe? Senki sem tudta megmondani, hová lettek. Pedig mikor külföldre költöztek, mi, Endre barátai is kikísértük őket az állomásra. Még a tehervagonba is felszálltunk, ahol egész holmijával együtt utazott a család, búcsúzóul meg is öleltük mindnyájan. Csak Endre nem. A kis kormos csikóspórnak támaszkodott, míg mi búcsúzkodtunk. Azután odalépett hozzá. — Hát szervusz! Kezet szorítottak, sarkon fordult, leugrott és merev léptekkel elindult. Vissza s e nézett. Menekült valami elől? Mindenesetre hazáig nem tudtam a szavát venni. Amikor pedig eltemettük, odahaza a szüleivel felforgattam a holmiját, kerestük É v a címét; egy levelet tőle, csak r a j t a lesz a feladó is. Nem találtunk semmit. Szakítottak volna, mielőtt elváltak? •7. Mégis megismert. Már az autóbuszablakon beintett nekem. Persze, hogy megváltozott, de nem annyira, mint én, meg azóta mindnyájan. Alig harmincévesnek hatott ma is, mintha ő is megállt volna valahol az Endre korában, hogy most még jobban egymás mellé tudjam őket képzelni újra. És az idegen város levegője régi emlékektől vibrált, s engem egyre nyugtalanabbá, egyre idegesebbé tett egy érzés — mintha csak valami nehéz megpóbáltatás előtt állnék, mintha most a rendelkezésünkre álló néhány óra alatt ú j r a végig kellene élnem a pályakezdés éveinek minden viszontagságát, csalódását, k ü z d e l m é t . . . És mikor felértünk a harmadik emeletre, elfelejtettem betenni a lift ajtaját, odabent pedig nagy ostobán az utazásomról kezdtem mesélni — mintha az elmúlt két évtized eseményei közt ez lenne a legfontosabb. — Mesélj magadról! Évának ez a józan felszólítása terelte helyes irányba a diskurzust — engem is a z érdekelt, mi történt azóta ezzel az érdekes emberrel, akit a barátunktól mindannyian irigyeltünk annak idején egy kicsit. S az Éva szavaiból lassan kibontakozott egy város, egy város, amelyen idefelé jövet én is áthaladtam, s amelynek kormos, barokkos állomása — akkor még nem tudtam, miért — valami különös, nyomasztó hatással volt rám. Itt vertek először tanyát, mikor letelepedtek ebben az országban. A családból hosszú ideig senki sem tudott elhelyezkedni, rokonoknál húzták meg magukat. „Nem tudom, meddig lesztek még a n y a k u n k o n ? . . . Igazán kereshetnél valami állást!" Ez naponta hússzor elhangzott. De se végzettség, se s z a k m a . . . A végén az utolsó pillanatban rántják •el az állomáson a vonat elől. A nagybátyja elintézi, hogy az öngyilkossági kísérlet ne kerüljön az újságba. De azt persze nem tudja elintézni, hogy utána elmaradjon a z idegösszeroppanás, hogy hónapokig, évekig ne kelljen az orvosokat, kórházakat járnia Egy gépírónői állás az ügyvédi irodában: ez már nagy karrier. És jön a vasszorgalmú tanulás: levelező a jogi karon. Minden vizsgaidőszak után a kórházban tölt egy hetet, kezelteti az idegeit, de valahogy kibírja. És küzdelmes út fölfelé a jogászi ranglétrán, közben egy ügyvéd férj, akivel eleitől fogva nem értették meg egymást, de tíz évig maradtak e g y ü t t . . . . Dr. Bálint Éva ma bíró. És nekem olyan furcsa, hogy holnap majd odaül a bírói pulpitusra, szigorú arcot vesz fel, ítéletet mond, talán éveket osztogat, és ma este meg itt ül velem az egész szobasarkot kitöltő hatalmas filodendron alatt, mellén összefonja a karját, ahogy annak idején szokta, arcára megint kiült az a kissé f á j 141'

dalmas, lemondó pajkosság — és ismét ő az, akiről mindenki természetesnek vette, hogy csak közülünk a legkülönbet, Endrét illetheti meg, de akinek elismerő mosolya egy-egy ú j munkánk láttán levél volt a homlokunkra várt b a b é r k o s z o r ú b a . . . Már mindent tudtunk egymásról, vagy legalábbis nagyon sokat. És a levegőben ott lebegett egy név, és nem hangzott el egész este. — Holnap mit csinálsz? — Sajnos, ez az utolsó szabad délutánom. Egy banketten kell még részt vennem, utána tovább utazom. 8.

Persze, a bankettet lemondtam. Kissé meg is sértettem vele a vendéglátóimat; de nem tudtam így elmenni; úgy éreztem, tartozom vele, hogy ha ő hallgat, én említsem f e l . . . Nem várt. Elképedt. — Hát a bankett? — Ügy alakult, hogy vacsora helyett ebéd lett belőle. Hitte is, nem is. És nekem úgy rémlett, mintha az arcán megjelent volna valami ijedt és ösztönösen tiltakozó vonás. Mintha nagyon is jól tudta volna, hogy tegnap bennem maradt valami, most azért jöttem, hogy elmondjam, és ez meg nem nagyon tetszik neki. Most bosszús is voltam már a konokságáért, hallgatásáért. Hát nem is érdekli, hogy halt meg Endre, milyen körülmények között? Vagy mindent tud? De akkor i s . . . Épp azt se értettem már tisztán, hogy tegnap én miért nem hoztam szóba. Nem akartam régi sebeket bolygatni? Ugyan, azóta különb dolgok történtek vele. Talán már előző nap is áradt belőle ez a furcsa, visszautasító tartózkodás, ez bénított meg engem is. Mikor ismét ott ültünk a már ismerős filodendron alatt, most már magam is eléggé körülményesen fontolgattam, hogy kezdjek hozzá. Hisz olyan különös, hogy valaki ilyen sokáig tart haragot — egy halottal. De Éva hirtelen megelőzött: — Nézz ide, abból, hogy most mégis eljöttél, látom, hogy nem mondtál el valamit. Tudod , mit? Ne alakoskodjunk többet. Üzenetet hoztál? Hátborzongató volt, ahogy az utolsó mondat végighullámzott a szobán. Csak nem hiszi azt, hogy él? Csak nem erre az üzenetre várt tegnap egész este? És most már láttam, hogy nem is elutasító tiltakozás van a szemében, hanem valami várakozó spannoltság. Nem tudtam még, hogy fogom megmondani. Talán m a j d a végén. Egyelőre kitérő választ a d o k . . . És meglehetősen ostobán kérdeztem viszsza: — Üzenetet? Kitől? — Ugyan? Hát nem tudod? — De i g e n . . . T u d o m . . . De nem hoztam tőle üzenetet. Nem gondoltam, hogy találkozni fogok veled. Mondtam már, hogy véletlenül fedeztem fel a nevedet a telefonkönyvben. — Mikor láttad utoljára? — Mikor is? Tizenkét éve . . . . — Tizenkét éve? Hát hol van ő most? — Kijevben. . — És nincs vele kapcsolatod? — Nincs. — összevesztetek? — N e m . . . De hát tudod, hogy van az, új kapcsolatok szövődnek, régiek felbomlanak az idők során . . . Közben állandóan azon tépelődtem, hogy szabad-e tovább hazudnom, bár igaz, eddig még nem hazudtam egy szót sem. Még az utolsó feleletem is igaz lehetne . . . Kivel vagyok szorosabb viszonyban egykori évfolyamtársaim közül? Mindegyikünk küzd a saját helyén, vesződik a problémáival, ha találkozunk: „Szervusz, hogy vagy?" És a kérdések — számomra kellemetlenek, idegesítőek — tovább pattogtak: — Hogy került Kijevbe? — Elölről kezdte a tanulmányait. Kevesellte a tudását. Azután bennhagyták a főiskolán, tanárnak . . . Éva arca elborult. Töprengeni kezdett. — Kevesellte a tudását? Ez rávall. Sohasem bízott magában. Meg volt róla győződve, hogy nem viszi semmire. Mikor elmondtam neki, hogy a szüleim elköltöznek, egy szava sem volt hozzá. Egyetlen hanggal nem marasztott. Én úgy láttam akkor, hogy valamiért szabadulni akar tőlem. Megsértődtem, nem is levelez142'

t ü n k . . . Most már tudom, hogy nem hitt magában. Miért maradjak? A fogport kevergetni a transzparensekhez? Vagy éjfélig együtt maradtunk. Éva most megint magáról beszélt. Olyasmit, amit előző nap nem mondott el. Szerelmeiről, csalódásairól. Ezekből sok volt. Belefáradt. Pedig még elölről kezdhetné az életet, csak évek múlva lesz n e g y v e n . . . De nincs ereje hozzá. Valami nyomasztó érzéssel ültem ott egész mostanáig, de utolsó mondatainál feszültségem feloldódott. Lesiklott vállamról a nehéz, kényes feladat terhe. Most már tudtam, hogy nem mondok neki semmit. . Mikor végképp elbúcsúztunk, nem kérte, hogy szerezzem meg neki Endre címét. Mégis: valami furcsa dolog történt. A szeméből különös hullámok áradtak, s ezekből — mint a képcső vonalzatából — kibontakozott egy ember, aki már nincs . . . Egy ember, aki azért most hosszú ideig ott fog állni a háta mögött, ki fog hatni érzéseire, gondolataira, cselekedeteire. Különben, ahogy a szoba berendezését néztem, amúgy is sok mindenből megcsapott azoknak az időknek az atmoszférája. A falakon függő, nagy gonddal megválogatott, színvonalas metszetekben, a kis. könyvszekrényre helyezett kitűnő Praxitelész-másolatban küzdve, törtetve alkotni akaró éveink csendültek vissza, s a soknövényű lakás egy-egy sarkában is úgy sorakoztak a cserepek, mintha Endre rendezte volna el őket valami halk, melankolikus csendélethez. És talán most én is egy láncszem voltam Éva szemében. Egy kapocs. Hogy hátha . . . Talán . . . Egyszer . . . 9.

Régen nem jártam náluk. Halála után még egy-két évig benézegettem a kis városvégi házba, de a z u t á n . . . Kinek van ideje a mai éietíempó mellett régi emlékeket ápolni? A húga és elektromérnök sógora csodálkoztak is, mikor megláttak, és mindjárt abba a szobába vezettek, amelyik valaha az ő műterme volt; tudták, hogy nem nekik szól a látogatás. A falakon megint ott volt az egész akkori csendélet-kollekció. Én annyi év múlva ú j szemmel néztem az őszirózsás képet, és most úgy láttam, hogy nem is szőnyis, Talán kissé a h a n g u l a t . . . De nem, még az sem. Valahogy találkozott két szemlélődő lelkületű, melankolikus egyéniség, ennyi az egész. És sok mindent láttam a képeken, amihez a többiek csak évek múlva jutottak el. Most már tudtam, hogy ez a puritán egyszerűség, ez a sallangmentes őszinteség milyen jó kiindulási alap lett volna nagy vállalkozásokhoz. Rosszul tette, hogy nem bízott magában. Tovább kellett küzdeni itt, ezzel, nem venni a vállára emberfeletti nehézségeket, hogy öt pokolian nehéz év alatt mindent megtanulhasson. Különben is — kiből lett művész a főiskolán? Hisz nem is jár a maga útján az, aki nem a saját gyötrődései közt találta meg. Ha van egy kis kitartása, ha vállal még pár balsikerű évet, és talán nem ugrik le olyan gyorsan abból a külföldre induló tehervagonból... H a ? . . . És akkor mi lenne? Itt volna köztünk, azt csinálna, amit mi? És ez jobb volna? Hisz mi meg hányszor megelégszünk látszateredményekkel, színleges s i k e r r e l . . . És ki tudja, ha jön az utókor a nagy mérleggel... De nem. Ö nem alkudott volna meg. Hisz legtehetségesebb volt valamennyiünk között. Amikor elbúcsúztam a húgától, sógorától, tudtam, hogy most már gyakrabban el fogok ide jönni. Mindannyiszor, ahányszor hitre, biztatásra lesz szükségem. 10.

"

Az én számomra is megint élt Endre. Egy hónapra, egy évre? — de megint testet öltött. Már Évával ketten hittük, hogy él. Ketten igazítottuk hozzá törekvéseinket, érzéseinket, gondolatainkat. Egy kicsit — feltámadt.

143'

SZVIDA,

VASZILIJ: SÜSSÖN MINDIG A

NAP

KÁRPÁT-UKRAJNAI MŰVÉSZEKKEL CSONGRÁD MEGYÉBEN Nem először fordul elő, hogy két tájegység lakói közül a művészek találnak «egymásra, s a művészdelegációk és kiállítások cseréjét követi aztán a hivatalos barátkozás. Hódmezővásárhely képzőművészei Franciaország után Kárpát-Ukrajnában képviselték hazánkat, s kiállításuk, valamint látogatásuk viszonzásaként most a kárpátaljai művészek küldték el alkotásaikat s delegációjukat Hódmezővásárhelyre. A négytagú küldöttség 1968 decemberében Hódmezővásárhelyen kívül megfordult Gyulán, Békéscsabán és természetesen Szegeden is. Ez utóbbi alkalmat használtuk fel, hogy magyarországi tapasztalataikról elbeszélgessünk velük. Egyben arra is megkértük őket, hogy saját szavaikkal mutassák be magukat az olvasóknak. *

Mindenekelőtt V. Szvida szobrászművészt, a Kárpátaljai Képzőművész Szövetség pártszervezetének titkárát, a küldöttség vezetőjét kértük meg, beszéljen magáról, értékelje látogatásuk tanulságait. — önmagáról nehezen nyilatkozik az ember — mosolyodott el V. Szvida. — Az én művészi pályafutásom nagyon is egyszerű. Valamikor egy cseh városban munkásként dolgoztam egy műhelyben, ahol egyházi tárgyakat készítettünk. Később megismerkedtem a kárpát-ukrajnai művészekkel, s 1946-ban felvettek a Szovjetunió képzőművészeti szövetségébe. Célkitűzésem, hogy minél tökéletesebben tudjam szoborrá formálni azt a valóságot, amit magam körül látok. Anyagom a fa, szeretem a kis méreteket. Vásárhelyi látogatásunk azt a szilárd meggyőződést alakította ki bennem, hogy az itt élő művészek biztosan állnak a realizmus talaján. Fő feladatuknak ugyanazt 144

ZOMBORI L Á S Z L Ó : Ö R E G

HALÁSZ

tekintik, amit a mi művészeink: kifejezni, ábrázolni a nép életét. Nagy örömömre szolgál azoknak a szép köztéri szobroknak a látványa, amelyekkel a legkisebb helységekben is találkoztunk. Társaim nevében csak köszönetemet fejezhetem ki azért az élményért, amelyet számunkra a dél-magyarországi kultúrával való megismerkedés jelentett. *

F. Manajlo a küldöttség legidősebb tagja, egyben a kárpátaljai művészek csoportosulásának egyik alapítója. Művészi pályafutásáról szerényen beszél. — Prágában tanultam a 20-as években. Negyven év munkájára tekintek vissza. Mit mondhatnék magamról egyebet ?• Talán annyit, hogy művészi fejlődésemhez a nép életével való azonosulás járult hozzá. Mindig szoros kapcsolatban éltem a néppel, az ő formanyelvén fejeztem ki magam. Éppen ezért a vásárhelyi művészeket nemcsak rokonaimnak, hanem testvéreimnek érzem. Igazán örvendetes, hogy egyazon kútból merítve mind külön-külön művészi egyéniséggé nőnek. És itt példaként hadd hivatkozzam Fekete János, Hézső Ferenc művészetére. Ugyancsak figyelemre méltónak találtam azt az erőfeszítést, amelyet az itt élők fejtenek ki a népművészet felkarolása és újjáélesztése érdekében. Ezt a törekvést láttuk a ma jolikagyárban, vagy a háziipari szövetkezetben, is. Szeretnénk remélni, hogy a két t á j baráti kapcsolatai tovább erősödnek, szélesednek, s előbbutóbb igazán megismerkedhetünk egymással. , •' '. *

A küldöttség harmadik tagja, E. Kontratovics, pedagógusnak készült, s 20 évig tanított az uzsgorodi iparművészeti szakiskolában. A 30-as években került közelebbi kapcsolatba a kárpátaljai festő egyesülettel. Büszkén említette, hogy több magyarországi kiállításon is részt vett műveivel. — Arra is büszke vagyok — mondta —, hogy mielőtt a vásárhelyi művészek uzsgorodi kiállítását megnyitottuk, ugyanazokban a termekben az én képeim kaptak helyet. A falakat tehát közvetlenül a vásárhelyieknek adtam át. Magyarországi látogatásunk számos élménnyel gazdagított. Bár időhiány miatt a magyar tájból keveset láttunk, de megismerhettük azt a műtermekben, a vásárhelyi művészek képein. Feltűnt nekünk, milyen átgondolt a kiállítások elrendezése. (Itt az őstörténeti kultúra bemutatására is gondolok.) Örömmel találkoztam Munkácsy Mihály eredeti képeivel, életének dokumentumaival egy olyan kisvárosban, mint Békéscsaba. Mély benyomást tett rám a Tornyai-kiállítás és Gyulán a Kohán-kiállítás is. « , Végül a legfiatalabb művészvendéghez, M. Medveczkyhez fordultunk: — Én már az ifjabb művészgenerációhoz tartozom, a szovjet hatalom neveltje vagyok — kezdte bemutatkozó szavait Medveczky Miklós. — Az iparművészeti szakiskolában, majd az iparművészeti főiskola monumentális festészeti fakultásán tanultam. A kezdeti nehézségek után sikerült kialakítanom a kárpátaljai művészek között egy olyan csoportot, amely monumentális festészettel foglalkozik. Több épület belső és külső díszítését bí?ták rám, ezenkívül rendszeresen részt veszek portrékkal, tájképekkel a területi és köztársasági kiállításokon is. A vásárhelyi művészekkel való találkozás — mint ahogy kollégáim is hangsúlyozták — előttem is bebizonyította, hogy ők is a népet szolgálják művészetükkel. Valamennyien olyan népművészeti tárgyakkal veszik körül magukat, amelyek szüntelenül arra emlékeztetik őket, hogy a művészetnek a néphez kell tartoznia. Kellemesen meglepett az a hozzáértés és szeretet, amellyel az állami és pártszervek vezetői foglalkoznak a művészekkel. *

Mint a beszélgetésből kiderült, a hódmezővásárhelyi és a kárpátaljai művészek valóban egymásra találtak, méghozzá a művészet nyelvén értették meg egymást. FENÁKEL JUDIT

4 Tiszatáj

145

KÁRPÁT-UKRAJNAI MŰVÉSZEK HÓDMEZŐVÁSÁRHELYI KIÁLLÍTÁSA

MEDVECZKY MIKLÓS:

BESZKIDEK

Vásárhely városa nemcsak a hazai képzőművészek barátságos — szívesen lakott és szívesen látogatott — otthona, de egy olyan festő- és szobrászközpont is, amely mind több kitekintő ablakot nyit a határokon túlra. Van már vendégküldővendéglátó partnere Franciaországban (Valouris), Jugoszláviában (Zenta), s egy idő óta a Szovjetunióban is, ahol a kárpát-ukrajnai művészek vállalkoztak a felkínált barátság viszonozására; részben festőcserék formájában, részben pedig vendégkiállítások rendezésével. A magyar város delegációja a múlt év naposabb évszakában járta be a Szovjetunió nyugati vidékeit, az ungvári, beregszászi vendéglátók viszont most, az elmúlt év legutolsó hónapjában viszonozták a látogatást — poggyászukban természetesen legjava munkáikat is magukkal hozva. A kárpát-ukrajnai művészek közel 80 olajképe, temperája, metszete, szobra a Tornyai János Múzeum helyiségeiben találkozott a magyar közönséggel, a jó megfigyeléshez elengedhetetlen, logikusan tagolt rendezésben. A tárlatlátogató, aki a vendégek vásznainak, faragásainak megcsodálására átlépte a múzeumküszöböt, persze csak egy sokadrangú — bár említetlenül nem hagyható — siker-oknak könyvelte el ezt a tetszetős műelhelyezést, mert figyelme elsősorban a messziről jött munkák felé fordult. A nemcsak „földrajzilag", de elkészítésük szelleme szerint is tőlünk távol esőnek érzett munkák f e l é . . . Ami a jelzett geográfiai távolságot illeti, az a maga néhány száz kilométerével az első pillanatban gondoltnál sokkal fontosabb tényezőnek minősíthető. Jó, hogy annak, hiszen a vásárhelyivel éppen ellentétes tájon fut át a Csap után szélesebb vágányra váltó moszkvai vonat. Míg itt a tenyérsíkságú Alföld színét is lassan változtató szántóin időzhet el a szem, addig a vendégek első számú ihletadói éppen a felhők felé bökdöső hegyek. Hegyek, friss hóval szögletes vállukon, hegyek friss zölddel szakadékos völgyeikben. S természetesen a nyárfák helyett a széltördelte fenyők, a rokkant derekú tanyák helyett meg a gerendákból összerótt házacskák ajánlkoznak szívesen alkalmazott motívumul. Épp így más az idegen arcú t á j megidézésének módja is! A vásárhelyi iskola bejegyzetlenül is együvé tartozó tagjainak visszafogottabb, hosszas belső küzdelem árán vászonra „tett" színeivel szemben láthatóan kevesebb tűnődés után „építik" tovább képeiket a kárpát-ukrajnaiak. Motívumaik látványos könnyedséggel kapcsolódnak egybe — gazdagon díszítve, szemandalítóan színesen. Remek dekorációjául ajánlkozva egy szintén napsütötte lakásnak. Andrij Andrijovics Koczka „Tavasz", „A Verchovinán" című képeire gondolunk itt elsősorban, meg Mikola Viktorovics Medveczky két munkájára — „Beszkidek", „Koratavasz" —, de Kontratovics Erneszt Rudolfovics messziről világító képel is hasonló joggal említhetők ideillő példaként. 146

A könnyed tájidézés egynémely kárpát-ukrajnai festőnél a népmesék ábrándalakjainak megörökítésével is párosul. Fedir Fedorovics Manajlo „Bátor Iván" című képén, Anton Olekszijovics Sepa „Népünnepély"-én tűnnek fel a régi hegyilakók képzeletének muzsikjai, bojárjai talán a legdíszesebben. E meseképek azonban az előbb említett tájábrázolásoknál valamivel többet is adnak: népiesen tiszta vonal- és színviláguk a gerendákból rótt hegyi házacskák hajdan volt lakóinak álmairól közvetítenek folklorisztikus értékű üzenetet. E kettős témavilág különösen azok számára válik igazán érdekessé, akik látták a budapesti Műcsarnokban bemutatott jubileumi szovjet kiállítást, amely a hatalmas ország legfrissebb keletű és legrangosabb képzőművészeti munkáit tárta a magyar közönség elé. Az akkor szerzett ismeretek birtokában akár személyes példák hatására is hivatkozhatunk. Elmondhatjuk, hogy miképp idéződik fel egy-egy Vásárhelyen látott élesebb színvillanásban a nagy déli mester, Szárján művészete, s hogy miképp tartanak rokonságot a szintén „déli" A. M. Gorandze rézlapjaival a Tornyai Múzeumban bemutatkozott néhány szobrász, Michajlo Omeljánovics Popovics, Larissza Olekszandrivna Brodvij és Iván Vaszilyovics Brodvij szintén domborítókalapáccsal elkészített munka. Attila Jánosovics Duncsák üvegkészítményeiről szólva meg hirtelen északra kell kalandoznunk. Ismereteink szerint a Balti-tenger partjain — különösképp Lettországban — élnek a hasonló szellemben és hasonló leleményességgel dolgozó üvegszobrászok. Ez utóbbi művész négy kis munkájának egyike egyébként igen otthonosan érezhette magát Hódmezővásárhelyen, a fazekasok városában. Miskakancsót formázott ez az „északias" technikával de — kivételesen — nagyon is alföldi szívvel megformált üveg. Zöld Miskakancsót, átlátszó bajusszal, komikusan zord tekintettel. Feltehető, hogy a tárlat több vendége is szívesen ürített volna beiőie a szárnyát erőteljesen bontogató ú j művészbarátságra. AKÁCZ LÁSZLÓ

GLÜCK G A V R I L O : ROMÁN NÖ N É P V I S E L E T B E N

4*

147

Ö T V E N ÉVE T Ö R T É N T

RUSZOLY JÓZSEF

A MAGYAR REPUBLIKÁNUSOK PEREI SZEGEDEN ÜJABB ADATOK A NAGY GYÖRGY-FÉLE MOZGALOM TÖRTÉNETÉHEZ 1. A magyarországi polgári demokratikus forradalom ötvenedik. évfordulóján folyóiratainkban szó esik a Magyar Október előzményeiről, a forradalmi idők szereplőinek korábbi tevékenységéről is. A forradalom polgári szárnyán ott találjuk az 1913—1914-ben külön törvénnyel, politikai perekkel és a háborúval megfojtott kis magyar köztársasági mozgalom képviselőit. Nagy György 1918. november 16-án a Nagy Nemzeti Tanács jegyzőjeként maga olvassa fel szakaszonként annak a Néphatározat-nak a szövegét, amely alkotmány törvénybe iktatja a független, polgári demokratikus Magyar Népköztársaságot, harcostársa, Espersit János pedig a Makói Nemzeti Tanács elnöki tisztét látja el. A világháború előtti magyar köztársasági mozgalom 1957-ben került a historikusok érdeklődési körébe. Kristóf György Korunk-béli, visszaemlékezéssel átszőtt tanulmányához hozzászólt az irodalomtörténész és a történész is, amiből kisebb vita is keletkezett a Századok hasábjain. Ezután, de e vitáktól függetlenül adta közre Bónis György Nagy György és az 1914 előtti magyar köztársasági mozgalom (Bp. 1962.) c. kismonográfiáját, amelyben bőséges forrásanyagra támaszkodva m u t a t t a be a magyar republikánizmus országos történetét. Országos történetet mondunk, jelentős részben mégis a mi vidékünkhöz fűződő törekvésekre gondolunk. A mozgalom két szülőhelye, Hódmezővásárhely és Makó országos rangot vívott ki magának. Az ország figyelt a magyar köztársaságiak kis táborára, amely ha el is törpült a nagy politikai áramlatok mellett, minisztériumokat foglalkoztatott, csendőregységeket mozgatott meg, s egy törvény erejéig a munkapárti többségű képviselőház idejét is igénybe vette. Mindezzel természetesen nem kívánjuk tényleges szerepét felbecsülni, persze az is igaz, hogy helyiig a mozgalom mégis jelentősebb volt annál, amilyennek az országos politikában látszott. Szereplői polgári korlátai között később is a demokratikus törekvés szószólói voltak a városi és vármegyei közéletben. Nem lehet véletlen az sem, hogy Makón a felszabadulás napjaiban, amikor a város közeiében még dörögtek a - fegyverek, a felszabadítók kérésére Könyves-Kolonics József, e csoport régi tagja elvállalta a polgári városparancsnok cseppet sem könynyű feladatkörét. A köztársasági mozgalom a magyar polgári radikalizmus egyik sajátos á r a m lata volt. Résztvevői az értelmiségből, főként ügyvédek, publicisták, református papok közül s 'a városi közép- és kispolgárság köreiből kerültek ki. Hatása e társadalmi csoportok mellett csak szűkebb paraszti rétegekben mutatkozott meg. Jellemző képet fest erről Csanád vármegye főispánjának 1913. január 27-i jelentése. A főispán a következőket í r j a : „A köztársasági párt helybeli fiókjának megalakítója dr. Espersit János ügyvéd, aki a függetlenségi körökben és szerte a városban az alacsonyabb néposztály közt is hirdeti a köztársasági eszmét, sőt annak már sok Justh-párti iparos tagot s z e r z e t t . . . az eszme különösen a függetlenségi hagymakertészek között terjed." (OL Bm. res. 217. [7251—1913.) Nagy György mozgalma, amely eredetét tekintve a Balpárton keresztül kapcsolódott a függetlenségi anyapárthoz, a trónfosztó Kossuth tradícióját elevenítette fel, anélkül azonban, hogy kidolgozta volna az abból eredő korszerű társadalmi programot. A hivatásos magyar politikai életet jellemző közjogi harc hatására alakult ki programjuk alapvető célkitűzése: a királyság, s ezáltal a Habsburgok uralmának megszüntetése, a független magyar köztársaság alkotmányos úton való kivívása. 148'

Amellett, hogy az államforma megváltoztatásának rendeltek alá mindent, a mozgalom más negatív jegyeket is magán viselt. A nemzetiségi törekvések meg nem értését olyan körülménynek kell tekintenünk, amely árnyékot vet a fő célkitűzésében kétségtelenül progresszív mozgalomra. A mozgalom története, szerepe és hatása a fentebb megjelölt tanulmányokból már ismeretes. E kis cikk megírására az adta az ösztönzést, hogy a Csongrád megyei 1. sz. Levéltárban olyan anyagra bukkantunk, amely teljesebbé teheti Nagy György és társai harcáról, az ellenük alkalmazott jogszolgáltatási eszközökről nyert eddigi képünket. A szegedi kir. ügyészség eddig részben érintetlen levéltári fondjából előkerült a magyar republikánusok ellen Szegeden lefolytatott büntetőperek anyagának nagyobbik része. Sajnos, az egykori szegedi kir. törvényszék korabeli irataival, amelyek a vizsgálati és a bizonyítási anyagot is tartalmazták, már nincs ilyen szerencsénk, mert azok tudomásunk szerint az ötvenes évek elején zúzdába kerültek. Az ügyészségi anyag is tartalmaz olyan iratokat, amelyek alapján e perek folyamata végigkísérhető, az érdemi döntések bemutathatok, ezek jogászi bírálata azonban a bírósági akták hiányában nehézségekbe ütközik. Elöljáróban szükséges megemlítenünk azt is, hogy a mozgalom történetéhez szervesen hozzátartozó perek eddig sem voltak ismeretlenek. Bónis György a rendelkezésére álló források, elsődlegesen a mozgalom folyóirataiban (Magyar Köztársaság, Kossuth Lajos Lapja, Kossuth-Zászló) közölt indítványok, vádiratok és bírósági tudósítások alapján áttekintette e bűnvádi eljárásokat, köztük a szegedieket is. (Hiv. m. 42—43., 50—52., 62., 76—80. 1.) Adatai alapján mintegy 80-ra tehető a magyar köztársaságiak ellen 1911—1913-ban indított büntetőperek száma. A bűnvádi eljárás kezdeményezésében és megindításában a szegedi és a budapesti kir. ügyészség járt élen. A szegedi vádhatóság serénységét azzal magyarázhatjuk, hogy 1911. október 14-től 1913. június 16-ig Hódmezővásárhelyen jelent meg Magyar Köztársaság címmel Nagy György havi folyóirata, a két szomszédos vármegyében pedig az Országos Köztársasági Párt jelentős megmozdulásokat szervezett. A folyóiratban megjelent írások s az e megyékben elkövetett más cselekmények büntetőjogi é r - ' tékelése a szegedi esküdtbíróság, illetve a szegedi kir. törvényszék hatás- és illetékességi körébe tartozott. 2.

Az ügyeket sorra véve, először a Magyar Köztársaság szerkesztője, illetve munkatársai ellen indított sajtóperekkel foglalkozunk, amelyek közül Nagy György három cikke miatt indított eljárás került a büntető perrendtartás szerint eredetileg eljárni jogosult szegedi esküdtbíróság elé. Az 1878 :V. tc. (Btk.) 173. §-ába foglalt „alkotmányos államforma nyomtatvány útján elkövetett megtámadásának vétsége" címen indult eljárás a Kossuth Lajos országa c. programadó írása (MK 1911. okt. 14.) s a Feltámadunk! c. cikke (MK 1912. júl. 14.) miatt, Az általános választójog és a köztársasági párt címet viselő közleményt (MK 1912. jan. 14.) pedig királysértés vétsége (Btk. 142. §) gyanújával vitte az esküdtszék elé Szapár József királyi ügyész. Az említett programcikket csaknem egész terjedelmében idézte az ügyészség vizsgálati (vád-) indítványa és vádirata. (MK 1911. nov. 14., MK 1912. febr. 14.). Bár az ügyészség maga is megállapította, hogy „a köztársasági államforma előnyeit a monarchiával szemben tudományos alapon és általánosságban hirdetni szabad". Nagy azon védekezését, hogy nem támadta meg a királyság államformáját, csupán a magyar köztársaság eszméjét hirdette, nem fogadta eL A szerző cikkében a nagy francia forradalom példájával, Önöd meg Debrecen emlegetésével valóban nyílt harcot hirdetett a királyság ellen. Az ügyészség megállapítása szerint a cikk „nem az értelemhez, hanem a szenvedélyekhez szól", kitételei „a legmesszebbmenő erőszakot jelképezik, tehát alkalmasak lelki hangulatok és indulatok felkeltésére, de arra is irányulnak". Hasonló indoklással fogta perbe az ügyészség a vásárhelyi ügyvédet 1912. júniusi írása miatt is, amelyben a szerző a képviselőházi események miatti felháborodásában ismét a királyság intézményét tette felelőssé. (MK 1912. szep. 14.) A túlnyomóan szegedi polgárokból álló esküdtbíróság az előbbi perben 1912. febr. 19-én, az utóbbiban pedig 1913. febr. 5-én egyhangú felmentő ítéletet hozott. Mindkét per az Országos Köztársasági Párt nagy seregszemléje lett, s ez ellen az "ügyészség egyelőre tehetetlennek bizonyult. (Vö. Szánthó György: A mi diadalunk napja — 1912. február 19. MK 1912. márc. 14., Várnay Endre: A szegedi tárgyalás és pártalakulás. MK 1913. febr. 14.) 149'

Nem volt nagyobb sikere a szegedi kir. ügyészségnek a királysértés vétsége címén indított eljárás során sem. A levéltárban őrzött iratok (ÍV. 304—1913.) tanúsága szerint az 1913. január 14-én közreadott választójogi cikk miatt az ügyészség a szegedi kir. főügyészség közbejöttével jelentést tett az igazságügy-miniszternek, akinek a bűnvádi eljárást szorgalmazó rendelete (3590. IM. III. 1913.) hasonló úton már február 5-én megérkezett a vádhatósághoz. Az ügyészi indítványra a vizsgálóbíró által megejtett vizsgálat nyomán s a miniszteri jóváhagyás után március 26-án került sor a vádirat benyújtására. A vádirat a király által a kialakult alkotmányellenes szokás szerint „előszentesített" Tisza—Lukács-féle retrográd választójogi törvényjavaslat bírálatában a király személyét érintő mondatokat a bűncselekményt állítólagosán megvalósító elemekként idézi. („Bádogból a mennydörgés, nehogy hangja sértse a király fölkent füleit." „A király nyíltan odaszegődött Tiszáék mellé, Szent István koronájára feltűzte a bihari brigantik fekete kortes tollát." „Tiszának a választójog meggyalázására kigondolt merényletét a király előzetesen már szentesítette. Tudnia kell, hogy közönséges alkotmányos királyok csak utólag szentesítenek, de a »legalkotmányosabb« előre is, utólag is, hogy közben semmi dolga ne legyen az ő »kedvelt híveinek.«") E vádirat alapján is hiába készítette el az ügyész az esküdtek hazafiságára apelláló fordulatokban gazdag vádbeszédét, azok — ismét csak egyhangú döntéssel — a vádlottak padjáról is vádló, kuruckodó ügyvéd pártját fogták. (Szakács Ferenc: Dr. Nagy Györgyöt újra felmentették. MK 1913. jún. 14.) A köztársasági sajtóperekben egymás után kimondott három felmentő verdict nem volt meglepő a kortársak, különösen pedig a hasonló ügyekben jártas Nagy György számára. Sajtóperekben az esküdtszékek legtöbbször felmentették az ügyészség által gyakran a kormány kívánságára megvádolt ellenzéki publicistákat. (Ld. erre Csizmadia Andor: Az esküdtbíróság Magyarországon a dualizmus korában. Jogtörténeti tanulmányok. I. köt. Bp. 1966. 131—148. 1.) Érdemes közelebbről is megnéznünk, kik is ítélkeztek a Magyar Köztársaság szen'vedélyes hangú szerkesztője fölött. Az első verdict meghozatalában például Fogel Ede bádogos, Kertész Lajos szatócs, Schütz Antal bormérő, Balázs Mihály városi gazdász, Galitzer Mihály postaszállító, Petrenelly József nagykereskedő, Márer Ármin terménykereskedő, Abonyi Mihály kereskedő, Glöckner József vegytisztító, Pásztor József lapszerkesztő, Székely Mihály „gazdálkodó" (Szentes) és Hadik Béla főreáliskolai tanár vett részt. (MK 1912. márc. 14.) Az 1913. februári ítélkező testület sem sokban különbözött az előbbitől. Tagjai között földbérlőt, asztalost, mészárost, kocsigyártót, kereskedőt, földbirtokost, kefekészítőt, „gazdálkodót", fodrászt, takarékpénztári tisztviselőt és borbélyt találhatunk. (MK 1913. febr. 14.) A harmadik esküdtszék összeállítására való módszeres ügyészi előkészületekről az iratok között megmaradt egyik feljegyzés tudósít. Az ügyész a főtárgyalás előtt kiadott, 30 rendes és 10 helyettes esküdt nevét tartalmazó szolgálati lajstromon feltüntette, hogy milyen szempontokat vesz figyelembe az esküdtszék összeállításánál való közreműködésekor. Az esküdtek mindkét csoportját figyelembe véve a feltétlenül visszautasítandók körébe 11 szabadkőműves, „nagy függetlenséginek", vagy csupán éppen „nem jónak" minősített, a lehetőleg visszautasítandó közé pedig 3 „nagy függetlenségi" esküdtpolgár került. E nem kívánatos személyek között 3 ügyvéd, 2 „magánzó", egyegy bankigazgató, gyárigazgató, műkertész, „gazdálkodó", órás, asztalos, kereskedő, bormérő és kovács szerepelt. Velük szemben 7 feltétlenül benntartandó és 10 lehetőleg benntartandó („bent kell tartani, mert megbízható, rendes polgárnak látszik, akinek a társadalmi rend fenntartása érdekében áll") állott „csendes jó • ember", „csendes öregember" vagy csak egyszerűen „jó" megjegyzéssel. Osztályhelyzetük öszszességükben annyiban tér el az előzőekétől, hogy közöttük több a „magánzó", s idesorolt az ügyész két nyugdíjast is. Az előbbi kategóriák egyikébe sem sorolhatókat az ügyész közömbösnek tekintette. Ha a sorshúzás szeszélye, illetve a felmentések miatt az ügyész nem is tudta teljesen az előre megállapított terv szerint befolyásolni az esküdtszék összetételét — ti. mind a vád, mind a védelem képviselője 6—6 személyt vethetett vissza —, az a feljegyzések adatai alapján inkább a vádnak kedvezett volna. Az esküdtszék tagjai között az ügyészi minősítés szerint 7 megfelelőnek ítélt s két közömbös esküdt mellé csak 3 ellenzéki beállítottságú került. A kedvezőnek tűnő esküdtszék határozata keserű csalódást okozhatott az ügyészségnek, amely semisségi óvásra lehetőséget nem találva, kénytelen volt megnyugodni a felmentő ítéletben. Több köztársasági sajtóper nem is került Szegeden esküdtbíróság elé. Kifejezetten a Magyar Köztársaság és a mellette kialakult párt ellen hozott királyságvédelmi törvény (1913:XXXIV. tc.) az életbe léptetése előtti cselekmények elkövetőinek ügyét is kivette az esküdtszékek hatásköréből, s azt a szakbíróságokra, a budapesti kir. 150'

büntetőtörvényszékre, illetve kir. ítélőtáblák székhelyein működő kir. törvényszékekre bízta. Kivételt csak annyiban tett a törvényhozó, hogy mindazon ügyeket meghagyta esküdtbírósági hatáskörben, amelyekben a főtárgyalást már a törvény hatályba lépte előtt kitűzték. A súlyosabb anyagi jogi rendelkezések, amelyek a mozgalomban való aktív részvételt is büntetéssel fenyegették, megbénították Nagy Györgyék tevékenységét. A mozgalom átalakult, programjából kimaradt a köztársaság megvalósítására irányuló közvetlen törekvés, amiért is a szigorúbb szabályok alkalmazására velük szemben a világháború előtt nem került sor. Mivel több olyan perük folyt már korábban, amelyekben az esküdtszéki főtárgyalás még nem volt kitűzve, s a Magyar Köztársaság utolsó számaiban is jócskán akadtak az ügyészség által megtámadható írások, ezekben az ügyekben — minden tiltakozásuk ellenére — már a szakbíróságok jártak el. Bár az eljárás korábban megindult, már a szegedi kir. törvényszék Pókay-tanácsa elé került Nagy György újabb sajtópere, amelyben a Magyar Köztársaság 1913. május 16-i számában megjelent cikkének (A köztársasági eszme térhódítása) és az 1913. július 5-én kinyomtatott — a Köztársasági Párt feloszlását és a Kossuth Lajos Párt megalakulását bejelentő — Polgártársak! kezdetű röpiratának királyságellenes mondatai képezték a vád tárgyát. (Ezen utóbbi miatti eljárást a törvényszék vádtanácsa 1914. február 11-én egyesítette a májusi cikk nyomán indított büntetőperrel.) A köztársasági eszme térhódítása c. írás miatt sajátos körülmények között indult meg az eljárás. Két nappal a megjelenés után az ügyész — idézve az idézendőket — kötelességszerűen megtette ugyan a jelentését a cikkről, amely szerinte is „gúnyolódó, sértő hangon igyekszik a köztársaság államformájának propagandát csinálni", az eljárás megindítását mégsem javasolta, mert félt az esküdtbíróság újabb felmentő ítéletétől. Mint írta: „a bűnvádi eljárás megindítását indokoltnak nem tartom azért, mert hasonló tartalmú kifejezések a Kossuth Lajos országa c.' cikkben is foglaltatnak, ebben pedig az esküdtek 1912. évi február hó 19-én felmentő verdictet hoztak". A főügyész a miniszterhez küldött jelentésében már nem fogadta el az előző érvelést, maga is az eljárás mellőzését javasolta. Álláspontját azzal indokolta, hogy „nem ismerhet[i] fel az említett cikkben az államforma erőszakos megváltoztatását célzó egyenes megtámadást". A miniszter e vélemények ellenére 1913. június 23-án a főügyészség révén az eljárás megindítására adott utasítást (25 485. ÍM. III. 1913.), melyre az ügyészség néhány napon belül be is nyújtotta vizsgálati indítványát a törvényszék vizsgálóbírójához. A vizsgálóbíró végzése ellen Nagy a vádtanácshoz folyamodott, ez azonban 1913. szeptember 16-án helybenhagyta a vizsgálat elrendelését. Az ügyészség pár nappál a folyamatban levő republikánus ügyekről jelentést kérő miniszteri leirat (ad 48 909. IM. III. 1913.) után, 1913. november 15-én el is készítette a vásárhelyi szerkesztő ellen az államforma elleni lázítás bűntette (Btk. 173. §) címén a vádiratot, amelynek benyújtásához a miniszter nem sokkal később — másik hárommal egyetemben — hozzá is járult (62 919. IM. III. 1913.). Az említett röpirat miatt indult eljárás vizsgálati szakasza anyag hiányában nem kísérhető ugyan végig, az előző ügy iratai között (ÍV. 744—1913., ld. még ÍV. 1571— 1913.) már fellelhető az ugyanezen címen egyszerre benyújtott vádirat. A két ügy sorsa ezután összekapcsolódott. Jogorvoslat benyújtása után a törvényszék vádtanácsa a már említett, az egyesítést is elrendelő végzésében 1914. február 21-én vád alá helyezte Nagy Györgyöt. E végzés azt is megállapította, hogy „a vádtól eltérően a Btk. 173. §-ába ütköző kétrendbeli alkotmányos államforma elleni izgatás vétsége forog fenn". Az ügyészség mindhiába tartotta fenn a főtárgyaláson is a lázítás bűntette miatt a vádat, a törvényszék lényegesen eltérő minősítéssel az 1913. májusi • cikk miatt 1914. március 31-én a királysértés vétségét állapította meg (Btk. 140. §), amiért 3 havi államfogházat és 1 évi hivatalvesztést rótt ki a vádlottra. Az 1913. július 5-i röpirat miatt emelt vád alól a bíróság a köztársaságiak vezetőjét felmentette. (Az említett forrás mellett ld. még a Királysértési perek... c. cikket a KossuthZászló [KZ] 1914. ápr. 5-i számában.) A vásárhelyi szerkesztő utóbbi ügyével párhuzamosan több per folyt a Magyar Köztársaság munkatársai ellen is. Egyazon napon, 1913. július 7-én — s nem augusztus 7-én, mint az a, Kossuth Lajos Lapja [KLL] 1913. szept. 2-i számában rendre olvasható — indítványozta az ügyészség a vizsgálatot az utolsó, 1913. június 16-i lapszám három szerzője ellen. A szociáldemokrata Ormos Ede Királyi agitáció a köztársaságért c. cikkéért (ÍV. 1562—1913.), Pataj Sándor zombori ügyvéd Névmagyarosítás c. írásáért (ÍV. 1563—1913.), Kalmár Antal, a közjogász publicista pedig Andrássy és a korrumpált Monarchia c. költeményéért (ld. a ÍV. 1563—1913. és ÍV. 744—1913. sz. ügyiratokat) került bele a hosszadalmas büntető procedúrába. Hármójuk közül egyedül Ormos Edét marasztalta el első fokon a bíróság Ormos ellen a felfolyamodása miatt csak 1913. december 5-én fejeződött be a vizsgálat. 151'

A vádtanács a szerzőt az 1913. december 15-i vádirat alapján 1914. február' 25-én helyezte vád alá. A Pókay Elek elnöklete alatt működő büntetőtanács Ormost nem az ügyészség által megállapíthatónak vélt s ötévi államfogházzal büntetendő lázítás bűntetében, hanem az államforma elleni támadás vétségében találta bűnösnek, amiért is hathavi államfogházra ítélte. Az ellenzéki parlamenti képviselők katonai erővel való inzultálása ellen írt, igen éles hangú cikk, melynek az az alapgondolata, hogy a kormány által alkalmazott erőszak „királyi agitáció a köztársaságért", az ítélet indoklása szerint „sértő és durva szavakban kifejezett gondolatai nagymértékben a l k a l m a s a k . . . olvasói és hallgatói lelkében a magyar alkotmányos királyi államforma iránt az ellenséges indulatot, a haragot, a gyűlöletet felkelteni, s ezzel az állam, [a] társadalom békéjét megbolygatni és f e l d ú l n i . . . " (Szegedi kir. tszék 5433/B 1914.). . Az ügyek elbírálásának sorrendjét tekintve mind Nagy, mind Ormos ellen hozott előbbi ítéleteket megelőzte a Pataj-cikk törvényszéki főtárgyalása, amelyben, mint több más republikánus perben is, az időközben Budapestre költözött ügyvéd-szerkesztő látta el a védelmet. A Névmagyarosítás c. cikk, amely elsőként került szakbíróság döntése alá, a Bács-Bodrog megyei Függetlenségi Párt azon javaslatával foglalkozik, miszerint az ellenzéki pártoknak egy minimális program — a demokratikus választójog kivívása — mellett kell egyesíteni erejüket. A zombori republikánus ügyvéd mást, természetesen a maga naiv módján a köztársaságot ajánlotta kristályosodási pontnak: „adok egy jó tanácsot, mely hatna Bécsben is . . . Pacséron is . . . Mondják ki, hogy az abszolutizmus palástolhatatlan uralmával szemben a radikális magyarnak csak egy pártja lehet, a köztársaság. És nem kell több alkalmat adni a republikánus pártok alakuló gyűléseinek betiltására, hanem tartson minden [megyei] függetlenségi párt egy gyűlést, amely a nevét köztársasági pártra változtatja. Ez a névváltoztatás nem is kerülne egy koronába. És ha kerülne, nem a mienkbe kerülne". A cikk elleni vádirat, amelyben a fenti idézet is megtalálható, azért került m á r 1914. február 27-én a törvényszék Pókay-tanácsa elé, mert P a t a j a vádirat benyújtása ellen nem élt jogorvoslattal. A főtárgyalás nyomán felmentő ítélet született. A bíróság nem állapította meg a lázítás bűntettét (Btk. 173. §), mert szerinte a cselekményt „csak az követi el, aki azzal a szándékkal ír és tesz közzé valamely alkotmány intézményt... tárgyaló cikket, hogy azzal a szenvedélyeket felkeltse . ..". A büntetőtanács „ilyen szándéknak annak idején való fennforgására a bevádolt cikk nyugodt hangúságánál s annál fogva, hogy [a] vádlott csak szűkebb körben elterjedt havi folyóiratban tette közzé a cikket, alaposan és okszerűleg... nem következtethet e t t . . . " (Szegedi kir. tszék 2590/B 1914.) Az ügyészi fellebbezés után a szegedi ítélőtábla másodfokú eljárása ugyancsak a zombori ügyvéd felmentésével végződött. Ezen ítélet indoklása mellőzte az ügyész által támadott szándékhiány felemlítését, helyette az egész közlemény nyugodt hangneméből vonta le azt a következtetést, hogy az nem alkalmas sem az államforma megtámadására, sem a lázításra, mert mindkettő „akkor forog fennt, ha a királyság létjogának kétségbe vonása olyan kifejezések és tettek kíséretében s olyan körülmények között történik, melyek rögtön hatnak, ingerültséget, szenvedélyt, gyűlöletet élesztenek, vagyis amelyek a forradalomszerű hangulat felgerjesztésére alkalmasak". (Szegedi kir. ítélőtábla 1933/B 1914.) A kir. Curia, amelyhez 1914. október 20-án az ügyészség semmisségi panasza révén került az ügy, harmadfokon is felmentő döntést hozott. (Curia 6511/B 1914.) A végzés a táblai ítélet indokai alapján megállapította, hogy „nincs jogi tévedés abban, [hogy] mindkét alsófokú bíróság bűncselekmény hiányában felmentő ítéletet hozott". Az ügyészség antirepublikánus buzgalma odáig terjedt, hogy a függetlenségi Szegedi Friss Újság-ot szerkesztő Faragó Sándor ellen, aki lapja 1914. február 26-i számában minden kommentár nélkül — a sajtótörvény értelmében jogszerűen — közzétette a Pataj Sándor ellen kibocsátott vádiratot, az 1913:XXXIV. tc. 3. §-ába ütköző államforma elleni lázítás címén eljárást indított, főügyészi utasításra azonban el kellett ejtenie a nem sok reménnyel kecsegtető vádat. (IV. 441—1914.) Kalmár Antal fentebb említett peréről szórványos adataink vannak, ö minden lehető, jogorvoslatot felhasznált az ügy késleltetésére. Ennek következtében csupán 1914. május 13-án helyezték vád alá. Az 1914. július 27-i törvényszéki főtárgyaláson nem jelent meg, s — valószínűleg katonai szolgálata miatt — a későbbi határnapokra (1914. okt. 22., 1915. ápr. 8.) kitűzött tárgyalásoktól is távol maradt. A büntetőpolitika világháború alatti megváltoztatását — mint erre már Bónis György is utalt — mutatja, hogy a főügyész 1915 áprilisában az eljárás felfüggesztésére hívta fel a vád képviselőjét. A felfüggesztést mind Kalmár, mind Nagy György megfellebbezett ügyében az 1915. október 16-i királyi kegyelmi rendelkezés következtében a megszüntetése követte. Hasonló módon szűnt meg már 1914 őszén az első fokon való marasztalása ellen fellebbező Ormos Ede ügyében is az eljárás. 152'

A megvizsgált ügyek mellett még több olyan szegedi sajtóperről tudunk, amelyeket a Magyar Köztársaság szerzői ellen indítottak, de az iratok — néhány ügyvédi okmánytól eltekintve — nem maradtak fenn. Ezek közé tartozik Korniczky Dezső és a lelkes republikánus tanítónő, Andrássy Emma pere is. Első fokon mindkettőben marasztaló ítélet született. (Bónis: hiv. m. 78—79. 1.) Bemutatásuk helyett egy irodalomtörténetileg is jelentős ügyre, Ady Endre állítólagos szegedi sajtóperé-re fordítjuk figyelmünket. A költő és a Magyar Köztársaság viszonya Péter László egy korábbi munkája {Ady Endre kapcsolata megyénk városaival. Szeged, 1954.) s Bónis György kismonográfiája alapján (77—78. 1.) tisztázódott. Ady, aki Nagy György áltaL többször idézett levelében lelkesen üdvözölte a köztársaságiakat, s a Világ 1912. január 20-i számában megjelent cikkével (A magyar Provance) kiállt a vád alá helyezett republikánus vezető mel'ett, később elhidegült a mozgalomtól. Ebben egyébként minden bizonnyal szerepet játszott Jászi Oszkár is, aki nem értett egyet a Magyar • Köztársaság bevezetőnkben is említett Kizároiagos államforma-centrikusságával. Ady nem volt ugyan munkatársa a kis vidéki folyóiratnak, egyik szép „politikás" versét (Rohanunk a forradalomba. MK 1913. máj. 16.) mégis leközölték. Azt nem mondanánk, hogy a költő „tudtán kívül" történt ez az utópublikáció, inkább elfogadhatónak látszik az a szerkesztői magyarázat, miszerint — a kor gyakorlatának megfelelően — mutatványként, persze nem minden célzatosság nélkül, került a lapba a vers: a Magunk szerelme c. kötetből. 1913 nyarán, amikor az ügyészség minden lehetőt megtett a mozgalom felszámolására, e vers sem kerülhette el a perek sorozatát indító ügyész figyelmét. Szegedi barátai 1913 augusztusában úgy informálták a költőt, hogy az ügyészség osztályelleni izgatás bűntette miatt eljárást indított ellene. Az akkor éppen Érmindszenten, időző „gyanúsított" nyomban megbízást adott váradi ügyvéd barátjának, a holnapos Nagy Mihálynak, aki fel is vette a kapcsolatot a vásárhelyi szerkesztővel. Nagy György közölte vele, hogy „hallott az Ady Endre elleni eljárásról, de a vádiratot, még nem látta", nem sokkal később pedig újabb folyóiratában heves támadást intézett ezen ügy miatt is a vádhatóság ellen. (A Kossuth Lajos-párt hivatása. KLL,. 1913. szept. 1.) Nem kevésbé volt éles az újabb szegedi útjára, az esküdtszéki felolvasásra (!) készülő költő Válasza (Egy bűnös vers. Világ, 1913. aug. 21.) sem, amelyet egyébként a Szegedi Napló is átvett (Ady Endre Szegedről. A költő királysértési pöre 1913. aug. 24.). Az említett szegedi lap azt is tudni vélte, hogy a „főtárgyalást még ősszel megtartják", erre azonban soha sem került sor. Az ügy iratai után hiába kutattunk, a szegedi kir. ügyészség mintegy 4000 aktájáról mindhiába vertük le az: évtizedek porát, az Ady-per pozitív nyomaira nem sikerült rábukkannunk a gyakorlatilag hiánytalannak tekinthető anyagban. Nagy Mihály emlékezése szerint (Adyemlékek. Ady-Múzeum II. 145. 1.) a költő reagálása „megakasztotta az ügy további kifejlését, mert vádiratot az ügyészség nem adott ki, és az eljárást beszüntette". A Péter László által is fenntartott állásponttal szemben, amely szerint az eljárás egészen a vád benyújtásának lehetőségéig eljuthatott, Bónis György — a KossuthZászló adatai alapján — azt az álláspontot képviseli, hogy az izgatási perre „nem került sor, mert a törvényszék vádtanácsa megszüntette az eljárást". (Hiv. m. 78. 1.) Eszerint legalábbis a vizsgálat elrendeléséig el kellett jutnia, mert csupán az ezzel kapcsolatos vizsgálóbírói végzés kerülhetett a vádtanács elé. Igaz, Nagy Mihály idézett fogalmazása jogilag nem elég szabatos, hiszen az esetleges előzmények elhallgatásával magát a vádirat hiányát konstatálja csupán, az viszont kétségtelenül megállapítható, hogy ő Nagy György mesterkedésén kívül egyetlen lépést sem tett az ügyben. Az is valószínűsíthető, hogy Ady maga sem tett semmit az említett cikk megírásán kívül. Mindebből logikusan következik, hogy a hatályos büntető perrendtartás szerint nem kerülhetett az ügy a vádtanács elé. Ha ez így van, akkor az is megállapítható, hogy a szegedi törvényszék vizsgálóbírója nem rendelte el a vizsgálatot az Ady-versre vonatkozólag. Azt különben sem feltételezhetjük, hogy az. ismert előzmények után a költő vagy védője ne élt volna jogorvoslattal a neki perrendszerűen kézbesített végzés ellen. A bűnvádi eljárás — mint az a fenti ügyekből is kitűnik — sajtóperekben a vizsgálat ügyészi kezdeményezésével indult. Kérdés most már csak az, hogy a szegedi ügyészség kezdeményezte-e ezt? Alapos okunk van feltételezni, hogy még a vizsgálati indítvány sem hagyta el az ügyészség kiadóhivatalát, mert különben — más példák nyomán joggal állíthatjuk —, hogy a vizsgálóbíró a versben felfedezte volna a bűncselekmény gyanúját, s ezután kötelességszerűen el kellett volna rendelnie a vizsgálatot. Erre pedig nem került sor. Nem szólt az Ady-ügyről a már korábban említett 1913. novemberi minisztériumi leirat, illetve az erre adott válasz sem, s az ügyészség 1914. január 9-én kelt évnegyedes, minden politikai természetű ügyre kiterjedő felterjesztésében (IV. 59—1914.) sem találunk rá utalást. E negatív adatok azt igazolják, hogy 1913. október 1. után eljárás már nem lehetett folyamatban a Rohanunk a forradalomba c. vers ügyében.

A vizsgálati indítvány, illetve a vizsgálóbírói végzés hiányára vonatkozó következtetéseinket e dátum alapján újabb bizonyítékkal támaszthatjuk alá. Az eljárás bonyolultságát s hosszadalmasságát a feltételezett Ady-üggyel párhuzamosan folyó perekből is ismerve lehetetlennek látszik, hogy alig két hónapon belül ilyen ügyben befejeződött volna a bűnvádi eljárás. Az eddig mondottakat nem tehetik kérdésessé a Nagy Mihály által említett, az eljárás megindításával kapcsolatos ügyészségi iktatószám (12 451. kü.) sem, amely ugyanis tévesnek tekinthető. Bár az ügyészségi Iktatókönyv e számot tartalmazó kötete hiányzik, az e számmal ellátott irat megkeresése pedig az ügyek szerint kialakított irattári rendszerben az anyag jelenlegi rendezetlen állapotában aránytalanul nagy nehézségekbe ütközne, az az előzőekből is kétségtelenül megállapítható, hogy 1913. szeptember 1. utáni számról van sző, Ady viszont 1913. augusztus 21. előtt értesült már az ellene állítólagosán megindított sajtóperről. A mondottakból csak egy következtetés vonható le: a jelenleg rendelkezésünkre álló adatok alapján nem. bizonyítható be, hogy a szegedi kir. ügyészség Ady Endre ellen Rohanunk a forradalomba c. verse miatt 1913-ban eljárást indított volna. A költő szegedi értesüléseit ennek ellenére nem tekinthetjük légből kapottnak. Lehetséges, hogy a szegedi ügyész kék irónja nyomot hagyott e vers sorai között is. Felmerülhetett az eljárás megindításának a lehetősége, a vádhatóság utasítást is kérhetett az Igazságügyminisztériumtól, mindez azonban még csak belső előkészítő mozzanat, s nem az eljárás megindítása lehetett. Valószínűleg ilyen hírek szivároghattak ki az ügyészség berkeiből. A költő szegedi barátai információikat ezekre alapíthatták. (Ha ezt a belső processust nem követte a bűnvádi eljárás megindítása, akkor a vele kapcsolatos nyomok csakis az ügyészség elnöki irataiban lennének fellelhetők, ezek azonban sajnálatosan nem kerültek levéltári megőrzésre.)

3. Bevezetőnkben említettük, hogy Csanád és Csongrád vármegye a Nagy Györgyféle mozgalom révén országos, sőt európai hírű események színhelye lett. Ezek lezajlása eléggé ismert, a nyomukban járó perek sorsa viszont már kevésbé. [A m á r hivatkozott tanulmányok mellett a megyebeli eseményekre megemlítjük még Péter László Espersit János-át (Bp. 1955. 13—16. 1.) s Merényi Lászlónak a Móra Ferenc Múzeum 1966—67. évi Évkönyvében megjelent Háborúellenes és demokratikus mozgalmak Csongrád és Csanád megyékben 1912—1913 folyamán c. tanulmányát (Szeged, 1968.).] Ezen események közül kiemelkedő jelentőségű az Országos Köztársasági P á r t 1913. április 14-i makói közgyűlése. Erre Balogh Jenő igazságügy-miniszter jó előre figyelmeztette a Belügyminisztériumot (14 653. IM. III. 1913.), amely a szegedi csendőrkerület parancsnoksága s az érintett önkormányzati vezetők révén meg is tette a szükséges intézkedéseket (OL Bm. 217. res [1096] — 1913.). Számunkra igen lényeges az a mozzanat, hogy a miniszter a szegedi kir. ügyészség felterjesztését idézve először mondta ki a későbbi köztársaságellenes törvény alapelvét („maga a köztársasági párthoz való tartozás nem más, mint ellenszegülés a fennálló államrend ellen"), s kérte a közgyűlés, az Espersit lakásába tervezett választmányi ülés s az Érdeky-szállodába összehívott köztársasági ismerkedési est engedélyezésének megtagadását, illetve ezen gyülekezések feloszlatását (OL Bm. 217. res [1090] — 1913.). Mindez be is következett, de a történtek ismertetését mellőzve fordítsuk figyelmünket az ezt követően megindított perekre. A makói közgyűlés megakadályozása után négy részt vevő — Kalmár Antal publicista, Koncz Béla budapesti szabósegéd, Makai Márton szeghalmi s Papp Gyula kiskunhalasi ügyvéd — ellen nyomban megindult az eljárás (IV. 854—1913.). Az előzetes nyomozati cselekményeket követően 1913. június 4-én történt meg a vizsgálat •elrendelése. Az 1913. november 18-án kelt vádiratot az igazságügy-miniszter kiigazításra visszaküldte (62 919. IM. Hl. 1913.), így az csak december 28-án került benyújtásra. Szapár József ügyész Kalmárt, Makait és Konczot az államforma elleni lázítás bűntette (Btk. 173. §), Makait és Papp-pot királysértés és a királyi ház tagjának megsértése vétsége (Btk. 140. §, 141. §), s végül egyedül Konczot hatóság elleni kihágás miatt vádolta meg. Az államforma elleni lázítás bűntettét abban látta megvalósultnak, hogy a vádlottak — bár maguk tagadták ezt — 1913. április 13-án este a makói Otthon kávéházban republikánus beszédek, illetve versfelolvasás után „Le a \

154'

királlyal! Nem kell király! Le a zsarnokkal! Éljen a magyar köztársaság!" kifejezéseket használtak 60—100 főnyi közönség előtt. Az indoklás szerint „a köztársasági pártnak alkotmányos monarchikus államformával bíró államban már pusztán megalakulása, de még inkább fennállása és m ű k ö d é s e . . . a köztársasági államforma létesítésére történik..., mert egy köztársasági politikai párt alakulásának más célja és működési terve nem is lehet". Az ügyész szerint éppen ennek megtárgyalása volt a makói közgyűlés feladata. A tervezett közgyűlés idején a fenti kifejezések nyilvános használatával a vádhatóság képviselője az említett bűntett elkövetését megállapíthatónak tartotta. (Itt jegyezzük meg, hogy más esetekhez hasonlóan a vádirat tervezetében szereplő, s az előző minősítéstől csak a kiszabható büntetés mértékében különböző államforma megtámadásának vétségét a miniszter utasítására fogalmazták át lázítás bűntettévé.) A királysértés, illetve a királyi ház tagjainak megsértése vétségét Papp és Makai az ügyész szerint állítólagosán egy, az 1850-es évekből származó gúnydal eléneklésével követte el. („Kinek nincsen kinn ugató kutyája, /. Menjen el a Habsburgok udvarába. / Mondja meg a Zsófiának magának, / Adjon egyet kölykeiből / [Sej] kinn ugató kutyának".) Koncz Béla a makói rendőrségen való kihallgatása alkalmával református teológusnak vallotta magát, s miután foglalkozása női szabósegéd volt, a vádirat szerint a terhére írt kihágás megállapíthatónak látszott. Az ügy menetét hátráltatta, hogy Koncznak az ügyészség nem tudta kézbesíteni a vádiratot. Végül is 1914. május 27-én á vádtanács Kalmárt, Papp-pot és Makait vád alá helyezte, Koncz ellen pedig körözést adott ki. Az ügyész hiába sürgette a főtárgyalás kitűzését hármójuk ügyében, a makói „lázítók" és „királysértők" elleni eljárás jócskán elhúzódott. A törvényszéki főtárgyalás időpontja 1915. június 17. lett. Ekkor a nyomaveszett Koncz ügye mellett az állítólag elesett Papp esetében is az elkülönítést javasolta az ügyész, de a tárgyalás megtartására az idézettek távol maradása miatt ekkor sem került sor. Végül 1915. november 24-én ezt a pert is ke-gyelmi alapon szüntette meg a törvényszék. Kegyelmi alapon hozott megszüntető végzéssel ért véget a Makai Hírlap szerkesztője, Kardos Izsó, illetve Darvas Gyula nevű munkatársa mint szerző ellen a Btk. 173. §-a alapján a lap 1913. április 16-i számában A betörők cím alatt közzétett írás miatt indított eljárás (IV. 868—1913.) is. Az inkriminált cikk vitatott szerzője — Darvas avagy az ötletet adó Kalmár Antal — az Espersit János lakásába jogtalanul behatoló rendőrök és csendőrök cselekményeit állítja pellengérre, közben természetesen a köztársaság megteremtésére buzdítja a „magyar népet". Az előbbi ügy alapját képező rendőri cselekmény miatt a sértett Espersit János és Makai Márton is eljárást kezdeményezett (IV. 1683—1913.). Espersit a szegedi kir. törvényszék útján 1913. július 16-án indítványt terjesztett a szegedi kir. ügyészség elé Bóna Pál makói rendőr alkapitány ellen, aki a házjog megsértésével (Btk. 199. §) több rendőr és csendőr élén behatolt lezárt lakásába, s felszólítása ellenére benn is maradt. Makai Márton a személyes szabadság megsértése (Btk. 193. §) miatt jelentette fel Bónát a szeghalmi járás főszolgabírájánál. Feljelentése 1913. július 21-én került a szegedi kir. ügyészségre. Az ügyészség a „tényállás tisztázása végett" mindkét ügyben elrendelte a nyomozást, melynek foganatosításával a makói járás főszolgabíráját bízta meg. A nyomozás során kizárólag a gyanúsítottat, Rákosy Gyula makói rendőrkapitányt és munkatársait hallgatták ki. Az eredmény nem lehetett kétséges. Az ügyészség 1913. december 5-én megszüntette a nyomozást. A megszüntető határozat sem egyik, sem másik bűncselekmény megvalósulását nem látta bizonyítottnak. Az indoklás szerint Espersit lakásán 1913. április 14-én a rendőrségnek előre be nem jelentett gyűlés folyt, amelynek feloszlatására Rákosy rendőrkapitány adott szóbeli utasítást. Ugyanő rendelte el a királysértés gyanúja alatt álló Makai Márton kihallgatásra való előállítását is. Az ügyészség szerint mindkét intézkedés foganatosítása Bóna alkapitány kötelessége volt. A határozat ellen a két republikánus ügyvéd a szegedi kir. főügyészhez folyamodott. Makai a megszabott határidőn túl élt jogorvoslatával, ezért a főügyésznek nem kellett határozni érdemben afelől, hogy mennyiben helytálló azon állítása, miszerint ő 1913. április 14-ét törvényellenes letartóztatásban — s nem előállításban — töltötte a makói rendőrségen. Espersit folyamodásában Rákosy Gyula rendőrkapitány ellen is feljelentést tett, majd a rendőrség eljárásának jogellenességét igyekezett bizonyítani. Érvelésének lényege az volt, hogy a köztársaságiak nem bejelentéshez kötött népgyűlést, hanem ilyen módon nem korlátozott pártgyűlést hívtak össze. Erre csak a párttagok voltak — személyre szóló meghívó útján — hivatalosak. A tiltott gyűlés magánlakásban való tartása egyébként is csak kihágás, folytatta érvelését a makói ügyvéd, amiért a rendőrségnek a büntető perrendtartás értelmében nincs 155'

joga házkutatást tartani. Házkutatást csak kihirdetett írásbeli végzéssel lehet elrendelni, ezt pedig a feljelentő hiába kérte a behatoló alkapitánytól, az nem tudott felmutatni semmit. Espersit igazának bizonyságául joggal hozza fel azt is, hogy Bónának nem volt kötelessége felettese törvényellenes utasításait végrehajtani. Mindezen alapos érvek hiábavalónak bizonyultak, Szász Iván főügyész ugyanis 1914. február 10-én azon sommás indoklással, hogy a rendőrkapitány „törvényes hatáskörében szabályszerűen járt el", elutasította a feljelentést. Ez az elutasítás nem érhette meglepetésként Espersitet sem, hiszen adott esetben elképzelhetetlennek látszott, hogy a republikánusok ellen indítványokat és vádiratokat gyártó vádhatóság éppen érdekükben eljárva, a vele együttműködő rendőrség tagjai ellen is vádat emel. A szegedi kir. törvényszék vizsgálóbírójának 1914. március 19-i megkereséséből tudjuk, hogy Espersit törvényszerűen átvette a vád képviseletét (pótmagánvád), és kérte a vizsgálat elrendelését. Az eljárás későbbi menetéről a törvényszéki iratok hiányában nincs tudomásunk. Makó után, 1913. május 1-én zajlott le a szentesi második 48-as kör zászlószentelése, ahol Nagy György köztársasági tartalmú beszédet mondott. Az előzmények után csaknem természetes, hogy ez a megmozdulás sem kerülte el az ügyészség figyelmét (IV. 1217—1913.). A főügyész ebben az esetben kivételesen a miniszteri hozzájárulás (28 336. IM. III. 1913.) megérkezése előtt, még 1913. június 1-én a nyomozás elrendelésére utasította az ügyészt, aki azt természetesen nyomban meg is tette. Az. ügyészség 1913. október 21-én azért szüntette meg a nyomozást, m e r t az ellentmondó tanúvallomások alapján nem látott lehetőséget bűncselekmény megállapítására. A főügyész másként vélekedett. Bizonyíthatónak látta az alkotmányos államforma megtámadásának vétségét, amiért is a nyomozás kiegészítését rendelte el. Az 1914. január 10-én a miniszter hozzájárulásával (69 365. IM. III. 1913.) benyújtott vádirat elleni kifogás ügyében a vádtanács 1914. március 4-i ülése Nagy György számára kedvező, a bűncselekmény, illetve a bűnösség megállapításához szükséges bizonyítékok hiányára való tekintettel a vádiratot elutasító végzést hozott. Az ügyész folyamodása alapján az ítélőtábla 1914. április 9-én vád alá helyezte Nagy Györgyöt, mert megállapíthatónak tartotta az állítólagosán használt kifejezések — „ . . . a f ü g getlenségi eszme végeredményben az igazi függetlenséghez, a köztársasághoz vezet!" „E zászlószeget a köztársaság nevében verem be." stb. — alapján a vétség elkövetését. A republikánus vezetőt a törvényszék 1914. június 16-án felmentette. Ezt az ítéletet az ügyész természetesen megfellebbezte. Az ítélőtábla 1915. november 15-én nem e fellebbezés kapcsán hozott ítéletben, hanem a királyi kegyelmen alapuló megszüntető végzésben mondta ki Nagy György jogerős felmentését. A szentesi zászlószenteléssel kapcsolatos vádiratot „az igazságügyminiszter h a j szájára" vonatkozó megjegyzéssel Lánczi Simon Pál szerkesztő, a szentesi republikánusok vezetője teljes szövegében közreadta a Szentesi Ellenőr c. lap 1914. m á r cius 1-i számában. A vizsgálóbíró ügyészi indítványra lefoglalta a lap 99 példányát, majd az 1913 -.XXXIV. tc. alapján vizsgálatot rendelt el a szerkesztő ellen (IV. 487—1914.). A vádirathoz fűzött kommentár szerzője állítólagosán nem Lánczi, hanem Korniczky Dezső vagy Vajda Jenő volt, s miután mindketten hadba vonultak, 1914 októberében, a további vizsgálatot fel kellett függeszteni. Mint más ügyekben is, a főügyész 1915. március 5-én utasítást adott az elévülés megszakítására. 1915 novemberében Lánczival kapcsolatban az ügy kegyelmi alapon nyert befejezést. Arról viszont elfeledkezett az ügyészség, hogy Vajda Jenőre is kiterjesztették a vizsgálatot, s ő döntés hiányában továbbra is bűnvádi eljárás alatt áll. Bár e visszás helyzetet már 1918 márciusában felfedezték, a szegedi törvényszék az eljárás megszüntetését csupán 1919. május 6-án mondta ki az 1919 :XV. néptörvény alapján. Végül Atlasz Jakab munkásbiztosító pénztári tisztviselő ellen izgatás bűntette miatt indított eljárásról is említést kell tennünk, mert a Nagykikindán lezajlott 1913. június 29-i szociáldemokrata népgyűlés is a köztársasági mozgalomhoz, pontosabban az ellene beterjesztett törvényjavaslatot elítélő országos tiltakozó hullámhoz kapcsolódott. Atlasz, mint a gyűlés magyar szónoka 200—300 ember előtt kijelentette, hogy a szociáldemokraták „revolúcionális köztársaságiak" s ezért meg kell akadályozniok, „ha kell, vérrel, forradalommal" is a törvény hatályba lépését. Beszédének e kitételeit mind a vádhatóság, mind a bíróság az említett cselekmény vétségi alakzata megvalósulásaként értékelte. Az ügy érdekessége az, hogy két alkalommal hoztak benne első fokú ítéletet. Előbb a nagykikindai kir. törvényszék ítélte Atlaszt egyhavi állófogházra, majd — miután a hatásköri túllépést, illetve az illetékesség hiányát az 1913:XXXIV. tc. alapján a szegedi tábla megállapította — a szegedi kir. törvényszék szabta ki rá ugyanazon büntetést. Az ítélőtábla 1914. december 5-én m á sodfokon jóváhagyta az ítéletet, a jogerősen megállapított szabadságvesztés végrehajtás v azonban az elítélt katonai szolgálata miatt elmaradt. A végrehajtható büntetés kegyelmi alapon való törlésére 1915. november 25-én került sor. 156'

A megvizsgált politikai perek, amelyek az 1914 előtti magyar köztársasági mozgalom történetének szerves részét alkotják, a korabeli magyar igazságszolgáltatás működésébe is bepillantást engednek. Szembetűnő az a különbség, amely az igazságügy-miniszter révén a mindenkori kormánytól függő vádhatóság és a klasszikus polgári elveknek még jórészt megfelelő bírói szervek között megmutatkozik. Adataink igazolják Nagy György állandóan hangoztatott érvét, miszerint ellenük' tulajdonképpen az igazságügy-miniszter indított hajszát. Ez így van akkor is, ha ismert adataink szerint a bűncselekmény gyanújának jelzése mindig a kir. ügyészségtől, illetve a kir. főügyészségtől eredt. A bírói szervek a vizsgálati indítványok, vádiratok .s más ügyészi megnyilvánulások pergőtüzében is eléggé liberális judicatúrát alakítottak ki a köztársaságiak ügyében. E megállapításunk nem csupán az esküdtbíróságra vonatkozik, amely a kormányzat szemében egyszerűen alkalmatlannak bizonyult az eljárásra, hanem a szakbíróságra is. E bíróságok minősítése marasztaló ítélet hozatala esetében mindig kedvezőbb volt a vádhatóságénál. Az ötévi államfogházzal büntetendő vádbelí lázítás bűntette az íéletekben mindig a lényegesen enyhébb vétségi alakzatként jelentkezik. Azt természetesnek tartjuk, hogy az esküdtbíróságok kiiktatása után marasztaló ítéletek is születtek, a szakbíróságok tagjait ugyanis a törvény sokkal inkább kötötte, mint a laikus esküdteket, akiknek verdictje ellen érdemben nem lehetett jogorvoslattal élni. A perek folyamatát és befejezését döntően befolyásolta a világháború kitörése. A z egyébként is lassú eljárások menete 1914 végén lényegében megszakadt. Az 1915 novemberében meghozott, megszüntető végzések logikus következményei voltak ennek az állapotnak, s egyben a társadalmi-politikai ellentétek kiküszöbölését célzó kormányzati törekvéseknek is megfeleltek. Nagy György és társai azon büntetőperek eredményeként, amelyek befejezése ismeretes előttünk, nem szenvedtek büntetést. Ezen eljárások arra viszont igen alkalmasak voltak, hogy 1913—1914-ben szétzilálják, a z igazságszolgáltatási mechanizmus útján lekössék a magyar republikánus mozgalom erejét. A királyi kegyelem az adott körülmények között már tulajdonképpen egy megszűnt politikai irányzat tagjainak büntetlenségét biztosította. A magyar köztársasági mozgalomnak a királyság évezredes államformája elleni küzdelme az I. világháború előtti hazai polgári progresszió legjobbjai közé emeli Nagy Györgyöt és társait. Személyes bátorságuk s az elnyomást jelképező korona elleni ádáz harcuk minden egyoldalúság ellenére megbecsülést érdemel az utókor részéről is.

J U B I L E U M I KRÓNIKA v. Juhász Gyula így köszöntötte a Délmagyarország január elsejei számában az ú j esztendőt: „1919. Az ember eltűnődve .nézi számait, a két egyest és két kilencest, amelyek, mint a keresztrímek váltakoznak. Talán örökké emlékezetes lesz, talán nevezetesebb, mint 1526, mint 1848... Lehet, hogy a legemlékezetesebb év lesz, mióta a világnak története van, mióta Prometheusz tüzet lopott az égből az agyagba. Minden kilátás megvan hozzá, hogy az legyen. . . . h á r o m éve azzal az érzéssel köszöntöttük a gergelyi kalendárium első napját: az idén talán vége lesz. Ma nem mondhatjuk, hogy a végét várjuk a háborúnak: Ma a kezdetét érezzük valaminek, ami még nem volt, mióta Platón politikus állatja életre és uralkodásra berendezkedett e különös fényű csillagon..." Január 2. Szegedi Napló. „A Kommunista Párt nem tudott Szegeden megala~ kulni. Január 1-én délelőtt a szociáldemokrata párt összvezetőségi ülést tartott a Tisza Szálló nagytermében, amelynek tárgya a Szegedre átültetni szándékolt bolsevizmussal szembeni követendő eljárás megbeszélése volt. Az elhangzott beszédek kivétel nélkül a bolsevizmusban rejlő veszélyekről szóltak. A párt budapesti kiküldötte előadta, hogy a föld kommunizálása abszurdum, mert a földbirtokosok ezért a fegyverhez nyúlnak. Herczeg István védelmébe vette a bolsevizmust fölszólalásában, hivatkozott az orosz példára, hangsúlyozta, hogy a proletárdiktatúra beve157'

zetése vér nélkül is elképzelhető volna, mivel a proletariátusnak nem érdeke a vérvesztés, csupán a grófok és osztályok nélküli társadalom. A bolsevizmus védelmében szemrehányást tett a szociáldemokrata pártnak, hogy nem képviseli következetesen a munkásság érdekeit, nem védi szabadságát, hagyja magát befolyásoltatni a régi rend máig hatalmon levő uraitól. Délután 4 órakor vette kezdetét a bolsevista gyűlés azzal a programmal, hogy ezúttal megalakuljon a bolsevista párt. Első szónok Somló Lajos szegedi bolsevista* volt. Alig kezdett beszélni, a jelenlevő szociáldemokrata többség lehurrogta, úgyhogy csak nehezen tudott rendet teremteni Wallisch Kálmán, a szociáldemokrata párt titkára és a vele levő vezetőségi tagok: Nemes, Stéhli. Végül Somló és Rákosi bolsevista szónokok előadták programjukat, mire heves választ adtak a szoc. demek, amennyiben a bolsevizálást nem látják kivihetőnek és fájlalják, hogy egy szép tradíciókra visszanéző szociáldemokrata mozgalmat a bizonytalan munkásmozgalom útjára, pártszakadásra akarnák vinni az izgága bolsevikok. A gyűlés résztvevőinek többsége élénk figyelemmel és közbekiáltásokkal kísérte a vitát: »Nem akarunk több vért, le a bolsevikokkal, a kapitalisták megvesztegették őket!« A gyűlés este hét órakor ért véget, s miután a szociáldemokraták eltávoztak, a teremben a pesti kiküldöttekkel együtt 23 bolsevista maradt. Kommunista p á r t o t akartak létrehozni." Január 8. A bolsevizmus terjedése Németországban. Tegnap Berlinben egymást követték a fegyveres munkásokkal megrakott teherautók. A Spartacus csoport Düsseldorfban és más vidéki városokban magához ragadta a hatalmat. Mit tesz a magyar kormány a kommunisták ellen? Tegnap egész délután minisztertanács volt, a miniszterek egyenként keresték fel a beteg Károlyit, mert a kormánynak tudomására jutott, hogy a magyarországi kommunista párt felhívását ragasztják ki az utcákra, szónokaival hívja fel az üzemek gyári munkásságát a fegyveres felkelésre. A kormány erélyes lépést szeretne tenni, de nem egységes, Garami, Kunfi, Jászi tiltakozik a munkásság ellen való fegyveres beavatkozás terve miatt. Károlyi ajánlotta a szoc. dem. pártnak, hogy a l a kítson kormányt. A párt még nem látja elérkezettnek az időt a kormányalakításra. Az Echo de Paris szerint most döntenek Párizsban a magyar területek sorsáról. Szovjet körökben közölték Liebknecht szikratáviratát, amely szerint a bolsevizmus győzelme Németországban küszöbön áll. Január 10. A Nemzeti Tanács mellett működő Munkástanács türelmetlen hangon vitázott az Iparkamarában a Szegeden tervbe vett építkezések halogatása miatt. A hosszú háború, a nagy munkanélküliség a legteljesebb nyomort váltotta ki a proletár tömegekben. A keresethez jutás annyira sürgős, január közepén nincs otthon egy falat kenyér, többezer ember éhezik, és számuk rohamosan duzzad a h a zainduló katonatömegekkel. A Nemzeti Tanács forrongó éhség-tüntetésektől fél-; Dettre János kormánybiztos elrendelte, hogy a hazaérkező katonák lőfegyvereiket megtorlás terhe mellett két napon belül szolgáltassák be a rendőrkapitányságra. Boblet ezredes a Nemzeti Tanácshoz: „A Nemzeti Tanács üdvözlő iratot intézett Boblet ezredeshez, a Szegedet megszállva tartó francia városparancsnokhoz, jóindulatát kérve. Boblet ezredesnek, a szabadság, jog és köztársaság katonájának Becsey Károlyhoz, a Nemzeti Tanács elnökéhez intézett válasza így hangzik: Elnök Ür! Igazolva levele vételét, közölhetem, hogy mióta a francia csapatok az ö n ö k városába megérkeztek, a viszony közöttünk eddig korrekt volt, de a jövőben lehet szívélyes is, annak dacára, amit az ö n ö k volt szövetségese, a német barbarizmus idézett elő. Nálunk a németek banditák módjára viselkedtek: de mi ném változtatjuk meg jellemünket, amely lovagias marad, mint volt a múltban is. Anélkül, hogy az Önök belső viszonyaiba avatkoznánk, azon föltétel alatt, hogy a rend fönntartassék, mindenkor a szabadság, a jog és biztonság katonái maradunk. Boblet ezredes a szegedi francia csapatok parancsnoka Január 9. Szeged és Vidéke: „A szénhiány miatt Szegeden a Tiszától is félnünk kell. A vízár az alsó rakpartot is elárasztotta. A három szivattyútelepnek dolgoznia kell. Háromnapi • szén* h e l y e s e n : S o m l ó Dezső b u d a p e s t i k i k ü l d ö t t .

158'

készletünk van. Napi ötven mázsa szénre van szükségünk. Ha a szivattyúk leállnak, elönt bennünket a szennyvíz. A város vezetése elhatározta, hogy onnan rekvirál szenet, ahol van. Ezentúl a nagy lakásokban csak egy szoba fűtését szabad eszközölni."' Január 10. Délmagyarország: „A Légszeszgyár nappal egyáltalán nem tud áramot biztosítani a lakosságnak szénhiány miatt." „A szociáldemokrata párt közbenjárására a város munkát igyekszik adni 2,5. milliós előirányzatban. A fertőtlenítő telep istállójára 28 ezer K, kórházi jégverem lebontására 3 ezer K, Móra iskola csempézésére 28 ezer K, két óvoda cserepezése 40 ezer K, városi épületek javítására 100 ezer K. Építendő lakásokra, ablakok készítése 1 millió K, 1000 darab takaréktűzhely készítése 400 ezer K. stb. A vállalkozás körülbelül 1500 embernek jelent másfél hónapra kenyeret. De munkaalkalmat: vár ezidő szerint 6500 férfi kenyérkereső és többezer nő." Január 11. Szegedi Napló: Lemondott a kormány. A Nemzeti Tanács ú j r a Károlyit bízta meg kormányalakítással. Az ú j kormány tanácskozik az Antant kiküldötteivel a területi követelésekről. Az Antant újabb jegyzéket intéz Magyarországhoz. A jegyzékben súlyos követelések lesznek Vix alezredes Belgrádba utazott Franchet d'Espereyhez. A szegedi Katona Tanács követeli a reakciós tisztek leszerelését. A sándorfalvi nép az uradalmi intéző eltávolítását követelte. Kívánságának a sándorfalvi munkástanács eleget tett. Délmagyarország: „A Magyarországi Kommunista Párt a Vigadóban ma este gyűlést tartott. A terem zsúfolásig megtelt, az épület körül többezres tömeg várta a fejleményeket. Garbai Sándor, a szociáldemokrata párt radikális vezető tagja a kommunisták h í vására megjelent a gyűlésen, mivel Garbai egy előző értekezleten tett nyilatkozatában közeledett a kommunisták álláspontjához. Garbai bejelentette, hogy a szoc.dem. párt és a kommunista párt egy célért küzd, csak a megvalósítás módjában ván közöttük különbség. A szociáldemokrata párt a fokozatos megvalósítást, a kommunista párt a proletárdiktatúrát követeli." Január 14. Prágában 30 ezer munkanélküli tüntet az utcán, követeli a háborús, vagyonok és részvénytársaságok elkobzását. Forradalom Varsóban. Varsóban véres utcai harcok folynak. A magyar kormányválság tovább tart. A Nemzeti Tanács a továbbiakban is Károlyit bízta meg kormányalakítással. Koalíciós kormányra van kilátás. Január 15. Kommunisták asszony-parlamentje. A városházán 4 órakor nyitotta meg a hadisegélyes asszonyok gyűlését Nóvák Katica. Súlyos vádakat emelt a polgármester, és a segélyt osztó bizottság ellen. Elmondta, hogy munkanélküli panaszaikkal hiába fordultak a szociáldemokrata párthoz is, ott elutasították a visszaélésekről tett panaszaikat. Ezért most a kommunista párt veszi kezébe az asszonyok ügyét, és sikerre is viszi követeléseiket. Fürtös Sándor szociáldemokrata vezetőségi tag válaszol: — Sokezer asszony panaszán igyekezett segíteni a párt. A régi rendszer bűne, hogy nem tudott. A módot, hogy szociáldemokrata ellenes hangulatot keltenek az. asszonyok körében, elítéli, kommunista propagandának minősíti. Erre Széli Juliska válaszol, aki elmondta, hogy a panaszokat az ú j párt, a KMP már a mai napon orvosolja. Széli Juliska és Erős Istvánné közölték a nyomorgó asszonyokkal, hogy még ma keressék föl a munkásotthonban a Kommunista Párt asszonycsoportját, ahol külön-külön foglalkoznak a panaszokkal és megoldást találnak. A vasúti leszámoló hivatal dolgozói követelik az összes osztályvezetők eltávolítását. A Vakok Intézetének igazgatóját eltávolítja a Munkástanács. Vizsgálat indult a tankerületi főigazgató és a tanfelügyelő ellen. A kormányválság tovább tart. A polgári pártok öt tárcát kínálnak a szocialistáknak. Január 16. Liebknechtet és Luxemburg Rózát letartóztatták a kormánycsapatok. Szegedi Napló: „Tegnap délután a szociáldemokrata párt összvezetőségi ülést hívott össze a Tisza Szálló nagytermében, és állást foglalt a kommunizmus ellen. A gyűlés határozatot hozott, mely szerint a kommunisták törekvése ellenforradalmi cselekedet." Január 18. Szegedi Napló: „A kommunizmus napáldozata. Liebknechtet és Luxemburg Rózát agyonlőtték. Bécsből kiutasították a bolsevikokat. Leningrádból menekülnek a bolsevikok." 159'

I

Január 19. Megalakult az ú j kormány. Az eddig kalapácsos gyilkossággal foglalkozó Szegedi Friss Újságnak kellett kimondania az együttérző valóságot: „A német munkásvezérek közönséges gyilkosság áldozatai lettek. Amikor Liebknecht és Luxemburg Róza halála hírét olvastam, azt kívántam, b á r hazudnának a német lapok. Ök ketten voltak az elsők, akik Németországban a háború ellen nyilvánosan f e l ' mertek lépni. Bátorságukért mindkettőjüket láncra verték. Ha meggondoljuk, hogy egy II. Vilmos, egy trónörökös, egy Tirpitz főadmirális, egy Ludendorf ma is büntetlenül, szabadon és jólétben él Berlin közelében, akkor borzalom fog el bennünket. Olyan embereket öltek meg ezúttal, akik bár hibázhattak, de tiszta ideálú meggyőződésükért, az emberiség haladásáért harcoltak mindig, míg a világháború vad hiénái bántatlanul, vidáman élnek, mintha bűntelenek lennének." Január 21. Szegedi Napló: A Szegedi Szociáldemokrata P á r t tüntető felvonulása és gyűlése a kommunizmus ellen. A nyolcezer főnyi tömeg előtt, a Széchenyi téren Brandstein Illés központi kiküldött mondott beszédet. Utána többen szóltak a tömeghez, és elítélték a k o m m u nistákat, akik ellentétbe kerülnek a szociáldemokrata párt irányvonalával, jelenlegi politikájával. A kivezényelt csendőrségnek, rendőrségnek, katonaságnak nem akadt dolga, a tömeg fegyelmezetten viselkedett. Január 22. Forradalmi tüntetések Romániában. A katonák Jassyban kitűzték a vörös lobogót. Január 24. Forradalmi mozgalom az angol flottában. Matróztanácsok alakultak. A hadseregben nyíltan űzik a forradalmi propagandát. Január 27. Vix alezredes átirata a magyar kormányhoz: A francia kormány megbízásából Vix alezredes értesíti a magyar kormányt, hogy a jövőben elfogandó rablókat, tolvajokat, bolsevikokat és más izgatókat Szalonikibe száműzik, szükség esetén Szudánba szállítják. Január 29. Az Antant fegyveres akciót indít Oroszország ellen. A munkástanács kizárta soraiból a kommunistákat. A szociáldemokrata p á r t nak kommunista tagja nem lehet. Egyesülnek a radikális polgári pártok. Délmagyarország: „Egy klasszikus halálára. Ady. Irta: Juhász Gyula. Mikor közöny havát és gúny jegét kellett tűrnie irodalmi forradalmunk éveiben (amelyek jóval megelőzték a politikai és társadalmi forradalmat) eleget lelkesedtem, lármáztam és harcoltam érte. Dohos tanári szobákban, ókori vidéki udvarházakban, kopott redakciókban tollal, tettel, szívós elkeseredett propagandát űztem költői nagysága elismeréséért. Talán túlságosan is agresszív voltam a maradiság szószólóival, az esztétikai és politikai körök bornírtság képviselőivel szemben, amikor Ady Endréért kellett síkraszállnom. Mikor Rákosi Jenő bolondnak nevezte, Nagy Endre néhány szertelen szavába kapaszkodva kifigurázta, akkor én hittem benne, tudtam, hogy ő a legnagyobb ma az egész európai lírában. Hát rendben van, úristen, ma már egykori pocskondiázói és kiközösítői is egyértelműen elismerik nekrológjaikban, a nyitott koporsó előtt szokatlan és rendkívüli nagyságát, jelentőségét. Most, hogy szavai, strófái, egész költészete hirtelenül felcsendül, mint egy ragyogó, viharos orkeszter, megint forró rajongással, fájdalmas gyönyörűséggel torpanok meg titáni nagysága előtt, s odakiáltom az egész nyomorúságos és háborús emberiségnek: hallgassátok és részegedjetek meg költészetének fönséges magyar borától, és nem tudok mást, nem tudok egyebet, mint sírni, sírni, sírni." Január 30. Kommunisták és szocialisták hatórás vitája a proletárdiktatúráról a városháza közgyűlési termében. Január 31. Délmagyarország: „Véres zendülés Makón. Tegnap délután 5 órakor riadót f ú j t a k Szeged utcáin ' és azonnal kaszárnyába rendelték az 5. magyar gyalogezred katonáit. Makón véres zendülés tört ki, katonai segítséget kért Makó városa. Tegnap reggel nagy népgyűlést tartottak Makó főterén. A makói nép bizalmatlanságot táplált Petrovics György kormánybiztossal szemben, akit mint a letűnt rendszer exponált alakját, nem tartott alkalmasnak a kormánybiztosi méltóság be160'

Z O M B O R I LÁSZLÓ : VIRAGÖSSITÖZÖ

IV.

töltésére. A tömeg a leváltását követelte. Fiatal makói tüzérkatonák is voltak számosan, fegyveresen a főtéren, s mikor fenyegetőzésre került a sor, a Nagybecskerekről iderendelt csendőrök és a földeákiak is megjelentek. Ekkor a katonák azt követelték, hogy a csendőrség adja át a fegyverét. Közben a rajvonalban fölvonuló csendőrség gépfegyverrel tüzet nyitott a tömegre. Rettenetes jajveszékelés támadt a fegyverek kattogása nyomán. A munkástanács elnöke, Fodor Sándor tüdőlövést kapott, ö t halottja, tíz sebesültje volt a csendőrattaknak, de a felfegyverzett néptömeg sortűzzel válaszolt a támadásra. Valóságos utoai harc keletkezett, amely reggel kilenctől tizenegy óráig tartott. A csendőrség Kiszombor felé kivonult a városból. Közöttük is sok a sebesült." Szegedi Napló. Móra névtelen cikke: „A levegőből szabott kabát. Nem dühvel, nem keserű haraggal, csak az ijedt fájdalom hangján szeretnék belekiáltani minden embertársunknak a szívébe: Emberek, miért becsmérlitek, miért gyűlölitek, miért marcangoljátok egymást? Te polgár, aki négy évnél tovább tűrted a törvény rettenetes terrorját, aki tapsoltál a hóhéroknak, amikor vágóhídra hajtottak, irgalmatlanabbul, mint a barmokat, aki megcsókoltad a vasvesszőt, amely véresre hasogatta a hátadat, aki kötelességednek tartottad kényre, kedvre odaadni magad az állam keserű karmainak, amelyek a beleidben vájkáltak és zsigeredet kitépték, te polgár, miért nevezed anarchiának, ha fölös tüzelődet meg kell osztanod azokkal, akik dideregnek, és födeledet azokkal, akiknek nincs födelük? Miért beszélsz fogcsikorgatva a munkásról, aki most miniszter lett és törvényt hoz számodra, nem rosszabbat és nem olyan embertelent, amilyet te hoztál az ő számára, amikor te voltál az úr? Miért nem akarod végre megérteni, hogy a folyó megakadhat, de visszafelé nem folyik, és polgári megmaradásodnak egyetlen lehetősége, hogy világnézeted megteljen szociális tartalommal? És te munkás, aki fölemelkedtél a porból, ahová lenyomott a régi világrend, s aki mindenkinél jobban tudod, mit tesz szenvedni, jogtalannak, elnyomottnak lenni, te elfelejtenéd, hogy csak az a hatalom a tartós, amelyben józan mértékkel gazdálkodnak? Miért kell ellenforradalmat látnod abban, aki följajdul a magyar sors nyomorúságán és visszasírja, nem a régi rendet, hanem a jogbiztonságot, amely neked is érdeked ? Te, aki tudod, hogy tiéd a jövő az egész világon, mindaddig, míg evangéliumunk a munka lesz, s akinek krédód az emberi szolidaritás minden területi és nyelvi határokon túl, te nem becsülnéd-e minden embertársadban, aki dolgozik, az embert, azokon a szűk határokon belül is, amelyek közé űzött erdei vadak módjára összeszorított bennünket a nagy tűz és nagy víz? Ma éjszaka, amikor a magyar égbolt kárpitján először tekint be a hajnal, még azt szeretnénk mondani: amikor irgalmat ígér az ellenség, aki győzött, irgalmazzunk mi is egymásnak, akik legyőzöttek vagyunk." ESZES BALÁZS

5 Tiszatáj

161

MŰVÉSZET

ERKEL F E R E N C HALÁLÁNAK 75. ÉVFORDULÓJÁN A romantika századának Liszt Ferenc mellett legnagyobb muzsikus egyénisége Erkel Ferenc, aki a verbunkos korszakban a magyar műzenéből és részben a m a gyar népzenéből formálta a magyar operai nyelvet. A XIX. századi magyar n e m zeti iskolában Liszt alkotói tevékenységével elsősorban a zongora- és szimfonikus zenét művelte, Erkel pedig kiegészítette őt drámai vonalon a magyar opera n é h á n y kiemelkedő remekművével. A két nagymester egymást kiegészítő szerepvállalásának köszönhetjük, hogy az európai zenekultúrába intenzívebben bekapcsolódhattunk. Bartók Bélával az élen, a XX. században m á r öt világrész figyeli a m a g y a r ság zenei megnyilatkozásait. Erkel Ferenc Gyulán, 1810. november 7-én született, felmenően a dédapáig zenész családból. Első zenetanára atyja volt, aki kántori gyakorlatával a zeneszerzőt is elindította. Pozsonyban a nagy tudású Klein Henriknél végzett komoly zongoratanulmányokat. Az alig 18 éves i f j ú Kolozsvárott m á r zongoratanárként m ű k ö dött. Első pódiumsikereit ugyanitt aratta. Kolozsvárról rövid nagyváradi megálló után a fővárosba érkezik. Itt a Nemzeti Kaszinóban mutatkozott be mint zongoravirtuóz, m a j d a budai Magyar Színjátszó Társaság karmestere. 1835-től 40 éven át mindenekelőtt a karmesteri pályán érvényesül, s 1838-tól a Nemzeti Színház első karmestereként irányítja a főváros zenei életét. Pozsony, Kolozsvár és Pest-Buda, már akkori élénk kulturális életével és zenei műveltségével, nagymértékben járult hozzá Erkel Ferenc gyors fejlődéséhez. Így alakult ki keze nyomán a Nemzeti Színház ú j profilja, első helyen a m a g y a r operával, amelynek legmagasabb szintű darabjait — közte a Hunyadi Lászlót, m a j d 1861-ben a Bánk bánt, ő maga m u t a t j a be. A siker felrázta akkori t á r s a d a l m u n k a t , amely addig a külföldi operarepertoárhoz igazodott, azért lelkesedett. Az európai operatermésből elsősorban Verdi remekeit hozta el hazánkba. Ö maga ezekből bővítette dramaturgiai ismereteit, szerkesztő technikáját. Erkelt, koncepciójában a zenekar kibővítése mellett a főváros zenei intézményeinek megszervezése foglalkoztatja. 1853-ban elsőnek a Filharmóniai Társulatot hívta életre, m a j d az Országos Daláregyesület következik 1867-ben. A Zeneakadémia 1875-ben, az Operaház 1884ben nyitotta meg kapuit Erkel lánglelkű agitációjának eredményeként. A Filharmóniai Társulat betanító karmestereként a hangszercsoportok összehangolásával, a különböző korok stílusainak kifejezésére tette alkalamassá az együttest. Mint zongorista, zenekarával többször szerepelt, és ezekkel is csiszolta a szólamok fényét, valamint az alkalmazkodó kíséret hangzását. A Zeneakadémia igazgatója a p e d a gógus sokoldalúságával tűnt ki. Az Operaházban a magyar nemzeti opera jövőjének biztosítása és az európai zenei áramlatok szemmel tartása lebegett előtte. Erkel operai eszménye a belcanto stílus Verdije, ehhez csak a kései m ű v e k b e n fedezhetünk fel wagneri hatásokat. Ezek fiainak, elsősorban Erkel Gyulának tudhatók be, aki tevékenyen segített a p j á n a k a partitúrák elkészítésében. A Dózsa György és Brankovics György tanúskodik bizonyos wagnerizmusokról. Az Erkelopera fő zenei problémája az olasz deklamáció átvételéből származik, ez az ellentmondás teszi sokszor idegenné a magyar szöveget. A probléma megoldásához csak a magyar népdal feltárása adhatott útbaigazítást. Bartók Kékszakállúja az első opera, amelynek szövegszavalata ezért hibátlanul magyar. A bartóki beszélő-zenei nyelv a maga egyféle ritmusával világossá tette, hogy csupán a magyar nyelv természetes lüktetése felel meg a magyar muzsikának. Ezt Erkel még nem szűrhette le a verbunkosból. De ösztönösen közeledett a már a k k o r t á j t ismert magyar népdal szövegritmusához. Meg kell állapítanunk, hogy az Erkel-operák invenciógazdagsága, dallamszövése olykor háttérbe szorítja az énekszavalat idegenszerűségét, s az össz162'

kép a zenedráma feszültségét, a pompásan megrajzolt figurákat állítja előtérbe. Nem kevésbé fontos rámutatnunk a lírai képek (áriák) villódzó színeire, amelyek a magyar hangulatvilágból erednek. Az Erltel-muzsika felvázolása és a fontosabb operák elemző összefoglalása k í v á n j a a mondottakat alátámasztani. A Dugonics András drámája nyomán, Egressy Béni szövegére készült első opera, a Bátori Mária zenei stílusa még az olasz operai hagyományok, formatípusok és a drámai felépítés függvényének látszik. Van azonban benne néhány megkapó magyar motívum, és főként a királyi udvarellenes állásfoglalás zenei hangvételének drámai ereje, ami Erkel későbbi sajátosságaira mutat előre. Külön emeljük ki, hogy a zeneszerző a drámai fordulópontokon a verbunkos elemeket állítja a tematika középpontjába, s érdekesen magyarosítja az idegen táncok (polonéz) ritmusát. Erkel művét nagy tetszéssel fogadták az 1840-es bemutatón. Maradandó értékű az opera utólag készült nyitánya, amelyet a Hunyadi és az Ünnepi nyitány mellé állíthatunk. Ezekkel Erkel a magyar szimfonikus zene alapjait rakta le. A négy évvel későbbi Hunyadi László már a verbunkos stílusú magyar operazene legnagyobbjaként állítja elénk a zeneszerzőt. A szöveg mind a zenekari, mind az énekszámokhan (áriák, együttesek) túlnyomóan magyar, jellegzetesen verbunkos ritmusú. Ennek az operának aktualitását jól megértette a reformkor pesti közönsége. Ebben rejlik sikerének'titka. A darab dramaturgiai szerkezete hibátlan, a jellemábrázolás a legjobb olasz operákéval vetekszik. A finálék zenei lendülete nem hatásvadászó, de a zeneszerző nagyszabású összefoglaló, lényegre világító képességére vall. A nyitányon kívül a népszerű La Grange-ária is utólag került a vezérkönyvbe. A darabot indító Hunyadi-motívum vezérmotívummá nő, s alapszínével a drámán végig a tragédiát sejteti. Az áriák kivételével Erkel zenéjének szerkezete szimfonikus — a motívumtechnika lehetőségeinek mesteri kiaknázásával —, mégis szorosan az operába illő, ahogy ezt később főként Puccini Manón Lescaut-jában és a Nyugat lányában látjuk. Tizenhét év után, 1861. március 9-én került színre a Bánk bán, a legérettebb Erkel-opera, amelynek zenei szépségei az európai romantika legjelentősebb színpadi művei mellé emelik. A Bánk hangszerelésével ez a partitúra különösen megragadja a hallgatót. Először halljuk a cimbalmot operai zenekarban, a Tisza-parti jelenetben a lágy hangú viola d'amore szólójához simulva, hárfával váltakozva. A felbukkanó olaszos áriák közül „Hol van, hol szép homlokod liliom virága" kezdetű tenorária a zeneköltő termésének javából való. Igen jelentős a kórus szerepe már a Petur bán-jelenetben. Kár, hogy az akkordikus kórustételtől még itt sem jut el az önálló szólamokkal építkező kórusdeklamációhoz. Ehhez a népdal ihlető befolyása hiányzik. A Bánk bán után soron következő vígoperákban, a Saroltában és a Névtelen hősökben a hangszeres verbunkos hagyományból és a népies műdalokból kapott friss impulzusokat. Fontos lépést tett a zeneköltő a Dózsa Györgyben és a Brankovics Györgyben a magyar operadeklamáció megvalósításáért. A Brankovicsot prózalibrettóra írja. A Dózsa énekmondó románcában az alt szóló meglepően szabadon énekel, szinte a szöveg lüktetéséhez simulva. A Brankovics Györgyben a szerb népzene felhasználásából arra kell következtetnünk, hogy a szerző mennyire keresi a drámához illő anyagot és formát. Ami a wagneri elemek feltűnését illeti, Somfai László zenetudósunk újabb kéziratvizsgálataival kimutatta, hogy ez valószínűleg az Erkel fiúk apjuk melletti segítő tevékenységének tudható be. Az utolsó operát, az István királyt a zeneszerző az Operaház megnyitására (1884) szánta, de azt csak egyéves késéssel készítette el Erkel Gyula, a zeneköltő elsőszülött fia. Az utolsó színpadi mű wagnerizmusainak nyilván ez a magyarázata. Erkel Gyula kézírásában maradt ránk az Ünnepi nyitány is, amely nemes verbunk hangjával és gyújtó főtémájával köszöntötte az 50 éves Nemzeti Színházat. 1893-ban halt meg a magyar opera úttörője, 83 éves korában. Halálának háromnegyedszázados évfordulóján Szeged Erkel-kultuszát regisztrálhatjuk, mert nemcsak Nemzeti Színháza tartja műsoron a Hunyadit és a Bánk bánt, de tradicionálisan a Szegedi Szabadtéri Játékok is Erkel-operával nyitják produkcióik sorát Az Erkel-operák átdolgozása és felfrissítése a jövő elodázhatatlan feladata. Örömmel értesültünk az ismeretlen Sarolta című vígopera korszerűsítéséről és színpadra állításáról. A komoly zenei munka elvégzésére Vaszy Viktort, a Szegedi Nemzeti Színház igazgatóját kérték fel. SZATMÁRI GÉZA

5*

163

AZ ABSZURD DRÁMA ÉS MAGYAR VÁLTOZATA A mai magyar drámairodalomban témaválasztás, szerkezeti és stílus sajátságok alapján több, világosan felismerhető irányzat figyelhető meg. Évek óta tart klasszikus drámairodalmunk felfrissítése, mai színpadra történő adaptálása, az eredetihez a legnagyobb mértékben ragaszkodó, restaurátori munkától egészen az eredeti dráma újjáalkotásáig. (Madách—Keresztúry: Mózes, Csák végnapjai; Teleki—Illyés: Kegyenc; Vörösmarty—Görgey: A fátyol titkai; Petőfi— Kazimir: Tigris és hiéna stb.) Egy másik áramlat a klasszikus ókorból vett témákat, vagy görög, klasszikus tragédiákat tölt meg mai szellemmel. Elég, ha Gyurkó- Szerelmem, Elektrájára, vagy Hubay Nérójára utalunk. A mai magyar dráma harmadik vonulata társadalmi és erkölcsi problémákat vet fel, nemzeti önismeretre serkent. (Dobozy: Eljött a tavasz.) A világtörténelem parabolául szolgál több drámaírónknak (Sánta F.: Éjszaka; Salamon Pál: Méz a kés hegyén). A sokféle irányzat és áramlat (a főleg szórakoztató jellegűek széles skálájával itt nem foglalkozunk) a mai magyar dráma gazdagságát és szabad fejlődését dokumentálja. Ennek a sokféleségnek egyik érdekes hajtása az abszurd dráma sajátos m a gyar változata. Az abszurd dráma, ami kb. másfél évtizeddel ezelőtt Nyugatról indult el és aminek néhány vonása már Maeterlinck drámáiban, sőt még régebben a grandguignol és a farce műfajaiban is fellelhetők és ami drámairodalmunkra is hatással van, alapjában véve Mcét változatot produkált. Az egyikben, aminek fő képviselői Ionesco és Beckett, az élet teljes értelmetlensége és reménytelensége egyetlenegy, minimális cselekményű, lírai képben nyilvánul meg. Az emberi lét teljes kilátástalansága, kiúttalansága nyilvánul meg a „Godotra várva" című abszurd drámában, vagy Ionesco: „Amédée, avagy hogyan szabaduljunk meg tőle" című darabjában, ahol a szomszéd szobában egyre burjánzó holttest jelképezi ezt a pesszimista, dekadens életfelfogást. Ionesco nem hisz az emberek közti érintkezés lehetőségeiben, tehát a cselekményben. Nem hisz a társadalmi viszonyoknak az emberi létet befolyásoló voltában, nem hisz a nyelv közlő és megismerő funkciójában. (A kopasz énekesnőben a szereplők értelmetlen szótagokkal és hangokkal vitatkoznak és civakodnak.) Ionesco a mindennapok banalitásában m u t a t j a meg az abszurdot, egyre jobban eltávolodva a realitástól, hogy a túlzásban leplezze le abszurditását. Az angol új hullám tagjai (Pintér, Wesker és Mortimer) az abszurd dráma angol drámaváltozatát hozták létre. Ez a drámatípus inkább a realitás keretei között marad és már nem annyira metafizikus, mint amennyire társadalmi indítékú. Ennek megfelelően az abszurd drámára jellemző sajátságai ellenére cselekményszövésben és jellemábrázolásban a hagyományos drámaisághoz közelebb áll. (Pintér: Születésnap.) Míg a szocialista országok drámaírói közül a csehek és lengyelek (Havel és Mrozsek) valamivel közelebb állnak a becketti és ionescói abszurd drámatípushoz, vagyis a realitástól eltávolodva a túlzásban leplezik le a mindennapi élet banalitásának abszurditását — ez a leleplezés azonban náluk nem az egész létre vonatkozik, hanem a szocializmus építését gátló egyes konkrét, visszahúzó erőre (bürokratizmus, fasizmus újjáéledése stb.) —, addig egyes mai magyar drámák az abszurd dráma inkább angol változatához állnak közelebb. A szocialista abszurd dráma problémáját egyetlen alapvető szempontnak kell meghatároznia: vajon íróink a szocialista valóság létező elidegenedési jelenségeit bátran és őszintén, de ugyanakkor megfelelő társadalmi konrétsággal és szemléleti biztonsággal tárják-e fel? A líra és az epika, a groteszk elem, a grandguignolszerűség és az abszurditás mind a dráma alkatrészei lehetnek, de nem helyettesíthetik lényegét, azt a képességét, hogy közvetlenül kifejezze a fejlődés dialektikáját. A következőkben a teljességre való törekvés igénye nélkül megvizsgáljuk a mai magyar drámairodalom néhány alkotását abból a szempontból, hogyan nyilvánul meg bennük az abszurd dráma hatása? Örkény István „Tóték" című darabja: tragikomédia, tehát ahhoz a műfajhoz tartozik, ami legközelebb áll az abszurd dráma groteszk eleméhez. Miben áll az abszurditás ebben a tragikomédiában? Örkény a háború elemberteleníto hatását m u tatja be, ami megnyilvánul abban, hogy az őrnagy még akkor is fél és retteg, amikor a békés hátországban egy katonája családja körében tölti el szabadságát, de megnyilvánul abban a túlzott szervilizmusban is, amellyel a Tóth család az őrnagy minden szeszélyét vakbuzgón teljesíti, csakhogy a fiuknak jobb sorsa legyen kint a 164'

fronton. Az őrnagy a békés faluban is állandóan hátrafelé néz, a fronton megszokta, hogy állandóan partizánveszélytől tartson, a repülőtámadástól való félelmében séta közben hasra fekszik a legcsekélyebb és legártatlanabb zajra, Tóthnét arra szólítja fel, hogy lője le a plébánost, ha hozzájuk megy. A dráma abszurditása, mint látjuk, nem az egész élet hiábavalóságát tükrözi, hanem csak egy konkrét, kóros jelenség, a háború torzító hatását mutatja be. Azt se lehet mondani, hogy ezt a teljes kiúttalanság reménytelenségében mutatja be, hisz a darab végén Tóth a margóvágó géppel négybe vágja az őrnagyot, tehát lerázza magáról a háború elembertelenítő hatását, igaz, hogy embertelen módon. Nem teljesen dekadens és pesszimista tehát a darab, de Pándinak igaza van abban, hogy nem is marxista. Tóth lázadása egy elvont humanizmus jegyében történik. Eörsi István „Hordók" című darabja ismét tragikomédia. A szerző a fasizmus szörnyűségeit tragikomikusán, groteszk oldaláról mutatja be. A helyzet itt is kilátástalan, reménytelen, mint az abszurd drámában. A főszereplő Gordon művészettörténész cinikusan és tehetetlenül filozofálgatva megadja magát sorsának, de Tüske személyében az író a fasizmus elleni aktív ellenállás lehetőségét is felvillantja. A darab abszurditása egy adott történelmi szituációhoz kapcsolódik, tehát a történelmi és társadalmi viszonyoktól nem független és nem abszolút, általános jellegű. A realitás és az abszurditás sajátos vegyítését láthatjuk a darabban, akárcsak a Tóthékban, és ezt tükrözi az előadás is. A rendezésben az utolsó jelenetek egyikében a szobabútorok a levegőben lógnak. A főhősnek a kofferbe, majd a szekrénybe bújása is groteszk elem, de nem öncélúan clownszerű, hanem a helyzet és a keserű, kiábrándult filozófia illusztrálására szolgál. Erre a darabra is jellemző bizonyos pesszimizmus, de ez távolról sem olyan abszolút és általános jellegű, mint az abszurd drámában. Barla Anna például határozottan előremutató, pozitív jelenség. Sarkadí Imre: „A próféta" című egyfelvonásosában, ami egyébként az írónak nem a legjobban sikerült műve, a realitás és az absztrakció keveréke, valamint a főhős kezdetben cinikus életszemlélete emlékeztet az abszurd drámára. Karinthy Ferenc: „Gőzfürdő" című egyfelvonásosában az abszurditás két hiú ember magatartásában nyilvánul meg. összefoglalva, néhány közelebbről megvizsgált ú j magyar dráma alapján megállapítható, hogy az abszurd dráma némi késéssel, illetve fáziseltolódással hatással van a mai magyar drámairodalom egyes alkotásaira. Drámaíróink egy része az abszurd dráma angol változatához áll közelebb. Több reális elemet őriz meg, mint a ionescói drámatípus. .Társadalmilag, történelmileg konkrét helyzetre vonatkozik, nem abszolút jelleggel terjeszti a kilátástalanság dekadens életszemléletét, de nem is egyértelműen marxista szemléletű. Gazdagítja drámairodalmunkat, színesebbé teszi azt, teljesebbé teszi a szocializmus építését akadályozó erők elleni harcot, ilyen értelemben ú j eszköznek, szövetséges társnak kell tekinteni, de esetleg fellépő dekadens túlzásait, főleg ha ez abszolutizálási szándékkal lépne föl, le kell leplezni. F E L H A S Z N Á L T F O R R Á S M U N K Á K : Sz. S z á n t ó J u d i t : K o r u n k d r á m a i f o r m á i . — P á n d i P á l : N e h é z ú t o n . K o r t á r s 1968/1. — N a g y P é t e r : Ú j í t ó k és szelídítők. Színház. 1968/1.

KÁLMÁN LÁSZLÓ

165'

BEMUTATÓ SZEGEDEN

BAJAZZÓK,

MANDARIN

Semmiképpen sem lehet véletlen, hogy a szegedi operatársulat a verista színpadon mozog a legtermészetesebben. A hagyományos operarepertoárból, a klasszikusoktól, nagy romantikus szerzőegyéniségektől otthonos r u t i n t sajátítottak el, s így ezek felújításában rendre a m a színpadát formálják meg. Verdi, Puccini, W a g n e r világából életszerűséget szándékoznak ledesztillálni: a kopottas-megfakult pátoszokból természetes gesztusokat, a nagy szeriőz jelenetekből emberközeli, valóságszagú konfliktusokat keresnek — melyek gyakorta a művekben is benne foglaltatnak, á m melyeket születésük körülményei a maguk korának sajátos ízlésvilágának színpadeszközeivel dekoráltak ki. Így játszanak lényegében verista operaszínházat a r o m a n tikus darabokkal. Ám egyszersmind így alakítanak ki opera játszási modort a század modern terméseinek interpretálásához is, Hindemith, Von Einem, P r o k o f j e v , Bartók és mások Szegeden színre vitt műveihez. A kor szelleme ez, a barokk és a romantika nagy stíluskorszakaiból máig is eleven érvényű, biztos közönséghatású darabok mozgékony-változó elemeinek átértékelése, adaptálása a mai operaszínházba, a mai publikumnak. Az iskola tehát a verizmus. S bár annak repertoárja jóval szűkebb elődjeinél, mégis a Parasztbecsület, a Nyugat lánya, a Hegyek alján, a Carmen és mások nélkül megoldhatatlan problémákba ütköznének a modern operaszínpadon. Ehhez a verista repertoárhoz csatlakozott legutóbb a Bajazzók. Leoncavallo operája t e r m é szetesen ment m á r Szegeden, évekkel ezelőtt, ám decemberi felújítása átrendezett színpadon, ú j karmesterrel, szereplőkkel — bemutatónak számít. A rendezés p u n c t u m saliens meghatározója eltéveszthetetlen: a muzsika bő érzelemgazdagsága, d r á m a i színei, szenvedélyeket, elsöprő temperamentumot, a megcsalás és megcsalatottság érzelmi fűtöttségeit, elfojtott és kiszakadó indulatokat k a v a r n a k a színpadon. Angyal Mária érti, t u d j a ezt, s a szereplők mozgásától semmi erőszakoltat nem kíván. Várady Zoltán zenei vezetése viszont érezhetően igénytelenebb, a zene kulminációs pontjainak (Kacagj Bajazzó-ária, a finálé) és ezek ellenpontjaként az időleges megnyugvásnak, az oldottabb „édes muzsikának" (intermezzo, madárdal) kontrasztjai nyomtalanul tűnnek el egyébként korrekt dirigálásában. Szerencsére ott van a színpadon két énekes, akik pusztán „fül után" — és nem a karmesteri pálcára folytonos figyelésben — kellő biztonsággal igazodnak el szólamukban, s így k e d v ü k r e kijátszhatják azt a gazdag érzelmi skálát, amit szerepükre írtak. Vadas Kiss László (Canio) és Gyimesi Kálmán (Tonio). ö k „tartják" az előadást. A szereposztás kettős, így a további részletezés méltánytalan lehetne. A Bajazzókkal egy műsorban mutatta be a színház Bartók Béla egyfelvonásos táncjátékát, a Csodálatos mandarint Imre Zoltán, a színház fiatal koreográfusa, nyugat-németországi szerződése miatt nem állíthatta be táncosait, közreműködésétől el kellett tekinteni. Mindenesetre kíváncsian vártuk volna elképzeléseit, hiszen az utóbbi években egyre izmosodó tehetségéről emlékezetes balettestek tanúskodtak. Persze olyan „pótmegoldásra", ahol Harangozó Gyulát kérik fel a Mandarin i m m á r klasszikus (és éppen Harangozó Gyula személyében klasszikus) k o r e o g r á f i á j á n a k betanítására — mindig szívesen vált jegyet az érdeklődő. (Apró szépségtapasz, és erről valahol szólni kell, hogy tudomásunk szerint a mester rendre magához, a f ő városba rendelte alkalmi tanítványait, s csupán a főpróbákra utazott le a színházba — ami hosszabb távon kevésbé ambicionálhatja a szegedi balett fejlődését.) A Csodálatos mandarin előadása az est meglepetése volt. A táncos p a n t o m i m dráma olyan karakterisztikus bartóki muzsikára kéri a mozgások, a gesztusok kifejező erejét, fantáziáját, ami rutinosabb, kiforrottabb, a színjátszás lehetőségeivel és a szakmabeli tudással magasabb szintézisbe érlelt egyéniségektől is nagy a l a k í t á sokat kíván. A férfi és a nő kapcsolatának problematikája ugyanis a Kékszakállúhoz képest sokkal bonyolultabb — itt m á r az ének kevés, csak a balett, a tánc és a pantomim elemei képesek visszaadni az érzelmek sokrétűségét, rapszodikus felizzását, konok vágyban eruptív hatalmasságát. A nő az állandó szereplő — tőle m i n t m é r téktől igazodnak, hozzá, mint konstanshoz illeszkednek a többiek. A három csavargó kihasználja, az öreg gavallér és a fiú érte-rajta veszt, a mandarin viszont ráijeszt, megszenvedteti. A nő nem szeret, csalogat. Az ő kára, hogy testével kell ehhez folyamodnia; sorsa a kurtizánoké. A mandarin sem szeret, vágya, érzékei irányítják, de a test „szertartásos kultusza" erősebb benne a halálfélelemnél, a gyönyör u t á n i sóvárgás elpusztíthatatlan benne. A kurtizán és a vágyódó férfi így együtt éppen 166

a szerelem lehetne. De mi mástól áll legtávolabb ez a reménytelen hajsza, harc, izgalom, a csavargó, a lány és a mandarin tusája — mint éppen a szerelemtől. A szerelmet megvásárolták. Bartók rendkívül szuggesztíven szólt erről. Milyen kicsúfolt az ember az embertelenségben. A szegedi előadáson Lászay Andrea táncolta a lányt, s a színházhoz idei évadtól visszatért Lakatos Károly a mandarint. S bár kvalitásaikat — korábbról — előnyösen ismertük, szerepük követelményeihez kétségtelenek az adottságaik, mégis meglepő volt az a biztos karakterérzék, rutinos mozgás, a színpad teljességének bátor birtoklása, mely végső soron az előadás nem várt komoly sikerét garantálta. A látottak után nem férhet kétség Pálfi Lajos (öreg gavallér) és a három csavargó figur á j á t alakító Stahl Endre, Szente Ernő, Serley Iván tehetségéhez sem. A szegedi balett ismét lépett egyet előre . . . N. I.

MŰVÉSZEK A TISZA

VINCZE

Kissé aláhangoltan, eres kezét megadón lógatva üldögél előttem Vincze András festő és grafikus — műteremnek berendezett lakószobájában. Pedig nyers őszinteségű, nyújtott alakokkal benépesített, expresszív hevületű metszetei, a pusztítás esztelensége ellen lázító grafikái, síkrafeszítettségükkel erőteljes gondolatiságot kifejezni képes monotípiái jelentős sikert arattak a szegedi képzőművészek nagy, reprezentatív tárlatán, a Galériában. Monumentálissá nőttetett halott katonája, humánumot hirdető, aprólékosan míves „száraz" vízfestményei, a falusi kocsma hangulatát érzékeltető grafikái, a kapálgató parasztasszonyokat, a munkába görnyedő kőműveseket, esett városszéli félvagányokat, csavargókat s verdett gúnyájú, munkába görbedt kétkezieket. gyengéd szeretettel műbe168

PARTJÁN

ANDRÁS

mentő küzdelme kivívta immár számára az országos figyelmet is — most valahogyan mégsem t u d j a áttörni szorongásait az életöröm, a kicsi dolgok, az élet meghitt jelenségei tapasztaltán érzett boldogság, mely át-átsüt régebbi olaj képei vidámabb színein. Miből fakad e levertség? Elsősorban tán abban kereshető oka, hogy Vincze még lábadozik; hosszas csontbajának lidérce még eléggé a közeli múltból kísért. A másik, az elmúlt évek küzdelmeiben gyökeredző probléma, mely jó ideje nehezedik már a művész vállára: a kenyérgond. Vincze megpróbálta a lehetetlent: a „provinciában" pusztán a művészetből megélni — élete minden percét az alkotással összefüggő feladatokra koncentrálva Évekig példás szorgalommal járta az országot, hetekig a legpuritánabb módon húzva meg m a -

gát vendégszerető parasztházikókban, fészerek mélyén, vagy akár egy-egy baglya tövében ütve tanyát — hogy minél több impresszióra tegyen szert, s minél bensőségesebben érzékeltesse, szűrje át bensején és érlelje műalkotássá a látottakat, tapasztaltakat. Ily módon születhettek egyebek között a Rizsföldek, a Szérűskert, a Házak a domboldalon, az Üt mentén, a Pincelakók, A feles tanyája s a Kukoricaföld c., képpé fogalmazott vallomásai — krétarajzok, olajpasztellek, ecsetrajzok, petróleumfestmények, metszetek — áradó változatosságban. Vincze eredendően grafikus alkat, s a grafika és akvarell, bárminő szenvedélyességgel, szorgalommal, az ihlet bármely hőfokán történjék is létrehozásuk — „nem sokat hoz a konyhára", hogy kissé triviálisan fogalmazzunk. Vidéki városban, ahol egyelőre nem adottak a könyvművészeti vagy egyéb illusztrációs lehetőségek, ma még nehéz, nagyon nehéz a sorsa a grafikusnak, kimerítő anyagi gondok nyomják a vállát. S lassan-csendeskén a „zergelábú ifjúság" is tovalibben. S tán kicsit ezért is a tapasztalható rezignáltság. Hisz a tavaly ősszel, a Galériában látható 32 műhöz nem rövid és nem sima út vezetett. Hogyan is kezdődött ez az út? Az 1914-ben, Feleden született művész próbálkozásaira Rudnay figyelt fel elsőként, Vincze 1947-ben, Baján rendezett, önálló kiállításán. Rudnay

w N • b 01 <

K a z < w N O IS

w h w N Ol H W S h

<01

« Q s<

w N U S5

Kun István, Koffán Károly és mások társaságában kiállítást szervezett ekkortájt a képzőművészeti kötöttségű, hangulatos Duna menti kisvárosban. Itt 1950-ben is önálló gyűjteményt tár Vincze a művészetszerető bajaiak elé a múzeum falai között. Ezekből az évekből való eleve érett technikával, aprólékos gonddal létrehozott Hétház utcai part című petróleumfestménye, s több, virtuóz felületi megmunkálásról, gazdag életismeretről s a kicsi és köznapi dolgokban rejtező poézis vizuális megjelenítésének kivételes képességéről tanúskodó, ún. „száraz" vízfestménye. Bajáról Kecskemétre költözik, m a j d 1953—54 fordulóján végképp a Tiszaparti kulturális centrumban vet horgonyt a művész. Több önálló szegedi tárlata közül talán az 1963-ban, a Móra Múzeumban, s az 1965-ben, a Képcsarnok kiállítótermében megrendezett a legemlékezetesebb. Mindkettőn barangolásainak, országjárásának művészi lecsapódásait láthattuk — monotípiák, fametszetek s vaskosan felrakott színekben dús olajképek alakjában, mindig gondolati tartalmat hordozó alkotásokon. Később, a szegedi képzőművészek nagy, budapesti, Galéria-beli bemutatkozásán — abogyan már említettük — az embertelenség, a barbarizmus, a céltalan pusztítás ellen lázító képek a dominánsak — különö169

sen a Menekülők s a Ballada a katonáról címűek expresszivitása marad emlékezetes e sorozatból. Az éteri magasságokig megnagyított figurák, rémülettől kimeredő szemek — a vandalizmus, a kegyetlenség ellen b u j t a t n a k megrázó indulatosságukkal. D. Fehér Zsuzsa műtörténész találóan í r j a ezekkel az alkotásokikai kapcsolatosan: „ A l a k j a i b ó l . . . mélyen zengő életismeret, humanizmus, a k e s e r ű s é g . . . szól. Olyan ember megfigyeléseit rögzíti, aki ismeri a gesztusok és szituációk belső mozgató energiáit, és a poklot megjártak nyugalmával veszi tudomásul •az elesettekben és a f á r a d t a k b a n őrlő gondokat." Bár a tragikus hangoltságú műveket •olykor-olykor egészségesen egyensúlyozza ki a Buzsáki hajnal-szerű alkotások üde zeneiségű lírája — alapvetően az élet harmóniáját, a z emiberi-

ség békés a l k o t ó m u n k á j á t veszélyeztető démoni erők képpé fogalmazása, a z ellenük történő küzdelem a művészet síkján — ez a d j a meg együttesen e m beri s művészi karakterének lényegét. Meggyőződésem szerint közösség, m ű vészi és emberi kollektíva utáni olthatatlan vágy él Vinczében — mégis magányos vándorként él szűkebb p á t riánk köztudatában. R a j t u n k is m ú l i k — n e m csupán az Ö visszahúzódásain —, hogy egyre inkább jól érezze m a g á t köztünk, s hogy alkotókedve, buzgalma — mely a legnehezebb éveken is á t segítette a művészt — egyre e r ő t e l j e sebben virágozzék, nem kis m é r t é k b e n az őt befogadó város j a v á r a . . . Eddigi eredményei feltétlenül a r r a figyelmeztetnek, hogy a b e n n e olykor f e l - f e l gyűlő keserűséget képes feloldani a közösség melege. DÉR ENDRE

VÁSÁRHELYI MŰVÉSZPORTRÉK

SOMOS MIKLÓS Ártatlan bárányok, tiszta növények, harmóniát árasztó f á k népesítik be Somos Miklós művészetét. Szelíd áramlatok, elégikus hangvétel jellemzi — szűrt hangulatok intimitását permetezi fűszeres színeinek hamuszürke áhítatával. Puritán erő, csiszolt mívesség keres otthont képeiben, tolakodó forték ágálásait száműzve. Kerekített, gömbölyű alakzataiban mindenki testvér — terebélyes csöndben érik és virágzik a vegetáció — modelljeivel. Vonzó önmérséklete elkerüli a túlzásokat, kiküszöböli a zavaróan fölösleges részleteket. A legnemesebb értelemben vett helyzet- és életképek vonulatában idézi Somos Miklós a m u n k á s hétköznapokat. Fanyesők, bányászok, zsákolok h ű festői krónikása, a kétkézi munkások mozdulatainak jellegzetes alakzatait találja meg, s ezzel a gondoskodással piktúr á n k fontos és hiányzó publicisztikai részletét teremti meg több kortársával együtt. Munkábamenőket, DCM-centrumot ós a Csepel Autógyár embereket szívó és lehelő b e j á r a t á t figyeli, gyorsan reagál az országos eseményekre, a festészet eszközeivel szolidáris az erőfeszítésekkel, s kompozícióba jegyzi fel az árvízi mentést. Témaválasztása változatos, aktuális problémákat rögzít, és a pihenés örvendetes epizódjait is felmutatja. (Táj szür170'

ke állatokkal, Fiatal halász, Veronai lány stb.) Időnként visszatér keserves jeleivel a múlt (Deportált), de az országépítő jelen derűs f o r m á t u m a i v a l ellenpontozza e nyomasztó maradékot. Somos Miklós hosszú ideig időzött emberi arcoknál. Fejre redukált portréiban nyugalom és méltóság épít otthont. Az arc reális felületeit a háttérben t á r gyi .elemekkel dúsítja, vagy stilizál. I m pozáns, ahogy unisonóit feloldja, s a portré többszólamú lesz azáltal, hogy a fejeket megkoronázza a t á j d o m i n á n s elemeivel — fákkal, házzal, hegyekkel. „Szent ember"-ének hosszított homloka, tágított füle jelzi a belső koncentrációt — a szálkás ecsetkezelés u t a l a lélek rezdüléseire. Táblaképeinek első nagy csoportjában merevre tisztított világ honol, a f a k t ú r a simaságát k a p a r t érdesség v á l t j a (Zsákolok). Sötét és világos foltok esztétikus párbeszédét v o n u l t a t j a fel a geometrikus f o r m á k b a n . Keresi tárgyak és m o dellek kapcsolatát. Tárgyiasítja a „Laboránsnők"-et, lelkesíti a tárgyakat, töppedt tégelyek, steril üvegcsék s a m e rengve munkálkodó f e h é r köpenyes nők egységet alkotnak. Szerkesztett t á j a i b a n összegezi az összegyűlt természetet és az üzemmé csoportosult emberi gondolatot (Csepel Autógyár). Somos Miklós művészetének fő értéke látható e f e s t -

ményén, a vizuális élményeket megfelelően ötvözi az értelem sarjadó és egyéni képi formákat kereső eszméivel. Bár az informatív anyag igen gazdag az aktfestészetben, ú j és egyéni szépséget mutat fel meztelen női testeiben. Domborzati formákat elevenít fel a női test gyűrődő alakzataiban, s igényes ellentétnek függő bábukat keres a horizontális nyugalomnak. Harmóniákban gazdag festménye két fával társított álló aktja. A nyár és az élet legszebb gyümölcseként idézi a pompás asszonytestet, s a fákkal mintegy megkoronázza a feminin bájt és termékenységet. Együtt nő, virágzik asszony és növény, bennük és általuk a jövendő (Akt két fával). Megőrzött vonzó fanyarsággal gazdagítja a barokk által oly sokszor jelzett Zsuzsanna-témát. Nála az aggastyánok fiatalok és kedvesek, rácsos fák rejtik elementáris vágyukat és gyönyörködésüket. 'A vízből kilépő mő artisztikus epizódja tisztaságával és egészséges szépségével átalakítja és megszépíti környezetét. A nagy fák és a víz szinte termik itt a feminin csodát, és a leselkedők is szemérmessé szégyenülnek az áhítattól (Zsuzsanna 1965). Legújabb műveiben komplex hatásokr a törekszik. Színvilága nem változott, de a kompozíció több elemet tartalmaz. Különböző tereket egyesít, egyezteti a látott világot saját látomásaival. Rózsaszín permettel oldja tömör barnáit, hogy juhok kellemes közegében láttassa a „Pásztor" szelíd világát, nemcsak a külső látványt. Másutt kék és sárga csoportok finoman kifejtett ellenpontozásával tömöríti a madarak, tornyok, fák, emberek eltérő világát és hangulatát egységes atmoszférában (Hommage a Milosz II.). Példamutatóan más festői célkitűzést láthatunk „Kulcsos férfi"-jában. (1968.) A háttérben naturális jegyeket alkalmaz, hogy a centrum kulcsos szimbóluma annál hatékonyabban jelezze izgalmas intellektusú századunkat. A fák zöldjébe öltöztetett figura az értelem vocativusa, s az üreges szerkezet amorf rendje is jelenünk kutató indulatát ábrázolja. Somos Miklós művészete nemcsak vizuális összefoglalás, hanem érzékelteti a megismerés igazságáért vívott heroikus küzdelmet, s a fatörzs duzzadó egészségével utal a tudatfejlődés sötétséget szüntető diadalára. „Sárkányeregető"-jében a szabadság természetéről és határairól ad jelzést imponáló egyéni eszközökkel. A nagyított levél és

az emberi forma azonosított rokon formátumával jeleníti azt a tényt, hogy szerkezetekbe és körülményekbe születünk, amit módosítani lehet, de megváltoztatni a determináló elemek miatt teljesen, lehetetlen. Színek csoportosulásában nyugalom- és feszültségszigeteket egyaránt regisztrál, s megteremti a mű egyensúlyát. Somos Miklós az elmúlt években többször tartózkodott Vásárhelyen, bővítette műfajait, és elmélyült szövevényes formáiban. A kerámia ú j ösvényekkel ajándékozta meg, cserepek alázata növelte távlatait. Izgalmas portya volt mindez, fokozta tudását, és Koszta József nyomain klasszikus felépítésű, végtelen nyugalmú „Tányértörlő"-t talált. (1963.) A tányért fogó munkáskezek kiemelt részletével ismétli meg az arc egyszerű áhítatát, jelenítve a vásárhelyi ember, és t á j bölcsességet árasztó nyugalmát. Fontos az a művészi együttműködés, amit feleségével, Lieber Évával valósít meg. Somos újabb rajzi elképzeléseit költi át tónusgazdag faliképekké a nagyon érzékeny művésztárs, aki „Jónás"-a után izgalmas sárkányos kompozíciót festett. Az élettársi kapcsolat művészi részlete igen hasznos mindkettejük művészetében, hiszen egymás törekvéseitől is ihletődik s módosul minden újabb Somos- és Lieber-mű. Somos Miklós azért törekszik különböző képzőművészeti műfajok művelésére, hogy minél többet tudjon kifejezni századunk emberének lelki és értelmi gyülekezetéből, innen a sok rajz, kerámia, tanulmány. Jellemző, hogy eszközei érettebbek, mint élményei, ezért szükséges ú j forrásokat keresnie nagyobb intenzitással és gyorsasággal — az ö művészi előrehaladásának ez az alapvető teendője. A. szívvel és értelemmel átélt világ festői felfedezése jelenti számára önmaga vizuális kifejtését és a korszerűséget egyaránt. Képeinek intellektuális és festői összhangja, hangvételének árnyalt fanyarsága és enyhén groteszk eleme kedvelt Mestereihez — Chagall és Rouault világához kapcsolja törekvéseit. A mértéktartás megszerzése után nagyobb bátorságot (kívánunk Somos Miklósnak, hogy az ú j szépségek felfedezésének ismeretlen tájait kutassa fel szívósan összegyűjtött formai kelléktárának kolumbuszi hajóival. LOSONCZI MIKLÓS

171'

KRITIKA

CSEHSZLOVÁKIA

FABRY ZOLTÁN: STÓSZI DÉLELŐTTÖK Kritikát? Nem, szó sem lehet róla — tolult nyelvemre az elszánt ellenkezés, mikor szerkesztőm elém rakta asztalra a Stószi délelőttök-et. Fábry Zoltán nevének fehérkeretes, jégcsaprámás monogramja dekorálta be a címlapot — s arról már korábban letettem, hogy Fábry dolgairól kritikával éljek. Nem v a gyunk ekvivalensek. (Meg aztán itt van a Stószi délelőttök egyik sora: „minden irodalomnak olyan a kritikája, amilyet megérdemel.") Érdekes, ezt az ekvivalenciaügyet általában a kritikusi gyakorlat elnyomja a kritikusban, de időnként, egyes esetekben, bénítóan előterpeszkedik. Ami persze mindig csak szubjektív. Minap például Fábry Zoltánról beszélgetve valaki azt mondta a stószi remetéről: régen kukkot sem hallottam felőle, most meg agyondicsérik, mindig gyanús az ilyesmi. Partneremnek tehát nincsenek előítéletei Fábry Zoltánnal szemben. (Kimondtam a szót: előítélet.) Nekem vannak. S minden sorával, amit a már tőle olvasottakhoz hozzáveszek, csak erősebbé válik az előítélet. A kritikabénító tisztelet. Szó sincs tehát kritikáról. Inkább beszélgessünk egy keveset Fábry legutóbbi könyvéről, a Stószi délelőttök-ről. Legelőbb talán ezekről a „sorokról", ezekről a tiszteletet parancsoló „sorokról" kellene valamit. Fábry Zoltán a „sorok" írója, a „szavak" írója. Csak önemésztőn szabad olvasni. Megágyazni szépen-alaposan a gondolatoknak, különben az első kereszthuzat kiviszi a koponyából, s csak holt betűket lát a szem, a fej nem képes a mondatokat televényébe fogadni. Mások kötetekben sem fogalmaztak annyi igazságot, emberséget, humanizmust, mint ő egyetlen mondatban. Egyetlen szóban. Az 1967-es Valóságirodalom c. gyűjteményében találtam először ilyen kulcsszavaira, mint „muszájhumanizmus", „korparancs" stb. ,A Stószi délelőttök-ben pedig: „a kommunizmus a humanizmus mai korszerű summája", vagy „az író: a humánum korrekciója", vagy „a politikum eltorzulásait csak az emberségi korrekció hatálytalaníthatja" vagy: „az igazság útja a legkönnyebb: egyszerű, mert kitérők nélkül előrevisz", vagy: „a hitlerizmus: zoológiai rasszizmus". Hemzsegnek Fábry írásai a definícióktól. Alig fog hozzá valamely gondolatának kibontásához, máris leszögez, megállapít, kritériumot szab, általánosít, definiál. Sok, nagyon sok definícióval dolgozik — a definíciók nála apró igazságmonaszok, melyekből' összeáll a mondanivaló teljességvilága. A Mécs Lászlóról — erről a tehetséges, ám ellentmondásoktól sem mentes költőről — szólva eljut az írói magatartás terminusához. Imígyen: „a döntő szóhoz értünk: magatartás. A magatartás az író erkölcsi realizmusa. A realizmusviták nem véletlenül hozták felszínre — szinte szinkronba — az »elkötelezettség« (engagement) kifejezést. Mi az írói elkötelezettség? A szellem és valóság erkölcsi azonossága, azonosulása. A valóság: kivédhetetlen provokatív tényező". Ebben a rendkívül koncentrált néhány sorban a magatartástól az írói elkötelezettségen át jut el a valóság terminusáig, miközben egész definícióláncolatot fogalmaz meg. Ugyancsak lebilincselő definícióláncolatok sorozatával vall a világirodalom és a világbéke nagy összefüggéséről. (Vallomás a rokonságról és az akadályokról.) Ilyen hát Fábry Zoltán írói műhelye. Az újságírókkal szűkszavú Solohov egy alkalommal azt mondta a riporternek: regényei minden soráért megszenvedett. Fábry Zoltán is „megszenvedett". A kassai börtöntől Illaváig, a tüdőcsőhuruttól a tüdőbajig. A Kassai Ű j 172'

ság 1924-ben a stószi remetét összetévesztette a stüszi vadásszal, aki ugyebár mégiscsak volt valaki. Aztán 1958-ban „erkölcsileg elmarasztalták". Hogyan? Hát 1924 és 1958 között nem történt semmi? De. Mi történt hát? A történelem fordult egyet Fábry Zoltán körül is, neki nem kellett fordulnia, de az őt nem-értőknek vagy félreértőknek a nagy sorsforduló után is kellett még egyet pótfordulni. Most már helyrebillenni látszik a harmónia Fábry és a külvilág között. A szükségből erényt kovácsoló Fábry, a magány csendjéből lett közíró — és az erényt értetlenül fogadók, egyéniségét kínullázók között is. A permanens diszharmónia oka pedig Fábry izgalmas jelenléte az irodalomban, politikában. Vívódó ember, makacs ember. Magát kendőzetlenül mutató és szerény. Kicsi ember. Nagy ember. Akinek nagyságát fokozza, minél kisebbnek igyekszik látszani. A világot markolja és a világot fogja. Ritka ember. A magyarságát félti és a világ hullámhosszára állítja. Internacionalista. Hazafi. A vox humana megszállottja és realistája, akit a minimum a maximumra késztet, a minél inkább minimum a minél jobban maximumra, aki pár négyzetméteres házatájáról az emberiség nagyobb közösségének akar és tud prófétálni. Fábry Zoltánnak „szerencséje" a magány. Pontosabban: Fábry Zoltán magánya irigylésre méltó. Mert közmagány. Erre célozhatott Németh László stószi látogatásakor hagyott dedikációja is: „Az első embernek, akit irigylek." A magányban a gondolat bokrosabban serken, bőszebben eszmél funkciójára. A szellem erkölcsi orcájában nő hatalommá. S ehhez behozhatatlan előny, körülbástyázott couleur locale a magány, ahol Atlas-vállakra, herkulesi inakra sóhajt a lelkiismeret, a felelősség roppantsága. A felelősség parancsa, törvénye a „vallomáskényszer". Vallomáskényszerből pedig bőven kijut Fábry Zoltánnak, az írónak. „Felelnem kell állandóan és kérdezetlenül az egész világ előtt, az egész világért." Mártíromságvállalás. Mintha hősöket példázna: oda kell mennem a tűzvonalba, az egész emberiség megváltásáért. De hát miért kell felelni neki a vállalás keresztjének ily roppant súlyával? Miért? Kiért? Kikért? Miért nem szürcsöli, kóstolgatja háromdecikben, szódás fröccsökben a stószi józan-délelőttöket? Vagy miért nem éri be a költészet szép játékával, tán a mesével, az íráskedv prózaábrándos huncutságaival? Hisz ez is irodalom. Miért az emésztő publicisztika-irodalom? Kikért az emésztő publicisztika-irodalom? Miért látja szobáját csatatérnek és néma temetőnek, minő ez a saját bőrét fájdalmasra sanyargató flagelláns-vezeklés, a háborúk gonoszságaiért, a börtönökért. Mert neki is része volt a hűvös cellákból? De miért? Éppen mert mások börtöne ellen lázadt! Miért hát ez a magát ajánló túszkodás? Kikért ölti magára ilyen mártírvehemenicával a túszok kegyetlen köntösét? Kikért 1945 után a vétó: A vádlott megszólal? Most felteszem magamnak (neki) a kérdéseket. Egyetlen szó elég, hogy megválaszoljam( megválaszolja?): mert Fábry Zoltán ember. Nem olyan mint te, én, mi sokan. író, olyan író, aki „az emberség táborának felelőse, lelkiismerete". Csak azt szeretné, ha mindenki olyan lenne, hogy rá, az ő emberségére már nem lenne szükség. Ezért ír. Mindegy, hogy mit — bármit, ezért. Fábry Zoltánnak nincs műfaj-ketrece. Csak emberség-ketrece van — ami számára, miként az írás szent kultusza, szertartás is: korparancs. Megint az ő szavai: Stósz őrhely. S mint őrhely, felelősségvállaló, egyszersmind felelősségre vonó. De csak az előbbiért lehet az utóbbi. Kötelesség és jog. Fábry azt mondja Stószra: itt vagyok otthon, ez a hazám. (Petőfi: „Haza csak ott van, hol jog is van.") A felelősségvállalás az egész emberiségért szól, a felelősségrevonás az egész emberiségnek. Fábry Zoltán háborúellenessége felelősségvállalás. A háború Fábry timeo danaos-a. A katona, a „statáriális totalitás", a harmadik világháború lehetősége merevíti már-már sokká ceruzáját. Ahogy a világpolitika hullámzása, a hidegháború fagypont alá dermesztő rapszódiája diktália. Tegn a p Hitler ellen, ma Vietnam miatt. S itt nő a stószi magány közmagánnyá. A remeteügy közüggyé. „A stószi magányról akartam beszélni, és íme máris berontott a világ mulaszthatatlannak látszó alapkeserve: a katona, a háború. Stószi magány és háború: a kettő elválaszthatatlan egymástól. A háború rokkantjaként buktam vissza a stószi menedékbe. Passzív civil lehettem volna, ha az emlékek és bizonyosságok, az egyre ismétlődő valóságok nem lettek volna erősebbek. És egyszerre csak a civil pontján álltam — teljes aktivitásban — a katona ellen, a háború ellen, és fegyver s vitéz ellen énekeltem egy életen át. Félek a katonától — mondotta valamelyik kortársunk. Szorongva ismétlem: félek a katonától. Félek, mert ismerem őket. Ök adtak egy életre szóló élményt, undort és tanítást: el a háborútól! Ök eszméltettek, és ma is ők tartanak ébren, éberségben. Ellenük vagyok, civil vagyok az ellentét, az ellenállás és el-

lenmondás teljes tudatosságával. Amikor katonáról beszélek, akkor a maga legsajátosabb törvényeit kegyetlenül, irgalmatlanul kiteljesítő militarizmust értem r a j t a . . . Vietnam a generális véres játéka, a gyilkossá ajzott katona öröme, az eszkalációs szadizmus kéje. Minden együtt van itt: az embertesteket elfűtő tábornoki klikk, az örömkatonák, akik a foglyokat helikopterből dobják ki, és a véres toll, az író, kinek nevét f á j leírni: John Steinbeck." És még egy definícióláncolat: „A háború a hatalom kiteljesedése, kíméletlensége, perverz élvezése, terrorja és zsarnoksága. És a katona mindezek célja és eszköze, alanya és tárgya: valósága, valósi tója. A katona: az agresszivitást realizáló prepotencia. A katona: a háború. És a háború: a gyilkosság törvényeinek szentesítése, gyakorlása. A háború: az embertelenség eszkalációja! Az atombomba: a létra utolsó foka!" A fasizmus lényegét ískolapéldaszerűen, leckeszerűen Dimitrov fogalmazta meg. A háborúét most Fábry Zoltán. Adalékként még néhány szinonim á j a : katonapedagógia, emberhatálytalanítás, a civil kapitulációja. Mindenesetre megdöbbentő, milyen egyedülinek érzi magát a szoldateszka elleni harcban. Hogy az 1937-es Fegyver s vitéz ellen söraiból ez a kilátástalan, társtalanegyedüliség perel — érthető. De hogy a béketudatosítás tisztét vállaló Fábry ma is magányos, egyedüli? Három évtizede itt hagyta abba: „Fegyver s vitéz ellen é n e k l e k . . . Add tovább!" Most ott folytatja: „Nem adták tovább! Vigyázzatok! Magányos strázsa szólt újra. Váltsátok meg, váltsátok fel végre! Adjátok tovább..." Add tovább — adjátok tovább. Már többes számban sem elég? Tovább a d tuk néhány százmillión. De hol van ez a hárommilliárdtól... Ez a perelő, hetven esztendejével sem fáradó civilharcos Fábry Zoltán, az ember. *

Ideje már, hogy beszéljünk a Stószi délelőttök-ről, a könyvről is. A sors huncutsága hozta, hogy szilveszter tájt került kezembe, mindjárt előszavában a délelőttök józanságáról, frisseségéről; most, amikor az elhasznált esték után kótyagos előszeretettel idézgetjük a pityókás Pindaroszt: mindenekfelett legjobb a víz. Fábry stószi bűvköre ugyan nem a borból-józanodás délelőttjeit idézi, sőt, a tolakodó párhuzam sem irritál, amivel már első soraiban szerényen maga előhozakodik: Németh László Sajkódi estéi-ve, Illés Endre Gellérthegyi éjszakái-ra. Nem, ez a hirtelen adaptáció nem tolakodó, utánzó; nem ötletszegénység. Nekünk, határon inneni magyaroknak éppoly meleg hangú, családias asztalfőre ültető epitheton ornansa Fábrynak „a stószi remete", miként Tersánszky Józsi Jenőnek „a fűzfasípon lovagló" vagy akár a századokkal előbbi Bessenyeinek „a bihari remete". Sőt, ez a remete-konszonancia, ez a remeteség-konszekució Bessenyei és Fábry között valami folyamatosságot, ugyanakkor befogadottsági státust foglal magában. A magyar irodalomban ha v a laki igazán befogadott, Fábry Zoltán feltétlenül az. Lett legyen hazája Stósz, vagy más hangsúllyal mondva: ha hazája Stósz (s ő ezt vallja hazájának), akkor Stósz a magyar irodalomnak olyan műhelye, mint Kazinczynak Széphalom, a festészetnek mondjuk a nagybányai művésztelep, Berzsenyi Dánielnek Nikla, vagy Kölcseynek a csekei birtok. „Stósz az első pillanatban szűkítést, megszorítást jelent, provincializmust tiszta tenyészetben. Egy falunak mondott és t a r tott hely magányába világot befogadni és egy életen át e magányból világgá tárulkozni, maga a lehetetlenség. De a kép azonnal átvált, ha a helyrögzítés életformává alakul és azonosul. És akkor a földrajzi pont egybeesik az arkhimédészi ponttal: a világ fókuszba fut össze, és a fókuszból átszűrve árad ú j r a világgá. Stósz így az alkotóműhely jele és jegye lesz. Állandósult, kipróbált, bevált és igazolódott kristályosító pont. Bűvkör, mely áldás és átok egyben." Ügy ír a magányról, hogy kedved támad kalapot fogni, s indulni az első vicinálissal falura — el a nyüzsgéstől, az értelmetlenül legyeskedő napi időpocsékolástól. El falura, el a magányba. De ez a magány más. Nem jelzőtermelő, ábrándkergető, passzív — kiharcolt, megszenvedett, gondolatteremtő, problémaemésztő, aktív, felelős magány. Strázsamagány. A vártán őrt álló felelős magánya. Fábry erre rendezte be életét. Nem nősült, hogy írhasson. Szerzetesmagány. Vak nővérével, betegségével, olvasmányaival, életcsúfoló bátorságával, sorsvállalásával, írásaival kieszközölt, kiharcolt, megszenvedett magány. 174'

A radikalista, az igazságkereső, a kommunista magánya. Hauptmann Takácsokiával, az iskolaévek nagy olvasmányemlékével, ezzel a fogantatással indult el a szocializmus valóságához. Legalábbis bevallása szerint: nélküle tán sosem ért volna oda. Olvasóból lett íróvá, könyvekből. Ma is olvasóként reagál mindenre — ez ars poetica. De mi más útja lehet egy írónak. Dürrenmatt is hiába henceg: nem olvasok, az irodalmat magam írom magamnak. Aligha őszinte. A remetének minden leírt szóra szüksége van. Minden könyvre, minden sorra. A remetének könyvtára tart futárszolgálatot a világgal. Fábry Zoltán rengeteget olvas. Okosan, oktalanul egyaránt. Fábry Zoltánnak olvasnia kell: az okos könyvekre neki van szüksége, az oktalanok olvasására pedig másoknak. Akiknek az ő véleménye mérték, rang, súly, a Vélemény. Csoda hát, ha megfárad? „Jelenlegi állapotomban csak módjával tudok dolgozni. És főképp és minderiekelőtt a kéziratküldőket kérve kérem: stoppolják egyelőre küldeményeiket. Amikor a magam munkáját sem tudom elvégezni, hogy bírhatnám a többletet?! Nem bírom, ahogy nem bírom már vagy egy éve." A sorokat 1964-ben közölte az Irodalmi Szemle. Most itt olvashatjuk újra, a Stószi délelőttök-ben — 1969-ben. Az esszégyűjtemény tartalmi summáját a borítólap füle közli. Az impreszszumon pedig ez áll: „Kiadta a Madách Könyvkiadó, Bratislava. 1800 példány a Magyar Népköztársaság és a Csehszlovák Szocialista Köztársaság közös könyvkiadási egyezményének keretében a Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest részére jelent meg." Ezerkilencszáz példány. Kevés. NIKOLÉNYI ISTVÁN

DOBOS LÁSZLÓ: FÖLDÖNFUTÓK Dobos László regénye, a kortárs csehszlovákiai magyar irodalom talán legtöbbet emlegetett könyve, a pozsonyi első kiadás után most Budapesten is megjelent. Érdemes volt erre, hiszen a mai magyar prózának ahhoz az „új hullámához" tartozik, amely a számvetés és a szembenézés élményei, az állásfoglalás erkölcse felé sodorja az olvasót. Egy nemzedék önvizsgálata, gyötrő tapasztalatainak kibeszélése, katarziskeresése vagy kritikai ítélkezése öltött alakot ennek az „új hullámnak" a műveiben: Cseres, Sánta, Fejes, Somogyi Tóth regényeiben. S ezeknek a könyveknek méltó társa a Földönfutók. A modern próza technikai újításaihoz igazodó emlékezésregényt olvasunk. A történetet és a hősöket a múlt mozaikjának felidézésében, a vissza-visszatérő emlékek lazán szervezett rendjében ismerjük meg. Ez a szerkezet azonban nem alkalmaz semmiféle ravasz fogást, nem számítja ki az epizódok, a mozaikok helyét; pusztán az emlékező személyiségének asszociációs szervező rendjét követi. Vagyis Dobos könyve lírai regény, amely egyszerre epikus és vallomásos; egyszerre ábrázolja két főhősének — egy szlovák repülőnek és egy magyar írónak — sorsát és életét, egyéniségét és közérzetét. S éppen eme líraivallomásos jellege teszi lehetővé, hogy egy nemzedék — a manapság negyvenévesek — kínzó élményeinek katarzis-

ra törekvő kibeszélője, lelki sérüléseinek orvossága legyen. E sérülések és gyötrelmek a háború utáni évekhez fűződnek. A regény magyar író-hőse akkor fiatal diák, s a Szlovákiában 1945—1948-ban uralkodó magyarellenes, nacionalista megtorló politika egyik áldozata. Fábry Zoltán 1946ban írott s most megjelent apológiáját: A vádlott megszólal-t (Irodalmi Szemle 1968. 7—8. szám) olvasva ismerjük meg ennek a megtorlásnak és üldözésnek atmoszféráját és tragédiáját. Dobos regényében érzékeljük azután a nehéz évek valóságos emberi szenvedéseit. „Nyelvük szerint különválasztják az embereket — olvassuk —; jókra és rosszakra, győztesekre és legyőzőitekre. A hatalom ú j urai törvényt ülnek; nem kérdeznek,, csak vádolnak. Ür és szolga egymás mellett ül a bírák előtt. Nem a gonoszságot, hanem a születést büntetik, királyok vétke a cselédek fejére száll. Hiába kötelezted el magad egy életre a forradalommal, hiába sorvadt el tüdőd a spanyol front árkaiban, hiába vállaltál áldozatot, megaláztatást, üldöztetést. Ez most senkit sem érdekel. Érdeme senkinek, bűne mindenkinek van. Aki anyanyelvén szól, az bűnös, azt ütni és gyűlölni kell." Ilyen gyűlölet üldözi az emlékezésekből kibontakozó fiatal magyar diákot is: a szlovák törvények nem engedik meg neki a tanulást, Magyarországra kell szöknie, hogy művelhesse 175'

magát. Később visszaszökik, majd csempészek közé áll. Átszenvedi azokat az éveket, melyekben tilos volt a magyar szó, kényszerkitelepítéssel sújtották vagy deportálták azokat, akiket a hatalom kollektív módon vont felelősségre és marasztalt el a háború bűneiért. Dobos azt a csalódottságot és elkeseredést érzékelteti, amelyet a forradalomban reménykedő és az ú j rendtől mégis üldöztetést vagy koldusbotot kapó szlovákiai magyarságnak kellett átélnie. „Aki vétkesnek érezte magát — érvel —, nem várta meg a felelősségre vonást. Itt csak azok maradtak, akiknek kenyerük a föld; a földet művelők és a földre éhes nincstelenek. A reménykedők, a jobbat várók. Fél évezredes ősökre vezethető vissza a parasztcsaládok múltja, az iparosoké, a zselléreké is. Ősrégi a nincstelenek földéhsége is, tengernyi grófi birtok fekszik a hó alatt. Nem nyúlnak hozzá, nem osztanak földet. A tanyák béresházai fagyott tetvekként tapadnak a földhöz. Lázas szemű szónokok húsz évig szították a reményt: eljön a forradalom, lesz föld, lesz föld . . . Mi történt? Hiába lett volna a háború? Mi lett a forradalommal? Az ígéretekkel? A béres továbbra is béres marad? A születés most nagyobb bűn, mint megszámlálhatatlan ember állatsorsa?" Megannyi gyötrő kérdés. S ezeket a kérdéseket Dobos Lászlónak két évtized múltán lehetett csak feltennie. Ma már szerencsére túljutottunk a bosszúnak és a megtorlásnak, az embertelenségnek és az erőszaknak azon a tengerén, amit Közép-Európában — úgy tetszik — a fasizmus veresége sem tudott elapasztani egykor. A sérüléseket azonban csak a nyílt beszéd orvosolhatja, a tragédia katarzisát csupán a vallomás szabadsága készítheti elő. Éppen ebben az orvoslásban lehet a Földönfutók-nak szerepe. Cseres Tibornak azokra a szavaira gondolunk, amelyekkel mintegy le kívánta zárni a Hideg napok körül viharzó vitát. „A Hideg napok — írja — egy lehetséges ciklus kezdete, első darabja . . . A közös, szörnyű történet népről népre szálló balladájának — haláltáncuknak első opusza; vagy ha úgy tetszik, egy elmondandó, hosszú és

176'

őszinte mondatnak, kimondott első fele. A mondat második felét a szomszéd népek í r ó i n a k . . . kell kimondaniok, l a ki a saját szívébe eresztvén ütőerén át a kutató szondát." Nos, Dobos László ezúttal a szomszéd népek helyett beszélt (s az a tény, hogy egy szlovákiai kiadó vállalta regénye első kiadásának megjelentetését, arról tanúskodik, hogy a szomszédok nevében is). A szlovákiai magyarság „hideg napjainak" ábrázolásával egy kínzó lelki görcs megoldásában segédkezett. Annál is inkább, mert regénye korántsem egyoldalú panasz, korántsem a számla benyújtása az elszenvedett sérelmek miatt. Író-főhősének társa és párja: a fiatal szlovák repülő éppolyan tragikus emlékeket, sebeket őriz, mint a magyar. Egy viharos szerelem és egy sebző csalódás felvérző emlékeinek kínjában él; s Dobos azt is érzékelteti, hogy a szerelem természetes tisztaságát, az ifjúság bizalmát ugyanaz a közéleti betegség — az értetlenség, az emberekkel szemben érzett közöny, az erőszak — tette tönkre, mint a magyar fiatalok életét. A két ember tragédiáiért ugyanaz a torzulás felelős. Az emberi személyiséget és a nemzeti kisebbségeket ugyanaz a gondolkodási vagy államvezetési struktúra — vagyis a nacionalizmus, a szektariánizmus, végső soron a voluntarista erőszak — fenyegette. Az emlékező technika, a mozaikos szerkesztés értelme pedig az, hogy mintegy összehasonlítást tegyen, sőt bizonyos mértékig azonosságot állapítson meg a két hős sorsa között. S ahogy összehasonlítja ezt a két sorsot, és felfedi a bennük rejlő törvényszerűséget, úgy szolgálja a végső eszmei mondanivaló megfogalmazását is. A múlt sebeinek orvoslását, a lélekben megbúvó rossz emlékek és indulatok gyógyítását a türelmes közös munka, az egymás iránt érzett figyelem és megbecsülés végezheti el. Dobos László egy régi sebről tépte fel a rosszul feltett kötést, de ezzel a gyógyulás lehetőségét nyitotta meg: a sebeket ugyanis nem eltagadni, hanem orvosolni kell. (Szépirodalmi Könyvkiadó, 1968.) . POMOGÁTS BÉLA

ROMANIA

NAGY ISTVÁN: SÁNC ALJ A Nagy István, a romániai magyar irodalom jelentős képviselője, közösségi író. Az alkotást nem egyéni kedvtelésnek tartotta s tartja csupán, hanem felelősségteljes, egész énjét igénybe vevő, súlyos közösségi gondokra választ, megoldást kereső szolgálatnak. Olvasóközönségét sohasem azok között kereste, akik valami könnyedén légies hangulatot, játékos szórakoztatást vártak az írói műtől, hanem munkások, parasztok, fiatalok között, akik felvilágosító szóra, öntudatra ébresztő gondolatra vágytak. Ügy is közösségi író, hogy a közösség vele szemben támasztott igényét komolyan vette. Olvasóközönsége vallató kérdéseit nem hárította el, az előtte feltárt gondokkal, töprengésekkel nyíltan szembenézett. Az 1940-es évek elején például az ifjúság ezekkel a súlyos, akkor nem is veszélytelen kérdésekkel faggatta: hogyan látja Magyarország jövőjét?; mi a véleménye a zsidókérdésről, a háborúról, a várható békéről?; a jövő építésében milyen feladat vár az ipari munkásságra, a parasztságra, a polgárságra, az ifjúságra?; milyen esélyei vannak a jövőben a fasizmusnak, a demokráciának, a szocializmusnak? A Magyar Csillag 1942. szeptember 1-i számában Vallat az ifjúság című cikkét ezekkel a gondolatokkal indította: „ . . . arra vállalkozom, hogy feleljek néhány kérdésre, amelyekkel mostanában igen gyakran sarokba szorítanak ifjú emberek. A szó szoros értelmében vallatóra fognak." Nagy Istvánt ma is vallatja olvasóközönsége. „Számtalan író-olvasó találkozón — írja —, kivált a tanulóifjúság köreiben szegezték nekem minden alkalommal a kérdést: miért írtam ezt vagy azt a regényemet, novellámat? Élő emberek valóságos történetei-e, vagy csak írói fantázia termékei? Továbbá: hogyan lesz valaki íróvá, különösen pedig miként lettem íróvá én, aki egyszerű szakmunkásként indultam s kellő iskolázottságom sem volt? Milyen volt gyermekkorom, ifjúságom, hogyan szereztem meg később azt a műveltséget, amire az íróknak általában szükségük van ahhoz, hogy többet és szebben tudjanak vallani az életről, mint amennyit az olvasók írók nélkül is tudhatnak? Milyen hatást gyakoroltak rám más írók, a klasszikusok például és a forradalmi munkásmozgalom?.,." Nagy Istvánt elsősorban olvasótáborának ez a nagy igénye és — természete6 Tiszatáj

sen — belső írói kényszere is sarkallta most, túl a hatvan éven, a Sáncalja című önéletrajzi regény megírására, élete, életműve összegezésére és a nagy számadás megtételére. A Sáncalja a tervezett trilógia első része, benne — 1904-től 1918-ig — életének első 14 esztendejét ábrázolja az író. A XX. század magyar prózairodalmának gazdagságát az írói vallomások, számadósok sokasodása is jelzi. Reprezentatív műfajjá vált az önéletrajz. Veres Péter egyenesen annak érezte szükségét, hogy rögtön az írói pálya kezdetén önmagáról valljon, hogy megjelenő művei olvasásakor senkinek se legyen kételye az író szemlélete, állásfoglalása, társadalmi törekvése felől. Ezért nyitotta meg művei sorát a Számadással. Németh László egész írói pályáját a meg nem szűnő önvallomás jellemzi, Móricz Zsigmond, Nagy Lajos, Tamási Áron pedig a megtett út végén vállalkozott öszszegezésre, az írói élet számbavételére. Mai íróink közül is többen: Déry Tibor, Szabó Pál, Vas István a számadás igényével vallanak önmagukról önéletrajzi írásaikban. Az életrajzi regények sorában rangos hely illeti meg a Sáncaljá-1. A „Sáncalja" lényegében a szülőföldet jelenti, kincses Kolozsvár külvárosi részét, ahol sziklába vájt barlangodúban, sárga homokkő üregben nyomorgott a legszegényebb nép. Nagy István is egy ilyen sziklaházban, barlangházban jött a világra. Sáncalja szimbólum is, annak a földhözragadt szegénységnek, kietlen, nyirkos, éheztető, testetleiket próbára tevő szegénységnek a szimbóluma, amelynek kemény szorításában, fullasztó levegőjében töltötte el az író gyermeksége első 14 esztendejét. Nagy István Dante poklának rémségeit élte át gyermekkorában! Nem ismerek sem a magyar, sem a világirodalomban komorabb, keményebb, kegyetlenebb írói gyermekkort a Nagy Istvánénál. A visszaemlékező író is olykorolykor megsokallja már a nyomor rajzát. „Viszolyogva rovom e sorokat" — írja a Sáncaljá-ban. „Melodramatikus hatásvadászással, könnyzacskók megárasztási szándékával gyanúsíthatnak. De hát tehetek én róla, hogy az élet velem és anyámmal megismételtette az ilyenszerű nyomortörténetek egyikét?" Móricz gyermekkorának volt Csécséje is, élt „a boldogság és béke kedves szig e t é i n is, nemcsak Prügyön, a „feled177

hetetlen szenvedések" helyén, Nagy István gyermekéveinek azonban csak „Prügye" volt. Tamási gyermekéletét is befelhőzte olykor-olykor a korán munkára kényszerítő szegénység, de a Sáncalja olvasásakor valami kívánatos idillnek tűnik a Bölcső és bagoly gyermekvilága. Gorkij és Veres Péter gyermekélete rokonítható leginkább a Nagy Istvánéval, de még a Gyermekkor-ban és a Számadás-ban bemutatott gyermekvilágban is több enyhítő színt, olykorolykor több könnyűséget, elviselhetőséget találok, mint a Sáncaljá-ban. Nagy István gyermekéletének kietlen színterei vannak. A sáncaljai szülőház nyirkos, nedves és sötét odúja — ezt adta neki Kolozsvár; egyik rokona lelketlensége miatt már másfél éves korában lelencház, majd tartásdíjért nyomor és ütlegelés egy földhözragadt és durva napszámoscsaládnál — ezt jelentette neki Nagyvárad; az első világháború idején Twist Olivér sorsára emlékeztető embertelen bánásmód egy koporsókészítő asztalosnál — erre emlékeztette őt Nagyenyed; aztán vissza-visszatérően ismét Sáncalja meg nem szokható nyomorával s egy pillanatra sem szűnő kietlenségével. Nagy István gyermekkori nyomora a bemutatott 14 esztendőben egy pillanatra sem szakad meg. Ennek a nyomornak csak fokozatai vannak. Az első világháború idején aztán hihetetlen méreteket ölt: édesapja bevonul, eltűnik a háború poklában, édesanyja ragályos betegséggel kórházba kerül, holt hírét is keltik, az öt gyereket lelencházba viszik Nagyenyedre, s szétszórják tartásdíjért szipolyozó családokhoz. S amikor ismét összegyűl a széthullt család, akkor meg édesanyja fél k a r j á t szakítja le a gép . . . S az a gyermekmunka, amely 6—7 éves korától igájába fogta Nagy Istvánt, legtöbb esetben lealázó és megszégyenítő. A tanoncévek pedig — egy koporsókészítő asztalosnál — szinte minden elképzelést felülmúlnak. Ha van döbbenetes írói dokumentuma a XX. századelej i inasok, tanoncok embertelen életének, foglalkoztatottságának, akkor a Sáncalja igazán az! Ilyen körülmények között természetesen a gyermekkori öröm, önfeledt játék hamar kiesik Nagy István életéből. Nincs napsugara, színe, csillogása, nincs tágassága, üdítő változatossága ennek a gyermekkornak! Az is feltűnő, hogy milyen kevés szerepet játszik a könyv, az iskola, általában az intellektuális élmény Nagy István fejlődésében, élete fogékony, első 14 esztendejében. Az iskola a maga hazug, életellenes világával inkább ta178'

szította, mint vonzotta, az iskolán kívül pedig alig vehetett könyvet a kezébe, mert a gyermekmunka az idejét is elvette, energiáját is elszítta. Hat elemit végzett, de még inkább az „élet egyetemén" szerezte képesítését, mint későbbi nagy példaképe, Gorkij. Ebben az infernóban Nagy István megőrzi életszeretetét, egészséges ösztöneit, szépérzékét, a fizikai m u n k a megbecsülését, a poklok kínjait is kiálló emberségét. S nem véletlenül, h a n e m ösztönző példák hatására! Édesapjában feledhetetlen tanítómesterére talált. A felelősség megtestesítőjét látta benne: a sokgyermekes család betevő f a l a t j á ért nemcsak nappal, éjszaka is m u n k á t vállalt, nemcsak Kolozsvárott kutatta a kenyérkereseti lehetőségeket, hanem Pesten és Debrecenben is. Elvek szerint élő embert ismert meg benne, akinek a gyermekeiért el kellett ugyan tűrnie a munkaadók basáskodását, lealázó pökhendiségét, de közben tudatosan készült a jövőre: meggyőződéses szocialistának vallotta magát. Édesanyjában pedig csodálhatta azt az emberfölötti összetartó erőt, az anyaság bámulatba ejtő eluralkodását, amivel éltette az apa nélkül maradt családot, amivel összekereste, összegyűjtötte — kórházi kezeltetése után — családokhoz szétszórt gyermekeit. Aztán itt, ebben a nyomorgó családban alakult ki, erősödött meg benne a szolidaritás, az összetartozás érzésetudata is! A Sáncalja világában a történet a gyermek története, de a látás, a szemlélet már az íróé. A kettő harmóniában olvad össze az önéletrajzi regényben. Az objektív időbeli rend uralkodik a műben, a gyermekkori élet élményei, emlékei állnak a középpontban. A kompozíció néhány jegye azonban arról is tanúskodik, hogy nem csupán szűk és zárt gyermeki világot akart Nagy István bemutatni. A regény első sorai ötödik életévének egyik élményét villantják fel, édesapját, amint szocialista d a lokat énekel munkástársaival, s a regényt azzal a jelenettel zárja, amikor 14 éves korában ő maga a szocialista ifjúmunkások közé áll — ezzel érzékeltetvén, hogy életének értelmét, tartalmát a szocialista eszmeiség határozta meg. A kompozíció másik jegye abban mutatkozik meg, hogy gyermekkori sejtéseit, megérzéseit azzal hitelesíti, hogy dokumentumok, újsághírek megállapításait sorakoztatja fel, s ezzel rajzol tágasabb társadalmi képet anélkül, hogy a gyermeki világ lélektani hitelessége ellen vétene. Mi, mai olvasók a Sáncaljá-ban bemutatott 14 esztendő gyermekvilágában

az író alakulását figyeljük felfokozott érdeklődéssel. Író formálódik a mélyben! Nagy István írói magatartása, a szegények melletti elkötelezettsége, az embertelenség, a munkásnyúzó kapzsiság megvetése, minden megpróbáltatással dacoló ellenállóképessége ekkor m á r kialakult benne. A szegénység kemény szorításában érlelődött meg benne az a nagy elhatározás, ami később a tollát is vezetni fogja. „Bennem, mint az üszök parázslott újra és ú j r a a vágy — olvassuk a Sáncaljá-ban —: tenni valamit, valami igazán hét világra szóló hősi nagy dolgot, nagyobbat a Toldiénál, még János vitézénél is, ami egyszerre tündérországgá varázsolná a Sáncoldalt..." Nagy István 1945 előtti alkotásai komor, rideg, derű nélküli tónusának a gyökereit is ebben a gyermekkorban kell keresnünk. Maga is emlékezteti kritikusait, ákik műveiben hiába keresték a humor enyhébb, üdébb színeit, sorsa alakulására: „Számomra legalábbis nem közömbös, miért is nem tanultam meg igazán tiszta szívből nevetni, vagy mi-

ért feledtem el, ha valamikor hajlamos voltam erre a nagyon is emberi tulajdonságra." Stílusának puritán, dekorativitás nélküli jellegét — a többi között — dísztelen gyermekvilága is alakította, formálta benne. „Az olyan melléknevek, mint a szép, gyönyörű, bájos vagy kedves, sokáig ismeretlenek maradtak előttünk. Nemigen volt a mi környezetünkben olyan tárgy, amire azt mondhattuk volna, hogy szép, gyönyörű" — írja a Sáncaljá-ban. S azért is olvassuk izgalommal a Sáncaljá-t, mert nagyon sok Nagy István-i alkotásnak — a Cipővizit, A piros szemű kiskakas, Az enyedi prikolics stb. novelláknak, a Réz Mihályék kóstolója című regénynek a mű előtti valóságalapját itt találhatjuk meg.' Nagy István a Sáncáljá-ban ábrázolt mélységből küzdötte fel magát „a kommunista emberi méltóság csúcsaira", ö n életrajzi regényét is azoknak ajánlotta, akik onnan jöttek és ide érkeztek. (Irodalmi Könyvkiadó, Bukarest, 1968.) HEGEDŰS ANDRÁS

LÁSZLÓFFY ALADÁR:KÉPESKÖNYV A VONALAKRÓL Lászlóffy Aladárt egyszerre kell elkésve bemutatnunk — harmadik kötete kapcsán, több mint tízéves működés után — és bekapcsolódnunk a körülötte és társai körül kialakult romániai vitába. Hiszen, ahogy romániai befogadása hosszas, makacs ellenállásba ütközött, ahogy 1956—57-től napjainkig a felháborodástól jutott el a magasztalásig — úgy nálunk is éppen félreértéssel, fél megértéssel kezdődött ismertetése. (Taxner Ernő: Két fiatal romániai költő. Űj Írás, 1965. 8. sz.) Voltaképp nincs ebben semmi meglepő. Ismétlődő irodalomtörténeti közjáték játszódik előttünk. Napjainkban, amikor a szokatlanság és rendhagyás paradox módon a modern líra megszokott és rendszeres tünete — inkább az tűnhet föl, ha ez a „rendbontás" egyegy költőnél vagy költőcsoportnál szélsőséges esztétikai összecsapásokat vált ki. Nálunk a Juhász Ferenc, Nagy László költészete körül gyűrűző csatákat hozhatjuk példának. S valóban, ennek, a mi 45 utáni lírai derékhadunknak felelnek meg a romániai ma-

6*

gyar lírában ők, a most harmincévesek (Lászlóffy Aladár, Szilágyi Domonkos, Páskándi Géza). Mint nálunk Juhászék az 50-es évek első felében, úgy náluk Lászlóffy ék lírája, vitatottsága, az 1960as évek elején a lírai áttörés, megújulás örvénylését jelentette. Mégis, ismerőssége ellenére, a saját vitáinkat, felismeréseinket megjárt érzékenység, befogadókészség számára is szokatlan feladatokat, élményeket hoz ez a költészet — éppen, mert később, más szakaszban, más feltételek közt keletkezett. Ami kritikai ellenállást váltott ki Romániában, nálunk is megismétlődhet értetlenségként. Annál is inkább, mert — pl. Lászlóffy esetében — elsőként a harmadik kötettel foglalkozunk közelebbről, s ez olyan, mintha Juhász olvasását A tékozló ország-gal kezdenénk. Elsődlegesen lép fel így a mindenestül elfogadás, vagy minden sornál fennakadás alternatívája Nem is a szokatlanság az oka, egyszerűen, hanem a szokatlanságriak is szokatlan természetrajza. Ismerhetünk több • köl179

tői utat, amely a részletektől tapogat a szintézis felé. Itt a fordítottjával találkozunk: egy teljes költői koncepció, körvonalaiban totális lírai világ sugározza különböző fajta, de mindig önelvű morzejeleit. Ezeket a jeleiket lehet érzékenyen felfogni, vagy nem érzékelni, ezt a költészetet lehet kétségbevonni, támadni vagy gyanúsítani, de csak az egészet, csak rendszerként, ellenkező esetben felelőtlenség vagy halandzsa az ítélkezés. Egyetlen organikus látomás áll előttünk, ahol: az emberek, az emberek hang-gyöngysorokban zengenek, a föld, a föld bennük forog. ... Beethovenek, Beethovenek az űr közepén lengenek ... (Telsztár, 105. 1.) S ez, a sajátos vízió ingerelhet profán kérdésekre: — hogy jelenhetnek meg az emberek „hang-gyöngysorokként"? — Hogy forog „bennük a föld"? — Egy olyan költői világban, ahol az „űr" nem üres, hanem, mint a „távolság" — „őrzi a tűnődő történelmet," „mely jelenné mindig visszaválhat," (Szentilonán, 111. 1.) S evvel a Lászlóffy-féle univerzum egyik főszereplőjéhez jutottunk; az időhöz. Az „Idő", mely nála „mindig derült idő, és mint leányka vállán báránykabunda, úgy vonulnak benne a telek, szomorúságok, ködök, háborúk — kis gomolyaikban Mozart karácsonyfái, a Für Eliz, zsidó mártírok élni akarása, s az én mostani gondjaim mennek, mennek, mennek." (Köd, IX. — Színhelyek, 144. 1.) Sajátos idő ez, különös szimultaneitás, ahol a • „tűnődő történelem" éppen a tűnődés révén szüntelen visszaválik jelenné, s ahol a jelen pillanat, mindig emlékek tornya, rétegek ezre, múlttal telítődve a mindenkori időnek egyféle egésze. Mintha egyetlen, monumentális emlékezet műhelye tárulna fel előttünk, s pergetné képeit: „Erasmus mester a kertben ült / és mindent értett"; „Vivaldi egyik hegedűse fenn lakott a hegyről lekanyarodó sikátorban"; „Menetelnek a hegygerincen az egykori római légiók" (Rotterdámi bírák, .Vivaldi egyik hegedűse, A légiók• ősszel). S nemcsak az ember ébreszti az árnyak a t az árnyak is ébresztik az embert: Évente visszatérő illatok keresik azt, akivel együtt emlékezhetnek — ... — valamelyik egykori lüktető pillanatra. És érzem, ahogy itt jönnek-mennek tehetetlenül és tanácstalanul az eltelő tavaszokban. Nincs, aki ott lett volna, 180'

emlékszel, hatezernegyven-valahányban a példák és tanítások csomópontjain. (Bulevárd Termopilé) Nem egyszerű történelmi szellemidézésnek vagyunk tanúi. Azért jelentősek az „egykori lüktető pillanatok", mert „csomópontok". Mint ahogy azért torpan meg „egy gyufalángnál", „egy cigarettaparázsnál", egy „falevél-rezdülésnél", hóesési kapunyitásnál, m e r t a pillanatban „roppant előzmények robbannak el", az „emberiség képei támadnak fel", a „mindenség fogadónapjának" egy alkalma ragadta m e g Az egykoriság és jelenkoriság egysége: maga a folytonosság áll középpontban. Így válnak bűvössé a „terek", a „színhelyek", akár „Helleszpontosz szikláiról", „a leydeni dombokról", „ólomkarikás ablakok mögötti zugokról" van szó, akár „egy hóvirágszagú délelőttről", egy-egy fáról, melynek dőlve gondolkozik az ember, vagy egy tavaszi pocsolyáról. Egyetlen, közös lényeg avatja ezeket a helyszíneket, pillanatokat költői tárggyá: az ezeréveit magában hordozó ember jelenléte, a „maggá sűrűsödő" emberi érték. így válnak beszédes „nyommá" maguk a legkonkrétabb időt, helyet hordozó t á r gyak — „csuklóra érő arany vért"-től, „rózsaszín harangos szoknyá"-ig, „kézzel kalapált kupá"-tól, egy „japán maszk"-ig, amely o borzalom,

az

elöregedés, [a gyámoltalanság, az éhség, a megalázottság reáragasztott vonásaitól végül is elsírta magát... — lásd, milyen lehetne az emberi arc, akire mindez valóban reárakódott [rendre! (Egy japán maszk) Lászlóffynál reárakódik a múlt — kirajzolódik a történelem nemcsak az ember bélyegét viselő tárgyakra — fényesre koptatott szerszámnyéltől, lépcsőkorláttól — szobrokig, h a n e m a „vonalakra", „formákra", „formacsaládokra" is. Egy-egy testrész is így „személyesedik" korszakok t a n ú j á v á : . . . a fejem is. Alapjában egy fej, ahogy mindig előre kinéz a szemek ablakain, s hol itt áll mint egy sétáló torony a tér egyik pontján, hol ott ül a lámpák alatt és könyv fölé hajlik, tulajdonképpen egy fej vagyok, aki magam mögött időnként elviselhetetlen biztatást érzek az emlékezésre. (Bulevárd Termopilé) Ez az önvallomás egyúttal mintegy betetőzve ezt a sajátos világot — a

mindig egyszeri és mégis mindig „időtlen" idői, a mindig pillanatnyi és mégis „örök" színhelyei, bűvös tárgyai után sajátos emberéhez: a „személytelen személyiséghez" vezet. A történelmi időhöz, helyhez hasonlóan — az azt megélő, hozzákötött ember: a személyiség iránt — soha nagyobb tisztelet. Tisztelgés Leonidásznak, Galileinek, Mozartnak, • Erasmusn a k De épp, mint a történetiségnél — soha nagyobb „fittyet hányás" ennek az „egyediségnek". Szimbólumok, „őszszegek" ezek az emberek, „megtalált szabályok", mint a „példák és tanítások csomópontjai". így beszélhet Beethovenek, Beethovenek"-ről, s így nevezi „szegény Walter Vogelweidét, Goethét" — „kezdő hangunk, gyanútlan napok"-naik, akik „Múltunk ágán

függnék, mint a körte" (A költő), s tűnődhet el, „milyen hangulatok dübörögtek / r a b Napóleonok belsejében?". Eltörpítés ez, vagy óriássá magasítás? Az egyszeri ember, mint pillanatai & emlékei — eszméletében, „eszére szerelt ablakában" lesz emberiségnyi, egymásra utalt folytonosságában, múlandó kötöttségedben „örökéletű". Tízmilliók. Az egyiknek a másik élő emléke, sorsának darabja. Mert mindenkit valaki lát az úton, próbára tevő sok-sok színhelyen. Nem is tudod: szilánkjaid hogy élnek! S hány ezer szemből lát benned a sze (Én, az időből) m. (Irodalmi Könyvkiadó, Bukarest, 1967.) SZÉLES KLÁRA

BEKE GYÖRGY: V Á N D O R V I L L Á M ; AZ U T O L S Ó B E T H L E N A konok erkölcsök és a szilaj virtus világába pillantunk Beke György könyveiben. Makacs férfiak küzdenek a kenyérért és a felemelkedésért, izmot szakasztó teljesítményekkel hívják ki maguk ellen a sorsot, büszke erőfeszítésekkel teszik próbára önmagukat vagy kápráztatják el környezetüket. Kezük munkájából épül a modern élet és civilizáció, fölényes virtussal vállalják a munka nehezét. A virtus azonban nemegyszer pusztításhoz vagy tragédiákhoz vezet. A látszólagos becsület védelmében vagy éppen ősi gyűlölségek okán gyilkos indulattal támadnak egymásra, mint egykor Gálfi Zsiga és Csórja Péter, Tamási Áron regényének, a Szűzmáriás királyfinak önpusztító, gyilkos hősei. Nem véletlenül hivatkozunk éppen Tamásira: Beke György ugyanannak a világnak az írója, vallomásos krónikása, mint ő. A székely nép küldte őt is, hogy papírra vesse s a világ elé tárja ennek a népnek mai sorsát és életét. Bukarestben él, az Előre című magyar nyelvű napilapnál dolgozik. Szándékairól és eszményeiről, írói egyéniségéről és erős tehetségéről egy regénye: a Vándorvillám és egy riportkönyve: Az utolsó Bethlen beszél most nekünk. A Vándorvillám hőse, Kelemen, székely fiú, aki a hegyi falu szűkös életéből. kemény erkölcsei közül került egy hatalmas építkezés forrongó világába, emberpróbáló tapasztalatai közé. Vagyis az életforma-váltásnak az átmeneti kor-

ra oly jellemző témájáról olvasunk. Kelemen a faluból munkásszállásra kerül, munkásokkal, nőkkel ismerkedik, meglepő élményeket szerez. Megismeri a modernebb élet riasztó oldalait, az önzés, a hatalmaskodás és a züllés példáit; de megismerkedik az építőmunka emberpróbáló élményeivel, a közösség rendjével, az erőfeszítés és a helytállás mámorával is. Sorsa és kalandjai rendkívüli hitellel kerülnek elénk, mintegy érezzük, hogy mindez valóban így történt, csakis így történhetett. Beke György bizonyára' minden részletében ismeri az ábrázolt életet; együtt gondolkodik hősével, nem pusztán jól ismeri őt: személyiségét, gondolkodását és érzelmeit, hanem azonosul is vele. A regény életszerűsége, tárgyi ábrázolásának hitelessége a riporterre utal. Beke valóban kitűnő riporter: erről győz meg bennünket tudósításainak válogatása, Az utolsó Bethlen című kötet is. Ezekben a riportokban sorra megismerkedünk a Brassóba vonatozó székely munkások gondjaival, egy falusi gyilkosság közönynyel vétkező mellékszereplőivel, a Bukarestbe szakadt magyar munkások társas életével, egy amerikás székely sorsával s végül az . utolsó Bethlennel, aki gFÓfi sarjból vált egy szocialista termelőszövetkezet megbecsüléssel övezett agronómusává. A regény ugyancsak elárulja az érdeklődő riporter erényeit. A Vándórvillám írója gazdag életismerettel, az ú j 181'

ságíró és a szociográfus tapasztalataival ábrázolja Kelemen sorsát, az építkezés életét. Ha műhelyének helyét keressük, annak az erdélyi hagyománynak a folytatójaként kell látnunk őt, amely a két háború között indult el Balázs Ferencnek, az Erdélyi Fiatalok falukutató íróinak és Bözödi Györgynek szociográfikus ihletésű műveiben. A hazai magyar irodalom hagyományai közül a népi mozgalom szociográfus érdeklődéséhez igazodik; különösen Veres Péter széles körű életismeretre irányuló érdeklődése igézte meg. Beke írásaiban azonban ott a világirodalmi és' a román irodalmi tájékozódás nyoma is: Gorkij , r vagy Panait Istrati az éiet szomjára, a tények tisztéletére és összegyűjtésére tanította. Vagyis riportéri érdeklődéssel, egyszersmind a szociográfia és az etnográfia iránt érdeklődő író figyelmével és tények iránti szeretetével gyűjtötte öszsze könyveinek anyagát. A tények gazdagsága azonban pusztán anyag, amelyet az írói szenvedélynek kell rendeznie, alkotássá szerveznie. Beke esetében ez az írói szenvedély a székely nép iránt érzett szeretettel és odaadással azonos. Riportjait és regényét indulatok fűtik: az „ingázók" gondjait éppúgy magáénak érzi, mint az életformaváltás gyakran nehéz körülményei közé került emberek drámáját. Riportjai konkrét esetekben szereznek igazságot, nyújtanak segítséget — mint például Gábor. Pistának, a csavargó székelyudvarhelyi gyereknek —, de az eseten túl jelen van bennük a székely nép megőrzéséért és felemeléséért vállalt felelősség és elkötelezettség. Gyakran éppen abban a formában, hogy ennek a népnek a vétkeit: közönyét vagy hamis virtuskodását ostorozza.

A hamis és önpusztító virtus ellen érvel a Vándorvillám lapjain is. E regény ugyanis nemcsak az életformaváltás intenzív ábrázolását nyújtja, h a n e m a felemelkedés egyik legfőbb erkölcsi akadályát: a szertelen és oktalan virtuskodást is elítéli. Kelemen tragédiáját az okozza, hogy büszkeségből olyan munka elvégzésére — egy sziklakirobbantásra — vállalkozik, amelyhez nélkülözi a szükséges ismereteket. Beke azonban szereti hősét, mint ahogy valamikor Tamási Áron is szerette és meggyászolta elvakultan egymásnak rontó hőseit, s ezért nem engedheti, hogy Kelemen pusztán a tudatlanság és a hiúság áldozata legyen. Kelemen tragikus alak: pusztulását ugyanis az okozza, hogy a robbanás gyilkos veszélyének körébe kerülő ártatlan életeket a k a r megmenteni, s önfeláldozó módon a pusztító erő elé dobja magát. Sorsa ezért a tragédia magasságába emelkedik, pusztulása katartikus. Az író tehát a tragédia közegében helyezi el hősét, az elbeszélés drámai mozgásával, tragikus kiteljesedésével egészíti ki a tárgyias, dokumentatív realizmussal formált történetet. E drámai mozgás és tragikus kifejlet pedig a székely népballadák étoszát követi. Beke a népballada ősi szerkesztő rendjével, a végzethez igazodó kompozíciójával szervezi regénnyé a riporteri figyelemmel és szociográfus gondossággal egybegyűjtött s ábrázolt epikus anyagot. A Vándorvillám-ban testet öltő írói tehetségnek éppen ez a legfigyelemreméltóbb jele: egy ősi kompozíciót hoz szintézisbe a korszerű dokumentarista ábrázolás eljárásaival. (Irodalmi Könyvkiadó és Ifjúsági Könyvkiadó, Bukarest, 1968.) POMOGÁTS BÉLA

G. BALOGH ATTILA: GESZTENYÉK ÉS ECETFÁK Az ismertetést Huszár Sándor előszaván kezdeném, amely egy hosszabb elméletiestoedő eszmefuttatás után váratlanul olyan tömören summázza G. Balogh Attila értékeit, hogy megállapításait megkerülni nem lehet, ú j r a fogalmazni pedig fölösleges. Ahol tudom, idézem: „G. Balogh Attila kezdő tollforgató volta ellenére határozott és kialakult lelki sajátosságokkal indul." A kötet első írásában a fiatal f é r j nek nem tetszik, hogy feleségének húga havonként ellátogat hozzájuk, mert feleségét az ilyenkor felvett mesterkélt szigor számára idegenné öregíti. 182

Az utolsó történet fiatal férfihőse sajnálatból jó egy csúnya lányhoz; mikor megtudj a, hogy asszony, és nincs miért sajnálni, megharagszik rá, és a p róbb kellemetlenségekkel igyekszik bosszút állni rajta. A többi sztorit is csak hasonló röviden és esetlenül tudjuk megfogalmazni, mert az író „nem a külső világ ilyen vagy olyan eseményét, képét, vízióját festi, keresi. Figurái és önmaga lelki és ösztönélete izgatja". Figurái közül azonnal kiválik a f i a tal férfi (kora 17—34 év), aki kilenc írásban főhős, kettőben pedig intenzí-

veri jelen van. Az olvasó már a harmadik elbeszélésben ismerősként kezeli; bár mindenütt gondosan más néven szerepel — az egész könyv róla szól. Ha ezt egybevetjük a több helyen megegyező mellékszereplőkkel, színhelyekkel (például nyelvész egyetemi tanár, sakk-kör), továbbá az író adataival kétségtelenné válik az írónak és hősének nagyfokú azonossága. „Nem azért ír, mert mindent tud, hanem mert mindent szeretne tudni. Elsősorban önmagáról." Ez az idézet egy másik problémát is felvet. Az egyik novellában a fiú beteg kedvesét látogatja meg, és szánalom helyett ingerültséget érez, mert elmaradtak a látogatás megszokott örömei. Érdekes alaphelyzet, két oldalon felvázolva. Lehetőség egész kapcsolatuk felülvizsgálásához, meghasónlásához, katarzishez. Ehelyett tíz sorban vérszegény kibontakozás és megoldás — a fiú „jóleső takarító mozgásba fogott" és megsimogatta a lányt. Rövid vizsgálat után a legtöbb novelláról kiderül, hogy nem lelki folyamatot, csak alaphelyzetet ábrázol. A folyamatot legfeljebb jelzi, esetleg külsődleges eszközökkel leírja. Miért? „Meg szeretné mélyebben érteni önmagát. Gátlásait, félelmeit, hogy aztán kilépjen b e l ő l ü k . . . " „A megalázás és a megalázkodás volt az alapvető életérzése'' — mondja hőséről az író. Megalázottnak érzi magát, mert nem tud beleilleszkedni egy kollektívába, mert tévedett mások megítélésében, mert nem tud megállni saját lábán, mert ezt mások is tudják róla stb. Gátlásosán,

sőt olykor pszichopatalogikusan viselkedik. Elriasztja magától az embereket, különösen a nőket. Érthetetlenül parányi okokból hidegül el tőlük. Nem mer nekimenni az érettséginek, mert fél, hogy átmegy, és mi lesz utána. Félelemből revolverrel lövöldözi egy falu kutyáit. A mellékfigurák élőek, esetenként nagyszerűen sikerültek, ám az író láthatólag nem sokat törődik velük. Teljes figyelmét lekötik alteregói, akiknek lelki világához szabja a külvilágot, és mivel nem tudott különválni tőlük, nem tudja objetiven felmérni helyzetüket és távlatukat sem látja. Ezért nem ábrázolhat folyamatokat, csak helyzeteket. Ezért nem tudta lényegében összefüggő történeteit égy regénynyé szerkeszteni, sőt hosszabb elbeszélései is szétesőek. Huszár Sándor erre is keres magyarázatot: „Mi úgy éreztük, hogy magunk alakítjuk a v i l á g o t . . . A maiak kész viszonyokba születnek bele, és ez feltétlenül ú j vetületekkel jár." Igeri. A készet egyszerre, egészében kell megérteni, ezért átmenetileg minden részlet bizonytalanná válik benne. A bizonytalan részletek kitűnő megfigyelésekben, nüanszokban és ragyogó lehetőséget kináló helyzetekben tükröződnek G. Baloghnál, mindez komoly reményeket ébreszt a kritikusban; amely remények akkor realizálódnak, ha a megértett egész szempontjából rendezni tudja ezeket a részeket. (Irodalmi könyvkiadó, Bukarest, 1968.) RIGÓ BÉLA

183'

JUGOSZLÁVIA

SZIRMAI KÁROLY: A CSEND VÍZIÓI Gr őszi, az öregasszony, minthogy nemigen tudott éjjel aludni, a hangokat figyeli. Az utcát, az ikerház lakóit, a sarki verekedést, s főként a zajokat, melyek megfejtésre várnak. Egyik éjjel különös hangokat hall. Mintha az alattuk levő lakásban valaki bútorokat tologatna. Most? Hisz Horváthék elutaztak. Igaz, rokonuk, Laci bácsi aznap is ott járt, este készült ő is utazni. V a j o n ő lenne? Aztán szabályos kopogások: a k á r S. O. S.-jelek is lehetnének. Grószi alig várja, hogy reggel lányának és vejének f e l t á r j a a titkot. De n e m hisznek neki. Bizonyára képzelődött, mondják. Grószi még n a pokig hallja éjszakánként a hangokat, egyre halkulóbban, de m á r n e m beszél róla. A hangok elülnek, s csak egy hét múlva, amikor hazajönnek a lenti lakók, derül ki, hogy valóban Laci bácsi volt. Gutaütést kapott, s minthogy beszélni nem tudott, a zajjal próbált segítséget kérni. Ott pusztult a lakásban. Grószi győztes tekintetével végignéz a fiatalokon: megszégyenítette őket. Ez a groteszk hangú írás, mely a Grószi különös hangokat hall címet viseli, Szirmai Károly realista jellegű elbeszélései közé tartozik; a köré a kevés számú Szirmai-novella közé, melyekben meg is van fejtve a titok: honnan, kitől származnak a különös hangok. De Szirmai Károly legtöbb írásában csupán a sejtelmes, titokzatos hangokat idézi fel, mintegy jelezve, hogy a szokványos értelemben vett élet mögött van egy másik, ahol egészen más erőviszonyok uralkodnak, s amely fontosabb, jelentősebb, meghatározóbb az emberre nézve. Most, hogy az újvidéki Forum Könyvkiadó megjelentette Szirmai Károly válogatott elbeszéléseit a jugoszláviai magyar irodalom doyenjének — így m u t a t j a be az írót a könyv fülszövege — hetvenötödik születésnapjára, a negyven év alatt született negyvenkét novellából valóban egy igen erős, tiszta hangú magyar elbeszélő portréját ismerh e t j ü k meg. Ez a hányatott életű, sokáig súlyos anyagi gondok közt tengődő tehetséges jugoszláviai magyar elbeszélő m á r fiatalon modern hangszerelésű írásaival tűnik fel, a l a k j a i n a k belső jellemzésével, azzal, ahogy elbeszéléseiben a valóság és a vízió egymásba játszik, ahogy a cselekmény belső logikáját követi szuverén idő184

kezelése. Az indulatok, az álmok, a z érzelmek, a z emlékezés írója; novelláiban az alapvető motívumok a z iszonyat, a halálfélelem, a kitaszítottság. Különösen a harmincas-negyvenes évekből származó írásaiban különös imaginárius fények foszforeszkálnak, titokzatos á r a m ü t é s e k hatnak, m i n t a szürrealistáknál, a felzaklatott idegek rémlátásai, az álmok, víziók képei, s az író n e m húz válaszfalat a m a t e r i á lis világ és a z árnyvilág közé. Komor, sötét hangulatú írások e z e k ; sorai mögött föl-fölrémlik a n n a k a s i vár bácskai gyártelepnek a h a n g u l a t a , ahol egy emberöltőin á t élt. Kedveli azokat a helyzeteket, amelyekben h ő seit ráébresztheti az elmúlás könyörtelenségére, mint a Benőtte a fű-ben vagy a Viszontlátás-ban; szívesen r a gadja meg az életnek azokat a perceit, melyekben kiszámíthatatlan, megfoghatatlan erők és erőterek j á t é k á n a k tűnik a z e m b e r sorsa, de az írói m ó d szer, ahogy hőseinek összetett lelkiállapotát fölfejti, reálissá teszi a z á r n y világot: a z elvesztett időt kutató f é r fit, vagy a Gyanúba fogva hősét, a k i ben — ahogy kézről k é z r e a d j a a r e n d őrség hivatali bürokráciája — egyszerre b ű n t u d a t ébred, maga sem t u d j a , miért, honnan, míg ugyanolyan s e j telmes és kétértelmű módon, hogy b e zárult körötte a kör, ki nem szabadul. A Gyanúba fogva m á r 1959-es k e l tezésű írás; s ez egyúttal jelzi azt is, hogy Szirmai Károly elbeszélő m ű v é szetében igen nehéz meglelni az írói fejlődés jeleit, m i n t h a n e m is n é g y évtized, csak néhány é v novelláit t a r tanánk a kezünkben. Mégis megfigyelhető az a következetes törekvés, hogy egyszerűbb, világosabb, szabatosabb legyen, a m i későbbi írásait tömörebbé, összefogottabbá tette, de úgy tűnik — m i n t H e r ceg János is írta az 1960-ban megjelent Már nem jön senki című elbeszéléskötetéről —, hogy a f l a u b e r t - i impassibilité n e m kedvezett ennek a homályban játszó költészetnek. L á t o másaiból felmerülő képei élesebbek lettek, de színtelenebbek is: ez a m á r már Nagy L a j o s prózájára emlékeztető szenvtelen, tényközlő tárgyilagosság nem kovácsolódott szerves egységbe Szirmai lírai alapállásával. Humanizmusa viszont, a kisemberek sorsa iránti részvéte t a l á n m é g m e g -

győzőbb későbbi írásaiban, melyeik közt egyre több egyértelműen realista novellával találkozunk. A kisember, a szegények, az elesettek, az öregek, a küszködők: ők Szirmai elbeszéléseinek hősei, az ő félelmeikről és nyugtalanságukról vallanak ezek a sokszor csehovi ízű írások. S az ő sorsukat idézik a Szirmai által annyira kedvelt mesenovellák, állattörténetek is, melyek közül nem is egy tisztán szimbolikus, allegorikus írás, mint az Esőcsináló ember vagy az Elvándorol az erdő, mely egy nép sorsát rajzolja meg megrendítő erővel. Mikor 1931-ben megnyerte „A Mi irodalmunk" novellapályázatot A holló című elbeszélésével, Szenteleky Kornél így írt róla: „Képei mély színekben pompáznak, és mögöttük meg-

rázó szimbólumok lüktetnek, mint hatalmas lángok a puha, párás köd mögött" Ha Szirmai Károly stílusának legjellemzőbb jegyeit keressük, a mai napig valamiképp érvényesnek érezzük a Kalangya egykori szerkesztőjének sorait. Bár kétségtelen, hogy az első novellák romantikus színezetű, expresszív költői nyelve később mind inkább a tényeket rögzítő, asztétikus, tárgyilagos stílussá fejlődött, legutolsó írásaiban is a merengés, a múlt feletti borongás alatt ott izzik az őszinte humanizmust, az emberiség jövőjéért érzett aggodalmat megfogalmazó szimbólumok tüze. Igaz, visszafogottabban, fegyelmezettebben és ritkábban él velük az író. (Forum Könyvkiadó, Újvidék, 1968.) PÁLYI ANDRÁS

URBÁN JÁNOS: TÜZSZIGET Az utóbbi évtizedben egyre többet tudtunk és tudunk meg a szomszédos Jugoszlávia területén folyó történeti kutatások eredményeiből. A közvetlen határos Vajdaság mozgalmi múltjának feltárásában úttörő szerepet játszó Lőbl Árpád (Lőrinc Péter) munkáit különösen nagy haszonnal forgatjuk. Mindamellett a jugoszláviai magyar irodalom hazánkbeli publicitásától a magyar nyelven kiadott jugoszláv történeti irodalom ismertsége a várható arányoktól is sokban lemaradt. Különösen keveset hallhattunk a hozzánk legközelebb eső és kutatási területünkhöz legszorosabban kapcsolódó problematikájú vidékek helytörténeti terméséről. Ebben a szervezett kapcsolatok gyengeségét kell látnunk. Az elmondottak fényében szemléivé Urbán János könyvét, amely a Tisza mentén fekvő Ada község munkásmozgalmának krónikáját nyújtja (a most megjelent I. kötetben 1919-ig, a tervezett másodikban 1919—1946-ig), joggal remélhetjük, hogy az egyes városok, községek históriáját feltáró újabb feldolgozások — legalább a Vajdaság területéről — eredményeikkel, közös búvárkodást kívánó kérdéseikkel bevonulnak a Dél-Magyarország múltját vizsgálók mindennapi gyakorlatába. Ada nevével a földmunkásság szervezkedéseinek, kiemelkedő fontosságú összejöveteleinek ismerői gyakran találkozhatnak, az országos mozgalomban is rangos helyet kiérdemelt helyi szocialista törekvésekről azonban csak igen hézagos, megalapozatlan képünk volt. Urbán János munkája — ha nem is old meg minden

kérdést — ebben gyökeres változást hozott. A szép kiállítású, illusztrált kötet a régebbi és újabb történeti irodalom alapján rajzolja meg a község múltját a XIX. század második feléig, attól kezdve pedig igen alapos, minden használható adatot előbúvárló levéltári munkára építve tárgyalja a mozgalmak gazdasági-társadalmi hátterét és kisebb-nagyobb megnyilvánulásait. A teljességre törekvő anyaggyűjtésből következő adátgazdagság a munka először szembetűnő érdeme. A felkutatott tények kezelésében, felhasználásában nem mindig jutott el a kívánatos szelektálásig és az ismétlések elkerüléséig. Esetenként nem kezeli kritikával a korábbi helytörténeti irodalom állításait sem. A mű szerkezetének folyománya, hogy időnként csapongónak tűnő megformálással is találkozhat az olvasó, bár a község történetének fő állomásaihoz igazodó és az országos történetben megszokottól eltérő korszakolással egyet lehet érteni. Az Ada rebellis hagyományaira utaló Tűzsziget címet jogosulttá tevő mozgalmi múlt alapjait, eredőit a szerző a földkérdésben, annak a határőrvidéki, majd koronakerületi mezővárosként élő Adán jól kimutatható, kedvezőtlen alakulásában látja. A kötet kiemelkedő érdemei között ennek gondos feltárását mindenképpen meg kell említenünk. Nagyon értékes az úrbéri viszonyok végkifejletének, a nincstelenek teljes kisemmizésével végrehajtott, legelőfelosztás hosszan elhúzódó ügyének meggyőző rajza is. A mozgalom okait kutatva sok185'

oldalúan és több, nálunk eddig fel sem merült szempontot követve bontja ki az adai agrárproletariátus életviszonyait. Az olvasó Urbán János előadása nyomán kétségtelenül látja azt, hogy Adán sokkal inkább kialakultak az agrárszocialista szervezkedés feltételei, mint másutt; ezzel magyarázható a mozgalom ereje és terrorral dacoló folyamatossága is ebben a községben. A szorosabban vett szervezkedés előzményeit újszerűen jelöli meg a 80-as évek ún. ínségi csoportjaiban. A szocialista organizáció kezdeteit 1893—94-re teszi, és a magyar földmunkásmozgalom legbaloldalibb irányzatát jelentő Várkonyi-szárny kiemelkedő harcosához, az adai születésű és ott élő Csuzdi Ferenc nevéhez kapcsolja. A helyi szocialista mozgalom a kötetből kitűnően főként Várkonyit követte, Ada 1896—97-ben a hazai szervezkedés egyik iránymutató központja lett. Ott adta ki lapját a Várkonyit támogató szerb agrárproletariátus számára Mita Radujkov. Az adai mozgalom ettől kezdve folyamatos volt, s nem utolsósorban a bérharcokban öltött testet. A szocialista szervezkedés

SEPA ANTON:

186

helyi indulását a kötet nem illeszti be az országos keretekbe, illetőleg nem tudja felmutatni azt a konkrét szálat, amelyből kiderülne, hogyan, kik révén jutott el a szocializmus Adára. Kár, hogy a sztrájkharcokat a mozgalomtól szerkezetileg elszakítva tárgyalja, szerves összefüggésük így nem mindig nyilvánvaló. Sok újszerű ötlet és szempont jellemzi a csendőrségről írt Emberbőrben vadállatok c. fejezetet. Fontos rész a helyi szocialista sajtó történetéről szóló is. Sok adattal, érzékletesen mutatja be az első világháború okozta nyomort. A két forradalom időszakában a földkérdést állítja ismét központba, s bemutatja a község jórészt sajátos helyzetét. Urbán János könyve gazdag anyagával, a más helytörténeti munkáknál kevésbé általános, sokirányú vizsgálat következetes alkalmazásával számunkra is fontos, értékes és követendő munka. Néhány szóvá tett gyengéje a kötet érdemeiből semmit sem von le. (Forum Könyvkiadó, Újvidék, 1967.) SZABÓ FERENC

NÉPÜNNEPÉLY

SZOVJETUNIÓ

BALLA LÁSZLÓ: PARÁZS A HÓBAN Érdeklődéssel fogtam a könyv olvasásához: vajon milyen gondok, gondolatok foglalkoztatják a Szovjetunióban élő közel százezer magyart, azok szellemi képviselőit, hogyan áll ott a magyar nyelvű irodalom ügye? Kapcsolatot csak az utóbbi évtizedben sikerült teremtenünk, s közös könyvkiadói vállalkozásaink is voltak. E munkában jelentős részt vállaltak magukra a két ország irodalmi és politikai lapjai: a Kárpáti Igaz Szó, a Tiszatáj, a DélMagyarország. Számos novellát, hírt közöltek már eddig is. Balla László könyve is e „csereakció" útján került kezembe. A szerző mostanáig regényekkel, riportokkal, irodalomtörténeti munkákkal, versesköteteikkel jelentkezett. E kötetben először gyűjtötte össze novelláit. Húsz év termése: a legrégibb, a Dohány 1947-ben, a legfiatalabb, a Parázs a hóban 1967-ben íródott. E két évtized alatt sok minden történt, de az író a legfontosabb eseményekre, főleg a lelki robbanásokra reagált érzékenyen. Sokrétűen tette ezt; gépkocsivezetők, pártvezetők, művészek, tanárok, orvosok, forradalmárok, a Vietnamot bombázó pilóta, fasiszták és áldozataik élete tárul elénk. Lényegében mindegyiknek — mint sofőrhősének — meg kell vívnia a világgal, a bürokráciával, a szerelemmel és a gyűlölettel, önmagával. S e harcban alakjai — néhány kivétellel csupán — torzulást szenvednek. Sajnálatosan elbuknak, vagy megkerülve a nehézségeket, számító karriert csinálnak. Balla az utóbbiakat különösen sok változatban t u d j a felmutatni. Csak a Parázs a hóban, a Lili Marlen, A szobor szeme, és a Harminc másodperc hősei tiszták; vagy eleve azok, vagy végül is azzá válnak a bizonyságtétel során. Ilyen a Gyalogosan és a Dohány öreg- és fiatalasszonya is, mert a szerelemhez, a világhoz tisztán, vagy annyira naiv-számítóan kapcsolódnak, hogy az még természetes. Központi helyet foglal el a gyűjteményben a Parázs a hóban cím ű novella. Főhősében, Bakos Jenőben mindaz a szándék, akarás koncentrálódik, ami „elődeiben", más novellák hőseiben ¡csak apránként van m e g A bevezető sorok Bakos életének megszenvedett, tragikus igazságát tartalmazzák, amely másokat is az értelem és a megértés felé indít, a parázs fokoza-

tosan feloldja a dermedtséget: „Villogó hóba pattant egy parázs. Olvadni kezdett tőle a fehérség, meleg rezgések borzongtak a fagyba. De hideg a táj. Az egész térség tán a Tejútig keménnyé van fagyva. Hiába szent az akarás: a meghidegült világ felrázása — megfagy, kialszik, elhamvad a parázs. Kezdett valamit, s nem lesz folytatása?" A novellák színvonala természetesen nem egyforma. Az író gyakran ú j formai eszközökkel, megoldásokkal is kísérletezik A kísérlet sem mindig sikerül, de az újjáépülést segítő tanulságként mindenesetre hasznosak e próbálkozások. Ott tud aztán élménnyé rendeződni a szándék és ihlet, ahol egyszerűen, tisztultan alkalmazza a sok variációt kialakítani akaró eszközeit. (Kárpáti Könyvkiadó, Ungvár, 1967.) MARI GYÖRGf

VINCZE A N D R Á S FAMETSZETE

187

MI VAN A FIÓKBAN?

<

NJ

Z z,

W £

H « *

N-I «

O c/j U

< N < a oj t-j tn < j. « W 2

E két flekk előmunkálatai során — persze az utolsó p i l l a n a t b a n — d r á g a e x p r e s s z l e v é l lel r i a s z t o t t u k C s o ó r I s t v á n t G y u l á n : Í r á s b a n v á l a s z o l j o n az a l á b b e l h a n g z ó k é r d é s e k r e . P o s t a f o r d u l t á v a l , h é t s ű r ű n gépelt l a p o n itt volt a v á l a s z : egy m e g r e n d í t ő őszinteséggel k i s z a k a d t , t ö k é l e t e s f o r m á b a higgadt életrajz, amit közölni kellene ink á b b , s e m m i n t igy s z é t s z a b d a l v a s z á r a z a d a tokká kurtítani:

— Beszéljen ifjúságáról, az első írói próbálkozásokról. — 1910. X. hó 10-én, este 10 óra 10 perckor születtem Szeghalmon. Danka nagyanyám azt mondta: ez az öt tízes többet jelent, mintha két zápfoggal jöttem volna a világra. Szerencsés lesz a fiú . . . Tévedett nagyanyám, mert egész életemben úgy elkerült a szerencse, mint csalánt a mennykő. 4 éves voltam, amikor apám elpusztult az első világháborúban. Ennek előtte a nagyanyámtól igazgatott, jófőztű Koronavendéglőben volt italmérő. 1921-ben a kocsmát elvitte az infláció; csak egy polgáriig futotta; elállítottak géplakatosinasnak. 14 évesen már családfenntartó voltam: nyáron hajnali 2-től este 10-ig tízlégkörös cséplőgépkazánt fűtöttem. Szalmával. Pillanatnyi megállás nélkül tömni, t ö m n i . . . Kibírtam, mert nem volt más választásom. Később házalással, feketebádogossággal próbálkoztam (a „fekete" bádogos kályhacsövet, üstházat csinál), mígnem a munkanélküliség a hadseregbe sodort. 1931ben szakaszvezetőként szereltem le, közben magánúton befejeztem a polgárit, s 1932-ben a Sebes Körös Vízszabályozó és Ármentesítő Társulat irodatisztje lettem. Irodalmi próbálkozásaim idején első feleségem okos ízlése irányított. Neki köszönhetem, hogy a Szeghalom és Vidéke helyet adott néhány cikkemnek, szépprózai kísérletemnek. A későbbi köztársasági elnök, Tildy Zoltán felesége mondta akkori-

ban: „magának remek nyelve van, jóember". — 1943-ban már könyvei jelentek meg. Igaz-e, hogy ezeknek szinte valamennyi példánya elpusztult a háborúban? — Az 1935—36-os rettenetes aszály és a Sárrét felismert paraszti nyomorúsága adták az indítékot a komolyabb írói vállalkozásokhoz. 1941 körül Szabó P á l biztatott, és a Kelet Népé-ben lehozta öt perc c. novellámat. Havas udvar és örök malom című regényeimet 1943ban adta ki a Makkay Zoltán-féle cég. A Szeghalmon véletlenül megismert Makkay 4000—4000 példányban jelentette meg a könyveket, de Szolnokon a vidéki szállítmányt bombatalálat érte. A szemtanúk előadása szerint a szolnoki pályaudvaron térdig gázoltak az emberek könyveim maradványaiban. Itt meg is feneklett írói sorsom. — A felszabadulás utáni másfél évtizedes hallgatásból tudomásunk szerint fia, Csoór Gáspár, a fiatalon elhunyt kitűnő író- és filmrendező-jelölt ébresztgette. — 1948-ban Gyulára kerültem, egy év múlva feleségem meghalt, m a j d jöttek egyéb megpróbáltatások. De Gazsi fiamban örömem telt: a Képzőművészeti Főiskolára járt 3 évet, m a j d a Színművészetin rendezést tanult, s a rajzoláson kívül a verse és a szépprózája is biztató volt. Arra gondoltam, ami nekem nem sikerült, sikerül m a j d a fiamnak. De a stafétabotot mégis viszszakaptam. Gazsi fiam 1960-ban végbélrákban meghalt. Ma is örülök a n nak, hogy a váltás előtt, halálos ágyán még megláthatta a Népszavá-ban Kerecseny tojás c. novellámat. Hogy ez könnyített utolsó napjain — az biztos. — Hogyan ítéli meg lapunk szerepét írói újrakezdésében? — A Tiszatáj-nál kezdődött második nekifutásom 1961-ben, a Templomhely lyel. Ez idő tájt — Szabó Pál a j á n l á sára — a Népszava is újra szerepeltetett. 1963-ban megjelent Galagonyagally c. novellás kötetem, de ezután ismét csak félreállítás következett, a szegedi lapoknál és a kiadóknál egyaránt. Az 1968-as év már a harmadik nekirugaszkodásé volt — ú j r a a makacs szegedi folyóirat jóvoltából. — Milyen elkészült műveket tartogat ez a tervekkel teli új periódus? — Hőseim, a körösi vízi emberek, kubikosok mindig támaszt jelentettek nekem. Sorsuk gazdag élményanyagot kínál, ezeket szeretném papírra vetni. Elkészült műveim: Hegy és göröngy (regény, 15 ív), Hová hullnak a csillagok? (3 kisregény, 12 ív) és Novellák (12 ív). Két közeikész kisregény most formálódik az izzasztóban. (-)

KRÓNIKA Vendégeink voltak JURIJ SKROBINEC ÉS NODAR GURESIDZE A Magyar írók Szövetsége vendégeiként hazánkban tartózkodó szovjet írók közül szerkesztőségünkbe látogatott Jurij Skrobinec ismert, jeles ukrán műfordító és Nodar Guresidze Tbilisziben élő grúz költő, műfordító. Vendégeinkkel szívélyes, baráti eszmecserét folytattunk, amelynek eredményeként tovább mélyült és szélesedett kapcsolatunk a mai szovjet irodalommal, különös tekintettel ez alkalommal kárpát-ukrajnai szomszédainkkal, akiknek magyar nyelvű irodalmáról e számunkban mutatunk be ízelítőt. (E bemutatást egyébként a Kárpáti Igaz Szó irodalmi oldalain — eddigi folyamatos közlések után — viszonozni fogja.) Jurij Skrobinec az orosz és ukrán líra kölcsönös fordítója, Petőfi, Madách Imre ihletett ukrán nyelvű átültetője jeles mai magyar költők számos művét tette át népe nyelvére (köztük, mint korábban hírül adtuk, Andrássy Lajos verseit is), jelenleg az Apostol-t közli folytatásokban. Nodar Guresidze személyében első ízben köszönthettük Grúzia küldöttjét szerkesztőségünkben. Verseit lapunkban szintén bemutatjuk. Róla addig is annyit, hogy szűkebb hazájában az Orosz Költészet ihletett tolmácsolója (Nyekraszov, Majakovszkij, Szurkov). A költő verseiből viszont orosz nyelvre többek között J. Jevtusenko is fordított nem egyet. N. Guresidze most foglalkozik komolyabban magyar művek fordításának gondolatával — bizonyos, hogy szívélyes eszmecserénk ehhez is szerény hozzájárulás lehet. (A.)

BRECHT A VILÁG SZÍNPADAIN Bertolt Brecht születésének 70. évfordulójára a Nemzetközi Színháztudományi Intézet NDK-beli központja, a Berliner Ensemble és a Német Művészeti .Akadémia 1968. február 9—16-ig Brecht-szimpóziumot rendezett. Ezen a világ minden részéből 200 rendező, színész, drámaíró, színház- és irodalomtörténész, fordító, díszlettervező és színikritikus vett részt a világ minden részéből. A szimpózium titkársága a résztvevőktől írásbeli jelentést kért a következő két kérdésre: 1. Gyakorolt-e Brecht befolyást országa színházi életére? 2. Milyen kérdések és nehézségek merültek fel országukban Brecht darabjainak színpadra állításában? A Theater der Zeit 1968. decemberi száma (22. f ü zet) mellékletként közli, néha rövidített formában, a beérkezett válaszokat. A 18 jelentés között éppen úgy megtalálhatók a szocialista országok (Szovjetunió, Bulgária, Románia, Lengyelország és Magyarország), mint a nyugati (Anglia, Spanyolország) és az északi államok (Dánia, Finnország, Norvégia, Svédország), valamint a tengerentúli országok (Egyesült Államok, Japán, India, Egyesült Arab Köztársaság) beszámolói. Brecht hatása a leetöbb országban a háború előtt és alatt a baloldali értelmiség, diákság, szakszervezeti munkások és színházi teoretikusok szűk körére korlátozódott

INNENONNAN KÓS KAROLY s z ü l e t é s é n e k 85. é v f o r d u l ó j á t ünnepelte a romániai magyar I r o d a l o m , s a j n o s az i t t h o n i ünneplés nem volt méltó n a g y s á g ú a h h o z az í r ó i - e m beri műhöz, mely a romániai m a g y a r irodalmat a születése pillanatától kezdve napjainkig olyan inspiratlven befol y á s o l t a . Az í r ó t , építészt, képzőművészt ma már mind e n k i által i s m e r t és e l é r h e t ő m ű v e k őrzik, d e v a n ennek az é l e t m ű n e k egy olyan építménye, mely itth o n m é g Igen n a g y h i á n y o k kal ismert csak, de amelyen ennek az a l k o t ó n a k kezenyoma mindenütt fölfedezhet ő : ez a r o m á n i a i m a g y a r irodalom, melynek szervezője s egyik legjelentősebb a l a k j a Kós K á r o l y , a k i t az ünneplők méltán köszöntött e k í g y : ecce homo creator — íme a teremtő ember. Huszár Sándor kolozsvári m a g y a r író riportot k é s z í t e t t Kós Károllyal, aki a riporter kérdésére, hogy a két háború közti m a g y a r irodalomból milyen stíluseszmények, íróegyéniségek vonzották, többek között a következőket válaszolta: „Zilahyt, Márait nem szerettem. Valahogy németutánzóknak láttam, én megmaradtam Mikszáthéknál. Az e r d é l y l e k k ö z ü l T a m á s i t közelebb érzem magamhoz. Nylröt nem. Tamási humora, amely tőlem nagyon messze volt, n a g y o n t e t s z e t t és t e t szik m a Is. Ő s z i n t é n szólva elő-előveszek e g y - e g y J ó k a i t m a is. A b b a n t u d o k g y ö nyörködni, megnyugtat és jólesik . . . T a m á s i t m i n t e m b e r t is s z e r e t t e m , az ő f u r csa, k i s s é rossz m o d o r á v a l e g y ü t t , és s z e r e t t e m mint írót. K u n c z a l jól v o l t u n k , ő a Nyugat e m b e r e volt. ö E u r ó p á t j e l e n t e t t e n e k e m . Ml erdélyiek voltunk, ő európai. Bánffy a maga minden furcsaságával szintén kedves n e k e m . . . " Az E r d é l y i Helik o n és a S z é p m f v e s t ö r t é n e t é r e v o n a t k o z ó k é r d é s b e n elhangzott: Baloldalinak tartották magukat?" — Kós válas z a : „ F e l t é t l e n ü l . Én legalábbis annak." Gaál Gáb o r r ó l : „ N a g y o n jól v o l t u n k Gaál Gáborral. Ha valamiben n e m é r t e t t ü n k egyet, d ü h ö sek lettünk — válaszoltunk e g y m á s n a k , és kész, el volt Intézve, ö s s z e ü l t ü n k a k á v é h á z b a n , és j ó t n e v e t t ü n k , ö Is hitt a m a g á é b a n , é n Is a m a g a m é b a n . . . Én n a g y o n szerettem Gaál Gábort." A

189'

KRÓNIKA INNENONNAN 85 éves K é s K á r o l y t k é s z ü l ő m ű v e k írása közben találta a riporter. Í r j a a Kolozsvári testvérek regényét, egyharm a d á v a l , m i n t e g y 100 o l d a l lal m á r e l k é s z ü l t , és egy ö n é l e t r a j z o t í r : „Rideg, t á r g y i lagos önéletrajzot akarok c s a k írni. A d a t o k a t , hogy l á s s a m , m i is t ö r t é n t . . . Csel e k v ő e m b e r v o l t a m . Sose s z e r e t t e m visszanézni. A B u dai N a g y A n t a l - b a n is e l ő r e néztem . . . Ezért nem irok emlékiratokat, semmi effélét. Nem spekuláltam, éltem." (Utunk, 1968. dec. 13.)

„A JUGOSZLÁVIAI MAGYAR IRODALOM JELLEMRAJZA" Az ú j v i d é k i Ű j S y m p o s i o n 1968. 43. s z a m á b a n j e l e n t m e g HurnyiK ívíulios íra&a a i-uví c i m m e l . A szerző, a k i az utóbbi időben egy kötetre vaió í r ó - n y i l a t k o z a t k é s z í t é sével és közlésével h í v t a f ö l m a g á r a a f i g y e l m e t , ezzel az írásával rendkívül szigorúan veszi k r i t i k a a l á a j u g o s z l á viai m a g y a r i r o d a l o m m ú l t j á t és j e l e n é t . Í r á s á n a k n é hány gondolatát hosszabban idézzük: „A jugoszláviai m a g y a r irodalom idén ünnepelhetné születésének ötvenedik évfordulóját. Ha kedve volna hozzá. E fél évszázados irodalmi fejlődés kórképét egyik-másik í r ó n k , a k i s e b b s é g i i r o dalmak iránti méltányosság p a r a n c s s z a v á r a , j ó i n d u l a t ú a n és k e g y e l e t t e l j e s e n r e tusálni próbálta. A retuche, s a j n o s , r o s s z u l s i k e r ü l t . Elég a Kalangya évfolyamait átl a p o z n o d : az a v i t t s á g d o h szaga c s a p k i b e l ő l ü k . Ü l j be egy könyvtárba, böngészd végig a d é l v i d é k i magyar í r ó k m ű v e i t , és r á k e l l d ö b benned: dilettánsok és félírók p a n t e o n j á b a t é v e d t é l . . . Számomra nem kérdéses irodalmunk hovatartozása. Semmféle kettős, hármas vagy négyes kötöttséggel n e m lehet e l b ű v é s z k e d n i azt a tényt, hogy a jugoszláviai magyarság a magyar nép (szerves v a g y szervetlen) r é sze, s h o g y k u l t ú r á j a az egyetemes magyar kultúra (szerves v a g y szervetlen) r é sze . . . " Hornyik a jugoszláviai m a g y a r irodalom „jellemferdülésének" egyik l e g s z ú l y o s a b b o k á t a dilettantizmusban látja: „Nálunk a dilettantizmus nem csupán

190'

Népszerűségének és hatásának nagyobb mérvű t é r hódítása és szélesebb körben való elterjedése főleg 1956 óta figyelhető meg. így Angliában, Indiában és Japánban. A legtöbb országban sokáig a színház n a turalista felfogása (Szovjetunió) és a politikumtól való húzódozás (Anglia) akadályozta elterjedését. Sok helyen (pl. Romániában) Brecht nagyobb mérvű térhódítását az is akadályozta, hogy eleinte csak elméletét ismerték a színházi szakemberek és n e m a gyakorlatát. Brecht magyarországi hatását V a j d a György Mihály ismerteti, rámutatva arra, hogy Brecht e l t e r j e d é sét nálunk eleinte az nehezítette meg, hogy d a r a b j a i nak előadása olyan játékmódot igényelt, ami n á l u n k szokatlan volt. így a Szecsuani jó ember előadásán á rendező egy valóságos Kínát a k a r t a színpadra v a rázsolni és ezzel minden varázsától megfosztotta a p a rabolát. Az első átütő közönségsikert a Koldusopera Petőfi-színházi bemutatója hozta meg, bár ez még nem valósította meg teljesen a brechti játékstílust. Ez először a Kaukázusi krétakör 1961-es budapesti, M a d á c h színházi előadásának sikerült. (Theater der Zeit.) „KOR 68" Érdekes fotókiállítás nyílt december 15-én a Móra Ferenc Múzeum kupolacsarnokában. A Szegedi Fotoklub öt tagja, P. Gibiszer Katalin, Horváth Dezső, dr. Porszász János, dr. L a j o s Sándor és Szávay István f o tóit látjuk a paravánokon. A Szegedi Fotoklub országos mezőnyben is előkelő helyet foglal el, ezt bizonyítja az is, hogy a Fotoszalon megnyitásakor a nyáron a Szegedi Fotoklub a Fotóművészek Szövetsége díját kapta. Ez a klubkiállítás — az öt művész munkája — is jó színvonalon reprezentálja munkájukat. Újszerűséget hozott a kiállításnak, hogy festőművész, Hézső Ferenc nyitotta meg, s b e vezetőjében a fotónak a művészetek között elfoglalt helyét vizsgálta. Technikailag és tematikailag változatos anyaggal jelentkeztek. Az égbe törő fúrótorony éppúgy helyet k a pott a filmkockán, mint a lírai hangulatot árasztó Téli táj, a realista ihletésű Asszonyfej is. P. Gibiszer K a talin kontrasztos képei t é m á j a főleg a t á j (Erdő, Hóval borítva, Gémeskút, Napraforgó), Horváth Dezső képei realista ihletésűek, az emberre és a n n a k környezetére figyelnek (Elhagyott tanya, Szik, Szélmalom M á r t é lyon, Házvég). Ezek mellett találjuk dr. Porszász J á nos Olajkút-ját, a távoli Piramisok-at és még n é h á n y szép tájképet (Süllyedő világ, Téli határ), dr. L a j o s Sándor szegedi és Szeged környéki képeit (Köd a Tiszán, Alsóvárosi templom homlokzata, Tápéi parasztudvar, Tiszai halászbárka, Tápéi parasztfej). A lírai hangulatot Szávay István képei árasztják, melyek m á r szinte a mesevilágba is elvisznek (Pitypangos ég alatt). Mindent együttvéve a Szegedi Fotoklub kis alkotócsoportjának kiállítása- a klub komoly m u n k á j á r ó l t a n ú s kodik.

f ű z f a p o é t á k és k o n t á r i r ó k bűne, h a n e m hatóságilag engedélyezett zugipar. Kisebbségi p r i v i l é g i u m ; vissza is élt ü n k vele k e l l ő k é p p e n , p e r sze többnyire öntudatlan u l . . ." „Csak egy (csöppet sem böics) t a n a c s o t a a n a t o k : í r ó i n k n a k meg keil tanulniuk magyarul. lviegtortennet, hogy keserves dolgozataikat n i a n o l n a p s e n k i sein oivassa el. .. A h á b o r ú előtti Híd még t u d o t t t ö m e g e k e t t o b o r o z n i és n e v e l n i az i r o d a l o m n a k , m e r t eleven kapcsolatot tartott f e n n o l v a s ó k ö z ö n s é g é v e l . De e g é s z é b e n v é v e , h á b o r ú előtti és h á b o r ú u t á n i i r o d a l m u n k bezárkózott magába: az önszeretet tornyába. Kes e r ű p a r a d o x o n : ez a r o n g á l t n y e l v ű és e r ő s e n dilettáns ízű irodalom elitirodalommá tornázta fel magát. Ma, amikor m á r komoly m ű veket produkál, olyanokat, amelyek valóban sorskérdéseinkkel foglalkoznak, tehát megérdemelnék a nagyközönség figyelmét — m a g á r a v a n hagyatva. Csak kiváltságos kevesek olvassák: a szakmabeliek. Irodalmunk legfontosabb leiemvonása, hogy idegenked i k (idegenkedett) mindenfélu feladatvállalástól. Köz ö n s é g é t n e m n e v e l t e , sőt, m e g sem hallgatta kívánságait. Finnyásán elfordult minden nem-irodalmi témát ó l (van i l y e n ? ) ; az ö t v e n e s évek óta, a kordivatnak m e g f e l e l ő e n , m á s t s e m tesz,

INNENONNAN csak iparkodik hamisítatlan poesie pure-t felmutatni. N e m , n e m k e l t e t t volna l e alacsunyodnia kozönsegehez, d é n e m lett v o l n a szaDad u y végzetesen kOiUe».nezove válnia . . . Az e l m ú l t f é l é v s z á z a d s o r á n a jugoszláviai magyar irodalom a dilettantizmus és az ö n t e t s z e l g e s u t j á n h a l a d t , elidegenedett környezetétől, e i i t - z u g i r o d a l o m m á lett. R é g e b b e n is, m o s t is t ö r t é n t n é h á n y kitörési kísérlet e zártságból, de nem sok eredm é n y t l á t u n k . Az o l v a s ó k a t n e m i g e n lehet r á b í r n i , h o g y a n e k i k s z á n t k ö n y v e k e t és folyóiratokat megvásárolják. H o g y o l v a s ó k ö z ö n s é g ü n k elm a r a d o t t és m ű v e l e t l e n — társadalmi-gazdasági okok m e l l e t t —, i r o d a l m u n k n a r cizmusával magyarázható. Nem csodálom, ha olvasónk szívesebben lapozgatja Jókait vagy Mikszáthot, mint egyegy e u r ó p é e r mandarinunk izzadságszagú elitkönyvét. Könyveink: monológok. Kritikáink: monológokról szóló m o n o l ó g o k . Az írói t e h e t s é g e t , a m ű vészi é r t é k e t s e m m i f é l e t á r sadalmi szerep nem pótolh a t j a u g y a n , d e m a g a a sze-

r e p - és f e l a d a t v á l l a l á s : í r ó és i r o d a l o m k é p e s s é g v i z s g á j a . K é p e s s é g v i z s g a előtt á l l u n k . Az új írónemzedék nem a k a r b e l e t ö r ő d n i előde s o r ' sába, a visszhangtalanságba; kiutat keres. Többet vállal a közszellemből, é l e t k ö z e l e s e b b i r o d a l m a t a k a r é l e t r e hívni. Nem mentes a régi hibáktól, n e m s z o k o t t le a k ö l döknézésről sem, de tett m á r néhány lépést a társadalmi feladatok felé . . . I r o dalmunk elidegenedett környezetétől, k i v á n d o r o l t n é p é ből, h a z á j á b ó l . Most ú j r a visszatér hozzá. Karaktere kezd m e g s z i l á r d u l n i . " Az Ü j S y m p o s i o n - b a n e d dig s e m volt s z o k a t l a n az éles k r i t i k a i h a n g , d e H o r nyik Miklós cikke mégis szokatlanul hat. Minden valószínűség s z e r i n t n a g y v i t á k k i v á l t ó j a lesz.

SZERKESZTŐI ÜZENETEK Nem közölhető kéziratot küldtek: G. Z. Debrecen, N. JBaja, G. P. Szarvas, I. M.. Csákberény, S. P. Budapest, P. L. Budapest, F. J. Budapest, B. J. Boroszka, V. R. Sárospatak, H. A. Budapest, V. J. Szeretnie, S. Z. Budapest, A. Cs.. Debrecen, J. S. Miskolc.

191'

FIGYELEM!

Ezúton közöljük kedves Olvasóinkkal, hogy március és áprilisi számunkat színes, gazdag tartalommal, összevont emlékszámként a Magyar Tanácsköztársaság 50. évfordulója méltó megünneplésének szenteljük. A 3—4. szám terjedelme 192 oldal, ára 12 Ft lesz. Az előfizetési ár változatlan. Megjelenik 1969. március 15-én. Kérjük, hogy a külön példányszám igényeket a Posta Központi Hír lapirodánál, (Budapest, V. József nádor tér 1.) február 15-ig jelentsék. EMLÉKSZAMUNK TARTALMÁBÓL: ANDRASSY LAJOS, HORGAS BÉLA, KALÁSZ LÁSZLÓ, LÁSZLÓFFY ALADÁR, LÖDI FERENC, NYERGES ANDRÁS, PETRI FERENC, POLNER ZOLTÁN és SZÉKELY DEZSŐ versei CSERHALMI IMRE: FITOS (A borbély halála) — egy történelmi tárgyú tv-film forgatókönyve; KÁLMÁN LÁSZLÓ: A NAGY KÍSÉRLET — részletek egy történelmi drámából; KISS ANNA: EGYSZER VOLT FALU — elbeszélés; ÖRDÖGH SZILVESZTER: ELTÖRÖTT A MÉCSES — elbeszélés; AKÁCZ LÁSZLÓ: KRISZTUS, FÉL LÁBBAL — elbeszélés

iüin::!Í:i A BELSŐ VISSZHANG — SIKLÓS JÁNOS esszéje A TÁRSADALMI HALADÁS ÉS A TANÁCSKÖZTÁRSASÁG — RÁCZ JÁNOS tanulmánya; KULCSÁR PÉTER: TÖREDÉKEK A TANÁCSKÖZTÁRSASÁG SAJTÓJÁNAK TÖRTÉNETÉHEZ; BARBARITS MIKLÓS: A HÓDMEZŐVÁSÁRHELYI MUNKÁSSAJTÓ 1919-BEN; TAMASI MIHÁLY cikke egy makói mártírról; UGRÓCZKY MIHÁLY írása: A VILÁGFORRADALOM C. HADIFOGOLYÚJSÁG KALANDOS ÜTJA CSONGRÁDIG; Egy ismeretlen magyarországi Lenin-nyomtatvány ADALÉKOK A MAGYAR SZOCIALISTA IRODALOM TÖRTÉNETÉHEZ (BÁRDOS PÁL, CSAPLÁR FERENC, POMOGÁTS BÉLA, HEGEDŰS ANDRÁS, M. PÁSZTOR JÓZSEF írásai) KRITIKÁK A FÉL ÉVSZÁZADOS ÉVFORDULÓ KÖNYVEIRŐL

MAI SZOVJET KÖLTÉSZET ÍRÁSOK AZ INTERNACIONALISTÁK KÖZTÁRSASÁG KAPCSOLATÁRÓL

ÉS A MAGYAR

TANÁCS-

Ünnepi összeállításunkat kiegészítik hagyományos rovataink: HAZAI TÜKÖR, MŰVÉSZET, FÓRUM, KRITIKA, KRÓNIKA 192

A r a : 6,— Ft

KIS S Z E G E D I MUNKÁSMOZGALOMTÖRTÉNET V. Az 1905—1906. évi k o r m á n y z a t i válság a r ra ösztönözte a szociáldemokrata p á r t o t , h o g y f o k o z z a a h a r c o t a polgári d e m o k r a t i k u s s z a b a d s á g j o g o k k i t e r j e s z teseért, e l s ő s o r b a n az á l t a l a n o s titkos választójogért. A p á r t á l t a l vezetett t ö m e g m o z g a l o m pedig - a m e l y n e k Szegeden is nagy e r e j ű m e g n y i l a t k o z á s a i v o l t a k — döntően h o z z á j á r u l t a k o r m á n y z a t i válság politikai válsággá f e j l ő d é s é h e z . Szeged m u n k á s a i a h e l y i polgári s a j t ó t u d ó s í t á s a i b ó l is, r é s z l e t e s e b b e n pedig a Népszava beszámolóiból értesülhettek az oroszországi f o r r a d a l m i m o z g a l o m r ó l . Az orosz proletariátus elszántságáról erkezö h í r a d á s o k a teszült belpolitikai helyzetben a szegedi m u n k á s o k h a r c k é s z s é g é t is f o k o z t á k . 1905 elejétől k e z d v e a m u n k á s o k és a helyi k ö z i g a z g a t á s vezetői között éles politikai ö s s z e c s a p á s o k t ö r t é n t e k . F e b r u á r b a n pl. a r e n d ő r k a p i t á n y k é t a l k a l o m m a l n e m engedélyezte, hogy a szociáldemokrata p á r t s z e r v e z e t a Klauzál t é r e n választójogi g y ű l é s t t a r t s o n . A g y ü l e k e z é s i jog e d u r v a m e g s é r t é s e elleni t i l t a k o z á s u l m i n t e g y 500 m u n k á s — m i n d k é t n a p o n — n é g y e s sor o k b a r e n d e z ő d v e egész d é l u t á n t a r t ó t ü n tető sétát r e n d e z e t t a K á r á s z u t c á n . Ezek a m e g m o z d u l á s o k a g y ü l e k e z é s i szabadság biztosítása melletti politikai t ü n t e t é s e k , a fennálló rend m u n k á s e l n y o m ó intézkedései ellen i r á n y u l ó t i l t a k o z á s o k v o l t a k . Előkészítették a m u n k á s o k a t a Szegeden első ízben m e g s z e r v e z e t t , 1905 áprilisi á l t a l á n o s politikai t ö m e g s z t r á j k r a . Az á l t a l á n o s s z t r á j k a k e n d e r f o n ó g y á r i munkások mozgalmából f e j l ő d ö t t ki. A g y á r m u n k á s a i m á r c i u s 22-én c s a k n e m valamennyien beszüntették a munkát, mert Wimmer Fülöp gyárigazgató elbocsátott t ö b b o l y a n m u n k á s t , a k i k b e l é p t e k a szociáldemokrata pártba. Erre a gyár munkásai — e l s ő s o r b a n a s z e r v e z k e d é s i szabadságot követelve — s z t r á j k b a léptek. H a r c u k a t a s z o c i á l d e m o k r a t a p á r t s z e r v e z e t is t á m o g a t t a , a m e l y n e k élén e g y lelkes és h a r c o s f i a t a l szocialista, Révész S á n d o r állott. A m i k o r a r e n d ő r s é g — a n a g y t ő k e v é d e l m é r e sietve — f e l o s z l a t t a a k e n d e r gyári munkások sztrájktanyáját, a pártszervezet április 5-ére á l t a l á n o s s z t r á j k o t h i r d e t e t t a gyülekezési jog és a s z t r á j k szabadság megvédéséért. A mozgalomba m i n t e g y 7000 e m b e r , t e h á t a v á r o s m u n k á s a i n a k l e g n a g y o b b része b e k a p c s o l ó d o t t . A p á r t s z e r v e z e t a szakszervezeti c s o p o r t o k segítségével mozgósította a m u n k á s o k a t . A v á r o s b a n a d d i g soha n e m t a p a s z t a l t hatalmas munkabeszüntetés megrémítette a város vezetőit: a polgármester visszaadta a munk á s o k g y ü l e k e z é s i jogát, és ígéretet tett, hogy a s z t r á j k s z a b a d s á g o t tiszteletben t a r t ja és a r e n d ő r s é g g e l is tiszteletben t a r t a t ja. Az á l t a l á n o s s z t r á j k t e h á t t e l j e s győzelmet hozott. Ezzel a p á r t t e k i n t é l y é t , b e folyását n a g y m é r t é k b e n növelte. Az 1905 t a v a s z á n lezajlott szegedi politikai m o z g a l o m n a k — az o r s z á g o s m o z g a lomtól e l ő n y ö s e n eltérő — v o n á s a volt az, hogy elsősorban nem a választójogi reformot követelte, h a n e m e g y é b polgári d e mokratikus követeléseket hangoztatott. A választójogi r e f o r m g o n d o l a t a c s a k 1905 a u g u s z t u s á t ó l kezdve k e r ü l t a helyi m u n -

A i t a l á a o a eaZrálk V « Í M n

•M

i r . l i l l . . » Ujti rl,ú«lkrtrl!»ii

oZsffjlMI, 6

_ _ _ ' h r h i r t U t A>

hnga

Irr.Tfún^k n ü i t W l v r . u k )rvn»M . r k i W n a . m a i k f.r> > < rVkv« M > . » ' J » 1 • -UóM»'- . . , fukai !vlv kru-ivrfoav. ( j j r »«•k pirk WHurvrha K » w « t -k (.kW aa . 1 r«4i U O krr.levf.i.»«v.>f m>akwal Ú. « Ü k ckariiaa~.rv .itrajkf ana . oaalrak. A K M iraW i á z h a t k . J v v W a a t j r v a a j a m i akjarv-o a auaakAaak m r » : k l « . j r » J « U l l l l l f . m a i aa iadokolaaad. k / j a « t r a j k a M l^AakoAi« kvl|. A . akkaa v W a t ' k a 16ka(..iaf.. b... ka k i n í k , b o c j ü i l N A ackik * t j olvaa k d j « í . altó (Vífr'— a A naWJakaf.Uar aaaabo •»Kotla a la .rkiaokat, art s a a M a , ! — " * , aa ha aa lkai. a •aarklkaak. Aki akaa. aa 4ai• MÁk.. aki pvaiff aaat akar. aa klvebrli a MQaka* a karv4c A aairajkokrk rtaa vlataatt.. fiiaak ataa r á a o u k a "ít-rodi p..lrtm..rtotbra ncr „ilk—et, aki Slaaka a- a taat r r r a b M . t á t l a a n p r t t a taAar a aaaakaMtk aaacl avm ruhák ia.rvJ.a-i.tvt, . t a r i V a ajti.t » « t a l m i avklk. Mikor a f.>.|*tr. a . A v r r a m karra rljaraaa koitakoaakaa Irat, a ta f t i i raaayir, r r a f a r r a r éa d o k á a r n t r aaak a k i - kkraibvlii A—ítaat-ea - aaoiidaiilaal ráiI "ak a k. n>1 vrfwaA-jtyirbrlifkkvl a kktriaata (rvk- í -. tartirttak, a a i g i i k l « a a « t t k aa á i u U a o a „traikot. I. titrijkkaa U r í t a l aktkal u t a a r m r a e k ar a . a r t aaakatak a ka a bolaaai aaa a r a bokra r í a tanrkao.k jojó. kivrrtrMaatark trlJratMaM, • í aaertUa mar lap aaaa a • «aroat. • rtrljkja t^-kat Ik.rajai E l l b bvkkrrtktiik, _ _ _ t Aaa Bankaaoa la trljvara a aatrájkolok aUalara 1 á 'akták, arat kaayra r a j t.lpftavi r v o ^ a v a a M a a a anakaaAAaak. a r a ataa aa M j a k u t a l t r y a r v a A 4 r M W . ttat, ralaBlat a p u l i i m — w f., ko«j viiarkaakV-J -arra a Baakkaakaak. kaarta aa títalak i l l l l ryt-oaokaak trttrk kan. . ^ ^

b"irs •

|

rgjnlnt tat mtiahmi vkrut -art 'Mtutfbr tof

A N é p s z a v a b e s z á m o l ó j a a z 1905. á p r i l i s i szegedi általános s z t r á j k r ó l

kásság politikai jellegú akcióinak középp o n t j á b a . E m o z g a l o m egyik f e j e z e t e volt a z o k t ó b e r 8-i n é p g y ű l é s , a m e l y e t a p á r t szervezet az ún. „nemzeti ellenállást" hirdető, nacionalista követeléseket megfogalmazó polgári ellenzéki pártok szövetségének, a koalíciónak szegedi vezetőivel együttműködve rendezett. A gyűlési határozat é s a g y ű l é s s e l k a p c s o l a t o s e g y é b d o k u m e n t u m o k azt bizonyítják, hogy a kellő p o l i t i k a i t a p a s z t a l a t t a l n e m r e n d e l k e z ő szegedi szocialista vezetők b e l e n y u g o d t a k a b ba, hogy a választójogi követelés a „nemzeti" követeléseknek alárendelten nyerjen megfogalmazást. A pártszervezet — helytelenül — e n g e d m é n y t tett a koalíciónak, és elfogadta egy időre az o s z t á l y e g y ü t t m ű k ö dés p r o g r a m j á t . A párt központi vezetőség é n e k 1905 n o v e m b e r é t ő l k e z d v e i s m é t é l e s koalicióellenes állásfoglalása a szegedi pártszervezetet kivonta a polgári befolyás alól; 1905 v é g é n a s z e g e d i s z o c i a l i s t á k is s z á m o s gyűlést rendeztek, amelyeken megbélyegezt é k a d e m o k r a t i k u s j o g o k k i t e r j e s z t é s e t ellenző pártszövetséget. T ö b b ilyen gyűlés t ü n t e t ő felvonulással és a r e n d ő r s é g erőszakos fellépésével végződött. A szegedi pártszervezet által rendezett 1906. é v i m e g m o z d u l á s o k s z á m a — a z előző évhez képest — csökkent, de a szervezet t e v e k e n y s é g e t ö b b i r á n y ú v á v á l t . 1906 .januá r j á b a n , az oroszországi f o r r a d a l o m kitörésének évfordulóján - a központi pártvezetőség k e z d e m é n y e z é s é r e — S z e g e d e n is ü n nepi m u n k á s g y ű l é s volt. A gyűlés szónoka, V á g ó Béla b u d a p e s t i k ü l d ö t t a p r o l e t á r i n t e r n a c i o n a l i z m u s e s z m é j é t és az orosz m u n kások harca iránti rokonszenvet igyekezett e l m t ' l y í t e n i a r é s z t v e v ő k b e n . Az 1848-as f o r radalom é v f o r d u l ó j á t is m e g ü n n e p e l t e a p á r t s z e r v e z e t ; m á r c i u s 18-án m i n t e g y 5000 m u n k á s vonult fel, és követelte a n é p számára a jogokat.

A kormányzati válság 1906 áprilisában történt m e g o l d á s a után a tőkések és a h a tóságok m i n d erőteljesebben jelentkező támadásával szemben a proletariátus — ors z á g o s a n é s S z e g e d e n is — e g y r e t ö b b s z ö r kenyszerült védelmi harcokra. A szegedi munkáltatók szervezetének egyik vezetője, Robelly A l a d á r építész k e r e s z t é n y s z o c i a l i s t a egylet a l a k í t á s á v a l a k a r t a e l l e n s ú l y o z n i a szocialista szervezetek tevékenységét. A szociáldemokrata munkások azonban meghiúsították törekvéseit: nagy tömegben részt v e t t e k a s z e r v e z ő g y ű l é s é n , é s m e g akadályozták az egylet létrehozását, a m i a munkások osztályharcának egyik jelentős d i a d a l a v o l t 1906-ban. A h e l y i p á r t s z e r v e z e t — a fővárosból kiinduló mozgalom keretében — n a g y g y ű l é s e n tiltakozott a l a k b é r és élelmiszer-uzsora ellen. A korábbinál nagyobb súlyt helyezett a m u n k á s o k rends z e r e s n e v e l é s é r e , k é p z é s é r e . 1906 v é g é n — egy 19'J5. é v i s i k e r t e l e n k í s é r l e t u t á n — » k é t előadássorozatot indított. Ezek középpontjában a p á r t m u n k a kérdéseinek megvilágítása, a p á r t gyakorlati tevékenységének m e g m a g y a r á z á s a , ezen keresztül a m u n k á s öntudat fejlesztése állott. A s z e g e d i s z o c i a l i s t a m u n k á s o k 1905—1906ban — a z o r s z á g ö s s z o c i á l d e m o k r a t a m o z galom k e r e t é b e n — b á t r a n h a r c o l t a k a d e mokratikus részkövetelésekért. E harcok során n ő t t a p r o l e t a r i á t u s politikai ö n t u data, n ő t t a p á r t politikai és szervezeti b e f o l y á s a is. M i v e l a p á r t p o l i t i k a i t e v é k e n y ségét S z e g e d e n is a s z a k s z e r v e z e t i c s o p o r tokra t á m a s z k o d v a végezte, a s z a k m a i szervezetek a p o l i t i k a i h a r c o k s z e r v e z e t i b á z i sai is v o l t a k . 1905—1906-ban a mozgalom s z é l e s s é g b e n é s m é l y s é g b e n n ő t t , é s a z 1917 előtti k ü z d e l m e k k i e m e l k e d ő f e j e z e t é t a l k o t j á k v á r o s u n k b a n is.

G. E.

h i f t l M U i i f i Mfi

kótté«

aépeytléeael iBocpéft* meg •» oeeea I ae£'dátemáaafc, j-BJtí A c l a ó w f é l e roodáglőbe kOriUbeUÜ mm ipariáe ffildmirte m r a k á z p O k i e x M t S e n e . A g y « * I etaSke 041 Irtván, J e g y z ö j « * * * * * * * * * * U r » k voltak. 1 . < A napirendet, u erezz forradalom Vágó Bél* elvtáie A d u eUS, »ki • a g y katási, «mélyet A1 « « a tgüi tarőpikl moBkUmozfAlomr* t e t t s d U u oroAi forradalmi mozgalmak

a 19. Mázadba« • a «áp«t «rázni »1

emberek méltatása mellett r á m a t a t o « O r o M t r t t l f (AKlajági fejlődésére, amely az ipari z o o t r a u o k alaiak ulázával hatalmaz i p a r i e a a k i a m a a g a l a u megiaremtóiérá Iztt, a o é l y a maga k W « * áa n o d á i a t o a küzdelmére] elérte a J dóimat, amely el fogja zőpSral a feogy helyébe a mabadoa 4 j U d « alapjait r a k j a le, amelyben a — loai még akaarthatatlaa ardral

tánadalvm Mé. Kzt»l kapcaoUtban BBékaaaáj maat Myd kttddmérd

tett, amelyet aanál nagrobb « a e r g U — roaaltu rivai, mert Itt a %mladrtds m m

—AA a

„ mmtkdmda mdUtt a 'regT BCIMM aaanmkaág ellem bambán. VegOl e«yea bőtök á M é t tárta elő 1 m a g a a t o e pekláaak állHotta oda a magyar meokáeokaak.

A Népszava tudósítása a szegedi m u n k á s o k n a k az orosz f o r r a d a l o m é v f o r d u l ó j á n rendezett gyűléséről