guillermo del toro és chuck hogan the STRAIN A Kór A Kór-trilógia I. könyv A KÓR

Az Oscar-győztes A faun labirintusa című film zseniális alkotója és a Hammettdíjas krimiíró közös alkotása ez a merész, költői regény, az emberek és a vámpírok egész emberiséget fenyegető iszonyatos csatájáról. A mű egy trilógia első kötete és különleges nemzetközi irodalmi csemegének számít.

A kór-trilógia 1. kötete

© Karolina Webb

A mexikói Guadalajarában született és nevelkedett Gu i l le r mo d e l To r o 1993-ban debütált rendezőként Cronos című filmjével. Olyan alkotások fűződnek a nevéhez, mint a Mimic – A júdás faj, az Ördöggerinc, a Penge 2, a Hellboy 1, a Hellboy 2 és A faun labirintusa, amelyet világszerte dicsérő kritikákkal illettek és három Oscar-díjjal jutalmaztak. A jövőben két filmet is rendez A hobbit című regényből, Peter Jackson producer közreműködésével.

© Douglas Levy Photography

Chuck Hogan több elismert regény, többek között a The Town – Tolvajok városa szerzője. Ez utóbbi 2005-ben elnyerte a Hammett-díjat, és Stephen King révén bekerült az év tíz legjobb regénye közé. Sikeres egész estés mozifilm készült belőle. www.thestrainthebook.com

„Egy rafinált csavarokkal teletűzdelt trilógia első kötete. Felejthetetlen mese, amely már az első oldaltól kezdve magával ragad. Alig várom a folytatást.” – Clive Cussler „A szívgyógyszered végig legyen a kezed ügyében. A kór behálóz – és olyan félelmetes, hogy akár ölni is tud. Nekem bejött.” – G r e g o r y M a g u i r e , a nagysikerű A Lion Among Men és A boszorkány című könyvek szerzője „Del Toro és Hogan kéjesen borzongató történetet hozott létre, amelytől szó szerint feláll a szőr az ember hátán. A kór egyszerre hajaz Bram Stokerre, Stephen Kingre és Michael Crichtonra. Ennél jobbat álmodni sem lehet.” – Nelson DeMille „Vérfürdő és apokalipszis egy olyan rémtörténetbe ágyazva, amelyet akár egy mai napilap címoldaláról is vehettünk volna. Az élethűen kidolgozott, pergő ritmusú könyv egyszerre kísérteties és rémisztő. Kíváncsi vagyok, Toro és Hogan hova kalauzol el minket legközelebb.” – J a m e s R o l l i n s , a nagysikerű Doomsday Key szerzője „A vámpírműfaj időről időre vérszegénnyé válik, kihalással fenyegetve az élőholtak tudományát. Ám ekkor előlép Richard Matheson vagy Stephen King és… minden meg van mentve. Most Guillermo del Toro és Chuck Hogan lehel új életet a témába A kór című vérfagyasztó regényével, amely a Legenda vagyok és A gonosz háza méltó utódának tekinthető.” – D a n S i mm o n s , a nagysikerű Drood és a The Terror című könyvek szerzője

Egy hét, és Manhattannek vége. Egy hónap, és az egész országnak. Két hónap – és az egész világnak.

E

gy Boeing 777-es száll le a JFK re-

pülőtéren, de hirtelen lefékez az aszfaltcsík kellős közepén. A sötétí-

tők lehúzva. Az áram elment. A kommunikációs összeköttetés megszakadt. A földi

személyzet tanácstalan, ám ekkor segély-

kérő üzenet érkezik. Dr. Eph Goodweather,

a Kanári projekt névre keresztelt, biológiai fenyegetéseket vizsgáló gyorsreagálású csoport vezetője fogadja a hívást, és azon-

nal a géphez siet. Amikor körülnéz a fedélzeten, megfagy az ereiben a vér.

Spanyol Harlem egyik zálogházában az élő, Abraham Setrakian érzi, hogy történt valami. És tudja, hogy elérkezett az idő –

3 999 Ft

hogy háború készülődik…

ISBN 978 963 245 376 7

Amikor a vámpírvírus, amely már New

Lilának – GH A szerzők nagyra becsülik, és a legjobb szívvel ajánlják az olvasónak Robert Sullivan Rats: Observations on the History and Habitat of the City’s Most Unwanted Inhabitants (Bloomsbury, 2004) című könyvét.

Most eljött az õ idejük.

egykori egyetemi tanár és holokauszt-túl-

Felnőtteknek ajánljuk!

Lorenzának, Marianának, Marisának... és gyerekszobám összes szörnyének: Soha ne hagyjatok békén! – GDT

Mindig köztünk éltek. A vámpírok. Csöndben lapultak a sötétben. Várakoztak.

Yorkot is megfertőzte, elharapódzik az ut-

Sötét örvény csak úszóknak

cákon, megkezdődik a gigantikus méretű

Könyvmolyképzõ Kiadó

háború. Ephnek, akit Setrakian és egy szedett-vedett csapat segít a harcban, meg

kell fékeznie a járványt és meg kell mentenie a városát – a várost, ahol a felesége és vérfagyasztó

a fia is lakik –, mielőtt még túl késő.

guillermo del to ro és

chuck ho gan

the

STRAIN A Kór A Kór-trilógia

I. könyv

A KÓR

1

guillermo del to ro és

chuck ho gan

2

gui l le r mo de l to ro é s ch u ck h o ga n

the

STRAIN A Kór A Kór-trilógia

I. könyv

Könyvmolyképzo´´ Kiadó, Szeged, 2010

A KÓR

3

Írta: Guillermo del Toro és Chuck Hogan A mű eredeti címe: The Strain Book 1 of The Strain Trilogy A művet eredetileg kiadta: HarperCollins Publishers, New York Fordította: Molnár Edit A szöveget gondozta: Pásztor Judit THE STRAIN. Copyright © 2009 by Guillermo del Toro and Chuck Hogan. Published by arrangement with HarperCollins Publishers

ISBN 978 963 245 376 7 © Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2010-ben Cím: 6701 Szeged, Pf. 784 Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139 E-mail: [email protected] www.konyvmolykepzo.hu Felelős kiadó: A. Katona Ildikó Műszaki szerkesztő: Balogh József Nyomta és kötötte a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható. 4


´Lorenzának, Marianának, Marisának... és gyermekszobám összes szörnyének: soha ne hagyjatok békén!

—GDT Lilának

—CH

A KÓR

5

A szerzo˝ k nagyra becsülik, és a legjobb szívvel ajánlják az olvasónak Robert Sullivan Rats: Observations on the History and Habitat of the City’s Most Unwanted Inhabitants (Bloomsbury, 2004) címu˝ könyvét. 6


A kór

A KÓR

7

8


Ju s e f S a rdu l e g e nd ája

E

gyszer volt, hol nem volt – kezdte Abraham Setrakian nagyanyja –, volt egyszer egy óriás. A kis Abrahamnak felcsillant a szeme; hirtelen még a fatálban gőzölgő borscs is ízletesebbnek tűnt, vagy legalábbis nem bűzlött annyira a fokhagymától. Abraham sápadt, vézna és beteges kisfiú volt. Nagyanyja, aki a fejébe vette, hogy felhizlalja, az asztal túloldaláról szórakoztatta: ügyesen szőtte a történet fonalát, miközben a fiú a levest kanalazta. Bubbeh meiseh, „nagyanyó meséje”. Tündérmese. Legenda. – Jusef Sardu egy lengyel nemes fia volt. Mindenkinél magasabbra nőtt. Még a háztetőknél is. Mélyen le kellett hajolnia, ha be akart lépni egy ajtón. Hatalmas termete igazi átoknak bizonyult. Születési rendellenesség volt, nem áldás. A fiú szenvedett tőle. Izmai nem voltak elég erősek ahhoz, hogy elbírják hosszú, nehéz csontjait. Néha még a járás is nehezére esett. Egy hosszú botot használt mankóként – hosszabbat, mint amilyen te magad vagy –, aminek ezüst fogantyújára egy farkasfejet faragtak – ez volt a család címere. A KÓR

9

– És aztán, bubbeh? – kérdezte Abraham két nyelés között, nagyanyja pedig tovább mesélt: – Óriás termete volt az ő keresztje, de legalább alázatosságot tanult általa, ami oly ritka tulajdonság a nemeseknél. Mindenki sorsát a szívén viselte: a szegényekét, a kizsákmányoltakét, a betegekét. Különösen a falubeli gyerekeknek szeretett a kedvében járni; nagy, mély zsebei, amelyek akkorák voltak, mint egyegy krumpliszsák, csak úgy dagadoztak a sok csecsebecsétől meg édességtől. Az ő gyerekkorát nem lehetett boldognak nevezni: nyolcéves korára olyan magas lett, mint az apja, kilencévesen pedig még egy fejjel túl is nőtte őt. Az meg titokban nagyon röstellte magát, hogy ilyen vékonydongájú, langaléta fia van. De Sardu úrfi szelíd óriás volt, mindenki rajongott érte. Az a mondás járta róla, hogy noha Sardu úrfi mindenkire lenéz, mégsem néz le senkit. Az asszony fejbiccentéssel jelezte a kisfiúnak, hogy egyen még egy kanál levest. Az pedig elgondolkodva rágcsált egy darab főtt céklát, amit színe, alakja és jellegzetes erezete miatt „csecsemőszív” néven emlegettek. – És aztán, bubbeh? – nógatta nagyanyját, az pedig folytatta: – A természetet is nagyon szerette, és szívből megvetette a kegyetlen vadászatokat, de nemesember lévén tizenöt éves korában kénytelen volt elkísérni apját és testvéreit egy hathetes romániai vadászexpedícióra. – Ide, bubbeh? – kérdezte Abraham. – Az óriás idejött? – Északra, kaddishel. A sötét rengetegbe. A Sarduk nem vaddisznóra, medvére vagy szarvasra vadásztak, nem ám. Hanem farkasra, a családi jelképre, a Sardu-ház címerállatára. Egy ragadozóra! A Sarduk úgy hitték, a farkashús ad erőt a család 10


férfitagjainak, az úrfi apja pedig abban bízott, hogy az majd megacélozza fia satnya izmait. – És aztán, bubbeh? – Az út hosszú volt és fáradságos, ráadásul az időjárás is ellenük szegült, de Jusef derekasan küzdött. Ez volt az első alkalom, hogy a faluja határán kívül merészkedett, és az idegenek pillantásai szégyenpírt csaltak az arcára. Amikor megérkeztek a sötét rengetegbe, az erdő életre kelt körülöttük. Éjszaka az állatok falkákba verődve kóboroltak a fák között, akár a búvóhelyükről, odvukból, fészkükből, vackukról elűzött menekültek. Olyan sokan voltak, hogy a vadászok nem tudtak a táborban aludni félelmükben. Voltak, akik haza akartak menni, de az idősebb Sardu nem tágított rögeszméjétől. Farkasok üvöltése hallatszott a sötétben mindenfelől, és Sardu mindenáron el akart kapni egyet a fiának, az egyetlen fiának, akinek óriási termete szégyent hozott a családra. Az apa eltökélte, hogy tisztára mossa a Sardu nevet, megtöri az átkot, és kiházasítja a fiát, aki sok-sok egészséges örököst nemz majd. Így esett, hogy a második napon egy farkas nyomába eredt, és leszakadt a csapattól, éppen szürkületkor. Ő volt az első. A többiek egész éjjel várták, napkelte után pedig a keresésére indultak. Aznap este már Jusef egyetlen unokabátyja sem tért vissza a táborba. És ez így ment tovább. – És aztán, bubbeh? – Jusef, a fiatal óriás végül egyedül maradt. Másnap reggel ő is útnak indult, és egy helyen, amit pedig már azelőtt többször is átkutattak, egy föld alatti barlang bejáratánál apja, unokatestvérei és nagybátyjai holttestére bukkant. A koponyájukat szétzúzták, de a testük érintetlen volt; egy iszonyatos erejű fenevad A KÓR

11

végezhetett velük, de nem éhségből vagy félelemből. Hogy miért, azt Jusef nem tudta megállapítani. Azt viszont érezte, hogy valaki figyeli, sőt, szinte leselkedik rá a sötét barlang mélyéről. – Sardu úrfi elvonszolta a holttesteket a barlangtól, és mélyen a föld alá temette őket. A megerőltetéstől persze legyengült, szinte minden ereje elhagyta. Fáradt volt, farmutshet. De annak ellenére, hogy egyedül volt, félt és teljesen kimerült, aznap éjjel mégis visszatért a barlanghoz, hogy szembenézzen a gonosszal, amely szürkület után mutatkozik meg; hogy bosszút álljon felmenői haláláért, akár saját élete árán is. Mindezt a naplójából tudjuk, amire évekkel később bukkantak rá az erdőben. Ez volt benne az utolsó bejegyzés. Abraham álmélkodva tátotta el a száját. – De hát mi történt, bubbeh? – kérdezte. – Senki sem tudja pontosan. Miután a hat hétből nyolc, majd tíz lett, és még mindig nem jött semmi hír, félő volt, hogy az egész társaságnak nyoma veszett. Keresőcsapatot küldtek utánuk, de hiába. Aztán a tizenegyedik héten, egy éjjel lefüggönyözött hintó gördült be a Sardu-birtokra. Az úrfi ült benne. Azon nyomban bezárkózott a kastélyba, annak is abba a szárnyába, ahol csupa lakatlan szoba volt, és attól kezdve alig-alig mutatkozott. Akkoriban csak mendemondák keringtek arról, mi történt abban a romániai erdőben. Azon kevesek, akik látni vélték Sardut – már ha egyáltalán hinni lehet ezeknek a beszámolóknak –, makacsul bizonygatták, hogy az óriás minden betegségéből kigyógyult. Voltak, akik egyenesen azt terjesztették, hogy elképesztő, emberfeletti méretéhez illő erőre tett szert. Sardu 12


azonban olyan mélyen gyászolta apját, nagybátyjait és unokatestvéreit, hogy nappal soha többé nem volt hajlandó mutatkozni, sőt, néhány kivétellel még a szolgáit is elbocsátotta. Csak éjszaka lehetett mozgást látni a kastélyban, amikor a kandalló tüzének fénye rávetült az ablakokra. Az idő múlásával a Sardubirtok egyre elhanyagoltabbá vált. Éjjel azonban… voltak, akik hallani vélték, hogy az óriás a faluban járkál. Főleg a gyerekek meséltek egymásnak arról, hogyan hallották meg Sardu botjának kopogását. Az óriás ugyan már nem szorult rá a botra, de éjszakánként ezzel csalogatta ki a gyerekeket az ágyukból, hogy csecsebecséket és finomságokat ajándékozzon nekik. A tamáskodókat a földben látszódó bemélyedésekhez, az óriás farkasfejfogantyús botjának nyomaihoz irányították, amelyekre legtöbbször a hálószobák ablakai alatt bukkantak rá. Bubbeh tekintete elsötétült. Az asszony a fiú tányérjára pillantott, és látta, hogy a leves már majdnem elfogyott. – Ezután, Abraham, egyre több parasztgyereknek veszett nyoma. Az a hír járta, hogy a környező falvakból is el-eltünedeznek a gyerekek. Az én falumból is. Igen, Abraham, amikor bubbeh még kislány volt, félnapi járóföldre lakott Sardu kastélyától. Emlékszem egy testvérpárra. Egy tisztáson találtak rá a holttestükre; olyan fehérek voltak, mint a földet borító hó, és a fagy csillogó páncélt vont a szemükre. Egyik éjjel magam is hallottam a kopogást, azt az erős, ritmikus hangot, méghozzá nem is olyan távolról. Rögtön a fejemre húztam a takarót, és utána napokig nem bírtam aludni. A történet előrehaladtával a leves is egyre fogyott Abraham tányérjából. A KÓR

13

– Sardu faluja végül szinte teljesen elnéptelenedett, elátkozott hellyé vált. A cigányok, amikor átkocsikáztak rajta, furcsa esetekről, kísértetekről meg jelenésekről beszéltek. És egy óriásról, aki úgy kóborol a holdfénybe burkolózott tájon, mintha ő lenne az éjszaka istene. A cigányok mindig a lelkünkre kötötték: „egyetek, hogy nagyra nőjetek, különben Sardu titeket is elkap.” Hogy miért fontos ez, Abraham? Ess gezunterhait! Hogy egyél, hogy megerősödj! Kotord csak ki azt a tányért! Különben jön Sardu! – Az asszony lassan elszakadt a sötét emlékektől. Szeme újra élénken csillogott. – Jön Sardu: Kopp, kopp, kopp! A kisfiú pedig az utolsó falat cékláig megette a levest. A tál kiürült, és a mese is befejeződött, de Abraham gyomra és elméje jólesően megtelt. A fiú jól evett, amivel sikerült megörvendeztetnie nagyanyját. Bubbeh arcán most határtalan szeretet tükröződött. Ezekben a meghitt pillanatokban együvé forrtak a rozoga ebédlőasztal fölött, mennyei eledellel táplálva egymás szívét és lelkét.

E

gy évtized múltán a Setrakian családot elhurcolták asztalosműhelyéből és falujából – igaz, nem Sardu keze volt a dologban. Egy német tisztet szállásoltak be hozzájuk, és a férfi – akinek szívét egészen meglágyította vendéglátóinak emberséges viselkedése, miután nap mint nap ugyanannál a rozoga asztalnál étkezett együtt velük – egyik este felszólította őket: ne engedelmeskedjenek a másnapi parancsnak, és ne gyülekezzenek a vasútállomáson, hanem még aznap éjjel meneküljenek el az otthonukból és a faluból. Az egész család – mind a nyolc fő – követte az utasítást, és elindult vidékre, annyi holmival, amennyit csak elbírtak. De 14


bubbeh hátráltatta őket. És ami még ennél is rosszabb: az as�szony tudta, hogy hátráltatja őket; tudta, hogy jelenléte az egész családot veszélybe sodorja, és nem győzte átkozni magát meg a vén, megfáradt lábait. A család végül magára hagyta, kivéve Abrahamot, aki időközben erős és ígéretes tehetségű fiatalemberré serdült, zsenge kora ellenére mesterien faragott, behatóan ismerte a Talmudot, és különös érdeklődést mutatott a Zóhár, a zsidó miszticizmus titkai iránt. Abraham bubbeh mellett maradt. Amikor megtudták, hogy a többieket a szomszédos városban letartóztatták és feltuszkolták egy Lengyelországba tartó vonatra, bubbeh, aki szinte összeroppant a lelkifurdalástól, ragaszkodott hozzá, hogy – Abraham érdekében – feladja magát. – Fuss, Abraham! Fuss a nácik elől! Fuss el Sardu elől! Menekülj! Abraham azonban ellenszegült. Nem akart elszakadni a nagyanyjától. Reggel a padlón talált rá az asszonyra, abban a menedékül használt szobában, amit egy jólelkű gazda bocsátott a rendelkezésükre. Éjszaka zuhanhatott le; cserepes ajkai elfeketedtek, torka átsötétlett nyakának bőrén – patkányméreg végzett vele, amit önszántából vett be. A vendéglátók nemes beleegyezésével Abraham Setrakian egy virágzó ezüstnyírfa alá temette el az asszonyt. Végtelen türelemmel faragta meg gyönyörű fejfáját, tele virágokkal, madarakkal és mindennel, ami valaha is boldoggá tette az asszonyt. Megsiratta – aztán futásnak eredt. Lélekszakadva menekült a nácik elől, de a háta mögött folyton ott hallotta azt a kopogó hangot… A gonosz szorosan a nyomában volt. A KÓR

15

16


A

kezdet

A KÓR

17

18


N 3 2 3 R G ha ng rö g z í to´´

Kivonat, átirat a Nemzeti Közlekedésbiztonsági Tanács számára, 753-as járat, Berlin (TXL) – New York ( JFK), 2010. 09. 24. 20.49:31 [a hangosbemondó mikrofonja bekapcsolva] PETER J. MOLDES KAPITÁNY: „Kedves utasaink, itt Moldes kapitány beszél a fedélzetről. Pár percen belül földet érünk, menetrend szerint. Hálásan köszönjük, hogy a Regis Airlinest választották. Az első tiszttel, Mr Nash-sel és a gép személyzetével együtt remélem, hogy legközelebbi utazásukhoz is minket választanak…” 20.49:44 [a hangosbemondó mikrofonja kikapcsolva] PETER J. MOLDES KAPITÁNY: „… és megmarad az állásunk.” [nevetés] 20.50:01 Légiirányítás, New York ( JFK): „Regis 7-5-3 nagygép, balról közelít, irány 1-0-0. Szálljon le a 13R pályára.” PETER J. MOLDES KAPITÁNY: „Regis 7-5-3 nagygép, balról közelít, irány 1-0-0, leszállás a 13R pályára, vettem.” 20.50:15 [a hangosbemondó mikrofonja bekapcsolva] A KÓR

19

PETER J. MOLDES KAPITÁNY: „Légikísérők, készüljenek fel a leszállásra.” 20.50:18 [a hangosbemondó mikrofonja kikapcsolva] RONALD W. NASH IV ELSO˝ TISZT: „Futómű kiengedve.” PETER J. MOLDES KAPITÁNY: „De jó újra itthon…” 20.50:41 [Hangos robaj. Csönd. Sípoló hang.] A vétel megszakadt.

20


A

Leszállás

A KÓR

21

22


J FK nemzetkö zi irá ny ít óto r o ny

A

tányér – így hívták. Egyöntetű zöld fénnyel világító borsóleves (a JFK már több mint két éve várt új színes kijelzőkre), amelyet kódolt radarjelekhez kapcsolt betűcsoportok egészítettek ki. Minden egyes radarjel több száz emberéletet vagy – ahogy azt a légiközlekedésben máig fennmaradt régi zsargonban mondják – lelket képviselt. Több száz lelket. A többi légiirányító talán emiatt ragasztotta Jimmy Mendesre a „Püspök Jimmy” nevet. A Püspök volt az egyetlen, aki az egész nyolcórás műszakot végigállta. Egy radíros végű ceruzát szorongatva a kezében sétált fel-alá, és úgy irányítgatta a New Yorkba érkező kereskedelmi gépeket a száz méterrel a John F. Kennedy nemzetközi repülőtér fölé magasodó, hangyabolyhoz hasonlító toronyfülke belsejéből, mint a nyáját terelgető juhász. A ceruza rózsaszín radírját hívta segítségül, hogy elképzelje a parancsnoksága alá rendelt repülőgépeket és azok egymáshoz viszonyított helyzetét, ahelyett, hogy kizárólag a kétdimenziós radarkijelzőre hagyatkozott volna. A KÓR

23

Amelyen másodpercenként több száz lélek villant fel. – United 6-4-2, forduljon jobbra 1-0-0 irányba, és emelkedjen ezerötszáz méterre. De az embernek nem volt szabad ilyesmire gondolnia, amikor a tányért nézte. Nem merenghetett el azon, hogy ez a rengeteg lélek az ő kezébe helyezte a sorsát: hogy emberek tömegei szoronganak ezekben a szárnyas járművekben, amelyek több kilométernyire a föld felszíne fölött haladnak. Nem is tudott volna mindenre gondolni: a kijelzőn látható összes repülőgépre, az összes többi légiirányítóra, akik kódokat mormolnak a fejhallgatójukon lévő mikrofonba, az összes gépre az ő kijelzőjükön, meg a szomszédos LaGuardia irányítótornyára… meg az Egyesült Államok összes városának összes irányítótornyára… meg a világ összes irányítótornyára… Calvin Buss, a légiirányítók feje, Püspök Jimmy közvetlen felettese jelent meg Jimmy háta mögött. Most ért vissza a kávészünetről, és még javában a vacsoráján rágódott. – Mi van a Regis 753-mal? – A Regis 753 megérkezett. – Püspök Jimmy a biztonság kedvéért gyors, éles pillantást vetett a kijelzőre. – A kapu felé tart. – Visszagörgette a kapujegyzéket, a 753-as járat adatait kereste. – Miért? – A földi radar egy veszteglő gépet mutat Foxtrotnál. – A gurulóúton? – Jimmy újból a tányérra pillantott, hogy ellenőrizze, minden pötty a helyén van-e, majd ismét rácsatlakozott a DL753 csatornájára. – Regis 7-5-3, itt a JFK torony, vétel. Semmi. Másodszor is megpróbálta. 24


– Regis 7-5-3, itt a JFK torony, jöjjön be, vétel. Türelmesen várt. Semmi, még egy pittyenés sem. – Regis 7-5-3, itt a JFK torony. Hall engem? Vétel. Egy segédirányító jelent meg Calvin Buss háta mögött. – Kommunikációs probléma? – kérdezte. – Inkább teljes üzemzavar – felelte Calvin Buss. – Valaki azt mondta, hogy a gép töksötét. – Sötét? – Püspök Jimmy nem győzött álmélkodni; micsoda mázli, hogy a gép mechanikája pont leszállás után mondta be az unalmast. Hazafelé menet el ne felejtse megjátszani a 753-as számot. Calvin bedugta a fülhallgatóját Jimmy „b” jelzésű jackdugójába. – Regis 7-5-3, itt a JFK torony, kérem, válaszoljon! Regis 7-5-3, itt a torony, vétel. Csak vártak és füleltek. Semmi. Püspök Jimmy a felvillanásokat figyelte a kijelzőjén – nem látott vészhelyzetet, az összes gépe rendben volt. – Még egyszer körbe kellene vezetni őket a Foxtroton. Calvin kihúzta a fülhallgatóját a dugóból és hátralépett. Elgondolkodva bámult ki Jimmy konzolja mellől a toronyfülke ablakán, a gurulóút felé. Tekintete egyszerre volt zavart és aggodalmas. – Ki kell ürítenünk a Foxtrotot. Küldj el valakit a jelzőbotokért! Püspök Jimmy a gyomrához kapott, és azt kívánta, bárcsak benyúlhatna oda, hogy kimasszírozza a gyomorszáját irritáló émelygést. A munkája tulajdonképpen nem volt más, mint A KÓR

25

bábáskodás. Segített a pilótáknak, hogy az üresség méhéből a földre juttassák a lelkekkel teli repülőgépeket. És most olyan szaggató fájások kínozták, mint a fiatal orvosokat, akik legelső újszülöttjüket segítik a világra.

Hármas terminál, leszállópálya Lorenza Ruiz a kapu felé haladt poggyászszállító autójával, amely tulajdonképpen nem volt más, mint egy kerekeken guruló hidraulikus rámpa. Amikor a 753-as nem fordult be a sarkon, ahogy várta, Lo kicsit előrébbgurult, hogy megnézze, mi történt, mert közeledett a kávészünet. A nő fülvédőt, fényvisszaverő mellényt, alatta Mets kapucnis pulóvert és védőszemüveget viselt – azok a fránya kavicsok –; narancssárga jelzőbotja mellette hevert az ülésen. Mi a franc? Lekapta védőszemüvegét, hogy puszta szemmel láthassa, mi történik. A Regis 753, a nagyfiú, a flotta egyik legfiatalabb gépe teljes sötétségbe burkolózva vesztegelt a Foxtroton. Teljes sötétségbe burkolózva – még a navigációs fények sem világítottak a szárnyain. Lo csak a géptörzs és a szárnyak sima, csőszerű felületének halvány derengését látta a közeledő gépek leszállófényében. Az egyik gép, egy Lufthansa 1567 futóműve hajszál híján neki is vágódott, alig harminc méterrel kerülve el az ütközést. – Jesus Santisimo! Lo azonnal jelentette az esetet. – Már úton vagyunk – mondta a főnöke. – A fentiek azt kérik, gurulj oda, és nézz körül. 26


– Én? – kérdezte Lo. Elkomorult az arca. Kellett neki kíváncsiskodnia. De azért elindult, végigment az utastermináltól induló szervizúton, és átvágott a forgalmi előtérre festett gurulóút csíkjain. Kicsit ideges volt, óvatosan tekingetett jobbra-balra, hisz ilyen messzire még sosem merészkedett. A Szövetségi Repülési Hivatal szigorú szabályokban kötötte ki, meddig mehetnek a poggyászszállító járművek. Amikor elérte a gurulóutat szegélyező kék jelzőfényeket, befordult. A jelekből ítélve a repülőgép az orrától a farkáig áram nélkül maradt. Irányfény semmi, ütközéselhárító világítás semmi, sőt a kabinablakokból sem szűrődött ki fény. Rendes esetben még a földről, tíz méterrel alacsonyabbról, a jellegzetes Boeingorr fölött rézsútos szemekként elhelyezkedő parányi szélvédőkön keresztül is be lehetett látni a pilótafülkébe, ahol a felső kapcsolótábla és a műszerfények sötétkamrát idéző vörös izzással világítottak. Most viszont egyetlen fénypöttyöt sem lehetett látni. Lo tíz méterrel a hosszú bal szárny csücske mögött állt. Ha sokáig dolgozol leszállópályák közelében – és Lo már nyolc éve volt a szakmában, hosszabb ideje, mint a két házasságában együttvéve –, megtanulsz pár dolgot. A kilépőél féklapjai és a csűrőkormánylapok – a szárnyak hátsó oldalán lévő spoilerek – nyílegyenesen meredtek fölfelé, mint Paula Abdul; úgy, ahogy a pilóták állították be őket földetérés után. A turbóhajtóművek némák és mozdulatlanok voltak, pedig sokszor még lekapcsolás után is szorgalmasan kérődztek a levegőn, falánk vákuumként szívva be a homokot és a bogarakat. Az óriáscsecsemő tehát épségben megérkezett, szépen megállt, és el is jutott idáig – csakhogy világítás nélkül. A KÓR

27

De ami még ennél is rémisztőbb: ha még ki tudták engedni a futóművet, mi történhetett azután, két, talán három perc leforgása alatt? Mi mehet tönkre ilyen gyorsan? Lo közelebb gurult a géphez, és behúzódott a szárny mögé, hogy ha a turbóventillátorok hirtelen bekapcsolnak, nehogy beszívják és feldarálják, mint valami kanadai ludat. Elindult a repülőgép farkánál lévő rakománytér felé – ezt a részt ismerte a legjobban –, és megállt a hátsó kijárat alatt. Behúzta a rögzítőféket, és megrántotta a rámpaemelő kart. A rámpa, miután elérte végső magasságát, harminc fokos szögben kifelé dőlt. Nem tökéletes, de azért megteszi. Lo kiszállt a kocsiból, fogta a jelzőbotokat, és felsétált a rámpán a halott repülőhöz. Halott? Miért pont ez a szó jutott eszébe? Ez az izé sosem élt… Lorenzának hirtelen egy nagy, rothadó test, egy partra vetett bálna képe villant az agyába. Ilyennek látta a gépet: gennyedző tetemnek; haldokló leviathánnak. Amikor felért a rámpán, elállt a szél. Egyvalamit tudni kell a JFK forgalmi előterén uralkodó időjárási viszonyokról: ott soha nem áll el a szél. Soha, de soha. A leszállópályán mindig szeles az idő, tekintve, hogy egymás után érkeznek a repülők, a Rockaway túloldalán pedig ott húzódik a sós mocsárvidék meg az a nyüves Atlanti-óceán. Most viszont néma csönd volt – olyan sűrű csönd, hogy Lo a bizonyosság kedvéért még a prémborítású fülhallgatóját is levette. Dörömbölést hallott. Először azt hitte, a repülőgép belsejéből jön, de aztán rájött, hogy az ő szíve zakatol így. Felkapcsolta az elemlámpáját, és a gép jobb oldalára irányította. Tekintetével az elemlámpa kör alakú fényfoltját követve észrevette, hogy a géptörzs még mindig síkos és harmatos a leszállás 28


miatt: olyan illata volt, mint a tavaszi esőnek. Lo végigpásztázta a hosszú ablaksort. Az összes sötétítőt lehúzták. Ez fura. Lo bemajrézott. Komolyan bemajrézott. A masszív, 250 millió dolláros, 383 tonnás repülőgép árnyékában az a kósza, de mégis határozott és hátborzongató érzése támadt, hogy egy sárkányszerű szörnyeteg van a közelében. Egy alvó démon, amely csak tetteti, hogy alszik, de bármelyik pillanatban kinyithatja a szemét meg a rémisztő száját. Ebben a dermesztően földöntúli pillanatban Lo hátán a fordított orgazmus erejével futott végig a hideg; mindene görcsbe rándult, egész bensője összeugrott. Aztán észrevette, hogy egy árny magasodik föléje. A tarkóján olyan hirtelen meredtek felfelé a finom pihék, hogy önkéntelenül is odanyomta a tenyerét, mintha egy ijedős állatot akarna megnyugtatni. Idáig észre sem vette ezt az árnyat. Pedig végig ott volt – végig. Talán… A repülőgép belsejében csak úgy kavargott a sötétség. És Lo érezte, hogy valami figyeli. Önkéntelenül is felnyüszített, mint egy gyerek. Sóbálvánnyá merevedett. Egy lüktető véráram mintha parancsszóra szorította volna gombócba a torkát… Ekkor már tudta: az a valami ott bent meg fogja enni… Megint feltámadt a szél, mintha soha el sem állt volna. Lorenzának sem kellett több. Hátrálva leszaladt a rámpán, beugrott a kocsiba, majd, a rámpát vissza sem húzva, gyorsan hátramenetbe kapcsolt, és tolatni kezdett. Az autó figyelmeztetően sípolt. Az egyik kék jelzőbot hangos ropogással nyomódott szét A KÓR

29

a kerekek alatt, miközben Lo beletaposott a gázba, és, félig a füvön haladva, a féltucatnyi mentőkocsi fénye felé száguldott.

JFK nemzetközi irányítótorony Calvin Buss másik fejhallgatót tett fel, és mihelyst értesült a gurulóúton történtekről, azonnal osztogatni kezdte az utasításokat a Szövetségi Repülési Hivatal szabályzatának megfelelően. A JFK légterének nyolc kilométeres körzetében egyetlen gép sem szállhatott le vagy fel. Ami azt jelentette, hogy mindenkinek csipkednie kellett magát. Calvin felfüggesztette a kávészünetet, és minden szolgálatban lévő légiirányítót arra utasított, hogy az összes rendelkezésre álló frekvencián próbáljanak meg kapcsolatba lépni a 753-as járattal. Püspök Jimmy még sohasem tapasztalt ilyen kaotikus állapotot a JFK irányítótornyában. A Közlekedési Felügyelet emberei – csupa öltönyös, mobiltelefonba mormogó alak – ott csoportosultak a háta mögött. Nem jó jel. Fura, hogy össze tudnak verődni az emberek, ha valami megmagyarázhatatlan dologgal szembesülnek. Püspök Jimmy újra próbálkozott, de hiába. – Eltérítésre utaló nyom? – kérdezte tőle az egyik öltönyös. – Nincs – felelte Püspök Jimmy. – Semmi. – Tüzet sem jeleztek? – Természetesen nem. – A pilótafülkéből sem riasztott senki? – tudakolta egy másik férfi. Püspök Jimmy magában megállapította, hogy a nyomozás elérkezett a „hülye kérdések” szakaszához. Minden türelmét és 30


józanságát össze kellett szednie – végül is emiatt lett sikeres légiirányító. – Gond nélkül leszálltak – válaszolta. – A Regis 753 visszajelezte a kapuszámot, és lefordult a leszállópályáról. Megszakítottam a radar-összeköttetést, és aktiváltam a földi nyomkövetést. – Talán a pilótának valami miatt áramtalanítania kellett a gépet? – tűnődött Calvin, egyik kezét a fejhallgató mikrofonjára tapasztva. – Talán – felelte Püspök Jimmy. – Vagy a gép ütötte ki őt. – Akkor miért nem nyitják ki az ajtót? – kérdezte az egyik öltönyös. Püspök Jimmy is pont ezen morfondírozott. Köztudott, hogy az utasok egy másodperccel sem bírnak tovább a fenekükön maradni, mint feltétlenül szükséges. Vagy az előző héten egy Floridából érkező jetBlue-n majdnem lázadás tört ki, mert száraz volt a zsemle. Ezek az utasok pedig már legalább negyed órája egy helyben ülnek. Méghozzá teljes sötétségben. – Szerintem már nagyon melegük lehet – jegyezte meg Püspök Jimmy. – Ha elment az áram, a légkondicionáló sem működik. – Akkor meg mi a fenére várnak? – szólt közbe egy másik öltönyös. Püspök Jimmy érezte, hogy mindenkiben egyre nő a feszültség. És jön az a jéghideg szorítás a gyomorszájadnál, amikor rádöbbensz, hogy valami történni fog – valami nagyon, nagyon rossz dolog. – Mi van, ha nem bírnak megmozdulni? – csúszott ki a száján önkéntelenül. A KÓR

31

– Túszdráma? Erre céloz? – kérdezte az öltönyös. Püspök némán bólintott… pedig nem is ez járt a fejében. Valami különös oknál fogva csak egy dologra bírt gondolni… a lelkekre.

Foxtrot, gurulóút A Közlekedési Felügyelet repülőgépmentő tűzoltói a normál légikatasztrófák esetére rendszeresített erőkkel vonultak ki: hat járművel, amelyek között habbal oltó, vízágyús és létrás kocsi is volt. A Foxtrotot szegélyező kék lámpasornál, az elakadt pog�gyászszállító autó mellett álltak meg. Sean Navarro parancsnok leugrott a létrás kocsi hátsó lépcsőjéről, és sisakban, egyenruhában állva nézte a halott repülőgépet. A mentőjárművek villogói fakóvörös, pulzáló fénybe vonták a gép törzsét. Úgy festett, mint egy éjszakai bejáratás előtt álló üres repülőgép. Navarro parancsnok a tűzoltókocsi elejéhez lépett, és felkapaszkodott a vezető, Benny Chufer mellé. – Szólj be a karbantartóknak, és hozass ki velük reflektorokat! Aztán gurulj a szárny mögé! – Azt a parancsot kaptuk, hogy egyelőre várjunk – felelte Benny. – Ez a repülő tele van emberekkel – mondta Navarro parancsnok. – Nem azért fizetnek minket, hogy a szánkat tátsuk, hanem hogy életeket mentsünk. Benny vállat vont, és követte a parancsnok utasításait. Navarro parancsnok a tűzoltóautó kosarából átmászott a tetőre, és Benny épp csak annyira emelte meg a gémet, hogy a parancsnok elérje a szárnyat. Navarro parancsnok felkapcsolta az elemlámpáját, 32


majd átlépett a két felfelé meredő fékszárny közötti kilépőélen, pont a vastag fekete betűkkel virító NE LÉPJEN IDE! felirat elé téve le bakancsba bújtatott lábát. Végigaraszolt a kiszélesedő szárnyon, hat méter magasságban a leszállópálya fölött. A szárny fölötti kijárathoz ment: az egyetlen ajtóhoz, amely külső vésznyitóval volt ellátva. Megpróbált bekukucskálni az ajtón lévő kicsi, elsötétítetlen ablakon, a dupla üveget belepő páracseppek között, de a sötétségen kívül semmit sem látott. Olyan fullasztó lehet bent a levegő, mint egy kemencében. Miért nem kiabálnak segítségért? Miért nem hallani mozgást belülről? Ha a gép még nyomás alatt van, nincs levegő a belsejében. Az utasok nem jutnak oxigénhez. A parancsnok kesztyűbe bújtatott kezével benyomta a két piros szárnyat, és kihúzta az ajtókilincset a vájatából. Elfordította a nyíl irányában, majdnem 180 fokkal, és nagyot rántott rajta. Az ajtónak ki kellett volna nyílnia, de nem mozdult. A parancsnok újból próbálkozott, de rájött, hogy hiába erőlködik – az ajtó nem enged. Pedig belülről nem lehet beragadva. Biztosan a kilincs romlott el. Vagy valami eltorlaszolja az utat a túlsó oldalon. A parancsnok visszamászott a létra tetejére. Ekkor pillantotta meg a narancssárga villogót: egy reptéri szervizkocsi közeledett feléjük a nemzetközi terminál felől. Ahogy a jármű közelebb ért, a parancsnok látta, hogy a Közlekedésbiztonsági Igazgatóság kék ruhás emberei ülnek benne. – Helyben vagyunk – dünnyögte, és lemászott a létrán. A kék ruhások öten voltak, sorban be is mutatkoztak, de a parancsnok meg sem próbálta megjegyezni a nevüket. Ő tűzoltóautókkal és habbal oltókkal érkezett a repülőgéphez; emezek A KÓR

33

laptopokkal meg maroktelefonokkal. Egy darabig csak állt, és hallgatta a férfiakat, akik a telefonjukon beszéltek, és néha odaszóltak egymásnak: – Jól meg kell gondolnunk, iderángassuk-e a belbiztonságiakat. Nehogy vaklárma legyen. – Még azt sem tudjuk, mivel állunk szemben. Ha megnyomjuk azt a gombot és idecsődítjük az Otis Légitámaszpont katonáit, az egész keleti partot riadóztatjuk. – Ha bomba van a fedélzeten, nem sietik el a dolgot. – Talán amerikai földön akarják felrobbantani. – Lehet, hogy ez az áramszünet csak kamu. Észrevétlenek akarnak maradni. Próbálnak közelebb csalni minket. A médiát várják. Az egyik fickó a telefonját nézte. – A gép a berlini Tegel reptérről jött – mondta. A másik telefonált: – Keressen valakit a német földi irányítók közül, aki sprechen angol. Arra vagyunk kíváncsiak, nem vettek-e észre valami gyanúsat, nem volt-e rendbontás. A poggyászellenőrző rendszerükről is jelentést kérünk. – Ellenőrizzék a repülési tervet, és nézzék át az utasnévsort! – adta ki a parancsot a harmadik. – Igen, az egészet, fussanak át rajta még egyszer! Az eltérő írásmódokat is vegyék figyelembe! – Rendben – mondta a negyedik, a mobiltelefonjáról olvasva valamit. – Az adatok. A repülőgép regisztrációs száma: N323RG. Boeing 777-200LR. A legutóbbi tranzitellenőrzés négy nappal ezelőtt történt az atlantai Hartsfield reptéren. Egy elöregedett légterelő csövet cseréltek ki a bal oldali motor 34


sugárfékjén meg egy elöregedett csapágyperselyt a jobb oldalin. A menetrendi beosztás miatt a bal hátsó belső fékszárnyon lévő horpadás javítását későbbre halasztották. Lényegében kifogástalan állapotúnak nyilvánították a gépet. – A 777-esek új szerzemények, ugye? Egy- vagy kétévesek? – Maximális kapacitás háromszázegy. A járat két óra tízkor indult. Százkilencvenkilenc utas, két pilóta, kilencfős személyzet. – Jegy nélkül utazók? – Ez a gyerekeket jelentette. – Nincsenek. – Klasszikus módszer – mondta az egyik terrorelhárító. – Kelts zavart, ejtsd túszul a pofázókat, szerezz közönséget, aztán robbantsd fel a bombát a maximális hatás kedvéért. – Ha igazad van, akkor itt fogunk megdögleni. Az öltönyösök nyugtalanul néztek egymásra. – Hátrébb kell állni a mentőkocsikkal. Ki volt az a barom, aki ott sétálgatott a szárnyon? – kérdezte az egyik. Navarro parancsnok előrébb lépett. – Én. – A válaszával sikerült kellőképpen meglepnie mindannyiukat. – Aha. Nos – köhögött a markába a kérdező –, csak a karbantartók mehetnek fel oda, parancsnok. Ez a szabály. – Tudom. – És? Látott valamit? – Semmit – felelte Navarro. – Semmit sem láttam, és semmit sem hallottam. Az összes sötétítő le van húzva. – Micsoda, le van húzva? Az összes? – Az összes. A KÓR

35

– Próbálta a szárny fölötti kijáratot? – Persze. – És? – Beragadt. – Beragadt? Az lehetetlen. – Beragadt – ismételte Navarro parancsnok olyan türelemmel, amilyet ezek öten még a saját gyerekük iránt sem bírtak volna tanúsítani. A legidősebb férfi félrehúzódott telefonálni. Navarro parancsnok a többieket méregette. – Most mi legyen? – Ezt próbáljuk kitalálni. – Próbálják kitalálni? Hány utas is van ezen a gépen? Hányan hívták a 911-et? – Eddig még egyetlen segélyhívás sem érkezett a gépről – rázta meg a fejét az egyik férfi. – Egy sem? – kérdezett vissza döbbenten Navarro parancsnok. – Nem volt segélyhívás. Ez nem jó jel – szólalt meg a mellette álló férfi. – De nem ám. Navarro parancsnok megrökönyödve meredt rájuk. – Tennünk kell valamit, méghozzá azonnal. Ahhoz talán csak nem kell engedély, hogy fogjam a szekercét, és betörjem az ablakokat, ha halottak vagy haldoklók vannak a gépen. Rég elfogyhatott bent a levegő. A legidősebb férfi visszajött a telefonálásból. – Mindjárt hozzák a reflektorokat. Felvágjuk a kicsikét.

36


Dark Harbor, Virginia A Chesapeake-öböl vize feketén tajtékzott ezen a késői órán. Az öbölre néző festői partmeredély tetején magasodó főépület üvegezett verandáján egy férfi pihent speciális orvosi székében. A tompa világítás amellett, hogy észrevétlenséget biztosított, a kényelmet is szolgálta. Ipari termosztátok – amelyek közül három csak ehhez az egy szobához tartozott – biztosították az állandó tizenhat fokos hőmérsékletet. A diszkrét hangszórókból Sztravinszkij Tavaszi áldozatának hangjai szűrődtek ki halkan, hogy elnyomják a dializáló gép ritmikus sziszegését. A férfi száját erőtlen sóhaj hagyta el. Egy kívülálló könnyen azt hihette volna, hogy haldoklik. Azt gondolhatta volna, hogy – a tizenhét hektáron elterülő birtokot tekintve – egy igazán sikeres élet utolsó napjainak vagy heteinek a szemtanúja. Még az is eszébe juthatott volna, milyen furcsa fintora a sorsnak, hogy egy ilyen nyilvánvalóan gazdag és tekintélyes ember is ugyanolyan véget ér, mint a legnyomorultabb koldus. Csakhogy Eldritch Palmer nem haldoklott. A hetvenhatodik évében járt, és eszében sem volt feladni bármit is. Bármit is. A köztiszteletben álló befektető, üzletember, teológus és nagyhatalmú tanácsadó már hét éve minden este ugyanazon a háromnégyórás procedúrán ment keresztül. Az egészségi állapota ugyan megromlott, de jól karban lehetett tartani, hála a huszonnégy órás szolgálatot teljesítő orvosoknak és az otthoni, privát használatra vásárolt, kórházi színvonalú orvosi berendezéseknek. A gazdagok a kiváló orvosi ellátáson kívül mindenféle különcségeket is megengedhetnek maguknak. Eldritch Palmer A KÓR

37

még a legszűkebb baráti körének sem engedett betekintést furcsa szokásaiba. Soha nem nősült meg. Nem nemzett örököst. Így a vele kapcsolatos spekulációk nagyrészt akörül forogtak, mi lesz a sorsa hatalmas vagyonának a halála után. Legfőbb befektetési cégénél, a Stoneheart Groupnál nem volt helyettese. Azzal a két férfival – Bill Gatesszel, a Microsoft alapítójával és Warren Buffett-tel, a Berkshire Hathaway befektetőjével – ellentétben, akikkel évek óta versengett a Forbes magazin „a világ leggazdagabb embere” címéért, egyetlen közalapítvánnyal vagy jótékonysági szervezettel sem állt kapcsolatban. (Ha a Forbes magazin bizonyos dél-amerikai aranylelőhelyeket és afrikai feketecégeket is belevesz a számításaiba, Palmer egyedül birtokolhatta volna az első helyet.) Palmer soha nem írt végrendeletet, ami még egy, az ő vagyonának az ezredrészével rendelkező embertől is elképesztő hanyagságnak tűnt volna. Eldritch Palmer azonban nem kívánt elhalálozni. A hemodialízis során a beteg vérét egy csőrendszeren át a dializálóba, vagyis egy művesébe vezetik, ahol kiszűrik belőle a salakanyagokat és a szennyeződéseket, majd a megtisztított vért visszaáramoltatják a testbe. A kimeneti és bemeneti tűt egy művénába vezetik bele, amelyet többé-kevésbé tartósan ültetnek be a beteg alkarjába. Az eljáráshoz használt berendezés egy csúcsmodern Fresenius modell volt, amely folyamatosan ellenőrizte Palmer kritikus paramétereit, és azonnal riasztotta Mr. Fitzwilliamet – aki mindig valamelyik szomszédos helyiségben tartózkodott –, ha az értékek a normál tartományon kívülre kerültek. A hűséges befektetők már hozzászoktak Palmer kísérteties külsejéhez. Szinte már a védjegyévé, anyagi helyzetének 38


ikonikus jelképévé vált, hogy egy ilyen törékeny, hamuszürke férfi ekkora hatalmat és befolyást gyakorol a nemzetközi pénzügyi és politikai életre. Hűséges befektetőinek csapata harmincezer erős és pénzügyi szempontból az elithez tartozó főt számlált: kétmillió dollár volt a beugró, de azok közül, akik évek óta Palmer segítségével fektettek be, mára sokan legalább ötszázmilliós vagyonnal rendelkeztek. A Stoneheart Group vásárlóereje komoly gazdagsági előnyökhöz juttatta Palmert, aki ügyesen és néha kegyetlenül ki is használta ezt. A széles folyosóra nyíló nyugati ajtó feltárult, és Mr. Fitzwilliam, aki egyben Palmer személyi testőre is volt, egy hordozható telefonkészüléket hozott be színezüst tálcán. A fürge észjárású Mr. Fitzwilliam, aki korábban a haditengerészetnél szolgált, és a feljegyzések szerint negyvenkét embert ölt meg a bevetések során, leszerelését követően Palmer jóvoltából járhatta ki az orvosi egyetemet. – A Belbiztonsági Minisztérium államtitkára, uram – mondta. Párállott a lehelete a hideg szobában. Palmer általában megtiltotta, hogy megzavarják éjszakai töltekezésében; jobb szerette csöndes elmélkedéssel tölteni az időt. De ezt a hívást már várta. Elvette a telefont Mr. Fitzwilliamtől, és megvárta, amíg a férfi kötelességtudóan visszavonul. Beleszólt a telefonba, majd figyelmesen hallgatta a híreket egy sötétségbe borult repülőgépről. Megtudta, hogy a JFK emberei meglehetősen tanácstalanok a szükséges intézkedésekkel kapcsolatban. A hívó izgatottan és zavart körülményességgel beszélt, mint egy gyerek, aki hőstettéről számol be büszkén. A KÓR

39

– Igazán különös esetről van szó, uram, gondoltam, jobb, ha azonnal értesítjük önt, uram. – Helyes – felelte Palmer. – Ez roppant udvarias gesztus öntől. – J-jó éjszakát, uram! Palmer bontotta a vonalat, és keskeny ölébe helyezte a készüléket. Az biztos, hogy jó éjszakája lesz. Szíve a várakozástól hevesebben kezdett verni. Számított erre. És most, hogy a repülőgép leszállt, elkezdődött – méghozzá milyen látványosan! Izgatottan kapcsolta be az oldalfalra erősített nagy képernyős televíziót, és a széke karfájára erősített távirányítóval beállította a hangerőt. Még nincs hír a repülőgépről. De nemsokára… Megnyomta a házitelefon gombját. – Igen, uram? – hallatszott Mr. Fitzwilliam hangja. – Készítsék elő a helikoptert, Mr. Fitzwilliam! Van egy kis elintéznivalóm Manhattanben. Eldritch Palmer az üvegfalakon keresztül lenézett a hatalmas, feketén örvénylő Chesapeake-öböl déli részére, ahol az acélos Potomac folyó beletorkollik sötét mélységeibe.

Foxtrot, gurulóút A karbantartók oxigénpalackokat toltak a géptörzs alá. Vészhelyzetben a felvágás volt az utolsó mentsvár. Az összes kereskedelmi repülőgép rendelkezett speciális „kikanyarítható” területekkel. A 777-esé a géptörzs jobb hátsó részén, a farok alatt, a hátulsó rakodónyílások között helyezkedett el. A Boeing 777-200LR elnevezésben az LR a „long range”, 40


azaz „nagy hatótávolságú” kifejezés rövidítése volt; a gép, C-modell lévén, 9000 tengeri mérföldet (majdnem 17 000 kilométert) tudott megtenni, az üzemanyag-befogadóképessége pedig 200 000 liter volt, így a szokásos, a szárnytestben elrejtett üzemanyagtartályon kívül három póttankot is elhelyeztek a hátsó raktérben – ezért kellett biztonságos helyet kijelölni a felvágásra. A karbantartók Arcair szeletelőt, egy katasztrófahelyzetekre kifejlesztett exotermikus lángvágót használtak – nemcsak azért, mert hordozható volt, hanem azért is, mert oxigénnel működött, így nem használt veszélyes gázokat, például, acetilént. Úgy saccolták, hogy a vastag géptörzs átvágása körülbelül egy órát fog igénybe venni. A leszállópályán csoportosulók közül senki sem számított szerencsés végkimenetelre. A gép utasai közül senki sem hívta a 911-et. A Regis 753 belsejéből sem fény, sem hang, sem jel nem szűrődött ki. Hátborzongató volt a helyzet. A Közlekedési Felügyelet mobil rohammentőegységének járműve áthajtott a forgalmi előtéren, és megállt a repülőgépre irányított erős fényű építkezési reflektorok mögött. Ez a különleges, New York és New Jersey területén tevékenykedő kommandó evakuálásra, túszmentésre, illetve hidak, alagutak, buszpályaudvarok, gyorsvasútvonalak és tengeri kikötők ellen indított terroristatámadások elhárítására volt kiképezve. A taktikai tiszteket könnyű páncélzattal és Heckler-Koch félautomata fegyverrel látták el. Két németjuhász a fő futómű – kétszer hat óriási gumiabroncs – körül szaglászott; úgy döfködték az orrukkal a levegőt, mintha ők is veszélyt szimatolnának. A KÓR

41

Navarro parancsnok azon töprengett, van-e egyáltalán valaki a fedélzeten. Vajon nem az Alkonyzóna egyik részébe csöppentek, amelyben egy repülőgép üresen ért földet? A karbantartók felizzították a lángvágót, és már majdnem nekiestek a héj aljának, amikor az egyik kutya vonyítani kezdett, majd ideges ugatásra váltott, és körbe-körbe rohangált rövidre vett pórázán. Navarro parancsnok látta, amint Benny Chufer a repülőgép középrészére mutat. Egy vékony, fekete árnycsík jelent meg a szeme előtt. Egy feketénél is feketébb függőleges hasíték, megtörve a géptörzs tökéletes simaságát. A szárny fölötti kijárat. Az, amit Navarro parancsnok sehogy sem bírt megmozdítani. Most nyitva volt. Navarro nem tudta mire vélni a dolgot, a döbbenettől szóhoz sem jutott. Talán a zár romlott el, vagy a kilinccsel történt valami… talán nem tudott elég erőt kifejteni… vagy talán – de csak talán – valaki végre kinyitotta az ajtót.

JFK nemzetközi irányítótorony A Közlekedési Felügyelet kisajátította Püspök Jimmy fejhallgatóját. Jimmy csak ácsorgott, és türelmetlenül várta, hogy végre konzultálhasson az öltönyösökkel, amikor felberregtek a telefonok. – Nyitva van – jelentette az egyik fickó. – Valaki kinyitotta a gépet. Mindenki talpra ugrott és a nyakát nyújtogatta. Püspök Jimmy lenézett a toronyfülkéből a kivilágított repülőgépre. Ő nem úgy látta, mintha kinyílt volna az ajtó. 42


– Belülről? – kérdezte Calvin Buss. – Ki jött ki? – Senki. Egyelőre – rázta meg a fejét a fickó, még mindig a fülére szorítva a telefonját. Püspök Jimmy levett egy kis távcsövet a polcról, és alaposan megnézte a Regis 753-at. Ott volt. Valami ezüstös feketeség a szárny fölött. Egy halvány árny, egy vékonyka repedés a gép törzsén. Jimmynek kiszáradt a szája a látványtól. Az ilyen típusú ajtók először enyhén kinyílnak, aztán visszahúzódnak, és nekisimulnak a belső falnak. Technikai szempontból tehát mindössze annyi történt, hogy elengedett a légzár. Az ajtó még nem nyílt ki teljesen. Jimmy visszatette a távcsövet a polcra, és hátrébb lépett. Valami azt súgta neki, hogy okosabb lenne futásnak eredni.

Foxtrot, gurulóút A gáz- és sugárzásmérő szenzorok leolvasásra készen emelkedtek az ajtónyíláshoz. A mentőosztag egyik tisztjének, aki a szárnyon feküdt, egy hosszú kampósbottal sikerült még néhány ujjnyival kijjebb feszegetnie az ajtót, miközben két fegyveres társa lentről, a leszállópályáról fedezte. Egy parabolamikrofont is elhelyeztek a nyílásnál, amely minden ciripelést, pittyegést és csengőhangot közvetített – az utasok mobiljai szüntelenül csörögtek. Hátborzongató és panaszos hangon, mintha az összes érintett a saját kicsiny vészcsengőjével próbálna üzenni. Ezután egy rúdra erősített tükröt dugtak be a nyíláson: annak a fogászati eszköznek a túlméretezett változatát, amellyel a hátsó A KÓR

43

fogakat szokás megvizsgálni. De csak a két lehajtható ülést látták a turista- és a businessosztályt elválasztó területen. Mind a kettő üres volt. A hangosbeszélővel sem mentek semmire. Nem érkezett válasz: semmi fény, semmi mozgás, egyáltalán semmi. Két könnyűpáncélzatba öltözött mentőkommandós félrehúzódott az árnyékba, hogy röviden megbeszélje a teendőket. A repülőgép fedélzeti rajzát tanulmányozták, amely azt mutatta, hogy az utasok tízes sorokban helyezkednek el a kabinban, ahova be fognak törni: hárman-hárman a bal és a jobb oldalon, négyen pedig középen. A repülőgép belsejében szűk a hely, ezért a H-K félautomata fegyvereket könnyebben kezelhető Glock 17-esekre cserélték, felkészülve a közelharcra. Felszíjazták rádió-kompatibilis, lehajtható éjjellátó szemüveggel ellátott gázálarcaikat, majd gumibotot, bilincset és póttölténytárat csatoltak az övükre. Sisakjuk tetejére fülpiszkálófej nagyságú kamerát erősítettek, amely szintén rendelkezett infravörös lencsével. A tűzoltóautó létráját használva felmásztak a szárnyhoz, és az ajtóhoz araszoltak. A nyílás két oldalán szorosan a géptörzshöz lapultak, majd az egyik férfi a belső falhoz nyomta az ajtót a bakancsával, bemászott, és leguggolva egyenesen egy közeli válaszfal felé indult. Társa szorosan a nyomában haladt. – A Regis 753 fedélzetén tartózkodóknak: itt a New York–New Jersey-i Közlekedési Felügyelet. Behatoltunk a repülőgép belsejébe. Kérjük, hogy a saját biztonságuk érdekében maradjanak ülve, és kulcsolják tarkóra a kezüket.

44


Az élen lévő mentőkommandós hátát a válaszfalnak vetve állt és fülelt. Semmi mozgolódást nem hallott belülről, bár álarca amúgy is erősen tompította volna a hangokat. Lehajtotta az éjjellátó szemüveget, mire a repülőgép belseje borsózöld színűre változott. Odabiccentett a társának, kibiztosította a Glockot, majd háromra berontott a széles kabinba.

A KÓR

45

46


Beszállás

A KÓR

47

48


Worth Street, kínai negyed

E

phraim Goodweather nem tudta megállapítani, hogy a szirénázás, amit hall, az utcáról jön-e – azaz valóságos –, vagy annak a videójátéknak a része, amelyet a fiával, Zackkel játszik. – Miért nyírsz ki mindig? – kérdezte Eph. A vörösesszőke fiú úgy vonta meg a vállát, mintha sértőnek érezné a kérdést. – Ez a lényeg, apu. A tévékészülék a nyugatra néző széles ablak mellett állt, és messze a legtisztességesebb berendezési tárgynak számított a parányi, második emeleti lakásban, amely a kínai negyed déli részén helyezkedett el. A dohányzóasztalt teljesen ellepték az üres ételes dobozok, a Forbidden Planet reklámszatyorba pakolt képregények, Eph mobilja, Zack mobilja és Zack büdös lába. A játékkonzol új volt, Eph ezt is Zack kedvéért vette meg. Eph – csakúgy, mint a nagyanyja, aki mindig szárazra facsarta a félbevágott narancsokat – az utolsó cseppig próbálta kiélvezni ezeket a rövidre szabott találkozókat. Az egy szem fiáért élt, ő volt A KÓR

49

számára a levegő, a víz, a táplálék. Amikor csak lehetett, elvitte magához, de néha egy egész hét is eltelt úgy, hogy alig beszéltek telefonon, és Ephnek ilyenkor olyan érzése volt, mintha egy hétig nem látta volna a napot. – Mi a… – nyomogatta Eph a távirányítót, ezt a furcsa tapintású szerkentyűt, amelyet még mindig nem tudott kezelni. A katonája a földre zuhant. – Legalább hadd keljek fel. – Késő. Megint meghaltál. Eph hasonló cipőben járó férfi ismerősei közül sokak számára a válás nemcsak a feleségüktől, hanem a gyerekeiktől való elszakadást is jelentette. Persze mondták a magukét, hogy mennyire hiányoznak nekik a gyerekek, és hogy a volt feleségeik mennyire aláássák a srácokkal való kapcsolatukat, blablabla, de egy hangyányi erőfeszítést sem tettek ez ellen. Egy hétvége a gyerekekkel számukra azt jelentette, hogy két napra kiszakítják őket új, szabad életükből. Eph számára azonban ezek a közös hétvégék jelentették az életet. Eph nem akart válni. Még most sem. Azt elfogadta, hogy Kelly és közte mindennek vége – a nő ezt nagyon is egyértelműen a tudomására hozta –, de Zackről nem volt hajlandó lemondani. A fiú elhelyezése volt az egyetlen függőben lévő ügy, az a kizárólagos ok, ami miatt Kelly és Eph hivatalosan még mindig házastársaknak számítottak. Ez volt Eph utolsó próbahétvégéje, amit a bíróság által kijelölt családterapeutájuk szabott ki. Jövő héten kikérdezik Zacket, nem sokkal ezután pedig meghozzák a végső döntést. Eph nem is bánta, hogy ilyen hosszúra nyúlt ez az időszak; ez volt élete legnagyobb küzdelme. Azt kell tennünk, ami Zacknek a legjobb – 50


Kelly lényegében ezzel zsarolta Ephet, aki cserébe megelégedett a nagyvonalúan kiszabott láthatási joggal. Közben persze meg volt győződve róla, hogy az a legjobb, ha ragaszkodik Zackhez. Sikerült kicsikarnia a munkáltatójától, az amerikai államtól, hogy Atlanta helyett – ahol a Járványügyi és -Megelőzési Hivatal (CDC) központja volt – New Yorkban állítsa fel a csapatát, csupán azért, hogy ne forgassa fel még jobban Zack életét. Elszántabban is küzdhetett volna. Aljasabbul. Ahogy az ügyvédje tanácsolta neki nemegyszer. A pasas régi motoros volt a válásbizniszben. Az egyik okot, ami miatt Eph sehogy sem bírta rávenni magát a piszkos trükkökre, a kudarcba fulladt házassága miatt érzett szomorúság szolgáltatta. A másikat pedig az, hogy Eph túlságosan is megértő volt – ez a tulajdonsága egyfelől fantasztikus orvossá, másfelől viszont szánalmas alperessé tette. A férfi szinte minden anyagi és egyéb követelést kész volt teljesíteni, amivel Kelly ügyvédje csak előállt. Csak ahhoz az egyhez ragaszkodott, hogy néha együtt lehessen a fiával. Aki most gránátokat hajigált felé. – Hogy lőjek vissza, ha nincs karom? – kérdezte Eph. – Nem tudom. Próbáld meg a lábaddal! – Most már értem, miért nem vesz neked anyád játékkonzolt. – Mert hisztis és antiszociális leszek tőle… Á, FELROBBANTÁL! Eph életeinek száma nullára csökkent. Ebben a pillanatban megrezzent a mobilja, majd úgy döcögött végig az ételes dobozok között, akárcsak egy éhes ezüstpáncélos bogár. Talán Kelly akar szólni neki, hogy Zack ne felejtse el használni az asztmapipáját. Vagy csak arról szeretne A KÓR

51

megbizonyosodni, hogy Eph nem hurcolta el Zacket Marokkóba vagy valahova máshova. Eph felkapta a mobilt, és megnézte a kijelzőt. Helyi hívás. A hívó neve: JFK karantén. A Járványügyi és -Megelőzési Hivatal külön karantént működtetett a JFK nemzetközi termináljában. Ott tartani, pláne kezelni senkit sem tudtak, a létesítmény mindössze néhány kisebb irodából és egy vizsgálóból állt: köztes megállóhely volt, egyfajta tűzgát, ahol azonosítani tudták az Egyesült Államok lakosságát fenyegető járványokat, és néha meg is tudták akadályozni az elterjedésüket. Az itt dolgozók munkája többnyire abból állt, hogy elkülönítsék és megvizsgálják a repülés közben megbetegedett utasokat, akiknél időnként fertőző agyhártyagyulladást vagy atípusos tüdőgyulladást (SARS) diagnosztizáltak. Az iroda éjszaka zárva tartott, és Eph elvileg hétfő reggelig nem volt beosztva. Már hetekkel a Zackkel töltendő hétvége előtt elcserélte az ügyeletet. Elutasította a hívást, és visszatette a mobilt a mogyoróhagymás palacsinta doboza mellé. Nem az ő problémája. – Az a srác volt, akitől a cuccot vettem – mondta Zacknek. – Állandóan zaklat. Zack egy gőzgombócot csócsált. – Nem hiszem el, hogy kaptál jegyet a Yankees–Red Socksmeccsre. – Pedig igen. Méghozzá jó helyre. A harmadik alappont közelébe. A spórolt pénzem bánja, amit az egyetemi tanulmányaidra tettem félre, de nem gond, mert, elnézve a képességeidet, jó, ha az érettségit le tudod tenni. 52


– Apu! – Tudod, nem szívesen teszek pénzt a Yankee-k zsebébe. Ez árulás. – Fúj, Red Fox! Hajrá, Yanks! – kiáltotta Zack. – Először megölsz, most meg gúnyt űzöl belőlem? – Red Fox-drukkerként biztosan hozzászoktál már. – Na most már elég! – Eph átnyalábolta Zacket, és végigcsiklandozta a fiú érzékeny mellkasát. Zack vonaglani kezdett, és teli szájjal nevetett. Az évek során megerősödött, és most elszántan küzdött: ugyanaz a fiú ez, akit Eph nem is oly rég a vállán reptetett körbe a szobában? Zachary az anyjától örökölte a haját: nemcsak a vörösesszőke árnyalatát (eredetileg Kelly haja is ilyen színű volt, még amikor megismerkedtek az egyetemen), hanem finom tapintását is. És mégis, Eph legnagyobb meglepetésére és örömére, mintha saját tizenegy éves kori erejét érezte volna a fiú kapálódzásában. Ugyanaz a széles tenyerű kéz, amely mást sem akart, mint baseballkesztyűt koptatni; ugyanaz a kéz, amely gyűlölte a zongoraleckéket; amely alig várta, hogy nyakon csíphesse a felnőtteket. Hátborzongató volt újra látni ezt a fiatal kezet. Tényleg igaz, hogy a gyerekeink a helyünkbe lépnek. Zachary tökéletes példánynak számított az emberek között: a DNS-ében kódolva volt minden, amit Eph és Kelly annak idején egymásról gondoltak – a reményeik, az álmaik, a képességeik. Ezért törekedtek arra – a maguk ellentmondásos módján –, hogy a lehető legjobbat hozzák ki a fiukból. Olyannyira, hogy Ephnek sok álmatlan éjszakát okozott mostanában az a gondolat, hogy vajon milyen hatással lesz Zack fejlődésére Kelly élettársa, Matt – aki „rendes” fickó, „jó” ember, de annyira középszerű, hogy szinte A KÓR

53

észre sem lehet venni. Eph azt akarta, hogy a fia kihívásokkal teli, izgalmas, klassz életet éljen. A Zack elhelyezéséért folytatott harc már lezárult, de a szelleméért – a lelkéért – folyó küzdelem még korántsem. Eph mobilja újból rezegni kezdett: úgy araszolt végig az asztal lapján, mint az a csattogó elemes fogsor, amit Eph annak idején poénból kapott ajándékba a nagybátyjaitól karácsonyra. A feléledt kütyü félbeszakította a dulakodást. Eph elengedte Zacket, és minden erejét össze kellett szednie, nehogy rápillantson a kijelzőre. Valami történt. Különben nem hívnák. Járvány. Egy fertőzött utas. Eph visszafogta magát, és nem vette fel a telefont. Majd valaki más elintézi. Ez a hétvége Zacké. Aki most kérdőn nézett az apjára. – Ne izgulj! – tette vissza az asztalra Eph a telefont, amelyen bekapcsolt a hangposta. – Mindent elintéztem. Ezen a hétvégén nem dolgozom. Zack bólintott, majd előrehajolt, hogy megkeresse a távirányítóját. – Egy visszavágót? – Nem is tudom. Mikor érünk ahhoz a részhez, amikor a kis Mario hordókat gurít a majom elé? – Apu! – Sokkal jobban szeretem a kis olasz fickókat, akik gombákat gyűjtenek. – Rendben. És hány kilométeres hótorlaszokon kellett keresztülvergődnöd minden áldott nap, hogy eljuss az iskolába? – Na most már elég!... 54


Eph másodszor is nekiesett Zacknek, de a fiú ezúttal résen volt, és szorosan összefonta a karját maga előtt, így verve vissza a mellkasa ellen indított támadást. Mire Eph taktikát változtatott, és a hiperérzékeny Achilles-ínt vette célba; felhevülten birkózott Zack sarkával, de közben arra is ügyelt, nehogy arcon rúgják. A fiú éppen kegyelemért könyörgött, amikor Eph meghallotta, hogy a mobilja megint rezegni kezd. Dühösen pattant fel, mert rájött, hogy a munkája, a hivatása ma este is el fogja szólítani őt a fia mellől. Rápillantott a kijelzőre, amely ezúttal az atlantai körzetszámot mutatta. Biztosan rossz hír. Eph lehunyta a szemét, és a homlokához szorította a zümmögő készüléket, hogy kicsit lecsillapodjon. – Bocs, Z – mondta Zacknek. – Csak megnézem, ki az. A szomszédos konyhába vitte a készüléket, és megnyomta a hívásfogadó gombot. – Ephraim? Itt Everett Barnes. Dr. Everett Barnes. A CDC igazgatója. Eph háttal állt Zacknek. Tudta, hogy a fia figyeli, de nem mert ránézni. – Igen, Everett, parancsoljon! – Most hívtak Washingtonból. Elindultak már a reptérre? – Nos, uram, az a helyzet… – Látta a híradót? – A híradót? Eph visszament a kanapéhoz, és felemelte a kezét, hogy türelemre intse Zacket. Megkereste a távirányítót, és megpróbálta megnyomni a megfelelő gombot vagy gombkombinációt, de addig ügyetlenkedett, míg a képernyő elsötétült. A KÓR

55

Zack elvette tőle a távirányítót, és durcásan bekapcsolta a készüléket. A hírcsatorna egy veszteglő repülőgépet mutatott. Széles, szinte ijesztő karéjban állták körül a mentőjárművek. A JFK nemzetközi repülőtér. – Igen, már látom, Everett. – Jim Kent az előbb hívott, minden eszközt előkészített, amire a maga Kanári Csoportjának szüksége lehet. Maga vezeti az akciót, Ephraim. Mindenki arra vár, hogy odaérjen. – Ki az a mindenki, uram? – A New York-i Közlekedési Felügyelet, a Közlekedésbiztonsági Igazgatóság, a Nemzeti Közlekedésbiztonsági Tanács és a Belbiztonsági Minisztérium. A Kanári Csoport egy területi járványszakértőkből álló gyorsreagálású csapat volt, amely a kezdődő biológiai fenyegetések feltárására és azonosítására szerveződött. Hatásköre a természetes fenyegetésekre – például a természetben is előforduló vírusos és bakteriális fertőzésekre – és az ember okozta járványokra egyaránt kiterjedt – bár a támogatások jelentős részét annak köszönhette, hogy nyíltan felvette a harcot a bioterrorizmus ellen. New York City volt a központ, de Miamiban, Los Angelesben, Denverben és Chicagóban is működtek kisebb, egyetemi klinikákhoz kötődő Kanári Csoportok. A program arról a régi bányásztrükkről kapta a nevét, amikor egy kalitkába zárt kanárit vittek le a föld alá, amely kezdetleges, ám nagyon hatékony biológiai jelzőrendszerként funkcionált. Az élénksárga madár hiperérzékeny anyagcseréje már jóval azelőtt érzékelte a metán- és szén-monoxid-szivárgást, hogy az elérte volna a mérgező vagy robbanásveszélyes szintet, 56


ami abban nyilvánult meg, hogy az általában csicsergős kanári elhallgatott, és némán imbolygott a rúdján. Modern korunkban minden emberben megvan a képesség, hogy magára öltse az őrszem kanári szerepét. Eph csapatának az volt a feladata, hogy elkülönítse ezeket az embereket, ha abbahagyják a trillázást, hogy gyógykezelésben részesítse a fertőzötteket, és megállítsa a járvány terjedését. – Mi történt, Everett? – kérdezte Eph. – Meghalt valaki? – Mind meghaltak, Ephraim – mondta az igazgató. – Egytől egyig.

Kelton Street, Woodside, Queens Kelly Goodweather egy kis asztalnál ült Matt Saylesszel, a párjával szemben (a „barát” túl csitrisen hangzott; a „társ” pedig túl öregesen). Házi készítésű, pesto szószos, aszalt paradicsomos, kecskesajtos pizzát ettek, amelyre néhány csík füstölt sonkát is dobtak a hecc kedvéért, és tizenegy dolláros, egyéves merlot-t kortyolgattak hozzá. A konyhai tévékészülék a NY1 csatornára volt kapcsolva, mert Matt híradót akart nézni. Ami Kellyt illette, ő személyes ellenségeinek tekintette a huszonnégy órás hírcsatornákat. – Ne haragudj! – mondta Kelly már többedszerre. Matt elmosolyodott, és lusta köröket írt le a levegőben a borospoharával. – Igaz, hogy nem én tehetek róla – folytatta Kelly. – De tudom, hogy kettesben akartuk tölteni ezt a hétvégét… Matt megtörölte a száját a gallérjába tűrt szalvétával. A KÓR

57

– Mindig kitalál valamit, hogy közénk álljon. És most nem Zackre gondolok. Kelly az üresen álló harmadik székre pillantott. Matt biztosan alig várta már, hogy a kisfiú házon kívül töltsön néhány napot. Hosszúra nyúlt, bírósági mediátorok által felügyelt és egyelőre eldöntetlen elhelyezési vitájuknak köszönhetően Zack időnként Eph-fel töltötte a hétvégét Alsó-Manhattanben. Ami Kelly számára meghitt vacsorával és a szokásos Matt-féle szexuális kívánságokkal volt egyenlő – amiket ő mindenféle ellenkezés nélkül teljesített is, így igazán megérdemelte azt a plusz pohár bort, amit általában engedélyezni szokott magának. De ma este nem. Kelly nagyon sajnálta Mattet, a lelke mélyén azonban örült. – Majd máskor bepótoljuk – kacsintott rá a férfira. – Megegyeztünk – mosolygott a férfi szomorkásan. Matt higgadtsága nagyon imponált Kellynek. Eph szeszélyessége, kirohanásai, nehéz természete és nyughatatlansága után Kelly jámborabb férfira vágyott. Túl fiatalon ment hozzá Eph-hez, és túl sokat adott fel önmagából – az igényeiből, az ambícióiból, a vágyaiból –, hogy támogatni tudja férje orvosi karrierjét. Ha csak egyetlen tanácsot fogadhatna meg azok közül, amelyeket negyedikes korában hallott a Jackson Heights-i 69. számú Szakközépiskolában, az a következő lenne: zsenihez soha ne menj feleségül! Főleg, ha jóképű. Matt mellett Kelly felszabadultnak érezte magát, tulajdonképpen élvezte, hogy ő hordja a nadrágot. Neki is kijárt már egy kis kényeztetés. A kis fehér konyhai tévében a másnapi napfogyatkozásról locsogtak. A riporter több védőszemüveget is felpróbált, 58


hogy megnézze, mennyire biztonságosak, majd bemutatott egy Central Park-i pólós standot, ahol a „HolNAPfogyatkozás” feliratú trikók fogytak a legjobban. A műsorvezetők bejelentették, hogy másnap délután élő közvetítésben számolnak be az eseményekről. – Nagy buli lesz – jegyezte meg Matt, ezzel is jelezve, nem hagyja, hogy a csalódottság árnyéka vetüljön az estére. – Ez egy fontos csillagászati esemény – felelte Kelly –, a tévések meg úgy beszélnek róla, mint egy hétköznapi hóviharról. Ekkor felvillant a „Megszakítjuk adásunkat” felirat. Kelly rendszerint ilyenkor szokott csatornát váltani, de most egészen magával ragadta a képtelen sztori. A tévében egy repülőgépet mutattak, amely a JFK egyik leszállópályáján vesztegelt, ipari reflektorokkal körülvéve. A megvilágítás drámaisága, valamint a gép körül csoportosuló rengeteg mentőjármű és aprónak látszó ember miatt bárki könnyen azt hihette volna, hogy ufók landoltak Queensben. – Terroristák – vélte Matt. A JFK repülőtér csupán tizenöt kilométernyire volt tőlük. A riporter arról számolt be, hogy a kérdéses repülőgépen az egyébként teljesen eseménytelen landolást követően elment az áram, és azóta sem a legénységgel, sem az utasokkal nem tudnak kapcsolatot teremteni. A JFK-n azóta elővigyázatosságból egyetlen gépet sem engednek leszállni, a légiforgalmat a Newark és a LaGuardia repülőterekre terelik. Kelly rögtön rájött, hogy Eph e miatt a repülőgép miatt hozza haza Zacket. Most már csak arra vágyott, hogy otthona biztonságában tudhassa Zacket. Kelly aggodalmaskodó típus volt, A KÓR

59

számára az otthon jelentette a védelmet. Ez volt az egyetlen dolog a világon, amelyet befolyásolni tudott. Kelly felállt, a mosogatónál lévő ablakhoz ment, lejjebb vette a világítást, és az eget bámulta a hátsó szomszéd házának teteje fölött. A LaGuardia körül repülőgépek fényei villództak: úgy örvénylettek, mint a vihartölcsérbe szippantott csillogó porszemek. Kelly még sosem járt az ország középső részén, ahol az ember bármelyik pillanatban szembetalálkozhat egy tornádóval. De most ilyen érzés kerítette hatalmába. Mintha valami egyre közeledne felé, ő pedig képtelen lenne feltartóztatni.

E

ph szolgálati Ford Explorerje megállt a járda szélén. Kelly kis háza egy alacsony sövénnyel körülvett beépítetlen földdarabon állt a kétemeletes lakótömbök árnyékában. A nő a járdán fogadta Ephet, mintha nem merné beengedni őt a kis birodalmába, és általában véve is úgy viselkedett, mint akinek egy évtized múltán végre sikerült leküzdenie egy hosszan tartó betegséget. Kelly szőkébb és karcsúbb lett, és bár még mindig nagyon csinos volt, a férfi már más szemmel nézett rá. Annyi minden történt azóta. Valahol, talán egy porlepte cipősdoboz mélyén, ott lapulnak az esküvői képek arról a kiegyensúlyozott fiatal nőről, aki fátylát hátravetve, büszkén mosolyog szmokingos vőlegényére – két fülig szerelmes ember. – Az egész hétvégémet szabaddá tettem. – Eph Zack előtt pattant ki a kocsiból, hogy övé legyen az első szó, és már nyomult is be az alacsony kovácsoltvas kapun. – Vészhelyzet. Kelly háta mögött Matt Sayles is kilépett a kivilágított ajtón, és megállt a tornácon. Gallérjába tűrt szalvétája épp eltakarta 60


a pólója zsebén virító Sears feliratot. A póló abból a boltból származott, amelyet ő vezetett a Rego Park-i bevásárlóközpontban. Eph ügyet sem vetett rá, minden figyelmét Kellynek és Zacknek szentelte, aki pont ekkor lépett be az udvarba. Kelly sugárzó mosolyt villantott a fiúra, mire Ephnek önkéntelenül is az a gondolata támadt, a felesége talán jobban örül ennek a fejleménynek – hogy Eph hazahozta Zacket –, mint egy kettesben eltöltött hétvégének Mattel. Kelly védelmezőn vonta magához a fiát. – Minden rendben, Z? Zack bólintott. – Gondolom, csalódott vagy. A fiú másodszor is bólintott. Kelly meglátta a dobozt meg a zsinórokat Eph kezében. – Mi ez? – Zack új játékkonzolja – felelte Eph. – Kölcsönkapja a hétvégére. – Eph Zackre pillantott. A fiú az anyja mellkasához szorította a fejét, és a távolba meredt. – Öreg, ha el tudok szabadulni, talán holnap, remélem, holnap… ha úgy alakulnak a dolgok, visszajövök érted, és az utolsó cseppig kiélvezzük a hétvégét. Oké? Mindent be fogunk pótolni, ugye, tudod? Zack bólintott, de a tekintete távoli maradt. – Gyere, Zack! – szólt le Matt a lépcső tetejéről. – Megnézzük, hogy kell összerakni azt a kütyüt. A hűséges, megbízható Matt. Kelly jól beidomította. Eph nézte, ahogy a fia Matthez bújva bemegy a házba. Zack még egy utolsó pillantást vetett az apjára. A KÓR

61

Egyedül maradtak Kellyvel. Egymással szemben álltak a zsebkendőnyi gyepszigeten. Kelly mögött, a ház fölött várakozó repülőgépek fényei köröztek. Az egész közlekedési hálózat – a kormányzati és végrehajtói testületekről már nem is beszélve – erre a férfira várt, aki most ott állt egy nővel szemközt, és ez a nő állítólag már nem szerette őt. – Arról a repülőgépről van szó, ugye? Eph bólintott. – Mind meghaltak. Mindenki, aki a fedélzeten volt. – Mind meghaltak? – nyílt tágra Kelly szeme az aggodalomtól. – Hogyhogy? Mi történhetett? – Ezt kell kiderítenem. Eph érezte, hogy kezdi elkapni a harctéri idegesség. Sikerült elrontania Zack estéjét – de ezen már nem lehet segíteni, indulnia kell. Benyúlt a zsebébe, és egy hajszálcsíkos logóval díszített borítékot nyomott Kelly kezébe. – Holnapra – mondta. – Ha nem érnék vissza időben. Kelly megnézte a jegyeket – amikor az árra tévedt a tekintete, felvonta a szemöldökét, – majd visszagyömöszölte őket a borítékba. Már-már sajnálkozó arckifejezéssel nézett a férfira. – Ne felejtsd a találkozót dr. Kempnerrel. A családterapeuta – ő fogja eldönteni, kihez kerüljön Zack. – Hát persze, Kempner – felelte Eph. – Ott leszek. – És… vigyázz magadra! Eph bólintott, azzal sarkon fordult, és elsietett.

62


Az Oscar-győztes A faun labirintusa című film zseniális alkotója és a Hammettdíjas krimiíró közös alkotása ez a merész, költői regény, az emberek és a vámpírok egész emberiséget fenyegető iszonyatos csatájáról. A mű egy trilógia első kötete és különleges nemzetközi irodalmi csemegének számít.

A kór-trilógia 1. kötete

© Karolina Webb

A mexikói Guadalajarában született és nevelkedett Gu i l le r mo d e l To r o 1993-ban debütált rendezőként Cronos című filmjével. Olyan alkotások fűződnek a nevéhez, mint a Mimic – A júdás faj, az Ördöggerinc, a Penge 2, a Hellboy 1, a Hellboy 2 és A faun labirintusa, amelyet világszerte dicsérő kritikákkal illettek és három Oscar-díjjal jutalmaztak. A jövőben két filmet is rendez A hobbit című regényből, Peter Jackson producer közreműködésével.

© Douglas Levy Photography

Chuck Hogan több elismert regény, többek között a The Town – Tolvajok városa szerzője. Ez utóbbi 2005-ben elnyerte a Hammett-díjat, és Stephen King révén bekerült az év tíz legjobb regénye közé. Sikeres egész estés mozifilm készült belőle. www.thestrainthebook.com

„Egy rafinált csavarokkal teletűzdelt trilógia első kötete. Felejthetetlen mese, amely már az első oldaltól kezdve magával ragad. Alig várom a folytatást.” – Clive Cussler „A szívgyógyszered végig legyen a kezed ügyében. A kór behálóz – és olyan félelmetes, hogy akár ölni is tud. Nekem bejött.” – G r e g o r y M a g u i r e , a nagysikerű A Lion Among Men és A boszorkány című könyvek szerzője „Del Toro és Hogan kéjesen borzongató történetet hozott létre, amelytől szó szerint feláll a szőr az ember hátán. A kór egyszerre hajaz Bram Stokerre, Stephen Kingre és Michael Crichtonra. Ennél jobbat álmodni sem lehet.” – Nelson DeMille „Vérfürdő és apokalipszis egy olyan rémtörténetbe ágyazva, amelyet akár egy mai napilap címoldaláról is vehettünk volna. Az élethűen kidolgozott, pergő ritmusú könyv egyszerre kísérteties és rémisztő. Kíváncsi vagyok, Toro és Hogan hova kalauzol el minket legközelebb.” – J a m e s R o l l i n s , a nagysikerű Doomsday Key szerzője „A vámpírműfaj időről időre vérszegénnyé válik, kihalással fenyegetve az élőholtak tudományát. Ám ekkor előlép Richard Matheson vagy Stephen King és… minden meg van mentve. Most Guillermo del Toro és Chuck Hogan lehel új életet a témába A kór című vérfagyasztó regényével, amely a Legenda vagyok és A gonosz háza méltó utódának tekinthető.” – D a n S i mm o n s , a nagysikerű Drood és a The Terror című könyvek szerzője

Egy hét, és Manhattannek vége. Egy hónap, és az egész országnak. Két hónap – és az egész világnak.

E

gy Boeing 777-es száll le a JFK re-

pülőtéren, de hirtelen lefékez az aszfaltcsík kellős közepén. A sötétí-

tők lehúzva. Az áram elment. A kommunikációs összeköttetés megszakadt. A földi

személyzet tanácstalan, ám ekkor segély-

kérő üzenet érkezik. Dr. Eph Goodweather,

a Kanári projekt névre keresztelt, biológiai fenyegetéseket vizsgáló gyorsreagálású csoport vezetője fogadja a hívást, és azon-

nal a géphez siet. Amikor körülnéz a fedélzeten, megfagy az ereiben a vér.

Spanyol Harlem egyik zálogházában az élő, Abraham Setrakian érzi, hogy történt valami. És tudja, hogy elérkezett az idő –

3 999 Ft

hogy háború készülődik…

ISBN 978 963 245 376 7

Amikor a vámpírvírus, amely már New

Lilának – GH A szerzők nagyra becsülik, és a legjobb szívvel ajánlják az olvasónak Robert Sullivan Rats: Observations on the History and Habitat of the City’s Most Unwanted Inhabitants (Bloomsbury, 2004) című könyvét.

Most eljött az õ idejük.

egykori egyetemi tanár és holokauszt-túl-

Felnőtteknek ajánljuk!

Lorenzának, Marianának, Marisának... és gyerekszobám összes szörnyének: Soha ne hagyjatok békén! – GDT

Mindig köztünk éltek. A vámpírok. Csöndben lapultak a sötétben. Várakoztak.

Yorkot is megfertőzte, elharapódzik az ut-

Sötét örvény csak úszóknak

cákon, megkezdődik a gigantikus méretű

Könyvmolyképzõ Kiadó

háború. Ephnek, akit Setrakian és egy szedett-vedett csapat segít a harcban, meg

kell fékeznie a járványt és meg kell mentenie a városát – a várost, ahol a felesége és vérfagyasztó

a fia is lakik –, mielőtt még túl késő.

guillermo del toro és chuck hogan the STRAIN A Kór A Kór-trilógia I. könyv A KÓR

Recommend Documents