Gondolatok könyvismertetés ürügyén (Oktatásügyünk helyzete)

Gazdag László1

Gondolatok könyvismertetés ürügyén (Oktatásügyünk helyzete) A könyv: Barakonyi Károly (szerk. is) Marton Melinda, Schwarz Kitti, Szabó Tibor: BOLOGNA „HUNGARICUM” Diagnózis és terápia Új Mandátum Könyvkiadó, 2009 Mottó: „Tanítani nem annyit tesz, hogy megtöltünk egy üres vödröt, hanem hogy fölszítunk egy tüzet!” Epheszoszi Hérakleitosz (kb. Kr.e. 630-570) Egy hír: A Bolognai Egyetem 2009-ben kilépett a „bolognai rendszerből” Bologna és a muszlim tudósok 1088 körül Bolognában a salamancai, a sevillai és a toledói mór egyetemekről meghívott muszlim tudósok megalapították a keresztény világ, és így a keresztény Európa első egyetemének elődjét (Studium Generale), az arab világban kialakult felsőoktatási intézmények mintájára. Európa a muzulmán tudósoktól elkezdte visszavenni saját hellénlatin múltját, amelyet Róma bukása (476) után szinte teljesen elfelejtett. Bologna hivatalosan 1239-ben kapta meg az egyetemi rangot a pápától, de első említése egyetemi címen 1119ből való. Egy ízben magyar rektora is volt, Miklós nyitrai püspök személyében. Valamivel korábban egy bizonyos Gerbert d’Aurillac (945 k.-1003) nevű francia bencés szerzetes ibériai egyetemeken szerez magasfokú matematikai műveltséget. Ő az első, aki a keresztény Európában arab számokat, helyiértéket használ. Majd II. Szilveszter pápaként (999-1003) ő küld koronát a magyar I. István királynak. Ne felejtsük el: az algebra szó az arab al dzsebr (csontkovácsolás) szóból ered: ahogy a csontkovács összeilleszti az eltört csontokat, a matematikus úgy illeszti össze az algebrai egyenlet két oldalát. Servantésnál az ütődött lovagot a szélmalmokkal vívott harc után az aldzsebristához viszik: tenné össze eltört csontjait. Alighieri Dante (1264-1321) az arab tudóst, Avicennát, mint kora legnagyobb Arisztotelészmagyarázóját említi Az isteni színjátékban. 1360-ban, amikor a milánóiak ostromolták Bologna városát, Nagy Lajos királyunk íjászokat küldött a bolognaiak megsegítésére. Ennek is szerepe lehetett abban, hogy Nagy Lajos Pécsen egyetemet alapíthatott V. Orbán pápa jóváhagyásával 1367-ben, valószínűleg bolognai oktatók hathatós támogatásával. Ennyi kis történelmi felvezető után térjünk rá témánkra, a „bolognai folyamatról” készült könyv ismertetésére! A „bolognai” folyamat 1999-ben Európa oktatási miniszterei aláírták a „Bolognai Nyilatkozatot”. Barakonyi Károly, a Pécsi Tudományegyetem professzora, volt rektora, által szerkesztett és részben írt könyv tehát éppen a tizedik évfordulóra jelent meg. A Bevezetésben ilyesmiket olvashatunk: „… a jubileumról túl sok szó nem esik,… a kialakult helyzetet zavart hallgatás övezi. Ünnepi hangulatnak, eufóriának a végzett munka feletti megelégedettségnek nyoma sincs.” (Kiemelés a szerzőtől.) A következő rövid fejezetben a „hungaricum” jelzőt övező idézőjelről tudjuk meg, hogy „némi pejoratív felhangot jelez”. Az új magyar felsőoktatási törvény megjelenésekor a tárca

1

Egyetemi docens

1/8

kiadott egy angol nyelvű reprezentatív füzetet „Bologna Hungaricum” címmel. „Az eredeti szándéktól függetlenül a cím ironikusra sikeredett” – állapítja meg Barakonyi professzor. Hadd emlékeztessek arra, hogy egy évvel a Bolognai nyilatkozat kiadása után jelent meg az Európai Tanács Lisszaboni nyilatkozata arról, hogy tíz éven belül az Európai Uniónak át kell vennie a technikai-technológiai vezető szerepet az USA-tól. Nos, eltelt a tíz év, és a Lisszaboni nyilatkozattal kapcsolatban is zavart hallgatást tapasztalunk… Van-e összefüggés a két jeles nyilatkozat mai témakezelése (tkp. agyonhallgatása) között? Erre ugyan Barakonyi Károly és szerzőtársai könyve nem keresi a választ, de érdemes továbbgondolni a logikai láncolatot „ebben az irányban” is, mint látni fogjuk. A Bologna „hungaricum” főként a hazai megvalósítás buktatóival foglalkozik főként, de sokszor átlépi az országhatárt, és bizony az általános európai felsőoktatási rendszer gyakorlatáról mond kíméletlen kritikát. Ide kívánkozik rögtön egy adat: a világ első húsz egyeteméből 17 az USA-ban működik, és csak kettő Európában: Oxford és Cambridge. Ez a két nagy múltú angol egyetem kezdettől fogva kívül maradt a bolognai folyamatból! De ama 17 amerikai egyetem sincs benne a „bolognai szisztémában”. Talán ez is jelez valamit. Már csak azért is, mert „bologna” (mint felsőoktatási szisztéma) éppenséggel az angolszász modell átvételét, univerzálissá szélesítését jelentette volna eredetileg az Európai Unióban. Bachler és master fokozat, átjárhatóság. A 9. oldalon ezt olvassuk: „…bolognai cégér alatt a régi struktúrák burkolt átmentése folyik… az európai felsőoktatás nem lesz képes visszanyerni elvesztett versenyképességét, de maga Európa, az Európai Unió sem lesz képes megerősíteni, javítani pozícióját a világban.” Az olvasó máris érzékelheti az összefüggést a Bolognai nyilatkozat (1999) és a Lisszaboni nyilatkozat (2000) sorsa között. Valójában ez a könyv felér egy vádirattal! Megértjük belőle, hogy Európában miként siklott ki a felsőoktatási reform lokomotívja, és hogy ez fokozottan igaz Magyarországra, ahol a szövevényes részérdekek bonyolult hálójában „bologna” címén végbement a felsőoktatás szabályos lezüllesztése, már ami a színvonalat illeti. Azonban hazánkban a baj nem itt kezdődött! Előbb végbement a középfokú és az alapfokú oktatás döbbenetes lezüllesztése. Tegyünk egy kis kitérőt ebbe az irányba! Látszólag eltérve a tárgytól egy 1994-95-ös élményemet említeném föl. Benet Iván professzor egy japán agrárközgazdász professzort hozott a Pécsi Tudományegyetemre vendégként 1994-ben, aki tanulmányozni akarta a korábban méltán világhírű magyar szövetkezeti rendszert, amit maga is „magyar agrármodellnek” nevezett. Mondtuk neki ironikusan: a legjobbkor jött… Egy év múlva újra nálunk járt, előadást is tartott, amelyet azzal kezdett, hogy ő nem érti, mi ment végbe az utóbbi 4-5 esztendőben a magyar mezőgazdaságban. Mondtuk neki, hogy mi sem értjük… Valami hasonló érzésem van, amikor azt vizsgálom, például Barakonyi professzor és társai könyve kapcsán, hogy mi ment végbe az elmúlt két évtizedben a magyar oktatásban, éspedig messze nem csak a felsőoktatásban. Érettségizett diák: nem tudja ki volt Sztálin Egyetemi oktató vagyok, de átoktatok egy felnőtt továbbképző kurzusra, ahol természetesen érettségizett diákok tanulnak. Közgazdaságtan alapjai tantárgyból dolgozatot javítok, és látom Sztálin nevét, valami értelmetlen összefüggésben. Amikor a dolgozatot megtárgyalom a diákkal, rákérdezek tudja-e ki volt Sztálin. Kiderül, hogy nem. További faggatózásomra a válasz: „Én sose szerettem a történelmet”. Elmagyarázom neki dióhéjban, pár mondatban, hátha „beugrik” neki valami. De nem. Tényleg fogalma sincs ki volt Sztálin. 19-20 éves érettségizett diák. Nem (csak) az érettségivel van bajom! Hogyan kaphatott általános iskolai bizonyítványt? Az egyetemen ötödéves nappalis diák felel. Mint fehér holló, én még ragaszkodom a szóbelihez, akkor is, ha többszáz diákot kell levizsgáztatnom egyenként. És látom, hogy ez már a tesztnemzedék. Egy dolgozatban, vagy szóbeli vizsgán rendszeresen nem tudnak 2/8

fogalmazni, érthetően beszélni, kifejezni magukat, a dolgozatok tele elemi helyesírási hibákkal. Felelő diákom (tehát ötödéves, nappalis egyetemista) nem tudja mettől meddig tartott a II. világháború. Félreértés ne essék, nem a napot, hónapot nem tudja, hanem az évszámokat. A kérdés úgy merül föl, hogy mikor is dobták le az amerikaiak az atombombát Hirosimára. Felelet: 1947-ben. Mondom neki, hogy ez a tragikus esemény a II. világháború fináléjában történt. Akkor mikor lehetett? Válasz: 1947. Nyelek egy nagyot: mettől meddig tartott a II. világháború? Válasz: „talán 1937-től 1947-ig”. Nagyon jól tudom, hogy nem a diák a hibás. Mellesleg egyre több diák nem tudja ezeket az évszámokat. A csúcs mégis az a diák volt, aki nem hallott még soha Hirosimáról és Nagaszakiról. Azt hittem, viccel. De, nem. Soha nem hallotta még e két japán város nevét. Ha a kedves olvasó most azt mondja, én viccelek, megnyugtatom: nem vagyok e cikk írása közben humoros kedvemben! Bájos kislány, szintén ötödéves, nappalis vizsgázik, kiderül, hogy nem tudja, mikor volt a Nagy Francia Forradalom. Félreértés ne essék, nem a napot, hónapot, vagy évet nem tudja, hanem az évszázadot! És megint nem ő az egyedüli! Bizony, de szívesen elmennék és megkeresném középiskolai, sőt, általános iskolai történelemtanárát, érettségiztető elnökét… Mindez közgazdaságtudományi karon történt, de átoktatok természettudományi karra is, környezetgazdálkodás tantárgyat. Már a szemem sem rebben, amikor kiderül, hogy leendő természettudósaink, természettudományokat majdan oktató tanárjelöltjeink még soha nem hallották azt a szakszót, hogy hemoglobin. Nem volt róla szó a gimnáziumi biológia órán? Nem! Környezetgazdálkodás tantárgyból gyűjteményem van a hebehurgya válaszokból. „A levegőbe kerülő nehézfémek által kibocsátott gázok roncsolják az ózonpajzsot, ezért melegszik a légkör, elolvad a sarki jég…”. No comment! A kar diáklapjába néha rövid verseket is küldtem, az egyik egy idilli képről szólt: csecsemő fekszik a fűben, szöcske ugrik, süt a Nap, madárcsicsergés, majd az utolsó sor: „És lágy zefír lengedez a Tajgetosz felett”. Az ötödéves egyetemista főszerkesztő válasza e-mailen: „Tanár úr, nem tudtam mi az a Tajgetosz, de utána néztem az interneten”. (De jó is ez az internet…) A színvonal zuhanása az elmúlt utolsó öt évben gyorsult föl tapasztalatom szerint. Egy összoktatói értekezleten felhívtam a figyelmet arra, hogy a felsőfokú oktatás fontos feladata ma már az általános műveltségbeli hiányosságok pótlása. Íme, a tárgyalt könyv 259. oldalán: „… a felsőoktatás is rákényszerül az általános műveltségbeli hiányosságok pótlására, rákényszerül a nevelésre is.” Azóta a Pécsi Tudományegyetem Közgazdaságtudományi Karán ezek az általános műveltséget is erősítő tantárgyak már nem léteznek. Áldozatul estek a „bolognának”… Apropó, nevelés! A „bezzeg az én időmben” nosztalgia jegyében emlékszem arra, hogyha padtársamnak akartam szólni az általános, vagy a középiskolában óra alatt, igyekeztem suttogva, úgy, hogy a tanár ne vegye észre. Ma bemegyek egy főiskolán az órára, elsősök a diákok, elkezdem az előadást, a legelső sorban néhány lány hangosan elkezd egymással beszélni, folytatják az óra végéig. Nem zavartatja őket, hogy mindez a tanár megalázása. Látszik, hogy ez nekik természetes. Ezt csinálták középiskolában, de nyilván már az általános iskolában is. Láttuk a tanárt megrúgó diákot, röhögő osztálytársai előtt… Ez már csak a jéghegy csúcsa. A tanárok, tanítók kezéből kivéve mindenfajta fegyelmező eszköz. A felelősségérzettel még nem rendelkező diák érzékeli ezt a kiszolgáltatottságot, vissza is él vele. Alulfizetett, elfásult, nap, mint nap megalázott tanítóink, tanáraink, akiket egykor a hérakleitoszi szenvedély hajtott „a nemzet napszámosai” pályájára, már rég nem foglalkoznak magasztos célokkal, minőséggel, a nagybetűs tudás átadásával.

3/8

Vissza a kétszerkettő ákombákomhoz! „Dolgozni csak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen, úgy érdemes” József Attila Ez az idézet szerintem az oktatói-tanítói-tanári munkára fokozottan igaz! Egyszer Kodály Zoltán mondta, hogy ha az Operaház igazgatója tehetségtelen, az nem gond. Előbb-utóbb kiderül, leváltják. De ha egy kis faluban a zenetanító tehetségtelen, akkor ott a gyerekek nemzedékeivel utáltatja meg a jó zene szeretetét. Ez minden diszciplínára igaz. 2007. október 4-én volt az 50. évfordulója az első szputnyik föllövésének. Almár Iván szerint ez volt az emberiség történelmének legnagyobb eseménye. Szerintem is. Aznap egyetlen közszolgálati tv-adó sem emlékezett meg az eseményről, csupán a híradókban esett róla szó egy-két kurta mondatban. Bevallom, azt vártam, hogy a jeles, kerek évforduló ürügyén aznap egymás után láthatom az űrkutatás fél évszázadának legjelesebb, legizgalmasabb eseményeit. De, semmi! Hogy hány diákom nem tudta, nem tudja, ki volt Gagarin (nem is hallotta a nevét), mikor lőtték föl az első szputnyikot, mi volt az Apolló-program. Ugyancsak szinte semmit nem tudnak a huszadik század történelméről! A rendszerváltás után a középiskolákban egyszerűen nem merték leadni nekik a történelemtanárok ezt a korszakot. Se a szovjet forradalom, se a magyar Tanácsköztársaság, vagy 1956, netán a II. világháború keleti fronttal kapcsolatos eseményei, de kihagyva a Horthy-korszak, stb. Gondoltam, a rendszerváltás sokkja, az egzisztenciális félelem, stb. az ok, majd elmúlik, visszazökkenünk e téren is a normális kerékvágásba. De, semmi változás. A diáklány felel és mondja, hogy amikor Svédországban 1932-ben (legalább az évszámot megjegyezte!) hatalomra kerültek a kommunisták… Megállítom: kommunisták? Igen. Többször rákérdezek. Nem tágít. ő így emlékszik az előadásra. Mondom neki, hogy a svédeknek nagyobb szerencséjük volt, mint nekünk, mert ott sohasem kerültek hatalomra a kommunisták. Elbizonytalanodik. Magyarázom neki, hogy a szociáldemokraták kerültek ott 1932-ben hatalomra. De érzékelem, hogy nem nagyon érti a különbséget. Aztán egyszer egy másik diáklány Svájcba helyezi a kommunisták hatalomra kerülését. Egyetemistákról van szó!! Néha az az érzésem, mintha a Marsról jönnének (egyes) diákjaink. Fogalmuk nincs arról, mi történt a Földön az elmúlt száz évben. De kérem, nem akarok általánosítani. Minden évfolyamon találkozom jól fölkészült, érdeklődő, értelmes diákokkal, de egyre kevesebbel. És meggyőződésem, hogy soha nem a gyerekben van a hiba! A kontraszelekció természetrajza Egy munkatársnőm mesélte, hogy gyereke nem érti a matekot az általános iskolában. Többször kérlelte a tanárt, hogy magyarázza el újra, mert sem ő, sem a társai nem értik. Végül a tanár ingerülten közölte velük: őt nem érdekli, értik-e vagy sem, majd ad nekik valamilyen jegyet és kész. Olvasom, hallom, hogy az általános iskolai tanárnőnek pár évvel korábban végzett diákja hencegve meséli, hogy egy multinál betanított munkásként hányszorosát keresi tanárja fizetésének. És hozzáteszi: érdemes lett volna tanulni, tanár néni? Japánban a legjobban fizetett közalkalmazotti réteghez tartoznak az általános iskolai tanárok és tanítók. Vagyis ott ők nem a „nemzet napszámosai”. Nagy rangot jelent általános iskolában tanítónak, vagy pláne felső tagozatos tanárnak lenni. Mert ők tudják, hogy az ifjú nemzedéket a lehető legtehetségesebb emberekre kell bízni. Valamikor Magyarországon nagy rangot jelentett egy-egy neves gimnáziumban tanítani. Nem véletlen, hogy ezekben az iskolákban későbbi Nobel-díjasok nőttek föl a diákok között. Ma már az egyetemi oktatói pályának sincs különösebb rangja. Egy végzős diák kapásból többet keres nettóban, mint évtizedekkel korosabb, és persze jóval nagyobb tudású egyetemi oktatója bruttóban. A kontraszelekció „eredménye” sajnos jól tükröződik az általános és a középiskolai tananyagban is. A középszer fő ismérve: nem tudja megkülönböztetni a lényegest a lényegtelentől. 4/8

Általános iskolai diákjaink olyan tankönyvekből tanulnak, amelyek nem igazodnak életkori sajátosságaikhoz. „Diákjaink a felejtésnek tanulnak” – mondja Vekerdy Tamás, a neves gyermekpszichológus. Pár évvel ezelőtt néztem a fiam általános iskolai nyelvtankönyvét, mit is kellene tudnia. Ilyen szófaj, olyan szófaj, egy áttekinthetetlen emészthetetlen anyag, amit bőven elég lenne az erre szakosodott felsőoktatási intézményben megtanulni. De mai napig pótolgatom fiam alapvető helyesírási hiányosságait, mert nem tanulta meg, nem tanították meg vele az ly és a j közti különbséget. Petőfiről egy általános iskolai diáknak tudnia kellene, hogy mikor, melyik évben, melyik hónapban éppen hol járt. Őrület! Természetesen nem tudják, nem marad meg bennük. De a diákjaim nem tudnak egyetlen Petőfi verset, sőt, közismert versszakot sem. Hát persze „nem szabad memoriterrel izzasztani szegényeket”. Jobb, ha maradnak félműveltek, vagy teljesen műveletlenek. De azt kellene tudniuk már az általános iskolában, hogy hányféle moha, meg kőzet van, ez utóbbiak hogy alakultak ki, stb. Egy kis közgazdaságtan Közoktatásunk jelenlegi katasztrofális helyzetének tényleges, mélyen fekvő oka éppenséggel a szakma, a pálya (anyagi) alulértékeltsége, és az ebből következő, jól érzékelhető kontraszelekció. De ez más értelmiségi, magasan kvalifikált foglalkozásokra is igaz. A Pécsi Tudományegyetem orvostanhallgatóinak egyharmada eleve külföldre készül, már svéd nyelvtanfolyamot is indított nekik élelmes vállalkozó. Egy orvostanhallgató szűken vett tanulási költsége 10 millió forint. De ebbe valójában be kell számítani a középiskolai, általános iskolai képzésének költségeit, sőt, egész addigi életének, fölnevelésének családi költségeit is. Mert így teljes a kép. Nyugodtan számolhatunk 80 millió forint fölötti veszteséggel! Érdekes a hazai közvélekedés paradoxonja! Ha három John Deere traktort átvinnénk a Lajtán és odaadnánk ingyen egy osztrák gazdának, a rendőrség kezdené az „ügyletet” vizsgálni. Ha egy orvos megy át a Lajtán egy grazi kórházba dolgozni, az nem veszteség. Teljesen ostoba értékrend ez kérem! Szolgáltatás, vagy beruházás? A felsőoktatásban most jönnek elő a „bolognai folyamat” első negatívumai. Meggyőződésem, hogy „bologna”, úgy, ahogy azt bevezettük, katasztrofális eredménnyel járt a magyar felsőoktatásra nézve. Hogy miért? Mert nem maradt magyar Harvard, vagy Oxford. Hanem maradt a „diákgyár”, futószalaggal, lebutított tananyaggal, csapnivaló színvonallal. De most nézzük a finanszírozás kérdését! A könyv 240. oldalán A tandíj problémája c. alfejezet. Ez az a pont, ahol a leginkább vitatkoznom kell a szerzőkkel. „Az ingyenes oktatás ugyanis azt jelenti, hogy a hallgató… számára felsőfokú tanulmányai nem egy életre szóló beruházásként (kiemelés: a szerző) jelennek meg.” Még a Rektori Konferencia is kiállt nemrég a tandíj mellett. Merthogy a felsőoktatás szolgáltatás, amiért fizetni kell. Nagy tévedésnek tartom. A felsőoktatás beruházás az emberi tőkébe, ezt jól fogalmazta a Bologna „hungaricum” c. könyv is. És ezt a diák, valamint családja így is érzékeli, tandíj nélkül is. Ha nem így lenne, nem járna főiskolára, egyetemre. Az egyén részéről az opportunity cost, a haszonáldozat jelenti a beruházást. Három, vagy öt évig nem keres, a családja csak költ rá, vagyis áldozatot hoz. Ha ezt még tandíjjal terheljük? Tudja a kedves olvasó, hogy a költségvetés hány százalékáról szólt a legutóbbi népszavazás, amelynek tárgya volt a tandíj is? Négy ezrelékéről! Egyetlen százalékpontnyi infláció (a kamatlábon keresztül) a költségvetésben 150 milliárd forintot jelent! És mi tandíjon, vizitdíjon akartunk megfogni rongyos milliárdocskákat? A gazdaságpolitika más elemeire, így a monetáris politikára kellene inkább odafigyelni! Ott a helyzet kulcsa (az infláció letörése!), és nem a jövedelempolitikában, még kevésbé az elosztó-szolgáltató rendszerekben… Természetesen működhet jól egy piacosított felsőoktatási rendszer, példa erre az Egyesült Államok. Csak egy valamit felejtünk el, amikor ezt Magyarországra akarjuk adaptálni: a 5/8

képzés költségeit, pl. a tandíjat be kell építeni apuci, anyuci fizetésébe. De abba nálunk ennél sokkal fontosabb dolgok, mint pl. a lakáshoz jutás költsége sincs beépítve, ezért kényszerülnek rá családok százezrei az erőn felüli eladósodásra! A tandíj bevezetésének előfeltétele nálunk a bérszínvonal jelentős emelése, tágabb értelemben a humán tényező jobb megbecsülése lenne. Különben tovább sérül az esélyegyenlőség követelménye, tehetséges ám szegény gyerekek szorulnak ki a felsőoktatásból. A magyar felsőoktatás szerkezeti torzulásai Ma rengeteg a közgazdasági és a jogi felsőoktatási intézmény, kar. Még a Budapesti Műszaki Egyetem is elkezdte a közgazda képzést, holott a Duna másik partján, a Felsővámház u. 9-ben ott a Corvinus Egyetem. Vajon miért nem a természettudományi és műszaki képzést mélyíti és szélesíti a nagy múltú Műszaki Egyetem? Ugyanakkor azt látjuk, hogy nem közgazdáink, jogászaink, bölcsészeink készülnek, vagy már áramlanak külföldre, hanem orvosaink, mérnökeink, fizikusaink, stb. 100 évvel ezelőtt ez pont fordítva volt: a magyar műszaki és természettudományos oktatás világszínvonalon teljesített; és ezek a pályák a legmegbecsültebbek közé tartoztak. Ma a presztízsük szinte nulla. Az oktatási miniszter röghöz kívánja kötni az orvos rezidenseket, mint a Ceausescu-érában Romániában, vagy a jobbágyokat a középkorban. Talán meg kellene inkább fizetni őket! A Medgyessy-kormány ma sokat (ám méltatlanul) szidott közalkalmazotti béremelése (2002 szeptembere) után az orvosok, nővérek, stb. eláramlása a pályáról, vagy külföldre menetele leállt; elkezdődött a pályára való visszatérés. (Mi lenne most, ha nem lett volna az a béremelés?) Vissza kellene állítani a magyar közép-és felsőoktatásban, valamint a mindennapi életben a természettudományos és műszaki tudás becsületét! A színvonal lezüllesztése A Bologna „hungaricum” c. könyv megállapítja, hogy reform címén elkezdődött a túlélési stratégiák keresése, kipróbálása. Az első három évbe (bachler-fokozat) belesűríteni az ötéves képzés híg kivonatát. Egzisztenciális problémák is felmerültek. A könyv nem konkretizálja ezt, de saját tapasztalatom a következő. A közgazdaságtudományi karokon a volt „polgazd” tanárok megijedtek, gyorsan átvették és lefordították a nyugati középszerű, vagy annál is rosszabb business-school iskolák gyengécske mikro-és makroökonómia tankönyveit, természetesen agyonmatematizálva, mert úgy „tudományos”. „… a képzés tele van makro-, mikrotárgyakkal, matematika minden mennyiségben.” (102.o.) Nos, nem a matematikával van probléma, hanem az öncélúvá vált, kiüresedett módszertannal. Ami mögött már semmi nincs a valóságból. A diákok ész nélkül, éveken át deriválgatják a semmit. Anélkül, hogy értenének valamit is belőle. És jó, ha a semmit alapoznák meg módszertanilag, de gyakran a tévedéseket, az idejétmúlt, rég megcáfolt „összefüggéseket”. Ma a közgazdaságtani karokon Ptolemaioszt tanítjuk évszázadokkal Kopernikusz után: a Föld lapos korong, körülötte keringenek a Nap és a csillagok. Erre egy-két példát a közgazdaságtanból! Diákjaink még mindig bérinflációt tanulnak, persze matematizálva. Holott a mai világban a béremelkedésre a tapasztalat szerint teljes egészében a volumen reagál, erről szól a globalizált gazdaság. Ha megnő az eladási volumen, nő a profittömeg, a kereskedő és a termelő árat fog csökkenteni, mégpedig a konkurencia miatt. Magyarországon a legnagyobb béremelések (2000-2002) után mérséklődött leggyorsabban az infláció! Nemrég jogászoknak írt közgazdasági alapozó tankönyvben olvastam azt a szamárságot, hogy az infláció kedvez a szerkezetváltásnak, mert a jók jobban tudnak árat növelni. Nos, a jók árat csökkentenek, és éppen ez az előnyük! Ellenben az infláció éppen az elavult szerkezet konzerválását eredményezi, ahogy a magyar tapasztalat is mutatja! 6/8

Aztán ott van a Philips-görbe, amely szerint az infláció és a munkanélküliség között fordított összefüggés van. Ezt Milton Friedman tapasztalati adatok alapján rég megcáfolta, mégis tanítjuk. De nem tanítjuk (nincs a tankönyvekben!) Friedman természetes ráta hipotézisét, amiért a közgazdasági Nobel-díjat kapta. Negyed-ötödéves diákokkal találkoztam választható tárgyak keretében, döbbenten tapasztaltam mennyire felkészületlenek, mennyire nincs fogalmuk a valós folyamatokról, pl. a monetárszféra és a reálszféra kapcsolatáról. Kurzusom után sorra mondták, hogy tőlem tanulták meg a makroökonómiát. Kérdésemre, hogy mit tanultak akkor korábban, a válasz: agyonmatematizált, a valóságtól teljesen elrugaszkodott, emészthetetlen dolgokat. Ez a tantárgyam (Világgazdasági korszakváltások) már nincs meg a pécsi közgazdasági karon. A „bolognába” nem illett bele… Nemrég döbbenten tudtam meg, hogy nincs ma olyan tárgy ugyanezen a karon, amelynek keretében a gazdaság hosszúhullámairól, a korszakváltás problémáról, a szerkezeti kérdésről hallanának. Ez is a „bologna” áldozata lett. (Pl. Sipos Béla professzor Vállalati prognosztika c. tárgya, amelyben a diákok a Kondratyev-ciklusokról tanultak, vagy Barakonyi Károly Stratégiai menedzsment tantárgya.) Ki merem mondani: közgazdaságtudományi karaink dilettánsokat bocsátanak ki, akiknek fogalmuk sincs a modern gazdaság működéséről. Maradt az észnélküli módszertan, a „magas” matematika, a bonyolult modellek, persze a valóságtartalom nélkül. Fürdővízzel együtt a gyerek is A 103. oldalon alul fontos gondolat: az oktatók többsége még sohasem volt kint a nagybetűs ÉLET-ben, pl. egy vállalatnál. Innen a szobatudósi mentalitás, az elefántcsonttorony szindróma. Fogalmuk sincs a valóságról. Aláírom! Én bizony minden oktató, aki rögtön bent maradt valamelyik karon, kiküldeném 4-5 évre egy vállalathoz, intézményhez, stb. Fontos fölismerés még: eltűnt a logikai rendszer is, amelyre a diák támaszkodhatott egykor élete végéig akár. A régi „polgazd” oktatás keretében, egy elavult paradigmarendszer keretében, de egy kitűnő logikai rendszert kapott a diák. Erről aztán 1989 után könnyű volt áttérni egy másik paradigmarendszerre. Ciprus egykori köztársasági elnöke, korábban a ciprusi Nemzeti Bank kormányzója 1953ban a budapesti Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen végzett. Amikor hazánkban járt, a riporter ama kérdésére, hogy mit tudott hasznosítani ebből a marxista gazdaságtanból, azt válaszolta, hogy azt a ragyogó logikát, amelyet kiváló professzoraitól kapott. Ha néhai Zinhober Ferenc professzor úr nevét említem, az egykori pécsi diákok tudják, miről beszélt a ciprusi elnök. Na, ebből a logikából nem maradt semmi a mi oktatásunkban, az agyonmatematizált, a valóságtól viszont teljességgel elrugaszkodott mikro-és makrotárgyainkban. Egy kollégám egyszer azt találta mondani, hogy nincs igazam, mert a matematika egyre fontosabb a közgazdaságtanban. Ez igaz akkor, ha a valóság feltárásához használom segédeszközként, módszertani mankóként. Ha viszont öncélúvá válik, akár a valóság meghamisítása is lehet az eredmény. Kedvenc példám erre a közgazdasági tankönyvekben csak Euler-egyenletként szereplő Euler-Lagrange egyenlet, amely a fizikában egy extrémumprobléma megoldásaként az objektum mozgásegyenlete. Közgazdasági karon a diákok erről semmit sem tudnak, az egyenlet valós tartalmáról senki nem beszél nekik, az egész a levegőben lóg. Ráadásul a közgazdaságtanba való átvitele szerintem közönséges szélhámosság. A közgazdaságtanban vannak problémák, amiket nem lehet, de nem is szabad matematizálni. Tipikus példa erre a szerkezet és a szerkezetváltás kérdése, illetve a fejlődni és/vagy növekedni dilemma2. Amikor a hosszú hullám inflexiós pontjához érünk, fékezni kellene, és közben szerkezetet váltani, de a (magyar) gazdaságpolitika (ezt nem értve) itt is növekedést erőltet, aminek fontos eleme a teljesen értelmetlen fiskális restrikció. 2

Hermann Daly: „Növekedni annyit tesz, hogy többek leszünk, fejlődni pedig annyit, hogy jobbak.”

7/8

Mellesleg ma már a sznob „lektorok” át se engedik a cikket, ha nincsenek benne tetszetős, ám teljesen fölösleges matematikai formulák. A Bologna „hungaricum” könyv fontos megállapítása, hogy „reformfolyamat” címén elvtelen alkufolyamatok, „ki kit győz le harcok” zajlottak, poroszos túlszabályozás vált jellemzővé, az eredmény az intézményesített káosz, de legfőképpen az oktatás színvonalának tragikus zuhanása. Saját közvetlen tapasztalataim megerősítik, alátámasztják ezt a konklúziót. Szőnyegbombázás zajlott itt le az elmúlt húsz évben a magyar oktatásban. A károk iszonyúak. Diákjaink minden téren egyre hátrább szorulnak a nemzetközi rangsorban, most már a fejlődő világ országainak diákjai mögé.

8/8