Gondolatok és elképzelések, nem csak a felsőoktatásról, 2013 Thoughts and ideas, not only about higher education, 2013 Kiss László Összefoglalás Cikkemben a felsőoktatással kapcsolatos – általam érzékelt – problémákat szeretném felvetni, kitérve annak egyéb hatásaira is. Szót ejtek többek között a tandíjmenetesség, a finanszírozás, a gazdaságosság és az oktatási időtartam kérdéseiről. Néhány apróbb javaslatot is teszek a megoldásra. Ezek részben elviek, részben a gyakorlatban is megvalósíthatók. Eredményként legalább annyit szeretnék elérni, hogy gondolataim és elképzeléseim többeket a felmerült problémák további vizsgálatára késztessenek. Abstract In this presentation/article a number of problems related to higher education as perceived by the author are raised, discussing also their various consequences. Topics mentioned include tuition fees, financial requirements, economical operation, and total time of education. Minor suggestions to resolve problems are also made, some theoretical, some practical and actionable. It is hoped that, as a minimum, the thoughts and suggestions presented will incline others to further examine the issues at hand. Mottó „Így minden jó fa jó gyümölcsöt terem, a rossz fa pedig rossz gyümölcsöt. Nem hozhat a jó fa rossz gyümölcsöt, sem a rossz fa jó gyümölcsöt”, Mt. 7,17-18 Bevezetés 1984 óta dolgozom a magyar felnőttek, mára a hétből hat Mindegyiküknek van olyan természettudományokhoz. Tanári másoddiplomaként.
felsőoktatásban, közben gyermekeim befejezte egyetemi tanulmányait is. diplomája, amely kapcsolódik a diplomát négyen szereztek, ketten
1
Már régóta érzek belső indíttatást, hogy az oktatás, elsősorban a felsőoktatás problémáiról írjak, de a tandíjjal kapcsolatos viták és tüntetések miatt úgy éreztem, a feladatot már nem halogathatom tovább. Először a felsőoktatás tényezőiről és azok feladatairól idézek. Elsősorban Karácsony Sándortól, a 20. század hosszú ideig teljesen elhallgatott talán legnagyobb pedagógusától, aki már az 1940-es években felhívta a figyelmet a magyar oktatás problémáira. Ezután megpróbálom az idézetek mentén az egyes felmerülő kérdéseket elemezni. Idézetek Az egyetemről Az egyetem küldetéséről Szollár Lajostól nagyszerű történelmi ismertetést olvashatunk [9]. Röviden – ahogy én ma gondolom: az egyetem feladata a tudományok öncélként való művelése, ápolása; egy teljes erkölcsi normarendszer, viselkedési minta, morális elkötelezettség, valamint ezek szerinti életvitel átadása; nem oktatás tehát, hanem nevelés. Az egyetem küldetését az őt körülvevő társadalom támogatása nélkül nem képes teljesíteni. A Bolognai Charta 3. pontja rámutat: „A türelmetlenséget elutasító, a párbeszédre mindig kész egyetem a tanárok és a diákok együttműködésének kivételezett helye. A tanároké, akik képesek ismereteik átadására és rendelkeznek mindazon eszközökkel, amelyek tudásuk kutatással és innovációval való továbbfejlesztéséhez szükségesek; a diákoké, akik feljogosítottak, alkalmasak és készek ismereteik gyarapítására.” [9] 8. p. Az ifjúságról „Ki az intelligens ember? […] Aki a múltban élő emberiséggel összefüggőnek tartja magát s a múlt szellemi vívmányait, mint kultúrát magában hordozza.” [6] 55. p. „… csak így lehet valaki magyar diák. Ha őszinte, és ha szereti a tanárait.” [6] 124. p. „A szabad embernek nem az szabad, amit akar, hanem szabad neki, nem pedig muszáj az… ami szabad. A „jó” szabad neki, nem amit akar.” [4] 33. p. „Szomszédaink egyre gúnyosabban nevetnek, ha mi kultúrfölényünkről beszélünk; nem hiszik el, hogy a te tudásod igazi tudás, és valódi kultúrfölényt jelent. Másrészt lázasan dolgoznak rajta, hogy az ő diákjaik
2
tudása igazán több és jobb legyen, mint a tiéd: jó lesz igyekezned.” [2] 6. p. „Akinek az előnyös helyzete csak egy bizonyos ideig tart, az nem siet ennek a helyzetnek mielőbbi végeszakadtára. Különösen nem siet akkor, ha az előnyös helyzet után föltétlenül előnytelen helyzet következik. […] „Az egyik szimptóma az öreg ifjak megszaporodott serege. […] Nyolc, tíz esztendőt eltöltenek ifjak egyetemeken ugyanannyi szemeszter helyett. […] Másik szimptóma az ifjúság jóléti intézményeinek megszaporodása. […] A privilégiumok legnagyobb lelki kára, hogy nem kell értük külön, egyénenkint és esetenkint keményen megdolgozni. Nincs kockázatuk. Álhelyzetek. […] A maga szakállára és a saját veszélyére fel nem sülhet, el nem bukhatik, tehát voltaképpen nem is edződhetik életképessé a privilegizált ember. Ez az elpuhító, hazug világkép és hálátlan szerep teszi apródonkint felelőtlenné.” [7] 62-63 p. A tanuláshoz való jogról „Nem elég kiterjesztenünk a kultúrához való jogot minden emberre, gondoskodnunk kell arról is, hogy valóban élhessen e jogával minden ember, önhibáján kívül se meg ne fosztassék, se ne gátoltassék senki attól, ami jár neki pusztán az által, hogy embernek született.” [4] 68. p. A tanárokról „Az igazi feladatunk ezen a földön nem az életpályánk megfutása, nem a hajlamunk kifeslődése, nem a hivatásunk betöltése, még csak nem is a kötelességünk teljesítése, hanem küldetésünk hűséges jóvéghezvitele.” [8] 187. p. „… magyar diákok Mesterei csak olyan emberek lehetnek, akik az oklevelükön túl a megbízatásukat felsőbb helyről nyerték, mint Egyházuk Főhatósága vagy a Közoktatásügyi Minisztérium.” [6] 133. p. „A szaktudós mindent tud a szakmájában, mindent a legjobban tud, a szaktudós a jelent jelenti, amint éppen érvényben van. […] A professzor elsősorban és mindenekfelett olyan kíváncsi, mint egy gyermek. […] a problémák megfejtésére tör. A professzor és a diák munkaközössége az ideális egyetem.” [5] 128-129. p. A nevelésről Mikor demokratikus a nevelés? […] Ha: a nevelés közben felszabadult a növendék is, a nevelő is. Ha mindkettőnek autonómiája biztosítva van.” 3
[4] 34. p. „… a diákok nem kíváncsiak arra, amit tanítanak nekik, a tanárok meg az idegenvezetők egykedvűségével darálják le százszor, gépiesen ismételt mondanivalóikat, voltaképpen tehát nem közlékenyek.” [4] 52. p. „Mert a diák ott kezdődik, ahol a teremtő fantázia hűsége és becsületessége. Ezt, ezt a teremtő fantáziát kerestem én eleitől fogva. Azért kerestem, hogy ha megtaláltam, magam is hűséges inasa lehessek. Kiszolgálhassam, ha gyámoltalankodik, a kezdet nehézségei között segítségére lehessek, lába alól a töviseket, útjából az akadályokat eltakaríthassam. Ügyeljek rá mindenképp, hogy baja ne essen.” [6] 73. p. A tanárképzés problémáiról „Az alapképzésben tanári szakirányt választó hallgatók létszámaránya az elmúlt három évben folyamatosan és minden szakon vészjóslóan alacsony volt, sokkal alacsonyabb, mint a régi rendszerű tanárképzésben. […] a pálya presztízse ez idő alatt nem változott meg.” [12] 1. p. „A tanárképzés helyzetének rendezése elképzelhetetlen a közoktatás problémáinak rendezése nélkül. Sürgős – és alapvető problémának látjuk a tanári pálya presztízsének zuhanását, amelynek megállítása az OKM szintjéről kiindulva lehetséges: a bérek rendezése, a folytonos reformok helyett a hosszútávra tervezhetőség lehetősége.” [12] 1. p. „A természettudományos képzési terület rangos kutató és oktató képviselői […] mind olyan javaslatokkal álltak elő, amelyek a 60-as, 70es évek tanárképzési gyakorlatához térnek vissza. […] Ez a múltidézés a közoktatás és felsőoktatás gyökeresen megváltozott körülményei között nem ígér konstruktív és hatékony megoldásokat.” [11] 2. p. „Maga az iskolai nevelés sem igényelhet kevesebbet: az ifjúság világképét, benne magát az ifjúságot kellően felszerelve, úgy, ahogy a mindenkori legjobbak leghelyesebbnek és legmegfelelőbbnek tartják.” [5] 3. p. Néhány – szinte ösztönszerűen – felmerülő kérdés Mielőtt a témát részletesebben körüljárnánk, néhány kérdésre szeretnék választ kapni, vagy azok mentén elgondolkodni. 1. Mit értünk az „állami finanszírozás” kifejezésen? Ki a finanszírozó?
4
2. Található-e olyan cég, amelyik csökevényes tudással tömegesen vesz fel dolgozókat, és teljesítmény nélkül fizetést ad nekik? 3. Hová jut az a fiatal, aki elé nem állítanak valódi követelményeket? 4. Mi lesz azzal a társadalommal, amelyben az egyedek hatékony alkotó és termelő korszaka egyre szűkül? A fenti kérdésekre valószínűleg a legtöbben hamar megtalálják, vagy legalábbis sejtik a helyesnek gondolt válaszokat. Próbáljuk meg ezeket megfogalmazni. 1. Mivel az Állam nem egy tőlünk teljesen független intézmény, az állami finanszírozás – nem közvetlenül ugyan –, de az állampolgárok által létrehozott javakból történik. 2. A válasz egyértelműnek látszik: nincs. Egyetlen egy cég sem engedheti meg magának ezt a luxust. 3. Hacsak a fiatalnak nem alkati tulajdonsága, vagy neveltetése során nem azt szokta meg, hogy minden körülmények között teljesíteni akarjon, akkor elé állított követelmények nélkül nem fejlődik megfelelő ütemben, és még az is előfordulhat, hogy teljesen elkallódik. 4. A szűkülő teljesítmény – mivel a fogyasztás nem csökken –, valószínűleg súlyos hiányhoz és teljes eladósodáshoz vezethet. Részletes vizsgálat Továbbiakban rátérnék a – véleményem szerint – hazánkban uralkodó helyzet kissé tüzetesebb vizsgálatára. A képzési rendszerrel kapcsolatban azt gondolom, hogy a Karácsony Sándor által leírtakkal lehet inkább egyetérteni, szemben a Nemzeti Bologna Bizottság Pedagógusképzési Albizottság állásfoglalásával, legalábbis a pedagógusképzés tekintetében. A legjobbakra, a képzési terület rangos oktatóira és kutatóira kellene hallgatni, és a megváltozott körülmények jó vagy helytelen voltán kellene inkább elgondolkodni. A múltbeli jó módszerek alkalmazása nem feltétlenül jelenti a haladás visszafordítását. (Ha valaki holnap kitalálja, hogy a gyermeknek nem kell anyatej, és holnapután rájövünk, hogy de; az nem múltidézés, hanem csupán helyes gondolkodás lesz.) Ma az egyetemi hallgatók száma a szükségeshez képest is mérhetetlenül magas, és nagyjából 80%-uk teljességgel alkalmatlan arra, hogy megfeleljen a vele szemben támasztott követelményeknek. Sem a tudomány művelésére nem képes, sem morális minta szerepét nem tudja betölteni. Képtelen az egyetemi anyag felfogására. Kérdezni sem tud, 5
nemhogy párbeszédre lenne alkalmas. Mivel eddig állandóan magolt, agykapacitása szinte teljesen kimerült, már ilyetén módon sem képes a szükséges ismeretek elsajátítására. Ennek az a következménye, hogy sikertelensége miatt az órákra, ha teheti, már be sem jár. Ha nagy nehézségek árán el is jut a diploma megszerzéséig, akkor is sokkal hosszabb idő alatt, mint kívánatos lenne. S vajon mit ér az a diploma? Többségük azonban sohasem jut el idáig, csak teng-leng, haszontalanul elpazarolja ifjúságát. Mindeközben az állam óriási összegeket költ rá, és, mint diák, több kedvezményben részesül. Ha távolról jár az egyetemre, akkor feleslegesen terheli a közlekedési eszközöket is. Alkalmatlansága révén az előadásokon csupán zavar, és hátráltatja a tanítást. Az egyetemi oktató sem képes feladatának ily módon megfelelni. Előbb vagy utóbb belefárad a sikertelenségbe, fásulttá, gépiessé válik. Ezen a nyári szabadság sokszor segít, és talán új reményekkel kezdi az újabb tanévet, de a helyzet súlyosbodása ismét csak elkedvetlenítheti. Az utóbbi években kialakult szabályozások szerint oktatóvá csupán az válhat, illetve oktatói státuszban hosszabb távon csak az maradhat, aki PhD fokozatot szerzett. A PhD témája az esetek többségében köszönő viszonyban sincs az adott oktatási feladattal, tehát értelme erősen megkérdőjelezhető. Az esetleges minőséget itt most nem említeném. Mindezek következtében a PhD megszerzése nem feltétlenül jelenti az oktatói munka minőségének javulását, csupán az egyén fizetési kategóriája nő. Emiatt az állam egyrészt költött rá, amíg megszerezte a fokozatot, másrészt folyamatosan költ rá a továbbiakban a fizetése megemelkedése miatt. Az oktatásban pedig az eredménynek sokszor kétes haszna van. Az egyetemi oktatók értékelésénél az idegen nyelven megjelent cikkeknek sokkal nagyobb a szerepe, mint a magyar nyelvűeknek. Felvetődik a kérdés. Kit is akarunk mi elsősorban tanítani? A magyar, vagy az idegen nyelvű ifjúságot? Bobby Fisherről hallottam, amikor elnyerte a világbajnoki címet, hogy állítólag azért tanult meg oroszul, hogy a szovjet sakkozók belső elemzéseit elolvassa, és azokból felkészülve verte meg sorban mindnyájukat. De ehhez neki meg kellett tanulnia oroszul. Mert a szovjet sakkozóknak eszük ágában sem volt kiadni angolul az elemzéseiket. Az egyes cégek sem adják ki legjobb
6
kutatásaikat. Mi miért is jutalmazzuk az idegen nyelven megjelent írásokat jobban, mint a magyart? Vagy: miért elsősorban a cikkek jelentenek értéket egy oktató megítélésében? Egy oktató programnak az elkészítése, ami a hallgatók képességeit, megértését fejleszti, sok esetben éveket vesz igénybe, miközben többen gyártják a cikkeket, szinte hetente egyet. A megbecsülés terén is nagy bajok vannak, és a nemsokára várhatóan megemelt munkabérek ellenére is elmondható, hogy a tanárok általában anyagi nehézségekkel küzdenek. Egy tehetséges diák támogatása nem csak abból állna, hogy ösztöndíjhoz juthat, hanem hogy támogatjuk tanulmányai szabad megválasztásában és véghezvitelében. Ez megoldható lenne például úgy, hogy aki jeles szinten végzi tanulmányait, az tetszőleges egyetemet (természetesen. amire alkalmas), egy időben, vagy egymást követően, nappali vagy levelezős tagozaton akár, de ingyen végezhet. A tandíjjal kapcsolatban, a jelenleg érvényes helyzetben is eléggé ellentmondásos, hogy aki már egyszer állami támogatással végzett el egy egyetemet, a további tanulmányaiért már fizetnie kell. Ha mindenképpen erre kényszerítjük, miért nem választhatja meg legalább azt, hogy melyik képzését fizeti ki? Ejtsünk néhány szót a vezetői magatartásról is. Magyarországon a munkahelyeken feudalizmus van: a munkavállaló és a munkaadó (ill. a vezetője, ha nem ugyanaz) viszonyában a munkavállaló engedelmességgel tartozik, a vezető pedig védelemmel. Tehát "jó munkavállaló" az, aki bármikor szó nélkül végrehajtja a vezetője utasításait sok esetben függetlenül attól, hogy azok törvényesek-e vagy a munkaszerződésének megfelelnek-e, "jó főnök" pedig az, aki négyszemközt esetenként leszidja ugyan a beosztottját, de a felsőbb vezetés vagy a másik részleg vezetője előtt viszont megvédi. Mindez független attól, hogy papíron és jog szerint a kettő szerződéses viszonyban van-e, és le van-e fektetve, hogy a munkavállaló pontosan mit és mennyi ideig csinál és milyen ellentételezésért. A szerződések, sőt a rájuk vonatkozó jogszabályok amúgy sok cégnél eleve a "kötelező papírmunka" kategóriájába esnek. Kölcsönösségükről csak annyit, hogy szinte nincs olyan cég, amelyik hajlandó lenne a saját 7
bevált formaszövegén kívül aláírni bármi mást. A dolgozó abból választhat, hogy igen vagy nem. (És köszönje meg, hogy egyáltalán állást ajánlottak neki – gondolják a hűbérúr-főnökök, esetleg intézői szerepben tetszelgő HR-eseik.) Ez a szemlélet természetszerűen ma még átjárja a felsőoktatást is. A vezetők sok esetben a különböző konferenciák és nemzetközi kapcsolatokat építő tárgyalások miatt az év nagy részében az intézménytől távol tartózkodnak. Ezek azonban a legritkább esetben a magyar felsőoktatás jövőjét, sokkal inkább egyéni érdekeket szolgálnak. Összefoglalom a fenti gondolatokat. Az állampolgárok pénzéből, szinte mérhetetlenül eltúlzott számban, teljesítményre nagyrészt sohasem kényszerített hallgatók tömegei még a teljesíteni vágyók jó részét is megfosztják az előrejutás lehetőségétől. Sőt, az oktatás színvonalának miattuk való csökkenése néha még oda is vezet, hogy a tehetséges diáknak teljesen elmegy a kedve. Mára oda jutottunk, hogy szinte minden fiatal azt tartja magáról, hogy neki jár az egyetemi lét. Ebből a nemzetnek óriási anyagi, erkölcsi és szellemi kára származik. A végzettek sok esetben a szükségesnél lényegesen hosszabb idő alatt fejezik be tanulmányaikat. Ahhoz, hogy a megszerzett tudás szintje elérje a 70-es években egyetemet végzettek tudásszintjét (itt természetesen a megfelelő korszakokat nemzetközi összehasonlításban érdemes megvizsgálni), ma legalábbis PhD szükséges, ami miatt tovább tolódik az aktív alkotó, termelő időszak kezdete, még abban az esetben is, ha többen már ebben az időszakban is végeznek valamilyen munkát. A megszerzett tudás hasznát sok esetben a külföldi munkáltatók aratják le. Mindezek érintik a családalapítás, a gyermekvállalás és nevelés kérdéskörét is, ami szintén – káros módon – későbbre tolódik, tehát valószínűsíthetően negatív hatással van a népesedési mutatóra. Azt, hogy kiből lesz a jövő egyetemi oktatója és vezetője, súlyosan befolyásolja, hogy az oktatói fizetések már nagyon hosszú ideje nem versenyképesek, és ennek eredményeképpen – sokan a talán legalkalmasabbak közül – nem az oktatási pályát választják. Most rátérek cikkem mottójára. Az a rendszer, amit megteremtettünk, a rossz fa, tehát jó gyümölcsöt képtelen lesz teremni. Egy jó rendszert kell megalkotnunk ahhoz, hogy azután annak jó gyümölcse lehessen. Nagyon 8
hozzászoktunk, hogy mindig igazodunk valamihez. Hol keletről, hol meg nyugatról fúj a szél. Nem kell igazodnunk senkihez. Megteremthetjük azt mi bátran a magunk akarata szerint, csak hinnünk kell benne, hogy képesek vagyunk arra, hogy jól alkotjuk meg. Mit tehetnénk? Alapelvként szögezzük le, hogy a mindenkori kormányoknak a rájuk bízott javakkal minél jobban kell gazdálkodniuk. Arra költsünk, amire kell és érdemes, ne pazaroljuk el a nemzet vagyonát. Addig tanuljon egy fiatal valamilyen oktatási intézményben, ameddig adottságainak megfelelően előre jutni képes, és ne tovább. Legyen motivált minden időszakban. Lehetőleg minél előbb vegyen részt az országot építő tevékenységben, és puszta fogyasztóból termelővé is váljon. Ne szülők által eltartott léha ifjúságot neveljünk, és ne idős emberekkel, akiknek már régen a pihenő időszakukat kellene tölteniük (nyugdíjas évek) akarjuk megtermeltetni azokat a javakat, amit a fiatalokra feleslegesen elpazarolunk, kihasználatlanul hagyva az ő alkotó időszakukat. Érjük el, hogy az oktatási időszak lényegesen rövidebb legyen, mint ma. Ezt talán egy nagyon hatékony általános- és középiskolai iskolai képzéssel lehetne megvalósítani, ahol a kettő együttes időtartama nem lenne több 10 évnél. Esetleg 6 plusz 4-es felbontásban, amiből 6 lenne a kötelező. Az egyetemi képzés sem lehetne több 5 évnél, még az orvosi képzés esetében sem. Így egy fiatal már legkésőbb 21 éves korára a gazdaság aktív részesévé válhatna. Ezzel elérhetnénk, hogy az élet energiával teli időszakában alkotna. Vissza kellene tehát térni valami hasonlóhoz, mint a régebben alkalmazott egyetemi, főiskolai rendszer, újra létrehozva egy alacsonyabb szintű középiskolai és szakiskolai képzést, amivel már korábban megteremtheti magának egy fiatal, aki nem egyetemre való, a családalapítás lehetőségét. Azok és csak azok a hallgatók tanulhassanak ingyen, sőt ösztöndíjjal, akik valóban teljesíteni is tudnak, akik pedig nem, azok fizessenek az oktatásukért. Aki egy főiskolát, vagy egyetemet jeles eredménnyel végzett el, a továbbiakban (ez már azonnal megvalósítható lenne) ugyanolyan elbírálás alá essen egy új hallgatói jogviszony létesítésekor, mintha még nem lenne felsőfokú végzettsége. Felvételi nélkül csak – mint 9
régebben is – a tanulmányi versenyek helyezettjei kerülhessenek az egyetemekre. A tanári fizetéseket versenyképessé kell tenni. Ez nem a már ismert béremelést jelenti. A béreket a jelenlegi többszörösére kell emelni, hogy a legtehetségesebbek számára vonzóvá váljon az oktatói pálya. Lehetőséget kellene teremteni arra is, hogy részben oktatóként, részben egy – jól működő cégnél – kutatóként egyidejűleg lehessen munkavállaló. Ilyen esetben biztosítani szükséges, hogy a két bér – célszerűen – közel azonos legyen. Néhány gondolat és egyben javaslat a felvételi eljárással kapcsolatban, amivel el lehetne érni, hogy a felvételét megelőző tanulmányai során az egyetemre vágyó fiatal motivált legyen. A felvételi eljárás díja – a diák bárhová és bármennyi helyre is jelentkezett – mindenképpen fedezze az eljárás teljes költségét. Amennyiben azonban a felvételiző teljesítménye egy adott felvételin eléri a megszerezhető pontok 25%-át, vagy annál többet, az arra befizetett díjat kapja vissza. Aki a felvételin 25%-nál gyengébb teljesítményt nyújtott, annak csupán egy későbbi sikeresebb felvételi esetén lenne lehetősége a továbbtanulásra az adott területen. Aki 25%-ot, vagy annál többet ér el, de nem éri el a 75%-ot, annak az oktatási költségek egyre csökkenő %-át kellene megfizetnie, azaz, ha a teljesített %-ot X-el, az oktatás költségeit K-val jelöljük, akkor a fizetendő tandíj (75-X)/25*K lehetne. Ez láthatóan azt jelentené, hogy a 25%-ot teljesítő 2K, az 50 %-ot teljesítő K, a 75%-ot teljesítő 0 tandíjat fizetne, a köztes értéket teljesítők pedig lineárisan megfelelőt. Ez azért lenne így, hogy a nagyon gyenge eredményt elérőket, akik várhatóan jelenlétükkel ronthatnák az oktatás színvonalát, inkább arra biztassuk, hogy újabb felkészülés esetén sikeresebb felvételit tegyenek. Aki a felvételin nem kevesebb, mint 75%-ot teljesít, ösztöndíjban részesülhetne, ami, ha a maximális ösztöndíjat D-vel jelöljük, akkor (X75)/25*D lehetne.
10
Bár az ismertetett eljárás természetesen csupán a tanulmányok első félévére lenne érvényes, de a többi félévre vonatkozóan is tovább lehetne – hasonló szemléletben – fejleszteni. A módszer alkalmazásával nem sérülne a hallgatóknak az a joga, hogy költségmentesen tanulhatnak, hiszen az alkalmasak ösztöndíjban részesülnének, mindössze nem fordulhatna elő a jelenlegi eset, hogy olyan hallgatók egyetemi tartózkodására költünk, akiknek ott semmi keresnivalójuk nincsen, valójában nem is tekinthetők hallgatóknak. Röviden, aki teljesít, az ingyen tanulhat, sőt már az elején azonnali támogatást is kap a tanulmányaihoz. Az egyetemek hallgatói létszámának ily módon való drasztikus csökkentése nem kellene, hogy feltétlenül együtt járjon az oktatók számának csökkenésével, hiszen annak attól teljesen függetlenül óriási gazdasági haszna van, csupán a finanszírozás módját kell módosítani Köszönetnyilvánítás Mindenképpen köszönet és hála illeti meg elsősorban néhai Koncz Endrét, aki a figyelmemet felhívta Karácsony Sándor írásaira, és akinek biztatására részt vettem a Csökmei Kör több konferenciáján, másrészt köszönet jár mindazoknak, akik a Csökmei Kört létrehozták, és akik annak hagyományát gondosan ápolva ma is működtetik, hogy minden évben, ha csupán rövid időre is, de Karácsony Sándor művei mentén elgondolkodjunk a magyar ifjúság helyzetén. Továbbá szeretnék köszönetet mondani a gyermekeimnek, akik elolvasták a cikkemet, és egyúttal apróbb módosításokra is bíztattak.
11
Irodalomjegyzék [1.] Kiss László: A magyar felsőoktatásról, 2010 (Gondolatok, elképzelések), http://uni-obuda.hu/e-bulletin/Kiss_1.pdf, 2010 [2.] Karácsony Sándor: A tanulás mesterfogásai, Csökmei Kör, Pécel, 1998, ISBN: 963 03 55205 [3.] Hatvany László: KARÁCSONY SÁNDOR PEDAGÓGIAI ÍRÁSAIBÓL (9 tanulmány, 1922-1946), Csökmei Kör, 1994 [4.] Karácsony Sándor: A magyar demokrácia, Exodus, Budapest, 1945 [5.] Karácsony Sándor: A magyarok kincse, Exodus, Budapest, 1944 [6.] Karácsony Sándor: A Csucsai Front, Exodus, Budapest, 1943 [7.] Karácsony Sándor: Ocsúdó magyarság, Széphalom Könyvműhely, Budapest, 2002, ISBN: 963 9373 36 2 [8.] Karácsony Sándor: Barátság, szerelem, hivatás (2. kiadás), Csökmei Kör, Pécel, 2000, ISBN: 96 385120 4 0 [9.] Szollár Lajos: Az egyetem eszméjének válsága, A Nemzeti Pedagógus Műhely XIII. Nemzetközi Konferenciája, Budapest, 2011 [10.] Stuhlmann Patrik: Az ifjúság lélektana (Scientia amabilis), Szent Gellért Egyházi Kiadó, Budapest, 1994, ISSN: 1216-6529, ISBN: 963 8273 23 2 [11.] A Nemzeti Bologna Bizottság Pedagógusképzési Albizottság Állásfoglalása a Bologna-rendszerű természettudományos tanárképzést érintő észrevételekről, utoljára letöltve: 2013.07.01., http://www.google.hu/url?sa=t&rct=j&q=&esrc=s&source=web &cd=1&cad=rja&ved=0CC0QFjAA&url=http%3A%2F%2Fww w.nefmi.gov.hu%2Ffelsooktatas%2Fkepzesirendszer%2Fnbbpb-allfogl100316&ei=tcLRUaqkFqaJ4AS2t4C4Aw&usg=AFQjCNHj9_v ECcAz4nx5GlsopAPRcBt3xQ&sig2=Of5TTcijaNqVUYE_cGyI Rg&bvm=bv.48572450,d.Yms [12.] MRK PB Állásfoglalás (2010. január 25.), ut. let.: 2013.07.01., http://www.google.hu/url?sa=t&rct=j&q=&esrc=s&source=web &cd=1&cad=rja&ved=0CC0QFjAA&url=http%3A%2F%2Fame tist.detek.unideb.hu%2Ftekeh%2Ftanarkepzes%2FMRK%2520P B%2520allasfoglalas.doc&ei=O8jRUaTSH9LQ4QSQjYD4Ag& usg=AFQjCNGomLjsJA7xIO70VYX017yD6FjOPQ&sig2=94_ 1HnR17OkWb1j-ZwwXUw&bvm=bv.48572450,d.Yms
12
