KORMÁNYZATI KOMMUNIKÁCIÓS KÖZPONT SAJTÓIRODA
Gyurcsány Ferenc külpolitikai évértékelője a Magyar Tudományos Akadémián 2007. március 7. Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Excellenciás Hölgyeim és Uraim! Kedves Meghívottak! Magyarország jelentős utat tett meg az elmúlt bő másfél évtizedben. Alapvetően átalakult a gazdasági, politikai rendszerünk, külső kapcsolati és szövetségesi kapcsolataink. Történelmi értelemben teljesítettük a „kötelező kűrt”. Magyarországon parlamentáris demokrácia és szociális piacgazdaság lett, az ország tagja a NATO-nak és az Európai Uniónak, és a határon túli kisebbség nagyobbik része most már a közös, bennünket nem elválasztó, hanem sokkal inkább összekötő Európa-ház lakója. Sok okunk és indokunk van arra, hogy számvetést készítsünk, próbáljuk megérteni, mi is történt a világban, és újrafogalmazzuk külpolitikánk hangsúlyait, ha kell, belső arányait. A külügyminiszter asszony is említette, önök is jól tudják, hogy értékelve az elmúlt jó másfél évtized sok-sok tapasztalatát, értékelve a körülöttünk lévő világot, Magyarországon a külpolitikai stratégia átfogó felülvizsgálata és újrafogalmazása zajlik. Szeretnék hozzájárulni ehhez a folyamathoz – nem lezárni a vitát, hanem e vita résztvevőjeként megosztani önökkel, mit gondolok Magyarországról, mit gondolok a körülöttünk lévő világról, mit kell tennünk és hogyan kell azt tennünk. A történészek nagyon sokszor beszélnek az ún. rövid XX. századról. Valóban, a mögöttünk hagyott évszázad történelmi értelemben 1914-ben, az I. világháború megindításával kezdődött és 1989-ig, a hidegháború befejeződéséig tartott. Ha visszaemlékezünk, miként is gondolkodtunk 1989–90 tájékán az előttünk álló jövőről, akkor több volt az olyan jóslat, amely végül is nem vált be, mint az olyan előrejelzés, amely utólag pontosnak bizonyult. Az egyik nagyon jelentős, befolyásos amerikai politológus 1990 elején még arra számított, hogy azt követően, hogy egy szuperhatalom – ahogy ő ezt mondja – eltűnik a színről, az európai kontinens véresebb háborúk színhelye lehet, mint valaha volt. A szóban forgó politológus a hipernacionalizmus veszélyeitől tartott 1990-ben. Egyetlen példaként éppen Magyarországot és Magyarországgal nagyon sokszor vitázó, konfliktusba keveredő – ez a mondat visszafelé is érvényes – Romániát említette meg. Úgy gondolta, hogy a konfliktus akár háborúhoz is vezethet, miközben Jugoszlávia felbomlásának még csak a lehetőségét sem említette meg. Hol van már 1990? Hol vannak azok a jóslatok? Ki gondolta volna akkortájt, hogy Magyarország és Románia szinte mindenki mást megelőzve kölcsönös jószomszédi viszonyt lesz képes kialakítani? Hogy a két ország politikai elitje és a határon túl élő magyar vezetők a Nyugat által feltételezettnél lényegesen bölcsebbek, mértéktartóbbak lesznek, és nemsokára az intenzív együttműködés útjára lépnek? Ki gondolta volna, hogy a két ország képviselői
történelmileg hihetetlenül rövid idő alatt a transzatlanti védelmi és politikai szervezet, majd pedig az európai gazdasági integráció tagjaiként a legszorosabb szövetségre lépnek egymással? Annak a két szervezetnek tagjai vagyunk mindketten, amelyek ma a progresszió és a multilaterális együttműködés első számú letéteményesei a világon. Szóval ki gondolta volna 1989–90-ben, hogy Trianon után a román kormánynak – és tegyük hozzá, nem mellesleg a szlováknak is – egyszer majd még magyar nemzetiségű tagjai lesznek? A jóslatok, hála az égnek, nem ebbe az irányba váltak be. A hidegháború után – ahogyan Brzezinski mondta annak idején – a langyos béke ért véget, szemben a hideg békével, amit általában forró háborúk követnek. A neves politológus és politikus itt arra utalt, hogy a hidegháborúnak nem voltak deklarált győztesei és vesztesei, senkinek nem kellett megalázó békeszerződést kötnie. A Nyugat vezető politikusai pedig tanultak a történelemből, és az Oroszországgal való kapcsolatukban el akarták kerülni az ún. versailles-i szindróma megismétlődését, miközben helyesen – és tegyük hozzá: szerencsénkre egyöntetűen – kiálltak amellett, hogy a függetlenné vált országok valóban szuverén módon dönthessenek saját szövetségesi kapcsolataikról. A kétpólusú világrendszer megszűnte után az volt a kérdés, hogy milyen világrendszer jöjjön létre. Sokan egypólusú világrendet vizionáltak. Olyan világrendet, amelynek középpontjában egyedüli szuperhatalomként az Egyesült Államok áll majd. De nem ez történt. Kiderült, hogy a szuperhatalmi lét valójában csak viszonylagos. Ez a fogalom csak egy ellentétes pólus létezése esetén értelmezhető. Akkor hát a béke alkonya virradt ránk? – kérdezhetnénk. Talán azért nem. Bizakodásra ad azonban okot, hogy az első évtizedet a világ vezető hatalmai között kialakult szinte felhőtlen biztonságpolitikai együttműködés jellemezte. 1991ben az iraki agresszort amerikai vezetéssel egy multilaterális haderő verte ki Kuvaitból. A terrorista merényletet szervező Líbiával szemben a nemzetközi közösséget képviselő Biztonsági Tanács rendelt el gazdasági embargós intézkedéseket. A boszniai háborúnak az Atlanti Szövetség hadereje vetett véget. Ami pedig a koszovói háborút illeti, azt szintén a NATO vívta meg. És ha már itt tartunk, akkor emlékezzünk arra a három nagyon szép esztendőre, 1996-ra, 1998-ra és 2000re, amely esztendőkben egyetlen vétót sem emeltek a Biztonsági Tanácsban. Így néztek ki a ’90-es évek, de azután valami megváltozott. Jött 2001 szeptembere. Ez a sikeres multilaterális együttműködés a 2001. szeptember 11-i terrortámadás után megtorpant. Az Egyesült Államoknak a tálib rendszerrel szembeni fegyveres önvédelemhez való jogát még mindenki elismerte. A világ ugyanakkor már megosztottá vált akkor, amikor a Szaddám-rezsim felszámolása került napirendre. A Biztonsági Tanácsban ekkor már nem született határozat, és a korábban szorosan együttműködő nagyhatalmak között komoly törésvonalak keletkeztek. Mindenki előtt világossá vált, hogy a kétpólusú világ megszűnése után az Egyesült Államok globális hatalomként működik, vagyis az egyetlen olyan hatalomként, amely politikai, gazdasági és politikai szempontból képes maradt arra, hogy a világ bármelyik térségében globális szereplőként cselekedjen. De kiderült még valami más is: kiderült, hogy még ez a globális hatalom sem képes a világban jelentkező 2
konfliktusok önálló kezelésére, vagy ha úgy tetszik, egymagában állva nem képes hosszú távon megteremteni a biztonság és a rend fenntartható, hatékony garanciáját. Az elmúlt évek tapasztalatai azt mutatták, hogy a biztonságot veszélyeztető fenyegetések elhárítására, a konfliktusok tartós kezelésére csak multilaterális alapon van reális esélyünk. Hadd tegyem hozzá: úgy érzékeljük, hogy némi változást követően ezt a felfogást vallja napjainkban Washington is. Európában 2001 szeptembere után gyakran vetették az Egyesült Államok szemére, hogy globális képességeinek birtokában és tudatában előnyben részesíti az egyoldalú megoldásokat. Az Egyesült Államokban pedig azt róják fel nekünk, európai nemzeteknek, és az Európai Uniónak, hogy csak gyengeségeink miatt ragaszkodunk az ún. multilateralizmushoz. Ne tagadjuk, hiszen azt hiszem, mindannyian tudjuk, akik ebben a teremben ülünk, hogy mindkét érv, mindkét állítás mellett számos valóságos bizonyíték, ha úgy tetszik, érv sorolható fel. Világosan látnunk kell, hogy Európa és Amerika közös érdekeik és közös értékeik mellett – vagy, ha úgy tetszik, ellenére – két különböző politikai entitás. Az Egyesült Államok föderatív államként vált globális hatalommá, az Európai Unió pedig 27 tagjának szervezeteként szeretne egységesen fellépni a nemzetközi porondon. Az unió azonban aligha válhat annyira integrálttá, mint az Egyesült Államok. És ha már szeptember 11-énél tartunk, nem lehet nem szólni valamiről, ami igen sok fejtörést okoz az elemzőknek és a politikusoknak egyaránt. Arról beszélek, hogy 2001. szeptember 11-ét követően sokan beigazolódni látták a civilizációk háborújának teóriáját. Úgy vélték, hogy a történelem menetét hosszú időn keresztül az ebből származó terrorizmus elleni háború, és annak biztonságpolitikai következményei határozzák majd meg. Ezt látszottak alátámasztani a madridi, a londoni, vagy a telavivi robbantások is. Szeretném önökkel megosztani azt a nagyon határozott álláspontomat, hogy ezek a rémtettek nem általában véve az iszlám világhoz, hanem annak szélsőséges fundamentalista irányzataihoz kapcsolódnak. A határvonal korántsem az euroatlanti közösség és az iszlám világ között húzódik meg, hanem azok között, akik elfogadják a terrorista módszereket – legyenek ők bármilyen vallás hívői – és azok között, akik nem fogadják el ezeket a módszereket. Történelmi értelemben tehát azt gondolom, hogy semmiképpen sem beszélhetünk a civilizációk háborújáról, vagy úgy általában az iszlám kihívásáról. De az kétségtelen, hogy jelentős civilizációs átrendezéssel nézünk szembe. Az nem kétséges Magyarország számára, hogy a NATO és az Európai Unió tagjaként nekünk is részt kell vállalnunk a szélsőséges fundamentalista terrorszervezetek elleni küzdelemből. Ha egyszerűen kívánom megfogalmazni mindazt, amit erről gondolunk, akkor azt kell mondanom, hogy nekünk kell a terrorizmus után mennünk, ha nem akarjuk, hogy a terrorizmus jöjjön el hozzánk. És ez igaz Magyarországra is. Magyarországnak tehát a maga szerény eszközeivel hozzá kell járulnia a civilizációs hátterű konfliktusok feloldásához, ezzel csökkentve a fundamentalizmus és a terrorizmus terjedésének veszélyét. Ez a hozzájárulás a civilizációs, kulturális párbeszédtől a kölcsönös érdekeltségen alapuló együttműködés erősítéséig a legkülönbözőbb formákat öltheti. 3
Hadd lépjek egy kicsit közelebb Magyarországhoz. Hadd folytassam az Európai Unióval és az Európával foglalkozó részek kifejtésével ezt a mai beszédet. Magyarországnak ma az az érdeke, hogy egy erős, önálló döntési és cselekvési képességekkel rendelkező, egységes Európai Unió jöjjön létre, amely egyenjogú partnere és nem ellensúlya az Egyesült Államoknak. Tisztában vagyunk azzal, hogy sorsunk Európáéval közös, és Magyarország nem lehet sikeres a globális versenyben lemaradó Európában. Felelősségünk Magyarországért elválaszthatatlan az Európa jövőjéért viselt felelősségtől. Évek óta ugyanazt vallom és ugyanazt képviselem: Magyarország a hazánk, az Európai Unió az európai közös nevezőnk, érdek- és értékközösségünk, ha úgy tetszik, az otthonunk, az Egyesült Államok pedig a szövetségesünk. Mindeközben persze versenyzünk is, nem ritkán barátainkkal és szövetségeseinkkel is, de ez így van rendjén. Magyarország jövője ma csak Európa általános jövőképébe illeszthető és értelmezhető. Sorsunk közös, mint ahogy mondtam: osztjuk azt a sorsot, amely Európáé. Ebből a felelősségből fakad az az igényünk is, hogy az Európai Unió mélyítse el belső integrációját, és szükség esetén terjessze ki az abba bevont területeket is. Ha közkeletűen szeretném kifejezni magam abban a hol burkolt, hol nem is annyira burkolt vitában, hogy az Európai Unió egyik tagországaként több vagy kevesebb Európát, szélesebben és mélyebben integrált Európát kívánunk-e, vagy egy sekélyes együttműködést, Magyarországon a kormánykoalícióban mi azt képviseljük, hogy a szélesebb és mélyebben integrált európai együttműködést támogatjuk. Az integráció mélyítése ugyanakkor természetesen nem számolhatja fel a nemzeti karaktert, és természetesen nem teszi zárójelbe a nemzeti érdeket, mert nem kétséges, hogy az Európai Unió tagjaként mi, Magyarország vezetői az Európai Unióban is nemzeti érdekeink jobb képviseletének lehetőségét látjuk. Európával szemben a nyitottság kettős követelményét fogalmazzuk meg és igényeljük. Nyitottság a szomszédok irányába, amely a befogadás perspektíváját is magába foglalja, és nyitottság a világ más térségei felé, amely az együttműködési formák széles körét öleli fel. A bővítés Európa versenyképességi, növekedési tartaléka, a regionális stabilitás kitüntetett területe. A folyamat további menetének azonban az unió belső konszolidációjával összhangban és nem azt aláásva kell megvalósulnia. Zajlik az alkotmányszerződésről folyó vita. Hadd tegyem hát világossá: azt gondolom és annak érdekében cselekszem, hogy mindenki számára világos és e tekintetben orientáló legyen az, hogy Magyarország az alkotmányszerződésnek nemcsak egyszerűen barátja, hanem mint első ratifikálója, úgy tekint erre az alkotmányra, mint a közös európai építkezés fontos állomására. Azért, mert meghatározza és megerősíti a tagállamok közös értékeit, mert átláthatóbbá, demokratikusabbá teszi az unió működését, mert lehetőséget biztosít az integráció további mélyítéséhez. Az a fontos számunkra ebben a vitában, hogy megőrizzük az alkotmányszerződés szövegében elért kompromisszumok egyensúlyát. Éppen ezért fontos az is, hogy mielőbb megoldódjon az alkotmányszerződés sorsa körüli patthelyzet, amely – 4
valljuk be nyugodtan – mostanra tartósan és huzamosan terheli az unió napirendjét. A magyar kormány képviseletében nyugodtan megoszthatom önökkel azt a véleményemet, hogy egyetértünk Angela Merkellel abban, hogy amikor 2009-ben a szavazóurnák elé járulunk és képviselőket választunk az Európai Parlamentbe, akkor tudniuk kell az unió polgárainak, hogy egészen pontosan mire is szavaznak. Ezért támogatjuk, hogy 2009-ig megoldás szülessen a ma még megoldatlan intézményi kérdésekre, hiszen ennyivel valamennyien tartozunk saját állampolgárainknak. Éppen ezért készek vagyunk ésszerű kompromisszumokra. Ha kell, készek vagyunk még több aktivitással szerepet vállalni azok között, akik úgy gondolják, hogy kellő és erős otthoni, nemzeti támogatásuk bázisán aktívabb szerepet vállalhatnak az európai nemzetek körében folyó széles körű vitában is. Hadd tegyem világossá, hogy őszintén támogatjuk az immár 27 tagúvá vált Európai Unió további bővítését. Tegyük hozzá: erkölcsileg sem nagyon tehetnénk mást, hiszen úgy gondolom, hogy a Magyar Köztársaság maga is a bővítési folyamat nyertese. Azt gondoljuk és azt tapasztaljuk, hogy az integráció kiterjesztése meghatározó módon járult hozzá a kelet-közép-európai államok átalakulásához, és ugyanezt várjuk a bővítés, az integráció elmélyítésének a következő években várható, előttünk lévő lépéseitől is. Szükségesnek tartjuk a nyitott kapuk elvének fenntartását, Horvátország mielőbbi felvételét. Fontos számunkra az is, hogy a Nyugat-Balkán államai minél gyorsabb ütemben közeledjenek az unióhoz. Ezt a térséget nemcsak a magyar külkapcsolatok szempontjából, hanem az egész európai térség biztonsága és prosperitása szempontjából stratégiai fontosságúnak és stratégiai jelentőségűnek tartjuk. A Nyugat-Balkán Európa politikai és gazdasági vérkeringésébe történő szerves bekapcsolódása nélkül a térség tartósan a kontinens válságövezete maradna. És ez akkor is így van, ha tudjuk jól: a nyugat-balkáni rendezés az európai kül- és biztonságpolitika eddigi legnagyobb próbatétele. Éppen ezért annak az európai elkötelezettségnek, hogy a nyugat-balkáni országok Európában találják meg azt az integrációs erőt, amely hosszú távon biztosítja a prosperitást és a demokratikus normák megerősítésének nem egyszerűen csak a kormánypolitika szintjén, hanem igazi társadalmi programként is meg kell fogalmazódniuk, nemcsak itt a térségben, hanem szélesebb értelemben Európában is. A térség jövője szempontjából Szerbiának kulcsszerepe van. Egy stabil jövőképpel rendelkező, gazdaságilag megerősödő Szerbia pozitív regionális kisugárzása döntő lehet abban, hogy a régió át tud-e lépni a háborúk, a nacionalizmus és a provincionalizmus árnyékán. Az uniónak megkülönböztetett felelőssége van abban, hogy a szerb társadalom az európai perspektívában keresse a kibontakozást. Különösen igaz ez a Koszovó státuszát érintő nehéz döntéseket követően. Magyarország abban bízik, hogy Koszovó jövőbeni státusza olyan, az ENSZ BT által jóváhagyott életképes megoldáson nyugszik majd, amely ténylegesen Koszovó lakosai kezébe helyezi sorsuk irányítását, gondoskodik a helyi közösségek jogainak teljes körű tiszteletben tartásáról, s megteremti a kibontakozás esélyét az egész térség számára. Az Ahtisaari-javaslatcsomag ehhez jó kiindulópontot jelent.
5
Hadd tegyek hozzá itt még valamit. Valamit, amiről egyre kevesebbet beszélünk Európában, de mi tagadás, egyre többet gondolkodunk róla. Magyarország megérti és méltányolja, hogy egyelőre még számos országban tapasztalható ellenérzés Törökország európai uniós tagságával kapcsolatban. Ám éppen a korábban elmondott gondolatmenet, az iszlámmal kapcsolatos magyar álláspont is azt indokolja, hogy továbbra is kiálljunk az iszlám vallású, ám szekuláris, és a tagsági feltételeket remélhetőleg teljesítő Törökország uniós tagsága mellett. Legyen világos: az Európai Unió a nyitottság elvére, a toleranciára, az emberi, a politikai szabadságjogok széles körű biztosítására épül. A mértékletesség és a mérsékeltség politikáját valljuk magunkénak, e tekintetben pedig természetesen nyitottnak kell mutatkozni a különböző vallási nézetek, meggyőződések iránt. Tegyük hozzá: természetesen azt igényeljük, hogy az európai kulturális értékek hagyományos közös tiszteletben tartása, az integratív erő fenntartása és a mérsékelt közéleti, társadalmi, politikai, vallási magatartás legyen a meghatározó. Mert Európát a béke kontinensének akarjuk. Európában a békét hosszú távon és minden tekintetben fenn kell tartani. Közelebb kerülve térségünkhöz, nem lehet nem észrevenni itt, Európában és itt, Magyarországon, hogy a térség országai, Lengyelországtól a Balkánig, sok tekintetben hasonló jellemvonásokat mutatnak az elmúlt években mutatott belső konfliktusaik tekintetében, a társadalmi átalakulás karakterét illetően. Azt látjuk, hogy a térség országaiban a ’90-es években végbement változások korábban nagyrészt rejtve maradó gazdasági, szociális és etnikai feszültségeket hoztak felszínre. Ezek a korábban elfojtott feszültségek nem egy helyen a nemzeti és etnikai radikalizmus megjelenéséhez vezettek. A nemzeti radikalizmus természetéből következően modernizációellenes és provinciális, nem, vagy alig egyeztethető össze a haladás igényével és az európai értékrenddel. Nem, mert a nemzeti radikalizmust mindvégig az „idegenektől” való félelem, az idegengyűlölet jellemezte és jellemzi ma is. Kár lenne tagadni: a verseny az kihívás. Szembenézni vele, helytállni benne mindig fáradtságosabb, mint bűnbakot keresni. A xenofóbia az antiszemitizmus makacs továbbélésének és újratermelődésének prózai magyarázata világszerte. Nem én vagyok a felelős, valaki más. Nem nekem van dolgom a világban, hanem azoknak, akik elveszik tőlünk a lehetőséget. Mi meg azt gondoljuk, hogy a lehetőséget éppen a szabadság rendjével teremtjük meg magunknak. Meg kell jegyeznem, hogy ezeket a jelenségeket a régió több országában szinte egy időben tapasztaljuk, és ezek a jelenségek az elmúlt időszakban megjelentek Magyarországon is, annak ellenére, hogy az itt élő népek az évezredes keveredés után szinte senkire nem mondhatnák azt, hogy idegenek, hiszen ha valahol, akkor itt, Közép-Európában igazából történelmi, nemzeti, társadalmi gyökerei vannak a multikulturális hagyományoknak. A radikalizmus másik vonása a távolodás, szélsőséges esetekben a teljes elfordulás olyan európai alapértékektől, mint a demokrácia vagy a piacgazdálkodás. Végül pedig abban is hasonlítanak egymásra a nemzeti radikálisok, hogy mindig a legegyszerűbb, de álmegoldásokat kínáló szociális és gazdasági demagógiával képesek szélesebb társadalmi támogatáshoz jutni. Amit a nemzeti radikalizmus mond 6
és tesz, az nem a megoldás, hanem ebben a térségben a probléma maga. Ebből indulok ki akkor, amikor arra figyelmeztetem magunkat is, és a térség valamennyi polgárát, hogy ne próbálják meg mindig a legkönnyebb utat választani, mert a térség történelme arra tanít, hogy a legkönnyebbnek tűnő út nagyon sok esetben zsákutca. Ilyen zsákutcának tekintem a nemzeti radikális és a szociálisan populista válaszokból építkező politikai megoldásokat. Azt gondoljuk, hogy az átmenet gondjain csak a modern patriotizmus segíthet, amely szerint kizárólag a nemzeti progresszió teheti sikeressé az országokat. Az a nemzeti progresszió, amely nemzetfogalmában ötvözi az európai modernizáció és a polgárosodás értékeit és tapasztalatait a nemzeti hagyományokkal és sajátosságokkal. Ahogy mi mondjuk, magyarok, nagy eleinkre is utalva: haza és haladás. E kettő csak együtt jelenthet kibontakozást ebben a térségben. Természetesen radikális eszmék nemcsak ebben a régióban, hanem NyugatEurópában is léteznek. Nálunk, Közép-Európában azonban azért veszélyesebb a térnyerésük, mert a nyugat-európai mintákkal ellentétben ezek a nézetek nem maradnak a politikai paletta szélén, hanem nem egyszer a kormányzati pozícióba jutott, vagy tekintélyes ellenzéki politikai erők egyike-másika is hajlandó frigyre lépni a radikális nézetek képviselőivel. Nekem az a tapasztalatom – és ez magyar tapasztalatból és a régió más országainak tapasztalataiból egyaránt származik –, hogy mérsékelt középpártok és radikális politikai erők szövetségre lépése esetén nem az történik, hogy a középpártok pacifikálják a radikálisokat, hanem éppen fordítva, a radikálisok fertőzik meg a középpártokat. Ez pedig olyan tapasztalat, amely arra kell, hogy figyelmeztessen bennünket, hogy ebben a kérdésben muszáj világosan, egyértelműen beszélni és cselekedni. Ami az itthoni tapasztalatokat illeti, természetesen magam is abból indulok ki, hogy a külpolitikánknak most a belső reformok sikerét kell szolgálnia. A reformok nélkül ugyanis az ország előbb-utóbb a kontinens perifériájára sodródna, és egyre inkább táptalaja lehetne a nemzeti radikalizmusnak, a bezárkózó, a külvilágra idegenül tekintő magatartásnak. A reformpolitika a lemaradás, a kirekesztődés, a perifériára sodródás egyetlen hatékony ellenszere Közép-Európában. A reformpolitika megakasztása ezért lenne rossz Magyarországnak, és azt gondolom, hogy rossz lenne Európának is. Ami pedig a szokatlanul éles hazai belpolitikai küzdelmeket illeti, azt gondolom, hogy az ebből származó károkat nem elsősorban a kormány vagy az ellenzék viseli el, hanem – éppen a korábbiakban elmondottak okán – az egész ország. És nemcsak a mai, hanem a holnapi Magyarország is, gyermekeink Magyarországa. Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Miközben azt mondtuk, hogy sok minden megváltozott az elmúlt másfél évtizedben, és külpolitikánk prioritásait érdemes és kell újragondolni, van valami, ami időtálló ebben a külpolitikai célrendszerben. Az, hogy Magyarország felelősséget érez és visel a határain túl élő magyar nemzeti közösségekért, a kisebbségi létben élő százezrekért és milliókért. Magyarország nem önmagával szomszédos, mint egyesek ezt a múltba 7
révedve mondják, hanem magyarok által is lakott baráti államokkal. Ebből az következik, hogy a határon túli magyar közösségek iránt érzett felelősséget és a szomszédságpolitikát a maguk összetettségében, egymásra utaltságukban kell összehangolnia Magyarországnak. És tévedés azt gondolni, hogy ebben a kétpillérű politikában akár az egyik, akár a másik elemnek a túlhangsúlyozása vagy egyoldalúsága eredményhez vezethet. Nem így gondolom. Úgy gondolom, hogy csak egymásra tekintettel lehet e két külpolitikai elemet hatékonyan és erkölcsösen képviselni. Az elmúlt másfél évtized ugyanakkor jelentős változást hozott a határon túli magyarság helyzetében, hiszen többségük visszafordíthatatlanul demokratikus, prosperáló és sikeres országokban élhet, olyan államokban, amelyekkel az uniós tagság és a NATO-beli szövetségesi viszony is összefűz bennünket. Mindent meg fogunk tenni azért, hogy az unión kívül élő magyar honfitársaink is legalább hasonló helyzetben legyenek. Annak érdekében például, hogy a schengeni rendszerbe való belépésünk déli határainkon ne járjon együtt egy új vasfüggöny megjelenésével, továbbra is támogatjuk az unió és a nyugat-balkáni országok között néhány hónappal ezelőtt megkezdett vízumkönnyítési tárgyalások mielőbbi sikeres lezárását. Magyarország ezért azt szorgalmazza, hogy az unió mielőbb tegyen javaslatot a nyugat-balkáni országok állampolgárainak schengeni utazásait könnyítő, segítő vízumliberalizációs intézkedések menetrendjére. A határon túl élő magyarság megmaradásának legfontosabb feltétele, hogy a magyar közösségek előtt az eddigieknél jobban megnyíljanak a gazdasági és kulturális érvényesülés feltételei. Az eddigi támogatáspolitika mellett ezért a területi és regionális fejlesztéspolitikának lesz a jövőben kitüntetett szerepe. Ebben nemcsak a magyar és a szomszédos kormányoknak van felelőssége, hanem természetes módon a határon túl élő magyarok politikai szervezeteinek is. Hosszú ideje aggodalommal tölt el, hogy a határon túli magyarság ügyét időnként a hazai politikai pártok belpolitikai célokra igyekeznek felhasználni. Én ezzel szemben azt gondolom, hogy nekünk elsősorban arra kell törekednünk, és azt kell támogatnunk, hogy a határon túli magyarság a saját érdeke szerint keresse és találja meg a boldogulását, ne pedig egy párt vagy néhány politikus érdeke szerint. A nemzetpolitika tehát ne a pártpolitikai megosztottság exportjáról, hanem a nemzeti összefogás képességének behozataláról, Magyarországra történő importjáról szóljon. Engedjék meg, hogy a befejező részben hadd mondjak pár gondolatot Oroszországhoz fűződő viszonyunkról, és egy hosszabb gondolatot Kínáról. Az elmúlt években a gazdasági fejlődés sikere magabiztos és öntudatos Oroszországot teremtett. Ez az új helyzet a ’80-as évek végéhez, ’90-es évek elejéhez képest, mi tagadás, meglepte a világot. Moszkva határozottságát sokan fenyegetésként látják, vagy igyekeznek láttatni. Én ezt kevésbé gondolom így. Én úgy gondolom, hogy ami az elmúlt években történt, az nagyon sok tekintetben Oroszország számára lehetőség, a mi számunkra pedig kihívás. Azt gondolom, hogy nekünk, magyaroknak, és az Európai Uniónak, sőt, ha úgy tetszik, az egész világnak az az érdeke, hogy Oroszország képes legyen megőrizni és megerősíteni belső stabilitását, fejlessze és 8
modernizálja gazdaságát, erősítse társadalmi és politikai demokráciáját, és nyitott, együttműködő szerepet vállaljon a globális kihívások megoldásában. Kölcsönös félelmek és bizonytalanság helyett együttműködő partnerségre van szükség, és egymás jobb kölcsönös megértésére. Nagy baj lenne, ha a bizalom helyett a bizalmatlanság erősödne. Ugyanakkor látjuk az erre utaló jeleket. És hogyha van abban felelősség, hogy az elmúlt időszakban növekedett a bizalmatlanság, akkor azt tudom ehhez hozzátenni, hogy ez a felelősség egészen biztosan nem egyoldalú. Hiszen azért azt is látni kell, hogy nemcsak Oroszország vált bizalmatlanná Európával szemben, hanem fordítva is így történt. Ebben, tegyük hozzá, meghatározó szerepet játszottak a közelmúlt energiakonfliktusai is. Ugyanakkor ez annak ellenére történt, hogy Moszkva nem Európát kívánta megfenyegetni, és legkevésbé megzsarolni. De azt meg látni kell Moszkvának, hogy abban, hogy ez a helyzet lélektanilag így alakulhatott, hatalmas szerepe van Európa egyre fokozódó energetikai kiszolgáltatottságának. Ugyanis az Európai Unió országai, miközben a világ legjelentősebb energiafogyasztói közé tartoznak, a föld igazolt olajtartalékainak alig néhány százalékát tudhatják csak magukénak. Csakhogy a kölcsönös bizalmatlanság nem vezet messzire, legfeljebb még nagyobb gyanakváshoz. Ez pedig sem Moszkvának, sem az Európai Uniónak nem lehet érdeke. Magyarország abban érdekelt, hogy az államok, amelyek részben eltérő állásponton vannak, fenntartsák kölcsönös előnyökön nyugvó kapcsolataikat. Budapest abban is érdekelt, hogy a kialakult nézeteltérések ne eredményezzék újabb választóvonalak kialakulását Európában. Ami pedig az olaj- és a gázszállításokkal kapcsolatos kérdést illeti, a legmegfelelőbb megoldás számunkra nyilvánvalóan a közös energiapolitika kialakítása. Ugyanakkor, amíg ez nem valósul meg, addig teljesen legitimnek érezzük azt a törekvésünket, hogy önállóan találjunk megoldást energiaellátásunk biztosítására. A közös energiapolitika aztán természetesen a mi részvételünkkel fog kialakulni, és nyilvánvalóan azt nemcsak alakítani kívánjuk, hanem ahhoz igazodni is fogunk. Hogy egyszerűbben fogalmazzam meg a kérdést, mint ahogy itt leírtam: nem „vagy” közös európai energiapolitika, „vagy” Magyarország önálló energiakapcsolatai Oroszországgal, hanem „és”. Természetesen Magyarország cselekvő és hű szövetségese az Európai Uniónak. Mit sem kíván jobban, mint hogy az Európai Unió tagországai közül leginkább egyoldalúan függő helyzete feloldódjon egy közös, átfogó európai energiapolitikában. De muszáj azt mondanom: az energiapolitika nem az, amiről beszélünk, hanem az, ami működik. Az energiapolitika nem az, ami a papírokon szerepel, hanem annak a végeredménye, az a gáz, ami fűti a lakásokat, és ami energiát ad a magyar gazdaságnak. Az energiapolitikai álom és a Magyarországra érkező megfogható, konkrét energia között nem választani kell, hanem össze kell illeszteni ezt a kettőt. Hosszú távú, felelős partneri szövetségesi magatartás és rövid távú kormányzati felelősség a biztonságos energiaellátásban – ezt a kettőt illesztjük össze. Nem azért, mert el szeretnénk adni a közös szándékot, hanem azért, mert azt szeretnénk, hogy általunk ez a közös szándék is hamarabb valósuljon meg. Mert az általunk kitaposott 9
ösvényen előbb-utóbb nemcsak kevesek járhatnak, hanem többek. Muszáj arra emlékeztetnem mindenkit, hogy az elmúlt jó egy évben Európa rendkívül befolyásos országai Oroszországgal gondolkodás nélkül kötöttek akár 2030-ig terjedő átfogó, nagy szerződéseket energiaszállításra, és egyik ország tekintetében sem vetődik fel úgy a kérdés, hogy rövid távú energiabiztonság vagy hosszú távú közös európai energiapolitika. És, és, és – ez az egyetlen megoldás. Közben tegyük hozzá: Oroszország számára Európa pótolhatatlanul nagy vevő. Az orosz energiának túlnyomó része Európába jön. Téves az az értelmezés, és csak további oktalan félelmek gerjesztője, ha úgy gondoljuk, hogy Európa egyoldalúan függ Oroszországtól, vagy ha úgy tetszik, alig jobban, mint amennyire Oroszország függ Európától. Mert lehet hosszú távú álom, hogy egyszer majd más fogja megvenni az energiát Oroszországtól. De hogy ez megtörténhessen, ahhoz sok-sok év és elképesztően nagy befektetés kell, és hatalmas technológiai, pénzügyi, politikai és egyéb kockázatoknak a kezelése. Ezért aztán, hölgyeim és uraim, egymásra vagyunk utalva. Bizalmatlanság helyett a kölcsönös előnyökre épülő bizalmi szerep felépítését tartom fontosnak. Ami pedig a NATO bővítését illeti, arról hadd mondjam azt, hogy ebben nem osztjuk Moszkva aggodalmát. Az Észak-atlanti Szövetség szélesítése számunkra inkább olyan, az összeurópai stabilitást erősítő tényező, amely egyetlen ország ellen sem irányul, számunkra viszont megfelelő védelmet nyújt az új típusú, reális veszélyeket jelentő, globális biztonsági kihívások ellen, valamint a szövetségi kapcsolatrendszer elmélyítését szolgálja azokkal az országokkal, amelyek Magyarországgal azonos érdeket vallanak. Szétfeszítené ennek a mai rövid előadásnak a keretét, hogyha hosszan megvitatnánk, hogy mi történik mind e közben egy újabb globális központtal, Délkelet-Ázsiával. Mert teljesen világos, hogy az új világrendben új csillagok és új sztárok emelkednek fel. És ezek az új csillagok és az új sztárok leginkább Délkelet-Ázsia égboltját díszítik. Hosszan beszélhetnénk jó néhány nemzetről és országról, teljesítményük lenyűgöző és példamutató. Az a kultúra, amit képviselnek, nemcsak történelmi értelemben, hanem a jelenre vonatkozóan is, rendkívüli módon versenyképes, Európa és az Egyesült Államok számára alig eltúlozható kihívást jelent. Magyar miniszterelnökként legalább Kínáról egy hosszabb bekezdést azért mégis kell mondanom külön is. Kína, amely a világ legősibb folyamatos civilizációjának állama, bámulatos gazdasági fejlődést ért el az utóbbi két évtizedben. Mindenki előtt ismert talán, hogy az utolsó 20 évben megnégyszereződött az ország nemzeti összterméke. Ez elsősorban annak volt tulajdonítható, hogy az ország fokozatosan távolodni kezdett a tervgazdálkodási rendszertől. A gazdaságban megjelent a magánszféra, és az ország egyes övezeteiben külföldi vállalkozók letelepedése is elérhetővé vált. Az elmúlt évben a 10 százalékot is meghaladta a GDP növekedése, amely persze elgondolkodtatja a kínai vezetőket arról, nem kellene-e ezt a fejlődést valamelyest visszafogni. Mondom némi irigységgel – csak e tekintetben, nehogy bárki is félreértse –, bárcsak az volna a mi problémánk is, hogy nem nagyon túlfűtött-e már a gazdaságunk, nem kellene-e ezt a hatalmas vágtát nyugodtabb tempóra csökkenteni. 10
Mindebből természetesen az következik, hogy Kína a magyar külgazdaság számára elsőrendűen fontos terület. Mindent meg kell tennünk annak érdekében, hogy külkereskedelmünk szélesedjen, hogy a külkereskedelem mellett más, hatékonyabb, mélyebb együttműködési formák is elterjedjenek. Azt gondoljuk, hogy a magyar külpolitika nagyon eredményesen erősítette meg a fókuszát Ázsia, Délkelet-Ázsia egyes országai irányában. Ezt a külpolitikai fókuszpontosítást a továbbiakban folytatni fogjuk. Végül egyetlen, ha úgy tetszik, átfogó biztonságpolitikai megjegyzést még hadd tegyek az elköszönő szavakat megelőzően, hiszen külpolitika és biztonságpolitika ma már kéz a kézben járnak. Ebben már Magyarországon is, ha nem is viták, de visszafogottabb értelmezések vannak, ezért hadd rögzítsem a saját álláspontomat. A magyar határokat ma már sem keleten, sem nyugaton nem kell megvédeni, mert a hidegháború befejeződése óta végbement történelmi változások eredményeként minden közvetlen külső fenyegetés megszűnt határainknál. A modern biztonságpolitika tehát ma már nem a határaink közvetlen megvédéséről, hanem a szélesebb értelemben vett nemzeti érdekeink védelméről szól. Ez utóbbiakat pedig sokszor országainktól nagyon távol kell képviselni. Gyakran kérdezik tőlünk itthon, hogy miért vagyunk jelen például Afganisztánban. A válaszunk az, hogy többek között azért, mert nem szeretnénk, hogy ez az ország a világ legnagyobb kábítószer termelő területe maradna, amely nem mellesleg Magyarországra is bőven exportálja a kábítószert. Mi több, éppen abban látjuk a legnagyobb veszélyt, hogy a kábítószer-termelésből származó jövedelmeket jelentős részben a terrorizmus támogatására is felhasználják. Egyébként pedig ugyanazok az európai és amerikai államok tartanak igényt a nemzetközi missziókban való részvételünkre, amelyekkel amúgy más téren is a legszorosabban szeretnénk együttműködni. Nem mondhatjuk azt például német barátainknak, hogy nem kívánunk ugyan hozzájárulni az afganisztáni béketeremtéshez, de feltétlenül kérjük támogatásukat az uniós politikák egyikének vagy másikának számunkra kedvező irányú eldöntésében. Szövetségesek és barátok vagyunk, és ez a szövetség és barátság kiterjed arra is, hogy van közös szerepünk és felelősségünk a globális biztonság őrzésében, megteremtésében, a terrorizmus elleni harcban. És ez akkor is igaz, hogyha Magyarország képességei természetesen egyes országokhoz képest szerény, más országokhoz képest egyébként egyáltalán nem szégyellni való hozzájárulást tesznek lehetővé. Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves barátaim! A Magyar Köztársaság kormánya bízik az elmúlt években sikeres külpolitika folytatásában. Az én nemzedékem fiatalon részese volt az 1989–90-es rendszerváltozás csodájának, és a környező világ gyökeres átalakulásának. Ilyen csodák ugyan egyszer történnek az ember életében, de most újra a változás lehetősége előtt állunk. A rendszerváltás után, a demokrácia megszilárdulása után a társadalmi szemléletváltás, az ország megújítása vár ránk. Azt gondolom, hogy bűnös hanyagság lenne, ha veszni hagynánk a köztársaság aktív külpolitikájának alakításában rejlő lehetőséget. Hiszünk abban, hogy hatékonyan leszünk képesek reagálni az újabb és 11
újabb külső kihívásokra, egyben módunk lesz a nemzetközi folyamatok számunkra kedvező befolyásolására is. Biztosíthatom az itt jelenlévőket, hogy Magyarország mindenki számára megbízható és kiszámítható partner lesz a jövőben is. Engedjék meg, hogy legvégül bejelentsem, hogy ezen aktívabb, árnyaltabb, sok tekintetben és sok területen ugyanakkor hangsúlyosabb külpolitikai szerep támogatására létrehozzuk a magyar kül- és biztonságpolitikai tanácsot, amelynek vezetésére a körünkben tartózkodó Valki László professzor urat kértem fel, aki a felkérést elfogadta. Köszönöm megtisztelő figyelmüket.
12
